Csevegés Csokonaival

Mint Vörösmarty várnám én Petőfit, de Csokonai üt vállamra hetykén. Csevegni kezdünk. Ő már nagyvidáman, én pedig – persze – nekikeseredvén. – Oda se neki, öregem! – Vitézen jól áll a csinos giliszta-palást. Én persze ott tartok, hogy hüppögöm: – Hát soha mást? Hát soha, soha mást? Vitéz vállat von, leesik a karja. – Ugyan – legyint a féllel –, fel ne vedd. Én belenézek tátongó szemébe. – Öregem, üres mindkét üreged! – Hiába gúvadsz, többet te se látsz – feleli ő és előre mutat. Ujjpercén vasgyűrűbe vésve áll: „Csak Szárszóig közlekedik vonat.” Vitéz nevet. Nevetni kezdek én is. Nevet a vaáli erdő és az Ér. A földre hulló fogak pattogását, mert nincs más, most már nem adnám semmiért. És táncba kezdünk. Soha ilyen táncot! Kurjongatunk! Vitéz Mihály meg én! És hadak jönnek, hadak mennek némán. Mi tombolunk az idők fenekén.