T-boy

 

A Könyv

Szoktam álmodni ezt is: a szüleim lakásában vagyok megint, abban a tágas szobában, amely nekem volt kijelölve, bár én valamiért nem szerettem, s helyette inkább a rácsozott ablakú, sötét, cellaszerű cselédszobába vonultam morfondírozni, ott vagyok tehát a tágas szobában, íróasztalom is ott áll, kinyitom a fiókját, teli van kacatokkal, és ott van a Könyv.

Én írtam, csak megfeledkeztem róla.

Annyira elfelejtettem, hogy azóta is azt a könyvet tervezem és sehogyan se vergődöm zöldágra vele. De most, látom, nem kell többé vesződnöm, mert megvan, én írtam, ott hever a fiókban, kiveszem, közepes vastagságú dosszié, gépelt szöveg, felütöm, s bárhol ütöm is fel, magamra ismerek, igen, ez az a Könyv, és ezt a Könyvet én írtam. Kimondhatatlan boldogság. Megvan a Könyv, nem veszett el, létezik. Megszabadulok végre a görcstől, ami férfikoromban végigkísér. Soha többé nem kell tennem semmit, dolgom már csak az, hogy kiadassam, de nem lesz ezzel semmi gondom, oly nyilvánvaló, hogy ez a Könyv: az a Könyv, az, amire várnak az emberek.

Ilyenkor bejönnek a szobába sokan, apám is például, és ifjúkori jóbarátaim, belenéznek a kéziratba, és hitetlenségük elpárolog, mert ők is látják, ami látnivaló. Nem kell többé kétkedő félmosolyaiktól, engedékeny biccentésüktől tartanom, amikor kijelentem, hogy én fogom megírni. Mert, mondanom se kell, sose hittek bennem igazán. De most látják: ott van, létezik.

Elég éppen csak beleolvasniuk, és nekem is elég. Az álomban is igazság, amit ébren tudva tudok: nem lehet olyasmit közölni az emberekkel, amit ők ne tudnának eleve. És ezt a Könyvet ők is tudják, annyira egyszerű és annyira világos, szinte nincs is csodaszerű a létezésében. S mintha, most látom csak, azért hitetlenkedtek volna a bosszantásomra, hogy így kényszerítsenek: húzzam ki végre azt a fiókot. Mintha ők is tudták volna, hogy a kézirat megvan, s nem is veszhet el. Ünnepélyes a szótlanságuk, ünnepélyes a szűkszavúságuk, amivel a kézirat meglétét nyugtázzák, mintha mi se történt volna. Én pedig óvatosan felveszem és a fiókos tálaló közepére helyezem, talán hogy meggyőződjem róla: szállítható, és új helyén is önmaga marad.

Álmomban azt is szoktam tudni, miről szól. Valami igen egyszerűről. Álmélkodással mégis az tölt el, hogy valamikor, ifjúkoromban, már megírtam. Mit műveltem én azóta? Hogyan is feledhettem el? Ám ez mellékes a diadal mámorához képest.

A boldogság ébren is elkísér egy darabig, s hogy szorongástalan álom is megadatik még néha, égi jelnek vélem. És nézem a kopott íróasztalt, ugyanaz, fiókjában kacatok.

Reggel

Valamit álmodhatott, nyugtalanul ébredt.

Megnézte a vekkert, még nem kellett szólnia. Odakint ragyogó napsütés. Szép tavaszunk lesz, gondolta. Eszük vesztve rügyeztek a fák, felettük makulátlan ég. Rég ébredt ennyire tökéletes reggelre, rég nyújtózott ilyen egészségeset.

Felült, lábát a papucsba dugta, ült és bámult ki az ablakon. Azon tűnődött, mit is álmodhatott. Beugrott neki, hogy talán rossz a sorrend. Lehet, hogy már lefekvés előtt is ezt gondolta. Eltűnődött. Igen, fel kell cserélnie az óra két felét, hogy a gyerekek jobban megértsék, mi is történt valójában. Tovább tűnődött, az ötletet egyre ésszerűbbnek találta. Fura, hogy a történelem taníthatósága ilyen apróságokon múlik. Ha vezető tanár lenne, felhívná erre a gyakorlók figyelmét, de sose lesz vezető tanár, vidéki gimnáziumba sose fognak egyetemistákat irányítani.

Pompás reggel! Még arra is van ideje, hogy a kávét nyugodtan tegye fel, semmi kapkodás. Felállt, nyújtózott még egyet, megint kinézett az ablakon, és ott maradt állva.

Valami nem stimmelt.

Ragyogva sütött a nap, eszüket vesztve rügyeztek a fák, felhő sehol, és mégis. Átsuhant valami az emlékezetén. Mintha éjszaka a szomszédokat kicserélték volna. Ezt álmodta? Közelebb lépett az ablakhoz. A szemközti meszelt falú ház nem változott, az agyagos talaj barna csíkot hagyott az oldalán az alap fölött, ilyen volt tegnap is, meg rég, amióta a földet a kertben újra feltöltötték. Kinézett jobbra, annak a családi háznak a tetőcserepeit tavaly cserélték, azóta nem is ázik be. Nem volt a szomszédokkal semmi baj, köszönt, visszaköszöntek. Egy kissé távolabbi házban magára szoktak hagyni napközben egy kutyát, álló nap üvöltözik szegény, most éppen nem, rendes szomszédok ezek, miért költöztek volna el?

Gondosan, élvezkedve tömte meg a kávéfőzőt, valami mégse hagyta nyugodni. Megpróbálta ismét átgondolni az első óráját, igen, a csere logikus. Mégsem tudott már örülni neki.

Szórakozottan itta a kávét, mintha úgy kellene sietnie, mint rendesen. Pedig még arra is lett volna ideje, hogy a zsömlére vajat kenjen, de kinyitván a fridzsidert, a fagyott vaj látványa elkedvetlenítette. Álldogált a fridzsider előtt, aztán becsapta az ajtaját, majd eszik bent a nagyszünetben. Azt mondják az öreg, negyvenes kollegák, hogy így lehet gyomorfekélyt kapni. Nem baj.

Kapkodva öltözött, közben szólalt meg a vekker. Mit is akart? ja igen, felcserélni az óra két részét, hogy a gyerekek jobban értsék. Tulajdonképpen persze mindegy, így is, úgy is az történt, ami. Ha figyelnek a kölykök, valamit fognak kapiskálni, ha nem, mindegy.

Mintha vereséget szenvedett volna. Pedig ugyanúgy sütött a nap, eszüket vesztve rügyeztek a fák. És a kutya is felvonított.

Kilépett a fénybe, hunyorgott, kinyitotta a kertkaput, visszafordult, hogy kulcsra zárja, úgy kaszálta le a sorozat.

Rekk

A gyerek kicsi volt, úgyhogy az apa is kellett az útlevél kiváltásához.

Felhívta a pasast, vagy egy éve nem látta, bár a gyerektartást rendesen fizette. A pasas nem támasztott nehézséget, azt mondta, odamegy. Oda is ment, megbámulta a gyerekét, aztán aláírta, amit alá kellett írnia. Az egész nem tartott túl soká, és kulturáltan zajlott, még egy kicsit játszott is a kicsivel. A gyerek kérdezte, ki volt ez a bácsi, valamit kitalált.

Akkor vonatra ült és kiment abba a német városba. Ott az illető fogadta őket, a gyereknek külön szobája volt, és amikor elaludt, akkor ők nemi életet élhettek. Ez így ment néhány napig, az illető napközben dolgozott, ő mászkált a gyerekkel a városban, pénzt kapott az illetőtől. De pár nap múlva mégis úgy érezte, hogy az illetőt a gyerek zavarja.

Akkor elmentek sétálni. Volt ott a városban valami folyó, hídról lehetett nézni, nem volt nagy folyó, de mégis. Kacsák is úszkáltak a folyóban, a gyerek szerette a kacsákat, és vinni kellett kenyeret, hogy etesse őket. Lementek a partra, körülnézett, betaszította a gyereket a folyóba, és a víz alá nyomta, amíg bugyborékolt.

Nem mert a lakásba visszamenni, megvette vissza a vonatjegyet és felült.

A határon nem kérdezték, hol a gyerek, nem volt ilyen nyilvántartásuk.

Az anyjának azt mondta, a németeknél beadta a gyereket intézetbe, az ott olcsó, és jó helye lesz. Az anyja nem merte megkérdezni, mi is történt.

Dolgozott, azt mondta, a gyereket Svédországban hagyta valami unokanővérénél. Elhitték. Különben is, kit érdekel egy gyerek, akit sose láttak.

Baj csak akkor lett, amikor az oltásra behívták. Nem ment el. Akkor újra hívták. Akkor se ment el, de akkor kijött a védőnő.

A védőnőnek előadta a mesét a svédországi valakiről. A védőnő, látszott, gyanakodni kezdett. Címet és nevet kért. Hamarjában nem tudott címet és nevet mondani, valamit makogott.

Elég az hozzá, a védőnő följelentette. Behívták a rendőrségre. Ott elsírta magát és elmondta, hogy végre elvette volna valaki, de a gyerek nélkül, és a gyereket ott Németországban vízbe fojtotta.

A rendőrök zavarba estek, erre nem számítottak. Felvették az illető adatait, aztán elküldték.

Behívták párszor beszélgetni. Vádat még nem emeltek, mert a német kollegák nem találtak semmit. Illetve az illetőt megtalálták, de fura módon az illető nem ismerte. Váltig állította, hogy ilyen nevű nőt nem ismer. Bejelentve hozzá nem volt. Hogy a gyerekkel együtt lépett ki az országból, azt hamar megállapították, meg azt is, hogy nélküle jött vissza. A német rendőrség a hulláról nem tudott semmit.

A pszichológus szerint beszámítható volt.

Megkeresték a gyerek apját. Igen, hozzájárult, hogy a gyerek útlevelet kapjon. A gyereket akkor látta először. A tartásdíjat rendesen fizette, erről befizetési csekkeket mutatott. A gyereket elismerte, a tartásdíjat fizette, az útlevélkérelemhez hozzájárult, hadd menjen férjhez valami némethez, mi kell még? A gyerek valahogy meglett, nem tehet róla, csak a kellő mértékben, de arra nem kötelezhetik, hogy együtt éljen egy nővel, akit nem is ismer.

Elmúlt néhány hét, vádat még nem emelhettek, nem lett meg a hulla, amikor az apa beállított a rendőrségre és előadta, hogy ő ölte meg a gyereket. Felakasztotta és elásta. Amikor kikérdezték, összevissza beszélt, a színhelyet nem tudta megmutatni, és indítékkal sem szolgált. Bevitték, pszichológus vizsgálta, közben megállapították, hogy a kérdéses időpontban nem ölhette meg a gyereket, mert a nő szerint akkor még kint volt Németországban. A gyereket csak kiléptették az országból, vissza nem. Az apát kiengedték.

A németek közben találtak néhány hullát, egy szakértő kiutazott, de nem tudta biztonsággal megállapítani, hogy a kérdéses gyerek köztük van-e.

Az ügy húzódott, és mindenki unta. Az aktát időnként elővették, az előadó változott, néha behívták hol az anyát, hol az apát, egyszer-kétszer szembesítették is őket, mind a kettő váltig állította, hogy a gyereket ő ölte meg. Aztán az apa visszavonta a vallomását, azt mondta, csak érdekesebb életre vágyott, és nem jutott más az eszébe, hogy a rács mögé jusson. A következő pszichológus szerint is épelméjű volt. Az anya azt kezdte bizonygatni, hogy ő nem is szült, tévedés az egész. De az anyakönyvi kivonat megvolt, meg az oltási könyvecske, amit lefoglaltak. A gyerekorvos ugyan nem emlékezett, de ő annyi gyereket kezel.

A németek aztán jelentették, hogy az illető beismerte, hogy a gyerekkel volt nála, de aztán egyik nap eltűntek. Vádat nem tudtak emelni, nem volt bizonyíték.

Jobbnak látták, ha az aktát elkeverik valahová. Annyi dolguk volt úgyis.

Egyik nap egy püffedt, szörnyű zöld vízihulla jelent meg a rendőrségen, és tátogott. Orvost hívtak, aki azt állította, hogy a gyerek beszél, de úgy, mint a halak. Mért, a halak hogy beszélnek? Halul. Összenéztek, hívtak másik orvost. Az vizsgálta a gyereket, a gyerek szerinte úgy beszélt, mint a német kacsák. A német kacsák hogy beszélnek? Német kacsául. A gyerek kétségkívül hápogott, mint aki folyamatosan fuldoklik.

Az egyik rendőrtiszt még emlékezett arra az ügyre, de az aktát úgy elkeverték, hogy nem bírták megtalálni. A tiszt emlékezetből nem tudta sem az anya, sem az apa nevét. Nem értette, hogyhogy a gyerek, aki se holt nem volt, sem eleven, pont az ő őrsükre sétált be. Honnan tudja egy hároméves vízihulla, melyik őrsön vizsgálták az esetet? És egyáltalán hogy volt képes étlen-szomjan Németországból hazajönni?

A gyerek szörnyű bűzt is árasztott. Mit csináljanak vele?

Enni nem evett, csak hörgött. A mentők végül elvitték, de semelyik kórházban se volt hely. Kivitték a város szélére, kitették a kocsiból, otthagyták.

Valószínűleg a kivert kutyák ették meg, a csontjaival a többi gyerek játszott soká.

Csuszam

Jöttek, hogy a szállodát el kéne adni, mert a tudósok szerint földmozgás fenyeget.

Nem értette a dolgot. Azon a vidéken emberemlékezet óta nem volt semmiféle földmozgás. A szállodát a tengerpartra építette, egész vagyonát beleölte, és most kezdett volna beindulni az üzlet. Nem volt valami híres település az övék, de azért a belföldi utazási irodák már felfedezték, csöndes vidék volt, elmélkedésre alkalmas, és a nászutasok számára ideális.

A szakértők vagy kicsodák győzködték egy darabig, aztán elmentek a szomszédba. Azt mondták, a polgármestert már értesítették.

– Ezek meg vannak buggyanva – mondta a feleségének. Az hallgatott, ahogy évek óta, amióta a fejébe vette, hogy szállodát fog üzemeltetni. Gyerekük nem volt, mindig azt mondta, hogy majd ha teljesen rendbe jönnek a dolgok. A dolgok most jöttek volna rendbe.

Nem volt kocsmázós ember, de este benézett. Nem voltak sokan, ketten biliárdoztak. A kocsmárossal valaha együtt tervezték a szállodaépítést, de az mégis a könnyebb megoldást választotta, egy kocsmát hamarabb meg lehet nyitni és egyszerűbb üzemeltetni. Azóta elhidegültek, bár sose bántották egymást.

– Nálad is jártak? – kérdezte.

A kocsmáros bólintott.

– Még hogy földmozgás – dohogott. – Neked is ezt mondták?

– Nekem is.

– Földmozgás, jó vicc. Hol? Mikor?

– Szerintük – mondta a kocsmáros – a parton várható először.

A kocsma vagy egy mérföldre volt a parttól, a kocsmát ezek szerint nem fenyegeti közvetlen veszély.

– Mondták, hogy költözz el?

– Mondták.

– Elköltözöl?

– Minek?

Magukban gondolkoztak aztán. Végiggondolta, ugyan kinek mi oka lehet, hogy az őslakókat elűzze. Talán olaj van a település alatt. Vagy hadikikötőt akarnak építeni, és az állam meg akarja spórolni a kisajátítás árát. Ezer okuk lehet.

Megitta a sörét, fizetett, elment.

A polgármester pár nap múlva gyűlést hívott össze. Ismertette a szakértők véleményét. Valami törésvonalat fedeztek föl pont a település alatt, ez a veszedelmes. Páran megkérdezték, eddig miért nem volt földmozgás, csak nem azért, mert eddig a törésvonalat nem fedezték fel?! A polgármester savanyúan vigyorgott. Mindenkinek a saját belátására van bízva a döntés. Megkérdezték, ad-e az állam vagy a megye letelepedési segélyt, ha másutt akarnak új életet kezdeni. Erről a polgármester nem tudott mit mondani.

Pár napig a földrengés volt a beszédtéma, néhány család a szabad ég alatt töltötte az éjszakákat, de földrengés nem volt, és lassan visszamentek a házukba azok is.

Úgy két hónap múlva elment az orvos, másutt kapott állást, állítólag többet fizetnek. Sajnálták, rendes, lelkiismeretes orvos volt. Megpályáztatták az állást, addig be kellett vonatozniuk vagy autózniuk a szomszédos településre. Ritkán tették, nem voltak betegesek az emberek arrafelé.

A szezon vége felé jártak, rosszul sikerült. Bár a sajtóban a földrengés-jóslatot nem szellőztették, de az mégis elterjedhetett valahogy, biztosan kiaknázták a lehetőséget a szomszédos, rivális parti települések. Ezt ugyan bizonyítani nem lehetett volna, de mindenki erre gyanakodott. Elterjedt, hogy a konkurensek találták ki az egész földrengés-sztorit. Bár, akkor ők se járnak jól, a földrengés nem válogat, több mérföldes körzet kerül veszélybe, ha.

Tél elején a patikus is elment. Azt állította, hogy más üzletbe vág. Egyébként nem történt semmi, élték az életüket, ahogyan addig.

Egyik reggel erős nyakfájásra ébredt. Valami reumatikus dolog lehet. Kicsit korai, az apjának volt, de legalább húsz évvel idősebb korában kezdődött. Nem is fájdalom, hanem alig bírta forgatni a fejét. Mintha a nyaka megrövidült volna az éjjel. Nézte magát a tükörben, és ez volt a benyomása. Nem is nyaka rövidült meg, hanem a feje benyomta a nyakának egy részét a mellkasába, vagy hová. Mondta a dolgot a feleségének, de az nem látott semmit. Bevett egy aszpirint.

Másnapra a fájdalom erősödött, és a nyaka, úgy látta, tovább rövidült. Az biztos, hogy az ádámcsutkája lejjebb került, mint volt. Nehezen nyelt, az ádámcsutkája nem barátkozott még meg az új helyével. Mondta a feleségének ezt is, az nézte, nézte, nem látott semmit.

Nem bírta takarítani a szobákat, úgy döntött, hogy elmegy a szomszéd település orvosához. Be is ült a kocsiba, de a visszapillantót nem bírta megnézni, annyira merev volt a nyaka. Káromkodott és nagy nehezen kikászálódott a kocsiból.

A következő napokban a fájdalom állandósult, legalábbis nem nőtt. De egy hét múlva reggel azt vette észre, hogy az ádámcsutkája eltűnt valahol a mellkasában. Hívta a feleségét. Az nem mondta, hogy látja az ádámcsutkáját, meg volt rémülve. Hallgatva segítette a férjét az anyósülésre, és ő vezette a kocsit az orvoshoz.

Az orvos vizsgálta, vizsgálta, az ádámcsutkát nem találta, de azt mondta, nem mindenkinek van kifejlett ádámcsutkája.

– Nekem volt – állította haragosan.

Az orvos elnézően mosolygott, és biztos, ami biztos, megröntgenezte. Utána sokáig hallgatott.

– Nem vagyok biztos a dolgomban – mondta aztán –, további vizsgálat ajánlott, talán kórházi kezelés is… Önnek, uram, a nyakcsigolyái valamitől belül vannak… Hogy is mondjam… Jóllehet anatómiai lehetetlenség… a gégéje pedig szintén lent van… Ilyen eset még nem volt a praxisomban.

– Ez valami reuma? – kérdezte reménykedve. – Apámnak volt.

– Nem tudom, uram – felelte az orvos –, én még ilyet nem láttam. Óhajt kórházba vonulni?

Nem óhajtott. Visszamászott a kocsiba, a felesége hazavitte.

Pár nap múlva a feje leszállt egészen a kulcscsontjai közé, és a jobb lapockája elindult középre, emiatt a jobb karját sem tudta mozdítani.

– Nézz körbe – kérte a feleségét –, másnak is van-e baja.

A felesége körbejárt a településen.

– Nem mindenütt nyitottak ajtót – mesélte –, nem tudom, mi van velük. Ahova beengedtek, ott minden rendben van.

– A kocsmában voltál?

– Be van zárva, leltároznak.

– Menj vissza, kérdezd ki.

Nemsokára a kocsmárossal jött vissza, az mankón bicegett.

– Valahogy rövidül a lábam – mondta szerényen, bocsánatkérő mosollyal, – lemértem, két hét alatt vagy másfél hüvelyknyit rövidült… de az a fura, hogy nem a lábszáram, hanem a combom.

– Két hét alatt?

– Körülbelül.

– Nekem meg eltűnt az ádámcsutkám.

– Tényleg.

Megtapogatták egymást. Rég voltak ennyire jóban.

Egymás mellé is temették őket. Addigra egészen deformálódtak mind a ketten, a csontjaik teljesen összekeveredtek, a kocsmárosnak a karjai benőttek a mellkasába, neki meg a feje végül a medencéjéből kandikált ki. De nem ők jártak a legrosszabbul. A többiek, akiknek a helyükön maradtak a csontjaik, agylágyulást vagy agybarázda-kiegyenesedést kaptak, vagy agyvérzést. De még ez se volt a legrosszabb. Mert maradtak épek is közöttük, akik puszta körömmel vájták ki a szomszéd szemét, vagy puszta kézzel fojtották meg egymást.

Aki tehette, persze, elköltözött. Elmentek a munkanélküli csavargók, meg a maradék értelmiség, a postás, a tanárok, a polgármester elszegődött hajófűtőnek, a felesége pedig a temetés után felakasztotta magát.

A földrengésre hiába vártak.

A probléma

Annyira egymásnak valók voltak, hogy azon mindenki csodálkozott, ők is.

Még a gimnáziumban ismerkedtek meg, és tizenhat éves korukban sikeresen elvették egymás szüzességét. Már első alkalomra nagyon jó volt nekik, és aztán mindig. Végig próbálták az indiai és kínai és európai és egyéb pozíciókat, és mindegyik jó volt. Harmadik gimnáziumban ebből némi nehézségek is adódtak, majdnem megbuktak minden tárgyból, de aztán megtanulták beosztani az idejüket és valahogy leérettségiztek.

Nem csodálkozott senki, hogy huszonvalahány éves korukban házasságot kötöttek, még ők se csodálkoztak rajta. Dolgoztak, kicsi lakásra gyűjtöttek, és szerették egymást. Lett is két gyerekük, a lakás kicsi volt, gyűjtöttek nagyobbra, dolgoztak, szerették egymást.

Egyik nap a fiú, most már két gyermekes családapa, egy szemölcsöt vett észre a nemi szerve tövénél. Nem szerette a szemölcsöket, egyik nagybátyját egy elrákosodott szemölcs vitte a sírba. Kérdezte a feleségét, mitévő legyen. A felesége megszemlélte a szemölcsöt, de az kicsi volt, úgyhogy egy kiadós szeretkezéssel megfeledkeztek a dologról.

Csakhogy a szemölcs nőtt, nődögélt, a hintőporozás nem segített, úgyhogy mégiscsak elment egy orvoshoz. Az orvos kenőcsöt írt fel. Kente, kente, de a szemölcs tovább nőtt. Megint elment az orvoshoz, az hümmögött, megint kenőcsöt írt fel, most egy nyugatit, drágát. Kente, kente, de a szemölcs egyre gyorsabban nőtt. Elment egy sebészhez, vágná ki, de a sebész húzódozott, nem szívesen vágnak ki ilyen szemölcsöt, valóban elrákosodhat.

Meg is békéltek volna valahogy a szemölccsel, de az történt, hogy újabban nem volt nekik olyan jó. Mintha a fiú lötyögött volna kissé a lányban. Ezt nem nagyon értették, sose történt velük ilyen. Elég az hozzá, a fiú farka összement, olyan iramban, ahogy a szemölcs nőtt.

Fura szemölcs volt, a lány vette észre, vagyis a kétgyermekes családanya, hogy jé, pont olyan, mint egy fütyi, csak kicsiben. És tényleg olyan is volt.

Nemsokára a fiúnak lett két fütyije, az egyik olyan, mint a másik, sőt vissza is hízott az eredeti fütyije, amennyiben még meg tudták állapítani, melyik volt az eredeti, és nem lett volna semmi baj, megint nem lötyögött, mármint egyik fütyi se lötyögött, csak az történt, hogy a fiú attól kezdve nem bírt elélvezni. Orvoshoz nem mentek el, szégyellték a dolgot nagyon. Az egyik fütyi mindig kint maradt, és ezt a másik, az iker, nyilván nehezményezte, hát közbeszólt, legalábbis erre gondoltak. Végül is lehetnek egymásra féltékenyek, ugye.

Sokat keseregtek, sokat tépelődtek, mi is a teendő. Próbálta a lány megszelídíteni az új fütyit, feléleszteni a régit, már amennyire meg tudták állapítani, melyik melyik, de semmi sem segített.

Akkor arra a gondolatra jöttek, hogy talán egyszerre kéne a két fütyit foglalkoztatni valamiképpen.

De a két fütyi nem fért be egyszerre. Próbált a lány segíteni a dolgon, egészen kitekeredve kezével simogatta a második fütyit, miközben magába fogadta az elsőt, illetve isten tudja, melyik fütyi melyik fütyi volt, és akkor valami mintha történt volna, de olyan nehéz volt a pozitúra, hogy megroppant a lány dereka, és hetekig feküdt lumbágósan utána. Úgyhogy ez így nem működött. Amikor felépült, kipróbáltak egy új pozitúrát: a lány terpeszbe állt, lehajolt, és a fejét átdugta a lábai között, hogy a két fütyi egyszerre férjen be, de akkor is megroppant a dereka, noha a pozitúra ígéretesnek bizonyult. Akkor megint feküdt lumbágósan pár hétig.

Valami mást kellett kitalálniuk.

Elment a lány egy nőgyógyászhoz, hogy ugyan már csináljon neki még egy vaginát a végbeléből. A sebész nem nagyon értette a dolgot, de annyi pénzt kínált a lány (személyi kölcsönt vettek fel mind a ketten), hogy végül is ráállt. De a műtét nem sikerült úgy, ahogyan szerették volna, a második fütyi befért ugyan, illetve az első, mert sose tudták, melyik melyik, de a végbél nem volt annyira érzékeny izomzatú, olyat a sebész nem tudott csinálni, úgyhogy a második fütyi nem tudott élvezni, és emiatt az első sem, amelyik pedig jó helyre került.

Sokat keseregtek, közben a gyerekek nőttek, de elhanyagolták a gyerekeket, mert a nagy problémával voltak elfoglalva, teljesen érthetően egyébként.

Mit volt mit tenni, feladtak egy hirdetést, hogy „értelmiségi fiatal házaspár játszótársat keres fiatal lány személyében”, és vártak. Jelentkeztek páran, fogadták őket, megvendégelték, beszélgettek. Néhány ordas kurva után beállított egy ártatlan, szőke, kék szemű, édes kislány, volt vagy tizenhét éves és állítása szerint szűz, akinek munkanélküli édesanyját, munkanélküli édesapját és két munkanélküli öt-hat éves öccsét kellett volna eltartania egyedül. Ennyi pénzt ugyan nem tudtak fizetni neki, természetesen, de úgy döntöttek, hogy kipróbálják. Amikor a kislány már nem volt ott, elment, hogy az ajánlatot átgondolja, a fiú pironkodva bevallotta, hogy neki bizony nagyon tetszik az édes, kék szemű kislány, és emiatt bocsánatot is kért, de hát neki a feleségén kívül más kapcsolata nem is volt az elmúlt hosszú évek alatt. A felesége megértőnek bizonyult, azt mondta, a kislány neki is tetszik.

Nagy izgalommal készültek az első alkalomra, annyira, hogy szépen meg is szervezték a dolgot, a gyerekeket elküldték aludni a nagyszülőkhöz, akik egyébként a dologba sosem voltak beavatva. A kislány meg is érkezett, szégyenlősen levetkőzött, és kérdezte, most mit kell tennie. Akkor a feleség is levetkőzött, és ráfeküdt a kislányra, a férj pedig szintén levetkőzött gyorsan, és behatolt a két nőbe, és hamarosan mindkét fütyijével el is élvezett. Utána boldogan nevetgéltek mind a hárman, és az aktust annyiszor ismételték, ahányszor a fütyik bírták, szám szerint ki tudja, hányszor.

Ez így ment néhány alkalommal, újabb személyi kölcsönt vettek föl, hogy a kislány családja ne haljon mindjárt éhen, és nem is lett volna semmi baj, ha egyik alkalommal azt nem tapasztalja a fiú, mármint a kétgyermekes, kétfaszú családapa, hogy az egyik fütyije nem fér be. Nézi, nézi, mi van, hát az van, hogy csak a feleségébe tudott behatolni, a kislányba nem, mert már van benne valami. Nézi, nézi, mi van benne, hát legnagyobb megrökönyödésére azt látja, hogy a feleségének a fütyije van a kislányban. Hogyhogy, hát hogyhogy?! – kiáltott fel szegény fiú.

A kislány nem vett észre semmit, fütyi az fütyi, de a felesége bizony igencsak elpirult, és bevallotta: amióta meglátta a kislányt, sokat álmodott róla, és az is előfordult, hogy fohászkodott, bárcsak férfi lenne: hát most, úgy látszik, férfi lett.

Nagyot szomorkodtak hárman, aztán a fiú nagylelkűen azt mondta: hát akkor legyen a tiéd, és nézte, ahogy a kislány a feleségéé lett, egymás után legalább nyolcszor. Nézte, nézte a fiú a nőket, akik közül az egyik férfi lett, és nézte a két jókora fütyijét, amelyek szomorúan ácsingóztak, és bizony a könnye is kicsordult bánatában.

Amikor a kislány elment, a felesége fütyije csodák csodája visszahúzódott, mintha mindig csak ártatlan klitorisz lett volna, és akkor a felesége nagyon kívánta a férjét, mint nő, de hiába.

Jó lenne, ha ennek a történetnek szerencsés lenne a vége, de hát az élet igen kegyetlen, és ennek a történetnek nemhogy szerencsés, de szerencsétlen vége sincs.

Gondolom, mindenkinek az lett volna a legjobb, ha az összes szereplő kolostorba vonul.

Rőzse

Amikor telefonon közölték, hogy lánya született, 53 centi és 3 kiló negyven, úgy érezte, hogy feltámadt az anyja.

Nagyon szerette az anyját, és amikor az megbetegedett, egész nap ápolta, végig az ágya mellett ült a kórházban és tudta, hogy minden perc áldás. A temetés után kiürült a világ, benne ő is. Téblábolt a munkahelyén, hazaküldték, táppénzbe vették, rájött, hogy így nem lehet élni, családot kell alapítani. Kényszerítette magát, hogy kiválassza a megfelelő anyának valót, egy jószívű, nagydarab elvált asszonyt kerített magának, aki türelmes volt és helyre is rázta a hormonait. Szeretni ugyan nem szerették egymást, mitől is szerették volna, de ugyanazt akarták kimondatlanul, úgyhogy szerződésük tiszta volt, feddhetetlen és támadhatatlan.

A nő teherbe esett, és így lett meg az 53 centis 3 kiló negyven.

Amikor először látta meg a ráncos, kapálódzó csecsemőt a kórházi ablakon át, rájött, hogy ő most az anyjának lett az apja. Egészen olyan volt a gyerek, mint az anyja az utolsó hónapokban, ráncos, vén, üres tekintetű. Bement a feleségéhez, egy szétfolyó, idegen asszony hevert az ágyon, tésztaszerű volt rajta minden, várta, mikor másznak elő a képéből a giliszták. Nagy nehezen homlokon csókolta, az asszony tűrte. A legszívesebben kiragadta volna a csecsemőt a kórházból és kifutott volna vele a világból. De semmi ilyet nem tett, hanem templomba ment, noha nem volt vallásos, és megfogadta, hogy nem öli meg az asszonyt, a lányát pedig fölneveli, és hálát adott az úrnak, hogy ilyen szépen feltámasztotta az anyját.

Többé a feleségéhez nyúlni nem bírt, a tésztaszerű zsírmassza ezt tudomásul is vette, a nő otthon volt a gyerekkel, ő annyi munkát vállalt, hogy ne kelljen látnia se őket. Időnként utánafordult fiatal, formás nőknek, figyelte magát, megmoccan-e benne valami, de szerencsére nem, ilyenkor hálaimát rebegett, amiért az úr még impotenciával is megáldotta.

Úgy éltek, mint egy szerzetes és egy apáca, közös cellában, a cseperedő gyermek volt a jótékony fal közöttük. Nem árt, ha fal van az emberek között, kultúrnyelveken ezt hívják úgy, hogy privacy, egyéb nyelveken pedig erre nincs is szó. A háztartási tennivalók egyeztetésén kívül szót se kellett vesztegetniük egymásra, a nő hol fogyókúrázott, hol zabált, a gyerek nőtt, nődögélt, sokat aludt, keveset sírt, étvágya megfelelt a szakkönyvek kívánalmainak.

Már vagy egy éve beszélt, csacsogott, fecsegett, feleselt, amikor valami hasmenéses nátha jött rá, kórházba kellett vinni, ott kezelték, mígnem az egyik orvos azt mondta, hogy a gyerek menthetetlen.

Folyton bent volt a gyerek mellett a kórházban, lefizette az orvosokat, a nővéreket, bent is alhatott, új meg új játékokat vitt be neki, a gyereknek közben szépen nyiladozott az értelme, miközben sápadt és fogyott, de minden nap jó volt, háládatos haladék, a gyerek olyan szépen fejlődött, hogy négy éves létére azt is pontosan megértette már, hogy mindjárt meg fog halni, mert látta, hogyan tünedeznek el mellőle a kórteremből a gyerekek és újak jönnek a helyükre, és beszélgetni is lehetett vele a halálról nyíltan és őszintén. A gyereknek ráncos lett az arca, a szemében eluralgott az üresség, és egy napon úgyszólván eltűnt.

A temetésen kevesen voltak, kifizette a sírásókat, és hazament az oldalán egy nagydarab nővel, aki sírdogált, és ugyanabban a lakásban élt, ahol ő. Leültek, a nő tovább sírdogált, furcsa volt, nézte. Úgy érezte, most már ideje volna valamit kitalálni.

Bejárt a munkahelyére, ha részvétet nyilvánítottak, biccentett, sokat dolgozott, csak aludni járt haza, a nagydarab nő ott volt egy darabig, aztán nem volt ott, valamikor eltűnhetett valahová, nem hiányzott, úgyse beszélgettek. Szombaton és vasárnap kijárt a temetőbe a lánya és az anyja sírjához, mert takarékossági okokból és helyszűke miatt a lányát is oda temették. Ücsörgött a sírnál, amikor átfagyott, felállt és járt egyet, aztán visszatért. Kezdte érezni, hogy már közel jár valamihez.

Egyik éjjel, álmában, rájött.

A következő szombaton teli marmonkannát tett egy nagy táskába, hogy ki ne látszódjék, és álcául virágcsokrot is gyömöszölt bele, kiment a temetőbe, megvárta az esti zárást, addig a nagyobb sírkövek mögött bujkált, nem mintha bárki ügyet vetett volna rá. A zárás után még várt egy darabig, körbesétált a holdfényben, de nem látott senkit. Akkor nekiállt rőzsét szedni, a gallyakat a lánya és az anyja sírjának közelében egymásra hajigálta, ezzel elbíbelődött egy ideig, aztán benzinnel lelocsolta és meggyújtotta. Még konstatálhatta, hogy a tűz derekasan el fog harapózni és leég az egész temető.

Vita nova

Szerelmes természetű férfinak született, ez kiderült hamar. Tizenhat évesen a negyvenes nők éppúgy dédelgették, mint a tizenéves csitrik, és megtanították mindenre. Egy csomószor teherbe is estek tőle, mert hát nem volt idő mindig védekezni, de apa nem lett, a kiscsajok általában kötőtűbe ültek, az idősebb hölgyek küretre jártak, és így teltek az évek. Az eléggé zavarta, hogy a legriherongyabb kurvába is szerelmes lett, és akár ő szakított, akár azok vele, veszettül megszenvedte a dolgot, miközben persze megmaradtak a többi nők, és újak is kerültek melléjük, és hogy akit valaha megszeretett, azt a szívéből kivetni gyűlölködős veszekedések után se tudta, így gyűltek a lelkében a nők egymás hegyén-hátán, de mégis elteltek a viharos évek, és arra eszmélt, hogy már csaknem negyven éves, és nincsen családja, nincsen gyereke, és a tűz a szívében kezd kihamvadni, és hímtagja ritkábban és akkor is lanyhábban mered.

Akkor aztán olyan szerelmes lett egy lányba, és csak egyetlen egybe, mint addig soha. Édes volt a lány és kedves és szép és egyáltalán. És a lány teherbe is esett, és ő boldog volt, hogy akkor most már végre lesz gyereke is, és a lány is nagyon akart tőle gyereket. Csak az történt, hogy a lány imádott síelni, ő meg nem tudott síelni, és a lány két hónapos terhesen, amikor még nem látszott rajta, csak ők tudták, elment a hegyekbe síelni a barátaival, ő nem ment velük, minek, ha nem tud síelni, különben is pár napról volt csak szó, és a lány a barátaival felült a lanovkára, és a lanovka leszakadt, ritka eset, zuhantak jó pár métert, a barátai néhány horzsolással megúszták, mert vastag hóba estek, de a lány olyan szerencsétlenül esett, hogy pont oda, ahol véletlenül nem volt hó, és eltört a gerince és szörnyethalt.

Amikor ezt meghallotta, elájult.

Aztán magához tért, és nézett maga elé bambán.

Vigasztalták, amivel lehet, hogy majd lesz még nő, lesz még gyerek. Álmosan bólogatott, főleg, hogy fogják be végre a szájukat.

Annyira megrázta a dolog, hogy attól kezdve a férfiassága megszűnt.

Ésszel tudta, hogy ennek nem így kéne lennie, s miután születetlen gyermeke anyját elgyászolta, és a kín tompult, az orvosok, a pszichológusok és a barátai tanácsát követve próbálkozott újabb nőkkel, de hiába. Az orvosok azt mondták, semmi szervi baja nincs, csak az idegei, és majd az idő. Ám telt az idő, évek teltek el, és semmi, csak hízni kezdett, mint a heréltek, és vékonyult a hangja. Nem értették ezt az orvosok, a pszichiáterek, a pszichológusok, a természetgyógyászok, a barátok, a barátnők, de ez volt.

Vagy tíz éven át vegetált így, dolgozott valamit, keresett keveset, evett, ivott, aludt és szabad idejében bámult maga elé, vagy kifelé az ablakon, vagy a tévét.

Olykor a tükör elé állt meztelenül, nézte magát, a hájait, a hájai alatt a hímtagját, amely vézna lett és kitartóan konyult.

Egyik nap, hogy így állt, mintha azt vette volna észre, hogy a derekán a háj mintha kevesebb lenne. Tapogatta magát, hátha valóban.

Egy hét múlva kifejezetten azt látta, hogy a dereka vékonyodik. Valami fájdalom is bújkált benne a köldöke tájékán. A nadrágok kezdtek lecsúszni róla, az övet szorosabbra tudta hűzni. Lehet, hogy kezdek gyógyulni, gondolta.

Máshol viszont nem fogyott semmit.

Két hét múlva karcsú lett a dereka, és arrafelé nagyon fájt. Eldöntötte, hogy nem megy orvoshoz, úgyse tudtak segíteni rajta.

Fájdalomcsillapítókat evett marokszám, de így is szédelgett a fájdalomtól. Miféle rák lehet az, tűnődött, amely csak a derekán fogyasztja?

Egyik este feküdt az ágyon hanyatt, a két tenyerével már át tudta fogni a saját derekát, irtóztatóan hasogatott a dereka a köldöke tájékán, és úgy öt-tíz percenként jött rá valami lökésszerű, még nagyobb fájdalom, felkelni már nem bírt, hogy bevegyen újabb marék fájdalomcsillapítót, aztán egyszerre akkora fájdalom hasított beléje, hogy elveszítette az eszméletét.

Arra éledt, hogy fekszik az ágyban, és a derekától lefelé mindene le van szakadva, a köldökétől lefelé a hasa, a csípője, az alteste és a lábai egybefüggve a padlón hevernek és mozognak, mintha élnének, neki pedig a köldökétől lefelé nincsen semmije.

Ketté volt szakadva teljesen.

Nem értette, hogyhogy mégis él.

Azt sem értette, amikor nagynehezen felkönyökölt és a maradék testét nézte, hogy a belső részei mitől nem lógnak ki. Mintha bőrzsákba varrták volna azt, ami megmaradt belőle.

Visszahanyatlott, elaludt.

Azt álmodta, hogy ő nem is férfi, hanem nő.

Amikor újra felébredt, ki tudja, hány nap múlva, először a padlón mocorgó altestét, azt a leszakadtat látta meg, és az az altest megnőtt, már volt hozzá nőve mellkas is, meg a karok kezdeményei. Lenézett magára, és azt látta, hogy van már köldöke, és egy pár új csípője. Rémületében ismét elájult.

Elég az hozzá, hogy a lábai is kinőttek, és a padlón mocorgó altest létrehozta magának azt, amiről leszakadt. Őbelőle fiatal nő lett, az altestéből fiatal férfi, életkora megfeleződve került át beléjük, és amikor befejeződtek és az osztódásos szaporodás kínjait mindketten kiállták, egymás kezét fogva, egymást támogatva kicsoszogtak a konyhába, és ami romlatlanul a hetek alatt a fridzsiderben megmaradt, azt testvériesen megosztva felfalták.

Aztán ültek a konyhaasztalnál egymással szemben, nézték egymást és ámultak.

Előéletükből rémlett nekik valami, de homályosan. Hasonlítottak is egymásra, meg nem is. Nem tudták, hogyan nevezzék egymást, minthogy a saját nevüket se tudták. Mi lesz, ha az emberek közé mennek? Mit fognak azok szólni? Miből fognak megélni? Mi a munkájuk, a hivatásuk?

Azt elég hamar megbeszélték, hogy ezek szerint ők testvérek, és úgy lettek egymás testvérei, ahogy a giliszták szokták.

