Gólszegény forduló

Errefelé

megdöglöttek már sokan.

Nézzünk körül,

ki az, aki hátravan?

Ki jobbra tart,

ki pediglen balra.

Ne vigyorogj!

Így szólok magamra.

Nagy dolog ez!

Komoly dolog ez a nép!

Patyolatlen

lepedőjén lepedék,

hadd lobogjon,

fogd be kényes orrodat,

úgyis hullák

irányítják sorsodat.

Meg is ölnek!

Téged is, te balga!

Ne röhögjél,

ne röhögjél rajta!

Erős vagyok

Én tudom: akinek az a sorsa,

az el fog jutni odáig.

Én tudom: aprócska töredéke

marad csak meg az úgyis keveseknek,

de az marad meg, én tudom.

Én tudom: nem lehet másképp,

hordába kell verődni, és

tudni fogják mások is, ha eljön

az idő, mert tudni fogják

és eljön az idő, mi tudjuk.

És eljött az idő és egyedül

és számkivetve és kérgesen

a szédelgő időnek peremén

az intésemre koponyám lebillen,

mert erősebb vagyok, ha akarom.

Lucsokban, télen

Állok hülyén lucsokban, télidőben.

Lehet, hogy elterültem.

Az is lehet, hogy élek.

Lucsokban, télidőben

egyhelyben mendegélek.

Cuppogj, bakancsom, hétmérföldes,

csodára várni jó idő ez.

Lesz csoda még? Lehet, lehet.

Kézbe veszek, elszitálok

egy szürke, lucskos felleget.

Ahogyan látok, úgy látni tilos,

de minden élő megtörik hirtelen.

Szemet hunyok magamra – jó meleg –

és hirdetem…

a nem-tudom-mit hirdetem.

Kitérő

Nagy valóság! Csupa merő látszat.

Nem játszhatok. Volt-e, aki játszott?

Ó, a balgák! Őket hol találom?

Azt hitték, hogy élnek a világon!

Tévedés volt. Kitérő. Hanyagság.

Látásom: vakság utáni vakság.

Csevegés Csokonaival

Mint Vörösmarty várnám én Petőfit,

de Csokonai üt vállamra hetykén.

Csevegni kezdünk. Ő már nagyvidáman,

én pedig – persze – nekikeseredvén.

– Oda se neki, öregem! – Vitézen

jól áll a csinos giliszta-palást.

Én persze ott tartok, hogy hüppögöm:

– Hát soha mást? Hát soha, soha mást?

Vitéz vállat von, leesik a karja.

– Ugyan – legyint a féllel –, fel ne vedd.

Én belenézek tátongó szemébe.

– Öregem, üres mindkét üreged!

– Hiába gúvadsz, többet te se látsz –

feleli ő és előre mutat.

Ujjpercén vasgyűrűbe vésve áll:

„Csak Szárszóig közlekedik vonat.”

Vitéz nevet. Nevetni kezdek én is.

Nevet a vaáli erdő és az Ér.

A földre hulló fogak pattogását,

mert nincs más, most már nem adnám semmiért.

És táncba kezdünk. Soha ilyen táncot!

Kurjongatunk! Vitéz Mihály meg én!

És hadak jönnek, hadak mennek némán.

Mi tombolunk az idők fenekén.

Ma minden

Ma minden, minden meg akar halni.

Ma minden, minden maga a halál.

Valaki vár és valakire várnak?

Nem. Senkire. Senki.

Ma minden még-nem-él vagy már-nem-él?

Ma minden mielőtt vagy miután?

Valahol máshol más és valami?

Nem. Semmi. Sehol.

De mégis van, mert van, egy Nagy Mosoly.

És van Fehérség: végtelen mező.

Körbetekint és vihog a hóhér,

mielőtt felköti magát.

Semmi sincs

Csinálni a mindent! Hát igen.

Kókadok az éj vizeiben.

Kár értünk! Kár az agyakért! Bizony.

Nincs semmi. Semmi sincs.

Ó, ha egyszer!… egyszer, ó, ha, ó, ha!

Hát persze: honnan, meddig és mióta.

Majd egyszer. Egyszer sem. Bizony.

Nincs semmi. Semmi sincs.

Ordítottam, hogy mégis legyen?

Én, az észlény, én voltam esztelen?

Hát aztán? Szégyen sincs. Bizony.

Nincs semmi. Semmi sincs.

Nincs tévedés, ám tévedés ne essék:

ez nem vers, nem is gyomoridegesség.

Ez a vers nincs és nem lehet. Bizony.

Nincs semmi. Semmi sincs.

Apám evett

Az ágy végében ült apám,

amikor beléptem, láttam a hátát.

Az éjjeliszekrény fölé hajolva

rizseshúst evett és fejessalátát.

Akkor már tudtam, hogy meg fog halni.

Éppen a kórházi vacsorát ette.

Akkor még tudta, hogy meg fog halni.

Később ezt is elfelejtette.

Rizseshúst, salátát evett

apám és hátán nőtt a rák.

Azóta ha bárkit enni látok,

apám emeli kanalát.

Mind úgy zabál, hogy a saját halálát

hizlalja, amíg eleven.

Ha apám akkor éhenhalt volna,

még ma is itt ülne velem.

Hurrá

Most már világos:

nem fogom bírni.

Furcsa. Hát még az én erőm is véges?

Úgy nézem, most már

összejött minden.

Most már egészen kevés is elég lesz.

Szüreti előzetes

1

Gólszegény forduló volt.

Tulajdonképpen

teljesen mindegy, meg volt-e bundázva,

nem lényeges, hogy a bíró

fütyülte-e szét a meccseket,

mit se számít, tehetségesen indult-e

a csatársor valaha régen,

nem fontosak a taktikai értekezlet

előzetes megállapításai,

s ha kimondom: a közönség

nem is nagyon vette zokon, mert

megszokta már, s csak némely

vérmesebb szurkoló őszült bele,

hát semmit se mondtam.

És nem is kell sokat beszélni róla.

A lényeg az:

Gólszegény forduló volt

ez is.

2

Akkor hát

ezt is kikaparjuk, szívem.

Nem csinálunk már

nagy faksznit belőle,

elvégre nem ez az első.

Vigyázni kellett volna?

Ismered látásból azt a

szőkét, ugye?

Így járt ő is.

Pedig mennyire vigyázott szegény,

hogy legalább alul szűz maradjon.

3

Öregem, mit vagy annyira oda?

Ahhoz képest, hogy mit szólhatnánk,

igazán semmit se szólhatunk.

Öregem, minek ez a hosszú kötél?

Ahhoz képest, hogy kék az arcod,

igazán hosszú a nyelved is.

Öregem, minek a rángatódzás?

Ahhoz képest, hogy szellő se rebben,

igazán szépen himbálódzunk.

4

Ötszáz kilométer hosszába,

háromszáz keresztbe.

Járkálj fel s alá.

Nincs még ítélet. Majd összeülnek,

majd meghozzák. Addig is

járkálj csak fel s alá.

Ötszáz kilométer hosszába,

háromszáz keresztbe.