A Jégmadár

Nem volt mese, egyszer végre fel kellett találni a Cuppogó Hónalj-Hasadékot.

Rendhagyó kezdete ez egy szentéletrajznak, társaim figyelmeztettek rá, magam is belátom, de ha időrendben óhajtok haladni, kénytelen vagyok ezzel kezdeni.

Volt számos szent a minket megelőző emberi történelemben; nagyok, sőt talán valódiak is akadhattak közöttük; ám a mi egyetlen szentünk, a minden korábbi szentnél nagyobb, szépségesebb és emberibb, aki a gyönyörűséges Leányi Lét csodálatos, megrázó megtestesülése és szellemi-lelki térbe történült párolódása, engem, a történészt arra kötelez, hogy minden apró körülményt a valóságos időrendnek megfelelően ábrázoljak, mert minden vágyam az, hogy Őhozzá, a mi egyetlen szentünkhöz, az Ő kiválasztásának, meggyalázásának, valamint egyszerre valóságos és áttételes felszárnyalásának borzalmas történetéhez méltónak bizonyuljak.

A CHH, ahogy a feltaláló nyelvén a botrány idején rövidítették (világnyelven Suck-in Armpit Hole: SAH), nem valamely akkori „strici” – más néven „futtató” – ötlete volt. (Stricinek nevezték azokat a hímnemű egyedeket, akik többnyire nőnemű kurvákból éltek, és a pénzért cserében „védelemben” részesítették őket, vagyis elszedték a pénzüket. Kurváknak azokat nevezték, akik a testüket pénzért bocsátották áruba.) Nálunk ilyesmi hazánk megalapítása óta természetesen nem fordulhat elő, de a világ más tájain ez a szégyenletes gyakorlat máig nem ismeretlen.

Abban a reménytelen korban a futtatóknak nem volt elég fantáziájuk, hogy a CHH-t feltalálják: nekik nyomorult, büdös, beteg, férges, fertőző prostituáltakat kellett kurválkodásra kényszeríteniük folyamatosan, hol erőszakkal, hol a pénz erejével. Fárasztó szakma lehetett az övék, nehéz lehetett az emberekkel bánni, mert az emberek abban a korban loptak, csaltak, hazudtak, hogy a szajhálkodásról már ne is beszéljünk, és a szajhákra mindez, érthető módon, kiváltképpen vonatkozhatott.

A CHH-t egy ugar író találta fel, akinek „nem volt kenyere az írás”, ahogy ő maga mondogatta, sőt le is írta egyszer.

Nevét a lexikonokban hiába keresnénk, Ugarhon Hantáiból (történeti munkáiból) kitörölték, mielőtt egyáltalán beléjük került volna. Ő maga e mellőztetés ellen nem tiltakozott, sőt gőgösen helyeselte. Bizonyos műveinek egyes mondatai maradtak csak fenn, ellenséges idézetek formájában; érdekes mondatok vagy bekezdések, de ezek alapján nem lehet megerősíteni az ellenségei által a kérdéses író szájába adott hírhedett mondatot arról, hogy „Túl jó író vagyok én ezeknek”. Ennek a dolgozatnak különben sem ez a tárgya. Maradjon hát névtelen kivételesen nálam is – amúgy is tartok tőle, hogy az idegenszerű nevek tömegével agyonterhelem az olvasót.

Nevezett írónak valóban nem az írás volt a kenyere, mert írásból megélni nem tudott, hát méltatlan értelmiségi segédmunkákat vállalt, időnként szívesen, mert, mint egyik barátja feljegyezte, úgy érezte: az életben a világtalan, élettelen írókkal ellentétben így részt vesz legalább. Az írást beteges áltevékenységnek érzékelte, nyomorúságos életpótléknak, s csak annyiban helyeselte, amennyiben abban a korban, az ő véleménye szerint, ami a miénkkel is egyezik, az élet teljes megélhetése senkinek sem adatott meg.

Egyszer, amidőn élete legnagyobb szerelmével kikászálódott az ágyból, és nézte a szerelmének gyönyörűséges testét, és arra jött rá, hogy bár minden porcikáját minden határon túl imádja, de a szépséges lyukak számát kevesli, melyek révén gyöngédségét és rajongását méltó lelkesültséggel átadhatná néki, mondá a szerelmének: „Milyen kár hogy ilyen kevés szépséges lyukad van; jó lenne, ha a hónaljaidban is volna egy-egy például.”

Azért tudjuk ezt, mert a naplója, melyben ezt leírta, a műveivel ellentétben véletlenül – az író halála okozta feledékenységből – fennmaradt, s ezt olvashattam egyszer a dédunokájánál Kolakmencen. Az író a naplóját kézzel vezette kockás iskolai füzetekben, és egy-egy füzetet, ha betelt, egyik barátjának adta oda, így amikor a kommunikátorát lefoglalták, erre a naplóra nem bukkantak rá. S miután e napló meg sem jelent, a könyvtárakból sem lehetett minden példányát gondosan eltüntetni, mint a kiadott könyveiéit.

Emlékezetből idéztem e mondatot, mert a dédunoka gyanakvó volt velem, s általában mindenkivel szemben, és nem engedte meg, hogy lemásoljam. Úgy tűnik, bizonyos tekintetben mély rokonság fűzte dédapjához, amely akár lelki is lehetett, ezt nem tudom, mindenesetre a külseje a megszólalásig az övéhez hasonlított: szőkésbarna, kopaszodó, kissé tokás, rövidlátó, rövid karú, kicsi kezű, horgas orrú, orrsövényferdüléses, nazális hangú, gerincferdüléses, nyakcsigolya-meszesedéses, lumbágós, mélyharapású, ferdeképű, nagy seggű, hasilag hízékony, elszőrhödött, aranyeres ülésű, lúdtalpas kacsázású embert ismertem meg benne, szóval a külseje a megszólalásig a dédapjáéra hasonlított; művészi adottsága azonban nem volt neki, legalábbis semmi jelét nem mutatta. Az örök építészeti hivatalban dolgozott beosztott ügyintézőként, ahol kitűnt a kerítésépítést vagy emeletráépítést kérelmezők iránti szigorával, szinte kegyetlenségével, az értelmetlen szabályok akadékoskodó betartatásával, amiért az ugarok részéről közutálat övezte. A közutálat megint a dédapjával kapcsolja össze; különösek a sorsok rímei. Mikor a zöldesbarna, kegyetlenül mély, mert üres szemébe néztem, megborzongtam, azt hittem, a dédapja néz vissza rám; de hát mi, Talizmánok, nem vagyunk sem babonásak, sem misztikusok, s ezt az érzést elhárítottam magamtól.

Az író legnagyobb, számunkra pedig, Talizmánok számára különösen végzetes szerelme nemcsak szép volt, gyönyörű és minden korabeli, korlátolt rációval korlátozott ösztönhatáron túl kívánatos, hanem, a fennmaradt összes forrás szerint, mélyen érző lélek, sőt ragyogó, gunyoros, szarkasztikus, szinte férfias szellem is lakozott benne. Egyes feljegyzések szerint mikor a metrón, villamoson vagy buszon utazott – ezek korabeli nyomorúságos tömegközlekedési eszközök voltak –, a vele szemben ülő férfiak kezéből kiesett az újság, és be nem teltek az ő bámulásával. Az ötletet e szépséges nő gyöngyöző kacagással fogadhatta, és őszintén kívánhatta, bárcsak volnának neki vulvái a hónaljaiban is.

E kivételesen nemes alkatú, zsigar-alantföldi-traverzán keverék hölgyről film nem maradt fenn, és fénykép is kevés, ám azok valóban velőtrázóan gyönyörű nőt mutatnak valamennyi életkorában, bakfis korától mindvégig.

Haja dús volt és természetes szőke és természetesen hullámos-göndör és hosszú, egyes felvételeken a meghatóan kicsike, szinte háromszögletű popsiját verdeső; szeme kék, szemhéja álmodozó, ajaki kissé sértődötten biggyedők, tán azért, vélem, mert ahhoz képest, mily kívánatosak, a gyáva férfiak mégsem merték nyaldosni és foggal szaggatni eléggé merészen. Egész teste, minden porcikája hosszú és karcsú és táncos, a térde is, az ujjai is, még a természetes, saját hosszú körmei is, na meg a szépséges medencecsontja, a csak kissé kiálló, meg az izgató csípője, meg a lapos, szinte konkáv hasa; térdei meghatóan keskenyek, combjai vékonyak, karcsúak, finoman ívelten hosszúak, s köztük, nem látni a képeken, a feltehetőleg páratlanul izgalmas öl, a befogadás maga, hová szép testének minden íve, hajlása, egyenese úgy vezetett csábosan és magnetikusan, mint egykor minden út Rómába; általános karcsúságához képest keblei dúsak voltak, előre meredőek, nyilvánvalóan szőke bimbajúak és lányosan asszonyosak.

Egyes fényképeit a korszak felkapott, tallármilliárdokat kereső, plasztikai sebészek és egyéb emberszobrászok által megfarigcsált filmsztárjainak és manökenjeinek fényképeivel összevetve, a mai legmodernebb szépséganalizátor segítségével megállapítottam, hogy azoknál tökéletesebb és kívánatosabb testű nő volt, a legszebb harmincnégyet illetően átlagosan legalább huszonhét százalékkal; az összehasonlítás alapjául szolgáló hölgyek lelki és szellemi értékeiről megbízható adat nem maradván, erről többet nem is mondhatok.

Annyit azonban be kell ismernem: sem az író, sem a szerelme sárgult fényképeken rögzült, halványodó külalakja nem vall arra, hogy a mi honunk és a mi korunk bölcs rációval visszafogott nemi cselekménytárába kidülleszkedés, kitüremkedés, lázadó dúlás nélkül be tudtak volna illeszkedni. Erős a gyanúm, hogy ők hetente többször, sőt, ha tehették, akár naponta is számos alkalommal szerették egymást, és igen hosszasan. Eretnek gondolat a részemről, tudom, mégis úgy vélem: nekik kettejüknek, a szerencsétleneknek, voltaképpen szerencséjük, hogy nem a mi boldog, mert kiegyensúlyozott honunkba és korunkba születtek.

E pogány gondolatokért bűnbánattal tartozom, le is róttam, és folyamatosan le is fogom róni; Talizmán társaim, az én kisorsolt gyóntatóim a megmondhatói, mennyit untattam őket ez irányú vallomásaimmal; mégis ebbe a nagy és szent történetbe illeszkedőnek ítéltem őket, ha névtelenül is, és úgy gondoltam, Talizmán szempontból archaikusan és bűnösen dús nemi fantáziámnak ezúttal, kivételesen, teret engedhetek: így hatott rám a kor és a tárgy, amelyet kutattam.

Nyilván hamar rájöttek öltözködés közben ők ketten, az író és a szerelme, hogy nem ártana a hímtagokat is szaporítani a férfiegyed testén; elhelyezhették ezeket képzeletben a hímnemű lény homlokán, hátán, derekán meg egyéb helyeken, és öltözködtek szomorúan és sietősen. Erről ugyan a napló csak szűkszavúan szól, nem a közönségnek készült, mégis el tudom képzelni.

Szinte látom: együtt képzelegtek e gyönyörűséges új szerelmi eszközökről ketten, amíg öltöztek, és befogadónak, kedves-nedvesnek képzelték a páros hónalj-hasadékot sóvárgón. Szinte látom: a gyönyörű nő még bugyiban és melltartóban (ezek korabeli alsóneműk voltak) utolérhetetlenül bájos mozdulattal felemeli a jobb karját, és nem létező hónalj-hasadékát szerelme előtt csábítón fellebbenti, mire a férfi hőn, illetve hón óhajtja, bárcsak hímtag-díszítette homlokával ama hónaljba döfölhetne gyorsan, ámde rohanniuk kellett, mint mindig (ezt a napló panaszos bejegyzéséből tudjuk): az író vitte haza kocsiján (vagyis robbanómotor által meghajtott automatáján) világszép szerelmét a családjához, mert gyermekei voltak a szépséges hölgynek, kiket az író általuk is viszont szeretve szeretett, ámde férje is volt a szerelmének sajnos, és az utóbbitól annak súlyos, orvosolhatatlan nyavalyái miatt a szerelme soha el nem költözhetett, mert családfőként a nőnek kellett istápolnia és eltartania a leszázalékolt, tehetetlen és dologtalan férjét, aki a tévét bámulta éveken át naphosszat, más dolga nem lévén; az író pedig nem keresett annyit, hogy a saját szanaszét szórt gyermekei mellett még a szerelmének a családját is eltarthatta és közös akolba terelhette volna. Az pedig sejthetőleg e szépséges kapcsolat tragikus mélye volt, hogy túl későn találkoztak ahhoz, hogy saját, közös gyermekeik legyenek.

Kedves-nedves, vagyis humoros, emberi ötlet volt az a két ráadás vulva, és nem is lett volna következménye, ha az emberi világ akkoriban nem olyan lett volna, amilyen. Jellemző arra a rettentő korra, hogy a legemberibb, a Teremtést hevesen pártoló szép ötletből a történelem általunk ismert eddigi legembertelenebb cselekvései következtek törvényszerűen, s hogy ebbe a bájos ötletbe később egy gyönyörű lelkű ember fiatalon, még a felnőtt életének előtte, többszörösen – emberként és állatként is – belehalt.

Amíg másvalaki egyéb indítékból ki nem találja, a dolog el is aludt volna, ha egy baráti társaságban, történetesen egy érettségi találkozón a Cuppogó Hónalj-Hasadékról az író nem tesz említést futólag.

Szerelme nem volt ott, az író nem is mondta volna, amit mondott, az ő jelenlétében: el lett volna foglalva szépségének bámulásával teljesen, és ki se nyitotta volna a száját. De hát a szépséges, szikrázó szellemű szerelme nem lehetett ott éppen: mosott vagy főzött vagy takarított vagy bevásárolt vagy pénzt keresett rosszul fizető, méltatlan munkákkal; ami idejük egymásra maradt, azt inkább az ágyban töltötték, és eszükbe se jutott, hogy úgynevezett társaságba járjanak. Jól tették ezt, és mondta is az író, akinek nem az írás volt a kenyere, a szerelmének a naplója szerint, hogy „te vagy az én Nohoobel-díjam” (a Nohoobel-díj ama korban a legmagasabb humanista nemzetközi kitüntetés volt a tudományban és a művészetben, jellemző módon egy orrvégh méreggyáros alapította a XX. század elején, akinek a vegyszereivel sok millió embert tudtak meggyilkolni könnyedén), és mondta még azt is, hogy „jó, hogy nem sokan tudnak a mi szerelmünkről, mert ha tudnának róla, akkor engem még a szellemi segédmunkákból is kifúrnának irigységükben”, a naplója őrzi ezen profetikus szavakat, mert ez igaz jóslat volt, és valamivel később, amikor mások is megtudták, hogy ők egymásba tartoznak, be is teljesült, de mindez már nem a mi szent történetünkbe tartozik, hacsak annyiban nem, hogy Szent Zsonna ebből a hatalmas kölcsönös vágyakozásból fogant voltaképpen. Zsonna az ő gyermekük valójában, bár sem ők nem tudtak erről, sem Zsonna; s ők, az egymást gyönyörűen szeretők, az életükbe szintén belerokkantak és belehaltak, ahogyan akkoriban kellett és illett, főleg azoknak, akiknek Szent Zsonnához bármi közük lett is valamiképp.

A társaság jót mulatott a Cuppogó Hónalj-Hasadék ötletén, és napirendre tért.

E társaságból az ötletet páran feljegyezték, innét volt sejtelmünk róla már azelőtt, hogy az író naplóját megtaláltam volna, kié is lehetett az ötlet eredetileg.

Csuangthagoun, Zsonna eddigi legjobb életrajzírója erről nem sejtett semmit, ugar adatokkal nemigen foglalkozott, de neki is feltűnt, sőt le is írta, hogy „az ügynek Ugarhon CHH-gyártásra való kiválasztása mellett még számos, megmagyarázhatatlan ugar gyökere is van”; ő nem tudott ugarul, és kényelmességből úgy gondolta, a dolog véletlen is lehet.

Ketten még aznap e-mailen az ötletről külföldön élő, az osztálytalálkozóról hiányzó volt osztálytársaiknak beszámoltak, s noha a címzettek e leveleket törölték, a két levél a fejletlen kolakmenci szerveren megmaradt, minthogy az önfelfaló bioszervereket pár évvel később találták csak fel az információ-túltengés elleni védekezésül, és Ugarhonban még ennél is jóval később vezették be a használatukat.

A kérdéses élettelen szerver memóriája ötven éven át pihent egy raktárban, véletlenül bukkantak rá az örökök, és az egykor gondosan letörölt szerveren az eredeti állapotot visszaállították, hátha örökellenes összeesküvés nyomaira bukkannak utólag. A dolognak semmi értelme sem volt, minthogy az örök hódítás előtt negyedszázaddal írták ezeket az üzeneteket, hacsak az nem, hogy örök hivatalnokok a buzgalmukat és a pótolhatatlanságukat bizonyíthatták ismét. A levelek tartalmát visszaállítván eleinte tréfára gyanakodtak, de szakértők a lemezt hitelesnek találták, és a leveleket néhány évtizeddel később örök fordításban közölték anélkül, hogy sejtették volna, mi a jelentőségük. Erről egy cikkemben már részletesen írtam: Talismanian Ob-Server, Year LVI., homepage II., sections 27–86.

A kérdéses e-mail üzenetek csak homályosan utaltak az ötletadó személyére: „Az a marha Dugó azt mondta, hogy…”, írták mind a ketten, mert az írónak Dugó volt a gúnyneve az iskolában valamiért. Mint más iratokból kiderül, ezt a nevet az ugar titkosszolgálat is az íróval azonosította.

A két kérdéses e-mail senkit sem vezethetett az író nyomára, amíg az ugar titkosszolgálati iratok egy része az örök megszállást követő harmadik évtized konszolidációja során elő nem került. Ezeket elsőként én néztem át Zsonna szempontjából, a CHH ügyében később tevékeny ugar szereplők egy részére rá is bukkantam, s mint meglepetésemre kiderült, közülük többen azonos gimnáziumi osztályba jártak Kolakmencen. A harmincéves érettségi találkozójukat az ugar titkosszolgálat végig rögzítette, bár nem az író miatt: Ugronnya Bertyók belügyminiszternek egy milliomos üzlettársát figyelték, nyilván mert tartottak tőle, hogy a belügyminiszterre nézve sok szempontból terhelő tudását elköpheti óvatlanul valahol.

Az író e megfigyelt osztálytársát Rózen Borgónak hívták, főiskolát vagy egyetemet nem végzett, abból az osztályból egyedüliként. Érettségi után Zsermániában lett pincér egy kaszinóban, ahol a saját kombinációival sok pénzt nyert pókeren. Elve az volt, hogy akkor kell megállni, amikor nyerésben van az ember, és ehhez fegyelmezetten tartotta is magát. A pénzt Ugarhonban fektette be: olcsó mütyüröket – plasztik fülbevalókat, pléhgyűrűket, műkő-körmöket és akkoriban keresett óhajköveket (a babonás ugar tömegek szerint varázserővel bíró csiszolt kavicsokat) – gyártott, amelyek éppen divatossá lettek, ezzel a vagyonát megsokszorozta. Később lótenyésztésbe fogott, ami akkor nem volt divat Ugarhonban; sok nemzetközi versenyt nyert, és vagyonát ezzel ismét megsokszorozta. Ekkor támadt az a valóban zseniális ötlete, hogy lókolbászt fog gyártani, méghozzá lóhúsból, ami sehol a világon senki másnak nem jutott már eszébe (a lókolbász gyártásához sokkal olcsóbb génezett szóját használtak mindenfajta hús helyett). Rózen Borgó az akkor már jelentős vásárlóerővel rendelkező maroknyi ugar dúsgazdagra bazírozott, és ezzel aztán végképp megszedte magát. Több cégét is jegyezték a tőzsdén, és híres volt arról, hogy aránylag alacsony, negyven százalékos kamatra adott kölcsön három hónapra, ezzel a többi uzsorásnak alákínált; a belügyminiszterrel is egy kölcsönügylet révén került kapcsolatba. Későbbi sorsáról nem tudunk, nyomtalanul eltűnt ugyanis; talán meglépett a vagyonával valahová, talán megölték, az utóbbi a valószínűbb. Vagy a belügyminiszter végeztette ki, vagy a többi uzsorás, vagy a maffia, ami voltaképpen ugyanaz. A mi szent történetünkhöz nincs köze, csak annyiban, hogy az ötletadó személye a történészek számára az ő lehallgatottsága folytán kiderülhetett.

Az osztálytalálkozón jelen volt egy biológus meg egy plasztikai sebész is, ők ketten nem tértek napirendre az író ötlete felett. Mind a ketten megérezték, hogy életük legnagyobb esélye ragyogott fel előttük. Ők az ötletet nem is adták tudtul senkinek, azt remélték, értetlen marad.

A plasztikai sebész, dr. Marcsyh Zilmán – az író padtársa az elemi iskola alsó tagozatában négy évig, majd a gimnáziumba is együtt járt vele – azonnal egy csodálatos kis hadriai magánsziget sós levegőjét érezte meg az orrában, amelyet majd a páratlan operációkkal keresett pénzből vehet meg; rég kinézte azt a kis hadriai szigetet magának, és álmodozott róla, mint ezt a halálos ágyán a lányainak elmesélte; a biológus pedig, Berkovitsich Lovanta, feltehetőleg rögtön látta magát szmokingban, amint épp a Nohoobel-díjat veszi át.

Ők ketten óvakodtak, hogy a társaságban bárki az izgalmukat észrevegye, erre voltak idomítva abban az országban, ahol a Cuppogó Hónalj-Hasadék kedves-nedves ötlete felmerült, mert kedvetlen-nedvetlen ország volt az, és abban az évszázadban az ottani emberek megtanulták, hogy egymást gyűlölni, egymástól tartani ajánlatosabb, mint bízni és szeretni, és nemigen vártak jót egymástól már az óvodisták sem, sőt az egypetéjű ikrek is sejthettek erről valamit, mert már az anyaméhben szorgosan fojtogatták egymást, a korabeli ultrahang-felvételek tanúsága szerint. Nem is született abban a nyugat-balkáni országban túl sok egypetéjű iker, sőt magányos magzat is alig akadt, aki megfoganni s majd megszületni hajlandó lett volna.

A hirdetési újságokban nemsokára megjelent dr. Marcsyh Zilmán közleménye, miszerint „kéjvánatos hónaljakat készítek garanciával”. Megadta a telefonját, a faxát, az e-mait címét meg a személyi hívójának számát is. (Ezek korabeli, primitív kommunikációs eszközök voltak.)

Nem volt könnyű ezt a szóviccet az akkori ugar újságokban elhelyezni. A szerkesztők tudálékosan mind „kívánatosra” javították a „kéjvánatost”, nem volt se fantáziájuk, se nyelvi érzékenységük, éltek a készen kapott nyelvi sémákban eszméletlenül, amíg meg nem haltak; a közemberek sorsa ez azon időkben az egész glóbuson, különösen pedig a Nyugat-Balkánon.

De végül sikerült, egy-két lapban mégis kéjvánatos lett a kéjvánatosból, mint az alexandriai moszolám és a des moines-i murmurmur könyvtár archívumaiban ma is olvasható.

Méltán számított dr. Marcsyh, egykor az író padtársa a pisiszagú általános iskola alsó tagozatában, immár arra, hogy a sok százezer olvasó közül akad öt-hat, akinek a szóvicc olvastán meglódul a fantáziája. Ennyi páciens kihúzta volna a doktort a nyomorból, amelyben az ugar orvosok nagy többségével együtt senyvedett. Öt-hat értő olvasóra még egy jó író is számíthatott a világban akkor, ha valamely remekműve véletlenül napvilágot látott. Az öt-hat fantáziadús ember közül egy-kettő biztosan jelentkezik, remélte a plasztikai sebész.

A plasztikai sebészet még a szegény Ugarhonban is divatos szépségipari ágazatként működött, elsősorban az euro-szabványos keblek, combok, hasak és fenekek iránt volt jelentős a kereslet. Az euroszabványok milliméterre és grammra előírták az átmérőt, a kerületet, a sűrűséget és a domborhajlást; az elasztikussági mutató, amit Európában határoztak meg, Európán kívül különösen szigorú volt, 0,86 százalék, ezt magában Európában sehol nem tudták tartani, örültek, ha a 0,59 százalékot elérték; ezzel is a Keletről való nő-bevándorlást próbálták korlátozni. Azokban az években azonban éppen dekonjunktúra volt tapasztalható a plasztikai sebészetben, mert aki nőként Európába akart menni menedzsernek vagy kurvának, már rég megműttette magát; a születésszám alacsony volta miatt pedig az újabb nemzedékek nem adtak annyi pácienst, amiből a rengeteg ugar plasztikai sebész tisztességesen megélhetett volna.

Meglepően sokan hívták fel a plasztikai sebészt: több tucatnyian. Dr. Marcsyh nem volt médiaszakértő, így nem tudhatta, hogy a lapokat hetvennégy százalékban már csak az apróhirdetések miatt vették Ugarhonban akkoriban, és még a sporthírekre is csak harmincegy százalék volt kíváncsi, a politikát pedig mindössze nem egészen hat százalék futotta át. Kulturális hírek a lapokban alig voltak, és azokat sem olvasta szinte senki: 0,37 százalék. A halálozási rovatot olvasták el a legtöbben: kilencvenkét százalék; ekkora volt abban az időben a transzcendencia iránti igény.

A telefonon érdeklődők között nők és férfiak csaknem azonos számban akadtak, de, gondolta dr. Marcsyh, a férfi érdeklődők nyilván kedvezőtlen adottságú nejük esetleges átszabása céljából jelentkeznek. Ilyen is volt, hogyne lett volna, minden van az emberi világban, ami képzelhető és ami nem, de többségben oly hímneműek voltak az érdeklődők, akik a hónalj-hasadékot a maguk testén kívánták megnyittatni. A sebész gyorsan hozzáedződött e gondolathoz, elvégre a páciensnek az a dolga, hogy fizessen, és mindegy, melyik nemmel is verte meg a Teremtő. A zsírszövet- és mirigyirtása két nem esetében hasonló, s az ilyen lyukacskák megnyitásától még senkinek se lesz gyereke.

Gondolta legalábbis dr. Marcsyh Zilmán, túlspecializálódott szakmájába vakultan.

És kezdte vagdosni férfiak és nők hónalját befelé, mélyítette a lyukat, míg szép kis hüvelyt nem képezett belőlük, és hihetetlen találékonysággal izzadságmirigyeket is be-, illetve visszaültetett az első pár eset után, amivel a cuppogást is sikerült megoldania. A pánciensek fizettek, és a hadriai sziget szinte még a térképen is közelebb nyomakodott az ő kedélytelen, mert tengertelen lakhelyéhez, hol megszületni volt eléggé oktalan. Majdnem Rommakákiába született egyébként, amelynek akkoriban volt még tengere, de ugar kisebbségiek voltak a szülei, kiket a születése előtt nem sokkal Rommakákia Ugarhonnal határos harmadából, Traverziából kiűztek, egyetlen orvosi táskára való fehérneműt vihettek csak ki onnét, és azt is átnézték a határőrök, nincsenek-e benne ékszerek, kábszerek vagy fegyverek, így született ő Ugarhonban végül, vagyis, ismertebb nevén, Meagerlandben.

Mindezt a halálos ágyán mesélte el a két lányának, akik feljegyezték, és egy asztrológiai lapban később közzétették a khínai szurkáló-gyógyászat és a földönkívüliek látogatásairól szóló kacsák között. Dr. Marcsyh a bika jegyében született, az aszcendense pedig vízöntő volt; a lányok erre külön súlyt helyeztek, és terjedelmes, elmebeteg kommentárokkal látták el atyjuk vallomását, hogy a lapba egyáltalán be tudják csúsztatni. A két fia nem volt jelen, amikor ő a halálát várva mesélt, apjuk pénzén addigra emigráltak az anyjukkal.

Dr. Marcsyh Zilmánnak az atyja is orvos volt, kiváló agysebész, Ugarhonban akkoriban elismerten a legjobb, kit az író egy szép, kiadatlan novellájában meg is örökített, mert igen-igen tisztelte. A novella kommunikátorban rögzített változata az ugar titkosszolgálati iratok közül került az örök titkosszolgálati iratok közé a megszálláskor; ma is ott őrzik; egy kedves örök ismerősöm vitt be az archívumba egyszer. Lemásolni a titkosított novellát természetesen nem tudtam, helyben memorizáltam. Örök ismerősöm, aki fiatalabb nálam, remélhetőleg él még, nevét ezért nem árulom el.

Az ugar titkosszolgálat az író kommunikátorát akkor kobozta el, amikor minden indok nélkül letartóztatták és házkutatást tartottak nála. Erre a rendőrségnek alkotmányos joga volt. (A kézzel vezetett naplóját nem találták meg, mert nem otthon tárolta.) Vádemelésig az ügy nem jutott el, pert nem tudtak ellene koholni, fantáziátlanok voltak a vizsgálóbírák. A vizsgálati fogságból az írót ítélet nélkül engedték ki két év múlva, ám a kommunikátorához, a saját írásaihoz és sok megabájtnyi jegyzetanyagához soha többé nem jutott hozzá. Törvényes ítélet híján rehabilitálni sem volt miért, hiába kérvényezte megszállottan hónapokig. A jegyzetanyagok között több regényterv is szerepelt, ezeket nem volt időm átfutni. Nem írhatta meg őket, meghalt agyérgörcsben nemsokára. Szépséges szerelme nem lehetett mellette, mert meghalt addigra ő is; kiváló fizikumú, dologtalan, elmeháborodott férje évtizedekkel túlélte mindkettejüket. Gyermekeikről semmit sem tudok, utánuk már nem kutattam. (Utólag igen sajnálom, írom most, harminc évvel később. Lehet, hogy Talizmánok is akadnak a leszármazottaik között.)

Talán nem érdektelen idősb dr. Marcsyh Zilmánról szólni pár szót, mert élettörténete Ugarhon Zsonna születése előtti évtizedeibe nyújt némi betekintést.

A novella és egyéb, általam felkutatott iratok szerint idősb Marcsyh Zilmán világhírű agysebész az egyik sürgősen levert ugar felkelés idején sebesült felkelő ugarokat és megszálló rosszlandiakat egyaránt műtött éjjel-nappal, emiatt aztán az ellenforradalmi megtorlás kezdetén feljelentették, állásából kidobták, diplomáját visszavonták, szenet hordott, fát vágott, keze tönkrement, s mikor állásába visszavették, mert a megszálló rosszlandi hatóság közbenjárt érte az új ugar bábkormánynál, műteni többé nem tudott, visszakapott állásáról lemondott, alkalmi munkákat vállalt, és beiratkozott az orvosegyetemre újra.

Halála előtt nyolc évvel belgyógyász szakvizsgát tett, és kezdő belgyógyászként dolgozott attól kezdve. Felkérték aztán az egyik rendszerváltozáskor, amikor megint óriási hiány mutatkozott makulátlan emberekből, legyen egészségügyi miniszter, de visszautasította. Bosszúból azonnal kidobták a kórházból, ahol dolgozott, mondván, kezdő belgyógyásznak túlkoros. (Ilyen paragrafus nem létezett, de hivatkozni attól még lehetett rá.) A kórház dolgozói és betegei éhségsztrájkba kezdtek az érdekében, mire idősb dr. Marcsyhot a hadtáphoz osztották be pestisszűrőnek. (A pestis akkoriban, pár évszázados kihagyás után, ismét megtizedelte Ugarhon alultáplált, rémes körülmények között élő lakosságát.) Abban reménykedtek, elviszi a pestis. Nem az vitte el, infarktust kapott. A kórházban a tiltakozók közül százötven betegnél rendeltek el kényszertáplálást alulról, nyolcan belehaltak, vizsgálat nem indult.

A novella katalógusszámát nem adom meg, nehogy a megszálló örök hatóság törölje, mert az örökökre utaló kínos részek is vannak benne. Nem mintha az író az egy nemzedékkel későbbi örök behatolást előre látta volna, de idősb Marcsyh történetesen a korabeli örök követségen is volt takarító, mielőtt megint orvossá válhatott volna, és az örök követség belső életét megörökítő részeket a mindenkori örökök joggal tarthatnák nemzetükre nézvést arcpirítónak.

Ifjabb dr. Marcsyh, a Cuppogó Hónalj-Hasadék metszője, amíg a beavatkozásait végezte, mindvégig a hadriai szigetről álmodozott. Arra nem számíthatott, hogy pár évvel a halála után álmai szigetét előbb a pribekovicsok, majd a hengerovicsok egymás után ötször is elfoglalják egymástól, és felégetik, és letarolják, mígnem a humánus békét teremtő jótékony Világkormány-erők addig bombázzák légi végváraikból, míg tévedésből akkora szaharinbombát dobnak rá, hogy a sziget a Hadria fenekére süllyed, és azóta se találja senki.

Azért is kellene pedig azt a gyönyörűséges szigetet megtalálni végre, mert körülötte a tengervíz a sós voltát elveszítette, a vízben és a parton a halak és az egyéb, állatszerű, növényszerű, egysejtűszerű és emberszerű élőlények kihaltak, s e végzetes fertőzés az egész muditerrén tengert elédesedéssel fenyegeti. De erre kár több szót vesztegetni, annak idején ezzel voltak tele a lapok, és mostanában a téma ismét feléledt; akit érdekel, a megmaradt könyvtárakban, például Alexandriában, utánanézhet.

Ez a Trtmrt nevű szépséges sziget, melyről légi felvételek abból a korból nagy számban fennmaradtak, azóta az elsüllyedt szigetek közül Atlantis után a második helyre került a filmkészítők képzeletében. Utalhatok Urugur Antonievitsch világhírű alkotására, a Vérvörös szigetre, amelyet a Talizmán iskolákban ma is vetítenek, meg Suahala Börkman kevésbé ismert alkotására, a Halál Trtmrt szigetén című gyönyörű szerelmi történetre, amely arról szól, hogy pont a szaharinbombázások közepette érik be egy hetvenéves vak filmrendező meg egy tizenhárom éves bimbózó amatőr színészleány kölcsönös, mély érzeménye; valóban velőtrázó, hogy a sűrű szaharinfelhőbe nem a beteg öregember fullad bele, aki tejeskávéját rég szaharinnal ízesíti, hanem a cukorhoz szokott tizenhárom éves gyönyörű leány; a premier plánban felvett magányos fulladás négy perce az én véleményem szerint is a filmművészet egyik csúcsteljesítménye.

Ifjabb dr. Marcsyht a műtétei miatt az irigy riválisai feljelentették, az illetékes minisztérium irigy bürokratái pedig a ténykedését leállíttatták, azzal érvelvén, hogy a kiirtott mirigyek az ugar nemzeti kincs részét képezik, és azokat engedély nélkül kidobta, vagyis elherdálta ifjabb dr. Marcsyh, ami indoknak a legkevésbé sem volt törvényes. Ifjabb dr. Marcsyh megkapta negyedik infarktusát, és utolsó napjait Trtmrt akkor még létező szigete helyett egy lakótelepi betonlakásban töltötte elhagyatottan, csupán két lánya által látogatva időnként. A felesége meg a fiai a műtétekkel keresett pénzzel, mint már említettem, megléptek Amerikába.

Nincs rá adat, hogy az író meglátogatta volna, naplójában a volt osztálytárs halálának tényét rögzíti csak szűkszavúan.

A biológus, Berkovitsich Lovanta génsebészeti kutatások révén messzebb jutott dr. ifjabb Marcsyhnál.

Ebben az időben ösztöndíjat kapott Nyugatra, ahol a DNS-láncból ezt-azt-amazt kivagdoshatott és átalakíthatott, amire hazájában, a reménytelen Nyugat-Balkánon soha nem nyílt volna lehetősége. Hivatalosan a rosszindulatú hónaljmirigy-daganat kutatására pályázott, valójában azonban kizárólag a vaginaszerű hónalj-hasadék génmanipulatív kialakítása lebegett a szeme előtt.

Hamar ráébredt, hogy az igazi kérdés nem az, vajon a hónaljban akár női, akár férfi nemi szerv kialakítható-e, mert hiszen persze. Az igazi kérdés így merül fel: vajon a hónalj-hasadékhoz anyaméh és petefészek is járulékoltatható-e egyúttal.

A tudomány akkori állása szerint nem volt nehéz úgy manipulálni a DNS-láncot, hogy a hónalj mögött, a testen belül, valahol a lapocka és a mellkas közötti területen, ahol a tüdőn kívül voltaképpen semmi más sincs – irracionálisan pazarló a természet, ismerte fel ebből az alkalomból Berkovitsich Lovanta, s gondolta: talán még sincs Isten, vagy ha van is, elég butának kell lennie (onnét tudjuk ezt, mert egyetemi előadásaiban később megfogalmazta, és a tanítványai lejegyezték) –, még egy, vagyis, páros szerv lévén, még két anyaméh alakuljon ki a hozzávalókkal, s hogy bármelyikben a zigóta emberré fejlődjék, és kilenc hónap múltán a hónalj-vezetéken át a világba kitüremkedjék.

Bizonyos etikai kérdések, ismerte fel Berkovitsich, fel sem vethetők: ha van anyaméh, és ama bizonyos sejt megtermékenyült és osztódásnak indult benne, olyan mindegy, hogy aztán hol bukkan elő.

Igen, csak éppen mégis. Mit fog szólni az a rengeteg egyház, mit fog szólni a pápa például, mit fognak szólni a szekták, melyekből sok százezer lett akkoriban, és főleg mit fognak szólni a végtelenül buta politikusok szerte a világon, akiktől sok-sok átláthatatlan és bonyolult áttétellel a pályázati pénzek odaítélése függ. Pályázni kellett ugyanis mindenféle nemzeti és nemzetközi hivatalokhoz akkoriban, ha az ember kutatni akart, és a kuratóriumokban a bírálók mindegyike pont olyan volt, mint az akkori emberiség egésze: csökevényes értelmű, babonás, gyáva, fantáziátlan és önző.

Berkovitsich Lovanta előre megsejtette a későbbi botrány lényegét.

Ezt az előzetes sejtelmét Berkovitsich, okos ember lévén, rejtegette, amíg tehette, és csak vert helyzetében, az egyetemi előadóteremben szólt róla keserűen utólag, akkor is szerencsétlenül, már a Karlina-botrány idején.

Miután az ötletét Nyugaton azonnal ellopták, ahogy szokták – erről a következőkben bővebben szólok –, és minden további nyugati ösztöndíjtól elesett, hazaoldalgott búsan nyugat-balkáni hazájába, ahol megkeseredett egyetemi oktatóként diákok nemzedékeinek az életét szomorította meg. Korábban, a zsigarok kiűzésekor megfeledkeztek róla; békén hagyták később is azon a vidéki egyetemen, talán ősugar keresztneve, a Lovanta miatt. A nevet a XIX. században költötték, sosem élt ugar vezérek szintén sosem élt másodszülött fiait nevezték el így a romantikus ugar eposzírók Körösparthhy Vorkó, a legnagyobb ugar romantikus epikus költő nyomán, aki minden alap nélkül úgy képzelte, hogy az elsőszülöttek hadfiként ténykedtek, a másodszülöttek meg lovászként.

Az ugar részvétel a háromvulvájú nő legyártásában itt véget is érhetett volna, ha a Teremtő nem dönt másképpen. A Teremtő döntéseibe nekünk sincsen betekintésünk, Berkovitsich Lovantának pedig még nálunk is kevésbé volt, ő az egészből nem értett semmit.

Amikor Zsonna elhíresült, Berkovitsich Lovanta nem győzte hangoztatni (és nyilván őszintén hitte is), hogy a háromvulvájú nő ötlete az övé, csak ellopták tőle. Ezt nem hitte el neki senki. Ki hitt volna egy gonosz alkoholistának, aki diákok százait buktatta meg keserűségében? Még életében sírverset költöttek róla, fennmaradt egy kolakmenci diákfolklór antológiában, így hangzik:

 

Itt nyugszik a főgonosz Lovanta, magát mámoros képzelgésekbe lovallta. Ő maga végig soha semmit sem kutatott, De végig farkas-pinás diákokat buktatott. Máját szétroncsolta a kiirtott hónaljmirigy elve, kifingott végre, senkitől sem irigyelve. Nem látta meg a váll alatt a rejtőző picsát. Békében nyugszik, ha isten megbocsát.

Abban a korban számos jelentős ötlet Keletről vándorolt Nyugatra, ahol kisajátították, majd jó drágán eladták mindenhová, többek között vissza Keletre is.

Ezúttal nemcsak az ötlet volt keleti, hanem a kísérleteket is Kelet-Európában, vagy, ahogy hivatalosan a Neo-European-Snassbourgeaux-i helynévhatározó szerint nevezték egy ideje, a Nyugat-Balkánon folytatták, mint majd látni fogjuk.

Megvolt ennek az oka. Emberekkel vagy azokhoz rendszertanilag hasonló subordinális lényekkel – majmokkal, disznókkal, kutyákkal – kísérletezni a művelt világban akkor már jó ideje nem volt szabad, míg a Nyugat-Balkánon ilyen tiltás sose létezett, és talán sose lesz. Úgy is érezték magukat százmilliók abban a térségben, hogy velük állandóan kísérleteznek, bár sem a kísérlet célját, sem az eredményét nem közlik velük, és mint tömegesen alkalmazott fehéregereknek, még annyi szabadságuk sincs, hogy a ketrecükbe beadott étel minőségét és mennyiségét őrzőiktől valamivel kedvezőbbre alkudhatnák, és legalább a rácsok kipárnázását elérhetnék. (Zsonna kalitkája ebből a szempontból nem is annyira szélsőséges eset.)

Berkovitsich Lovanta amerikai főnöke úgy járt el, ahogyan bárki más eljárt volna az ő helyében, mégis kissé részletesebben kell foglalkoznom vele, mert mégiscsak ő volt az, aki e szent történetben egy döntő lépést megtett. Ez a főnök, egy shvád-zsappán házaspár Kunrundiban született és Ongliában iskolázott gyermeke, név szerint Itakashi Kohlmann, az általa vezetett iowai egyetemi intézetben vendégként kísérletező kutató óvatos beszámolóját olvasván egyszerre megborzongott: ha ilyen mélyen irtják ki a rosszindulatú hónaljmirigy-daganatot, akkor a helyében csábos bemélyedés alakulhat ki, mely gumiból készített, felfújható műnőnél alkalmasabb módon képes a hímvesszőt dörzsölni, miáltal magányos coitushoz hasonló esemény megtörténte sem zárható ki.

Itakashi Kohlmann magas volt és szőke, de a szeme vágása ferde, ezért Amerikában a nőkkel nem volt szerencséje, és a hónaljbemélyedés egyébként is izgatólag hatott rá, és a vállas nők szőrös hónalja valamiért különösen felbizgatta parlagon heverő férfiasságát. (Erről Cindynek vallott egyszer Lincolnban.) Ezért is járt női iszapbirkózásokra szabadidejében, parókát és álszakállt öltve. Szinte minden pénzét erre költötte, és amióta intézetigazgató lett, minden, iszapbirkózásról valaha felvett videokazettát beszerzett magának. Nyilván szerette nézni, ahogy a túlizmosított nők letépdesik egymásról a sáros bugyit. Ezt nem tudta róla senki, ő titkolta, és curriculum vitae-iben, melyeket a pályázataihoz mellékelni kényszerült, elhallgatta, noha, mint látni fogjuk, hiába: kirúgásakor éppen ezt vetették a szemére álságosan.

Már azt sem vették jó néven, hogy Kohlmann nem hajtotta az akkoriban kötelező, barbár házasság jármába a fejét; a tanszékvezetést, noha kiváló szakembernek tartották, megrögzött agglegény mivolta miatt kapta meg annyira nehezen három évvel korábban, noha jó szakemberként rég rászolgált. Azzal az álszent Amerikában nem foglalkoztak, a problémát nem létezőnek tekintve, hogy a keverék Itakashi Kohlmannt sem a fehérek, sem a sárgák nem fogadták be, a feketékről és a meszticekről már nem is beszélve, s emiatt nemi vágyainak kielégítését nehezen oldotta meg, vagy sehogy.

Kohlmann azon a végzetes napon nyilván benézett a laboratóriumba, melyben az az Északnyugat-Balkánról szalasztott kutató kísérletezett. Nem tudjuk, melyik nap volt ez, de valamikor biztosan beszélnie kellett vele. E beszélgetésről felvétel nem maradt fenn, a laboratóriumokat fél méter vastag ólom-titán fal vette körül, a korban általánossá vált ipari kémkedés megelőzésére.

Megállhatott a főnök az ösztöndíjas lombikjainál, melyekben különleges DNS-főzetek fortyogtak, nézhette egy darabig azt a bugyborékoló, heves forrongást, mely sok-sok célszerűtlen emberi működéshez volt hasonló, aztán biztosan megszólalt, és, gondolom, felvetett valami olyasmit, hogy mi lenne, ha vaginát képeznének a mélyen mirigytelenített hónaljban, és hozzávaló méhet is valahol a lapocka alatt.

A Nyugat-Balkánról származó kutató pulzusa biztosan kihagyott ekkor.

A Nohoobel-díj távolodni kezdett.

A legkevesebb, futhatott át az agyán, hogy a nagy cikknek, miután a mirigyirtást a vaginakiképzéssel párosítani sikerül, sajnos két szerzője lesz, mert be kell vennie a főnököt is, aki megsejtett valamit. Sőt, az első szerző a főnök lesz, ő csak a második. Sőt, a cikket a főnök fogja jegyezni egyedül, ő pedig soha többé nyugati ösztöndíjat nem fog kapni, mert ez a ferdeszemű, magas és szőke zsappán utána fog nyúlni és mindenütt megfúrja, ez a sorsuk az eredeti gondolkodóknak szerte a világon.

Berkovitsich Lovantának ez alkalomból aligha juthatott eszébe, hogy a Cuppogó Hónalj-Hasadékot nem ő találta fel, hanem egykori osztálytársa, az író. Szoktunk így lenni legnagyobb, legeredetibb ötleteinkkel még mi is.

Berkovitsich Lovanta, szinte látom magam előtt, azt tette, amit a helyében minden értelmes nyugat-balkáni tett volna: nyilván értetlen képet vágott és azt felelte:

„Nem egészen értem, mire céloz. Én a mirigykiirtás non-invazív megoldásán ügyködöm, a többi nem tartozik a látkörömbe…” – majd kis szünet után hozzátehette: – „és nem is értem, mi tartozhatna még ide.”

Itakashi Kohlmann elégedetten bólinthatott.

A párbaj lezajlott, ahogyan le kellett zajlania, és ha nem pont így zajlott is le, akkor igen hasonló módon.

A téma a főnöké lett a remélt Nohoobel-díjjal és a pénzzel együtt. A nyugat-balkáni csak abban reménykedhetett, hogy a főnök mégsem rúgja ki a kutatásból, s hogy adandó alkalommal jó szakvéleményt ad a munkájáról, hogy újabb kutatásokat végezhessen másutt. Itakashi Kohlmann is erre gondolhatott talán abban a pillanatban.

Aztán persze Kohlmann jobbnak látta, hogy mirigyirtó munkatársáról mindenütt kedvezőtlenül nyilatkozzék, erről maradt is fenn három dokumentum. Indokul azt hozta fel, hogy a nevezett kutató már jó ideje dolgozott egy páratlan felfedezéshez vezető témán, de amikor ő a nagy lehetőséget megsejtette, amaz tökéletes értetlenséget árult el. A felfedezés mibenlétét Kohlmann nem taglalta. Mindhárom ajánlása, vagyis lebeszélése fennmaradt Iowa Cityben a központi archívumban, ahol a Talizmán-korszak hajnalán a Fény Országának területéről származó valamennyi ókorszaki dokumentumot egyesítették, és áttették neutrino-antineutrino bázisú memóriára.

Miután a nyugat-balkáni kutatótól megszabadult, Kohlmann egy nagy kozmetikai céget szemelt ki a fejlesztés finanszírozására, amelynek ugyan Iowában nem volt telepe, de a szomszédos Nebraskában igen, méghozzá az egyik legjobb és leghíresebb leányvállalat, el is repült hát Lincolnba, hogy a vezetőjével személyesen találkozzék.

A Velvetskin jó nevű cég volt, magát világszerte botrányos óriásplakátokon hirdette, amelyeken hatalmas csecsemőpopsi volt látható hátulnézetben. A cég erejét bizonyítja, hogy a plakát betiltását szorgalmazók, akik pedofíliával vádolták a vállalatot és világszerte pereket indítottak ellene, nem jártak sikerrel, mert a Velvetskin jogászainak érvelését fogadta el a nyilvánvalóan lefizetett bíró, miszerint azokon a képeken két szorosan egymás mellé helyezett éretlen nektarin látható.

A szépségipar a fejlett világ legjövedelmezőbb üzletága volt akkoriban, bár erről hallgattak, és eredményeit az egészségipar számsoraiba szuszakolták alattomosan. A szépségipar másfélszer jövedelmezett jobban, mint az úgynevezett informatika, és háromszor jobban, mint a hadiipar. Már lejárt a génezett soványok korszaka, és más csáberőket kellett kitalálni. A fejlett világban megunták az egymásra ikerként hasonlító deszka nőket és a még náluk is soványabb fenéktelen, kiálló bordájú, pocakocskájukat előretoló, kiálló medencecsontú, kontraposztikusan ábrázolt fiatal férfiakat, a „Jézus-képű buzikat”, ahogy az elő-Talizmán folklór találóan nevezte őket.

A fejletlen világba, amely akkoriban a glóbus kilencven százalékát alkotta, a kívülről, belülről, alulról és fölülről gerjesztett háborúk révén óriási hadiipari potenciált lehetett eladni hatalmas haszonnal. A Belső-Amerikában mindvégig ráfizetéses hadiipar csak így előzhette meg a szépségipart a hivatalosan kimutatott nemzeti jövedelemben. A szépségiparról azért is hallgattak, mert abba beépült az összes maffia. Az emberek a világ békésebb részein tovább akartak élni, mint a Teremtő szándékolta, és szebbek akartak lenni, mint lehet. Itakashi Kohlmann ésszerűen döntött, amikor egy nagy kozmetikai céggel akart összefogni a SAH kifejlesztésére.

Egy középkorú, termetes, de mégsem formátlan hölgy, név szerint Cindy Davies fogadta, aki a tárgyalás megkezdése előtt az akkori szokásoknak megfelelően azt javasolta, menjenek el ebédelni. Elvitte a shvád-zsappánt a lincolni Capitoliumba, mely a washingtonit utánozta, és nem is sokkal volt annál kisebb, mindössze egyetlenegy inchcsel, az egykori szigorú törvénynek megfelelően, amelynek értelmében a washingtoni Capitoliumnál magasabb Capitolium sehol nem volt építhető. Lemérni nem volt módom, mert a negyedik – a legrövidebb, mert csak kétnapos – világháborúban tévedésből maguk az amerikai gépek bombázták le, amelyek a hont védendő szálltak fel; a helyén ma baseballpálya van. A hölgy büszkén mutogatta e csodás Capitoliumot, mint a városba három éve Maine-ből betelepült őslakoshoz illik, majd becipelte egy zsappán étterembe.

Ez kedvező előjel volt, mert beülhettek volna másmilyen étterembe is. Shvád étterem Lincolnban a korabeli telefonkönyv tanúsága szerint nem volt és ma sincs, mert a shvádok az észak-szlév bombázás miatt eljelentéktelenedtek, és nemzeti katasztrófájuk óta csak rágós rénszarvashúst esznek.

Ült az étteremben a magas, kék szemű, szőke, nőtlen zsappán és a termetes WASP-hölgy, aki a házasság barbár jármában szenvedett; shushilit rendeltek meg egy üveg fehérbort; a hölgy közölte, hogy a cechet az ő cége állja, és így szólt:

 

 

A shushili jellegzetes és divatos zsappán étel volt akkoriban, azóta mindenütt betiltották, még Zsappánban is, mert rövid távon mérgező, hosszú távon rákkeltő lehet: nyers parlagi zsombék, nyers tengeri emőke és nyers mélytengeri zsobrák keveréke, amit élesborssal, masztermustárral és sópipikével fűszereztek, hogy valami íze is legyen; ennek megfelelően igen drágán adták. A hölgy kiviharzott az étteremből, a shvád-zsappán utána.

A hölgy nyilván bevágta magát a kocsijába. Melléje beült a shvád-zsappán géntudós.

Onnét tudjuk mindezt, mert az étterem, mint sok más üzlet, bolt, kórház, templom, kocsma, szálloda, szupermarket, bowlingcsarnok, biliárdterem és magánház is Lincolnban, be volt hálózva a legmodernebb lehallgatókkal, minthogy az amerikai titkosszolgálat kongresszusi jóváhagyás nélkül, vagyis törvénytelenül, éppen nagyarányú fejlesztésekbe fogott, és különféle szuper berendezéseket tesztelt pont abban az isten háta mögötti kisvárosban, vagyis hát abban a jelentéktelen nebraskai fővárosban voltaképp.

Ebből később botrány lett, a Kongresszusban sok tízezer percet töltöttek el ezzel a témával a honatyák, a Kongresszus határozatának megfelelően ugyanis a titkosszolgálatnak törölnie kellett volna a törvénytelenül felvett beszélgetéseket és felvételeket. A titkosszolgálat ugyan a maga részéről mindent megtett, de a szalagokat mégsem törölték le, vagy, ez a valószínűbb, későbbi, merőben technikai tanulmányozás céljából másolatot készítettek róluk valakik, és ezek Denverben, a hadiipari múzeum egyik részlegének archívumában fennmaradtak.

Talizmán történetírásunk atyja, Bonnefort Inbras Evelynson véletlenül bukkant e felvételekre, ezek alapján írta meg a vallástalan-babonás korszak mindennapjairól hatalmas, úttörő munkájának, a Kaja, pia és retyi a Reménytelen Négyezer Évben című monográfiának Amerikával foglalkozó fejezeteit, minthogy a titkosszolgálat az összes toalettben is elhelyezett mikrofonokat és kamerákat. („Hopeless Four-thousand Yearsbook”, XVI. évfolyam, I. szám; alaplinkek száma ötvenötezer-négyszázkettő.)

Evelynson doktor különös módon nem vette észre, hogy Szent Zsonna sorsáról szólt az az ártatlannak tűnő beszélgetés egy férfi és egy nő között.

Evelynson doktor nem volt Szent Zsonna-szakértő, arra az árulkodó mondatra azonban, hogy ugyanis „tudok csinálni magának még két vaginát”, mégis illett volna felfigyelnie. Mindez Bonnefort Inbras Evelynson hatalmas, úttörő munkájának értékéből mit sem von le. Az én figyelmemet erre az apróságra egy fiatal, egyszeri-gyóntatónőm hívta fel, aki könyvtárosként dolgozott már akkor is, és akinek a nagyszülei Inbras doktor tanítványai voltak, és a Kaja, pia és retyi jegyzetanyagát barátságból az eredeti, archív felvételekkel összevetve ellenőrizték.

Sajnálom, hogy Evelynson doktor a születésem előtt pár nappal meghalt, és nem örvendeztethettem meg felfedezésemmel. Lekötelezettjének érzem magam, mert szemléletem, történeti kutatásaim céljai és módszerei az övéből eredeztethetőek. Ő volt az első, aki az alaptalan általánosítások módszerét, az előző pár ezer év történetírói hagyományára egységesen jellemző hibát radikálisan elutasította, és abból indult ki, hogy minden egyén, aki a történelemben valaha szerepelt, egyszeri és tiszteletre méltó; sem vallási, sem faji, sem osztály alapú kategorizálásnak nem vethető alá, és önmagában kutatandó akkor is, ha egy bizonyos témakörben – például a vécécsészék általában fehér színének kialakulása – a szerepe csak epizodikus. „Egyes emberek hozták létre a generális tébolyt, és valamennyien teljes felelősséggel tartoznak érte” – írta nagy művének előszavában, s hozzátette: „Nem voltak nálunk butábbak, nem voltak nálunk tehetségtelenebbek, ők is szerettek, ők is szenvedtek, ők is vágytak, ők is reménykedtek, és ők is meghaltak egyszer.”

Lenyűgöző, hogy ezt a megjegyzését egy nyomorult bérrabszolgával kapcsolatban tette, aki a vécécsészéket gyártó szalag mellett töltött el több mint harminc évet, névtelenül élt és névtelenül halt meg, és akinek az adatait a messzi Bangola Duxh-ból a megveszekedetten valósághívő Evelynson doktor nyolc éven át gyűjtögette lankadatlan buzgalommal, hogy végül teljes karakterképet sikerüljön kialakítania róla.

Nekem Evelynson doktor gyújtott világosságot az agyamban, s mióta ezeket a csodálatos mondatait olvastam, azóta engesztelhetetlenül gyűlölöm azokat a szépirodalmi és történettudományi munkákat, amelyek szerzői saját szereplőiket lebecsülik, bennük a teljes embert nem tisztelik. Jelen könyvemnek számtalan visszataszító, szemét, alattomos, önző, undorító, förtelmes és gyilkos szereplője van, de igen szomorú lennék, ha valaki úgy találná, hogy bármelyiküket nem tisztelem eléggé. Elvégre halandóak voltak ők is.

Bonnefort Inbras Evelynson szigorú történetírói elve volt továbbá, hogy „A nagy, általában tartalmatlan összefüggésektől az egyes ember tébolyáig, a mindennapok zűrzavaráig kötelező lehatolni. Aki ezt nem képes elérni, az nem író.” Művemben én is erre törekedtem mindvégig, ez volt azon „modus scribendi”, amelyhez tudatosan tartottam magam, s bár tudom, hogy nem minden fejezetében, de azért olykor-olykor, reményeim szerint, mégis sikerült.

Néha eltűnődtem, vajon ha én abba a „Reménytelen Négyezer Évbe” születtem volna, ahogyan Bonnefort Inbras Evelynson azt az egész korszakot elsőként és zseniálisan elnevezte, amikor még a lélekvándorlásban is hittek itt-ott a primitívek, magam is ne hittem volna abban, hogy Evelynson doktor szelleme, mely a testét pár nappal a születésem előtt hagyta el, épp belém, egy újszülöttbe költözött, hogy hivatását tovább teljesítse. Úgy gondolom, képes lettem volna hinni e képtelenségben. Nagy szerencsém, hogy én már a felvilágosult Talizmán-korszakba voltam megszületni esedékes, és a terméketlen, istentelen misztikában nem kellett megmártóznom soha.

A ház, ahová a nő meg a férfi megérkezett, takaros volt és fából készült, mint Amerikában akkoriban minden, még a baseballütők is. Képére a Pre-Talismanian Photography című gyűjtemény 1067. linkjén bukkantam rá véletlenül. A képet Cindy Davies férje készítette házasságkötésük másnapján, és azért került a gyűjteménybe, mert különös, csaknem vízszintesen nőtt vadszederfa látható a bejárati kaputól balra. Eszerint azon a tájon gyakori, sőt csaknem kizárólagos volt az északi szél.

A következő párbeszéd folyt a menedzsernő és a tudós között:

 

 

Ez a beszélgetés is fennmaradt, mert számos magánházat is lehallgatott az amerikai titkosszolgálat. Ebben az időben kezdték alkalmazni a rádióhullámok nélküli adatátvitelt, amely már a betonfalakon is átfurakodó neutrinók rezgésének érzékelésére, értékelésére és átalakítására épült (ebből lett később a Talizmán neutrino bázisú memóriacsip). Ezekre a kazettákra Evelynson doktor nem bukkant rá, én kapartam elő Seattle-ben, az egykori elhárítás titkos archívumai közül nemrég, még éppen jókor, mielőtt Seattle-t a nevezetes földrengés a föld színéről újjáépíthetetlenül eltörölte.

Egy óra múlva visszaérkeztek az étterembe. A shushili és a bor hideg maradt. A macskák elfeledve nyivákolhattak a pincében.

 

 

A shushili jó volt, friss volt, kivételesen nem kaptak tőle ételmérgezést; a bort sem a vizező és cukrozó Keletről importálták, valódi, még génmanipuláció előtti szőlőből készült; így hát az üzleti tárgyalás több napon át folytatódott a hölgy lakásán, s mikor a férje üzleti útjáról hazatért, a hölgy üzleti útra kelt a szomszédos Iowába, és ott is maradt egy hétig. Kitört a házasság barbár fogságából, amelytől addig csak menedzserként: egy reménytelen, nők számára végzetesen férfias áltevékenységbe fúlva menekülhetett.

Az iskolából hazatérő gyerekek, szám szerint négy, akár a macskák, mert minden gyereknek volt egy külön macskája, és azzal nem törődött, nemigen vehették észre a mama távollétét, mert amúgy is ritkán látták, és nem is tudhatták határozottan, hogy az az ő mamájuk. Nem is nagyon érdekelte őket, mindegyiknek volt egy-egy tévéje, és azt nézte. Akkoriban a tévé volt az amerikai gyerekek mamája és papája együttvéve. A felnőttek szexuális kalandokat álmodtak maguknak, a gyerekeknek az álmot a tévé szállította.

Meg a ház is nagy volt, négyszintes, és mikor a mama otthon tartózkodott, akkor se igen lehetett látni, olyasmi volt, mint egy takarítónőféle lény. A kék szemű, vágottszemű férfival csak egyszer találkoztak a gyerekek a házukban, jött lefele a lépcsőn pucéran, bár törülközővel a derekán, a mama akkor azt mondta, hogy vízvezeték-szerelő. Ebben nem is volt sok túlzás voltaképpen. (Ezt is a kazetták rögzítették.)

Az amerikai családi élet hideglelős formalitásáról és végzetes emberi tartalmatlanságáról meggyőzően ír Family: Evil Itself című nagy, elő-Talizmánnak értékelhető munkájában Volodia Mihailson, rosszlandi zsidó-arasmán bevándorlók öt árvaházat is megjárt globálkeresztény vallású amerikai gyermeke, a kor legnagyobb szociálpszichológusa, akit négyszeres bigámia miatt ítéltek húsz év börtönre, amiből csak két évet töltött le, mert a börtönben nővé operáltatta magát, új-személyiségi perét az állammal szemben megnyerte, s így férfiként elkövetett bűneitől mentesülve kiszabadult; ekkor lett gúnyneve a „FollowMe”.

A per nagy hírnévre tett szert, mert Valya Mihailson (ezt a nevet választotta nőként) az állam mellett másik alperesként magát a Teremtőt nevezte meg, aki őt foganásakor téves nemmel ruházta fel.

Az államot védő ügyvédek nem voltak érdekesek, de a bíróság, hosszas töprengés után, úgy döntött, hogy a Teremtőt az Amerikában bejegyzett, legfontosabb négy egyistenhívő vallás papjai védjék, vagyis a protestánsok, a zsidók, a globálkeresztények (katolikusok) és a moszolámok. Ez nagy tiltakozási hullámot váltott ki, mert sokan úgy vélték, az Istent a Teremtés mikéntjéért perbe fogni nem lehet. A szenátus hosszas vita után arra az álláspontra jutott, hogy Isten a pereket kibírja, és a négy legnagyobb vallásra bízta, kiket jelölnek ki Isten védőinek. A Teremtő a pert nyilvánvalóan kibírta, de a négy vallás által kijelölt pap védők alaposan leszerepeltek Valya Mihailsonnal szemben, egyik nevetségesebb érveket hozott fel a Teremtés tökélye mellett, mint a másik. A tárgyalás hónapokon át húzódott, és a legfontosabb huszonhat tévécsatorna mindvégig közvetítette. Ez volt a legnépszerűbb vallásos – vagy inkább vallásellenes – műsor Amerikában, sőt az egész világon a Reménytelen Négyezer Évben.

FollowMe a pert megnyerte, de főművéhez képest nőként tudatilag pár évszázadot visszaesett: családot akart alapítani, és gyereket akart szülni, de ez nem sikerült neki, és kiszabott börtönbüntetése elvi lejárta előtt tizenhat évvel, szabadon, öngyilkos lett: szállodai szobájában magányosan mérget vett be, ezután rögtön szétharapta az ütőerét mind a két csuklóján, majd kiugrott a harminchetedik emeletről. Voltaképpeni halálát egy arra haladó, anyatejet szállító kocsi okozta, amely eltörte a mindezeket túlélő, földön heverő ember nyakcsigolyáját.

Az abban a sok ezer éves korszakban mindvégig megoldhatatlan családi élettől menekült a menedzsernő és a főkutató, amennyire normális egyén erre egyáltalán képes lehetett abban a reménytelen, családos négyezer évben.

„Merő hazugság volt az a családnak nevezett, mélységesen egyénellenes és utódellenes, lelketlen gazdasági és politikai formáció (deformáció), amit ideológiával és vallással öntöztek államilag gusztustalanul az Ószövetség ideje óta mindvégig, hogy rabszolgákat teremjen nekik, és amit az élők álomkórba menekülve tudtak csak kibírni. Ez az álomkór minden egyes napjuk éberen töltött részét uralta: munkamámorba, zabamámorba, piamámorba, mesemámorba, szexmámorba és más egyéb mámorokba menekültek a valóság elől” – írta még férfiként FollowMe.

A családot, FollowMe szerint, a rabszolgák és a bérrabszolgák számára hozták létre börtön gyanánt, hogy utódaikat szintén proletárokká (kizárólag termékenységgel rendelkező senkikké), érzékileg és anyagilag kiszolgáltatott ágyútöltelékekké nemzzék és szüljék évszázadokon és évezredeken át. A „szerelem” elnevezésű érzeményt is az ő számukra, a mindenkori kizsákmányoltak számára találták fel, hogy a család kényszere az egyes lélekbe is mélyen be legyen gyömöszölve, mint a leginkább hatékony tényező. A kizsákmányolók körében a „szerelem”, mint FollowMe és tanítványai megállapították, soha nem volt divatos: ők minden más nemű vagy azonos nemű embert, állatot és növényt megkaptak szexuális játékszerül pénzért, nekik nem kellett szexuálisan nélkülözniük.

Agyat elöntő, kielégítetlen nemi éhség az úgynevezett „szerelem” alapja; kielégületlenség nélkül szerelem nincs, és a család mint intézmény, a testet és lelket nyomorító nemi szükséget vallásilag és gazdaságilag megdönthetetlen külső kényszerré emelte, majd interiorizálta, létrehozva a nemileg frusztrált embermilliárdokat, „a szexus rabjait”, ahogy Karl M. Angel, FollowMe munkatársa találóan elnevezte őket.

Ez ellen a „család” ellen lázadt fel Kohlmann, aki nem akart megnősülni, és életrajzából feltételezhetőleg gyávaságból csak férjezett nőkkel volt hajlandó lefeküdni.

A család ellen lázadt fel a négygyermekes Cindy, aki a férje elől bujdokolt el a munkába, hogy ne kelljen az undorító, láb- és hónaljszagú, nyirkos közös ágyba feküdnie vele. Minden bizonnyal ugyanezt a célt szolgálták férjének gyakori kereskedelmi célú utazásai is, azokon az üzleti utazásain nyilvánvalóan kurvákkal üzekedett. Elválni mégsem válhattak el: ott volt a négy közös gyerek, akikkel egyikük sem törődött, ám akik az állami leltárakban úgy voltak kipipálva, mint „megfelelően gondozott egyének”. Hazugság volt ez is, nem voltak gondozva azok a gyerekek sehogy, magukra és a tévére voltak hagyva lelketlenül.

Ha Cindy és a férje véletlenül nem tudta elkerülni egymást, az akkori szokások és törvények szerint be kellett feküdniük a közös ágyba, ez volt a házasság barbár törvényei közül a legiszonyatosabb, ahol vagy azért érte őket megaláztatás, mert úgy feküdtek egymás mellett, mint két halott, szálkás fahasáb, vagy pedig azért, mert kedvük ellenére is kezdeményezniük, illetve tűrniük kellett a nemi kapcsolatot, elvégre ez volt a beléjük nevelt követelmény, és azt hihették volna, ha nem teszik, hogy ők már nem is a nemüknek megfelelő ép és egészséges emberek, és a munkaerőpiacból emiatt kiesnek.

Emberileg ez lehetett az igazán rémséges: izzadmányosan, mesterkélten, mindenféle kéjsegítő eszközök – izgató fehérneműk, bizgató szerkentyűk és durva, súlyos mellékhatásokat előidéző gyógyszerek – segítségével kötelezően letudandó testgyakorlatot folytatni a lélektelen kéjért, vagy inkább a tudatért magáért, hogy ők még száz százalékosan elevenek. Ennél a szerzetbe vonulás valóban jobb lett volna azon időkben, amikor a zárdába való vonuláshoz sem vallási alapozottság, sem piaci engedékenység nem állt már vagy még rendelkezésre. „Ennek hiányában a valóságot voluntarista álommal festették át, teljesíthetetlen vágyaikat beleszínezve az élet szűkösen kimért, kemény vonalú, előrerajzolt kontúrjaiba” – írta erről FollowMe.

Hazug volt az a korszak a végtelenségig, ők pedig a hazugságot apró hazudozásokkal kicselezni vélve mégiscsak átéltek valami csökevényesen emberit.

Mi, Talizmánok, erről már jóval többet tudunk. FollowMe nézeteit azért idéztem, mert éppen abban a korszakban gondolkodott, amelyben a mi szent történetünk zajlott, noha a mi történetünkről semmit sem tudott.

Hommu Goyza, a korabeli jeles ugar borszakértő, szépíró, filozófus, eleven kerti törpe, raktáros, sorjázó segédmunkás, babérfa-metsző, könyvtáros, meteorológus, gyakorló férj és regényíró (előbb élt, mintsem hogy Villa Farkó-verseket írhatott volna), aki soha életében nem mozdult ki Ugarhonból, három nemzedékkel azelőtt, hogy a Biblia első változata előkerült volna, s így Validusról, Jézus Ikrének szerepéről nem is tudhatott, sőt, amikor Amerikában még nem engedélyezték a parttalan emberklónozást sem, úgy írta le az amerikaiakat, mint született ikreket.

Hommu Goyza életében mindössze két amerikait látott, amikor azok letévedtek a turistaútról, és véletlenül annak a kertnek a kerítésénél álltak meg, amelyben a filozófus eleven kerti törpeként ténykedett (éppen szénát gereblyézett). Szupergazdagok szerződtettek napi tizenkét órás szolgálatra eleven kerti törpéket; Hommu Goyza váltótársa egy állástalan, fiatal eszmetörténész volt, aki, szerencséjére, a száznegyvenöt centit nem haladta meg. Hommu Goyza valamivel magasabb volt nála: 152 centi, a kerti törpeség limitjébe, a 153 centiméterbe épphogy belefért. A hányatott életű, zseniális embernek ez a pénzkereső foglalkozása volt a legkellemesebb, mint maga írta.

Az említett két amerikai közül az egyik férfi volt, a másik nő, az egyik körülbelül hat és fél láb, a másik hét és fél, az egyik kb. 130 fontot nyomott, a másik kb. 170-et, az egyik szőke volt, a másik barna, Hommu Goyza mégis megérezte, hogy egypetéjű ikrek, mondta is nekik, amin meglepődtek, fejüket csóválták, és azon megdöbbenésüknek is hangot adtak, miszerint nem hitték volna, hogy egy ugar kertből texasi kiejtést hallanak. (Nem tudjuk, honnét volt texasi a kiejtése Hommu Goyzának, aki Ugarhon határait soha nem lépte át.)

Az alábbi Hommu-passzust talán érdemes idéznem; a vérfertőzésről szóló mondatokat persze a kellő kritikával kell olvasnunk.

 

Didimus minden amerikai férfi, és Didima minden amerikai nő. Ikrek: egymás egypetéjű ikrei. Viszonyuk, ha van, törvénytelen, mert vérfertőző, és abból csak idióták születhetnek, ahogyan valóban. Ezt azzal palástolják, hogy hol kövérek, hol soványak, hol hülyék, hol okosak, hol szőkék, hol barnák, hol pedig egészen, a bőrük fenekéig hatóan feketék.

Mondják: van, aki elfingja az amerikai himnuszt is közülük, másnak meg székrekedése van. Mondják: van, aki művelt, van, aki műveletlen; van, aki nem tud amerikaiul, és van, aki tud.

Nem számít.

Valamennyien a Nagy Nemzet kicsiny alkotórészei, s mint ilyenek, végtelenül és égtelenül korlátoltak. A bevándorlók némi színt visznek abba az egypetéjű társadalomba, de csak ideig-óráig, amíg nem hasonulnak a dicső, győzedelmes társadalomhoz végképp, és nem válnak ikerré kivétel nélkül maguk is.

Didimus életerős, vigyorgó, képe sima az alkoholtól vagy a plasztikai sebésztől, jól öltözött, üzletileg megbízható, hitelképes, valamilyen vallása van neki, állítja meggyőződéssel és saját hangja alatt másfél oktávval, lakása vagy háza van, felesége van, gyerekei vannak, szilárd nézetei vannak, értékei vannak, munkája van, és nem veszi észre, hogy gyilkol, valahányszor gyilkol, márpedig folyton azt teszi.

Didima életerős, mosolygó, melle hetyke: felvarratta, csípeje csontos: lezsíroztatta; csinos, üzletileg megbízható, hitelképes, lakása vagy háza van, férje van, gyerekei vannak, szilárd nézetei vannak, saját hangfekvése fölött egy oktávnyi hisztérikus vihogással aszongya, hogy vallásos, értékei vannak, munkája vagy van, vagy nincs, mert a családot gondozza, amelynek minden tagját gyilkolja, és nem veszi észre, hogy öldököl, valahányszor öldököl, márpedig mi mást is tenne végtelen unalmában.

Nem Didimus és nem Didima, aki mindezekkel nem rendelkezik: aki gondolkozik, aki fél, aki a világgal szemben egyedül áll, akinek csak egy élete van, aki halandó, aki alkot, aki tétlen, aki hisz, aki kételkedik, aki meg akar halni, aki nem akar meghalni, aki ember; aki észreveszi, ha gyilkol, és ettől rosszul lesz. Az ilyen egyén nem iker, és Amerikában helye nincs.

 

Cindy és Kohlmann nem egészen voltak egymás ikrei, ha Hommu Goyza kategóriáit veszem figyelembe, ezt a javukra írom.

Ritkán tudtak együtt lenni, munkájuk behabzsolta őket, és mindvégig galambposta révén érintkeztek. Levelezésük nem maradt fenn: a galambpostát nem lehetett lehallgatni, ezért is választották azt.

A galambok úgy voltak nemesítve, hogy ha a levél nem a címzett kezébe került volna, a levelet megették. Az ilyen levél, humánus okból, a galamb számára emészthető anyagból: köles alapú papírból készült. A galambokat előzőleg napokig úgy etették, hogy a galamb az étkezések után a címzett hologramos képét látta, a telítettség érzetét összekötötték a címzett képével, így alakítván ki benne a pavlovi reflexet. Ha azonban más személy vette volna át a levelet, a galamb a levelet rögvest megette. Persze ha a címzett nem a képen szereplő ruhában várta a küldeményt, a galamb a levelet akkor is megette. Ez némi nehézséget okozott, de az emberek, „ezek a szélsőségesen adaptív lények”, Jonathan Chapiro megállapítását igazolva, ehhez is hozzáedződtek előbb-utóbb. A csúcsmenedzserek körében ekkor terjedt el, hogy minden öltönyből legalább öt váltást rendeltek egyszerre, és még a sok váltás pizsamájuk is egyforma volt, és az öltönyükre hasonlított, csak vékonyabb és porózusabb anyagból készült, hiszen éjszaka is érkezhetett a galamb.

A topmenedzsereknek, amilyen Cindy is volt, kötelezően megtanították a szájról való olvasást és a süketnéma jelbeszédet, ezt azonban Cindy csak akkor gyakorolhatta, ha Kohlmannal együtt volt, és, mint a fennmaradt lehallgatott anyagok mutatják, az előírásokat hányaveti módon nem tartotta be.

Ők ketten még a meszticek és a sárgák eluralkodása előtti Fehér Amerika képviselői voltak, noha azok már többen voltak együttesen, mint a fehérek; semmit sem sejtettek Amerika hamarosan bekövetkező teljes csődjéről ők ketten, akik a „three-cunted gal” kimunkálásán a kezdeti fázisban egymásba gabalyodva munkálkodtak.

Így indult be „az évezred üzlete”, ahogy Cindy nevezte.

Akkor még nyilván azt hitte, milliárdokat fog ezzel a fejlesztéssel keresni. Nem keresett vele milliárdokat, sőt a shvád-zsappán kutatásvezető sem keresett vele semmit, örülhettek, hogy életben hagyták őket.

Cindy síoktatóként, Kohlmann beosztott génmanipulátorként fejezte be a pályafutását, egymástól és egykori cégeiktől messze, bár a shvád-zsappán génmanipulátor a házidisznók visszavadítása terén elért szép eredményeiért egyszer még a Nature című lap negyedik oldalára is felkerült.

Nem tudjuk, mit gondoltak, amikor eljutott hozzájuk a három-vulvájú leány sikeres legyártásának híre. Talán azt, hogy ők ügyesebben jártak volna el.

Nem hiszem, hogy a pár felmérte volna, mivel jár a fejlesztés erkölcsileg. Talán meg sem fordult a fejükben, hogy embereket, s főleg hogy egyetlen embert tönkre fognak tenni, amikor a kísérlet a megvalósítás stádiumába jut. Megkímélte őket a Teremtő attól, hogy az eddigi legnagyobb emberi bűntény végrehajtói valóban ők legyenek. Őket tehát, úgy vélem, nem kell posztumusz halálra ítélnünk, mint a többieket; igaz ugyan, hogy ha a helyükön maradtak volna, lélekgyilkossá váltak volna ők is, de a Teremtő valamiért úgy döntött, hogy ne.

Azt sem tudták meg soha, miért is hagyta életben őket a rosszlandi maffia, sőt még arról sem értesültek, hogy életveszélybe kerültek. Öntudatlanul élték le az életüket ők is, mint annyi milliárdnyian a Reménytelen Négyezer Évben.

Rájuk is érvényesek Villa Farkó sorai:

 

Lehetek habzsolóan élő, lehetek szikár, nyűtt halott, remélek s vágyok. Mégis félő, hogy fogalmam sincs, ki vagyok.

Nem volt lényeges dolog akkor a világon, amelyre a politika azonnal le ne csapott, rá ne tenyerelt volna. A szexualitás lényeges dolog volt az ösztöneiknek végletesen kiszolgáltatott bérrabszolgák életében. Nem csoda hát, hogy a Cuppogó Hónalj-Hasadék még az előtt a politika látkörébe került, semhogy szemfüles közfilozófok és dörzsölt médiabeszélők tudomást szereztek volna róla.

Még a shvádacél szemű zsappán vezette a szigorúan titkos kutatást, amikor egy Rosszlandból éhbérért szerződtetett zseni megsejtette, mi folyik.

A zseni tömzsi volt, kopasz, kövérkés, a keze zsíros tapintású, tokácskája a mindig koszos gallérra kis hurkácskákban nehézkedett alá, és arra volt a leginkább büszke, hogy a megszólalásig hasonlít Dolvid Ajvehra, mint Iowa Cityben az írótábor résztvevői előtt egyszer elmondta.

A nagyszerű rossz-zsidó hegedűművész már rég halott volt akkor, és Osztyip Cikolajevics Brogyijev zsidó se volt történetesen, zenét sem tanult soha, de másra nemigen lehetett büszke életének utolsó évtizedeiben, mert noha matematika zseniként indult fiatalon – megnyerte a purizsi és antewurfani nemzetközi diákolimpiát –, később a pályáját kerékbe törte a történelem, s hiába szakosodott a korban vezető géntudományra, hazájában a pénz a tudományra elfogyott, még a hazája is elfogyott akkoriban, elvont tudása a céltudatos, pragmatikus maffiának nem kellett, mert a hadifejlesztések látkörébe Osztyip Cikolajevics nem került: havi 43 amerikai tallárnak megfelelő összegért ücsörgött dideregve fűtetlen laboratóriumában, és kínjában keresztrejtvényeket fejtett napi nyolc órában. Nem sejthette a pénzéhes maffia, micsoda kincs rejlik abban a hatalmas koponyában.

A rosszlandi maffiát később részletesen tárgyalni fogom. Most csak annyit, hogy a maffiát, a prostituáltak kézenfekvő futtatásától eltekintve nem érdekelte a szexus, csak az állami politikát, amely a lélekre való hatás eszközeként használta a Reménytelen Négyezer Évben mindvégig.

Osztyip Cikolajevicsot a ciklikus gazdasági világválságok táblázatának hírneves létrehozójával, Andres Janovics Brogyijevvel csak névrokonság kapcsolta össze, és véletlenül vetődött a messzi Iowába.

Létezett még abban az időben egy ódon, hidegháború korabeli intézmény azon a lapályon, amely ma Talizmán hazánk területének jelentős részét teszi ki, az úgynevezett nemzetközi írótábor. Erre a világ sok-sok országából mindenféle írókat hívtak meg, egyszerre úgy hetvenet-nyolcvanat, eltöltöttek ezek az írók eleinte, a XX. század második felében egy évet, később fél évet, még később, a XXI. század elején három hónapot az iowai állami egyetemen, nem csináltak semmit, ettek, ittak, közösültek, felolvasták a műveiket rossz angolsággal, aztán mehettek haza isten hírivel.

Az volt a hivatalos célja e dolognak egykor, hogy a Keleten némi respektust kivívott alkotók Nyugatról hazatérve az amerikai életforma szószólóivá váljanak. Alkotók és életformareklám! Az állami ideológusok semmit se tudtak soha semmiről. Az amerikai életformát maguk a bennszülött amerikaiak sem bírták már elviselni akkoriban. „Még nem találkoztam épelméjű amerikaival”, írta erről szó szerint egybehangzóan az ugar Hommu Goyza, időleges eleven kerti törpe, aki életében két amerikait látott mindössze, meg az amerikai Tson Gan Hui, rövid ideig amerikai elnök, aki honfitársainak százezreivel fogott kezet a választási kampánya során.

Értelmes célja mégis volt ennek az intézménynek: egy jókora, dologtalan egyetemi tanszék állami pénzből ragyogóan megélt az írótalálkozó örvén.

Tüsténkedtek is ott kutatók, tanárok, titkárnők, szerkesztők és technikusok szép számmal, és ezt az írótábort szervezték kilenc hónapon át: hetente személyenként legalább egy-másfél elektronikus levelet lepötyögtek, majd három hónapig az írókkal lebzseltek intenzíven, és eléldegéltek ebből évtizedekig, mindnek volt „tenure”-je (e korabeli amerikai varázsszó biztos állást jelent), melyből új rektor vagy új dékán sem dobhatta ki őket.

Hogy került ebbe az írótáborba Osztyip Cikolajevics Brogyijev?

Úgy, hogy egyszer unalmában beküldött egy tréfás szerelmes csasztuskát az egyik dél-szlév rejtvénylapnak, mert Osztyip Cikolajevics többek között dél-szlévül is tudott. Az írás a lapban megjelent, ami nem nagy csoda, de oda postán meg is érkezett, akkoriban ez volt a különös, mert a dél-szlévek valamennyi törzse valamennyi törzs ellen háborúzott éppen.

Ezt a csasztuskát a hálón, ahová a szerző fellőtte, véletlenül elolvasta az iowai program egyik szervezője, egy Ongliában született, Amerikában élő nyugat-balkáni (valószínűleg észak-szléviai) gyökerű irodalomtörténész, dr. Uri Weintraubtrinker, aki az északi és déli középkori Rossz megfejthetetlen nyelvjárásban írott hősi énekeit kutatta, és történetesen dél-szlévül is megtanult; s mert azt hitte, hogy Osztyip Cikolajevics szintén zsidó, mivel ilyen szóvicces verselményt más, mint zsidó, szerinte nem is költhetett, levelet írt neki, és meghívta az íróprogramba. Csaknem csodák csodája, a levél a címzettet elérte. Rosszlandban akkoriban a hálót éppúgy cenzúrázták, mint a közönséges postai küldeményeket, a magánbeszélgetéseket és általában mindent, és a veszélyes kulcsszavakat tartalmazó elektronikus leveleket a rosszlandi címzett nem kaphatta meg. Hogy miért nem volt ez valódi csoda, arról később.

Osztyip Cikolajevics ugyan nem tudta, mit keres ő az írók között, de ilyen meghívást nem lehet visszautasítani, különösen, ha az ember saját honában csak szűkölködik, unatkozik és fázik.

Idézem a csasztuskát, noha nem tartozik a hónalj-hasadék történetéhez szorosan, de büszke vagyok rá, hogy előástam (három éven át kerestem mindenütt). A kérészéletű Istinu za pravdu című lapnak kevés példánya maradt fenn, a szerkesztőit az egyik dél-szlév válság alkalmával a szerkesztőség helyiségében egytől egyig legéppuskázták. A legtöbb ma is létező példány valamiért Holshinghörben maradt fenn, és véletlenül éppen az egyik fennmaradt lapszámban jelent meg a mű. Holshinghörbe nem jutottam el, de Seattle-ben véletlenül rábukkantam egy hivatkozásra, és a könyvtárközi kölcsönzés révén e lapokat megkaptam; két hónappal később Seattle megszűnt létezni a földrengés miatt, és az ott őrzött összes archívum tönkrement.

A vers címe Ljubavna pesma, ami annyit tesz, hogy „Szerelmes vers”.

 

Hoću da padnem u neku ruku u neku rupu. Hoću da padnem u najmanju ruku u najmanju rupu.

 

E tréfás versezetet sajnos csak szóvicctelenítve lehet az én dolgozatom nyelvére lefordítani. Költői művet, tudjuk, csak eredetiben lehet élvezni igazán. Tartalmilag a vers világnyelven a következőképpen hangzik:

 

Bele szeretnék esni valahogy valamilyen lyukba. Bele szeretnék esni legalább a legkisebb lyukba.

 

Ügyetlen fordításomat az eredeti hangzásával összevetve is világos lehet azonban, hogy Osztyip Cikolajevics a dél-szlév nyelvet szóvicci szinten bírta. A többi, általa ismert idegen nyelvvel is így lehetett.

Erre a csasztuskára kapta meg a dél-szlév lap különdíját, a sárgarigóval büszkélkedő zöld mezős címert a messzi Moszkóviában Osztyip Cikolajevics alumíniumból. Pontosabban az értesítést megkapta, hogy az alumínium lapocskát postázták, ám Moszkóviába a lapocska nem érkezett meg soha, vagy ha megérkezett is, ellopták; azt hihették, ezüst vagy efféle.

Annál inkább megérkezett Osztyip Cikolajevics Iowába.

Ott találta magát egy szép nyár végi napon a maga gazdaságtörténeti vezetéknevével és zenetörténeti fizimiskájával a messzi és romantikusan lapos Cedar Rapids repülőterén, ahonnét mikrobusszal vitték Iowába. Kedves emberek vették körül, akik egyéb irodalmi munkásságáról egyetlen szóval sem érdeklődtek. Meglepte őket, hogy Osztyip Cikolajevics mennyire idős, ettől lehangolódtak, mert az ifjú kádereket jobban szerették; meg hogy milyen remekül beszél amerikaiul – Osztyip Cikolajevics tudott még vagy másfél tucat nyelvet, unalmában tanulta meg őket, keresztrejtvényfejtés közben –, ettől zavarba jöttek, ők ahhoz szoktak hozzá, hogy a vendégek amerikaiul legföljebb dadognak, s emiatt már maguk is jószerivel csak dadogtak az anyanyelvükön.

Amikor Osztyip Cikolajevics néhány Zoscsenko-novellát olvasott fel saját remekbe szabott angol fordításában a szűkkörű hallgatóság előtt az egyetlen Iowa City-i könyvesbolt emeleti helyiségében, ahol az önkéntes, ám illendőségből kötelező felolvasásokat tartották, óriási sikert aratott velük. Ennek a könyvesboltnak a helyén áll ma a monumentális Gutenberg-emlékmű, Magyarrdhy Tuhutum Julishkason másik nagyszerű alkotása.

A közönség a többi íróból, a helyi tanszék legjobb erőiből meg néhány Iowában senyvedő kékharisnyából állt, többségük nem is tudott angolul annyira, hogy a humoreszkeket megértse, kisebb részük pedig anyanyelvi amerikai volt ugyan, de azoknak nem volt humoruk. Két fő nevetgélt mindössze, az akkori tanszékvezető, akinek volt humora, meg az egyik titkárnő, akinek szintén volt. Mégsem akadt senki a teremben, aki tudta volna, hogy azokat a kis humoreszkeket nem Osztyip Cikolajevics szerzette, azt pedig végképp nem fedezte föl senki, hogy az idegen tollakkal ékeskedő szerző Danyül Harmsz- és Petrusevszkaja-szövegeket is lopott a Zoscsenkóba, ahol éppen jól jöttek neki; egy bekezdés Bulgakov is szerepelt a repertoárján; azért tudjuk ezt, mert az összes felolvasás hologramos felvétele megmaradt a tanszék szerverén.