Sokáig tartott, amíg ketten, közös erőfeszítéssel, emlékeiket összerakosgatva, a szülő életének emlékeit összehozták, aki férfi volt és szerelmes természetű, és akit arra teremtettek, hogy sok gyereke legyen. Lett is neki kettő, és belehalt.

Aztán kimentek az emberek közé, és mert más megoldás nem kínálkozott, loptak maguknak személyi igazolványt, kettőt, és megpróbáltak feltűnés nélkül elvegyülni, ez egy regény témája lehetne, egy Párhuzamos Életrajzot kellene írnia erről egyszer valakinek. És partnereket találtak maguknak, a nő férfit, a férfi nőt, és szét is költöztek aztán, és olyan gyakran találkoztak, mint a felnőtt testvérek szoktak.

Származásuk titkáról nem számoltak be senkinek.

Már családanya lett egyikük, és családapa a másikuk, amikor egyszer, a gyerekeket a játszótéren közösen felvigyázva, a családanya így fordult testvéréhez, a családapához:

– Azt hiszem, mi tudunk valamit, amit mások nem tudnak.

A családapa körülnézett, nem hallgatózik-e senki, és miután meggyőződött róla, hogy nem, halkan így felelt:

– Így van.

Hallgattak egy sort, a gyerekek a homokozóban gyapálták egymást és elrabolták egymás játékait és verekedtek és a homokot a kisebbik szemébe szórták, mint az emberek.

– A Teremtést, ezek szerint, nem lehet visszavonni – mondta a családapa.

– Én is erre gondoltam – mondta a családanya.

Megint hallgattak.

– A legjobb lesz, ha nem mondjuk el senkinek – vélekedett a családapa.

– Én is erre gondoltam – mondta a családanya. – Minek lennének mások is szomorúak.

A családapa elgondolkozott.

– Szóval, szerinted is szomorú? – kérdezte.

– Miért, hát nem az?

A családapa megint körülnézett, alig észrevehetően biccentett, aztán ugrott a homokozóba, mert a nagyobbik fia éppen egy kicsi lányra emelte a lapátját.

Szinopszis

Nyugdíjazták a börtönparancsnokot, a raboknak azt mondták, válasszanak maguknak újat. Ez váratlan volt, páran érdeklődtek, vajon nem lehetséges-e, hogy inkább kiengedjék őket a börtönből, de azt mondták, hogy erre még egy kicsit várni kell, addig is a börtönben nagy lesz a szabadság, és demokratikusan tessék választani. Az épületet át lehet alakítani, falakat ide-oda lehet tologatni, ahogy a rabok többsége akarja, csak erről is tessék szépen, szabályosan, parlamentárisan szavazni. Ezentúl a börtönben az történik, amit a rabok akarnak, pontosabban amit a rabok többsége akar, ahogy ez a szabad világban szokás.

A változásnak a fiatalok és az öregek örültek, a középkorúak kevésbé, azok csöndben maradtak. Nem mintha közöttük nem akadt volna, aki a börtönigazgatói posztra ne kívánt volna aspirálni – mert börtönigazgatónak kellett ezután hívni a börtönparancsnokot, ilyen szép polgárian. Az egyik várományos, régi rab, nagy tekintélyű ember, félrehúzódott egy sarokba és sakkfigurákat farigcsált tovább. Nagy eredmény volt, hogy már vagy húsz éve nem kenyérbélből kellett a sakkfigurákat gyártani, e vívmányért kemény harcok vívattak hajdan, s azokban ez a tekintélyes rab is részt vett. Senki se tudta egyébként róla, hogy került a börtönbe, ő maga sem, talán a szülei követtek el réges-rég valamit, ő ide gyerekként került.

Már másnap kiderült, lehetett valami igaza, a megérzése nem hagyta el talán, mert kiadták az ukázt, amit most kérésnek hívtak, hogy ezentúl ismét kenyérbélből szíveskedjenek sakkfigurákat gyártani, mert váratlan fahiány lépett fel, de kenyér van és lesz is bőven.

A nagy változás csinnadrattás ünnepséggel pecsételtetett meg, sokan beszéltek, a rabok ácsorogtak, s ez alkalomból a magas betonkerítés egy darabját felvirágzott buldózerrel el is távolították. Az eseményt sok állam tévéje közvetítette. A rabok felszólíttattak, hogy önszántukból maguk is veselkedjenek neki az immár meglazított falrésznek. Ezt a vehemensebbek meg is tették. Kaptak érte mosolyt és kézszorítást. A betonkerítést a rabokkal emeltették annak idején, erre már csak a legidősebb rabok emlékeztek, azok közül nagyon kevesen segédkeztek a lebontásban. De ki nem mehetett senki, a betonfal mögött ott állt az új, átlátszó, acélnál keményebb műanyagból készült, a szabad világ tudósainak ez volt az egyik legutóbbi találmánya. Annyira átlátszó volt, hogy sokan nekimentek, és annyira ruganyos, hogy méterekre pattantak róla vissza, ezen aztán nagyokat lehetett nevetni. Hát ilyen vidáman ért véget az ünnepség!

A börtönigazgató választása jócskán elhúzódott. Klikkek szerveződtek, régi haverságok foszlottak szét, kipróbált szövetségek mentek tönkre egy csapásra, felmerült, jobb volna talán kívülről hívni börtönparancsnokot, azaz pardon, börtönigazgatót, de ezt nem lehetett valamiért. A fegyőrök is szavazhattak, mert azok se mehettek el, csak őket is illette az általános szabadság. Voltak nekik kedvenc fegyőreik, meg utált fegyőreik, de mindnek csak egy szavazatra volt joga. A régi, megszokott rend felbomlott, az új csak nem akart kialakulni. Az otthonosság elenyészett. A rabok már nem feltétlenül a saját cellájukba mentek vissza a séta után, sőt gyakran a séta is elmaradt, az étel jobb lett, de nem mindig osztották, talán többet loptak immár, mint korábban, máskor az egész börtönt kihajtották az udvarba, és elfelejtették őket visszaengedni, ott álltak hóban-fagyban, de nem büntetésként, hanem mert valaki valamit elfelejtett, mert a falak lebontása és máshová való építése elhúzódott, bonyolult munka volt, és közben egyes rabok fegyőrré avanzsáltak, ki tudja, milyen megfontolás alapján, más fegyőrök önszántukból kijelentették, hogy ők inkább rabok lesznek, ezt is lehetett, és rabok lettek attól kezdve, és kapták az ételt, amiért korábban dolgoztak, dologtalanul. A krumplit, a zöldséget, amit korábban a rabok termeltek, nem termelték többet, fellépett a krumpli- és zöldséghiány, aztán pár hét múlva mélyhűtött krumpli és zöldség érkezett a külvilágból, pár rab fellázadt, hogy azokban kevesebb a vitamin, akkor azt mondták, ennek is örülni kell. Időnként fantasztikus segélyszállítmányok érkeztek, datolya, meg nejlonfuszekli, meg hordozható kistévék tömege, ennek kiosztását nem bírták megszervezni, mert nem volt választott főnökség, csak ideiglenesen kijelölt, és közben már folyt a választási kampány, a datolya megrohadt, és valamiért a kistévék egy részével együtt dobták ki. Tévézni egyébként a cellákban továbbra sem lehetett, nem volt bevezetve a kábel, csak a börtönparancsnok szobájában, az viszont kicsi volt, szorongtak benne százan, és bámulták egymás fejét, mert a tévéállványig nem bírtak ellátni. Volt abban a szobában ilyen alkalmakkor tömegverekedés néhány, mígnem a tévét onnét is kivitték.

Végül is, nagy hacacárék után, lett börtönigazgató, meg elöljárók, meg a rabok közül szakszervezeti képviselők, addigra mindenki gyűlölt már mindenkit. Az igazgató hajdani rab volt a második emeleten, emiatt a földszinti és második emeleti rabok egy része éhségsztrájkba kezdett, de két nap múlva jobb belátásra térve abbahagyták. Az első emeleti rabok, ki tudja, miért, nem sztrájkoltak. Az igazgató első intézkedésként elvette a raboktól a második emeletet és a harmadik emelet felét, aminek következtében az egykor három rabra méretezett cellákba most legalább tízet kellett gyömöszölni, holott az előző időszakban is legfeljebb heten laktak bennük. Az elvett másfél emeleten az új igazgatóság rendezkedett be, falakat törtek, bútorokat készíttettek, és addig minden egyéb munkálat szünetelt. A rabok derűlátását visszaadandó reggel hattól nyolcig vagy maga az új igazgató, vagy valamelyik famulusa mondott lelkesítő beszédet az udvaron, s előbb-utóbb kénytelenek voltak a vigyázzállás kötelmét ismét napiparancsba adni, a rabok érdekében. Még később a szabadság éltetése is napiparancsba került. A rabok többségének ez nem okozott gondot, tapasztalt rabok voltak, éljeneztek és hurráztak hát előírásszerűen. E lelkesítő megnyilvánulásokról filmfelvételek készültek, és sok-sok rabot, akinek korábban hallgass volt a neve, meg is interjúvoltak. A rabok szépen és szabatosan dicsérték az új időket. Mert a riporterek megkérdezték, a tapasztalt rabok nem mulasztották el a börtönigazgatót dicsérni, amiért elődjénél kisebb szobába költözött, azt pedig sose kérdezte senki, vajon miért vettek el a raboktól másfél emeletet. Dicsérték továbbá azt az új rendeletet is, melynek értelmében minden rab kapott egy négyzetméter földet az udvaron, és azon azt termesztett, amit akart. Igaz ugyan, hogy a négyzetméterek kimérése hónapokig tartott, s miután kimérték, se vetőmagot, sem egyebet nem adtak, de azért egy négyzetméter saját földterület, az semmiképp sem elhanyagolható. Csak a cinikusok vélték úgy, hogy az egy koporsóra sem elég.

Volt, aki disznóólat létesített azon a területen, a malacokat a Külföld adományozta. Arról aztán nem kérdeztek senkit, miért döglöttek éhen a malacok. Hát, mert történetesen nem akadt a számukra se moslék, se takarmány.

Történtek igazán mulatságos dolgok is.

Az igazgatóhelyettesi posztra, ez új poszt volt, három jelölt is akadt. A kétszer megismételt, s végre érvényes szavazás után lett két új igazgatóhelyettes, mert egyenlő szavazatot kaptak, és újabb szavazás már nem volt kiírható. Mindketten egykori rabok voltak, az egyik a földszintről, a másik a harmadikról, az egyik életfogytot kapott rablógyilkosságért, a másik tíz évet politikai okokból. Egymás iránti jóhiszeműségüket bizonyítandó egymás mellett kijelölt szobáik falát áttörették, íróasztaluk lábait egymáshoz bilincselték és a kulcsát a sajtó jelenlétében a vécén ünnepélyesen lehúzták. Ez azért is jó húzás volt, mert erre az alkalomra a vécéket megjavították.

A kantint, ez volt a legnagyobb újság, kiadták bérbe.

A régi kantinos szabad ember volt, egykor ő hozta a híreket a kinti szabad világból, s mindig olyan híreket hozott, hogy a rabok megnyugodhattak, odakint se sokkal jobb, sőt. Vagy igazat mondott a kantinos, vagy ez volt a dolga, mindenesetre a rabok nagyon szerették. Most, hogy a kantint megpályáztatták, a rabok, akik semmiben sem értettek egyet újabban, abban egyetértettek, hogy bárcsak a régi kantinos nyerné el a kantint. S mit tesz isten, ő nyerte el! És meg is változott minden, pedig a régi kantinos nyerte el a kantint. Fantasztikus szabadvilágbéli cuccokat szerzett és árult, amiket a börtönkeresményből meg is lehetett venni. Különös pénz jött egyébként forgalomba odabent, a láncszem, ez lehetett bilincslánc szeme, de nyaklánc szeme is akár, főleg, ha aranyból vagy ezüstből készült, egy bilincs szeme, így alakult ki az árfolyam, nyolc és fél dollárt ért, és láncszemért lehetett kapni akármit, újságot, kotont, videót vagy rágógumit, cigarettát, álomfejtő szótárat, szexmagazint, kábítószert, horoszkópot, fegyvert.

Valódi fegyvert árult a régi-új kantinos, nemcsak boxert vagy gázsprayt, volt nála géppisztoly, kézigránát, szétszerelt, de könnyen összeszerelhető, használati utasítással ellátott aknavető, rengeteg fajta pisztoly, parabellum, levágott csövű karabély, egyebek, a pici tartályokban kiszerelt sugárzó anyagokról nem beszélve. A leginkább a kicsi, elefántcsonttal kivert markolatú revolverek keltek, amolyan női önvédelmi fegyverek, de hat lőszer azokba is belefért, igazi golyók, az udvaron lövöldöztek is sokan, és aztán mehettek a kantinoshoz újabb lőszerért, azokat már emelt áron adta. Hogy kinek honnét volt erre pénze, rejtély. Volt, aki a végbeléből húzta ki a húsz éven át ott viselt családi örökséget, volt, aki a füléből. Volt olyan rab is, a női osztályon, aki egyszerűen megszülte. Volt, aki a dobhártyáját operáltatta ki egykor, még a börtönbe vonulása előtt, hogy ott tartsa a gyémántokat. Megsüketült, de megérte. Az új kincseket, amint lehetett, a társak ellopták. Az igazgató külön érték- és vagyonvédelmi csendőrséget szervezett, nyilván a kantinos leadott neki a nyereségből bizonyos, jelentős százalékot. De azért a börtönben a rablás, a gyilkolás, az erőszak minden addiginál nagyobb méreteket öltött. Azzal nyugtatták a rabokat, hogy ez a szabad világban is pontosan így van. Az áldozatokat elföldelték, s mert a börtöntemető megtelt, a kinti temetőkben. Ez volt a törvényes módja, hogy valaki a szabad világba kerülhessen.

A másik módja a szökés volt. Robbantgatással, mert volt immár mivel, alagutakat ástak, hogy az áttetsző műanyag fal mögé kerülhessenek. Volt, akit lefüleltek, volt, aki kijutott. Akit elfogtak, a börtönudvarban létesített fabódéba került, az volt a börtön börtöne, ott tartották láncon, mert valahogy meg kellett akadályozni, hogy a szabad börtön jótéteményeiben részesülhessen a továbbiakban. Volt, aki minden sétára magával vitte a töltött aknavetőt, és csak a kedvező pillanatot várta, hogy mindenkit leölve elszelelhessen, de ez az alkalom nem jött el. A fegyvereket soha senki el nem kobozta, ezért is vélték úgy, hogy a kantinos megállapodott a börtönigazgatóval, az meg a kintiekkel, akik a kantinosnak szállítottak.

Lett új börtönfaliújság is, egyes rabok újságírókká avanzsáltak. Megkezdődött a kutatás a Leginkább Hiteles Rabok után. Azok ugyanis munkaidő-kedvezményt és harmadolást kaphattak. Ugyan a harmadolás nem azt jelentette, hogy szabadon engedik őket, de erről kaptak egy kitüntető diplomát, és attól fogva büszkén mutogathatták. Aki LHR lett, havonta egyszer részt vehetett az igazgató reggeli eligazításán, és meg is szólalhatott. Megindult a harc az LHR-jelöltek között, milyen alapon lehet valaki azzá. Sok összetűzés után győzött a faji álláspont, mivel semmilyen más szempontból nem lehetett egzakt módon dönteni. A kopaszok és zöldszeműek lettek az LHR-osztag tagjai. Miután ez ilyen szépen eldőlt, némi béke költözött a cellákba, amelyek többségének fala addigra lebontatott, de az új még nem teljesen épült fel.

Rabnak lenni érdem, ezt hirdette az igazgatóság, és ezt hirdették a szabad világ egyre ritkábban bemerészkedő képviselői is. Elszoktak valahogy a börtön látogatásától, főleg, miután három riporternőt megerőszakoltak, és négy rendezőt, illetve operatőrt felfaltak elevenen. Ahogy a külvilág érdeklődése csappant, úgy kezdtek a börtönben régi babonák és hiedelmek újjáéledni. Kívülről jobbára már csak idősödő újságíró-hölgyek jöttek, akik nemi élményben kívántak részesülni. Ezért is kellett kotont is árulnia a kantinosnak, a hölgyek féltek az AIDS-től. Az élményért cserében becsületes beszámolókat írogattak a szabad lapjaikba, a rabokat meg igyekeztek felvilágosítani a valóságos helyzetükről. Azt mondták, érdemes leleplezni a régi börtönparancsnok bűneit, rázkódjék meg, borzongjon össze a szabad világ. Ez a rabokat kevéssé érdekelte. De az már érdekesebb volt, amit ezek a derék hölgyek arról mondtak, miért is kellett a régi börtönparancsnokot nyugdíjba küldeni.

Azt mondták, túl jól vezette a börtönt, ez volt a bűne, ezt elégelték meg a szabad, demokratikus világban.

Hogy miért?

Az öntudatosabb, gondolkodó rabok maguk is eltűnődtek bizonyos dolgokon. Észrevették, hogy a börtön gazdaságtalan, nem termel semmit, önellátását megszervezni nem bírja, a szabad világ kegyelemkenyerén él. Semmiféle konvertibilitást elérni a börtön nem tud. A valutája, a lánc, mégis az. Gazdasági képtelenség, de valami oka csak van, okoskodtak az okosok.

Talán az a helyzet, kombináltak, hogy sok ilyesfajta börtön van a világon, és a szanálásuk többe kerülne, mint a fenntartásuk. Ha a börtönlakókat szabadon engednék, teli lenne velük a szabad világ, akkor ott kéne őket börtönökbe gyömöszölni, a börtönlét ismét létrejönne, csak náluk. Olcsóbb és egyszerűbb hát meghagyni a börtönöket ott, ahol vannak.

De nem lenne még olcsóbb, ha az összes ilyen börtönt, a bennlakókkal együtt, szépen lebombáznák?

De bizony ez lenne a legolcsóbb. Csakhogy, érveltek az öregedő derék újságírónők, ilyet a szabad világ nem tehet. Amit a szabad világ megtehet, hogy ellátja minden földi jóval a börtöntöltelékeket, például fegyverrel. Abban reménykedik a szabad világ, hogy a fegyencek egyszer csak fellázadnak, kitörnek, atombombát lóbálnak az övükön és kézigránátot, a szabad világra támadnak, és akkor meglesz végre a casus belli. De az se baj, ha a börtönlakók a belső börtönháborúkban egymást nyírják ki. Rosszabb börtönökben már réges-régen egymást eszik a felszabadult fegyencek.

Eddig állapot volt börtönben élni, most már morális tett, ezt is mondták egyesek. Mondtak mindenfélét. A sajtószabadságra igencsak ügyeltek, a faliújság cenzúrázására a szabad világ idegesen reagált, a börtönigazgató kénytelen volt újra és újra kitenni az általa betiltott cikkeket, amelyek az ő tevékenységét bírálták – noha a szabad világ nem szűnt meg az igazgatót támogatásáról biztosítani.

A rabok körében a nyugtalanság és a hisztéria nőtt. Sokáig azt mondták nekik, az ő rablétük jobb, mint a kintiek szabadsága. Utána azt mondták nekik, hogy ők a börtönben nem szabadok voltak, hanem rabok, és csak most jött el a szabadság. De kiengedni nem akarták őket. Kevesen voltak a szkeptikusok, akik felmérték, azok a kintiek, azok is csak országba, nyelvbe, korszakba születtek, és mindössze hatvan-hetven évre. A többség puskacsövet pucolt, zárat olajozott, szárazon tartotta növekvő haragját, hogy adandó alkalommal kitörjön és válogatás nélkül tüzeljen mindenkire, főleg a szabadokra, hogy azok aztán azt mondhassák, mielőtt lebombázzák őket: no lám.

Az evezős

Először a festőt látta meg, a Mestert.

Nagy volt a Mester, emberméretű, ő pedig, az evezős, alig arasznyi. Rögtön észrevette, milyen boldogan nézi őt a Mester. Nézi közelebbről, nézi távolabbról. Hallotta a Mester szuszogását, még a bajsza hegye is megérintette egyszer, tüsszentett is egy jó nagyot, de azt a Mester nem hallotta meg. Aztán morcabb lett a Mester, ő próbálta volna összébb húzni magát, dehát nem lehetett, akkora volt, amekkora. És akkor a Mester húzott egyet az ecsettel, szinte csak meglegyintette a vásznat, és az evezős kezében lapátabb lett a lapát! Egyetlen vonással javította ki a Mester azt a lapátot, amelyet ő addig görcsösen szorongatott a kezében, és most már többé nem kellett görcsösen szorongatnia! Könnyűvé lett az evezés dermedt mozdulata ettől, könnyű lett a távolodás a parttól, a pillanatba zárt repülés, amire oly igen vágyakozott a Mester, mert odakint, mint szokott, világháború dúlt éppen.

Aztán a Mester hanyatt-homlok öregedni kezdett, töpörödött, aszott össze, de amikor feléje, az evezős felé pislantott, a szeme megint tele lett élettel, csipás szeme kitisztult, hálásan nézte az evezőst, aki hálásan igyekezett visszanézni, de hát azt a Mester, bármennyire Mester volt is, nem láthatta meg. Jó volt evezősnek lenni abban a szép, nagy, napfényes műteremben, noha a Mestert, amikor a mozdulatlan tetemét kivitték, igen szánta, már amennyire az öröklétből szánakozni lehet egy halandón, már amennyire túlélő holtat gyászolni bírhat feledékenyen.

Aztán a múzeumban is jó volt. Nem mintha a műfény nem tette volna próbára a türelmét. Nem értette, miért nem nyitnak a tetőn nyílást, hogy beáradjon a napfény. Vagy nagyobb ablakot. Kitalálták már az ókoriak is, hogy kell azt. De azért nem zavarta túlságosan, ő sugárzás közepében evezett, és azt meglátták így is, úgy is. Csak sajnálta, hogy azok az odakent színek, azok a mintegy véletlenszerűek, nem vibrálnak teljes légiességükben, ahogyan azt ő belülről folyamatosan megtapasztalta. Sajnálta, hogy nem mindenki hőköl hátra, őt a kép közepében meglátva, ahogy kell. De azért hőköltek a nézők így is, már akinek szeme volt a látásra.

Időnként utazni vitték, azt nem szerette. Volt úgy, hogy gondosan pólyálták be valami puhába, de akkor is meg kellett görnyednie. De jellemzően inkább durva kezek tekerték fel és vágták egy láda aljára. A hosszú sötét korszakokat, amíg zötyögött vagy ringott valamerre, kiváltképpen utálta. Bár, igaz, ami igaz, időnként érdemes volt szenvednie, műfényben tekerték ki, de az emberek ott maradéktalanul hőköltek és hosszan bámulták. Olyankor a viszontagságokat elfeledte, s mintha annál is könnyedebben fogta volna a lapátot, mint ahogy neki adatott.

Egyszer egy ilyen fárasztó utazás után nem a műfénybe került vissza, hanem egy pincébe. Rámában maradt ugyan, de azért a pince pince volt. Elképedt, mennyi festmény létezik a világon, mert a pince dugig volt velük. Megadóan ácsorogtak azok egymásnak támasztva a mélyben, mások meg, borzalom, egymásra fektetve tébolyogtak, nyomták egymást, keretük vetemedett, a festék pikkelyesedett és lepattogzott róluk, illetve, dehogy róluk, ők pattogzottak le maguk, sűrű jajgatással. Szörnyűséges volt az a cella, pókokkal, csótányokkal, rovarokkal teli, melyek őt is bemászták előbb-utóbb.

Nem hitte, hogy ennél is rosszabb lehet, de lett. A nedvességtől nem is ő ijedt meg, hanem a régebben ott heverő sorstársak. Azok már sok vészt átéltek, és tudták, a tűz mellett ez a kór a leghalálosabb. Rémséges történeteket meséltek szándékos gyújtogatásokról, szándékos elárasztásokról, ő nem szólt közbe, lapátolt tovább a fénybe, el, ahogy a Mester megkívánta. Neki remélnie kellett, neki elszabadulnia kellett, ez volt a dolga. Lehetetlen, hogy ott hagyják őket elpusztulni azok, akiknek a legjobb tulajdonságait hordozzák éppen ők, a megfestettek, gondolta.

De nem történt semmi. Néha valakik bekukkantottak hozzájuk és vakkantottak valamit egymásnak, ahogy az emberek egymással egyáltalán érintkezni tudnak, ha nem néznek vagy hallgatnak éppen, aztán tanácstalanul kimentek és újra rájuk zárták az ajtót. Egyszer valakik kifeszítették azt az ajtót, amelyhez pedig kulcs is létezett, és elvitték egy csomó sorstársát, találomra, azok voltak a szerencsések, nekik talán megadatik, hogy a lassú nedvesedés özönvizét megússzák, őket viszont ott hagyták, és aztán az ajtóra a kicserélt zár mellett lakat is került.

És a nedvességből bugyogás lett, és a sorstársak nem társalogtak tovább, hanem szépen szétrohadtak.

Akkor nem bírta tovább. A rohadás őt még épp nem érte el, csak körötte a kékséget, azt az észveszejtő tágasságot, ahová el kellett volna szállnia. Ez úgy fájt neki, mintha már maga is rohadna. Roppant erőfeszítéssel kiszakította magát a vászonból. Kezében az evezővel az ajtóhoz vonszolta magát a mocskos lében, és utolsó erejével az evezővel az ajtóra csapott. Az irdatlan döngést még hallotta, a ráomló hatalmas épület robaját nem.

A kísérlet

Az árkádokhoz voltak láncolva.

Elég hosszú volt a lánc, amivel az árkádokhoz és egymáshoz bilincselték őket, úgyhogy tudtak mozogni, sőt sétálni is valamennyire. Elvegyülhettek a járókelők között, nézegethették az üzletek kirakatát, noha belépni már nem tudtak. Nem világos, hányan is voltak összesen, sokan közülük úgy tettek, mintha nem lennének a többiekkel egy láncra fűzve, és talán nem is igen találkoztak egymással korábban, mindenesetre a hatósági emberek, akik a bilincset rájuk lakatolták és a lánccal összekötötték őket, nem bizonyultak beszédesnek közös bűnüket illetően. Tiltott határátlépés? Összeesküvés? Mindegy. De összeesküvés, tiltott határátlépés, találomra kiválasztott járókelők részéről, a Rákóczi úton?! Ám ettől a bilincs még rájuk került.

Mind a hárman, vagy mind a hatan méltatlannak ítélték helyzetüket, de erről nem cseréltek eszmét, noha az tiltva nem volt, amiképpen a járókelőkkel való szóba elegyedés lehetősége sem. Az árkádok közé ez alkalomból telepített vadonatúj nyilvános vécét nem használhatták, odáig nem ért el a lánc. Addig is ott volt az a vécé? Ezen el lehetett tűnődni, fontosabb tűnődést elhárítandó. És ismerőseikkel, barátaikkal is beszélgethettek szabadon, akik éppen arra vetődtek, és arra vetődtek páran. Mindössze annyiban voltak hát szabadságukban korlátozva, hogy láncra voltak fűzve, noha hosszú láncra, és onnét nem mehettek el.

Amikor a hatósági emberek elmentek dolguk végeztével, eleinte nevettek. Annyira abszurd volt az egész. Csúcsforgalomban raboskodni, valóságos ok nélkül. Mintha nem annyira börtönbe akarták volna zárni őket, inkább nyilvánosan megszégyeníteni. Volt neve az ilyesminek hajdanán, pellengér, igen. Hogy megköpdössék őket az igazak. De a járókelők, a szabadok, nem bántották őket. Nem is gúnyolták, oldalba se rúgták. Elmentek mellettük, s ha valami zavarta őket, az a lánc volt, amibe belebotolhattak volna, ha nem vigyáznak. Vigyáztak, szerencsére. Átlépték, vagy mélyen lehajolva átbújtak alatta. Igaz, a láncon voltak olyan zászlócskák, színesek, figyelem felkeltőek, mint a ragasztott vagy a frissen festett felületen szokás, amíg ki nem szárad.

Egyikük anyja hamar odakerült, már az elején. A fia arra próbálta rábírni, telefonáljon valami ügyvédnek. Meg is ígérte, elment. Később, talán pár nap múlva, visszajött, de mintha először jönne, ígéretéről nem tudott semmit. Ismét megkérte a fia, szerezzen ügyvédet, megint elment.

Jártak arra hepciás, ellenzéki ismerősei valakiknek, a láncra fűzött haverok kérlelték őket, intézzenek kemény felhívást a kormányhoz, utolsó figyelmeztetést, megígérték, odébbálltak, többé nem kerültek elő.

Barátok tűntek fel, segítséget ígértek, jöttek, elmentek. Némelyikükről a hömpölygő tömeg pletykáiból kiderült, hogy emigrált. Mások árulók lettek, vagy hogy híjják az ilyent. A lényeg az, hogy eltünedeztek szépen. Örültek, hogy nem ők vannak az árkádokhoz láncolva. Elvégre őket is nyugodtan odakötözhették volna, ilyen alapon.

Voltak ácsorgók, akik csak figyeltek. Ezekkel nem álltak szóba, azok se velük. Ez így rendben is volt. Ez volt az egyetlen normális dolog. Elvoltak mind a megfigyeltek, mind a megfigyelők a maguk bajával, két külön szakma. Őket, a megfigyelőket, legalább kétnaponta felváltották. Őket, a megfigyelteket, nem váltotta fel senki. Ennyi a különbség.

Az első napokban még reménykedtek, hogy a tévedésre fény derül, és elengedik őket. A sűrű bocsánatkérések mikéntjét az áldozatok igyekvőn képzelegték. Az első napokban akadtak járókelők, akik perecet, kenyérgalacsint, kolbászmaradékot adtak nekik, vagy pattogatott kukoricát, amit pont ott árult egy illető. Volt egy kedves néni, az úgy etette őket, mint a galambokat. Rendszeresen jött, és mert a járókelők nem néztek félre, ő nézett félre, amikor a galacsinokat eléjük dobta, ők meg rávetették magukat. Később, amikor már el se fordították a fejüket a járókelők, a néni még mindig jött, és dobálta a galacsinokat, előre voltak gyúrva szépen, gondosan, mígcsak el nem maradt ő is.

A harmadik vagy a negyedik napon rájöttek, hogy ami kézenfekvő lenne, hogy ugyanis egy lemezvágó ollóval bárki könnyedén elmetszhetné a láncot, nem fog bekövetkezni, nincs, aki megtegye. Kérlelték az arra haladókat, előző napi rátartiságukból engedve végre, kérték hangosan, jajongva, semmi. Holott a civilek oly hanyagul figyelték őket! szinte felhíva a figyelmet hanyag figyelésük lényegi hanyagságára! és mégse.

Az üzletekből, melyek ablakáig el bírtak menni, eleinte ki-kijöttek eladók, kislányok köpenyben, és adtak nekik lopva csokoládét, körömreszelőt, már amit árultak abban az üzletben véletlenül. De hát unalmassá lettek, nem csináltak semmi újat, csak ott bóklásztak láncra fűzve továbbra is, úgyhogy a segély elapadt. A járókelők akkorra már előreszegzett, merev tekintettel tudták le azt a pár méteres távot, ahol erre a dologra számítaniuk kellett. Külön figyeltek arra, hogy lépteiket se ne gyorsítsák, se ne lassítsák.

Szükségüket mindenki szeme láttára kellett végezniük. Ez volt a legkínosabb. A vadonatúj vécé mellé hoztak egy konténeres másik latrinát is, de megint úgy, hogy ne bírják használni. Az első napon visszatartották, a másodikon a ruhájukba csináltak, a harmadikon a járda szélére gubbaszkodva tették. Volt már addigra bennük némi kíváncsiság, vajon a szemlélők mit bírnak elviselni.

Mindent.

A kísérlet már réges-rég száz százalékosan sikerült, de őket mégse oldozták el. Ez az, ami végképp felfoghatatlan ésszel. Meztelenre rongyolódva fetrengenek az árkádok alatt, a járókelők rutinosan átlépnek rajtuk, barátaik, ismerőseik, rokonaik elkerülik azt a környéket, vagy önszántukból kihaltak gyorsan, a figyelő civileket rég máshova irányították, a néni se jön többé, talán talált magának új galambokat, vagy lett neki macskája, vagy maga is éhen halt, és ők még mindig.

Úgyhogy ez az, ami.

Antik

Későn nősült, akkor is vonakodva.

Öregnek érezte magát, majdnem ötvenéves volt már, és a helyzetet is bizonytalannak ítélte. A helyzet persze mindig bizonytalan volt. Csakhogy a lány gyönyörű, huszonhárom éves, és valamiért tényleg imádta őt. Ő apakomplexusra gyanakodott, másra nem is gyanakodhatott, mert vagyona nem volt, csak egy közepes minőségű kétszobás lakása, nem nagy dolog. De a lánynak, aki végül a felesége lett, élt még az apja, normális családban nőtt fel, az apja nem is akarta, hogy egy vele egykorú ember felesége legyen, ezt a jövendő apóssal ő is tisztázta, egyet is értettek ebben, csak közben megkedvelték egymást, úgyhogy az apa beletörődött.

Azért nősült tehát ilyen későn, mert a helyzetet mindig bizonytalannak ítélte, és valóban. Arra rendezkedett be, hogy bármelyik pillanatban megint lecsaphat a ménkű. Ezért sem gyűjtött vagyont, akkor sem, amikor alkalma lett volna rá, ritkán, rövid ideig. Geológusnak tanult, amikor végre, késve, fölvették az egyetemre, úgy gondolta, egy geológus mindig úton van, föld, hegy, síkság, bánya akad bárhol, bármikor megpattanhat, ha úgy adódik. De aztán kísérleti munkára osztották be, valójában fizikusi munkát végzett kutatóként, egyhelyben ült, de csak másodnaponta kellett bejárnia, szabadidejében barlangászott, hegyet mászott, síelt. És nem győzött csodálkozni, hogy még mindig él.

Gyerekként élte meg a háborút, úgy nőtt fel, hogy folyton hurcolkodnak, kicsi batyuval a hátukon, abban mindenük, éheznek, tanyákra vetődnek, istállókban húzzák meg magukat, az apja földet túr vagy lovat csutakol, óvóhelyen gubbasztanak, lótetemért rohannak ki a fegyverropogás szünetében, érték a pár hasáb fa, a két kancsó víz, a kis bödön zsír, és más érték nincs is. Aztán béke lett, újjáépítés, a szülei nagy lelkesen romokat takarítottak el, aztán valamiért száműzték őket, megint tanyákon éldegéltek, megint az volt az érték, ami a háború alatt. Siheder volt, amikor kitört egy forradalom. Felment a fővárosba, neki is osztottak egy géppisztolyt, azzal strázsált egy fene tudja, milyen rendeltetésű épület előtt, lőni ugyan megtanították, de sose kellett neki, viselte a karszalagot, azt hitte, fontos ember, kihúzta magát, még nőtt is két hét alatt vagy öt centit, és akkor a forradalmat leverték. Tanyákon bujdosott, napszámot vállalt, nem jelentették fel, megúszta. Dolgozott mindenfélét, estin leérettségizett, bérszámfejtett, kocsmákban mosogatott, egyetemre másodszor vették fel, harmincévesen. Addigra a szülei meghaltak, a nővére férjhez ment és valamiért nem akart kapcsolatot tartani vele.

Elvégezte hát az egyetemet, megkapta az állást, szűkösen, de megélt, nem bántotta senki, nem történt semmi. Később párszor nyugatra is elvetődött, nézelődött, bámult, hazajött. Kiderült, hogy odakint a harmincéves kutató már nem kezdő és öreg. Éldegélt tovább, hegyet mászott, síelt, olvasgatott, voltak nők, volt pár gyanús haver, elvoltak. Arra gondolt, hogy most már a bajokat megúszta, elmennek az évek, megöregszik, aztán vége lesz a dolognak, úgyse lelkesítette túlságosan.

De akkor megismerte azt a lányt. Megpróbált szabadulni tőle, sokszor szakított vele, de a lány a nyakára járt, nem bírta lerázni. Gyönge volt, na.

Először ikreik születtek, egy lány és egy fiú, aztán egy év múlva egy fiú. A feleségét nem zavarta, hogy két kicsi szobában szoronganak, elég az neki, egyik szobában a gyerekek, emeletes ágyban, a másikban ők. Nem akart a felesége se nagyobb lakást, se kertes házat, semmit. Azt akarta, ami lett. Nem akart világkörüli utazást, magasabb fizetést, pozíciót, semmit, amit az emberek akarnak. Ő boldog volt, nem hitte volna, hogy van ilyen, vagy hogy ha van is, neki juthat belőle, és rettegett, mert ez a dolog nem lehetséges, a világ, a történelem, a sors, a végzet, az istenek ezt nem nézhetik tétlenül, be fognak avatkozni.

Imádott játszani a kicsikkel, utált bejárni a munkahelyére, de muszáj volt, abból éltek szűkösen, síelni nem ment többé, se hegyet mászni, se barlangászni, angoltanárt szerzett a kicsik mellé, hogy nekik már könnyebb legyen, ha menekülni kell, és mert általában télen alig esett hó, görgőket szerelt a ródli aljára és úgy húzta a kicsiket, azok visongtak.

Amikor kitört a szabadság, és mindenféle idegen csapatok kivonultak, az országa úgymond független lett és önrendelkező, megrémült.

Próbálta megértetni a feleségével, hogy azonnal el kell menekülniük. Pont most, amikor? Pont most, éppen azért. Eddig az emberek nem lehettek azok, akik, mostantól azok lesznek, az a legrosszabb. A felesége jó körülmények között nőtt fel, nem tudta, milyen a háború, nem tudta, milyen a béke. A gyerekek végre szabad országban fognak felnőni, mondta a felesége, a nemzeti valuta konvertibilis lesz, mehetnek tanulni, ahová akarnak, a vasfüggönyt lebontották. Nem tudott mit felelni ekkora butaságra.

Azért megpróbálta megmagyarázni. Olyan ez, amikor a feszültségek nőnek, nőnek, és a leggyöngébb ponton hirtelen támadnak, az a tektonikus rengés. Most minden össze fog omlani, a rosszul működő, bár működő gazdaság, háborúk és polgárháborúk jönnek elkerülhetetlenül, nem mert az emberek rosszak, hanem mert olyanok, amilyenek. A felesége nem értette, a haverok kinevették. Még azok is elfelejtettek mindent, akik pedig emlékezhettek volna. Ők szándékosan felejtettek, másoknak meg nem volt mire emlékezniük. Mint a feleségének. Működött bennük a legalávalóbb emberi vonás, a remény. Ha beüt a krach, erre kellett rájönnie, az a minimális szolidaritás se fog működni többé, ami annakidején őket megmentette. Nem számíthatnak egy vekni ajándék kenyérre. Nincsenek felkészülve az emberek arra, hogy lisztet meg élesztőt kell tartani otthon, és aki ezt eleve nem tudja, lassan és kínosan fogja, késve, megtanulni.

Kezdett külföldi újságokat olvasni, a nagyobb szállodákban immár szabadon árulták, elemezte magának a tőzsdei híreket, átböngészte az apróhirdetéseket, azok az egyedüli megbízható, manipulálatlan információk, és még jobban megijedt. Iszonyatos a recesszió az egész világon, ekkora még nem is volt talán. És nem maradt az emberi világban semmi egyéb, legalábbis a felszínen, mint a puszta gazdasági számítgatás. Abból van a háború, mert minden háború vámháború végül is, egyéb oka sosincs. Az pedig már dúl. Eddig is dúlt, persze, de őket, leigázott, másodrendű országokat közvetlenül nem sújtotta. Most, hogy felszabadultak, fogja.

Kiküldette magát nyugatra, próbált tájékozódni, hol fogadnák be őket. Erről a felesége előtt hallgatott. Talált egy friss országot, ahol befogadnák őket, de ott háborúznak, ott neki azonnal be kéne vonulnia katonának, meg a gyerekeit is militarista szellemben nevelnék, és ők különben se zsidók, ahhoz legalább neki ki kéne keresztelkednie, vagy hogy mondják az ilyet, elkeresztelkednie, bólkeresztelkednie, zsidóvá lennie, bonyolult, nem éri meg. Produkálhatna esetleg sváb nagyszülőt egyet-kettőt, akkor a németek befogadnák talán, de amilyen törvényeket most hoztak, az is irtó bonyolult és kétséges. Ha felvenné a mormon vallást, esetleg történne valami, de azok se a bevándorlásban utaznak, inkább a helyben maradókat támogatják, pénzük van, de nem arról van szó. Marad Kanada meg Ausztrália vagy Új-Zéland, de azok most a délszláv háborúk menekültjeit fogadják, ha be is bizonyítják a menekülők, hogy okkal menekülnek, ők meg nem délszlávok. Politikai menekültként ők nem létezhetnek, szabad ország szülöttei, sajnos. Ezt így elkönyvelték odakint, kell harminc év, hogy ezen változtassanak. Szakemberként vállalhatna munkát? Na igen, de hány éves is? Ötven? Hát. És mi a szakmája? Geológus? Fizikus? Csendes Óceánt lehet rekeszteni az ilyenekkel, sokezer orosz pályázik, heti öt dollárért, és azok atomtitkokat is hoznak. Persze ha tőkét vinne be, jelentős összeget, pár száz millió dollárt, megnyílna Kalifornia rögtön. Nincs tőkéje? Kár.

Dél-Afrika? Bárhogy keménykednek is ott a fehérek, a négerek előbb-utóbb mindet lemészárolják, ez elkerülhetetlen. Afrikában másutt éhínség van, AIDS. Európa úgy, ahogy van, reménytelen, kirúgnak minden idegent, aztán rátérnek majd egymásra.

