Rekk

A gyerek kicsi volt, úgyhogy az apa is kellett az útlevél kiváltásához.

Felhívta a pasast, vagy egy éve nem látta, bár a gyerektartást rendesen fizette. A pasas nem támasztott nehézséget, azt mondta, odamegy. Oda is ment, megbámulta a gyerekét, aztán aláírta, amit alá kellett írnia. Az egész nem tartott túl soká, és kulturáltan zajlott, még egy kicsit játszott is a kicsivel. A gyerek kérdezte, ki volt ez a bácsi, valamit kitalált.

Akkor vonatra ült és kiment abba a német városba. Ott az illető fogadta őket, a gyereknek külön szobája volt, és amikor elaludt, akkor ők nemi életet élhettek. Ez így ment néhány napig, az illető napközben dolgozott, ő mászkált a gyerekkel a városban, pénzt kapott az illetőtől. De pár nap múlva mégis úgy érezte, hogy az illetőt a gyerek zavarja.

Akkor elmentek sétálni. Volt ott a városban valami folyó, hídról lehetett nézni, nem volt nagy folyó, de mégis. Kacsák is úszkáltak a folyóban, a gyerek szerette a kacsákat, és vinni kellett kenyeret, hogy etesse őket. Lementek a partra, körülnézett, betaszította a gyereket a folyóba, és a víz alá nyomta, amíg bugyborékolt.

Nem mert a lakásba visszamenni, megvette vissza a vonatjegyet és felült.

A határon nem kérdezték, hol a gyerek, nem volt ilyen nyilvántartásuk.

Az anyjának azt mondta, a németeknél beadta a gyereket intézetbe, az ott olcsó, és jó helye lesz. Az anyja nem merte megkérdezni, mi is történt.

Dolgozott, azt mondta, a gyereket Svédországban hagyta valami unokanővérénél. Elhitték. Különben is, kit érdekel egy gyerek, akit sose láttak.

Baj csak akkor lett, amikor az oltásra behívták. Nem ment el. Akkor újra hívták. Akkor se ment el, de akkor kijött a védőnő.

A védőnőnek előadta a mesét a svédországi valakiről. A védőnő, látszott, gyanakodni kezdett. Címet és nevet kért. Hamarjában nem tudott címet és nevet mondani, valamit makogott.

Elég az hozzá, a védőnő följelentette. Behívták a rendőrségre. Ott elsírta magát és elmondta, hogy végre elvette volna valaki, de a gyerek nélkül, és a gyereket ott Németországban vízbe fojtotta.

A rendőrök zavarba estek, erre nem számítottak. Felvették az illető adatait, aztán elküldték.

Behívták párszor beszélgetni. Vádat még nem emeltek, mert a német kollegák nem találtak semmit. Illetve az illetőt megtalálták, de fura módon az illető nem ismerte. Váltig állította, hogy ilyen nevű nőt nem ismer. Bejelentve hozzá nem volt. Hogy a gyerekkel együtt lépett ki az országból, azt hamar megállapították, meg azt is, hogy nélküle jött vissza. A német rendőrség a hulláról nem tudott semmit.

A pszichológus szerint beszámítható volt.

Megkeresték a gyerek apját. Igen, hozzájárult, hogy a gyerek útlevelet kapjon. A gyereket akkor látta először. A tartásdíjat rendesen fizette, erről befizetési csekkeket mutatott. A gyereket elismerte, a tartásdíjat fizette, az útlevélkérelemhez hozzájárult, hadd menjen férjhez valami némethez, mi kell még? A gyerek valahogy meglett, nem tehet róla, csak a kellő mértékben, de arra nem kötelezhetik, hogy együtt éljen egy nővel, akit nem is ismer.

Elmúlt néhány hét, vádat még nem emelhettek, nem lett meg a hulla, amikor az apa beállított a rendőrségre és előadta, hogy ő ölte meg a gyereket. Felakasztotta és elásta. Amikor kikérdezték, összevissza beszélt, a színhelyet nem tudta megmutatni, és indítékkal sem szolgált. Bevitték, pszichológus vizsgálta, közben megállapították, hogy a kérdéses időpontban nem ölhette meg a gyereket, mert a nő szerint akkor még kint volt Németországban. A gyereket csak kiléptették az országból, vissza nem. Az apát kiengedték.

A németek közben találtak néhány hullát, egy szakértő kiutazott, de nem tudta biztonsággal megállapítani, hogy a kérdéses gyerek köztük van-e.

Az ügy húzódott, és mindenki unta. Az aktát időnként elővették, az előadó változott, néha behívták hol az anyát, hol az apát, egyszer-kétszer szembesítették is őket, mind a kettő váltig állította, hogy a gyereket ő ölte meg. Aztán az apa visszavonta a vallomását, azt mondta, csak érdekesebb életre vágyott, és nem jutott más az eszébe, hogy a rács mögé jusson. A következő pszichológus szerint is épelméjű volt. Az anya azt kezdte bizonygatni, hogy ő nem is szült, tévedés az egész. De az anyakönyvi kivonat megvolt, meg az oltási könyvecske, amit lefoglaltak. A gyerekorvos ugyan nem emlékezett, de ő annyi gyereket kezel.

A németek aztán jelentették, hogy az illető beismerte, hogy a gyerekkel volt nála, de aztán egyik nap eltűntek. Vádat nem tudtak emelni, nem volt bizonyíték.

Jobbnak látták, ha az aktát elkeverik valahová. Annyi dolguk volt úgyis.

Egyik nap egy püffedt, szörnyű zöld vízihulla jelent meg a rendőrségen, és tátogott. Orvost hívtak, aki azt állította, hogy a gyerek beszél, de úgy, mint a halak. Mért, a halak hogy beszélnek? Halul. Összenéztek, hívtak másik orvost. Az vizsgálta a gyereket, a gyerek szerinte úgy beszélt, mint a német kacsák. A német kacsák hogy beszélnek? Német kacsául. A gyerek kétségkívül hápogott, mint aki folyamatosan fuldoklik.

Az egyik rendőrtiszt még emlékezett arra az ügyre, de az aktát úgy elkeverték, hogy nem bírták megtalálni. A tiszt emlékezetből nem tudta sem az anya, sem az apa nevét. Nem értette, hogyhogy a gyerek, aki se holt nem volt, sem eleven, pont az ő őrsükre sétált be. Honnan tudja egy hároméves vízihulla, melyik őrsön vizsgálták az esetet? És egyáltalán hogy volt képes étlen-szomjan Németországból hazajönni?

A gyerek szörnyű bűzt is árasztott. Mit csináljanak vele?

Enni nem evett, csak hörgött. A mentők végül elvitték, de semelyik kórházban se volt hely. Kivitték a város szélére, kitették a kocsiból, otthagyták.

Valószínűleg a kivert kutyák ették meg, a csontjaival a többi gyerek játszott soká.