Határszonett
| Egyetlen élő én a legutolsó |
| pillantás arra ami nincs sehol |
| az első ráeszmélő és az első |
| elfogulatlan pártatlan mosoly |
|
| a legutolsó élő én ki készül |
| hogy meglegyen az összes vére-ontott |
| s még egyszer visszapillant feledésül |
| és felnevet még egyszer én tudom hogy |
|
| szép volt nagyon szép szinte élni kellett |
| ezer világ sem álmodhatna szebbet |
| mint álmodott a létező az EGY |
|
| szép volt ám nem kár érte hogy vége lett |
| nem lehetőség volt csupán az álma |
| és szörnyű lenne ha valóra válna |
|
|
Másik történelem
| Együtt vagyunk ma mind a végtelen menetben |
| királyok és bolondok és szajhák meztelen |
| halomban és az úton hol út-szél nem terem |
| pehelyként osztozunk a nem-teendő tetten |
|
| és hallatlan szavakban és hangtalan mezőben |
| nem bujdokolva bőszen de szó- s mező-magunkban |
| sem innen elgyötörve se visszavágyva onnan |
| sem érkezve se várva sem pedig elmenőben |
|
| együtt vagyunk ma mind és nem lehet határunk |
| a fény amit időnek becéztünk rettegésből |
| holott ha nincs történelem a lét semmit sem őröl |
|
| a megéletlen élet mélyén suhogva szállunk |
| a csöndünk átszüremlik az ordenáré lármán |
| együtt vagyunk ma mind a szellem lakomáján |
|
|
A szellem lakomáján
| Túltág mezőben alszunk csorbán és jóllakottan |
| nem-léttel gazdagon terített halk mezőben |
| tapasztalt magzatok mindegyre kétkedőbben |
| mélázunk s mely ki sem nyílt szemünk kivájhatatlan |
|
| az ármányos ragyogvány bennünket nem vakít el |
| minden pokoli pletykát tudunk a létezőről |
| s hatalmas ólmos álmot hívunk magunkra őrül |
| mert minden ócska emlék feltámadásra kérlel |
|
| minket akik már egyszer bénán és készületlen |
| bujkáltunk annyi téves és nem-ránk-mért szerepben |
| hogy nincs is lehetőség eltévelyedni jobban |
|
| alszunk tehát mezőben ám nyugtalan az álmunk |
| micsoda ósdi mókát kell újra kitalálnunk |
| ha egyszer minden összejön véletlenül a konstellációban |
|
|
Előkészület
| Oszlopai ledőltek sorra csendben |
| és nem vakítja előd árnya többé |
| tűnődve mállik magtalan előddé |
| lehetne már és mégsem lesz kegyetlen |
|
| s míg ösztöneit elfogadva bölcsen |
| az ismeretlen rángatók szerint |
| bábbá löttyed kántál ütemre ring |
| s terve csak az hogy perceit kitöltse |
|
| a földi létbe némul és magában |
| a Majdani Nagy Beszélgetésre készül |
| érzékeire hályogot növesztve vénülésül |
|
| és átborzongja már a másik áram |
| s együtt velünk a forrástalan fényben |
| tárgyak belső falára rebben észrevétlen |
|
|
Dilettánsok
| Midőn a kőtáblányi tévedések |
| és többszáz ellentmondó rendelet |
| között a szikkadt létfeltételek |
| gyökerét rágó katakomba-népet |
|
| mint másik ura nyomja el az álom – |
| tapogatózva labirintus-hosszan |
| a két nemiszerv végre egybecsusszan |
| egymásba hatol két elemi állam |
|
| s mielőtt izzadtan és lassú szívvel |
| magukba térnek vissza boldogan |
| egyszerre két halandóság fogan |
|
| mit félbe bontva egyikük se bír el – |
| vigyorunk ők és ők a mi erődünk |
| mert azt hitték hogy megszöktek előlünk |
|
|
Őbenne élünk
| Kulisszák között félrehajtott fejjel |
| csöndet fürkész tűnődik céltalan |
| lélekkel lát nem szemmel és ha van |
| baljós üresség ő mardosva meglel |
|
| nagyobbat annál s újabb fájdalommal |
| minden előzőt gyógyítón tetéz |
| s a mérhető idő e könnyű géz |
| lefoszlik róla mert ki sose rombol |
|
| sem öl szándéktalan és tiszta kézzel |
| másokkal mint sebekkel vértezetten |
| iránytalan mélység mely mérhetetlen |
|
| ahol káprázat és miazma vész el – |
| halálfegyelmünk benne hatja át |
| a lehetőség buja látszatát |
|
|
Hajdani jobbak éneke
| Hová merülsz Különbség akit áhít |
| és képzeleg a bűnre gyönge vétlen |
| hová bújsz ha az átmeneti télben |
| a csatatér levedli katonáit |
|
| s a látott és a látó feledésbe |