Közben kitörtek szépen a háborúk a közvetlen szomszédságban. Az át fog csapni. Gyerekkorában sokáig azt mondták, az ő hazája a béke szigete. Most is ezt mondják, úgyhogy ezt már ismerte. Sok-sok náci lesz mindenütt, mert számtalan millió a munkanélküli, vagy akit a feleslegesség fenyeget. Erre már korábban is gondolt, amikor még egyedül élt, akkor arra az elhatározásra jutott, hogy szerez egy géppisztolyt, jó sok töltényt, lehetett szerezni a megszállóktól szinte ingyen, beveszi magát egy erdőbe, és ha jönnek az ilyen-olyan hordák, addig lő, amíg a tárban egyetlen töltény marad, azzal majd magával végez.

A géppisztolyt akkor nem vette meg, most igen. A pincében a farakás alá rejtette. A fa külön veszekedési pont volt a feleségével, minek tűzifa, van nekik cirkófűtésük, nemrég szereltették be drága pénzen. De ő vaskályhát is vett. Nem lesz gáz, nem lesz villany, mondta. A felesége nevetett.

Nevetett, de látta, kezd kicsit félni tőle a felesége.

A gyerekekkel tényleg kevesebbet játszott, gyakran ült a tévé előtt, de nem nézte, hanem csak ült komoran, és hallgatott.

Újrakezdte a barlangászást, a felesége azt hitte, nőzik, de nem, megfelelő rejteket keresett, ahol két-három héttel tovább élhetnek, mint a gyanútlanok. Tudta, ez csak időleges álmegoldás, mégis. Legalább ennyit. De őt is nyomasztotta, hogy tévútra fecsérli az idejét.

Egyszer megpróbálta megmagyarázni a feleségének, mekkora baj, hogy a mocsarakat lecsapolták. Ez a nép a mocsarakban, a víz alatt élte túl, nádszállal a szájában, azon át lélegeztek, századokon át. De jöttek a hülye mérnökök, és a mocsarakat lecsapolták, a folyókat szabályozták, mint nyugaton, pedig ez sose volt az, sose lesz az, itt mások a törvények. A talajvizet megmérgezték, a túlélés esélyeit minimalizálták. Jöttek hülye mérnökök, központi fűtést, távfűtést terveztek, felvették a manit, az emberek meg ki vannak szolgáltatva. Az egyedi megoldásokat kizárták, sehol egy szélmalom, mint Hollandiában, a geotermikus energiát, a termálvizet sehol se hasznosítják, elfolyik. Napelem sehol. Volnának előnyei az alulfejlettségnek, a fejlettebb rendszer mindig sebezhetőbb, de ezzel se gondol senki. A felesége fásultan bólogatott.

Vett két biciklit, az egyikre hátul és elöl, a másikra csak elöl gyerekülést szerelt. A felesége kiabált, kidobott pénz, van nekik kocsijuk. Igen, mondta, de még egy kocsit nem bírunk venni, és kettő kéne, az egyik rendszáma páros, a másiké páratlan. Ugyan?! Mert benzinkorlátozáskor páratlan napokon a páratlan, páros napokon a páros rendszám közlekedhet, azzal léphetünk meg… Mert nem lesz benzin! De mert még volt benzin, a felesége fáradtan otthagyta, belemenekült a főzésbe.

Mindenesetre szerzett hamis másik rendszámot meg hamis forgalmit.

Voltak neki haverjai, akik öt, tíz, tizenöt éve kimentek nyugatra és valahogy, valamennyire meggyökeresedtek. Nem tartotta velük a kapcsolatot, most sorra felhívta őket. Volt, aki örült, hogy hallja a hangját, volt, aki nem. Kérte őket, fogadnák be a gyerekeit, amikor itt kitör a vész. Engem nem kell, hangsúlyozta mindannyiszor. Persze, persze, mondták a haverok, egyként semleges, nyugatias, udvarias hangsúllyal, ami közli, hogy nem. Nem olyan vészes a helyzet, mondták a valamivel érzékenyebbek, az átmenet konfliktusokkal jár, nekünk se volt könnyű, aztán mégis valamennyire. Olvassuk a hazai lapokat, nagy utat tettetek meg máris.

Rokona nem volt nyugaton, hogy csak úgy a nyakába varrja magukat.

A gyerekek közben nőttek, bölcsibe, óvodába jártak, értelmük nyiladozott, ahogy mondják, nem szépek voltak, de gyönyörűek, szerelemgyerekek, mondta róluk az óvónéni, de őneki esze ágában se volt az óvónénivel lefeküdni. Kedvesek voltak a gyerekek, édesek, és irigyek egymásra, ölték egymást egy babáért, embernek születtek, gyilkosoknak, árulkodtak, de már csak a mamának, apukáról kezdtek leszokni, apuka magába süppedve ült és nézett maga elé.

Az intézetet, ahol dolgozott, egyik napról a másikra megszüntették, munka nélkül maradt. A felesége megijedt, nem a várható nincstelenségtől, azt, remélte, valahogy megoldják, hanem hogy esetleg mégis neki lehet igaza.

Gondolod, kérdezte egyik este a felesége, amikor a szomszédban dúló háború képeit nézték a tévében, haldokló gyerekeket és öregeket, hogy itt is?

Gondolom.

És akkor mi mit?

Elmondta, mit végzett titokban. Elmehetnek Dél-Afrikába, hogy majd lemészárolják őket a négerek, át-ki-ból keresztelkedhetnek zsidónak, hogy a gyerekeket az arabok felrobbantsák, bevehetik magukat egy barlangba, közel a városhoz, ahol pár héttel tovább húzzák, mint akik azonnal kifinganak.

Nem létezik, mondta a felesége, hogy egy háborúban ne maradjanak életben valakik.

Persze. Csak semmi garancia, hogy pont mi. Arra sincs garancia, hogy azok, akik a szuperóvóhelyre bújnak, lásd Hitler. A városokat lebombázzák, de pár ház épen marad, ki tudja, melyik. Tanyán jobb, azt nemigen bombázzák, de ott jönnek a hordák, engem leszúrnak, téged halálra erőszakolnak, a gyerekeket a falhoz csapdossák, ez nekik mindig jólesik.

Akkor mégis a város, mondta a felesége, életében talán először realistán.

Városokban éhínség van, a parasztok visszatartják a terményt, hogy jobb árat kapjanak, egy féldisznó egy luxusautó vagy fél kiló arany.

Vegyünk aranyat. – Jó ötlet, miből?

Hát nincs egy ország, amely befogadna, csak mert emberek vagyunk, és menekülünk?

Nincs.

Ez őrület, mondta a felesége, térj magadhoz, már beszéltem pszichiáterrel, kétféleképpen lehet téged beutalni, ha rájössz, hogy beteg vagy, vagyis ha ki tudom benned a betegségtudatot alakítani, vagy ha közvetlen életveszély van, fel akarod vágni az ereidet, vagy ilyesmi, akkor kijönnek és elvisznek. Minden működik, a villamosok járnak, benzint lehet kapni, ha drága is, te biciklit veszel, meg fát, vettél marmonkannát, de biciklihez minek, vettél fát, közben barlangokba jársz, vettél műanyag vízhordó flakont, pedig tudod, merre vannak források, ez a szakmád, süt a nap, az emberek élnek, olyan is van köztük, aki gyarapodik…

Betegségtudata nem lett ettől.

Nézd, mondta, azt lehet, hogy felpakolunk és kimegyünk Németországba. Ami pénzünk van, abból fogadunk egy ügyvédet, át fog vágni, de mégis, és bevonulunk egy táborba, arabok, pakik, törökök, azeriek, kurdok, grúzok, önvények, lengyelek, oroszok, ukránok, szerbek, horvátok, bosnyákok, albánok, románok, cigányok, kaukázusiak, meg ilyenek közé, azok eleve kinyírnak ott bent, de ha ők nem, majd benzines palackokat dobálnak ránk a német ifjak, lesz belőlünk fél perc hír a német tévékben, de meg is úszhatjuk, és akkor pár hét múlva visszapaterolnak minket a szabad hazánkba, de a lakásunk már nem lesz meg, állásunk nem lesz, ezt lehet. És soha többé sehova, a vasfüggönyt lehúzzák nagy egyetértésben, útlevelünk soha többé nem lesz, a gyerekeket elveszik, nevelőintézetbe zárják, ágyútölteléknek nevelik, a szüleik nevét kiverik belőlük.

Süt a nap és még minden működik, mondta a felesége kétségbeesve.

Éjjel, álmukban lőtte le őket, nem a géppisztollyal, amely a farakás mélyén szunnyadt, hanem egy kis gyöngyházberakásos női pisztolykával. Egy-egy golyó elég volt, a hangtompító, azért fizette a legtöbbet, pompásan funkcionált. Mielőtt magát is főbe lőtte, megfordult a fejében, hogy talán kéne valami iratot hagyni maga után, amelyben megmagyarázza, vagy amelyben felhívja az Egyesült Nemzetek Szervezete figyelmét, vagy valami hasonló patetikus dolog, de aztán legyintett, mit számít, késő, késő volt már akkor, mielőtt ő megszületett.

Vízözön

Megszületett a kislány, mindenki örült, csak a bátyja nem, az már volt vagy kilenc éves, nem értette, minek kell most mindenen osztoznia. Verának nevezték el a kislányt, ez se tetszett a srácnak. De mindegy, ha már így van, hát lett neki egy kishúga.

Valami probléma volt Vera fülével, vizsgálták még bent a kórházban, aztán azt mondták, kinövi. Az egyik orvos arra hajlott, hogy talán az ikertestvéréből marad meg a Vera füle mögött valami, illetve mindkét ikertestvéréből, mert mind a két füle mögött volt valami fura nyílás, ilyen van, mondta az orvos, nemrég egy japán pasasból operálták ki, felnőttkorában, az ikrét, vagy ami belőle maradt, száj és nyelv és torok, két szája volt és két torka annak a japán palinak, és mind a kettőn tudott beszélni, nyelni, vigyorogni, de kioperálták, és most már csak egy szája és egy nyelve és egy torka van, de ezzel nem kell törődni, kicsik azok a lukak, majd kiderül, a Vera hallását zavarják-e.

Nem zavarták.

Más orvos erről nem nyilvánított véleményt, nem értették, hogyhogy a csecsemő füle mögött van két fura lyuk. Vera szopott, aludt, sírt, olyan volt, mint minden normális csecsemő, és ha felkiáltottak mellette, amikor aludt, felsírt és felébredt. A szülők megnyugodtak.

Nőtt, nődögélt Vera, és lassan már kiskádban fürdették. Olyankor, nevelési célzattal, a bátyjának is jelen kellett lennie, úgy tett, mintha nem unná. Ha a szülők elmentek este hazulról színházba vagy más hasonló fölösleges helyre, bébiszittert szereztek, de egyszer nem sikerült, és mégis el kellett menniük, akkor megkérték a fiukat, vigyázna Verára, a kishúgára, úgyis aludni fog, de ha felsírna, menjen be, nyomja a szájába a cumit, vagy a tejesüveget, és biztos vissza fog aludni megint. És elmentek.

Vera ugyan nem sírt fel, de a srác felébresztette, kivitte a fürdőszobába, a kádat előzőleg teleeresztette vízzel, nem a kiskádat, hanem a nagyot, és Verát belevágta. És várt. Gondolta, csak megfullad előbb-utóbb.

Vera felébredt, sikoltott párat, és lemerült a színültig telt kád aljára.

A bátyja várta, hogy feljöjjön a felszínre, nem jött fel. Megijedt, hogy megölte a kishúgát, beszaladt a gyerekszobába, levetkőzött, lefeküdt, aludni nem bírt, próbált olvasni, nem ment, felkelt, bement a nagyszobába, bekapcsolta a tévét, nézte, de nem látta, a fürdőszobába kimenni nem mert. A rémes lelkifurdalástól a nagyszobában aludt el a fotelban, a tévé már rég nem adott műsort, csak fehéren villogott, amikor a szülők hazaértek.

Először a fiút látták meg a szobában, ott aludt eszméletlenül a fotelban. Rosszat sejtve bementek a gyerekszobába, Vera nem volt ott. Amikor kimentek a fürdőszobába, csaknem elájultak, Vera, a fél éves csecsemő ott hevert a vízzel teli kád mélyén pucéran. Az apja kiragadta, az anyja kihúzta a dugót, mintha annak még volna értelme. Üvöltöttek a kétségbeeséstől. Elég lassan jöttek rá, hogy Verának semmi baja, édesdeden alszik, szuszog, és olykor tejcsit böfög fel.

Verát lefektették, Vera kicsit forgolódott, aztán felsírt, meg kellett itatni. A bátyja tovább aludt a nagyszobában a fotelban. Az apa kihívta az ügyeletet, és elmondta, a lányát a kád alján találta, és a kád tele volt kihűlt vízzel. Az ügyeletes gyerekorvos megpaskolta Vera arcát, Vera felsírt. Az orvos alig bírta elnyomni a szitkozódást. Máskor, ha szabad kérnie, ne riasszák, amikor semmi baj.

Fizettek neki ki tudja mennyit, az orvos elment.

A fiút nem volt miért felelősségre vonni, de az apja csak kiverte belőle, mi történt. A srác üvöltött, és annyit vallott be, hogy Vera sírt, és úgy gondolta, a hideg víz megnyugtatja, de elfelejtette, hogy ott van a kádban, és a tévé előtt elaludt. Tudták, hogy a srác hazudik, de Vera élt, sőt vidámabb csecsemő lett, mint volt addig, mit is tehettek volna.

Csak az volt a probléma, hogy amikor fürdették, Vera állandóan a víz alá akart merülni, alig bírták visszafogni. Az anyja egyszer elveszítette a türelmét, lenyomta a víz alá, nesze lányom, ha ezt akarod. Meg is rémült rögtön, de amikor ki akarta halászni a Verát, az folyton kisiklott a kezei közül, és szemmel láthatólag istenien érezte magát a víz alatt.

Az anya felordított, a férjét hívta.

– Nézd!

Az apa nem hitt a szemének. Vera boldogan úszkált a víz alatt, és eszébe se jutott, hogy a felszínre törekedjék. Nézték a kiscsajt fél órán át, bejött a báty is, az is nézte, Vera úszkált és láthatólag kacagott.

Kivették aztán a vízből, Vera fürge volt és boldog.

– Van olyan – mondta az anya –, hogy ilyen kicsi gyerekeket rögtön úszni tanítanak…

Az apa ettől nem nyugodott meg. Elhívta egy orvos barátját, Verát vízzel teli kádba dobták, a barát csaknem elájult, aztán csak bámult. Vera úszkált a kádban, és csak nem akart feljönni a felszínre.

Egy óra múlva kivették Verát, megtörülték, adtak neki tejet, bebugyolálták, lefektették, az orvos barát közben nézegette Vera fültövét, mind a kettőt, mert fültőből kettő volt neki is, mint minden normális csecsemőnek, és a végén kibökte:

– Öregem, a ti lányotoknak kopoltyúi vannak.

– Igen? És? – érdeklődött az aggódó atya.

– Semmi, csak…

Elvitték Verát a klinikára, mondták, a lányuknak kopoltyúja van, mi a teendő.

Először ki akarták rúgni őket, de aztán, amikor Verát víz alá nyomták a szülők, és Verának eszébe se jutott megfulladnia, összehívták a konzíliumot.

Verának, kiderült, tényleg voltak kopoltyúi.

Atavizmus. Hogy az mi? A fejletlenebb állapot visszaütése. Mint a sárga folt a derékon. Vagy a mongol idiotizmus. A ferde szem. Verának mindez nincs, de tényleg vannak kopoltyúi.

Arról megoszlottak a vélemények, vajon a kopoltyút ki kell-e operálni Verából, vagy ellenkezőleg, olimpiai bajnok vízalatti úszót kell belőle nevelni.

Verából azonnal írtak néhány orvosi cikket, ezeket első szerzőként egy professzor jegyezte, aki Verát sose látta, másodikként egy docens, aki szintén nem látta, és harmadikként egy adjunktus, aki Verát látta, de nem a víz alatt.

A dolog itt abba is maradhatott volna, de az történt, hogy hasonló esetek tucatjai kerültek napvilágra.

Kitűnt, hogy a gyerekek bizonyos százaléka honunkban mostanában előszeretettel születik kopoltyúval, amire eddig nem volt példa.

Nem a cigányok, nem a zsidók, nem az oláhok, hanem csak úgy, össze-vissza.

A dolog felkerült az orvostudományi egyetem rektorához, meg a minisztertanácshoz, és sajnos az ellenzéki sajtó is kiszagolta, és rögtön ügyet csinált belőle, állítván, hogy ezekkel a szerencsétlen kisebbségi gyerekekkel nem törődik senki, érdekeiket nem képviselik, satöbbi.

A minisztertanács ülésén az egészségügyi miniszter terjesztette elő a kérdést. Azt mondta, ilyen esetről korábban nem volt híradás, de értesülései szerint a Kárpát-medencében más államokban is akadtak már hasonló esetek. Konzultált geológusokkal…

– Mért pont geológusokkal?! – horkant fel a miniszterelnök.

– Azért, mert ez netalán annak a jele, hogy a Pannon-tenger visszajön.

– Hogyhogy visszajön?!

– Hát úgy, mint vízözön… Korlátozott vízözön, csak ezen a területen, mert a világban máshol ilyen esetet nem írtak le. Még a volt Szovjetunióban sem, pedig ott igazán szükség lenne rá… De ott már vannak műanyagot zabáló patkányok, és atomhulladékból táplálkozó csótányok…

A miniszterek hallgattak, nem mintha nem lett volna véleményük, de meg akarták várni, mit mondanak a többiek.

– Hány százalékát érinti ez a lakosságnak? – kérdezte a miniszterelnök morcan.

– Lakosságban mérve tízezrelékben sem kifejezhető, de a megszületett újszülötteket tekintve, van vagy három-négy százalék.

– Na és ezek mikor válnak szavazó állampolgárokká?

– Hozzávetőleg tizennyolc év múlva.

A miniszterelnök eltűnődött, a miniszterek szintúgy.

Egy néptől nem lehet elvenni azt, ami a sajátja, az eszelős reményt.

Nagy volt a csönd, a hallgatás, a nem-beszélés.

A kopoltyúval született kedves kis csecsemőket természetesen nem vízbe fojtották, hanem dróthuzallal ölték meg, és a szülők kárpótlást is kaptak, kopoltyúnként ötvenezer forintot, ami, ha jól meggondoljuk, csecsemőnként százezer.

Mielőtt erkölcsileg elgaloppírozzuk magunkat és felháborodunk, vegyük figyelembe, hogy egy ország lakosságát nem lehet azzal riogatni, hogy jön a vízözön, és elsősorban itt nálunk, a Kárpát-medencében. Ez a térség már annyit szenvedett! …

Ama megnyugtató szempont pedig, hogy a netán reánk fenekedő kedves szomszédok nem bírnak majd minket lerohanni, mert nem lesz mit, csak a hullámzó vizet találnák itt, érthető módon, államrezonilag nem volt publikussá tehető.

Nem sokkal később szegény megboldogult Vera bátyja búvárfelszerelés nélkül hajtott végre mélytengeri merülést a Balatonban, tanúkkal, jegyzőkönyvezéssel, ahogy illik, állítólag a Guinness-rekordkönyvbe ezzel akart bekerülni, és miután már két órát töltött oxigén-palack és nádszál nélkül a Szántód–Tihany közötti szorosban, mentőbúvárokat küldtek érte a mélybe, de a mai napig nem találták meg.

Az élet azonban sose oly egyszerű, hogy merő pesszimizmussal ábrázolhatnók. Igaz ugyan, hogy minden kopoltyús csecsemőt kiirtottak, sőt újabbak nem születtek, mert valami módon már az anyaméhben értesülvén erről, kopoltyúik visszafejlesztését időben elvégezték, de megalakult a KÉSz, a Kopoltyúsok Érdekvédelmi Szövetsége, amely oly népszerűségre tett szert, hogy minden reményük megvan arra, hogy a következő választásokkor akár a parlamentbe is bekerüljenek.

Hó

Már három hónapja próbálták, többnyire éjszaka, az előadások és az esti próbák után, amikor, pont a premier délelőttjén, leesett a hó.

A darabot kétszáz éve írta a szerző, elporladt rég, a divatból is kiment, szerelmes darab volt, ifjúkori válságait fogalmazta bele, a karrier és az érzelem konfliktusát, naiv darab volt hát, nem éppen főmű, de legalább őszinte. Lelkesen próbálták éjjelente a stúdióban a színészek, ifjak voltak és tapasztalatlanok, amiként a rendező is, próbálták lelkesen a művészet hanyatló korszakában, a minden korábbit felülmúló vérontások előérzetében, reménykedve mégis, hogy a premierre lejönnek a fővárosból a befolyásos emberek, jövőre talán fővárosi szerződést kínálnak nekik, lejönnek a kritikusok, akik már rég nem jártak vidékre, hogy fölfedezzék őket, és lejönnek a barátaik, a szerelmeseik, és jobban fogják őket szeretni, mint tették addig, mint amire képesek voltak irántuk addig.

Különben is. Valamit muszáj csinálni addig is, amíg a vérontás elközelg, az az elképzelhetetlen, amit az ember a csontjaiban akkor is előre megérez, ha fogalma sincs, mi zajlik a világban. És miért ne művelhetne célszerűtlen dolgokat az ember?

És akkor a premier délelőttjén leesett a hó.

Nem is esett, szakadt. Kora délutánra világossá vált, hogy nem fog jönni senki, se kocsival, se busszal, se vonattal. Ki fogja megnézni a bemutatót? Hát a kollegák közül páran, meg a helybéli szimpatizánsok, ismerősök, bakfisok, akik szerelmesek akarnak lenni. Jegyeket a bemutatóra nem adtak el, a fővárosiakra számítván, de úgyse sokan fértek el a nézőtéren, legföljebb ötvenen, annyi ember csak összejön valahogy.

A kezdéssel vártak egy kicsit, de tényleg nem jött a fővárosból senki, úgyhogy óra húszkor elkezdték. Előtte a színfalak mögül lesték a színészek, kik vannak, hányan vannak. A nézőtér végül is megtelt. Sok volt az öreg. Meg sok a fiatal.

Az előadás elején csönd volt a nézőtéren. Három sorban, egymás mögött és kissé fölött ültek, és figyeltek. A színészek úgy játszottak, mintha a fontos emberek mégis ott lennének, sőt jobban, görcstelenebbül, mert mégse voltak ott. Aztán a harmadik szemükkel és a harmadik fülükkel, ez előadás alatt a színészeknek kinő, érzékeltek valami furát. A nézők mintha mocorogni kezdtek volna, s igen halk, de harmadik füllel igenis hallható kuncogásokat hallattak, s harmadik szemmel igenis látható somolygás suhant végig az ajkukon.

A színészek igyekeztek önmagukra és a partnereikre figyelni, ám a harmadik szemük és a harmadik fülük a közönséget figyelte. És e harmadik érzékszerveik azt tapasztalták, hogy a vének, mert nem öregek, hanem vének ültek a nézőtéren, különös, szinte kicsapongás számba menően illetlen, rakoncátlan vidámkodásba kezdtek, a gyerekek pedig, mert nem ifjak, hanem gyerekek ültek a nézőtéren, röhögtek, értetlenül vihogtak, egymás haját cibálták, egymást csipkedték.

Próbálták a színészek megőrizni az előadás komolyságát, hősiesen koncentráltak, harmadik szemüket és fülüket becsukták, vergődtek, de hát a vének vihogtak, egymást csiklandozták, egymás seggére pacsiztak, rájuk meg, színészekre, ujjal mutogattak, összesúgtak, hangos megjegyzéseket tettek, ujjuk karmos volt és hosszú és göcsörtös, amivel mutogattak és csiklandoztak, öregségfoltokkal teli, amit ugyan szabad szemmel látni abban a félhomályban nem lehetett, de harmadik szemmel igen, pontosan úgy viselkedtek hát a vének, mint a köztük elszórtan ücsörgő, bár egyre kevésbé ücsörgő, inkább fel-felugráló gyermekecskék.

A színészek mind komorabban, mind elszántabban játszottak, közönségük pedig mind hangosabban, látványosabban, botrányosabban mulatott. Már két füllel és két szemmel figyelték a közönséget, és csak egy füllel és egy szemmel önmagukat és egymást, de hát csak azt észlelték, amit korábban kevesebb szemmel és kevesebb füllel: a közönség minden bevett illemet felrúgva, egyre tébolyultabban röhögött és helytelenkedett.

A darabot szünet nélkül játszották, így volt meghúzva, így volt eltervezve művészileg. Most jól jött volna a szünet, hogy összeszedjék magukat, hogy a nevetségessé válás szégyenét leöblítsék magukról, hogy esetleg a szünetben a közönség is magához térjen, lecsillapodjék, polgári ábrázatát visszanyerje, de a rendező a közönség mögött, az utolsó, legfelső sorban ült, nem mehetett ki észrevétlen, hogy az ügyelőnek szóljon, ugyan már hagyják félbe a darabot valahol.

Voltak megállások, csöndek is tervezve művészileg az előadásba, mely amúgy fiatalosan hevesnek és robbanékonynak volt elképzelve, ezen alkalmakkor eleinte lopva, később mind leplezetlenebbül kibámultak a közönségre. A közönség ezt nem is vette észre, a közönség addigra teljesen magával volt elfoglalva. A gyerekek hajcsattal, rajzszöggel szurkálták egymást, vagy a színészekre mutogattak, utánozták őket hangosan, orrukat túrták, felugráltak a kemény padról, bekiabáltak. A vének egymással fecsegtek, pletykáltak, mintha régi történeteket mesélnének egymásnak, időnként ők is a színészek felé fordultak, de mintha megbarnult, ódon, pornográf képeket szemlélnének, úgy, és heherésztek, hahotáztak, csodálkoztak rajtuk, majd elképedve a látottak miatt ismét egymás felé fordultak, s mintha a színészekről pletykáltak volna, és röhögtek, fuldokoltak a röhögéstől, ahogy csak az öregek bírnak, mikor ez a módja marad már csak meg a kicsapongásnak.

A színészek csikorgatták a fogukat és a rövid hatásszünetek után játszottak tovább. A rendező hátul ült, a nézők többsége láthatta volna a szemközti színpadi falra felfüggesztett nagy tükörből, ha odanéz, de nem nézett oda, így nem vehette észre azt sem, hogy a rendező tükörképe a tükörből egyszercsak eltűnt, noha ő maga a hátsó sorban feszengeni nem szűnt egy pillanatra sem.

Úgy a darab kétharmada táján a női főszerepet játszó fiatal, érzékeny színésznő rájött. Épp nem voltak bent, a színfalak mögött odasúgta a férfi főszereplőnek:

– Te, ezek mi vagyunk!

– Mi van?

– Mi vagyunk, csak…

Nem mondhatta tovább, be kellett menniük.

A többiek is kezdték felfogni.

Látták, hogy a magas, karcsú főszereplő fiú ott ül a második sor közepén elhízva, kopaszon, és a mellette ülő csontsovány vénasszonnyal beszélget vidoran, aki nem más, mint a női főszereplő, aki időközben, nyilván, meg is halt már. És a gyerekek között az a szőke, pufók kis angyalka, az is ő, aki a szomszéd duci srácba következetesen rajzszögeket döfköd.

Rájuk csapódott az idő mindkét ajtaja, együtt voltak fontos testesüléseik pillanataival valamennyien. A színpadon közben, a nézőtéren előtte és utána.

Becsületükre legyen mondva, az előadást végigjátszották, a csintalan gyerekek és a kicsapongó vének végigülték.

Kint mindvégig szakadt a hó, ennyi hó azon a tájon egyetlen éjszaka alatt nem is esett még talán.

Melyik szomszéd?

Hozták a híreket, hogy a szomszéd faluba már elértek.

A havazástól nem bírtak kémeket küldeni, várták hát a menekülőket.

A menekülők nem jöttek első nap, nem jöttek második nap, nem értették, mi van. Az összes embert csak nem bírták lemészárolni?! Aztán negyedik nap kezdtek szállingózni a menekültek.

Jöttek összesen hárman, két férfi meg egy nő.

Addigra annyira összefagytak és kifáradtak, hogy nem volt erejük gyászolni.

Az egyik a három gyerekét, az apját meg a feleségét meg annak az oldalági rokonait, a másik csak az oldalági rokonait, mert nem volt házas, a harmadik a vőlegényét és a szüleit gyászolta, illetve nem gyászolta, csak mondták, hogy ezek immár odavesztek.

Kérdezgették, hogyan és miként.

Hát, őket úgy, hogy lemenekültek a pincébe, az egész család, ott fent betörtek, lövöldöztek vaktában, szeretnek csak úgy lövöldözni, széttörték a berendezést, az értékeket kipakolták, aztán keresték a pincelejáratot, de nem találták, mert a házból nem volt, hanem kívülről, az istálló felől, de sejtették, hogy van pince, úgyhogy benzint locsoltak szét és felgyújtották, és ők odalent megfulladtak.

Hát, őket meg úgy, hogy betörtek, összeterelték őket, egy darabig nem csináltak semmit, a porszívót huzigálták maguk után, azt hitték, gyerekeknek való játékszer, rá is ült az egyik srác, nem lehetett több tizenkét évesnél, annak is volt géppisztolya, huzigálták a porszívón, mert nem tudták, mire való, aztán csak úgy lelövöldözték őket közvetlen közelből.

Hát, őket meg amúgy, hogy baltával verték szét a fejüket, magát a dolgot nem látták, csak később a holtakat.

Na igen, de hogy élték túl?

Kiderült, mind a hárman úgy élték túl, hogy a szomszédhoz menekültek.

Meg volt beszélve előre?

Hát, nem. Csak úgy menekültek. Egyikük kiugrott az ablakon és odafutott, ketten meg épp tértek volna haza, csak meglátták, hogy már ott vannak, és találomra a legközelebbi szomszédhoz futottak.

És azok a szomszédok, azok amúgy azoknak az övéik?

Hát, az övéik. Vagyis hát ki tudja, ki kié, kinek kik az övéik, ott élnek nemzedékek óta együtt, egy a nyelvük, egy a múltjuk, egy a jelenük, hát nem? de azt tudni lehet, hogy őket nem bántják, mert az övéik, úgyhogy hozzájuk menekültek.

És a többiek mért nem menekültek szomszédokhoz?

Menekültek sokan, de azokat kiadták.

A szomszédok?

A szomszédok.

Ugyanazok, akik titeket nem adtak ki?

Hát nem, más szomszédok, mert ha ugyanazok lettek volna, nem adják ki őket.

És ha ti azokhoz a szomszédokhoz menekültök, titeket is kiadnak?

Hát, biztosan.

Ezen aztán eltűnődtek.

Nemsokára megszólalt egy vénségesen vén öregember, a falu bölcse, imígyen:

– Eszerint fontos tudni, melyik szomszédban mi rejlik.

Felelték: ezek szerint fontos.

– Na és ti tudtátok, hogy a szomszéd, pont az a szomszéd, nem fog kiadni?

Felelték: nem tudták, csak azok estek kézre.

– De mi alapján választottatok?

Felelték: nem választottak ők, nem volt arra idő. Éppen arra jártak, mikor azok betörtek, nem is tudtak volna máshova menni.

Tűnődött a vénséges vénember a válaszon soká.

– Ez ugyanaz az egyetlen szomszéd volt, aki titeket, hármótokat, megmentett?

Felelték: nem ugyanaz, hanem három különböző. Kettő a felvégről, egy az alvégről, és egymással nem is igen voltak jóban sohasem.

Ezen volt mit tűnődni megint.

Kérdezte aztán a vénséges vénember, a falu bölcse:

– De hát mifélék is voltak ezek a szomszédok?

Hosszú volt a nappal, hosszú az éjszaka, mialatt azok betörését ebbe a faluba is várták, hát a menekültek elmesélték.

Az egyik szomszéd vaskos ember, tömzsi, önző gazda, sose adott kölcsön, sose segédkezett, ha kérték, élt magának mogorván.

A másik csaló, seftel, csempészik, üzletel, nagy házat visz, van neki számos törvénytelen és számtalan törvényes kölyke.

A harmadik istenes ember, tudvalevőleg tébolyult, rengeteg sok könyve van, kicsit sánta, és púpos is, alig lát az olvasástól, vagy hát azért olvas, mert egyebet alig lát.

Elgondolkoztak a népek e válaszokon.

Kérdezte a bölcs vénember akkor:

– Hát eszerint semmi közös vonásuk nincsen nekik?

Hümmögtek a jövevények

A vaskos, tömzsi ember kicsi korában gyenge volt, sokat verték, mindenki azt gondolta, ha felnő, gonosz lesz.

A seftelő jól számolt fejben, a tanító azt mondta, nagy matematikus lesz belőle, de hát taníttatni nem volt pénz.

Az istenes nem mindig volt istenes, amíg látott, lányok után kujtorgott, de nem lett neki családja mégse.

Kicsit felengedtek már, kaptak inni forró teát, kaptak enni lepényt, nagyon akaródzott már nekik gyászolni végre, amivel hátralevő életüket megoldják, szerették volna, ha e faggatódzásnak vége szakad.

Sietősen arra lyukadtak ki, hogy ezeknek a szomszédoknak nincsen közös vonásuk.

Hacsak az nem, hogy megmentettek titeket, jegyezte meg egy férfiember.

Hacsak az nem.

Na akkor a siratósabbak szállásukra kísérték a jövevényeket, hogy velük együtt gyászolják azok halottait, meg a maguk halottait, akiket csak ezután fognak leölni, meg a saját halálukat, ha bekövetkezik, és mi egyebet is tehettek volna, nem volt nekik hová menekülniük abból a magas hegyek övezte nyomorúságos kis faluból, ahol nemzedékek óta együtt éltek azokkal a szomszédokkal, akikkel egy a nyelvük, egy a múltjuk, csak a jövőjük nem az, nem tudtak volna felkerekedni a hóban, télben, és ha megteszik is, mint pár szomszéd faluban megtették, útközben legéppuskázzák őket, éhenhalnak, megfagynak, és ha nem, akkor visszafordítják őket azok a nemzetközi békefenntartó erők, akik azért jöttek, hogy segítsék az ő teljes kiirtásukat.

A keményebb lelkű emberek ott maradtak a vénséges vénembernél, és várták, mit mond minderre.

Tűnődött a vénember derekasan, megivott közben fél liter pálinkát, megevett két lepényt, a közepibe húsdarabok voltak sütve hagymával, mert náluk addig még mindig béke volt, sose háborúskodtak azon a vidéken, sose volt azt a hegyes, terméketlen vidéket elfoglalni érdemes, evett-ivott a vénember, aki bölcs volt, megjárta az első háborút, megjárta a másodikat, volt fogságban itt meg ott, volt rab, volt helyi elöljáró, volt megint rab, volt kényszermunkás, felnevelte néhány gyerekét, eltemette néhány gyerekét, elfogyasztott hat feleséget, ezért tisztelték is nagyon, és várták, szólaljon meg.

Meg is szólalt aztán a vénember, étektől és italtól pityókásan.

– Eszerint – mondta – döntő dolog, hogy milyen a szomszéd. Hogy felad-e, vagy nem ad-e fel.

Elhallgatott. Várták, mit mond még. A vénember, a várakozást érzékelvén, dühös lett.

– Mit akartok még tőlem?!

Hát hogy talán mondaná meg, minek az alapján lehet tudni, hogy milyen is a szomszéd, és melyik szomszéd olyan, hogy nem ad fel.

A vénember kért még egy fél liter pálinkát, megkapta, megitta. Kért még egy lepényt, felfalta. Aztán búcsú nélkül hazament és lefeküdt.

Verniszázs

Tízemeletes betonházak között állt az épület, a földszintjén nyugdíjasok kártyáztak és sakkoztak, egy szállodai portához hasonló pult mögött termetes asszonyság ücsörgött, ő igazította el az idegeneket, merre kell a pincébe lemenni.

A pince valódi pince lehetett hajdan, fehérre volt most meszelve, a boltív közepén karnisféle sín húzódott, arra voltak felerősítve a lámpák, amelyek a vékony dróthuzalon lógó képeket megvilágították. Nem volt a keskeny, alacsony mennyezetű pincében sok kép, és nem is voltak valami nagyok, sőt egészen apró is akadt közöttük.

Jó képek voltak, némelyikük nagyon jó. Dehát mit jelent az, hogy jó kép? Valamilyen gyurmaszerű, talán gipszes-enyves anyag csorgása idézte elő a formákat, fodrozódtak, mintha hirtelen megdermedtek volna, ez az anyag olykor a képek keretére is ráfolyt, a keretek meg hol cirkalmasak, régiesek voltak, hol meg egészen egyszerűek. Rezignált nonfiguratív neoszecesszió, ha ez mond valamit, de nem mond. Némelyik kép élénk színekben pompázott, de a többség a szürke árnyalataival játszott, a legszebb a legkisebb kép volt, a legsötétebb tónusú, amely még ki sem talált, nem létező és talán nem is létezhető vallás ikonjára emlékeztetett. Jó képek, szép képek, lehet örülni, hogy a Festő tíz évnyi teljes, önmegtagadó szünet után ismét festeni kezdett. Jelentésteli képek, épp e hallgatás miatt, de vajon mit jelentenek majd annak, aki a Festőt nem ismeri?

De hát a megnyitóra idegent, véletlen látogatót nem vártak, és az a pár hét, amíg ezek a képek a szűkös pincében lógnak, szintén nem ígért kívülálló látogatót.

Az ismerősök is rég látták a Festőt. Ramaty állapotban volt, évek óta betegségek gyötrik, hallani, hogy jó ideje bottal jár, eltörött a lába és rosszul forrt össze, és hát, tudnivaló, a Festő hosszú évek óta iszik.

Utoljára, a beavatottak tudják, tizennyolc éve állított ki egy kissé lejtős utcácska minden célra hasznavehetetlen földszinti üzlethelyiségében harmadmagával. A másik két művész közül az egyik, visszanézve immár elismerten a korszak legjobb grafikusa, megőrült és nem csinál évek óta semmit, a másik meg írásra adta a fejét és sokezer oldalas könyveket ír tele vonzóan olvasmányos, de mégsem végigolvasható szövegekkel. A Festő mogorván ült op-artszerű masinériái között a kiállítás előestéjén, lélekben a művészettől búcsúzóban. Pár napig volt hármójuk kiállítása nyitva akkor, csaknem két évtizede, és kritika nem is jelent meg róla, csak azok emlékezete őrizte meg annyira, amennyire, akik most, csaknem húsz év múlva, feltehetőleg eljönnek, hogy a Festő művészi feltámadását ünnepeljék.

Margón lévő emberek voltak ők hárman egykor, akik e margóról nem is kívántak lemászni, az volt az ő nehezen kivívott helyük, a hatalom számára értelmezhetetlenek voltak, tehát ellenségek, és így is voltak kezelve. Mulatságos, hogy az a hatalom a művészeket mily gondosan osztogatta csoportokba. Túl sokat vélt az a hatalom a művészetről, ez meg, amely ezt az új kiállítást nem tiltotta be, túl keveset. Hogy miért rajzolták magukat visszataszítónak tizennyolc éve, miért festettek pompás színekben égő aktuálpolitikai jeleneteket újságképek alapján, s miért eszkábáltak össze kubusokat tiltakozás gyanánt, elmagyarázhatatlan annak a számára, akiben a margóra kívánkozás vágya nincs meg. Egész életet áldozni olyasmire, ami egy kétmilliós városban legföljebb másfél tucat ember érdeklődésére tarthat igényt, s akik közül jó ha négy-öt érez valamit, és az is csak éppen abban a korban, és az is csak ahhoz képest, amit e művek nem akartak, alighanem abszurdum. Őket nem az hajtotta, ami a Nyugaton élő hasonszőrűeket, hogy majd egyszer egy galériás fölfedezi őket, és akkor nagy pénzt söpörhetnek be. Lehet persze e műveket, ha megvannak még valahol, ami kétséges, magyarázni, lehet a művészettörténet nagy áramaiba kötni, akár disszertációt is lehet írni róluk, annál jobb, ha már nincsenek is meg a művek, de mindez nem változtat azon a tényen, hogy az akkori kétmilliós város zárt köbmétereiből az a parányi üzlethelyiség, ahol kiállítottak pár napig, mérhetetlenül apró töredéket képviselt, pontosan annyit, amennyit ez a mostani, tizennyolc évvel későbbi, fehérre meszelt keskeny és alacsony pince, ahol a hajdani ismerősök lassan, gyéren gyülekezni kezdtek.

Beléptek az egykori ismerősök, és nem tehették meg, hogy ne üdvözöljék egymást. Így álltak bosszút egymáson a rég szétszóratottak a kölcsönös árulásokért, amelyek megestek velük és közöttük. Volt, akit a többiek azóta faji alapon próbáltak a hon művészetéből kifúrni, volt, aki az eszmét árulta el a karrier kedvéért, volt, aki másik politikai csoportosuláshoz dörgölődzött, mások elváltak, a tartásdíjat nem fizették, szóval egymást az utcán már kevesek óhajtották volna felismerni és üdvözölni. Most kénytelenek voltak köszönni és visszaköszönni, legalább egy biccentés erejéig. E biccentéseket éppoly áruló módon cselekedték, amiképpen szintén áruló őszintétlenséggel elegyedtek, ha elegyedtek egymással oly beszélgetésbe, mely mintha a másfél-két évtizeddel korábbiak közvetlen és problémátlan folytatása lett volna, jöttek egymás gyűlölt árulói, egymás reménytelen szerelmesei megvénülve, roskatagon, felpuffadva, lefogyva, az Idő faragta meg őket ily förtelmesen, az egész közeget, mely a Festő szerelmetes ifjúkori közege volt hajdan, jöttek az egykori megveszekedett ellenzékiek, akik mára megint csak ellenzékiek lettek, elvégre ezen a tájon ritkán történik valami új, és ha megtörténik is, rögtön kiderül róla, hogy az csak a régi; jöttek az elváltak, a kényszerből, más híján egykor egymáshoz kocódottak, jöttek a rég tönkrement házasságokból időközben felcseperedett szőrös vagy begyes gyerekek, és jöttek az unokányi cseppségek ricsajozva, nem lehetett eldönteni, valódi unokák-e mind, vagy akad köztük, akit unokának a szülő közvetlenül, enspermájúlag és enpetéjűleg alkotott; jött a Festő rég elvált felesége, súlyos műtéten esett át nemrég, jött a Festő felnőtt lánya, nemigen volt a nézelődők közt, aki ráismert volna, és jött a Festő jelenlegi neje, akiről, így a pletyka, tudni lehetett, hogy mástól vár gyereket immár, és jöttek sokan, de a keskeny pincét így sem töltötték meg teljesen.