Osztyip Cikolajevicsnek addigra elfogyott a családja, és „olyan egyedül állt a világban, ahogyan egy puszta vulva vagy magányos pénisz a formalinban”, hogy egyik szintén felolvasott, történetesen saját magáról szóló és kivételesen általa írt – és ennek megfelelően tűrhetetlenül szentimentális – novellájából idézzek.

Ebből a novellájából tudjuk azt is, hogy a szülei valószínűleg elhunytak, bár erről Osztyip Cikolajevics nem tudott bizonyosat, mert egy blotviai tudományos gettóba volt bezárva szépreményű ifjú kutatóként, amikor eltűntek. Blotviát akkoriban vívta vissza Rosszland átmeneti időre, az őslakosokat legyilkolta, és rosszlandiakat telepített a helyükbe. Osztyip Cikolajevics életében először és utoljára keresett jól akkor, csak elkölteni nem tudta a pénzét, mert a tábori kantinban olcsó vodkán, olcsó piros kaviáron és megfizethető árú mahorkán kívül nem volt semmi.

A feleségei meg a gyerekei másképp múltak ki az életéből, de erről sem tudott igazán bizonyosat, mert némely nők egyszerűen felpakoltak, és elmentek egyik napról a másikra egy-két gyerekkel, illetve őt rúgták ki a közös lakásból egyik napról a másikra, s később, amikor felkereste őket, már nem voltak a régi címen találhatóak. Érdekes, hogy gyerektartást egyik nő sem követelt rajta. Ebből Osztyip Cikolajevics arra következtetett, hogy a gyerekeinek feltehetőleg nem is ő az apjuk. Úgy látszik, a feleségei egy génkutatóval nem mertek ilyen kényes tárgykörben pereskedni.

Osztyip Cikolajevics tehát egyedül állt a világban.

Iowában azonban végre felismerte, mit kell tennie.

Megérdeklődte a géntudományok tanszékének címét, bekopogott a tanszékvezetőhöz hívatlanul, előzetes telefonbeszélgetés nélkül, belépett, és a szobában ülő illetővel ékes angolsággal közölte: Nohoobel-díjhoz segíti.

Az illető pa-hindiai származású, ravasz szemű, olajos, fekete hajú, megállapíthatatlan korú, alacsony, vékony, a diákjai szerint rendkívül rosszindulatú férfi volt, dr. Hindibindi Handaban. (Még találkozunk vele a Siva-mellek kapcsán.)

Amint Osztyip Cikolajevics érzékelte, hogy pa-hindi illetővel áll szemben, bájosan elmosolyodott, és szavalni kezdte a Kámaszutra pozitúráit egytől hatvanhétig, ékes neo-pa-hindi fordításban.

Osztyip Cikolajevics tudományos ösztöndíjat kapott a tanszéken egy évre. Kapott egy hónapra háromszáz tallárt, ebből a lakása bérét is fizetnie kellett, ami abszurdum, mert akkoriban egy kicsi, szerény lakás abban az isten háta mögötti egyetemi városkában – a mi mai Talizmán fővárosunkban – belekerült vagy ötszáz tallárba, de Osztyip Cikolajevics Brogyijevet kemény fából faragták.

Osztyip Cikolajevics talán sose tudta meg, miért kapott ösztöndíjat azonnal. Azért, mert a nemrég kinevezett pa-hindi tanszékvezető harcban állt a tanszéket uraló zsidó tudományos maffiával, és abban a pillanatban jól jött neki egy pa-hindit beszélő orosz zsidó (mert ő is zsidónak vélte Osztyip Cikolajevics Brogyijevet tévesen).

Azon a tanszéken voltak akkor öten, ő meg egy mohamedán hindu hölgy (egy amerikai néger fundamentalista mohamedán aktivista feleségeként), továbbá három zsidó, abból kettő katolikus, egy pedig murmurmur. Úgy ítélte meg a pa-hindi tanszékvezető, hogy legalább még egy hindiai kellene ahhoz, hogy a zsidó maffia helyi részlegét, vagyis a két katolikus meg az egy murmurmur hatalmát letörje. Erre jött neki jól a pa-hindit is beszélő Osztyip Cikolajevics, aki mellesleg, vélte a tanszékvezető, még zsidó is, tehát nem érheti semmiféle liberális vádaskodás azért, ha odaveszi magához. S ha a harcot sikerrel megvívja, már csak a dékáni hivatalba befurakodott Muerto Micó-i bevándorló maffiával kell megbirkóznia, az pedig gyerekjáték, azokat elég lefizetni valamivel, például nekik vagy a családtagjaiknak olcsón biztosíthat háremet Gombayban vagy Sűrű Lankán átmeneti időre.

Csakis így gondolkozhatott dr. Hindibindi Handaban, mert egy évvel később a dékáni hivatalból nyolcan utaztak Gombay és Sűrű Lanka nyomornegyedeibe tanulmányútra a géntudományos tanszék pénzén (a kiutalást dr. Hindibindi írta alá), másfél év múlva pedig már egyik zsidó sem dolgozott azon a tanszéken, sem a két katolikus, sem a murmurmur. Igaz, hogy dr. Hindibindi Handabant akkorra óhazájában kivégezték, de ezt nem láthatta előre senki, ő maga a legkevésbé.

Osztyip Cikolajevics ott ragadt Iowában a géntudományos tanszéken, ahol szellemi segédmunkát végzett, mint abban a rettenetes korszakban szinte az összes nagy elme, de havi fizetése akkor már az objektíve szintén nyomorúságos, számára azonban mennyei ezerkétszáz tallárt is elérte.

Osztyip Cikolajevics főzte, kavargatta, zötyögtette, rázogatta a DNS-lánc tisztátalan főzeteit szorgosan, és rájött, hogy ebben a hónaljmirigy-kutatásban van valami furcsa. E kutatásokról a szaksajtóból értesült. Annyira szenvedélyesen habzsolta a tudományos közleményeket, melyektől hazájában sokáig el volt zárva, hogy még a keresztrejtvényfejtéssel is felhagyott.

Itakashi Kohlmann elkövette azt a hibát, sőt tragikus vétséget, hogy kutatási eredményeinek bizonyos részleteit, lebírhatatlan tudományos hiúságának ösztökélésére, szakfolyóiratban is közzétette. Abban reménykedett, hogy úgysem olvassa el senki, s ha elolvassa is, nem ért belőle semmit.

Osztyip Cikolajevics azonban unalmában elolvasta és elgondolkodott.

„A nagy szellemek valamennyien képszerűen gondolkodnak” – írta Suahala Börkman, a nagy filmrendező, és megállapítása a tudósokra is kiterjeszthető.

Osztyip Cikolajevics szemei előtt megképzett egy képtelen kép: „Áll egy nő a szemérmetlenül kutató férfiszem előtt anyaszült meztelenül, két harapnivaló karját szemérmetlenül felemeli, s alant, a gyanús, szőrös homályban cuppogó szeméremajkak sejlenek izgatótag, és úgy mozognak szemérmetlenül, ahogy a tengermély szemérmetlen virányai lüktetnek, tágulnak-zárulnak szemérmetlenül.”

Osztyip Cikolajevics, semmivé lett házasságai emlékével zavaros lelkében, ettől a képtől megrettent (mint ezt első fennmaradt jelentésében a fenti szavakkal be is vallotta). A lelke mélyén puritán primiszlév lehetett ő is, mint Rosszlandban oly sokan.

Úgy érezte, hogy ezt a látomást jelenteni tartozik.

Tudnunk kell, hogy a zseniális Osztyip Cikolajevics még odahaza, a keresztrejtvényfejtés évtizedei alatt, unalmában számtalan jelentést írt a rosszlandi Központnak, ezekért pénzt sose kapott, nem volt tehát beszervezett ügynök, csak becsületes honpolgár. Osztyip Cikolajevics valamiért a „Behemót” fedőnevet ajándékozta magának. E titokzatos Behemót és Osztyip Cikolajevics Brogyijev azonosítását már jóval Csuangthagoun Zsonna-életrajzának megjelenése előtt elvégezte egy tehetséges korvolandi titkosítástörténész, Suomanen Haiku Koval, akit valószínűleg rosszlandi titkos ügynökök itattak halálra Kumm-Csatkán. Csuangthagoun valamiért nem hivatkozik rá.

Osztyip Cikolajevics Brogyijev jelentette, hogy a sarki boltban savanyú a tej; jelentette, hogy zikirpitszkiji felvágott helyett romlott disznósajtot árulnak, mely zöld is, büdös is, mérgező is, és még udvariatlanok is hozzá az eladók; jelentette, hogy a munkatársai átkos amerikai befolyás alatt állnak, mert aktfotós nyugati magazinokat nézegetnek; jelentette, miféle gyanús idézeteket lopnak a szerzők bizonyos keresztrejtvényekbe. Ezen idézetek eredetijét is mellékelte, és a félrefordítások ellen a helyes fordítás mellékelésével háborgott. Jelentett mindenfélét, ahogy abban a korban, abban az országban csaknem mindenki csaknem mindenhova csaknem mindent és mindenkit jelentett, legföljebb nem ezen a magas intellektuális színvonalon.

S mikor az a Központ megszűnt, Osztyip Cikolajevics továbbra is irkálta a jelentéseit, csak nem küldte el őket sehová. Amikor Rosszlandban végre megint lett egy címmel rendelkező Központ, évekre visszamenőleg minden jelentését – az Intézet költségén – postázta végre. Szép nagy paksaméta volt az, nem is lett volna annyi pénze neki magának, hogy a postaköltséget kifizesse.

Minden jel arra mutat, hogy az iowai ösztöndíjat végső soron e rosszlandiai Központ jóváhagyó támogatására kapta meg.

Ennek a rosszlandi Központnak az archívuma immár sok éve szabadon kutatható. „Behemót” számos jelentése megvan. Az időközben Los Alamosba szállított archívumban két kis rosszlandi nyelvű cédulát is találtam, ezeket S. H. Koval nem publikálta, az egyiken ez áll: „O. C. Brogyijev: kiengedni mint írót. Olvashatatlan aláírás, ezredes.” A másikon ez olvasható: „Job tvoju maty, Brogyijev puszty otjebaetszja k nyim na huj. (Ezt inkább nem fordítom le.) Olvashatatlan aláírás, general-major.”

Osztyip Cikolajevics némi joggal úgy gondolta, Amerikában is kell lennie valamilyen Központnak. Fellapozta az elektronikus telefonkönyvet, kiírta belőle a CIA meg az FBI nyilvános címeit, megírta sejtését ékes amerikaisággal, amelyben rég kiveszett óbritt és középbritt formákat is használt, melyeket elavult rosszlandi nyelvkönyvekből és Rosszlandban nehezen beszerzett világnyelvi könyvekből biflázott be, és elküldte nekik a hálón.

Aztán várt, és a szaksajtót továbbra is szenvedélyesen olvasta.

A feljelentgetés abban a korban elvileg morálisan elítélendő cselekménynek számított. Más volt azonban a hirdetett elv, és más a gyakorlat. Talizmánia az első társadalom a világon, amely számol azzal, hogy mi pontosan olyanok vagyunk, mint bárki más előttünk. Ahol akár csak csökevényesen is, de létezik bizonyos közösségi szellem, noha a társadalom aljára leszorítva, s emiatt rögtön álságosságba kényszerítve – ilyen volt például a rosszlandi obscsina vagy a zsidó kahal –, ott a lélek jelenteni vágyik.

Osztyip Cikolajevics az idegeiben talán még az első-kommunizmus morálját hordozta, az pedig kiváltképpen támogatta a feljelentések gyakori alkalmazását. Talizmániában nem tiltjuk, nem palástoljuk ezt az emberi lélekből természetesen fakadó igényt képmutatóan, hanem pártoljuk: bárki bárkiről bárkinek jelenthet (erre jó a véletlen gyóntatókkal való bensőséges társalgás, amit a gyóntatók vagy jelentenek a papnak, vagy sem). Emiatt a mi Hetvenhetekjeink nem álságos, hanem, első ízben a történelem során, valóságos közösségek, és nálunk az a kérdés, hogy a feljelentés morálisan negatív-e vagy pozitív, értelmesen fel sem vethető.

Szabadidejében Osztyip Cikolajevics egy lendkerék előtti, háromsebességes, sárga, agyváltós Schwinn-kerékpáron kerekezett télen-nyáron, húsz tallárért vette még irodalmi meghívott korában, és önző módon megtartotta magának, noha az volt a szokás, hogy a távozó ösztöndíjasok ingyen hagyományozták e vacak bicikliket a következő évben meghívott írókra, akik megint húsz tallárért vehették meg, csak a javítás árát fizetve. Ezeket a szupernehéz gépeket még kizárólag lábbal lehetett hajtani és csak előre tekerve; Osztyip Cikolajevics nem lehetett rossz fizikai állapotban.

Megvoltak a maga kedvenc útirányai. Különösen szerette az Iowa Cityből kivezető egyik utat: a Park Roadon, majd a Rocky Shore Drive-on kerekezett végig, s utána a 6-os útra érkezett, voltaképpen már Coralville-be, amelynek elején a sok kis vendéglő között volt egy rendkívül olcsó khínai is, ahol a nap minden szakában nyolc tallárért azt és annyit zabálhatott, amit és amennyit akart.

Abban a kis étteremben számosan étkeztek naponta több órán át reggel tíztől éjfélig, főleg fiatal, nemileg végzetesen elhanyagolt lányok, akik kettesben-hármasban szerettek enni, és nyomtak akár ketten, akár hárman legalább fél tonnát. Őket a vendéglő vezetősége előzékenyen dupla székre ültette, és ők órákig zabáltak szenvedélyesen, fejenként nyolc tallárért mindössze. A vendéglőnek, úgy látszik, megérte. Osztyip Cikolajevics nem úgy nézett ki, mint ők, ő nem volt kövér, ő úgy nézett ki, mint egy bájos, nagyfejű, bár kopasz perzsamacska, az íróprogram előző évi közös fényképének és a felolvasás felvételeinek tanúsága szerint (s a legkevésbé sem úgy, mint egy víziló, bár álneve, a „begemot”, rosszlandiul azt jelenti). Az összes ilyen képet Los Alamosban máig féltve őrzik.

Amilyen kedvesek – vagyis üzletileg számítóak – voltak abban az időben az amerikaiak, pár hónap múltán az étteremfőnök külön utasítására Osztyip Cikolajevics ötven százalékos engedményt kapott, mint törzsvendég. Azontúl négy tallárért ehetett, amennyit csak akart. E névre szóló engedménynek írásos nyoma is maradt; nem gondolták, hogy azt is titkosítani kellene. Ez már az a fajta nemtörődöm hanyagság, amely ebben a történetben később is sokszor el fog képeszteni minket, és amely egy egész, eleve elhibázott civilizáció tragikus szétmállásáról tanúskodik beszédesen.

Osztyip Cikolajevics okos ember volt, zseni is volt, mégsem mérte fel annak jelentőségét, hogy néhány hónapja új főnöke lett az étteremnek, egy kedves, szőke, kopaszodó, szemüveges, fehér fiatalember, és az engedményt mint üzletvezető ő adományozta neki ünnepélyesen, személyesen az asztalához járulva, két aranyos, miniszoknyás, vágott szemű pincérnő kíséretében, és még egy üveg Gorbatschew vodkát is átnyújtott ajándékul.

Ez a vodka fel kellett volna, hogy keltse Osztyip Cikolajevics – immár Ostip Tzikolaievich – gyanúját. De akkor már egy teljes éve élt távol hazájától Ostip Tzikolaievich, és a szimata végzetesen elsatnyult.

Nem is kapott semmi egyebet az amerikai Központtól, amely persze létezett, csak nem azon a címen, amelyre a jelentését elküldte, mert az igazi címe sok ezer bájtosan titkosítva volt. De ezt az ötven százalékos éttermi engedményt megkapta élete végéig. Nem sokáig élvezhette: odahalt Iowába hamarosan.

Romlott királygarnélarákot szolgáltak fel egy szép napon abban a vendéglőben, s véletlenül kizárólag őneki.

Pedig említette a pincér, hogy az étek neve „Rotten prawns”, de Ostip Tzikolaievich azt hitte, ez valami híres és különleges csemege, amihez addig nem volt szerencséje.

A sárga biciklijére még fel tudott pattanni, de Iowa City és Coralville határán, a Rocky Shore Drive-on (ez a határ ma is ott van, nem sokkal odébb található ma Talizmánia legnagyobb vályogsátor-telepe, ahol a Talizmán állampolgárok ingyen kapnak összehajtható, maximum húsz dekás sátrat tizennégy éves korukban), még a jobb kanyar előtt, ahol van egy csomó azóta is javítatlan kátyú (nekünk a kátyúkat nincs miért javítanunk, gépkocsit nem használunk, a lendkerekes bicikliket és az antigravitációs lábtyűket pedig nem zavarja), leszédült, s egy arra haladó terepjáró mind a négy kerekével áthaladt rajta.

Osztyip Cikolajevicsnak, holtában nevezzük eredeti nevén ismét,

 

A szemei akkorák lettek, mint egy-egy jól megtermett, koleszterinben különösen dús tükörtojás, ahogy ezen az estén, amidőn nem járt arra senki más, a járgány neki-nekifutva, oda meg vissza, újra meg újra, négyszer is áthaladt párnás kis testén,

 

hogy Villa Farkó egyik versének részletét idézzem, amely persze nem Osztyip Cikolajevics haláláról szól: a „Villa Farkó” név mögött rejtőző ugar költők a géntudósról nem tudhattak semmit, ők egy képzeletbeli ellenzéki ugar színésznőről írtak balladát, amikor ellenzéki ugar színész, a színészlét természetéből fakadóan, abban a korban nem akadhatott egy sem.

Aztán véletlenül mindjárt arra jött egy locsolókocsi, gondolom, és az aszfalt úgy ragyogott, mint soha korábban.

Az már tény, hogy Osztyip Cikolajevics azonnal rákerült a hiába keresett eltűnt személyek listájára, még a tévében is mutogatták pár héten át a képét, de avatott kezek onnét is gyorsan törölték.

A legtitkosabb archívumok mindössze másfél nemzedékkel ezelőtt felszabadított aktái őrizték meg e gyilkosság nyomait. Onnét tudunk az agyváltós sárga bicikliről, az útvonalról és a romlott rákokról. A háló révén jutottam az adatokhoz az utolsó pillanatban, mielőtt a feltűnően ritka találati arány miatt törölték volna.

A Talizmánián kívüli világ hálóját használtam, igen, ami nekünk, főpapjaink hat évvel ezelőtti határozata értelmében, tiltva van. Enyhítő körülményem csak az lehet, hogy ezt a témát immár hat évtizede kutatom, és a tiltás munkámnak utolsó fázisában érkezett, amikorra a nem Talizmán hálót már nagyjából amúgy is kizsákmányoltam, akkor még törvényesen.

Ezek az adatok akkor kerültek fel a hálóra, amikor a Központ, Osztyip Cikolajevics halála után néhány hónappal, meg akart bizonyosodni róla, nem a maffia kémje volt-e. A saját archívumaikból aztán törölték, de a hackerek akkoriban azzal szórakoztak, hogy lehetőleg mindent leszívtak a szerverekről, amit lehetett, és az összes anyagot, anélkül, hogy beléjük kukkantottak volna, mi is van bennük, viccből más szerverekre telepítették át, s ezekből néhány véletlenül megmaradt.

Úgy múlt ki a világból Osztyip Cikolajevics Brogyijev, a matematikai és géntudományi zseni, keresztrejtvényfejtő és szenvedélyes biciklista, mintha meg se született volna. Ha kétszáz évvel később születik és Talizmánnak, boldogan élhette volna le az életét ő is.

Minthogy Zsonnának semmi rosszat nem tett közvetlenül – jelentései ugyan befolyásolták a sorsát, de döntést róla nem hozott, sőt jelentéseit a program leállítására is fel lehetett volna használni elvileg –, meggyőződésem, hogy e történet ártatlan szereplői között van a helye.

Osztyip Cikolajevics Brogyijev és Itakashi Kohlmann sose találkozott egymással.

Ott éltek ugyanabban a kicsiny, egyetemi városkában, azonos volt a szakmájuk, azonos az érdeklődésük, de két különböző, bár hasonló nevű tanszékre jártak be – Itakashi Kohlmann a kutatásokat vezetni, Osztyip Cikolajevics pedig lapokat olvasgatni.

Mindkét tanszék a géntudománnyal foglalkozott, de az egyik az Iowa folyó egyik, a másik meg a másik partján foglalt helyet, egymástól kb. másfél kilométer, vagyis nem egészen egy mérföld távolságban. Személy szerint Osztyip Cikolajevics télen-nyáron kerékpározott, Itakashi Kohlmann a sarki fűszereshez is kocsival járt, és csak nyáron szeretett kajakozni.

Ott éldegéltek álmosan és álomkórosan az „Álmos” folyó partján, mert hiszen az „Iyuhwa”, amiről az Iowa folyó és Iowa City a nevét kapta, az európai hódítók által gondosan kiirtott dakota indiánok nyelvén ezt jelenti.

Az egyik tanszék minden munkatársa utálta a másik tanszék minden munkatársát és viszont, és egymásról még csak hallani sem akartak. Tipikus álközösséget képeztek ezek a tanszékek, amilyenből a Reménytelen Négyezer Évben oly sok akadt: belül az oktatók utálták és gyűlölték egymást, szünet nélkül áskálódtak, és nyírták egymást kíméletlenül, kifelé azonban egységet mutattak, mely e képmutatás révén valamennyire létre is jött; az álközösségek e csaknem létezővé válása sokakat megtévesztett azokban az évezredekben.

Az elmúlt évezredek álközösségeiről a legjobb munkát a fiatal J. Chapiro adta közre Az álságosság virágai című könyvében, mielőtt még nevezetes alaptételei kidolgozásába fogott volna. Alaptételeit tartalmazó könyve nálunk kötelező olvasmány, de megfontolásra ajánlom a mindenkori főpapoknak, hogy e fiatalkori munkáját is vegyék fel a kötelező olvasmányok közé. Nem értem, mitől az ellenkezés e remek munka iránt, hiszen nálunk, a történelem során először, létrejöttek az igazi közösségek, a Hetvenhetek révén.

S hogy Itakashi Kohlmann ült volna ama terepjáróban, amely Osztyip Cikolajevics „párnás testecskéjén” párszor átment té és tova? Ez regényes megoldás lenne, és nem is ez az igazság. A shvád-zsappán főkutatónak fogalma sem volt arról, hogy intézetétől másfél kilométernyire, vagyis nem egészen egy mérföldnyire, felettébb óvatosan kódolt tudományos közleményei titkát valaki megfejti és bizonyos hatóságok előtt föllebbenti.

A tudomány története, ma már tudjuk, a vallástörténethez képest elhanyagolható. Sejtelme sem volt e két okos embernek, mivel is foglalkozik voltaképpen, s hogy hatalmas erejű emberi indulatok gerjesztői ők. S ha a mi korunkat megérték volna, ma értetlenül néznének körül, és nem hinnék, hogy e kor teremtői között voltak ők is.

A főkutató és az illatszeres hölgy együttműködése még tökéletes, amikor Osztyip Cikolajevics sejtjei az iowai aszfaltba mosódnak.

A hölgy izgatott és többszörösen boldog. Oka van rá: végre nemi életet él, s ráadásul egyszerre két forradalmi fejlesztést is irányít.

Az egyikről már szóltunk, ez a hónalj-hasadék.

A másik korábbi keltezésű ötlet, nem a hölgyé az sem, de menedzseri szimatával ő ismerte fel a lehetőséget benne: nem dezodort kell gyártani a jövőben, hanem forodort.

A dezodor, mint a fantázianeve is mutatja, valamely illatot elnyom.

A forodor, mint a fantázianeve is mutatja, valamely illatot képez.

Génterápiai módszerrel elérhető, hogy a kellemetlen, mert természetes illatot kibocsátó hónaljmirigy kellemes, mert természetellenes illatot termeljen.

Egyszerű ötlet, mint minden, ami zseniális. Csak éppen teremtésellenes.

Amerika az ilyen rettenetes ötletek hona volt akkoriban.

Akkor még nem tudták, hogy a test természetes illata emberi esemény, és megváltoztatni isteni jogunk nincsen.

Feltalálták ott már a cukorrépa-ízű burgonyát, az édes csirkehúst – ennek az ottani zsidók különösen örültek, akik a csirkepaprikást is cukrozni szokták –, feltalálták a Coca Cola-ízű sört, a borízű sárgadinnyét, a cukortartalmú kukoricát, a sós-cukros búzát, a tatárbifsztek-ízű padlizsánt, de minek is soroljam. Talán csak a későbbi, és, főpapjainknak hála, mindörökre kísérleti stádiumban maradt találmányt említem, azt a szójababfajtát, amelyet állati és emberi sejtek, sőt egész testrészek pótlására is alkalmazni lehetett volna, ha be nem tiltják végleg. A szójababból készült agysejtek rendkívüli kapcsolásokra voltak alkalmasak már a kísérletek kezdeti stádiumában is, és úgy látszott, a disznók és a majmok agya ezekkel beoltva csaknem emberi szintre hozható. A betiltás fő oka az, hogy nem akarjuk megtanítani sem a növényeknek, sem az állatoknak, hogyan tudnának átmenet nélkül emberré válni. Úgy gondolom, a mi Talizmán érveink igencsak nyomósak a Teremtő szerető önkényének elfogadása mellett, aki emberből csak egy fajtát akart.

Cindynek azért is volt igen erős a pozíciója a csak látszólag isten háta mögötti Lincolnban, mert a cég főrészvényesei óriási jövőt láttak a forodorban.

Úgy számítottak, hogy a forodor forradalmi változást fog előidézni a világ illatszerpiacán, és minden egyes befektetett tallárjukért pár éven belül legalább húszezer tallárt kapnak. Arról álmodoztak, hogy, a hajdani kaliforniai szilíciumvölgyhöz hasonlóan, Iowa végtelen, álmos kukoricamezőin létesítik majd a még hatalmasabb forodor-mezőket.

A kisrészvényeseknek fogalmuk sem volt arról, hogy a forodor nem növény, amit termeszteni kell, hanem génkezelt hónaljmirigy-váladékszag, amit bioiparilag lehet csak termelni. Síkföldi lehetett e kisrészvényesek többsége, gondolom, jórészt nebraskai és iowai farmer-ivadékok, akik maguk körül mást, mint haszonnövényt, elképzelni se tudtak, még egy árva tehenet se bírtak volna lerajzolni, ha felkérik őket, hiszen addigra az állattartással felhagytak, mindent géperejű járműveken szállítottak akkoriban, az úgynevezett traktorokon, amelyekkel szántani, vetni és aratni is lehetett. A „lapos víz”, vagyis Nebraska, az „álmos síksággal”, vagyis Iowával így szövetkezett. Számolatlanul, elvakult hittel bocsátották a pénzt Cindy rendelkezésére, mint a kisbefektetők általában, aki azt eleinte valóban a forodor fejlesztésére fordította, amióta azonban találkozott a shvád-zsappán főkutatóval, a pénznek előbb a felét, majd, feltételezésem szerint, legalább a kétharmadát a hónaljhasadék fejlesztésére költötte el. Tehette: teljhatalommal ruházták fel a mihez sem értő kis- és nagyrészvényesek.

Közben azonban a forodor fejlesztése nem állt le, a messzi Ázsiában munkanélküli férfiak, nők és gyerekek tömegeinek operálták ki a hónaljmirigyét – egy darabért a környező kötőszövetekkel együtt kaptak fejenként tizenöt tallárnak megfelelő hundibundit, nagy pénz volt az nekik akkor –, s ültettek helyettük az alanyok felébe szövetbarát, laboratóriumban létrehozott mirigyutánzatokat.

A kutatás két vágányon haladt ugyanis.

Részben mesterséges mirigyeket próbáltak kellemes illat kibocsátására képesíteni.

Részben a kioperált és laboratóriumban életben tartott mirigyeket próbálták manipulálni úgy, hogy a kellemes szaghatást elérjék, s majd ilyetén állapotukban az eredeti szervhordozó alanyba visszaültessék.

A lényeges kérdést azonban egyik módszerrel sem sikerült megoldani még akkor, azt ugyanis, hogy a hónaljmirigyet egy-két génecske kicserélésével ámbra-, illetve pézsmaillat kibocsátására késztessék, és az egykori tulajdonosba így ültessék vissza.

Cindy Davies nem tudta, és nem is tudta meg soha, miért vesztegel a nagy kísérlet vakvágányon.

Azért, mert Ázsiában pontatlanul végezték a mesterséges mirigyek beültetését, minthogy java részüket ellopták és étteremláncoknak adták el dömpingáron. Az éttermek cetfaroklevesként adták feltűnően drágán (ötször drágábban, mint a legfinomabb főételeket), hivatkozván a cetek végleges kihalásának fenyegető veszélyére. Emiatt a hipergazdagok minden második-harmadik nap ilyen levest ettek azokban az években szerte a világon. Korabeli szakácskönyvszerzők szerint kivételesen élvezetes volt az íze. Eközben a cetek, ettől függetlenül, maradéktalanul kihaltak. Másfél száz évvel később derült csak ki, hogy a hipergazdagokat emberi mirigyekkel etették: a táplálékkal üzletelő óriáscégek az ételek összetételét a közönséges államtitkoknál mindig szigorúbban titkosították.

Ennek az íznek kátrányból és pitypangból való mesterséges kikeveréséért ítélték életfogytiglani börtönbüntetésre az utolsó előtti amerikai elnök, a sárga Tson Gan Hui feleségét, a szintén sárga Won Ton Nauit, aki élelmezési vállalkozó volt, és vendégek ezreit ölte meg ezen a lassú, de hatásos módon. Ez a botrány közrejátszott a mesztic–sárga polgárháború kitörésében, noha csak közvetetten: „meszticek elleni szándékos, aljas sárga levesmérgezésként” fújták fel az ügyet a meszticek, hogy a sárgákat végre lemészárolhassák, lásd Borneart Girngaum Daisyson remek tanulmányát a Talismanian Ob-Server II. évfolyamának III. számában. Az elnök a polgárháborút nem érte meg, mert a következő elnök, a fehér Bill Uan Damm meggyilkoltatta; Won Ton Naui viszont a polgárháborúban egyedül biztonságos börtönből a zűrzavarban óvakodott kiszabadulni, és így, volt cellatársai közül egyedüliként, életben maradt. Nevezetessége, hogy a békeszerződést követő általános amnesztia után távozott csak a cellájából kényszerűségből, a feljegyzések szerint seprűvel kellett a börtönből kiverni, noha addigra a sok börtönév alatt születésétől vágott szemét merőben lelki erőfeszítéssel, hiszen a kezeit mindvégig a falhoz bilincselték, európaimód kerekre alakította, hogy ne ismerjék fel; további sorsa ismeretlen.

Még felelőtlenebbül intézték a forodor-kísérletek céljaira kioperált mirigyek visszaültetését.

A mirigyeket egyszerűen összecserélték. Semmiféle pontos kimutatást nem vezettek, mindig utólag hamisítottak valamilyen, valamennyire hihetőnek tűnő jegyzőkönyvet, s emiatt a kísérleti alanyok még véletlenül sem a saját hónaljmirigyüket kapták vissza. Szervezetük a mirigyet kidobta magából még azelőtt, hogy ámbra-, illetve pézsmaillatot kezdett volna termelni. Cindy a maga fejlett hazájában el se tudta képzelni, hogy ekkora kapitális hibát kövessenek el azok, akiket ő rendesen megfizetett a közvetítők útján Ázsiában. S hogy még rosszabb legyen a helyzet, azok a link ázsiai balekok arra sem ügyeltek, hogy az ámbraillatot kibocsátó mirigy a nőkbe, a pézsmaillatot kibocsátó pedig a férfiakba kerüljön, ahogy pedig Cindy a kutatási irányelvekben a legszigorúbban meghagyta. Mert ha nem így történik, akkor lőttek az üzletnek, és a befektetők őt lenyakazzák.

Cindy Davies előbb-utóbb mégiscsak megsejtette, hogy az ázsiai kísérleti terep bizonytalan, és a hónalj-hasadékkal kapcsolatos kísérletek érdekében más terepre kell merészkednie.

Az nem volt kétséges, hogy in vivo kísérletekre van szükség, s mivel a civilizált világban az emberkísérleteket szigorúan korlátozták, csak a civilizálatlan világ jöhetett számításba.

Cindy és Kohlmann úgy látta, hogy történészek és szociológusok bevonása elkerülhetetlen. Ez a valóban épkézláb ötlet meggyorsította a kutatásból való eltávolításukat.

Nagy-nagy üzleti és tudományos felbuzdulásukban nem vették észre, vagy nem tulajdonítottak neki jelentőséget, hogy a lincolni részleg új igazgatótanácsot kapott. Cindy menedzser volt és nem tőzsdealkusz, egyébként sem tudta, honnan is tudta volna, kik a főrészvényesek. Minden jól ment, a cég részvényeinek ára meredeken emelkedett, nem ilyenkor szoktak vezető menedzsertől megszabadulni, legalábbis így gondolhatta ő. Sok-sok akkori topmenedzser osztozott az ő tévedésében, mind meg volt lepve, hogy pont az üzlet felívelésekor szabadultak meg tőlük, holott mi sem természetesebb: a tehetségtelen és képzetlen irigyek akarták a babérokat learatni, le is aratták, majd súlyos hozzá nem értésükkel az üzletet le is rohasztották, de addigra megszedték magukat. Így működött a racionálisnak hirdetett eszméletlen világkapitalista rendszer, amelynek az uzsorakamat volt az alapelve, vagyis, voltaképpen „az értékkel önkényesen felruházott, objektívnek tételezett múló idő, mely a pénzbe beépülve az emberiség térszemléletét és célképzeteit a Reménytelen Négyezer Évben tökéletesen lezüllesztette” –, ahogy a gazdaságanalizátor Andres Janovics Brogyijev téziseit Talizmánná fejlesztve Jeremy K. Vandason megállapította.

Nem sokkal azután, hogy a hölgy kisebb összeget kért az igazgatótanácstól történelmi és szociológiai tanulmányok megíratására, váratlanul összehívták a részvényesek közgyűlését.

Cindy Davies nem gyanakodott. A kért összeg eltörpült az addig kidobott milliók mellett, s azok sem voltak kidobott milliók Cindy meggyőződése szerint. Valamiért találkozni akarnak, gondolhatta, szoktak fontoskodni, unatkoznak, nincsen társaságuk, közgyűlésesdit játszanak, kibírom.

Fölvett egy halványlila kimonót meg egy vérvörös muszlinsálat, és elballagott hivalkodóan monstruózus, tizenegy méter hosszú fekete, tiszta üveg kimenő kocsijával a közgyűlésre, amit egy vadonatúj bevásárlóközpont legelitebb éttermének különtermébe hívtak össze, és az összes részvényes számára ingyenajándékot is osztogattak: egy hő- és fagyálló kitűzőt, amely apró dezodoros palackot formázott, és vekkerként, vérnyomásmérőként, pénisz-vákuumszivattyúként és persze dezodorszóróként is szolgált, és az amerikai himnuszt is elvinnyogta, ha az ember megnyomta, hogy a részvényesek gyerekei is örüljenek valaminek. Ilyen kitűző nem maradt fenn, mert silány anyagból készült, de a felügyelőbizottság pazarlást ecsetelő nem sokkal későbbi jelentésében, amely a dakotai barlangarchívumban fennmaradt, esik róla szó.

Érdemes elidőznünk az akkori barbár öltözködési szokásoknál.

Cindy gondosan megválogatta ruhatárának minden egyes darabját. Nem volt mindegy a számára, milyen bugyit, milyen melltartót vesz fel, amit ugyan nem láthatott azon a közgyűlésen senki, de neki magának fontos volt, mit nem láthatnak azok, de érezhet a testén ő.

Cindy pucéran nem volt senki, csak egy Cindy Davies, amilyenből sok van, egy szimpla Didima volt ő, hogy Hommu Goyza szakszavát használjam. De mikor a bugyiba bújt, mely a fenekét teljesen nem burkolta be, és mélyen, kényelmetlenül bevágott az ölébe, ez volt a divat, s amely feltehetőleg valódi selyemből készült, a szélein kézimunkával létrehozott csipkékkel, amiért rengeteget kellett fizetni, tíz év alatti gyerekek verték az ilyen csipkéket éhbérért Tukisztánban, már kezdett átlényegülni valaki mássá, aki több, mint egy Cindy Davies, mert ő lesz a MENEDZSER CINDY DAVIES akkor is, ha a tukisztáni kézimunkát senki se látja. Nem tudhatta, hogy, Hommu Goyza kategóriája szerint, így vált csak igazán Didimává.

Mellét rákkeltő kalciumdikadmid-kenőccsel bekente, hogy a rézdrót érintése ne váltson ki a kebelbőrén ekcémát, majd az akkori divatnak megfelelő rézkassal merevített melltartóba gyömöszölte. A kalciumdikadmid-kenőcs rákkeltő voltáról a szépségipar korifeusai már tudtak, de még két és fél nemzedéknyi ideig titkolták, és rengeteg nőt öltek meg vele. Cindy csak ritkán, ünnepi alkalmakkor használhatta, mert nem mellrákban halt meg, hanem végelgyengülésben kilencvenöt évesen, dédunokák tömegétől körülvéve.

Zsappán kimonót azért volt tanácsos felvennie, hogy az idegenszerűre való liberális nyitottságát hangsúlyozza, hiszen voltak nem amerikai részvényesek is a társaságban; valamint hogy nőiességét a kellemeit teljesen eltakaró, zsákszerű szabással elfedve is mindenki számára ordenáré módon nyilvánítsa, főként a kimonó medencéig érő hasítása révén, mely jobb csípejétől a combját és a lába szárát a magas sarkú cipője sarkáig fedetlenül hagyta, ha úgy állt és úgy ült le, és nyilvánvalóan úgy állt és úgy ült le, hogy aminek ki kell villannia, az kivillanjon.

Előírásszerűen köldökig érő dekoltázsa fölé vérvörös muszlinsálat kerített, hogy lássák is, amit kell, meg ne is lássák. Az egyszínű, vérvörös muszlinsál meg a fekete melltartó a korabeli szextanácsadók szerint így együtt mind a férfiakra, mind a nőkre vadító hatást gyakorolt, a férfiak vadítási együtthatója 0,87 százalék volt, a nőké 0,69 százalék; mindkét érték magasabb, mint a más színű selyemsálak esetén.

Áttetsző harisnyája szintén fekete volt, a vádliján vékony, piros csíkkal egészen a derekáig; tábornoki csíknak is beillett, ami menedzserhez feltétlenül illő abban a korban. Elvetemültebb nősténymenedzserek az ilyen harisnya alá nem vettek bugyit, és úgy ültek, hogy ez előbb-utóbb ki is derülhessen. Cindy vett bugyit alája, mert neki, a női menedzserek zömétől eltérően, éppen volt szeretője, sőt ezt a bugyi kivillantásával talán jelezte is. Jobban hittek a buta, szexuálisan erősen befolyásolható, mert a kötelező szexuális nyomorban tengődő befektetők azon nőmenedzsereknek, akikről az a pletyka járta, hogy élnek aktív nemi életet, mint azoknak, akikről ezt nem lehetett feltételezni.

Egyik vállát fedetlenül hagyta, a korabeli softszexlapok tanácsa szerint; a sálat a fedetlen váll alatt kb. három centiméterrel egy nagy, arany brosstűvel erősítette a ruha ujjához; a négy centiméter amerikai mércével mérve már sok lett volna, de a két centiméter bizonyítottan kevés.

Hajába erre az alkalomra néhány ősz hajszálat festett, a befektetők bizalmát növelendő. Ugyan minden részvényes tudta, hogy a fejbőrbe beültetett tökéletes hajfestékek – és éppen a Velvetskin hajfestékei voltak a legjobbak Amerikában – az ősz hajszálakat már sarjadzásukkor automatikusan befestik, tehát Cindy ősz hajszálai az ő megtévesztésüket szolgálják a bizalmuk megerősítése végett, de szerették, ha valaki meg akarta téveszteni őket olyasvalamiben, amin még ők is átláttak, és az ilyen csalást mosolyogva, szeretettel tűrték. Azt ugyanis a lelkük mélyén mégiscsak sejtették többnyire, hogy amin nem tudnak átlátni, az a cég valódi tevékenysége maga.

Azért merem leírni mindezt, mert amellett, hogy a közgyűlésről készült, a Velvetskin jogutódjának, a mesztic–sárga polgárháborúban ideggázt gyártó „Gaskill” nevű vállalatnak az archívumában fennmaradt, igen gyönge minőségű felvételt megtekintettem, három hónapon át tanulmányoztam az akkori divatot, és ebben a három hónapban mással nem is foglalkoztam. A Talizmán puritán öltözködés előnyei jártak agyamban ezen tanulmányaim során mindvégig, miközben hálásan csavargattam három letéphetetlen, elasztikus tépőzáramat, ami a mi szürkésfehér tógáinkat és tunikáinkat összetartja, és boldog voltam, hogy hívságos öltözködés nálunk nem létezik.

A közgyűlésen kitört a vihar.

Egymás után jelentkeztek szólásra különböző korú és nemű, ismeretlen emberek. Kisrészvényesekként mutatkoztak be. Emelt hangon, vörös képpel kértek szót, és felháborodva kiabálták: nekik azt ígérték, hogy hamarosan minden egyes tallárjukért húszezret kapnak legalább, de sehol semmi másfél éve immár, a menedzsment csak zabálja a pénzt, és semmi biztosíték, hogy a beígért hatalmas üzlet valaha is pénzt fog fialni.

Körülbelül a tizedik ilyen felszólalás után Cindy Davies megértette, hogy szervezett támadás folyik ellene. Szót kért, és a lehető leghiggadtabban próbálta a részvényeseket megnyugtatni, mint a hangos jegyzőkönyvből, amely fennmaradt, tudható. Ugyan a forodor lényegéről, szakmai és üzleti okokból, hallgatnia kellett, de azért azt a kijelentést megkockáztatta, hogy amint a kísérletek sikerre vezetnek, az összes többi illatszergyár becsukhatja a kaput, ők maradnak az egyetlen illatszergyártó a világegyetemben.

Hiába beszélt.

A közgyűlés úgy határozott, hogy Cindy Davies megbízatását visszavonja. Egy érdektelen külsejű, szőke és szemüveges fiatalembert választottak a helyére, akiről senki semmit nem tudott, és ő maga is csak annyit árult el magáról, hogy többféle vendéglátós munkahelye volt már, legutóbb egy khínai éttermet vezetett Coralville-ben szép nyereséggel pár hónapon át.

Cindy, gondolom, felkapta a fejét. Aztán lehorgasztotta. Az járhatott a fejében, hogy sosem étkezett Kohlmannal khínai étteremben Iowa Cityben. Pedig milyen szép lett volna. Mondják, Coralville-ben van egy csomó jó kis khínai vendéglő…

Lelkét biztosan igyekezett megkeményíteni. Sebesen foroghatott az agya. A forodor nagy üzlet, szép üzlet, legyen az övék. De a hónaljhasadék… azt el kéne vinnie tőlük magával, el kéne lopnia, s majd egy másik, lehetőleg saját céggel megvalósítania.

A szőke, szemüveges fiatalember azt mondta: nem hagynak fel a forodor megteremtését célzó kísérletekkel, de ő fontosabbnak tart egy annál is több sikerrel kecsegtető programot. A projektről, mint mondta, egyetlen szót sem szólhat, annyira titkos; annyit elárulhat, hogy ALARIMA a neve, és a befektetőknek nem húszezerszeres, hanem, megbízható előzetes számítások szerint, százezerszeres hozamot ígér.

Kitört a tapsvihar.

A kirúgott hölgy álmélkodva nézett végig a termen. Ezek oktondi, éretlen gyerekek. Vakon hitelt adni egy senkiházi alaptalan és felelőtlen ígérgetéseinek!… Ha ő a hónalj-hasadék-projektről beszélhetne! Az ígérne százezerszeres hozamot, talán…

Cindy nem tudott latinul, mint ahogy a teremben ülő részvényesek egyike sem. A szőke, szemüveges fiatalember sem tudott latinul. Őt erre a fura szóra betanították.

Cindy Davies távozott, örökre megsértetvén, örökre ejtetvén a menedzserek világából, mert akit egyszer ejtettek, azt más, szintén hiszékeny befektetők nem szerződtették többé, így működött ez akkor, ennyire vakhívőn, ennyire gyermetegen a világ akkori legfejlettebbnek mondott, a ráció lázában égő államában azon időkben.

Cindy az életét köszönhette e méltatlan búcsúnak.

Sose tudta meg, hogy mi történt, és azt sem, hogy az életét mekkora veszély fenyegette.

A Központ szürkéi – mert volt Központ, hogyne lett volna, ebben Osztyip Cikolajevics nem tévedett – felvásárolták a részvényeket, és a saját embereiket ültették az igazgatótanácsba. Pontosabban nem a Központ vásárolta fel a részvényeket, az állam abban a szabad országban ilyesmit nem tett, hanem egy olyan cég, amelynek jók voltak az információi arról, mi folyik. A cég neve Devil-Debil Ltd. volt. Gyermeteg névadás. De a név nem számít: olyan cégeknek szoktak jó információi lenni azon üzleti szemlélettől terhelt, tudományos szemlélettel sújtott korszakban, melyek tulajdonosai vagy vezetői a Központ egyes hivatalnokaival szívélyes, sőt baráti kapcsolatban álltak.

Ezek nem a Központ vezető hivatalnokai voltak, akik politikai okokból – új elnök kegyeltjeiként, vagy az elnök kegyeltjeinek kegyeltjeiként – szoktak átmeneti időre a Központ élére kerülni, hanem közönséges, buta, szolgalelkű senkik, akik egész életükben az aktákat tologatták, vagyis a „szürkék”, ahogy jóval később, amikor az ilyenek valódi tevékenységére fény derült, elnevezték őket. (Vannak, akik a „szürkék” fogalmának bevezetését J. Chapirónak tulajdonítják. Magam többször végigfuttattam Chapiro összes műveit, és a szónak – ebben a hatalmi értelmében – nem akadtam a nyomára. Legjobb tudomásom szerint legkorábban Jeremy K. Vandason írta le, kb. két héttel előbb, mint Bonnefort Inbras Evelynson.)

A szürkék irányították Amerikát és a világot.

Nem tudom, miként vélekedett volna róluk Hommu Goyza, ha értesül a létezésükről. Ha az amerikaiak Didimusok és Didimák voltak, akkor a szürkék Didimusok és Didimák a köbön.

A szürkék sem külsejükben, sem lelki világukban nem ütöttek el az átlagtól. Ha ránézett az ember egy ilyen szürkére, észre se vette. Olyasmik lehettek, mint a régi khínai tucatvendéglőkben a pincérek: arctalanok, nyelvtelenek, görbült hátúak. Szimpla végrehajtók, megrendelés-teljesítők, akik már a kolidzsban is mérsékelt tehetségükkel és elenyésző tudásukkal tűntek ki. Nem is akartak az élettől voltaképpen semmit: nekik az élet nem egyszeri, megismételhetetlen csoda volt, mint még abban a Reménytelen Négyezer Évben is az emberségesebb töredék kisebbség számára, hanem adottság, amit meg soha nem kérdőjeleztek, aminek okára és céljára soha rá nem kérdeztek, csak tenyésztek némán, reflektálatlanul, problémátlanul és gyilkosan.

„Öntudatlanságuk a nagyhatalmi létbe születettek fensőbbségi tudatával párosult” – írta róluk Vandason.

A régi Rómában ilyenek lehettek az eunuchok, akik, Lukianosz tanúsága szerint, a lakomán felajzott íjjal és unott pofával ácsorogtak, de azonnal belelőttek abba a vendégbe, aki a gazdag háziúr feleségére, csábító korú fiaira vagy szeretőire óvatlan pillantást vetett.

Amerika amúgy is az ókori Rómára hasonlított azokban az időkben, mint ezt már sokan leírták, és a veszte is hasonlóan alakult: meghódítván szinte az egész világot, a provinciákról a Külvilág bérrabszolgák képében a Centrumba szivárgott, ott többségbe került és szétrobbantotta.

Ettől kell Talizmániát mindenáron megóvnunk, ebben a tekintetben nézeteim szigorúan ortodoxak: a tömeges bevándorlást minden módon tiltatnunk kell, noha, személyes tapasztalásból tudom, a Külvilágban számos nagy ember él ma is, aki a tevékenysége alapján Talizmánia megbecsült polgára lehetne, és ezt a tisztességet – üldöztetvén, életveszélyben – kérte is, noha hiába.

(Utólag átolvasva könyvemet most ideírom, hogy művemet az ortodox-neológ vitában a neológ – a könnyebb bevándorlást lehetővé tévő – álláspont kristályosodásaként fogták fel az akkori ortodox főpapok, akikkel pedig a bevándorlás tiltása ügyében mélységesen egyetértettem és ma is egyetértek, és be is tiltották, mondván, hogy könyvem objektív irányultsága, az én tiszteletre méltó szubjektív szándékaim ellenére, Talizmánia megnyitása a rémségek előtt. „Nem csinálunk kurvát a szűz Talizmániából, Saint Shona nevében és szellemében ezért járunk el a Saint Shona című könyv szerzőjével szemben”, szerepelt a döntésben; nekem sok évre szóló börtöncsipet ültettek a testembe; könyvem így befejezetlen és publikálatlan marad.)

A Központ szürkéi bármely titkos adathoz hozzáférhettek, sőt hozzájuk is kellett férniük, hogy a munkájukat elvégezzék. Döntést soha nem hoztak, ők csak előterjesztettek és végrehajtottak vagy könyökvédőben, ami akkoriban ismét divatba jött, vagy képernyő-szemüvegben, ami szintén újra divatba jött akkoriban, noha egészségügyi oka rég nem volt.

Hogy néha mégis hoztak döntéseket önhatalmúlag, arra pont a threecunted girl legyártása a legékesebb bizonyíték. (Más, szintén meggyőző bizonyítékokkal szolgál a Talismanian Ob-Server LV. évfolyamának egésze.)

A Központ szürkéi, első-kommunista szóval az „apparátus” tagjai, illetve az ő Külvilágban ténykedő egykori szövetségeseik vették át Osztyip Cikolajevics feljelentését kartotékolva és az abban foglaltakra felfigyelve a hatalmat a Velvetskinben.

A Központ archívumában Ostip Tzikolaievich Brodiiev, Iowa Cityben élő rosszlandi génbiológus jelentéseinek címei és tárgykörei szabályszerűen megvannak, de a szövegüket valakik törölték, méghozzá az Ostip Tzikolaievich halálát megelőző napon. Minden törlést archiváltak a Központban, erről a beosztottak nem tudtak. A törölt anyagokat ugyan nem lehetett visszaállítani, de a törlés ténye egy-két titkos perben, bizonyítást nyervén, életfogytiglani börtönt is eredményezett. A törlők nem lehettek mások, csak a szürkék, csakis ők férhettek a szupertitkos fájlokhoz. (A jelentések tartalma a viccelődő hackerek jóvoltából maradt fenn, mint már jeleztem.)

Adódik a következtetés, hogy végső soron a szürkék döntötték el: a forodor- és az ALARIMA-programot szét kell választani, és látszólag az ALARIMA fejlesztését kell erőltetni, abból világbotrányt kell csiholni, hogy a forodor fejlesztése az ő kezükben maradjon, arra a maffia továbbra se figyeljen fel, és gennyesre keressék vele magukat.

Ők dobták oda áldozatul Szent Zsonnát a forodorral kereshető milliárdok oltárán. Sok gyilkosa volt Szent Zsonnának, mint majd látni fogjuk, hiszen könyvem egésze erről szól, de az első gyilkosai éppen ezek a szürkék, akik nem tudták, nem is érdekelte őket, személy szerint ki is lesz a „kísérleti nyúl”, de azt tudták, hogy ebbe az elterelő gazdasági hadműveletbe valaki – vagy valakik – bele fognak halni.

Ezeknek a rég elhunyt szürkéknek a nevét ma sem ismerjük. (Kiemelés S. G. S.) Nem tudjuk, mi lett azokkal a forodor-milliárdokkal, amelyek az ő zsebükbe vándoroltak, kivéve azokat, amelyek Curtis doktor saját vagyonát képezték (róla később).

A szürkék, mint Vandason kutatásaiból tudjuk, óvatosságból nem bankban vagy privát széfben, nem kötvényben, részvényben vagy betétben tartották a vagyonukat, hanem, a jól bevált módon, készpénzben – vagy legföljebb aranyban – párnahuzatban, pincében, fák odvaiban, a föld alatt. Ezeket az óriási pénzeket a szürkék óvakodtak befektetni vagy rajtuk szembetűnő értékeket vásárolni, erre a Központ „humánpolitikusai”, vagyis a belső elhárítók, felfigyeltek volna. Ezeket a pénzeket rejtegették és tartogatták valahol, hogy majd egyszer, visszavonulván, mégiscsak élvezzék az áldásait.

Egész életükben tologatták az aktákat szürkén, loholva, lihegve, szolgálatkészen, de abban a boldog tudatban, hogy gazdagabbak a leggazdagabbaknál. Ezek a pénzek nem kamatoztak, elvesztek, szétáztak, elégtek, megsemmisültek, és utoljára a mesztic-sárga polgárháborúban értéktelenedtek el végképp, amikor még az aranynak is nullára esett az ára (nem lehetett megenni).

A szürkék ezeket a vagyonokat a világforgalomból valójában kivonták, még luxusfogyasztásra sem herdálták el, így Szent Zsonna feláldozása még ezeknek az emberalatti gazoknak sem okozott örömet. Teljesen értelmetlen volt egy embert többször is meggyilkolni azért, hogy egy másik, minden szempontból idióta fejlesztés, a „büdös program”, ahogyan Curtis doktor becézte, pénzt fialjon valakiknek, akik élni se tudtak vele.

Így működött az az elmebeteg világ, és ehhez hasonló működést a Talizmánián kívüli világ mind a mai napig tanúsít. Ezért is kell óvakodnunk attól, hogy ezt a világot, virulens mentalitásával együtt, Talizmánia féltve őrzött határain belülre engedjük.

A szürkékkel haverságba kerülni nem lehetett akárhogy, nem lehetett akarattal vagy kitartó munkálkodással szert tenni rá, erre születni kellett valahová véletlenül.

Azonos elit egyetemre kellett járni azokkal, akik majdan a Központban beosztotti szerepre tesznek szert. De mit egyetemre? Már kolidzsba is. Mit kolidzsba? Már középiskolába is. Középiskolában kialakulhattak még barátságok az akkori Amerikában, de a további tanulmányok során soha többé. Másfajta emberi kapcsolatra nem lehetett építeni abban a hatalmas országban egykoron, ahol magányosan kóboroltak százmilliók egész életükben; többségük e kilátástalan és magányos kóborlást a családnak nevezett életfogytiglani börtönben végezte többedmagával verejtékesen.

A részvényesek kicserélődtek tehát, és az illatszergyár lerakata Lincolnban a Központ szürkéinek ellenőrzése alá került.

Nem volt a szürkék partnereinek, voltaképpen a szolgák szolgáinak bajuk Ms. Davies munkájával, mindent úgy folytattak, ahogy ő elkezdte. Nem tartozott a brancsukba, hát kinyírták. Mi sem volt ennél természetesebb.

Kohlmann azonnal megérezte, hogy nagyon nagy baj van, mihelyt Cindy tájékoztatta a közgyűlésről.

Cindy rendkívül higgadtan, tárgyilagosan beszélt.

Kohlmann, a shvádacél szemű zsappán hallgatagon hallgatta. Most kell szakítani, gondolhatta igen ésszerűen, s noha valamit nyilván érzett Cindy iránt, szakítási szándékát a kommunikátorába belemondta, a távolból könnyebb.

A nő mintha felsírt volna egy pillanatra, de aztán elnémult.

A képfelvétel elveszett, a hangfelvétel megmaradt, a csönd a felvételen szinte megható.

Kohlmann azt várhatta, hogy Cindy letolja, szidalmazza, utolsó gyáva féregnek nevezi, vagy valami hasonló. De nem. Cindy tisztelettől meghatott hangon váratlanul azt mondta:

 

 

Hangja elcsuklott, ezt jól hallani.

Kohlmann úgy végezte ki Cindyt a saját életéből, ahogyan Cindy a saját gyerekeit, a férjét és a négy macskát, és ahogyan aztán Kohlmannt a dékán; ahogyan Zsonnát születésétől fogva mindenki; nem tudtak szeretni az elvileg szeretetre teremtetett egyedek abban a korban sehol és semmiképp.

Zsonna sorsa e hatalmas szeretetlenségnek a kvintesszenciája voltaképpen.

Másnap a dékán, egy tipikus Didimus, kövér és joviális, szakmájára nézve kőzettanász, bizonyos dr. Aarchy Byscopp, hívatta Kohlmannt, és azon örömteli hírt közölte vele, miszerint sikerült az addig a doktor Itakashi Kohlmann által kiválóan, sőt remekül vezetett kutatóintézet élére egy egészen nagyszerű tudóst megnyernie, akit az egyetem rektori tanácsa előző este rendkívüli ülésén egyhangúlag meg is szavazott.

Fatálisnak minősítette, hogy doktor Kohlmann késő délután nem volt elérhető, talán elromlott a hívója, mert hiszen természetesen keresték, hogy az ülésen, amelyen róla volt szó, ő is jelen lehessen. De hát sajnos. Hozzátette, hogy a vezetőket némileg megrázta az az információ, amit nem ő, a dékán tárt elébük, ő nem is emlékszik most, kicsoda, miszerint Itakashi Kohlmann doktor az összes életrajzában eltitkolta, hogy női iszapbirkózásokra jár, noha e szokás ellen senkinek semmi kifogása nem lehet, természetesen, és nem is volt ott az ülésen sem kifogása ellene senkinek, „szabad államban élünk, hálistennek”, hangsúlyozta elégedetten a dékán, „besúgásra nem hallgatunk, feljelentésnek nem adunk hitelt, ellenőrizetlen híresztelésekkel nem foglalkozunk, minket csak a tudományos eredmény érdekel, de a dolog felvetése mégsem keltett igazán jó benyomást, sajnos”.

A szavazás jegyzőkönyvét Kohlmann doktor orra alá dugta, és titkárnőjétől két fahéjas-vodkás cappuccinót rendelt előzékenyen, mely akkoriban divatos italt a miniszoknyás, vastag ajkú, jó lábú és dús keblű, valamint mintha pont Itakashi Kohlmann kedvéért szerződtették volna: ferde szemű titkárnő fél perc múlva hangtalanul, továbbá észrevehetetlen, kiskosztümileg rejtett, ám annál izgatóbb szexualitással tálalta fel.

Azért tudjuk mindezt, mert a dékán e találkozóról titkos, automata panorámafelvételt készített óvatosságból, fenn is maradt a Sziklás-hegységben, magam is megtekintettem egyszer. Tarthatott a dékán attól, hogy kézitusára is sor kerülhet akár, és a bíróság előtt azt kívánta bizonyítani, hogy a pofozkodást nem ő kezdte.

Kohlmann megkérdezhette volna, kiféle-miféle is az új főnök; fenyegetőzhetett volna munkaügyi perrel, meg is nyerte volna, hiszen valós indok nélkül, a megbízatása lejárta előtt egy teljes évvel rúgták ki, de nem tette.

Érezhette már akkor, hogy amibe – ő úgy vélhette – naivan, a saját eredeti, zseniális ötletébe elvakultan belemélyedve, merőben a tudomány fejlesztésének határtalan perspektívái által ihletve önzetlenül belekezdett, azt most nyomorult, fantáziátlan, középszerű senkik fogják üzleti és politikai tőkévé kovácsolni, őt pedig lerázzák.

Elfogadta, amit el kellett fogadnia.

Igen valószínű, hogy az életét ezzel a lemondással mentette meg.

Ennek a történetnek Cindy Davies és Itakashi Kohlmann boldog és szerencsés szereplői, mert nem haltak bele, nem őrültek bele, és éltek, ameddig a biológiai órájuk le nem ketyegett. És még jól is érezték magukat egymással közben jó nehányszor.

Nem minden szereplőről mondható el ez, mint láttuk már, és mint látni fogjuk még.

Cindy Davies és Itakashi Kohlmann eltűnt a történetből, amely, mi már tudjuk, minden borzalma ellenére, vagy éppen azért, szent történet.

Mások meg beleléptek.

A szemüveges, szőke menedzser Jozeph Pilsudnecki néven, északi szlév bevándorlók harmadszülött unokájaként végezte el az állami egyetemet Chapel Hillben, Észak-Karolinában, és Joe Pisneky néven lett az ALARIMA-program vezetője.

Családi neve az elírások miatt óhatatlanul formálódott, apja neve eredetileg Pilsudski volt, majd Pilsudnicki lett, mígnem végleges formáját elnyerte. Nagyszülőinek valóban eredeti családi neve még Kowalski volt, de pár hónappal az új hazába érkezésük után kérvényezték a Pilsudski nevet, nem tudni, miért; két év elteltével kapták csak meg, új social security cardjukkal együtt; green cardjukat már erre a névre állították ki, és eme néven lettek állampolgárok tizenhárom évvel később.

Joseph Pilsudnecki a nevét így ejtette: Pisznekáj, mert Amerikában akkoriban mindenki úgy ejtette a nevét, ahogy akarta. Aztán a középiskola végeztével írni is úgy kezdte, hogy Pisneky.

A legjobb business schoolok egyikébe szeretett volna bekerülni, de szülei nem voltak elég tehetősek, ő pedig nem volt elég szorgalmas, így aztán végzés után a vendéglátóipar kevéssé vonzó ágába szorult. Amikor Dél-Karolinában első munkahelyén, egy kocsmában, ahol az anyagbeszerzést intézte, két részeg néger szakács megverte, mert nem volt eléggé dél-karolinai a kiejtése – valamiért az észak-karolinai kiejtést gyűlölték a legjobban –, felébredt benne az amerikai fehér polgári öntudat, így lett titkos ügynök. Akkoriban a fehérek a már többségbe került meszticek, feketék és sárgák ellen állami titkosszolgálati eszközökkel próbálták felvenni a harcot; évtizedekkel később a polgárháborúban kiderült, hogy eredménytelenül.

Pisneky oda ment, ahova irányították, soha nem kérdezett semmit, minden feladatot vakon végrehajtott. Coralville-be, abba a khínai étterembe már titkos őrnagyként került, s midőn a lincolni illatszertelep vezetését rábízták, egyúttal titkos ezredessé is kinevezték. Nem akármilyen karrier ez harmincévesen abban a világban.

Pisneky imádta a háromdimenziós pornófilmeket, hatalmas gyűjteménye volt belőlük. A Központ nemcsak e sok ezer pornófilm címét tartalmazó listát archiválta, hanem egy nagy kapacitású lemezen az összes film is megvolt nekik, s néha, ebédszünetben, a Központ röghöz kötött, fehér inges, sötét nyakkendős, egész nap a számítógép előtt ücsörgő hivatalnokai, köztük nyilvánvalóan a sanda, ugrásra kész szürkék is, étvágygerjesztőként nézegettek belőlük jeleneteket. A háromdimenziós hologramos mozgóképet általában az ebédlőasztalnak használt íróasztal fölé vetítették, az asztalt körbeülték, valami egyenkaját falatoztak, koleszterinmentes fasírtot élethosszabbító zöldbabbal, vagy koleszterinmentes kolbászt génkezelt vitaminsalátával, vagy koleszterinmentes khínai gombát örök piláffal és britt lencsével, és közben a látott produkciót – arasznyi figurák mozogtak még csak akkor az asztal fölött a levegőben – illetlen megjegyzésekkel fűszerezték, mint egy rendészi jelentés helytelenítőleg beszámol róla. A foganatosított büntető rendelkezésekről nincsen tudomásunk.

Pisneky, mielőtt Coralville-ben vendéglőssé vált volna, többször megfordult War-show-ban, Észak-Szlévia fővárosában, ahol feltehetőleg igencsak kényeztették az akkoriban megint Amerikába vágyó leányok és asszonyok. Pisneky landvirrül – az északi szlévek anyanyelvén – nem tudott valami jól, de az érdekelt war-show-i lányok és asszonyok jól beszéltek amerikaiul. Pisnekyt kémkedni küldték oda, s bár még néhány évtized eltelt Észak-Szlévia megsemmisüléséig, az amerikai titkosszolgálat erősen érdeklődhetett a zsermánok és a rosszlandiak távlatilag már akkor előre látható szövetkezése iránt, amely amerikai érdekeket is sértett. Pisneky war-show-i tevékenységének van nyoma az amerikai titkosszolgálat fennmaradt archívumaiban, de mivel ez Zsonna történetével semmilyen kapcsolatban sincs, ismertetését mellőzöm.

Amikor közölték Pisnekyjal, hogy, mint kifejezték magukat, „azontúl a three-cunted nőkkel fog foglalkozni”, fegyelmezetten és szolgálatkészen azt mondta: „Igenis.” Fogalma sem lehetett, miről is beszélnek. Nem tudjuk, személyesen gázolta-e el Osztyip Cikolajevicsot, vagy bérgyilkost kerített. A tömör jelentést, miszerint „a madárka elszállt”, ő írta alá Osztyip Cikolajevics Brogyijev halálának napján, ez a dokumentum a Sziklás-hegységben megvan. Ha babonás lennék, ahogyan Talizmán lévén nem vagyok az, ez a kifejezés borzongással töltene el Zsonna későbbi sorsának ismeretében.

Elöljárói tudták róla, hogy nézetei, mióta a négerek megverték, nem állnak távol a fajgyűlölőkéitől, ezért némi kajánsággal várhatták, mit szól ahhoz, hogy az iowai kutatóintézet élére egy néger-zsidó kerül, bizonyos Sammy Davidovich jr. nevezetű egyén. Feltételezem, Pisnekynak az arcizma se rándult.

Sammy Davidovich jr. szintén a Központ ügynöke volt akkor már sok éve, de ő tudományos múlttal is rendelkezett: Madisonban elkészített magiszteri dolgozatát Meagerland cigánygyűlöletének történetéről írta. Meagerland (Ugarhon) hamarosan témánk lesz, a cigánykérdésről most csak annyit, hogy Dammy, ahogy magát röviden nevezte, és így is szólította mindenki, valójában nem néger-zsidó volt, hanem néger-cigány.

A Davidovich nevet a nagyapja vette fel, aki eredetileg a Feketics elszlákosított ugar vezetéknévvel rendelkezett, de Amerikába az éppen súlyos gazdasági válsággal küzdő Szlákiából behajózva sikerült a bevándorlási hivatalnokkal elhitetnie, hogy ő zsidó, nem pedig cigány, és azt a kibetűzhetetlen nevet, hogy Feketics, úgy kell olvasni, hogy Davidovich. Belépési engedélyét már így állította ki egy bevándorlási ügyintéző önhatalmúlag, szagmintával, ujj- és füllenyomattal, DNS-azonosításra szolgáló hajmintával, íriszképpel, ahogy kellett, szabályosan. A bevándorlási ügyintéző talán néger volt, és a fehérekkel szemben támogatta a magát zsidónak valló, de szemlátomást cigány bevándorlót, vagy pedig, ez is lehetséges, fehér volt, aki a zsidógyűlölő négerekkel szemben támogatta a magát zsidónak valló cigányt, vagy pedig olyan mesztic, aki a sárgák hatalmának ellensúlyozására minden olyan idegent beengedett, aki nem volt sem sárga, sem fehér.

Feketicsnek, vagyis most már Davidovichnak, a nagypapának tehát, aki Szlákiából vándorolt ki, „ahol igen rossz sora volt, mert a hegedűjét a saját fején törték szét, és a vonóját a seggébe dugták és ott meg is forgatták háromszor a szlák alapisták”, mint egyszer az unoka szűk körben elmesélte, ami a titkosszolgálati ügynökök fennmaradt jellemzéstárából tudható, az olthatatlan ugargyűlöletét igyekezett még az unokájára is ráragasztani. Hogy miért a Szlákiában még szórványosan megtalálható ugarokat, nem pedig a többségi szlákokat gyűlölte, azt az unokája sose tudta meg. Mint történész arra tippelt, hogy az egykor Great-Meagerlandhez – ugarul Mugróniához – tartozó, akkor éppen államtalan Szlákiában az ugarok gyűlölete évszázadok óta hozzátartozott a jó modorhoz. Az is lehet, teszem hozzá én, hogy a nagypapát megalázó szlák alapisták etnikailag ugarok (meagerek) voltak, akik kisebbrendűségi érzetüket egy másik kisebbség megszégyenítése révén óhajtották csillapítani.

Nem egészen magától értetődő, hogy egy történész került az iowai génbiológiai intézet élére. Ebben a Központ kétségtelen üzleti bölcsessége nyilvánult meg.

A Központ kirúgta mind Cindy Daviest, mind Itakashi Kohlmannt, de valamennyi ötletüket józanul átvette és tovább fejlesztette.

A Központban akkor a szürkék agytrösztje már nyilvánvalóan tudta, hogy a fő kérdés valójában az: hol lehet a forodor egyelőre kudarcos ázsiai kísérletei után a Cuppogó Hónalj-Hasadékot emberek ezrein vagy tízezrein olcsón és büntetlenül kikísérletezni, hogy nagyot durranjon a nagyon nagy nyereséggel kecsegtető forodor-kísérletek leplezése érdekében.

Hát valahol a Nyugat-Balkánon.

S bár Dammy soha arrafele nem járt, családi gyökerei mégiscsak ott voltak találhatók.

Távlatosan illett egy ilyen, még éppen fehérek által vezetett Központban gondolkozni akkoriban. A nyugat-balkáni kísérleteket közvetlenül ellenőrizhető amerikai kísérleteknek is követniük kellett, és Amerikában nem volt elképzelhető, hogy fehéreken kísérletezzenek. Vélhetőleg úgy gondolták, hogy legyártatnak Meagerlandben egy prototípust, azt kicsempészik Amerikába, ott aztán a négereken meg a meszticeken kísérleteznek tovább a legnagyobb titokban, mígnem a politikai és géntechnikai bomba felrobban.

Dammy elvileg kiváló választásnak ígérkezett.

Nem kevésbé Pisneky, akinek ugyan nem meagerlandi, hanem észak-szlév gyökerei voltak, de a két ország csaknem határos, legalábbis abban a zűrös Kelet-Európában közel van egymáshoz. Amerikából nézve mindegy volt, ötven vagy kétszáz kilométer választja-e el két ország határát egymástól, az nekik már annyira kicsiny távolságnak tűnt, hogy elhanyagolhatónak vélték.

Még az is lehet, gondolhatta a Központban a téma szürke előterjesztője vagy még szürkébb döntnöke – kilétét nem sikerült megállapítanom – (kiemelés S. G. S.), hogy azonos nyelvet használtak az őseik, amit ugyan ők már nem beszélnek, de azért ez a tény mégis összekötheti őket valamennyire. Az előterjesztőnek fogalma sem lehetett arról, hányféle rokontalan nyelven is beszélnek azok a kis népek ott Kelet-Európában és a Nyugat-Balkánon; műveletlen karrierbürokrata lehetett.

Pisneky és Dammy kijelölése és beiktatása után meg lehetett írni a jelentést, hogy a helyi viszonyok alapos mérlegelése után mindent megfontoltunk, mindent figyelembe vettünk, és az optimális megoldást választottuk. Az ilyen jelentésekre adtak prémiumot vagy előléptetést.

Amint Pisneky és Dammy munkába lépett, első dolguk volt, hogy találkozzanak. Diplomatikusan Iowa és Nebraska határán, egy országútszéli motelban találkoztak, nem messze kéklettek Omaha nem túl magas felhőkarcolói. Ezeket a felhőkarcolókat főpapjainknak nem kellett lebontatniuk, amikor a hajdanvolt Nebraska, Iowa, Minnesota és Wisconsin egy részén a mai Talizmán föld bekeríttetett és látványilag megtisztíttatott: addigra összeomlottak, a Teremtőnek, vagyis az amerikai polgárháborúnak hála.

A szőke, szemüveges, kopaszodó Pisneky és a többszörösen sötét Dammy kólát és pizzát rendelt – a számla a Központ archívumában fennmaradt, mert költségként elszámolták –, egymás iránti undorukat leküzdötték, és megállapodtak a követendő stratégiában. Ennek első és legfontosabb pontja nem a kutatás folytatása volt, ment a kutatás a maga útján amúgy is, hanem a kísérleti egerek piackutatása, úgy, ahogy Cindy Davies és Itakashi Kohlmann kitervelte, és ahogy a Központ is javasolta nekik.

Felmerül a kérdés: vajon Pisneky és Dammy sejtették-e, mire is használják fel őket.

Úgy gondolom, fogalmuk sem volt róla. Lelkesen és hatalmas ambícióval vágtak bele a „three-cunted gal” kimunkálásába, őszintén hitték, hogy óriási bizniszbe kerültek bele, és milliárdosok lesznek.

A krokodilagyukban sem merült fel, én legalábbis így gondolom, hogy egy furfangosan kitervelt, elterelő hadművelet öngyilkos vezérei ők, és talán nem is igen feltételeztek ekkora szellemi erőfeszítést követelő stratégiai gondolkodást az egykori buta, link, tudatlan haverjaikról, akik a Központban ücsörögtek jelentéktelenül, aktákat tologatva. Aligha sejtették, hogy áldozati báránynak szemelték ki őket. Azt hihették a Reménytelen Négyezer Évhez szokott tudatukkal, hogy a tallármilliárdok hetven-nyolcvan százalékát le kell majd adniuk, de a maradék az övék lesz, tisztán.

Még Csuangthagoun is elismeri, aki pedig a szürkékről egyetlen szót sem ejt Zsonna-életrajzában, hogy Cindy és Kohlmann naivitását Pisneky és Dammy korlátoltsága felülmúlta.

A Nyugat-Balkán történelmi és szociológiai feltérképezése a legsürgősebb feladat, egyeztek meg ők ketten, akiket szégyellt őseik homályba vesző múltja kapcsolt e távoli térséghez.

Pisneky vállalta, hogy a Velvetskin kaliforniai és floridai telepeit is bekapcsolja a kutatás finanszírozásába.

Dammy vállalta, hogy az iowai egyetem megfelelő tanszékeiről a legjobb erőket kéri fel a tanulmányok elkészítésére.

Egy hónap múlva kezükben volt vagy másfél tucat tanulmány. Ezeket a Központnak is elküldték, de tudták, hogy a Központban nem szeretnek olvasni, nem is igen tudnak, és a gyártás helyét illető döntést nekik maguknak kell meghozniuk; bármilyen helyszínt javasolnak is, azt odafönt jóvá fogják hagyni.

Nagy volt rajtuk a felelősség, mert ők döntöttek ebben az ügyben egyedül.

Mind a ketten elolvasták és széljegyzetelték az összes tanulmányt, majd ama nyolcvanas út melletti motelban Nebraska és Iowa határán ismét összeültek, akkor kristályvizet ittak és hamburgert ettek mindketten, számla erről is maradt, és meghozták a döntést: Ugarhonban gyártatják le az első háromvulvás nőt.

Ők már nem tudhatták, hogy az ötlet is Ugarhonban született.

A hamburger egyébként, amit ettek, ismeretlen eledel; összetételét, mert egészségtelennek ítélték, a hálóról négy nemzedékkel előttem törölték, és hosszas kutatással sem sikerült rekonstruálnom. Talizmán mesterszakácsok szerint feltehető, hogy facsiszolat, szójaőrlemény és növényi olaj szolgált benne húspótlóként.

Meg voltak győződve róla, hogy bölcs döntést hoztak. Mai Talizmán ésszel felfoghatatlanul sokat dolgoztak és akkora intenzitással, ami az egészségre feltétlenül káros. Akár be is jöhetett volna a számításuk üzletileg, ha nem eleve áldozatnak lettek volna kiszemelve.

Kéziratom néhány olvasója, írom utólag most, életem alkonyán, azt az észrevételt tette, hogy túlbecsülöm az általam „szürkéknek” nevezettek értelmi képességeit, és hajlamosak Csuangthagoun Zsonna-életrajzának vélekedését elfogadni, miszerint az amerikai Központban egyszerűen nem a megfelelő embereket emelték fontos pozícióba, ahogy mindig és mindenütt szokták. Elismerem: a kontraszelekció minden ismert társadalmi berendezkedésben törvényszerű; Talizmánia az egyetlen kivétel ez alól, nálunk kontraszelekció nincs és nem is lehet, mert szelekció sincsen egyáltalán, humánus törvényeink az emberi mérlegelésen alapuló választást és döntést szigorúan tiltják.

Kételkednek ezek az olvasóim abban, hogy ilyen „szürkék”, akiket ráadásul nem is sikerült nevesítenem, egyáltalán léteztek volna. „Túl sok észt és furfangot feltételezel azokról a hülye bürokratákról”, vélekedett egyik nagyon okos Talizmán barátom, „mindvégig a tökéletes idiotizmus tombolt abban a Reménytelen Négyezer Évben, világosan posztulált terve soha nem volt senkinek, mindenki csak hányódott és eszetlenül csapkodott, még Nagy Sándor is, Hannibál is, Napóleon is, Kandra Tento is, Hogwa Kin Tziu is”.

Az én ellenvetésem erre az: ha nem létezett a szürkék csapata, akkor oly nagymérvű hülyeségeket határoztak el vagy engedtek passzívan megtörténni a Központ hivatalnokai, amit én emberekről egyszerűen nem vagyok képes feltételezni. Soha ne feledjük Bonnefort Inbras Evelynson intését: „Azok is emberek voltak, pont olyanok, mint mi vagyunk.”

Kéziratom bírálói, akik az általam vázolt „elterelő hadművelet” egykori létében is kételkednek, és koncepciómat merő kitalációnak minősítik, úgy vélik, hogy a Központ a vezetőket nem a hülyeségük miatt cserélgette, hanem mert ez volt a szokás. Azzal érvelnek, hogy ha Pisneky és Dammy rátermettebb lett volna, még hamarabb cserélik le őket irigységből. Bírálóim ilyen esetek sokaságát tudják felsorolni, és általában igazat is adok nekik. Bírálóim azonban olyan kivételes jelentőségű esetet egyet sem tudtak felhozni, mint Szent Zsonnáé.

Időközben, noha a kutatástól el vagyok tiltva, valószínűleg mégis sikerült egy ilyen szürkét azonosítanom.

Tipikus Didimus volt, jómódú szüleinek hála jó nevű kolidzsba és egyetemre járt, s bár egyetemi éveit végigbukdácsolta, a Központban mégis kapott egy archiválói állást, abban is öregedett meg végül, soha ki nem emelték, még csoportvezető se lett belőle, vagyis tökhülye lehetett.

De az is lehet, mondom én, hogy ügyes volt és vigyázott magára.

Egy Talizmánia-szerte ismert könyvben, Tortell Evason Gazdagság és Butaság a Reménytelen Négyezer Évben című munkájában bukkantam a nyomára. Evason többek között a fentiekben jellemzett Iown Oglutzról is ír, aki a nyugdíjba vonulása után váratlanul megvette fél Ausztráliát, Új-Zélanddal együtt. Soha nem derült ki, mivel szerezte a vagyonát. Az ügylet nyilvánosságra kerülése után az adóhatóság, a számvevőszék, a társadalombiztosítás, a vámhatóság, a pénzügyminisztérium és minden további lehetséges ellenőrzési fórum nekiesett az ügynek, kutattak egy darabig, aztán nagy lett a csend, ami egy titkosszolgálatból nyugdíjba ment illető esetén nem különösebben furcsa.

A furcsa inkább az, hogy Iown Oglutz nem párnahuzatba vagy földbe rejtett széfbe rakta a pénzét, hanem bankba, csak éppen rengeteg bankba, küszöb alatti összegekkel, amelyekről nem kellett jelenteni. Alig volt a világban bank, amelyben ne lett volna betétje. Az évek során a vagyonának kb. kétötödét el is veszítette, a gyakori bankcsődök miatt.

Noha kutatnom a Zsonna-témában máig nem szabad, de az egykori, rég elévült, veszélytelen bankszámlákról az információkhoz hozzáférhettem. Hol vannak már azok a bankok, hol az egykori betétesek?! Nincs már sehol az amerikai tallár sem, amelyben ezeket a számlákat vezették. Bárki kedvére bogarászhat ezekben a fölösleges anyagokban, még én is.

Iown Oglutz bankbetétei érdekes módon pont akkor kezdtek szaporodni, a rajtuk lévő nem feltűnő összegekkel együtt, amikor a háromvulvájú lány botránya kirobbant, és Oglutz addig nyitogatta kis összegekkel a számláit világszerte, amíg a forodor-üzlet virágzott. Tartott ez huszonhét éven át. Amikor a forodort leváltotta a természetes tengeri só használata, Oglutz sok tízezer számlájára többé átutalás nem érkezett, csak a kamatos kamatok ketyegtek. Oglutz nyugdíjba vonult, ugyanabban az öt percben mindenhonnan átutaltatta magának a pénzt, és megvette fél Ausztráliát, Új-Zélanddal együtt. (Földeket vett csak, azok vétele fel volt szabadítva, a rajtuk lévő ipari üzemek és ültetvények viszont nem voltak eladók.)

Hamarosan elhalálozott valahogyan, valakik által. Halálának ügyében vizsgálat indult, de örökre megszakadt a mesztic-sárga polgárháború miatt. Utóda nem lévén, a földjei jogászi trükkök tömegének bevetésével visszaszálltak Ausztráliára és Új-Zélandra. Akkor hozták azt a döntést, hogy földet tizenötezer hektár fölött egy személy nem vehet. A rendelet persze nem sokat ért, mert társaságokra a tiltás nem vonatkozott, és egy személy akár ezer társaságban is lehetett tulajdonos. Ebből is származtak bonyodalmak később, de ez már nem ide tartozik.

Iown Oglutz egyike volt azoknak, akik a forodoron milliárdokat kerestek, Oglutz „szürke” volt, egyike tehát azoknak, vélelmezem én, akik Zsonnát közvetve megkínozták és megölték.

„Vagdalt népek, szecskázott országok, tördelt lelkek, végbabonák, emberbűz, homály” – írja a Nyugat-Balkánról a XXI. század közepi hurvul szerző, Krli Žrk, korának vehemens, tüzes, éles elméjű, bár olykor esztelen másod-kommunista bírálója. Népe azóta nyelvet váltott, pontosabban olyan, páratlan mérvű nyelvújítást erőltettek a hatalmon lévők a népre, a vele azonos nyelvet beszélő ellenséges népektől való elkülönbözés céljából, hogy kénytelen volt anyanyelvét feladni, és ma már nincs, aki Žrk műveit olvassa és idézze. (Eleve passzív hurvul – vagyis kvarkat – tudásom sajnos soha nem volt alapos, és abból is sokat felejtettem az évek során.)

A Nyugat-Balkán története iránt érdeklődő Talizmán olvasó figyelmét felhívom egy nálunk is archivált vetélkedőre, amely a frank tévé jóvoltából készült a XXI. század elején. (A frank nyelvű eredetit már elláttuk világnyelvi, saját hangú szinkronnal.) Megkérdezték az egyes balkáni népek képviselőit, melyikük történelme volt a legszörnyűbb. Az egyes népek képviselői, akiket demokratikusan maguk az egyes balkáni népek neveztek, 15-15 percet kaptak, hogy ezeréves kínjaikat frank nyelven ismertessék a róluk hagyományosan mit sem tudó nyugatiakkal. Beszélhettek versben, prózában, énekelhettek is, táncolhattak is, képeket is mutogathattak. A nyugat-európai – frank – nézők betelefonálva szavazhattak; a győztes nép kapott egy százezres, félig fedett, a pályát a szurkolóktól taszító húsmágneses térrel védő, műgyepes futballstadiont, ahová – az egyik nagy frank lap rosszmájú kritikusa szerint – a következő tömegmészárlás áldozatait temethette.

A versenyt Olibánia nyerte.

„A történelemben az érvényesül, aki a legnagyobbat ordítja” (Evelynson); ezúttal is ez történt. Míg a többi nép képviselője rettentő képeket mutatott, borzalmas filmrészletekkel traktálta a frank nézőket és unalmas, követhetetlenül bonyolult, bár választékos frank nyelvű történelmi fejtegetésekbe bonyolódott sok százezer vagy sok millió ártatlanul legyilkolt honfitársának kimúlási körülményeiről, a tolószéken betolt, nemileg és életkorilag értelmezhetetlen olibán egyén, egy végtagjaitól fosztott törzs és fej, tizenöt percen át megszakítás nélkül üvöltött artikulálatlanul, végre a nyugatiak számára is érthetően.

A térség vetélkedő népei, tehát az ugarok, a rommakákok, a pribekovicsok, a hengerovicsok, a szlákok, az urukafferek, az északi szlévek, a nagysándorsági maccudónok, a boldogérek és a dac-druidácsok az eredményt megóvták, mert ritka közös akarattal kiderítették, hogy az illető olibán egyén genetikusan öröklött érszűkületben szenvedett, fiatalon ráadásul még dohányzott is, napi másfél pakli balkáni dohányt füstölt el hat és fél éven át, és soha háborús sérülés nem érte. Olibániában a stadion a tengerparton ennek ellenére felépült. Ma már nyoma sincs, a VIII. Világháborúban találat érte, a helyén sok színben pompázó, gyapjas kecske-birka klónok legelésznek.

A mi történetünk szempontjából fontos Meagerland – nomen est omen – a térség legátlagosabb országa volt minden tekintetben: mind civilizatorikus, mind kulturális szintje félúton volt Nyugat-Európa és a Mély-Balkán között. A Nyugat-Balkánon belül méreteit, termelékenységét és életszínvonalát tekintve maga volt a középszer. „Itt minden olyan semmilyen, olyan körvonaltalan, egyénietlen – írta a híres örök utazó, Cselebia Szunszun az örök betörés előtt harminc évvel, vagyis éppen Zsonna idején –, és még az is unalmas, hogy a meagerek magukat a világ legszebb és legokosabb lényeinek hiszik. Fővárosuk Kolakmenc, a fekvése szép, egyébként mindenben elmarad az antosa főváros, Frage mögött. Az egyetlen, amivel a meagerek joggal büszkélkedhetnek, az a nyelvük: annak valóban nincs párja a világon, és nem is lehet megtanulni…”

Cselebia Szunszun túloz, az ugar nyelvet meg lehet tanulni. Szókincse tipikusan középnyelvi (a világnyelv gazdagságával, de még a zsermán, a frank vagy a rosszlandi gazdagságával sem ér fel persze, inkább az észak-szlévvel vagy az antosával állítható párhuzamba), a nyelvtana pedig sajátos ugyan, de nem kivételes.

A Dammy és Pisneky által íratott egyik tanulmány megállapítja:

 

A meagerekben a XX. század folyamán kialakult egy múltba tekintő, pszichotikus állapot, aminek következtében igeidőik közül a jövő időt elveszítették, és csak régmúlt, múlt és jelen időben lettek képesek ragozni. A jövő idő a mai meager nyelvben is értelmezhetetlen, náluk a jelen idő sohasem jelent egyúttal jövőt is, mint sok más nyelven. Befejezett múltat ismernek, de folyamatos múltat és közeli jövőt is jelentő folyamatos jelent nem, a jelen náluk markáns határokkal bír: egyik határa a múlt, a másik határa a jövő, ami nincs. A meagerek emiatt stratégiai tervezésre, normális jövőkoncipiálásra képtelenek, és ez demográfiai adataikban is nyomon követhető: az utóbbi hetven évben durván háromszor annyi meager halt meg, mint született. […]

Egyes tudósok a néhai, feltételezett és persze erősen vitatott ugar ősnyelvből vezetik le a meagerek szinte valamennyi történelmi baját és kényszercselekvését. Ez a rokontalan ősnyelv, egyes nyelvészek szerint, az indoeurópai nyelvcsalád másfél szótagos alapszavaival ellentétben háromszótagos alapszavakkal bírt; Indoeurópában a másfélből egy szótag lett, és az agy, ezt megszokván, gyors kapcsolásra kényszerül; az ősugarok alapszavainak három szótagjából megmaradt mind a három szótag, ami a normális emberi agy számára túl sok: az ő agyuk, amíg a szótagokat valahogy kimondják, kapcsolás helyett, túlpörögvén és tárgyat nem lelvén, leáll, a gondolat mellérendelőleg szétesik, vagy pedig másodlagos spazmus lép fel, és a gondolat megőrül. Ezért annyira lassú és tökéletlen gondolkodásúak az ugarok a mai napig, vélik ezek a nyelvészek, akik között ugar születésű egy sincs, valamennyien a környező államokból valók. Ezzel magyarázható e szakértők szerint, hogy az ugarok ezerkétszáz éve, amióta Európa keleti felébe vetődtek, folyamatosan szakadnak belőle kifelé. […]

(Nekem az ugar nyelv valóban észlelhető lassúsága ott-tartózkodásom alatt határozottan jól jött, hogy idejében átgondoljam, mit is mondok a nyelvükön. Ugarhonból hazatérve hónapokon át súlyos gondot okozott nekem anyanyelvem nagyobb sebessége, és amíg vissza nem álltam, csak írni voltam képes kielégítően.)