| együtt merül és eltűnnek a holmik |
| s a véget ért folyamat összeomlik |
| egyetlen pillanattá – ó mivégre |
|
| hogy jönnek még egymás sarkára hágnak |
| bőrrongyba burkolt arcuk oly fehér |
| mind azt reméli egyszer általér |
|
| és túlsó partot álmodik magának – |
| hol vagy Különbség hajdani halálunk |
| értelme hol vagy mert itt sem találunk |
|
|
Az ünnep vértanúi
| Mi láttuk: istenbendő a tömeg |
| és minden utca áldozati oltár |
| embervért ittál vidáman ha szóltál |
| s ha nem – bárányát benned lelte meg |
|
| a mindig kétfelé kegyetlen ünnep: |
| émelygést habzsol csordában a fönti |
| étvágyat mímel s túl szépen köszönti |
| a tálon reszkető szerény letűntet |
|
| s mint két korszak a két vad meztelen |
| egymás ajkába köp a hosszú csókban |
| úgy lesz a pazar díszítmény valótlan |
|
| és lesz a végeredmény újra kezdet |
| s mi látjuk csak túlnan az ünnepen |
| az ünnep él az ünnep éhesebb lett |
|
|
Üzenet
| Levetkőzni a múltat és kivetni minden gondolat-koloncot |
| emléktelenné válni puszta szemmé eltűntekért lebegni rezzenetlen |
| hid lenni láthatatlanul két parttalanság között a szellem |
| mely egyetlen megoldhatatlan képlet káprázatába mindent lebonthat |
|
| s ha ráeszmél oldódni szédül máris az öntudatlan tágas tengerében |
| íme a cél melyet elérni átkúszván minden anyagon és elmén |
| – ahogy a Törvény szól: a legparányibb akadály felé törekedvén – |
| nem sikerült nekünk s nektek sem sikerülhet se gyöngéden se szépen |
|
| sem belet ontva mert hisz társadalmat emel magának minden élő égnek |
| s a benne foganó s beléje hulló hatványozódó tudathasadásban |
| nem láthat túl a javakba csapódó észlelhetetlen ösztönáradáson |
|
| s az omló csontváz-korall-televényen az áldozatban lelvén okát a teljes vereségnek |
| magába váj a gondolat – ott fáj itt nem fáj ugyanaz a távlat |
| ne féljetek ínségtől vert sebektől a gondolatok nem sokáig fájnak |
|
|
A tudásról
| Ki tudni vágyod amit szép elődöd |
| élete árán sajtolt ki magából |
| gondold meg jobb ha életösztön gátol |
| mely hívebben óv mint ahogy te őrzöd |
|
| s ha egyszer pupillád örvénye ásít |
| feléd szemedről lehullván a hályog |
| a megalkuvás legyen a határod |
| hogy elkúszhass a legvégső határig |
|
| mert jaj annak kinek hajléka díszlet |
| egyik percről másikra ugrik át |
| jaj annak aki ismeri magát |
|
| jaj annak aki tudja mit cselekszik |
| a harapásba pusztul mielőtt |
| pusztít akinek vámpírfoga nőtt |
|
|
Hasztalan biztatás
| Susogjuk: olykor minden robbanásban |
| van sűrűdés és benne olvadás van |
| az államban mely úr a felszínen |
| az oktalanság mélysége üzen |
|
| fegyverszünet vagyunk az állam álma |
| vagyunk előtte és vagyunk utána |
| hol búvik hol formába forr a szellem |
| időt fogalmaz álló volta ellen |
|
| s mi visszatérünk mert időnk az élet |
| a lehetőség sem vész sem terem |
| eredő cél a végtelen perem |
|
| s mi el se tűntünk mert időnk az élet |
| s mielőtt ismét megkövül a láva |
| a buborék ráébred önmagára |
|
|
Bölcsődal
| ki tévedésből magjának nézne |
| leszel anyádnak átka pénze |
| koldus leszel király leszel |
| pestis emel föl lepra visz el |
|
| anyád örömlány apád herélt |
| valahány ősöd semeddig élt |
| kölyköd ha lesz beléd harap |
|
| a végzet immár szívedben lépdel |
| hízlalnak ízes giliszta-péppel |
|
|
Ősök virága
| Midőn már nem is látszó messzeségig |
| tűntek a végső árnyak is előlem |
| agyamban új gond űzte el a régit |
| amelyből újat s újra újat szőttem |
|
| csüggedtem volna lankadt képzelettel |
| de öngörgő kerékként forgatott |
| vágyat és célt bennem a Szeretet mely |
| mozgat napot és minden csillagot |
|
| s bár mélybe tűnt kövület-nyelvemen |
| nem szólhatok s nem győzök semmi módon |
| s felfogható tanulságom a NEM |
|
| bolondul és pompázva folytatódom |
| ősök virága én amíg hiszem |
| hogy a semmin kívül nincsen semmi sem |
|
|
|