Tekintetük állhatatlanul repdesett körbe, szemrevételezték, ki mindenki nem jött el.

Nem jöttek el az öngyilkosok, ők igazoltan maradtak távol.

A disszidensek se jöttek el, most már emigránsnak kellett őket hívni, istenkém, miért is pont erre a kiállításra jöttek volna el.

Számosak voltak azonban az igazolatlanul hiányzók. Azok nem akartak részt venni a temetésen.

Mert ez a verniszázs, és ezt a legfafejűbbek is meg kellett érezzék, temetése volt azon korszaknak, amidőn még volt értelme a margóra vonulni.

A Festő tizennyolc éven át tartó hallgatásának ezen a margón komoly súlya volt.

Másokhoz intézte meg-nem-festett képeit, és a közege, a közönsége úgy is értékelte hosszú művészi tétlenségét, ahogyan kellett: műértékű gesztusként.

Meg-sem-született művek értékelésébe bocsátkozni könnyebb, mint megszületett, s majdan elveszett művekébe.

Másoknak szóló életet élt a Festő, amíg nem festett, csak alkalmi díszleteket fabrikált, hogy a napi fél liter meglegyen. Jelentésteli volt az önkorlátozása, s alighanem azért is bírta műalkotási ösztönét legyűrni ennyire huzamosan, mert így tudott a társakhoz a leghatásosabban panaszolkodni, s a társak nevében is följebb, a Történelemhez, amit valaminő Fejlődésistennek képzelegtek ők hajdanán.

Arról panaszolkodott a Festő, amiről egyáltalán lehet: hogy itt nem lehet. Hogy ez itt a lelkek temetője. Panaszolkodott mindarról, amiről a társak, a hasonlóképpen érintettek nem tehettek, panaszolkodott háborúról, gyerekként megélt gettóról, méltatlan családról, ilyenekről. És agresszív volt a hallgatása, mert azt is jelentette: miattatok hallgatok művészként, ti barmok, gyávák, idióták, szemetek! mármint hogy az értő társak azok. És a társak értették, és elfogadták ezt.

A Festő e hallgatása, e jelentésteli közlemény kényelmes volt, tagadhatatlanul.

Neki magának a leginkább: én már csak ilyen vagyok, a pofátokba vágom.

Ezt igen szívesen nyugtázták a társak.

Mondta is a szitkokat, tőle lenyelték.

Szúrósszavú alkoholizmusával tartósította a korábbi művészi tevékenységével kivívott helyét a margón, amely emlékezett mindenre, a Festő egykori szépségére (ez még ellenőrizhető, amatőrfilmek szalagjai őrzik), amit a Festő a maga eszkábálta roncsszoborban, ennen testében őrzött meg; egykori képeiben, amelyekből mára alig maradt valami; emlékezett a Festő soványságára, amelyből a puffadtság maradt, és kedvességére, amelyből csak a gonoszkodást őrizte meg végül. Kiállítási tárgyként funkcionált a Festő fizikuma, s abból a színházból, ahová a díszleteit gyártotta, nem annyira a vétségei miatt kellett távoznia, hanem mert a művészek, maguk is emlékezők, nem bírták tovább nézni a romlását, inkább elfordították a fejüket, ők még élni akartak, s nem a némasággal közölni az űrt, amely ott ásított valamennyiük alatt.

Temetésre gyűltek hát össze azon lélekemelő alkalomból, hogy a hallgatásával tüntető, s őket ezzel is messzemenően igazoló Festő ismét festeni kezdett. Azért gyűltek össze, hogy önmaguk emlékművét eltemessék gyáván, ahogy temetni egyáltalán képes az ember: úgy téve, mintha istenbizony újjászülethetnénk. Temetni jöttek a maguk legendáját, az ellenállás, a dicsteli mellőztetés, a néma s jeltelen panaszolkodás mitikus alakját, és ünnepelni jöttek a tetszhalottból magához térő, egyszerre tizennyolc évet fiatalodott alkotót, mintha az a tizennyolc év nem lett volna, mintha ők is mindent újrakezdhetnének; minden bajukért ismét a Történelemre háríthatják a felelősséget, most éppen azt képzelegve, hogy legyőzték, s így a Festő új képeit a folyamatos diadaltörténet dokumentumaiként értékelhetik hazugul.

A Festőnek még mindig nem volt nyoma, pedig hat óra már elmúlt. Talán nem is jön el, suttogták. Páran feltűnően buzgón tanulmányozták a képeket, közel s még közelebb hajolva, még a szemüvegüket is a homlokukra tolva, nekik külön okuk lehetett, hogy a többiekkel ne álljanak szóba. Az volna a kényelmes megoldás, ha a Festő nem is jönne el, érződött. S az érzékenyebbek ebből megsejtették, hogy mégiscsak el fog jönni.

El is jött.

Puffadt volt az arca, bizonytalanul lépkedett. Odaállt a terem közepére, a lánya hanyagul melléje állt és a karja alá férkőzött, mintegy véletlenül, mintha nem arra ügyelne, hogy apja ne zuhanjon el. Az egyik régi barát felesége nekilátott, hogy felolvassa a megnyitó szövegét. Volt abban minden, művészet- és eszmetörténet főleg, világos volt, hogy a Festő közbe fog dumálni, meg is tette. Idétlen szóvicceket eregetett a Festő, a hallgatóság előzékenyen, még a vicc elhangzása előtt támogatólag nevetett, ez volt a kényelmes megoldás.

Tizennyolc év tétlenségéből volt szőve az álldogálása meg a közbekotyogása, abból a kimerült és a kortól elszakítva érthetetlen gesztus-rendből, amiből ezekkel a képeivel immár, szégyenkezve, kilépett, s melyek mibenvalóságát filológusi adatolással épp a művészet-történész barátnő elemezte pedánsan, hogy ugyanis ezek a képek egyenes folytatásai a tizennyolc évvel korábbiaknak, ámde mégis menyire, de mennyire mások.

A harmadik-negyedik közbekotyogáskor érezték meg, akiknek még maradt fülük a hallásra, hogy a Festő sem mer szembenézni azzal, ami történt, hogy ugyanis ezeket a képeket már nem másoknak mondta. Önmagát tisztelte meg velük, és a panaszolkodást abbahagyta.

Ezt bevallani valóban nem igen tanácsos. Nem illendő bevallani, hogy az életünk végére értünk, már nem akarunk közölni senkivel semmit, csak csorgatjuk azt a masszát a vászonra, meg a keretre is olykor, és csak arra ügyelünk, hogy a kedvező pillanatban sikerüljön megdermesztenünk. A festékes anyag csorgatása közben magunk vagyunk és lehetünk bátrak. De bátorságunkat a közeg előtt hangsúlyozni egyet jelent a közeg végleges elveszítésével. Ők még nem tartanak ott. És ők nem csorgatnak festéket. Vigyázni kell hát velük. Eljátsszuk nekik az előző bolondot. Hátha nem haragszanak meg túlságosan, hogy a képeink pont ezt cáfolják.

A Festő úgy tett tehát, mintha ő is csak a saját legendáját temetné, és nem az egész korszakot, amelybe bele voltak zárva mind. A képei azonban ott lógtak és egyre agresszívabban lógtak ott. Nem is nézték akkor már a képeket a nézők, egymást nézték meg a Festőt, kihelyezett házibulivá lett a verniszázs, ahol a csontvázak ropják táncukat.

Másoknak azok a képek semmit sem fognak jelenteni persze, tárgyak lesznek, történetesen hullámosak és színesek, habár, habár, habár az ilyen képekbe, ha soká nézi őket az ember, azt látunk bele, amit csak akarunk, és amit az ember akarhat…

Rabszolgalázadás

Egyik reggel benyúlt a fiókba, a fekete bakelitdobozból kivette a régi borotvát, szétcsavarozta, a pengét belehelyezte, összecsavarozta, kivitte a fürdőszobába, beszappanozta az arcát és belenézett a tükörbe és meglátta magát.

A kezére pillantott, abban ott volt a régi, vörösrézből készült, lepattogzó nikkelbevonattal ellátott borotva, amelyet vagy tíz éve vitt magával abba a városba, ahová a munkája szólította, a bakelitdobozt a fiókba süllyesztette tollak, hegyezők, ceruzák, radírok és hasonló haszontalanságok közé, és ott is felejtette. A házat, ahol lakott, egyszer egy évig tatarozták, akkor minden kacatot, így a borotvát is átvitte egy másik lakásba, majd a tatarozás végeztével visszavitte és ismét a fiókba süllyesztette. Erre nem emlékezett pontosan, de így kellett történnie, mert a borotva megvolt. Időközben rengeteg műanyag, eldobható, duplapengés borotvált vásárolt és használt el, vett továbbá tartósabb, cserélhető fejű duplapengés borotvát is, a fejüket olykor cserélte, és úgy emlékezett, hogy korábban, még ifjúkorában, villanyborotvákkal is kísérletezett, forgókéses orosz, olcsó típusokkal, majd egy Braun márkájú nyugatival, de valamikor visszatért a pengéhez, ki tudja már, mikor, és azóta folyamatosan szappanozta az arcát. Az is felrémlett most benne, hogy külföldi útjai alkalmával mindig fölös mennyiségben vásárolt pengét, majd duplapengéjű eldobható műanyag borotvát kényszeresen megszállástól, háborútól, devizaválságtól tartva, és később is, amikor a hazájában is lehetett már ilyeneket kapni, de a régi vörösréz borotvát, a jelek szerint, mindvégig megőrizte.

Tovább borotválkozott az apja által még 1939-ben Párizsban vásárolt angol, Gilette-típusú szétcsavarozható vörösréz borotvával, amelyről pattogzott a nikkelbevonat, és az a sejtése támadt, hogy lényeges felfedezés küszöbére érkezett.

Ez volt az első saját borotvája, apjától kapta ajándékba, amikor ideje lett. Apja addigra már, a hatvanas évek elején, az enyhülés kezdetekor, csaknem negyedszázad múltán ismét Nyugatra utazhatván Svájcban vett magának egy újat, az könnyebb volt, alumínium, de azonos rendszerű. Megkapta tehát apjától a régit, amit apja Párizsban vett, hat évvel a születése előtt, és kapott hozzá néhány pengét, az apja élesítette azokat pengeélesítő szerszámján, fekete és zöld kövön húzogatta apja a pengéket vasárnap délelőttönként ráérősen, ez volt az ő kikapcsolódása, utána meg lassan, gondosan lábkörmöt is vágott; azok a pengék értelemszerűen nem lehettek még élvédő bevonattal ellátva, jó pengék voltak, nyugatiak, honukban évekig nem lehetett jó pengét kapni akkoriban. A pengeélesítő szerszám az apja halála után eltűnt, ő észre se vette, csak most, hogy eszébe jutott, valószínűleg az anyja dobta ki az apjára emlékeztető számtalan egyéb tárggyal együtt, az anyja így gyászolta meg, menekülve.

Büszke volt az első borotvára, de utálta is növendék szőrszálai lekaszálását, s rákényszerített növekedése, valamint az apai ajándék elleni tiltakozásul amint tehette, vett magának egy másik borotvát, cseh gyártmány volt és pontatlan, a pengét erősebben hajlította meg, mint az angol, a rés a penge és a borotva között nagyobb lett, emiatt nemcsak a szőrt, de a bőrt is alaposan legyalulta, összevérezte az arcát, a pattanásait végigaratta. Gondolta, csak észreveszik a szülei, hogy neki a borotválkozás árt. Észre is vették, össze is szólalkoztak vele, arra azonban nem gondolhattak, hogy a cseh műszer a hibás, a csalásra, felnőttek lévén, nem voltak elég érzékenyek. Apja, a szótlan ember, talán sejtett valamit erről, de nem szólt.

Félig heges, félig borostás képpel vergődött el az érettségiig, s miután egyetemi kollégium lakója lett, feljogosítva érezte magát, hogy a borotválkozást felmondja és szakállat növesszen. Tizenkilenc évesen lett szakállas, az évfolyamában egyedüliként.

A jobbakaratú felsősök ősz vége felé, mikor a borostája minőségi ugrással szakállá lényegült, felhívták a figyelmét arra, hogy a vizsgaidőszakban a szakálla miatt biztosan kirúgják. Feltűnően kevés volt a szakállas a kollégiumban, egy harmadéves régész, akiről mindenki tudta, hogy gyakorló katolikus, egy nagyorrú másik harmadéves, aki időnként verekedett és lopott és párttag volt, ő a nyakát is, a bajszát is rendszeresen, gondosan borotválta, akárcsak ő, aki se párttag nem volt, se katolikus. Tisztában volt vele, hogy szakálla inkább maszk, mint bármi egyéb, s hogy e szőrzetfajtának tüntetés jellege van. Kilenc évnyire voltak csak ötvenhattól, midőn a forradalmárok nekikeseredvén szakállat eresztének. Ő annakidején tíz éves gyerek volt, velük nemigen kapcsolhatta össze élmény, de úgy vélte, nem baj, ha ezt hiszik vagy azt hiszik, lázadni úgy kell, ahogy és amikor épp lehet.

Igazi oka a lázadásának az volt, hogy a szüzességét azidáig nem sikerült elvesztenie.

Legalább a külseje legyen férfias, gondolta.

Jólesőn képzelegte előre, mit szólnak a szülei, ha téli szünetben hozzájuk szakállasan beállít. Mennyire fognak sopánkodni!

Így is lett.

Sopánkodtak, mármint az anyja. Az apja nem szólt semmit.

Jóval később tudta meg, apját a helyi hatalmasságok felszólítók, a fia szakállát vágassa le, különben!… Nem szólt mégsem az apja, ő meg visszautazott a kollégiumba ép szakállal.

Nem emlékezett, vajon a nyakát és a bajuszát a régi, apjától kapott vörösréz borotvával borotválta-e le, vagy másikkal. Az évek során, még szakállasként, számos új borotvát vásárolt, aztán elhagyta őket. A vizsgákról senki se rúgta ki, a felsősök aggodalma alaptalannak bizonyult, vagy pedig, ki tudja, a vizsgáztatók rejtett kétlelkűsége működött, elvégre ez a kétlelkűség végigkísérte egész ifjú- és felnőttkorát, mint utólag beláthatta, a forradalom tabu volt, ekként tehát nagyons is hatott, amíg szentté nem avatták, akkor pedig elholt. A szüzességét persze elvesztette később, de mert férfiúi sikereit babonásan a szakállához kötötte, sokáig nem merte levágni. Egyszer egy pici magyar borotvát is vett, a markolatát három részből lehetett összecsavarozni, útikészletnek nevezték, használta is sokáig, bár az még inkább összevérezte, mint a cseh gyártmányú, a cseh és a magyar ipar hagyományos különbségét pontosan jelezve.

Huszonhat éves elmúlt már, amikor hazája határát Nyugat felé először átlépte, reménytelenül kevés pénzzel a zsebében, éhezett is sokat, ahogy a keleti turisták akkoriban, de Párizsban azért vett magának egy új borotvát, angol gyártmányú volt az is, mint amit apja vett Párizsban 1939-ben, csak hát most 1972-t írtak, ennek hosszú volt a markolata, a csavarásával a fedőlemez megnyílt, oda lehetett a pengét behelyezni. Azontúl azzal borotválta a bajszát meg a nyakát, s később, miután az apja elleni lázadásra egyre kevesebb oka lett, meg az apja meg is halt, azzal borotválta magát csupaszra, vagyis szakálltalanra, egy felettébb önbizalomteli korszakában. Ez a szétnyitható fedelű borotva azóta is a birtokában van, csak nem használja.

Hol szakállat növesztett aztán pár évre, hol nem.

Maszkváltásai jelentéktelen válságaihoz kötődtek, amilyenek miatt a nők a frizurájukat szokták megváltoztatni. Megnősült, elvált, új hivatása lett, gyerekei születtek, megint új hivatása lett, lakást cserélt, munkahelyet cserélt, mindenesetre azt a régi, vörösréz, pattogzó nikkelezésű borotvát nem használta többé. Elrejtette, maga elől is. Nem értette most, hogy is maradt meg a fiókjában az a régi, kitűnően konstruált angol borotva, amely csak akkor mélyed a húsba, ha az ember idegesen, méltatlanul borotválkozik reggel, amikor remeg a kéz és kusza a lélek; ez próba voltaképpen, az ember naprakészségének vizsgája. Ez volt az a borotva, amit az apja a munkaszolgálatban használt. Nem feltétlenül kellett volna hazatérnie onnét, hogy fiút gyártson magának. Érthető egyébként, hogy apja magával vitte a munkaszolgálatba, elvégre kitűnő borotva, csak ezt ő még nem foghatta fel, amikor tizennégy éves korában megkapta.

Mégis becsülte ösztönösen, ha eltette.

Most hát ezzel a régi borotvával nyírta a szőrét, és arra gondolt, ezt a borotvát feltétlenül a fiára kell hagynia.

Valahányszor a fia bement a fürdőszobába és nézte, hogyan borotválkozik, eszébe jutott, hogy azt kéne látnia, amint azzal a régi vörösréz borotvával nyírja a szőrét. Csakhogy nem láthatta a fia, mert mindig más, modernebb borotvával borotválkozott. Az a régi borotva lent rejtőzött vidéken. Azt kéne a fiamnak megjegyeznie, gondolta ilyenkor, ahogy az apám borotváját használom. Jelentse az apám borotvája neki az én borotvámat, vagyis engem, a halálom után, gondolta. Aztán arra gondolt, hogy ez marhaság. Nem az válik fétissé, amit mi szeretnénk. Ez már a fia gondja.

Befejezte a borotválkozást, leöblítette a szétcsavart borotva alkatrészeit, ahogy az apjától látta, külön a pengét, amelynek az élét azóta csak vízzel szabad leöblíteni, mert bevonták élvédő bevonattal, külön a pattogzó nikkelezéstől függetlenül is romolhatatlan vörösréz alkatrészeket; érdemdús borotvát tartott a vízcsap alá, és jelentéstelit is egyúttal, és érezte, nem stimmel, hogy a fiára asszociál. Nem kizárólag apa és fiú történetének mélyét villantotta fel az előbbi pillanat.

A borotvát szétcsavarozta tehát, megtörölte, a bakelitdobozba visszarakta, és bevitte a szobába. Mindent mindig el kellett pakolni, mert amit elölhagytak, elcsenték, széthordták, sok jövevény megfordult abban a házban, amelynek a fürdőszobája közös volt, nem mintha lopni akartak volna, csak nem tekintették az otthonuknak, szórakozottan használták, ami a kezük ügyébe akadt. Ő úgy vélte, neki az az otthona.

Öltözni kezdett, meztelenségét az ablaknak kitárva, tehette, sűrűágú fenyőfa szolgált függönyül, tíz év alatt szépen meg is vastagodott. Híres bolgár kommunistáról volt az utca elnevezve, amikor odakerült, most már valami nagyon magyar neve volt az utcának, sose bírta megjegyezni, úgyis mindenki a régi nevén hívta, csak a házszám nem változott, 122, és senki se tudta, ki az a hírneves magyar; sokszor érdeklődött utána, végre valaki megmondta, főispán volt a két háború között. A fenyőfa mindenesetre nőtt, vastagodott, és nappal is félhomályba burkolta a szobát, amely konyhaként szolgált az átépítés előtt, és amelyben nevezetes duhajkodások és hajnalig tartó magasröptű társalgások estek meg egykor, valamint két fészek is volt benne a mennyezet sarkában valaha, egy liános bokor benőtt a konyhába, az ablakát nem is lehetett becsukni, és a fecskék befészkelték magukat. Azóta a fecskefészek is, az egykori vitázók is eltűntek, polgári külsőt és belsőt kapott a ház, de az építmények pórusaiból, amíg fennállnak, az egykori szellem tovább sugárzik, ezért is választotta lakhelyéül azt az egykori konyhát az átépítés vége felé, amikor szóba került, melyik szobát is kapja meg ő. Azt kapta meg, és abba rejtette vissza az apjától kapott első borotvát. Mintha azt akarta volna, hogy a borotva telítődjék meg mindazzal, ami abban a helyiségben jó volt. Mintha az apja is részesülhetett volna belőle, jóval a halála után.

Most, öltözködés közben jött rá, hogy ebből a szobából, bármi történik is, hamarosan el fog menni.

Talán ezért is lopódzott a kezébe a fiókból az első borotvája éppen most. Talán arra akarta ez a huzamos tartamú dolog figyelmeztetni, hogy a többi dolog kevésbé az. Menhely volt a számára ez a vidéki város, és benne ez a vidéki ház tíz éven át, de úgy látszik, ez a funkciója megszűnt.

Körülnézett. A falakat mindenféle képekkel, plakátokkal kitapétázta, hogy otthonos legyen. De ezt már csak újabban, az átépítés után. A szoba ajtajának belső oldalára fogasokat csavarozott – szekrény nem fért be –, és emlékezett rá, hogy a ház azonos emeletén levő másik kicsi szoba belső oldalára, ahol lakott vagy hét évet, nem csavarozott semmit. Átmeneti szállásnak használta, és meghagyta végképp ridegnek. Holott akkor érezte magát a házban, a válása alatt és után, igazán otthon. Volt ebben őszintétlenség is a részéről, a szobát nemigen lehetett fűteni, úgy tekinthette magát, mint a szellem nyomorgó páriáját, akinek, lám, csak egy fűthetetlen kilenc négyzetméteres szoba jutott; őt az ág is húzza; lelki nyavalyáinkat szívesen hárítjuk a körülményekre. De ezt elég hamar beismerte magának. Egyáltalán, feltűnő, hogy sem erről a házról, sem a nagy épületről, amelyben valójában dolgoztak és alkottak, valamennyien vonakodtak fényképeket csinálni. Nem is marad sok fénykép utánuk. Attól féltek talán, amint megörökítik, szétporlad. Ő sem hozott le magával fényképezőgépet soha, pedig, emlékszik, megfordult a fejében néha. Különös.

Ült az ágyon felöltözve, bámult a fenyőágaktól árnyékolt külvilágba. Tíz éven keresztül nyugodtan végigmehetett a városka főutcáján, nem ismerte meg senki. Bármikor bemehetett a Nagy Épületbe, és ott rokonként fogadták a csepűrágók, e társadalmon kívüli lények. Tíz éven át ez a városka volt neki a szabadság. Hihették, s mert erősen hitték, úgy is volt, hogy valami nagynak a cselekvő részesei. Szabadságharcukat folytatták itt voltaképpen, sok éven át eredményesen.

Csak azt nem értette, miért hozta le és miért rejtette el maga elől tíz éve az első borotvát, amikor még nem tudta, csak remélte, hogy ez a harc hosszú ideig eredményesen folytatható.

Ez a pontos kérdés. Mert maga elől rejtette el.

És most ezt a rejtezést miért szünteti meg vajon?

Mit vall be öntudatlanul azzal, hogy a fiókjában ma is fölös számban található duplapengés borotvák közül épp ezt az első borotvát vette elő? Miféle kedélybetegség nyűgözi folyamatosan? Mi a csudát művel az életével? Minek kapaszkodik ebbe a régi borotvába, mintha ejtőernyő lenne (még a formája is hasonló)?

Mit keres egy városban, amelynek létjogosultsága pont annyira nincsen, mint száz- és százezer hasonló városnak szerte a világon? Nincs itt semmi, csak a századfordulón épült nagy színház, egy másik, ennél szebb és nagyobb város színházánál szándékosan tervezték nagyobbra, a nézőterét találékony hidraulika segítségével a színpad szintjéig lehetett felemelni, hogy óriási báltermet kapjanak, tartottak is megyebálokat itt egykor a hatalmas oválisban; aztán a második világháború után, amikor a színházat hevenyészve helyreállították, a hidraulikát gyorsan kiöntötték betonnal és vége lett.

Talán azért van még mindig ebben a városban, mert a szabadságharcuk véget ért, a jelentőségük csökkent, szinte már el is enyészett, csak ezt belátni túl nagy merészség volna, s jobb a régi kollégák között meghúzódni, emlékekből élni és ama szép, csalóka emberi bensőségben tanyázni. Még úgy fest, ha nagyon akarják, ha vaknak tettetik magukat, hogy a Nagy Épület továbbra is megmaradt extraterritoriális színhelynek, jelentőségteljes margónak, és továbbra is érdemes anyagilag nyomorogniuk, a szellem majd kárpótolja őket. És születnek a gyerekek sorra egy bizonytalan világba, neki is születtek gyerekei, s a lelkifurdalását a többiek szaporulatának látványa enyhíti. Jó volt az is, hogy állandó lakhelyétől távol van ez a szoba, ha otthon nem bírta két-három napnál tovább, lerohanhatott ide, és ha itt nem bírta két-három napnál tovább, hazarohanhatott. Így rohangáltak valamennyien éveken át, és kibírták, amit enélkül aligha viseltek volna el.

Üldögélt az ágyon, a falra akasztott plakátokat és műsorfüzeteket bámulta. Elmúlt tíz évének tárgyi bizonyítékai. Az egyik műsorfüzet első lapjáról a fényképe nézett le rá, többszörösen másolt fénykép, de azért ő volt csaknem egy évtizeddel korábban, mintha nagyonis lenne, örökké változatlanul; így nézegeti az arcát a tükörben, amióta borotválkozik, az arca visszanéz, látja magát, hogy él, tehát valóban él, és képzelheti azt, hogy az arca mindig is vissza fog nézni. A legintimebb kapcsolata azzal az arccal van, amelyik reggel, borotválkozás közben visszanéz. És ebben a házban nem sürgeti senki, itt megvan a reggeli két órányi pepecselés, készülődés lehetősége, ami nélkül a nap nem is ér semmit. A borotválkozás felér egy alapos, fiatalító arcmasszázzsal, s önmagában az, hogy magával, a testével foglalkozik, megnyugtató. Olyan a reggeli borotválkozás, ha nem kell sietni sehová, mint a reggeli ima. S ha apja borotváját veszi elő, talán hozzá imádkozik, gondolta.

Eszébe jutott: amióta nemcsak fia van, hanem lánya is, úgy érzi magát az anyja és a lánya között, mint szendvicsben a fasírt.

Talán valóban elég pontos, hogy a borotválkozást imának használja, vagy inkább lelki kiürülést célzó gondolattalan meditációját végzi észrevétlenül az idő alatt. Különös ugyanakkor, hogy ezt a Természet ellen lázadva teszi, mely a szakállát nőni parancsolta. A maga fajtájúnak a Törvény ezredéveken át meg is tiltotta, hogy szőrzetét kés illesse. Ki tudja, miféle tapasztalatok kényszerítette megfontolás hozta létre e Törvényt. Neki és jópár felmenőjének ehhez a Törvényhez már nem volt köze, mégis beleborzongott ebbe a gondolatba. A simaképűség volt a mérce, amikor ifjan a szakállát nőni engedte, a Rendszer homlokráncolásának is elébe állva. Még korábban, a századfordulón, a simára borotvált képpel lázadtak a szakállasok társadalma ellen az ifjak. Érdekes, mily könnyű is az arcszőrzet ápolásával vagy borotválásával lázadnia annak, aki diszharmonikus személyiségnek született. Talán még a születéssel rákényszerített nemiség ellen is lázadozik néha, maga se tudván erről. Mikor ama réges-régi Törvényt meghozták valamely vén bölcsek, erősen sejthettek az emberéletet mozgató indulatokról egyet s mást, és igen retteghettek is azoktól, jogosan.

Minden létezhető rendszerek elleni lázadás talán, hogy kiharcolta magának a reggeli ráérős pamacsolást és a szőrzet háromszori lehúzását, ahogy apjától látta: először felülről lefelé, aztán újrapamacsolás után alulról fölfelé, s nyakának újrapamacsolása után jobbról balra és balról jobbra még egyszer. A duplapengés modern borotvákkal sebet ejteni nagyon nehéz, az apjától örökölttel viszont könnyű, azzal óvatosan kell bánnia; ami nehéz, összpontosításra késztet; talán ez a lényeg, valamire most nagyon kellene koncentrálnia. Úgy tesz, mintha minden rendben volna, óvatos kézmozdulatok végzésére kényszeríti magát, s ettől belső rohanása valóban enyhül. Amíg borotválkozik, életét kiszakítja mind a természeti kényszerből, mind ama rohanásra szólító társadalmi létezésből, amelybe, immár évtizedek óta, beleszorult. Túl sokat, emberöltőnél is többet töltött már el ennek a századnak lakójaként, statisztikailag egyre közelebb a pillanat, amikor jönnek és lelövik, megkéselik, felakasztják, számtalan okuk van erre valóban, vagy a szervei, a fenyegetést a tudatánál pontosabban érzékelve, maguk mondják fel a szolgálatot még éppen jókor; ám borotválkozás közben sem erre nem gondol, sem arra, hogy ideje már az ereit a pengével átvágni.

Talán jól megalapozott tudása ellen lázad, amikor reggel ráérősen borotválkozik. A borotválkozás elkényelmesíti, veszélyérzetét altatja, a tükörben csak az arcát látja, minden másra vak lehet tehát, és nem gondol azzal, hogy noha a végzet szemmel láthatóan közelít, a gyerekeit mégsem tudja békésebb földrészre kimenteni. Kellemesen zsibongó félálom az osztályrésze borotválkozás közben, meg zuhanyozás alatt, sőt önáltatása akkor is tart még, amikor a fürdőszobából kivonul, a szappant, a fogkefét, a borotvát, az ecsetet kis műanyagpohárban a tévéasztalra teszi, mert a fürdőszobában mindennek lába kelhet; méltán érezteti, hogy felkészült a napra, amely talán éppen ma méltóbb lesz a létéhez, mint az előző napok voltak; ugyan soha nem volt méltó a nap, illetve ez túlzás, néha méltó volt a nap, ne legyünk igazságtalanok, de nagyon ritkán, ám ő mindig azt várta, tíz éve, húsz éve, harminc éve is, hogy az lesz; s amíg hol borotválkozott, hol nem, gyermekeket nemzett végül, sorsába belesüppedvén, azzal áltatva magát, hogy van értelme, mintha ehhez az értelemnek bármi köze volna! a gyerekei a foglyai lettek, ő meg az övék, ami csak az ő sorsa lett volna, azt kiterjesztette ártatlanokra is, akiket a Természet kíméletlen parancsa szerint szeretnie muszáj; a világ rabszolgáinak számát gyarapította velük, ahogyan az apja ővele.

Nem akármilyen disznóságot művelt az apja, amikor a borotváját nekiadta.

Only

Nem értették, mitől kezdtek harapni a kutyák.

Jó, rácsok mögött tartották őket, de ennivalót kaptak, és azért a kutyák annyira nem voltak intelligensek, hogy rájöttek volna, kísérletezésre használják majd őket. Észlelhették, hogy a társaik, akiket elvisznek, a legritkább esetben térnek közéjük vissza, de kutyaésszel is gondolhattak volna bármit, például hogy új gazdát találtak nekik, vagy ilyesmit.

De a kutyák szemmel láthatólag megőrültek, és valamennyit el kellett altatni.

Nem volt könnyű újabb kísérleti kutyákat szerezni, a kóbor kutyákat ugyan, magasabb jutalékért, befogták a sintérek, de jöttek a természet- meg kutyavédők, botrányokat csaptak, szóval a kísérletezés megnehezült. Olyan eset is volt, hogy természetvédő harapott meg sintért és viszont; állítólag a kutyák ilyenkor vihogtak, de ezeket az eseteket eltussolták, volt a sajtónak egyéb dolga is.

Pár nap múlva az új kutyák is harapni és őrjöngeni kezdtek, azokat is el kellett altatni.

Őrjöngött a kísérletek vezetője, ezek alapkísérletek, emberéleteket akarnak megmenteni, és akkor már kutya sincs! Nem mintha pénz lett volna, egyre kevesebb pénzt kaptak, a kutatók felét elbocsátották, ideges volt mindenki, kivándorlásra készülő kutatók lettek öngyilkosok, egyikük felpofozta a tudományos akadémia elnökének titkárát, meg ilyenek.

Máshonnan a kísérleti egerek meg a kísérleti macskák megőrülését jelentették.

Meghallották ezt a halbiológusok, és felfigyeltek. Ők azt tapasztalták, hogy a halak tébolyultak meg mostanában, a folyókban meg tavakban éppúgy, mint a mesterséges halneveldékben, összevissza ívnak, nem oda fészkelik be magukat télire, ahova szokták, évmilliós szokásokat hagynak oda. Igen? kérdezték az ornitológusok, akik meg azt tapasztalták, hogy a költöző madarak újabban nem akkor és nem arrafelé költöznek, amerre szoktak, megfigyeltek például a Balkán felett egy nagy fecskecsapatot, amely ősszel annak rendje és módja szerint útra kelt, de nem dél felé, hanem északnak, és a hulláikat a lappok meg a norvégok fogták ki odafönt a tengerből, néhány Közép-Európában meggyűrűzött gólyát pedig Észak-Afrika helyett Murmanszk környékén találtak meg a jégbe fagyva októberben.

Idegesek voltak a kutatók nagyon, persze főleg a leépítések miatt, mert mi a fenét kezdjen egy tudós a pályája delén, amikor egyszerre azt mondják neki, válasszon új hivatást magának, menjen el adószakértőnek, ahogy egy cinikus államtitkár bizalmasan javasolta, vagy vándoroljon ki oda, ahol még folynak alapkutatások – ugyan hol folynak még alapkutatások a világban?! s ahol folynak is, tele vannak állástalan diplomásokkal.

Írtak erről néhány rövid cikket, és csönd lett.

Csakhogy az egyik szociológusnak kezébe került az egyik ilyen cikk, és elgondolkozott.

Ő persze nem állatokkal, hanem emberekkel, illetve nem is emberekkel, szociológushoz az méltatlan, hanem embercsoportokkal foglalkozott, de feltűnt neki, hogy újabban az emberek is határozottan a téboly jeleit mutatják. Egész csoportok kezdtek nem úgy viselkedni, ahogyan korábban, ami persze jó is lehetne, a csoportok a nagy társadalmi változáskor szükséges alkalmazkodóképesség is tanúsíthatnák ezzel, de történetesen pont az ellenkezőjét tették, mint ami a csoport számára előnyös lett volna, például egészséges fiatal nők tömegesen váltak leszbikussá, cigányok tömegei felejtettek el hegedülni, neves írók elfelejtettek alanyt és állítmányt egyeztetni, közgazdák beleugrottak kifejezetten ideológiai vitákba, kormánytisztviselők őrültek meg és operáltatták át magukat nővé, százötven kilós operaénekesek kezdtek túlsúlyosan és túlkorosan balettórákra járni, tehetséges matematikusok vallási szektákat alapítottak, hírneves zenészek kalapáccsal verték szét nyilvánosan a zongorájukat meg a hegedűjüket, bár ez már korábban kezdődött, festők kft-ket alakítottak, és pártok választási imázsát tervezték tömegével, többgyermekes családanyák apácarendekbe vonultak, mert éppen alakultak ezek a régi-új rendek, a gyerekeket állami gondozásba kellett venni, tehetséges, írni-olvasni-számolni tudó gyerekek egyik pillanatról a másikra diszlexiássá váltak és összeadni meg kivonni elfelejtettek, a nyomdákból helyesírási hibáktól hemzsegő könyvek kerültek ki és első lapozásra szétestek, rendőrök másodállásban kasszafúrókká lettek, ez volt még a legnormálisabb társaság, de aztán ezek a pályát váltott kasszafúrók a börtönben kivételes művészi és vallási érzékenységről tettek tanúbizonyságot, többen közülük a még hiányzó börtönlelkészek funkcióját is el tudták látni ihletetten prédikálva – egyszóval felfigyelt ez a szociálpszichológus arra, hogy az állatvilág és a társadalom megtébolyodása eléggé hasonlóan zajlik.

Elment egyik barátjához, az Amerikából nemrég hazatért génsebészhez, aki odakint kivételes karriert futhatott volna be, marasztalták is és nagy fizetést ígértek neki, meg a családjának azonnali zöldkártyát, de a génsebész, az őrültje, hazajött, mert azt mondta, ez az ő hazája.

Előadta a szociológus a saját megfigyeléseit, meg amit az állati viselkedésről olvasott, és megkérdezte, vajon ez nem kutatásra érdemes téma-e.

Az, mondta a génsebész komoran.

Hallgattak egy sort.

És? – kérdezte a szociológus.

Fel van találva egy különös neutronbomba, mondta a génsebész, csak éppen nem mi találtuk ki, hanem a Természet.

Ezt a szociológus nem értette.

Államtitok, mondta a génsebész, majd némi hezitálás után hozzátette: egyesült nemzetekbeli, még inkább biztonsági tanácsi titok. Top secret.

Jó, mondta a szociológus sértetten, ha nem akarod, ne mondd el.

Inni kezdtek, whiskyvel kezdték, konyakkal folytatták, aztán söröztek, boroztak, pálinkáztak, a végén marihuánás cigarettát szívtak, mert tényleg jól ment a génsebésznek Amerikában.

Amikor már harmadszor is kezdtek berúgni, a génsebész elmesélte a következőket:

Találtak odakint egy vírust, amelyik fura egy izé, nem áll egyébből, mint pontosan olyan molekulákból, mint amilyenek az emberi génekben is megtalálhatók, méghozzá döntő kapcsolódási helyeken. Ezt nem részletezte, a szociológus úgyse értette volna. Mármost ez a fránya vírus, vagyis ez a csak emberi génekben található fehérje, elkezdett önállóan létezni. Korábban csak emberi génekben tudott meglenni, de valahogy elszabadult, és most már képes önállóan is ténykedni. Odakint minden ilyen micsodát kutatnak, ott még van rá pénz, leírták, elemezték, nevet is adtak neki, OHMV a böcsületes neve, ami annak a rövidítése, hogy Only Human Madness Virus, azazhogy Kizárólag Emberi Téboly Vírus. Sehol máshol nem fordul elő, csak az emberben. Legalábbis így volt, vagy azt hitték, hogy így volt, pár évvel ezelőttig. Ez a fehérje az emberben kifejezetten az alkotóképesség kifejlődését szolgálja, vagyis hát szolgálta, feltehetőleg évmilliókon át. Akiből ez a fehérje hiányzik, az garantáltan debil marad. Csakhogy, és ez a probléma, ha ebből a fehérjéből eggyel több lánc másolódik az emberi génbe a kelleténél, akkor az illető garantáltan megőrül. Ez az a bizonyos kerék, amiből akár eggyel több van, akár eggyel kevesebb, a szekér nem megy. Ez se lenne baj, mert ritkán fordul elő mind a hiánya, mind a többlete, mindkét eset csak ezrelékekben mérhető statisztikailag, de hát, mint kiderült, ez a kis lánc valakiben, valahol leszakadt, és elkezdett önálló életet élni, és az illető szervezetéből már mint vírus került ki, ez ugyan csak hipotézis, de más magyarázat nemigen képzelhető el, és nekiállt mások szervezetében is szaporodni, sőt, ezt mutatják mind a laboratóriumi, mind a megfigyelési kísérletek, ez a vírus most már állatokra is átvihető, és az állatokat is kifejezetten emberi viselkedésre készteti. Valami megfordult. Immár nem az emberben van meg az állati, hanem az állatban is az emberi, legalábbis ennek az egyetlen, vírussá vált fehérjeláncnak hála.

Ettől őrülnek meg az állatok, amelyek az emberrel kapcsolatba kerülnek.

Mi több, a kutatás jelenlegi, szigorúan titkos eredményei szerint, ez a vírus emberről emberre is átvihető, és át is viszik. Noha a titkosság miatt erre irányuló, központilag irányított nemzetközi kutatás nem indulhatott meg, azért, az ipari kémkedésnek köszönhetően, világszerte foglalkoznak vele, elsősorban a hadsereg költségvetéséből, ami, mint tudjuk, mindenütt a legmagasabb költségvetés, talán azért, mert ez a vírus okozza ezt is, csak eddig nem láthattuk be. Az tehát a helyzet, és ezért is nehéz felderíteni és kezelni, hogy olyanok kutatják e vírus mibenlétét, akikben már sok van belőle, s a vírus ténykedése miatt az eredményeket vagy nyilvánosságra se hozzák, még száz példányos tudományos folyóiratokban sem, vagy valamit publikálnak, de az olyan, mintha a vírus diktálta volna védekezésül, vagyis merő hazugság. Állítólag, bár ezt sehol nem publikálták, a vírusból valami hordozóanyag segítségével puskagolyókat is készítettek, hogy így vigyék át a tébolyt emberről emberre; ez vagy igaz, vagy nem, mindenfélével kísérleteznek a titkos laboratóriumokban, sose lehet tudni.

Érdekes, mondta erre a szociológus.

Na ja, mondta a génkutató büszkén. De van még valami, teljes újdonság, amiről végképp nem fognak írni semmit, ezt ő a kinti legjobb barátjától hallotta, akinek esze ágában sincs publikálni, mert noha hírnevet szerezhetne magának, de nekitámadnának mindenféle tudósok, és, ami rosszabb, fundamentalista papok is: hogy ugyanis ő az egyik piramisból előbányászott fáraó-múmiában is fölfedezte ugyanezt a vírust, vagy nevezzük fehérjének, de multiplikálódva, vagyis tébolyt okozó formájában, ami vagy magában szegény fáraóban fejlődött ki, vagy már megfertőzte valaki. Ez a kutató szlovákiai magyar félzsidó és félruszin, ráadásul a nagypapája illegális kommunista volt, az egyik nagyanyja meg grófi származék, és alig bírt ösztöndíjat kapni az USÁ-ba, úgyhogy minden oka megvan arra, hogy féljen. Egyelőre azon tűnődik, ne csatlakozzék-e a mormonokhoz, az alkoholtilalom taszítja, a többnejűség vonzza, és a mormonokat ennek okából nem is akarja megvizsgálni az OHMV szempontjából soha; sok pénzük van a mormonoknak, és egymást a világon mindenütt támogatják, és valóban vezetik a valaha élt összes ember kartonját; lehet, hogy már ez is az a téboly, amit a vírus okoz, szóval bennük is megvan, ki tudja.

