Hadiúton

Elindult akkor

Elindult akkor a vétlen az útra

messze kísérték őt a népek

volt nagy sírás volt nagy rívás

aztán eltűnt a hegy mögött

csókolgatták a lábanyomát

Útközben mindenütt szépen fogadták

megbámulták a könnyeit

sírtak a nők a férfiak hallgattak

ellátták minden földi jóval

ő pedig mindenütt indult tovább

Mikor pedig a városba ére

bocsánatot kért őtőle a hóhér

akit a falvak és városok fizettek

aztán a porba hullott a fej

a falvakért és városokért

Elindult akkor a következő vétlen

ellátták minden földi jóval

csókolgatták a lábanyomát

útközben mindenütt szépen fogadták

Aztán a porba hullott a fej

elindult akkor a következő vétlen

akire éppen sor került

aztán eltűnt a hegy mögött

csókolgatták a lábanyomát

Jönnek a perzsák

Málló, rongyos, puha folt hátán

fut a folt. Fuss hát.

Lidércek. Démonok. Az ördög. A sátán.

Jönnek a perzsák.

Menekülj, népem. Gyökérbe, fűbe,

zuhanj velődbe. Tettenérten

jön ránk a múltunk. Gyökérbe, fűbe,

lángos egekbe: menekülj, népem.

Jöjjetek, perzsák. Elfekszünk holtan,

útnak a lábak alá. Ne keress,

vándor, múltat e tájon.

Egünket kérleld: kagylóba zárjon.

Győztes vándor, fenékre ne ess

a lelkünkhöz vezető hadiúton.

Piramis épül

Rendkívüli, meghatalmazatlan

követ vagyok ott, ahol már

nincsen másik ország.

Dallam még nem volt messzebb

basszusától.

Szólam szólamhoz

nem volt süketebb.

Piramis épül szépen, és ha kész lesz,

méhében hallgatunk tovább

a fáraó meg én.

Európa csendes

Mennyire tavasz van!

Egy műhold tekintete

motoz a hajamban.

Apró vagyok,

de kinagyítható.

Mégse látják,

hol döfnek át

a koordináták.

Elzúgtak forradalmaim.

Tovagördül

a Göncöl-szekér.

Ősszel szeszeltem,

télen havaztam,

állok. Tavasz van.

Csupa győzelem

Voltak győztes csaták is, mondom.

Barátom hallgat, bólogat.

Feltámadás ha lenne

félreállnánk

és jókat röhögnénk.

Nyár van és cseresznyét eszünk.

Ha győzni kéne

csak egy picikét!

Mondom-e, vagy csak gondolom?

Barátom hallgat, bólogat.

Millennium után

Az Iparcsarnokba áldomást inni

tolongj, atyám- és hazámfia!

Majális lesz a Ligetben holnap!

A hölgyek váltás bugyit és kankót,

az urak cvikkert, cilindert hoznak.

Ünnepi szóra két szocdem készül,

virslire, sörre, ehető szőrre

a Fekete Bivaly, a Lila Sirály.

Éljen a munkás, hazánk reménye!

Éljen a magyar! Éljen a király!

Látható lesz a négylábú törpe,

az akasztott ember, a vasevő pék,

még Sobri Jóska is útonáll!

Himnuszt és nótát, búsat és vígat

a bécsi hangászkar intonál.

Árpád, Zalán, Werbőczi, Dózsa,

meg hazánk jövendő nagyjai mind,

a Festetich-körkép életre kel!

Egy őrült a nyílt színen cédrust mázol!

Reviczkyt Jászai hamvasztja el!

Ott leszek én is, hol is lehetnék,

ha ki kell állni, kiállok, mért ne,

ha bújni kéne, elrejtezem.

Rámismerhettek: a számon lakat lesz,

a nyakamon csinos csomó: a belem.

Split

Nem Diocletianus palotája,

de a kopár hegyek

a tanúi: itt is éltek emberek.

Az erdőket kivágták,

a termőföldet elhordta a szél,

a csupasz kő aztán itt maradt.

A hegyek között az ember,

mert van, aki nem menekülhet,

a földet kosárban hordja

hétnapi járásról, hol parlagon hever,

széltől, esőtől kövekkel keríti el

a talpalatnyi, vékony réteget,

körömmel vájja a sziklát, hogy

vizet fakasszon,

arcán izzadtság nem csorog,

már rég a földnek adta azt is,

a karszton a kövek között a sziklák

úgy ütköznek ki, mint a pofacsontok.

Origó

Ilyen világ még nem volt.

Nézem.

Káromkodnak a nyelveken.

A szakadékok nőnek,

nőnek

s újak szakadnak délcegen.

Nincs a világban semmi

vesztes.

Ami megvolt, az megmaradt.

Magam vagyok már, amint

vidáman

állok a régmúlt ég alatt.

Hazugság nem volt még

halandó.

Tébolyt nem ölt az elmeél.

Hitet csak hivő püfölt

veszetten,

remélve, hogy már nem remél.

Szívet a szív ütemre

ver ma.

Merészen állok, hontalan.

Nincs a világon zug, hol

enyhébb

időbe pólyáljam magam.

A förtelmes meg a ronda

párzik,

a mát a tegnap fúrja át,

sok ócska kor ma egyszerre

ócska,

fejlődőképes az ócskaság.

Valami mégis véges.

Érzem:

valami van, hogy elsirassam,

követhetetlen, gyógyuló

űrt

fúr a rámrogyó magasban.

Megleltem én a pontom

a Földön,

de élni kell, hát tovább keresem.

Vízszintesen a nyelvem

árva

és alul vagyok függőlegesen.

Fiatal életek indulója

Fájdalmaink besorolhatók és fájnak.

A történelemnek

az a kereke hiányzik, amelyet

előre vagy hátra forgatni szokás.

Mielőtt elpatkolunk, közöljük magunkkal:

csömörből gödörbe.

Nos tehát.

Miután így áll a dolog,

megcsodáljuk a bakamákot és a paksimogyorót,

hogy lám, mire képes az ember.

Aztán nekilátunk a dolognak.

Nikkelezett szemmértéket veszünk,

megköszörüljük a kanyarfúrót,

ellátjuk magunkat reszelőzsírral

és ordítunk egyet, hogy mi is itt vagyunk.

Továbbá reggeliszünetben a jobb lábunkkal

megvakarjuk a bal fülünket,

mert a vének elhitették: viszket.

Egyébre nemigen gondolhatunk, mert a

viszketőpor-csempészek után sikeresen nyomoz

az Interpol.

Temetés a tenger fenekén

Elhagyta

a kilégzés szokását.

Álcának

a gyász alig elég.

Mi még

sok kis hetyke buborékkal

látjuk el

a tenger fenekét.

Fölpezsdült

a bugyborékolásunk.

Új témánkat

nem feledjük el.

Mi lettünk

gazdagabbak egy halállal

s nem ő

és ezt ünnepelni kell.

Vége

de mi nem oszlunk azonnal.

Állunk

zölden és feketén.

Tátogunk

s mintha örökkön élnénk

temetünk

a tenger fenekén.