Ha szóltunk a meager igeidőkről – melyek közül a jövő idő a XX. század második fele óta hiányzik –, akkor most a rommakák, keleti dél-szlév és gül-gül nyelvek különös, közös tulajdonságáról is említést kell tennünk. A rommakák, a keleti dél-szlév és a gül-gül három különböző nyelvcsoportba tartozik, mégis közös bennük, hogy cselekvő igeragozást csak a múltban és a jövőben ismernek, a jelen időben nem, abban csak passzív igeragozás lehetséges. Jelen idejük ezáltal mintegy szoborszerű, tétlen. Ők nem tudják azt mondani, hogy „lemegyek a boltba vásárolni”. E három nép egyöntetűen csak azt képes mondani, hogy „lemegyődök a boltba vásárolni”. […]

 

Egy másik, szintén Dammy és Pisneky által finanszírozott tanulmány néhány megállapítása szintén érdemes az idézésre:

 

Az „ugar”, ahogyan magukat és nyelvüket nevezik – a „meager” név náluk be van tiltva, mert a zsermán „mager” (éhenkórász) változatát sejtik benne, és használóját börtönbüntetésre ítélik –, tisztázatlan eredetű, homályos és többértelmű szó: a mai meager nyelvben jelent egyfelől dicsőséget, értelmes nyelvet, érthetőséget, továbbá jelent parlagon hagyott, megműveletlen termőföldet és ördögi rontó akaratot egyaránt. […]

A meagarek valamikor a XV. század végén indultak meg a lejtőn, az egész régió valamennyi népével együtt, amikor az Atlanti-óceán áthajózását követő hatalmas rablógyilkolászás anyagi előnyeiből, atlanti-óceáni kijárásuk nem lévén, nem részesültek.

Attól kezdve arra kényszerültek, hogy egymást gyilkolásszák, s noha e népek ebben kölcsönös találékonyságot és buzgalmat árultak el, a bezápulást, az eljelentéktelenedést nem kerülhették el.

Sorra hódították meg őket részben a nyugat-európai hatalmak, részben az örökök, akik ebben az időben kezdték meg hódító hadjárataikat a Nyugat-Balkán területén. Az örökök nevezték el Bal Kánnak ezt a területet, míg saját hazájukat a Jobb Kán néven illetik mind a mai napig. A „kán” szó az örökök nyelvén termékeny földet jelent. A „bal” szerencsétlenséget jelöl, a „jobb” pedig boldogságot. […]

A meagerek a XV. század végén veszítették el önálló államiságukat, és csak a XX. század első évtizedének végén szerezték vissza, de egykori országuknak csak egynegyed területén, és lakosságuk kétötöd része az Ugar Népuralmi Királyság határain kívülre szorult. […] (Pontatlan közlés: az I. Világháború után Ugarhon először Koronátlan Királyság volt, majd Legfelsúri Népközösségi Haduralom lett belőle.)

 

Ugarhon nincs már, sem ugar benne, csak madárszempár véli, mintha lenne,

 

írta a XX. század elején, a repülőgépek feltalálása előtt másfél perccel a nagy meager költő, Andrew Body, akinek Rothadás az ugaron című költeményét minden meager polgár betéve tudja, és öngyötrőleg, ám kedvtelve idézi. A mai gépek tíz perc alatt repülik át Meagerlandet nyugatról keletre, északról délre, és komoly problémája a meager légi irányításnak, hogy az egyedül alkalmas tizedmásodpercben szóljón a pilótának, ideje az ereszkedését megkezdenie, különben a gép kikerül a meager légtérből. […]

 

Nem könnyű a Zsonna-korabeli Ugarhont rekonstruálni, hiszen gyökeresen megváltozott a világban azóta sok minden. Szinte szerencsémnek kell tekintenem, hogy az üzleti, tudományos és politikai beállítottságú világ rémségei, borzalmai – és, elismerem, időnkénti ördögi vonzása, amely kutatásaim során talán még engem is megérintett olykor – hazánk területén kívül néhol még ma is tanulmányozhatók.

Európában a nyugati és a keleti világ közötti határ ma is ott húzódik, ahol a „vasfüggönynek” nevezett hosszú határ Nyugat és Kelet között a XX. század második felében, a II. Világháború és a III. Balkán-háború közötti időszakban. Egyes vélekedések szerint ez a vasfüggöny pontosan ugyanott húzódott, ahol ezer évvel is korábban, a XI. században a „választógyepűnek” nevezett senkiföldje; eszerint ez a határ immár ezerkétszáz éves, és a Teremtőnek valamiért tetsző.

Nem tudjuk pontosan, hogyan festett az a bizonyos vasfüggöny, mindenesetre jóval primitívebb építmény lehetett, mint a mai Nagy Vashatár, mely euroszabványos, tizennyolc méter magas, hat méter széles, áthatolhatatlan, átlátszó, magnetizálhatatlan művasból áll sok ezer kilométeren át, végig bejárható gyalog vagy lendkerékpáron, a tetején pedig kilátók, éttermek, kultúrközpontok, s nem utolsósorban a mi népünk által előrelátó módon odatelepített „Talizmán szentélyek” kínálnak a másik világra letekinteni szándékozók számára kellemes és hasznos időtöltést. Feltehetőleg a nevezetes kínai Nagy Fal is efféle szórakozást nyújtott annak idején, amíg a rosszlandi hordák, a zsappán szövetségesekkel együtt, módszeresen, költséget nem kímélve – és persze szükségtelenül, hiszen stratégiai jelentősége már nem volt – a XXI. században le nem rombolták.

A Talizmán olvasó, tapasztalatom szerint, nincs igazán tájékoztatva arról, miféle „Talizmán szentélyek” is lehetnek azok a Nagy Vashatáron, s ezt olvasván még meg is lepődhet, hiszen nálunk, Talizmániában, sem szentély, sem templom nincsen sehol, csak minden egyes Talizmán polgár lelkében. Nos, ezekben a hazánk boldog életét bemutató kis pavilonokban hologramos mozgóképek segítségével tanulmányozhatják a Vashatárra feljutó nyugatiak és keletiek mindazt, amit személyesen megtapasztalni honunkban nem tudnak, mert mi vagyunk az egyetlen ország a világon, ahol külföldi turizmus nem lehetséges, lévén külföldit nem engedünk be. Nincs rá okunk: semmiféle Külvilágból származó anyagra, árura vagy bevételre nem szorulunk rá. Megnyugtatásul közölhetem, miután e sok ezer kilométeres, durván észak-déli nyomvonalú Vashatár nagy részét lendkerekezve bejártam: sehol sincs kép a Lyukas Kőtalizmánról ezekben a pavilonokban, a Talizmán tiltásnak megfelelően, csak a leírása olvasható a falakon.

Ami Ugarhont illeti, Zsonna ideje óta Szlákia, Cigánia, Rommakákia, az egykori Urukafferia és Dél-Szlévia egyes, mélyebben fekvő részeivel együtt jórészt elöntötte a Munnón-tenger (talizmánul „Bogmeer”, amerikaiul „Mud Sea”), aminek oka, mint ez köztudomású, az éghajlatváltozás következményeinek elhanyagolása, a rosszul megépített gátak és a hiányos csatornázás. Cigánia, mintha a végzet rendelte volna el, nagyobbrészt ebben a zónában fekszik, csak a berobbantott csúcsú hegyei képeznek kivételt. Napjainkban is nemzetközi feszültséget okoz, hogy egyes cigániai fővajdák időnként azt követelik: egész népességüket költöztessék a Hadria valamelyik egészséges éghajlatú nagyobb szigetére, és e célból Szurdínián, Helba szigetén és Csicsíliában középületeket szoktak robbantgatni, a jövendő cigány nyomort szimbolikusan előkészítendő.

Ugarhonban a magasabban fekvő, dombos területek maradtak csak kívül az elmocsarasodáson, a többi neve hivatalosan „Láp” („Moor”), amelyből csak kicsi szigeteket tudtak az itt lakók visszahódítani maguknak, lakhelyüket erős gátakkal körülvéve.

A Munnón-tengert az itt senyvedő népek különbözőképpen hívják: a szlévek a Bogmeer nevet Isten lápjának értelmezik, mert a világnyelv „bog” (mocsár) hangalakja náluk véletlenül istent jelent (a dél-szlévek például ezt a területet Bogovo Blato, vagyis Isteni Mocsár néven tisztelik), az ugarok pedig, a rájuk még mindig jellemző akasztófahumorral „Mocsárdának” hívják (a „mocsár” ugarul lápot jelent, a „csárda” pedig kocsmát). Valami igazuk objektíve is van: ez a mocsár erősen kábító hatású kipárolgást bocsát ki magából, ezért a hagyományos ugar iszákosság jellege megváltozott: a Zsonna-korabeli alkoholos italokat és szintetikus kábszereket már nem kell termelniük, mert ha lerészegedni vágynak, csupán mélyeket lélegeznek a kipárolgásból. A fővárosi ugarok gyakran utaznak a „Mocsárdába”, hogy sanyarú sorsukról megfeledkezzenek; ezeket a csoportos kirándulásokat a megszálló örökök utazási irodái szervezik szép haszonnal. Nagyméretű, úgynevezett „társzekereken” zötyögnek a kikapcsolódni vágyók, ezeket a negyven-ötven fő befogadására alkalmas, ponyvával fedett alkalmatosságokat ökrök vagy bivalyok húzzák, miután a gépjárművek használatát az örökök is betiltották. Jól jövedelmező ipar e kipárolgás üdítőflakonban való árusítása, magam is szagoltam ilyet, záptojásszaga van, de rám bódítólag nem hatott.

Ennek a dolgozatnak az adatgyűjtése közben magam is többször ellátogattam Kolakmencre, az egykori Ugarhon ma is e néven nevezett fővárosába, amely a Puna két partján fekszik, és amely jelenleg az örök (Irkish) birodalom legészakibb Szundzsukja (tartománya).

Ennek az Északi Szundzsuknak az örök neve „Paratisztán”, minthogy a dél-szlév eredetű ugar „para” szó „kenőpénzt” jelent; ezzel utalnak a megszállók arra, hogy az ugarok még náluk is korruptabbak (amivel magam nem értek egyet). Az ugar gúnynevek az örökök ellen lázítanak: „Ökörisztánnak” vagy „Ökölisztánnak” nevezik saját hazájukat maguk között. Kolakmencet, a fővárost az ugarok gyakran emlegetik „Karótnyelsz” néven. Ez nyílt utalás az örökök kedvenc kínzási s egyben kivégzési módjára, a karóba húzásra. Az örökök szerint ez a kínzási és kivégzési szokás ugar eredetű, s ők, nem győzik hangsúlyozni, az elítélt ugarok iránti nemzeti tiszteletből alkalmazzák velük szemben továbbra is.

A karóba húzást újabban felváltotta a karónak a torokba való döfölése, ami gyorsabb halált okoz, lényegesen humánusabb tehát. Ennyi könnyítést tudott elérni az EEE etikai világbizottsága (Establishment of Extranational Equality, ugarul Egyenlő Emberiség Egylete: a Talizmánián kívüli világ kormánya) nemrég az éppen uralgó örök zulitánnal, XI. Kolifánnal való hosszas alkudozások során. (Talizmánia a gyilkosság minden formáját a leghatározottabban elítéli, és az EEE munkájában elvi okokból nem vesz részt.)

Nem volt könnyű az első beutazási engedélyt megkapnom, mert magukról megfeledkezett Talizmán diplomaták körében éppen akkoriban szellőztették meg, hogy az ugar földet, Szent Zsonna szülőföldjét, az örököktől egy új, Talizmán keresztes háborúban vissza kellene vívni. Egyikük a börtönbüntetésem idején szomszédom volt pár évig, őt a papja iránti tiszteletlenségéért véletlenül tizenhat év börtöncsipviselésre ítélte a kocka; át-átordítgattunk egymásnak, és a végén elismerte, hogy a keresztes háború ügyében valóban hülye volt.

Kolakmenci tartózkodásomat mindannyiszor nehezítette, hogy az örökök és az örökhű ugarok egyaránt Talizmán kémnek tekintettek engem, ami abszurd feltételezés: nekünk nincs okunk személyesen kémkedni, a mi technikai eszközeink sokkal megbízhatóbbak nálunk, személyeknél. (Kiemelés S. G. S.)

Mint kémnek tartott illető, munkám kezdetén egyszer néhány hetet töltöttem a kolai várdomb középkori kazamatáiban is; ezzel a továbbiakban nem nyaggatom az olvasót, csak annyit jegyzek meg, hogy a rendkívül rossz kolakmenci levegőtől kapott krónikus hörghurutomból átmeneti bebörtönöztetésem miatt kigyógyultam, mert a miazmák a kazamatákba nem jutottak be.

Azóta e kazamaták boltozatai részben beomlottak, az éppen bebörtönzötteket és az őreiket maguk alá temetve. A maradék kazamatákban ma is ugar, cigány és örök barlanglakók élnek, kizárólag gombákkal táplálkoznak és a karsztvizet isszák, amely a Punába folyik; halottaikat a víz által vájt barlangrendszeren át engedik le a folyóba. A gyerekek születésük után néhány héttel az örökös homályban látásukat elvesztik, szaglásuk és tapintásuk viszont kitűnő, a memóriájuk pedig páratlan. E vegyes lakosságú föld alatti telepekre az örök hatóság emberei nem mernek betörni, jellegzetes örök mentalitással úgy tekintik, mintha nem léteznének.

Magam utolsó kolakmenci tartózkodásom idején bemerészkedtem közéjük, előzékenyen fogadtak, és gombapaprikással kínáltak, amelyhez a paprikát cserekereskedelemmel szerzik be, ugyanis jóslással foglalkoznak, és az igen sokat fizető babonás betegek – ugarok és örökök vegyesen – a barlangrendszerben eltöltött napok után megtisztulva és felélénkülve távoznak. Elő-előfordul, hogy a jóslatért betérők végleg a barlangban maradnak. Szinte az egész mai Kolát behálózza ez a részben megépített, részben a karsztvíz által kivájt barlangrendszer, amelyben igen kényelmesen élnek a lakók, saját áramfejlesztőik és meglepően jól felszerelt kórházaik is vannak. (Kiemelés S. G. S.) A volt Fellegvár alatti részt a Hurul-szirttel több, egymással párhuzamos barlangrendszer is összeköti, és néhány titkos kijárata nyílik a Kola környéki erdőkbe. A barlangrendszert már a középkorban is ismerték, és a II. Világháború idején ott volt az ugar hadvezetés elit óvóhelye. Nem tudni, hányan élnek a föld alatt. Miután azonban lakás céljára e barlangrendszert Zsonna idején még nem használták, nem szükséges részletesebben foglalkoznom vele. (Kiemelés S. G. S.)

A kolakmenci lakosok közül az idősebbek főleg ugarul beszélnek, a fiatalabbak az örök és az ugar nyelvet vegyesen használják. Figyelemre méltó, hogy igen sok betelepült örök kiválóan megtanult ugarul, és az ugarokat testvérének tekinti; a lassan, de biztosan kialakuló ugar–örök öntudat ellen az örök birodalom központjának, Sztrambolnak a hatóságai olykor kampány jellegű harcot folytatnak, különösebb eredmény nélkül. Egyszer már Ázsiába telepítettek Kolakmencből százezer örököt, aki magát ugar-öröknek vallotta, de a helyükbe betelepített vad moszolámok már fél nemzedékkel később az ugar-örök mentalitáshoz hasonultak, és kivétel nélkül mind megtanultak ugarul. A jelenség okát az Északi Szundzsuk birodalomszéli helyzetében kell keresni: az örökök által szigorúan tiltott, ám virágzó feketekereskedelem az ugarok kezében van, és az Északi Szundzsuk örökjei csak ugar tudás birtokában képesek részt venni benne.

A valaha kétmilliós világvárosban ma körülbelül kétszázezren élnek. Másfélszáz éve kiadott térképpel a kezében az ember még el tudja képzelni, hogy ahol ma a gyomok és ecetfák által derűsen benőtt, soha el nem takarított romok hevernek, valaha uszodák, szállodák, stadionok, színházak, képtárak, díszes múzeumok, elegáns bordélyházak álltak, és a Puna két partján, az egykori szállodasorok előtti korzókon (a szállodákat egytől egyig lebombázták és nem építették újjá) hullámzott a tömeg. E volt korzók ma gyomos, füves terek, örök és ugar lurkók nagy egyetértésben rúgják rajta a labdát.

Gyakran jutott eszembe ottjártamkor Andrew Body egyik nevezetes költeménye:

 

A Puna partján merengve állok, Fölöttem magas ég, fölöttem várfok, Állok, kiáltok: átok ver, átok! A Puna partján borzongva állok.

 

Ezt a verset parodizálta a népszerű ugar humorista, a zsermánok által a II. Világháborúban az egyik nagymamája miatt zsigarként elégetett Lábrughy Friderik emígy:

 

A Puna partján hezit állok, Hezit csókolom annak, ki álnok, Állok magam is, a tagom is állnok, A Puna partján süvet ülök.

 

A várfok, amelyről Body említést tesz, már nem látható, a kolai parton álló két legmagasabb hegy tetejét, a volt Vár és a volt Fellegvár helyét még maguk a független és szabad ugarok nagy gépekkel letarolták, mert nem tudtak megegyezni abban, milyen szobrok is álljanak a hegyfokok csúcsán, s jobbnak látták, ha ilyen kiugró, emlékműállításra csábító hegycsúcs a Puna partján nem marad. A két hegy letarolása annak idején az egész évi ugar költségvetés több mint felét elvitte, de a parlamentben egyhangúlag – két tartózkodás mellett – megszavazták. A tartózkodók csúnya véget értek, egyikük a Punába fúlt tiltott fürdőzés közben, másikukat egy motorkerékpár ütötte el. Párhuzamos ez a hegyrombolás azzal, ahogyan a rosszlandiak a Körömpörkéből Gödörpörkét gyártottak, amiről lesz még szó, csak persze kisebb léptékű, noha korábbi; meg azzal is, persze, ahogy a rommakákok a saját legszebb hegyeiket lerobbantották, nehogy a cigányok a havat üzletileg élvezhessék, erről is lesz szó.

Az örök birodalom legészakibb Szundzsukjának poros, provinciális központja lett tehát Kolakmenc, az egykori ugar világváros, és ma tele van dzsómikkal és mönaretekkel.

Az ugarok is csaknem mind a moszolám vallásra tértek át, egyetlen szekta kivételével, ők a csuhajok.

A csuhajoknak beretvált fejük, arcuk, hónaljuk és lábszáruk van, de hosszú lófarkat viselnek, mely a tarkójuk közepén kezdődik, lábukon pedig, a saru sarokrészén fémsarkantyút hordanak, mely járás közben csilingel. Zsinóros, aranyozott, combközépig érő zekét viselnek, alatta pedig fehér vászonból készült, szoknyaszerű, bár nadrágként felveendő, lengőszélű gatyarintót. Zenetörténeti nevezetességük, hogy ők írták át a bécsi klasszikusok összes szimfóniáját citerára és dorombra, a szigorúan betartott ötfokúság szabályai szerint. Vezetőjük a Főcsuhaj Testvér, az úgynevezett Csingisz, aki csak legalább százötven kilós, hátrafésült hajú, kék szemű illető lehet; e hagyomány eredete ismeretlen. Az évtizedek során három megválasztott Főcsuhaj Testvér halt bele a hízókúrába.

A csuhajoknak az örök hatóságok megengedték, hogy az ugar népalapi vallást kövessék, és életjáradékot fizetnek nekik, mert annak idején ők vezették be az örök seregeket Ugarhonba a tájékozatlanok számára járhatatlan lápokon és mocsarakon át.

A csuhaj szektát valamikor a XX. század végén, XXI. század elején egy félrommakák–félszlák nemzeti-romantikus ugar költő, Csunak Csalárd alapította; ideológiájának alapját az képezte, hogy „Üsd a cigányt, ahol éred, / Minden nyugati-keleti: féreg”. Eleinte csak ketten-hárman követték, majd a csuhajmozgalom felvirágzott, főleg az ország súlyosbodó gazdasági bajai, sportban tanúsított vereségei és a rohamos elnyomorodás miatt. A csuhajok akkor növesztettek lófarkat és akkor kezdték a baseballütőket verésre használni. Primitív műdalokat szereztek és primitív tánclépésekre tanították a fiatalokat, szigorúan a pentatónia és az ütemes verselés szabályai szerint, amibe az űr hidegébe vetett ugar ifjak boldogan belekapaszkodtak. Csakhamar rengeteg pénzük is lett. Nem világos, miféle vallást is követnek; ugar népalapinak nevezik, de se imádságoskönyvük, se zsoltáraik, se templomaik nincsenek. Csuhajok tehát még ma is találhatók Kolakmencen, bár az átlagéletkoruk hatvan és hetven év között van, és valamennyien csak örökül hajlandók megszólalni. Az örököket kényszerűségből korrektül szolgáló többi ugar megveti őket; az ugarokkal szimpatizáló és otthon is ugarul beszélő örökök a csuhajokat kifejezetten gyűlölik.

Kola mindig a Puna jobb partján, Kmenc pedig a bal partján terült el a feljegyzések szerint, és ez ma is így van. Nem magától értetődő ez a tény, ugyanis a Munnón-tenger kialakulása egyes fontos ugar folyók folyásának irányát az ellenkezőjére változtatta; a Puna szerencsés kivétel.

Kola dimbes-dombos, Kmenc teljesen lapos.

Kmenc nem tudott a Munnón-tengernek ellenállni.

Az örökök, miután a nagyobbrészt már víz alatt fekvő, halott várost elfoglalták, rengeteg pénzt, időt, energiát áldoztak arra, hogy Kmenc területének legalább egy részét visszahódítsák a mocsártól. A mai Kmencet hatalmas védgátrendszer veszi körül. Ennek állítólag inkább katonai jelentősége van, mert az örök hatóságok félnek a mocsárban kóborló, elvadult, szerintük kannibállá lett ugar betyárok és útonállók betöréseitől, és a gátrendszer voltaképpen a Nyugat és Kelet határán álló Nagy Vashatár agyagból, földből, vérből és homokból emelt, primitív mása. Az örökök szokásos túlzásai ellenére is lehet a betyárokat illető rémképeikben valami, mert Kolakmenc városfalán csak egyszer merészkedtem túl kísérő nélkül, és azonnal kiraboltak, sőt a vádlimból is kiharapott egy darabot a támadóm, aki magát büszkén kurrucsnak nevezte, és egy feszületmarkolatú nagy, kétélű handzsárral hadonászott az orrom alatt. (A „kurrucsok” az örökök által támogatott oesterbzerantzellenes felkelők voltak a XVIII. század elején, szemben a „lebbencsekkel”, akik leverték őket. Ma lebbencsnek az örök városokban élő, elörökösödött ugar polgárokat hívják így becsmérlőleg a rosszlandiak és rommakákok által pénzelt zsivány kurrucsok, akik paradox módon a Rosszland-ellenes moszolám csikmakkokkal is kapcsolatban állnak, és a keresztény feszületmarkolatú handzsárokat és vegyi fegyvereiket, valamint a kábítószereiket tőlük szerzik be.)

Kola nevét a szlákok szlév eredetűnek tartják, „Koliba” a szlák parlament neve. A „kolyiba” ugarul is jelent viskót, vityillót és effélét.

Az örökök szerint Kola neve vagy az örök „Kolifa” tisztségnévből (lásd a Kolifán zulimánok neve), vagy a „kara”, „kala” örök szóból származik, amely feketét jelent. „Kalemegdan” az egykori dél-szlév fővárosban, Brod-Batinában lévő erődítmény volt, az ugarok építették, később az örökök erődítménye lett sok századon át, és ma is az; a neve „fekete párbajt” jelent; a Középső Szundzsuk központja ma ezt a nevet viseli, a Brod-Batina név használatát az örökök betiltották. (BrodBatina dél-szlévül azt jelenti, hogy „Átkelés az ütlegelésbe”. Az „átkelés” szó szerint értendő, mert Brod-Batinán is keresztülfolyik a Puna. A város nagyobbik része, Batina, a Punától délre fekszik; pár évszázada Brod még az Európához számító Meagerland határvárosa, Batina pedig a már Balkánnak számító Racka fővárosa volt.)

Más szlév elméletek szerint a „Kola” név régi ugar kivégzőhelyet jelöl, ahol csak és kizárólag szléveket öltek meg a bevándorló pogány ugarok, noha a hely nevét a szlévektől vették át, a „kol” ugyanis bökést, döfést jelent sok szlév nyelvben, és az erről elnevezett helyen húztak karóba a pogány ugarok sok ezer, ha nem sok tízezer szlév bennszülöttet. A hullákat, így a szlévek, az akkor még csúcsos tetejű kolai hegyekről a Punába gurították alá oly módon, hogy hatalmas, szögekkel bélelt hordókba gyömöszölték a holttesteket, a Puna pedig az oszló-foszló hullákat elvitte Dél-Szléviába (Rackába) és Rommakákiába. Így üzentek a gőgös ugarok a szomszédaiknak, mert más módon szóba állni sosem voltak hajlandók velük, állítják egyes szlév kutatók.

Ez az állítás alapvetően téves: abban az időben egész Európában ismeretlen volt még a hordó, tehát a Nyugat-Balkánon sem ismerhették. Akkoriban mézzel kikent tálakban vagy tömlőkben őrizték a bort. Az viszont tény, régészeti ásatások is bizonyítják, hogy a mézzel kikent tömlőkbe számos lázadó fejét belegyömöszölték, és azok így fulladtak meg. A megkövült ugar mézet a fássá vált szlév tüdőkből dr. Hari Krsnun Susannson, a kiváló Talizmán régész nyerte ki nemrég.

Mások a dél-szlév „kolo”, vagyis „kör, kerék” szóból eredeztetik Kola nevét, és a karóba húzás után második legnépszerűbb ugar kivégzési módra, a kerékbetörésre következtetnek belőle. Szerintük az áldozaton először többször átmentek súlyos kerékkel, és a csontjait pépessé törték, majd a még eleven szenvedőt a kerékre kötözték és a hegyről úgy taszították le a Punába. A súlyos fakerék aztán a netalán még mindig élő és szenvedő emberrel a Puna hullámain hajókázott alá, mígnem a már nem ugar alsó folyáson a kiszenvedett áldozatot nemzettársai nagy búsan kifogták.

Az ugarok erről másként vélekednek. Szerintük a „kola” eredeti ugar szó, egy honfoglaló nemzetség neve, amelynek Amerikába származott tagjai találták fel a „cola” nevű, egykor népszerű, súlyosan mérgező italt. A XIX. században a nagy ugar költő, Arany-Alma Jonatán Kola veszése címen szép, hosszú époszt írt e feltételezett nemzetség feltételezett ősatyjáról. Sokáig létezett egy Kolna megye a régi Mugróniában, az volt a mugrón királyok székhelye és temetkezési helye évszázadokon át a kora középkorban. A helynévnek igéből elvont feltételes módja állítólag visszamegy az ősugar feltámadásmítoszra, amely szerint a bizonytalan élet, a „talán-élet” után jöhet esetleg feltámadás, de a biztos élet után biztosan soha. Eszerint az ugar szegények sosem voltak bizonyosak abban, egyáltán élnek-e, amíg élnek, vagy csak egy lázálomból részesülnek, amelyből lehetséges még felébredés.

Mint Andrew Body írta egyik versében:

 

Ébredjek végre fel, fel, fel a létre, Ebből a talányos talánból végre, Istenem, add meg az ébredésem, Mert ezt a lázálmot nem bírom, nem értem, Nem élem, nem értem. Megszúrom magamat, kiserken vérem, De az sem bizonyos, kinek a vére, Kinek a panasza, kinek az álma Nyűgözi lelkemet halálra válva, Halálva várva, a jó ébredésre.

 

Az ugar „kolapintyó” ma is használatos, egyesek szerint viskó, mások szerint viszont a Kola nemzetség többemeletes, csodaszép vesszősárpalotáit jelentette. Egy sem maradt fenn ezek közül, a rekonstrukciókat komolyabb műtörténészek hisipán gaudi-barokk utánzatnak tartják. Nemrég nyolcvanemeletes kultúrközpontot terveztek „Kolapintyó” néven Ugarhonban, nem a mocsaras talajú Kolakmencen, hanem az Északi Szundzsuk mértani középpontjában, a löszös-homokos Puccson, az egykori – lebombázott – atomerőmű helyén, de a beruházás nem valósult meg, noha az örök megszállók is finanszírozták volna felerészben: Kolakmenc ugar származású pasája nem tudott megegyezni az ugar Szundzsuk boldogér származású bégjével arról, hol is épüljön fel a reprezentatív épület, a Puna jobb vagy bal partján-e. Az ugar alattvalóktól származó, e célra adományozott tekintélyes összeget elsikkasztották, és még utolsó ottlétem idején is folytak a perek egy számvitelben járatos sztramboli khádi részvételével.

A pasa és a bég ellentéte is azt a tételt igazolja, hogy a meghódított Szundzsuk mentalitását és szellemiségét a megszállók előbb-utóbb átveszik, ahhoz hasonulnak. Jonathan Chapiro mondja: „Igázz le egy népet, és máris le vagy győzve általa.”

Régi ugar hagyomány, hogy Kolakmenc polgármestere és a miniszterelnök gyűlöli egymást. Tudunk egy népszerű kolakmenci polgármesterről, dr. Gubar Dommáról, aki annyira rosszban volt a miniszterelnökkel, hogy egy szimpla alapkőletétel alkalmával a miniszterelnök emberei a kiásott gödörbe belelökték, és azonnal megkötő betont öntöttek rá a lábszárukon készenlétbe helyezett, előre megtöltött apró csajkáikból. Ez lett a síremléke. Keletkezett is egy ugar legenda azonnal, hogy a miniszterelnökre ez a betontömb ráomlik, és őt is maga alá temeti, hogy a túlvilágon véget soha nem érő vitatkozás várja a meggyilkolt polgármesterrel. A kérdéses miniszterelnök, dr. Gező Herbán, a valóságban orrvérzéses náthában hunyt el, amit akkoriban nem tudtak kezelni, mert afrikai AIDS-es szúnyog terjesztette, ám erről a legenda nem tud. Dr. Gubar Domma betonkoporsója nincs meg, elmosta a Kmencet elöntő Munnón-tenger.

Ami Kmenc nevét illeti, egyetértés mutatkozik arra vonatkozólag, hogy a szó eredeti jelentése „kemence”, vagyis ősugar kályha. A szót az ugarok ugarnak, a szlévek szlévnek, a rommakákok romdruidácsnak, az örökök pedig öröknek tartják. Ugarhonban volt egy szép, erdős-mezős vadászterület még a XX–XXI. században is, amelyet Kemencnek hívtak, ez a terület ma is csak részben van elláposodva, és a római kori Punnóniából való házak és várak romjai kerülnek elő a szorgos örök régészek ásatásai nyomán, akik azokat óörök emlékeknek tartják.

A népnyelv az idegen számára kimondhatatlan, de ugarul is nehezen mondható Kolakmenc nevét Kmencre egyszerűsítette, a két városrész egyesítése után Kmenc neve így Kolát is magába foglalta. Ha egy ugar azt mondta: „megyek fel Kmencre”, akkor ezen egész Kolakmencet értette. Ha egy örök bennszülött ma azt mondja: „Kmencen születtem”, akkor ezen Kolát is értheti. (A Kmenc szóban a „k” ma már néma, így ma Mencnek kell ejteni, Kolakmencet pedig Kolamencnek, ami Zsonna életében még nem így volt; az íráskép azonban máig a hagyományos maradt. „Menc a mi mencvárunk”, viccelődnek az örök megszállás alatt élő ugarok.)

Nem könnyű a mai örök Északi Szundzsuk poros, álmos, kétszázezres, provinciális Kolakmencéből a hajdani kétmilliós, világvárosi Kolakmencre visszakövetkeztetni, amelynek a nevében a „k” még nem volt néma, ahol az ALARIMA-program pályafutása folytatódott, ahol Pisneky és Dammy gyakran megfordult, sőt Dammy egy időre le is települt.

A kutatások titkosságát soha nem oldották fel, legalábbis Ugarhonban nem, aminek oka, hogy az ALARIMA-program ugarhoni támogatóit meg kellett vesztegetni, és a korrumpáltak között akkori ugar politikai vezetők nagy számban akadhattak. A vesztegetés akkoriban össznépi ugar játéknak számított. Feltehető, hogy Pisneky – és eleinte Dammy is – kmenci tartózkodása elején valamelyik Puna-parti szállodában lakott, kilátással Kola akkoriban még le nem fejezett hegyeire és az akkor még szépséges, sötétszürke színű Punára. Ezekben a szállodákban hemzsegtek a könnyűvérű nők.

Nehéz elképzelni, hogy a szoknyabolond Dammy ne bocsátkozott volna kalandokba.

Azt is nehéz elképzelni, hogy Pisneky ne áldozott volna idejéből az ottani világhírű kurvákra, noha Kolakmencen csak kevés időt töltött, és amikor tehette, átugrott a mindössze 1500 kilométernyire fekvő Warshow-ba, Észak-Szlévia fővárosába szórakozni egy kicsit. Dammynek volt lakása Kolakmencen, Pisnekynak nem volt, ez is mutatja érdeklődésük irányultságát. Felismerhetően északi szlév neve miatt Pisnekyra nyilván mindenütt ráakaszkodtak a szlévek. Amerikában az észak-szlév emigránsok rendszeresen pumpolták, és Pisneky mindenféle politikai és kulturális egyesületeiknek adott is pénzt olykor. Tagja volt például a chicagói északi szlév Braunberg-bizottságnak, amelyik évente egyszer nagy ünnepséget rendezett a tó partján; a chicagói városi rendőrség másnap reggel minden évben legalább harminc tökrészeg embert szedett össze a tóparton, vagy halászott ki a tóból. Tagja volt az amerikai északi szlév lovashadseregnek, amelynek tagjai ugyan lovat életükben nem láttak, de évente kétszer kiállítást rendeztek a tagok lóábrázolásaiból; pártoló tagja volt továbbá a Rosszland-ellenes Amerikai Északi Szlévek Bűnfeltáró Bizottmányának – rendes tagja, titkos ügynök lévén, nem lehetett.

Mint Cselebia Szunszun és számos más utazó leírta, Kolakmencen az volt a szokás, hogy a nők feltűnően alacsony árat szabtak, a gyanútlan külföldiek ezért az árért vonultak el velük szállodaszobába vagy egyéb zárt helyiségbe, ahol a hölgyek futtatói a legmegfelelőbb pillanatban rajtuk ütöttek, a vendégtől minden holmiját, pénzét, hitelkártyáját és útlevelét elszedték, és távoztak a hölggyel együtt. A külföldit más bántalom általában nem érte. A nem gyanútlan külfödiek tehát soha nem vittek magukkal hitelkártyát és sok pénzt a tárcájukban az ilyen találkákra, és lehetőleg viseltes ruhában mentek oda, amiért nem volt kár. Kis boltok sokasága szakosodott az ilyen rongyok forgalmazására Kolakmencen, főleg a nagyobb szállodák környékén. Több leírás szerint az ilyen rablótámadás a szexuális játék bevett, előre honorált, külön megállapodás tárgyát képező része volt, és a lottyadt vendégek nemi izgalmát jótékonyan fokozta. Hímtagmerevítő gyógyszereket ekkoriban már nem fogyasztottak, addigra e csodaszerek súlyos mellékhatásai sorra kiderültek, és megint elterjedt a ráolvasásos varázslásnak az ókor óta népszerű, masszírnők által gyakorolt, kétkezi munkára építő szívós módszere.

El lehet képzelni, hogy a vendég a hölggyel enyeleg, és közben várja a rablótámadást, de az késik, mindegyre késik. Ez valóban érdekes, egzotikus izgalom lehetett. A rendőrség megfelelő osztaga a kiraboltak telefonhívására (e szám fennmaradt, ez volt a 001, amit a szállodák portáin ki is plakatíroztak) pillanatok alatt a helyszínre sietett, a pucér vendéget némi pluszfizetség fejében megfelelő öltözékkel látta el, nehogy megfázzék, sőt ideiglenes ugar külhonos útlevelet is lehetett venni, a helyszínen azonnal elkészített, beragasztott és lepecsételt fényképpel és íriszazonosítóval együtt, hogy a rendőrségnek is meglegyen a játékból a haszna.

Dammy egyik ilyen útlevele a Los Alamos-i archívumban fenn is maradt. Pisneky ilyen útleveléről egyelőre nincsen tudomásunk, nyilvánvalóan lappang. Az is lehet, hogy Pisneky ilyen alkalmakkor álnevet használt. A kiszálló ugar rendőrségi osztag a bemondott nevet soha nem ellenőrizte, ujjlenyomatot és füllenyomatot nem vett. Noha ilyen ugar külhonos útlevelet akkoriban könnyű volt hamisítani, az eredetiek a ROW-ban ma igen sokat érnek, akár egy huszadik századi futball-világbajnoki döntőre szóló belépőjegyet is adnak értük.

Ugarhonban nem volt nehéz a kísérletek odatelepítését kialkudni, akkoriban ott pénzzel mindent el lehetett intézni. Ez fontos szerepet játszhatott a háromvulvájú leány ugarhoni előállításával kapcsolatos döntésben. Az ugarokat ebben az időben minden forrás kapzsi, mohó, pénzéhes népnek írja le. (Valamint a rommakákokat, urukaffereket, szlákokat és északi szléveket is.) Oka e mentalitás kialakulásának valószínűleg az a törés lehetett, amit a térség többi országával együtt Ugarhon is elszenvedett valamikor a XX. század végén, az „Elsötétülés” („Endarkenment”) kezdetén, amikor az addig következetesen hiánygazdaságra nevelt, birtoklástól távol tartott, állami tulajdonú, szűkös lakásokba gyömöszölt, sok mindenben nélkülöző, ám mégsem lázongó, kushadva sunyító bérrabszolga lakosságra az első sikertelen, mert álvallásos kommunista kísérlet alkonyán rászabadult a nyers, metafizikafosztott, durván vallásellenes neokapitalizmus.

A térség többi országával együtt Ugarhon is nagy veszteségeket szenvedett el ekkor, gazdasági teljesítménye jelentősen visszaesett, lakosságának mozgékonyabb része, főleg a tehetséges fiatalság, az országot elhagyta. Óriási mezőgazdasági területek maradtak parlagon, a Nyugatnak nem volt érdeke, hogy e rendkívül termékeny síkság termékei saját termelőik termékeinek vetélytársai legyenek. A gátrendszer elhanyagolása és a csatornázás, valamint az útépítés leállítása már kezdte a későbbi Munnón-tenger (Bogmeer vagy Mud Sea) alapjait megásni.

Ugarhon ekkoriban háromnegyed évszázaddal esett vissza szellemileg, lelkileg és gazdaságilag önmagához, és legalább kétszáz évvel a Nyugathoz képest, akárcsak a többi környező ország. A térségben mindenütt kialakult a lakosságnak eleinte harmadát, később már legalább a felét kitevő, mélységes nyomorban élő réteg, mely a lehető legcifrább primitív ideológiák csábításának ült fel, és amelyből vad, műveletlen, gyűlölködő, kegyetlen rendőrséget, csendőrséget és magánhadseregeket lehetett toborozni. Ezt a züllést aztán csaknem az elviselhetetlenségig fokozta a nyugat-európai közös valuta összeomlása.

Úgy látszik, a züllés Ugarhonban még súlyosabb volt, mint a környező államokban, talán a cigány háborúban elszenvedett veszteségek miatt is (lásd később). Ugar béranyák kihalófélben lévő majmok megtermékenyített petéit voltak hajlandóak a méhükbe fogadni némi pénzért, amire például északi szlév vagy szlák nők nem voltak hajlandóak, náluk az ilyen kísérleteket anyakocákkal folytatták. EEE program volt ez, voltaképpen jóindulatú, a majmok kihalását próbálták megelőzni ezen az embertelen, mert majomtalan módon. Az adatok szerint több mint százötvenezer ugar nő volt érintett az ügyben. Nem ebből lett a botrány, persze, hanem abból, hogy a nekik járó szerény javadalmazást az ugar hatóságok hivatalnokai, a térségben tevékenykedő EEE tisztviselők részvételével, ellopták. Ugyanez történt a majmokkal vemhes kocák ellátmányával más országokban. A kocák védelmére külön világszervezet alakult, a „Pig’s Help”; az ugar béranyák védelmére nem alakult semmi, noha a programban üzletileg érdekelt dr. dr. Kézelő egy ideig szorgalmazta (róla később). A majommentő program a kocák világvédelmének ereje folytán leállt, és a veszélyeztetett majmok kihaltak.

Talán ez a tapasztalat is közrejátszott abban, hogy nem sokkal ezután éppen Ugarhont jelölték ki arra, hogy a háromvulvájú nő kihordásának színtere legyen. A mai Ugarhonban, vagyis az Északi Szundzsukban érintőlegesen a béranyák sorsának is megpróbáltam utánajárni, de a korabeli sokk olyan nagy lehetett, hogy az ugar emlékezet az egész ügyet szinte teljesen törölte. Csak dr. dr. Kézelő két cikkére bukkantam rá, ezekben a majomembriókkal való terhesség immunológiai előnyeit ecsetelte.

A pénzéhség azonban soha nem a nyomor miatt alakul ki, mint ezt K. A. Ldor, a neves meager származású britt ekonomista és ökonomista írta. „Nincs olyan nyomor, amelynél mélyebb nyomor lehetséges ne volna, amíg él az ember” – véli K. A. Ldor; talán ez a Reménytelen Négyezer Év legfontosabb tanulsága, teszem hozzá én. A pénzéhségkór kialakulásának mindig az a forrása, mondja Ldor, ha valakik érdemtelenül, megszolgálatlanul, látványosan és igen gyorsan nagy vagyonhoz jutnak, míg a többiek, a zöm, akik ugyan szintén nem érdemelték és nem szolgálták meg a vagyont, nem.

Nagy vagyonok abban az időben két forrásból képződhettek a térségben.

Vagy az állami vagyont lopták el, és erre a törvények a tűzhöz közel állóknak alkotmányosan is legális lehetőséget biztosítottak, vagy a nyugati tőke fizette meg a behatolását és a mennél nagyobb mérvű kizsákmányolását helyileg biztosító szolgalelkű, sötét nyakkendős és fehér inges, sima képű, szűklátókörű és ennek megfelelően önelégült előrabszolga-tisztviselőket, a „szolgoncokat”. Nemzetközi, menedzseregyenruhával ellátott, konokul szolgáló hadsereg volt ez, és soha emberi szempont a munkájában nem vezérelte. A nyugatiak eleve jól fizették őket, ők pedig a helyi magánhadseregekkel egyezséget kötve az ugar bérmunkásokat és beszállítókat a saját szakállukra is kizsigerelték, a munkaszerződésekért és megbízásokért általában harminc-negyven százalékos sápot szedve. Aki a sápot nem adta le, a munkától elesett. Nyugaton ilyesmi nem volt lehetséges. A nyugati főnökök tudtak ezekről a Keleten dívó módszerekről, de nem tiltották. Sajnálatos és jellemző fejleménye a Reménytelen Négyezer Év mentalitásának, hogy Ugarhonban ezek ellen a rémes szolgaklónok ellen csak a még náluk is rémesebb csuhajok emelték fel a szavukat akkoriban, az úgynevezett „értelmiség” testületileg hallgatott, néhány be-betiltott író kivételével.

Munkával, szorgalommal, tehetséggel e nyomorult térségben ebben a szerencsétlen időszakban csak éhen halni lehetett.

Amikor Dammy és Pisneky a döntés után először utazott együtt Kolakmencbe, ez a folyamatos süllyedés már vagy harminc éve tartott. (Lehet, sőt valószínű, hogy Dammy korábban járt már ott titkos ügynökként, erről azonban adat nem maradt fenn.)

Azok az ugarok, akiknek a felmenői a rablásból kimaradtak, és nyomorban tengődtek, már fáradtak és elgyötörtek voltak, de még nem eléggé kétségbeesettek, hogy fellázadjanak, bajaikat inkább vicceléssel ütötték el. A lázadáshoz, hogy ismét K. A. Ldor véleményét idézzem, nem elég a nyomor. Ahhoz minimum két dolog kell: 1. Némi enyhülés a nyomorban, mert amíg éhes az ember, nincs ereje fellázadni; 2. Valamilyen, lehetőleg rendkívül egyszerű, a tömegek számára is érthető ideológia, amelyet a rablással, lopással, csalással, korrupcióval szembe lehet szegezni.

„Ilyen ma sehol sem létezik a világon”, mint Ldor rezignált fájdalommal nyugtázta akkor.

Ldor a Világvallás jövetelét sejtette meg, csak még nem tudhatta, hogy az nem ideológia, nem valamely közgazdasági gondolatrendszer, nem valamilyen sápatag eszmebokor, hanem annál sokkal mélyebb, mert primitív, elemien emberi erő, amelynek kizárólagos és földöntúli igazságát a Teremtő minden emberi lélekbe beleültette és beülteti, és onnét a vétkes társadalmak csak nagy nehézségekkel és csupán részlegesen tudták kitépni. A Világvallás nem tesz mást, mint hogy nem tépi ki azt, ami ott van, legalábbis a mai Talizmán Fényország területén, ezért olyan egyszerű és sikeres ez a vallás, a vallások között a lehetséges legutolsó és legtökéletesebb.

Pisneky a gyerekcsempészekkel, Dammy pedig a tudományos körökkel lépett Ugarhonban kapcsolatba. Nyilván nem döntötték még el, miféle kísérleteket is fognak folytatni, és hogy hol, milyen társadalmi rétegből választják ki a three-cunted nőt vagy nőket. Felteszem, Pisneky ebben az időszakban még nem az átlagot kicsivel alulmúló nőben gondolkodott, sőt még dr. Kézelő doktorral sem ismerkedett össze. (A „szürkék” involválódását az egész ügyben jellemzi, hogy az amerikai Központ archívumaiban semmiféle anyag nem maradt fenn dr. dr. Kézelő, Pisneky és Dammy találkozóiról, pedig ezer százalékig biztos, hogy lehallgatták őket.)

A gyerekcsempészet régóta virágzott Ugarhonban, a nemzetközi hálózatoknak jelentős lerakataik voltak az országban, s minthogy a főutak mind Kolakmencen haladtak keresztül, elsősorban a főváros környéki elővárosokban tartották fogva az olcsó munkára és még olcsóbb szexuális szolgáltatásokra szánt gyerekeket.

Az egyik nagy gyerektartályra pár évtizeddel később, a főváros környéki dimbes-dombos, erdős-mezős Sumorr nevű községben bukkantak rá, ahol a hangárszerű barakk, amelyben az egy és hét év közötti, Keletről származó és nyugati használatra szánt gyerekeket embertelen körülmények között tartották, valamiért leégett, és az egészet sietősen homok- és földbuckába temették.

Több mint ezerötszáz elszenesedett gyerektetem került elő. Genetikai vizsgálatuk tisztázta, hogy főleg Ázsiából származtak.

A környéken folytatott ásatások során aztán megcsonkított gyerektetemek, valamint sebészeti eszközök is előkerültek, egy akkori mércével mérve igen jól felszerelt, csaknem teljes műtő berendezéseivel együtt, és ez megmagyarázza, miért tűrték el az ugar hatóságok az ilyen gyereklerakatokat. Pótlás céljából őssejteket és szerveket vágtak ki belőlük, és szállították a közeli vitorlázó-repülőtérről helikopteren Nyugatra. Az ezért kapott pénzen a maffia emberei és az állami hivatalnokok nyilvánvalóan osztoztak.

Sumorr csak az egyik ilyen lerakat lehetett a sok közül.

A község nevének eredetéről megoszlanak a vélemények.

A hivatalos ugar magyarázat szerint a Savmar szó korai ugar ipari létesítmény, egy kezdetleges kohóval rendelkező falu neve lehetett, a kiásott faszén kormeghatározása szerint ráadásul még az ugar honfoglalás előtti időkből, ami azt bizonyítja, hogy ezt a területet már kétszáz évvel az ugar honfoglalás előtt is ugarok lakták. Ezt a nézetet a környező népek történészei nevetségesnek tartják; szerintük az ugar honfoglalás meg se történt soha, ugarok nincsenek, és soha nem is voltak.

A szlák magyarázat szerint a környéken mocsár volt, ahonnét lidércek emelkedtek ki – a „mor” szó sok szlév nyelven rémálmot, lidércet jelent, és a szó alapja a gyilkolást jelentő igékben is megvan –, míg a „sal” szó töve tréfát, viccet jelent ószlévül; eszerint tréfás kedvű lidércek laktak „Salmor” környékén, ami talán egy elhalványult népi hagyományra, valamilyen pogány örömünnepre utal. (A „sal” szó nem ószlév, hanem örök eredetű, kell megjegyeznem itt.)

Az ezzel ellentétes pribekovics magyarázat szerint erdei csapdák után nevezték el a települést, mert a „suma” erdőt jelent, és a helység neve helyesen „Sumamor”, csak az ugarok süketek voltak, és félrehallották. A hengerovics magyarázat megint más: a szerintük „Sumimor” nevet a „sumiti”, vagyis zajongani igéből vezetik le, és az ugarok által kínvallatottak segélykérő kiáltását hallják ki e helységnévből máig.

A zsermán magyarázat szerint a pogányok a környékbéli erdőkben nyilvános kivégzéseket tartottak, és a hullákat közszemlére tették ki: „Schau Mord”, innét a község neve. A zsermánok nem mondják ki nyíltan, de elméletükből következik, hogy az ugarok eredetileg ózsermán anyanyelven beszéltek, vagyis maguk is „zhehremann” származásúak, és csak később cseréltek nyelvet pechükre.

A rommakák magyarázat szerint a község neve a rommakák „şomer” szóból jön, ami munkanélkülit jelent. Úgy vélik, rommakák parasztok lakták azt a falut eredetileg, amit az is igazol, mondják, hogy az ugarok szüntelenül az ugar-sumér rokonságról beszélnek, ami természetesen elmebaj, mert soha a nagy kulturájú sumérok a kulturálatlan és civilizálatlan ugaroknak rokonai nem voltak, ezzel is csak a rommakák jelenlétet akarják eltüntetni az ugar történelemből. A rommakák parasztok szerintük valóban szerettek lustálkodni, de a földjük magától is termett, ezt a lustálkodást vélték a rosszindulatú ugarok henyélésnek, holott az csak a közismert rommakák életöröm megnyilvánulása. (Ehhez az érveléshez hozzá kell fűznöm, hogy a „şomer” a rommakákban XIX. századi frank átvétel.)

Azért időztem el e község feltételezett neveinél, mert az egész térség akkori szellemi színvonalát jelzi.

Pisneky a kutatás akkori állapotában arra gondolhatott, hogy a kísérleteket állami gondozott ugar – vagy Ugarhonban fogva tartott, máshonnét odaszállított – gyerekeken fogják végezni.

A fennmaradt költségvetési tervekből kitűnik, hogy egy-egy gyerekért az ugar közvetítőknek és a nevelőknek (fegyőröknek) személyenként legföljebb kétszáz tallárt fizettek volna. Tárgyalásai során azonban Pisnekynak nyilván be kellett látnia, hogy egy-egy gyerek valódi ára ennél jóval magasabb: le kellett volna fizetnie a rendőrséget, a helyi hatóságokat, amelyek a titkos kísérleteket feljelenthették volna, továbbá az akkori ugar egészségminisztérium, belbiztonsági hivatal, gyerekmentő szervezet, adóhivatal illetékeseit, valamint az ellenzéki pártok vezetőit, akik lármát csaphattak volna Oostendében, ahol akkoriban összeurópai gyerekfigyelési szolgálat működött, rosszul ugyan, de mégis.

Egy-egy kísérleti gyerek ára így, Pisneky saját kezű számításai szerint, amelyek fennmaradtak, a tízezer tallárt is elérhette volna. S noha szinte korlátlanul állt pénz a rendelkezésére, ezt mégis sokallta. Ebből arra következtethetünk, hogy kezdetben gyerekek ezreivel kívántak kísérletezni. Pár hónap múlva azonban megváltozott a helyzet, feltehetőleg dr. dr. Kézelő doktor floridai útja nyomán, amiről lesz szó.

Dammy tárgyalásai a helyi tudományos élet képviselőivel több eredményre vezettek.

Aki a térségben nemzetközileg valamire való tudományos eredményt el akart érni, vagy már fel is mutatott, az mind Nyugatra távozott, és helyben zömmel csak a fantáziátlan, középszerű tudósok maradtak (tisztelet a kivételeknek, mert olyanok is akadtak, némelyikükről még lesz szó). Ugarhon történelmi és földrajzi okok miatt közelebb állt a nyugati tudományos élethez, mint a rosszlandi, így nemigen fordulhatott elő, hogy egy olyan ugar zseni, mint Osztyip Cikolajevics Brogyijev, évekig keresztrejtvényt fejtsen éhezve és fázva. Egy ugar – vagy szlák, rommakák, druidács – tudományos kutató, a megfelelő tehetséggel és tudással felvértezve, egyetlen hónapot sem töltött volna keresztrejtvényfejtéssel vagy bökversek írogatásával, hanem azonnal „megpattant” volna Nyugatra, ahogy akkoriban fogalmaztak.

Az ugar állam az elvándorlást pénz és koncepció hiányában nem tudta megakadályozni, de nem is akarta. A Nyugat-Balkán politikusai éppen azért álltak politikusnak, mert maguk szakembernek nem voltak elég jók, és politikai ténykedésük – a hatalom megszerzésén és megtartásán kívül – kimerült a jó szakemberek, vagyis a konkurencia életének és munkájának megkeserítésében. Nem mintha ez csak a Nyugat-Balkánra lett volna jellemző abban a rémes korban. Mindenütt ezt művelték, ám ahol több volt a pénz, valamivel kevésbé látványosan. „A jó szakember gyermeteg módon azt hiszi, hogy tudása nemzetek és korszakok fölötti érték; arra valók a politikusok, hogy e vakhitéből kiábrándítsák” – írta a fiatal Jonathan Chapiro, történetesen kizárólag nyugati – személyes – tapasztalatok birtokában.

Nemrégiben mutattak ki a hangyáknál és a termeszeknél valami hasonlót.

Kiderült, hogy dolgozó hangyának született egyed, a korábbi felfogással ellentétben, mégis válhat katonává, de akkor „gyilkos katona” lesz belőle, aki a katonává válni képes további munkás egyedeket szaglása révén felismeri, és megöli. A jelenséget az önfelszámoló bolyokban, az úgynevezett „megbolydult bolyokban” lehet csak tanulmányozni, mint Eku Summ Elisabethson és Ig Lig Long Agnesson nemrégiben kimutatta. A megbolydulás okáról egyelőre még semmit sem tudunk. Ig Ling Long Agnesson szerint a jelenség összefüggésben lehet a termeszkirálynő szagkibocsátásával: ha a királynő nem királynői szagot bocsát ki tévedésből vagy betegség miatt, a boly felbolydul, a királynői tekintély elvész, és az önfelszámolás folyamata beindul azáltal, hogy több királynőt jelölnek ki maguknak egyes nőnemű egyedek körbekakálása révén. A többkirálynőjű termeszek szükségképpen megbolondulnak, és válogatás nélkül felfalják egymást.

Ez azonban csak feltételezés, mert a szagminták elemzése vitatható eredményt hozott. Eku Summ Elisabethson hajlik arra, hogy a termeszeknek valamely termesz-istenkép érzékelést tulajdonítson, s annak zavarából vezeti le a megbolydulást, de ezt az elképzelést mint antropomorfot a Talizmánián kívüli világban egyelőre csaknem mindenki támadja, egyes cárista rosszlandi tudósok kivételével, akik a Termeszkirálynőt Cárnőnek is nevezik.

A méhek ilyen irányú tanulmányozása nemrég indult meg nálunk, és nagy reményekkel kecsegtet; a Méhkirálynő-programban sok tehetséges fiatal Talizmán tudós működik közre. (Kiemelés S. G. S.)

Annál nagyobb csinnadrattával támogatta az ugar kormányzat a kevés pénzbe kerülő látszattudományos lét fenntartását, mennél inkább üldözte a tudósokat.

Létezett Ugar Tudományos Akadémia, voltak úgynevezett kutatóintézetek, voltak úgynevezett egyetemek, ahol, zsermán eredetű ugar szóval, számosan „lébecoltak”, egymás „fúrásával” – a tudományos életből való kiebrudalásával – töltvén az idejüket, és a diákokat jobbára értéktelen, hasznosíthatatlan tudástömeg elsajátítására kényszerítenék. (Még találkozunk egy kivételes, nagyszerű ugar professzorral, aki Zsonnamadár megtalálásában jelentős szerepet játszott, és akit, korabeli szóval, lassanként szintén „kinyírtak”.)

Az UTA, az Ugar Tudományos Akadémia akkoriban több mint tizennyolcezer tagot számlált, a tagok átlagéletkora 85,5 évet számlált (az ugar átlagos életkor nem érte el az 53 évet), és a rendes tagok számára a havi kétezer-négyszáz florrancon kívül, amiből igen jól meg lehetett élni, valamint a kedvezményes parkolási jegy és az ingyen taxibón mellé még negyedárú éttermi jegyeket is juttattak. Az is igaz, följegyezték, hogy a negyedárú jegyre a vendéglősök rossz minőségű ételt adtak, néha mosogatólével öntötték fel, sőt olykor, erről is maradt adat, szándékosan fekáliával szennyezték, a tudósok átlagéletkorát jelentősen csökkentve, de az még így is nyolcvanöt és fél év maradt.

A tudósok azt már nem tudták elérni, noha évtizedeken át szorgalmazták, hogy bármely étteremben ingyen étkezhessenek, mint a belső és titkos kormányzathoz tartozó körülbelül kétezer ember. Feltehetőleg azoknak is förtelmet adtak volna a bónjukra, de ezt megakadályozandó az ilyen méltóságok szakavatott előevők társaságában érkeztek az étterembe, akiknek joguk volt a főzés folyamatát a konyhában szemmel tartani. Őket a népnyelv „szimatnak” hívta. A szakácsok a „szimatok” jelenlétében gyakran odaégették a többi vendég ételét, hogy a bűzzel fejezzék ki nemtetszésüket az idegenek jelenléte miatt. Miután a többi vendég tudta, miért égett oda az ételük, a belső és titkos kormányzat tagjai az éttermekben nem örvendtek túláradó népszerűségnek.

Egyes feljegyzések szerint az UTA szexológus nagydoktorai a mi szent történetünk előtt két évvel hivatalosan követelték maguknak a „ius primae noctis” újbóli bevezetését. A nevezett jog a középkorban lehetővé tette, hogy a házasulandó jobbágylányok szüzességét a férjük helyett a földesúr vegye el. Nem tetszett a vén professzoroknak, hogy az egyetemeken a pszichológus gólyalányokat a tanársegédek és az adjunktusok kettyintették meg. Lehetséges, hogy csak diákparódiáról van szó, de Ugarhonban akkoriban semmi sem volt elképzelhetetlen. (Egyik kedves és figyelmes Talizmán olvasóm felvetette: „Hogyhogy gólyává operált lányok jártak az ugar egyetemekre Zsonna átoperálása előtt?!” Meg kellett neki magyaráznom, hogy „gólyáknak” az elsősöket hívták egykor az ugar egyetemeken, de egyikük se volt igazi madár.)

Négy hónappal a tárgyalások megkezdése után dr. Sammy Davidovich jr. a díszdoktori oklevelének átvétele alkalmával előadást tartott az UTA Puna-parti épületének dísztermében a génterápia társadalmi vonatkozásairól. Az előadás szövege nem maradt fenn; összeollózott zagyvaság lehetett, hiszen Dammy nem volt génterapeuta.

Az UTA épülete ma is áll, még a XIX. század első felében, az ugar nemzeti ébredés idején épült megbízhatóan tartós anyagokból – igazi égetett téglából, valódi fából, valódi terméskőből – közadakozás révén, dacolva az ugarokat akkoriban megszállva tartó oesterbzerantzok ellenkezésével. Miután a XX. és XXI. században véletlenül egyetlen bombatámadás sem érte, ma az Örök Néprajzi Múzeum található benne egy állandó kiállítással, mely azt hivatott demonstrálni, hogy a régió mindig is az örök birodalomhoz tartozott, és hogy mind a szlákok, mind a kicsi és nagy druidácsok, mind a gül-gülök, mind a kihalt jazykok, sőt eredetileg az ugarok is, több ezer évvel korábban, az ongor-korban, mind-mind tősgyökös örökök voltak.

Pisneky és Dammy megközelítése alapjaiban tért el egymástól.

Pisneky titkos kísérletekben, fedett, maszkírozott akciókban gondolkodott. Talán észak-szlév őseinek harci taktikája fortyogott az ereiben, akik a partizánharcokban vitézül véreztek el mind a rosszlandi, mind a zsermán hadakkal szemben évszázadokon át, vagy pedig, és ez a valószínűbb, ezt az akkor már rég elavult taktikát sajátította el az amerikai Központ már a korban sokat és joggal bírált, alacsony hatásfokú, elavult szemléletű, kielégítően csak orozva gyilkolni tanító ügynökiskolájában.

Dammy cigány és néger őseinek nyíltsisakos, kivagyi, rátarti és büszke magatartását örökölte: ezt és ezt csináljuk, nincs ebben semmi szégyen, semmi titokzatos, még pénzt is adunk érte.

Felmerül a kérdés, a forodor-kísérleteket miért nem telepítették Ázsiából Ugarhonba, ahol jobb hatásfokkal folytathatták volna.

Azért, gondolom én, mert a szürkék a két kutatást, mihelyt a háromvulvájú nő feljesztésében rejlő lehetőségre felfigyeltek, szigorúan kettéválasztották.

Pisneky – nyilvánvalóan a szürkék utasítására – az egyik lincolni beosztottját, a zsigar (ugar zsidó) származású dr. Emerich Curtist teljhatalmú forodor-menedzserré nevezte ki. Ő maga a forodorról hallani sem akart, legalábbis ezt terjesztették róla, ez is a szürkék utasítása lehetett. A két kutatást annyira elkülönítették, hogy dr. Emerich Curtis a hónaljhasadékról nem sokat tudott. (Hogy mégis sejtett valamit, azt egy később idézendő telefonbeszélgetése bizonyítja.)

Mégis furcsállom, hogy a CHH-ügybe, vagyis az ALARIMA-programba, ahogyan hivatalosan kódolták, ezt az Emerich Curtist nem vonták be valamennyire, aki anyanyelvi szinten beszélt ugarul, noha már Amerikában született, nem sokkal azután, hogy a maradék zsigaroktól Ugarhon egyetlen hullámban megszabadult, nem kis részben az UTA vezetőinek és csaknem teljes tagságának szorgosan lihegő eszmei támogatásával.

A logikusan felmerülő kérdésre Csuangthagoun azt a választ adta: Pisneky nem kívánta, hogy tehetséges, ugarul kiválóan tudó zsigar munkatársának származása – akit személyesen, észak-szlév származású fajgyűlölőként egyébként is nyilván utált – akár a legkisebb árnyékot is vesse az akkori ugar hatóságokkal ápolt jó viszonyára.

Szerintem valószínűbb, hogy a szürkék nem akarták, hogy a forodorprogram vezetője bármi másban részt vegyen. Nem volt érdekük, hogy áttekintése legyen az egyszerre futó két nagy hadműveletről. Tarthattak tőle, hogy a tehetséges dr. Curtis a three-cunted-programról azonnal belátja, hogy üzletileg ostobaság, és lármázni kezd.

Dr. Curtis valósította meg aztán a forodort, és dúsgazdagon halt meg Shandagaszkáron.

Dr. Curtisnek, a már amerikai emigrációban született és az amerikai életformát joggal utáló tehetséges zsigar tudósnak volt egy álma: Nyugarhon megalapítása. Így nevezte el azt a nyugati jellegű Ugarhont, ahol élni szeretett volna az ugarok legjobbjaival együtt, akiket sose látott életében, a családi hagyomány nyomán csak a képzeletében léteztek mint elvont, csodás ideák.

A forodorból származó egész vagyonát – óriási vagyon volt az, dr. Curtis a világ leggazdagabb húsz embere közé került élete alkonyára – ennek a nyugati Ugarhonnak a létesítésére költötte. Shandagaszkár mellett nem azért döntött, mert az egész szigetet megvehette, meg is vette, és nem is azért, mert a zsidókat a XIX. század elején még oda akarták mindenhonnét kitelepíteni, erről dr. Curtis valószínűleg nem is tudott, hanem mert kamaszkorában nagyapjának egy tépett szélű, rozoga kötésű ugar nyelvű könyvét is olvasta egy bizonyos Nóric nevű grófról, aki derék, hűséges és szenvedélyesen nemzeti érzelmű ugar létére Shandagaszkár királya lett, és vitézül harcolva esett el a hódító frankok ellen.

Dr. Curtis valószínűleg nem tudta, hogy ez a Bannyoffszkhy Nóric nem ugar volt, azt csak az ugar író állította sovinizmusában, hanem északi szlév, és ugarul nem tudott egy szót sem. Igaz, landvirrül is elfelejtett, Rosszlandban csak frankul beszélt, úgyhogy rosszlandiul sem tanult meg soha. Pisneky hagyatékában több landvirr nyelvű könyv is található, amelyek pont ezzel a Norzyc Badniowski nevű gróffal foglalkoznak, mert Pisneky valamiért szintén beleszeretett. Furcsa, hogy landvirr könyveket gyűjtött, ugyanis tudjuk, hogy azon a nyelven elég rosszul beszélt. Lehet, hogy öregedve és a kutatásokból kirúgatván, tipikusan amerikai módra a gyökereit kezdte el keresni, és landvirrül is megtanult, amikor pedig Észak-Szléviába már nem juthatott el. Nem hiszem, hogy Pisneky és Curtis erről a kétséges nemzetiségű grófról valaha is eszmét cserélt volna.

Dr. Curtis a hatalmas vagyonán kívül még arról híresült el, hogy noha a szüleinek Ugarhonból mindent hátrahagyva, egyetlen éjszaka leforgása alatt kellett elmenekülniük, anyjának ővele a hasában, haláláig irredenta ugar maradt. Ugarhon szomszéd népeit olthatatlanul gyűlölte, és ha valakiről kiderült, hogy e szomszéd népek ivadéka, dolgozószobájából vagy otthonából egy díszesen faragott ugar népi kancsukával, a „bozontostorral” kikergette. Nem nősült meg: nem ugar nőt nem akart feleségül venni, „nem ugar nő mind kurva”, mondogatta, az ugar nők iránt viszont olthatatlan ellenszenvet táplált, mert azon nők felmenői nem akadályozták meg, hogy ő számkivetésben szülessék meg. Nincs róla adat, hogy homoszexuális lett volna. Egyszemélyes kolostorban élhette le az életét. Soha nem utazott Ugarhonba: az álmaiban nem akart csalódni, pedig nagy reverenciával fogadták volna a vagyona miatt, csábította is az ugar kormányzat, amikor már elhíresült, hiába.

Emerich Curtistől származik az a sokat idézett mondás, miszerint: „A tudományban és a művészetben radikálisnak kell lenni; ami nem radikális, az nincs is.” Imádta a zsidógyűlölő csuhajok citeraátiratait, és shandagaszkári magányában a kertészek gyakran hallották, amint Mozart-, Gershwin-, Beatles-, Doliva- és Pashdow-dalokat citerázik, ötfokúra torzítva a dallamaikat.

Bármennyit áldozott is a képtelenül nagy vagyonából dr. Emerich Curtis, Nyugarhon nem lett.

Még azt sem tudta elérni, hogy a sziget nevét Nyugarhonra változtassák, noha a világ minden lehetséges fórumán hadakozott érte: akkoriban már nem mindig engedték meg a történelmi nevek megváltoztatását. Még abba is belement volna, hogy világnyelviül jegyezzék be New-Kharon néven, hiába.

Ötszáz szobás villáját Kolakmencnek hívta, ezt a szót a bennszülöttek nem tudták kiejteni. Iskolát alapított, ahol a színes bőrű lakosságot az ugar nyelvre oktatták. Minden egyes tanulónak jelentős összeget fizetett hetente ösztöndíj gyanánt, és személyesen ellenőrizte, nem hiányoznak-e túl sokan és túl gyakran. Úgy képzelte, hogy belőlük farag derék, nyugati mentalitású ugarokat. Halála után a bennszülöttek az összes iskolaépületet felrobbantották arra hivatkozva, hogy az ugar nyelv rémes hangzású, megtanulhatatlan, a tanulmányozása krónikus alvászavart okoz, amit a falakba beívódott nyelvvírusok terjesztenek. Curtisről a legtöbb adatot az egyik shandagaszkári ugartanár, Kollady Kúló nem mindenben megbízható, de érdekes anekdotagyűjteményéből, a Nyugarhon álma című könyvből vettem.

Mindezt a „tökéletes teljesség kedvéért” (Evelynson) jegyeztem föl, mert a CHH történetéhez csak negatíve tartozik hozzá.

Dammy tehát igen gyorsan megegyezett az UTA vezetőivel, ők pedig elérték a kormánynál, hogy az ALARIMA-program azonnal kapja meg az összes hivatalos engedélyt. Valamilyen álcára persze szükség volt, Gyerekrehabilitációs Intézetnek („Gyerehin”) nevezték el a kutatási központot.

Az épület addig gyerekkórház volt Kola egyik legszebb hegyének tetején; titkos kormányrendelettel átadták a Gyerehin céljaira, az ott kezelt gyerekeket az orvosokkal és nővérekkel együtt kidobták. A tiltakozás nem volt jelentős, a jobb helyen lévő kórházak addigra mind hasonló sorsra jutottak, többségükből szuperelegáns kupleráj lett hipergazdag nyugatiak számára. Az ápolónőknek egytől egyig felkínálták, lépjenek át örömlánynak, korábbi fizetésük hússzorosát ígérve nekik. Az ápolónők hetvennyolc százaléka az ajánlatot elfogadta. Tudunk egy negyvennégy éves púpos orvosnőről, aki pert indított, mert őt nem vették át, noha korábbi fizetésének tizenhétszeresével is megelégedett volna. Az ügy többször is megjárta a kolakmenci legfelsőbb bíróságot oda-vissza, a bíróság kínban volt, a felperes ügyvédei rendkívül népszerűek lettek, mígnem a pert maga a doktornő töröltette, mert sikerült férjhez mennie egy dúsgazdag buruzil fegyvergyároshoz, aki mellkasbeeséssel született.

Ez a rendkívül szép helyen fekvő gyerekkórház, amelyet még a XX. század elején elmeszanatóriumnak építettek, talán nem véletlenül maradt fenn egészségügyi intézményként olyan sokáig. Találtam utalásokat, melyek szerint az egyik akkori korifeus lánya dolgozott ott, és az intézményt ezért hagyták békén. Kevés gyerek született akkoriban Ugarhonban, e kevés gyereknek maximum csak kétszer annyi szülője lehetett; nem voltak elegen ahhoz, hogy nyomást gyakorolhassanak a hatalomra, amikor az a gyerekkórházat megszüntette.

Pisneky War-show érintésével visszarepült Lincolnba, és csak távközlési eszközökön érintkezett Dammyvel és a program többi vezetőjével.

Dammy Kolakmencre költözött.

Az első időben távközlési eszközök révén irányította az iowai intézetet, később elhanyagolta, és fizetés nélküli szabadságot vett ki, hogy minden idejét az ugarhoni ALARIMA-program irányításának szentelje. Alig fél év múlva felsőfokú ugar nyelvvizsgát tett Kolakmencen. Hamar beépült az ugar hatalmi elitbe, amelyet, úgy látszik, a legkevésbé sem zavart, hogy a néger-cigány Dammy zsidó vezetéknévvel, tehát, gondolhatták, zsigar ősökkel rendelkezik, akiket ők, a Nyugat-Balkánon legutolsóként ugyan, de mégiscsak kirúgtak.

Lakást bérelt, erről még lesz szó. A kocsiját rögtön ellopták, mindent loptak akkoriban Ugarhonban. Dammy másik kocsit kapott a cégtől, és élte világát.

Abban a politikai-üzleti-tudományos világban minden termék kibocsátását alapos üzleti tervnek kellett megelőznie.

Az ALARIMA-program szintén feltétlenül rendelkezett ilyennel, de nem maradt fenn, a botrány kitörésekor nyilvánvalóan elsüllyesztették. Éppen ebből a háromnegyed évből hiányzik a Központ sok fontos adata, talán nem egészen véletlenül. Aligha Pisneky vagy Dammy tüntette el, hiszen az üzleti tervet a felügyelőbizottságnak jóvá kellett hagynia, a főrészvényesek is olvasták és jóváhagyták elvileg, úgyhogy a botrány idején mindkét menedzser hivatkozhatott – és nyilván hivatkozott is – arra, hogy ők mindvégig és mindenben a többszörösen jóváhagyott üzleti terv szerint jártak el. A felügyelőbizottságnak, egyes főbefektetőknek, elsősorban pedig a szürkéknek állhatott érdekében a terv eltüntetése, hogy Pisnekyra és Dammyre kenjék a teljes felelősséget.

Áttanulmányoztam számos egykori beruházás tervét, főleg az olyanokét, amelyek hasonló nagyságrendűek voltak, mint az ALARIMA-program. Ezek mind azonos kaptafára készültek. Minimális pénzért hatalmas nyereséget, ez volt a vezérelv, és ehhez minden menedzsernek tartania kellett magát. A topmenedzserek semmi máshoz nem értettek, csak ehhez, kb. kilencven százalékra tehető közöttük a funkcionális analfabéta és a feltűnően alacsony intelligenciájú, beszűkült tudatú, primitív egyén, ezeket a nemzetközi fejvadászcégek különösen nagyra becsülték, mert kevés volt belőlük, az emberiség átlagánál sokkal hülyébbekből.

A beruházásnak sok minden egyéb is része volt: a kenőpénzek, a konkurencia szellemi, üzleti vagy/és fizikai megsemmisítése, a világpiac előzetes megdolgozása, ipari kémkedés, egyebek. Akkoriban már nem a Total Cost of Ownership volt az irányadó, hanem a Total Economic Impact, amely a befektetés megtérülésének és várható nyereségének tekintetében érzékenyebb elemzésre épült.

Az ALARIMA-program ebből a szempontból nem lehetett sem kivétel, sem különleges. A program titkossága sem volt különleges, akkoriban mindent szigorúan és sokszorosan titkosítottak, amiben nagy pénz lehetőségét látták, lett légyen az új típusú ruhaanyag kikísérletezése, levegőből elvont motorhajtó üzemanyag készítése, vagy a quarkok alatti szinten lévő húrok pengetése.

Pisneky üzleti tervének csakis az lehetett a lelke, hogy a three-cunted lányokat százmillióknak akarta eladni, azoknak a nemző- és foganóképes elhülyített világtömegeknek, amelyek az összes korabeli vacak ipari termék tömeges vásárlói voltak.

Ezért is telepítették, vélem én, a programot éppen Ugarhonba, az akkori világátlagnál csak kicsit rosszabb országba, ezért választották ki végül is az ugar átlagnál valamivel gyöngébb minőségű szülőket, ezzel az akkori glóbusz átlagánál valamivel rosszabb emberminőséget szimulálva. Az ő fejükkel gondolkozva Ugarhon kiválasztása helyes volt.

Hogy a Gyerehinbe zsúfolt, feltehetőleg elsősorban ázsiai gyerekekkel mi lett, nem tudni. Nem hiszem, hogy ezeknek a gyerekeknek az elszenesedett hulláit találták volna meg Sumorr barakkjaiban. Valószínűleg némi haszonnal eladták őket gyerekcsempészeknek, vagy, esetleg némi veszteséggel, ugyanazoknak adták vissza, akiktől vásárolták őket.

Üzletileg tudatosan tervezték meg a fiút is.

Míg Dammy a three-cunted lány termelésén fáradozott Ugarhonban, Pisneky a megfelelő three-pricked fiút termeltette Ongandában. Pisneky személyesen is járt a helyszínen legalább kétszer, vámáru-nyilatkozata is maradt arról, hogy ongandai fafaragásokat vitt be az Egyesült Államokba. Ezek a fafaragások igen népszerűek voltak akkortájt, általában milói Vénusz-szerű nőket és hatalmas nemi szervvel büszkélkedő vékony férfiakat ábrázoltak, a drágább faragványokon a nemi szervek elefántcsontból készültek, azokat illesztették csapolással az ébenfa alakhoz. Egy-egy ilyen faragványért megadtak akár 700 tallárt is.

A kérdéses fiú, az első three-pricked guy fekete bőrű volt, amiből látható, hogy az üzleti számítás a fajgyűlölő Pisneky személyes indulatait teljes mértékben elnyomta.

Nagy kérdés, vajon a háromfalloszú férfiak amerikai piacát a feketékben látták-e. Egyes kutatók hajlanak rá, hogy igen. Magam nem így gondolom. Ez a piac akkoriban Amerika 13-15 százalékát képviselte mindössze, és ambiciózus menedzser ennyivel aligha érte volna be. Gyanúm szerint Pisnekyék a feketéknél legalább kétszer népesebb sárgákra és a többségi meszticekre számítottak igazából, mégpedig az akkori legkorszerűbb, Shannon Dell-féle pszichotikus társadalomlélektan második főtörvénye szerint, melynek értelmében a hímtagirigység civilizált népek esetében is elnyomhatatlan, és az aktívabbá váló – vagy legalábbis aktívabbnak hitt – pénisz minden más bajért kárpótol. Férfi péniszirigység volt tehát véleményem szerint a feketék kiválasztásába beletitkolva, éppen azt célozandó, hogy az amerikai fehér, sárga és mesztic férfiak a feketékre irigykedve magukat legalább annyi pénisszel szereljék fel, mint amennyivel a kitüntetett feketék rendelkeznek. Elismerem, ez találgatás a részemről, de üzletileg ezt a célt, az ő szempontjukból, értelmesebbnek tartom, mint a feketék piacára való korlátozást.

A tizenkilenc éves three-pricked guy, Bitahonimau Numeninje, aki a fölös két hímtagot, a megfelelő számú herével együtt, a két csípőjén viselte, éppen úgy időre elkészült Onganda fővárosában, Mpallambamában, mint Shona Bisto Kolakmencen; ő azonban új adottságát problémátlanul élte meg, az újabb polgárháborúba vesző országból időben kimenekítették, hamarosan live-sex-bemutatók kedvelt világsztárja lett, ezzel jól keresett, amíg egy őrült arizonai farmer le nem lőtte Phoenixben a három partnernőjével együtt. Bitahonimau Numeninje nem lázadt fel, így a Nagy Történetbe nem tartozik bele.

Korabeli logikával a következő kérdések voltak a three-cunted gal és a three-pricked guy legyártásával kapcsolatban föltehetők:

Van-e valódi kereslet ilyen lányra, ilyen fiúra egyáltalán?

Amennyiben van ilyen kereslet, hol; és ott is: mennyire jelentékeny? hány százalék? mennyi ideig tart?

Mely kultúrkörökben létezik ilyen igény? Mely kultúrkörökben nem létezik?

Képes-e egy nyugati reklámhadjárat az eltérő, idegenkedő kultúrkörök ellenállását legyőzni?

Mindez pontosan mibe kerül?

Hol, mely kultúrkörökben, mely néprétegekben lehetséges a három nemi szervű embereket legyártani, mekkora sorozatban, mekkora ráfordítással?

Mekkora a rövid távú, és mekkora a hosszú távú megtérülési ráta?

Mi történik, ha a tömeggyártás során a három nemi szervű emberek inflálódnak, az elsőségi varázst, a hímport – illetve nőport – elveszítik, és divatjamúlt tucatárukként a szemétdombra kerülnek?

Miféle várható, rivális divatok veszélyeztetik a beruházás hatékonyságát? (Négy-, öt-, hatvaginájú, négy-, öt-, hatfalloszú emberek vagy állatok megjelenése, emberi nemi szervvel rendelkező majmok, kecskék, lovak, macskák, kutyák, szamarak gyártása, stb.)

Mennyi perre és hozzávetőleg mekkora nagyságrendű kártérítésre lehet számítani? Az öntudatra ébredt kísérleti nyulak által indított perek, a mindenféle konzervatív körök, egyházak, pártok által indított perek, az államok által indított perek, valamint egyes civil szervezetek által indított perek jöhettek számításba elsősorban.

Pervesztés esetén a kártérítés összegét ki állja? A társaság kire háríthatja át a veszteséget? Mekkora részt állnak a menedzserek, mekkorát a felügyelőbizottság? Hogyan lehet eltüntetni azokat a nyomokat, amelyek a bíróság előtt a társaság bűnrészességét bizonyítják? Mekkora a kalkulálható ügyvédi költség?

Pisneky közvélemény-kutatások és pszichológusi szakvélemények sokaságát tárhatta a döntéshozó főrészvényesek elé. Ez kötelező is volt. Abban a korban mindenki csak keresni akart, lehetőleg felelősség és főleg munka nélkül, a szakvélemények tehát elengedhetetlenek voltak ahhoz, hogy kudarc esetén a szakértők véleményével fedezhessék magukat, és a felelősséget legalább részben rájuk hárítsák.

Gyanítom, bár nyomát nem találtam, hogy Pisneky hamisított közvéleménykutatási és szakértői véleményeket tárt a döntéshozók elé, aminek alapján az ALARIMA-programra az áldásukat adták.

Abból gondolom ezt, hogy épeszű ember – akár piackutató, akár közvéleménytanász, akár pszichológus – egy ilyen elmebeteg programra még abban a tökéletesen irracionális üzleti-politikai-tudományos világban is határozott nemet mondott volna.

A pszichológus azért mondott volna nemet, mert noha korának foglya volt ő is, de azt azért beláthatta, hogy háromvulvájú nőre egyfarkú férfi nem vágyik.

Egyfarkú férfi nem vágyik vetélytársra, nem óhajt a nő egyik vulvájában tanyázni, miközben a másik kettőben két másik férfi tanyáz. Nem vágyik továbbá olyan nőre, akinek háromszoros vágyát csak egyszeresen képes kielégíteni, mert a két szabad vegyértékű vulva garantáltan kasztrációs neurózisba juttatja.

Háromfarkú férfi nem a háromvulvájú nőre vágyik, hanem három darab, egyenként egy-egy vulvával rendelkező nőre.

Ezeket a feltételezéseket azért merészelem leírni, mert ilyen típusú közvélemény-kutatást magam is végeztettem a Zsonna korához feltűnően hasonlító, a legmélyebb Elsötétülésben tengődő mai Külvilágban (Afrikában, Ázsiában és Dél-Amerikában egyaránt).

Piackutató azért mondott volna nemet, mert sehol a világon háromvulvájú lányra nem volt szükség, nem lehetett rá jelentős kereslet. Az „egyszemélyes hárem”, ahogy később Zsonnát zsurnaliszta pontatlansággal elnevezték, nem volt kívánatos sehol. Semmi értelme, hogy ugyanaz a személy még két további nemi bejárattal bírjon: az ilyen személy önmaga marad. A hárem lényege éppen az, hogy az unalmasan hasonló bejárattal különböző női személyek rendelkeznek, akik emiatt hasonló bejáratukat meglehetősen eltérően tudják működtetni, illetve az őket használó férfi illuzórikusan azt képzelheti, hogy új, eltérő nemi élményben részesül. Amúgy az örök háremek urai a megmondhatói, mennyire fárasztó és kiábrándító egy állandóan zsibongó, állandóan marakodó és szükségképpen állandóan kielégítetlen hölgykoszorú kanjának lenni. A fokozott nemi izgalom nem kárpótol azért a sok bajért, amivel ez a fajta együttlét jár. (Kiemelés S. G. S.)

Pisnekyék azért hibáztak oly nagyot, legalábbis az akkori TEI alapelvei szerint, mert semmi más nem lebegett a szemük előtt, mint a gyorsaság. A gyorsaság a TEI alapelvei között az első helyek egyikén szerepelt valóban. „Hatékonyság, eredetiség, gyorsaság, tömegméret”: ezek voltak az akkori TEI bűvszavai. Azzal a konfliktussal állunk szemben, hogy az egyik alapelvet a többi rovására, ahogy szokták, túlhajtották.

Ha már valakik egyszer a háromvulvás lány ötletét kitalálták, akkor ez az ötlet a „levegőben volt”, ahogy mondani szokták, és a többieket, akik hajszálnyira voltak csak ettől az ötlettől, bármi áron meg kellett előzniük. Ez az őrület munkált bennük, és ezt a szürkék, akik kiválasztották őket, előre bekalkulálták.

Ha Pisneky minden előzetes vizsgálatot a termék prototípusának legyártása előtt, a piac valóságos igényeinek felmérése érdekében elvégeztet, hosszú idő telt volna el (és kiderült volna, hogy az ötlet üzletileg megalapozatlan). Ő úgy érezte, nincs annyi idő. Nem tudhatta pontosan, milyen piaca lesz a háromvulvájú nőnek. Fogalma sem volt, mire lehet felhasználni. De valamire, gondolhatta, biztosan jó lesz. Kirúgott elődei is így gondolták, szintén a gyorsaság bűvöletében. Az ő addigi tevékenységük ismerete is megzavarhatta az ítélőképességét. Hamisított tehát, gondolom, jól hangzó, tudálékos szakértői véleményeket, és ezek állításait a botor felügyelőbizottság elhitte.

Illetve dehogy hitte el.

Csak a jól megfogalmazott, két-három mondatos lózungokat hitte el.

A felügyelőbizottságok tagjai hosszú előterjesztéseket soha, sehol nem bírtak elolvasni (ez a mindenkori kormányok tagjaira is értendő). Koncentráló képességük minimálisnak mondható, egy négyéves gyerekét sem éri el, mint ezt egy szigorúan titkosított, korabeli pszicho-szociológiai felmérés bizonyítja. (A felmérés irányítójával, az ugar Csapló Borgával később még találkozunk.) A kísérletek világszerte igazolták e felmérés eredményeit, amelynek fő megállapítása: amint valakit, akár a legzseniálisabb tudóst is, egy felügyelőbizottsági tag vagy miniszter helyzetébe hoznak, húsz perc alatt négy-öt éves életkori szintre retardál, és már háromoldalnyi könnyű szöveg elolvasása is elaltatja. A módszert az altatástudomány azóta is sikerrel hasznosítja, még amputáláskor is hatékony.

Az ideális előterjesztés terjedelme e szerint az igen jó felmérés szerint másfél oldalnyi, ritkásan nyomott szöveg. Azért nem két egész oldalnyi, mert már maga a lapozás féloldalnyi figyelemenergiát elvisz. Ezért is irkáltak hosszú szövegeket a dörzsöltebb előterjesztők. Ők felmérés nélkül, tapasztalatból is tudták, hogy már három-négy oldalas szöveget sem bír elolvasni még a legalaposabb, legintelligensebb döntéshozó sem. Ha a hazugságaikat leplezni akarták, hosszú előterjesztést írtak, amit biológiai okokból senki sem olvasott el, és aztán kudarc esetén ezeket a „lustákat” vonták felelősségre, miért nem olvasták el az előterjesztést figyelmesebben. Hatékony és egyszerű módszer.

Ilyen volt akkor a demokratikus kapitalizmus, vagyis „a népuralmi haszonelvű társadalom” (J. Chapiro) világszerte: irreális, elmebeteg, primitív, a társadalom leghülyébbjeinek a képzeletéhez és igényeihez, vagyis a nullához közelítő, s a hatékonyságát tekintve minden addigi rendszernél rosszabb.

A túltosok és skámánok jóslatai nagyobb százalékban jöttek be, mint a felügyelőbizottságok jóváhagyásai. Erről kitűnő tanulmányt írt világnyelven az ugar dr. Surgattós Izelinda, akivel később még fogunk találkozni.

E zseniális felismerés következményeinek levonásából lett a Talizmán társadalom talán legnagyobb találmánya, a Véletlen Kockadöntés, amely az emberi döntést a határozathozatalból teljesen kiszűrte, és a mi társadalmunkat minden tekintetben minden eddiginél hatékonyabbá tette.

Pisneky a korabeli tudomány és etika szabályai szerint járt el, pontosan úgy, mint eljárt volna bárki más a helyében.

Kivételképpen persze bizonytalan célú, közvetlen gazdasági megtérüléssel nem kecsegtető alapkutatásokat is pénzeltek akkoriban a gazdagabb államok és magánszemélyek, abban a reményben, hogy majd csak lesz belőle hasznuk egyszer. Mint később kimutatták, a legnagyobb hasznot éppen ezek a kutatások hajtották. Ezek mind haditechnikai fejlesztések voltak, persze, a Verseny alapelvének megfelelően. A katonai célú fejlesztések halasztott nyereségessége az üzleti-politikai-tudományos világ alapvetően militáns beállítottságára vet fényt. Pisneky legnagyobb tévedése az volt, hogy nem látta, sőt nem is láthatta be: a háromvulvájú nő fejlesztése békés célú fejlesztés, és arra a militáns beállítottság feltételezése hibás. (Kiemelés S. G. S.) A rosszlandi maffia, mint majd látni fogjuk, a madárember létrehozatalát, szemben a háromvulvájú nő megteremtésének céltalanságával, katonai célú fejlesztésnek tartotta, a maga szempontjából helyesen.