Ami a legfurább, folytatta a génkutató, egy exszovjet félazeri, félörmény orosz, aki szintén ösztöndíjjal van most odakint, kicsempészett az aktatáskájában egy pici csontocskát, húsz éve ásta ki valahol a szibériai tundrában, és azóta jegelte, az egy mamutcsontocska, és abban is benne van. Ennek a szintén félős kutatónak az a meggyőződése, hogy nem valami éghajlatváltozás, sem egy kisbolygó becsapódásának következményei okozták a dinoszauruszok meg hasonló nagydarab állatok kihalását, hanem az ember, aki korábban jelent meg a földön, mint eddig bárki is gondolhatta volna, az ember ki is halt egy időre, de addig megfertőzte a kedves dinókat meg a mamutokat meg a hasonló emlősöket, és amikor azok belehaltak, akkor megint kifejlődött.

Kicsoda?

Hát az ember, akiből ezek a vírusok el tudnak szaporodni. Elvégre a dinók intelligensebbek voltak az embernél, nem egy agyuk volt, hanem kettő, a második valahol a medencéjükben, a veséjük tájékán, és pompásan funkcionáltak egészen addig, amíg a hülye ember meg nem jelent és meg nem fertőzte őket.

Mert az már be van bizonyítva, hogy ezek a vírusok csak és kizárólag az emberi génláncban tudnak kialakulni, és az önállósulásuk is csak onnét képzelhető el.

Ez biztos? – kérdezte a szociológus.

Semmi sem biztos, csak éppen az eddigi kutatások kimutatták: állatról állatra csak a szabad vírus terjed át, de maguk az állatok a saját fehérjéikből ezt a vírust felszabadítani nem képesek. Próbálták, erre állt rá az amerikai vegyi fegyvereket gyártó teljes potenciál, leálltak az összes ideggázzal, baktériumfegyverrel, egyebekkel, ott ez gyorsan megy, ha befolyásos szenátorokat meg tudnak etetni, és meg tudták, de kiderült, hogy ezt a fajta fehérjét az állatok, beleértve a lehető legemberszabásúbb majmokat is, nem, vagy csak részlegesen tudják produkálni, megkettőzni pedig soha, be van nekik építve egy bonyolult gátrendszer, talán az atyaúristen ajándéka, amitől belőlük ez a dolog vírusként soha a büdös életben elszabadulni nem tud. Kizárólag az ember annyira védtelen, hogy erre képes.

És akkor ez mit jelent?

Hát, fene tudja, a kutatók hajlanak arra, hogy az ember a legkártékonyabb élőlény a földön, aki valaha megjelent. Az ember az egyetlen, aki a tébolyt magában felnevelni és aztán tovább fertőzni képes. Ezért is OHMV, vagyis Only. Akik be vannak avatva, nem is hívják ezt a vírust másképp, csak úgy, hogy ONLY.

A szociológus elgondolkozott.

Akkor hát, vonta le a következtetést, aki az emberi nemből nem teljesen őrült, az voltaképpen deviáns, mert ezt a fehérjét valamitől nem termeli a megfelelő mennyiségben, és nem okádja ki magából, hogy fertőzzön.

Meglepődött a génsebész, kicsit hallgatott, majd bevallotta: az utóbbi időben erre páran már rájöttek, és most pontosan ez irányban kutatnak. Mert mind biológiailag, mind társadalmilag ez a valódi probléma. Azt még nem tudják, tekintve, hogy a kutatás titkos, vajon statisztikailag az emberek hány százaléka nem termel ilyen elszabadulni képes ONLY-vírust, és arról sincs sejtelmük, vajon ezek az emberek azonosnak tekinthetők-e azokkal, akiket az emberiség, már amelyik része, valamilyen szempontból zseniként tisztel, mert elképzelhető, valóban, hogy ezek a nemfertőző emberek, ezek a mindenkor abszolút kisebbséget alkotók, valamiért nem képesek ezt a fehérjét szintetizálni, sem tovább adni, de arra már van jópár bizonyító erejű kísérlet, hogy ez a bizonyos fehérje nemcsak közvetlen testi érintkezés útján terjed, sőt, ez a közvetlen terjedés egyelőre nincs is tudományosan bizonyítva.

Hanem?

Hallgatott egy sort a génsebész.

Hanem?!

Beszéd útján, ami írás is lehet.

Hogyhogy?

Csönd.

Hogyhogy?!

Hááát… a West Pointon… az az amerikai híres katonai akadémia, a főterén Kosciuszko Tádé szobra áll… nekiálltak átlagos, a történelemben garantáltan járatlan pasadenai meg denveri meg texasi farmergyerekeknek felolvasni a Mein Kampfot, persze ékes amerikai fordításban… megvizsgálták előtte az ONLY-jukat, és utána megint… és akinek előzőleg nem volt, abban kialakult, és akinek megvolt előzőleg, de csak egyetlen láncként, abban megszaporodott, amitől csak egyetlen véletlen lépés, hogy el is szabaduljon.

Nem volt ez túlságosan célzott vizsgálat? – kérdezte a szociológus.

De igen. Úgyhogy felolvastak nekik más szövegeket is. Platontól az ONLY-juk kifejezetten fejlődött. Shakespeare-től csökkent. Flaubertől visszafejlődött. Csehovtól eltűnt. A korai Szolzsenyicintől visszafejlődött, a későitől szaporodott. Puskintól, ez érdekes, a fehérjelánc megszakadt és mássá alakult, aminek tulajdonságait még kutatják. Meghallgattattak velük mai politikai speecheket is, azoktól nőtt, hasadt, sőt önállósult és elszabadult, tekintet nélkül a politikus pártállására. A petrarcai szonett az ONLY-t szétcincálja, a Homérosz-összes, ezt is megvizsgálták, az ONLY-láncot valami egészen mássá alakítja át, de arról sem tudják még, micsoda. A probléma csak az, hogy, miután katonai kutatásról van szó, az ONLY-láncra kedvezőtlen hatásokat félreteszik, és azokat a szerzőket, írókat és ideológusokat és filozófusokat favorizálják, akik az ONLY-láncot erősítik, szaporodását és elszabadulását elősegítik.

É-é-érdekes, mormogta a szociológus. Én, ha ennyire izgalmas kutatásban vennék részt, kint maradnék és végigcsinálnám.

Na igen, mondta a génsebész.

Hallgattak.

Ezzel azt mondod, tette fel a kérdést a szociológus, hogy bennem megvan, és szaporodik, s netán vírussá is vált már? míg benned még nem?

Meg kellene téged vizsgálni, válaszolta a génsebész kitérőleg, de erre nálunk nincsenek meg a szükséges műszerek.

Magadat megvizsgáltad odakint? – kérdezte a szociológus.

Meg.

És?

Megvolt bennem, de csak egyszer. Még nem szaporodott.

És amióta hazajöttél?

Itthon nincsenek meg a feltételei, hogy egyáltalán kimutassuk.

És ha bennem megvan, és már sokszorozódott, és már kifelé tendál… és ha szavakkal is terjed… lehet, hogy most téged meg is fertőztelek?

Hosszú szünet után szólalt meg a génsebész, emígyen:

Kérdésből nem szokott, én pedig határozottan nem állítottam semmit.

Eltűnődött a szociológus nagyon, aztán megkérdezte:

Hogyhogy beszéd útján terjed? Ha belekerülhet kutyákba, macskákba, egerekbe, dinoszauruszokba, halakba… .

Jó kérdés, mondta a génsebész. Kutatják, ha ez megnyugtat. Valószínűleg az indulattal megy át, és nem grammatikai egységekkel… az indulatot pedig az állatok is átveszik. Ez még, érdekes módon, a növényekre is igaz. Most kezdték el kutatni az indulatátvitelt, amit régen akaratátvitelnek hívtak, meg kézrátéttel való gyógyításnak, ilyeneknek. De az biztos, hogy csak a gyilkos indulat megy át ekkora hatásfokkal. Más indulat is át tud menni, de kevésbé. Erről szól a civilizáció.

Ha mindez igaz – kezdte a szociológus.

Kutatják, és csak hipotézisek vannak – felelte a génsebész kitérőleg.

Ha én most téged valamiért… mondjuk féltékenységből… el akarnálak tenni láb alól…

Nem lehetetlen, felelte a génsebész. De az se lehetetlen, hogy neked részegen előadtam egy minden alapot nélkülöző mesét.

Az újságok halálozási rovatában annyi jelent meg, hogy elhunyt iksz ipszilon, a denveri egyetem professzora, halálának oka teljesen ismeretlen, sem külsérelmi, sem belsérelmi nyomot a hulláján nem találtak, a tetemet a denveri egyetem laboratóriumába szállították vizsgálat céljából. Ugyanaznap jelent meg az is, hogy ipszilon iksz, a neves magyar szociológus, tragikus körülmények között, élete teljében, váratlanul elhunyt, az orvosszakértők szerint halálát akut torokvérzés okozta, aminek egyetlen oka, furcsa módon, csak az lehetett, hogy torka szakadtából üvöltött valamit.

Fatva az avoni hattyúra

Pompás kis ország volt évszázadokon át Dánia, de történt, hogy az emberek megőrültek ott is. Hogy ezt mi okozta, vajon Ázsiából, Kelet-Európából behurcolt vírus-é, vagy az Európai Unió átgondolatlan, felülről erőltetett és bürokratikus politikája, végső soron mindegy, a termelés hanyatlott, a kereskedelem lekonyult, az emberek pedig egyik pillanatról a másikra kezdtek úgy működni, ahogy a hiánygazdaságban szokás, kezdték gyűlölni a gazdagabbat, az idegent, kezdtek kivándorolni, kezdték a sajátságos dán jellemvonásokat hangsúlyozni és egyáltalán megállapítani, kezdték a dán nyelvet védeni a külső behatástól, kezdték a polgárokat dánságuk szempontjából rangsorolni, és a kevéssé dánokat előbb szóban, aztán a sajtóban, végül testileg is üldözni, ahogy az inkább Kelet-Európában szokásos. Persze először a többi skandináv népet leprázták, a rokonokat, mondván, azok nem is igazi skandinávok; a Svédországba vivő kompok leállítását követelték, a norvégokat orrvégnak gúnyolták, a hollandokat kullancsnak, nem voltak hajlandók megérteni sem a norvégot, sem a svédet, velük csak angolul vagy németül beszéltek azontúl, legalábbis azok, akiket az őrület legkorábban elkapott. A dán társadalom elég málészájúan figyelte az eseményeket, elaltatta őket a több évszázada tartó jóléti demokrácia; a fenti jelenségektől megriadt szociológusok és pszichológusok rohantak az USÁ-ba tanulmányutakra, hogyan működik jól a demokrácia, ahelyett, hogy a Balkánra siettek volna megnézni, mi is vár rájuk.

A dánok balkanizálódásának szükségszerűen bekövetkező pontján az ősdánok, ahogy az igazi dánok magukat nevezték, nekiláttak azon idegen szerzőket lajstromozni, akik valaha, valamikor a dánokra nézve sértő megállapítást tettek. Nem sok ilyen szerzőt találtak, ami már önmagában is bizonyította az ősdánok számára, hogy honukat a világban méltatlanul mellőzik, megvetik, hogy az egész világ összefogott ellenük. De azért akadtak dánsértő idegenek, többek közt egy Shakespeare nevű egykori angol író, aki egyik híres, a dánokat igencsak rossz színben feltüntető drámájában azt a disznóságot engedte meg magának, hogy így kiáltott fel: „Dánia börtön!”

Az ősdánok pártjának vezére beadványban fordult a dán parlamenthez, hogy az egyrészt ezt az angol írót szigorúan marasztalja el, másrészt az angol parlamentnél szorgalmazza az illető angol író példás megbüntetését.

Akkor még nem mindenki volt megőrülve Dániában, az ilyesmi sose megy egyik pillanatról a másikra, kell hozzá egy-két nemzedéknyi idő, úgyhogy a dán parlament többségi szavazással a kérést elutasította arra való hivatkozással, hogy az illető író nem maga kiáltott fel így, csak a drámájának egyik szereplője, még ha a főszereplője is; azon kívül pedig nem sok értelme van az ügyben az angol parlamenthez fordulni, miután a kérdéses szerző sok száz éve meghalt, és megbüntetni ezért nem is lehetne.

Több se kellett az ősdánoknak, a dán Alkotmánybírósághoz fordultak a parlament alkotmányellenes döntése miatt. Az ősdánok azzal érveltek, hogy jelen esetben a dán államiságot érte fenyegető sérelem, amit a dán alkotmány ennyiedik és annyiadik paragrafusának értelmében szankcionálni kell, az pedig, hogy az illető szerző egyik alakja tette a sértő kijelentést, nem adhat a szerzőnek felmentést, miután már egy Flaubert nevű szerző is világosan megmondta, hogy „Bovaryné én vagyok”, ez a kijelentés pedig precedens értékű; továbbá az, hogy a szerző meghalt, nem jelent semmit, mert a darabot azóta is játsszák világszerte, a szerző szelleme tehát eleven; ezért tehát a dán parlament dánellenes többsége súlyos mulasztást követett el, amit az Alkotmánybíróság szíveskedjék megállapítani, és a dánellenes többség ellen büntetőeljárást kezdeményezni.

A dán Alkotmánybíróságban is ültek még akkor aránylag épelméjű emberek, az ősdánok beadványát ezért elutasították.

Akkor az ősdánok feljelentették mindazon képviselőket, akik a javaslatukat a parlamentben leszavazták, a perek elhúzódtak, polgári peres ügy hússzor annyi lett egyébként is, mint hajdan, amikor a dánok még normálisan éltek; emiatt aztán az ősdánok feljelentettek mindenkit, a dán parlamentet, a dán Alkotmánybíróságot meg persze a fővádlottat, a drámaírót is Strasbourg-ban, a nemzetközi bíróságnál.

Minthogy egész Európa balkanizálódott addigra, a nemzetközi bíróság testületeiben már elég sok idióta ügyködött. Azok az ősdánok beadványát megvizsgálták, és arra a következtetésre jutottak, hogy az ősdánok panaszának legalább részben helyt kell adniuk.

Ítéletükben arra hivatkoztak, hogy a dán nemzetet valóban sérelem érte, s ha az idézet további részét is megvizsgálják, amely szerint, az egészet idézve: „Dánia börtön. Így az egész világ is az”, a szerző nem csak a dánokat sértette meg, hanem az egész emberiséget, a valaha voltat, a jelenlegit és a jövőbelit egyaránt, ami erkölcsileg valóban elítélendő cselekedet, s ha büntetőjogi szankciót a vádlott elhunyta miatt nem is lehet foganatosítani, azért ez olyan emberiség elleni bűntett, amely büntetlen nem maradhat, elévüléséről pedig szó sem lehet. Ezért a nemzetközi bírák úgy határoztak, hogy a nevezett angol író sírját az angol kormány sürgősen távolíttassa el, hogy az emberiséget sértegető szerzőnek nyoma se maradjon.

Nosza megsértődtek ezen az angolok, és a németek meg a franciák kezét látták a dologban. Hogyhogy távolítsák el az avoni hattyú sírját? Hogy jön ahhoz egy szedett-vedett strasbourgi gyülekezet, hogy nekik, angoloknak, előírja, kit és hogyan tiszteljenek a halála után? Az Európai Unióból nem léptek ugyan ki, de fölemelték a Csalagúton áthaladó dán, német és francia illetőségű személykocsik, kamionok és vonatok hídpénzét, mire a dánok, a németek és a franciák viszont a maguk részéről a Csalagutat lezárták; nagy gazdasági és sajtóháború indult, és a rég elholt angol drámaíró nevétől lett hangos a világ.

Dán és európai ellenzéki körök a liberális sajtóban kimutatták, hogy akik eddig még nem tudták volna, hogy Dánia börtön, sőt az egész világ is az, most aztán megtudhatták. Akadt egy értelmes amerikai alkotmányjogász, aki terjedelmes tanulmányban bizonyította: az idézetnek folytatása is van, a teljes közlés eszerint így hangzik: „Dánia börtön. Így az egész világ is az. Gondolkozásom teszi azzá”; ez annyit tesz, hogy aki nem gondolkozik, annak a számára sem Dánia, sem a világ nem börtön; ha így van, akkor az ősdánok nem gondolkoztak, mert szerintük Dánia nem börtön; ha pedig ezt állítják, vagyis nem gondolkoznak, akkor arra is képtelenek, hogy az ügyben bármely fórumhoz beadványt intézzenek, ennek értelmében pedig az a beadvány nem is létezik. Ha azonban létezik, akkor az ősdánok gondolkoztak, és akkor meg azért nem intézhettek ilyen beadványt sehová.

Ennek az érvelésnek komoly sikere lett. A strasbourgi nemzetközi bíróság perújrafelvételt rendelt el, és kimondta: ezentúl a kérdéses mondatot a világ színpadain a következőképpen kell elmondani: Dánia hm-hm. Így az egész világ is hm-hm. Gondolkodásom teszi hm-hm-mé.

Ez a döntés nem elégített ki senkit.

A sajtóháború folytatódott, közben a Csalagutat, mert szükség volt rá, titokban megnyitották, de hivatalosan nem, persze a hídvámot szedték, de az eredeti összeget, és mindenki úgy tett, mintha a Csalagút még mindig zárva lenne. Az ősdánokról a liberálisok kiszagolták, hogy reakciós iszlám körök pénzelik őket; az ősdánok ezt cáfolták. Mindenesetre a következő muzulmán világkongresszuson a világtérképen Koppenhágára is kitűzték a félholdat; az előző világtalálkozójukon, még a nyolcvanas években, csak azon városokra tűzték ki, amelyek valaha a félhold alatt voltak, a legészakibb ilyen város Európában Budapest volt, és kimondták, ahol valaha a félholdas lobogó zászlott, ott újra zászlania kell.

Természetesen Shakespeare sírját Stratfordban többször és többféleképpen meggyalázták, egyes ír körök az ősdánokkal közös robbantásokat hajtottak végre, egyik éjszaka valaki a sírkőről lecsiszolta az epitáfiumot, mely Prospero híres szavait idézte, miszerint „Mi oly szövet vagyunk, miből álmok valók, és kicsiny életünket szunnyadás övezi”, és helyette rávésték: Hm-hm-hm-hm, és, az olvasó engedelmével, körbeszarták. Az angolok két nap múlva a sírkő eredeti feliratát visszaállították, őrzését elrendelték. Akkor az őrzők közül gyilkoltak meg néhányat, sejthetőleg ír–dán összefogással. Nagy volt az angolok felháborodása. Amerikai javaslatra egész Stratfordot, úgy, ahogy volt, utcástul, tavastul, hattyústul, temetőstül az USÁ-ba szállították és felállították Bronxban, mely e kitüntető megbízatást pályázat útján nyerte el, szorosan Vermont előtt, amely Szolzsenyicin hajdani birtokát ajánlotta fel. De azért az angolok se nyugodtak, és felépítették az elszállított egész Stratford mását, úgy, ahogy volt, utcástul, tavastul, hattyústul, temetőstül.

Akkor az ősdánok führtollahja, így hívták a vezérüket, a dán világhatalom letéteményesét, az ENSZ főtitkár-önjelöltjét, az orosz fasiszták barátját, a kínai Funda-Maoisták szövetségesét, kimondta William Shakespeare angol íróra és valamennyi élő és halott fordítójára a fatvát, vagyis az átkot, ami azt jelentette, hogy mind a halottakat, mind az élőket megölni ezentúl szabad.

Megörültek ennek a hegeliánus–marxista New York-i körök, és arról cikkeztek, hogy amennyiben egy halottat megölnek, az, a dialektika értelmében, feltámad.

Cáfolta ezt a Vatikán, mondván, hogy feltámadni csak az utolsó ítélet napján szoktak, és még nem jött el annak az ideje.

A PEN-Club közleményt bocsátott ki, melynek az volt a kulcsmondata: „Sem a farkasokkal együtt üvölteni, sem a bárányokkal együtt bégetni nem fogunk”.

Ezt a dán szerzők nem írták alá, egyéb elfoglaltságukra való tekintettel.

Az Orosz–Német Örök Megbékélési Bizottság közleményben rögzítette: a legújabb tudományos kutatások kiderítették, hogy ama bizonyos William Shakespeare apjának eredeti neve Shapiro volt, a mamájának neve pedig Lőwy-Kohn, erről angolosítottak először Shakspiro-ra, majd ezt írták félre Shakespeare-re, vagyis a dánok nemzetközi cionista összeesküvés áldozatául estek; ami pedig ugyanezen szerző Velencei Kalmár című darabját illeti, ahol egy zsidó kereskedő van negatív színben feltüntetve, az nem egyéb, mint tudatos és aljas misztifikáció.

A zsidó állam közleményben köszönte meg a dán népnek a holocaust idején tanúsított bátor kiállását a dániai zsidók mellett, ami Európában abban az időben csaknem példátlannak nevezhető.

Minthogy magát a szerzőt sehogy se találták, az ősdán fundamentalista kivégzőosztagok a fordítókra vetették magukat.

Csakhogy a fordítók java része addigra szintén meghalt már, vagy pedig, mert nem fizették volna meg rendesen, fordítási szándékától elállt.

Találtak azonban az ősdán fundamentalisták egy megveszekedett Shakespeare-fordítót, bizonyos Mr. Barańczakot Bostonban, aki, hírlett, már húsz darabját lefordította a dánellenes szerzőnek lengyelre, és azt is mondták, több darabját szándékozik lefordítani, mint amennyit egyáltalán valaha megírt. Nosza, kapták magukat az ősdán terroristák, elmentek Bostonba, álmában, hajnalban akarták a lengyel fordítót meglepni, úgy három körül.

Csak azt nem tudták, hogy Mr. Barańczak álmatlanságban szenved, s emiatt kettőkor ébred, és reggel nyolcig fordít.

Betörtek az álarcos fegyveresek a házba, Barańczak úr felnézett a szemüvege fölött szigorúan, mintha azt mondaná: „ne zavarjátok köreimet”; Barańczak úr nyilván azt hitte, lengyel terroristákat lát, erre minden oka meg is volt, nem véletlenül emigrált ő a hazájából annakidején; vagy mondjuk orosz terroristákat, az sem volt a kalkulálható veszélyek közül kizárva; szegény ősdán terroristák azonban megijedtek, ők ilyen szemvillanásra a kiképzőtáborban, melyet német és horvát pénzből tartottak fenn Albániában, nem voltak felkészítve, úgyhogy bocsánatot rebegve elszeleltek.

Barańczak úr, tapasztalt ellenzéki lévén, kombinálni kezdett, s végül arra tippelt, helytelenül, hogy a cseh fundamentalisták akarták kinyírni, amiért Shakespeare úr cseh tenger mellett játszódó darabjának lefordításával a titkos cseh aspirációkat nyilvánosságra hozta.

Minden botrány kifullad magától, bármennyire próbálják is fenntartani ilyen-olyan okokból. Az újjáépített Stratford újjáépített temetőjében az újjáépített sírkő mellé az angolok felállítottak egy köpőcsészét, amit nem hivatalosan „dán köpőcsészének” neveztek el; eleinte megtelt, aztán csak félig, végül üresen, szárazon árválkodott, de azért ott maradt, az angolok tisztelik a hagyományt, bármiféle is.

Más kérdés, hogy röviddel ezután kitört a Végzetes Háború, amely mindent lerombolt, amit ezen a területen az ember valaha alkotott, és amikor az életben maradottak az újjáépítést megkezdték, sem azt nem tudták, hol is volt egykor Dánia, sem azt, hogy kinek is a sírjára van felírva az a különös név, hogy Dárdarázó Vilmos.

A javallat

Jót mulattak a sportrovatban, amikor az olvasói levelet olvasták, megmutatták még a főszerkesztőnek is, aztán a papírkosárba hajították.

Nem történt évekig semmi, írták az újságot, közölték az eredményeket, a sztárokról portrékat közöltek.

De aztán, amikor a tenisz, a snooker, az amerikai futball, a kosárlabda, egyáltalán, minden olimpiai és nem olimpiai sportág iránt az érdeklődés végzetesen megcsappant, és a cégek a legnagyobb bajba kerültek, ugyan miféle sportág is maradt még tűrhetően reklámhordozó, az egyik szerkesztőnek eszébe jutott.

Emlékeztek még? – kérdezte.

Sok volt az új fiú, azoknak el kellett magyarázni.

Elmesélte. Sokáig hallgattak.

Adjuk be és szabadalmaztassuk, mondta az egyik ifjú sportújságíró.

Hogy mit?

Milliókat kereshetünk, így az ifjú.

Ez új szempont volt, a régiek nem is fogták fel. De az ifjú felment az ötlettel az új főszerkesztőhöz, aki meghallgatta, eltűnődött, és bólintott.

Világszabadalomként jegyeztették be, első szerzőül a főszerkesztő volt megadva.

Akkor sokáig megint nem történt semmi.

De egyszerre, ki tudja, miféle törekvések eredőjeként, a FIFA, a Nemzetközi Labdarúgó Szövetség, felvette a tárgyalandó napirendek közé.

Ettől a dolog világsajtót kapott.

Óriási lett a botrány.

Cikkek ezreit írták pro és kontra.

A magyar kormány tömegével kapta a gratuláló és tiltakozó jegyzékeket, leveleket, állásfoglalásokat. Létre kellett hozni egy külön vérsportügyi hivatalt. Létre is hozták. A hivatal munkatársai nem közalkalmazotti, hanem köztisztviselői státuszt kaptak, ami nem mindegy.

Szóval.

A javaslat lényege az volt, rendezzék a futballmeccseket vérre. Amelyik nemzeti tizenegy győz, életben marad. Amelyik kikap, annak mind a tizenegy játékosát (itt vita volt, vajon a tartalékokra és az edzőre meg a segédedzőre meg a gyúróra meg az orvosra meg a masszőrre meg a szertárosra is vonatkozzék-e a törvény) ott a helyszínen akasszák fel vagy lőjék főbe, és a tetemeket temessék a pálya gyepébe.

Ezzel, így a javaslat, visszaadható a játéknak a népszerűség, és minden közvetítés ismét hatalmas tömeget fog vonzani.

Meg is volt a javaslat kultúrtörténetileg indokolva alaposan.

Hajdan minden gladiátori játék vérre ment. Az oroszlánok annak rendje és módja szerint széttépték a keresztényeket, az ökölharc végét az egyik harcoló rabszolga halála jelentette, a tengeri játékokba a Colosseumban százak haltak bele, és milyen szépen, hosszan fenn tudott állni ezáltal a Római Birodalom.

Az csak az európai civilizáció finomodásának következménye, így az érvelés, hogy feltalálták a teniszt, meg a focit, meg ilyeneket, ahol a gladiátorok a vereségbe nem halnak bele. Ez a dekadencia eluralgása is egyúttal. Nem az a természetes, hogy a sakkozók a parti végén kezet fognak, és a vesztes éppúgy elevenen távozik, mint a győztes. Az a természetes emberi ösztön, hogy a vesztes ott a helyszínen dögöljön meg. Ezt egy ideig, vagyis ideig-óráig kiválthatta, hogy a vesztes kevesebb pénzt kapott, mint a győztes, de ennek az idilli, dekadens európai kultúrának vége. Az emberek a tévében hihetetlen mennyiségű vért, erőszakot és pornót látnak. Őket már a pénzdíj nagysága nem hozza izgalomba. Az a túlfinomult civilizációs találmány, hogy a labdához kézzel nem szabad hozzányúlni, ami a természetes volna, hanem csak lábbal, a nézőket többé nem elégíti ki. Az emberek vért akarnak látni és nyilvános kivégzést, amiképp a középkorban is a kivégzés volt a legnépszerűbb közösségi aktus, és ahogyan még ma is az a primitívebb népeknél, amelyeket Európa és az Atlanti világ mindhiába próbál civilizálni, sőt, mint ez a legújabb kori történelemből látható, a primitív közösségekre jellemző durva eljárások mind Európába, mind az Atlanti világba be is törtek már.

Természetesen, így a javaslat, kiváltható lenne a kivégzés enyhébb módszerekkel, például a vesztes csapat tagjainak megcsonkításával, a lábukat kéne amputálni értelemszerűen, a jobblábasoknak a jobb, a ballábasoknak a bal lábát, a kétlábasokat illetően a javaslat több variációt is nyitva hagy, mindkettőt, vagy csak az egyiket, de sorshúzás alapján, sorsot pedig húzzon olyan néző, aki a meccset tolószékben, a pálya széléről nézi végig, de, így a javaslat, előbb-utóbb úgyis odáig fejlődne a dolog, hogy a vesztes csapat tagjait a nyílt színen, azonnal végezzék ki.

A hosszadalmas történetfilozófiai fejtegetés további részleteit e helyütt nyugodtan mellőzhetjük, mert elképzelhető.

A meccs utáni kivégzés fenyegetése hihetetlen energiát szabadítana fel a játékosokból, mondja a javaslat. Elképzelhetetlen az az erőfeszítés, amit minden csapat kifejtene a halál elkerülése érdekében. Ez egyúttal a győztes csapat javadalmazásának egyre kínzóbb problémáját is megoldaná, a csapat tagjai nem kapnának semmit, de életben lennének hagyva. Van annyi pénz a világon, ami?… – teszi fel a kérdést költőileg a javaslat, mely, mint az elemzők közül sokan kimutatták később, éppen az élet abszolút szempontját vallja és hirdeti, ezért destruktívnak nem nevezhető.

Ez, természetesen, azt jelenti, hogy egy világbajnoki döntő után csak egyetlen nemzeti válogatott tagjai maradnának életben, az összes többi, tizenöt vagy huszonhárom vagy akárhány nemzeti válogatott valamennyi tagja (és most ismét utalhatunk a vitás kérdésre, vajon a tartalékok, edzők, gyúrók és mások szintén kivégzendők-e, vagy sem) ott nyugodna megfojtva, lelőve vagy lenyakazva az ekképp szentté váló pálya gyepének alatta.

Egykor, így a javaslat, kiállt két nemzet képviseletében két vitéz páncélosan, összecsaptak, az egyik kinyiffant, és százezrek, milliók élete meg lett kímélve, a vesztes a vereséget elismerte, a győztes győzött, szedte az adót, sanyargatott törvényesen, és minden rendben volt, az életet az emberek élhették, noha ezért vagy azért nyomorultan.

Nem humánusabb megoldás-e vajon, teszi fel a kérdést a javaslat, ha egy nemzetből csak egy focicsapat áldozza fel magát, mintha százezrek és milliók?

Nahát ez a javaslat került a FIFA asztalára, és ezt kezdték tárgyalni a komoly, frakkos vén bölcsek nemzetközi jogászok bevonásával komolyan, és erről cikkezett a nemzetközi sajtó szorgalmatosan.

Az ENSZ főtitkára azt nyilatkozta, hogy szakértők bevonásával a kérdést alaposan vizsgálja.

Hosszan nyilatkozott a brazil, és dodonaian a német szövetségi kapitány, szavaikat a nemzetközi sajtó heteken át csócsálta.

Faszom tudja, nyilatkozta Puskás Öcsi, és közben hízott másfél kilót. Ezt a nyilatkozatát spanyolul is megismételte, belekerült az RTL, a Sky News, a CNN napi hírműsorába.

Szeles Mónikát is megkérdezték, ő mutogatta a hátában a kés helyét, vállat csak azért nem vont, mert még fájt neki.

Steffi Graf azt mondta: Ich meine, dass…

Fehér Ferenc és neje, Heller Ágnes egy hónap alatt öt könyvet írt a kérdésről a New York-i New School és a budapesti Cserépfalvi közös kiadásában, az első kötet címe az volt: Hannah Arendt és a football, a másodiké: Lukács és a sportszivar, a hamadiké: Habermassacre, or the Heideggerontophylia, a negyediké… de annak már a címét sem olvasta el senki.

Eörsi István sorozatot indított a Kritikában, a Beszélőben és a Magyar Hírlapban Én már 56-ban megmondtam, Gombrowicz csak 58-ban címmel.

A radikális jobboldalinak becézett Igaz Magyar Alkotók (IMA) közleményben követelték, hogy a bizonyítottan nem magyar származású magyar labdarúgókat, tekintet nélkül arra, győznek-e vagy vesztenek, az MTK pályán kívül más pálya gyepébe ne temessék.

A kievi Dinamo játékosai nem mondtak semmit, csak radioaktívan ketyegtek, ezt sok tévé- és rádióállomás egyenesben közvetítette.

Kaszparov sakkvilágbajnok a javaslatot támogatásáról biztosította.

A lengyel sportbizottság intézkedett, hogy a nemzeti válogatott valamennyi tagját majdan exhumálják és a Wawelba temessék Mickiewicz és Słowacki és Witkiewicz és Piłsudski mellé; a magyar kormány Kenderesen huszonkét díszsírhelyet állíttatott a reménybeli áldozatok számára Horthy tengertelen admirális sírja mellett, noha a magyar csapat megint nem került be a világbajnoki döntőbe, s így közvetlen életveszély magyar futballistát nem fenyegetett. A Pápa ezzel kapcsolatos enciklikájára nagyon vártak, de az csak nem akart megszületni. Közben a demokratikusan és jólétien gondolkozó németek módosító javaslatot tettek le a FIFA asztalára, ne végezzék ki a vesztes csapat tagjait, csak zárják őket koncentrációs táborba a stadion melletti edzőpályán, és a lesoványodásukat a nézők szabadon kísérhessék figyelemmel.

Amíg a FIFA hónapokon át ülésezett az ügyben, a javallat néhány ország nemzeti bajnokságában kísérletileg bevezetésre került. Elsőként Kína döntött úgy, hogy a népességszabályozásnak ezt az új, bár kissé kisipari módszerét alkalmazni fogja. De hát nekik még a népi kohók idejéből megvoltak a tapasztalataik, hogyan kell sok kicsi vesztőhelyet jó hatásfokkal létesíteni. Ugyancsak Kína hozott egy szabálymódosítást, épp az effektivitás növelése céljából, hogy ezentúl egy-egy csapatban nem tizenegy, hanem száztizenegy játékos fog szerepelni. Ezt a FIFA, emberiességi okokból, nem hagyta jóvá.

Indiában, ahol a labdarúgás nem volt igazán népszerű, a krikettre vonatkozóan vezették be a vesztes csapattagok kivégzését, hallatlan sikert aratva. A kivégzéseket azontúl az összes tévéállomás adását megszakítva egyenesben közvetítette, a közvetítéseket csupán egy-egy, a pályára tévedő, legelésző tehén akadályozta. A vallási és ideológiai ellenségeskedés ellenére a nyilvános kivégzések helyszíni közvetítését bevezették Irakban, Iránban, Algériában is.

Az izraeli knesszetben fölmerült, vajon nem lehetne-e olyan, sajátosan zsidó sportágat találni, amelyben a vesztes csapat kivégzése megoldható. A jobboldali ortodoxok szerint Mózes öt könyvében számtalan kivégzés szerepel, úgyhogy az ötlet bizonyosan a Pentateuch-ból származik, ha közvetetten is. Ugyanakkor felmerült, hogy a müncheni olimpián lemészárolt izraeli sportolókat, noha előbb haltak meg, mielőtt egyáltalán veszíthettek volna, exhumálni illene és a müncheni pálya gyepébe kellene eltemetni német katonai tiszteletadás kíséretében; erről sűrű diplomáciai jegyzékváltások történtek a zsidó állam és a német kormány között, a németek a pozitív válasz halogatását annak tulajdonították, hogy a parlament Bonnból Berlinbe való költözése közben, ami már folyik és még évtizedekig folyni fog, fontos ügyiratoknak nyoma veszett és nyoma is fog veszni még, de elzárkózni, hangsúlyozták valamennyi jegyzékükben, nem zárkóznak el, legalábbis teljesen bizonyosan nem.

Az ötlet szerzőségéért bizonyos chilei körök is harcba indultak, mondván, ők a javaslatot már korábban megvalósították, mintsem az egyáltalán megfogalmazódott, elvégre ama futballstadionban, ahová a puccs után emberek ezreit zárták, és sokat meg is öltek közülük, eleve fejlettebb változatot valósítottak meg: ők már a nézőket is kivégezték.

Valóban, vetődött fel ezek után a FIFÁ-ban, miért csak játékosokat végezzenek ki, ott vannak a nézők is, ők milyen alapon maradnak életben? A vesztes csapat szurkolóit is mészárolják le a csapattal együtt, amúgyis arról van szó lélektanilag, hogy a szurkolók a bálványaikkal akarnak egyesülni, íme, itt a lehetőség a legnagyobb, az abszolút egyesülésre.

Ennek az ötletnek igen megörültek a pszichológusok, sokuk szerint Freud óta ez az első eredeti gondolat a lélekbúvárlás terén.

Csakhogy, merült fel, erről most már nem lehet a FIFA keretein belül dönteni, erről demokratikusan, minden államban népszavazáson kell határozni, elvégre a FIFA csak a labdarúgókat tömöríti, a szurkolókat nem.

Angliában nagy volt az öröm, győzni látszott a hagyományos angol liberális demokrácia, s egyúttal, így az epés ellenzéki brit sajtó, alkalom nyílik a törni-zúzni hajlamos angol szurkolók törvényes kiiktatására, természetesen csak akkor, ha a nép úgy szavaz.

Amint az történni szokott, a nagy vitának egy váratlan esemény vetett véget.

Egy amerikai milliárdos magánalapítványának pénzén valahol Nevadában felépítettek egy műtűzhányót, mellette pedig egy műtengert, amely a műtűzhányó működésbe lépésekor valódi tengerrengést tudott produkálni és ötszáz mérföldes körzetben minden települést elmosott. A sajtó beszüntette a nyilvános kivégzések erkölcsi és törvényességi firtatását és annak az engedélynek a törvényességi kérdéseit kezdte feszegetni, melynek értelmében a műtűzhányó és a műtenger létesítése és üzembe helyezése lehetővé vált. Ismerve az amerikai igazságszolgáltatás finomságait, több évtizedes perre van kilátás, amit izgalmas kártérítési perek sokasága fog kísérni, elvégre a műtenger valódi hullámsírjában valódi emberek tízezrei lelték halálukat.

A kérdést bonyolítja a milliárdos ügyvédjének beadványa, miszerint a valódi emberek valódi embersége törvényileg egyáltalán nincs egyértelműen kimondva, és amíg az amerikai alkotmány nem definiálja pontosan, ki is tekinthető human being-nek, gyilkosságért senki felelősségre nem vonható. Az amerikai legfelső ügyész a beadványt rendkívül megalapozottnak minősítette.

Addig is focizni úgy fociznak tovább, mint eddig, hol gyilkolnak, hol nem, a sajtót az Évezred Pere köti le, szakértők egybehangzó jóslata szerint most évtizedekig az a legjobb reklámhordozó, a helyi háborúk, a természeti katasztrófák, az orosz–ukrán–grúz–örmény–baltikumi–azeri polgárháború (amelyben valamennyi részről kisebb, taktikai atomfegyvereket is bevetnek) az NBC, az ABC és a CNN híradásaiban a tizenkilencedik-huszadik helyre esnek vissza.

Az ok

Senki sem értette.

Hogyhogy egyik napról a másikra eltűnt?!

A felesége is kerestette, a barátai is kerestették, a rendőrségen azt mondták, majd csak előkerül, aztán, úgy két hét múlva, telefonáltak az asszonynak, hogy a férje két hete egy szomszédos ország felé átlépte a határt, de ott már nincs, nem tudják, merre távozott.

Példás házasság volt az övék, volt két szép kicsi gyerekük, volt már lakásuk is, a srác esti egyetemre járt, minden rendben volt velük és körülöttük. De hát akkor miért?!

Öt év múlva váratlanul elvadultak az országban a viszonyok, újabb két év múlva kitört a polgárháború, tartott másfél évig, sokan belehaltak, belerokkantak, már ahogy ez lenni szokott. Érdekes módon ama bizonyos feleség és a két gyerek még a polgárháború kitörésének előestéjén szintén eltűnt, de akkor már mindenki ideges volt, úgyhogy őket nem kerestették.

Amikor, úgy emberöltőnyi idő múltán, ismét konszolidálódtak a viszonyok, a megmaradt barátok egyikénél este csöngött a telefon.

Ő volt, mármint aki egykor egyik napról a másikra eltűnt.

Te vagy az?

Én vagyok.

A családod is nálad van kint?

Ők is, a gyerekek felnőttek, dolgoznak, mi a feleségemmel nyugdíjban vagyunk már.

Így társalogtak egy darabig, mígnem az otthoni túlélő meg nem kérdezte:

– Mondd, te honnét tudtad, amikor még senki se tudta?

És akkor az, aki legelőször megérezte, elmesélte.

Este véletlenül éppen a rádió hírműsorát hallgatta, a műsorvezetőnő előzetes időjárás-jelentés gyanánt azt mondta, hogy kinéz a stúdió ablakán, az idő derült, jól látja a teliholdat, és aztán rátért a fontosabb hírekre. Akkor ő valamiért gyanút fogott, kiment az erkélyre, tényleg derült volt az idő, de teliholdnak nyoma se volt, a hold éppen hogy csak dagadni kezdett. Akkor visszament az erkélyről, az útlevelét magához vette, meg némi készpénzt, a gyerekek a másik szobában játszottak, a felesége főzött a konyhában; lemegyek egy kicsit levegőzni, mondta a feleségének, és elment, és felült a legelső vonatra. Mert úgyse tudta volna megmagyarázni.

Hát igen, mondta a vonal túlfelén a barát, aki a polgárháborúban minden családtagját elveszítette. Aztán hozzátette: ő ismeri a rádió épületét, meg a stúdiót, ahonnét a hírműsorokat adták annakidején, onnét az eget nem látni, egy szűk udvarban van a földszinten, csak a falakra látni, vajon miért mondhatott ilyen baromságot az a műsorvezető?!

