A Könyv

Szoktam álmodni ezt is: a szüleim lakásában vagyok megint, abban a tágas szobában, amely nekem volt kijelölve, bár én valamiért nem szerettem, s helyette inkább a rácsozott ablakú, sötét, cellaszerű cselédszobába vonultam morfondírozni, ott vagyok tehát a tágas szobában, íróasztalom is ott áll, kinyitom a fiókját, teli van kacatokkal, és ott van a Könyv.

Én írtam, csak megfeledkeztem róla.

Annyira elfelejtettem, hogy azóta is azt a könyvet tervezem és sehogyan se vergődöm zöldágra vele. De most, látom, nem kell többé vesződnöm, mert megvan, én írtam, ott hever a fiókban, kiveszem, közepes vastagságú dosszié, gépelt szöveg, felütöm, s bárhol ütöm is fel, magamra ismerek, igen, ez az a Könyv, és ezt a Könyvet én írtam. Kimondhatatlan boldogság. Megvan a Könyv, nem veszett el, létezik. Megszabadulok végre a görcstől, ami férfikoromban végigkísér. Soha többé nem kell tennem semmit, dolgom már csak az, hogy kiadassam, de nem lesz ezzel semmi gondom, oly nyilvánvaló, hogy ez a Könyv: az a Könyv, az, amire várnak az emberek.

Ilyenkor bejönnek a szobába sokan, apám is például, és ifjúkori jóbarátaim, belenéznek a kéziratba, és hitetlenségük elpárolog, mert ők is látják, ami látnivaló. Nem kell többé kétkedő félmosolyaiktól, engedékeny biccentésüktől tartanom, amikor kijelentem, hogy én fogom megírni. Mert, mondanom se kell, sose hittek bennem igazán. De most látják: ott van, létezik.

Elég éppen csak beleolvasniuk, és nekem is elég. Az álomban is igazság, amit ébren tudva tudok: nem lehet olyasmit közölni az emberekkel, amit ők ne tudnának eleve. És ezt a Könyvet ők is tudják, annyira egyszerű és annyira világos, szinte nincs is csodaszerű a létezésében. S mintha, most látom csak, azért hitetlenkedtek volna a bosszantásomra, hogy így kényszerítsenek: húzzam ki végre azt a fiókot. Mintha ők is tudták volna, hogy a kézirat megvan, s nem is veszhet el. Ünnepélyes a szótlanságuk, ünnepélyes a szűkszavúságuk, amivel a kézirat meglétét nyugtázzák, mintha mi se történt volna. Én pedig óvatosan felveszem és a fiókos tálaló közepére helyezem, talán hogy meggyőződjem róla: szállítható, és új helyén is önmaga marad.

Álmomban azt is szoktam tudni, miről szól. Valami igen egyszerűről. Álmélkodással mégis az tölt el, hogy valamikor, ifjúkoromban, már megírtam. Mit műveltem én azóta? Hogyan is feledhettem el? Ám ez mellékes a diadal mámorához képest.

A boldogság ébren is elkísér egy darabig, s hogy szorongástalan álom is megadatik még néha, égi jelnek vélem. És nézem a kopott íróasztalt, ugyanaz, fiókjában kacatok.