Persze ha minden a korban megkövetelt üzleti szabályok szerint folyik, ez a történet meg se történt volna. De megtörtént, és a megtörténte törvényszerű abban a korban, noha a kor szinte valamennyi, látszólag racionális követelményének ellene mondott. De nem mondott ellene a kor fő parancsának, a Versenynek. Ebből is látható, hogy a Verseny parancsa irracionális, háborús, és szükségképpen embertelen következményekhez vezet.

Verseny és Kamat abban a hosszú és reménytelen korban együtt járt. A befektetőket az óriási kamat csábította: ők bizonyos összeget fektettek be, és elvárták, hogy a pénz, mialatt ők nem tesznek semmit, megfialjon. Uzsorakamatra kikölcsönözték, és várták, hogy az idő a várakozásaiknak megfeleljen. Azt hitték, az idő „múlik”, s hogy az idő ezalatt „dolgozik”. Fogalmuk sem volt róla, hogy az Idő nem kívül van, hanem belül, és az Idő nem arra való, hogy egyik minőségből másikat, egyik mennyiségből másikat csináljon. Nem tudták, hogy az Ember maga az Idő, és „más létezőnek – akár élőnek, akár élettelennek – a Teremtő jóvoltából ideje nincs, azokba az Időt az ember saját magából vetíti bele, mert a haláltól való rettegtében balgán azt képzeli, hogy hivatása van” (J. Chapiro).

Kamat és Hiszékenység elválaszthatatlan, mint éppen Zsonna korában pár értelmes közgazdász pedzeni kezdte. A Hiszékenység és a Hit megkülönböztetése nem véletlenül válik fontos kutatási területté éppen akkoriban. Kellett azonban még jó néhány évtized, hogy a kamatellenes felfogás, a Gyökér-Idő elő-Talizmán elve végre tért nyerjen. Az akkori befektetők természetesen nem a tudományos dolgozatok olvasásával voltak elfoglalva, ők is siettek pénzt keresni.

Pisneky tisztában volt az akkori politikai és üzleti élet alapszabályával: az átlagosnál butább és hülyébb emberek igényeire kell szabni mindazt, amit nagy tételben akarnak eladni, s ha ilyen átlag alattian hülye vevőkör nem létezik, azt külön létre kell hozni. Vonatkozott ez abban az üzlet és politika által uralt korban mindenre, amiért pénzt kértek és pénzt adtak: ételre, italra, földre, házra, kulturális cikkre, szolgáltatásra, gépre, eszközre, ideológiára, eszmére, húsra, testre, szellemre, lélekre, kvázivallásra és bármire. Minden csak cikk volt, vagy, ahogy szintén nevezték, áru.

Az Eladástudomány ekkoriban érte el tetőpontját.

Külön szakmává fejlődött az emberi átlag mérése, és külön, ettől eltérő, elit szakmává az átlag alatti, legideálisabb szint megállapításának tudománya. Az utóbbi eredményeit becsülték inkább, nem volt mindegy ugyanis, hány tized százalékot tévednek az átlag alatti ideális szint, az „eladhatósági maximum” bemérésekor: tallármilliárdok úszhattak el és vállalatbirodalmak omolhattak össze egy-egy téves, mindössze egytized százalékos hibán, oly gyilkos és embertelen lett addigra a haszonért vívott küzdelem, a Vetélkedés.

Mindazonáltal a közgazdaságtudomány fejlődése, az üzleti ráció kizárólagossá válása visszaütött: mint K. Ldor kimutatta, azt az egyszerű gazdasági ténymegállapítást, hogy „télen több fűtőanyag fogy”, a legmodernebb elméletek csak minimum kilenc, egyenként bonyolult differenciálképlettel tudták megfogalmazni. Ezért aztán a közgazdasági egyetemeket hihetetlenül nagy tudású idióták hagyták el, akiknek vezetői döntései az esetek zömében tévesnek bizonyultak. Az igazi baj, mondja K. Ldor, nem a téves döntéshozatal volt önmagában, errare humanum est, hanem az, hogy erre többnyire csak évek múlva derült fény, amikorra a kártékony folyamatokat visszafordítani vagy mérsékelni nem lehetett.

Megtévesztő a Reménytelen Négyezer Év sikeres üzleteinek listáját nézegetni, mert sokszorosan (egyes Talizmán számítások szerint százötvenhétszeresen) több volt a sikertelen, hat hónapon belül megbukott üzlet, mint a sikeres, amely egy éven túl némi nyereséget hozott. Csak hát a sikertelen vállalkozások sem az emlékezetben, sem a létben nem maradtak meg, és a régi történetírás nem törődött a sikertelen emberek óriási tömegével, az emberiség 98,7 százalékával, mintha nem is emberek lettek volna, csak mert üzleti váltakozásukat önhibájukból vagy a körülmények miatt elbukták.

Pisneky és Dammy hitt abban, hogy a háromvulvájú lánnyal dögre keresik majd magukat. Hittek benne, hogy ilyen teremtményre, csupán mert a létrehozása technikailag már lehetséges, szükség is van. Ezeket a sivár rációra nevelt elméket megszállta az ihlet, az ördög, akárhogyan nevezzük is a dolgot; valami eszelős hit éltette őket mindvégig, hogy ez lesz az új évezred legnagyobb üzlete; nagyobb lesz a nyereség, mint amekkora például a tökéletes génállományú emberek gyártásával elvileg elérhető.

Fennmaradt pár tervezettöredék a Központ archívumában, jellemző módon a kukoricanemesítés rubrikáiban; ezeket már két évtizeddel ezelőtt közölte a Talizmán Szemlében Menahem Chortu Kittyson, de nemigen figyeltek fel rá a Zsonna-kutatók. Ezekből a töredékekből kiderül, hogy a nemi jellegű fejlesztéseket azért helyezték a tökéletes génállományú emberek gyártása elé, mert feltételezték, hogy a nemi élvezetet az emberek fontosabbnak tartják, mint az egészségüket. (A mi társadalmunk a bizonyíték, hogy ez a feltételezés téves.)

Ha Pisneky és Dammy ésszerűen járt volna el, nem lett volna az az egész, amiről én most írok, a Talizmán vallás valószínűleg később kristályosodott volna ki a mai tökéletes formájában, és Zsonna nem lehetne a mi szentünk.

Pisneky és Dammy nagyon nagy sikert akart aratni, tehát nagyon nagy botrány elérése lebegett a szemük előtt. Ők, naiv módon, a botrányt a sikerrel, a reklámmal azonosították. A szürkéknek viszont a negatív botrány kellett, hogy a forodor-kísérletektől a figyelmet akármivel, ami elég nagyot durran, elvonják.

Akkoriban szinte semmiből sem lett már botrány, tehát szinte semmiből sem lett igazi siker sem: az emberek világszerte megcsömörlöttek az utcán szeretkező kábítósoktól, a köztereken öncsonkítóktól és önégetőktől, az egymást – és ártatlan, gyanútlan járókelőket – robbantgató maffiózóktól, az utcán szülő anyáktól, a köztereken kecskékkel nyilvánosan üzekedőktől, a százezernyi halottat követelő magánháborúktól, az EEE több százezernyi áldozatot követelő átgondolatlan békeakcióitól, meg a kolerában és pestisben szenvedő páriák látványától az utcákon, mert a legtöbb államban pénz és részvét híján kidobták őket az egészségügyi intézményekből.

Csaknem lehetetlen ma már a közönynek azt a fokát érzékeltetnem és lelkileg magamban felidéznem, ami akkoriban szinte az egész emberiséget féléber, lidérces, kábult, maszatos álomba nyomta. Az emberi történet mélypontja volt az a korszak, az önérdekérvényesítés totális káosza, az önfeledés csimborasszója, a kényelemből és gyávaságból vállalt tudattalanság addig soha nem tapasztalt eluralkodása. Talán csak az a korszak lehetett még ilyen, amelyet egykor „sötét középkornak” neveztek, midőn senki sem tudhatta, melyik utcasarkon, milyen gyiloklesővel és egyáltalán miért támadnak rájuk ismeretlenek, akikről azt sem tudhatták, hogy vajon bérgyilkosok-e, vagy csupán magányos tébolyultak. Ám ez a sötét középkor, Zsonna korától eltérően, még bírt valamely Istenről való ideával, nem volt hát annyira öntudatlan, mint amilyenről az én dolgozatom kénytelen beszámolni. Az Elsötétülés, az Endarkenment ezért igen találó neve ennek a korszaknak.

Mint Villa Farkó írja:

 

Ha középkorba süllyedünk, süllyedünk de süllyedünk, Hát verseljünk is aszerint, aszerint de aszerint.

 

Persze minden társadalmi káoszban számtalan valódi racionalitás, számtalan valódi emberi érdek és valódi emberi érzelem működik közre. Ha nem így lenne, az a rációverte, merőben üzletileg és politikailag értelmezett világ nem maradhatott volna fenn annyi hosszú, reménytelen évszázadon át. Legyen ez örök mementó a számunkra, boldog Talizmán-korszaki emberek számára: amint a hit megbomlik, az emberi elme együtt bomlik meg vele.

Az általam azonosított befektetők kivétel nélkül a korszak uralkodó nyerészkedési elvének alávetett individuumok voltak. Volt közöttük zabot termelő farmer, sörüzletben utazó nagykereskedő, internetcég tulajdonosa, plutóniumüzem főmérnöke, szoftver licencek adásvételével foglalkozó ügynök, telefontársaság fejlesztője, magántévé-tulajdonos, rosszlandi politikus (pénzmosási célból fektetett be Amerikában), kiöregedett sztárszínésznő, és még néhány hasonló. Fogalmuk sem volt, mibe ölték a pénzüket.

A kedvezményezett nagybefektető társaságról, amely nyilvánvalóan a Központ akaratának megfelelően egykor többséget szerzett, nem sokat tudok. A cég neve Vreme ltd., ami esetleg balkáni vagy szlév befolyásra utalhat (dél-szlévül a név azt jelenti: „idő”). A céget bizonyos Kondrat Bienoe jegyezte mint ügyvezető. Sehol nem bukkantam a nyomára, a murmurmur Testesültek Könyve nem tud róla, de hát az nem mindig megbízható.

Az állítólagos ügyvezető neve álnév is lehet. Kondrat vagy Konrad az észak-szlév mitológiában terhelt név, sok romantikus, neoromantikus és antiromantikus irodalmi mű főhőse három és fél évszázadon át; jellegzetessége, hogy skizofrén. A Bienoe név furcsa: espanol hangzása a „jó” szóra hasonlít, de ha világnyelven ejtjük ki: Bájinou, vagyis „báj e nő”, ugarul is értelmes, és a kísérleti műtét által létrehozandó „bájos” nőre utal. Pisneky tudott valamit landvirrül és dél-szlévül; Dammy bizonyosan tudott ugarul; az álnév, ha konspiratív logikával gondolkozom, netalán őket kettejüket is rejthette. Ez találgatás csupán, Kondrat Bienoe létezhetett is akár, lehetett kukoricatermelő farmer, médiabeszélő vagy a szemetes-maffia tagja, akármi, noha sehol nem bukkantam a nyomára.

Paradoxon, de így van: a Verseny és a Kamat sötét babonáiba süllyedt, vaksi emberek százai és ezrei hozták létre Szent Zsonnát, az Elsötétülés Fényességes Állócsillagát.

Üzletileg – tömegméretekben – az a kedves, emberi ötlet, az a feltétlenül jogosult vágy, hogy két, egymást mélyen szerető ember még két forráson át szeretne egymásba buzogni, még két szervével szeretné egymás iránti rajongását nyilvánítani, egyszerűen értelmetlen. Üzletileg bármi, ami valóban emberi, nem is lehet más, csak értelmetlen.

Talizmánia az egyetlen ország a világon, amelyben folytonosan új és eltérő nemi élvezetben részesülhetünk, ezért minket az üzlet, ez a szexuális pótlék, nem vezérel. Mi a nemi vágyat elhárítottuk, havi egyszeri véletlen időpontra és véletlen partnerre korlátoztuk, ezzel a túlnépesedést megállítottuk, a családi és vérségi-törzsi-leszármazási gondolkodást – a háborúságok okozóját, egyben az individuális önzés, az öröklés, a pénz, a kamat letéteményesét, a birtoklás ördögét – megszüntettük, az egyént valódi kötelméhez: életének harmonikus átéléséhez a hetvenhét főből álló véletlen nagycsaládok révén visszasegítettük.

Ők azonban nem a mi korunkban, nem a Fényesség korában éltek, a Fénynek még az esélye sem sejlett fel sehol.

Ők még azt a pofonegyszerű, tapasztalati úton könnyen belátható alapvető emberi tényt sem ismerték, hogy az egyén legföljebb másik hetvenhat egyénnel képes normális, emberi kapcsolatban élni, és a hetvennyolcadik – bármely nemhez tartozó – egyén megjelenése egy kis közösségben már zűrzavart okoz. Kollontazh Mongta alapvető pre-Talizmán munkája, a Fölösleges hetvennyolcadik csak Zsonna átalakítása után jó egy évtizeddel jelent meg, és két újabb évtizednek kellett eltelnie, hogy felfigyeljenek rá. Sajnos, a Talizmán Fény még ma sem terjedt el az egész világon, sőt egyelőre ostromlott végvárként állunk a túlnépesedett, egyre mélyebb barbárságba süllyedő, éhínségek pusztította Földön, csaknem úgy, ahogyan egykor az átalakított Zsonna állt szemben az egész akkori világgal, amelyben csak egy-két jóravaló ember akadt, aki segíteni akart rajta.

Minthogy reményeim szerint a ROW-ban is fogják olvasni művemet, ezen a helyen röviden vázolnom kell a mai Talizmán társadalom szerkezetét és működését, annál is inkább, hogy világos legyen, honnét is szemlélem az Elsötétülés borzalmas világát.

A viszály sújtotta Külvilágban, tapasztaltam, nem tudják elképzelni, miféle felvilágosultan teokratikus társadalomban is élünk mi, Talizmánok, a történelem eddigi legszabadabb egyénei. Úgy gondolják, valakik odafönt eldöntenek valamit, és azt tűzzel-vassal-indoktrinációval a legutolsó Talizmán állampolgár fejébe is beleverik, lelkében elplántálják.

A valóság egészen más.

Táborozik hetvenhét szabad egyén valahol a Talizmán síkságon – a kiskorúak e hetvenhétbe nincsenek beleszámolva – és este a tábortűz körül vitatkoznak.

A táborhely mindenütt hasonló: gondozott ligetek, cellufák, gyümölcsfák, kukoricamezők, folyó, a vályogfilmből készült sátrak a fákhoz kötözve. Nálunk nincsenek hegyek, nincs tenger, csak termékeny síkságok, folyók és jólét. Bárhol táborozik is le a nagycsalád, otthon érzi magát.

Nem mindenki tudja a ROW-ban, hogy a vályogpor zsebben elfér, új táborhelyre érkezve a folyóból kézzel locsolunk e porra vizet, attól szövetszerű, vékony anyag képződik, s ennek két rétegét egymásra fektetve készítjük el a sátrunkat, mert a levegő a legjobb hőszigetelő. Átmeneti táborhelyünkről való távozásunkkor a vályogfilmet melegítéssel víztelenítjük, az anyag ismét porrá változik, és visszatesszük a zsebünkbe. Ma már húsz deka por is elegendő egy normál méretű sátor elkészítéséhez. „Csigaháznak” is gúnyolják a mi vályogsátrainkat, tévesen: egy csiga össztömegének kb. kétötöde a háza, a mi testünk tömegének mindössze háromszázötvened része a mi házunk.

Talizmániában nincsenek erőművek, így elektromos áram sincs, amit a Külvilágban még számos elmaradott helyen használnak. A mi technikai eszközeink a természetes gravitációval működnek; gravitáció-átalakítóink általában kis méretűek, és nem kell magunkkal vinnünk vándorlásunk során azokat sem, mert mindenütt bőséggel megtalálhatóak, és bárki hozzájuk férhet, hadi célok ellen ugyanis hatástalanítva vannak.

A táborhelyeinken csak egyetlen állandó faépület található, a budi; szükségünk végeztével cellulózban gazdag faforgácsot szórunk a szellőzővel ellátott gyűjtőmedencébe egy marékkal, az e célból nemesített, mindenütt termő cellufa reszelékét, ettől a fekália igen gyorsan komposztálódik, és a következő Hetvenheteknek lesz elegendő trágyájuk a növénytermesztéshez. A táborhely közelében természetes vagy mesterséges nádas is található, a szennyvíz tisztítása céljából; emiatt Talizmániában nincsen szükség csatornázásra, csak a városokban, amelyekből van összesen öt, összlakóik száma a kétszázezret nem haladja meg, és a rotáció elvének megfelelően azok is rendszeresen – véletlenszerűen – cserélődnek a vándorló Hetvenhetek tagjaival.

Ülnek a Hetvenhetek tagjai cseverészve, mesélgetve, vitázva vagy tréfálkozva a tábortűz körül, és Talizmánia alkonyi egén megjelenik a szivárvány, amely nappal és éjjel nem látható.

Nincs olyan Talizmán polgár, akit a szivárvány látványa ne töltene el hálával és békességgel.

Ez az a híres, ionizált, rugalmas, függönyszerű „szivárványhártya” (a névhasználatért komoly összeget fizettünk a világ homokosainak, akik a szivárványt szimbólumukként évszázadokkal korábban kisajátították), amely hazánkat minden ellenséges támadással szemben megvédi. A rosszindulatú híresztelésekkel ellentétben a szivárványhártya nem felfelé szélesedő idomként emelkedik a sztratoszféra fölé, hanem merőlegesen a földfelszínre; nem igaz tehát, hogy légterünket vitatható módon terjesztettük volna ki. E gyanúsítás szerencsére casus belli nem lehet: nagyságrendekkel pusztítóbb fegyverrel rendelkezünk, mint a minket rosszhiszeműen gyanúsítgatók közül a legfejlettebb technológiával rendelkezők, és bárhol észlelünk is ellenünk irányuló kilövést a világon, a rakétájukat a koncentrált gravitációs hullámokkal egy percen belül meg tudjuk semmisíteni.

A szivárványhártya karbantartóit, a honvédelem tagjait kivételesen nem véletlenül sorsoljuk ki. Az összes többi foglalkozásban azonban rotáció érvényesül: a kocka dönt arról, ki mivel és mennyi ideig fog a jövőben foglalkozni, emiatt mi valamennyien gyakorlatilag mindenhez értünk, amire az emberi élethez és egy társadalom működtetéséhez szükség van. Munkánk teljes embert soha nem kíván, ügyeket intéznünk nem kell, pénzzel bajlódnunk nem kell, családról gondoskodnunk nem kell, így akinek bármi mániája van, annak a szabadidejében nyugodtan élhet. Így lettem én Zsonna-kutató például.

A honvédők nem rotálódnak így, de nem is szavazhatnak soha semmiről, őket nem sorsolhatjuk papnak vagy főpapnak, politikai hatalmuk nincs. Erre annyira vigyázunk, hogy a védők még arról sem dönthetnek, mit is kívánnak enni és inni aznap; erről a főpapok mellett ténykedő, sorsolással választott védelmi szállítmányozó dönt, és a döntése ellen nincs fellebbezés. Előfordult két nemzedékkel ezelőtt, hogy a helytelen táplálkozás miatt az összes védőnek kihullott a haja; a vitaminhiányos táplálkozást okozó szállítmányozót azonban akkor sem váltották le a főpapok: „idióta, de az is ember”, mondták, és megvárták, amíg a megbízatása letelik, a véderő tagjai pedig nem tehettek semmit, még csak vitaminpótlást sem kaphattak, mert arról ugyanaz a szállítmányozó döntött – vagyis nem döntött –, és kétségbeesetten hullatták kifele a hajukat tovább. (A sztrájk nálunk ismeretlen és tilos.) Két év múlva szerencsére a következő szállítmányozó ellátta őket mindennel, ami a hajvisszanövést elősegítette.

Amikor egy védő leszerel, ami persze ritka, legalább öt évig kijelölt helyen kell élnie a választott és e választásába beleegyező szeretteivel együtt, amíg a szakmai tudása el nem évül; ez idő alatt kijelölt közhasznú munkát végez, és más Hetvenhetekkel nem keveredhet. Tudatos főpapi döntés által ez az öt év megkétszerezhető, minden indoklás nélkül. Valójában börtöncsipet visel a leszerelt védő, de szigorúbbat, mint amilyet éveken át én viseltem Zsonna-könyvem kedvezőtlen megítélése miatt, mert vele a területhatáron szóba állnia sem szabad senkinek. Felesége vele élhet, de hét éven felüli gyermekeit elveszik tőle, és valamelyik Hetvenhetekbe osztják be.

A védők testét a hagyományos ütő, szúró, vágó, vegyi és biológiai fegyverekkel szemben „impregnáljuk”, ami a génezés egyik esete, őket „nem fogja a golyó”, mint a régi mesékben. Ezt később sem lehet megváltoztatni. Ám utódaikból, megtermékenyített petesejt korukban, e mesterségesen védő géneket kiveszik: a védő gyermeke nem lehet védő, csak az unokája, a kasztosodást elkerülendő. Az egyszerű Talizmán polgárnak nincs szüksége impregnálásra. A ROW-ban persze újabb és újabb fegyverfajtákat kísérleteznek ki a mi védőink ellen, de hála a fejlett Talizmán lehallgató-világrendszernek, kísérleteik mindmáig eredménytelenek maradtak.

Vita folyt egykor, vajon a diplomatákat is impregnáljuk-e, és az a döntés született, hogy nem. Diplomatáink az utóbbi időben nem is nagyon mennek külföldre. Ha külföldiekkel akarunk tárgyalni, vagy azok velünk, Iowa Citybe hívjuk őket, ellátjuk minden földi jóval, meggyőzzük, majd útjukra bocsátjuk, menjenek Talizmánia hírivel.

A védők velünk, egyszerű Talizmán polgárokkal ellentétben, használhatnak lendkerekes járművet. Háromkerekű, lábbal, kézzel és még sok más testrésszel is hajtható járgány ez, lehet két- vagy háromüléses is, oda- vagy visszafele hajtva is előre megy, és nem túl hepehupás talajon, egy személlyel akár 200 kilométeres óránkénti sebességet is elér. Országutakra nincs szükségünk, a beton- és aszfaltutakat, „a Föld arcának szégyenletes ráncait” (Villa Farkó) a természet minálunk már visszakapta. A védők antigravitációs lábtyűt is használhatnak, ami nekünk tilos, mert a lábizmokat sorvasztja; a ROW-ban az ilyen csizmát „hétmérföldes csizma” néven emlegetik, noha egy lépéssel csak harminc métert lehet megtenni vele. Amikor egyszer Sztrasnoje romjai között nehéz helyzetbe kerültem, ilyen lábtyűt kértem a kommunikátoromon, hogy üldözőim elől egérutat nyerjek; honfitársaim húsz percen belül az általam megadott helyre dobtak egy párat; hihetetlen kaland volt a „hétmérföldes csizmával” ezerkétszáz kilométert rohannom északkelet felé a tajgában. (Kiemelés S. G. S.) Ha a túszejtésben érdekelt maffiózókat, akik engem keresvén nyugat felé rohantak, nem tévesztem meg ugyanúgy, mint Zsonnamadár a maga üldözőit, ezt a könyvet nem tudtam volna megírni. Könyvem hőse, Saint Shona Bisto, több mint másfélszáz évvel a halála után, megmentette az életemet.

Nem volt és nincs a történelemben még egy honvédelmi szervezet, amelynek ennyire ne lett volna hatalmi súlya. Ezért is elmebeteg az a vélekedés, amit a ROW-ban sokszor hallottam, hogy mi spártai típusú teokratikus-militáris hatalom volnánk. Holott nálunk nincsen géntudományos Taigetosz, mint a ROW-ban, ahol az állítólag defektes gyerekeket nem is hagyják megszületni. Mi hagyjuk és tiszteljük őket is. Ezért is nevetséges a feltételezés, hogy Zsonna szentté választásakor a véderők és a köz-Talizmánok kompromisszuma köttetett volna meg. Kompromisszumot csak egymással szemben állók köthetnek; a köz-Talizmán polgár és a véderő tagja viszont egymás mellett áll.

Azt is mondogatják, a mi életünk akár felszínes ismerete nélkül is, hogy mi, közönséges Talizmán polgárok, a védők jóléttől elaltatott rabszolgái vagy jobbágyai vagyunk: a védők csak élősködnek rajtunk, mert az általunk termelt eleséget eszik, az általunk szőtt ruhákban járnak, az általunk működtetett technológiára ülnek rá vezetőként. „Proletárnak” nevezik egyes ROW-béli „szakértők” a normális Talizmán polgárt, az „arisztokrata” véderőtagokkal szemben.

Holott Talizmániában nem létezik proletár, akinek a nemi szervén kívül ne lenne egyéb tulajdona, és csak az az egyetlen hímtagja vagy vulvája számítana a vagyonának, ami az ókori Rómában a „proles” sorsa volt.

Talizmániában minden közös, az egész ország közös, minden jószág mindenkié. Talizmániában mindenki gazdag, és mindenki egyformán gazdag. Talizmánia a dúskálás szeretetteli társadalma, az összes eddigi gyűlölködő, hiánygazdaságra épülő társadalommal szemben. A New Sparta című Talizmánellenes világlap, a ROW hosszú ideje legnépszerűbb napilapja oly elvetemült képtelenségeket állít rólunk nap mint nap, hogy a cáfolgatása fölösleges, és amúgy is eredménytelen lenne. Mulatságos dolog, hogy közvetve, a ROW népeinek minimális táplálását biztosítva, még ezt a szennylapot is mi finanszírozzuk voltaképpen, a Teremtő művét még magunk ellen is támogatva.

A védők a többi Talizmán polgártól eltérően eredendő vándorösztönüket nem élhetik ki; ők nem szedik fel a sátrukat és nem vándorolnak máshová; nekik nem sorsolnak ki véletlen szeretőket azokon a véletlen párzási napokon, amelyeket a főpapok határoznak meg madárjóslás útján; a megszületett gyerekeiknek a kollektív apái sem lehetnek, mint a Hetvenhetekben élő férfiak. Különös, nehéz, a hajdani szerzetesi életmódra emlékeztető hivatást választanak maguknak – Talizmániában ők az egyedüliek, akiknek ehhez joguk van, pontosabban akiknek a család barbár intézményének terhét meg kell tapasztalniuk.

A nők és a férfiak teljesen egyenjogúak nálunk, a nők védők is, védők élettársai is lehetnek a hadseregben; ezzel ők is döntést hoznak, és a súlyával ugyanúgy tisztában vannak, mint a védelmi erőhöz a lebírhatatlan tudományos-technikai érdeklődésük miatt csatlakozó férfiak. Ezt a döntést, mert élethosszig szóló, huszonegy éves kortól (háromszor hét év) szabad csak meghozni.

Mi bevalljuk azt, amit korábban is gyakorolt minden társadalom, csak titokban, hogy a tudomány a hadtudománnyal azonos, és a hadtudományon kívüli tudóskodásnak a társadalom önvédelméhez semmi köze sincs: luxus. Ugyanakkor ennek a luxusnak is élhet nálunk bárki, ha úgy akarja.

Én egész életemben, bármilyen köztevékenységet vetett is ki rám a kocka, a luxus tudóskodásnak, Saint Shona Bisto kutatásának éltem, azon meggyőződéssel, hogy a hadtudománynál, amely életünket és társadalmukat megvédi, nem kevésbé fontos, mert vallási súlya van.

Talizmániában a luxust bárki szabadon választhatja, miközben kisorsolt munkáját becsülettel elvégzi. Emiatt tudós nálunk az lesz, akit a tudomány valóban mélyen, érdek nélkül érdekel. Tudósi teljesítményünkért nekünk sem anyagi, sem erkölcsi megbecsülés nem jár, ami gyönyörű, mert úgysem azért csináljuk. Nem volt még emberi társadalom, amely a tudományos tevékenységet ennyire magasra értékelte volna. Egyesek szerint a régi zsidók bölcseinek, a „rabbiknak” volt ugyanígy valamilyen normális, kereső foglalkozásuk, vargák vagy ácsok vagy földmívesek voltak, és a (vallásos) tudományért szigorúan tilos volt pénzt vagy terményt elfogadniuk. Köztük és köztünk a különbség mégis óriási: mi nem a pénzkeresetért dolgozunk, és ha többet vagy kevesebbet dolgozunk, attól még ugyanannyit kapunk: amennyire szükségünk van.

És még minket minősítenek a Külvilágban pesszimistának!

Mi realisták vagyunk, és az emberben rejlő eredendő jót, amit a Teremtő rakott belénk szeretetből, érvényesülni hagyjuk.

 

Engem az énem magamból vezérel, másokból dőlő gyűlölet nem ér el, nem határoz meg helyem, sem korom: az Éggel szemben magányosan állok, a Csönd bennem nagy, így hát nem kiáltok; míg élek, én vagyok az otthonom.

 

– írta erről egykor, Zsonna korában, Villa Farkó.

Másutt így fogalmazott:

 

Halállal nékem foglalkoznom nem kell, elvagyok szépen múló életemmel, halni csak egyszer: jó ritkán tudok; de élni minden percben élek én, nincs nálam boldogabb a földtekén, s nem lesz nálam elégültebb halott.

 

Írhatta ezt a verset Hűthött Hümér is, Vonna Bollog is, a CHH-t kitaláló író is, Tudory Déridő is, vagy akárki, aki Zsonna rémséges korában Ugarhonban élt, s mégis rálátott arra, ami volt; sőt talán Zsonna is írhatta volna, ha meghagyták volna embernek.

Néha arra gondolok: ha nincs olyan szerencsém, hogy Talizmánnak szülessek, jó lett volna közöttük élni, őket személyesen ismerve, barátaimnak tudva, velük hülyéskedve, velük játszva letudni a rám mért éveket. Elképzelhetetlenül emberi közeg lehetett az övék még abban az általam teljes joggal borzalmas színhelynek ábrázolt Ugarhonban is. Kötelességből őszintén szerettem a Hetvenhetekem tagjait, természetesen, anyámat különösen, és lehetséges apáimat is mind, és hűségből soha nem kértem magam máshová, noha lett volna jogom is, okom is, de ővelük, a régiekkel, talán mégis könnyebb lett volna az életem.

Megkísértett egyszer fiatalkoromban, hogy a véderőkhöz csatlakozzam, mert irtózatos erővel vonzott egy lány, és ha igent mondott volna, vele éltem volna le az életemet a védők seregében. De nem kérdeztem meg tőle, csatlakozna-e hozzám örökre, vagy legalábbis sok-sok évtizedre, mert akkor már Saint Shona Bisto életének kutatása érdekelt, és ezt a kutatást a véderőknél nem folytathattam volna.

Igazából őközte és Shona között kellett választanom, egy szépséges, gyönyörűséges élő lány és egy rég halott madár között – és Shonát választottam végül is. Egy második, halványabb Vonna Bollog lettem tulajdonképpen, most már látom, Vonna Bollog döntésének szerény és kitartó heroizmusa nélkül.

Sok évtizeden át úgy gondoltam: helyesen döntöttem. Ma már nem tudom, elvakult voltam-e, mert ifjan szinte mindenki elvakult, vagy gyáva voltam, ami alkati sajátságom lehet, és betegesen féltem az élettől.

Megvénülvén fogom fel lassan igazán, amit a régi költők az égi és a földi szerelemről összeírtak. A miénk az első struktúra nélküli társadalom a világon, de azért semmivel sem vagyunk bölcsebbek, mint azok, akik a reménytelen sok ezer évben éltek.

Sokszor gúnyolódtak rajtam a viszályos Külvilágban az értetlen barbárok, amiért Shona életével foglalkozom. Otromba megjegyzéseikre, hogy nekünk Shona azért a szentünk, mert mi még a madarat is röptében megkeféljük, meg hogy mi csak a három vulvát esszük rajta, és nekünk tíz is kevés lenne, soha nem reagáltam.

A ROW-ban gyakran gúnyolnak minket – személy szerint engem is gúnyoltak – azzal, hogy vérfertőző viszonyból származunk mi valamennyien, úgyhogy egytől egyig idióták vagyunk, és azért élünk még, mert „rabló eleink az emberi tudomány krémjét lefölözték”.

A Külvilágban szándékosan pontatlanul fogalmaznak, ha az őket betegesen érdeklő Talizmán nemi életről van szó. Mi megkülönböztetünk elsődleges és másodlagos incesztust, és nálunk csak az elsődleges, az anya és fia közötti tilos.

A másodlagos incesztus szabad: apa a leányával, testvéröcs vagy báty a nővérével vagy a húgával létrehozhat utódot. Ebben egyszerű felismerés munkál: anyajogú társadalomban élünk, mert az apa nem biztos. Ilyen utoljára a zsidóknál volt, valóban. A zsidók törzsei azonban számon tartották, ki az apa, a kollektív apaság fogalmát nem ismerték, náluk többnejűség is létezett gazdasági alapon, és náluk a harmadfokú incesztus sem volt megengedve. Az egyetlen, amit megengedtek, sőt megköveteltek hajdan, hogy az elhalt báty vagy öcs nejét el kellett a fiútestvérnek vennie, de az nem vér szerinti rokonnal történő egyesülés.

Mi az apaságot nem tekintjük lényegesnek. Nálunk gazdaság a sok ezer éves meddő politikai-gazdasági-ideológiai-vallástalan korszakok értelmében egyáltalán nincs. Nincs pénz, nincs kamat, nincs cserekereskedelem, nincs semmi, ami embert az embertől el tudna távolítani, ami ember és ember közé állna. Nincs fejlődéseszme, ami az emberiség legnagyobb átka volt abban a Reménytelen Négyezer Évben. Nekünk még babonáink sincsenek. Nálunk nem ismeretes a számmisztika: a Hetvenhetek tagjai éppen úgy nem számolnak, ahogy a Teremtő se számol. Nincsenek nagy emberek nálunk, nincsenek nagy bűnösök sem, és senki sem erényesebb a másiknál. Nincs vetélkedés. Szélsőséges jellemeket nálunk nem találni. Az én társadalmamban nem lehetséges Bazil barát vagy Cotorjanc, akikről e történetben később fogok szólni. Mi egyenlők vagyunk a Véletlenben.

Minthogy senki az apjának személyében nem lehet biztos, nálunk minden egyes gyermek megváltó, s noha messiásban nem hiszünk a régi értelemben, azért minden egyes gyereket legalább úgy tisztelünk, mint a régiek a gyermek Jézust, „a nemlét felszínére vetődött hab-élőt” tiszteljük benne (hogy Villa Farkót idézzem), akiben, akárcsak bennünk, az Élet egy kurta időre csodaképpen, gyönyörűségesen megtestesül.

Tudományos bizonyítékok tömege szól amellett, hogy még az elsődleges incesztus sem okoz genetikai gyöngeséget az utódban, csak akkor, ha a genetikai állomány a további belterjesség miatt hatványozódik, ez pedig nálunk a véletlen pársorsolás miatt gyakorlatilag ki van zárva. Minden harmadik véletlen pársorsolást a véletlenül éppen a szomszédságban táborozó Hetvenhetek között kell megejtenünk a törvényeink szerint, akkor a két pap együtt vet kockát, és ez a vérfrissítéshez éppen elegendő.

Az incesztus valójában nem génbiológiai, hanem elő-Talizmán gazdasági fogalom: a véren szerzett közös vagyon felaprózása ellen mondták ki a tiltást sok ezer éve. Ezért raboltak nőket a férfiak idegen, ellenséges törzsektől. Az elsőszülötti jog kimondása is ezt a célt szolgálta: a családi vagyon maradjon egyben azon az áron is akár, hogy a többi gyerek éhen pusztul. Ugyanezt a célt szolgálta a globálkeresztényeknél a papi cölibátus kimondása is: az egyházi vagyont ne hordják szét, inkább szenvedjen és keressen titkos és tiltott kielégülési formákat a pap egész életében.

Nekünk a vagyonunk egyben van és mindenkié, ez Talizmánia, és mert a párosodási napok ritkák, véletlenek, Talizmánia lakóinak száma az első nemzedék óta nem nőtt, hanem stagnál. Nekünk nem kell fejlődnünk, rabolnunk, terjeszkednünk, mi nem vagyunk agresszívak, mi nem törekszünk sehová, tökéletesedni és tökéletesíteni nem vágyunk, mi egyszerűen élünk, a Teremtő kegyének hála.

Való igaz, amit a viszálykodó Külvilágban feltételeznek: nálunk is számolgat még időnként egy-egy vér szerinti apa, hogy az együttlét után kilenc hónapra született gyerek az övé. Gyermekükhöz nem feltétlenül bensőségesebb a viszonyuk, mint a Hetvenhetekben élő többi hímnek, mégis előfordulhat, hogy ha a tulajdon lányukkal sorsolja össze őket a véletlen – tehát azokon az előre sosem látható párosodási napokon a kockával a szintén a véletlen jóvoltából minket vezető papunk –, a tulajdon lányukkal valamely archaikus, lappangó, nem természeti önletiltás miatt szeretkezni nem akarnak – amennyiben persze ezt a leszármazási kapcsolatot, amely följegyezve sehol sincs, ők magukban, titokban, mégis számon tartják.

Ezt az ódzkodást a mi törvényeink nem tiltják, akármit képzelegnek is rólunk a romlott lelkű és pornográf képzelmű Külvilágban. Az összesorsolt párosulandók maguk döntenek arról, párosodnak-e azon az éjjelen vagy sem.

A nemi erőszak a törvény értelmében ezen az éjszakán is szigorúan tiltva van: ha az egyik fél nem akarja, a másiknak vissza kell vonulnia. Az összesorsoltaknak csak a lehetőség van megadva, hogy egymás testét élvezzék, aztán maguk döntenek róla szabadon, ezzel az eséllyel élnek-e. Az udvarlás olykor hajnalig is eltart, hiába; olykor a párok még alkonyatkor, a sorsolás után közvetlenül, azonnal egymásnak esnek; nálunk is van minden, ami emberi.

Tizennégy éves kortól – a kétszer hét évtől – kezdve a gyermek állampolgárrá lesz, és szexuális partnerként kisorsolható. Papnak a huszonegy éves kort betöltöttek – férfiak vagy nők – sorsolhatók, mert az háromszor hét; főpapnak a huszonnyolc évet betöltöttek sorsolhatók, mert az négyszer hét. Külhoni szolgálatra az ötször hét évet betöltöttek küldhetők; én is elmúltam már harmincöt éves, amikor Kolakmencbe először eljutottam.

A pap, amíg a papi hivatását teljesíti, nemi életet nem élhet, nehogy részrehajló módon a kockát hamisítani támadjon kedve. A kocka egyébként nem is hamisítható: a kockák száma adott, s ha egy ilyen gyémántkocka sérül, azonnal bevonjuk és elégetjük, és csak egyetlen új példányt csiszolunk a pótlására.

Szoktak rajtunk gúnyolódni, amiért egy százéves vénasszony összesorsolható egy tizennégy éves fiúval – de hogy ők azon az éjszakán mit kezdenek egymással, az kizárólag rájuk van bízva. Anya és fia nem sorsolható össze, de nagyanya és unokája igen, mert az már nem elsődleges incesztus. Nagyapa vagy dédapa is összesorsolható a tizennégy éves lányunokájával, amiről ők nem is igen tudnak, mert, ismétlem, az apát nem tartjuk számon. Nem volt még a világon társadalom, amelyben a teljes, összemberi szexuális tudás az egész társadalom közkincsévé válhatott volna. Nemi tekintetben hozzánk képest képmutató és álszent volt az összes korábbi emberi társadalom.

Tévedés azt hinni, hogy nálunk a nemi élet gyakorlása kötelező. Bárki kérheti, hogy ne sorsolják többé, és akkor hét éven át minden pársorsolásból kimarad. Hét év múltán megkérdik, vajon tartja-e magát a korábbi elhatározásához, és aszerint sorsolják vagy nem sorsolják újabb hét évig, ahogyan nyilatkozik. Nem igaz, hogy nálunk nincsen szüzességi fogadalom, csak nem kerítünk neki nagy feneket, és főleg nem ideologizáljuk meg, ha valaki ilyesmit határoz el. Minden egyéni döntést tiszteletben tartani: ez a Talizmán társadalom mindennapjainak éltető közege.

A rosszindulatú Külvilágban azt terjesztik rólunk, hogy nálunk mindenki buzeráns. Nevetséges. Mindig csak nőket és férfiakat sorsolunk össze, homoszexuális kapcsolat emiatt nálunk nem is lehetséges. A sorsoláson kívüli párosodás szigorúan tiltva van, és akiket mégis rajtakapnak, azonnal elveszítik Talizmán állampolgárságukat, és kikerülnek a szivárványhártya védszárnya alól. Az sem igaz, hogy a szexuális témájú társalgást betiltottuk volna. Nem tiltottunk be semmit, amiről emberek eszmét akarnak cserélni. Nálunk minden közlés szabad, és semmiféle közlés sem büntethető.

Drámaíróink, akik a legegyszerűbb emberi viszonyt is hajlamosak a végtelenségig túlélezni, vagyis hazudni voltaképpen, elég sok szélsőséges Talizmán párosodási éjszakát írtak le buja képzelettel, ezeket a drámákat főleg a viszálykodó Külvilágban kedvelik, nálunk nincs sikerük, és főpapjaink egynehányat teljes joggal be is tiltottak. Én hajlok arra, hogy a drámai művészet mint olyan káros, és egészében le kell mondanunk róla. A Külvilágban megvan a maga jogosultsága: a ROW, a Rest of the World, a Talizmánia előtti eszméletlen tudatállapotban leledzik mindmáig, ott vannak olyan konfliktusok, amilyenek nálunk elképzelhetetlenek, és ott a konfliktusok valóban megoldhatatlanok, nem úgy, mint nálunk.

Mi tudjuk, hogy a következő alkalommal valaki mással egészen mást élhetünk át, mint addig bármikor. Nem többnejűség és nem többférjűség az, ami nálunk a mély, kollektív bölcsesség révén kialakult: a Teremtő nemcsak a Véletlent, hanem a Mindent is akarta és akarja, és ennek akarását bennünk is elültette. Mi, Talizmán férfiak, bármelyik Talizmán nőre vágyhatunk, és a Véletlen meg is adhatja őt nekünk egy éjszakára, vagy több, akár sok szép éjszakára is. A Talizmán nők sem vágynak másként, mint mi, férfiak. Az emberi életet évezredeken át megnyomorító egynejűségnek vagy egyférjűségnek ugyanúgy véget vetettünk, mint a másféle nyomort jelentő többnejűségnek és többférjűségnek. A kommunákban való léttel kísérletező elő-Talizmán elődeink meglepődnének, ha látnák, csenevész ötletükből mi lett a mi Talizmán civilizációnkban.

Mi vagyunk az elsők, akik a szerelmet méltó helyére emeltük. Mi vagyunk az elsők, akik bevalljuk: csak egyetlen életre születtünk, és egymás élvezeténél magasabb rendű élvezetre nem számíthatunk.

Egy feltételezett „titkos”, a törvényeink által – állítólag – tiltott üzekedésről szól egy dráma, amely a ROW-ban hallatlanul népszerű lett pár évtizeddel ezelőtt (nálunk betiltották). Gyönge mű, és azért említem csak, mert az én peremben ezt a drámát felhozták ellenem, mintha az én Zsonna-könyvem szemlélete és annak a drámának a szemlélete rokon lett volna. Niklos Klarason, a dráma szerzője, emigrálni kényszerült, máig a höröhök nyomorúságos vendégszeretetét „élvezi”, s mint hallom, évtizedek óta szeretne visszatérni Talizmániába, de főpapjaink soha nem engedték, igen helyesen: gyűlöletes, undorító a műve, amelyben „a Szerelem legyőzi az ösztönellenes Talizmán diktatúrát”, ahogyan sok-sok korlátolt külföldi kritikus szajkózza még ma is.

Művében egy fiatal lány és egy fiatal fiú örökre választja egymást, a véletlenül kisorsolt párjukkal nem hajlandók lefeküdni, és párosodási napokon kívül is látogatják egymást testét, amikor csak tehetik; ezt a Talizmán pap, a Hetvenhetek feljelentőinek késztetésére, leleplezi, és őket büntetésül külön-külön, távoli Hetvenhetekbe osztja be (amihez hasonló a Talizmán történelemben soha, de soha nem fordult elő); a szerelmesek egymástól távol, de egyszerre, egymás meztelen testét a kommunikátoron nézve nemiszerv-lenyiszálás, illetve nemi szervbe való méregbeöntés révén öngyilkosok lesznek.

Hazug iromány Niklos Klarason odakint agyondicsért műve, és ma is felháborodom, ha arra gondolok, hogy az én Zsonna-könyvemmel hozták kapcsolatba.

Sajnos az engem elítélő főpapok is felhozták ellenem, amikor testembe az altatás során nem tudni, hová – hogy ki ne vágjam a lépemből, a májamból vagy akárhonnét – a börtöncsipet beültették.

Azt mondták: Origenész, a globálkeresztény egyházatya saját kezűleg vágta le a nemi szervét („abscideret genitalia ferro”, idézte latinul az egyik főpap, aki történetesen az én szorgalmas tanítványom volt valaha), és az én könyvemből, mondták, az következik, hogy Zsonna is így szabadult meg mindhárom nemi szervétől, amikor kérte, hogy madár lehessen (!). Hivatkoztak arra, ahogy Zsonnát sokáig „Origena” néven is emlegették – mintha én valaha ezt a nevet leírtam volna! Mintha én valaha is azt állítottam volna, hogy Zsonna önkasztrációt követett el! Figyelmetlenül és bután olvasták el a könyvemet a főpapok – ezt a jogukat azonban Talizmánként nem vonhatom kétségbe.

Nincs még olyan művünk, sajnos, amely a párosodási sorsolás gyönyörű, izgalmas, népünnepély jellegű szertartását hitelesen megörökítené. Írótanfolyamot kellene szerveznünk, hogy valaki végre méltó módon megörökítse. Én erre nem vagyok alkalmas, én csak történész vagyok.

Ott áll alkonyatkor a tábor közepén mind a hetvenhat ember, a gyerekek is mint létszámfölöttiek, és a pap, a hetvenhetedik, sorsol a hitelesített gyémántkockával, amelynek lapjain meg-megcsillan a lenyugvó Nap fénye.

A kockák hitelességére nagyon odafigyelünk.

A kockát a lepecsételt frigyládából hozza ki a véletlenül választott bizottság, és minden egyes döntéshalmaz után a kockát visszaviszi, és a ládát ismét lepecsételi. „A Véletlen Felkentjei” ők, mindenkor tizenhárman; sorsolják őket, de nem kockával persze, hiszen a kocka még a frigyládában pihen; a főpapok párosodási nap kijelölése mellett ez az egyetlen sorsolás, amelynek során nem kockával döntünk: a kisujjlenyomatainkból választunk ez alkalommal véletlenszerűen a rulettkörben, ezért ezt a sorsolást „kisujj-rulettnek” is nevezzük.

Volt néhány kockahamisítási botrány Talizmániában kétségtelenül – de ezeket a ROW-ban mértéktelenül felfújták. Sokszorosan hitelesített kockákat használunk azóta, nehogy bárkit is megkísértsen a Reménytelen Ezer Évek általános emberi gyakorlata. Ma már a kockacsalás gyakorlatilag és elméletileg ki van zárva. A főpapválasztásnál egyetlenegyszer bizonyosodott be, hogy csalás történt, három nemzedékkel ezelőtt – azóta ilyen nem történt, nem történhetett. A rendszerünk, bátran kijelenthetem, tökéletes; a szubjektív tévedések vagy szándékos tévesztések esélye nulla.

Alkonyat előtt hirdeti ki tehát a pap – aki hivatásának gyakorlása idején a párosodási sorsolásból, ismételten hangsúlyozom, ki van zárva, nehogy csalni támadjon kedve –, hogy a főpapok a mai éjszakát a madárbelek feltárása révén a párosodásra alkalmasnak ítélték, és attól kezdve az egész tábor úgyszólván be van zsongva. Kannibálinak és babonásnak nevezik ezt a sorsolást a Külvilágban, holott sosem tagadtuk, hogy húst mi is eszünk, akárcsak ők, és a történelem során az emberek mindig, ha tehették. Mindössze annyi történik, hogy a levágott és főzésre előkészített madarak ehetetlen zsigereiből van egy készlet a főpapi palota, a Chevengoor spájzában – a palota földszintes, jelentéktelen épület Iowa City külvárosában, nevének jelentése és eredete homályos, valószínűleg indián szó –, és a papok a találomra kiszedett belek állapotából ítélik meg, alkalmas-e az a nap a párosodásra vagy sem.

A vizsgálat részleteiről nem tudok semmit, mert sose voltam főpap; pap sem voltam véletlenül soha. Állítólag van egy nagy könyv, a Lyukas Könyvtalizmán, amelynek minden lapját a közepén vegyszerrel szándékosan betűtlenítették az alapító anyák és atyák, „nehogy a múlt megkösse a jövőt”. Ezt a töredékes utasításrendszert az új főpapok buzgón tanulmányozzák főpapságuk első hónapjaiban – később nem, akkor már a jelenre kell koncentrálniuk –, és a félbeszakadt utasításokat megpróbálják életesen, a maguk feje után kiegészíteni. Ez az információm azonban nem alapul biztos forráson, mert a volt főpapokat, akik korábbi Hetvenhetekjeikbe visszatérnek, köti a titoktartási kötelezettség, és amit mondanak, annak hitelt adni nem lehet, „nem bír szentséggel”, egyébként pedig, biztonsági okokból, a volt főpapok kötelmei között a főpapi tevékenységükről való „megtévesztő csevegés” az előkelő harmadik pontban szerepel.

A sorsolás előtt a pap a sorsolandók közül kihúzza az éppen havi vérzésben lévőket, a kilencedik hónapos terheseket, valamint a hat hónapnál rövidebb ideje szoptató anyákat – kivéve, ha a részvételt maguk kérik, mert három hónap után ezt szabad –, továbbá azokat a „szűzdöntőket”, akik a mentességet hét évre kérték.

A „betegeket” nem húzza ki, mert nálunk betegek nincsenek: vagy egészségesek nálunk az emberek, vagy gyengélkednek éppen, de a gyengélkedés nem betegség, mint tudjuk. A gyógyíthatatlan kórban szenvedőknek éppúgy joguk van a nemi örömökből részesülni, mint akárki másnak, hiszen még élnek. Ha a kórban szenvedőtől a vele összesorsolt irtózik, mert ilyen nálunk is van, akkor az élvezet lehetőségével nem él. Nem tudjuk, hány ilyen eset fordult elő, mert az el nem hált éjszakák miatt panaszkodni tilos, azokra rákérdezni tilos, sőt meggyónni is tilos – kivéve, ha erőszak történt –, és már nemzedékek óta eszébe sem jutott senkinek.

Ott áll az egész törzs a tábor főterén, izgalmában suttog, tervez, viccelődik, megjegyzéseket tesz, vagy látszólag fapofával ácsorog, mintha mindegy lenne neki, kivel is sorsolják össze. A megválasztott párokra aztán a gúnyos vagy irigykedő vagy részvevő vagy biztató megjegyzések özöne árad. Ezt ki kell bírni, mint minden ilyesmit bármelyik igazi családban, valódi emberi közösségben. Miután a gyerekek csecsemő koruktól jelen vannak, ehhez a szertartáshoz szocializálódnak áldásosan és problémátlanul, és a nemi érettséget elérvén semmiféle komplexusuk nem támad.

A párok a sorsolás végéig ott állnak, ahol a kezdetén, egymástól általában eléggé távol, és közülük sokan pirulnak. Igenis van pirulás Talizmániában, tanúsíthatom. A hat – vagy három – hónapnál régebben szoptatós anyák kisdedüket valamelyik kisorsolatlan társ gondozására bízzák arra az éjszakára. A párok maguk döntenek arról, hol fognak szerelmeskedni: melyikük sátrában, vagy a sátrakon kívül valahol a táborhely szélén, ha elég jó az idő. Az összesorsolt párok zenekíséretre távoznak együtt, és két nemzedékkel ezelőtt divatba jött, hogy a párok tánclépésben lejtenek tova. Az iskolás korú gyerekeknek ilyen estéken valamivel tovább szabad fennmaradniuk, és a tanítók, akikből minden Hetvenhetekben legalább kettő van egy időben, a szerelem szépségeiről mesélnek nekik, a gyermekek korához illő tónusban és egymást kétóránként váltva, hogy a szerelemből ők is részesülhessenek.

A párok zenekísérettel vonulnak tehát a sátrakba vagy a kiserdőbe ünnepélyesen. A zenészek is össze vannak sorsolva valakikkel, ők valamivel később csatlakoznak a párosodás ünnepéhez. Zenész is voltam a sorsolás folytán egy évig, noha botfülem van (kiemelés S. G. S.); a Reménytelen Ezer Években soha nem lehettem volna zenész eszerint, és csodálatos örömtől fosztattam volna meg.

Ez már az első nemzedék idején így volt, ők alakították így a Talizmán életet, és így volt az én időmben is.

Érdekes, ilyen napokon néha el szokott hangzani Shona Bisto neve, magam is hallottam párszor, mint akitől az emberiség a szerelem lehetőségét megtagadta. Első és máig utolsó szentünk az én könyvem megjelenése nélkül is beépült népünk lelkébe, és ez megnyugtat akkor is, ha engem olykor a lázadás génjeimben hordozott heve csaknem gutaütésbe kerget bizonyos jelenségek miatt.

Ott áll az egész törzs a pársorsolás alatt végig a tábor főterén, és akárcsak a lenyugvó nap által megvilágított szivárványhártya, a törzs ruhái is a színskála minden színében pompáznak. Egyenruhát hordunk ugyan – finom vászonból szabott bő ing és bő szoknya, voltaképpen tunika és tóga mind a nők, mind a férfiak számára, ami alá hideg időben sok alsó ruha is felvehető –, de mindenki olyan színű ruhát választ magának arra az évre, amilyet csak akar, vászonfestőink nagyon értik a dolgukat. (Vászonfestő én is voltam két évig.) Melegben bármely ruhadarab levethető, sőt akár az összes is, a meztelenség alkotmányosan szabad, s mert mindig csak a tiltás hívja ki az ellenkezést, nálunk nem jár pucéran senki. Muszlin, selyem vagy más efféle, erotikusan felbizgató anyag Talizmániában értelemszerűen nem használatos.

A mi rágógumink valóban tartalmaz bottyantó csutungból kivont hatóanyagot (calmenidus cuntavulvus cipollus), amelynek erotizmusellenes mivolta életünk nyugodt, harmonikus folytatását párosodási naptól párosodási napig biztosítja. Ennek rágása sem kötelező azonban, és aki nem rágja, éppoly nyugodt tud lenni a környezet hatására, mint aki rágja. Itt ismét vissza kell utasítanom azokat a sanda feltételezéseket, hogy a bottyantó csutung a korábbi korszakok brómot alkalmazó hervasztó szerének párja lenne: a természet – a Teremtő – maga alkotta meg a bottyantó csutungot, hogy éljünk vele, ha kedvünk tartja.

A ROW biológusai azt állítják, hogy a bottyantó csutung műnövény, mi hoztuk létre, hogy elkábítsuk vele magunkat. Ennek ellene mond, hogy gyomnövényként már az indiánok irtották Columbus előtt. ROW-béli szociológusok szerint a bottyantó csutung minket szellemileg tökéletesen fogságban tart, hogy rabszolgalétünket elviseljük, s hogy az egész életünk tartamára ránk kényszerített nagycsalád elviselhetetlen szűkösségét és nyomását ne vegyük észre… Szeretnének köztünk élni azok a szociológusok.

A párosodási nap reggelén a bottyantó csutung kivonatát a papok már nem teszik bele a teánkba. (Nálunk a pap alázatteli feladata a nagycsalád számára a reggeli elkészítése.) Ezt mi még nem vesszük észre, mert nincsen íze, és aznap késő délutánig úgy ténykedünk, mint más napokon. Aki a vízből megérzi, hogy a kálciumblokkoló már nincsen benne, de a búgatópor igen, legyen áldott. Munkaidő után, este hatkor szólal meg a sófárnak nevezett kürt, abból tudjuk csak meg, hogy éjszaka a párosodás örömében lesz részünk.

Jótékony az ilyen párosodás mindenképpen. A Talizmán ivóvízbe kálciumblokkolót azért keverünk, hogy csökkentse a vérnyomást és hosszú életet biztosítson. Ez egyúttal a nemi vágyat is jótékonyan lohasztja, a bottyantó csutung rágásával együtt pedig teljesen el is tudja mulasztani.

Egyetlen komoly ellenvetés érheti a mi társadalmunkat: hogy nálunk senkinek sem lehet egész életre szerződött társa. (A véderők tagjai kivételek.)

Ez igaz.

Ha valaki ennek a fogyatkozásnak a súlyával tisztában van, az én vagyok. Korholtak is kéziratom olvasói sokszor, amiért Szent Zsonna történetét a CHH-t kiötlő íróval és szerelmével kezdtem. Páran úgy érezték, hogy irigylem őket, a rég elporladottakat. Ne ott kezdjem, mondták, sőt az egészet hagyjam ki, mások úgyis kitalálták volna, amit ők, benne volt a levegőben, ahogy mondani szokták.

Biztosan más ponton is el lehetett volna kezdeni Saint Shona Bisto történetét. De hát ezt most mégiscsak én írom meg így. Majd más megírja máshogyan, és őket, akik szerintem Shona valódi szülei voltak, kihagyják.

Engem, aki tiszteletre méltó egyén vagyok, mint mindenki, aki egyszer megszületett a nemlét felszínére felhajtott, öntudattal bíró buboréknak, megragadott az ő szerelmük, igen; pogány szerelem volt az Talizmán értelemben, igen; csaknem minden idejüket elrabolta, ami nálunk tilos; gyermek ebből a felgerjedésből nem született, és ekként hitbélileg nem is helyeselhető; ám engem főleg az gondolkoztatott el, hogy abban a Reménytelen Sok Ezer Évben a legmélyebb, emberi szerelemből fogant szépséges nemi gondolat szükségszerűen öldökléssé változott a gyakorlatban. Ezért kezdtem velük ezt a történetet, és ez már ilyen is marad.

A korban, melyben e borzalmas és szent történet zajlott, amelynek megírását feladatomul tűztem ki ifjan, igenis akadtak látnoki tehetséggel megáldott vagy megvert egyének, akik a víz alól, a föléjük tornyosuló jégtáblán át, fulladástól kigúvadt, tágra nyílt szemükkel mégiscsak kiláttak.

Ezt írta Zsonna korában Villa Farkó, a korszak legnagyobb költője, aki mögül a Névtelen Látók szólnak át hozzánk:

 

Csak emberből van nekem is az énem, Tetszik, nem tetszik, élek, hát megélem. Élek, mint ember nyomorultul, törpén: Ölök bárkit a segítése örvén, Engem meg ők ölnek meg, amint lehet. Egy kóbor eb felfalván s lepisilvén Földet kapar rám, méltón el így temet.

Élt, éldegélt az Elsötétülés kori Ugarhonban egy médiaszemélyiség, aki a tévében, az internet kivetített hatalmas képernyőin, a csevegő rádiókban és a nyomtatott sajtóban együttesen kilencvenegy százalékos ismertséget és kilencvenhat százalékos tetszési indexet ért el, és aki házassági tanácsadással foglalkozott. Egy intézetet is vezetett, amely árva gyerekek örökbefogadásával foglalkozott, az volt a neve, hogy „Örök Gyerek”. Az örökök még nem veszélyeztették Ugarhont, úgyhogy az „örök” szó az „időben végtelen” értelmében értendő.

Magas, karcsúra fűzött, vékony fekete bajszú, tüskehajú, nem túl tág regiszterű, ám kellemes tenor hangú, mindig elegánsan öltözködő szolgonc volt ez az egyszerre jogi és orvosi doktor, aki rátartian mindkét doktorságát mindenkor jelezte a neve mellett, és aki ráérő idejében amatőr operaénekléssel is foglalkozott: dr. dr. Kézelő Kalomán.

Kesztyűkészítő és inggyártó őse kapta ezt a vezetéknevet még a XVII. században. Kézelő doktor az irodalommagyarázatban is jeleskedett: azt állította, azonosítani tudja a DNS-láncban a lírikusi és epikusi zsenialitás génjeit, s mert a korszakban élőkről a zsenialitás nem állapítható meg, mindig csak a halottakról, elérte, hogy a nagy ugar költők és regényírók földi maradványait, már amennyiben ilyenek akadtak, megvizsgálhassa. Ez a sokat vitatott, perekkel és tüntetésekkel kísért kihantolási mániája az értelmiségi körökben is ismertté tette, élősdi hullaféregként aposztrofálták, amin dr. dr. Kézelő keserűen kacagott. (Nem tudjuk, a drámai zsenialitás génjeit miért nem vizsgálta, talán szerinte tűrhető ugar drámaíró sosem élt, Luky Derővel értett tehát egyet, akiről később.)

Keresztneve szokványos ugar keresztnév, egykor azokat a megroppant végtagokat és elcsontosodott ízületeket kenegető és gyúrogató varázslókat, a „túltosokat” nevezték így, akik a gyűjtögetés és vadászat évszázadaiba fáradt ugarokat még Nyugat-Ázsiában gyógyítgatták, hogy a Nyugat-Balkánig, ahol letelepedve majd a földet túrhatják végre, valahogy elérjenek.

Szolgonc, írtam róla, mert az ugar nyelv a szolgoncokat a szolgáktól megkülönbözteti.

 

A szolga azért szolgál, mert rá van kényszerítve, elégedetlenkedik, morog, dünnyög, sötéten néz és mást nem tehetvén tűri, hogy nem ő az úr.

A szolgonc azért szolgál, mert belső kényszer hajtja a szolgaságba, illetve szolgaságba kerülvén elhiteti magával, hogy ő akarta így. Minden rendszer talpát lelkesen nyalja, mindig ragyog, mindig fontoskodik, és azzal áltatja magát, hogy nem ő szolgál, hanem neki szolgálnak, s bármit tesz is, az a haza és a honfitársai – avagy az ügy és az elvbarátai – javát szolgálja.

A szolga a kenyérért szolgál, a családjáért dolgozik, téveszméje a helyzetéről nincs; uráról megvan a véleménye, de megtartja magának, az úr bratyizását gőgösen – és egyben alázatosan – elhárítja, jobb sorsot nem magának áhít, hanem a gyerekeinek.

A szolgoncnak saját dolga, személyre szabott hivatása az életben nincs, valójában személyisége sincs, a jót magának akarja egyedül, lemenői csak annyiban érdeklik, hogy az ő státusát erősítsék; a szolgonc sznob, kékharisnya vagy kékzokni, s mert minden rendszert kiszolgál, a következő alatt az előző rendszerbéli szolgonc múltját túllihegve dolgozza le. A szolgonc a legszorgosabb följelentő, a legmegbízhatóbb kém, és kitüntetéssel: ócska fémplecsnivel vagy rang adományozásával könnyűszerrel lekenyerezhető.

A szolga tekintete alattomos, sötét, gyűlölete megingathatatlan.

A szolgonc szeme ragyog, csillog, vidám, minden urát lelkesen imádja.

A szolga nehéz járású igavonó ló.

A szolgonc puhakutya.

A szolga, ha okos, szolga marad, de okos. A szolgonc lehet csillogó elme, lehet tehetséges, lehet művelt, mégis szolgonc marad és hülye.

 

A szolga és a szolgonc fenti jellemzőit egy korabeli szlák leírásból vettem, mivel a szolgát és a szolgoncot ők is megkülönböztetik, de a jellemzés az ugarokra éppen úgy jellemző lehet. A szlák szociálpszichológus, Petrka Putražial’ok, a fenti sorok szerzője, az ugar Hommu Goyza lelkes szlák fordítója még ifjan az antosákhoz menekült Fragéba, de élete végéig az anyanyelvén írta műveit, amelyeket az antosák és csehonték nem olvastak, saját hazájában be voltak tiltva, más nyelvre pedig nem fordítottak le.

„A szlákok szlákul beszélő ugarok, az ugarok ugarul beszélő szlákok, ezért püfölik egymást, úgyhogy a legjobb lenne, ha mind zsermánul beszélnének”, rögzítette mellékesen Hommu Goyza egyik híres, a borpárlatok szagvilágát elemző nagy esszéjében. Hommu Goyza minden fontos megállapítását mellékesen közölte, például a szerelemről írott nagy esszéjébe rejtette el legmélyebb megállapításait az ugar és általában a balkáni tömeggyilkosok infantilis karakteréről. A „felnőhetetlenség” az ugar önismeretben azóta is kulcsszó, bár, mint tapasztaltam, a kategória egyetértő használói sem képesek gyermetegségüket levetkezni és szűkös ugar kereteikből kitörni.

A XX. század végén a nyugat-balkáni nyelvekben mindenütt a „szolgonc” váltotta fel az addig használt, homályos értelmű „értelmiség” szót.

Rosszlandiul szójátékkal oldották meg a cserét: az „intyeligencija” szóból „vintyeligencija” lett, amiben a „vina”, a „bűn” szó is szerepel. (Egyesek szerint a „vino”, vagyis „bor” a rosszlandi „bűntelligencia” előtagja, de mivel ők máig csak vodkát vedelnek, ez a szómagyarázat téves.)

Az ugaroknál a „vértelmiség” is használatos, de az kizárólag az ugarok mészárlásában részt vett, örököknek szolgáló vad, parlagi-proletár ugar középvezetőket jelenti; a többiek, akik vérontás nélkül szolgálják a megszállókat, maradtak szolgoncok, illetve, másik találó szóval, „bértelmiségiek”. Ma mindkét szó be van tiltva, mint még 67 hasonló értelmű, stilisztikailag többé vagy kevésbé megrovó ugar szó; a szótárakból kiirtották mindet, de széltében-hosszában használják őket ma is. Egy nemrég született ugar vers kizárólag ezekből a betiltott szavakból áll, és rendkívül népszerű, de messzemenően illetlen volta miatt, valamint a fordítás lehetetlensége okán nem idézem. Szerzőjeként Villa Farkót adják meg, noha világos, hogy ma mások rejtőznek a népszerű álnév mögött, mint Zsonna idején.

Az akkori élet persze nem csak a Balkánon volt elviselhetetlen: zsermánul ekkoriban tűnt fel az „Unteligentz” szó, amely a hülye állami bürokratákat jelentette. Brittül használatos volt a „funtellectual”, amely a médiában közszereplést vállaló pojáca értelmiségit jelölte. A szintén britt „fucktellectual” azokra a prostituáltakra vonatkozott, akik a média által közvetített pornótevékenységük következtében váltak annyira népszerűvé, hogy a parlamentbe is beválaszották őket.

Dr. dr. Kézelő a házassági tanácsadásain a jövendőbeli szülőknek olyan tanácsokat adott, melyeket azok könnyen megfogadhattak. Azt a tanácsot adta a leggyakrabban, hogy idióta, debil, kretén és gyengeelméjű gyerekeket lehetőleg ne hozzanak létre. Okos tanács volt, a javadalmazását becsülettel megszolgálta. A szülők megrettenve távoztak, és utódjuk többnyire nem lett. (Erről maga dr. dr. Kézelő számolt be egyik magánlevelében diadalmasan.) E tanácsadásokon a tudomány akkori eredményeit nem használták, a szülők génállományát nem vizsgálták, mert Ugarhonban még drágának számított; ezt pótlandó vajákoskodott dr. dr. Kézelő a szavak varázserejében babonásan hívő jövendő szülők előtt.

Már említettem, hogy dr. dr. Kézelő támogatta a kihaló majmok ugar nők általi kihordását; ezzel a tevékenységével, mint közvetítő, alaposan megszedte magát.

Dr. dr. Kézelő az UTA levelező tagja volt abban az időben. Tudományos művet ugyan nem írt, de sürgő-forgó társasági ember lévén az UTA nagy öregjeivel jó kapcsolatot ápolt, egyiküket-másikukat a nemi felvilágosító médiaműsoraiba is meghívta. A csoszogó, rozzant öregeket a közszereplésük után sokan ismerték fel és köszöntötték az utcán, aminek e vén tudósok gyermetegen örültek, és hálájukat a médiasztárnak leróni nem vonakodtak. Dr. dr. Kézelő az UTA pszichológiai albizottságának elnökeként és családjogi bizottságának alelnökeként is ténykedett. E funkcióiért pénz nem járt, társadalmi munkában látta el.

Egyik előadásának felvétele átvészelte a történelmi viharokat, jelenleg Salt Lake City archívumában található, háromdimenziós mini mikrocsipre átjátszva. Egy nagy, sötétvörös neobarokk íróasztalra támaszkodik a magas, elegáns férfi könnyedén, az ógörög kontraposztot elegánsan betartva; láthatólag fűzőt visel; csokorra kötött, színarany muszlin nyaksálja, abroncsozott, széttartó nadrágszárai és magas sarkú lakkcipője az akkori legutolsó divatot követik, habfehér selyem mellényén egyetlen redő sincs, mellényzsebéből kikandikál a harmadik, finom, szürke-kék erezetű zokni, és azt magyarázza lelkesen, hogy a nemi élet a vérkeringést javítja, ámbár fél óra kerékpározás hegynek föl, vagy egy óra pingpong ugyanúgy megteszi – az utóbbiban a labdák felszedegetése az igazi sport, sose alkalmazzunk tehát, mondja meggyőzően, merészen a szemünkbe tekintve, labdaszedőket.

Behízelgő tenorját ma is élvezni lehet, az embernek fel sem tűnik, hogy jól formált, intelligens mondatai az égvilágon semmit sem jelentenek. Akkoriban a médiacsatornákon Ugarhonban is legalább 120 keménypornó-csatornát lehetett fogni, de mivel a kétszeres doktor előadását ötpercenként kurtára fogott pornográf óvszerreklámok, illetve termékenységjavító löttyök még pornográfabb reklámjai szakítják meg, és a reklám akkoriban drága volt, ennek a fennmaradt műsornak a nézettsége még dr. dr. Kézelő átlagos nézettségénél és olvasottságánál is magasabb lehetett. Médiatörténészek ennek okát abban adták meg, hogy a tíz-tizenöt másodperces pornográf óvszerreklámokkal a nézők az ez irányú immanens érdeklődésüket szerencsésen letudták.

Dammy Kolakmencre való költözésekor a doktor doktor segített neki egy szép, Puna menti parkban egy kétszázhetven négyzetméteres, tetőtéri lakást találni, ahonnét, mint sokan leírták, az egész városra páratlanul gyönyörű körpanoráma nyílott. A kilencven négyzetméteres tetőteraszon nagy estélyeket tartottak hetven-nyolcvan résztvevővel, és Dammy távcsöveket is felszereltetett a terasz két és fél méter magas, átlátszó és golyóálló művasból készült korlátjára, hogy vendégei a panorámában ily módon is gyönyörködhessenek anélkül, hogy részegen lepotyognának. A lakást valaha egy első-kommunista vezető lakta, aki a XX. század ötödik évtizedének közepén vérbíróként dolgozott, majd a hatvanas években a múzeumi ügyeket bízták rá. Előtte egy első-kommunista kivégzőtiszté, még korábban egy náci bértollnoké, azelőtt egy gyártulajdonosé volt az első két világháború között, elsőként pedig egy nemzetközi eltűnőművész, a nevezetes Fading Out birtokolta, aki egyszer olyannyira sikeresen tűnt el, hogy a holttestét sem találták meg soha; valamelyik korabeli nagyhatalom kémje lehetett.

Doktor Kézelő doktort sokan irigyelték, és próbálták korrupciós vádakkal eltakarítani az útból, ő azonban minden támadást visszavert, és pénzügyekben felettébb óvatosnak bizonyult. Megelégedett egy háromszáz négyzetméteres házzal Kola hegyvidékén, és médiaszerepléseiért, mint ezt feljegyezték, és mint maga is többször büszkén hivatkozott rá, nem fogadott el pénzt.

Azt persze nem tudjuk, hogy nemzési és foganási tanácsadásaiért mennyi pénzt kapott a betegektől feketén. Biztos, hogy sokat. E jövedelme után nem adózott, a betegek pedig – joggal nevezhetjük őket betegnek, ha ilyen tanácsadásra egyáltalán elmentek – erről nem nyilatkoztak, noha egyszer az adóhatóság százával fogdosta össze és hallgatta ki őket. A vizsgálatot aztán gyorsan megszüntették, Kézelő doktor doktort megvédték valakik, és az összevert tanújelöltek közül vagy kéttucatnyian közösen fogadtak ügyvédet; a rendőrség alig bírta eltussolni a dolgot.

A sajtóban időről időre valakik cikkeket írattak ellene bértollnokokkal, a vád az volt, hogy Kézelő az ugar néplélekszám csökkenésének egyik fő oka. Buta vád. Mindenki tudta, hogy az alacsony ugar átlagéletkornak és a páratlanul meredek ugar népfogyásnak a ki nem hordott terhességek nagy száma, a megszületett csecsemők többségének azonnali lemészárlása és a korai halálozás volt az oka.

Doktor Kézelő doktor minden kételkedés nélkül elfogadta a korszak uralkodó üzleti és politikai nézetét, miszerint az ember az utódai létrehozását illetően teremtői helyzetben van, és szabad akarattal bír. Ebből a szempontból bűne a korszaké, mely szülte őt.

Az, ahogyan dr. dr. Kézelő az ALARIMA-programban ügyködött, messze túlment irigyei minden lapos vádaskodásán. Erről a tevékenységéről azonban Kézelő doktor irigyei nem tudtak.

Csaknem bizonyos, hogy Dammy dr. dr. Kézelőtől szerzett tudomást az úgynevezett „akceleráció-kísérletekről”.

Nem ugar kutatás volt, természetesen, alapkutatásra Ugarhonban nem volt pénz. Kézelő doktor doktor gyakran megfordult Amerikában, s mint mozgékony, könnyen barátkozó, kiterjedt nyugat-balkáni kapcsolatokkal bíró illető, pénzmentes, de szigorúan viszonossági alapon, vagyis szellemi barterként, amit adóztatni nem lehetett, Amerika akkori nyugat-balkáni származású génkutatóival jó kapcsolatot ápolt, őket kolakmenci intézetébe meg-meghívta, az intézet pénzén ingyen etette, itatta és utaztatta Ugarhonban és a Nyugat-Balkánon, és alkalmanként ingyennőket vagy ingyenfiúkat tálalt fel nekik. A tanszékvezetőknek és intézetvezetőknek az ilyesmi világszerte a nem hivatalos kötelmeik körébe tartozott, mint azt az Iowa City-i dr. Hindibindi Handaban esetében is láthattuk.

Doktor Kézelő doktor többször is megfordult Pensacolában.

A nevezetes légierő-támaszpontot rég megszüntették, mert egy időben botrányosan sok új fejlesztésű gép potyogott a tengerbe, és a környezetszennyezést akkoriban már komolyan vették Amerikában. Csak idült nyugdíjasok éldegéltek ott és olyanok, akik véletlenül odaszülettek, de nem volt meg bennük a minimális vállalkozó kedv sem, hogy valahová mégiscsak menjenek. Rájuk kivételesen nem érvényes Villa Farkó találó megállapítása, miszerint „az ember kalandféreg”.

Pensacolában egy ügybuzgó republikánus, bár liberális hajlandóságokkal is bíró, lokálpatrióta polgármester rábeszélésére a választók megszavaztak némi pénzt egy halbiológiai intézet létesítésére. Az öregeket, akik a választók túlnyomó többségét alkották, az a szándék vezette, hogy nagyobb halakat pecázhassanak ki maguknak unalmukban, ez volt a kutatás bevallott célja, sőt lehetséges, hogy valóban a halak gyors növesztésének problémáival foglalkozott az a néhány reménytelen halbiológus, aki a pensacolai állást megpályázta.

Nem tartom megalapozottnak egyes történészek állítását, miszerint sellőket, vagyis lábak helyett halfarokkal ellátott nőket akartak volna létrehozni valóságosan. Nem mintha női nemi szervet a halfarok alá beültetni nem lett volna technikailag lehetséges akkoriban; semmilyen adat sem támasztja alá azonban, hogy már akkor kopoltyús embereket akartak volna gyártani hadviselési célokból, arra még várni kellett másfél évtizedet. (Kiemelés S. G. S.) Az is a rosszlandi maffia fejlesztése volt, akárcsak a makákó-denevér program; a megmaradt zsidó kopoltyúfejlesztőket részben Rosszland, részben Amerika vette meg, s ők aztán egymás ellen fejlesztettek tovább. Erről itt nem kell külön szólnom, mert a „Kopoltyúháború”, ez az akkor még csupán elviekben lehetséges technológiai háború, amely azonban a kémkedés szintjén valóságosan lezajlott, közismert, és Zsonna átvedlítése különben is jóval megelőzte.

Talizmánia a kopoltyús emberek gyártását betiltotta, és e tilalom betartatását világszerte szigorúan ellenőrzi. Talizmániát a Külvilággal együttesen érintő, igen kedvezőtlen fejlemény volna ugyanis, ha a földgolyó négyötödét kitevő óceánok mélyén egy másik, a szárazföldivel szemben ellenséges, elérhetetlensége okán pedig rendkívül veszedelmes halemberi civilizáció jönne létre. Az óceánokat ugyan bárki használhatja, de azok kizárólagos Talizmán tulajdonban vannak, erre nem árt a Külvilágot olykor figyelmeztetni. Szerencsére az olyan elmebeteg ötletek megvalósítása, mint az óceánfenéken létesítendő Mély-Atlantiszé, technikailag soha nem lesz kivitelezhető az óriási víznyomás miatt. (Kiemelés S. G. S.)

A pensacolai halbiológiai intézet egyik kutatója, egy észak-szlév származású fiatal hölgy, aki landvirrül is tudott még, a halzsírok tanulmányozása során új összefüggésekre figyelt fel. Az általa feltalált és később általunk tökéletesített akcelerációs eljárás Talizmán hazánk jólétének, mezőgazdaságunk csodálatos termékenységének alapja: nálunk a magból tíz nap alatt nő érett, learatható kalász. A gyártási titkot kénytelenek vagyunk megőrizni, mert a rosszléti társadalmakban – és ilyen az egész Talizmánián kívüli világ – a Lyukas Kőtalizmán tisztelete, vagyis az Élet tisztelete bizonyítottan megoldhatatlan még, ezért nekünk, az ő biztonságuk érdekében, sajnos egyedül kell gazdagnak lennünk egyelőre. Ilyen körülmények között természetes, hogy terményeink kilencven százalékát a Külvilágnak juttatjuk, ingyensegély formájában.

Gierułdzia Wickowicz (ejtsd Gájöruoudzájö Vájkovájk), a hamvasszőke, vékonyka, szerelmi ügyekben járatlan ifjú hölgy nem tudott ellenállni Kézelő doktor doktor kisugárzásának. Közrejátszhatott ebben, hogy doktor Kézelő doktor jól beszélt landvirrül, ugyanis egyik nagymamája a II. Világháború idején ifjú partizánként War-show-ból Kolakmencre menekült és ott ragadt. Kézelő doktort a szülei válása után ez az ugarul megtanulni mindvégig vonakodó idős hölgy nevelte fel, a hölgy akkor már nem partizán volt, hanem kiskereskedő, és giccsképeket árult. Kézelő doktor gyermekként kénytelen volt megtanulni landvirrül, hogy megértesse magát a nagymamával, ha ételhez és italhoz kívánt jutni.

A nagymama katonai pályára szánta kis unokáját, többször is befizette war-show-i militáns szellemű cserkésztáborokra, s hazatérő kis unokáját szigorúan kikérdezte az északi szlév forradalmi és szabadságharcos múlt minden jelentősebb vesztett csatájáról (az északi szléveknek győztes csatájuk ezer éven át nem volt).

Az északi szlévek éppúgy minden háborút és felkelést elvesztettek, mint az ugarok, és az ő nemzeti ünnepeik is egy-egy nagy-nagy vereség napján tartattak.

A braunbergi vereség századokon át a legnagyobb észak-szlév nemzeti ünnepnek számított. E vereség megünneplését a szétszórt északi szlév önkormányzatok a különböző emigrációs gettókban nemrégiben betiltották, mert világszerte ezen az ünnepen robbantgattak a terroristáik a leginkább, és a megtorlás világszerte annyira súlyos volt, hogy az észak-szlév emigrációt, a maradék észak-szlév népesség egészét tehát, kihalással fenyegette.

A XV. században a zsermánok az egész észak-szlév hadsereget – mintegy háromszázezer embert – lemészárolták a Braunberget átszelő Myszka-pataknál (zsermán neve Miechßka). A hagyományosan zsermán területen található szent tömegsír birtoklásáért az északi szlévek évszázadokon át elkeseredett hadakozást folytattak a zsermánok ellen, a tömegsírhoz legalább egy vékony szolgalmi utat szerettek volna vágni maguknak, és további hárommillió-kétszáznegyvenezer lelket vesztettek ezenközben. A „krew Myszki” (Miska vére) landvirr kiszólás erre a vereségre utalt, a századok során azonban jelentésváltozáson ment át: ma azt jelenti, hogy „holdtölte”; a havibajnak is, a terméketlen romantikus álmodozásnak is ez lett a neve landvirrül, Myszka pedig hatalmas termetű, szőke, szlév parasztlány lett az észak-szlév mitológiában, aki koponyatetőben sütött zsermán agyvelőt szokott reggelizni pirítóssal. Senki sem tudja ma már a világban szétszórtan élő és olykor-olykor még mindig robbantgató maradék északi szlévek közül, hogy Myszka nem egy nő, hanem egy patak neve, és eredetileg a medvék fürdési helyét jelentette (a medvék azóta azon a zsermánok által véglegesen megszállt vidéken jobbnak látták kihalni). A braunbergi vereség évfordulójának pompázatos ünnepét látta War-show-ban Vonna Bollog, erre még kitérek.

Hasonlóan nagy ünnep az ugaroknál az örökök ellen a XVI. században elszenvedett hatalmas nova-kovai vereség (a helység neve ma Nőkő), amelyben az ugar királyság teljes lovassága és gyalogsága elveszett, kb. négyszázezer ember és hatvanezer ló. Ezt az ünnepet az örökök tiltották be, amikor Ugarhont legutóbb elfoglalták és a birodalom legészakibb Szundzsukjának tették meg.

Első kolakmenci tartózkodásom alatt meglepődve értesültem róla, hogy az ugarok a nova-kovai vereséget titokban továbbra is ünneplik. Hogy miért éppen ezt, holott azóta sokkal nagyobb vereségek is érték őket, még az örökök részéről is, senki sem tudta kielégítően megmagyarázni. Arra hivatkoztak, hogy hát ilyen az ugar hagyomány. Az örökök ezt az ugar ünnepet betiltották, szintén kevéssé érthetően, hiszen egyik legnagyobb győzelmük volt a nova-kovai hajdan, de ők maguk, talán a számtalan győzelmükbe fásultan, nem ünneplik.

Nőkő nevéhez romantikus képzetek társulnak az ugaroknál: egy hosszú éposz főhősének, egy megrettent, ifjú, szűz ugar hölgynek kővé vált alakját asszociálják hozzá, akit az Ugarhonon átiramló minden csapatok minden tagja megerőszakol; az utolsó énekben a már kőszoborrá vált nőt erőszakolnák meg a hódítók, de „beletörik a bicskájuk”, ahogy a szólás azóta is tartja.

Arany-Alma Jonatán és Köröspartthy Vorkó, a két nagy ugar költő Vérnőkő növendő vérendezése című, gyönyörű nyelven megénekelt közös horroréposza, pornográf tartalma miatt, az örökök által leigázott Ugarhonban az ugar önkormányzat határozata folytán be van tiltva, tehát néha még gyerekek is olvassák. Az örökök újra meg újra kiadják ugarul, talán mert az époszban nincs utalás arra, hogy a hódítók bármelyike örök volna. (Feltételezem, hogy a Vérnőkő növendő vérendezésébe a kamaszokat érdekelhető pornográf részek miatt Zsonna legalábbis beleolvasott, noha erre utaló megjegyzése vagy szóhasználata nincs.)

Nem tudjuk pontosan, melyik sort melyik nagy költő írta; szakdolgozatok ezreit ihlette és ihleti ez a titok máig. Egyesek szerint az époszt a két költő eredetileg nem is kiadásra szánta, csak unalmukban viccelődtek egymással így. Akkor írták, amikor az egyik ugar szabadságharc leverése után mind a ketten bujdokolni kényszerültek, véletlenül és szakálltalanul összeakadtak egy úgynevezett fogadóban, nagy nehezen egymásra ismertek és megörültek. A fogadóból, kemény tél lévén, a járhatatlan utakon hetekig nem tudtak továbbmenekülni. Irodalomtörténészek szerint mind a ketten akkor szoktak rá a vegyes pálinkára, addig csak bort fogyasztottak, de a fogadóban bor nem volt, és nő sem akadt egy vén cseléden és a fogadós betegeskedő feleségén kívül, emiatt csapongó szexuális képzelgéseiket pálinkagőzös hosszú estéiken az époszba tették át. Az utak járhatatlansága miatt nem kellett attól tartaniuk, hogy a megtorló hatalom – az ugar csendőrök képében, akik az egyesült oesterbzerantz, rosszlandi, zsermán és frank hatalmat szolgálták ki éppen – rajtuk üt. Hóolvadásra aztán megjött az amnesztia, mindketten hazamehettek, a kéziratot ottfelejtették a fogadósnál, aki megőrizte és húsz évvel később, már a két nagy költő halála után, kiadta. Magam nem hiszem, hogy a két nagy klasszikus csak viccelni akart volna unalmában: túlságosan gyönyörű költői képek sokasága hemzseg e műben ahhoz, hogy szimpla paródiának lehetne minősíteni. Az mindenképpen megalapozatlan találgatás, hogy az éposznak a kocsmáros vagy a fia lett volna az igazi szerzője: a kocsmáros hengerovics lévén gyöngén beszélt ugarul, a felesége szlák lévén alig beszélt ugarul, akkor tízéves fiuk pedig költő lett ugyan, de urukafferül verselt; az urukafferek mindmáig legnagyobb nemzeti költőjükként tisztelik, Pityir Sindarics Pityirlics néven.

Magam is jártam Nőkő faluban, nincs ott semmi néhány nyomorúságos kunyhón kívül, csak egy összkeresztény templom vályogból, meg két, egymással vetélkedő kocsma, ahol noha-koha bort lehet kapni kimérve. E nevezetes bor mértéktelen fogyasztása garantáltan vakságot okoz. Válásra valamiért képtelen ugar férfiak utált feleségüket előszeretettel viszik Nőkőre egy kis italozásra, és az eredménnyel elégedetten, mentőkocsiban távoznak vele onnét. E barbár családi szertartást az örökök nem kifogásolják. Az utóbbi években külföldi párok is érkeznek ilyen céllal Nőkőre, elsősorban Zsermániából és Ongliából. Nemzetközi nőszervezetek mindent elkövetnek, hogy a feleségek figyelmét felhívják arra, hogy Nőkő a szemük számára végzetes hely lehet, de láthatólag kevés sikerrel, mert a nők körében a funkcionális analfabetizmus a mai ROW-ban jóval meghaladja a férfiakét. Ez a népszokás nagy üzlet a bennszülöttek számára, akik jó ideje ebből élnek. Ők persze nem a vacak Nőkő faluban laknak, ahol a viskók romantikusan nyomorúságos állapotát sok pénzt áldozva tartják fenn: márványpalotáikat kissé odébb, Újnőkő helységben építették fel, ahol az ősi noha-koha szőlőt termesztik továbbra is nagy-nagy ügybuzgalommal.

Sem az északi szlévek, sem az ugarok nem ébredtek rá, hogy „nem a háborúkat kellene megnyerni, hanem a békéket nem lenne szabad elveszteni”, mint Licó Steffő, a jelentős ugar politológus javasolta, teljesen hiába. Kézelő doktor doktor magatartásában az egyetlen szimpatikus vonás az, hogy a nagymama harcias vonásai tökéletesen hiányoztak belőle, és a sugallt katonai pályától radikálisan elfordult.

A Pensacolában senyvedő Gierułdzia szívét megejthette, hogy Kézelő nem vájkovájknak, hanem „vickovicsnak” ejtette a vezetéknevét, keresztnevét pedig szintén úgy, mint ő maga: „gjerúudzsa”. Akárhogyan történt is, egy szép nyár végi óceánparti összebújós estén Gierułdzia pihegve dr. dr. Kézelő fülébe súgta halzsírkutatásainak titkait.

Az ilyen nyár végi esték valóban páratlanok Pensacolában, magam is tapasztaltam, amikor megtekintettem Gierułdzia szerény sírját: az ég olyan rózsaszínű, de szó szerint rózsaszínű, bár kissé lilába is hajló, mint az a dr. dr. Kézelő csak landvirrül beszélő nagymamájának boltjában egykor árult ócska festményeken látható.