Hát ez az, mondta a messzi távolból az, aki elsőként megérezte.

És aztán megbeszélték, hogy majd ellátogatnak egymáshoz, most már lehet, aztán nem látogattak el egymáshoz, meg is haltak előbb-utóbb, de ez már mellékes.

Délután

A délután rendszerint fél háromtól tartott fél négyig. Akkor senki sem zavarhatta, nem is zavarták. Végighevert a kissé túlságosan is teremszerű szoba díványán, lehunyta a szemét, és vagy szundikált, vagy álmodozott. Volt idő, amikor kisebb szobát szeretett volna, de meggyőzték, hogy azt azért mégse lehet, végül beletörődött. Pont délután sütött be a nap, elfüggönyözni az ablakokat nem engedte.

Volt, amikor valóban aludt, főleg, ha az ebéd nem volt túl zsíros. Ragaszkodott hozzá, hogy a többiekkel együtt ebédeljen az étkezdében, ahol műanyag, háromszögletű tálcán, műanyag edényekbe mérték az ételt, a választék szegényes volt, ehhez is ő ragaszkodott, a többiek sose merték fölvetni, hogy azért jobb ételeket is lehetne főzni, éppen itt. Korábban, amikor az épület még minisztériumként működött, a munkatársak átmentek a híd alatt a kétszáz méterre létesített ebédlőbe, de amikor az épületet ők vették át, ezt a szokást megszüntette, akkor még nem olyan időket éltek, nem lehetett csak úgy kétszáz métereket gyalog megtenni. És a dolog így maradt. Ő azt kérte, hogy olyan ebédet főzzenek, amilyet az üzemekben. Majdnem olyan is volt. Sejtette, hogy kicsit jobb, de azt is sejtette, hogy sokkal jobbat se mernek főzni.

Ez volt az egyik szilárd tájékozódási pontja, az ebéd.

A másik, hogy időnként kinézett az ablakon, át a folyó másik partjára, és látta, hol építkeznek és mekkora épületeket emelnek. Építkeztek, és nemcsak államilag. Épültek úgynevezett társasházak is, meg villák. Beépült szinte az egész domboldal egy-két évtized alatt. Amíg építkeznek, nagy baj nem lehet. Egyik bölcs tanácsadója fejtette ki neki, jópár éve, hogy az embereket a lakással lehet megfogni, lehetővé kell nekik tenni, hogy a pénzükért lakást vegyenek, illetve lakásépítésbe fogjanak, de nagyon meg kell nehezíteni nekik a dolgot, szinte lehetetlenné kell tenni, és akkor ez fogja őket lekötni, és nem más. Bölcs tanács volt, megfogadta. A tanácsadót aztán alacsonyabb beosztásba helyeztette. Ahhoz képest, hogy ki is végeztethette volna, becsületesen járt el.

Így maradt meg a lakásínség, de így épültek lakások mégis, az emberek megtakarított pénzecskéjéből, meg hitelből. Az emberek röghöz voltak kötve, és maguk se vették észre.

Volt még egy biztos tájékozódási pontja, amikor a golyóálló kocsiból, amely a munkahelyére szállította, meg haza, kibámult. Elsuhantak előtte más kocsik, új formájú villamosok, buszok, és felvillantak előtte a gyalogosok, és láthatta, hogy vannak öltözve. Egyre jobban voltak öltözve. Ezt is ő engedte meg nekik. Amíg öltözhetnek, kicsit mindig jobban, mint korábban, nagy baj nem lehet. Ahhoz sose járult hozzá, hogy az emberek fizetésében nagyok legyenek a különbségek. Nem mintha valamely ideológiához tartotta volna magát, csak tapasztalatból tudta, nem szabad túlfizetni a képzettebb, tehetségesebb embereket, mert az egyenlősdi a társadalmi béke alapja. Úgyis kiharcolják maguknak a dörzsöltebbek a pénzben nem mérhető előnyöket. Ilyeneket ő is biztosított, természetesen, a fegyveres testületeknek, a titkos szolgálatoknak, ilyeneknek, amelyek nélkül állam fenn nem állhat. De azért nem szívesen találkozott velük. Ismerte őket jól, régen a főnökük is volt, meg a börtönükben is ült, sokszor megverték, kiszabadulása után senkin bosszút nem állt, ezek ilyen emberek, ezek mindig megtalálják az utat. Csak látni nem akarta őket. A tóparti nyaralóban neki külön kerítéssel szeparált része volt, oda csak két-három bizalmas léphetett be, akiket még régről, az illegalitásból, a háború előttről ismert, azokkal sakkozott. A többi kivételezett, aki a legelitebb üdülőt használhatta, ebből a legbelső körből kimaradt.

Elhevert hát fél háromkor, behunyta a szemét, és vagy szendergett, vagy képzelődött.

Ilyenkor találta ki, melyik vezetőt melyik vezetővel szemben fogja kihasználni. Melyik bástyát áldozza be két könnyű tisztért. Kinek nőtt túl nagy szarva. Azt parkolópályára küldi. Becsülte a déli kollegát, aki a legtovább bírta a régiek közül, az például Sztálinnal szembeszállva otthon Sztálinként működött, aztán maga lett Hruscsovvá, aztán maga lett Dubcsekké, és közben hajdani barátait, partizántársait egytől egyig kinyírta, a kinyírásban segédkezőket pedig később tette félre. De az vadabb vidék, ott vadabb eszközöket kell használni. Ő lehetőleg nem használt kemény eszközöket. Ő kreált magának egy helyettest, akitől mindenki félt, akinek megengedte, hogy a legvadabb szövegeket mondja el; ő olyan keményeket sose mondott, legföljebb tette. És mindig volt talonban liberálisabb helyettese is, és akkor ezek egymás ellen hadakoztak, és ő volt a döntőbíró. Ez elég jól működött. A szereplők olykor cserélődtek, ilyen helyen hamar elhasználódnak az emberek, hamar a fejükbe száll a hatalom; csak azokat tartotta meg mindvégig, akikben a hatalmi tébolynak nem látta nyomát. Tudta persze, van azokban is, de becsülte, hogy úgy tudnak tenni, mintha nem lenne. Ha valakiben a téboly elhatalmasodását észlelte, ami lényegében annyit tett: ellent mert neki mondani, elrakta parkolópályára. Rosszabbat is művelhetett volna velük, de az nem lett volna ésszerű. Ki tudja, mikor és ki ellen kell előráncigálnia őket. Nem dúskált értelmes emberekben.

Sokat kell csalódnia az embernek az emberekben, hogy játszani kezdjen velük. Ő már minden csalódáson túl volt rég. Úgy gondolta, nem a hatalomvágy tartja az ország élén. Csak nincsen nála megfelelőbb ember. Azt nem merték tanácsolni neki, hogy neveljen ki magának utódot, de biztosan gondoltak rá. De ha ő bárkit utódként fölnevel, az legelőször őt öli meg, aztán meg ki tudja, mi történik, az utódot is kinyírhatják, vagy az válik diktátorrá, és válogatás nélkül öldököl. Magát nem diktátornak tartotta, hanem a nemzet szolgájának. És úgy érezte, a nemzet ezt megérti.

Végül is ő valósította meg a forradalom követeléseit, sőt még tovább is ment annál, ameddig kis ország vezéreként, egy nagyhatalmi megszállás alatt, mehetett. És hitte, hogy a nép ezt tudja. Úgy érezte, megbocsátották neki, hogy annakidején ő verte le a forradalmat. Nem verte volna le, fogalma se volt, mit tegyen, de elrabolták a megszállók, mielőtt nekifogtak a katonai akciónak, és megmondták neki, vagy vállalod, vagy megölünk. Vállalta. Nem neki volt hadserege, hanem a megszállóknak. Volt egy kis megtorlás, ahhoz képest, amilyen lehetett volna, csekély, pár ezer embert kellett csak megölni hozzá. Hol van az a diktátor, aki ennyivel beéri? Az izgágákat le kell hűteni, az izgágáknak fogalmuk sincs semmiről, csak bajt kavarnak, az izgágák értelmiségiek mind. Mindig megvetette őket. Az izgágák ideákban hisznek, Amerikában, a Nyugatban hisznek, vagy éppenséggel a Keletben hisznek, mindegy, miben hisznek, valamiben hisznek, és mindenáron hősök akarnak lenni. Az ég óvja meg ezt az országot a hősöktől. Meg aztán a hősök döntő többsége lekenyerezhető. Ezt rábízta néhány bizalmasára, és azok a lekenyerezést szépen végre is hajtották. Ő azokat megvetette, és kitüntette. A seggnyalatást elkerülte, nyalják a bizalmasai seggét. Ha úgy látta, egy segg túl van nyalva, kihúzta alóla a széket.

Ő nem ölt meg senkit, bár sokszor halálos ítéletre adott utasítást a vérbíráknak. De azok érdektelen emberek voltak, nem is emberek, csak uszítón hadovázó értelmiségi masinák.

Egyszer ölt mindössze, a vetélytársát ölte meg, akit a megszállók legalább annyira támogattak és támogattak volna továbbra is, mint őt. Nem kapott utasítást a megszállóktól a kivégzésére, persze, azok is úgy játszanak a helytartókkal, mint a sakkfigurákkal. Ha szabadon engedi, őt ölik meg. Önvédelemből ölt tehát. És a melósok nevében ölt, mert a vetélytársa a parasztokat részesítette volna előnyben, és a parasztok a melósokat mindig elárulták. Munkásokat kell csinálni a parasztokból, és akkor ez a baj megszűnik.

Minden országban a kisemberek vannak a legtöbben, ők alkotják a nemzetet, és az ő szempontjukból kell kormányozni. Ezt csinálják Nyugaton is, csak azok nincsenek megszállva.

Ilyenkor, délután, valójában a kisemberekkel egyesült gondolatban, lélekben, misztikusan.

Nem sok információja volt róluk. Nem járhatott közéjük, nem válthatott szót velük, vagy ha ilyet megszerveztek néha, és ő mosolyogva kezet fogott velük, fél szemével rájuk kacsintva, azért tudta, hogy hazudnak, betanított szöveget darálnak.

Amit tudott róluk, azt két forrásból tudta. Egyrészt minden reggel megkapott nyolc oldal szöveget, az előző napi Szabad Európa Rádió egész napos adásának kivonatát, abból is a honi híreket. Tudta persze, hogy azoknak a minimálisnál is kevesebb az információjuk az otthoni dolgokról, de mégis jobban bízott bennük, mint a saját rádiójában és tévéjében, ami nem mondhatott mást, csak amit ő akart. Azt is tudta, hogy a lehallgatók, meg akik a lehallgatók hosszú szövegét megszerkesztik nyolc oldalban, a kínosabb információkat igyekszenek elhallgatni. Elefántcsonttoronyba volt zárva, üvegharangba. De még mindig többet tudott meg ezekből az információkból, mint bármi egyébből. Másrészt neki is volt élete, és apró jelekből messzemenő következtéseket vont le. Azt a közvetlen környezetében mindenki tudta, hogy ő egy, hogy is szokták mondani, ő egy puritán. És valahányszor elment nyaralni, két-három hétre, addig a villáját kitakarították. Ami azt jelenti, hogy soha semmi fontos dokumentumot nem tárolt otthon, felhasználhatták volna ellene, jelentették volna azonnal a megszállóknak, akik különben a telefonjait is lehallgatták a kezdetek óta, persze, meg minden beszélgetését minden bizalmas emberével. A helytartók sorsa már csak ilyen. Csak a megszállók ajándékait tartotta otthon, meg vacak képeket, szobrocskákat, azokból nem lehetett baj. De nemrég, egyik nyaralása után, valami különös érzése volt, amikor hazament. Minden a helyén volt, minden tiszta volt, minden bútora a helyén, és mégis.

Akkor kihúzta az éjjeliszekrény fiókját, és megnézte, rajta van-e az a karcolás, amit a nyaralása előtt késsel ejtett az oldalán. Nem volt rajta. Ugyanaz a fiók, pontosabban ugyanolyan. De azt a karcolást csak alapos gyalulással lehetett volna eltüntetni, attól a fiók oldala elvékonyodott volna, de nem, pontosan passzolt, mégse volt rajta a karcolás, tehát nem gyalulták le.

Akkor elmosolyodott, és fellélegzett. Az ország működőképes.

Amíg ő nyaralt – és óvakodott a nyaralásból hamarabb hazatérni, noha kocsival egy óra alatt hazarepítették volna – az egész berendezést kicserélték. Legyártottak újra mindent, ágyat, asztalt, szekrényeket, de úgy, hogy ő, a puritán, ne vegye észre. Kitűnő restaurátorokat alkalmazhattak, akik az összes bútort pár nap alatt elöregítették, hogy ő semmit se vegyen észre.

Nyilvánvalóan sok fényképet készítettek a szobákról, a bútorokról, hogy az újak a megfelelő helyre kerüljenek. És gondoskodtak arról, hogy minden anyag azonos legyen az eredetivel. És öregítették. És minden ragyogóan el is készült, csak azt az egyetlen karcolást nem vették észre.

Ez kevesebb, mint emberi mulasztás. Ezek az új emberek már nem tudják, mit tud ő, mit tanult ő az életben. Ezek már nem tudják, hogy egykor Sztálin képes volt valamelyik bizalmasának a lakását tökéletesen lemásolni, és odazárni börtönbe, és az illető azt hitte, csak szobafogságban van, holott börtönben volt. Erről csak a régi moszkoviták tudtak, amíg éltek, de azok is kihaltak már.

Átfutott az agyán, adjon-e kitüntetést annak az ellátmányi vezetőnek, aki az ő lakását is gondozza, aztán úgy döntött, nem ad. Nehogy gyanút fogjon, hogy ő rájött.

Az is átfutott az agyán, ne rúgja-e ki, végül is át akarta verni. De ha kirúgja, akkor is gyanút fog, megsértődik, ki tudja, kinek mit köp el.

Úgy döntött, pár év múlva, amikor úgyis eljön az ideje, nyugdíjazza.

Ezek voltak hát a biztos tájékozódási pontjai. Meg a megszállók vezetőinek küldöncei, akik mindig megmondták, mit kell tennie. Azok általában arról is beszámoltak, persze írásban, hogy a lehallgatók hoppon maradjanak, melyik munkatársa hol, kinek, mikor jelentette fel Moszkvában. Az ilyen jelentéseket elolvasta, majd visszaadta kommentár nélkül. Rá volt bízva, mit tesz. Többnyire nem lett az ilyesminek személyi konzekvenciája. Végül is jobb, ha tudjuk, kik vesznek körül, és mire számíthatunk tőlük, mert értékelni tudjuk a hazugságaikat, mint ha új, vadidegen emberekkel kísérletezünk. Az ilyenek úgyis elkövetnek egy csomó egyéb hibát, akkor lehet fenékbe rúgni őket, de sokkal később, ne is sejtsék, valójában miért. A legcélszerűbb az éppen együtt szervezkedőket egymás ellen fordítani óvatosan. Garantálva van, hogy egymást nyírják ki előbb-utóbb.

Más információs forrása nem volt.

Ez gyakran nyomasztotta. Nincs az a melós, aki ne tudna többet nála arról, mi folyik az országban. Nem is bízott meg olyanban, aki maga valaha ne lett volna melós. Legföljebb évekig azt játszotta, hogy megbízik. Annál rosszabb rájuk nézve.

Tudta, hogy igazából nem tud az országról semmit.

És délutánonként, amikor mindenki úgy tudta, alszik, megpróbált a melósokkal egyesülni, látni őket, akiket nem láthat, hallani a hangjukat, látni a szemüket, érezni a haragjukat, kívánta, veszekedjenek vele ezek a melósok, nevezzék tirannusnak, megtorlónak, életük megrontójának, bárminek. És félálmában nem azzal foglalkozott, hogy megmagyarázza nekik, mire miért volt szükség, nem igazolta magát előttük, hanem hallgatta őket, az érveiket.

Tudta, hogy őt a középszer megtestesítőjének tartják, ez azért eljutott hozzá, ez a hitvány értelmiségi vélemény, de értelmiségi vélemény volt, nem érdekelte.

De mit mondhatnak a melósok?

Próbált nekik kedvezni, amennyire tudott. És nem tűrte, hogy köztük lázítsanak. A megtorlás rövid három éve után csak olyanokat küldetett börtönbe, akik a melósok között lázítottak. Még ha valódi melósok voltak, akkor is. Arról neki senki be nem számolt, hogy a fejlődés kulcsa rég nem a munkások kezében van, ezt nem merték felvetni előtte, arra lecsapott volna. Bár, akadt néhány ilyen értelmiségi, rosszul végezték, nem per következtében hunytak el, gyárlátogatáskor estek bele véletlenül a forró acélba. Ez az ára. És nem merték még egyszer fölvetni, hogy a telefonhálózatot fejleszteni kellene, mert dühösen kijelentette: magyar ember nem telefonál.

Utált telefonálni, K-vonalon is. Úgyis lehallgatják, lehallgatja a saját titkos szolgálata, meg a megszállóké, meg Amerikáé, mindenki lehallgatja. De nemcsak ezért utálta a telefont. Az értelmiségiek fecsegnek éjjel is órákon át telefonon, és lázítják egymást, megerősítik a bátorságukat, holott lényegük, hogy gyávák és megalkuvók a végtelenségig. Nekik semmi ez az ország. De neki a tartománya, ahol a többség melós.

Ilyenkor délután félig szenderegve felidézte a melósokat, akikkel régen, évtizedekkel ezelőtt, együtt dolgozott, együtt szervezkedett, ezeket a kommunisták sose ismerték, a moszkoviták pláne nem ismerték, azok erről az országról soha nem tudtak semmit. És felidézte az alakjukat, a hangjukat, igyekezett az új körülmények közé helyezni őket, hogy most mit mondanának.

Ők voltak a legmegbízhatóbb forrásai.

Amikor pedig úgymond felébredt, és kiszólt a titkárnőjének, hogy felébredt, csak ő tudta, hogy azok a rég eltűnt melósok benépesítik azt a túl nagyra sikerült szobát, ahová pont délután süt be a nap Budáról, és akik jöttek a hülye ügyeikkel, ezeket a gúnyosan vigyorgó melósokat nem látták, mert nem is voltak igazi emberek, csak gyalogok, futók, lovak, bástyák a sakktáblán.

Baba

Pont oda nem kellett volna lakótelepet építeni, és nem pont olyat.

A tereprendezés persze elmaradt, még a több emeletnyi mély meszesgödrök betemetése is. A vízvezeték árkát sose jutott eszükbe betemetni. Eredetileg tízemeletesre tervezték a betonkockákat, aztán valaki rájött, gazdaságosabb, ha tizennégy-tizenöt emeletesek lesznek. Azok is lettek. Az erkélyajtók viszont a semmibe nyíltak, mert valaki időközben rájött, gazdaságosabb, ha nem csinálnak erkélyeket. De addigra a megfelelő blokkokban az erkélyajtókat már kivágták, hát úgy is hagyták. Az elemek rosszul illeszkedtek, közéjük tömítést nem tettek, süvített be a lakásokba a szél, a tapéta nem is bírta, a lakók rongyokat tömködtek a résekbe. A lépcsőházi korlát hiányzott. A liftajtó mellett öklömnyi rés. A villanykörték a folyosókon pucér zsinóron lógtak, már amelyiket nem törték össze. Korábban gyümölcsösök és régi faházikók álltak azon a dombon, amit a lakótelep kedvéért letaroltak, a faházak másfél száz évet is kibírtak. Parkolót nem is terveztek, akinek volt kocsija, a domb alján hagyta. De azért messziről impozáns látványt nyújtott a telep, főleg este, amikor az ablakokban égett a villany.

Azért se kellett volna pont oda lakótelepet építeni, mert a geológusok megmondták, földrengés-veszélyes az egész térség. A szakvélemény szemétkosárban végezte.

Azt azért a geológusok se mondták meg, hogy ilyen hamar összeomlik az egész.

Végül is várhatott volna a földrengés húsz-harminc évet. De nem várt.

Mire az egyetlen helyi mentőautó odaért, már füst szállongott a romok közül. Lehet, hogy a gázt elfelejtették kikapcsolni, de oda se tudtak szólni a gázosok központjába, mert nem volt rádiótelefonjuk. Volt ház, amelyik teljesen leomlott, volt, amelyik félig, összevissza omlottak le tehát, ki tudja, miért. Az életben maradott lakók a domb alján gyűltek össze és visítoztak. Akadt persze, aki visszament a dombra, hogy a rokonokat kiássa, de hát azokat a betonelemeket nemigen lehetett kézzel odébbvonszolni. Pár sebesültet a mentőautóhoz vonszoltak, a mentősök megörültek, ötöt-hatot a kocsiba gyömöszöltek és gyorsan elhajtottak.

A hadsereg fél nap múlva jött egy teherautón, majd pár óra múlva egy bulldózer és egy tank is bezötyögött és a domb alján megállt. Addigra a katonák szögesdróttal kört húztak és az életben maradottakat beleterelték. Két felcser kötözött. Három közlegény latrinát telepített. Estefelé befutott a parancsnoki dzsip. Az ezredes kiszállt, az emberek áttörték a szögesdrótot és a dzsiphez rohantak és ordibáltak. A parancsnok visszaszállt a dzsipbe és odébbhajtatott. A katonák visszaterelték az embereket a szögesdrót mögé és rájuk fogták a géppisztolyt, nem használt sokat, akkor leadtak egy-két sorozatot a levegőbe, erre a túlélők meghunyászkodtak.

A tank megpróbált felmenni a dombra, de félúton elakadt és ott is maradt. A vezető meg a másik katona kiszállt és legyalogolt a domb aljára.

Ott a katonák sátrat vertek, kondérban levest főztek, a túlélők között kiosztották a konzerveket, aztán a tülekedőket szétzavarták és a szögesdróton kívül, kibiztosított fegyverrel őrködtek.

Éjszaka fáztak.

A túlélők is.

Hajnalban megjelent fölöttük egy helikopter, ledobtak pár kötszeres csomagot.

A túlélők vártak, hátha jön még erősítés, daru, akármi, vártak a katonák is, a parancsnoki kocsi motorja egész éjjel járt, melegítette az ezredest, a sofőrt meg az adjutánst. A felcserek felmentek a romok közé, találtak néhány eleven végtagot, de a hozzájuk tartozó jajongókat nem bírták kihúzni, úgyhogy visszamentek a domb aljára. A szögesdróton belül kifejlődtek az első ihletett prédikátorok, akik szerint a Föld ilyenkor a ráncait simítja, és a bűneink miatt van az egész.

Vizet csak délután bírtak osztani, amikor a tévéstábbal együtt jött pár tucat műanyag palack.

Csináltak egy riportot az ezredessel a dzsip mellett, aztán az operatőr az egyik felcserrel felmászott a dombra. Még hallatszottak a jajgatások, ezt az operatőr szépen felvette, a felcser az egyik lábat huzigálta. Aztán lejöttek. A riporter elővett a kocsijukból egy magukkal hozott babát, keresett egy maszatos kislányt, a kezébe nyomta és a kamera kész jelszó után kérdezgetni kezdte, ugye milyen szörnyű volt. A kislány hallgatott. Akkor odaugrott a kislányhoz a rendező, kiragadta a kezéből a babát, a babának kitekerte az egyik lábát, úgy adta vissza, és közben káromkodott. A riporter megszeppent, az operatőr újra jelentette, hogy kész, a riporter megint megkérdezte a kislánytól, hogy ugye milyen szörnyű volt, addigra a kislány szerencsére el is sírta magát. Ezek után a stáb összepakolt és elhajtott.

A második éjjel páran mégis kivágták magukat a táborból, és elszöktek, azon kívül a közeli kiserdőben két katona megerőszakolt egy lányt, a dombon pedig, mint a kiküldött őrs jelentette, már nem jajgatott a romok alatt senki.

A harmadik napon már nem volt se víz, sem élelem. Nem jött a helikopter se, pedig a parancsnok üvöltözött a rádiótelefonba. Szögesdrót azonban volt elég, újabb kört vontak a tábor köré. A parancsnok hangosbeszélőn szózatot intézett az emberekhez, hogy legyenek türelemmel, már jön a segítség.

A negyedik napon megjött a külföldi tévéstáb helikopteren, amely mást nem hozott. Felmentek a dombra és filmeztek. Lejöttek a dombról, az adjutáns előszedte a féllábú babát, megkereste azt a maszatos kislányt és a külföldi tévések elé cipelte. Azok nagyon megörültek. Csokoládét nyomtak a kislány másik kezébe, és eme cselekedetet le is kapták. Aztán visszamásztak a helikopterbe és elszálltak.

Az ötödik napon tört ki a lázadás, fegyverrel kellett leverni, sok volt a halott és a sebesült, a katonák sírt ástak, a felcserek dolgoztak.

A hatodik napon a parancsnok nagy gödröt ásatott a katonákkal. Már a katonáknak se igen volt mit enniük, és vizük is alig.

A hetedik nap hajnalán, amikor a katonák még ástak, valami fura hangra lettek figyelmesek. Felnéztek, hát látták, a dombról kísérteties figurák vánszorognak lefelé sokan, talán százan is – kiásták magukat valahogy a romok alól mégis. Az egyik őrmester odarohant a parancsnoki dzsiphez, felverte az ezredest. Kikászálódott összetörve, lefogyva az ezredes, utána az adjutánsa, dideregtek. Néztek fel a dombra, kísértetek csúsztak-másztak lefelé, útközben többen összeestek, mintha sorozat kaszálta volna le őket, de a többség a szögesdróttal körülvett tábor felé tartott.

A parancsnok mondott valamit az adjutánsnak és visszamászott a dzsipbe. Az adjutáns mondott valamit az őrmesternek és visszamászott a dzsipbe. A dzsip elhajtott. Az őrmester a teherautóhoz ment, mondott valamit a sofőrnek. A sofőr beindította a motort.

A többiek a teherautó ponyvája alól leemelték a lángszórót.

Az ivadék

Négy éves lehetett, amikor elsárgult fényképeket dugtak az orra alá, azokon családok voltak láthatók, gyerekek, anyák, apák, nagyszülők, és mondták neki a szülei, hogy azok is az ő rokonai lennének, ha el nem gázosították volna őket.

Nem értette pontosan, mi az, hogy elgázosítani, később olyasmi képzett meg benne, hogy valamitől előbb folyadékká, később meg légneművé válnak az emberek, ahogy olvad a jég, majd forr a víz, és olyan színű a lángjuk, mint a sparhertnek a konyhában. Az ismeretlenekről azt mondták, nagybácsik, unokafivérek, másod- és harmadnagynénik. Titokzatos városnevek hangzottak el, ahonnét azokat elhurcolták, Pápa, Mór, Szentes, meg ilyenek, akkor még nem látott térképet, ezek a városnevek végzetes tartalommal telítődtek, ahol embereket ragadnak meg, és a földön hurcolják őket valamiért, mint a játéklovat madzagon. Azt is hallotta az anyjától, amikor négy-öt éves korában megkérdezte, neki miért nincsen kistestvére, hogy lett volna, de nem bírták volna anyagilag, ezért aztán nem lett, de ha megszületett volna, úgy hívták volna, hogy Éva vagy Sára, mert ilyen nevű kislányok voltak az elhurcolt rokonok között. De ez titok, mondta az anyja bizalmasan, ha megkérdezik, neked nemcsak nincsen, de nem is lett volna kistestvéred.

Volt egy nagybátyja, az nem a fényképeken, hanem tényleg, néha eljött vendégségbe a feleségével együtt, és vasárnaponta egyedül, bricseszbe, bakancsba öltözötten jött, akkor az apja is felöltözött bricseszbe és bakancsba, meg ő is, és elmentek a budai hegyekbe, a nagybátyjának volt botja is, gumivédő a végén, alumínium jelvények körben rászögezve, ezek jó séták voltak azokon a beépítetlen részeken, ahol még kecskék is legelésztek, nemsokára lakóházakat és villákat építettek oda, úgy hívták az egész dimbes-dombos területet, hogy Rózsadomb, és ő lopva nézte a nagybátyját, akinek, mint a szülei mesélték, a két kicsi lányát gázosították el meg az első feleségét, ez a mostani felesége tehát a második, de attól nincsen gyereke, és nem is lesz. Milyen lehet az, ha az embernek megölik a két kicsi lányát? Ha őt megölik, akkor a szülei csinálnának helyette másik gyereket, vagy mégse?

Sokat nevetett a nagybátyja, viccelődött, ő maga sose mondta, hogy megölték a két kicsi lányát, és szép nő volt a második felesége, a lakásuk falán az ebédlőben ott lógott az új feleség képmása, valami neves festő festette nagyon drágán, prémbe volt burkolva félig az új feleség, akitől nem született gyerek, de azt is hallotta az anyjától, hogy nagy kujon a nagybátyja, később megtudta, ez azt jelenti, hogy minden nővel lefekszik. Arról néha említést tett a nagybátyja, hogy talán a legjobb volna kivándorolni Palesztinába, így hívta Izraelt, de ő, a gyerek, ezt nem értette, neki sose mondták a szülei, hogy Palesztina egyáltalán létezik, inkább a kivándorolni szó fogta meg, volt valami mesés íze.

Amikor jött a forradalom, a házmester, aki mindig kedves és szolgálatkész volt hozzájuk, kiállt a ház elé és felváltva szidta részegen a ruszkikat meg a zsidókat. Akkor megtudta, hogy a házmester, aki neki mindig megsimogatta a fejét, egy szemét nyilas, és hogy a háznak egyik fele magyar, a másik fele zsidó, és hogy a ház csillagos ház volt egykor, az ő lakásukban például valamilyen Blanka élt, távoli rokon, akit nem gázosítottak el, csak úgy meghalt az ostrom alatt, de nemcsak ez a Blanka élt az ő lakásukban, hanem rajta kívül még vagy harminc ember. Ezt nehezen tudta elképzelni, abban a két szobában meg a cselédszobában hogy férhetett el harminc ember. A csillagos házat úgy képzelte el, hogy nagy vörös csillagok lehettek a kapu fölé felerősítve, mint a gyárak meg a hivatalok kapui fölé, csak azt nem értette, később ezeket miért vették le.

A házukat a forradalom alatt nem lőtték, mert előtte fel volt ásva az úttest éppen, melegvizes csöveket fektettek, és a tankok nem bírtak bejönni, de az emberek lementek a pincébe, amelyet bokáig borított a talajvíz, rajcsúroztak a patkányok, és ott aludtak légitámadástól tartva. Ők nem mentek le aludni a pincébe. Nem értette, miért jönnek fel napközben az emberek a pincéből, ha már annyira félnek és lementek, miért gondolják, hogy csak éjjel lehet a repülőkből bombákat dobálni. Aztán visszajöttek a megszállók, többé nem kellett attól félni, hogy jönnek és a Dunába lövik őket, ahogy szokták, de attól megint lehetett félni, hogy a megszállók, akik eszerint őket megmentették, gyűjtik majd össze az embereket, ahogy meg ők szokták, és viszik el valahová, Szibériába, ahonnét nemigen lehet visszajönni.

A házból, hatemeletes bérház, sokan disszidáltak, zsidók is, magyarok is. Nem értette, egyforma emberek közül ki miért magyar és ki miért zsidó, mindnek két füle volt, két szeme, mind magyarul beszélt. Neki azt mondták a szülei, ő csak nyugodtan tagadja le, ezért is nem metéltették körül, mert az a bizonyíték. Rajtuk semmi se látszik, nyugtatták meg a szülei, pont olyanok, mint az árják, és tényleg, szőkék voltak meg barnák, az anyja még pisze is, és hogy ezért tudták túlélni, az anyja svábnak adta ki magát és cseléd volt egy úri háznál, az apja megszökött a munkaszolgálatból és béres lett, és róluk soha senki nem gondolja, hogy zsidók, nem látni rajtuk.

Egy éjjel, pár év múlva, azt álmodta, hogy valami úszómedencében a százhúsz kilós, randa házmesternővel úszkál, folyton mögötte, és arra ébredt, hogy bepisilt. Szégyellte magát. Nem tudta, hogy ez volt az első magömlése. Azt sem értette, miért mered fel neki, ha olyan filmet lát, ahol hullák vannak csontig fogyva, vagy rabok, akik még élnek csonttá fogyva a konclágerban. Elég sok ilyen film volt akkoriban. Titokban csontsovány nőket rajzolt magának, nézte a képeket, és a nemi szervét ráncigálta, amíg elsült. Olvasta valahol, hogy Hitler együtt élt egy Eva Braun nevű nővel, pedig az első világháborúban ellőtték a nemi szervét. Illetve a fél heréjét. Kíváncsi lett, hogy akkor Hitler le tudott-e feküdni azzal a nővel, vagy nem bírt vele lefeküdni. Addigra már a nemiségen kívül semmi másról nem beszéltek az osztályban, nyolcadikosok voltak, ő az osztálytársait faggatta, melyik tanárnőjüket basznák meg leginkább, napi listát készítettek, aznap melyik tanárnő kapta a legtöbb szavazatot, hét végén összesítették, valamelyik tanárnő nyert.

Olvasta valahol azt is, kérdéses, vajon az az összeégett hulla, amit a berlini bunkerban találtak, tényleg Hitleré-e. Lehet, hogy csak egy közönséges hulla, és Hitler valahol él.

Sokat gondolt Hitlerre, Eva Braunra, nem szeretett a Duna-parti parkban játszani, az alsó rakparton tudta a helyet, ahol őket a vízbe szokták lőni, az anyja egyszer megmutatta, lehetőleg sose nézett arra, és ha kapus volt, mindig csak háttal a Dunának, hogy ne lássa, és a második félidőben, ha térfelet cseréltek, kiállt.

Egyik nap megvilágosodás érte, egyik pillanatról a másikra.

Ő nem a szülei gyereke. Ő Hitler fia.

Hitler biztos helyre akarta rejteni az újszülött fiát, Németország már nem volt biztos, ott rátaláltak volna, de megvoltak még neki a magyarok, az utolsó csatlósai, és még jobb, ha zsidó családhoz, ott aztán nem keresi senki. Hitler maga terjesztette el magáról, hogy ő nem tud gyereket nemzeni, ezzel a legendával őt védte, a titokban született és a magyarokhoz mentett fiát. Ezért mondta hát neki az anyja sokszor, hogy őt nem akarták, csak úgy lett. Célozgatott az anyja valamire, csak nem merte kimondani.

Megnyugvást érzett, életében először. Büszke volt. Annyira biztos volt benne, hogy így történt, hogy eldöntötte, a szüleinek ezzel kapcsolatos kérdést soha nem fog feltenni. Nem kell, hogy megtudják, hogy rájött. Úgyse mondanák meg az igazat. Úgy érezte magát, mint a békakirályfi, akit elvarázsoltak, pedig herceg. Ésszerűnek találta a szülei viselkedését, ha visszajönnek a fasiszták, akkor ott van nekik ő, Hitler fia, és akkor általa ők is megmenekülnek.

Figyelte magát, milyen nők tetszenek neki, és a szőke, kék szemű, magas, csontos nők győztek, amilyenek az NDK-s nők, akik nyaranta jöttek. Ez neki a vérében van tehát. Nem is lehet másképp.

Ő nem szőke, nem kék szemű, de elég magas, csontos is, mint az árják. Nem zavarta, hogy a híradó-felvételeken az apja, Hitler, nem olyan volt, mint az árják. Sok osztálytársa nem hasonlított a szüleire. Kíváncsi volt az anyjára, Eva Braunra, egyszer látott egy magazinban egy homályos képet róla, ő se olyan volt, mint árjához illik, és mégis nyugodtan fasiszta lehetett.

Az ő szülei tehát csak a gyámszülei, és mocskos zsidók.

Elképzelte, hogy visszajönnek a fasiszták, és akkor mi lesz. Őt akkor meg fogják találni, és a vezérükké fogják kikiáltani. Mit fog ő akkor tenni?

Először is el fogja gázosíttatnia a gyámszüleit. Ahhoz képest, hogy ő Hitler fia, nem törődtek vele eléggé, pedig számításból vették magukhoz, hogy általa megmeneküljenek.

Aztán arra gondolt, hogy csak a mostohaanyját fogja elgázosíttatni, mert a mostohaapja dolgozott, mint egy állat, és tényleg nem lett volna ideje többet foglalkozni vele.

A nagybátyjának, illetve hát az se a nagybátyja, a mostohanagybátyjának megkegyelmez, az sose untatta zsidó történetekkel, és egyetlen mondattal se utalt arra, hogy neki Hitler megölte a feleségét meg a két kicsi lányát. Éljen a mostohanagybátyja nyugodtan, és ha akar, vándoroljon ki Palesztinába.

Sorra vette a tanárokat, tanárnőket, a tanárokat nem fogja bántani, de a tanárnőket mind kivégezteti, észre kellett volna venniük, hogy neki mindegyik kellene, mint nő, és nem vették észre.

Az osztálytársai közül a legtöbbnek megkegyelmez, bár barátja nemigen volt köztük, és csak azokat löveti a Dunába, akik hazudtak róla, vagy megverték.

A szülei nem értették, mitől nyugodott meg, mitől javultak a tanulmányi eredményei attól kezdve, mitől múltak el a hisztérikus kitörései. Ő nem mondott semmit. Mosolygott.

Közel egy évig élt abban a tudatban, hogy ő mindentől és mindenkitől védve van, mert az apja, Hitler, aki talán még él valahol, talán bujkál Dél-Amerikában, mint a többi főnáci, megvédi. De ha tényleg meghalt is az apja, akkor is védi, mert valahol az a szerződés megvan. Épp róla, a fiáról ne gondoskodott volna? Biztos, hogy ő az orosz meg az amerikai titkosszolgálatok archívumában szerepel. Ha eljön az ideje, jönnek és elviszik végre attól a véletlen magyar családtól. Nagy szerencséjének tartotta, hogy a gyámszüleit nem szereti, és azok sem őt, ha majd eljön a búcsú pillanata, egyikük se fog meghatódni.

Ez volt élete legboldogabb éve.

Erős volt, kiegyensúlyozott, abban az évben tizenöt centit nőtt és megizmosodott.

Aztán egy nap az jutott az eszébe, hátha a megvilágosodása hazudott.

Hátha mégse Hitler fia, és a gyámszülei a valódi szülei.

Öngyilkos akart lenni azonnal.

Horogkereszteket akart a falakra mázolni, késsel gondolt a szüleire támadni, meg akárkire.

Az ilyesmit vagy kinövi az ember, vagy sem. A lényeg szempontjából nem is érdekes.

Az „i”

Nemigen tudta, mit keres Amerikában, de mert hozzávágtak egy ösztöndíjat, hát elfogadta.

Nem volt se családja, se gyereke, szabad volt, mint a madár. Félig-meddig ellenzékinek számított, azért is kapta az ajánlatot; gondolta, ha már kimehet, majd felkeresi a nővérét is, akit vagy tizennyolc éve nem látott, mert még a hatvanas évek közepén, egyetemistaként, hozzáment egy amerikai nyelvészhez, és azóta egyetlen levelet se váltottak.

A nővérének tudta a telefonszámát, de halogatta a hívást, félt, hogy úgysincs mit mondaniuk egymásnak. A Columbia Egyetemre került, ahol a magyar ösztöndíjasokat fogadták, az egyik egyencella ajtajára ki volt írva: Little Budapest.

Az egyetem azon épületének előcsarnokában, közvetlenül a lift mellett, ahol mindig sokat kellett várni, ottléte kezdetén tanúja volt egy fura jelenetnek. Egy idősebb ösztöndíjas kommunista magyar kutató és egy 56 óta emigráns antikommunista találkozott egymással ott, a kommunista magyar 56 után leülte a maga hat évét, utána segédmunkából tengődött, évekig nem publikálhatott, útlevelet nyugatra most kapott először; az antikommunista emigráns remekül megélt a politológiából, ami annyit tesz, hogy az otthoni ellenállók szamizdatos műveit kompilálta amerikai cikkekké, előadásokká és a saját nevén árulta. Az ösztöndíjas azt várta, a két magyarok éles vitába bonyolódnak. Ehelyett könnyezve estek egymás nyakába, és pár pillanat múlva az ötvenes évek mozgalmi dalait kezdték énekelni, különös tekintettel a Sztálint és Rákosit dicsőítő ódákra. Sírtak és daloltak, az amcsi diákok tapintatosan siklottak el mellettük, az ösztöndíjas szégyellte magát. A Titót szidalmazó dalokat is elzengték a két élemedett korú férfiak, a kommunista meg az antikommunista, a börtönviselt meg a mások szellemi termékeit elzabráló, a szilárd hitű egalitáriánus meg az individuum szabadságát megvalósító. Az ösztöndíjas sunyin pillantgatva próbált mintegy elnézést kérni az idősödő urak helytelen viselkedéséért, kissé odébbhúzódva tőlük, jelezvén, hogy sem velük, sem szemlélő helyzetével nem azonos; dehát nem figyelt rájuk senki, az ösztöndíjas európai módon viselkedett Amerikában, akárcsak a danolászók.

Nem kellett csinálnia semmit, kivéve egyetlen előadás megtartását a Columbián, ahol az ösztöndíját előre folyósították, és még cash mashine card-ot is kapott; az ösztöndíjából levonták a lakbért, a telefont magának kellett csekken befizetnie, és volt valami levonás a social security számára is, a beavatottak azt mondták, jó, ha van neki social security card-ja, mert bárhol él is, az amerikai alapnyugdíjra jogosult lesz azontúl, de aránylag fiatal lévén e perspektíva nem hatotta meg.

Aztán adódtak más előadási lehetőségek is, főleg a jelenkori kelet-európai irodalom érdekelt volna sok egyetemet, hiába mondta, hogy ő csak a középkori angol költészethez ért; a magyaroknak kétszáz, az éppen szükségállapotban élő lengyeleknek háromszáz dollár volt az előadásonkénti tarifájuk, nem kevés; végül is beadta a derekát, tartott pár egyetemen előadást olyan témákról, amelyekhez mit sem konyított, de annak is örültek, nem tudtak ott semmiről semmit sem a diákok, sem a professzorok; a közönség köréből a kérdezők olykor annyira se tudtak angolul, mint ő; Angliában ilyen kiejtéssel elzavarták volna, dehát Amerikában az ő angolsága jobb volt, mint amihez szoktak.

