Van talán

Dél

Ahol egy szép halál megér egy életet

ahol a birkanyáj egy pszalmuszt bégetett

ahol a déli hő egy követ égetett

ó Dél Dél Dél

Ahol a nagyság csak a még nagyobb lehet

ahol a táj fölgyújtja képzeletemet

ahol a táj zord ott az ember szép lehet

ó Dél Dél Dél

Ahol a harmónia sose létezett

ahol a harmónia megteremtetett

ahol a születés megér egy végzetet

ó Dél Dél Dél

Ahol nincs más menekvés csak a képzelet

ahol az őrjöngés csak nagy csak vad csak ép lehet

ahol egy szép halál megér egy életet

ó Dél Dél Dél

Vasárnap

Füstölnek a kémények. Mellettük

jóízű templom készül.

Hazavinném, pirítósra aprítanám,

szűkösebb időkben hittel vacsoráznék.

Az ökörnyál szilárd levegő.

Ha körbeszőné önmagát,

vállamra vetném, hazavinném,

derekunk alá dagasztanám dunyhává.

Testünk rozoga járgány,

évezredes típus.

Megnyomkodom a melleidet: töff-töff,

száguldjunk haza sokasodni.

Dúdolgató

tőlem tehozzád eltalál

a vers akár a kő

az élő ember éghető

és hadba száll

tagadható belátható

a csecsemő a cuclival

s a roggyant térdű agg szivar

hősnek való

én mondom el az álmodat

hogy megszülettem és neked

a célunk egyre fényesebb

és távolabb

Ahmatovához

Sokan vannak itt az emberek,

kedvesemet mutatom neked.

Állunk szépen, meghatódva, párban,

körülöttünk csupa-csupa nyár van!

Mosolyodra nem láthatni át:

behavaz a cseresznyevirág.

Így mennek ők

köröttük mélyzöld törzsek

és néhány arany levél

két apró szerető

zöldellve mendegél

arany levél az ég is

az útjuk csupa árnyak

előttük véges odvak

és mennek pedig állnak

és mintha fából volna

a hátuk és a léptük

s a gyökerek surrogása

szinte hallana értük

és egymást átkarolva

így távolodnak ők

hatalmas árnyak alján

két apró szeretők

Van talán

Csak van talán egy erdő valamerre

hol fagyni készülnek a levelek

hol hegyre föl hegyről le föl a hegyre

csak megyek és megyek és elmegyek

mert van talán hisz van talán egy út is

hol nem jár más csak néhány fa meg én

Ha el kell vesznem veszhetek tán úgy is

mint tavaszok lombhullás idején

és nem mint új szerelmek ha int a régi

s nem lehet maradni se visszatérni

Egyszer tán minden visszavonható

mert van talán egy erdő valamerre

hol nincsen többé szükség kegyelemre

s lehet hogy holnap lehullik a hó

Csak egyszer

ezen a tájon éltek s élnek majd emberek

s ahogy én idejöttem majd éppúgy elmegyek

itt megteszi az ember ha van mit megtehet

s ha nem teszi hát istenem akkor is elmehet

ezen a tájon szél fújt s ha nem, honolt a szélcsend

itt büntették a vétkest és bűnhődtették a vétlent

itt sok nagy bűn volt bűn volt a bűn a szerelem

a szép a szebb a mégszebb bűn volt a kegyelem

ó vándor te ki élsz még s lehet hogy énhelyettem

gondold meg hogy e tájon tán én is vándoroltam

s mások helyett mint illik voltam gyűlölt s kegyetlen

s ahogy szokás megéltem bizonyos rút időket

s amennyit megtehettem hát én se tettem többet

s bár volt mit megbocsátanom lehet hogy megtoroltam

ó gondold meg hogy mindig nagyon nagy volt az élet

ahogy erről a szélcsend s a hallgatás beszélnek

s ha nem volt eddig alkalom ó nézd mily oszthatatlan

a gyász ezen a tájon mely nem rossz csak gondolatlan

és most az egyszer mindegy kifulladt inhalált

vagy éppen kapát ásót vagy kardot kalapált

csak most az egyszer mindegy mi volt ha volt a vétke

s hogyan bűnhődött ha magát valahol tettenérte

s mindegy hogy luk fogadta be vagy szertelen verem

így is meg úgy is pocsékba ment az aznapi élelem

s itt nő bár fű is nőnek fák és nőnek az egek

levél a fán felhő az égen én meg elmegyek

ó kapd le fejtetődet és úgy nézd e határt

mert mindazt itt temették ki egyszer errejárt

Így

csöndes szobában csendesen

csésze kávé az asztalon

kettesben ülök teveled

dúdolgatod a versemet

és eltűnődünk így

legalább ketten

magadnál és magamnál

nemesebben

mert mindig te vagy a célom

így vagy velem

érted bolyongok

bűntelen

mert sejtelek s a

bennem születő

általad lesz

igaz és érthető

képedre így formálsz

s képemre téged én

kettőnk viszonya ez a vers

így születik a költemény

és viszonyunkat

nem fertőzi érdek

holnapi harcos

látod én elérlek

cigarettádba

beleszívok holnap

igazat adva

új szempontjaidnak

s tudom

igazat adsz nekem

ki érted voltam

bűntelen

és én ki utódját lelte meg

és te aki az ősét

mi vagyunk itt

a szebbik lehetőség

az egyetlen

a folytonos igazság

szürcsölöm kávéd

szívom cigarettád

ha tévelyegnél

visszatartalak

így fakadnak

bennem a szavak

ha tévelyegnék

arcodba mártom arcom

így osztozunk

a harcon és kudarcon

nem államok közt

nem a csatatéren

a lényeges határok

bennünk húzódnak érzem

játszottam én is persze

de föl nem adhatom már

hogy kettesben éljek példás életet

mindazzal aki olvasná versemet

Én itt

Én itt valami szépet akartam,

én itt egy kicsit megjelentem.

Néztek, néztek, pedig ők hívtak,

néztek merengő, párás szemmel.

Segítettem volna örömmel,

dehát én valami jót akartam.

Elköszöntem, elmentem szépen,

ők még most is néznek utánam.

Mintha

Mint akinek sohasem

vetnek véget, okosan

kényszerítem magamat,

hogy akarjak még valamit,

mintha mégis volna mérték,

lettek volna, akik mertek,

akik bár szívemet elérték,

szívemből tovább menetelnek,

hatalmas, hangtalan hadak,

az időn kívül rajzanak,

felsorakoznak a harsonámra,

hagyják, hogy higyjem: nem vagyok árva,

hagyják, hogy mégis megteremtsem

– csak amíg élek – azt, ami nincsen,

szememtől kifelé vakság a részem,

amit így látok, azt is szebbé nézem,

előttem végtelen menet,

mögöttem végtelen menet,

mint aki van még, úgy menetelek.