Birtokomban van e giccsképek közül egynehány. Cigániában szereztem be őket elég drágán, tényleg rendkívül randák, és bizonyos, hogy a nagymama boltjából valók, az volt a szokása ugyanis, mint ezt egyszer dr. dr. Kézelő megírta, hogy minden kép hátuljára ráírta: „Za ojczyznę walczyłam do końca swego życia”, vagyis: „A hazáért harcoltam egész életemben.” A harcias nagymama tudta, hogy vackokat árul, de úgy gondolta, vagyonán egyszer majd fegyvereket vásárol a hazának. Amíg élt, hazája független maradt, és pechére nem volt ki ellen harcolnia éppen.

Gierułdzia kutatásairól a Talizmán szempontból hadászatilag fontos, általam is ismeretlen részleteket mellőzve annyit mondhatok, hogy férfitársaság híján unalmában halzsírkivonatból kezdett mindenfélét kotyvasztani, és meglepte, hogy az egyik speciális halzsírkivonattal locsolt ikrák két-három nap alatt kifejlett halakká nőttek, és az edényeket megállíthatatlan növekedésük közben úgy törték szét, mint a jéggé fagyó víz, ha egy bedugaszolt palackot teletöltenek vele.

Gierułdzia nem volt képzett kutató, egy képzett kutatónak eszébe se jutott volna olyan esztelenség, hogy halzsírkivonattal locsoljon halikrákat. Ilyesmit az ember csak végső elkeseredésében, a halálosan unalmas, noha bájos és lila-rózsaszínű egű Pensacolában tehet. Annyira azonban volt okos Gierułdzia, hogy miután megbizonyosodott róla, hogy a halakat nem valamelyik részeg horgász dobálta szét a laboratóriumban, hanem ott nőttek naggyá a kaviárból, eszébe jutott, hogy a halzsírhoz hasonló, önnövesztő anyag az emberekben is megtalálható netalán.

Gierułdzia nem sejtette, amit mi már tudunk, hogy az időgének felfedezésének küszöbére érkezett. Doktor Kézelő doktor sem sejthette, amikor Gierułdzia a felfedezése lényegét a fülébe súgta, hogy az emberi egzisztencia titkának a közelében jár. De azt megérezte, hogy ezzel a dologgal valamit lehet kezdeni. Mi már tudjuk: időgén minden élőlényben van, de csak az emberi agyat fertőzi meg, a többi élőlényben a tudatot hordozó velőig vagy törzsig nem jut el. Ennek a teremtői fertőzésnek köszönhető az emberi nem léte egyáltalán, mint mi már tudjuk.

Feltűnő, hogy a kolakmenci Gyerehin, a megalakulása után szinte rögtön, óriási mennyiségű ikrát rendelt Észak-Szléviából. Rendelhették volna a kaviárt Rosszlandból is, az olcsóbb lett volna. Ebben az ésszerűtlen döntésben dr. dr. Kézelő befolyását sejtem. Erről a megrendelésről is leszedhette magának a sápot.

A kísérletek titokban folytak, dokumentum nem maradt fenn róluk, csak az, hogy a kolakmenci Gyerehin néhány munkatársa panaszolta: alig van nap, hogy halat ne kéne enniük az intézet menzáján. Jó hal, finom hal, nem is szálkás, az adag hatalmas, de mégis egyhangú táplálék az ilyen, írták magánleveleikben panaszosan, és gúnyosan utaltak arra, hogy a globálkeresztény bigottságáról nevezetes Észak-Szléviában ezek szerint minden nap péntek. (A levelek nincsenek archiválva, ugar tudattal bíró kolakmenci családok birtokában vannak a mai napig, másolatban szereztem meg őket.)

Doktor Kézelő doktor páciense volt vagy tizenhat évvel korábban az a házaspár, amelynek gyermekén e gyorsítást, a CHH-fejlesztés mellékműtéteként, elsőként alkalmazták.

Nemcsak a három vulvát nyitották meg neki, hanem ennek a bizonytalan és bizonyítatlan fejlesztésnek az első humán érintettje is ő volt. Hihetetlen, elképesztő, döbbenetes felelőtlenség tudományos szempontból. Még állatkísérleteket sem végeztek ebben a témában, és nyomban emberen próbálták ki. Nem érdekelte őket, hogy e kétféle kísérletbe az operált személy kétszeresen is belehalhat. Nem érdekelte őket semmi, csak a profit. Ha belepusztul, kerül más, akin kísérletezhetnek megint.

Így működött a Reménytelen Sok Ezer Év tudománya.

El sem lehet képzelni, mennyi pénzt kaphatott dr. dr. Kézelő azért, amiért az Eladástudomány és az eladhatósági maximum elveit emberre alkalmazta. Számlák nem maradtak fent, az örök behatolás idején rengeteg ugar írásos anyag elégett, és az ilyen tranzakciókról számlát úgysem adtak soha.

Az akkori Glóbus elit üzemeiben a kiadások harmadával sohasem kellett elszámolni, ez íratlan szabálynak számított akkortájt: ezt a hányadot költötték korrumpálásra. A Központ, titkos működése miatt, még kevésbé tartozott elszámolással, korrumpálásra – hallgatólagosan – negyvenöt százalékot költhetett.

Doktor Kézelő doktor ebből a hányadból részesült.

Ebből vehette meg nevezetes bálnavadászhajóját, amely Kronland partjainak közelében egy vihar során nyomtalanul eltűnt. Kézelő doktor doktor is rajta volt; a bálnazsírnak az emberi élet meghosszabbítására gyakorolt áldásos hatását óhajtotta a helyszínen tanulmányozni. Az a néhány bálna, amely véletlenül megmaradt, valahol Kronland felmelegedett vizein úszkált akkoriban légszomjasan. A bálnák a mi korunkra teljesen kihaltak, vízilóba és elefántba való oltással megkísérelt újjáteremtésük – még a Talizmán tiltás előtt – nem vezetett eredményre.

A hajókatasztrófa után lefolytatott vizsgálat megállapította, hogy doktor Kézelő doktor a hajó kapitányaként is ténykedett, nemcsak kéjutazó tulajdonosaként. Nem értett hozzá, azt a vihart túl lehetett volna élni. Kézelő doktor doktor semmihez sem értett, voltaképpeni szakmája nem volt ennek a kétszeres doktornak, és ebbe pusztult bele. Azt hitte, végre ért valamihez. A szolgonclélek kutatására szakosodott tudósok egyetértenek abban, hogy ez így szükségszerű.

Az első akcelerált leány szüleit, valamint magát a leányt is doktor Kézelő doktor választotta ki Kolakmencen, Pisneky üzleti feltételeinek figyelembevételével.

Bár erről adatok csak gyéren állnak rendelkezésemre, úgy vélem, Kézelő dr. dr. a házaspárok ezreit fogadta, és elvégeztette velük az összes értelmi, érzelmi, szellemi és fizikai tesztet, amit Pisneky bocsáthatott a rendelkezésére. Ahogyan a sorozathibás gépkocsikat a gyártók, úgy hívta vissza tizennégy-húsz évre visszamenőleg azokat a házaspárokat, amelyeknek egykor nemzési és foganási tanácsokat adott. Minden szempontból átlag alatti házaspárt kereshetett szorgalmasan, mégpedig egy százas skálán ötven alatt legalább hét-nyolc ponttal.

Kétszer kellett e házaspároknak dr. dr. Kézelő előtt megjelenniük, mert a népszerű nemzési és foganási tanácsadó ezekért a meghallgatásokért is kért pénzt, méghozzá előre. Kicsi pénz volt, különösen azokhoz a milliókhoz képest, amelyeket az ALARIMA-programért kapott, de „a pénzéhes ember egy lyukas garasért is lehajol”, mint a korban tartották. Az adatért egyik kedves tanítványomnak tartozom hálával, aki a Kézelő-hagyaték jelentéktelennek vélt sajtpapírjait Kolakmencen nemrégiben előásta.

Kézelő először akkor kérte a pénzt, amikor a szülőkkel kitöltette a Pisneky által összeállított kérdőíveket, másodszor pedig akkor, amikor értékelte nekik. Ez már jelentős bevétel lehetett. A dolog sürgősségére való tekintettel nem mindet fogadta dr. dr. Kézelő maga, bizonyára rosszul fizetett kérdezőbiztosokat is alkalmazott, ez szokás volt akkoriban.

Az egyik házaspár esetében nyilván épp az az értelmi-érzelmi-lelki-szellemi-testi százalékpont jöhetett ki, amit Pisneky szigorúan megszabott. Így kell lennie, ha Kézelő épp őket választotta.

Nem maradt fenn azok listája, akiket dr. dr. Kézelő 42-43 százalékra becsülvén, a háromvulvájúságra jelölt lányok megfelelő szüleinek tartott. Bizonyos, hogy volt ilyen lista, valahol talán még lappang. Minket azonban nem az amúgy is elmaradt tömegtermelés előkészületei érdekelnek.

A prototípus legyártása céljából legalkalmasabbnak a kolakmenci Bísztő Zsonnát tartotta dr. dr. Kézelő.

Elképesztő a számomra, hogy ezt így, ilyen egyszerűen és tárgyilagosan leírom. Holott, akárcsak a többi Talizmán polgár, Zsonna tiszteletében nőttem fel kicsi korom óta én is. Más azonban egy végleges döntés eredményét örökül kapni, problémátlanul bemagolni és mintegy természettől együtt élni vele, és más a döntés egykori folyamatába utólag betekinteni. Történhetett volna másképpen is, és akkor Bísztő Zsonna leélhette volna a Teremtőtől adományozott egyszeri életét úgy, mint bárki más. Valószínűleg nyomorult élet lett volna, de emberi. Könnyen megtörténhetett volna, hogy másra esik dr. dr. Kézelő választása; lehet, hogy a helyette kijelölt másik ugar leány nem tanúsított volna olyan mérvű szentséget, mint a szenvedések során gyönyörű lelkűvé érett Zsonna, és akkor ma Talizmániának nem ő, sőt, még csak nem is az a másik ugar leány lenne a szentje. Döbbenetes belegondolni ebbe.

Bísztő Gyalla, az apa, a visszahívásakor negyvenöt éves volt és munkanélküli. Az érettségit elégségesen még letette, de aztán nem tudott tovább tanulni, és alkalmi munkákból vagy segélyekből vegetált, mint Ugarhon munkaképes lakosságának ötvennégy százaléka.

Kolakmencen dúlt a tiltott kutyafuttatás, a büntetendő kutyaviadalok szervezése, mindenfajta kutyából, a legmacskásabb küllemű és jellemű icuri-picuri ölebből is harci kutyát próbáltak előállítani, és Bísztő Gyalla bérelt kutyaáldozatként kereste az italra valót a leggyakrabban. Nem volt ez veszélytelen foglalkozás, mert a vadított kutyák a védőruhát néha mégis átharapták, illetve esetenként szándékosan rossz minőségű védőruhát adtak az aznapi áldozatra, hogy a kutyák tízezer évek alatt kialakított gátlásait letörjék és az emberi vér szagát megkedveltessék velük. Bísztő Gyalla komoly sérüléséről nem tudunk, ami nem jelenti azt, hogy nem volt. Számos bérelt kutyaáldozat halt bele a sérüléseibe a helyszínen, ahová orvost, értelemszerűen, nem hívtak. A maffia azzal is kísérletezett ekkoriban Ugarhonban és Szlákiában, hogy a kóbor kutyákat együtt, hordában vadítsa még jobban el; a kísérlet részsikerrel végződött, a kutyák még jobban elvadultak, de a hordából kitörtek és magányosan őrjöngve haraptak meg boldog-boldogtalant. Farkassá visszaváltozni már nem, kváziemberré fejlődni még nem tudtak a boldogtalanok. A Talizmán álláspont világos: amelyik kutya a mi törzseinkhez akar csatlakozni, csatlakozhat. Amelyikük emberre támad, azt a csipfegyverünk még a sérülés okozása előtti pillanatban megsemmisíti. Ez természetesebb, engedékenyebb és humánusabb kutyaszelekció, mint az idomítás, akár szelídítésnek, akár vadításnak nevezik a Külvilágban.

Bísztő Gyalla felesége, született Karmenják Ezüstke takarítónő volt abban a kórházban, ahová Bísztő Gyallát sok évvel korábban egy verekedés után beszállították, és lépsérülését műtéttel, horzsolásait és karcolásait kenegetéssel gyógyították. A két fiatal a kórházban mindjárt össze is esküdött; a kórház másodállású lelkipásztora adta össze őket, aminek megvolt az az előnye, hogy nem kellett fizetni érte, az állam fedezte, mert a feloldozási szolgáltatást haldoklók számára találták ki (az esketés nem volt tiltva, a törvényhozók erre nem is gondoltak).

Bísztő Gyalla minimális munkanélküli-segélyt kapott, Bísztő Gyalláné született Karmenják Ezüstke továbbra is a kórházban dolgozott takarítónőként – időnként ételosztáskor, altatáskor és kötözéskor is segédkezett, nemigen volt kisegítő munkaerő akkoriban az ugar kórházakban –, mégpedig a minimálbér háromnegyedéért, ami még Ugarhonban is botrányosan szerény jövedelemnek számított, nem érte el a napi 1,33 tallárt. Karmenják Ezüstke nem kívánhatott túl sokat a sorstól, mert amikor doktor doktor Kézelő visszahívta, még mindig ugyanabban a kórházban takarított.

Egyetlen lányuk született: Bísztő Zsonna. A középiskola első évét fejezte volna be éppen, gyönge eredménnyel. Az év végi osztályzatait már nem kaphatta meg. Félévkor két tárgyból volt az ötös skálán kettese, nyolc tárgyból hármasa, egyetlen négyesét rajzból kapta. Kolakmenci örök barátaim ásták elő Zsonna félévi bizonyítványát nemrég, és küldték el a kommunikátorom címére, mert én már jó ideje nem látogathatom meg őket. Isteni csoda, hogy ez a bizonyítvány, ennyi idő múltán, előkerült.

A Bísztő név eredete homályos.

Andrew Body (akinek eredeti neve Badi Ende volt, erről nyugatosított Andrew Bodyra, ráadásul keresztnevét az első helyre írva, ami a fordított ugar névhasználat szerint idegenszerű, ezzel is botrányt akart okozni), a XX. század elején ezt írta egy hírhedett cikkében:

 

Énnekem ugarokról senki ne beszéljen, de főleg az összes ugar anyanyelvű ugar állampolgár fogja be a száját! Ugar mint olyan, már évszázadok óta nem is létezik: az ugarok, mert alkatilag gyöngék voltak a történelem viharaiban megállni, mind egy szálig kihaltak, s Mugróniában csak zsidók, cigányok, szlákok, szlékek, hengerovicsok, pribekovicsok, kis- és nagy druidácsok, rommakákok örökök, alsó-zsermánok, gül-gülök vacki-vackok, törmi-termilékek és más töredék népségek laknak, de törzsökös ugar már egy sincs közöttünk, hacsak én nem egymagam, aki rommakák, szlák, gül-gül és kis-druidács ősöktől származom, és csak azt fájlalom, de azt nagyon és mindenek felett, hogy nincsen bennem vére sem hódító-gyilkos öröknek, sem számító-gajdos zsidónak, sem alattomos hengerovicsnak, sem nyírettyűző bakó-cigánynak, sem buta nagy-druidácsnak, sem über-önző felső-zsermánnak.

 

Body cikkének igazságtartalma 87 százalék. Törmi-termilékek soha nem éltek ugar területen, alsó-zsermánok pedig Mugróniában óvakodtak letelepedni, inkább Rommakákia és Szlákia külső, ugarok által lebecsült és hódítatlanul hagyott területeit választották. A soknemzetiségű Mugróniát az ugarok hatalmilag századokon át uralták, etnikailag azonban többségbe soha nem kerültek benne. Andrew Body idején Mugrónia még éppen létezett, együtt ment tönkre az ország és a költője.

Ezért a cikkéért Bodyt perbe fogták és kéthavi elzárásra vagy ötszáz kuruna megfizetésére ítélték.

A korabeli liberális sajtó zajongott, a konzervatívok diadalünnepet ültek. Bodynak nem volt ötszáz kurunája, talán húsz sem akkor: „kék szajhának” titulálva éppen vérig sértette nagy szerelmét, a híres-hírhedett, általa halhatatlanná énekelt Dúlát (valódi neve Baronnay Ladonna), akinek megértő, elnéző, irodalombarát férje a költőt hosszú éveken át eltartotta. Nem tudjuk, miért éppen kéknek nevezte szerelmét, talán a selyemharisnyájának a színére utalt ezzel, amelyet csodálatos himnuszokban dicsőített az egekig e sértés előtt és persze utána is. (Ugar irodalomtörténészek egyébként egykori számlákat bogarászva kimutatták, hogy Dúla a lila és a rozsdabarna harisnyákat szerette, és kék harisnyája nem volt egy sem.) Body ezt megelőzőleg részegen, ahogy szokta, egymás után felpofozta zsigar mecénásait, akik a kocsmából megpróbálták a szállodai szobájába vonszolni, köztük a bor- és textilnagykereskedő báró Héthy Dánót is, Dúla férjét. Leghívebb hívei sértettségükben tehát átmenetileg éppen elfordultak tőle.

Body a hatalom megszégyenítése céljából börtönbe akart vonulni büszkén, mert tudta, hogy a tömlöc kapujáig irodalomrajongók ezrei kísérnék a fókaprémmel szegélyezett fekete kecskebőrlebernyeget, amit akkoriban hordott, és irodalomrajongó, hódoló nők vetnék rá magukat az úton mindenki szeme láttára, perzsabundájuk alatt pucéran loholva utána, benne az ugar megváltót tisztelve, ámde nagyszabású terve kudarcot vallott: kártyapartnerei a pénzt a háta mögött összeadták, és a börtönt Body megúszta.

Emiatt annyira dühös lett, hogy ellenük, nagylelkű hitelezői, legönzetlenebb barátai ellen írta meg legepésebb versét, a Tök királyok, kőr dámák: lyuk, lyuk, lyuk! című nagy szatirikus-pornográf époszt. Nem akadt lap vagy kiadó, amelyik közölni merte volna sem akkor, sem később, így kéziratban maradt fenn csupán Lyuk-lyuk-affér címen. Kolakmencen jártamkor is csámcsogva idézték zaftos részeit az ugarul még beszélő ugarok. Kézirata soha nem volt a kezemben, fejből idézték ismerőseim e pornográf paródiát, mint megannyi, egykor könyv alakban is megjelent, azóta elporladt nagy ugar művet.

Nem idézek e pornográf paródiából több ok miatt: a mi világnyelvünkön nincs annyi illetlen kifejezés, mint Body ugarjában, lefordítani tehát eleve reménytelen lenne, másrészt a reménybeli Talizmán olvasót ennyi ocsmányság e máskülönben valóban nagy költőtől szükségtelenül elriasztaná.

Faggattam olvasott, kulturált, nyelveket beszélő, az ugarok iránt engedékeny örök közhivatalnokokat, mert köztük is akadnak ilyenek, de egyikük sem hallott sem a fent nevezett cikkről, sem az époszról. Ennek egyértelműen az ugar öncenzúra az oka, Andrew Body életműve ugyanis a mai Északi Szundzsukban nincs betiltva, sőt verseinek díszkiadásai jelenhetnek meg az örök uralom alatt, mert az örökök ellen, akik akkor még néhány ezer kilométernyire éltek az utolsó napjait élő Mugrónia délkeleti határától, Body soha nem írt egyetlen sort sem, nem volt rá oka. Ha sejtette volna, hogy e vad hordák az ő európainak gondolt és remélt, imádott-gyűlölt Kolakmencét elfoglalják egyszer, és ott a magas kultúrát, benne az ő verseivel, a szellemileg leromlott ugar tömegek ellenében fogják képviselni, vagy öngyilkos lett volna, vagy felhagyott volna az írással-ivással.

Az Északfény című lap főszerkesztőjét hathavi elzárásra ítélték Andrew Body cikke miatt, amit le is ült, mert megváltani nem volt elég pénze; azontúl a lapot minden más lapnál szigorúbban cenzúrázták, csaknem minden száma fehér oldalakkal jelent meg, a hirdetők és a bankárok elfordultak tőle, és a lap tönkrement. Sok cenzúrázott, fehér oldal maradt fenn belőle a kolakmenci Andrew Body Nemzeti Könyvtárban, mint ottjártamkor tapasztaltam, ezeket minden további nélkül kiadják olvasásra. (Ez az egyetlen könyvtár ma Kolakmencen.)

A főszerkesztő, Ozsova Thádé, e botrány után nem sokkal belekeveredett az egyik forradalomba, a leverése után emigrált, és szegényen, mindenkitől elfeledve halt meg Venniában; a temetésén ketten voltak összesen, a fia meg a rabbi. Andrew Body temetésére félmillió ember ment ki a háborúból forradalmakba ájuló országban, amely éppen akkor veszítette el területének háromötödét, s vált a középhatalmi, gazdagodó, bár politikailag nem független Mugróniából kicsike, jelentéktelen és reménytelen, szabad és független Ugarhonná, ahogyan a bús tekintetű Body előre megjósolta.

Egy Ozsova-leszármazottal, Thádé törvénytelen fiának dédunokájával, a moszolám világi pappal, Begffy Alpárkürddel magam is találkoztam Kolakmencen, de ő már csak örökül beszélt, és a vámhivatalnak volt magas rangú tisztviselője. Az ő külön engedélyével hoztam el Kolakmencről mindazon másolatokat, több tízezer oldalt, melyeket az ő segítsége nélkül az örök hivatalnokok a mai napig ráérősen tologatnának asztalról asztalra a cenzúrahivatalban, én pedig nem tudtam volna miből dolgozni. Ugyanis, mondanom se kell, az örökök memóriatárolót nem engednek se be, se ki, középkori módon mindent papíron kell cipelni.

Nem tudjuk tehát, ez a „bísztő” ugar vagy egyéb szótőből való-e, az ugar nyelvtörténet nem tud róla, de éppúgy nem tud róla semmilyen régen és ma használatos civilizált nyelv sem. Túlzottnak tartom a neoindogermán nyelvészkedők tudálékos okoskodását, mely e nevet a „beast”, vagyis a „vadállat” szóval hozza rokonságba. Indogermán átvétel az ugar nyelvben kevés van, mindet megnyugtatóan feltárták, a „bísztő” szó nincs közöttük.

A rommakákok szerint a Bísztő név a rommakák „bisturiu” (szike) elugarosított, elrontott változata; eszerint Zsonna felmenői rommakák sebészek lettek volna; ezt a szlévek cáfolják, szerintük a „bystry, bystra, bystro” szó szlév, és „gyors” a jelentése, ezért Zsonna ősei szlév nemzetiségű lovas futárok vagy bocskoros gyalogpostások lettek volna.

Bísztő Gyalla keresztneve ismert pogánykori ugar keresztnév: megalázott és karóba húzott hívei által – utolsó vacsoraként – elfogyasztott, hevített vasrácson sült népvezért jelent.

Az ugaroknál az elégetett embert a középkor végéig rendszeresen feltálalták és megették. Egyesek szerint ez az évezredeken át újra meg újra beálló húshiányos állapotra vezethető vissza, aminek az a következménye, hogy az ugarok a mai napig átlagosan két és fél, három centivel alacsonyabbak, mint a környező népek átlaga. Egy cikkemben azonban már kimutattam, hogy nem őseredeti ugar szokásról van szó, a művelt keresztény Európából vették át ezt is egyebek között, és ott is inkább antropológiai mélye lehet, nem saját fejlemény. (Dammy meggyilkolásakor ez az atavizmus tört fel a mélyből, lásd később.)

A Talizmán vallás ellenségeinek találgatását, miszerint a „baszorkám”, ami boszorkányt jelent, az illetlen „basz” – nyom, dug – tőből származik, s ennek népnyelvi változata lenne a „bisz”, nem lehet elfogadni. Átlátszó próbálkozás ez, hogy Szent Zsonna vezetéknevét ocsmány módon lejárassák. Nincs és nem volt az ugar nyelvben „basztó” alak soha.

Az az érvük, hogy a mai ugarban is létezik még „bizbaz”, vagyis zsugorított hímtag, történelmietlen. A „bizbaz” szó a zsugorított hímtagra évtizedekkel Zsonna halála után született csak meg, azt követően, hogy az örök–ugar háborúban az örökök levágott, szárított és hosszú műselyem madzagra kötött ugar hímtagfüzérek ezreit küldözgették Sztrambolba kiállítás céljából, hogy a győzelmi jelentéseiket valamivel, aminek az örök tömegek örülhetnek, szemet gyönyörködtetően alátámasszák.

Zsonna édesanyjának a neve is különös, a vezetéknevének (Karmenják) van valami szléves beütése. A név első szótagja, a „kar” a szibérmasszív-kumcsatkai korban az ősugar nyelvben azt a testrészt jelentette, amit mi „arm” néven tisztelünk. Erre később ugar szó egyáltalán nem maradt, lásd „hón”, ami nincs, csak hónalj létezik. Létezik viszont „hónhatalom”, ami az összes rendőrség, csendőrség, milícia, polícia és magánhadsereg összefoglaló neve (világnyelven körülbelül ez az „army”). A „karének” nem azt jelenti, hogy az ugarok a karjukkal dalolnának: ez a „kar” a „chorus” ugar változata. Az ugarok az „arm” szó híján mindent, amit mi karral végzünk, a vállukkal, a kezükkel, a nyakukkal csinálnak. A „kartalanítottság” nyelvi jelenségéről ugar filozófusok köteteket írtak össze, és e szó hiányában az ugarok évezredes keserű tapasztalatainak, az adekvát cselekvési lehetőségektől való folyamatos megfosztottságuknak a nyelvi lenyomatát látják.

A szléves hatás a név másik két szótagja által váltódik ki az emberben, nem mintha lényeges tartalmat hordoznának. A „menjak” egyes szlév szakértők szerint a „menjati”, vagyis „változtatni” igéből jön, és „megváltoztatott” értelemmel bír. Misztikus szlév névmagyarázók szerint anyai ágon Zsonna az átváltozásokra készen született. Mint minden misztikus magyarázat, ez is butaság.

Az Ezüstke keresztnév ugar nyelvújítási képződmény, egyik változata az Aranyka, másik változata a Bronzi, bár az férfinév, talán a zsermán Honzi alaki hatására, ami a Jochonß rövidítése. Nem tudunk róla, de igen valószínű, hogy Ezüstkének nővére is volt, aki az Aranyka nevet viselte, az ugar családokban elfogadott gyakorlat volt ugyanis két egymás után született lányt így elnevezni. A murmurmur Testesültek Könyve – a valaha megszületettek és meghaltak világméretű listája –, amelyben Karmenják Ezüstke mint gyilkos szerepel, nem tud Karmenják Aranykáról, de attól még élhetett; a murmurmur Testesültek Könyve, sokszor bebizonyosodott már, nem teljes, például a mi Bísztő Gyallánkról sem tud, csak bizonyos Ellek Bistoe-ről, aki íjászmester volt Rommakákiában és puszta kézzel fogdosott sasokat, valamint Elemerz Bystóról, aki a war-show-i média főelnöke volt a XXI. század elején, amíg le nem lőtték észak-szlév alapisták. Szerepet játszhat ebben a murmurmurok antialkoholizmusa: alkoholista egy sem szerepel a Könyvükben, így Andrew Body sem. Shona Bisto természetesen szerepel a murmurmur nyilvántartásban, és korrekt módon Talizmán szentként van aposztrofálva.

Bísztő Gyalla és Karmenják Ezüstke valamikor biztosan fölkereste nemzési és foganási tanácsért dr. dr. Kézelőt, ha az épp őket választotta ki vagy másfél évtizeddel később. Az első időpont ismeretlen, de a mi történetünk előtt kb. tizenhat-tizenhat és fél évvel lehetett. Visszahívásukra nem sokkal azután kerülhetett sor, hogy Dammy Kolakmencre tette át a székhelyét.

Pisneky kérdőíveit Kézelő doktor ez alkalommal biztosan kitöltette velük.

E kérdőívekből egy sem maradt fenn, bizonyára titkosították, majd a botrány idején törölték őket, de van okom feltételezni, hogy olvasni és írni nem kellett tudni a kitöltéséhez, csak ábrák és képek mellé ikszet, keresztet vagy karikát rajzolni. Ilyen kérdőívek kitöltése alapján szerződtették Ázsiában a forodor-munkásokat, ezekből néhány megmaradt. Az ilyesfajta kérdőívek világhasználatra készültek, és a világban akkortájt a valóságos és funkcionális analfabetizmus már felölelte a globál lakosság kétharmadát. Korabeli ugar adatunk nincs, állami szeméremből. Pisneky globál használatú kérdőíveit dr. dr. Kézelő az eredményesség jogos reményében használhatta.

Fennmaradt azonban egy elképesztő magnókazetta Los Alamosban, a szupertitkos alagútban, amelyet két évtizeddel ezelőtt berobbantottak, hogy semmi onnét napvilágra ne kerülhessen. Ez az anti-Talizmán terrorista robbantás nem volt sikeres: ugyan a merénylők több évszázaddal korábbi technológiát, úgynevezett „puskaport” használtak, amit az érzékelők nem mutattak ki már, az ötlet tehát nem volt szellemtelen, ám a merénylők nem tudták, hogyan kell a puskaporral bánni, ők elégtek, de az adatok nagy része megmaradt. (Azóta Los Alamost, e messzi, bekerített Talizmán erődöt elvesztettük, remélhetőleg csak átmenetileg; én harmincegy évvel ezelőtt másoltam le a kazettát szerencsére, mert akkor már évtizedek óta ezt a történetet kutattam. A távoli Los Alamost nem védte a szivárványhártya, amely Talizmániát igen; ebből is látható, mennyire elsőrendű feladatunk a hártya folyamatos fenntartása.)

Ezen a felvételen kiválóan hallható mind dr. dr. Kézelő behízelgő tenor hangja (elnyújtott, élőbeszédben is éneklő „á”-i és „é”-i az ugar hangtanászok örömére szolgálhatnának, ha nem húzták volna csaknem mindet karóba a legutolsó örök hódításkor), mind Bísztő Gyalla rekedt, alkoholista baritonja, mind Karmenják Ezüstke fásult, színtelen altja.

Azokból a hetekből a szülőkről mozgó- vagy állókép nem maradt fenn. A műtét idején el voltak zárva Ugarhon legmagasabb hegyének, a Végesnek még éppen létező, s a szénmonoxid légszennyeződéstől nem sokkal később beomlott híres cseppkőbarlangjába. Karlinával való találkozásukat a botrány után lehetőleg mindenünnen törölték, de néhány felvétel mégis megmaradt. (Karlinának szép gyűjteménye lehetett ezekből a felvételekből, lásd később; Rommakákiába nem jutottam el, ott talán megvannak még.)

Az általam ismert képek alapján Bísztő Gyalla szőrös képű, sunyi alak, haja mosatlanságtól zsíros, egészében másnapos jellegű testtel bír; homloka alacsony, nyaka szinte nincs, ádámcsutkája zsírpárnás, potroha az ivástól megereszkedett, lábai vékonyak – ezt tőle örökölte a leánya, mert anyjától nem örökölhette –, kézfeje bütykös, tenyere izzad, válla széles teherhordó váll, feneke a munkanélküli ücsörgéstől tekintélyes. Kolakmenc piacain ezrével ücsörögtek a munkanélküliek akkoriban, kártyáztak vagy sakkoztak, és várták, hogy a „korbácsos cigányok”, az ugar gazdagok tagbaszakadt testőrei és intézői, aznap pont őket válaszszák alantas, akkor már cigányok által sem vállalt segédmunkára.

Meglepően sok cigány élt ekkoriban Ugarhonban, akárcsak a környező államokban is, noha Cigánia már másfél évtizede megalakult, és Ugarhon elvileg maradéktalanul megszabadult tőlük. A cigányok életszínvonala azonban a történelem első független cigány – csikány – államában jóval alatta maradt a kisebbségi sorban senyvedő cigányokénak, és aki csak tehette, a szomszéd országokba vándorolt, így a cigányellenességéről hírhedett Ugarhonba is. Az ugar alapisták azt állították, hogy az ugarhoni cigányság létszáma Cigánia megalakulása után még nőtt is. Ez minden bizonnyal túlzás, de tudunk róla, hogy a szabad, független és demokratikus Cigániából olyan cigány törzsek is ugar területre menekültek, amelyek korábban soha nem ott éltek.

Karmenják Ezüstke széles medencéjű, kiugró arccsontú, vastag combú, trampli bokájú és lúdtalpas, dereka gyakran fáj; félhosszú, kócos hajának színe barnásszőke, mellei nagyok és lógnak, hasa lapos – a sok takarítástól, hajladozástól –, keze lapátszerű, szeme kék és szűk. A primitív nők többnyire szűk tekintetűek, ez ma is így van, mintha láthatatlan szemellenzőt hordanának, mint egykor a teherhordó lovak, csodálatosan tiszta, bár primitív vallásos hajlandóságuknak megfelelően.

Két korabeli alsó szintű bérrabszolga, egy férfi, egy nő.

Fiatalon lehetett valamicske megtakarított pénzük, különben nem merészkedhettek volna dr. dr. Kézelő színe elé foganási tanácsért. Karmenják Ezüstke egészen biztosan szedett a nyomorult, kiszolgáltatott ugar betegektől hálapénzt. Az ugar betegek mindenkinek fizettek akkoriban rémületükben, mert ennek híján a kórházban sem ennivalót, sem gyógyszert nem kaptak. A takarítónő helyi hatalmasságnak számított: a kórtermekbe besíbolt élelmet kidobhatta, ha nem fizettek úgynevezett „jattot” neki is.

Akkoriban már nem fridzsiderek álltak az ugar kórtermekben vagy a folyosókon, hanem ismét jégszekrények, amelyekbe a jeget fából tákolt kocsikon szállították vidékről, ahol vermelték, akárcsak száz-százötven évvel korábban, azzal a különbséggel, hogy a kocsit már nem lovak, hanem emberek húzták, mert az embererő lett az olcsóbb. Az ugar kórházakban gyakori volt az áramszünet, mert az intézmény a villanyszámlát nem bírta fizetni. Kolakmencen egyébként is gyakran léptettek életbe áramkorlátozást technikai hibák miatt vagy takarékosságból, egyes kerületeket ki-be kapcsolgatva, minden áttekinthető rendszer nélkül; a fridzsiderekben minden megrohadt, a kórházak vezetősége az ételmérgezési pereket nem vállalta, a fridzsidereket eladták hulladékként. A kórházak a betegnyilvántartást szintén kézzel, füzetekben vezették már ekkor, mert a komputereikhez ilyen körülmények között szükséges szünetmentes tápot nem volt pénzük megvenni, mechanikus írógépet pedig már sehol nem gyártottak. Az olvasható írással bíró nővérek a fizetésük harmadát is kitevő pótlékot kaptak, ennek ellenére 38 százalék volt közöttük az analfabéta.

Nem tudjuk, a visszahívásra a Bísztő házaspár miért ment el vagy tizenhat év múltán. Talán örültek, hogy végre történik valami az életükben, vagy pedig, az ázsiai lelkű Csuangthagoun erre tippel, Kézelő a visszahívottakat valamivel súlyosan megfenyegette, hogy a hívásra vissza is menjenek.

A magnón rögzített társalgás már Kézelő doktor döntése utáni. Talán elküldendő dokumentumnak szánta, bár Pisneky nem tudott ugarul. Lehet, hogy csak Dammy számára készült a titkos felvétel. Az is lehet, hogy dr. dr. Kézelő a maga számára rögzítette a beszélgetést, hogy később jó pénzért eladja. Nem világos, hogyan került a kazetta Los Alamosba. Kézelő hajójáról semmiképpen, arról minden odaveszett. Az amerikai titkosszolgálat ezt a beszélgetést még nem hallgatta le, tehát a kazetta nem tőlük való.

Teljes terjedelmében idézem e történelmi jelentőségű felvételt, saját fordításomban.

 

 

Ennyi a felvétel, itt Kézelő nyilván kikapcsolta a rejtett magnót.

Nem tudjuk, hogy e felvétel tanúsága szerint a valamivel később behívott Zsonnával mit beszélt dr. dr. Kézelő, hogy vajon arról a beszélgetésről készített-e felvételt, és ha igen, hova lett. Eddig nem került elő. Magam egész Kolakmencet felforgattam érte. Lehet, hogy mint páratlanul értékes felvételt dr. dr. Kézelő magával vitte a hajóra, s így a felvétel is odaveszett. Zsonna egyébként Kézelőt meg sem említette Vonna Bollognak, legalábbis Vonna könyvében erre utaló adat nincs; nem mérte fel, mennyire súlyos szerepe volt a tönkretételében.

A Karlina-közjáték után, erre később térek ki, Ezit nyugtatókkal és erős altatókkal kábították, Bísztő Gyalla whiskykúrát kapott, aminek örült. (Ilyen állapotukban kereste fel őket Vonna Bollog.) Bísztő Gyalla államilag finanszírozott mámorban élte le a maradék életét. Nem sokáig ihatott, elvitte a mája.

Ezüstkét kezelték ilyen-olyan ideggyógyintézetekben, ahogy a speciális börtönt nevezték akkor, aztán a rosszlandi maffia kivitte Sztrasnojéba, és szembesítette a Porhüvellyel; időrendi okból erről a találkozásról később szólok. Ezüstkét a találkozás érthető módon megrázta. Miután visszavitték Kolakmencre, Kézelő doktort akarta mindenáron felkeresni, de Kézelő doktor addigra belefulladt az óceánba. Ezüstke ezt nem akarta elhinni, azt hitte, hogy, mint ahogy addig mindig, ezúttal is hazudnak neki.

Ravasz lett, és érzelmeit elrejtette. Az ideggyógyintézetből, ahová hetente kétszer kezelésre járt, a botrány elültével gyógyultként elbocsátották. Nyugdíjazták, ne keltsen izgalmat a kórházban. Már nem őrizték, Kézelő keresésére indult hát. Sikerült is Kézelő hat gyermekéből négyet megölnie, mindhárom fiút és egy lányt, valamennyit fondorlatosan, az IQ-ja váratlanul magasra ugrott, talán a szenvedéstől.

Utolsó gyilkossága után mégis elfogták: a mérgezett injekcióstűt a tett színhelyén felejtette. (A kórház laboratóriumából lopta.) Tárgyalása nem volt, túl nagy együttérzést vagy felháborodást váltott volna ki. További sorsáról nem tudunk.

Dr. dr. Kézelő hatalmas vagyona szertefoszlott, és a botrány után kolakmenci villáját zárolták. Két életben maradt lánya örökölt volna mindent, de hiába pereltek évtizedekig, a villát nem kapták vissza, és azt sem tudták elérni, hogy apjuk viharban elsüllyedt hajóját kiemeljék az óceánból.

Bísztő Gyalla és Karmenják Ezüstke lányát Zsonnának keresztelték tehát.

A keresztelés pogány-elővalláskori szokás volt, Jézus Krisztusnak ajánlották fel a gyermeket ekképpen, és fejére vizet hintettek, mivel a víz általi megtisztulás, a vízbe merítkezés a globálkeresztény vallásnak kétezer éven át központi motívuma volt. A zsidó rituális fürdő és a moszolám napi többszöri lábmosás ennek elő- és utóváltozata.

A Talizmán vallás ezt a pogány-elővallásos szokást áldásosan eltörölte. A mi vallásunk abból indul ki, hogy a megszületett gyermek eleve tiszta. Mai ésszel felfoghatatlan, hogy szerintük a gyermek nem ártatlannak, hanem bűnösnek születik. Ezt hívták „eredendő bűnnek”, aminek a tartalma homályos. Ez az elképesztő rosszhiszeműség az emberiség elméjét több mint négyezer éven át csaknem visszavonhatatlanul megzavarta.

A Lyukas Kőtalizmán Fényvallásának támadói azt állítják, hogy mi még náluk is sokkal rosszabb hiszeműek vagyunk, mert mi minden emberi választást betiltottunk, mindent a véletlenre bíztunk, a kockavetésre, mivel szerintünk a véletlen még a legjobb emberi döntésnél is jobb.

Ami a Véletlen mélységes Talizmán tiszteletét illeti, az tényszerűen igaz. Nálunk soha nem ember dönt: mindig a kocka dönt. A kocka az embernél emberségesebb, mert nem tud embertelen lenni.

Mi azonban rosszhiszeműek nem az egyes emberrel, hanem az emberiséggel szemben vagyunk, és ez nem ugyanaz. Talizmániában nincs olyan ember, akit ne tisztelnénk végtelenül. Élőnek született: ez a legnagyobb dolog. S ha erre az a képtelen vád ér minket, hogy mi a tébolyultakat, a gonoszokat is tiszteljük, akkor erre csak azt tudom mondani: Talizmániában nincsenek tébolyultak és nincsenek gonoszok, mert nem tartjuk számon őket. Mindenkit végtelenül tisztelünk, aki embernek született, tekintet nélkül arra, milyen: éppen azért, mert pontosan olyan, és pontosan olyan még egy nincs. Embernek embert megítélnie isteni képesség nem adatott. Zseni és bolond ugyanannyit ér, mert embernek született, és ez a sorsa. Ennek a mély, tárgyilagos emberszeretetnek a megértéséhez a Talizmánián kívüli világnak még fel kell nőnie.

A keresztelés által a gyermek második nevet nyert. A „Zsonna” abban a korszakban divatos névnek számított Ugarhonban, a statisztika szerint minden tizenegyedik leányt Zsonnának kereszteltek a mi Zsonnánk születése előtti és utáni öt-öt évben. Ennél divatosabb név csak kettő akadt akkoriban: a Gerebencsa és a Makronca.

Gerebencsa a XIX. századi ugar romantikus műmitológia terméke: gereblyézni nyári verőn szalonnázgatva és borozgatva kitartóan képes, férfias vádlijú és vaskos karú leányt jelent, aki vasvillával az ellenséget azonnal agyonszurkálja, támadjon bár sasként a levegőből vagy pocokként a föld alól. Férjhez nem megy, harcias természete az igát nem tűri, végvárakban kitűnik a jattyagánok és örökök elleni harcban, forró mosogatólét önt a nyakukba buzgón.

Makronca még korábbi keletű ugar műmesealak: remekül lovagol, a királyokkal szemben tiszteletlen és szájas, de ha egyszer egy férfi betöri, attól kezdve alázatosan és hűségesen szolgálja, reggelire szalonnás rántottát tálal fel elébe kovászos uborkával, fokhagymával és pirospaprikával, és ha férje meghal, utána ugrik a sírba, és a földet saját kezűleg lapátolja magára szorgosan, míg lélegezni bír. További jellegzetessége, hogy idegen nyelven egyetlen kukkot sem hajlandó megtanulni, így ő a nyelveket nem beszélő ugarság fennmaradásának letéteményese.

Vitatják, mitől vált erre a rövid időszakra a Zsonna divatos névvé az ugarok körében. A név nem ugar eredetű, egyes bizonytalan feltételezések szerint zsermán – vagy frank – átvétel. Zsonna nevű szent a globálkeresztény vallásban nem volt.

Az eddigi legjobb Szent Zsonna-monográfia szerzőjének, Csuangthagounnak lehet igaza: a mi Zsonnánk születése előtt öt évvel a legnépszerűbb ugar televízióban egy ugarra szinkronizált buruzil–kongán sorozatot kezdtek vetíteni, vetítették ötszázharminchat héten át, szombat és vasárnap kivételével mindennap este nyolctól nyolc negyvenháromig; és az ugar felnőtt lakosság 78 százaléka, a kiskorúak 69 százaléka rendszeresen nézte. (A kimutatások szerint ebben az időben az egyéb kommunikációs forgalom a felére esett vissza.) A portospán, vagyis mesterséges hisipán–portofól keverék nyelvű eredetiben Cholma volt az egyik szereplő neve. Nem tudni, miért nem a Csolma vagy Zsolma nevet kapta az ugarban. Talán a fordító nem figyelt oda, vagy süket volt, vagy a Zsonna nevet önkényesen kitalálta. Landvirrül ugyanez a szereplő Czyłłama néven szerepelt, és Észak-Szléviában minden nyolcadik lányt kereszteltek erre a névre öt-hat évig. Érdekességként jegyzem meg, hogy Saint Shona Bisto neve landvirrül a mai napig Święta Czyłłama Bysto.

Csuangthagoun a zseniális feltételezését bizonyítani nem tudta: nem volt képes a kérdéses tévésorozat nyomára bukkanni, mert csak Nyugaton és Zsappánban kereste. Khínában, ahol megbízható hírek szerint három folytatás híján az egész sorozat fennmaradt, azért nem kereshette, mert Csuangthagoun csaknem egész felnőtt életében éppen folyt a negyvenéves khínai belháború, az a bizonyos négyszáznyolcvanmillió áldozatot követelő rémtéboly, ez alkalomból minden külföldit gondosan lemészároltak, és Csuangthagoun jó okkal nem utazott oda.

Khínába én sem jutottam el, nem kaptam vízumot, bár éveken át kísérleteztem vele, de Kolakmencen sikerült a sorozatból hét fennmaradt darabot egy özönvíz előtti technika segítségével megtekintenem. E hét primitív, kétdimenziós videotechnikával rögzített folytatást vagy véletlenül nem törölték le, vagy privát archívumból kerültek valamilyen módon az állami archívumba, ahonnét csodák csodájára nem selejtezték ki őket, talán az akkorra már véglegesen elharapódzott általános hanyagság miatt.

A Cholma – vagyis ugarul Zsonna, világnyelven Shona – nevű szereplő kb. tizenhárom éves lány, hosszú, derékig érő szőke haja van (műszálból készült paróka), továbbá úgynevezett Barbie baba-féle vékony dereka és hosszú, vézna lábai is vannak neki, és többnyire félszemű, félkarú, féllábú vagy félheréjű kalózok foglyaként tengeti reménytelen életét gúzsba kötözve egy rozoga bárkán, valamikor a tizenhetedik század táján, egy megállapíthatatlan identitású tengeren.

A szerepet alakító színészleány neve a szereplőlista szerint Colamanta Fuentes.

Sokat az általam látott részekben nem beszél, mesterkélten elvékonyított hangon pihegve olyanokat mondogat, hogy „Jaj Istenem”, meg „Beh nehéz az én szívemnek”, meg „Keserű a rableányok élete, hajh”, és a szemét meresztve, olykor kidüllesztve, olykor műszempilláit félig lehunyva a kamerába bámul hosszasan. Nem tudom, miféle sorsa volt az általam látott részek előtt, és mi történt vele később. A Cholma név népszerűségi adatai szerint a giccsre áhítozó ugar, északi szlév, khínai, zsappán, buruzil, kongán, hisipán, portofól, zsermán, frank és hurvul nézők szívét huzamosan rabul ejtette. A sorozatot Rosszlandban valamiért nem vetítették. Egyes feltételezésekkel elfentében a rosszlandi Zsennya név nem a Cholma – Zsonna – változata, amit az is bizonyít, hogy kizárólag férfiaknak adták, és voltaképpen a Jebehgennyegyij (neoeuróul Eigen) rövidítése.

Colamanta Fuentes nyomára más sorozatokban nem bukkantam, lexikon nem tartja nyilván. Elképzelhető, hogy az ő beceneve volt otthon Cholma, és a sorozatbéli alak innét nyerte a nevét.

Ugar hangja a szereplőlista szerint Fahóna Minóka. Róla sem tud semmilyen lexikon. Fahóna Minóka hangja fátyolos, csaknem rekedtes és orrhangú, noha, mint már említettem, elvékonyította, talán az eredetire akarván emlékeztetni. Az analizátor alapján széles pofacsontú, alacsony homlokú, szőke, zömök, kiterjedt tüdejű, vállas leányra kell gondolnunk, akinek a fogai nem voltak szabályozva, és aki hamar elhízott. Az ember nem állhatja meg, hogy arra ne gondoljon: Minóka termetes hónaljába jobban illett volna a két plusz petefészek a hozzávalókkal, mint Bísztő Zsonna vézna vállai alá.

Egy Fahóna Bolsev nevű politikusról tud az ugar történetírás, szerepel az egyik Hantában is: az ugar parlament sastollakkal díszített Hurultermében éhségsztrájkolt egyszer két héten át azon célból, hogy a rosszlandi–rommakák háborúban az ugarok a rosszlandiak mellett kötelezzék el magukat (ezzel, miután a javaslat nem ment át, kisebbségi véleményt fejezett ki). Az éhségsztrájkba nem halt bele, mert pár évvel később Kolakmenc polgármestere egy Rosszland-ellenes hazafias verséért a „Kolakmenc díszpolgára” címet adományozta neki. Valószínűleg félig ugar, félig rosszlandi lehetett, mert Bolsev keresztnév ugarul nem létezik, csak rosszlandiul. A hazafias verset nem találtam meg. Fahóna Bolsev lehetett Minóka apja, mert alacsony volt a homloka, szőke a haja, és a feljegyzések szerint rekedt fahangon tudott a parlamentben hosszan ordítani.

Volt továbbá egy Fahóna Purka nevű nevezetes ugar madam, vagyis lányfuttató, aki a prostituáltak érdekképviseleti szervezetében a főtitkári tisztig vitte. A fennmaradt digitális, háromdimenziós fényképekbe alul és fölül alig fér bele, de Fahóna Minókának aligha lehetett a rokona, mert vagy kétméteres, sovány, férfias, fekete nő, és a sasorra az analizátor szerint igen jól szelelt. Az analizátor szerint nagy valószínűséggel mégsem transzvesztitára kell gondolnunk ebben az esetben.

A tény mindenképpen az, hogy Bísztö Gyalla és Karmenják Ezüstke első- (és utolsó-)szülött leányának a Zsonna keresztnevet adományozta.

Bísztő Zsonna életéről tizenöt éves koráig szinte semmit sem tudunk.

Csuangthagoun a tudatlanságát voltaképpen be is vallja:

 

Zsonna csecsemő-, gyerek- és bakfiskorában élte az átlagos ugar gyerekek nyomorúságos életét: amint lehetett, vagyis kétéves korában, szülei beadták egy úgynevezett bölcsődébe, ahol az idomítását alulfizetett, buta nők megkezdték, majd háromévesen óvodába került, ahol az idomítását alulfizetett, buta nők folytatták, majd hatévesen általános iskolába került, ahol az idomítását és a tanítását alulfizetett, szerencsétlen, buta nők folytatták.

 

Ez azonban így pontatlan.

Csuangthagoun sosem járt Kolakmencen, ugarul nem tudott, és csak közvetett, világnyelvi, évtizedekkel korábbi állapotot rögzítő, elévült forrásokra támaszkodhatott.

Pár nemzedékkel korábban mind buta és gonosz, mind értelmes és kedves nők is taníthattak Ugarhonban kevés fizetésért, valamilyen tanításra képesítő diplomával, mint a világon bárhol. Zsonna korára azonban annyira alacsony lett a tanárok fizetése, hogy ezt a foglalkozást csak kivételesen választották emberek maguktól, így a tanítónők többségét köztörvényes bűncselekmények miatt száműzték a végképp leromlott oktatásba. Egyéves fogházbüntetést kétévi tanítással lehetett kiváltani, kétéves büntetést négyévivel. Hároméves fogházbüntetést már nem lehetett hat év oktatásra változtatni, mert az illető addigra úgyis elkövetett valamilyen újabb köztörvényes bűntényt, és akkor a fogházbüntetést már le kellett ülnie. Zsonna korában, kevés kivételtől eltekintve, vagy önbizalomhiányban szenvedő férfiak választották a pedagógiai állást önszántukból, mert a férfihiányban szenvedő kartársnőket igen könnyen megkaphatták, vagy olyanok, akik szadisták voltak.

Az iskolákat kiképzett fegyőrnők igazgatták, akik nem a gyerekekre és előmenetelükre felügyeltek, hanem a „szabad rabokra”, vagyis a tanárnőkre. Tudunk olyan, a gyerekeket valamiért csökötten imádó nőkről, akik azért sikkasztottak vagy loptak másutt, hogy büntetésből végre taníthassanak. A börtönbüntetésüket tanításra váltó nők semmiben sem voltak rosszabbak az ugar átlagnál, rendes emberek is akadtak közöttük, akikre a tanítványaik szívesen emlékeztek később, és akiket újabb elítélésüket követően a börtönben csoportosan látogattak. Egy korabeli, bár akkor nyilvánosságot nem kapott felmérés szerint a diákok népszerűségi listáját a prostitúcióért elítélt tanárnők vezették. A diákok csak azt viselték nehezen, hogy a tanárok, férfiak és nők egyaránt, általában részegen tartották meg az óráikat. A tantermek ajtajába Zsonna idején rendeletileg alkoholszondát építettek, amely élesen sípolt, ha alkohol kilégzését észlelte; ezt könnyű volt kijátszani: a tanárok az ajtó közelében visszatartották a lélegzetüket. Minthogy az ajtóba épített, hatástalan szonda gyártása egy belügyi államtitkár magánüzemében folyt, és ő két és fél választási cikluson át, tíz évig, államtitkár tudott maradni, ami ritkaság, arra kell gondolnom, hogy legalább három egymást követő belügyminiszter részesült a nyereségből, közöttük Ugronnya Bertyók is, aki Zsonnát Ugarhonból kicsempésztette.

Csuangthagoun azt sem részletezi, miféle idomításra is gondol.

Ez az idomítás az akkori kolakmenci bölcsődében, óvodában és általános iskolában semmi másból nem állt, mint hogy a gyerekeket a játékosságról igyekeztek lenevelni, és a feltétlen engedelmességre ránevelni. Még az óvodában felkészítették őket az általános iskolára, vagyis igyekeztek őket írni-olvasni-számolni annyira megtanítani, amennyi az általános iskola első két osztályában volt csak elérendő követelmény. Frusztrált, idegbeteg, ekcémák, tüsszögő-allergiák, fej- és gyomorfájások által sújtott gyerekeket sikerült így produkálniuk, ám ennek a korabeli szülők örültek, azt hívén, hogy gyermekük az általánosan megkövetelt versenyszellemben nevelődik, és az élet viszontagságaihoz idejekorán hozzáedződik. A szülök többnyire jó néven vették, hogy a gyerekeket a köztörvényes tanítónők szigorúan kezelik, s ezzel, így gondolták, maguk a nevelés nyűgétől megszabadulnak.

Zsonna azonban már egészen kicsiny gyerekként sem lehetett átlagos teremtés. Ebben, meggyőződésem szerint, Csuangthagoun téved. Ha Zsonna átlagos ugar gyerek lett volna, később nem úgy éli meg a sorsát, ahogyan megélte. Amit művelt, az az átlagtól a Jull Pfrott-féle skálán legalább harminc-negyven százalékkal eltér felfelé. Továbbá: dr. dr. Kézelő nem átlagos, hanem átlag alatti szülőket és gyerekeket keresett, sejtésem szerint körülbelül hat-nyolc százalékponttal. Zsonna már csak ezért sem eshetett a Csuangthagoun által feltételezett átlagba.

Zsonna létezéséről szinte semmilyen hivatalos adat nem maradt fenn, mert a botrányt követően minden rá vonatkozó korábbi anyagot minden lehetséges adatbázisból körültekintően töröltek.

A Kolakmencről nemrég megkapott félévi bizonyítványáról már szóltam. Ezt én sem ismertem még, amikor könyvemnek ezen a fejezetén dolgoztam egykor, de ennek a fejezetnek a megállapításait nem érinti, sőt alátámasztja. Ez a váratlanul előkerült félévi bizonyítvány ugyanakkor ragyogó bizonyíték azoknak a Külvilágbéli elvetemülteknek a nézeteivel szemben, akik Zsonnának a puszta létét is kétségbe vonják, és azt állítják, hogy „ilyen nő sohasem létezett, csak a Talizmánok találták ki maguknak, hogy legyen végre egy nyomorult szentjük nekik is”.

Csuangthagoun az adatok hiányával megelégedett. Ez az ő egyébként alapos és tárgyszerű monográfiájának egyik alapvető gyöngéje.

Kolakmencen közel egy évtizednyi kutatás eredményeképpen sikerült olyan anyagokra bukkannom, amelyek fontos információkat árulnak el Zsonna gyermek- és kora kamaszkoráról.

Előkerült Bísztő Zsonna oltási bizonyítványának másolata. Eszerint beoltották kanyaró, tbc, himlő, paralízis, AIDS, pestis, kolera, vérző húskór, rák, malária, szamárköhögés, influenza, epilepszia, Alzheimer-kór és Parkinson-kór ellen.

Az utóbbi két betegség elleni oltás annyira drága volt, hogy csak EEE-támogatással adhatták be Ugarhonban. Az EEE, a korabeli suta, tehetetlen és mondvacsinált világkormány, amelynek a mai utódát is így hívják, a békeakcióival sok-sok háború következményeit tette még súlyosabbá, de olykor humánus célok érdekében is áldozott némi pénzt. Ennek a két utóbbi oltásnak nem volt értelme, hiszen Ugarhonban még a nők sem éltek meg annyira magas életkort, hogy ezek a tipikusan öregkori betegségek sújthatták volna őket. A többi oltásra az ugar gyerekeknek viszont igen nagy szükségük volt akkoriban.

Az adat nem önmagában érdekes. Zsonna ezen betegségekben nem szenvedett, vagy ha mégis, kigyógyult belőlük. Ez az adat azért jelentős, mert elárulja: pária szülei valamennyire mégiscsak gondot viseltek rá, ha egyetlen oltást sem hanyagoltak el. Bísztő Gyalla és Karmenják Ezüstke, bármennyire primitív személyek voltak is, bármennyire nyomorult körülmények között tengődtek is, egyszülött gyermekükre tőlük telhetőleg vigyáztak. Nem lehetett Bísztő Zsonna gyermekkora annyira sivár, mint azt számos felszínes és tudatlan szerző állítja. (Csuangthagoun nem tartozik ezek közé, ő ezzel a kérdéssel egyszerűen nem foglalkozott.)

Csuangthagoun azt sem tudta, vagy ha tudta is, nem írta le, hogy Bísztő Zsonna az úgynevezett „tigrises” általános iskolába járt egy közepesen szegény belső-kolai kerületben. Az épület helyén ma temető van. Az örök-ugar háborút követő nagy pestis- és kolerajárványban Kolakmenc megmaradt lakosságának kb. a harmada elpusztult, és számos romos épületet leromboltak, hogy a telkeken temetőt hozzanak létre, ez olcsóbb volt, mint krematóriumokat építeni. A folyók a hullák garmadáját nem bírták megemészteni, és a mérgezett vízzel öntöző, újonnan betelepített moszolám farmerek húszhetes sztrájkja kellett hozzá, hogy a hullákat a nem sokkal korábban dúló csurali háború során feltalált húsmágnessel a vízből kivonják és szárazföldbe temessék. A hullák a földben is tovább bomlottak egy darabig, és nem lehetett szép látvány a fel-feltörő vérgejzír: a földből a puffadó hullák időről időre még alvadt vért lövelltek ki magukból, az arra járó, a szórványos ugar partizánakcióktól amúgy is frusztrált, békés hódítókat rémisztgetve.

Az iskola az előtte álló, fehér mészkőből faragott tigrisszoborról kapta a nevét. (Tigris Ugarhonban soha nem volt honos.) S noha szinte minden nyomot megpróbáltak eltüntetni, sikerült azonosítanom azt az osztályt, amelyikben Zsonna tanult.

Kolakmencen jártamkor találkoztam Zsonna általános iskolai társai közül némelyek ükunokáival. Két olyan családi archívumra is bukkantam, amelyek páratlan értékűek a Talizmán vallás első szentjének életét illetően.

Az egyik család papírjai közül előkerült Zsonna osztályfényképe, amely az első általános elvégzése után készült az iskola sivár, kietlen, magas kőkerítéssel és a kerítés tetején szögesdróttal övezett udvarán. Zsonnáról ez az egyetlen gyermekkori kép! Az osztályba harminchárman jártak, Zsonna fölülről a második sorban áll, jobbról a harmadik, és az előtte álló sorban lévő egyik társának feje fölött, a füleknél a két tenyerét kitárja, vagyis szamárfület mutat neki (!!!). Zsonna a képen vagy nevet, vagy grimaszt vág, erős nagyítóval is valamennyire sejthetően, kommunikátorba táplálva és a képet hiteles képkiegészítővel kezelve pedig pontosan látható, hogy Zsonnának hiányzik a két-két középső, alsó és felső tejfoga, vagyis testi érettsége elmarad a korának megfelelő átlagtól. Zsonna vézna, szeplős lány, a legalacsonyabbak közé tartozik az osztályban, haja két copfba van fonva, a frufruja kócos, kezei maszatosak. Tekintete eleven, ami eltér osztálytársai többségének bamba, buta, közönyös tekintetétől.

Különösen bamba tekintetű a kép alsó sorában középen, széken ülő tanítónő. (A gyerekek mind állnak.) A kép felső sorában egy másik felnőtt nő áll középen, feltehetőleg az úgynevezett „napközis tanítónő” lehet, annak tekintete aránylag eleven. Akkoriban a késő délutánig vagy estig dolgozó szülők az iskolában hagyták a porontyaikat, és a rájuk felügyelő tanárt hívták napközisnek. Nem tudjuk, ki ez a két tanárnő, és milyen bűnért ítélték tanításra őket.

Előkerült ugyaninnét egy osztályünnepre szóló meghívó. Az ünnepet május 22-én tartották, ami egybeesett Ugarhon Zsermánia általi megszállásának hol piros betűs, hol fekete betűs napjával. A zsermánok a dél-szlév-rommakák támadásra válaszul özönlötték el Ugarhont a hetedik Balkán-háború kezdetén, és nyolc évvel később az ugarok a délszlévekkel összefogva kergették ki őket. Attól kezdve a zsermán megszállás napja, vagyis május 22., hol pozitív, hol negatív színezetet kapott az egymást követő Hantákban (a hivatalos ugar történeti műveket illették e néven), annak függvényében, ahogy a zsermán-ugar viszony éppen alakult. Az ünnepélyen fellépő – furulyázó, citerázó, szavaló és népitáncoló – gyerekek nevei közt nem találkozunk Zsonnáéval, pedig a harminchárom gyerekből huszonhat lépett fel a műsorban. Ebből arra kell következtetnünk, hogy Zsonna nem tartozott a legjobban tanuló, legjobb magaviseletű csemeték közé. Ez azonban nem feltétlenül a tompaságát jelzi.

A másik kolakmenci családi archívumból előkerült egy érdekes adalék. Az illető ükmama, bizonyos Halamány Alma, Zsonna osztálytársa volt nyolcadik általánosban. Eléggé gyönge bizonyítványt vitt haza, ez maradt fenn véletlenül; egy gyermeki kéz a jó és közepes jegyek, valamint a két elégséges után odaírta: „rosszabb, mint Funnikáé, de jobb, mint Zsonnuskáé”. Igen valószínű, hogy a bizonyítvány tulajdonosa vélekedett így írásban a saját teljesítményéről. A teljes osztálynévsort nem ismerjük, így könnyen lehetséges, hogy Zsonna nevű lány több is járt oda – az akkori országos átlagot tekintve legalább három-négy, mint a párhuzamos osztályok Zsonna-átlaga is bizonyítja – (azok az osztálynévsorok, csodák csodájára, vagy inkább természetesen, fennmaradtak). Legalább ötven százalék az esélye annak, hogy az Almánál rosszabb bizonyítvánnyal épp a mi Zsonnánk rendelkezett (ha négy Zsonnával számolunk az osztályban, és abból mondjuk kettő tanult jól, kettő pedig rosszul). Ha a mi Zsonnánkra utalt Alma, akkor dr. dr. Kézelőt valószínűleg Zsonna közepes vagy annál kicsit rosszabb iskolai bizonyítványa is erősen és tévesen befolyásolhatta, amikor amellett döntött, hogy „átlag alattiként” a mi Zsonnánkat javasolja Dammynek.

Ez a bizonyos Halamány Alma, gyönge bizonyítványa ellenére, harminc évvel később majdnem közgazdasági Nohoobel-díjat kapott, mert az AIDS-ben jórészt kihalt afrikai őslakosság helyére telepített moszolámok számára radikálisan új házépítési módszert dolgozott ki: egy-egy házat a legegyszerűbb, a helyszínen fellelhető ingyenanyagokból, például sárból és gyomdarálékból két nap alatt tudott felhúzatni négy-öt ember részvételével minden gépi eszköz mellőzésével úgy, hogy legalább két nemzedéknyi időre megfelelően, eső- és földrengésbiztosan szolgáljon legalább tíztagú családok számára.

Csak azért nem kapta meg a díjat ez a valaha rosszul tanuló tehetséges ugar leány, mert fél fejhosszal megelőzte Sherrol Carren, a híres amerikai színésznő, aki szexbombából és pornósztárból lett az EEE nagykövete a belháborúk sújtotta dél-amerikai kábítószerrégióban, s ott kéthetes hálóközvetítésben saját magán mutatta meg az összes akkor bevett kábítószer rémséges, testet és lelket roncsoló hatását. Napi 24 órában élő hálóhontévéjét ugyan hamarosan betiltották, de miután tíz és tízmilliók pillantottak addig oda, hogy Sherrol Carren undorító kábszeres kínlódását a maga pőre meztelenségében megtekintsék, e döbbenetes produkció valóban megérdemelte a díjat. Más kérdés, miért éppen közgazdaságinak tekintették Sherrol Carren humanitárius tevékenységét, de hát a kategóriák összekeverése a Reménytelen Ezer Évek bevett gyakorlata volt.

A Halamány Alma által feltalált építési módszer gyorsan elfelejtődött, mert az üzleti-politikai világban a minél drágábban építő világkonszernek a könnyen, gyorsan és ingyen felépíthető házak konkurenciáját kíméletlenül letörték. A mi Talizmán vándorsátorozási szokásaink ma szinte Halamány Alma elvei szerint működnek, bár annál mobilabb módon, természetesen, hiszen a mi sátrainkat félóra alatt fel lehet verni, negyedóra alatt el lehet bontani, és bárki, még egy gyerek is könnyedén a hátán cipelheti a házát, vagyis a porított anyagát a zsebében. A Talizmán „csigaelvet” tehát Alma még nem találta fel. Halamány Almáról mást nem sikerült felkutatnom; a mai Talizmán sátorépítész-szakma, a „kocsujuscsi”, nem ismeri.

Ami Sherrol Carrent illeti, kábítószer-túladagolásban hunyt el vagy három évvel a hálóbemutatója után. Temetése nevezetes: végrendeletének megfelelően ötven tonna kábítószert égettek el a sírján vele együtt, látványos tűzijáték kíséretében; az illattól a temetésen néhány százan olyan fokú részegségbe estek, hogy nem éledtek fel többé, ezzel is igazolva Sherrol Carren kábítószergyűlöletének jogosultságát.

A középiskolás Bísztő Zsonnáról, mint már jeleztem, szinte semmit sem tudunk. (Ma már igen, a félévi bizonyítványát.) A dr. dr. Kézelőnél felvett beszélgetésből azonban bizonyos következtetéseket levonhatunk. Zsonna, mint apja panaszolja, bizonyos követelésekkel állhatott elő, „cuccokban” szeretett volna járni, amelyek nyilván nem voltak olcsók, vagyis divatosan szeretett volna öltözködni, mint a kamaszlányok általában. Csavargott is, ezt elfogadhatjuk az apától, vagyis szabadságvágy volt benne, épp annyi, amennyi normális; de hogy kiállt volna az utcasarokra, az a beszélgetésből egyáltalán nem következik, sőt, arról az apa csak és kizárólag mint jövő idejű és mint bármely nőnemű gyermeket fenyegető veszélyről beszél, és arról szó sincs, hogy a lányát bármely szexuális események megtörténtében elmarasztalná. A lányról ebből a szempontból sem az apa, sem az anya szavaiból nem derül ki semmi, a szülők esetleges csalódásukról sem adnak számot. Ez meggyőzően cáfolja azokat az undorító gyanúsításokat, akár anti-Talizmán, akár korábbi forrásból származnak is, hogy Zsonna zsenge süldőleány korában prostituált lett volna.

Ami a csavargást illeti: aki abban az időben az iskolapadban ült, ahelyett, hogy elkóborolt volna, nem volt normális gyereknek nevezhető.

Nincs értelme, hogy az akkori ugar középiskola tanulmányi anyagát részletesen ismertessem, nem tantörténelmet írok elvégre, de annyit hadd jelezzek: akkoriban matematikából egyenleteket és tételeket okítottak ostoba módon, gondolkodást nem; történelemből világkorszakokat, hadi cselekményeket vertek a nebulók fejébe, és persze Ugarhon nagyságának és jelentőségének bizonyítékait kérték számon, emberi indítékokról egyáltalán nem esett szó; kémiából vegyületek vegyülését oktatták, holott azon már évtizedek óta túl volt a tudomány; fizikából az elemi részek kölcsönhatásait próbálták megértetni, amikor elemi rész már nem maradt egy sem; biológiából a fejlődésbiológiát és a génbiológiát, amire normális embernek semmi szüksége sincs; irodalomból stíluskorszakokat magoltattak, de emberi művet nem olvastak el a gyerekek egyet sem, és gondot okozott nekik a betűsorok kiejtése még tizennégy éves korukban is; földrajzból államok határait és fő termékeit, noha a határok és a termékek változóak voltak, mint mindig; erkölcstanból vallási dogmákat próbáltak a fejükbe verni erőszakosan, és ezzel az ateizmus térfoglalását segítették; az úgynevezett állampolgári ismeretek az éppen fennálló ugar kormányzat hozsannázó dicsőítéséből álltak; énekből a kontrapunktikus szabályokat magoltatták be a gyerekekkel, akik soha komolyzenei hangfelvételt nem hallottak. Nem volt szerencsés dolog akkoriban megszületni, ez a legkevesebb, amit visszafogottan megállapíthatunk.

Nem sajátlagos ugar rémség mindez: ilyesféle volt a tananyag az úgynevezett fejlett világban akkoriban mindenütt. A Zsonnához hasonló normális gyerekek sehol sem voltak felmentve az alól, hogy fejükbe és lelkükbe az adott korszak (és az előző sok-sok nyomorult korszak) eszméletlen, erőszakos, irracionális képzelményeit kényszerűségből beengedjék. Egyetlen lehetőségük a csavargás, az iskolakerülés volt, hogy velük született szabadságukat, szépségességüket, integritásukat valamennyire megőrizzék. Az igazi hagyományt, az emberit, előttük nem tárták fel soha.

Ugarhonban az általános iskola hetedik osztályában kötelező olvasmány volt például egy kétszáz oldalas ifjúsági regény, bizonyos Kunn-Tarr Epekhő irománya, A Hős, amelynek főhőse egy határszéli kis faluban élő ugar fiú, aki a határon át beszivárgó cigány diverzánsok elleni magányos harcban leli hősies és korai halálát. A regény minden ugar szereplője jó, minden nem ugar (cigány, amerikai, zsermán, rosszlandi, szlák, szlék, rommakák, dél-szlév és oesterbzerantz) szereplője rossz. A regény dicsőíti a falu elöljáróját, akit a külseje alapján nem nehéz a korabeli ugar miniszterelnökkel azonosítani; az ő „meleg, atyai és férfias kezében” leheli ki lelkét a hős fiú boldogan, aki a tizennyolc állig fölfegyverkezett cigány diverzáns közül tizenhetet egymaga mészárol le tízcentes cserkészkésével, és csak az utolsó cigány betolakodó Szlákiából származó, mérgező bütyürköntöllyel bekent, rommakák acélból rosszlandi edzéssel készült szuronya akad meg a torkában recsegve.

A szolgonc Kunn-Tarr Epekhő ezzel a fércművel nagy vagyont keresett, mert kevés gyerek született ugyan Ugarhonban, de a regényét minden évben újra kellett nyomnia még így is sok ezer új hetedikes számára, az iskolaigazgatók ugyanis a használt, már mások által is forgatott könyvből való olvasást nem fogadták el; bizonyosan részesültek valamilyen százalékban a szerző jogdíjából az ügybuzgalmukért. Az újabb és újabb kiadásokban a „meleg, atyai és férfias kezű” elöljáró külseje változott, annak megfelelően, ki volt éppen a soros miniszterelnök; ez fontos érv lehetett amellett, hogy az egyébként változatlan szövegű regényt minden évben új kiadásban nyomják ki.

A regényből egymás után négy filmfeldolgozás született, szintén a meleg kezű szereplő változása miatt; az éppen legutolsó feldolgozás megtekintése kötelezővé volt téve az összes felső tagozatos számára. Vonna Bollog említi a könyvében: nyolcadikos korában megkeresték, hogy a főszerepet vállalja el, mert épp olyan zömök, szőkésbarna, kék szemű fiút kerestek, mint ő volt. Vonna Bollog már akkor is koraérett, komoly gyerek lehetett, mert a csábító ajánlatot elutasította.

A gimnáziumban Kurbunkó-Pejes Ürpüd négyszázoldalas regénye, a Mugrón Punánk vérfolyása volt kötelező, a többi olvasnivalót csak ajánlották, és a korabeli olvasási szokások ismeretében bátran állítható, hogy azokat nem is olvasta el senki. Kurbunkó-Pejes irományának alapos ismerete nélkül azonban Ugarhonban sem érettségizni, sem egyetemi felvételit eredményesen abszolválni nem lehetett.

A nevezett regény felettébb zagyva iromány. Előszó gyanánt van benne száraz, emészthetetlen történelmi áttekintés mindazon szerencsétlen ugarokról, akiket a Punába lőttek, taszítottak, fojtottak az évszázadok során; van benne valóban élt ugar történelmi hős a XIX. századból, gróf Szacskavessy Samhu Sányol, aki a Puna fölé hidat álmodik, de a munkálatok annyira lassan haladnak, hogy időközben megőrül és a Punába veti magát (a valóságban agyvérzésben hunyt el Venniában); a lassan mégiscsak elkészült hídon adnak egymásnak találkát éjfélkor az ugarellenes szabadkőművesek huhogva, hajnali ötkor az ugar szabadságért küzdő mindenkori ifjak kiabálva, délelőtt tízkor a mindenkori megszállók álnok vezetői suttogva, továbbá minden napszakban az ugar leányok vérét szívó, idegenből jött sirályok (a „vérsirályok”) rikoltozva.

A híd kmenci lábánál emelt kicsiny, négyszögletes vámépületben lakik egy rontó szellem, neve Korrgorr, aki nappal hídőrként emberi alakban molesztálja a hídon átkelőket, csipkedi a férfiak futásra és vadászatra termett vádliját, és fogdossa a sikítozó nők ugar örökítésre termett fenekét, éjjel viszont szellemként a híd alatt repked, és a hídon átkelők lelkét hívja, szívja le a mélybe, az érzékenyebbek emiatt a hídon soha nem is érnek át.

A főszerepet a híd rozsdátlanításán szorgoskodó bumfordinak szánt, kimondottan antialkoholista ugar munkások játsszák, akik közül sokan szédülnek le a Puna mélységesen mély örvényeibe hősiesen (Kolakmencnél a Puna mindössze négy-öt méter mély, kivéve az áradások időszakait). A munkások magas halandósága azonban nem akadálya annak, hogy az életet derűsen, minden egyes lapon legalább három velős népi aforizmát odamondogatva viseljék el, már ahogyan a nép szokta.

Szerelmi szál is van a regényben: az egyik hercegi származású munkás Korrgorr egy szem, féltve őrzött leányába szerelmes. A félárva leány – anyjáról a regényben említés nem történik –, Abigéna vívódik apja és a derék, deklasszált főúri származású munkás, Ettelffy között, mígnem sajátos megoldást választ: elmenekül a szűziesen tiszta ugar lapályra, és álmában a kukoricaföldön sürgősen teherbe esik egy éppen arra járó derék, nincstelen ugar paraszttól, Mennydörrgeditől, aki a ködmönét a zivatar ellen ráteríti. Aki a Punát Kolakmencnél elkerüli, és az ugar anyaföldben megbízik, az túléli, sugallja a regény, de aki Kolakmencen él, onnét időben nem menekül el, azt a Puna hullámsírja várja.

Még az akkori végtelenül lapos szellemi és lelki állapotba belehelyezkedve sem igen érthető, mitől vált épp ez a borzalmas regény kötelező olvasmánnyá a korabeli ugar középiskolákban.

Valószínűleg igazat adhatunk ama vélekedésnek, miszerint a legfensőbb ugar szellemcenzúrázási hatóság (Civilizációfejlesztési Központnak nevezték akkoriban, és a miniszterelnök Tanácsnoki Hivatalának kebelében működött) szélsőséges, egymást kizáró nézeteket képviselő szakértői nem tudtak megegyezni, s így egymás jelöltjeit mindvégig következetesen kiszavazták; emiatt az egymással véresen vetélkedő csoportokba tartozó jobb írók művei mind kiestek, és maradt egy garantáltan értelmetlen iromány, amely semmi vizet nem zavart.

Ezeket a kötelező olvasmányokat a „rosszul tanuló” Zsonna egészen biztosan nem olvasta el.

Ha Zsonna mégis olvasni szeretett volna valami jobbat, aligha tehette meg: Ugarhonban a közkönyvtárak be voltak zárva, és csak a többpecsétes ajánlólevéllel rendelkező kutatók számára nyíltak meg. A hivatalos indok szerint, mivel a közkönyvtárakat állami pénzből fűtötték, a hajléktalanok odajártak, egész nap az olvasótermekben szunyókáltak a bűzös rongyaikban, ott is mosakodtak a mosdóban, sőt még a vécét sem átallották használni, amit a jobb érzésű ugar olvasók, „a szavazók”, nem viseltek el.

Az a vers, amelyet Zsonna egészen biztos gyakran hallott, mert a gyerekeknek minden iskolai ünnepségen kórusban kellett énekelniük (sajnos a kottája elveszett):

 

A hurul az ugarok védelmezője, Minden más nép csak betojik tőle. Repül a hurul, hujrá, hurul, Az ellenség begazol, az ugarság igazul, Hurultollakkal vágta előre!

 

A vers szerzőjének neve nem maradt fenn.

A szülők egész napra az iskolába csapták a csemetéiket, mert maguk átlag napi tizennégy órát dolgoztak, és tanítás után nem tudták a felügyeletüket megoldani. Zsonna is az iskolában étkezett emiatt, mint Karmenják Ezüstke erről említést is tesz a felvételen. A „tigrises” iskolában Zsonna odakerülése előtt kb. tíz évvel, egy-két évvel a cigány háború befejezése után a vegyszeres ételtől sorra potyogtak el a gyerekek. Ebből botrány lett, és a vizsgálat megállapította, hogy a levesbe – a korai szexuális gyakorlat megelőzése céljából – nátriumbromátot kevertek törvényesen. Egy multicég azonban, a bejelentési kötelezettségét elmulasztva, műtejjel és kátrányból készült gyümölcslével kísérletezett éppen ott, ami egyes esetekben – még a fiúk esetében is – már tizennégy éves korban mellrákhoz vezetett. Mind a műtejet, mind a kátránygyümölcslevet automatákból nyerhették ki a nebulók aránylag olcsón, és a diákok között divat lett, ki képes a zsebpénzéből a legtöbb műtejet és kátrányszármazékot meginni a nagyszünetben. A pénzérméknél valamivel drágább, szintén az automatákba dobható gombok, zsetonok, tantuszok, tókenek, kézzel faragott falapocskák nagy divatba jöttek, mint ilyen esetekben mindig. Az automaták az iskola főbejárata mellett, az előtérben voltak elhelyezve, hogy a nebulókra türelmetlenül várakozó szülők is minél nagyobb számban fogyasszák e kotyvalékokat. A gyerekekhez ugyanis nem lehetett az iskolába bemenni, a fegyőrigazgatónő hetes szolgálatba osztotta be a kapuőrző gyerekeket, és a kihívott gyereket két-két ilyen kapuőr adta át a magát igazoló szülőnek. Ha a gyerek éppen haragban állt az érte jött szülőjével, és a rokonságot letagadta, a kapuőrök nem engedték ki, hanem az e célra létesített, priccsekkel telerakott szobába kísérték, és a gyerek ott éjszakázott. Ezért aztán szállodai díjat számoltak fel a szülőknek, amit azok, értelemszerűen, furkósbottal vagy bozontostorral vertek le a gyerekeiken.

Zsonnának szerencséje volt, hogy később született, mint azok a gyerekek, akik a műtejbe és műgyümölcslébe belehaltak. Az automatákat üzemeltető társaság felügyelőbizottságában négy aktív miniszter, három gyakorló államtitkár és hat ellenzéki képviselő volt benne, havi javadalmazásuk a rendes fizetésüknél minimum két és félszer volt nagyobb. Az iskolából az automatákat végre elvitték, a társaság ellen bűnvádi eljárás azonban sosem indult, néhány szülő öngyilkos lett.

A tüdőt tönkretevő dohányzás és a foggyilkos édességzaba Ugarhonban általános közkedveltségnek örvendett azon nyomorultak körében is, akik keményebb drogokat nem fogyasztottak. A Nyugatról már kitiltott cégek a Nyugat-Balkánra menekültek és agresszív terjeszkedésbe fogtak. Az egyik ilyen cég szlogenje ugarul így hangzott: „Zabálom a marmeládot, legyen érte isten áldott.” Ez volt a közönség körében meghirdetett pályázat nyertesének reklámmondata, ötszobás kolai lakás járt érte. A szegényeknek elképesztő anyagokból – kőolajból, faszénből, pozdorjából, fekáliából – készült ételeket reklámoztak, és ezeket aztán tényleg ették. (Az ételek összetételét soha nem hozták nyilvánosságra.) A marmeládfajták stadionokban rendezett vetélkedőin családi minibuszt lehetett nyerni. Sikerrel alakították ki a nyugat-balkáni bérrabszolgákban az álközösségtudatot az általuk fogyasztott ételek, italok, valamint a bőrrákot okozó ruhák révén. E reklámhadjáratokban mind az állami, mind a magántévék oroszlánrészt vállaltak.

Feljegyzés van arról, hogy az iskolák folyosóin egy magáncég – állami támogatással – cukorka- és oxigénautomatákat is üzemeltetett; nem tudni, volt-e ilyen Zsonna „tigrises” iskolájában is.

A nátriumbromátot egész Kolakmenc vezetékes ivóvízébe belekeverték, valahányszor a kormányzat úgy értékelte, hogy a társadalmi helyzet robbanásveszélyes. Itt kell visszautasítanom azt az anti-Talizmán vádat, hogy mi ugyanezt tesszük. Nálunk még soha nem volt robbanásveszélyes helyzet, és nem is lesz, ezt a mi társadalmunk szerkezete kizárja. A nemi vágy csillapítása nálunk más célt szolgál: az egyes ember lelki nyugalmát. Az pedig, hogy a mi kedvelt nyugtatószerünk, a bottyantó csutung, valamint az ivóvízbe kevert, vérnyomáscsökkentő, élethosszabbító kálciumblokkoló olyan lenne, mint Ugarhonban egykor a nátriumbromát, vagy a Külvilágban használatos akármely tömegkábító- vagy nyugtatószer, nevetséges állítás. A párhuzam már a technikai szinten megdől: nálunk vízvezetékrendszer nem is létezik. Mi a bottyantó csutungot a saját szabad elhatározásunkból rágcsáljuk, és természetes, hogy minél tovább szeretnénk élni, hiszen nálunk végre érdemes.

Mint a kicsi, sovány lányok általában, Zsonna is ügyesen mozoghatott; emiatt igen valószínű, hogy a néptánckörbe belerángatták. Népi táncolnia mindenkinek kellett, a tornaórák durván fele ilyen táncból állt; nem volt olyan iskolai ünnepség, hogy az udvaron az egész gyereksereg ne ropta volna, a tanárokkal együtt.

Az ugar népi táncot egész Kelet-Európa és a Nyugat-Balkán összes népi táncával együtt valamikor a XIX. század végén találták fel és szabadalmaztatták a térségben a rosszlandi zsidók, akik a szóbeli művészetektől és a földműveléstől külső hatalmi szóval, a képfaragástól vallásilag voltak eltiltva, maradt nekik a zene meg a tánc. Szigorúan megszabták, hogy a teljesen azonos táncot hogyan tegyék „nemzetivé”: a rommakákok például hujjogattak, és a sarkukkal a saját feneküket rugdosták, ami a többi népnek meg volt tiltva; az ugarok botokat forgattak, botokon ugráltak át, ami a többi népnek meg volt tiltva; a szlák lányoknak vesszőkosarat kellett tánc közben a fejükön egyensúlyozniuk, amit a többi nép nem tehetett meg; a dél-szléveknek körbe kellett állniuk és aprózva megtenniük ugyanazokat a lépéseket, mint a többi nép, és így tovább. Az ugarok a szlák kosarat gúnyosan „hímvesszőkosárnak” nevezték, a szlákok az ugar botot „hímpellérnek” gúnyolták, a vegyes lakosságú falvakban sok vér folyt el emiatt.

A XXI. században Ugarhonban csak az kaphatott földet és vele földművelési engedélyt, aki a botostáncból a földosztási bizottság előtt levizsgázott. Minden második rendszerváltozáskor az ország ötöde táncórákra járt (minden első rendszerváltozáskor ugyanis a földeket államosították, vagyis az aktuális tulajdonosoktól erőszakkal elrabolták).

Az egyetemi felvételi vizsgán összesen 120 pontot lehetett szerezni, ebbe a botostánc pontszámai is beszámítottak: jeles táncért 30, jó táncért 20, közepes táncért 10 pont járt. Vonna Bollog említi, hogy noha a szaktárgyakból nem kellett vizsgáznia, mert középiskolásként minden tanulmányi versenyt megnyert, a botostáncot annyira rosszul járta, hogy hajszál híján elbukott az egyetemi felvételin.

A henger alakú botok hossza és kerülete szigorúan meg volt szabva, és tudunk középiskolásokról, akiket azért zártak ki a tanulásból, mert viccből baseballütőkkel táncoltak (a baseball nem számított hagyományos, „törzsökös” ugar játéknak, az ütővel való táncolást blaszfémiának tartották). A botgyártás monopóliumának megszerzéséért a faragóvállalatok késhegyig menő küzdelmet folytattak érthető módon: a botok könnyen törtek – a hivatalos indoklás szerint azért, hogy ne lehessen verekedni velük –, és új botból folyamatosan szükség volt több százezer darabra. A facsiszolatból tömörített botok törékenységét utólagos vegyi kezeléssel még növelték is, az egyik korabeli konkurens, de a megrendelésekből kimaradt pozdorjavállalat irigykedő vezetői szerint.

Feltevésem szerint a mozgékony Zsonnának a középiskolában külön táncszakkörre is kellett járnia. Sok örömet nem lelhetett benne, mert első két évben azt verték a fejükbe, milyen lépések tilosak. (Tilosak voltak a többi kelet-európai nép „sajátos” lépései, valamint az összes nyugat-európai tánc valamennyi lépése.) Csak a második két évben foglalkoztak a botortánccal – addigra azonban Zsonna nem volt már jelen.

Nem tudjuk pontosan, miféle korabeli játékokat szeretett Zsonna.

Volt egy népszerű, talán még a XIX. században keletkezett játék, a snúr: fémpénzekkel dobáltak célba, és aki a célt a sorozatban a legjobban megközelítette, az összes földön heverő pénzérmét begyűjthette. Ezt inkább a fiúk játszották. Ugyancsak kedvelt játék volt a seggrepacsi: valakinek a szemét bekötötték, és a társaságból valaki a fenekére vert; a célszemélynek ki kellett találnia, ki ütötte meg. Addig ütötték, amíg végre ki nem találta. Ezt lányok és fiúk vegyesen játszották, időnként a tanárok is beszálltak, de csak mint ütők, mert csépelendő célszemélyként nem volt szabad játszaniuk, ezt az iskolai rendtartás a legszigorúbban tiltotta, a tanárok érdekében, akiket a diákok úgyis gyakran vertek. Népszerű volt még a sakk, a go, a malom; a kártyajátékok közül a Fekete Péter, a Fekete Macska és az ulti.

Különösen népszerű volt egy társasjáték: a Megamág. A játék pontos leírása elveszett, de utalásokból annyi rekonstruálható, hogy egy nagy könyvből merítve, különböző karakterjegyek révén minden játékos felépített magának egy hőst, akivel azonosult; utána dobókockák révén haladtak előre egy mezőn, amelyen különböző cikkelyekre érve jobb vagy rosszabb pozícióba kerültek, és jellemüknek megfelelően harcoltak a többiekkel a gazdag királylány kezéért, a bankelnöki tisztért vagy a hidrogénbombáért. A játékot egy Varázsló vezette, akinek abszolút tekintélye volt, és vitás esetekben ő döntött; az egyes játékosok által vezetett figurák karakterjegyeit menet közben önkényesen megváltoztathatta, a mezőn bármikor, bárhová visszarakhatta őket, és ez ellen a játékosok nem tiltakozhattak. A Varázsló egyes szereplőket meg is semmisíthetett, ha akarta, ez ellen a játékosok szintén nem emelhettek kifogást. A Varázslót a játék elején sorsolással jelölték ki maguk közül. Tudunk róla, hogy a játékot a gyerekek olykor az életbe is átvitték, és egyes autoriter Varázslók, vagyis olyan gyerekek, akik gyakran voltak ebben a diktátori szerepben – őket nyilvánvalóan nem sorsolták, hanem közfelkiáltással megválasztották –, valódi gonosztettek elkövetésére hívták fel a társaikat, és azok olykor valóságosan is öltek a parancsra.