Halasztgatta, halasztgatta a nővére felhívását, aztán nem halaszthatta tovább.

Azt tudta, hogy a nővére még mindig Eduval él, ahogy az Edward nevű nyelvészt a családban apja ötletére nevezték, és szült neki két fiút, akik most már nagyobbacskák lehetnek, azok az unokaöccsei neki végül is. Bostonban élnek, pontosabban Cambridge-ben. Eltartott egy darabig, amíg az ösztöndíjas megszokta, hogy minden nagyvárosnak külön néven nevezett városrészei vannak Amerikában. A nővére vagy tíz éve küldött haza, a mamájuknak fényképet a házról, kétemeletes faház volt, vagy kétszáz éves, itt fontos, hogy a ház régi legyen, írta a nővére.

A nővére vette fel a telefont, kicsit meglepődött. Hát akkor gyere, mondta.

Négy órát tartott az út mindössze New Yorkból busszal. A nővéréék tényleg elegáns környéken laktak, a híres Harvard egyetem meg a még híresebb MIT között, ahol Edu dolgozott, és ahol, így rémlett, mintha a nővére is dolgozott volna egy időben. Megtalálta a házat, körbejárta, nem is kétemeletes volt, hanem három, mert a magasföldszint teljes emeletet tett ki, az emeletek pedig magasak. A kert tele volt óriási, évszázados fákkal, alattuk egy kis piros Ford meg egy jókora, régebbi típusú okkersárga Oldsmobile parkolt. A garázsban is állhat még egy-két kocsi, gondolta. Eszébe jutott, hogy az apja szerint Edu sokat kereshetett, mégpedig, megint az apja találgatásai szerint, hadiipari fejlesztésen; ezt onnét gondolta, hogy akkoriban disszidált Pestről néhány latin szakos tanítványa, és azok valamennyien az űrprogramban találtak munkát.

Elegáns volt az egész környék, ódon és rideg.

Délután volt, a nővére nyitott ajtót.

Sovány volt és csinos, a középkorú WASP hölgyek konzervált fiatalsága száradt az arcára, haját szép formájú fejéhez szorította vénkisasszonyosan, elegáns kiskosztümöt viselt otthonka gyanánt és magas sarkú cipőt; az öccsét elsősorban a fodros batisztblúz idegesítette, amihez a nővére vékony, fekete nyakkendőt is kötött.

Mind a két fiú otthon volt, elegánsan öltöztetve ők is, bemutatkoztak, hangjukból gúny és megvetés érződött a kommunista blokkból érkezett szegény rokon iránt, aztán mentek rajcsúrozni a földszinti hall másik végébe, bekapcsolták a tévét, baseball meccset néztek, a kanapéra és a fotelba vetették magukat, lábukat át a karfán, majd fel-felugráltak és túl hangosan kommentálták a meccset. A nővére veszekedni kezdett velük, de nem a nagybátyjukkal szemben tanúsított érzéketlenségük miatt, hanem valami parti volt a vita tárgya, amennyire a hadarásukból ki lehetett venni, hogy milyen ajándékot vigyenek magukkal, és melyik kocsival menjenek. Aztán az emeletről lejött Edu is, szívélyesen üdvözölte, nem sokat változott a másfél évtized alatt, csak ráncos lett az arca, ami másmilyen, mint Európában: minél napbarnítottabb és ráncosabb egy amerikai férfi arca, annál férfiasabb, de annál maszkszerűbb is, egy ilyen ráncosító kúra sok teniszből és golfozásból áll.

Edu tekintettel volt a nem anyanyelvű fülére és lassan, tagoltan beszélt, egyébként nem mondott semmi érdekeset, aztán elnézést kért, valamit még be kell fejeznie, a sógor csak érezze jól magát, és visszavonult; erre a nővére azt a gúnyos megjegyzést tette, hogy „privacy”.

A nővére kávét tett fel, a fiai közben elszeleltek. A hatalmas nappalival egybenyitott konyhában ültek a magasföldszinten, a tér a ház egész alapterületét kitöltötte, nem is volt teljesen befűtve, az öcs fázott, a nővére láthatólag nem; a teremnek mind a négy égtáj felé voltak ablakai, mégis félhomály volt, talán a sűrűn ültetett évszázados fák miatt még így télen is; a nővére nyakában, vette észre, igazgyöngysor is lógott, arany karperec a bal, aranyóra a jobb csuklóján, minden vékony és finom; karcsú volt a nővérén minden, a dereka, a lába, a nyaka, a csuklója, az ujjai; jómódú volt; s ahogy a kávéra vártak, arra az amerikai löttyre, amelyet formatervezett, némileg a szamovárra emlékeztető elektromos vízmelegítőkben szokás filteres kávé révén létrehozni, valamiért megsajnálta a nővérét, noha egész életében irigyelte, mert a nővére nyelvzseni volt, a kevés valódi nyelvzseni közül való, ő meg nem.

Nagyon csalódtam benned, szólalt meg a nővére váratlanul, tökéletes magyar kiejtéssel.

Az öcs összerezzent.

A nővére előadta, hogy öccsét, amíg kicsi volt, imádta, nem is a testvére, de az ő gyereke volt, ő játszott vele, ő dédelgette, sokszor ő etette, ő fürdette; „te erre nem is emlékezhetsz”, mondta. Titokban megállapodott a cseléddel, hogy sok mindent helyette ő csinál a gyerek körül, csak a szülők meg ne tudják; nem tudták meg.

– Borzasztóan bájos gyermekcse voltál – mondta a nővére –, az én fiaim sose voltak olyan bájosak.

Látta, hogy a nővére szeme összeszűkül, idegenség jelenik meg benne, talán hogy el ne sírja magát.

Zavarában felállt, a végre kifolyt kávéval matatott, töltött a nővérének is.

– Ahhoz képest – mondta végül –, nem túl gyakran bombáztál a leveleiddel.

– Egyszer sem – mondta a nővére –, addigra már csalódtam benned.

– Kérsz bele sűrített tejet? – kérdezte az öcs.

– Ezért menekültem el a hazámból – állapította meg a nővére –, miattad.

Az ösztöndíjas fülét bántotta a „haza”. Mondta volna úgy, hogy otthonról, hazulról, Magyarországról. Még szép, hogy nem azt mondta: „a honomból”.

– Na és miféle bűnt követtem el ellened? – érdeklődött némi szünet után.

A nővére hallgatott, nézte, szemlélte, aztán a fejével feléje intett.

– Hogy ilyen lettél, amilyen.

Az öcs erre nem tudott mit mondani.

– Szörnyű volt – mondta a nővére –, amikor mutálni kezdtél. Noha addigra már eléggé megutáltalak. És azok a fekete serték a pofidon…

– Nem tehetek róla, hogy muszáj volt kamaszodnom.

– Hát ez az, ugyanolyan szörnyeteg lettél, mint a többi.

Az öcs megértette, hogy a növekedésével törést okozott a nővére életében. Lehet, hogy az ő zseniális nővére nem egészen épelméjű.

Beleivott a kávéba, hallgattak, szürcsölték a löttyöt. Nem tudta, mit is kéne a nővérének mondania, elmesélje-e az apja halálát, a nővére végül is a temetésre se bírt hazamenni. A nővére nem kérdezett semmit. Már azt hitte, hallgatnak még pár percet és akkor szedheti a sátorfáját, amikor a nővére hirtelen megszólalt, ömlött a szájából a szó, csepülte Amerikát másfél órán át szünet nélkül olyan gyűlölettel, ahogy otthon, a „hazában” még az oroszokat se szokták.

Amerikát nem lehet kibírni. Amerikában túl szabad az ember, s közben a kötelező, idióta középosztályi lét foglya. Hagyják, hogy a rendszer ellensége légy, az is a rendszer része, beleépítették, erre büszkék.

Csalta a férjét sokáig, sokakkal, de megunta, minden amerikai férfi egyforma. „Privacy”. Nem szerette a szeretőit, nem szereti a gyerekeit, azok se őt, hálistennek. Amerikában nincs is olyan, hogy szeretet. Nem csoda, a nyelvükből pár száz éve kiveszett a tegezés. A csecsemőt a születése után rögtön lemagázzák, a kisgyerek magázva szólítja meg a szüleit, tízegynéhány éves korukban már mennek a college-ba, el a szülői háztól, húszévesen már saját lakásuk van, vakációra járnak haza, nincs miről beszélniük. Ezért találták fel a tévét, ne kelljen beszélgetni. Csak azt bírják mondani, hogy „én”, meg néha azt, hogy „maga”. Arra a tízegynéhány évre, amíg otthon vannak, nem is érdemes megszeretni őket. Minden ideológia ellenére ez a leginkább kollektivista társadalom, bárhova megy az ember, ugyanazt az életmódot találja. Talán a feketéknél, esetleg, de közéjük nem lehet beférkőzni, zártak az etnik közösségek. A WASP-ok közé járni nem érdemes, egyforma partik egyencsevejjel, nagynehezen elhitetik magukkal, hogy élvezik. Bárhova költözöl, megtalálod az ugyanolyan templomot az ugyanolyan pappal, a templom mellett az óvodát, az iskolát, a teljesen egyforma pszichoanalitikusokat, de azokkal is csak arról érdemes beszélgetni, melyik étteremben mit érdemes választani. Az amerikaiak abban élik ki magukat, hogy zabálnak, ettől fogyókúráznak annyit. A barátság fogalmát nem ismerik. De barátságot kötni nem is érdemes, úgyis elköltözöl pár év múlva, sose látod őket többé.

Az öcs nem kérdezte meg, ugyan honnét tudja ezt a nővére, mikor már jó tíz éve ennek a háznak a fényképét küldte haza.

Amerika szidalmazása közben, mellékesen, az is kiderült, hogy a nővére megtanult spanyolul, kínaiul és japánul, az etnik jótékonysági egyletekben, amelyekbe eljárt. „Ethnics”: ez volt az egyetlen idegen szó, amit kifogástalan magyarjába kevert, egyébként jogosan, erre magyar szó nincs, a nemzetiségi mást fed. Azon kívül kicsit megtanult koreaiul, tűrhetően héberül meg arabul, unalmában, nagyobbrészt könyvekből; a könyveket a férje vette, aki sose ért rá a kezébe venni őket, különben is nyelvi antitalentum, az általános nyelvésze, jegyezte meg a nővére gúnyosan.

Amerikában mindenki primitív és tébolyult, ez volt az ária summázata. Az ösztöndíjas hallgatott, a nővére mondta, mondta, végre meghallgatta valaki. Estefelé lekászálódott a lépcsőn Edu, a vacsorához szmokingba öltözött, és hármasban, hallgatagon megvacsoráztak, az ételt egy kínai vendéglőből rendelte a nővére. Az ösztöndíjas eltűnődött, honnét tudta a nővére, hogy neki Amerikában a legjobban a kínai konyha tetszik. Valószínűleg nem tudta, általában kínai ételt rendelhet ilyen alkalmakkor.

Edu udvariasan ottléte célja felől érdeklődött. Olyan neki nem volt, makogott hát valamit az óangol költészetről, Edu bólogatott, a nővére oda se figyelt.

Az öcsnek az volt az érzése, hogy ezek évek óta nem hálnak együtt, és hogy Edu mégse csalja a feleségét.

A nővére nyíltan gyűlölte Edut, és Edu eltűrte. Az öcs elgondolkozott, mire lehet ez jó Edunak. Talán mindent a feleségére foghat, amit az élet egyébként is megtagad tőle. Utalásokból arra következtetett, hogy amíg a nővére is dolgozott, szintén az MIT-n, a sokszorosát kereste Edu fizetésének, aki szintén jól keres. Nem kérdezte meg, mit kutatott a nővére.

Tömte magába az ételt, de jobban szerette volna, ha magányosan fogyaszthatja el. Mégse rossz dolog a privacy. Nem állhatott fel, hogy indul a busz, náluk kellett aludnia fent a másodikon, az isten tudja hányadik vendégszobában. Másnap délelőtt húzta el a csíkot, amikor Edu már nem volt otthon. A nővére a lakásban tartózkodott, ezúttal másik, szintén csinos kiskosztümben. Fásultan azt mondta, majd hívja fel. Azzal a hangsúllyal, ahogy azt mondják: „keep in touch”. Ami azt jelenti, akkor lássalak, amikor a hátam közepét.

Meg volt győződve róla, hogy soha többé nem hall a nővéréről.

Könyvtárakba, vendéglőkbe, partikra járt, nőket csábított el, ösztöndíjas társai, látta, későbbi politikai pályájukat építgették, noha még nem tudhatták, hogy majd egyesül Németország és a Szovjetunió szétesik. A politika soha nem érdekelte, ha már ott volt, tett néhány enervált lépést, hogy a disszertációját esetleg eladja, dehát ő nem volt börtönt viselt kommunista ellenzéki, anélkül pedig úgyse ment volna a kiadás, és végig azokba a kedvesen, vakítóan fehér foggal mosolygó ordasokba ütközött, akik az otthoni kockázatvállalók szellemi termékeit a saját műveikként adták el, és biztosan róla is írtak jelentéseket az ottani megfelelő helyekre. Egyszer az egyik ilyen a kocsijába ültette és végigvitte New Jersey partján, és a West Pointon kötöttek ki, ahol az a híres katonai akadémia van, a vendéglátó nyilván arra várt, hogy a vendég előrántja miniatűr fényképezőgépét, dehát nem rántotta elő, ellenben az ott álló Kosciuszko szobra láttán kiselőadásba kezdett a kelet-európai felkelések hiábavalóságáról, ettől a vendéglátó meglehetősen lekonyult. Az ilyenekkel mindig az óangol költészet szépségeiről csevegett, szemében a kutató elfogult, vad szenvedélye égett, azok ettől igen elkedvetlenedtek.

Utazgatott is, ha már tehette, és egy-egy előadásért kapott kétszáz dollárt, sőt az útiköltséget meg a szállodát is fizették. Utazott cél nélkül is, sok olcsó légitársaság működött ott akkor, kiment a reptérre stand by jeggyel, és valahogy mindig felfért a következő gépre, legföljebb átszállt egyszer-kétszer, úgyhogy többször kapott enni.

Félre is tudott tenni némi pénzt, hogy a következő évben Európában is utazgathasson, és már készült haza, amikor eszébe jutott, hogy illene elbúcsúzni a nővérétől, legalább telefonon.

Edu vette föl, belesírta a kagylóba, hogy a felesége otthagyta. Mikor? Két hónapja. Annyira kétségbe volt esve, hogy a sógor megkérdezte, menjen-e oda. Gyere.

Az ösztöndíjas kirohant a Penn Stationre és bevágta magát a legközelebbi vonatba. Négy és fél óra múlva ott volt Edunál. Addigra már nemigen értette a sietségét, elvégre ha két hónapja hagyta ott a nővére, Edu várhatott volna még egy kicsit. Azt se tudta, mire is kíváncsi.

Edu addigra öltönyt vett és nyakkendőt és higgadtan fogadta. Éjfélre járt, a fiúk fent aludtak valahol. Ültek a konyhában a neobarokk, rusztikus, hatalmas ebédlőasztalnál és bourbont ittak jéggel.

Edu szemrehányó hangsúly nélkül közölte, hogy a feleségét az öccse érkezése borította ki végleg. Az öcs tiltakozott, ők egymást szinte nem is ismerik. Edu kijelentette, hogy ezt az álláspontot értékeli, mindazonáltal Csacsi, így becézte a feleségét, magyarul, ahogyan egykor Budapesten Erdőssy-Wienerwalder professzortól, az apától hallotta, Tshatshi ötödik, vagy nem is, hatodik pszichiátere megállapította, hogy életének nagy törését az öccse okozta azzal, hogy csecsemőből kisgyerekké, majd nagy gyerekké cseperedett, és ezt a törést Tshatshi egész életében hordozni fogja. Azon kívül Tshatshi mindig mereven elzárkózott attól, hogy magyarokkal vagy magyar származásúakkal találkozzék, és hiba volt, hogy az öccse kedvéért kivételt tett.

Az ösztöndíjas ezt már unta, nem szólt közbe.

– Igen ügyeltem – mondta Edu –, hogy az első fiú után ismét fiút legyek képes nemzeni, kínai és indiai természetgyógyászok tanácsait vettem figyelembe, a jelek szerint sikerrel. Ki akartam szűrni a mi családunkból az ilyen nővéri-öcsi vagy bátyi-húgi konfliktus minden eshetőségét. Nem akarom rád kenni a felelősséget, korántsem. Tshatshi szökése hosszú évek óta érlelődött, mert teljesen, tökéletesen amerikaivá vált, a második fiam születése után úgy másfél évvel már az volt, teljesen amerikai…

– Az micsoda?

Edu legyintett.

– Én abban reménykedtem – mondta –, hogy Tshatshi sose válik egészen amerikaivá. Én Tshatshit megfontoltan, tudatosan, csaknem tudományos alapossággal választottam, ami most téged nyilván meglep; apádhoz nem kizárólag a tudományos jelentősége vonzott, a tanácsát akartam kérni a nősülésem ügyében, gondoltam, akad neki megfelelő női tanítványa, apádat, hogy így mondjam, becserkésztem, tudtam, a nőkhöz ért… de akkor bejött Tshatshi véletlenül, és megéreztem, hogy ő a megoldás, ő az a pesti nő, aki sose lesz képes amerikaivá válni, és ez pár évig így is volt, csak utána romlott el a dolog, mert Amerika sajnos túlságosan erős.

Ezt a hülyeséget nem várta Edutól, hallgatott. Mintha nem látta volna a saját szemével, hogyan csábítja el Csacsi azt a naiv amerikai gyereket néhány ócska női trükkel. Abból is kezdett elege lenni, hogy ezek itt Amerikában egyebet se tesznek, mint a saját rendszerüket csepülik. De Edu folytatta.

– Évek óta pokol a házasságunk. Tshatshi összeállt mindenféle kanokkal, főleg etnik-ekkel, ez is jellegzetesen amerikai vonás, akárcsak az ellenkezője is, persze. De a legnagyobb baj az, hogy én csábítottam ki Amerikába, én tettem tönkre az életét.

– Az isten szerelmére, Csacsi mindenképpen elment volna Magyarországról!

– Hát persze – bólintott Edu –, de ebben éppen én segítettem neki!

Az ösztöndíjasnak addigra már volt némi tapasztalata, hogy tudja, Edu mindenáron bűntudatot akar érezni. Az amerikaiak nem feltétlenül a szabad vállalkozásban akarják megélni a szabadságukat, hanem a lelki szenvedés vagy inkább szenvelgés terén, amelyben csakugyan oly bőven dúskálhatnak, mint az oroszok. Ez valami nagyhatalmi vonás lehet. Edunak kapóra jön az elhibázott házassága, hogy ezt a szabadságot megélje, ahogyan egyáltalán megélhető, rabság gyanánt.

– Tshatshi nem egyszerűen elment – mondta Edu –, nem egyszerűen faképnél hagyta a családját, ahogy szokták, Tshatshi kitalált egy új nyelvet, most annak a népét építi fel a semmiből, és ez azért baj, mert ez olyan amerikai és csak amerikai őrület, amiből nincsen visszaút.

Az öcs ezt nem értette, Edu csak erre várt, részletezte.

Csacsit nem elégítette ki, hogy bárhely nyelvet pár hét alatt képes megtanulni. Az olyan abszolút nyelvzseni, mint Csacsi, ritka tünemény. Csakhogy amivel születünk, amit nem mi küzdöttünk ki magunknak, arra még csak büszkék sem lehetünk. Csacsi amint a vele született képességeivel valahol sikert aratott, például az MIT egyik fontos NASA-projektjében, azonnal fel is mondott. Csacsi olyasmivel akart sikert aratni, ami neki nincs. Hívták Csacsit Kaliforniába is, mert veszettül tud programozni, egy év alatt kétmillió dollárt kellett volna a vállalatnak kitermelnie, Csacsi leutazott, két hét alatt csinált nekik egy programot, amelyről egy év múlva kiderült, hogy négy és fél milliós hasznot hajtott, Csacsi meg is kapta a tíz százalékát, de ezzel be is fejezte, hiába hívták, hiába könyörögtek. Csacsi a nem-létezőre vágyott, kitalálta hát a nem-létező nyelvet. Ez azonban nem műnyelv, mint az eszperantó meg ilyenek. Konstruált egy másmilyen nyelvet, elnevezte jugorantónak – az ösztöndíjas ezt hallván nem gondolt bele, hogyan kell betűzni –, különös nyelv, agglutináló, megvannak benne az össze európai igeidők, de úgy is használható, mint a kínai, amelyben egyáltalán nincsenek igeidők.

– Ez fontos lesz – mondta Edu.

– Most vannak benne igeidők, vagy nincsenek?

– Mindjárt – mondta Edu.

Szóval, Csacsi megalapította a jugorantót, ahogy más nő kézimunkázik vagy lapokkal levelezik vagy analitikushoz jár; ahogy kész lett, meg is unta; és akkor történt a baj, mert eszébe jutott, hogy ezt a nyelvet másoknak is megtanítja. De talán még ez se lett volna akkora baj, Amerikában annyi baromságot kitalálnak és tanítanak, hogy belefér. Csacsi azonban a fejébe vette, hogy akiket megtanít jugorantóul, azokból népet is alkot jugoran múlttal, jugoran történelemmel, jugoran néplélekkel, jugoran himnusszal, jugoran költészettel, jugoran identitással tehát, ami annyit jelent, hogy a jugoranoknak beilleszkedési nehézségeik lesznek Amerikában azontúl; bennszülött amerikaiakat akart hát Csacsi disszimilálni egy kitalált nyelv segítségével.

Az ösztöndíjas nyeldekelte a bourbont és megborzongott.

Ki is dolgozta, mondta Edu. A jugoran nép nyomorult, a lehető legszerencsétlenebb történelemmel megátkozva. „Aki szegény, az a legszegényebb”, mondta erről a népről Tshatshi. És Csacsi az utolsó életben maradt jugoran. Pontosabban, és ez már annak a szörnyű ideológiának a része, ő sem maradt életben, egyetlen jugoran sem maradhatott életben, hiszen nem is léteztek soha; ez olyan virtuális nép, amelynek sose sikerült megszületnie. A jugoran nép ezért minden más népnél ártatlanabb, és a leginkább megérdemli, hogy megszülessék. Kiválasztott nép, és ezt ki is kell nyilvánítani. Ennek a kinyilatkoztatásnak Csacsi a letéteményese, ő az Ősanya.

– Ez csak játék.

Edu komoran ingatta a fejét. Nem játék. A történelem ezzel a sosem létezett néppel eddig is végzett műveleteket, véli Csacsi, ez a nép a történelmi négyzetgyök mínusz egy, vagyis a történelmi „i”. Csacsi szerint a történelem irracionális fordulatainak némelyikét ennek az irracionális nép-létezőnek a lappangó jelenlétével kielégítően meg lehet magyarázni. Csacsi okos nő, nem zárja hát ki, hogy más nem-létező népek is szerepelhetnek a történelemben, de ő történetesen csak a jugoranokkal foglalkozik. Csacsi jugoranra fordította a Biblia jó részét, az Ószövetséggel már vagy fél éve végzett, mielőtt elment, kész volt neki az Újszövetségből is egy csomó; most valahol az Apostolok cselekedeteinél tarthat; mindenesetre Csacsi szerint az eddig lefordított részek már önmagukban garantálják, hogy a jugoran nép a nem-létből feltámadt, és ez nagyobb feltámadás, mint Krisztusé, mert Krisztus létezett, míg a jugoran nép soha; a jugoran nép az, amely a bűnbak szerepét még a zsidóknál is remekebbül eljátszotta eddig, hiszen megszületni sem engedték; a jugoran nép ezért a kiválasztottaknál is kiválasztottabb; a jugoran nép egyformán utálja Amerikát, a demokrácia dögletesen unalmas csúcsát, és az összes létezhető diktatúrát, melyeket mellesleg a jugoran nép a demokrácia legszürkébb alesetének tart; e két szélsőséges államforma a jugoran felfogásban nemcsak egylényegű, de szövetséges is a jugoran nép tönkretételét illetően; a jugoranok elutasítják mind a többistenhitet, mind az egyistenhitet, noha a Bibliát fordítják éppen; ám ateistának sem tekinthetők, sem valamely ázsiai vallás híveinek: a jugoranok egyetlen dologban hisznek, abban, hogy ők a jugoranok, akik sosem léteztek eddig, és ez a hit teszi őket létezővé.

Itt kezdődnek az igazán súlyos bajok, mondta Edu. A jugoranok úgy jugoranok, hogy senki más sem az. Vannak jugoranok, és vannak emberek, vagyis a csak-mindössze-emberek; a két kategória között nincs közlekedés. Jugoran nem annyit tesz, hogy ember, hanem annyit, hogy jugoran. Ez végtelenül veszélyes.

– Eget verő hülyeség – mondta az ösztöndíjas.

Edu dühös lett.

– A hülyeség a törvény! – kiáltotta. – Nálatok hülyének lenni kötelező, az semmi, de nálunk hülyének lenni szabad!

Ez jó mondat volt, az ösztöndíjas hallgatással díjazta.

Csacsi, folytatta Edu, rendszert épített fel abból, hogy a jugoran népnek korábban csak negatív előjelű történelme és kultúrája volt. A pozitív jugoran létezés a már létező népek kultúrájából és történelméből van hanyagul összekutyulva, de elé van téve egy morálisan pozitív mínusz: a jugoran létezés a valós, sötét történelem tagadása; a jugoran létezés a kibírhatatlan fényesség, minden érzékek csoda felé való megnyílása, folyamatos kielégülés, leállíthatatlan orgazmus, ahogy Csacsi fogalmazott egyszer a hajnalig tartó vitáik során; megfordul itt a halál-szerelem unalomig ismert ambivalenciája, itt a halálból dől elő a szerelem, s nem fordítva; Edu, mint mondta, ezt a pánszexualitást erősen kifogásolta, mindhiába, mert maga is tudta, hogy ez is nagyon amerikai dolog; a jugoran nép tehát az egész eddigi civilizáció tagadását hozza, s bár ismeri negatíve az indoeurópai időket, de pozitívvá való feltámadásával, egyszeri végre-születésével az időt mégis kiiktatja, mint a kínai.

Ez kicsit már sok volt, pláne, hogy angolul hangzott el, annyit azonban felfogott, hogy az egész koncepció eléggé hegeli.

Morgására Edu felsóhajtott, és megmagyarázta.

Megszületik a jugoranság, mint sosem-létezett múltjának, az időben visszafelé végtelennek, a radikális tagadása. Ettől kezdve megint nincs ideje, de a jövő felé nyitott a végtelenségig, a népek közül ekképp az egyetlen túlélő.

A jugorantó nyelv, emlékezvén a létezett népek halálos szemléletére, használ igeidőket, de mintegy zárójelben. A jövő ideje egyetlen folyamatos jelen, de a múlthoz nincs köze, abban nem gyökeredzik, az angol Present Perfect (amit az ösztöndíjas sose tudott kielégítően megtanulni ) átalakul, lényegében Future Continuous lesz belőle. Jugorantóul állítható, hogy „meg fogok halni”, a Future Continuous azonban, a jugorantó egyetlen valóban létező igeideje, ezt az állítást nyelvileg abszurddá teszi, hiszen magának az igeidőnek a használata azt jelenti: folyamatosan haldoklom – vagyis meghalni sose leszek képes.

Mélységes halálfélelem munkál ebben az igeidőben, jegyezte meg Edu, egy öregedő nő rettegése; egyébként a jugorantóban mindegy, hogy a közlő személy nő-e, mert nincsenek benne nemek.

A halál tehát a jugorantóból ki van zárva, a VÉG a szemléletnek nem része. A jugoran bébi azzal születik, hogy beszélni kezdve máris jelzi: haldoklom-haldoklom-haldoklom, tehát sose halok meg. És ez a szörnyű. Ez forradalom. Ez robbanás. Csacsi a korai kereszténység forradalmát egyetlen igeidővé változtatta, sőt annál is tovább ment, hiszen a kereszténység a feltámadást csak egyetlen emberről állította, és róla sem ennyire univerzálisan, vagyis nyelvileg; a kereszténység csupán hit kérdésévé tette a feltámadást, Csacsi azonban gyakorlati igeidővé, a nyelvből kiiktathatatlan szemléletté. A jugoran feltámadás maga az örök élet minden jugoran számára, aki megszületik, vagy ezt a létet választja; a jugoran nem kaparhatja el a néptársát, ha az elpusztul, mert a halálára nincsen nyelvi formulája; a katasztrófát szemléletileg nem foghatja fel.

Az ösztöndíjas kezdte elképzelni, a hatodik bourbon után.

Hihetetlen erőt kap majd, aki a jugoran néphez csatlakozik. Jugoranul beszélni maga a téboly. Nem támadhat jugoran, aki a halálról tudomást volna képes venni. Az állati létforma beszédét hozta létre Csacsi, egy végtelenül individualista elme radikálisan közösségi elmeszüleményekéin.

Az ösztöndíjasnak kedve támadt jugoranná lenni. Eszébe jutott, mit mondott apja egyszer az állatok haláltudatáról: hogy nincs nekik. Talán a nővérének is megpendítette. Lehet, hogy erre válaszolt a nővére ezzel a tiltakozással.

Megvonta a vállát.

Edu figyelmét nem kerülte el. Valószínűleg Csacsi is vonogatta a vállát, ez családi vonás lehet, mert Edu felhorkant.

– Nincs igazad, nem ismered Amerikát – kiáltotta –, itt két éven belül a lakosság fele jugoranná válik!

– Cöcö – mondta az ösztöndíjas.

– Majd meglátod – mondta Edu. – Mi itt annyira az életre, a közvetlen holnapra vagyunk beállítva, hogy alig tudunk a halálról. Agyhalál esetén már gépre kapcsoljuk a hullát, hátha jegelhető addig, amíg feltaláljuk a műagyat. Tshatshi szemlélete csak az átlag amerikai szemléletének hatványra emelése, ezért is fog gyorsabban és pusztítóbban elterjedni, mint egy influenza vagy mint egy politikai divat: megvan a talaja.

– És ez miért baj? – érdeklődött az öcs.

– Miért, miért! – üvöltötte Edu –, én nyelvészként felelős vagyok az igeidőkért! Ez a pusztító Future Continuous itt született az én házamban! Ha nem hozom ide Tshatshit, meg se születik!

Ezt az aggodalmat meg tudta érteni, mégis derűvel töltötte el, hogy a nővére a kielégítetlen nemiségét egy igeidővel próbálta pótolni. Érdeklődött ennek a fránya új igeidőnek a sajátosságai iránt, de a bourbon addigra kiütötte, s mire néhány épkézláb angol kérdést össze tudott hozni, Edu az asztalra borulva elaludt.

Másnap az egyik vendégszobában ébredt, nem tudott visszaemlékezni rá, vajon maga kapaszkodott fel a másodikra, vagy Edu cipelte fel. Lebattyogott a földszintre, az ebédlőasztalon Edu levele várta, elnézést kért, de aznap két órát tart az egyetemen, és további kellemes New York-i tartózkodást kíván. Tehát ki volt rúgva.

Kurkászott a fridzsiderben, evett valami zabpehelyfélét, az unokaöccsei nem voltak láthatók, talán iskolába mentek a két kis hülye yuppie-k, és visszavonatozott New Yorkba.

Két hete volt még a hazautazásig. Nem tudta, menjen-e haza, vagy próbálja megtalálni a nővérét. Néhányszor felhívta Edut, de mindannyiszor az üzenetrögzítő válaszolt Csacsi feddhetetlenül amerikai kiejtésével, a sípszót is Csacsi gyöngyöző kacagása helyettesítette. Pár nap múlva Edu hangja jelentkezett, és megadott egy telefonszámot. Nyilván megunta, hogy Csacsit keresve őt zaklatják.

A kaliforniai körzetszámmal rendelkező számon férfihang jelentkezett, fura nyelven morgott valamit. Sokadszori hívásra az ösztöndíjas azt találta hallani, hogy „hozzáng gyerengyél”. Mintha magyarul lett volna, de mégsem. Mi az a „gyerengyél”? Aztán rájött: gyerendjél, vagyis „gyere majd hozzánk”. Fogta magát és elrepült Kaliforniába.

A friscói reptérről felhívta a számot, ugyanazt hallotta. A tudakozó megadta a nevet és a címet, a név spanyolosan hangzott, a cím Berkeley-ben volt található. Gyorsvasútra ült, bámulta a híres öblöt és a híres Golden Gate hidat, nem értette, hogy kerül oda a többi, normális küllemű, konszolidáltnak látszó utas közé, aztán a vasút a föld, vagyis az öböl alá siklott, és odaát bukkant fel újra.

Lerobbant ház volt, emeletes, magas, új kerítéssel körbefogva, körülötte fehérre meszelt, délies családi házak kis kerttel, kerítés nélkül. Csöngetett a kapun, várt. A házból előkászálódott egy ősz néger férfi, a kapuhoz baktatott és megállt. Az öcs megkérdezte, itt találja-e, és mondta Csacsi férjezett nevét. A néger nem reagált. Az öcs magyarázni kezdte, hogy a tulajdon nővéréről van szó. A néger nem reagált. Az ösztöndíjas előszedte a magyar útlevelét, hátha a nővére a kimondhatatlan Erdőssy-Wienerwalder nevet használja a jugorantók között, mert neki ez a név volt beírva. A néger undorodva nézett az útlevélbe, aztán felderült az arca. Ránézett, aztán a fényképre, azon az öcs szakálltalanul volt látható, a képet azon a nyáron csináltatta, amikor a nagy hőség miatt lenyíratta a szakállát, később visszanövesztette, tartott is tőle, hogy a fénykép miatt valamelyik határon baja lesz, de nem lett. A néger ujjával a képre bökött és mondott valamit, az ösztöndíjas nem értette, a néger elvigyorodott és a mellkasa előtt félköríveket rajzolt, az ösztöndíjas lassan felfogta, hogy női kebleket. Bólintott. Megismételte angolul, hogy a nővérét keresi. A néger elkomorult. Az öcs feldühödött.

– A kurva édes anyádat – mondta magyarul.

– Ányáá! Kurváá! – kiáltotta a néger és szélesre tárta a kaput.

A földszinten nem volt semmi, az emeleten három nagyobb szoba pár székkel, egy asztallal, egy kőkorszaki telex meg egy vadonatúj fax. Kosz volt, a padló felpúposodott. Az egyik szoba falán világtérkép lógott, rajta apró, kék-fehér-piros zászlócskák. Csacsi nem sokat tűnődött, kisajátította a csehszlovák színeket. Az öcs tagoltan, magyarul köszönt a jugoranoknak, vagyis az ugoroknak, annak a néhány gyanús külsejű, ágrólszakadt egyénnek, akik nagyot néztek. Volt köztük fekete, sárga, fehér, az egyik sarokban a földön indián nő szoptatott.

Az öcs a térképet tanulmányozta. Már minden kontinensen voltak zászlócskák. Azon helyeken az ugor nyelv és szellemiség gyökeret vert immár. Nem akármilyen eredményt produkált a nővére röpke pár hónap alatt.

– Szép – mondta önkéntelenül.

– Szeeep – visszhangozták boldogan a sárgák, feketék, fehérek, bronzok.

Be volt fogadva.

Sejtette, hogy a nővérének nem lenne ínyére, hogy ő ott ül, a nővére biztosan attól fél, hogy leleplezi a csalást, és talán valóban az ő megjelenése váltotta ki az eltűnését.

Leült egy székre és lassan magyarul kezdett beszélni. Azok áhítatosan hallgatták. Ügyelt, hogy az ékezetes magyar magánhangzókat ékezet nélküli hosszú magánhangzóként ejtse. Az első „ö” hangnál elbizonytalanodott, aztán „oe” diftongusként ejtette, jól tette, megértették.

Nem sokat bajlódott a nővére az ugor nyelv feltalálásával, a magyar volt az alapja. Kicsit csalódott is a nővérében, de nem mutatta. Az igeidők használatától óvakodott, hála Edu útmutatásának. Ételt, italt szeretett volna kérni, a titokzatos Future Continuous-t hívta segítségül.

– Evendoe, ivandoe – mondta.

Ugrottak, hoztak neki hamburgert és kólát.

– Een is jugoran vagyok - jelentette ki teli szájjal.

– Jugoran vagyandok – javították ki udvariasan. Ő bocsánatkérően mosolygott, hát persze. Az ugor nép nem volt, nem van, hanem lesz, illetve leend mostantól mindhalálig, sőt azon is túl.

Eltűnődött, vajon nem a jugoran nép tagjelöltjét tisztelik-e benne inkább. Csodás, hogy jugoranul a létező és a kívánatos ebben a folyamatos jövőben nem választható szét.

Aztán elmesélték neki ékes ugor nyelven, hogy a nővére épp Ázsiában utazgat, most Hongkongban vagy Dél-Indiában időzik. Az ugor nép sokezer főből áll (illetve álland), és óráról órára hatalmasan gyarapond. Az öcs tűnődhetett róla, mennyire alkalmas a folyamatos jövő arra, hogy a tényt az óhajjal összemossa.

Nem világosította fel újdonsült néptársait arról, hogy valójában magyarul beszélnek.

Mit lehet tudni, hátha a következő világégés után ők maradnak meg egyedüli magyarnak a földtekén a maguk basic Hungarian nyelvével, ezek az eszükment feketék, fehérek, sárgák, bronzok.

Tébolyult vidámság fogta el.

Tud még egy nyelvet a magyaron és az angolon kívül, ő, a nyelvi antitalentum. Az ugor nép Ősanyja az ő édes nővére. Szűkös magyar identitása kitágult. Létezik immár nyugati Magyarhon, ahová vész esetén menekülendhet és tartozandhat.

Kiivaanta nekik, a jugoran neep szaamban ees eroeben gyarapodandjeek, a jugoran neep oesanyjaat sziivejesen uedvoezlendette és jugoran testveereitoel eerzekenyen elbuucsuuzandott.

Néhány roggyant fekete, fehér, rézbőrű, sárga illető nézett utána könnyesen.

Elég nagy baj az nekünk, hogy nem Edunak lett igaza, és ez a téboly fél Amerikát mégsem ragadta magával.

Híd

Rá kellett jönnie, hogy immár mások helyett él.

Megsejtette ezt már az első halál után. Az apja halt meg akkor, akit mindenkinél jobban szeretett. Bele is betegedett évekre, dehát a szülő halála végül is természetes, már amennyire élet és halál egyáltalán természetesnek nevezhető, természetes a megrázkódtatás, meg a gyász fokozatos elhomályosulása is. De már akkor az történt, hogy sok mindent átvett apja gondolkodásmódjából, ami csak az apjáé volt, és nem az övé. Apja meglehetősen racionálisan gondolkozott, mérnökként, őbenne ebből korábban alig volt valami, őt az érzelmek meg a művészetek vonzották. A zenehallgatást apja halála után hagyta abba, mintegy véletlenül. Az apjának botfüle volt, neki abszolút hallása. Sikerült az abszolút hallását botfüllé visszafejlesztenie, merő részvétből és vezeklésként, amiért ő még él. Nem sokkal később az állólámpa véletlenül rázuhant a lemezjátszóra, összetörte, ennek van vagy húsz éve, azóta sose talált időt, hogy a lemezjátszót megjavíttassa.

Amelyik napon végre valóban rájött, hogy ő már mások fülével hall és mások szemével lát, azon a bizonyos napon temették a feleségét.

Pontosabban a volt feleségét, mert nyolc évi házasság után elváltak, és ennek már tíz éve. Nem a feleségétől vált el, addigra a lányává lett, így alakult a viszonyuk az évek során, mert minden viszony mássá alakul. Vett neki lakást, kistafírozta szépen, még egy évig másodnaponta meglátogatta, ki ne ugorjon a felesége a nyolcadik emeletről magányában, és örült, amikor a volt feleségének lett egy szép kapcsolata, és férjhez is ment végre. Kiházasítottam, gondolta boldogan.

Annyira szerette a volt feleségét, aki a lánya lett, mint hajdan az apját, és fájlalta, hogy ők nem ismerhették egymást. Nem is mint nőt szerette a volt feleségét, ezért is lett a lányává végül, hanem mint embert, és akit emberként igazán szeretünk, azzal házaséletet élni rendkívül nehéz. Jobb lett volna, ha asztráltestnek születnek mind a ketten eleve, de hát volt testük, az egyikük férfitestbe, a másikuk női testbe volt zárva, de aztán, ahogy a viszonyuk átalakult, mégiscsak elérték az asztrál állapotot. Sokat szenvedtek közben, mert nem tudták, miben is vannak benne. De megérte. Nem is volt tisztább szeretet, ami őket azontúl összekapcsolta, erre voltak predesztinálva.

Aztán a volt felesége megbetegedett, nyolcszor műtötték hat év alatt, háromszor az agyát, a második agyműtét után már összezavarodott a tudata, soha többé nem lett már ugyanaz az ember, elég egy kicsit belepiszkálni az ember agyába, és kész. Maradt egy küzdő test, meg egy töredékes szellem, amibe ők, akik épnek ismerték meg, belelátták még a régit, holott már nem volt ugyanaz, de itt százalékokról tűnődni meddő. Azt mondta az agysebész, aki műtötte, hogy van úgy, hogy valakinek a fél agyát kiveszik, és meg se kottyan neki, másnak meg csak egy pici erét szorítják el, és mégis megroppan a személyisége, mi úgy műtünk, hogy légkalapáccsal hatolunk egy chipbe, ez az igazság, nem tudunk semmit.

Hat éven át küzdött a volt feleségének a teste a kórral, és meghalt.

A temetésére nem ment ki, az új férj nem akart hívni senkit, őt sem, ő meg úgy gondolta, a volt felesége, még az ép, nagyot nevetett volna, és azt mondta volna neki meg a barátoknak: inkább menjetek moziba.