Egyes Talizmán játékszakértők szerint ez a játék már az eljövendő Talizmán társadalom iránt előlegezett bizalmat sugallta. Ezek a szakértők hangsúlyozzák a véletlen – a kockák – szerepét. Más Talizmán szakértők ezt vitatják, szerintük a játék alapvetően önkényuralmi és feudalisztikus, és a Talizmán véletlentisztelethez semmi köze sincs. Magam az utóbbi véleménnyel értek egyet: Ugarhon politikai viszonyait képezte le ez a játék. Állítólag felnőttek is játszották, s mert az Elsötétülés korában az infantilizmus az egész világon tombolt, ezt nem lehet csodálni.

Nem tudjuk, játszott-e Megamágot Zsonna valaha.

Tévét egészen biztosan nézett. A korabeli, Ugarhonban ugarul fogható adások ismertetésétől eltekintek; az egyik műsorról később szólok, az önmagában megfelelően érzékelteti majd, miféle képi közegben is élte le Bísztő Zsonna rövidre szabott emberi életét.

Zsonna a szüleivel egy kmenci nővérszálláson lakott egyetlen szobában, amelyhez nem tartozott sem vécé, sem fürdőszoba, sem konyha. A rossz hírű környéket „Sut” néven tisztelték, valaha cigányok lakták, a kiűzésük után szegény ugarokat költöztettek a telepre. Anyjának ez volt a második nővérszállása, Zsonnának az első és egyben utolsó lakása.

Jogos a kérdés, hogyan került a kmenci lakhelyű Zsonna egy belsőkolai általános iskolába, jó tizenhét kilométerrel odébb. Az a kórház, ahol az anyja dolgozott, szintén Kmencen volt található, a teleptől másfél óra járásnyira. Karmenják Ezüstke mindig gyalogolt, hogy az útiköltséget megtakarítsa. Nehéz elképzelni, hogy Zsonna napi 34 kilométert gyalogolt volna az iskolába és vissza. De ha busszal és metróval járt is, ami drága volt, akkor is kellett volna utaznia napi két-három órát.

A válasz valószínűleg az, hogy a kolai körzetekből a gyerekek elvileg nem voltak elzárva a középiskolai felvételtől, míg a „Sut”-hoz közeli általános iskolákból gyerek alig tanult tovább. Zsonna szülei eszerint szerették volna, ha Zsonna tovább tanul, és valóban elérték, hogy egy átlagos belső-kolai gimnáziumba kerüljön, gyönge tanulmányi eredményei és távoli lakhelye ellenére is.

Zsonna hét közben feltehetőleg az iskolához közelebb lakó valamelyik osztálytársánál aludt, és csak a hétvégét töltötte a szüleivel. Erre azért is volt szükség, mert a gyereklány Zsonnát számtalan veszély fenyegette utazás közben.

Ugarhonban, több külföldi utazó feljegyzése szerint, szinte mindenki idegbeteg volt akkoriban. Ismeretlen járókelők minden ok nélkül egymásnak estek az utcán és fojtogatták egymást. Sofőrök minden ok nélkül belehajtottak az előttük, mellettük vagy mögöttük haladó autókba. Buszok vonatokba rohantak bele dühödten, vonatok tébolyultan siklottak ki, hogy letaroljanak embert, autót, üzletet, épületet.

A rendőrség mániákusan kézifegyverekre vadászott, olykor órákra lezártak közutakat és járdákat, és mindenkit megmotoztak. Nem volt sok értelme: a kitartó, önkínzó edzéssel vagy fekete génezéssel kőkeménnyé tett öklöket, kézfejeket és ujjakat a liberális – európai jellegű – törvény tiltása folytán nem szedhették le és nem kobozhatták el. A műöklök gyártása virágzó ipar volt Ugarhonban akkoriban, az ilyen műököl, amit a levágott helyére operáltak, bizonyos részein keményebb volt, mint egy fémbokszer.

Az ugar mindennapokat átszőtte a gyűlölet és az agresszió. Nem volt veszélytelen tanárnak lenni kemény öklű diákok között, diáknak lenni kemény öklű tanárok között, főnöknek lenni kemény öklű beosztottak között, beosztottnak lenni kemény öklű testőrök és őrző-védők között. Joggal óvhatták Zsonnát a szülei attól, hogy egyáltalán kimenjen az utcára. Más kérdés, hogy apja ivott, anyja dolgozott, és Zsonna eközben, minden veszély ellenére, csavargott, és amíg emberként élhetett, véletlenül túlélte. A mindenütt jelen lévő agresszió mértékére jellemző, hogy noha Ugarhonban példátlanul alacsony volt a születések száma, ugyanakkor a válások is rendkívül megritkultak, és ez így tartott immár nemzedékek óta, s ezzel a társadalomlélektanban járatlan állami statisztika még büszkélkedett is, mondván, hogy az ugar házasságok a térségben páratlanul tartósak. Holott a magyarázat kézenfekvő: az ugar férfiak és nők imádták terméketlenül, értelmetlenül kínozni és gyilkolni egymást évtizedeken át, hogy a homo sapiensre genetikailag kirótt gyűlöletvágynak e barbár, primitív, a legkevésbé sem találékony módon engedjenek. A gyűlöletösztön kényelmes kielégülésének szerepét magam e tárgyban fontosabbnak tartom, mint a más kutatók által hangsúlyozott lakáshiányt és lakásdrágaságot, ami a válandókat – szerintük – a válástól külső kényszerrel visszatartotta.

Arra, hogy pénzért vagy szívességből hét közben az osztálytársaknál laktak a távolabbról bejáró, lakást bérelni túl szegény diákok, a korban több példát is sikerült felkutatnom. Ilyen, csak hét végén utazgató, hét közben pedig egyik gazdagabb osztálytársának használaton kívüli harmadik spájzában lakó szegény diák volt például Nyulmy Karrmol, az ugar sereg későbbi tábornoka, aki az örökök elleni harcban az utolsó harcoló egység parancsnokaként, mindössze egyetlen század élén két és fél héten át védte a Hurul-szirt alatti kazamatákat, és miután az örökök nem tudták őket kifüstölni (a befújt gázt az ugarok ventillátorokkal más kazamatákba terelték), szabad elvonulást ígértek nekik, és a kitámolygó védőket így mészárolták le végül. Nyulmy Karrmol nem volt köztük: valószínűleg a volt Fellegvár felé vezető kazamatákon át tűnt el. Emlékműve nincs, noha az ugarok többször is kérvényezték: az örökök máig haragszanak rá, amiért nem tudták megölni.

A „Sut” jellegzetes, szürke, hatemeletes betonépületeiben minden folyosóról hat-hat szoba nyílott kétoldalt, minden folyosó végén volt két el-elduguló vécé, egy gyakran romló zuhanyozó meg egy közös konyha fafűtésű tűzhellyel. A szobák mérete nem volt nagyobb húsz négyzetméternél, abban éltek olykor hét-nyolc tagú családok. A fűtést ódon cserépkályhákkal oldották meg, s mert az épületekbe elfelejtettek kéményeket tervezni, illetve mert tervezéskor még távfűtésben gondolkoztak, amiből nem lett semmi, a kályhákból a hajlított kéménycsöveket az ablakokba ütött lyukon keresztül vezették ki a szabadba. Az áttört üveg szigetelését gyantával, gittel vagy a gyerekek által rágott rágógumival próbálták megoldani, általában tökéletlenül. A huzatos szobákban mégis mindig volt valamennyi széngáz, a lakóknak állandóan fájt a fejük, Zsonna már csak ezért is kevés időt tölthetett otthon. A vegyes tüzelésű kályhákat fával, szénnel vagy biokomposzttal táplálták, a bűzt el lehet képzelni. Pincét ezekhez az épületekhez nem építettek, a tüzelnivalót az udvaron tárolták alig fedett farekeszekben, a legtöbb gyilkosság és súlyos testi sértés tüzelőlopás miatt történt a telepen. Szükséglakásként építettek egykor ilyeneket a cigányok számára, leírásukat csikániai (gypsylandi) források őrizték meg. Egyes történészek szerint az ilyen közeg gyerekek számára veszedelmesebb volt, mint a szintén veszélyes utcákon való kóborlás, mert a gyermekek elleni erőszakos bűntettek – közöttük a gyerekgyilkosságok – kétharmada ilyen telepeken történt. Mindazonáltal Zsonna nem panaszkodott a „Sut”-ra, sőt otthon érezte magát benne, és még azt is észrevette, hogy a szegények körében a szolidaritás erős – lásd később. Zsonna személyes tapasztalata objektíve is igaz: „Az Elsötétülés korának végzetesen gettósodott, egymástól elszigetelt társadalmi rétegtöredékei saját körükből félelemből és külső akadályoztatás folytán már nem léptek, nem is léphettek ki, és az akkori nagyvárosokat – a korábbi, fejlettebb állapottól eltérően – mint archaikus aprófalvak vagy tanyaközösségek egymás mellé és egymásra dobált, közös funkciókkal már nem rendelkező káoszát kell elképzelnünk” (Bonnefort Inbras Evelynson).

A „Sut”-ból ma már semmi sem látható, helyén pompázatos örök ilidzse (közfürdő) üzemel, a közelében jó hírű nyilvános háremmel.

Sikerült azonosítanom Zsonna egyik tanárát, vagy legalábbis egy olyan tanárt, aki Zsonna gimnáziumában tanított. Történetesen férfi, ami ritkaság. Úgy gondolom, nem árt, ha ennek a tanárnak az életét és mindennapjait felidézem, mert némi képet nyerhetünk arról, miféle iskolából ragadták ki Zsonnát. Nem állítom, hogy minden tanár ilyen volt, de azt jellemzőnek tartom, hogy ilyen ember tanár lehetett.

Az illetőt Ebürlő Gubánnak hívták, földrajzot és testnevelést okított.

Az Ebürlő név nem túl gyakori, jelentése rég elhomályosodott, amikor e férfiú a vezetéknevét a szüleitől örökölte. Voltaképpen a „Kutyaházy” név változata, amely jóval elterjedtebb. Ebnek a jaszkínok nevezték a kutyát, akik a jattyagánok elől menekülve telepedtek Mugróniába valamikor a XIII. század környékén, az ugarok sokáig és kitartóan irtották őket, amíg a jattyagánok magába Mugróniába is be nem törtek, akkor a maradék faszkínokkal kibékültek, és együtt harcoltak a közös ellenség ellen. Nem sok sikerrel egyébként, a jattyagánok egész Mugróniát pusztasággá változtatták, de aztán hazatértek Ázsiába, mert a tehéntejet nem bírta a szervezetük, és az ázsiai kecskék tejére vágytak.

Felmerül a kérdés, vajon a jattyagánok miért nem telepítették a Nyugat-Balkánra az ázsiai kecskéiket. A tudósok többsége azt a véleményt támogatja, hogy egyszerűen nem jutott eszükbe. Mások szerint célszerűbb volt a sok százezres sereget visszavezényelni Ázsiába, mintsem onnét a kecskéket Nyugatra hajtani. A súlyos, negyven-ötven százalékos emberveszteséget a szapora jattyagánok könnyedén kibírták, de a kényes ázsiai kecskék létszámának akár húsz százalékos apadása is végzetes lett volna a számukra, mert kecsketejen, kecskesajton és kecskehúson kívül más táplálékuk gyakorlatilag nem volt. A jattyagánok aztán Ázsiában, őshazájukban haltak ki a khínaiak, a rosszlandiak és a hindiaiak együttes erőfeszítéseinek következtében; a jeges tundrába fagyott utolsó jattyagán holttestet a XXI. század elején próbálták génoltással feltámasztani, sikertelenül. (Talán nem egy alkoholbeteg cigány férfiba kellett volna ültetni, költségtakarékosságra hivatkozva álságosan, mint történt, hanem mondjuk egészséges ugarba vagy szlévbe. Főpapjaink közismert határozata értelmében a kihalt fajok és népek feltámasztása a Teremtő szándéka ellen való, tehát tilos. A határozat előtt feltámasztott génállományokra azonban ez a tiltás visszamenőleg nem vonatkozik, így ha a jattyagánok feltámasztása sikerült volna, leszármazottaik ma is élhetnének.)

A jaszkínok kutyái nagy testű, morcos állatok voltak, úgy is hívták őket, hogy „mordon ebek”; pár évszázad alatt valamiért nyomtalanul kivesztek. Az „ebürlő” jaszkínul kutyaidomárt jelent. Az ilyen ebürlők a kutyaólban laktak kedvenceikkel együtt, feladataik közé tartozott a kutyák állandó vakarása (ezeket az ebeket az ugar bolhák feltűnően kedvelték), továbbá a kutyaürülék rendszeres eltávolítása. Az ebürlőket „bolhás” néven is illették sokáig, mert a kutyáikról a bolha rájuk is átment. A jaszkínok demokratikusan választott mindenkori vezetőjét sokáig a „Viszke” névvel illették az ugarok, ami ellen a jaszkínok egészen a XIX. századig élénken tiltakoztak; sértőnek találták, hogy a vezetőjük a gúnynév szerint bolhás, vagyis csak ebürlő, ami a jaszkínoknál a legalacsonyabb kasztot jelentette.

A Gubán név már ugarnak számít, és „szemtelen tolvajt” jelent. A szó eredete az ószlév „gemban”, ami „pofátlan rabló” vagy „nagypofájú rabló” értelmű, és a honfoglaló ugarokra értették, mint ez a szlák és a dél-szlév folklórból kiderül, de erről az ugarok nem tudnak. A „hubany Uhar” szlákul a mai napig a szlákokat megvető, pöffeszkedő, úrhatnám ugart jelenti. A többségi szlákok az országukban kisebbségi sorban senyvedőket, vagyis ugarokat, cigányokat, északi szléveket, ukarónokat (urukaffereket) és az odamenekült csehonte börtöntöltelékeket következetesen a „hubani” jelzővel illetik.

Valamikor a XVIII. század közepére a Gubán jelentése Mugróniában elhomályosult; ezt bizonyítja, hogy attól kezdve arisztokrata ugar családok sarjait is illették ezzel a keresztnévvel. Igaz, elsőszülött e nevet soha nem kaphatta meg valamiért. Talán a név sötétségének derengő emléke mégis fennmaradt.

Ebürlő Gubán tanár úrnak tehát elég baljós volt mind a két neve, bár erről ő maga aligha tudott. A diákok sem tudhattak róla, mégis „Kutyafos” néven emlegették. Hat dokumentumban találtam nyomát, hogy a „Kutyafos” emlegetése miatt diákok megrovásban részesültek, egyiküket pedig, mint visszaeső bűnöst, a gimnáziumból ki is zárták, és Ugarhon minden középfokú intézményéből kitiltották. Ez súlyos büntetésnek számított akkoriban, az illető diák nem érettségizhetett, és ezzel nyomorúságos életpályáját előre meghatározták. Az illető diák vagy Zsonna osztályába járt, vagy valamelyik másik osztályba maximum egy-két évfolyammal lejjebb vagy följebb, de Zsonnát a gimnáziumban mindenképpen ismerhette legalább látásból.

Ez a diák nem más, mint maga Holnok Bönce (!).

Igen, az a Holnok Bönce, akinek a szobra Iowa City központi könyvtára előtt áll, mint egyik legkiválóbb alapító atyánk nagyapjáé, aki már a Talizmán-kor előtt két nemzedékkel tökéletesen Talizmán elveket hirdetett, és emiatt villamosszékben végezte. (A mi nyelvünkön Bence Ownock a neve, akárcsak az unokájáé, így már nyilván ismerős…)

Különös játéka a véletlennek, hogy Bence Ownock szobrától két és fél mérföldnyire egykori kolakmenci iskolatársának a szobra található a dubuque-i úton: Saint Shona Bisto emlékműve.

Elakadt a lélegzetem, amikor erre az összefüggésre egy kolakmenci lakásban a családi emlékek között turkálva rádöbbentem. Ha másért nem is, már önmagában ezért érdemes volt egész életemet a Bísztő Zsonna-kutatásnak szentelnem. Erről az összefüggésről eddig egyetlen tudós sem tudott, aki Szent Zsonna életét kutatta.

Ebürlő Gubán tanár úr sértett hiúságának a Talizmán Fényállam egyik alapító hősének nagyapját köszönhetjük eszerint.

Ebürlő Gubán, vagyis a „Kutyafos” tömzsi, alacsony homlokú, előemberi módon ejtett vállú, hosszú karú, rövid lábú férfi volt, kiugró szemöldökcsonttal, mint ezt néhány fennmaradt osztályfénykép és érettségi tabló bizonyítja; benne valamiképpen egyszerre több ősemberi vonás is visszaütött. Szinte azt várná az ember, hogy vedlett öltönye alól előkunkorodik a farka, de nem kunkorodott elő. Szellemi képességei mégsem lehettek emberalattiak, ha testnevelés-földrajz szakon tanári diplomát szerezhetett.

Történetünk idején Ebürlő Gubán tanár úr harmincöt éves lehetett, nőtlen volt és egyedül élt. Tömegek éltek akkoriban magányosan Ugarhonban, nem feltétlenül a saját szándékukat követvén, mert a családokat mérhetetlen mennyiségű pluszadó sújtotta, és az értelmesebb ugarok nem léptek házasságra és nem hoztak létre utódokat, vagy ha mégis, házastársukat vagy gyermeküket előbb-utóbb lemészárolták. Ebürlő jóval később megnősült – akkor az adózás éppen kedvezőbben alakult – és nemzett három porontyot. Ebből kettő fiatalon meghalt, a harmadik, egy lány, neves kutyatenyésztővé lett Sűrű Lankán. Unokájával, Zeneo Scardival, aki jeles szárnyasló-tenyésztő és orgonista, találkoztam, amikor Benemedicina nővérnél jártam ott; ismerték ugyan egymást látásból, de nem tudták, hogy mind a ketten Ugarhonból származnak. Meglepetésüknek és örömüknek nem győztek hangot adni, és hálájuknak sok értékes adatot és kolakmenci kapcsolatot köszönhetek.

Ebürlő Gubán heti negyvenegy órában tanított abban a gimnáziumban, ahová Bísztő Zsonna is járt. Testnevelést harminc, földrajzot tizenegy órában adott le, rendkívül sokat dolgozott tehát. Ez jellemző az akkori ugar állami kizsákmányolásra. Nem tudjuk, miféle jellemet örökölt Ebürlő Gubán, miféle karakterjegyeket fejlesztett ki magában ő, de hát ekkora terhelés mellett egy tanár nem lehet más, csak gonosz, gyermekgyűlölő és verekedős.

Ebürlő Gubánt huszonhét éves pályafutása alatt ezerhétszázharmincnégyszer jelentették fel a szülők testi fenyítés miatt, ami Ugarhon iskoláiban elvileg tiltva volt, átlagosan tehát minden ötödik nap megvert egy gyereket, akinek a szülei erről tudomást is szereztek és tiltakoztak is. Miután a gyerekek nem minden pofont, kokit, körmöst, pajeszhúzást és seggberúgást vallottak be, és nem minden szülő vette magának a fáradságot, hogy emiatt eljárást kezdeményezzen, vélelmezhető, hogy Ebürlő Gubán a gyerekeket mindennap, tehát rendszeresen ütlegelte mind földrajz-, mind testnevelésórán.

Ebürlő Gubán ennek ellenére kétszer részesült minisztériumi dicséretben, ötször kapta meg a „Legszeretettebb Ugar Tanár” kitüntetést, és amikor nyugdíjba vonult, megkapta „Ugarhon babérlevelekkel dúsított bronzmedál-koszorúját az ezüst nyakkendőtűvel ékesítve”. Ez ugyan nem járt nyugdíj-kiegészítéssel, vagyis ki lehetett dobni a szemétbe, de annyit mindenképpen jelentett, hogy az ezerhétszázharmincnégy bizonyítható verekedését megúszta.

Testnevelésóráin nemcsak verte a gyerekeket, hanem kínozta is. Megkövetelte például, hogy könnyű öltözékben, trikóban, tornagatyában és mezítláb hússzor körülfussák az iskola tömbjét télen, a legnagyobb fagyban is; a fagyások és a tüdőgyulladások nem tartották vissza. Éppen Zsonna ottléte idején az egyik gyerek belehalt az egyik ilyen futásba első gimnáziumban; a szülők vádat emeltek az iskola ellen, de a bíróság a keresetet elutasította, az indoklásban kifejtve, hogy Ugarhonnak edzett, elszánt, az ellenséggel szemben mindenre képes állampolgárokkal kell rendelkeznie. Épp akkoriban, kivételesen, Ugarhon függetlenségét nem fenyegette senki.

Szadista állat lehetett tehát Ebürlő Gubán tornaórán, és feltehetőleg – szublimált formában – a földrajzóráin is. Bence Ownock, Ebürlő kirúgott tanítványa semmit sem tudott Amerika földrajzáról, amikor a bevándorlási hivatalnok vizsgáztatta. Emiatt Bence Ownock bevándorlási kérelmét el is utasították, akkor keveredett Zsappánba, majd Khínába, amiért Ebürlő Gubán tanár úrnak voltaképpen hálával tartozunk, mert ezeken a veszedelmes helyeken érett meg Bence Ownockban az elhatározás, hogy a létező világgal radikálisan szakítania kell. Azt pedig tudjuk Ownockról, hogy közmondásosan gyűlölte a testedzést, és amikor az elő-Talizmánok fekvőtámasz-versenyek szervezésében tüntették ki magukat, Ownock demonstratíven fingorászott és cigarettázott, zabált és ivott, és kiprovokálta az első nagy meghasonlást a „militáns” és a „megengedő” elő-Talizmánok között. Ebből vagyunk mi, mai Talizmánok, akikért a megengedők vezére, Bence Ownock megalkuvást nem tűrő módon küzdött.

Nem tudjuk, Zsonnának is Ebürlő tanította-e a földrajzot. Lehet, hogy nem, mert Zsonna földrajztudása, gyönge jegyei ellenére, nem volt rossz; persze az is lehet, hogy valamiért személyesen szerette azt a tárgyat, a tanár ellenére. Az ember és a madár földrajztudását magam Zsonnamadár szavai alapján nem tudom elkülöníteni, lásd később.

Ebürlő Gubán mindennapjai éppoly sivárak lehettek, mint a tanítványaiéi. Valamivel több, mint két hónap vakáció járt neki is – nem tudjuk, mire fordította, vajon öntovábbképzésre-e, pihenésre-e, vagy valamilyen pénzkereső, alantas foglalkozásra –, iskolaidőben viszont napi nyolc-kilenc órában bent senyvedett az iskola épületében, és verte a gyerekeket. Nem tudunk róla, hogy Ebürlőt bosszúból bárki is megverte volna. Valamiért félhettek tőle.

Ugarhonban akkoriban sokkal inkább a gyerekek verték a tanárokat, mint fordítva, ez alól tehát Ebürlő tanár úr kivételt jelentett, s az iskolát az akkori jobbak közé emeli. Amerikát megalapozott vélemények szerint többek között az tette tönkre, hogy a tanároknak nem volt joguk a diákokat verni, csak fordítva. Az iskola a Reménytelen Ezer Évek éppen olyan szörnyű intézménye volt, mint a család; nem véletlen, hogy Talizmániában sem család nincs, sem iskola.

Ebürlő, a „Kutyafos”, nem csak a középiskolában dolgozott a tanítási szezonban, abból a fizetésből egyetlen ember se tudott megélni, nemhogy családok. Testedzést és lőgyakorlatot tartott minden második nap a csuhajokra emlékeztető, de velük riválizáló csoport edzőcsarnokában, az Éber Nagy-Mugrón Testvérek fellegvárában, egy régi gyárcsarnokból átalakított épületben Kola egyik főútja mellett. (Az épület helyén ma karavánszeráj áll.) Az ÉBNAMUT neve önmagában is abszurdum, ugyanis Nagy-Ugarhont nevezték egykor Mugróniának, amely elég nagy volt, amolyan középhatalom a középkorban, de Nagy-Mugrónia nem létezett soha. Az ÉBNAMUT hívei úgy képzelték, az ugaroknak az a hivatásuk, hogy a shvádoktól az örökökig az egész Balkánt uralják. (Az örökök akkor még nagyon messze voltak Ugarhon déli határától.) „Tengertől tengerig”, ez volt a jelszavuk, színük pedig a két kék közé zárt zöldesbarna (két tenger között a szárazföld). A szárazföld zöldesbarna színe emlékeztet a kutyakaka színére, emiatt nem elképzelhetetlen, hogy a „Kutyafos” gúnynévnek politikai tartalma is volt. Annál nagyobb jelentőségű, hogy a lázadó Bence Ownock ezt a gúnynevet többször is használta, a tiltás ellenére.

Nem tudjuk, szimpatizált-e Ebürlő tanár úr az ÉBNAMUT-eszmékkel, vagy csak pénzt keresett a szervezet jóvoltából. Mindenesetre minden hétfőn, szerdán és pénteken délután négytől hatig a tagokkal foglalkozott. (Ezt az ÉBNAMUT fennmaradt díszes, ólomkancsuka-kötésű emlékkönyveiből tudjuk.) Pénteken hattól hétig még egy kollektív éneklésen is részt vett – azért már nem kapott pénzt –, amelynek keretében zsigarellenes dalokat üvöltöztek (a zsidók péntek napnyugtától számították szabadnapjukat, a szombatot). E dalolásnak semmi értelme nem volt, zsigarok csak elvétve maradtak Ugarhonban. Hogy a csuhajok és az ÉBNAMUT tagjai miért nem szenvedhették egymást, rejtély. Gyakrabban verekedtek össze, mint azokkal, akikkel eszmeileg élesen szemben álltak. Ilyen típusú testvérharc az elvtársak között az elsőkommunizmus és a klasszikus nácizmus idejéből is ismeretes. Nem tudunk róla, hogy ezekben a verekedésekben Ebürlő tanár úr személyes részt vállalt volna.

Lehetséges, hogy Ebürlőn azért nem mertek bosszút állni megvert diákjai, mert tudtak kapcsolatáról a militáns ÉBNAMUT-tal. Az ÉBNAMUT az aránylag békés csuhajokkal ellentétben szerette az üzletek kirakatait bezúzni; cigány, zsigar vagy azokkal szimpatizáló boltosok szenvedtek tőlük, meg akiket valamiért valamelyik tagjuk kipécézett; a „fehér cigányok” elleni akcióik is nevezetesek. Nem tudunk róla, hogy Ebürlő ezekben részt vett volna. Másodállásában az ÉBNAMUT-nál kétszer annyit keresett, mint a középiskolában. Hogy miért nem hagyta ott a gimnáziumot, rejtély. Talán az ÉBNAMUT vezérkara úgy képzelte, hogy az iskolában Ebürlő a szervezet számára utánpótlást nevelhet, és ők kötelezték arra, hogy azt az állását se adja fel.

Az ÉBNAMUT-ot külföldről pénzelték, részben emigráns ugarok, részben mindenféle titkosszolgálatok, elsősorban a rosszlandi, valamint az örök. Abban a korszakban általános szokás volt, hogy a nemzeti ideológiájú, idegengyűlölő pártokat és mozgalmakat azok a külső hatalmak támogatták, amelyek az illető országot el akarták foglalni. Az önellentmondás csak látszólagos: ezek a soviniszta pártok – nem csak Ugarhonban – oly mértékű belső züllést okoztak, amely a külső, militáns hatalmaknak jól jött.

Az ÉBNAMUT-nak abban az időben Sömör Pikka költő volt a vezetője; negyvenhárom évvel fiatalabb felesége, a Rommakákiából származó Balfun Mória a rommakák titkosszolgálat ugar nemzetiségű ezredese volt. (Erről a férj, Sömör Pikka nem tudott, jó két évtizeddel később, már Sömör Pikka halála után kerültek csak nyilvánosságra az adatok.) Az ÉBNAMUT sokkal inkább beépült az ugar állam szerveibe, mint a csuhajok. Talán ennek köszönhető Ebürlő tanár úr számos kitüntetése, valamint az, hogy a szülők feljelentéseit és panaszait komolyan soha nem vizsgálták ki.

Sömör Pikka az akkori ezerhatszázötvenkét, hivatalosan nyilvántartott ugar költő közt is a legrosszabbak közé tartozott. Zavaros verseiben az ugar fensőbbséget hirdette minden más nemzettel szemben. Megpróbálom lefordítani egyik jellemző versét, noha nem nagyon érdemes:

 

Fáj, dalom a fájdalom, hogy népem, ó, mindenek lépcseje alatti senyvedésben gyökérzik, mint óbaj, már mióta, hujj, már, csak a mosogatórongy szerepe szálldos népemnek elhullajtott csontjai fölötte, mint édes szülém ajakáról szivárgó sóhaj, de ő csak tette, tette, erőltötte, hogy valami mégis, végestelen, a sírhalom, hol eleim, az ugar isten perselye teljék, ó, halom, csontig ható, ó, csont.

 

Andrew Body foroghatott a sírjában, valahányszor ezt a versezetet szavalták az ugar televízióban. És szavalták, mert egy időben, éppen Zsonna botránya idején, ez a mű a legtöbbet szavalt vers volt az ugar tévében, rádióban és az iskolai ünnepségeken. Egészen biztos, hogy Zsonna hallotta valahol. Az akkori művészeti morálra jellemző, hogy ezt a verset is agyonelemezték mind a maradi, mind a haladó műítészek, és minden kölcsönös gyűlölségük ellenére egyetértettek abban, hogy ez a vers fejezte ki a legmélyebben „a másfél ezer éves ugar bánatot”.

Sömör Pikka háromnegyed-cigány volt, csak nem akart az lenni, és ugarságát kénytelen volt szélsőséges ugar sovinizmusban nyilvánítani, hogy cigányságától az ugarok eltekintsenek. Ez végtére is sikerült neki, temetésén az összes kormánytag és az UTA vezetői is megjelentek. Balfun Mória, a rommakák főkém, feketébe öltözötten, fejére ötméteres fekete fátylat tekerve beugrott a sírba, alig tudták kirángatni, és ezt az összes ugar tévé egyenesben közvetítette. Sömör Pikka sírját és a fölébe emelt három és fél méteres márvány síremléket – az ugarok sasra emlékeztető szent madara volt rajta, a Hurul, szájában ametiszt gyűrű, az ugar egység jelképe – hiába kerestem Kolakmencen, ellopták sok évtizeddel ezelőtt, és a mai ugaroknak halvány sejtelmük sincs, ki is volt Sömör Pikka. Talán az ő verseitől viszketegséget kapott derék ugarok kiütéses bőrbajára utal a „pikkasömör” a mai ugar nyelvben, amit kátrányos kenőccsel kezelnek eredményesen.

Lehet, hogy maga Ebürlő tanár úr ihlette azt a versét, amely így fejeződik be:

 

A Történelem sebesen caplat. Nem remélek, de nem is nem félek. Ellenség, ne remélkedj, mert jól gubán csaplak, mert eben én gubát nem cserélek.

 

Elképzelhető, hogy valamelyik iskolai ünnepségen Zsonnának ezt a marhaságot is végig kellett hallgatnia, és feltehető, hogy Ebürlő tanár úr ott ült a tanárok díszasztalánál megdicsőülten, az órákig vigyázzban álldogáló, el-elájulgató, bosszúra és vízre szomjas diákok számára érinthetetlenül.

Ebürlő Gubánnak a történész számára leginkább a mindennapjai az érdekesek.

Az egyik kmenci külvárosban lakott, reggel hat körül kellett kelnie, hogy időben, háromnegyed nyolcra, két átszállással kolai munkahelyére érkezzék. A gépkocsik ára, de főleg az üzemeltetési költségük: biztosítás, súlyadó, fényezésadó, fényűzésadó, kipufogófüst-adó, parkolási adó, térfogatadó, színadó, hosszadó, szélességadó, abroncsméret-adó, útdíj, hídvám, alagútvám, felüljáróvám, garázsadó (akkor is kirótták, ha a tulajdonosnak nem volt garázsa) meg az üzemanyag ára annyira magas volt akkoriban Ugarhonban, hogy kis keresetű tanár e fényűzést nem engedhette meg magának. Miután a buszok tömve voltak, Ebürlő az emberi bűzbe fejfájdultan már reggel morcan kezdte a munkáját. S minthogy akkoriban egyedül élt, és mert rá is hatott, ami évtízezredeken át az emberi fajra – ezt csak a Talizmán vallás volt képes megszüntetni –, a testi kielégületlenségtől rögtön testet verni támadt kedve.

Jonathan Chapiro harmadik főtétele szerint: „Aki gonosz, hülye is lesz; aki hülye, gonosz is lesz.” (J. Chapiro magyarázói szerint ez a legoptimistább tétele, mert implicite benne van, hogy vannak nem hülyék, tehát nem gonoszak is.) Ez a főtétel teljes mértékben illik Ebürlő Gubán tanár úrra. Két verekedős órája között csak tizenöt perc szünete volt, azt az úgynevezett tanári szobában töltötte a kollégái között, de pihenni ott sem volt módja: akkoriban mindenütt szűkös teremben szorongtak a tanárok, harminc-negyven négyzetméteren hatvanöten-hetvenen; székük volt ugyan többnyire, de asztalfiók már nem mindenkire jutott; reménytelen pletykálkodásokban teltek el ezek a szünetek, és a tanárok még inkább felhúzva estek be a következő órára.

Egy osztályban húsz-negyven diák foglalt helyet, attól függően, éppen megszüntettek-e iskolát a negatív szaporodási ráta miatti álságos racionalitás kelepcéjében, és akkor két iskolát is összevontak, egy teljes tanári kart kirúgva és a gyerekek számát megkétszerezve, vagy pedig átlendült az inga, és egy osztályt is kettőbe vágtak. Voltaképpen mindegy, mert az ugar szülők, e reménytelen bérrabszolgák annyit dolgoztak családjuk érdekében, hogy családjukra idejük nem maradt, a gyerekeket az utca és az iskola nevelte, tehát senki; elvadult, elpiszkolódott, elbűzhödött kamaszok voltak szinte mind.

 

Rossz rájuk nézni, elszorul a vén szív, rémes a bűzük, itt már ne időzzünk, ők a mi jövendőnk, ideje dögölnünk –

 

mint Villa Farkó egyik versében áll. (Befogadáslélektani érdekesség: épp azok az igyak énekelték és szavalták Villa Farkó verseit rajongva, akiket ő e rémes jövő képviselőinek tartott.)

Egy ránk maradt elsárgult, porladó, úgynevezett „iskolai újság” meglepően merész cikke szerint Ebürlő névről egyetlen tanítványát sem ismerte, úgy szólította őket, hogy „te ottan izé”, „te micsoda hogyhíjják”, „te kövér tohonya”, „te sovány barom” stb. A cikket egy magát XYZnek nevező diák írta alá; talán túl merész a következtetésem, de a cikk szerzőjében magát Holnok Böncét sejtem. Igaz, amit kéziratom lektorai a szememre vetettek, hogy Bence Ownock soha nem tanult meg a világnyelven helyesen írni, de ez még nem bizonyíték arra, hogy ugarul ne írt volna helyesen. Ebürlő Gubán tanár úrnak több száz gyerek nevét kellett volna a fejében tartania, és talán nem is csoda, ha erre nem volt képes.

Ebürlő valamikor délután három felé fejezte be a munkát az iskolában, akkor valahol harapott valamit. Étterembe biztosan nem járt, egy közepes étteremben egy kétfogásos ebéd félhavi fizetését elvitte volna. Talán vett magának tíz deka gyanús felvágottat meg húsz deka nyúlós kenyeret, és ha nem az ÉBNAMUT edzését vezetni sietett, kedden és csütörtökön a délutánja szabad maradt.

Mit is kezdhetett egy harmincas éveinek derekán járó férfi a heti két szabad délutánjával Ugarhonban?

Továbbképzésre aligha fordította: nem lett volna értelme. Nem reménykedhetett abban, hogy mondjuk az UTA földrajz tagozatának a tagja lesz, mert ilyen az UTA keretén belül nem volt. A korabeli ugar földrajztudomány kimerült abban, hogy a történész tagozat erre hivatott tagjai, négyen-öten mindössze, újra- meg újrarajzolgatták Mugrónia középkori térképét, egyre újabb területeket csapva hozzá a szomszédos, nem mugrón világból, hogy Ugarhon szükségképpen irredenta kormányzatait képi érvekkel lássák el területi igénybejelentéseik céljából. Az ugar diákok alig valamit tanultak Európa nyugati feléről, az Európán kívüli világról meg éppenséggel semmit; Bence Ownock tökéletes tájékozatlansága Amerika földrajzát illetően nem kivételes.

Nem nagyon valószínű, hogy kedden és csütörtökön délután Ebürlő bordélyba járt volna, mert az sem volt olcsó mulatság. Igaz ugyan, hogy házasnak lenni még többe került, de hát Ebürlő nem volt még házas akkoriban.

Egy ugar szociológus, bizonyos Csapló Borga, aki negyvenöt éves koráig öt házasságon és négy nemzésen esett túl, egyszer kiszámolta, mennyibe is került neki a feleségeivel átlagosan egy-egy numera.

Numerának korabeli nyelven a valóban elhált nemi együttlétet nevezték cinikusan, ami a mi Talizmán szellemiségünktől tökéletesen idegen; mi a nemi együttlétet közös imádságnak tudjuk, amelyben a Teremtő jelen van, sőt máskor – a főpapok ihletett imádkozásán kívül – nincs és nem is lehet bennünk jelen; ők erről mit sem tudtak, csak a meddő és önző elélvezéseket számolták.

A házasságaitól és válásaitól lerongyolódott Csapló józanul és visszafogottan átlag heti négy és fél nemi együttléttel számolt, valamint mindazon összegekkel, amelyeket csak és kizárólag a nejei eltartására, túlzott igényeik és eszelős szeszélyeik kielégítésére, valamint a váláskor kizárólagos tulajdonukba juttatott ingó és ingatlan értékekre költött, tehát sem a saját magára fordított, sem a gyerekeire fordított összegeket nem vette figyelembe, és a nejei által olykor megkeresett összegeket is kihagyta a számításból. Meglepődve állapította meg, hogy minden egyes numeráért három florranc hatvanhat putákkal többet fizetett, mint amennyit egy nem kifejezetten luxus-, de azért a közepesnél lényegesen jobb kurvának fizetett volna egy három- vagy négycsillagos kolakmenci szállodában, két és fél órai együttléttel számolva.

Csapló Borga ebből levonta a megfelelő következtetést, és azontúl nem nősült meg. Kilencvenkét éves korában hunyt el három szellősen öltözött kéjhölgy hat keblei között egy kmenci szállodában, mert cigányútra ment neki a vodka, és a temetésén – hivatalos rendőrségi feljegyzés maradt fenn róla – hetvenkilenc hivatásos prostituált jelent meg gyászfátyolt öltve, és a szertartást botrányosan szétzokogta.

Jogi érdekességként jegyzem meg, hogy e hetvenkilenc prostituált ellen Csapló Borga négy gyermeke – három fiú és egy leány – pert indított azzal az indokkal, hogy apjuk a nekik járó örökséget tékozolta ezen idegen nőkre ötvenkét hosszú éven át törvénytelenül, és azt követelték, hogy a prostituáltak ennek az összegnek legalább a negyedét fizessék nekik vissza. A per nagy feltűnést keltett, de ítélet többszöri meghallgatás, tárgyalás és halasztás után sem született; egyes megvádolt tizen- és huszonéves prostituáltak ellenkeresetet nyújtottak be, mondván: őket a felperesek rossz hírbe hozták, életkorukat ötvenkét évben adva meg; tartott a dolog addig, amíg az örökök elfoglalták Ugarhont, és a használható prostituáltak háremhölgyekké avanzsáltak.

A házasság, valamint az úgynevezett „polgári család” barbár, előemberi, a homo sapienshez méltatlan intézményéről kevés meggyőzőbb érvet találtak a mi Talizmán ősanyáink és ősapáink, mint a pogány Csapló Borga, aki a nőket csak úgy nevezte tanulmányaiban: „a mohó sapiensek”.

Ebürlő kedden vagy csütörtökön délután talán beült egy moziba és filmet nézett. (Ezek egyszemélyes fülkék voltak, már teljes térélményt és szagélményt nyújtottak, és az ülés mozgatásával a nézőt mintegy a cselekmény közepébe vitték; horror- és pornófilmeket akkoriban csak így volt érdemes megtekinteni.) Ugarhonban csak amerikai filmeket játszottak, amelyek gyermeteg, pontosabban infantilis közönséggel számoltak. Ebürlő, gondolom, szerethette a harci, valamint a misztikus filmeket, a mindenféle horrorokat és a durvább fajtájú vígjátékokat. Komolyabb társasági életéről az ÉBNAMUT-on kívül nem tudunk.

Arról azonban biztos tudomásunk van, hogy legkedvesebb időtöltése a „véres foci” volt.

Az eredeti labdarúgás tipikus álközösségi tevékenység volt a XIX–XX–XXI. században: tizenegy-tizenegy ember loholt egy labda után, és az volt a cél, hogy azt – bizonyos középkorias, lovagias szabályok betartása közepette – egy kapunak nevezett hálós szerkezetbe juttassák, ennek pedig egy csomó ember, az úgynevezett szurkolótábor, amely egy helyben ült, és üvöltött, örült.

Talán a labdarúgás mutatja legjobban a korszak társadalmi nyavalyáinak mibenlétét: a nézők, akiknek semmi közük sem volt sem a labdához, sem egymáshoz, sem a játékosokhoz, azokat mintegy delegálták a nem létező (súlyosan hiányzó) közösségi szellem nevében, hogy helyettük rohangáljanak egy stadion gyepén; és helyettük keressenek sok pénzt azáltal, hogy belerúgnak egy labdába, és az valahova száll.

Minél kevésbé léteztek valódi közösségek, a labdarúgás annál népszerűbbé vált. E cirkuszi játék mentségére felhozható, hogy a XIX. és XX. században még inkább a labdát rúgták a játékosok, mint egymást, játékká szublimálva a sport mélyén mindig meglévő háborús ösztönöket.

A labdarúgásba a másfajta cirkuszokat előbb-utóbb integrálták, és futballmérkőzés legalább egyórás, divatbemutatós revüvel összekötött musical comedy nélkül a XXI. században már nem volt elképzelhető. E musical comedyk a leghülyébb képregényekből vett alakok és primitív cselekmények mintájára írattak meg, az alakokat a messzi nézőtérről jól látható, hatalmas, héliummal töltött szoborszerű luftballonok adták, amelyeket sok ember rángatott dróton. Előbb-utóbb elterjedt, hogy a történeteket is a labdarúgás témaköréből vették, és a legnagyobb érdeklődéssel kísért meccsek előtt – például világbajnoki döntő – e zenés komédiák a később pályára lépő sztárok köz- és magánéletéből indultak ki.

A XXI. században aztán lassan ez a játék is visszaadta a vérontásnak a maga elévülhetetlen jogait. „Az Elsötétülés minden téren ezt tette: a szublimálást leépítette, az embert visszavadította” (Evelynson). Voltak ugyanis még abban a Reménytelen Négyezer Évben is enyhébb korok; ezek mind elő-Talizmán jelleggel bírtak; ideig-óráig úgy látszott, élhet ember ember mellett a világon; aztán ezeket a jobb korokat sötétek követték újra meg újra, egészen Talizmánia megalapításáig.

Ebürlő szombaton és vasárnap gyakran látogatta a titkos stadionokat, kedd és csütörtök délután pedig valószínűleg a nyilvános edzéseket bámulta. Tanítványait gyakran fenyegette azzal, hogy az iskolában is be fogja vezettetni a „gladifocit”, erről szülői feljelentések maradtak fenn, érdekes módon nem az iskola vagy a bíróságok archívumaiban, hanem a gladifoci vizsgálatára alakított parlamenti különbizottság több száz kötetes anyagában. Minthogy a véres foci ebben az időben általános beszédtéma és elsőrendű politikai kérdés volt Ugarhonban, röviden érdemes kitérnem rá.

A kérdéses játékot azt követően kezdték művelni Ugarhonban, hogy a hatóságok végre valóban eréllyel tiltották be a pitbullok, elvadított komondorok, ölésre szoktatott pulik és támadási génnel beoltott ölebek törvénytelen párviadalait. Erre persze csak azért került sor, mert a soros belügyminiszter hétéves kislányát az iskola előtti parkban egy kiscica méretű kutya, név szerint Csócsika, amelyet egy békés, magányos, nyugdíjas öregasszony vezetett pórázon, halálra marta. A kormány szerette volna az illető ölebet az ellenzék által megveszejtett kutyának beállítani, de a politikai szándékosságot nem sikerült bizonyítania. A kutyát elaltatták, a nyugdíjas öregasszony utána halt, a kutyája mellé temették, a belügyminiszter megőrült, és két évvel később le is mondott; az ápolónőjének nemzett még három lányt (az ő sorsukról semmit sem tudok). A történetből sikeres ugar film készült, amely New Cannes-ban Aranyszájkosár-díjat nyert. Ez a film annyiban tartozik történetünkhöz, hogy utolsó munkája volt a később említendő Markecz Ajvannak, Karlina egyik idomárának, aki a száznegyvenhét ország által közvetített díjátvétel közben a boldogságtól halálos kimenetelű infarktust kapott.

A „véres futballt” tizenegy-tizenegy játékos kezdte, a játék gólra ment, a labdát nem volt szabad kézzel érinteni, szóval ártalmatlan, normális labdarúgó meccsként indult. A szokványos labdarúgás azonban csak egy félideig, tehát negyvenöt percig tartott; a vezető csapat ezután levonult és mint néző vett részt a következő negyvenöt perc eseményeiben. Amennyiben döntetlen volt a félidei eredmény, tizenegyesrúgásokkal döntöttek.

A második negyvenöt percre hat-hat játékos vonult ki a pályára, a vesztes csapat ketté osztva, és még egy fő.

Ezt a tizenkettediket a szünetben a nézők közül sorsolták ki, és a játék szabályai szerint akinek a jegyszámát a kalapból kihúzták, köteles volt a játékba beállni, akár férfi volt, akár nő, akár gimnazista, akár nyugdíjas, akár tudott futballozni, akár nem. A nézők ezt az izgalmat is megvették a jeggyel együtt, vagyis tudtak róla, hogy kisorsolhatják őket, az erről szóló szöveget a jegy hátoldalára nyomtatták, a pereket kivédendő. Miután a jegy helyre szólt, a szomszédok az esetleg vonakodó, kisorsolt nézőt vagy meglincselték helyben, vagy megragadták és a pályára vonszolták. Nem volt érdemes a megszégyenítést vagy ezt a fajta halált vállalni, a játéktéren több esély kínálkozott a túlélésre.

A játék a második játékrészben már csak a fél pályán folyt, és erre az időszakra a meglehetősen nagy futballkapuk helyett kisebb kézilabdakapukat állítottak fel. Amelyik csapat gólt kapott, az a pályán maradt, a győztes hatos levonult. Ezután már csak hárman-hárman játszottak egymás ellen, kapus nélkül. Amelyik csapat gólt rúgott, levonulhatott, maradtak a pályán összesen hárman. Ebből a háromból ünnepélyes esztrádműsor keretében egyet kisorsoltak, ő lett a kapus – ezzel ő élve megúszta –, és a másik kettő tizenegyeseket rugdalt neki felváltva egészen addig, ameddig valamelyikük győzött (vagyis berúgta, az ellenfél pedig elhibázta).

A kapus boldogan levonult, azok ketten pedig egymásnak estek úgy, hogy a tizenegyesrúgásban vezető gladiátor éles, hosszú kést, úgynevezett „miskárót” kapott a kezébe, a másik viszont puszta kézzel küzdött. A küzdelem addig tartott, amíg valamelyikük meg nem halt. Előfordult, hogy a vesztésre álló kicsavarta a kést a vezető kezéből és ő szurkálta ellenfelét halálra, de aránylag ritkán. Minthogy a küzdelem addig tartott, amíg a hivatalból kirendelt három orvos egybehangzón megállapította a halál beálltát, az egész délutáni és esti látványosság öt-hat órát is igénybe vett; a szünetekben divatbemutatókat, könnyűzenei koncerteket, reklámvetélkedőket, esetenként politikai nagygyűléseket tartottak a legnépszerűbb médiabeszélők részvételével.

A közönség őrjöngött a vér látványától, akár az ókori Rómában a gladiátorok küzdelme láttán, és a győztes elvileg óriási összeget: a jegybevétel felét kapta. Az elhunyt gladiátort ünnepélyes gyászzene kíséretében temették azonmód a pálya gyepébe. A „véres focit” ezért is emlegették másként „gladifoci” néven.

Ezt a játékot szigorúan tiltották mindenütt, mégis példátlan népszerűségre tett szert, és a nézők hatalmas összegeket is hajlandóak voltak a jegyért fizetni, csak hogy a nyilvános kivégzést láthassák. Egy-egy jegy általában félhavi átlagkeresetért talált gazdára. Egy-egy „bombabiztos” jegyért, vagyis garantáltan sorsolásra nem kerülő jegyért akár egy évi átlagkeresetnek megfelelő összeget is adtak. Tekintve a „titkos” stadionok befogadóképességét – általában 50–80 ezer ember fért be egy-egy ilyen „titkos” stadionba –, igen nagy összegek cseréltek gazdát. A három orvost is jól meg kellett fizetni, mert noha medveálarcban voltak, az állásukkal játszottak: a gladifociban való részvételért az orvosi kamara elvileg visszavonhatta a diplomájukat. Ilyen soha nem fordult elő, az álarc alá soha nem nézett senki, az orvosi kamara vezetői is részesültek a bevételből.

Noha a gladifocit mind Ugarhonban, mind az egész Nyugat-Balkánon, mind Rosszlandban, Khínában, Dél-Amerikában, Afrikában és Ázsiában tiltották, a bevételből a helyi rendőrség és a helyi állam főhivatalnokai is részesültek, ezért mindenütt virágzott, és a genetikai, kimutathatatlan ajzószerek elterjedése miatt érdektelenné vált és ezért beszüntetett olimpiákat és világbajnokságokat teljes mértékben pótolta. Amint ugyanis az orvostudomány képessé vált arra, hogy az atléták karjait és combjait amputálván a helyükbe a sportolók saját sejtjeiből laboratóriumilag előállított, irtóztatóan felpuffasztott eleven művégtagokat illesszen, a nézők ezektől a versenyektől jó érzékkel elfordultak. A személyes vér érdekelte a nézőket, és nem az iparilag előállított.

A mindenkori ellenzék mindenütt kiállt a gladifoci betiltásáért, aztán mihelyt hatalomra került, hirtelen ők sem találták meg a „titkos” stadionokat, pedig azokat a hatalmas betonteknőket nem lehetett egyik napról a másikra elbontani vagy máshová tolni. A pálya gyepébe temetett holtakat soha nem sikerült kiásni, valamennyien mint nyomtalanul eltűntek kerültek bele a statisztikába.

Csökevényes emberség azért működött ebben a játékban is: tizennégy éven aluliak nem vehettek részt benne; tíz gyilkosság után a győztest nyugdíjas futballistának nyilvánították, megkapta az irigyelt „Bakó” előnevet, és többé nem engedték a pályára, legföljebb bíró lehetett. Ezt a szabályt egy dél-amerikai eset után hozták: egy játékos, Vista Puberto Zacharevich, következetesen a vesztes csapatban szerepelt, és mindent el is követett, hogy a csapata mindig veszítsen, hogy a tizenegyesrúgásokat megnyervén (nagyon biztosan rúgott tizenegyest) a miskárót ő kapja és mészárolhasson; a tizennyolcadik gyilkossága után még a közönség is megelégelte a dolgot és meglincselte. A kétszázezer főt befogadó calamaycai stadion azóta is a Vista Puberto nevet viseli; ma már szinte senki sem tudja, ki volt a névadó.

Tipikusan a békekorszak terméke volt ez a véres játék, és a háborús események mindig elmosták: igazi háborúban a töredékes emberségű tömegek vérszomja természetesebb, közvetlenebb úton nyert kielégítést. Szociológusok, pszichológusok, történészek és más ingyenélők számolatlanul gyártották a cikkeket a gladifociról; Adrenalin címmel sok millió példányban adták ki számos nyelven a gladifoci heti magazinját, bennük pompásan sikerült, kinagyított felvételek voltak láthatók a legutóbbi, legszebb halálos döfések vagy nyisszantások pillanatairól; az ellenzék mindenütt vehemensen támadta a kormányt, amely a gladifociban való érdekeltségét vehemensen tagadta; minket ebből most csak annyi érdekel, hogy Ebürlő Gubán a titkos gladifocimeccsek lelkes látogatója volt.

Valószínűleg egyszer sem sorsolták ki a második félidőre tizenkettediknek, mert ezzel büszkélkedett volna, és valahol csak találtam volna erre való utalást. Zsonna – és Holnok Bence – középiskolájának diákok által szerkesztett újságának egyik írása utal rá, hogy Ebürlő imádja a gladifocit: a névtelen szerző szerint „azért kell Ebürlő utasításait a tornaórán mindenképpen végrehajtanunk, hogy a miskárót mi kapjuk meg, ne az ellenség, és ne hozzunk szégyent a nézőtéren izguló tanár úrra”.

Az újság e példányának a másolata a birtokomban van. Még azért is érdekes ez a szám, mert szerepel benne egy feltűnően illedelmes, Villa Farkónak tulajdonított négysoros, ami a költő hihetetlen népszerűségéről árulkodik. Az idézet így hangzik:

 

Sokat nem tudok rólad, édes, Ki érdetlen vagy, én meg érdes, De annyit mégis tudhatok: Fogalmad sincs, hogy ki vagyok.

 

Villa Farkó egyetlen kötetében ez a négy sor nincs benne. Csodálatos lenne, ha egyszer valaki be tudná bizonyítani, hogy ezt a verset Villa Farkó nevében Bence Ownock írta.

A gladifoci megtekintése nem volt kötelező. Aki a jegyéért súlyos összeget fizetett, pontosan tudta, hogy mit fog látni, és esetleg le is mészárolhatják. A sorsolást persze bizonyára meg lehetett bundázni, és a törzsközönség vagy külön illetékért cserében, vagy a baráti összeköttetései révén nyugodt lehetett afelől, hogy „bombabiztos” jegy nélkül sem érheti bántódás. Ebben a véres játékban is a tájékozatlanok, a naivak, a „gyanútlanok” ontották a vérüket leggyakrabban. Egy háborúhoz képest persze, amelynek kitörése nem függött a behívott ágyútöltelékek akaratától, a gladifoci még mindig emberségesebb.

Bísztő Zsonna szülei gyanútlanok voltak. Gyanútlanok voltak az amerikai őslakos indiánok, akik a fehéreket barátságosan fogadták, és akiket a fehérek lemészároltak. Gyanútlanok voltak a zsidók, akiket csak „dolgozni” vittek a megsemmisítő táborokba. „A balfácánok kijátszása a mi végtelenül hosszú civilizációnk érvényesülési főszabálya” (J. Chapiro). A gladifoci eszerint a Reménytelen Négyezer Év adekvát játéka volt.

A gladifocihoz hasonló játékokat ma is játszanak a Talizmánián kívüli, fejletlen világban, ahol még nem tudják, hogy az egyszeri emberi életnél magasabb rendű létezőt a Teremtő nem ismer.

Nem kerülhetjük meg, hogy valamit Zsonna műtét előtti életéről ne mondjunk, mert ezzel kapcsolatban számtalan tudatos ferdítés, szándékos hazugság, valamint szintén számtalan oktondi feltételezés és beteges képzelgés látott napvilágot.

Az első ilyen képtelenség: dr. dr. Kézelő azért választotta volna erre a szerepre az egyébként semmiben sem kitűnő Bísztő Zsonnát, mert viszonya volt vele.

A feltételezés elmebeteg.

Ha abban a korszakban egy érett korú férfi kikezd egy kiskorú lánnyal, a kapcsolattal nem henceg, hanem leplezi (mert büntetendő cselekmény), és a szeretőjét, ha továbbra is használni akarja, nem teszi ki bizonytalan kimenetelű műtétnek és kezelésnek. Ha dr. dr. Kézelő meg lett volna elégedve Zsonnával mint szeretővel, egészen bizonyosan mást választ kísérleti alanynak. Ha dr. dr. Kézelő nem lett volna megelégedve Zsonnával, egyszerűen elhagyja, és többé tudni sem akar róla.

Egy-két beteg lelkű rágalmazó feltételezte, hogy dr. dr. Kézelő így akart volna bosszút állni Zsonnán, aki bizonyos kéjelgési óhajait nem teljesítette volna. Őrültség.

Dr. dr. Kézelő sikeres ember volt, médiasztár, az ilyenek dúskálhattak a szajhalelkű nőkben akkoriban. Dr. dr. Kézelőnek azonban nem volt gazdag és változatos a szerelmi élete. Egyetlen erre utaló pletyka sem maradt fenn róla, és a korabeli lapokban és médiaemlékekben sincs erre utalás. Dr. dr. Kézelő ifjan legyártotta a hat gyerekét, mintegy szabadulni kívánván a nemisége nyűgétől, és azontúl csak a pénz és a karrier érdekelte. Pensacolai kalandja is ezzel magyarázható. Ismerve Kézelő beállítottságát, valószínű, hogy a szőke észak-szlév származású leányt kitűnő landvirr tudásával csak azért csábította el, mert már volt némi fogalma az akcelerációs kísérleteiről. Sok mindent összehordtak Kézelő doktorról a halála után, de szeretőiről senki nem tudott. Karmenják Ezüstke soha nem említette, hogy azért kívánna bosszút állni dr. dr. Kézelőn, mert a lányát elcsábította. Azért akart bosszút állni rajta, mert tönkretette.

Zsonnának a génműtétje előtti szexuális életéről csak őrültek vagy pornószerzők hazudoztak összevissza.

Karmenják Ezüstke a Karlina-botrány után azt nyilatkozta, hogy neki doktor Kézelő doktor azt mondta: a lányát szemtelenség, kifogásolható magaviselet és rossz tanulás ellen beültetéses vitaminkúrára fogják, a kezelés garantáltan jót fog tenni Zsonnának, a kúra teljesen veszélytelen, és két hétnél nem tart tovább.

Nem tudjuk, mivel vették rá Zsonnát, hogy a kórházba befeküdjön. Talán maga is szeretett volna jobban tanulni a szülei megnyugtatására, és még nem ismerte fel, hogy az ő – akkor még saját maga előtt is rejtett – intellektusával abban a szörnyű korban és helyen csak rosszul tanulni lehet. Megnyugtató lehetett a számára, hogy doktor Kézelő doktor hozzájárult: abban a kórházban kapjon kezelést, amelyben Ezüstke dolgozott. A dolog tavasszal, az iskolai szünetben történt; Zsonna ellenkezéséről nincs adat, és erre ő maga sem tért ki soha.

Dammy többször is megfordult a kórházban, erről még lesz szó; tudjuk, hogy a professzori különszobában, amelyben Zsonna feküdt, állandóan legalább ketten őrködtek.

Egyes pornószerzők tudni vélik, hogy amikor a műtét után, mesterségesen előidézett kómájából felébredt, Zsonna a videodiszkjét kérte, de azt mondták neki, hogy elromlott és javítják. A kérdésre, ki a kedvenc színésze, Speedy Falcont nevezte meg. (Nőket erőszakoló és férfiakat sorozatban gyilkoló magányos hőst játszott abban az időben nagy sikerrel.)

Nehezen elképzelhető, hogy Zsonna egy sorozatgyilkos iránt érdeklődött volna. A pornószerzők még nem ismerték Vonna Bollog könyvét, amely egészen más Zsonnát állít elénk.

Dammy a műtét utáni első napon valóban meglátogatta magához tért, a gyorsításos biotechnológia révén immár két hónalj-vaginával bíró teremtményét. Ez a vizsgálatból kiderült, Mizeri a portás vallomása alapján rögzítette, lásd később. Nem tudjuk, mi történt közöttük, nem tudjuk, miről beszéltek egymással, ha egyáltalán beszéltek, semmiféle lehallgatási anyag nem került elő. Így tehát minden erre vonatkozó közlés egyértelműen a legendaképzés terméke.

A legendák persze, tudjuk, az emberi lélek és elme működéséről igazabb képet alkotnak, mint az, ami valóban megtörtént; „A legenda az ember eseménye; a valós megesettség nem az emberé”, mint Jonathan Chapiro írja. Csakhogy a történészt mégis az érdekli, ami nem az emberé, teszem hozzá én.

Az egyik elvetemülten érzelmes legenda szerint Dammy beleszeretett immár háromvulvájú teremtményébe, ezzel Dammy a Pygmalion-monda hatókörébe lépett, amibe később belehalt.

Zsonnának, így a fáma, amelyre jó néhány ugar és zsermán pornóregény épített, tetszett a néger-cigány férfi, csak azt nem értette, miért beszél akcentussal ugarul. Zsonna semmilyen más nyelven nem beszélt, hiába tanulta az iskolában – mint mondta – a világnyelvet. (Ez véletlenül igaz.) Úgy emlékezett, hogy az elmúlt félévben sikerült ebből a tárgyból közepesre javítania. (Ez nem igaz, a félévi jegye elégséges volt, ezt ma már tudjuk.) Zsonnának nem volt kifogása az ellen, hogy Dammy lakásába távozzék a kórházból, mondják a pornószerzők. Dammy abban a gyönyörű lakásban egyedül élt, és az egyik szobát eleve Zsonnának szánta. Zsonna meglepődött, amikor utcai ruháját megkapta, ő másmilyen ruhákra emlékezett, de a csinos, hosszú ujjú póló, a feszes miniszoknya és a műanyag, magas talpú nyári csizmácska megtette a hatását. Azt mondták neki, hogy úgy látszik, az agyrázkódás hatásai még nem múltak el teljesen. (Több regényben visszatér az agyrázkódás motívuma, ezzel magyarázták volna Zsonnának Dammy emberei, miért került kórházba egyáltalán, s hogy miért lett emlékezetkiesése.)

Zsonna vállat vont és felvette a ruhát, így a pornószerzők.

Hogy mi történt aztán Zsonna és Dammy között abban a szép lakásban a pornóregények szerint, azt nagyjából el lehet képzelni. Az egyik szerző hivatkozik Dammy egyik állítólagos levelére is, amit a hálón küldött volna másnap reggel Pisnekynak. Ebben a levélben Dammy azzal büszkélkedik, így a regény, hogy ő volt az első férfi a világon, aki egyetlen nővel egyszerre három dolgot művelt. „Kis dugás az én életemben – tette volna hozzá Dammy szellemesen –, de nagy kúrás az emberiség történetében.”

Ez az e-mail természetesen nincs meg sehol.

Pisneky válaszlevele sem maradt fenn, természetesen, amely egyes pornószerzők szerint tanácsokkal látta volna el Dammy, mit és hogyan műveljen Zsonna eredeti, ódon típusú, valamint újabb keletű, modern vulváival.

Dammy, így a szerzők többsége, már az első alkalommal érzékelte a bajt, hogy ugyanis Zsonna csak egy vulvájáról tud, a másik kettőt alig érzékeli. Dammy mindent elkövetett, hogy Zsonna a másik két vulvát is megfelelően érzékelje és használja. Akkor azonban felmerült a következő probléma, amit Dammy jelzett is Pisnekynak: Zsonna még két pasast követelt a szexuális játékhoz, ettől azonban Dammy vonakodott, noha akkori fogalmak szerint mint tudósnak és menedzsernek a kérést haladéktalanul és boldogan teljesítenie kellett volna, sőt, készenlétben kellett volna tartania az erre megfelelően felkészített palikat.

Van valami elképesztően dilettáns abban, ahogyan e pornólegenda minden változatának Dammyje a megműtött lányt kezeli. A pénzéhes menedzserek ugyanis, amilyen Dammy is volt, soha nem léptek személyes, közeli kapcsolatba az üzletük tárgyával, lelki terhet soha, még kivételesen sem vállaltak magukra. Ebben a korban a menedzser elsőrendű szakmai kötelessége a kíméletlenség. Aki nem volt kíméletlen, azt rövid úton eltávolították.

A regények szerint mindaddig, amíg az ALARIMA-program személytelenül, kutatásként működött, Dammy remek munkát végzett. Amint azonban megszületett Zsonna, Dammy mintha teljesen megváltozott volna: tudósból, menedzserből, kegyetlenül számító üzletemberből egyszerre nőstényre ácsingózó hím lett belőle, egy hülye kamasz, akinek mindenről csak az jut az eszébe. „Dammy volt az első férfi a világon, aki a női meghódíthatatlanság, illetve a tragikus férfiúi meg nem felelés mélyiszonyát ténylegesen átélte” (Bungabunda Hilldegarrdh).

Talán nem véletlen, hogy a legnépszerűbb zsermán szerző, aki a legvadabb pornót írta e témából, nő volt, az imént idézett Bungabunda Hilldegarrdh, és regénye Dammy nemi szervének Zsonna általi lassú, ám teljes, fogakkal történő lefűrészelésével ér véget diadalmasan. A lassúságot a szerzőnő szerint az okozta, hogy Zsonna felváltva fűrészelt a combjai közötti, valamint a két hónaljában lévő vulvák finom fogacskáival, hogy Dammy a dolgot ne vegye azonnal észre. (Hogy a fogacskák hogy kerültek eme szervekbe, azt a hölgy nem tárgyalja, adottnak veszi.) A szerző a „Vagina Dentata” nemzetközi, buja hagyományából merített voltaképpen, aminek vaskos irodalma van, erre most nem térek ki, csak jelzem, hogy dr. Surgattós Izelinda e témáról írott könyve zsermánul tizenhét kiadást ért meg tizenegy év alatt.

A kasztrációs neurózist már századokkal ezelőtt leírta egy Sigmund Freud nevű Mesmer-tanítvány, de az ő szépirodalomból és saját praxisából vett, merőben irodalmilag előadott esetei enyhén szólva is könnyűek Dammy súlyos helyzetéhez képest, állítja csaknem az összes pornó ponyvalegenda, amelyek szerint Dammy éretlenül, tudóshoz méltatlan módon, a feladat nagyságát és jellegét fel sem mérve azon ügyködött, hogy egyetlen hímtaggal Zsonna minden kívánságát teljesítse. Eleve kudarcra volt ítélve, hüppögik e pornószerzők giccsesen.

Két nappal később, így az egyik ugar alapista pornóregény szerzője, a csuhaj beállítottságú Szentjuhanny Skámán Potyka, Dammy kétségbeesett levelet intézett volna Pisnekyhoz. E történelmi jelentőségű levelet persze a szerző nem közli, csak állítja, hogy ő látta. Dammy azt kérte volna siránkozva, hogy az egész ALARIMA-progamot állítsák le, vagy legalább szüneteltessék, mert megoldhatatlan problémák tárultak fel előtte. (Honnét tudja ezt a szerző, ha a levél nincs meg? És egyáltalán: honnét tudott a szerző a program valóban létezett kódnevéről? Szentjuhanny Skámán két évvel a Karlina-botrány után adta ki a könyvét, és egészen biztos, hogy a megfelelő ugar minisztériumi tisztviselők súgtak neki jó pénzért.) A mindentudó szerző szerint Zsonna többször is megverte Dammyt, vázát vagy egyéb üvegedényt vágott hozzá, Dammy üvegszilánkokat említett az eltűnt levelében, amelyeket maga szedeget ki szorgosan a fejéből és a fanszőrzetéből.

Pisneky a pornólegendák zöme szerint Zsonna születése után öt nappal rúgatta ki Dammyt a cégtől. Miután a viharsebesen összehívott rendkívüli közgyűlés határozata meglett, Pisneky különrepülőgépet küldetett Kolakmencre öt gorilla termetű férfiúval. Hajnalban csaptak le a párra, hárman elcipelték a visító és kapálózó Dammyt és elrepültek vele Nebraskába, két testőr Zsonna mellett maradt. Ők nem tudtak róla, kit és miért kell védelmezniük. Ugarul nem tudtak egy szót sem. Szigorúan meghagyták nekik, hogy Zsonnával semmilyen módon nem érintkezhetnek, csak enni és inni adhatnak neki, és ha Zsonna netalán vetkőzni kezdene, ki kell rohanniuk a helyiségből és Zsonnára kell zárniuk az ajtót. Később azonban a hisztiző Zsonnát egy székhez kellett kötözniük, amire a felhatalmazásuk megvolt.

A két testőr a ponyvalegenda valamennyi változata szerint napokon keresztül férfiúi kedvét töltötte a szerencsétlen, megkötözött lányon. Akkori romlott képzelet kellene hozzá, hogy a szadista közösülési módokat, miket a legenda bőséggel és részletezve felsorol, felidézzük. A zsermán feminista Bungabunda Hilldegarrdh az aktusokat természetesen a férfiak homoszexuális orgiájában csúcsosítja ki, mialatt a lekötözött Zsonna három szélesre tárt, gazdátlan vulvájával ott piheg kielégítetlenül; a szerencsétlen nők örök időkig tartó végzete ez a hírhedett szerzőnő szerint, akit tizenöt év szigorított fegyházra ítéltek, mert kamaszfiúk zsenge hímtagjait harapdálta le éveken át titokban, amíg tetten nem érték. A hímtagok, szám szerint tizenkilenc, egy kivételével meglettek, a zsermán módon érzelgős Bungabunda Hilldegarrdh ezeket spirituszban archiválta a spájzában.

Nem időztem volna el e szóra sem érdemes, gusztustalan, ocsmány Szent Zsonna-ellenes kitalációtömegen, ha valamennyire nem hatna még ma is. Nem Ugarhonban hat persze, ott Zsonnát egyöntetű, mélységes hallgatás övezi. De Ázsiában, Dél-Amerikában és Afrikában a legenda némely változata ilyen-olyan barbár nyelveken még ma is népszerű.

Jellemző, hogy e sanda és alattomos meséket a Reménytelen Ezer Évek korszakának népszerű műfajában, a „regényben” tálalták.

A „regény” („novel”, vagyis „újdonság”), ez a köztes, határtalan, formátlan, lehetetlen műfaj, amely nem volt sem tárgyszerűen adatolt történelmi munka, sem merőben kitaláción alapuló dajkamese, hanem valami tisztázatlan kulimász; nem volt sem lírai közlés, sem drámai párbeszéd, csak hablaty hablaty hátán, beteges fantáziálás beteges fantáziálás hátán; primitív mese primitív hősökkel, általában minden erkölcsi tanulság nélkül; se nem földhözragadott valóság, se nem éteri fantázia, csak dühödt, gyermeteg, megalapozatlan, anarchikus szabadságvágy, végeérhetetlenül ríkató és röhögtető duma, olykor ríkató-röhögtető egyszerre; ez a borzalmas műfaj tehát, amely a folyamatos világválság kialakulásának és továbbélésének a terméke a már akkor dekadens, talajt vesztett ógörögök Aranyszamara óta, Talizmániában szerencsénkre már nem honos. A legjobb pillanataiban persze a művészet ezt a műfajt is meg tudta érinteni véletlenül – „Az a mély élmény, amikor sírva nevetünk, amikor úgy röhögünk, hogy beledermed a gyomrunk”, mondja a fiatal J. Chapiro –, de a kivételek magát a romlott, zagyva, kártékony műfajt nem mentik.

Infantilis lelkületű, erkölcsileg satnya, a kizárólag könnyen emészthető, primitív, csakis az elsődleges érzékekre ható – vizionáló horror-pornográf – mesékre vágyó, műveletlen olvasókat persze a ROW-ban még továbbra is lehet ilyen regényekkel etetni. Nem úgy nálunk, ahol a pozitív földhözragadottság, a valódi, mélyen átélt vallásosság e bűzös képzelgények táptalaját mindörökre elmosta. Amiért az előzőkben regények állításaira hivatkoztam, és a következőkben is megteszem néha, annak oka vagy az, hogy van mit megcáfolnom, vagy az, hogy más forrás sajnálatos módon nem áll a rendelkezésünkre.

A valóságban Dammy a műtét után tényleg meglátogatta a kórházban a Teremtményt („The Creature”, mint fennmaradt, bár a műtét előtti e-mailjeiben hivatkozik rá), pár szót talán váltott is vele a hogylétét illetően, majd elment, és sose látta többé. Volt neki sok egyéb dolga akkor: jelentenie kellett, hogy a kísérlet sikerült, és a további gyártásra kellett sürgősen előkészülnie. Dammy joggal hihette, hogy minden rendben megy: Zsonna nem halt bele a gyorsított hónaljvagina-növesztésbe, felébredt, evett és ivott és a videodiszkjét kérte (ha ugyan ez igaz).

A titkos program azonban igen hamar napvilágra került, csak éppen nem úgy, ahogy a legendák szerzői képzelték.

Bármennyire szennyes is a pornólegendák szerzőinek képzelete, még mindig emberibb, mint a valóság volt akkoriban. A szerzők egy ember, egy nő iránt emberileg és főleg nemileg érdeklődő férfiakat ábrázolnak szennyirataikban. A nemi érdeklődés is emberi, még az elvakult, az eltévelyedett is; ennek ellenkezőjét a Talizmán vallás soha nem állította. Nagy szerencse, hogy, a történelem során először, a nemiség problémáját humánusan mi oldottuk meg.

A lesújtó igazság az, hogy az immár háromvulvájú Zsonnát az ALARIMA-program szervezői és kivitelezői nem tekintették többnek, mint egy újabb, egészségesebb hús-zsír aránnyal bíró kocának. Külföldre szállítására, Amerikában való tanulmányozására Dammy a szükséges lépéseket megtette: Zsonnának amerikai útlevelet szerzett (ezzel a vízumkérés bonyodalmait megspórolta), Pisneky pedig Iowában már lakást is bérelt Ms. Shona Bisto számára. A számla fennmaradt. Zsonna Iowa Cityben a Newton Roadon lakott volna, közel a University Hospitalhoz; a kórház ma is ott van, persze közben néhányszor átépítették, a Newton Road neve azonban Saint Shona Roadra változott azóta, épp e szerencsésen fennmaradt számla emlékére, noha Zsonna sose jutott el Iowa Citybe, mármint ő maga, a szellemi-lelki lény. (Kiemelés S. G. S.)

De hogyan lett botrány a dologból, ha nem Dammy Zsonna iránti fellángolása miatt?

Le kell szögeznem: Dammy és Pisneky nem akart botrányt. Ők naivan, bután, cinikusan és lelkesen legyártották az első háromvulvájú nőt.

Hittek abban, hogy az első three-cunted gal legyártása után hasonló nők ezreit fogják legyártani és vagyonokat keresnek velük.

Nekik a korai botrány, amíg a nők nincsenek árusítható formában, nem állt érdekükben. Bizonyos idő eltelte után persze már igen: minden botránykeltés a reklám része, és a reklámra, a szándékosan kiváltandó botrányra célzottan költeni kellett akkoriban, nem is akármennyit.

A túl korai botrány, meggyőződésem szerint, a Központ szürkéinek sem állhatott az érdekében.

Minél több three-cunted gal van már, a botrány annál nagyobbat durran. A szürkék nagy durranást kívántak, hogy közben a forodor-kutatást nyugodtan, mintegy szélárnyékban, befejezhessék.

Mégis túl korán tört ki a botrány, mind Dammy és Pisneky, mind a szürkék szempontjából.

Az ALARIMA-programról a Gyerehin épületéből nem szivárgott ki semmi, abban az épületben ugar alkalmazott egy portáson kívül nem dolgozott – ha a Zsonna kómás álmát vigyázó megtermett pasasokról nem beszélünk, bár lehet, hogy azok is amerikaiak voltak –, és a portást is helyesen választották ki: süketnéma volt.

Dammy azonban óriási hibát követett el, amikor – nyilván a megfelelő színhelyet keresni lusta Kézelő indítványára – belement, hogy Zsonnát abban a kórházban gyorsítsák háromvulvájúvá, amelyben az anyja dolgozik, s hogy ott a professzori különszobát kapja meg.

A sok ezer éves üzleti, tudományos és politikai korszak alapvető és orvosolhatatlan hibája, hogy az aktuális nagyhatalom képviselői tudatlanságból, felsőbbrendűségi érzetből, a provinciák lakossága iránti megvetésből, nemtörődömségből soha nem fordítottak elegendő figyelmet a provinciák népeinek mentalitására, a babonáikat pedig különösképpen negligálták.

Ilyen nagyhatalmi, római alkalmatlanságból született egykor a kereszténység, amit ők – a maguk szempontjából érthetően – nevetséges és primitív superstitiónak tartottak, és ami aztán röpke párszáz év alatt magát Rómát is meghódította. A „superstitio” latinul az Egy Istennek a többi isten fölé való helyezését jelenti, amit a sokistenhívő latinok nevetséges babonaságnak tartottak. A mi világnyelvi, latinból származó, babonát jelentő „superstition” szavunk máig őrzi ezt a butaságot.

Ugyanilyen alkalmatlanságot árult el Dammy és Ugarhonba költözött csapata.

Nagyon is ajánlatos erre a veszélyre tekintettel lennünk nekünk, boldog Talizmánoknak, akik a mai világ vezetői vagyunk a Teremtő jóindulatából. Nem szabad kétségkívül létező fensőbbségünket a világ többi részével lépten-nyomon éreztetnünk, és objektíve rettenetes, nevetséges babonáikat ajánlatos komolyan vennünk, hogy a Teremtő szándékát beteljesítsük, és lassanként a világ többi részét is magunkhoz emeljük.

Dammyék csak az ugar elittel ápolták a kapcsolatokat, s miután az ilyen jelentéktelen országocskák elitje természetéből adódóan kozmopolita, nem is lehet más, ha az aktuális nagyhatalom jól fizetett helyi kiszolgálója akar lenni, a speciális ugar vágyakkal és hiedelmekkel nem találkoztak.

Dammy és beosztottjai nem vették maguknak a fáradságot, hogy egy ugar kórház viszonyai felől alaposan tájékozódjanak. Holott az éppen Dammy által íratott, vagy éppenséggel ő maga által fogalmazott előzetes tanulmányokban e viszonyokra, ha nem is nagyon részletesen, de kitértek. Dammy elméletileg csaknem mindent tudott az ugarokról, amit tudnia kellett, valóban nem volt nála jobb amerikai szakértője akkor ennek a térségnek, a gyakorlatban azonban megbukott.

Tanulságképpen idézek a Dammy által íratott – vagy írott – korabeli tanulmányból:

 

A Nyugat-Balkánon a kórházak kívülről általában úgy festenek, mint Nyugaton. Ha azonban az ember véletlenül e kórházak egyikébe bekerül, meglepődve tapasztalja, hogy a darwini elv szerint bánnak az emberekkel, vagyis: aki magától kibírja, az megússza, aki meg nem, az nem volt méltó életben maradni, életben tartása fölösleges luxus, további szaporítása pedig antropológiailag káros.

A rommakákok kórházaiban nem ritka, hogy a betegek a magukkal hozott handzsárokkal cujka vagy vodka, esetleg szalonna vagy kolbász fejében egymást operálják, mialatt az orvosok az ápolónőkkel kvaterkáznak a tévészobában, és pénzt vesznek föl az egymást operáló betegektől azért, hogy a műtőket a rendelkezésükre bocsátják.

A meagerek kórházaiban aki az orvosnak nem fizet feketén legalább félévi, hivatalosan megállapított és az inflációhoz indexált átlagbért, az nem kap sem enni, sem inni egész nap.

A kívülről behozott étel és ital fogyasztása elvileg szigorúan tiltva van, ezt átlag százhúsz kilós rendészek ellenőrzik naponta többször, és kormányrendelet is kimondja, hogy a fekete bevétel adóköteles, vagyis törvényes. A meager alkotmánybíróság a népi és orvosi tiltakozások: éhségsztrájkok, útblokádok, műtőfoglalások, őrzőrobbantások ellenére ezt a szokást alkotmányosnak minősítette, és az orvosokat és ápolónőket a feltételezett (az adóhivatal által önkényesen megállapított) fekete bevétel után ötvenhat százalék adó és huszonnégy százalék társadalombiztosítás megfizetésére kötelezte. Ezt az összeget átlagolva mindenkire ki is vetik, aki az egészségügyben dolgozik, akkor is, ha hivatalos jövedelmének a sokszorosáról van szó. Ez a portásokra, laboránsokra, takarítókra és őrző-védőkre is vonatkozik.

Emiatt e fekete díjazás mértéke meredek növekedésnek indult, ettől vált fél évnyi átlagbérré, korábban csak ötödévnyi volt. A beutalt betegek a portásoknak is fizetnek valamennyit, hogy az épületbe egyáltalán beléphessenek, és a takarítóknak is a saját zsebükből fizetnek, hogy például a vécét rendszeresen kipucolják vagy pedig, szegényebb városi kórházak esetében, maguk végzik a takarítást, ami alól, közmegegyezéssel, csak a frissen operáltak mentesülnek. […]

A dél-szléveknél, miután a kórházaikat le szokták bombázni a különféle nyugati humanitárius akciókban, kórház már sehol sincs, az emberek otthon szülnek, otthon egészségesek, otthon betegek, otthon is halnak meg, és a házuk falába helyezik a spirituszfőzőn házilag elkészített hamvakat, amelyeket, régi római szokást felelevenítve, penatesnek vagy laresnek neveznek (dél-szlévül penaticsi és laricsi).

Valahányszor helyi etnikai villongás tör ki, gyakran látni embereket, amint porig égő házukból semmi egyebet nem cipelnek ki, mint egy-egy kicsiny, patenttal lezárt fémkelyhet a két hónuk alatt; a papájuk és a mamájuk porait mentik ki így, minden egyebet hátrahagyva. Ennek következménye, hogy temetők a dél-szléveknél többé nem léteznek, ez az egyetlen nép a világon, amely a temetés intézményéről lemondani kényszerült. […]

 

Mint látható, Dammy nem volt teljesen tájékozatlan a térség egészségügyében, sőt, még arra a finom distinkcióra is képesnek bizonyult, hogy az egyes kisállamok fejlettségét ne mossa, nyugati módon, egybe.

Ugyanakkor azonban Dammynek nyugati tapasztalatai birtokában az lehetett a meggyőződése, hogy egy professzori különszoba betege és a látogatói senkinek sem fognak feltűnni. Nyugaton valóban nem tűntek volna fel, ott senkit a másik beteg, a másik beteg látogatója, a másik tragédiája, a másik élete és halála nem érdekelt. Nem így Keleten, ahol a középkorias faluközösségérzet soha nem halt ki egészen (lásd rosszlandi obscsina, zsidó Kahal és első-kommunizmus), és az örök hódítás alatt lévő területeken, így a mai Nyugat-Balkánon is, mindmáig hat.

Felteszem, Dammy a térség annyira jó szakértőjének tartotta magát, önbizalma pedig annyira gyarapodhatott a titkos program addigi gyors és sima előmenetele által, hogy nem figyelt a részletekre.

Talán túl sok volt a jóból abban a Kolakmencben, amely, ismétlem, a régi Kolakmenc, a kétmilliós kozmopolita világváros volt, tizenegy híddal a Puna fölött, és nem a mai kétszázezres, poros, elhanyagolt és mindössze egyetlen híddal, a nevezetes Pók híddal rendelkező városka.

Ez a Pók híd ma az egyik régi, lebombázott híd helyén áll (az volt az Ezüst híd, ötször építették ujjá, utolsó lebombázásakor éppen a legelső változat pontosan rekonstruált másaként magasodott büszkén a Puna fölé), és Kola, illetve Kmenc felé három-három lejárat nyílik belőle, mert összesen hat városrésze maradt mindössze Kolakmencnek, amelyeket ma már egyetlen híd is össze tud kötni. A mai híd a közepén kiszélesedik, és toronyszerű épület áll rajta, egy vendéglő, tetején az örök címerrel, a katagánnyal (régi örök és ugar fegyver, olyan, mint a buzogány, csak legalább öt, láncon függő, teniszlabda méretű vasgolyó lóg le róla); ez a vendéglő az örök konyhájáról híres Punoráma, amelynek a konyhája valóban kiváló, mint tapasztaltam.

Akkoriban azonban Kolakmencnek még volt huszonkilenc kerülete.

Dammy a luxuslakásában, a csodálatos körpanorámát élvezve, egyúttal a kozmopolita ugar elit, főleg annak nőnemű része által is pompás élvezetekben volt részesítve. Följegyezték, hogy Dammy a néhány kolakmenci hónap alatt (valójában csaknem egy évet töltött ott) hízott vagy húsz kilót. Ehhez elég sokat kellett enni, inni és ágyban heverészni a mindenre kész helyi hölgyekkel, akiknek politológus szakíróként mutatkozott be, tehát mindenki méltán hihette, hogy kém.

Dammy az előkészületek idején járt a kérdéses kórházban, de alaposabb vizsgálatokat nem végzett. A korabeli titkossági mércével mérve lehetetlen dolog, hogy Karmenják Ezüstke lányát az anyja munkahelyén kezeljék. Lehetett, sőt kellett volna számítani rá, hogy Ezi kolléganői – takarítónők, konyhalányok – a legszigorúbban őrzött betegszobába is be fognak férkőzni, hogy Ezi lányát megbámulják és összecsapják a kezüket, mintha még soha bakfist nem láttak volna. Lehetett volna számítani rá, hogy Ezi kolléganői semmivel sem magasabb értelmi és érzelmi képességű egyedek, mint ő, sőt netalán még nála is primitívebb személyek. Arra pedig mindenképpen kellett volna számítani, hogy Ezi ismerőseinek fel fog tűnni: szürke és koldusszegény takarítónő kollégájuk érdektelen, átlagos lányát valamiért a drága, csak rendkívül fontos betegek számára fenntartott professzori különszobában, ahol egyedül fekszik, állandóan ketten őrzik. (Az átlagos ugar kórteremben huszonhét és fél beteg feküdt, és az egy betegre jutó légköbméter a 0,67-et nem haladta meg.)

Az is feltűnhetett, hogy Karmenják Ezüstke – mint fogalmaztak – „szabadságra utazott a férjével”. Éppen akkor, amikor a lányát a professzori (professzori!) szobában kezelték. Hogyhogy? Elutazik, miközben itt van nálunk az egy szem lánya, méghozzá az egyágyas szobában?! Ezüstke távolléte az érdeklődést a lánya iránt csak fokozta.

Pisneky is súlyosan hibázott: nem ellenőriztette kellőképpen, hogy Dammy a minimális megfontoltsággal jár-e el a háromvulvájú lány legyártását illetően. Pisnekynak nem lett volna szabad vakon megbíznia Dammy képességeiben. Nem kellett volna a háromfarkú férfit a háromvulvájú lánnyal egy időben legyártatnia. Ez megosztotta a figyelmet és az energiát, és óhatatlanul kudarchoz vezetett; nem technológiai, hanem szociológiai értelemben. Pisneky jobban tette volna, ha Zsonna műtétjének idején maga is Kolakmencen tartózkodik. (Tudunk róla, hogy azokban a napokban War-show-ban időzött.)

Irdatlan mennyiségű pénzt ölhettek az első háromvulvájú nő létrehozásába. Ennek fényében nem nagyon érthető, miért működött Pisneky besúgóhálózata Dammy körül annyira hanyagul. Valószínűleg Dammy interperszonális kapcsolatait, elsősorban a szexuális partnereit ellenőrizték alaposan, és nem a program tervezését és végrehajtását. A nők lenyomozása, esetenkénti szubjektív megkefélése Pisneky hírszerzőinek rengeteg idejét elvehette, a lényegre való koncentrálás helyett.

Tudjuk, kik voltak Karmenják Ezüstke kolléganői, akik hamarosan széltében-hosszában híresztelni kezdték, hogy a kórház különszobájában ördögi praktikák folynak, és a média figyelmét a Fülleph Nyenőről elnevezett kórházra irányították.

Dr. Fülleph Nyenő mártírorvos, a kórház névadója a XXI. század elején egy pribekovics terrortámadás áldozataként a műtőben, kezében szikével halt meg, amikor a pribekovicsok tévedésből, a közeli tűzoltóállomás helyett, a kórházra dobták a bombáikat bosszúból, amiért az ugar kormányzat a hengerovicsok egyik vezetőjének politikai menedékjogot adott.

A pribekovicsok és a hengerovicsok azonos kultúrával bíró és azonos nyelvet beszélő dél-szlév népek voltak, és engesztelhetetlenül gyűlölték egymást.

A Dammy által írott vagy íratott tanulmányban a következő olvasható róluk:

 

A pribekovicsok és a hengerovicsok nyelvében, amelyek azonosak mind önmagukkal, mind a dél-szlév nyelvvel, bár ezt ők váltig tagadják, van egy egészen különös jelenség: amíg eleven élőlényekről beszélnek, addig hím- és nőnemet ismernek, amint azonban holtakról beszélnek, minden élőlény semleges neművé minősül egészen addig, amíg a hitük szerint – mint ezt nevezetes tizenhat szótagos, rímtelen sorokból álló hősi énekeik tanúsítják – fel nem támad. Vannak olyan hősi énekeik, amelyekben megállapíthatatlan a szereplők neme, tekintve, hogy valamennyien éppen halottak, ezek tizennyolc szótagból álló sorokban íródtak, a hetedik után cezúrával. A szereplők neve sem nyújt támpontot, tekintve, hogy náluk sokszor a hímeket is becenéven emlegetik, az pedig a név női változata is lehet. Egyes kutatók szerint ez visszautal arra az ősi, eredetileg zsidó szokásra, hogy találékony pribekovics és hengerovics családokban női nevet adtak a fiúknak is, nehogy háborúba vigyék őket ágyútölteléknek, és így is anyakönyvezték őket. A szokás azután is megmaradt, hogy népellenes vezetőik a csalás elhárítása érdekében a lányokat is kötelezően besorozták ágyútölteléknek. […]

A pribekovicsok és hengerovicsok tudósai mindent elkövettek, hogy nyelvüket mind egymásétól, mind a dél-szlévtől elválasszák. Főleg a hengerovics nyelvtudorok jártak ebben elöl, és a hengerovics vezetők az új szavak, új ragok és hangtani alakok betartatását rendőrhatóságilag is megkövetelik. A csinált hivatalos újhenger (nova henkrčina) nyelvet valójában csak a médiában használják, a nép továbbra is úgy beszél, ahogy eddig, ám ez veszélyes, mert a hallgatók között bármikor akadhatnak, akik feljelentés céljából vagy jegyzetelnek, vagy hangfelvételt készítenek a hatóság számára.

Elvileg aki egy újhenger szó helyett régit, a dél-szlévekkel és a pribekovicsokkal közöset használ, több év börtönnel sújtható mint hazaáruló. A hengerovicsok között ezért terjed az óvatos hallgatás. Helyszínen járt nyugati tudósítók a megmondhatói, milyen nehéz egy-egy hengerovics embert szóra bírni, ha más hengerovicsok is jelen vannak; ajánlatos egyenként találkozni velük, s akkor is helyesebb, ha suttogva társalgunk. A hengerovics vezetők a hallgatást nem pártfogolják, abban passzív ellenállást érzékelnek, és újabban törvényeket hoztak, melyek megszabják, milyen esetekben kötelező megszólalnia a népnek. A futballmeccseken újfajta biztatást skandáltatnak a régi helyett, ezeket a vezető nyelvtudósok vezénylik, és a stadion eredményjelző-táblájára is kiírják, hogy mindenki megtanulja. Szakértők szerint egy-két évtized elég lesz, hogy ezek az egymással ma még azonos nyelvek valóban külön nyelvekké hasonuljanak el. A nyelv ezekben a társadalmakban azért annyira fontos, a nemzet szempontjából egyedül meghatározó jelentőségű, mert egyebekben – történelmileg, fajilag, kulturálisan, civilizatórikusan, vallásilag stb. – ezek a népek semmiképpen sem választhatók szét. […]

A pribekovics népnév az ugar „pribék”, vagyis „bérgyilkos” szóból származik; eredetileg szlév szó, mert a „pribeg” menekültet jelent. A hengerovics népnév a zsermán „Henkerr”, vagyis „bakó” származéka. A pribekovicsok az ugarok alatt, a hengerovicsok az oesterbzerantzok alatt szolgáltak határőrző és marhacsordalopó verőlegényekként egykor. […]

 

A szlékekről (nem tévesztendők össze a szlákokkal!), hengerovicsokról és pribekovicsokról a legtöbbet Rale Domanovski XXI. század eleji nagy, világnyelven is olvasható Mučidlia (Kínhonok) című remek szatírájából tudhatja meg az olvasó. A szerzőt, aki mint bölcsészdiplomás értelmiségi, automatikusan katonatiszt is volt egyúttal, regényéért büntetésből kiherélték és fél szemére megvakították, sőt még közlegénnyé is lefokozták. Emiatt emigrálni kényszerült, s éppen a megérdemelt Nohoobel-díját várta, amelynek elnyerésére minden esélye megvolt, amikor purizsi garniszállójának a vécéjében felrobbantották a csőrendszeren alulról befújt robbanógáz segítségével, ami akkoriban kedvelt kivégzési eszköznek számított, mert a nyugati szállodákban már csak a vécékben volt szabad dohányozni.

Visszatérve a kórházra és névadójára: a beteg, akit Fülleph Nyenő éppen operált, csodával határos módon életben maradt, mert a hős orvos a haláltusája közben kezével a nyitott hasfalat összeszorította, majd a betegre borult holtan; a leomló gerendák a beteget nem nyomták szét, csak Fülleph Nyenőt. Öt nap múlva ásták ki őket, addigra a beteg hasfala összeforrt, s miután a halott orvos vasmarkát lefejtették róla, utólag már csak plasztikázni kellett.

Karmenják Ezüstke kartársnőinek nevét ma sárguló újságlapok őrzik, a videofelvételek elkallódtak. Fényképeket is közöltek azonban róluk a lapok, így a testlélekszellem-analizátor segítségével elevenen állnak előttünk.

Tsüllem Borbálka zömök, négyszögletes, egyedülálló, harmincas nő volt, kocka fejű és rövid hajú, vádlija feltűnően vaskos, szeme résnyi és gyűlölködő. Takarítónőként és mosónőként dolgozott, a műtő közelébe nem engedték. Noha később váltig állította az őt faggató újságíróknak, hogy mindig undorodott Bísztő Gyallától, kiváltképpen az alkoholszagát nem szenvedhette, minden megnyilatkozásából árad, hogy valójában féltékeny Ezüstkére.

Tsüllem Borbálka fantáziájának terméke a különszobában folyó ördöggyömöszölés képzete. Az ördöggyömöszölést az ördögűzés ellentétének tartotta Tsüllem Borbálka, aki a Nagy Lapály egyik apró falujából származott, és otthon náluk mindenki tudja, nyilatkozta Tsüllem Borbálka, hogy a gyerekekbe a születésük után kanördögöt lehet begyömöszölni, ha nagyon akarják a rokonok, akik ezért aranyat és ezüstöt kapnak az ördögtől cserébe, pont annyit, amennyit a gyerek tizenhárom napos korában nyom. Ezért zárták el a gyerekét az anyja elől, ezért távolították el az anyát, és ezért is nőtt meg az a gyerek akkorára, kapott is Bísztő Gyalla érte vagy negyven kiló aranyat, és azzal inalt el, vélekedett Tsüllem Borbálka. Amikor ezeket nyilatkozta, még senki sem tudta, hogy Karmenják Ezüstkét és a férjét a Gyerehin munkatársai a Véges alatti cseppkőbarlangban tartják fogva.

Az első híradások e rémeszmék miatt arról szóltak, hogy a Fülleph Nyenő Kórházban egy újszülött csecsemő két hét alatt nőtt meg kamasszá, így értették félre a hülye újságírók a hülye Tsüllem Borbálka szavait.

Tsüllem Borbálka a nyilatkozatai ellenére a kórházban maradt, mert súlyos és permanens hiány mutatkozott alulfizetett munkaerőből. Korábban a kórházakban is kísérleteztek az iskolákban bevált módszerrel, hogy ugyanis rabokat alkalmazzanak segéderőként, de ez nem vált be, a rabok a betegeket rendszeresen ütlegelték és fojtogatták, hogy az értékeikhez jussanak, vagy csak merő passzióból cselekedtek így, ezért aztán a kórházak vezetői kénytelenek voltak büntetleneket felvenni, azok viszont a köztörvényeseknél is kevésbé voltak épelméjűek.

Lappantyú Keréz, a konyhalány, aki az ételkiosztásnál segédkezett, nem egészen húszéves, magas, deszkaféle lány volt, mindene széles és lapos, a keze is, a lába is, a képe is. Ő a Nagy Lapály északi csücskéből, a Legalzúgból, az ugar munkanélküliség hagyományos fellegvárából került a fővárosba, és az ő elméjének szüleménye volt a nemet váltó gyerek eszméje. Lappantyú Keréz azt nyilatkozta, hogy a kórházban már máskor is végeztek ráolvasáson alapuló különleges operációkat, amikor a megszületett leányból fiút, fiúból pedig leányt gyártottak a pénzért minden galádságra kapható, a műtőben szuperhatékony átkokat mormoló sebészek. Most is ez történt, állította a lány. Lappantyú Keréz nem járt jól, a kórház vezetősége felháborodott és kirúgta. Akkor még nem tudták, hogy egy-két nap múlva ők is repülni fognak. Lappantyú Kerézt a kórház következő vezetősége sem vette vissza. További sorsa ismeretlen.

Homológi Hajnicsa csinos, fekete szemű és fekete, hosszú hajú, karcsú és hosszú lábú, huszonöt év körüli lány volt akkor, és egy másodosztályú futballkapus volt a vőlegénye, aki gladifocistaként is fellépett és azzal jól keresett. (A játék lényegéből következett, hogy kapus sohasem halhatott bele, a kapus posztjáért tehát nagyon meg kellett küzdeni.) Hajnicsa a főváros Dzsombék nevű nyomortelepéről származott, és kitüntetéssel végezte el az ápolónőképzőt. Ápolónő volt egészen addig, amíg többedszer is véresre nem verte az öreg, magatehetetlen, bedeszkázott betegeket, és a verést az értékek felkínálására sem hagyta abba. Aki meg tudott még nyikkanni, az panaszt tett ellene. A sokadik panaszra átirányították a mosodába. A betegeket azontúl még olthatatlanabbul gyűlölte. Időnként altatóorvos mellett ténykedhetett a műtőben, nyilván úgy gondolták, ha szem előtt van, csak nem fogja a műtőasztalon fekvő betegeket csépelni. Ellenszenve otthonról származhatott, mert még kisgyerek volt, amikor anyját gutaütés érte, attól kezdve bénán és bambán ült egy tolókocsiban, és Hajnicsának mindennap meg kellett mosdatnia és az ágytálat cserélnie alatta. Homológi Hajnicsa apja hamar inni kezdett, a legidősebb bátyja kábszeres lett, a fiatalabb bátyja rablóbandába keveredett és javítóba küldték, ahol „köcsög” lett (korabeli ugar értelmező szótárak szerint „homoszexuális kedvtöltésre való eleven hímnemű edény”).

Homológi Hajnicsa ötlete volt, hogy Karmenják Ezi lányát a zsigarok rabolták el és dugták különszobába, hogy gyertyát főzzenek a zsírjából. Zsigarok akkor már nemigen laktak Ugarhonban. Homológi Hajnicsa úgy gondolta, azért táplálták fel akkorára azt a sovány gyereket, hogy több zsírja legyen. Arra a kérdésre, minek a gyertya, amikor az áramellátással, Ugarhon minden súlyos problémája ellenére, átlagosan mindössze másodnaponta szokott baj lenni és akkor is csak néhány órára, Hajnicsa kétértelműen mosolygott és az öle felé mutogatott. Eszerint a gyertyát szexuális ségédeszközként tudta csak elképzelni. Nyilatkozatai után megrovásban részesült, a következő kórházvezetés ünnepélyesen megkövette és visszarakta éjszakás nővérnek azzal az indoklással, hogy az előző vezetés koncepciós perhez hasonló eljárással megpróbálta befeketíteni, noha Homológi Hajnicsa nem is verte a betegeket, ilyen abban a kórházban nincs és sose volt, a betegek betegesen képzelődtek.

Vőlegényét is felkutatták, de sokra nem mentek vele, mert akadozva és zavarosan beszélt, viszont valóban nagyon tehetségesen vetődött, mint a neki kapura rugdosó újságírók megállapították.

A botrány e három kórházi dolgozónő híreszteléseire tört ki, és akkor még a médiabeszélők nem is sejtették, mekkora témára vannak bukkanóban.

Minden kis aljas híresztelésből nagy, leleplező cikkeket irkáltak Ugarhonban akkoriban, hogy a munkába vagy munkanélküliségbe fáradt ugarok figyelmét a lényegről: rosszlétükről eltereljék, ebben nemigen volt különbség a jobb- és baloldali lapok között; mindnek jól jött egy kórházi botrány, mert a társadalom nagyobbik része beteg volt, őket a kórházak ezért érdekelték, a kisebbik része pedig félt, hogy kórházba fog kerülni egyszer, őket ezért érdekelte. Az orvosokat mindenki gyűlölte, a kívülállók alaptalanul azt hitték, gennyesre keresik magukat a hálapénzzel. A hatalom soha nem avatkozott közbe, ha a média kórházat ócsárolt, jól jött egy kis fellélegzés az alaptalan, mocskolódó, méltatlan támadások közepette, amelyek a kormányt folytonosan érik, gondolta a mindenkori hatalom. Nem árt, ha orvosok elleni perek koholódnak, azzal szépen el lehet mulatni. Hol kreáltak aztán ilyen pereket, hol nem.

Ugyan a Cigániát és a cigányokat mocskoló cikkek akkor is elfoglalták a lapok terjedelmének átlagosan harmadát – Ugarhon éppúgy nem volt képes feldolgozni a területvesztését, mint a szomszédos államok, amelyek területéből szintén nagy darabokat szeltek le Cigánia létesítésekor –, ám mindenki tudta, hogy ezen a mocskolódáson az olvasók már évek óta úgy ugranak át, mint a nem létező ugar futballról szóló cikkeken. (A gladifociról a lapok semmit sem írtak, szájhagyomány útján terjedt, kit temettek a hét végén és melyik pálya gyepébe.)

Amikor a lapok a Fülleph Nyenő Kórházról kezdtek írni, Zsonna már nem volt ott.

A lapok még azt se tudták, ki az a Bísztő Gyalla, és hogy lánya van. Tsüllem Borbálka említette a nevét először, és hibásan, rövid „i”-vel és „ő” helyett „ó”-val írták le a Bísztő nevet.

Az Elsötétülés korában soha nem abból lett botrány, amiből kellett volna.

Rémes hely lehetett az a kórház minden jel szerint. Ha más nem is, de az igazgató professzor legalább egyszer megnézhette volna, miféle kezelés is folyik az ő professzori, egyágyas kórtermében. Nem nézte meg. Bísztő Gyalla és Karmenják Ezüstke még a cseppkőbarlang foglya volt, Zsonna már nem volt a professzori kórterem lakója, rejtekhelyre vitték, de már volt botrány a babonás nők beteges képzelgései miatt, és a kórház vezetőségét felmentették. Vizsgálat a felmentést meg sem előzte, minden akkori írott és íratlan szabály szerint tökéletesen törvénytelen volt tehát, ami ellen azonban senki sem tiltakozott, a névlegesen létező orvosszakszervezet sem, amelynek demokratikusan választott tagjait a mindenkori hatalom mindenkor lefizette. Azért ilyen gyorsan rúgták ki a vezetést, mert a kórházi belső ellenzék már az első, bizonyítatlan botrányos híradásokat sietett kihasználni. Az új vezetőség szigorú vizsgálatot hirdetett és követelt meg, ugyan miféle disznóságok is folyhattak abban a különszobában. Az új vezetőség a babonás nők egyetlen szavát se hitte el persze, csak élt a helyzet kínálta eséllyel.

A vizsgálatot azonban formailag mégis meg kellett indítani, hogy az előző vezetés leváltását legalább utólag megindokolják.

A vizsgálóbiztos egy fiatal segédorvos lett, aki nemrég végezte el az egyetemet, és jó pozícióban lévő bankár apja protekciójának köszönhette, hogy a Fülleph Nyenő Kórházban álláshoz jutott. Úgy gondolták, valamit biztosan talál, amit ugyan nem kell komolyan venni, de utólagos indoknak elég lesz.

Nem volt könnyű orvosi állást találni Ugarhonban akkortájt, a frissen végzett orvosok többnyire testőrnek, verőlegénynek vagy háziápolónak álltak, vagy abba a kísérleti intézetbe mentek, amely a kimutathatatlan doppingszerek létrehozására alakult, hogy az ugar sportolók a nemzet fényét és dicsőségét emeljék. Sokan kaptak állást a Kolakmenc külterületén lévő művégtaggyárban, ahol a túlizmosított karokat és lábakat gyártották az élsportolók számára, s egyúttal a szükséges csonkolásokat is elvégezték.

A fiatal segédorvos, dr. Mizeri Kalomán azonban, a várakozásokkal ellentétben, a maga szempontjából buta és önveszélyes módon, a megbízatását komolyan vette. Az ifjú orvos a társadalomtól szinte hermetikusan elzárt, gazdag, védett, elit közegben nőtt fel, fiatal fővárosi orvosként sem szakadt ki belőle, az ugar társadalom működésének alaptörvényeit nem ismerte meg, maradt hát benne idealizmus.

A babonás nők lidérces képzelgéseit nem vette komolyan, őket meg sem akarta hallgatni, tébolyult tyúkoknak nevezte őket a kórház menzáján, ezt több orvostársa a szemére vetette később. Az azonban szöget ütött a fejébe, ugyan ki lehetett az a felvételi irodán nem is iktatott beteg, akit a professzori kórteremben kezeltek két hétig. Felkereste otthonában a kórház leváltott igazgatóját, egykori kedvenc professzorát. A frissen nyugdíjazott öregúr kedvesen fogadta, mint ezt Mizeri húsz évvel később az emlékirataiban leírta.

Idézek a könyvéből:

 

– Szervusz, Kalomán fiam – mondta Rombar Bála doktor, az öreg professzor, és dolgozószobájába vezetett. Azt hiszem, a megtiszteltetéstől csak hebegni tudtam.

– Kedves Bála bátyám – mondtam, és elutasítottam a szivart –, kénytelen vagyok a professzori kórterem titka felől érdeklődni nálad…

– Höm, höm – mondta Rombar –, nem titok… A Gyerehin vette ki, hatalmas összegért. Befizettem a kórház számlájára, a számla másolata nálam van, megtekintheted, kérlek.

Előkereste, az orrom alá dugta. Nem hittem a szememnek: félmillió tallár!…

– Ezt miért adták?!

– Hogy két hétig egy lányt kezeljenek benne – mondta Rombar. – Orvosokat, gyógyszereket, ügyeletet, altatót, ápolót, mindent ők adtak hozzá…

– Milyen lányt?

– Nem tudom. Nem mondták, ki az a lány, én meg nem érdeklődtem. Baj?

Én csak a fejemet ingattam. Félmillió tallár irdatlan nagy pénz. Kombináltam, de semmi értelmes nem jutott az eszembe.

– Hallottál te már a Gyerehinről korábban? – kérdezte Rombar professzor

– Soha – vallottam be.

– Én se nagyon – viszonozta Rombar. – Valami amerikai cég, elég befolyásos lehet, ők vették meg a hegyen a gyerekszanatóriumot.

Akkor felrémlett bennem, hogy a gyerekszanatóriumot egyik napról a másikra felszámolták, s bár a dolog az orvostársadalomban visszatetszést keltett, nem tiltakozott senki.

– Mit kellett volna tennem? – tette fel a költői kérdést Rombar – El kellett volna utasítanom?

– Ugyan, Bála bátyám – mondtam meggyőződéssel.

– Meg kellett volna kérdeznem, mire kell nekik?

– Ugyan, Bála bátyám – mondtam meggyőződéssel.

Félmillió tallárért a kórházunk ócska, rég elavult műszereinek a java részét újra lehetett volna cserélni, és az elmaradt ügyeleti díjakat évekre visszamenőleg ki lehetett volna végre fizetni nekünk.

 

Elbeszélgettek aztán szakmáról, nőkről, fociról, bankügyletekről, amelyekben Rombar a sokirányú érdeklődése, Mizeri pedig a családi háttere okán volt otthon, és jófajta whiskyt ittak.

Rombar professzor feltűnően jókedvű volt aznap, rögzítette húsz év múlva dr. Mizeri: megszabadult a kórházigazgatás méltatlan, nyomasztó nyűgétől, amit a kollégák rábeszélésére, a kollégák ügyének önzetlen támogatójaként vállalt el évekkel korábban vonakodva, és azontúl, így gondolta, végre a jövedelmező magánpraxisának élhet.

Mizeri nyomozni kezdett a Gyerehin után.

A Gyerekrehabilitációs Intézet központi automatája mindig jelentkezett, de aztán senkit sem kapcsolt. Mizeri úgy gondolta, akkor ott már nincs is senki. A Fülleph Nyenő Kórház portásainál kezdett érdeklődni. Megtudta, sok külföldi járkált az elmúlt hetekben a kórházban, volt köztük egy olyan néger is, aki még cigánynak is kinézett, fene tudja kiféle, ördögszerű volt a hapsi, mindig egy nagy, fekete, foncsor üvegű amerikai kocsiban, olyan hosszúban érkezett, és szolgák nyitották ki a kocsi ajtaját. A szolgák olyan fehér kesztyűt viseltek. Glaszékesztyűt? – álmélkodott Mizeri. Ezt a Fülleph Nyenő Kórház portásai nem értették, csak a vállukat vonogatták. Ugarul tud, mondta az egyik éjszakás portás, egyik este azt mondta, hogy „jó estét”.

Mizerinek felrémlett, mintha az egyik tébolyult tyúk valamilyen ördöggyömöszölésről beszélt volna valamelyik lapban vagy esti híradóban. Miféle ördögszerű pasi juttathatta ezt a hülye babonát az eszébe? Mizeri, meggyőződése ellenére, kénytelen-kelletlen mégis nekiállt, hogy a tébolyult tyúkokat kikérdezze.

Tsüllem Borbálka, az első, aki terítékre került, nagyon meg volt tisztelve, hogy végre egy igazi orvos is meghallgatja, ezért úgy döntött, hogy kitol vele, mint a számára távoli magasban lebegő, vágyott, elérhetetlen szakma képviselőjével. Szoktak az alsóbb néprétegek az arisztokrácián bosszút állni abban a sok ezer éves, kilátástalan, üzleti-politikai-tudományos korban, tömegessé váló esetekben forradalom néven tisztelték az ilyesmit a korabeli történelemkönyvek.

Tsüllem Borbálka forradalma abból állt, hogy összeszorított ajkakkal Mizeri doktor egyetlen kérdésére sem volt hajlandó válaszolni.

Mizeri nem értette, miért viselkedik így Borbálka, ő alsóbb néprétegekkel csak beteg mivoltukban találkozott addig, és a beteg alsó népréteg egy kórházban a legkevésbé sem forradalmár. Ha okosabb és tapasztaltabb, Borbálkát pár jól irányított, döfölő kérdéssel szóra bírhatta volna, Mizeri azonban, ha nem volt is nagyon buta, de tapasztaltnak nem volt tapasztalt, és másfél órán át kínlódott a kocka fejű, beharapott ajkú, gonosz Borbálkával. Akkor egyszerre elfutotta az agyát a vér, talán még azt is megsejdítette, miféle agytolulás fog végezni vele huszonegy év múlva, és ordítva távozásra szólította fel Borbálkát.

Tsüllem Borbálka meg volt sértve.

Hát csak ennyi a bosszú, ennyi a forradalom?

Minden indulata a lázadás, a forradalom ellen fordult. Felállt a székből, félfordulatot tett, de az ajtó felé nem indult meg, elindult viszont egy hosszú, befejezetlen és befejezhetetlen mondat a szájából, és tartott vagy húsz percig. Az ámuló Mizeri doktornak nem jutott eszébe, hogy ceruzát kerítsen és jegyzeteljen, felvevő meg nem volt nála. Csak állt és hallgatta Tsüllem Borbálka megállíthatatlan monológját.

A lényeg az volt, hogy idegen bolygóról néger-cigány-zsidó-pribekovics humanoidok érkeztek, és egy kicsi, derék ugar újszülöttet antiugar felnőtté felpumpáltak.

Volt a monológban még sok minden, alkolholszag, meg Karmenják Ezi randa szőrös lába a zuhanyozóban, meg hosszú, fekete, átláthatatlan üvegű űrhajó a kórház előtti parkolóban, ezeket nem kell részleteznem. Mizeri mindenesetre rájött, hogy a babonás tyúk túlságosan földhözragadottan babonás, a babona erejét nem szabad alábecsülni, mert a babonában, fájdalom, lehet valami. (Ezért tartom történészként megengedhetőnek, hogy más források híján korabeli regényekre, azokra az alapvetően megbízhatatlan és eleve hazug irományokra is hivatkozzam: az emberi képzelet soha nem szárnyal túl magasan, valami realisztikus mindig akad benne.)

Van úgy, hogy az embert, ha sarokba szorítják, megszállja az ihlet, és jó irányba fordul. Mizerinek azokban a napokban eszébe jutott dr. dr. Kézelő, akit személyesen nem ismert, csak a médiából utált. Kicsi város volt az a Kolakmenc még akkor is, ha a jelenleginél tízszer nagyobb; Mizeri mély lélegzetet vett és felhívta Kézelő számát, legalábbis azt az egyet, amelyik nem volt titkos.

Természetesen a képes üzenetrögzítő jelentkezett, először ugarul, aztán még hat nyelven, mert Kézelő doktor adott rá, hogy nyelvtehetségével ez alkalomból is kérkedjen, a számlát amúgy is a hívó fél fizette. Kézelő doktor negédesen mosolyogva, délcegen és minden nyelven kitűnő kiejtéssel mondta a szöveget, szmokingot viselt, a szíve fölötti zsebében hófehér harmadik zokni fityegett.

Mizeri megadta a maga számát és várt.

Hiába várt, ahogy várta is egyébként. Nem tudhatta, hogy dr. dr. Kézelő akkorra már emigrált, mert a szolgálataiért járó összeget valószínűleg még a műtét napjának reggelén megkapta Pisnekytól.

Mizeri fellapozta a hálón dr. dr. Kézelő honlapját, és lehívta Kézelő pácienseinek adatait. Kézelő reklámcélból rakta rá a honlapjára minden páciensének nevét, mert sok tízezren voltak, és népszerűsége ebből is kiderült. Hülye reklám volt, soha senki végig nem olvasta azt a temérdek nevet, feltehetőleg Mizeri volt az első és az utolsó, aki ezt megtette.

Kézelő hiúsága vezette Mizerit Bísztő Gyalla és Karmenják Ezüstke nyomára. Ott szerepeltek ugyanis a honlapon.

Dammy és Pisneky nem gondolt arra, hogy Kézelő honlapján megtalálható lesz a két szupertitkos ügyfél neve. Legalábbis nincs nyoma, hogy erre Kézelőt figyelmeztették volna. Azt hitték, a szorgos Kézelővel jó üzletet csináltak, és nem hívták fel ugar lelkületű partnerük figyelmét arra, hogy ami szupertitkos, az tényleg titkos kell, hogy legyen. Kézelőnek több tízezer pácienséből mindössze kettőt kellett volna törölnie, a szupertitkos ALARIMA-program érintettjeit, de nem tette meg; vagy feledékenységből, vagy pedig, ahogy én sejtem, fájt a szíve lemondani róluk.

Mizerinek ismerősen csengett a Karmenják Ezüstke név. A kórház személyzeti adatbázisában megtalálta a nevét. Valamelyik babonás tyúk is említette, ja igen, pont az a rút kocka fejű Tsüllem Borbálka. De miért is említette?

Újra behívta magához. Tsüllem Borbálka azt hitte, rettenetes letolás várja, és mindenre készségesen válaszolgatott. Igen, utálja azt az alkoholista állatot, mert a legjobb barátnőjét vette feleségül, Karmenják Ezüstkét… akinek a lányát a professzori szobában rejtegették…

Mizeri megborzongott.

Ki ez a lány? Miért ő került a félmillió tallárért bérbe vett professzori szobába? Mit csináltak ott vele? Kicsodák? Mi köze ehhez az egészhez dr. dr. Kézelőnek, aki azóta sem jelentkezik, hogy felhívta? Hol van most a lány, hol van az anyja, és hol van az apja?

Bísztő Gyallának nem volt bejelentett lakása, Karmenják Ezüstke egy nővérszálláson lakott. Mizeri odament, Karmenják Ezüstkének hetek óta a színét se látták. Igen, a férjével lakott ott, ezt elnézték nekik, noha nem lett volna szabad, ott csövezett a férje is, igen, hát micsináljunk, hol lakjanak szegények, a pasas munkanélküli alkoholista, istenkém, hát rúgtuk volna ki? A Gyalla megjavított mindent, vécét, ajtókilincset, ha éppen nem volt részeg… Ezike rendes csaj, még a Kézelő is látogatta, a dr. dr. Kézelő…

 

– Igen? – kérdeztem álmélkodva. – Itt járt a Kézelő?

– Itt! – felelték lelkesen, mert Kézelőt a médiából mindenki ismerte.

– Itt? – kérdeztem ismét.

– Itt! – felelték büszkén Karmenják Ezüstke sors- és intelligenciatársai.

Ismét felkerestem Rombar professzort.

Rombar meghallgatott és eltűnődött.

– Kézelő benne van? – kérdezte. – Érdekes… Sok szemét palit ismertem életemben, hóhérokat, tömeggyilkosokat, kisstílű sikkasztókat, csalókat, igyekeztem mindet kikezelni, elvégre nem tehetnek róla, hogy emberek… Talán érdemtelenül becsülöm oly nagyra Kézelőt, akit személyesen sose láttam, de ő ezeknél is rosszabb…

Whiskyt ittunk némán.

– Szóval – mondta Rombar – Kézelő benne van. És nem válaszol a hívásra. És a Gyerehin vezetői felszívódtak. Én emlékszem egyre… Ő tárgyalt velem, olyan félig néger volt a pali…

– Félig meg cigány? – kérdeztem előrehajolva.

– Igen… Félig meg cigány… Mi is a neve… bár lehet, hogy be se mutatkozott, csak az orrom alá tolta a csekket…

– Beszélt ugarul?

– Jól beszélt, de nem az anyanyelve.

Hallgattunk, ittunk.

Arra gondoltam: borzalmas hely lehet egy olyan ország, ahol a kórházaknak nem adnak pénzt, és a legjobb, legderekabb orvosigazgató boldog, ha bármilyen disznóságért, amit nála elkövetnek, pénzt kap a kórháza végre.

– Minek tanul meg ugarul, akinek nem az anyanyelve? – kérdeztem.

Rombar tűnődve bólintott.

– Remek kérdés – mondta. – Látod, fiam, ez a kérdés nekem nem jutott volna az eszembe. Öregszem. Ideje volt, hogy nyugdíjba küldjenek.

Tiltakoztam, Rombar leintett.

– Én még olyan ugartudatban nőttem fel, amelyik kulturális ugartudat volt… Apám, a mérnök, gátépítész, vízszabályozó, még az egész ugar költészetet könyv nélkül fújta, Bokrossytól Bodyig és Palanckáig… amellett, hogy gyönyörűen nagybőgőzött… De hát nekünk váltanunk kell… A rabszolganépek mentalitásával kell kérdeznünk… az a megfelelő… az az igaz… miközben elönt minket a nagy mocsár, ami ellen apám egész életében küszködött…

Nagyon berúgtunk aznap este, én, az addig elkényeztetett ifjú segédorvos, meg Rombar professzor, az utolsó nagy ugar orvostudor.

 

Rombar prof felesége, Izike, vagyis dr. Surgattós Izelinda hordta be a maga készítette süteményeket, mint Mizeri följegyezte. Szinte átlátszó, törékeny, apróka, szürke hajú öregasszony volt, öt szép unoka kedvenc nagyija, akit imádtak, mert remekül mesélt, főleg rémmeséket. A nemzetközi horrortémák vándorlásáról írta a Ph.D.-jét, az akadémiai székfoglalóját pedig a Vagina Dentata témaköréből tartotta óriási tömeg előtt. Ez a tanulmánya soha nem jelent meg ugarul, csak a kevésbé szemérmes világnyelveken, zsermánul például tizenhét kiadásban. Ennek a témának mindmáig dr. Surgattós Izelinda a legnagyobb tekintélye. (Eszerint még abban a reménytelen Ugar Tudományos Akadémiában is akadhattak értelmes emberek.) Izike tehát hangtalanul és észrevétlenül hordta elébük a finom süteményeket, a legjobb whiskyket meg a pörkölt pisztáciát, ők pedig ittak és ropogtattak, mint a majmok. Mizeri, akinek bankvezér volt az apja és kiöregedett balett-táncosnő az anyja, Izikét szinte észre se vette, könyvében legalábbis a sütemények felszolgálásán kívül semmit sem ír róla. Ő már az új, dekadens Ugarhonba született, amelyiknek azonban, ismétlem, még a kétmilliós Kolakmenc volt a fővárosa.

Izike, a világnagyság, aztán szépen elmosogatott utánuk.

Mizeri doktor még egy hetet kért az új főnökségtől, hogy jelentését elkészíthesse, valamint mentesítést az ügyeletek és operációk alól. Megkapta, az új vezetésnek érdeke volt, hogy az előző, Rombar vezette főnökséget lejárassa.

Nem mintha a boldogan aktív nyugdíjba vonult Rombart bármiben is megrövidíthették volna. A kormányzatnak akart az új vezetés a kedvében járni, amely minden régi, megbecsült szakembert gyűlölt, mert nem ő nevezte ki, és ha csak szimbolikusan is, de sietett letiporni, ahogy minden következő kormányzat szokta.

Addigra már a Rombar által megszerzett félmillió tallárt az új vezetés új gazdasági igazgatója, Vasajda Jurja a maga számláira átutaltatta, és a kurváira, a fiának épülő házára, a fia szeretőjének nyaralójára és rosszul fialó, bizonytalan, rövid lejáratú befektetési papírokra elverte, nem kellett neki ehhez több egy hétnél. Sietett, mert nem tudhatta, meddig marad gazdasági igazgató. Úgy manipulálta – antedatálva – a számlákat, hogy majd Rombar prof régi gazdasági igazgatójára kenhesse a lopást, ha revízió jön.

Rombar prof még vadonatúj nyugati klinikai gépekre akarta az összeget költeni.

Vasajda Jurja sietős sikkasztása megtetszett az ügyek vizsgálatára kiküldött pénzügyminisztériumi revizornak, dr. Ugyary Ugornak, és lepaktált vele; Vasajda nyilván sok tízezer amerikai tallárt juttatott neki. Vasajda a revizor javaslatára a pénzügyminisztériumba került, majd az adóhivatalba, ahonnét zsarolás miatt kirúgták; ezzel felhívta magára a figyelmet, így lett belőle másfél kormányzattal később a gazdasági tárca vezetője, sőt, a szinkronszínészek lázadása idején még miniszterelnök is volt két hétig.

Az ugar színészek akkoriban már nemigen játszhattak színpadon vagy filmen, a színházakból vagy bálterem, vagy divatcsarnok, vagy bankszékház, vagy kupleráj lett, ugar filmek pedig nem készültek, mert nem voltak rentábilisak. A színészek emiatt vagy vándortruppokba szerveződtek és útszéli kocsmákban játszottak kevés pénzért, vagy nyugati filmeket szinkronizáltak jobb pénzért, de még ezt a kereseti lehetőséget is elvették tőlük, mert belépett az eredeti hangot és nyelvet ugar artikulációs bázisra és ugar nyelvre automatikusan fordító program, és a színészek végképp munka nélkül maradtak. A színészek e kedvezőtlen fejlemény ellen tiltakozva vagy ezerötszázan anyaszült meztelenül vonultak végig Kolakmenc főútvonalain, sok százezer érdeklődő néző és hallgató kíséretében. Vasajda ezt a válságot nem tudta kezelni, az utasítására kiküldött rohamrendőrség nem bírta a köpenyeket és pokrócokat a színészekre és színésznőkre borítani, s bár a színészek nem értek el semmit, Vasajda a tehetetlenkedésbe belebukott, minden vagyonát elvették, a börtönt viszont megúszta. Adószakértő könyvelőként tengette aztán a nyomorúságos életét, és egyetlen öröme az volt, hogy naponta átúszta a Punát, nem Koláról Kmencre vagy Kmencről Kolára, hanem a város határain belül hosszában, míg egy korai, december eleji jégtábla el nem törte a nyakcsigolyáját. Vasajda életrajzát egy könyvelő kartársa írta meg később, Szomor Karabuj, aki valamiért végtelenül haragudott rá, talán egy jó kis sikkasztást happolt el előle Vasajda Jurja.

Mizeri doktor, mint írja, a kórház gépkocsivezetőitől megtudta a titokzatos fekete, foncsorozott üvegű luxuslimuzin rendszámát. Végre eszébe jutott, hogy felmegy a kolai hegyre a Gyerehin épületébe. Meglepetésére portaszolgálat még létezett, noha az épület üresen állt. A Gyerehin süketnéma portásától egy süketnéma-tolmácsnő segítségével megtudta, mikor, hányszor állt a négus rendelkezésére ez a gépkocsi, mert a portás szórakozásból, majdani besúgási megbízásra számítva, a kocsi távozását és érkezését magának mindig felírta. A tolmácsnőt, dr. Ledérvárrhhy Kólikát, aki szabad idejében manökenként is dolgozott, dr. Mizeri két évvel később feleségül vette és nemzett neki három fiút és egy leányt.

Mizeri krónikája ezzel ér véget.

Mi már tudjuk: Kólika öregkorában híres irodalmi szalont fenntartó özvegy professzornéként reprezentált Kola hegyvidékén épült hatalmas villájában, ahol az ugar szellemi elit találkozott és sírongott rendszeresen az ország hanyatlásán. Hét szép unokája közül mind a négy fiú az örökök elleni harcban esett el vitézül, és a Kolakmencet elfoglaló örökök a hatvanegy éves, még mindig csábos özvegy Mizerinét is megerőszakolták tizenhétszer vagy tizenkilencszer, a források ellentmondóak. A három lányunoka közül kettő jól menő háremhölgy lett Sztrambolban, egyikük ugar kifőzdéje annyira elhíresült, hogy máig létezik; a legkisebbik apácának állt Sűrű Lanka szigetén. Utóbbinak, Benemedicina nővérnek hálával tartozom, mert a birtokában lévő családi archívumba számomra betekintést engedélyezett, és páratlan értékű örök és ugar kapcsolatokkal látott el.

Mizeri doktor jelentése nem maradt fenn, a kórház új vezetése azonnal törölte, tudomásul sem óhajtotta venni, maga Mizeri pedig a jelentés szövegét nem vette bele a könyvébe. Nyilván szégyellte, hogy butaságok voltak benne.

Az új vezetésnek érdeke volt az előző vezetést kirúgni, de a kórházat rossz hírbe hozni nem. Akkoriban a kórházak aszerint kaptak pénzbeli támogatást az állami tulajdonú biztosítótól, hány beteggel foglalkoznak. Nem volt kívánatos a betegek elriasztása. Súlyos betegekre többet fizettek, a halálos betegekre még többet. Ennek az irracionális rendszernek a következtében az ugar kórházak orvosai minél több beteget igyekeztek megölni, hogy betegségük súlyosságát ily módon is igazolják, és a legsúlyosabb betegség után járó magas pontszám pénzbeli ellenértékét kapják meg. Számos tisztességes ugar orvos lett öngyilkos emiatt a rendszer miatt. A többiek emigráltak vagy más foglalkozás után néztek, sokan álltak állatorvosnak, lángossütőnek, vagy elmentek a művégtaggyárba technológusnak.

Mizeri doktor úgy látta, a kórház új vezetői nem hajlandók tovább nyomozni az ügyben, és felháborodásában a médiához fordult.

A botrány kitörésének kezdetét eszerint Mizeri doktor esztelen nyakassága okozta. Ha Mizeri nem ennyire korlátolt, a világ soha nem tudta volna meg, mi történt Zsonnával.

Ledérvárrhhy Kólikának akart imponálni ezzel, mint emlékiratában maga vallotta be. (Érdekes: a háromvulvásítás ötlete szerelemből fogant, és szerelemből lett a Zsonna-botrány kitörése is.) Mizerit elsősorban Kólika feltűnően hosszú és karcsú végtagjai nyűgözték le. Hogy ilyen végtagokkal valaki süketnéma-tolmácsnak álljon, az aztán végképp levette a lábáról. Hőssé akart válni a szemében.

Az ifjú hölgy szívesen járt ujjatlan blúzokban és miniszoknyában, hogy végtagjait a hímek előtt meglengesse, és tolmácsként e lengetést hivatásszerűen, legitim módon művelhette. Feljegyzések szerint hatvanévesen is lengetett a szalonjában. Valószínűleg az örök megszállók előtt is lengetett.

Mizeri doktort nem érdekelte, hogy elvakult igazságérzete miatt még az általa szeretve tisztelt Rombar professzort is meghurcolják, annyira, hogy Rombar professzor pár hét múlva az izgalmaktól szerzett infarktusába belehal.

Mizeri úgy vélte: Rombar prof szellemében járt el, amikor közvetve megölte, és lelkifurdalás soha nem támadt fel benne, mint az emlékiratából látható. Esküvőjére meghívta Rombar professzor özvegyét, Izikét. Izike nem tudott elmenni, a férje halála után két hónappal ő is elhalálozott halkan; erről Mizeri doktor nem értesült.

Mizeri médiában nyilvánosságra hozott jelentésére indult be a gépezet.

Hogyan is számolhatott volna a nyugati, vagyis felszíni-racionális eszmerendszerben nevelkedett, noha keleti származású Pisneky és Dammy azzal, hogy három babonás, hülye nő tébolyult vélekedése alapján egy elvakultan és korlátoltan igazságszerető, a maga karrierjét nem néző, mert éppen szerelmes orvos valamire rájön, és botrányt csinál? Ilyesmivel ők soha nem találkoztak addig.

Mizeri még csak annyit vélt tudni, hogy egy gyorsított növekedésű lányt hoztak létre, aki csecsemőből körülbelül két hét alatt mély kómában kamasz méretűre nőtt (!), s aztán valakik eltüntették.

Mizeri jelentése, enyhén fogalmazva, nem lehetett valami pontos eszerint.

Még annak sem nézett utána, hány évesek is Bísztő Zsonna szülei. Még Zsonna születési dátumának sem nézett utána. Igaz, hogy ez a kórházi anyagok között nem szerepelt, de könnyen megszerezhette volna máshonnan. Kézelő honlapján ezek az adatok feltehetőleg szerepeltek, Mizeri arra sem figyelt oda. Elöntötte az agyát a négy hosszú, kecses végtag látomása teljesen, és a látását azokban a napokban végzetesen elfelhőzte.

Nem volt semmiféle bizonyíték a kezében, nem volt a „két hét alatt felnőtt lány” sehol, a média a hírt mégis felkapta.

Bármilyen mondvacsinált, érdektelen szenzáció jól jött, hogy az ugarok figyelmét elviselhetetlen életükről elterelje. Mindazonáltal egy-egy ilyen szenzáció csak egy-két napig szerepelt a vezető hírek, s még talán három-négy napig egyáltalán a hírek között, aztán levették a napirendről, és új borzalmak után néztek.

Bísztő Zsonnával is ez történt volna, ha nem derül ki, hogy más miatt érdekes.

Pisneky War-show-ban a New York Times vasárnapi mellékletéből értesült az ügyről először, és annyira rosszul lett, hogy maga hívta ki a mentőket. Két napig feküdt az intenzív osztályon, s mire az idegeit összefoldozták, a társaság sebtében összehívott rendkívüli közgyűlése Lincolnban Dammyvel együtt már le is váltotta.

Két teljes oldal foglalkozott a New York Times mellékletében a gyors növésű ugar lány esetével, világháborúk sem szoktak ekkora teret kapni. Különösen megrázó, egyenesen könnyfakasztó volt a felnőtt gyermekét szoptatni akaró anya meg a két hét alatt felnőtté érő csecsemő első találkozásának részletes leírása, ami egyébként a cikkíró, Golden Shame Jerry buja képzeletének volt a gyümölcse, s bár pár hónappal később megcáfolták, addigra a Puffliter-díjat megkapta érte, és nem vonták vissza tőle. Másfél év múlva a Kongresszus tagja lett, négy év múlva még az elnökjelöltségért is indult, de a megalázó utolsó helyen végzett (abban a kivételes évben tizenheten indultak). További életéről csak annyit tudunk, hogy egyik ükunokája Talizmán alapító ősatya lett, az a bizonyos Golden Pride Jimmy, aki a szivárványhártya ötletét Santiago de Floridából nyom nélkül elorozta. Neki köszönhetjük, hogy biztonságban élünk.

Azóta is kísért mind a Szent Zsonna-apokrifekben, mind a klipekben, mind a hologrammedál-feldolgozásokban ez a légből kapott, abszurd kép: egy idős asszony a duzzadt mellét egy húsz év körüli lány szájához nyomja, köröttük pedig tévékamerák és mikrofonok sokasága tarkán. Megbízható kimutatások szerint ez a kép az elmúlt évszázad során csaknem akkora gyakorisággal bukkant fel a tejtermékhirdetésekben, mint a kis Jézus az anyja ölében, oesterbzerantz kinézetű, bőrmellényes, sildes sipkájú, térdnadrágos, faragott botos pásztoroktól és duzzadó tőgyű, lilafoltos svájci tehenektől körülvéve a gyönyörű, hófoltos, harsányzöld havasi lejtőn.

Pisnekyt és Dammyt pillanatok alatt kirúgták. A társaság vezetősége és az amerikai Központ egymástól függetlenül is úgy döntött eszerint, hogy nekik Pisneky és Dammy sötét magánpraktikáihoz semmi közük sincs, Meagerlandről soha nem is hallottak, és bármilyen nyilatkozattól elzárkóznak. Az illatszercég elkönyvelte az ALARIMA-programra hiába elköltött milliárdokat: ráterhelte a forodor-kutatásra, amely igen jól haladt, és csakhamar be is jött, a részvényesek számára kétszázötvenszeres hozamot biztosítva. A veszteség tehát megtérült.

Ennek ellenére érthetetlen, mitől esett a társaság pánikba. Ezt máig nem tudta kellőképpen megmagyarázni senki. Én sem egészen értem. (Kiemelés S. G. S.)

Csuangthagoun arra tippel, hogy Cindy Davies az utódait valamiképpen visszafúrta, egyes befektetőknek titokban elárulva, mi is az az ALARIMA-program, és kapva kapott a New York Times cikkén, amelyből sejthette, ha pontosan nem is tudta, hogy az már a háromvulvájú lányról szól. Ha már neki nem adatott meg e reményteljes programot végigvezérelnie, bukjon bele mindenki, gondolta Cindy Davies, legalábbis Csuangthagoun feltételezése szerint.

Ennek azonban semmi nyoma. Ugyan honnét tudta volna Cindy Davies, a búslakodó síoktató, hogy a prototípus legyártására Ugarhont találták alkalmasnak általa nem is ismert, titkolózó utódai? S ha előző munkatársai közül valaki köpött is volna neki, akkor sem érthető, hogy egy ilyen hírre Cindy miért horgadt volna fel. Cindy az akcelerációról semmit sem tudott. Ezt onnét sejthetjük, hogy Cindy soha nem fordult meg Floridában. Ha az akcelerációról értesül, azonnal odautazik és világszenzációt csinál belőle, és akkor a seszínű szőke, soványka északszlév leány, Gieruldzia, magas kort ér meg.

Felmerül, hogy esetleg Ugarhonból tájékoztatták volna az ALARIMA-program fejleményeiről a főrészvényeseket valakik, akiket az ugar vezetésben nem, vagy nem kellőképpen honorált Dammy az együttműködésükért.

Ez nincs kizárva.

Persze egy Ugarhonból érkező feljelentés önmagában semmit sem ért akkoriban. Ugarhon messze volt, és Amerikából nézve nemcsak Rommakákiával, Dél-Szléviával, az antosák és csehonték államaival lehetett összekeverni, de az ázsiai és afrikai AIDS-sújtotta néptelen, úgynevezett „koszladék államok”-kal is. Talizmánián kívül ma is ez a helyzet: az amerikai lakosok ma sem tudják, hány földrész is van a Földön, és ott mi van. A Talizmánia által remélhetőleg csak átmenetileg elveszített Los Alamosban például tavaly a lakosság ötvenhat százaléka gondolta úgy egy felmérés szerint, hogy a pingvinek Ausztráliában honosak, és utódaikat erszényben hordják ki.

Más azonban a helyzet, ha az Ugarhonban az állami és üzleti élet minden szintjére betelepült rosszlandi és urukaffer (okurán) maffiák álltak a háttérben. A rosszlandiak különösképpen fontosak lehettek az akkori Amerikában, mert a hisipánok – akkor már Amerika legnagyobb létszámú, nem fehér lakói, akikből két nemzedék múltán a meszticek lettek – rengeteg pénzt és kábítószert kaptak tőlük, Rosszland általános nyomorúságának ellenére. Rosszland minden téren iszonyatos helyzetben volt akkoriban, tehát más lehetősége nem maradt, mint bosszút állni, bomlasztani mindenütt, ahol csak egy kicsit is jobban élnek náluk. Más kérdés, hogy Amerika akkoriban bomlott már magától is derekasan, mint minden szuperhatalom eddig a világon. (Ezért is oly szerencsés, hogy Talizmánia kicsi, etnikailag egységes, egész területe lapos, vagyis nincs ellentét síkvidéki és hegyvidéki lakosok között, és mindössze a volt Iowa, Nebraska, Minnesota és Wisconsin egy-egy részét foglalja magába. Ez a szerencse nem lehet véletlen, magának a Teremtőnek tartozunk érte hálával.)

Lehet, hogy a szürkék kiegyeztek a rosszlandi maffiával, és ők súgtak Burzsujovszkijnak, kit raboljon el. Ez is az elterelő hadművelet része lehetett, és sikeresnek bizonyult: a maffia nem tudta rátenni a kezét a forodor-üzletre.

Egyik mítoszkutató ifjú barátom szerint lehet, hogy a szürkék – ha voltak az amerikai Központban ilyenek egyáltalán, mondja ő szkeptikusan – már Zsonna kiválasztásakor érintkezésbe léphettek a rosszlandi maffiával, hogy a majdani háromvulvájú lányt további kísérletezés céljából vegyék magukhoz. Nagy fantáziával megvert ifjú barátomnak még az is az eszébe jutott, hogy a további, katonai célú fejlesztés tárgya esetleg nem annyira az embermadár, hanem a Porhüvely lehetett. Magam ezt a rémséges feltételezést nem tudom elfogadni. (A Porhüvelyről később szólok.)

Mindez csak feltételezés, természetesen, képzeletemet megpróbáltam az akkori üzleti-politikai képzetvilághoz hajlítani, hogy a történetet a lehető legpontosabban felidézzem. „Közel lenni ahhoz, ami történt és közel lenni ahhoz, ami történni fog: ez a mindössze néhány évszázadra előre és hátra ható csekélyke halhatatlanság ígéretes érzete” – fogalmazta meg igen pontosan tanítómesterem, Bonnefort Inbras Evelynson.

Időközben a háló gazdasági jellegű archívumait kutatva, amelyhez kutatói csippel nem kell rendelkeznem, rábukkantam egy különös és talán lényeges összefüggést sejtető adatra. Kiderült, hogy a kolakmenci Gyerehin valamennyi munkatársa Amerikából és amerikai számlára kapta a fizetését, még a süketnéma portás is. Erről a számláról Ugarhonban bármelyik házfalból le lehetett hívni összegeket florrancban, az ugar pénznemben. Ez a számla a floridai halbiológiai intézet (!) egyik számlájának volt az albetéte.

Feltehető, hogy dr. dr. Kézelő is erre a számlára kérte a járandóságát, de álnéven, az ő neve ugyanis ezen a listán nem szerepel. Lehet, hogy a nagyon furcsa Gield Rekawicznik név, amely a számla kedvezményezettjeinek listáján szerepel, Kézelőt rejtette. A név jelentése landvirrül: „Tőzsde Kesztyűkészítő”. Összeg pont ennél a névnél nincs megadva. Szerepel azonban a saját nevén dr. Sammy Davidovich junior és sokan mások.

Ami érdekes: Dammy csak a második legmagasabb fizetéssel rendelkezett a lehető legszigorúbban titkosított számlán – egymás fizetésébe a dolgozóknak ugyanis nem volt betekintésük. A titkosságot a korabeli szokásoknak megfelelően hetven év múltán oldották csak fel. Dammy aligha tudta, hogy egyik beosztottja másfélszer annyit keres, mint ő.

Ennek a beosztottnak, aki szállítmányozási ügyintézőként volt besorolva, Nean Taler a neve. El kellett tűnődnöm, mitől lehetett annyira fontos az amerikai Központnak egy szállítmányozó. Alig hiszem, hogy a rengeteg északi szlév dobozolású kaviár beszerzése miatt. Az amerikai Központ szabadon kutatható archívumaiban ilyen nevű ügynök nincs, rábukkantam azonban egy „Der” álnéven Kolakmencből jelentő illetőre, aki minden jel szerint jól beszélt mind ugarul, mind a világnyelven.

Innét már csak egy lépés volt, hogy kiderítsem: ez a bizonyos „Neandertaler” eredetileg az Ahn Alandor névre hallgatott, és Ugarhonból emigrált Amerikába az utolsó zsigarüldözés alkalmával, amit az ugarok „endlóz” néven emlegettek (ilyen ugar szó semmilyen szótárban sincs, talán jiddis származék lehet). A kérdéses úr politológiát oktatott számos amerikai egyetemen, és rengeteg nyelven tudott gyöngén vagy közepesen. Ezt a képességét a legjobban titkos ügynökként kamatoztathatta. A cigány háborút követően Alexander Ahn néven több ugar üzem felügyelőbizottságában is benne volt, mielőtt a Gyerehinbe szerződtették.

Meggyőződésem, hogy a Központot a botrány kitörésének másnapján ő riadóztatta. Csak ő tudhatta egyedül, hogy a botrány az ALARIMA-programban gyártott ugar lány körül tört ki. Nem nagyon kedvelhette Dammyt, ha ilyen hamar bemártotta. Talán a kórházban saját emberei is voltak, akik árgus szemmel figyelték, mikor követ el Dammy valamilyen hibát.

Magánéleti halál érte tizenöt évvel később: ötödik felesége verte agyon féltékenységből húsklopfolóval Georgetownban, ami azért különös, mert alacsony, csúf, kopasz, fogszabályozatlan, szeplős, vörös, potrohos, gusztustalan emberke volt.

Csaknem biztos vagyok benne, hogy Nean „Der” Taler az a hiányzó láncszem, amelyet eddig senki sem talált meg, még a kitűnő Csuangthagoun sem.

A lényeg az: Zsonnát amerikai közbenjárásra a rosszlandi maffia hamarosan kilopta Ugarhonból.

Hogy Dammy mikor utazott vissza Amerikába, nem tudni. Kényszerítették-e, vagy jószántából repült oda, nem tudni. Dammy a Kolakmencen felszedett kilóit fölös számban leadta. Összes hitelkártyáját elvették és minden ingatlanát lefoglalták, a cég veszteségeit valamennyire fedezendő, és nem maradt egy vasa sem. Fordulhatott volna bírósághoz, mert a cég eljárása nem volt törvényes, de nem tette.

Alaptalannak tartom a pornólegendák csaknem egyöntetű feltételezését, hogy őt akkor már csak a háromvulvájú nő igézte és nyűgözte volna le kizárólagosan. A legenda szerint pincérnek szegődött egy óceánjáró hajóra, hogy Kolakmenc, pontosabban Zsonna közelébe juthasson megint. Ez tényszerűen téves állítás, mert szakács lett – talán Pisneky kapcsolatai révén –, és balkáni ételekre specializálta magát. Az igaz, hogy Purizsban valahogy pénzt szerzett, talán bankrablással, ez nem biztos, mindenesetre bőrfehérítő kúrán esett át, hogy a meager hatóságok ne ismerjék fel, ha átlépi a határt. Az ilyen kúra fájdalmas volt és veszélyes, abban az időben számos néger és hindi értelmiségi megpróbálkozott vele. De hogy Zsonna után epekedett volna, az botorság. Inkább az ugarhoni szeretői hiányoztak neki.

Dammy ismét eljutott Kolakmencre. Addigra Zsonna már rég nem volt ott, Dammy soha többé nem láthatta teremtményét.

A legendák szerint eszelősen és elvakultan loholt utána a világban, hiába. Zsonna hol itt, hol ott bukkant fel, hol a kihalófélben lévő kenguruk mellett érvelő interjút adott Ausztráliában, hol live-szex showban lépett fel három nagy farkú indiánnal Minneapolisban; ez durva Szent Zsonna elleni támadás, és semmi alapja sincs.

Dammy sok ezer kilométert tett meg érte gyalog, buszon, repülőn, hajón, alkalmi munkákból tengetve nyomorult és magányos életét, de hiába, vélik a szűk agyú pornólegenda-szerzők. Egyre kevésbé a szerelmének, egyre inkább a lányának érezte Zsonnát, és annál jobban hiányzott neki, mondja a giccses képzelet. Dammy attól kezdve szüzességi és hallgatási fogadalmat tett, így a legenda. Dammy világbolyongása sok évig tartó régimódi tévésorozatot érdemelne, ha így történt volna a dolog, és akár egy új Odüsszeuszt is lehetne faragni belőle.

Nem így történt, természetesen.

Dammy a kifehérített bőrével valóban eljutott Kolakmencre, ott elrejtett pénzét magához vette, továbbá három szeretőjét is, és velük együtt sürgősen ismeretlen helyre távozott – mi már tudjuk, hogy Korneóra. (Nehezen elképzelhető, hogy az amerikai titkosszolgálat minderről ne tudott volna; nekik csak az volt a fontos, hogy ne legyen szem előtt.) Csúnya véget ért pár év múlva, mert egyik szeretője leszúrta és feldarabolta, és a másik két szeretővel együtt elfogyasztotta, az ősi, ez alkalomból felelevenített ugar szokásokhoz híven. Ez nem derült ki rögtön, eltűntként iktatták Korneón, és csak évtizedekkel később vallotta meg a dolgot az egyik szeretője Csalibeszen a végrendeletében, akit Dammy húsa egészen a haláláig gyomorégetett.

Volt egy ugar közmondás, eredetileg önironikus vicc, amelyet valamelyik levert ugar szabadságharcban találtak ki, de humoros lényege később elhomályosult:

 

Korneó és Csalibesz ugar volt és ugar lesz.

 

Nem lehetett hát egészen véletlen Dammy és szeretői választása, hol kívántak élni.

Pisneky a legendaszerzők képzeletét nem ragadta meg, vele nem foglalkoztak. Pedig elég szerencsétlen történet az övé is. Neki sem maradt semmije, a részvénytársaság kifosztotta, a magánvagyonát törvénytelenül lefoglalta. Pisneky is joggal perelhetett volna, de ő is jobbnak látta nem perelni. A Központ tudni sem akart arról, hogy valaha az alkalmazásában állt. Addigi érdemei, például Osztyip Cikolajevics elintézése, elévültek. Annyit azonban mégis megengedtek neki, hogy nevet, valamint ujj- és füllenyomatot változtathasson, talán mert nem perelt és hallgatott.

Pisnekyból így lett Avoram Kornu, született Malántán, anyja neve Srebresta Salomea, apja neve Nemcevi Mosko Poli Kornu. Zöldségbeszerzéssel kezdett foglalkozni, mint régen. Érdektelen, szürke életet élt Nevadában. Nem tudjuk, mit szólt a Zsonnáról szóló további híradásokhoz. Egy tízéves gyerek gázolta el a lendkerekűjével a járdán, és Pisneky olyan szerencsétlenül esett el, hogy a gerincvelője szétszakadt. Nincs nyoma, hogy a gyerek a Központ ügynöke lett volna.

Bár, ki tudja.

Ugarhon, amióta az ugarok azt a kétes, nyugat-balkáni területet elfoglalták, sokféle államformával bírt. Eleinte feudális főurak által szét-szétcincált királyság volt, aztán gyarmat lett, később megszállt, feldarabolt, térképen nem található negatív entitás, aztán megint gyarmat, aztán perszonáluniós királyság, aztán koronátlan királyság, később Legfelsúri Népközösségi Haduralom, majd köztársaság, majd demokratikus első-kommunista főtitkári diktatúra, aztán tekintélyuralmi-parlamentarista elnöki-kormányfői dualizmus; ez utóbbi volt érvényben Zsonna idején.

Kobozos Pathúr, a neves ugar író, Zsonna kortársa, a Zsermániában valamiért tisztelt, így folyamatosan zsermánra fordított, tehát jól fizetett szerző állapította meg a Farokban:

 

Bármilyen államformánk volt is éppen a mi ezeregyszáz éves európai létünk során, kivétel nélkül mindig lumpenproletár-diktatúra lett belőle. Ez a mi ugar végzetünk, bármit gondolt is erről Andrew Body vagy akárki más. (Az általam kiemelt gondolatot megtaláljuk Villa Farkó egyik versében is.) A mai Ugarhon rémséges képződmény: a mi népünk állandóan megaláztatván és kifosztatván, százötven éve szükségképpen náci beállítottságú, akárcsak a környező népek; a közigazgatásunk két évszázada, minden forradalom és ellenforradalom ellenére, folyamatosan és következetesen fasiszta, akárcsak a környező népeké; a népünk lelkülete százötven éve, amióta úgymond szabadok vagyunk, folyamatosan bolsevik, akárcsak a szomszéd népeké; ilyen-olyan nagyhatalmak gyarmata voltunk, vagyunk és maradunk, miként a nálunk nem kevésbé szerencsétlen szomszédaink is valamennyien.

Hazámban élni borzalmas, de ugarként tőle elszakadni nem lehet, sőt még én, aki népemmel ellentétben megtehetném, még én sem tudok, hát jajongok én is, mint annyi társam, de a jajongással beérni immár nem vagyok hajlandó.

Nyugaton valamelyest ismert és értékelt ugar íróként, akire emiatt hazámban is figyelnek valamennyire, előállok kétségbeesett javaslatommal, miszerint Ugarhonban királyságot kellene bevezetni.

Fő érvem az, hogy sajnálatos módon a mi anyagi, lelki és szellemi fejlettségünknek az olyan monarchia felel meg, amely Nyugat-Európában három-négyszáz évvel ezelőtt létezett. Igazságtalan, hülye, babonás, merev, korrupt, gazdaságtalan társadalmi formáció volt az, de még mindig effektívebb, mint az a mondvacsinált, hazug „parlamenti demokrácia”, amelyben senyvedünk, és amely egyebet sem tesz, mint a szakmátlan és tudattalan erőszakosoknak biztosít állandó túlhatalmat a normálisak és az emberi kooperativitásra elvileg képesek fölött.

Magam a királyokat, cárokat, császárokat gyűlölöm és megvetem, ennek ellenére most kénytelen vagyok azt javasolni, hogy a szellemi nemesség képviselőit: a Nyugaton valamiképp hírnévre vergődött ugarokat – tudósokat, közgazdákat, írókat – valóságos nemessé ütve vezényeljük a királyi udvarba tanácsadóknak, máskülönben Ugarhon elvész: akármely primitív hordák martaléka lesz.

Népünknek erkölcse nincs, hadseregünket a hozzá nem értő idióták szétzüllesztették, az ugarság szelleme és lelkisége alantas irodalmi csatározásaink során elveszett. Nekem mindegy, ki lesz a király, csak legyen valaki. Nemigen lehet rosszabb, mint bármelyik átlagos monarcha a történelem során eddig. Régi szép ugar szóval az „országának”, vagyis nekünk, a válogatott nemeseinek kell nevelnünk és irányítanunk őt, akit a mi eleve buta, ráadásul a butaságába erőszakkal újra meg újra visszataszigált népünknek vallásosan tisztelnie kell, és minden ediktumát a legszigorúbban, akár halálbüntetés árán is, be kell tartatnunk. („Mi nem vagyunk butábbak, / mint bármely buta nép, / de butaságunk vesztünkhöz ma / épp elég elég”, mint Villa Farkó írja, akit undorító cinizmusa miatt egyébként nem szenvedhetek.)

Ki kell mondanom: az ugar – és általában az emberi – kultúra soha nem akkor fejlődött és virágzott, amikor az írástudatlanok, az erőszakos buták, az önkormányzati felelősséggel minden szellemi és erkölcsi alap nélkül felkent hülye „demokraták” kezére játszották át a hatalmat. „Kultúrájában él az ugar nemzet” – mondta ki több mint kétszáz éve gróf Szacskevessy Samhu Sányol, és kötelességemnek érzem, hogy demokrata és liberális, tehát végtelenül korlátolt kebelbarátaim óvásának ellenére felhívjam az ugarság figyelmét: mindig csak az abszolutista, felvilágosult monarchiák bírtak az ugar szellemi fejlődéshez bármit is hozzáadni, bármennyire gyűlöletes, nehezen viselhető volt is ez a berendezkedés az úgynevezett” nép” számára.

Nehéz szívvel, hiszen ez írói pályafutásom végét jelentené, de vállalnám a királyi udvartanács hálátlan és sok vesződséggel járó vezetését.

 

Efféle nézeteiért Kobozos Pathúrt mind a barátai, mind az ellenfelei kinevették vagy megrótták, csak hírneves barátja, Gide-Gohur Alamos próbálta – kevéssé meggyőzően – megvédeni. Kobozos Pathúr a gúnyolódások elől először a szennyezett ugar erdőkbe vonult vissza, ahol napi harminc kilométert futott, de avarallergiát kapott, így az avartalanított zsermán erdőkbe menekült tovább, és az ott létesített csöndes, drága, elit szállodák egyikében éldegélt azontúl. Egyetemes tiltakozása jeléül nem borotválkozott többé, és fölvette a „Remete” nevet.

Kobozos Pathúr nem érte meg, hogy Zsonna halála után két és fél évtizeddel, közvetlenül az örök betörés előtt valóságos királyság lett Ugarhonban: akkor már sokan remélték, az segít. Nyár volt éppen, de mégis a Puna jegén akarták a királyt megválasztani. Történészek szerint ugyanis két sikeres uralkodója volt a másfél ezer éves Ugarhonnak mindössze, és mind a kettőt a Puna jegén választották közfelkiáltással királlyá; ez jó előjel lehet, vélték.

Első Hadumért akkor koronázták meg a jégen, amikor az ugar honfoglalás után fél évvel, szeptemberben, a kmenci partról tutajon akartak a kolaira átkelni az ünneplők, de a Puna oly váratlanul és gyorsan fagyott be, hogy útközben belefagytak ők is, és a királlyá való felkenést helyben kellett elvégezniük.

A második nagy királyt, aki harmincéves uralkodása alatt, egyedüliként az ugar királyok közül, nem veszített döntő csatát, félezer évvel később Első Hadumérre emlékezve válaszották meg januárban a befagyott Punán félúton Kmenc és Kola között, ő Második Okoskár néven vonult be a történelembe. Érdekesség, hogy a szertartást végző főpap a szenteltvíztartót melegítő olajlámpástól megégett, és a jobb karját egy éles jégdarabbal találékonyan még ott helyben amputálták. Érzésteleníteni nem kellett, a jég megtette a magáét. A király hálából hatalmas földbirtokot adományozott neki, és igen bölcsen csak hét évvel később végeztette ki.

A harmadik és utolsó, legkevésbé szerencsés alkalomból, amely, ismétlem, nyárra esett, egy csomó gyárat, köztük elsőrendű hadiüzemeket is műjég gyártására és a Puna félnapos lefedésére állítottak át; igen féltek akkor már az örök bombázóktól, így a szertartás alatt az egész ugar légierő és a teljes földi védelem a Puna partjaira volt összpontosítva. Az örök hírszerzés jelentette is, hogy az ugar déli határ tökéletesen védtelen, ám az örök zulimán nem volt képes elhinni, hogy az ugarok ennyire hülyék lennének, az alkalommal nem élt, emiatt Ugarhont másfél hónapos késéssel és igen nagy emberáldozattal tudta csak elfoglalni, a csuhajok segítségére szorulva. Az utolsó ugar király Harmadik Hadumér néven hősi halottként végezte fiatalon, huszonöt évvel Zsonna halála után.

A független Ugarhon utolsó hónapjaiban az UTA akkori régészei váratlanul megtalálni vélték Második Okoskár sírját és csontjait, amelyeket évszázadok óta hiába kerestek. A csontokat nagy csinnadrattával a népviseletbe öltöztetett és borral itatott tömeg ámulására körbehordozták Ugarhon-szerte, az állami tévében pedig gyorsan műsorra tűztek egy naponta négy és fél órán át tartó, Második Okoskár fényes haditetteiről és bölcsességéről szóló szappanoperát. Csupa győzelem volt Második Okoskár hatalmas Mugróniája, már ahogy a jól fizetett írók, szám szerint harminckilencen, a legnagyobb ugar király országát bemutatták, pillanatokkal az örök behatolás előtt. (Nem tudtam utánanézni, e harminckilenc íróval mi történt Ugarhon veszte után. A mai ugarok nem beszélnek róluk, ezért feltételezem, hogy a többségük örök szolgálatba állt.)

Történetünk korába visszatérve: Zsonna születésekor a középhatalmi Mugrónia már több mint egy évszázada szétesett, vagy, ahogy az ugarok máig tartják, szétdarabolták „az átkozott nagyhatalmak”; a közelmúltban – Zsonna születése előtt négy hónappal – az apró Ugarhon újabb területveszteséget szenvedett el a cigány háborúban, amelyre még kitérek; mindamellett mindaz, amit alább előadok, azt bizonyítja: minden sajátossága ellenére Ugarhon a mindenkori európai normák szerint vegetált, csak éppen a periférián, tehát nyomorultabbul, mint a centrumban lévő gazdagabb országok.

Minden ugar kormányzatnak kifejezett ambíciója volt, hogy a Nyugat-Balkánból kiszabaduljon, és az akkori nyugati megítélés szerint civilizatorikus és üzleti szempontokból kedvezőbb bulti-bolotnói térséghez sorolják be. Ezt egyik ugar kormányzat sem tudta elérni. Két évtizeddel Zsonna halála után, Észak-Szlévia zsermánok és rosszlandiak általi lerohanásakor és felosztásakor aztán kiderült, hogy a bulti-bolotnói térség még a Nyugat-Balkánnál is veszedelmesebb és bizonytalanabb, legalábbis így gondolhatták a kárörvendő ugarok még nem egészen öt évig, amikor aztán őket meg az örökök „kebelezték be és belezték ki”, ahogy a mai ugarok mondják tragikus arckifejezéssel, akik azóta, immár csaknem egy évszázada, békésen hunyásznak a hozzájuk hasonult örök bégjeik és pasáik alatt.

Zsonna idején az ugarok négyévente miniszterelnököt választottak maguknak, és ami a lényeg, a poszt nem volt örökölhető. Sok miniszterelnök próbálta meg a hatalmát öröklődővé tenni, vagy legalább két választási ciklusra: nyolc évre kiterjeszteni, de egyiknek sem sikerült, akkori közírók szerint azért, mert a véres évszázadok során az ugarok vérébe mélyen beleitta magát az irigység és a féltékenység, valamint, mert a fontos médiaszereplők kellő lefizetéséhez a korabeli pontos számítások szerint minimum hat és fél év kellett volna, és ez négy év alatt nem sikerülhetett. Tragikus hangnemben szoktak erről is nyilatkozni a mai ugarok, mintha az irigység nem járt volna markáns előnyökkel is a társadalom működőképességére nézve az akkori viszonyok között, és mintha az emberi gyarlóság csak őket sújtotta volna, mintha másutt nem pontosan így működtek volna az emberek abban a hosszú politikai-üzleti-tudományos korszakban, a reménytelen és vallástalan sok-sok ezer évben.

Az államelnököt szintén négy évre választották, de semmi hatalma nem volt, csak reprezentálnia kellett. Rosszindulatú rommakák történészek szerint az ugar elnök csak mosolygott, és az előző elnöktől a rezidenciáján kívül annak műfogsorát is örökölte. Egyes ugar történészek szerint a sakkjáték uralmi párosát tették át a gyakorlatba: az elnök volt a király, a szimbolikus hatalom birtokosa, és a miniszterelnök a királynő, vagyis a vezér, a tényleges hatalom birtokosa. Ezek a történészek hajlanak arra, hogy a sakk feltalálói sok évezreddel korábban az ősugarok voltak. Ezt a térség összes többi népe vitatja, és a sakkjáték feltalálását magának vindikálja; az olibánok az EEE fórumain a mai napig eredménytelenül küzdenek azért, hogy a világon bárhol lejátszott minden egyes parti után az ő kincstárukba juttassanak a játékosok egy-egy darachmát. A mai Talizmán vélekedés e játék feltalálását az óhindiknek juttatja, mert csak az ő lélekvándorlásos hitvilágukban válhatott az életpályáját befejezett paraszt vezérré.

Egy rommakák paródia szerint – szerzője a szinte egész életében frankul író emigráns Cantilenul Bevarişte – az ugar miniszterelnök, amikor a koronázási szertartásra a megválasztása után sor kerül, a parlamenti pártok és az alkotmánybíróság évtizedek óta újra meg újra támadott, ám ismét meg ismét újrakötött kompromisszumának megfelelően a kolakmenci parlamentben háromszor utasítja el a médiabeszélők izgatott közvetítési ájulata kíséretében a koronát (amely a zöld-fehér-kék trikolor zászló címere is egyúttal), és helyette a zsebéből előhúz egy kis fehér vászonsatyakot, és azt illeszti a fejére, a jelenlévők üdvrivalgása közepette. A királynak ezt az olcsó, közönséges vászonsatyakot magának kell megvarratnia a saját költségén, így rendelkezik a törvény, írja Bevarişte. „Trón nincs, azt még a honfoglaláskor ellopták, nincs hát mire felülni, így mindenki csak ácsorog, áldott ugar szőlőből kiforrott pezsgővel a kezében, és koccint a Satyakos Királlyal”, mondja Bevarişte.

Ezzel a miniszterelnök ünnepélyesen be lett iktatva, így hívják hivatalosan, és nem satyakos királynak, mint a nép, talán a „satyak” szót szégyellik az ugarok – mondja a rommakák szerző –, esetleg nem találják törzsgyökösen ugarnak; a koronát több ezer testőr biztosítása mellett titkos utakon visszacepelik a múzeumba, erről a titkos akcióról a tévé egyenesben közvetít; a miniszterelnök zsebre vágja a satyakját és kijelöli a kormánya tagjait, a parlament e tagokat a kötelező nyolc és fél százalékos ellenszavazattal megszavazza, és az új hatalom munkába kezdhet, írja Bevarişte, Zsonna emigránsként Frankhonban élő rommakák kortársa, akinek Nagyugarhon című szatíráját a mai napig nem fordították le ugarra, pedig ő csak a saját gyűlölt rommakák rendszerét parodizálta egész életében, így ebben a művében is. Rommakákul egyetlenegyszer adták ki ezt a regényt, de akkor is Frankhonban, és Rommakákiában azonnal betiltották. Egyszer megkérdezték a szerzőt, melyik népet képes szeretni valamennyire egyáltalán, és ő így válaszolt: „Csakis az ugarokat, mert gyűlölik a rommakákokat.”

A szatíra persze túloz, az viszont történelmi tény, hogy az ugar miniszterelnök hagyományos első tetteként a kormány a székhelyét Kolakmenc valamely nevezetes épületébe helyezte át, de mindenképpen másikba, mint amelyben az előző kormányzat székelt, mintha az előző kormány átkos szelleme által átitatott falak a fejére dőlnének, ha ott maradna. Erre újra meg újra milliárdokat költöttek nagy sajtópolémia kíséretében, az ellenzék mindig fel volt háborodva a pazarláson, és ha később hatalomra került, ugyanezt művelte. „Volt a dologban valami meghitt, valami szertartásszerű, valami gyönyörűséges”, mondták nekem sok évtizeddel később a nosztalgiázó, örökök által leigázott bús maradék ugarok.

A legutolsó „eredeti” korona hollétéről ma semmit sem tudni, még az örök behatolás előtt tűnt el, lehet, hogy épségben lappang valahol.

A korona mindig kalandos módon került el az országból és került vissza Kolakmencbe, és csaknem bizonyos, hogy úgy két-három évszázadonta hamisítványt loptak ki Ugarhonból vagy vittek ünnepélyesen vissza Ugarhonba, mert az eredetit, már amennyire bármelyik is eredeti volt, valamikor régen végleg ellopták. Ez az ugar egyházak vezetőit nem akadályozta abban, hogy a koronázáskor egyik kezüket a koronán, másik kezüket a jövendő miniszterelnök fején tartva saját testükkel vezessék át a mennyei ugar lelkiség folytonosságának áramát az aktuális vezérbe. Átlagosan évtizedenként kisebbfajta vallásháborúra került sor, melyik vallás főpapja következik az áldássorozatban, és újra meg újra akadtak kisegyházak, amelyek az alkotmány ilyen-olyan pontjaira hivatkozva az áldásosztás első helyét követelték. (Ugarhon vallásilag már sok évszázada nem volt egységes.) Zsonna korában egyszer, kivételesen, még a főrabbi is végzett ilyesféle áldást, noha zsidó akkor már alig maradt Ugarhonban, alrabbi pedig nem akadt egy sem.

A zöld-fehér-kék trikolor eredete homályos.

Egyesek a latinokra vezetik vissza a zöld és a kék tábor meglétét: az ókori Rómában a cirkuszi játékok közönsége két fő pártra, a zöldek és kékek pártjára oszlott, és mindegyiknek megvoltak a gladiátorok közül a maguk favoritjai. Petronius írja a Satyriconban valakiről: „…szünet nélkül Ephesust, a tragikus színészt utánozta, s közben urát fogadásra ingerelte azzal, elhiszi-e, hogy az elkövetkező cirkuszi játékok alkalmával a zöldek pártjáé lesz az első díj.” Az érv szerint Punnóniában a kékek és a zöldek lappangó gyűlölete már az ugarok bejövetele előtt megvolt, s aztán a vallás- és nyelvcserék sem tüntették el.

Ez, ha igaz, megfelel Jonathan Chapiro nevezetes első alaptételének: „A Történelemben soha semmi nem vész el, konfliktus meg nem szüntethető, fel nem oldható, legföljebb ideig-óráig letagadható.” Az alaptétel első, híres-hírhedett altétele, a Jonathan Chapiro által „Bölcs Tanács”-nak nevezett paradox maxima így hangzik: „A konfliktusok nem azért vannak, hogy megoldjuk őket. A konfliktusokkal együtt kell élni. Konfliktusokkal együtt élni nem lehet. Nem élek, tehát gondolkodom. (Non spiro, ergo cogito.)”

Más feltételezés szerint a XIX. század végén a két legnépszerűbb, egymással vetélkedő ugar futballcsapat színeit keverték össze a nemzeti színekben kompromisszumként az akkori politikusok. A zöld-fehér csapat az ugar alapistáké volt, a kék-fehér pedig a zsigaroké, akiknek szurkolótáborai gyűlölték egymást, és a meccsek előtt, alatt és után rendszeresen összeverekedtek még azután is, hogy a zsigarokat elüldözték. Ez a magyarázat az előző, latin hagyományra épülőnek nem mond ellent, csak nem vesz tudomást róla.

Van ennél racionálisabb, tehát mitikusabb feltételezés is: a zöld az ugar erdőket jelenti, a kék az ugar tengereket, a fehér pedig az ugar hegyeket. Ugarhonban alig maradtak erdők, ami maradt, kivágták; Ugarhon partjait sok száz éve tenger nem mosta, egy aránylag kis méretű és sekély tavat neveztek el „ugar tengernek”, ma már nincs meg, beleolvadt a Munnón-tengerbe; ugar hegy pedig, mely annyira magas lenne, hogy a napéjegyenlőségi hóhatárt túlnövi, évszázadok óta nem volt, és a legmagasabb hegy, a Véges is beomlott a légszennyeződés miatt a mi szent történetünk után nem sokkal. (A Véges alatti cseppkőbarlangban tartották fogva Bísztő Zsonna szüleit.)

A két futballcsapat csaknem két évszázadon át fennállt; amikor megalakultak, Mugróniában még voltak erdők, tenger és hegyek; erdők, tenger és hegyek Ugarhonban időközben nem maradtak, csak a csapatok, amelyek szurkolói egymást és a rendőrséget tovább püfölték évtizedeken át engesztelhetetlenül. Valahányszor köztörvényes bűnözők kerültek hatalomra, ami jelentősebb társadalmi változások alkalmával szükségképpen megtörtént, az elvadult szurkolókból magánhaderőt szerveztek maguknak, és ellenzéküket általuk félemlítették meg. Az állami élet szimpla bűnözéssé silányítása nem ugar specialitás, a kérdéses térségben néhány véletlen, enyhe korszakot leszámítva általánosnak minősíthető, és az Endarkenment enélkül nem is nyerhetett volna tért.

A zöld-kék ellentét Zsonna iskolájában oda vezetett, hogy a zöld cipőfűzőjű bandák állandóan verekedtek a kék cipőfűzőjűekkel; amikor a zöld és a kék cipőfűzők használatát az iskola igazgatónője, eredeti hivatására nézve női börtön fegyőre, betiltotta, fehér és sárga cipőfűzőkkel indult újra a háború. Nem tudunk róla, hogy bármelyik csapat Zsonnát bántalmazta volna, vagy hogy ezekben a verekedésekben maga Zsonna részt vett volna. A cipőfűzőkről Vonna Bollog is tesz említést a könyvében.

Az Ugar Köztársaság nem különbözött a környező államoktól szinte semmiben, velük a legmélyebben a kölcsönös és folyamatos gyűlölködés kapcsolta össze.

Egyetlenegyszer fogtak össze az ugarok a szomszédaikkal tiszta szívvel: amikor az EEE kemény gazdasági és hadi lépéseinek következtében Cigánia (Gypsyland, vagyis Csikánia) megalakult. Zsonna négy hónappal a cigány háború befejezése után született, mert a rokkantnyugdíjas Bísztő Gyalla a sorozatos sorozásokon mindig alkalmatlannak bizonyult.

A Dammy által finanszírozott korabeli tanulmányban – amit, a cigánykérdés iránti érzékenysége miatt, talán éppen Dammy maga írt – erről a következő olvasható:

 

Gypsyland Meagerland, Szlákia, Rommakákia, Észak-Szlévland és Urukafferia bizonyos, tőlük az EEE humanitárius elithaderői által elvett területein jött létre másfél évtizede, valamennyi részről jókora véráldozattal.

Gypsylandben nincsenek városok, mert a vesztes környező államok, utolsó erejükkel, porig bombázták a saját egykori területeik városait, a meagerek a meager városokat, a rommakákok a rommakák városokat, hogy ne jussanak épen a cigányok kezére.

(Tévedés: a rommakákok csak a saját hegyeiket robbantották be.)

Emiatt a cigányok máig sátorvárosokban élnek, állandó iskoláik nincsenek, csak iskolakaravánok működnek. A társzekereken szállított tanárok és szemléltető eszközök meg-megállnak egy-egy sátortábor közepén, megpróbálják összecsődíteni a mezítlábas cigány lurkókat, pár hétig betűvetésre és számolni tanítják őket, aztán továbbállnak, az ott maradók legnagyobb örömére, akik megkönnyebbülve: zenélve, táncolva, énekelve integetnek utánuk, remélve, hogy jó egy évig nem látják őket ismét. Kommunikátoruk alig van, és a papírhiány miatt úgynevezett palavesszőt és palatáblát használnak, a palatábla letörölhető, és újra lehet írni rá.

(Ez némiképpen emlékeztet a mi Talizmán vándorlásunkra. Az azonban nyilvánvalóan nem áll, amit manapság terjesztenek a cigányokról gúnyosan, hogy ők volnának „a keleti Talizmánok”.)

A tizennyolcadik Balkán-háború során a Nyugat-Balkán államai a legkülönbözőbb formációkban szövetkeztek egymással egymás ellen, e formációk két-három hetente változtak, a frontvonalak szintén, ezért is illetik a tizennyolcadik Balkán-háborút a „furcsa háború” névvel. A hadat viselő felek államuk polgáraiként a cigányokat előszeretettel sorozták be nemzeti hadseregükbe, miáltal főleg cigányok lőttek cigányokra mindvégig, az alkalmi és rövid életű szövetségek változásától függetlenül.

Gypsyland belső ellentéteit a mai napig meghatározza az erre a szerencsétlen körülményre való indulatos emlékezés. Gypsylandben gyakori látvány, hogy egymással nyugodtan beszélgető békés állampolgárok váratlanul kést rántanak elő és egymás belét ontják; ilyenkor felhorgad bennük az emléke, hogy a másik maga, vagy valamely felmenője, illetve oldalági rokona a háborúban az ellenséges oldalon állt. Minthogy az ő szempontjukból öt ellenséges oldal volt, az ilyen jelenetek mindennaposak, hiába tiltotta be az ilyen okból elkövetett gyilkolászást a demokratikus cigány kormányzat, amely a szomszédait – esküdt ellenségeit – valamiért a Pentagány néven emlegeti.

A kormányzat ma már a moszolám vallást követi, az amerikai sugallatnak megfelelően, a nép még nem szokott hozzá, sőt tiltakozik; az örökök és a purzsák szóban támogatják Gypsylandet, a valóságban nem tesznek semmit, mert amerikai pénzre várnak.

Gypsylandben vallásháború dúl a már moszolámok és a még ateisták, valamint a mindenféle, egymással is vetélkedő keresztények között; ez a polgárháború a diadalmas államalapítást követően azonnal kitört; a következmények egyelőre beláthatatlanok. Nem tudni még, van-e jelentősége Gypsyland elmoszolámosításának a napjainkban zajló purzsa-hindi háború vonatkozásában. Egyelőre folyik a vita, vajon Gypsylandet megilleti-e a tengeri kijárat – a legközelebbi tenger Gypsylandtől 1065 kilométerre található –, és ez újabb fegyveres konfliktusokat gerjeszthet. […]

Gypsylandben ahhoz is hozzá kell szoknunk, hogy sose tudhatjuk, milyen nyelven szóljunk bennszülött partnerünkhöz. A többi nyugat-balkáni kisállamban legalább van egy-egy hivatalos államnyelv, amelynek alapjait ismerve társalogni vagyunk képesek. Gypsylandben hét hivatalos nyelvet fogadtak el kényszerűségből: az ősi cigányt (amit nyelvújítással hoztak létre két évtizede, korábban soha senki nem beszélte, és ma sem beszélik még sokan), a meagert, a szlákot, a rommakákot, a landvirrt (Észak-Szlévland nyelvét), az urukaffert, valamint az eszperantót, amit végképp nem beszél senki. Az emberek a valóságban nehezen érthető egyveleg nyelven érintkeznek egymással, és újabban felmerült, hogy az ország hivatalos nyelvévé a hindit kellene tenni egyedül, amit egyelőre szintén senki sem beszél, félve, hogy ez Gypsyland fő támogatóinak, a purzsáknak, az örököknek és az összes moszolámoknak a haragját kiváltaná. A Divano Romano, a cigány nagyvajdák parlamentszerű tanácsa ebben a kérdésben erősen megosztott; attól függően vélekednek erről a nagyvajdák, hogy éppen kik látják el őket „suskussal”, ami a titkosan nekik juttatott külföldi kenőpénz eredetileg meager neve. […]

Amikor az EEE humanitárius elit haderői rakétáikkal, ballisztikus parittyáikkal, a legmodernebb, láthatatlan lézerütőerővel e háborúba az összes résztvevő fél ellen beavatkoztak, a cigányokat támogatván, alkalmi szövetséget hoztak létre az egymást évszázadok óta gyűlölő Meagerland, Szlákia, Rommakákia, Észak-Szlévland, Urukafferia, valamint a cigánykérdést enyhébben kezelő – mert saját törzsi háborúskodásába vesző – Dél-Szlévia között.

Az alapkérdés az volt, ami pár évszázaddal ezelőtt a zsidókérdés lényege: hová lehet telepíteni egy olyan népet, amelynek anyaországa nincs.

A zsidókérdést a XX. században ideiglenesen azzal oldották meg, hogy visszatelepítették őket arra a földre, amelyet kétezer évvel korábban elhagyni kényszerültek. Ebből számtalan háború, vérontás és egyéb gond származott, míg a mi századunk elején az ott ragadt zsidó százezreket, akik a velük fajilag rokon és szintén egyistenhívő (moszolám) többségi haarecabusokkal dölyfösen kiegyezni nem akartak, az oda gyalogló moszolámok tízmilliói a tengerbe nem kergették, és ezzel a Zsidó Állam ismét örökre megszűnt létezni. A tengerbe űzetéstől rettegő zsidók ugyan nekikezdtek a kopoltyúbeüttetés kifejlesztésének, de a végzetes roham a még iparilag hasznosíthatatlan, bár jogos reménnyel kecsegtető kísérletek idején érte őket.

A cigányok esetében a nehézség abban állt, hogy nekik soha nem is volt önálló államuk sehol.

Amikor a balkáni térség cigánysága az önálló államra formált igényét bejelentette, senki sem vette őket komolyan. Nem is kellett volna komolyan venni őket, ha rendelkezésre áll megfelelő mennyiségű és minőségű hivatásos, egyesült nyugat-balkáni haderő, mely a kérdést a bevett módon, a szokott tömeggyilkolással oldhatta volna meg.

Ilyen haderő azonban nem állt rendelkezésre, vagy ha mégis, a nyugat-balkáni kisállamok nem voltak képesek együttműködni egymással, a belpolitikai okokból újra meg újra feltépdesett történelmi sebeik okán.

Az államisággal rendelkező népek, melyek kebelében a cigányok is éltek, a cigányokat Shandagaszkár vagy Buruzília lakatlan területeire óhajtották kizsuppolni. Nem számoltak azzal, hogy ebbe a liberális nemzetköziség alapelveit legalább színleg, belpolitikai okokból valló nyugati államok vezetői nem fognak belemenni.