De a temetés napján, amikor egész nap otthon sírt, nem akart, de hát mégis muszáj volt sírnia, és körülnézett a sivár szobában, melynek sivársága addig nem zavarta, hirtelen rájött, hogy nem a saját, hanem a volt felesége szemével néz körül, gúnyosan és helytelenítőleg, és azt mondta magának hangtalanul, a volt felesége hangján, hogy ez hozzád méltatlan.

Attól kezdve nemcsak az apja fülével hallott, hanem a felesége szemével nézett.

S ahogy erre fölfigyelt, rájött, hogy a legjobb barátja agyával gondolkozik, aki hat éve, pont, amikor a felesége megbetegedett, a családjával kiment Amerikába.

Tizennégy évesen barátkoztak össze, és tartott a barátságuk huszonhét éven át. Próbáltak egymástól eltérően gondolkozni dolgokról, kudarcot vallottak. Kiderült, hogy más-más szülőktől származó egypetéjű ikrek. Egymás biztos pontjai voltak hát abban a zavaros, fáradságos huszonhét évben, mialatt felnőttek, családot alapítottak, hivatásuk lett és súlyos gondjaik, egymás nélkül hamarabb lettek volna olyanná, mint a többiek, akik a csapdákba, bármennyire értelmesek voltak is, belesétáltak előbb-utóbb. Tudta, betölthetetlen hiány marad a szellem-ikre után, ha kimegy Amerikába, mégis rábeszélte ő is, mert ez volt az ikre számára az ésszerű választás. Szellem-ikre a szíve szerint nem ment volna, de az értelme szerint igen. Elmebeteg, aki a gyerekeit a Balkánon akarja fölnevelni, ha ennél jobb lehetősége kínálkozik. Persze a szellem-ikrét is minden a Balkánhoz kötötte, a nyelve, a kultúrája, a rokonai, a barátai, aztán elment mégis.

Azt hitték, ettől azért még ők megmaradnak annak, akik.

Tévedtek.

Műtét az emigrálás, nem épp az enyhébbek közül való. És műtét az otthon maradás is, éppoly nehéz és éppoly életveszélyes. A romlás esélyei vannak akkorák mindkét esetben, mint egy agyműtét alkalmával.

Barátja úgy másodévente egy-két hétre hazalátogatott, találkoztak is, nem beszéltek semmiről, ami lényeges. Talán már azt érezték, hogy szétfejlődtek, csak ezt nem akarták szavakba önteni, mert hátha mégse annyira. Vagy mert még nem fejlődtek szét eléggé, holott a lelkük mélyén tudták, hogy kellene. Ezek zavaros dolgok, és úgy is kell hagyni őket zavarosnak, életszerűnek, minden túl határozott állítás belezavar az életbe és hamisítás.

Hogy meghalt a felesége, arra gondolt, lehet, hogy a szellem-ikrétől való eltávolodása a legfájdalmasabb.

És anélkül, hogy elhatározta volna, kezdett a volt barátja fejével gondolkozni, a régivel, az emigrálása előttivel. Ez egyébként a saját régi feje is volt, az otthon maradása előtti. Mert otthon talán nagyobb változások zajlottak le benne is, körülötte is, mintha emigrált volna egy gyökeresen más civilizációba.

Volt neki már addigra két gyereke, akik nem ismerték az apját, vagyis az ő apai nagyapjukat, és nem ismerték a volt feleségét, akitől nem lett gyereke, és nem ismerték a legjobb barátját.

A legjobb barát, valahányszor hazalátogatott, mindig kivitte a gyerekeit az apja sírjához, akire a kicsik nem emlékezhettek. Az amerikai gyerekek jólnevelten ácsorogtak a Balkánra temetett nagyapa sírjánál, aztán mentek vissza Amerikába felnőni.

A legjobb barátja híd akart lenni az apja és a gyerekei között. Így kezdett híd lenni ő is azok között, akiket szeretett, és akiktől a látását, a hallását, a gondolkodását kapta, és a gyerekei között, akiknek valamit adnia illene, az életen kívül, amit nem tőle kaptak, mert hogy az életet nem a nemző és nem a befogadó petefészek hozza össze, arról már elég régen meg volt győződve, akár a primitív népek, amelyek szintén ki tudják ugyan számolni a kilenc hónapot, de nem szokták.

Kicsi láncszem ő egy hosszú-hosszú sorban, eleje homályba vész, vége homályba vész, senkinek sincs kitüntetett helye az időben.

S bár nem tudhatta még a gyerekei szempontjait, a jövőben kialakulókat, érezte, hogy már azok is hatással vannak rá előre. És érezte, hogy akik helyett ő lát és hall, azok ellen a gyerekei fel fognak lázadni. Már-már ezt az összetűzést is kezdte előre élni.

Az elmúlásommal küszködöm, gondolta, és gúnyosan nevetett azon, aki eszerint még mindig önmaga akart lenni: önmagán.

Erdő

Nevezetes vicinálison utaztak, a Moszkva–Gorkij vonalon, amelyről a század orosz irodalmának egyik remeke született, a Moszkva–Petuski című alapmű. Szerzője akkor még élt, tíz évvel később halt meg világhírűen, alkohol okozta gégerákban. Különös volt látni az állomások nevét a mű ismeretében. Hogy valóban van olyan állomás, hogy Szerp i Molot, hogy ez nem a játékoskedvű, gúnyos szerző leleménye. Találgatták is egymás közt, vajon a Jerofejev-mű főhőse ugyan miféle fantasztikus löttyöt fogyaszthatott éppen ezen az állomáson, mert a mű arról szól, hogyan issza végig az utat valaki, akiben a szerző alteregóját lehetett sejteni, és az öndestrukció dicsőségét zengte, ami, belátható, az egyetlen mindenki számára értelmes, normális viselkedés az abnormális közegben.

Baljós is volt azonban, hogy a közönséges helyiérdekű vasút orosz irodalommal telítődött. Sejtette, hogy most veszíti el a feleségét. Nem kellett volna erre az útra elkísérnie. Nem reménykedett már semmiben, tudta, hogy a felesége másba lett szerelmes, éppen hozzá utaznak, a felesége ragaszkodott ahhoz, hogy ő is menjen, ismerje meg a fiút, aki együtt él egy lánnyal, aki négy hónapos terhes tőle; dácsát béreltek azon a nevezetes Moszkva–Petuski vonalon, de még Petuski előtt néhány állomással, így olcsóbb, mintha Moszkvában bérelnének szobát. Hogy mit is akart voltaképpen a felesége, nem tudta. Talán azt akarta, hogy tartsa vissza a végzetes kalandtól, talán azt, hogy adja rá az áldását, de ebbe a dologba bele akarta vonni mindenképpen, ő pedig gyönge volt, hogy nemet mondjon, mégis csodában hitt még magyarán.

Ültek hát a vonaton, nem volt túlzsúfolva kora délután lévén, nyugati szemmel sem lehetett túl sok kivetnivalót találni benne, holott ő akkor már tudta, hogy választani kell, és választott is már elvileg, a nyugati szempontot, még akkor is, ha abból netalán filozófiai és esztétikai mélység kevesebb fakad.

Csak az emberek fontosak, szokta volt mondogatni a felesége, a kapcsolatuk hajnalán; így is élt, rajongott a nagyszerű emberekért, akár barátok voltak, akár a tanítványai, és a barátok, a tanítványok viszont rajongtak érte; a hatalmas orosz térségben már csak statisztikailag is több nagyszerű ember terem, mint az ő szűkös hazájukban, nagyszerűségüket a századok óta s talán valóban örökké baljós háttér csak ragyogóbbá teszi, hősi aurával vonja be és az előző nagyok szentségével gazdagítja, az igazán jelentős tradíció már csak ilyen; és valóban, aki ott remek, az nagyon az, eltökéltebben, keményebben az, sőt ennek akár nemzetközileg is híre megy, ha az illető mondjuk művészi tehetség is egyúttal; ezt ő eléggé irigyelte is az oroszoktól, az ő anyanyelve, pompás anyanyelv egyébként, történelmi és politikai okokból nemhogy az orosz elismertségével nem vetekedhetett, de a kicsi szláv nyelvekével sem, az utóbbit megalázásként élte meg, valahányszor találkozott vele; a nagyszerű embereket ő is szerette egyébként, akárcsak a felesége, sokszor mondogatta dicsekvőleg, hogy az ő hozománya az a sok kiváló ember, akit egész Kelet-Európából az évek során összegyűjtött magának, ezek jó részét a feleségének be is mutatta, kölcsönösen imádták is a feleségével egymást, de, mégis, valamit a halál meg az élet görbületeiről már akkoriban is sejthetett, ha egyszer kicsúszott a tolla alól, hogy „embert szeretni nem szabad, meghal és magadra maradsz”, csodálkozott is magán, amikor ezt leírta, mert érezte, van benne valami. Magáról az volt a képe, hogy ő is mélyen szeret, mégis volt ebben valami távolságtartó, szemérmes tárgyilagosság, feltétel nélkül csak a feleségét szerette, aki viszont akit szeretett, azt kritikátlanul imádta addig, amíg.

A felesége izgatott volt és boldog, hamarosan találkozik a szerelmével.

Szép is volt nagyon, olyan szép, mint amikor beléje, a jövendő férjébe lett szerelmes.

Meg mint amikor három éves együttlétük után, a bolgár tengerparton, szerelmes lett egy kiöregedett bolgár balett-táncosba, akivel oroszul beszélhetett.

Az orosz nyelvbe volt a felesége szerelmes, ezt hamar megtanulta, és meg is tudta érteni. A felesége apjának anyanyelve volt az orosz, a felesége orosz nyelvű óvodába járt kiskorában, mert apját, a Szovjetunióból hazatértet diplomáciai szolgálatba osztották be, emiatt a lánya történetesen Pekingben született és Szófiában járt orosz óvodába; az oroszt ugyan később elfelejtette, és újra kellett tanulnia, nem is lett a kiejtése tökéletes, de mert az apja fiatalon, harminckét évesen meghalt rákban, és ő alig emlékezett rá, apahiányát az orosz nyelv és irodalom iránti szerelemmel pótolta, és akinek orosz volt az anyanyelve, abba hajlamos volt beleesni. Volt egy ilyen szerelme odahaza is, együttélésük negyedik évében, egy Kecskemétre nősült orosz festő, akit a lakásukba is felcipelt a nejével együtt, akkor ők hárman aludtak a hálószobában, ő pedig, a vendéglátó férj, a nagyszoba laticeljén; nagydarab, undorító pasas volt a festő, hivalkodva mesélte, hogy ő már embert is ölt, és valóban, egyszer egy részegen rátámadó férfit kidobott a robogó vonatból, az meg is halt, őt fölmentették, mert nem tudták rábizonyítani. Aztán ez a festő meg a magyar felesége disszidáltak Párizsba, és az ügy elaludt.

De hát ez most más volt. Nem az, hogy a felesége összeköltözik a szerelmével, akinek az élettársa gyereket vár, noha az oroszoknál minden téboly elképzelhető, a gyerekek apátlan, anyátlan szoktak kallódni, ez minden nagyhatalomban így van, hanem az, hogy most el fogja veszíteni, bármiképpen is viselkedik abban a dácsában rövidesen, mert a dolognak az a lényege, hogy végleges legyen.

Nem arról van szó, hogy a feleségének viszonya van, hanem szakítani akar a férjével. Elege lett valamiből.

Amíg a feleségét meg nem ismerte, azt hitte, úgyse fog megnősülni soha. Voltak ilyen-olyan kalandjai, nem voltak igazán érdekesek. Volt szerelmes is jópárszor, megszenvedte, arra voltak valók. De csak a feleségével kapcsolatban érezte, hogy vele végig lehet élni egy életet. Hogy milyen életet is képzelt magának, azt persze nem tisztázta. Nyilván békés, polgári, korszerűen rokokó idillre áhítozott, állandósított szentimentális családi intimitásra, sok barátra, egy-két gyerekre, annak megfelelően, amilyen korban élt, melytől hiába próbált racionális-ironikus távolságot tartani. Az is megtévesztette, hogy minden gondolata a felesége gondolata is volt, és viszont. Nem mérte fel idejében, hogy szempontjai többségét ő maga építette bele a felesége gondolkodásába, minthogy tanította fiatal, gyakorló tanárként a középiskola utolsó évében, és azt sem mérte fel, hogy ezzel öntudatlanul, tehát vétlenül, apai szerepbe kényszerült.

Amikor felismerte, hogy a felesége mindenáron apaként akarja őt kezelni, kézzel-lábbal tiltakozott. De a felesége volt az erősebb. Vagy nem is a felesége, hanem a feleségében mélységesen rejlő, energiákkal teli apahiány. Meg valami más is, valami sötét, öngyilkos késztetés, amitől a felesége félt is, meg vágyta is: egyszer lopott egy áruházban, holott volt pénze, elcsípték, nem lett botrány, mert valahogy eltussolták, pedig a felesége pont a botrányt akarta, és meg akart halni fatalon gyomorrákban, mint az apja. Meg mint az egyik nagybátyja, akit személyesen ugyan nem ismert, de tudta, hogy a legjobbá vált magyar vidéki színház igazgatójaként halt meg, szintén gyomorrákban, negyven éves kora előtt. Gyakran jártak abba a színházba később, és férjként mindig úgy érezte, hogy ebben rejlik valami perverz kondoleálás. Ennek a félelemmel vegyes akarásnak tulajdonította azt is, hogy a felesége hörpölni és habzsolni vágyta az életet, minden határon túl élvezni is, meg minden határon túl szenvedni is tőle, legyen rövid, de annál intenzívebb, legyen szó szerelemről, utazásról, műélvezetről, emberi kapcsolatról, munkáról, dohányzásról; ebben pedig az orosz kultúra, főként az irodalom, akkor is megerősítette volna, ha az apjának, tizenkilences magyar kommunista emigránsok gyermekének, történetesen nem az orosz az anyanyelve. Csak így még végzetesebben jöttek össze a dolgok.

Kamaszlányként buzgó balos volt a felesége, akkor így azonosult; amikor megismerte, már szovjetellenessé érett, és vallásos rajongása az orosz irodalomban talált kapaszkodót.

Annál is súlyosabb a mulasztása, hogy ilyen társsal képzelt el magának életre szóló kapcsolatot.

Ha már a felesége mindenáron apaként akarta kezelni, hogy legyen tekintély, amelyet imádhat, hogy aztán fellázadjon ellene és kamaszkorától elbúcsúzzon, neki, az érett férfinak ezt fel kellett volna fognia és ha a feleségének valóban jót akar, meg kellett volna erősítenie. A bolgár tengerparti kaland után azt kellett volna mondania a feleségének: imádlak, de menj isten hírével, nem azért, mert meg akartál csalni, hanem mert nekem sose lesz az anyanyelvem orosz. Nem mondta, holott a házaséletük attól kezdve hanyatlani kezdett, és nem rendeződött többé.

Talán valami vezeklésféle volt abban, hogy sem a feleségével, sem mással nem is akart nemi életet élni azontúl. De sose tisztázta, miért akar vezekelni. Mégse volt ő érett férfi még, ezt csak a felesége akarta beléje látni, s mert erősen akarta, mint mindent, ő győzött ebben is. Arra sem gondolt, hogy az önmegtartóztatás lehetne talán megoldás az ő számára, akitől az aszkézis nem állt távol, talán aszkézisbe, munkamániába szorult, tíz éve meghalt apját akarta követni (az is kicsapongás, az is kéjencség a maga módján, az apja ezt aligha tudta, de ő tudja, legalábbis olyan a szakmája, hogy tudnia illene), de nem lehet megoldás egy másik ember számára, akiben valamiért gyorsabban múlik az idő.

Mit is nem akart elveszíteni valójában? Egy embert, akit imádott. Egy embert, akit jórészt azért imádott, mert a saját nézeteit visszhangozta, és gyönge pillanataiban a tulajdon érveivel erősítette. Valakit, akinek a számára ő abszolút tekintélyként létezett. Talán ez volt az imádatában a legfontosabb elem. Azt a képet nem akarta elveszíteni, amely a feleségében, kamaszos rajongás formájában, róla élt. Már-már kóros gyöngeség a feleségéhez való feltétlen ragaszkodása, amit most azzal tetéz, hogy fegyverhordozójaként, papucsférjként ellenvetés nélkül elkíséri ahhoz a férfihoz, akibe a felesége beleszeretett.

Talán azért kíséri oda, hogy a válást ne őneki kelljen elsőként kimondania, hanem hozzák úgy az események, s neki a tűrhetetlen megaláztatás után megszégyenülten muszáj legyen elkullognia. Áldozat akar lenni, hogy rokokó-szentimentális életét folytatni tudja az orosz térséghez képest nyugatias, szűkös, ölmeleg ólban, ami az ő hazája, az ő élettere, ahol a feszültségek kellemetesen le vannak fokozva, és a konfliktusokat nem kell megoldani teljesen soha, elborítja azokat a kisszerű hazugság megannyi indája. Ahol azonban a téboly nem teszi a gondolkodást eleve reménytelenné, és ahonnét ha a keleti és nyugati tébolyt továbbalkotni nem is, de megérteni egyaránt van esély. Abban reménykedett, hogy a kétféle elv, a keleti és a nyugati, a kivédhetetlenül vallásos és a kíméletlenül érdekelvű, mindkettő az ember felemás önképe, a két terep közti toronyból belátható, és drámai ütköztetésükből akár valódi tudás birtokába is juthat az ember.

Megérkeztek, leszálltak a szovjet vicinálisról, a felesége rendelkezett kézzel firkantott térképvázlattal, nekiindultak a fagyott, döngölt földúton, ványadt állagú, valaha előkelő faházak mellett vitt az útjuk, csoda, hogy megmaradtak a szovjethatalom ennyi éve után, és odaértek.

A fiú magas volt, karcsú, szőke, szép askenázi, szemében az lobogott, aminek egy orosz zsidó szemében lobognia kell; az élettársa csinoska és jelentéktelen, a hasa gömbölyödött szépen; a dácsa igazi dácsa volt, mindene fából, a kert elhanyagolt, ahogy szovjet viszonyok között illik; nyomban inni kezdtek, mert a vendéglátásra felkészültek, sőt az emeletre a laticelt is felvitték, a vendégeskedésnek több napig kell tartania arrafelé; inni vodkát ittak, sztolicsnaját, akkoriban még könnyen lehetett kapni, és nem is volt túlságosan drága, ez még a békésen pangó brezsnyevi korszakban történt, amikor szerelmet és gyászt megélni, vaskos könyveket olvasni és eltűnődni éppen volt idő; az első pár pohár után természetesen Ahmatovára és Mandelstamra és Paszternákra terelődött a szó, ahogy kötelezően arra kellett hogy terelődjön, ezek a valóban nagy költők utóéletükben mindent megszenteltek, egy bonyolult, többeket, egy meg nem született csecsemőt is sújtani készülő, hamarosan bekövetkező házasságtörést is; figyelte mellette ülő feleségét, akit lenyűgözött a fiú választékos orosz beszéde, meg hogy minden jobb orosz költő életművét kívülről fújja; ez orosz specialitás, könyvek hiányában a pár napra kölcsönkapott szamizdatos köteteket mindenki bevágja, ezért is írnak az orosz költők szigorú, ritmikus-rímes formában a mai napig, mint az ősi időkben, a szóbeliség követelményét betartva; a felesége szemében azt a ragyogást látta, amit akkor vett észre először, amikor József Attilát tanította neki; a feleségének az a végzete, hogy mindig papokba szeressen bele, jött rá a sztolicsnaját szörpölgetve, s ezen eltűnődhetett békésen, a társalgásba úgyse nagyon akarták belevonni, és ő se mutatta jelét, hogy vágyna rá.

Érezte, hogy van a költészet bevonásában valami tűrhetetlenül obszcén, ez a költészet kizsákmányolása voltaképpen, bűnös mellébeszélés; arra nem volt ereje, hogy végiggondolja, vajon a költészet maga ebben nem cinkos-e valamiképpen, de a vodkától könnyedén ködösülő tudatáig az mindenképpen eljutott, hogy a szép, sudár askenáz fiú az orosz néplélek papja most, ő pedig a magyar néplélek papja volt egykor, amikor a felesége belészeretett.

Nyilván nem véletlen, hogy mindkét pap zsidó, jutott el az elméje felszínéig, benne is működhet a feltétlen irodalomszeretet alatt valami kompenzatorikus rettenet. Hogy az oroszoknál az irodalom vallási funkcióval bír, az nem lepte meg; hogy a hazájában is működhet hasonlóképpen, az elgondolkoztatta.

De méginkább tűnődésre késztette az a felismerés, hogy ő is pap, s hogy ez a hivatás eredendően erotikus jellegű. Felfoghatta volna persze az orosz költőkről folyó csapongó, sőt kicsapongó beszélgetést másképpen is, kötelező előjáték, vagy halasztgatás gyanánt, ők ott négyen abban a dácsában egy megíratlan Csehov-jelenet szereplői voltak, mégsem ennyire primitíven érzékelte a helyzetet, ez talán a javára szól, hanem felrémlett benne, hogy ilyen, az Isten és ember közötti közvetítőre vágyni, azt akkor is megalkotni, ha a lényeg más, ha a lényeg a gyónásnál és gyóntatásnál sürgetőbb, mert ösztönös, alapvetően talán a női lélek kizárólagosan vallásos beállítódásából következik, ők teremtik maguknak a papokat, mert nem közönséges halandókkal, hanem felszentelt közvetítőkkel vágynak egyesülni, és a szeretkezésnek az a feltétele, hogy a szentségről a férfi tanúbizonyságot tegyen. Tett is, versek tömegét mondta el kívülről. Tökéletesen mindegy, hogy az askenáz fiú szép és sudár és szőke és kék szemű, ahogyan a német nácik nagykönyvében a fajtiszta árja meg van írva, s hogy ő küllemében a fiú szépségével nem versenyezhet. Itt a hatalmas térség vallása gyűri maga alá a szűkös térség vallását, amiként az a világpolitikában, a világirodalomban is világosan látható; a szép, sudár askenáz orosz fiú lehetne púpos is akár, ő pedig lehetne a legszebb magyar, ez a dolgon nem segítene; mindaz igaz bizonyára, amit a feleségéről tud, az apakomplexusa, az orosz nyelv iránti szomja és bármi egyéb; csak azt nem tudta eddig, hogy a felesége nő, és hogy az mivel jár.

A terhes kislány, a felesége állítólagos barátnője, akit a felesége előbb ismert meg, mint a szerelmét, semmi jelét nem adta, hogy sejtené, mi folyik voltaképpen, időnként kedvesen bevonta a társalgásba, ő válaszolgatott is udvariasan, vendéghez méltón, ezzel, fizikailag érezte, csalódást okozva a feleségének, aki mind orosz, mind nem-orosz közegben botrányt szeretett okozni, vagy a huzamos érzelmi felajzottságban fürdőzni; érezte azt is, hogy türelmét, békés iszogatását a szép, sudár fiú sem érti; ő még nem ismerte a feleségét, csak beleszeretett, ez látnivaló volt, és miért ne szeretett volna bele, a feleségébe csak beleszeretni lehetett, sok barátjával megesett ez később, a válásuk után, és azokból a kapcsolatokból azért nem lett végül semmi, mert gátolta őket a hajdani férj árnya, vagyis ő; a szép, sudár fiú fiatal volt és nem ismert még közelebbről olyan nőket, akikben a primitív meg a legbonyolultabb között az átmeneti szakaszok csaknem teljesen ki vannak iktatva, mint az ő felesége esetében.

Különösen érezte magát ott a dácsa zárt verandáján, ahol iszogattak a durván ácsolt faasztal melletti padkán ücsörögve, másként, ahogy azt odafelé utazva elképzelte. Teljes és megszégyenítő vereségre készült tanácstalanul és gyáván, elsősorban papucs-volta drámai nyilvánosságra kerülésére, s mégsem ez történt meg velük, ami, látta, a feleségét is meglepte, eszerint a férje nyilvános, botrányos megszégyenítésére vágyott a lelke mélyén. Őt azonban valami megvilágosodásféle töltötte el, talán az éhgyomorra hörpintgetett vodka hatására is, attól lett annyira nyugodt, mint talán még soha életében; úgy érezte, noha az események létében fenyegették és addigi életstratégiáját ásták alá, hogy itt most nagyobb erők játékára figyelhet, amelyek legföljebb őt is megsemmisítik.

Nyugalma nem volt tettetett, de valami provokatívnak, gúnyosnak is kellett benne lennie, és érezte, hogy ezt érzik.

Ilyenkor valaminek történnie kell a társaságban, ilyenkor az ülésrend felbomlik, mintha véletlenül.

Kiderült, hogy nincs elég kenyér.

Ejnye, hogyhogy. El kell menni kenyérért.

Csakhogy az üzlet, ott az állomás mellett, zárva van.

Akkor a szép, sudár fiú azt mondta, a postán biztos vannak még, ott majd kérünk kenyeret.

Ez felszólítás volt. Nem a négyhónapos terhes lánynak szólt, s nem is a feleségének, akit a társaságukból nem így akart kiszakítani.

Jó, mondta, menjünk.

Felöltöztek, kiléptek a házból, a két nő a veranda ajtajában nézte, ahogy kimennek a kertkapun.

Elindultak az állomás felé. Száraz, csikorgó hideg volt, amilyen arrafelé szokott lenni, a díszlet meg, a régi, roskadozó dácsákkal olyan, mintha az orosz kultúrába szerelmesedett felesége tervezte volna.

Nem azért lázad ellenem a feleségem, jutott az eszébe a romlott díszlet láttán, mert fel akar nőni, hanem éppen ellenkezőleg, továbbra is gyerek akar maradni, felelőtlen, gyermektelen.

Valami rontás szelleme ült a kicsit ködös tájon, vagy csak ő akarta ilyennek látni, mert végül is semmilyen se volt az a díszlet, nyomorult volt, lerobbant, átmeneti.

Először a boltba mentek, aminek persze semmi értelme se volt, a bolt rég bezárt. Ebből megértette, hogy a szép, sudár fiú zavarban van. Ezen mulatott, de talán mégsem gonoszul, elvégre előfordult már, hogy ő csábította el más feleségét, olyankor ő se tudott zavarában a férjjel mihez kezdeni, például a feleségét is így csábította el, ott volt az esküvőjén meghívott barátként, hátul nevetgélt más barátokkal, és hat hét múlva az ifjú nej már nála lakott.

Akkor a posta felé vették útjukat. A fiú sietett kissé elöl, ő meg utána. A fiú, noha a dácsának csak albérlője volt, a tulajdonos fiának kegyéből (a tulaj hivatalos író volt történetesen, azoknak bőven jutott dácsára), bizonyítani akarta, mennyire otthon van, ezt ő értette, és a fiút csaknem megszánta.

Ezt az érzést elhessegette magától, tudta a szép, sudár fiúról, hogy van már egy gyereke valahol, nem törődik vele, percnek élő orosz csak ő is, kurta kalandok sorozatából állnak a napjai, életterve nincs, nem is lesz, az ő éppen elcsábítandó feleségét is ott fogja hagyni hamarosan, meg az öt hónap múlva születendő gyerekét is, nincs benne felelősség a másik ember iránt, munkál benne a sok évszázados rontás, a mások iránti teljes közöny, ha neki rossz, robbanjon fel a világ, hiába zsidó, pánszláv a lelke.

Ezt választotta hát a felesége. Pedig a házasságuk első szépséges három évében átállította a felesége lelkét, megszerettette vele a magyar irodalmat, amit addig nem is igen ismert, megszerette a felesége a magyar költőket és magyar írókat nagyon, meg is köszönte hálásan, és nem is áll a magyarság másból, mint az irodalmából, egyebekben olyan a magyarság, mint más népek, kicsit jobb, kicsit rosszabb, de olyan. Furcsa, hogy egy kéttagú családon belül lefolytatott egy magyar szabadságharcot. Úgy tűnt, sikerült. Most pedig látszik már, hogy a magyarság ismét veszíteni fog.

A posta bezárt ajtaján sokáig zörgetett a fiú, ő addig a lépcsőfeljárat alján állt és várt. Az ajtót végre kinyitották, rövid tárgyalás után kiderült, nekik sincs kenyerük, az ajtó bezáródott. A fiú csalódottan lement a lépcsőn.

Nem baj, mondta ő.

Ez az ösvény itt, mondta a fiú, az erdőbe visz, arra szoktunk sétálni, nincs kedved megnézni?

Puszty paszmotrim.

Elindultak az ösvényen és rögtön az erdőbe értek.

Óriási fenyők övezték az ösvényt, a településen latyakká olvadt hó jéggé dermedve megmaradt az ágakon, könnyű éji szél fújt, a vékonyabb ágak egymáshoz kocódtak és csilingeltek. Egyszerűen zenéltek. Sose hallott ehhez fogható muzsikát.

A fiú talán szlávos: önkínzó, leszámoló beszélgetésre készült, szokták az olyat élvezni kéjesen, de aztán mégse szólalt meg, és nem szólalt meg ő sem, túl szép volt a zene.

Bandukoltak az ösvényen, a hatalmas fák a holdfényben vakítóan fehérek voltak, önmagukat tükrözték és csilingeltek.

A fiú talán egy orosz erdőt akart neki megmutatni, ennen emberi fensőbbségét bizonyítandó, mert hiszen Magyarországon ilyen hatalmasra nőtt és ennyire jéggé dermedt fák biztosan nincsenek, s ő, az orosz zsidó, ennek az erdőnek a törvényes tulajdonosa, míg vendége, akinek a feleségét még aznap éjjel le fogja fektetni, ilyen erdővel, ekkora és ennyire szép transzcendenciával nem rendelkezhet, vagyis emberileg sem ér fel hozzá; talán kevesebbet akart, úgy vélte, az az erdő az övé, és ezt most megmutatja, mintegy a hozományt; vagy ennél emberibbet akart, a saját tulajdonát meg akarta osztani azzal, akit éppen kifosztani készül, az erdőt ajánlotta fel a nőért cserében; talán előre ki akarta engesztelni, súlyos bűntudattól űzve, a jogfosztandót; de a vendég, aki ilyen magas fákat még életében nem látott, nem annyira orosznak fogta fel az erdőt, amely szépségével és fagyával lenyűgözte, hanem erdőnek, amely annak a bolygónak a tüneménye, amelyen a röpke tudattal bíró élők, az olyanok, mint ők, átmenetileg tartózkodni szoktak. Legalábbis erről szólt az ő hallgatása, és a fiú ha nem is pontosan, de megérezhette ezt, mert némán ment tovább.

Aztán megálltak. A fiú azt javasolta, forduljanak vissza. Vissza is fordultak. Némán bandukoltak. Elértek a dácsához, bementek, levették a kabátjukat, az usankájukat, a nők addigra krumpliból meg minden fellelhetőből lepényfélét sütöttek, az a kenyeret kiváltotta, ettek és ittak hajnalig egyre részegebben, ő félóránként visszautasította, hogy a feleségével menjen fel az emeletre aludni, hajnalban a felesége kikísérte az állomásra, megvárta vele az első Moszkvába menő vicinálist, felszállhatott volna rá, volt idő, még mindig dönthetett volna másképpen a felesége, ebbe neki már beleszólása nem lehetett, de idegenül nézett rá a felesége, idegent kísért ki az állomásra, távoli kicsi térség észlelhetetlenül parányi hangyáját, nem szállt fel, ő visszazötyögött Moszkvába, a felesége visszagyalogolt a dácsába, az első távolodó lépéseit még látta az ablakból.

Akkor történt meg, ami megtörtént. A tágasabb, végzetesebb térség vallása győzött. Akkor kellett rádöbbennie, hogy a felnőttkorba ért, és hogy azzal a nővel, akit a legjobban szeretett, a házassága véget ért, európai-szentimentális-békekorszakbéli jövőképe összeomlott. Nem mintha ez elhatározás lett volna a részéről, az ember akkor sem határoz el semmit, ha szentül megfogadja, jönnek később értelmetlen, a lényeget nem érintő őrjöngések, visszatáncolások, próbálkozások, hiábavaló áldozatok, önkínzások, melyek a másik minél alaposabb kikészítését célozzák bosszúból, méltatlan érzelmi dúlások, hogy teljék az idő, meg egyéb ilyenek.

A felesége, miután visszatért, mert az ösztöndíja lejárt és álmatagon élt és csak feküdt az ágyában hónapokon át és orosz regényeket olvasott és végre elváltak és szétköltöztek, egy darabig komolyan fontolgatta, hogy kimegy a Szovjetunióba és ott fog élni azzal a fiúval, vagy mással.

Ő igyekezett lebeszélni, próbálta attól a típusú tébolytól megóvni, amely arrafelé általános és minden válfaja gyilkos; valami keveset elért, a felesége nem ment ki, ő pedig legalább a lelkiismeretét megnyugtathatta.

Később jött csak rá, hogy ez nem az ő műve volt, ezt a felesége már magának harcolta ki egyedül, felnövőfélben. Igaz ugyan, hogy végül olyan családot választott magának, ahol az infantilis létezés meg volt engedve, művész-família lévén, a belső érzelmi viharzást kifelé fordították, a csaknem másodnaponta megjelenő érdekes vagy kevésbé érdekes, csapatostul érkező honi és külföldi barátok és ismerősök dús megvendégelésével, a sereglet nyújtotta szüntelen szenzációval leplezték, de, mert ő is elő-előfordult abban a közegben, láthatta, ott mégis a felesége lett az egyik leginkább felnőtt. Hogy ebben a feleségét segítette-e az orosz kultúra vallásos imádata, amiben annak a nagy létszámú, vendégek számára mindig nyitott családnak a tagjai nem osztoztak, nem tudta, abba már betekintése nem volt. Talán segítette. Ha valakinek a kisagyában van egy kicsi saját világ, ahová visszahúzódhat, ami csak az övé, az megvédi a létezéstől. Ezt ismerte, őt is a krokodilagyában zsibongva fészkelődő képzelete mentette meg a semmis mindennapok sorozatától.

Aztán egyszer meglátogatta a volt felesége, ő egyedül élt akkor, a felesége nagykabátban beleült a fotelba, amelyben sokszor ült régen, amikor még együtt éltek, csak pár percre ugrott fel, mondta; kicsi, hordozható hamutartóját a fotel karfájára tette, egyik cigarettáról, ahogy szokta, a másikra gyújtott, és beszélgettek vagy három órát, pontosabban a felesége beszélt, és elmondta, amivel, úgy érezte, tartozott. Ő hallgatta, alig szólt közbe, a felesége felnőtt, mélyen gondolkodó emberré vált, mindent tudott, amit ember tudhat, józanul ítélte meg közös múltjukat és a jelenlegi helyzetét is egyebek között; ő csodálta azt az embert, aki ott ült a hajdani felesége foteljában, az aktuális férjre a legkevésbé féltékenyen, ő egy ilyen emberrel már félt volna együtt élni akkor.

Boldoggá tette, hogy ilyen embert ismerhet, de valami balsejtelem is felködlött benne, a beszélgetés olyan volt, mintha utolsó lenne. És bocsánatot is kért tőle a felesége a végén, ő pedig hiába mondta, amit valóban gondolt, hogy nincs miért. Miután a felesége elment, kiürült végképp a lakás, ahol évek óta egyedül élt emlékektől nyűgözötten, és soká tűnődött, ugyan miért kérte annyira a volt felesége a feloldozást.

Ez két hónappal azelőtt történt, hogy a volt felesége saját kezűleg tapintotta ki a daganatot, amit az orvosok a panaszai ellenére hónapokon át nem tudtak kimutatni.

A volt feleségében az idő gyorsan múlt, és abba a rákba halt bele, amibe az apja meg a nagybátyja, csak jóval hosszadalmasabban, az orvostudomány azóta történt fejlődésének következtében; tartott a kínlódása hat éven át; közben elhagyta az új férjén kívül mindenki, aki szerette, a barátok, a barátnők, a tanítványok, sőt még ő is, a második férje; arról a szintről, ahová felküzdötte magát, már a harmadik műtét után visszazuhant egy tíz éves gyerek tudatába, ehhez tartotta is magát, akkor már csak így bírta ki, igaza is volt talán, és megműtötték még áttételekkel utána négyszer vagy ötször, világos pillanataiban azt mondogatta: szarok nektek megdögleni.

Az az erdő, az az erdő talán azóta is olyan, de ha kiirtották, ott mindent kiirtanak, ami eleven, valahol másutt megvan, vagy ki fog nőni egyszer újra, és a jeges ágak egymáshoz ütődnek.

Fellini, köd

Néhányszor a falnak fordulva, fekve talált a laticelen, alig bírt életet verni belém.

Először, emlékszem, nagyon megijedt.

Másodszor már tudta, aznap semmit sem bírtam írni, vagy amit írtam, rossz volt.

Majd összejön, próbált vigasztalni.

Néha elolvasta, amit én pocséknak tartottam, és azt mondta, első (második, harmadik) vázlatnak nem is olyan rossz.

Tudtam, hogy nem mond igazat, de összeszedtem magam valahogy.

Egyszer pokoli fejfájással jött haza délután a tanításból, nem segített sem antineuralgika, sem egyéb, feltettem a lemezjátszóra Bicsevszkaját, az se segített rajta. Aznap, legalábbis úgy éreztem, az egyik fontos fejezetben sikerült valami szépet kitalálnom, megmutattam neki. Hősiesen koncentrálva elolvasta, tetszett neki, örült, de a fejfájása nem enyhült, lefeküdt a laticelre (más fekvőalkalmatosság nem fért be a nagyszobába) és szenvedett.

Este egy Fellini-filmet adtak a tévében, a Nyolc és fél-t, ő még nem látta, mondtam neki, nézzük meg.

Kis képernyős fekete-fehér Tünde-tévénk volt, a barátainktól kaptuk az esküvőnkre (nagyon nem akarta, hogy összeházasodjunk, félt tőle, hiába érveltem, hogy az csak egy papír, viszont így ő is kaphat beutalót Szigligetre, nem kell többé csöveznie, ami felett egyébként a szigligeti gondnok nagyvonalúan szemet hunyt). Nem sokat lehetett látni a kis képernyőn a filmből, de már a felénél elmúlt a fejfájása.

Akkor mondta: az a művészet, amelyik elmúlasztja az ember fejfájását, olyat írjál nekem.

Pokolian féltékeny lettem Fellinire, és igyekeztem.

Már kész volt annak a sokszáz oldalas kéziratnak az első változata, amikor a moziban megnéztük az Amarcord-ot.

Később kiderült, a mozigépész hamar haza akart menni, és néhány felvonást megspórolt a filmből, például a ködjelenetet, de így is fel voltunk kavarva rendesen, könnyeztünk a végén, és ő azt mondta, üljünk még be valahová, mielőtt hazamegyünk.

Beültünk egy presszóba. Felhajtotta a kávét és egyik cigarettáról a másikra gyújtott.

Hosszan elemezte a filmet, aztán váratlanul azt mondta: nem ilyen a regényed, nem lehet sírni tőle, szart sem ér.

Mondtam neki: ez csak az első végigírás, várd meg a másodikat, a harmadikat, amíg kész lesz, ez csak a csontváza, majd rákerül a hús, de ő, életében talán először nem hitt nekem. Vehemensen védte Fellinit, mintha én támadtam volna, mintha leszóltam volna az Amarcord-ot, holott ugyanúgy meg voltam rendülve, mint ő.

Még legalább háromszor néztük meg az Amarcord-ot együtt, lassan összeállt az egész, mert a mozigépészek mindig más felvonást hagytak ki belőle, tudtuk kívülről, és közben azon igyekeztem, hogy olyan művet írjak, amitől elmúlik a fejfájása.

Fellini pontosan negyven nappal őutána halt meg. Fellini koros volt már, ő még fiatal. Ez a két halál így egymás után mintha kicsit sok lenne már nekem. Fellinit, az embert, nem láttam soha. Azt tudtam, hol lakik Rómában, az egyik kolleganőm a Corvina Kiadóból írt a Mesternek olaszul, a Mester, csodák csodája, visszaírt, és fogadta is Rómában a lakásán. Fellini a konyhájában, háziruhában fogadta, közvetlen volt és tréfálkozott, és amikor feleségemmel eljutottam Rómába, és történetesen abba az utcába tévedtünk, meg is jegyeztem, hogy na, itt lakik Fellini, talán fel is ugorhatnánk hozzá. De őt az eleven Fellini nem érdekelte, és különben is nagy rohanásban voltunk egy Michelangelo és a Forum között.

Gradisca, Gradisca, Gradisca, mormolom most magamban, mert eleinte feliratosan, szinkronizálatlanul láttuk az Amarcord-ot, és azt is mormolom magamban, amit a hosszúra nőtt bolond a fán: Io voglio una donna, io voglio una donna. Nem vagyok beképzelt régen, de írtam egy-két Fellinihez méltó fejezetet azóta, neki már az agyában vájkáltak akkor mindenféle szikékkel, próbálta még elolvasni, de hiába; Gradisca, Gradisca, Gradisca, mormolom magamban, és feltolul egy álmom, pár hete álmodtam, megyek egy hatalmas hegyoldal mellett, letarolták, temérdek földet ástak ki, mintha valami irdatlan alapterületű felhőkarcoló alapozására készülnének, és akkor egy mezei úton jön Ő, és azt mondja, az az ő sírja, büszkén, kissé hivalkodva mondja, pimaszul, mintha még mindig velem ellenkezne, ellenem lázadozna még mindig; aztán megenyhül, fényképeket vesz elő, azon mi vagyunk láthatók, ő meg én, nézem a fényképeket csodálkozva, sose láttam őket, ő pedig azt mondja: tudod mikor kaptak le minket? két nappal a halálom előtt! de ugye milyen szép pár vagyunk! Bólintok, szép pár vagyunk valóban.

És álmomban nem tudom, hogy a halála előtti hónapokban már nem látogattam meg.

Vagy még álmomban is tudom, sőt.

És várom, hogy álmomban meglátogasson újra, de azóta nem jön, elvégre megbocsátott, minek jönne újra.

Gradisca, Gradisca, Gradisca…