Egyes történészek szerint a nyugat-balkáni kisállamok egyetlen adófizetőtől sem akartak megszabaduhai. Mások szerint a cigány kisebbség jól jött nekik, hogy etnikailag nem cigány alattvalóik számára világossá tegyék: abban a társadalomban náluk nyomorultabbul élő réteg is van. Érv lehetett az is, hogy a cigány maffia, az akkori cigány elit, beépült egyes nem cigány, politikai hatalommal rendelkező rétegekbe, minthogy a cigány maffia vezéreinek a status quo fenntartása volt az érdeke, vagyis a cigány tömegek szellemi, erkölcsi, lelki és testi nyomora.

Ebben a háborúban csak a Nyugat rendelkezett racionális cselekvési lehetőséggel. A Nyugat elérkezettnek látta az időt, hogy a területén élő cigány bevándorlóktól végre megszabaduljon.

Nyugat-Európában akkor már sokmilliós cigányság élt, és éppen újabb százezrek menekültek volna Keletről Nyugatra, amit a közös európai valuta bukása utáni gazdasági káoszban az európaiak nem engedhettek meg maguknak. A mély recesszió értelemszerűen nagyobb kárt okozott a periféria aránylag fejlett országaiban, így Meagerlandben, Rommakákiában és Szlákiában, mint Európában. Az éhező urukafferek és a háborúskodásba fúló dél-szlévek annyira fejletlenek voltak, hogy a recessziót észre sem vették, Európa pedig volt még annyira gazdag, hogy nagy nehezen túlélje. „Mindig a középgazdaságok mennek csak tönkre”, írja erről K. A. Ldor, korunk ugar származású neves gazdaságtörténésze.

Amikor a cigány államnak az EEE által meghatározott területéről az öt cigányellenes felet kikergették, egyúttal emberek százezreit tették Nyugaton hajóra, repülőgépre és rakétára, és szállították vissza a hivatalosan még ki sem kiáltott cigány államba, közöttük olyanok tízezreit is, akiknek ősei sok nemzedékkel korábban érkeztek Nyugatra, az ottani társadalmakba maradéktalanul beépültek, s mint bevándorlók sokadik nemzedéknyi, születésük óta naturális állampolgársággal rendelkező ivadékai, már rég nem gondoltak arra, gyakran nem is álmodták, hogy ők cigányok volnának, és nem értették, kik, hogyan és miféle titkos, törvénytelenül vezetett nyilvántartások alapján minősítik most őket hirtelen cigánnyá.

(Sammy Davidovich juniornak, nagyapja zseniális sejtése révén, aki bevándorlóként zsidónak regisztráltatta magát cigány helyett, ezt a visszatelepítést sikerült elkerülnie.)

Számtalan emberi tragédia következett ebből Nyugaton, öngyilkosságok, gyilkosságok, lázongások, terrorcselekmények történtek. A nyugati vezetők azzal próbálták a visszatelepítendőket megnyugtatni, hogy nekik a nyugat-balkáni, újonnan létesült Gypsylandben értelmiségi vezető szerepet szánnak, és hosszú lejáratú, kedvezményes bankhitel felvételének lehetőségét is kilátásba helyezték. Hiába. A nyugati cigányokat erőszakkal, jelentős pénzáldozattal kellett Gypsylandbe telepíteni. Gypsylandben a helyi elit e jövevényeket ellenségesen fogadta, amiből további tragédiák, gyilkosságok, öngyilkosságok származtak. Emiatt ma Gypsylandnek gyakorlatilag nincs értelmisége. […]

A Nyugat-Balkán kisállamai a háború befejezése óta eltelt másfél évtizedben nem tudták megemészteni, hogy területükből kisebb vagy nagyobb részt az EEE erői kiszakítottak Gypsyland számára, ezért ott EEE rendfenntartó és védelmi erők állomásoznak, mert a környező öt állam vezetése ha másban nem is, de abban egyetért, hogy elrabolt területüket vissza kell kapniuk akár tárgyalásos, akár fegyveres úton.

 

Ehhez a kiváló elemzéshez csak annyit tennék hozzá, hogy a háború kitörése előtt, amikor még nem lehetett tudni, hogy Amerika és az EEE be fog avatkozni a cigányok mellett, az ugarok ott és akkor alázták meg a nyomorúságos sorban élő cigányokat, ahol tudták: örültek, hogy van náluk is nyomorultabb népség, őket verve erősnek érezték magukat. Nagy port vert fel az ellenzéki sajtó által megszellőztetett legkorábbi ügy: egy vak cigány férfit a helyi hatóságok nem részesítettek a kötelező segélyben, mert „nem volt hajlandó a köz javára úttisztítást végezni”. Úgy fest, a hatóság őszintén nem értette, mit kifogásol ebben az ellenzéki sajtó. Számukra egy cigány cigány volt, emberalatti élőlény, amolyan csótányféle, és csak fehér ember esetében merülhetett volna fel bennük, vajon egyáltalán lát-e a szemével.

A cigány gyerekeket már évtizedek óta vonakodtak a „rendes ugar iskolákba” felvenni, pontosan úgy, ahogy a sárgák és a meszticek nyírták egymás gyerekeit később Amerikában. Sokan éltek ólakban, láncon, rabszolgasorban. „Az állam a társadalomra mutogatott, a társadalom a gazdagokra, a gazdagok az államra, az állam az egyházakra, az egyházak az Istenre, az Isten az Ősrobbanásra, ahogy ez történni szokott”, írta ezzel kapcsolatban Putražial’ok, aki szlák létére az őt befogadó antosák cigányüldözéséről mondotta mindezt, amiért büntetésből meztelenül kitették a csehonte-szlák határra, de egy arra vetődő nercbundás antosa hölgy felvette a kocsijába, és aztán férjhez is ment hozzá.

A Dammy által íratott vagy írott tanulmány elkészítését követő tíz évben lassan felépült az az 1063 kilométeres, három méter széles szolgalmi út az immár cigány Traverziából a Sötét-tengerre, amelyet három méter magas fallal kellett két oldalról védeni; kezdetben amerikai katonák őrizték, akik a gyakori falrobbantások következtében százával veszítették életüket; ebbe egy amerikai elnök bele is bukott, a következő elnök a cigány szolgalmi út őrzését a nyugat-európaiakra hárította át; attól kezdve európai katonák estek áldozatul ezrével.

A mi korunkra a cigány szolgalmi út és a szégyenletes fal elveszítette a jelentőségét, minthogy új falat emeltek a Nyugat és a Kelet között, és Európának azt kell védelmeznie. A cigány falat sok helyütt lebontották, tégláit ellopták, ahol pedig megmaradt, betelepítették mákkal és egyéb, kábító anyagot tartalmazó, génkezelt, falfaló gyomnövényekkel.

A Talizmán álláspont világos: falra sehol sincsen szükség a világon, csak Talizmánia és a Külvilág között. Talizmánia fala azonban nem ilyen durva és primitív építmény, és védelmezése nem követel emberáldozatot, a Teremtőtől adott technikai fölényünknek hála.

A cigány háború következményei Ugarhonban különösen súlyosak voltak a Zsonna születését követő első két-három évben. Traverzia, az ugarok és a rommakákok által évszázadokon át vitatott terület szinte teljes egészében Cigánia fennhatósága alá került, az onnét kikergetett ugarok szükséglakhelyekre kényszerültek Ugarhonban, kiselejtezett vasúti kocsikban és lombsátorok alatt senyvedtek évekig. Az ő lakhelyeikhez képest Zsonna és szülei lakhelye, a „Sut” nevű barakktábor, amelyet azok a cigányok laktak korábban, akiket az ugarok kergettek el onnét, fejedelminek volt mondható.

A „Traverzia” névben meglévő „verzi” ugarul mást jelent, mint rommakákul. Ugarul a „vér”, a „vérződés” érződik e szóban; az ugarok az újkor hajnalán az akkori örökök elleni harcok során sok vért áldoztak ezért a valaha állítólag csodaszép, idillien hegyes-völgyes-erdős-folyós-tavas, fél Ugarhon nagyságú vidékért. Rommakákul a „fordulat”, „fordulás” szó latin töve van meg benne, amit hangsúlyoznak is, minthogy magukat a római civilizáció egyetlen fennmaradt, egyenes ági leszármazottainak tartják. E szómagyarázatok igazáért különösen sok vért ontottak, elsősorban a falvakban, ahol egyenként, archaikus-primitív módon: bikacsökkel, fejszével és humán köpettel tömörített kecskeszarral vagdosták fejbe egymást az ugarok és a rommakákok az évszázadok során.

Laktak ezen a területen keleti zsermánok és zsidók is, egymással, valamint az ugarokkal és a rommakákokkal is szép egyetértésben egy ideig, amíg ki nem irtották vagy el nem üldözték mindet még a XX. század második felének békés, kulturálisan virágzó, mit sem sejtő évtizedeiben, amikor az egész térség valamennyi országán a náluk primitívebb Rosszland uralkodott katonailag, s emiatt ők, kényszerű szövetségesek lévén, egymás ellen nem háborúzhattak, bármennyire szerettek volna is.

Amikor az EEE Cigánia határait önkényesen, durván, nagyrészt szabad kézzel, valamint egyetlen vonalzó és egyetlen körző segítségével kijelölte, a balkáni térségben kb. 8 millió cigány élt, vagyis az összesen kb. 13 milliós európai cigányság hat tizede.

A Cigánia határát kijelölő tábornok, a térségről semmit sem tudó Chell Barkley a kisfiát hívta fel, hozzon már neki egy iskolai térképet meg vonalzót és körzőt, amivel dolgozhat, mert a hosszadalmas politikai egyeztetések unalmában a váratlan egyezségre ő sem számított még. Az egyeztetéseken mindenki sokat ivott, az egymást gyűlölő államok képviselői a hosszas huzavona során összehaverkodtak és egymást hazai borral, sörrel, pálinkával, vodkával, cujkával, rakijával és borovicskával traktálták; az ivászatban kimerült Chell Barkley le-lecsukló fejjel, reszkető kézzel húzta meg Cigánia határait, így aztán egyes városokat és falvakat a vonal félbevágott, amit aztán nem volt könnyű a helybéli lakosokkal elfogadtatni. A lázongások, családegyesítési tüntetések, gyilkosságok, öngyilkosságok, erdőégetések, jószágkiirtások, kútmérgezések és nemzetközi perek még vagy másfél nemzedéken át eltartottak. A megoldást az örökök hozták, akik az egész térséget meghódították és végre békét teremtettek az alattvalóik között, a maga bajaival veszkődő Európa megelégedésére.

Az EEE diktátuma nem volt egészen ésszerűtlen, csak éppen végrehajtani nem lehetett könnyen. Ugarhon, amely a cigány háborúban mindössze egymillió embert vesztett, vagyis lakosságának csak egy tizedét, ami a korabeli háborúkban alacsony veszteségi rátának számított, valójában, akkori mércével, egyáltalán nem járt rosszul: a cigány Traverziához csapták a keleti, legfejletlenebb, ipartalan, elszikesedett vagy elmocsarasodott ugar területeteket is, amelyeken 60 százalékos volt a munkanélküliség és 90 százalék a létminimum alatt élők aránya; a maradék Ugarhon gazdasági és civilizációs mutatói ettől hatalmasat ugrottak felfele, ám ezt az erősen múlt tudatú, jövő időben nem ragozó ugarok nem voltak képesek pozitív fejleményként értékelni, csak a nyugati befektetők.

Az ugarok a békekötés után a nyugati ugar területeken élő, ugarságukhoz ragaszkodó, teljesen asszimilálódott, a cigány háborúban az ugarokat támogató, civilizált cigányokat is öldösni kezdték. Az ugarságukhoz kétségbeesetten ragaszkodó cigányokat leitatott ugar verőlegények űzték el portáról portára járva, módszeresen. Az ugar állam hivatalosan élesen elítélte az ilyen cselekményeket, miközben az elektromos bikacsököt a különítményeseknek ingyen biztosította.

Az ugar közvélemény a gyilkosok mellé állt, magát a népirtókkal azonosította, pontosan úgy, mint egy évszázaddal korábban a félmillió zsigar kiirtását követően. „A részvétlen és tárgyszerűtlen kollektív bűnösségi vád alóli jogos kibújás kollektíven kriminális megoldása” szakkifejezéssel illeti az ismételt tömeggyilkoláshoz vezető jelenséget a népszociológia, amely mint önálló tudományág Zsonna korában még nem is létezett.

„A félbűnösök teljes bűnössé való nyilvánítása kihívja a negatívan minősítetteknek a bűnösséggel való utólagos, heveny, lelketlen, aktívan gyilkos, teljes azonosulását”, mutatta ki a fiatal Jonathan Chapiro nyugat-európai példákon, elsősorban a nácizmus történetén, az ilyen minősítés tehát tárgyszerűen is, erkölcsileg is hibás. Azt is kimutatta ugyanakkor, hogy a nem individuális szemlélet keretein belül ezt a hibát elkerülni nem lehet. „Minthogy valamilyen bűnös múlt mindig és mindenütt van, ép lélek kifejlődése és tartós létezése a mi korunkban lehetetlen” – vonta le a lehangoló következtetést. Ő Szent Zsonnáról nem tudott, persze. Történelmietlen vágy a részemről, mégis kíváncsi lennék, mit szólt volna Szent Zsonna lelkének történetéhez ez a ragyogó elme, akit idős korában, amikor szélütötten nem tudta már ellátni magát, a fiai hagytak éhen veszni.

Az EEE megtorló szankciói legalább ötven évvel vetették vissza a maradék Ugarhon önmagához képest lehetséges gazdasági fejlődését, a maffia pedig még inkább megerősödött.

Ugarhont és Rommakákiát az EEE különösen súlyos szankciókkal sújtotta, mert a békekötés kijelölt napja előtti éjszakán az ugar gépek a cigányoknak juttatandó valamennyi ugar várost porig bombázták, évezredes ugar történelmi és építészeti emlékeket semmisítve meg visszavonhatatlanul; a rommakákok pedig, ugyanezen az éjjelen, a Traverziában található csodaszép, magas hegyek közül a július 15-i hóhatár fölöttieket a hóhatár alá robbantották be, hogy a cigány idegenforgalmat jó előre tönkretegyék. Rommakákia két teljes évi nemzeti jövedelmét áldozta erre az eszeveszett „hóhatár-akcióra”, e célból hosszú lejáratú, sürgős kölcsönt kért Európából és Amerikából, a Cigánia megalapítását szorgalmazó államoktól, amit meg is kapott, és amit aztán negyven éven át törlesztett kamatostul. A máig súlyos rommakák nyomornak ez is a magyarázata. Ebből érthető, miért adták el Karlinát a szülei annyira olcsón (lásd később).

Az ugarok és a rommakákok az EEE nyomására tíz éven át súlyos összegeket voltak kénytelenek fizetni a frissen megalakult cigány államnak kárpótlás gyanánt; ez a pénz a cigániai nagyvajdák kezén nyomtalanul elszivárgott. Zsonna nyomorának egyik oka, hogy az ő gyerekéletében Ugarhon végig ezt a kárpótlást törlesztette; az éves nemzeti össztermék 45,8 százaléka ment el erre.

A háború után a térség valamennyi nem cigány kormánya kihasználta az alkalmat arra, hogy a saját ellenzékétől megszabaduljon: százezreket mészároltak le, és a vérengzést ráfogták a „cigány diverzánsokra”. A belső utóhadjáratokban minden országban élen járt a csendőrség, a rendőrség, a milícia és a polícia, valamint a fontosabb helyi maffiózók magánhadseregei; ezek tagjait mindenkor a legszegényebb, legiskolázatlanabb, legelvadultabb rétegekből verbuválták. Ebben semmi nyugat-balkáni jellegzetesség nincs, mindenütt és mindig így működött ez a Reménytelen Négyezer Évben, például a rómaiaknak alávetett Palesztinában Jézus idején, ahol a zsidógyűlölő, latinul vagy görögül egyetlen szót sem értő civilizálatlan, írástudatlan, vad nem zsidó népességből hozták létre az úgynevezett római légiókat a maguk sajátos módján civilizált, szélsőségesen teokratikus zsidókkal szemben, és ugyanezt a mechanizmust láthattuk működni az észak-amerikai sárga-mesztic polgárháborúban is több mint kétezer évvel később.

Nem volt tehát igazán igaza Kobozos Pathúrnak, amikor a saját népét nácinak, az ugar közigaztatást pedig folyamatosan fasisztának minősítette. Elvileg ugyan igaza volt, legalábbis egy nyugati, fejlettebb eszmerendszerből nézve, de azt nem tette hozzá eléggé hangsúlyosan, hogy mindez a Nyugat-Balkán, Kelet-Európa és Dél-Európa valamennyi államára igaz, a szinte teljesen kipusztult Afrikában kóborló rémdiktatúrákról és az ázsiai tömegdiktatúrákról már nem is beszélve. Eszmeileg és szervezetileg az ugarok – és a többi térségbeli népek – ráadásul összes ideájukat Európából vették át, amely a cigány háborút felhasználta arra is, hogy e népek nyomorát tartósítsa, és Nyugaton már rég eladhatatlan termékei számára széles vevőkört, valamint rendkívül olcsó bérrabszolga-sereget biztosítson magának.

Kobozos Pathúrnak azért sem volt egészen igaza, mert Ugarhon e rémséges államok gyomcsokrában meglepően szép és elevennek ható művirágként létezett, ahol a bábkormányok, bábmenedzserek, bábművészek, bábsportolók, valamint a régmúlt-tudatú elit értelmiségiek, mint amilyen Rombar professzor is volt, valamennyire mégiscsak fenntartották egy úgynevezett „normális” állam látszatát.

Mint az ugar származású K. A. Ldor britt lovag kutatásaiból tudjuk, és a kortárs Kobozos Pathúrnak is illett volna tudnia, annál is inkább, mert Ldort személyesen ismerte, és egyszer Linden külvárosában három napon át együtt futkorászott vele egy lovaspólópályán:

 

A „hazug látszatra” való törekvés az egészséges kollektivitás magasrendű megnyilvánulása, és ahol megjelenik, ott támogatnunk kell, mert bizonyos, hogy az életet védi: óhatatlanul a parttalan gyilkolászással és a tömeges öngyilkossággal szemben lép fel. Aki azt hazudja magáról, hogy nem gyilkos, az bizonyos, hogy kevesebbet öl, mint az a kartársa, aki e hazugságot nem tartja szükségesnek hangoztatni, már csak azért is, mert legalább e hazugság megfogalmazásának és kimondásának a tartama alatt valóban nem tud ölni, s mert a mentegetődzése elárulja, hogy ha öl is, legalább lelkifurdalással öl.

Az a társadalom, amelyben a természetes emberi gyilkolási ösztönt elhazudni próbálják, amelyben a lelkifurdalás valamely minimális fokon, de létezik, és mindegy, hogy anyagi haszonra sandító módon, teljes joggal humánusnak minősíthető. A rémdrámák egyik legjobbja, Shakespeare Macbeth című tragédiája a lelkifurdalást az összes gyilkosban óhatatlanul feltámadó immanens ösztönként kezeli, s emiatt a legoptimistább műnek tekinthető, amit valaha megírtak. Mi azóta már keservesen megtapasztaltuk, hogy a lelkifurdalás korántsem emberi ösztön, hanem kulturális-civilizatorikus vívmány, és a „hazug látszatra” való törekvés nélkül nem létezhet. Hozzá kell tennem: látszat más, mint hazug, nem is lehet.

 

Ez az idézet is mutatja, hogy K. A. Ldort életvédő elő-Talizmánnak lehet tekinteni.

A cigány háború után az ugar kormányzat nem cigányokat is kitett Cigánia határára meztelenül, képzetlen munkanélkülieket és ellenzéki értelmiségieket vegyesen, mondván, hogy azok cigányok, éljenek csak a saját államukban. Őket aztán Cigániában, mert nem cigányok voltak, hanem „cigányirtó ugarok”, egytől egyig agyonverték, nőket és férfiakat egyaránt.

Az összes cigány kiűzése után került sor a belső ellenségkép nélkül maradt Ugarhonban a „fehér cigányok” elleni hajszára, amiről még lesz szó. „Ellenségem nélkül nem létezem”, írta J. Chapiro, „ellenségem az én bensőséges énem, aki áldott legyen, mert van kit meggyilkolnom magam helyett.”

A háborút népcsere előzte meg, a háborút követően újabb népcserékre került sor. Az erőszakos kitelepítés mind a háború előtt, mind utána az ugar, rommakák, dilinyó-dács, dac-druidács, pribekovics, nagysándorsági és boldogér lakosság körében súlyos emberi tragédiákhoz vezetett. Ebben a nagysándorsági és boldogér népcsere volt a legfájdalmasabb, mert a kicsi, mindössze másfél milliós Nagysándorság (Big-Alexandrian Maccudonia) és a kezdődő újabb örök hódítás miatt ismét törpe Boldogéria már moszolám vallású volt abban az időben, és a belső moszolám suuta és szidnita meghasonlás további népirtással járt. Ez azonban Zsonna történetétől nagyon messzire vezet, így ebben a könyvben nincs helye.

A népcsere különleges vadhajtása volt az úgynevezett „temetőcsere”.

A Nyugat- és Kelet-Balkánon nemcsak épületeket, szobrokat és egyéb műemlékeket robbantottak fel és dömpereztek el, ha úgy gondolták, hogy nem a saját etnikumuk hozta létre őket; nemcsak könyveket égettek el, ha azok a területükön születtek ugyan, de nem az ő nyelvükön, illetve ha az ő nyelvükön is, de nem a saját etnikumukba tartozónak elismert szerzőktől, hanem a többségi etnikumtól eltérő etnikumok temetőit is.

Minthogy a temetkezési helyeket az EEE egyik szigorú határozata védte, az egymással ellenséges viszonyban álló államok vezetői feltűnően barátságosan megegyeztek, hogy a számukra kínos emlékeket idéző temetőiket kicserélik. Sok száz hektár temetőt ástak fel, sok ezer tonna koporsót, sok ezer tonna sírkövet, sok száz tonna csontot és hamvat mozgattak meg, és a térség valamennyi államában kialakult az ugarul hivatalosan „csontpépésznek”, népnyelven „temetőbogárnak” nevezett jól fizető foglalkozás. Hullamaradványok százezreinek kartotékolása, dobozolása, elszállítása folyt éveken keresztül, nemzetközi megfigyelők, ellenérdekű hivatalos kiküldöttek és jól fizetett kémek részvételével.

A vegyes házasságból született halottak csontjait vagy hamvait, valamint a kőlapokat, fakereszteket, koporsókat szigorúan megfelezték. (A negyedrészt idegen etnikumba soroltaknak közös megegyezéssel megkegyelmeztek, azok maradhattak az addigi helyükön.) Az így megbolygatott temetőket az exhumálások idejére újpogány őrültek kiszentelték, majd az áttelepített hullákban bővelkedő új temetőket óvallásos lelkészek beszentelték. Az óhatatlanul fellépő paphiány miatt a legtöbb nyugat-balkáni országban engedélyezték, hogy tizenhat éves kortól pappá szenteljenek bárkit, aki erre hajlandóságot mutat, még nőket is. Az alsópapság Rommakákiában és Szlákiában emiatt a felsőpapság ellen fordult, ekkor következett be a szlák, majd nem sokkal később a rommakák papsztrájk, amire addig nem volt példa a világon. A papsztrájk letörése után a szlák kispapok többnyire buszsofőrként és embercsempészként helyezkedtek el, a rommakák ortodox alsópapság jó része pedig Boldogériába menekült, és felvette a moszolám hitet.

A temetőcserék kikényszerítenék, hogy a polgárok személyes adatait korszerűbb adatbázisra tegyék át. Ez volt az egyetlen jelentős, belülről kezdeményezett beruházás azokban az évtizedekben a Nyugat- és Kelet-Balkánon. A nyugati média nem győzött ironizálni a balkáni temetők kitelepítésén, és csak akkor hagyta abba, amikor náluk is megkezdődött ugyanez.

Cigániát ma hivatalosan Csikániának hívják, világnyelven Tshikhania, amit a cigániai vezetők kényszerítenek ki a számukra valamiért megalázó Gypsyland helyett, az országon belüli cigányokat pedig a többi, a világban szanaszét élő cigányoktól elkülönítendő, csikányoknak nevezik. A csikányokról Csikániában gondoskodnak, amennyire tudnak, főleg az EEE segélyei révén, amit a hivatalnokok szétlopnak; a szerintük áruló és nemzetietlen, mert nem Cigániában élő cigányokat megvetik, gyűlölik és lehetőség szerint öldösik, a cigány népnév ellen pedig tiltakoznak.

Ugarhon területéből a keleti országrészen több mint 20 százalékot csíptek le a cigányok számára, a cigányok arányszámának nagyjából megfelelően. A környező keleti szomszédoknál is a lakosság arányában vettek el területet Cigánia számára, minthogy azonban náluk a cigányok arányszáma kisebb volt, tehát kevesebbet. Chell Barkely vonalzója és körzője ugyan falvakat és városokat metszett át, de az arányszámokat azért be kellett tartania.

Cigániát sikerült egy tökéletesen szétbombázott, elaknásított, művelésre sok évig alkalmatlan, lakóépülettel alig rendelkező sivatagban megalapítani. Ezzel Cigánia elmaradottságát és nyomorát évszázadokra biztosították. Pár évvel később az EEE nem avatkozott be a 480 millió halottat produkáló khínai polgárháborúba, képmutatóan arra hivatkozva, hogy az khínai belügy.

Cigániával sok mű foglalkozik, és történetünkbe szorosan nem is tartozik bele, mert Szent Zsonna soha Gypsyland területére nem lépett, de az följegyzendő, hogy számos ugar, szlák és rommakák forrás Zsonnát cigánykurvaként aposztrofálta. (Bizonyították, hogy sem Karmenják Ezüstke, sem Bísztő Gyalla ereiben cigány vér nem csordogált.)

A független Cigániába az EEE által erőszakkal betelepített cigányok kénytelenek voltak visszatérni őseik sátorozó életmódjához – a sátrakat az EEE szállította hosszú lejáratú hitel keretében –, emiatt bizonyos értelemben a mi Talizmán életmódunk előfutárainak tarthatjuk Cigánia első szabad népességét. Sajnálatos, hogy akkor még nem találták fel a másfél milliméteres, eltéphetetlen vályogfilmet, amiből a mi pehelykönnyű, kiváló hőszigetelő sátraink készülnek, mert a cigányok sokkal jobban éltek volna, ha van ilyen anyaguk, és nem adósodtak volna el a hitelezőknek több száz évre előre.

A szén és a gyémánt kristályszerkezetének kutatása közben véletlenül találta fel a vályogfilmet Madisonban egy részegségében sárosan a laboratóriumba becsámborgó és ott elcsúszó kutató, Ala Dynna, mint ezt mi a gyermekeinknek tanítjuk. Kutatásait aztán Floridában folytatta, tőle happolta el az anyagot a mi Talizmán ősatyánk elődje. Mulatságos fintora a sorsnak, hogy pár évszázaddal korábban a mai Cigánia területén jellegzetesen cigány munkának számított a vályogvetés (a lábbal dagasztott, törekkel dúsított sárból akkor még a napon szárítottak téglákat).

Amerika és a Nyugat sokat keresett a cigány háborún, a fegyvereket minden hadban álló félnek az ő magáncégeik adták el, miközben az államok hivatalosan a békét szorgalmazták. A háború alapvetően Amerika érdekeit szolgálta: Európa puha altestén, a globálkeresztény Európa ellenében, létrehozott egy újabb moszolám államot, amelynek nem múló gyűlölségei a még éppen keresztény Európát újra meg újra a moszolám menekültek beáradásával, a nyugat-balkáni problémák behurcolásával fenyegették, egyúttal pedig az ortodox Rosszlandot is szorongatták. Európa sem taktikázott azonban egészen rosszul: Cigániát zárvány gyanánt ügyesen belezárta a Balkánba, nehogy közös határa legyen vele.

Ugarhon a háború következtében elszegényedett, a börtönök megteltek, az államnak és magánzóknak tartozó egyének és cégvezetők számára, családjukkal együtt, adósok telepeit kellett létesíteni. Ezeket a táborokat szögesdróttal kerítették el, belül önkormányzat működött, az egyes táborok vezetőjét „kápónak” hívták, a szó eredete ismeretlen.

Egyöntetű a vélekedés, hogy az adósok telepein rosszabbul éltek az emberek, mint a börtönökben. Sokan kérvényezték, hogy családjukkal együtt hadd vonuljanak inkább börtönbe, de ezt a lehetőséget a törvény kizárta. Az írófejedelem Gide-Gohur Alamos – még foglalkozunk vele – kora gyermekkorát egy ilyen telepen töltötte, s noha soha nem írt erről, eszmélkedését a telepen töltött évek nyilvánvalóan meghatározták.

Rémes helyre, rémes korba kellett Zsonnának megszületnie.

Csuangthagoun nem így látja: szerinte Zsonna a gazdag fehérek világába született fehérnek, és gyerekkora nem lehetett boldogtalan, mert, idézem a szerzőt: „Gyerekkorában és fiatalon Zsonna egyszer sem halt sem éhen, se szomjan: volt mit lopnia.” Megértem Csuangthagoun szempontját: ő olyan világban élt, ahol, ha kiment az utcára és sétált tíz percet, hogy nagy művének írása közben kiszellőztesse a fejét, a statisztikák szerint legalább három ember halt éhen a szeme láttára, és ezekből legalább egy volt csecsemő és egy volt kiskorú.

A mi Talizmán szempontunk ehhez képest emelkedett: a Teremtő azzal a szándékkal teremtett minket, hogy boldogan, bőségben és soká éljünk. Ez a normális, és nem az, amit az emberek a Reménytelen Ezer Években – és a mai Külvilágban – cselekedtek egymással és önmagukkal.

A cigány háborútól eltekintve sem volt Zsonna országa foganásra csábító. Nem lehet véletlen, hogy apja állandósult alkoholmámorában nemzette, mert ezt józan ésszel bizonyosan nem tette volna meg.

Ugarhon már a cigány háború előtt is híres volt a „reménytelen rendeletek” sokaságáról. Ezeket szándékosan fogalmazták úgy, hogy ne lehessen őket végrehajtani. Egyeseket a törvények áthágása miatt önkényesen büntettek, másokat önkényesen futni hagytak. E találékony hatalomtechnikai eljárás a korban általánosnak volt tekinthető: a törvények 38,6 százaléka volt végrehajthatatlan a világon, de a Nyugat-Balkánon ez a 64 százalékot is elérte, Ugarhonban pedig, Zsonna idején, megközelítette a 70 százalékot.

Ugarhonban már a cigány háború előtti korszakban is olyan mérvű túladóztatással kísérleteztek az egymást követő kormányok, ami még abban a térségben is páratlan.

A világon egyedül csak Ugarhonban volt érvényben például a „hőfokadó”.

Tíz Celsius-fok fölött progresszíve nőtt szeptember elseje és június harmincadika között, függetlenül attól, fűtöttek-e vagy sem, s hogy az emberek maguk gyújtottak-e be a primitív vaskályháikba, vagy valamely agresszívan nyerészkedő vállalattól kapták-e a meleget valamilyen elvileg tökéletesen gazdaságtalan csővezetéken.

Az előterjesztésben még július 15-ig terjedt volna ki az adózandó időszak, a tüntetések és a majdnem általános sztrájk hatására lett két héttel rövidebb, bár, mint két kormánnyal később kiderült, a bevezető kormány eredetileg csak június 15-ét célozta meg, és a miniszterek maguk is meglepődtek, hogy a tiltakozás kisebb volt, mint várták. A térség többi országához képest az ugarok beletörődőbbek, megalkuvóbbak, fásultabbak voltak, talán a népfogyás okozta fiatalsághiány miatt, illetve maga a népfogyás is az enervált, századokon átívelő beletörődő, halálosan passzív, az eleve elrendelésben hívő paraszti mentalitásban gyökeredzett.

A hőfokkommandósok bármikor behatolhattak egy magánlakásba a hőmérséklet mérése céljából; ha nem engedték be őket, íjas puskával lőtték be az érzékelőt, akár a zárt ablakot is áttörve. Az ablakok javítását az állam nem állta. Az ijedtség és a sérülések miatt egyes polgárok pert indítottak az állam ellen, de a cinikus ugar Alkotmánybíróság az állam eljárását az alaptörvénnyel egybehangzónak ítélte: „Bármi megadóztatható, ami a közösségnek – az államnak – hasznot hajt.” Az Alkotmánybíróság hosszú listát állított össze az adóhivatal számára, mi minden adóztatható meg még; ezek egy részét aztán mégsem adóztatták meg, a polgárok negatív jövedelmét mégsem akarták elérni a következő választások előtt.

A cigány háborút követően a már évtizedek óta tartó intézményi leépülés, az „Elsötétülés” felgyorsult: ekkor jött létre az ugar Leépítésügyi Minisztérium, amelynek hivatalnokai annál nagyobb prémiumot kaptak, minél több kötelezettségétől szabadították meg az államot. Rommakákiában ugyanezt a minisztériumot Humánus Centrumnak, Szlákiában pedig Emberiességi Szaktárcának hívták.

„Minél rongyosabb a gönc, annál inkább rázzák” – írta Gide-Gohur Alamos.

A „Satyakos Királyságban”, hogy Bevarişte szatírájának meghatározásával éljek, állami ünnepek alkalmával a férfiak számára kötelező volt a „díszugar” viselése. Ennek a sujtásokkal gazdagon díszített zakóból, valamint fehér, hosszú, rojtos végű, szoknyaszerű nadrágból, a sajátos ugar „gatyarintóból” álló öltönynek az eredete homályos, és annyira drága volt az elkészítése, hogy a többségnek jelmezkölcsönzőkből kellett kivennie. A jelmezkölcsönző szakma ezekben az évtizedekben ugyanolyan páratlan fellendülést ért meg, mint az ennen kifosztatásukra mint szexuális izgalomra számító turisták számára rongyokat olcsón áruló ruhásoké a kolakmenci elit szállodák melletti sötét butikokban.

Az örökök által megszállt Északi Szundzsukban ma is használatos a „bokaelkötő”: ez tulipánokkal díszített bőrszíj, mindkét lábra rá kellett szíjazni, valódi funkciója soha nem volt, a normális nadrág alól ki sem látszott, csak a lengő, fehér gatyából, ha elég rövidre volt szabva. A szíj még lábon hordott bilincsnek sem volt megfelelő, és úgy keletkezett, hogy a XIX. században egy kódex iniciáléja alapján tévesen festettek le egy középkori bocskort, amelynek feltehetőleg már levált a talpa. A hibát a XX. század végén felfedezte és publikálta egy művészettörténész, a tulipánokkal díszített bokaszorító azonban megmaradt, a cikk íróját pedig, Mursa Vághot, mivel hívő katolikus volt, kegyelemből száműzték a Vatikánba, ahol szerzetes lett. A bokaelkötő, ha rosszul tették fel, a hajszálerekben pangást idézett elő, és számos kitüntetésre váró egyénnek kellett másnap amputálni egy-két lábujját, mert az ünnepi beszédek túl hosszúra nyúltak.

A „szépet” vagy maguk a nyugat-balkáni államok hivatalos szórakozásiparosai, vagy a mindenhová benyomult globálszórakoztatók szabták meg ebben az időben. Az állami fennhatóság számára még nyitva maradt szűk területeken szinte minden be volt tiltva, ami nem „népi”. Ekkoriban tiltották be Ugarhonban például Bach zenéjét, nem pontosan érteni, miért, hiszen a „cincingók”, vagyis a népzenészek ügyesen át tudták hangszerelni citerára, csak az ötfokúsággal nem boldogultak, ami a csuhajok betarthatatlan követelése volt.

Éppen Zsonna korában akadt egy nevezetes ugar zenetörténész, a szomorú sorsú Suppak Ondurra, aki a betiltással harcosan szembeszegülve a Bach-művek kottáit magányában lázasan tanulmányozta, majd, a megfelelő kódot a kommunikátorán kikísérletezve, áttette a Vulgata latinjára, és felfedezte, hogy valójában az aranycsinálás különböző receptjeit tartalmazzák a szavakat rejtő kották; a receptek megvalósításával is megpróbálkozott, de a levegőbe röpült.

Az ugar nyilvántartások sajnos már abban a korban is hiányosak voltak, a gyakori áramszünetek miatt pótolhatatlan adatok vesztek el. A „sebezhető civilizáció” valóságos sebezhetősége a periférián mindig jobban volt érzékelhető, mint a centrumokban. Számos alapvetően fontos adathoz emiatt nem jutottam hozzá.

Az ugar állam jogkezeléséről egyetlen példa tanúskodjék.

A cigány háború alatt egy joviális, középkorú, sörivó rendőr törzsőrmester, bizonyos Karra Bulla, az addig békés, ötgyermekes családapa, százával öldöste le az Ugarhont elhagyni vonakodó cigányokat. Az EEE vizsgálóbiztosai erről valamiképp tudomást szereztek, és Karra Bullát az ugar hatóságokat kijátszva, tíz évi erőfeszítés betetőzéseképpen elfogták. Az ugar bíróság négy év múlva kénytelen volt pert indítani ellene. A per huszonhét éven át folyt; végezetül felmentették, arra hivatkozva, hogy a vádlott idős és beteg. A per azért húzódott ilyen hosszasan, mert „nem tudták” hitelt érdemlően megállapítani, vajon a vádlott 499 vagy 501 cigányt kínozott-e halálra saját kezűleg; 500 fő alatt ugyanis az ilyen cselekmény az ugar haditörvények szerint csak kihágásnak számított. A haditörvénykezést az időközben beállott békében, mint oly gyakran, elmulasztották visszavonni. Karra Bullát két héttel a fölmentése után a háza kertjében, kapálás közben, unokái szeme láttára szúrták fel a szuronyukra a mit sem sejtő rohamozó örök katonák. Emiatt a mai ugarok az örökellenes harc mártírját tisztelik benne, és titkos esti imáikba a nevét belefoglalják.

Ebben az időszakban kezdődik az ugar nyelvben egy páratlan jelenség pályafutása, amiről Dammy, aki a Nyugat-Balkánról ama bizonyos tanulmányt írta vagy íratta, még nem tudhatott, és amit Zsonna és Vonna Bollog még nem használt: külön deklináció formálódott a hazugság jelzésére, az úgynevezett „hamis igeragozás”. Nem lehetetlen, hogy a Zsonna-botrány hazugságai ennek a ragozásnak a kialakulását elősegítették.

A környező szlév nyelvekben ismeretes korábbról egy hamisságképző, a „pa” használata, ezt főnevek elé rakva nem igazi tárgyakat kapunk. (Pl. „gora”: hegy – „pagora”: dombocska [értsd: „nem igazi hegy”]; „roka”: haj – „paroka”: műhaj, stb.) A boldogér nyelvben külön igeragozás szolgált annak érzékeltetésére, hogy valaki csak állít valamit, de az állítás igazságtartalma nincs garantálva. A bizonyosan hazugságnak minősíthető közlés jelölésére szolgáló külön, teljes igeragozás azonban kifejezetten ugar nyelvi képződmény, és párja mindmáig egyetlen más nyelvben sincs. (A boldogér nyelv nem fejlődött odáig, mert időközben kihalt, a megmaradt boldogérek csak örökül beszélnek, és a garantálatlan állítás igeragozását a helyi örök tájnyelvre öntudatlan óvatosságból nem vitték át.)

A „hamis igeragozást” az ugarok akkor használták, amikor politikusok vagy médiabeszélők szájába adták a közleményt, illetve e ragozás használata eleve jelezte, hogy politikus vagy médiabeszélő szövegel, az alanyt nem is kellett kitenni. Jellemző érdekesség, hogy a „hamis igeragozás” ismer jövő időt, amit a normál ugar igeragozás nem. E ragozás alkalmazását betiltották, de a nép tovább használta, és, mint meggyőződtem róla, a mai napig használja, ha a megszálló örökök állításai jönnek szóba. Nyugaton a hazugságtudománynak egyetlen jelentős egyeteme van, a frank Science Po, ahol az ugar nyelvet emiatt a ragozási furcsasága miatt ma is előszeretettel tanítják.

Ugarhon akkori kultúrája tipikusan nyugat-balkáni: múltba néző, konzervatív, magába forduló, babonás; szélsőséges vélekedések összetűzései jellemzik; gyakori volt a könyvtárégetés, az archívummegsemmisítés, és nemcsak akkor, amikor világháborús seregek gázoltak át rajta, hanem békeidőben is, sőt akkor még inkább, mert volt rá idő.

Az örökök által elnyomott ugar értelmiségi körökben máig él ama vélekedés, hogy ők, és csakis ők értik a történelmet és az emberi természetet, és mi, „ott Nyugaton”, nem tudunk életről és halálról valójában semmit, a Talizmánok pedig, vélik ők, végképpen buták, mert jólétükben gyermetegségükből soha nem tudnak kimászni. Mindeközben egyebet sem tettek évszázadokon át, mint a nyugati kultúrát másolták, szomszédaikról tudomást sem vettek, a szomszédos példákból soha nem tanultak. Igaz, a saját történelmükből se nagyon. Akárcsak a szomszédaik. A Talizmán vallásból csak a mi „mérhetetlen gazdagságunk” izgatja őket, a lényeg: a vallásunk maga nem; furcsa ellentétben van romlott anyagiasságuk a homályos, definiálhatatlan „ugar szellemiség” miszticizmusával.

Ennek ellenére kolakmenci tartózkodásaim alatt több tucat vezető, az örököket szorgosan és áldozatosan kiszolgáló ugar értelmiségi környékezett meg, férfiak és nők vegyesen, hogy nekik blue cardot szerezzek Talizmániába. Hiába magyaráztam nekik, hogy Talizmánnak születni kell, s hogy akit évtizedek áldozatos erőfeszítésének hála, élete végén Talizmán beutazási engedéllyel honorálunk, maga még Talizmánná nem válhat, be sem utazhat, a kártya szimbolikus; gyermekeiknek is fél élet kell ahhoz, hogy a blue cardot megkapják, sőt unokáiknak is kell negyed élet, hogy ilyennel rendelkezzenek; őket végre be is engedjük, de csak a dédunokák születnek Talizmánnak igazán. Nem hittek nekem, meg akartak vesztegetni az összes lehetséges módokon; mint mondták: „Az nem létezik, hogy nálatok ne legyenek kiskapuk.”

Sokszor áldottam főpapjaink bölcsességét, amiért minket arra neveltek: „Soha külszolgálatban testi viszonyt nem Talizmánnal ne létesítsetek.” Ez a jellegzetes Talizmán tiltás rémes élményektől és fölösleges komplikációktól óvott meg engem Ugarhonban. Hasonlóan borzasztó tapasztalatokra tettek szert Talizmán kollégáim a környező országokban is. (Kiemelés S. G. S.) A Talizmán csipfegyvert – az igazság kedvéért illik hozzátennem – soha nem kellett alkalmaznom velük szemben. Annak végzetes hatását valamennyire el tudták képzelni, maguk a fegyveres pusztításról erős és megalapozott fogalmakkal bírván. A csipfegyver volt a blue card mellett a másik dolog, ami az érdeklődésüket felcsigázta. Számtalanszor kérleltek, mutatnám meg, hova van a testemben beoperálva, és milyen mozdulatra kezdi halálos sugarát kibocsátani. A Talizmán tiltás szellemében e kérést mindannyiszor határozottan elhárítottam, és még azt sem mondtam meg nekik, hogy fogalmam sincs, hova van bennem beültetve. Többször kifejezték ama vélekedésüket, hogy ők ilyen csipfegyver birtokában ezreket és ezreket mészárolnának le pár perc alatt azonnal (amire a csipfegyver valóban képes, mint tudjuk), és nem értették, hogy mi, Talizmánok, miért nem élünk e csodás lehetőséggel soha. Jellemző módon nem az ugarok hagyományos ellenségeit, a szomszéd népeket akarták lemészárolni, hanem ugar szomszédaikat, személyes ellenségeiket és azok egész családját.

Áldottam a Teremtőt, amiért nekik ilyen technológiai tudást nem juttatott, különben az ugarok már rég kipusztultak volna.

Mi már tudjuk: Zsonna szellemileg és lelkileg messze kivált a kortársai közül. Kötelességemnek éreztem tehát, hogy az akkori ugar szellemi életről minél többet megtudjak.

Semmi nyoma, hogy az ugar irodalom csúcsteljesítményeit Zsonna ismerte volna; ugyanúgy nem olvasta őket, ahogy a kötelező olvasmányokat sem; olvasni csak madárkorában kezdett igazán, mint maga mondta; anyja bérrabszolga volt, apja még az sem; nyomortelepen élt és rossz iskolába járt; mégis, emberként, ha öntudatlanul is, része volt egy társadalom életének, és ama bizonyos „hajszálcsövesség”, amiről a mindenkori állami ideológusok fennkölten szónokolni szoktak, és ami ennek ellenére mégis létezik, hathatott rá valamennyire.

A tárgyi kultúra – szobrok, képek, épületek, utcák, járművek, üzletek, hidak stb. – tanulmányozása abba a nehézségbe ütközik, hogy a háborúk során szinte teljesen megsemmisült, és csak képek maradtak róla. Létezik egy vaskos Talizmán képeskönyv, a Zsonna szeme látta című szép album, ebben a korabeli Kolakmenc sok, azóta eltűnt részlete látható. Ezzel történészként nem kívánok versenyezni, csak annyit jegyzek meg, hogy lakóhelyén, iskolájában és e kettő között utazgatva Zsonna e szépségeket nemigen láthatta. A díszes Operában csaknem bizonyosan soha nem járt, színházban aligha fordult meg, képtárba, könyvtárba nemigen juthatott el.

Kéziratom hűséges olvasói szememre vetették: elemzésemben nem szólok az ugar képzőművészetről és a zenéről. Ez igaz. A képzőművészeti alkotások legnagyobb része megsemmisült, és a jobb szobrászok és festők Zsonna korában már rég elmentek Nyugatra. Ugyanez érvényes a zenészekre is. Számos ugar vált Nyugaton híres zeneszerzővé, karmesterré, és az ugar zongoristák is keresettek voltak. Ezért az én elemzésem sajnálatosan, ám szükségképpen az irodalomra szűkül – arra, amit Zsonna feltehetőleg szintén nem olvasott, de valahol a bűzös, egészségtelen kolakmenci levegőben mégis ott kavargott valaha.

Mint nagy kortársa, a sokszemélyiségű Villa Farkó írta éppen erről:

 

Én annak írok rég, aki nem olvas sem engem, sem más költőt sohasem; ha kérdik, olvas-e, feleli: „lófaszt”, mert mocskos szájú az én olvasóm; tök hülye állat ő, és zseni én, s pont elférünk e kurva földtekén.

 

Ismételten hangsúlyozom: paradoxon, hogy a „tök hülye állatnak” aposztrofált olvasók Villa Farkó verseit értették és szerették. A befogadás során kiemelték magukat a tök hülye állatok közül; ezt a lelki kényszert a modern befogadásesztétika „gyönge befogadás” néven emlegeti. (Az „erős befogadás” körébe a könyvégetés és a szerző megkövezése tartozik.)

Zsonna háromvulvájúságának évében adták ki hatodszor a kor leghíresebb ugar írójának regényét, amelyet számos nyugati nyelvre is lefordítottak, a címe Prampampuha. Mai nyugati könyvtárakban szinte reménytelen feltalálni, kiselejtezték vagy be sem szerezték.

A cím második tagja, a „puha” ugarul egyrészt lágyat jelent, másrészt a másfél ezer éve Keletről magukkal behozott kutyafajtát. Ez a kutya valóban „lágy”: mindenkihez törleszkedik, aki enni ad neki; valódi, egyetlen gazdát, ellentétben az összes más kutyafajtával, nem igényel, és még arra is képes, amibe a többi kutyafajta beleőrül: elfogadja, ha az eredeti neve helyett másikat adnak neki. A „puhakutya” nem rendelkezik a kutya emberi szempontból első differencia specifikájával, a hűséggel. Öniróniával még rendelkező ugarok szerint a puhakutya nem is lehet más, mint ugar fajta.

Szőre sötét, bodros, lábai rövidek, teste aránylag erős, zömök, nyelve feltűnően hosszú. A „puhák” hűtlensége még Nyugaton is közmondásos; az „ugaroa puharka” kifejezés frankul és zsermánul a mai napig jelent mind puha fajtájú szukát, mind bármire olcsón kapható prostituáltat (die Ugarschka Pucharschka zsermánul, la Uogarcheaux poucharcat frankul).

Ezt az ázsiai kutyafajtát már a rómaiak ismerték, a császárkorban az elnyűtt szenátori és lovagi feleségeket és ágyasokat nyalatták velük idegnyugtatóul a kivégzésük előtt. Akkor volt a puhakutyák ára a legmagasabb a történelemben: egy ilyen kutya megért két tálentumot, vagyis nyolc sestertiust is akár. Név szerint ismerünk egy híres albino puhakutyát, az Alba Longa nevezetűt, amelynek a szőre fehér, a szeme piros volt, és egy szenátor ötezer tálentumot fizetett érte Poncius Pilátus apósának, akit a Seianus-összeesküvésben való részvétele miatt kivégeztek, mint nemrégiben a latiumi ásatások során előkerült tekercs bizonyítja. Alba Longa kutyacsaládfája a Csural-hegységbe vezet, ezért alapos okkal feltételezhető, hogy a rómaiaknak valóban az ugarok adták el, akik akkoriban még a Csuralon túl éltek.

A cím első tagja, a „prampam” ősi ugar szó, jelentése: „a szolga által az úr számára megcsócsált erjesztett vadrozslepény”. Hagymával és fokhagymával fűszerezték, olykor borsot is daráltak bele, és mákfőzetet mindig vastagon kentek rá. Kivételes esetekben szolgálólány is rághatta, mielőtt az úr asztalára került, de csak akkor és addig, amíg a cselédlány az úr ágyasa volt. Valamikor a XVIII. század végén kiment a divatból.

A szerző, Gide-Gohur Alamos, a korszak leghíresebb ugar írója volt.

Az egyetlen kolakmenci közkönyvtárban több művét is végigrágtam, és eleinte egy szót sem értettem belőlük.

Gide-Gohur Alamos nem alkotott izgalmas mesét, embereket nem írt le, nagy alak megteremtése nem fűződik a nevéhez, egyetlenegyet tudott: fesztelenül fecsegni. Műveinek mindig ő, a mesélő a központi hőse, „aki úgy élvezkedik, mint a pók, amelynek tetszik a maga által szőtt szép háló, ám a hálóban vergődő legyeket észre sem veszi, csak a háló csábos fodrozódását körülöttük”. Ez a megfigyelés egy fiatal ugar kritikus, Esettván Murrghó tanulmányából való; a tanulmány egy százötven példányban megjelenő, marginális folyóiratban látott napvilágot fél évvel a Zsonna-botrány előtt. Nem sokkal később Esettván Murrghó valamiért elvállalta az ugar kulturális intézet igazgatását Rommakákia fővárosában, Gyurgyevdanban; az ilyen megtiszteltetés száműzetésnek számított akkoriban. Egy ugarellenes tüntetés alkalmával meg is lincselték, de a faág, amire akasztották, leszakadt, erre a derék rommakák lincselők a keblükre ölelték, megitatták cujkával és kórházba szállították, így maradt életben. Meglincseltetéséért megkapta a legmagasabb ugar kulturális elismerésnek számító Hollóbilincset. E magas díj ellenére még abban az évben sikertelenül pályázott egy kolakmenci diákotthon igazgatói posztjára. További sorsáról nem tudunk.

Gide-Gohur Alamos művei a mai olvasó számára fárasztóak és érthetetlenek. Mindazonáltal volt humora, csillámította is lehetőleg minden, vagy legalább minden második mondatában, erre adott; irigyei szerint „merő álironikus pátosz, lírai szóömleny” minden műve, ebben van is valami. Ha nem ássuk bele magunkat a kor ugar irodalmába és irodalmi viszonyaiba, az első oldalak után akármelyik könyvét akár el is hajíthatjuk.

Ha azonban a kor államilag kedvezményezett ugar irodalmát tekintjük, Gide-Gohur Alamos maga a felszabadultság, a kamaszos báj, a finom, elegáns, ám határozott és eltökélt lázadás, maga a büszke, rátarti erkölcsiség, maga a szellem, az egyén lázadása az államiság bármiféle megnyilvánulásával szemben. Gide-Gohur mégiscsak joggal vált a korabeli ugar irodalom fejedelmévé – és paradox módon e posztján államivá maga is, „ami ellen azonban mindig tiltakozott, és a maga hajlékony módján alul-felül oldalvást ki-ki-kígyózott belőle” (Kobozos Pathúr megfigyelése).

Gide-Gohur Alamos (vagy ahogy rajongó hívei becézték: GIGA), kizárólag az ellentéteiből érthető meg. Ő volt „az az örökzöld fagyöngy, amely az ugar írásművészet göcsörtös, nehézkes, kopár, vastag törzsű, levéltelen, örökszáraz fáin ugrabugrán, csábosan és hevenyészve tenyészik a legnagyobb fagyban is”, mint írótársa és barátja, Kobozos Pathúr más helyütt fogalmazott.

A komor ugar regény- és drámaírók évszázadokon át az „ugar sorskérdések” megoldhatatlan fordulatain borongtak mélán, az ő műveik lettek a hatalom által dicsőített és időről időre kötelezővé tett olvasmányok. Bísztő Zsonna ezeket aligha olvasta, az ő korában ezek csak ajánlott olvasmányok voltak, és egy korabeli kimutatás szerint a diákoknak csak 0,02 százaléka nézett bele valamely ajánlott olvasmányba, átlagosan három és fél percre. Zsonnának ugar nyelv és irodalomból rossz osztályzatai lehettek, ugyanis semmi nyoma, hogy e tárgyból valaha is dicséretet kapott volna; ez is Zsonna feltűnően fejlett kritikai érzékét tanúsítja.

Az ugar költők szintén a sorskérdéseken borongtak, azzal a különbséggel, hogy némelyikük azt hirdette: ha nagyon akarjuk, mi, kivételes ugarok, még a múltunk is kedvezőbbre változtatható. A „múltváltoztatók” nagy népszerűségre tettek szert, jelentős irodalmi botrányaik voltak, misztikus körök szerveződtek köréjük, estélyeiken asztalt táncoltattak és a meghívott múltbéli szellemekkel együtt igyekeztek az ugar történelem kedvezőtlen fordulatait utólag megmásítani; még időelőjel-változtatásban hívő neves ugar fizikusok is csatlakoztak hozzájuk; ezeknek az estélyeknek, amelyekre tömegek jártak, köztük dr. Mizeri Kalomán özvegye, a karcsú végtagjait vénen is csábosan lengető Kólika, az örökök vetettek véget, amikor Ugarhont lerohanták.

Hogy a szellemi tabló lehetőleg teljes legyen, a komorírókról (Gide-Gohur találó szavával: a „komorgókról”) részletesebben is kell szólnom.

Csaknem valamennyi hatalomra került ugar kormány a komorírókat részesítette előnyben, nekik juttatták az állami ösztöndíjakat, nekik adományoztak kitüntetéseket, életjáradékot és nyugdíjat, őket hívták meg jól fizetett pályázatokra, eladhatatlan könyveiket magas példányszámban, állami költségen adták ki, hogy aztán állami pénzen zúzzák be pár hónappal később, és velük íratták meg az ugar szellemi élet jobbjai ellen az elhallgattatásukra irányuló uszításokat, miközben az írástudók alkotásai ötven-százötven példányszámnál többre nem voltak hitelesítve.

A mindenkori, újabb és újabb ugar kormányzatok nem a komorírók teljesítményével voltak olyannyira elégedettek. A tehetség az összes fennálló hatalom veszett ellensége volt abban a rémes, sok ezer évig tartó korszakban, akár tudott erről a tehetséges alkotó, akár nem (többnyire nem is tudtak róla, mert lefoglalta őket az alkotás maga, az alkotók helyzetéről csak a politikusok bírtak reális ideával), és a „komorgók”, a tehetségtelen irigyek, az aktuális kormányzat helyett végezték el a tehetségek elnyomásának fáradságos, sziszifuszi, mindennapi erőfeszítést igénylő munkáját. Ez volt az egyetlen valódi funkciójuk, noha ők kiváló, sőt erkölcsös alkotónak tartották magukat, akiket elnyomnak „a pimasz, cinikus idegenek”, az „idegen ideák szolgái”, a „vérükben velünk összeférhetetlenek” stb.

Róluk írva válhattak egyetemi oktatókká a disszertánsok, akadémiai taggá a vénebb tudósok; a komorgók jelentek meg a médiában és fecsegtek hülyeségeket órákon át. Nemzedékeken át sikerült így Ugarhonban (és általában a Nyugat-Balkán és a tágabban értelmezett Kelet úgynevezett nemzetállamaiban) a rossz, humortalan, szellemtelen irodalom által az áleszméket és az álérzeményeket a tömeg lelkébe és fejébe tömködve az újabb és újabb nemzedékeket a művészetről és az olvasásról csaknem teljesen lebeszélni. (A dalokról nem tudták őket lebeszélni, mint Villa Farkó népszerűsége bizonyítja.) A tankönyvek alulfizetett szerzői nyomorult, rossz ízlésű páriák voltak, maguk is köztörvényesek többnyire, mint a tanárok, és öngerjesztő, hamis érzelmeiket az ifjabb nemzedékre meggyőződést mímelve próbálták átvinni.

Komoríró volt a már említett két kötelező olvasmány szerzője, Kunn-Tarr Epekhő és Kurbunkó-Pejes Ürpüd.

Jellegzetes példánya a komoríróknak Vak Púpos Alamizs.

Zsonna előtt két nemzedékkel született és alkotott, de műveit újra meg újra kiadták, akárhogyan változott is a világpolitikai helyzet, mert az újabb és újabb vereségeket Ugarhon is „az addigi kudarcos mentalitásához való vak és görcsös ragaszkodással dolgozta fel”, mint J. Chapiro fogalmaz találóan a dél-amerikai példák: a chelvetoe kisebbség, a pontamaphla néptöredék és a deedergoe törzs katasztrofálisan önismétlő történelme kapcsán.

Vak Púpos Alamizst időnként háborús uszítóként akarták kivégezni és hetekre siralomházba csukták, ahol azonban semmi sem történt a lelkében, máskor kitüntetésekkel halmozták el és vezető politikusok versengtek a társaságáért, de ez sem rendítette meg. Élete utolsó évtizedeiben nem írt semmit, kolai hegyvidéki villájában lakozott zordan, elvonultan, télen síelgetett, nyáron gyümölcsfákra mászott és gondterhelten fütyörészett; két évvel halt meg Gide-Gohur előtt, aki másfél nemzedékkel született utána.

Harcsabajszú, szigorú tekintetű, zárt szemű, potrohos, beesett arcú, alkoholista férfi volt, félig paraszti, félig tisztviselői származású. Egy bakterházban nőtt fel egy alkalmi munkás apa és egy hol földmíves, hol könyvelő anya nyolcadszülött gyermekeként. A bakterház körül már rég nem járt vonat, és a síneket is felszedték Vak Púpos gyermekkorában. Idegen nyelvet nem beszélt, külföldön nem fordult meg soha, iskolába nemigen járt. A dolgozók általános iskoláját ugyan megpróbálta felnőttkorában elvégezni, de sikertelenül; így maradt meg népi tehetségnek, a kifinomult szolgonc bértelmiségiek legnagyobb megelégedésére, akik vadásztak az olyanokra, akik tagolatlanul és bárdolatlanul kimondják helyettük, amit igazából ők is gondolnak, csak szégyellik bevallani.

Szolgonc monográfusaitól tudjuk: ugar műveket sem igen olvasott, de ha mégis, szótagolva, hangosan. Gépelni és számítógépet kezelni nem tanult meg. Kézzel írott betűit nem folyóírással, hanem ákombákom nagybetűkkel vetette papírra, ilyen lapokból pár évtizeden át naponta legalább negyvenet gyártott, annyi volt a magára szabott napi adagja, s mint ő mondogatta esténként elégedetten: „rúgtam beléjük negyvenet”.

Amit megírt, soha újra el nem olvasta, ledobta a padlóra és újabb fehér lap után nyúlt. A lapokat hanyagul vagy egyáltalán nem számozta, a kiadók gyakran cserélték fel a lapok sorrendjét, újabb zűrzavart lopva amúgy is értelmetlen műveibe. Amikor erre felhívták a figyelmét, csak legyintett: „Jó lesz a bérenc uraknak így is.” Félig kőből, félig fából épült háza beázott, elgombásodott, megsüllyedt; sose tataroztatta, csak siránkozott, miért nem vályogból épült, bezzeg akkor semmi baja nem lenne.

Nem nősült meg, de mindig ott lebzselt a házában négy-öt alacsony származású, irodalomrajongó nő, az „ápolónők”, ahogy ő nevezte őket, akik fürdették, főztek és mostak rá, takarítottak, bevásároltak ingyen, a szellem iránti lelkesedésből, és később valamennyien megírták az életrajzát (ezek egybevetése tanulságos olvasmány). Vak Púpos háremét a nála műveltebb és jobb írók leplezetlenül irigyelték, de nem tudták, milyen is egy hárem, és miféle rémséget irigyelnek (kiemelés S. G. S.).

Gyereket nem nemzett. A jogdíjakból rengeteg pénze lett, azt sem tudta, mennyi; hol szórta a pénzt, hol garasoskodott. A zsugoriság okozta a halálát is: kilencvenhét éves korában, amikor még fel tudott mászni kertjében a legterebélyesebb diófa tetejébe, hogy onnét a minden hónapban gazdagon termő, génkezelt szamócát a kerítésén benyúlva szedegető járókelők fejére dobálja az alma nagyságú génezett diókat, hasgörcsöt kapott, de túl sokáig maradt fenn a fán, mert sok volt a járókelő, és későn műtött bélcsavarodásába halt bele. (Ezt két, egymást gyűlölő ápolónője is megírta egybehangzóan.)

A Púpos vezetéknévvel született, a Vak nevet azért vette fel, mert bal szemére egy fiatalkori trauma következtében tikkelt (noha jól látott vele). Nem tudjuk pontosan, mi volt ez a trauma. Talán valamelyik zsengéjét levágta egy egyetemista kritikus. Erre a műveiben van utalás, a kezdő kritikus zsigar lehetett. Púposnak nem volt púpos, legföljebb lelkileg. Az Alamizs keresztnév az ugarban aránylag ritka: „vetett koncon élő kutyát” jelent. Hogy miért épp ezt a nevet adták neki a szülei, rejtély. Az is rejtély, miért nem vett fel más nevet, a korabeli ugar törvények lehetővé tették volna. Talán nem tudta, mit jelent.

Vak Púpos Alamizs legnépszerűbb műve egy hatszázoldalas regény, harminchat kiadást ért meg hatvan év alatt, megjelent összesen négymillió-ötszázhatvanhatezer példányban, ami kiadásonként elképesztően nagy, 127 ezres átlagpéldányszámot jelent, a belőle készült képregényeket nem számítva. Az örökök által elnyomott mai ugarok is olvassák, ellentétben Gide-Gohur műveivel. Idegen nyelvű fordítása nincs. Filmet is készítettek belőle néhányszor, noha Vak Púpos a filmet gyűlölte, az amerikai zsigarok ördögi találmányának tartotta, de a jogdíj nagysága jobb belátásra bírta. (Az egyik ilyen filmről még lesz szó, Karlina említi.)

Zsivibics a regény címe, és az ugar mondák kedvelt hőséről, Boldi Nyaklóról szól. A regény címében szereplő szó szlák eredetű, és eleven ostort jelent. Vak Púpos két mondát forgatott ki és vegyített össze: a szlák mondák Zsivibics nevű ravaszdi hőse az ugar urakat gyilkolássza – erről Vak Púpos nem szól –, Boldi Nyakló pedig, az irdatlan méretű, hatalmas erejű ember az ugar Mugróniát védi mindenkivel, főleg a Mugróniában élő és a szerző szerint szükségképpen nemzetellenes nem ugarokkal, főleg a szlákokkal szemben (az eredeti legendában Boldi Nyakló csak az örökök és a csehonték ellen küzd). Vak Púpos volt az első, aki Boldi Nyakló születési helyét az akkor már századok óta Rommakákiához tartozó Traverziába helyezte; nyomában azóta ezt így kell tudnia annak, aki ugarnak vallja magát. A tényleg élt, erős fizikumú parasztlegény valójában Mugrónia nyugati részén született, és sikeres számvevőtiszti-pénzbehajtói szolgálat után lett Második Okoskár hadvezére. Traverzia a regény megírása után két évtizeddel és Zsonna születése előtt négy hónappal, a cigány háború következtében, Cigániához került.

Boldi Nyaklónak a Zsivibics című regényben nincs sem apja, sem anyja, a búzamezőn születik egy igen magas sikértartalmú ugar búzaszemből. Ugarokkal szimpatizáló havasi farkasok nevelik fel, majd egy rommakák barnamedvét legyőzve kerül az emberi világba. Ott aztán kitűnik hatalmas erejével és legalább annyira hatalmas eszével, így vagy úgy minden ármánykodót legyőz, és a nagy király, Második Okoskár tábornoka lesz. A király hozzáadja balkézről született lányát, Nyulkát (ilyen lány csak a regékben létezett), vele együtt pedig mindazokat az ugar birtokokat, amelyek éppen nincsenek ugar kézen. A regény azzal végződik, hogy Boldi Nyakló nagyot fohászkodik, a markába köp és nekilát e birtokok visszaszerzésének.

Gyermeteg és rossz mese, érthető, hogy siker lett.

Nyulkáért a regény szerint számos királyfi és hercegfi vetélkedik, meg is akarják erőszakolni, de aranyozott iszákjukban az egy pár heréjükkel kénytelenek távozni lógó orral.

Nyulka szobra a mai napig ott áll Kolakmencen a Puna partján, a volt fényes szállodasor előtti elhanyagolt mezőn a kmenci oldalon, ahonnét gyönyörű kilátás nyílik az örökök által lerombolt kolai vár magasztosan likacsos sziluettjére. Turisták nem szoktak felfigyelni e gyomos pusztaságban magányosan álló bronzszobor különös kiképzésű combtöveire, melyek fűrészt utánoznak, s ha felfigyelnek is, vélik: öntési hiba. Igaz, e fűrészszerű belső combi képződmény nem látszik első pillantásra, eltakarja a leány tizenhat rétegű népi bronzszoknyája, és alulról, megfelelő szögből kell a szoknya alá benézni, zseblámpával ajánlatos bevilágítani is, mint én tettem, hogy a szobrász gondossága és a meséhez való ragaszkodása feltűnjék. A szobrász nevét nem ismerjük.

Vak Púpos sok más regét is belekevert a regényébe, például Boldi Nyaklót az örökök elleni harc során párszor a Hurul hátára ülteti.

A Hurul sasszerű madár, vagy ténylegesen is az, a monda szerint ő vezette be a honfoglaló ugarokat a hazájukba, felettük röpködvén. Van egy szép, régi ugar rege, amelyben a Hurul a hátára felkapaszkodó ugar vitézt több ezer méter magasból leveti; Vak Púpos ezt a változatot nem használta.

Annál inkább a tragikumra érzékeny Andrew Body:

 

Hurul, Hurul, síkos a hátad, vigyázz, ugar, aki meghágtad, levet a Hurul; örül, hogy torol, örök a Hurul vijjogása, örök a bosszúja, átka és háta, és sohse mondd, ugar, hogy mégiscsak hátha.

 

Boldi Nyakló a regényben mindig Vakló nevű lován indul a csatába. A Vakló szintén az ugar mitológia része, a nagyszerű ugar jövő felé ő vezeti a népet, a honfoglalásba is ő ugratja be. Egyetlen kicsi fogyatékossága van csak, hogy mindkét szemére vak. Ettől függetlenül a szemellenzőt az ugarok a Vaklóra is rámesélik. Van az eredeti mesének egy bájos motívuma: az ellenség nem tudja, hogy a többi látó lóhoz hasonlóan szemellenzőt viselő Vakló nem lát, és emiatt soha nem tudják kiszámítani, mikor és merre fordul, s a Vaklót lovagló vitéz emiatt vágja le egymaga a sok ezer főnyi ellenséget. A mese a tragikumot a Vakló vakságán kívül sem nélkülözi: a vitéz a diadal után boldogan leugrik a lováról, de a Vakló agyontapossa, majd gazda nélkül maradván búsan éhen döglik.

Borogha Bulla, a nagy ugar zeneszerző csodálatos operát szerzett a Vakló eredeti legendájából, jóval Vak Púpos regényének megírása előtt, a XX. század első harmadában Iramló Vakló címmel. Itt nálunk, a boldog Talizmániában öt szép előadását láthattam eddig. Nem köztudomású, hogy az ugaroknál ez a mű, a XX. századi operák egyik legszebbike évszázadok óta be van tiltva, mint ugarellenes, ugargyalázó műalkotás, és Borogha Bullát nem is tartják ugarnak: a mai napig állítják róla, hogy szlák, rommakák, ukarón (urukaffer), zsermán, zsigar és cigány vér mind folyt az ereiben, csak épp ugar nem. Ebből csak a szlák vér igaz. Ő az egyetlen zeneszerző a Reménytelen Sok Ezer Évből, akit posztumusz Talizmánná avattunk, mert az „Iramló Vakló” a vakszerencsét, a Véletlent egészen a mi Talizmán fogalmaink szerint jeleníti meg.

A Vakló ugar legendáját használta fel Rale Domanovski Kínhalom (Mučidlia) című híres dél-szlév szatírájában a XIX. század végén, amiért stílszerűen megvakították, és még tartalékos közlegénnyé is lefokozták, mint már említettem.

Vak Púpos Alamizs verziója szerint ez a Vakló eredetileg ragyogóan látott, de az ugarok közé befurakodó zsugorok – átlátszóan, vagy inkább áthallszóan a zsigarok – vakították meg ármányosan. (Ez a népmesében nincs benne, a Vakló eleve vak, így rendelte őt az ugar vitézek alá az ugar lovak szigorú istene, a Hám.) Vak Púpos Alamizs regényében Boldi lova mégis meggyógyul, Nyulka gyógyítja meg ráolvasással és kenegetéssel, és a továbbiakban megtévesztésül viseli a Vakló nevet, ugyanis a kezelés után mindkét szemével remekül lát, főleg az ugarellenes összeesküvőkre figyel, őket tévedhetetlenül azonosítja, és halk horkantással jelzi, ha ilyen közeledik, hogy a gazdi vágja le.

Boldi a Vakló és Nyulka segítségével mindazokat végigveri, akik az ugarokat a történelmük során valaha végigverték. Egyetlen nem ugar nép áll szövetségesként az ugarok mellé, a derék blamavórok. A blamavórok kitalált nép, az ugar szerzőknél csak és kizárólag ők harcolnak szövetségesként az ugarok oldalán. A regény lapjain hemzsegnek a jobbnál jobb ugar és blamavór szereplők, és a rosszabbnál rosszabb zsugor, rommakák, szlák, ukarón, cigány és egyéb népségek; rengeteg vér foly el; számtalanszor avatkoznak be idegen, tehát ellenséges szellemek a csatákba; de a Vakló a remek hallásával és szaglásával mindig segít Nyulkának, Boldinak és az ugaroknak, és úgy lát, mint a sas (vagyis a Hurul).

A filmeken kívül több tucat színdarab is készült ebből a regényből a XXI. századi Ugarhonban, és az örökök által megszállt Északi Szundzsukban máig tanítják az elemi iskolákban, hosszú memoriter részeket adnak fel belőle. Valószínű, hogy ezeket Zsonnának is be kellett volna magolnia. Elég különös, hogy egy idegenellenes művet az örökök nem tiltottak be; talán úgy gondolták, nem árt, ha az elnyomott ugarok a saját normális esztétikai érzékenységüket saját maguk is nyomják el.

Az is igaz, hogy a regény – az eredeti mondától eltérően – az örökökről egyetlen rossz szót sem szól. Az örökök akkor még kívül estek a komorírók látkörén. Az ugarok mind a mai napig a gyűlölt örökökkel szembeni ellenállás nagy műveként forgatják a Zsivibics lapjait, és három író is akadt, aki a mára már elavulttá, jórészt érthetetlenné vált, eredetileg is értelmetlen szöveget a mai beszélt ugarra lefordította.

Lábrughy Friderik Picipics címmel írt paródiát a regényből. Ebben a főhősnő Csakló nevű, külön életet élő altestét birizgálókat mindig nagy baj éri: bármely testrészük is birizgálja a Csaklót, az előbb-utóbb leszárad. Egyes szereplőknek minden törzsből és fejből kilógó része leszárad, az orruk is, a fülük is. A főhősnő szerelmesének nem szárad le semmije, viszont az együttlét csúcspontján Picipics Csaklója akkora csuklást kap, hogy abba a szerelmes férfi is belepusztul, mert nem tud elválni szerelmétől, minden csukláskor az ágy melletti falhoz csapódik, amely északi fal lévén hideg, s a szerelmes férfit (Blama Mórt) akut tüdőgyulladás viszi el. Nem lehet csodálni, hogy e paródia szerzőjét meg-gyilkolták. A humoristák örök sorsa volt ez abban a Legalább Négyezer Reménytelen Évben.

Nemigen hihető, hogy a komorírók műveit Zsonna olvasta volna.

Ezekkel a komorírókkal szemben írta maró gúnyú verseit Andrew Body már a XX. század elején.

Body-vers Zsonna idején egyáltalán nem szerepelt a kötelező olvasmányok között. Andrew Bodyt letagadták, mintha sose élt volna.

Az ugar általános iskolák második évfolyamán a kötelező versek között szerepelt ugyan egyetlen árva Body-vers, amit egy kocsmában a két deci borért rögtönzött a pincérnek, mert egyébbel nem tudott fizetni:

 

Kanyó manó egyet gondolt, fejébe vette a fondort, szemére tette a foncsort, szájába rakott egy fogsort, keresett egy mély alagsort, lefeküdt és aludt egy sort –,

 

de nem volt feltüntetve, hogy ki írta.

A gyerekek számára a tájékozatlan tankönyvszerző a „fondort” és a „foncsort” lábjegyzetben magyarázta meg, és mind a kettőt tévesen: a „fondor” szerinte ondolált haj (!), a „foncsor” pedig szemellenző (!).

Történetesen dr. dr. Kézelő is azon hites szövegmagyarázók közé tartozott, akik e gyerekversnek is hevenyészett versikét több tucat oldalon át elemezte. Kézelő kimutatta, hogy az életbe és ivásba fáradt férfi az alagsorban a női princípiumot kereste, egyúttal pedig azért könyörgött a pincérhez, hogy mentse meg a delírium tremenstől és a haláltól. Kevés józan ugar irodalomtörténész merte csak felvetni, hogy a részeg Body egyszerűen aludni szeretett volna; Kézelő nem tartozott közéjük. Kézelő a rendelkezésére bocsátott Body-lábszárcsontdarabkából próbálta meg az „-ort” rímbokornak megfelelő DNS-helyet megtalálni; kísérletét még azok is gúnykacajjal fogadták, akik egyébként nem tartoztak Kézelő ellenségei közé.

Ez volt az egyetlen Body-vers, amellyel Zsonna találkozhatott a kötelező olvasmányok között, de még azt se tudhatta meg, hogy ki a szerzője.

Gide-Gohur gyomrát annyira megfeküdhették a magasztos és komor klasszikus ugarok, hogy egész életében velük szemben, valamint az aktuálisan létező politikai hatalom ellenében fogalmazta meg magát. Ha egyszer a „komorgók” (Gide-Gohur Alamos által kreált szó, vagy, ahogy a korban mondták róla szeretettel és büszkén: „GIGA gege”) cselekményt koholtak, alakokat építettek és humortalanul államideológiát szajkóztak, nosza mindent a komorgókkal ellentétesen kell csinálni. Se cselekmény, sem alakok, se humortalanság, sem ideológia. „Antimagaszt, antiklasszik. Formátlanság, csevej, pletyi. Vicsor helyett vigyor” (Esettván Murgó).

Ép ésszel azt várná az ember, hogy Gide-Gohurt ki sem adják, vagy ha kiadják is, blaszfémia miatt betiltják. Ugarhonban azonban sok minden másképp alakult. Gide-Gohur műveit kiadták, büszkélkedtek velük, a szerzőt nemzeti váteszként tisztelték, s ő nemzeti írókirályként élte néhány évtizeden át a később mégis tragikusra fordult életét, és mint az ugar szellemi ellenállás hőse, jelentős nyugati ösztön- és egyéb díjakhoz is jutott.

Részben Gide-Gohur Alamos nevében a magyarázat, miért történt ez így.

Apai neve Gide, anyai neve Gohur, keresztneve Alamos.

Az Alamos ősugar keresztnév, azokat jelölte ezer évvel korábban, akik fizikai és lelki terhelésre, kínzatásra, sebzetésre ájulásszerű álomba zuhantak, így óván meg lelküket és szellemüket a megsemmisüléstől. Szülei igen nyomorult helyzetben voltak, amikor ő megszületett, a névadással öntudatlanul is szép álmokat kívántak a csemetéjüknek a rá váró, sejthetőleg rémes élet helyett.

Az ugar krónikák több Alamost is följegyeztek, akik karóba húzatván elaludtak, és csak haláluk előtt ébredtek fel, hogy ép tudattal múljanak ki a világból, ahogyan méltó, s így megúszták a gúnyolódókkal és köpködőkkel való szembesülést.

Volt egy tolvaj Alamos a középkorban, akit egy juh ellopása miatt élve temettek el, aludt két héten át, és amikor kiásták, hogy megbizonyosodjanak róla: meghalt és már rothad a teste, épen és egészségesen felébredt, felült, prüszkölt egyet és inni kért. Annyira megrémültek, hogy megitatták borral, és megkegyelmeztek neki. Élt még néhány évig, a mája vitte el.

Tudunk egy legendás Alamosról, aki a „Búvár” melléknevet nyerte; ő a tajtamán–jattyagán betörés idején két napig aludt egy jéghideg folyó mélyén, szájában szalmaszállal. A folyó azóta az „Aluszittyó” nevet viseli; még megvan, a Munnón tenger nem öntötte el. Búvár Alamos a legendák szerint később ellenséges tutajokat és csónakokat lékelt meg alulról, és akkor döfték át egy dárdával, amikor az óvatos, halk fűrészelés közben elszunnyadt, a szalmaszállal a szájában horkolni kezdett, és erre az ellenség felfigyelt.

Az ugarok kényszerű megalkuvásai idején – ők ezeket a „kiegyezés” politikai műszóval szokták illetni – az Alamos név kiváltképpen népszerűnek bizonyult. Andrew Body egyik előfutára, a zsigar költő, Kínos (Kohan) Alamos is erre a keresztnévre hallgatott (noha meg sem keresztelték).

Az „alamoszi” a gyáva nyulat jelenti tájnyelven, van ugyanis egy ugar nyúlfajta, amely helyben és azonnal elalszik, amikor észleli, hogy vadásznak rá, ahelyett, hogy eliramlana. A puhakutyával együtt az alamoszi az ugar főnemesi címerek kedvelt állata volt.

Az anyai ág, a Gohur család az ugar történelemben jelentős múlttal rendelkezik.

Az ugar honfoglaláskor – amely, mint már említettem, a környező államok történészei szerint meg se történt – a Gohur nemzetség a későbbi Kolna megye területén táborozott le; a harcokban kitűntek ügyességükkel és kegyetlenségükkel. Az első örök hódítás idején az oesterbzerantzokhoz menekültek, vagyis, az ugar terminológia szerint, lebbencsek lettek, és harcoltak a megszállók ellen egy szál karddal, egy szál ingben, egy szál gatyában évtizedeken át (ezek az ingek és gatyák nemzedékről nemzedékre szálltak, és a Gohurok a feljegyzések szerint adtak rá, hogy különböző szövésű és eltérő színű anyagokból foltozzák meg újra meg újra). Az örökök kétszáz évig tartották a megszállásuk alatt Ugarhont, pontosabban az akkori Meagerland legnagyobb részét; kiűzésük után az oesterbzerantzok hatalmas birtokokat adományoztak az örökverő Gohuroknak.

A Gohur család hercegeket, grófokat, udvarnokokat és császári ágyasokat adott az ugarságnak, valamint a XIX. században élt Zseni grófot, a bankárt, aki a kiterjedt család minden vagyonát közfelkiáltással kezelte és a családi tőkét igen ügyesen forgatta, mígnem a kiterjedt család teljes vagyonát egyetlen éjszaka elkártyázta. Utolsó tétként mindent feltett, egyetlen nyolcholdas homoki szőlő kivételével, amelyről elfeledkezett, mert meg akart nyerni egy kóristalányt a venniai Operettszínházból, aki egyik kártyapartnerének volt a szeretője. A vagyont elvesztette, de a meghatott kóristalányt megkapta, vele nemzette Gide-Gohur Alamos egyik anyai ükanyját Kronlandon, ahová a rokonok elől menekült.

A család valahogy talpra állt és a bortermelésben jeleskedett, majd a mákony elterjesztésével ismét megszedte magát (emiatt Andrew Body, aki bort ivott és mákonyt nem élvezett, élesen elítélte őket), valamint mártírokat adott a hazának az ilyen-olyan világháborúkban. A XX. században hol földesurakként, hol segédmunkásokként, divattervezőkként vagy idegenvezetőkként dolgoztak, és adósságaik miatt gyakran az adósok telepein tengődtek; maga az író is az egyik ilyen telepen született.

Az egyik Gohur – a mi írónk távoli nagy-nagybátyja, már inkább csak névrokona, Gohur Gidó – a lapablancai olimpián mozdonyelhúzásban ezüstérmet szerzett.

Az aranyérmet egy két és fél méteres rosszlandi óriás, Nyukim Mahulovics Mornya nyerte, az érmet átvette, majd amikor a győzelmi dobogóról lelépett, kifordította a bokáját és szívszélhűdésben meghalt; a stadion gyepébe a tömeg üdvrivalgása közepette rögtön el is temették; a stadion helyén jelenleg környezetszennyező klónvégtaggyár működik.

Az ezüstérmes Gohur Gidó követelhette volna magának az aranyérmet, de a Gohurokra jellemző rátartisággal nem tette. Pár évvel később a Nemzetközi Sportszövetség az írónak adományozta az ezért megítélt fair play díjat tévedésből, amit az író visszautasított. A visszautasítást rendkívül pozitívan fogadták Nyugaton, és az író váratlanul, minden előzetes értesítés nélkül színezüstből készült teljes méretű gőzmozdonyt kapott, amit soha többé nem tudott kolai házának kertjéből eltávolítani, ahová a trailerről ünnepélyesen lepakolták – az eseményt több nyugati tévéstáb filmezte –, mert az olimpiai ezüstérmes Gohur időközben elhízott és nem tudta már a saját kertjébe elhúzni. (Gohur Gidó is a kolai várdombon lakott, és az íróval gyakran játszott számítógépes tekét idősebb korában.) A házat aztán az író az ezüstmozdonnyal együtt adta el; a vevő a mozdonyért nem fizetett semmit, sőt a kertből a mozdony által elfoglalt területért sem fizetett. Az író legyintett. A vevő a mozdonyt saját kezűleg darabolta szét öt év alatt és tört ezüstként adta el, s ezzel a ház vételárát visszanyerte.

A Gide nemzetség szintén az ugar honfoglalás idején tűnt fel a gesztákban.

Valamilyen érdemeikért hatalmas legelőket nyertek, ahol kecskéiket ezerszám legeltették – innét a nevük, mert a „gide” az egyik ugar tájnyelvben kecskebakot jelent –, és e területeket az örökök első benyomulásáig csak szaporították. A Gohurokkal ellentétben ők az első örök hódoltság idején az örökök mellé álltak, vagyis kurrucsok lettek, a lebbencs Gohurokat gyilkolták, ahol érték, és legelőiket még tovább gyarapították. Kecskéikhez ragaszkodtak, újabb és újabb igénytelen, bogáncsos, gyomos területeket szereztek, ilyen a falvak és városok teljes lerombolása miatt éppen nagy mennyiségben kínálkozott, s ezért haszonnövények termesztésével soha nem is foglalkoztak. „Gyomos, mint a Gidéék birodalma”: ezt a szólást a mai napig használják az ugarok, bár rég nem tudják, mi az eredete.

A Nagy Kecskevész idején, ami az örökök kiűzése után következett be, minden vagyonukat elvesztették, gyomos területeik, mint monokulturális termelés esetén mindig, csaknem félországnyi éhínségnek lettek az okozói, jobbágycsecsemők tízezrei haltak éhen a kecsketej híján, amihez addig évszázadokon át hozzászoktak. A kecskesajt ára annyira felment akkor, hogy többet fizettek érte, mint a bifsztekért. Az ugar csecsemőket a mai napig azzal riogatják, hogy „Jön a gide, gide, gide, / mássz a kmencnek tetejibe”. A „gide” itt kecskelábú rémet jelent, amely tej híján a gyerekek vérét issza, és megrészegül tőle. Ezt a szólást az örökök nem kedvelik, mert tévesen azt hiszik, hogy a „gide” őket jelenti, és betiltották a használatát, persze hasztalan.

Az elszegényedés Gidééket észhez térítette, kézműiparra álltak át, szövésre, fonásra, textilkereskedelemre szakosodtak, és a XIX. század végére milliomosokká váltak. Hogy a vagyon ne aprózódjék el, csak az elsőszülött fiút tartották meg, a többi fiút születésük után vízbe fojtották, mint a macskákat is abban a rémes korban. A XVIII. század végén több pert indítottak ellenük emiatt, de ítélet soha nem született, egészen a XX. század elejéig. A lányokat megtartották, de azzal a belső és szigorúan kötelező családi hagyománnyal, hogy hozományt nem kaphatnak. Sok Gide-lány lett emiatt öngyilkos vagy apáca. Amikor a XX. század közepén az első-kommunisták mindent államosítottak, Gidéék megint nincstelenek lettek, de a másodszülött fiúkat továbbra is meggyilkolták (a mi írónk családja üdítően eretnek kivétel), a harmad- és negyedszülött fiúkkal egyetemben, noha nem volt már örökölhető vagyonuk; emiatt néhány Gide-ágat tíz-húsz év börtönre ítéltek, büntetésüket többnyire nem is harmadolták.

A XX. század végén Gidéék minden elvett vagyonukat visszakapták: az összes elavult, a világpiacon versenyképtelen ugar szövőszéknek ők lettek a tulajdonosai. Próbálkoztak szövőmúzeum létesítésével, de nem kaptak rá hitelt, úgyhogy a muzeális értékek a szeméttelepen végezték. Egyetlen ilyen szövőszék maradt meg GIGA tulajdonában, idős korában adta el, és két évig élt az árából a feleségével együtt.

Gide-Gohur Alamos apja az egyik soros ugar felszabadulás után közvetlenül tördelőszerkesztő volt egy divatlapnál, ahonnét valamiért kirúgták és vidékre száműzték, talán csak a nemesi neve miatt, mert akkoriban a nemesség éppen el volt törölve; keservében kártyaadósságokat csinált, és az adósok telepére zárták a családjával együtt; Alamos ott született. Három év múlva kiszabadultak és kényszerlakhelyre kerültek a Lapályon.

Gide-Gohur Alamos anyja „a férjét, akit egy világháború utáni téglaadogatás közben ismert meg, minden nélkülözésében szótlanul és megadóan követte, ápolta, imádta, és soha nem fordult meg a fejében, hogy férjének ősei az ő őseit egykor lenyilazták, ledárdázták, lepuffantották és lekardozták, valamint viszont.” (Idézet Gide-Gohur Alamos: Apámanyáménmegők című regényéből.)

A kis Alamos gatyában és ingben libapásztorkodott gyerekkorában, és osztatlan elemi iskolába járt (mind a nyolc osztály egyetlen teremben azonos tanítótól tanult), ahol semmit sem vertek a fejébe.

Ez lehetett a szerencséje, s még inkább az anyai nagyanyja, a Nyenye – valódi nevét nem tudjuk –, akinek frank volt az anyanyelve, azt elfelejtette, de ugarul sem tanult meg soha. Nyenye foglalkozott a gyerekekkel, mert a szülők „könnyített kényszermunkára” voltak beosztva napi tizennégy órában (többnyire krampácsoltak). Nyenye nem létező szavakat mormolt a bajsza alá ritmikusan egész nap, szándékait a gyerekek ebből találták ki, és ettől lett a kis Alamos író, két bátyja pedig zenész, mint az író később megírta. Nyenye bouydauchaux származású volt, akik a frankokat azóta utálták engesztelhetetlenül, hogy a XIII. században legyőzetvén, a saját nyelvüket elfeledve, át kellett venniük a frank nyelvet és közéjük kellett olvadniuk.

A jövendő író a libalegelőn próbálta ki először a kalapácsvetést (pörölyt hajigált a mezőn, a helybéli kovácstól kapta, akit egy novellájában meg is örökített), és még negyvenöt éves korában is képes volt az igazi sportszert hatvan méterre elhajítani (a világrekord alig húsz méterrel volt több ennél). Amikor enyhülés állt be a társadalmi viszonyokban, az atya visszatért Kolakmencre feleségével és négy fiával együtt (lányt nem bírt nemzeni). Ezen atya volt az egyik első, nevezetes Gide, aki nem csak az elsőszülött fiút tartotta meg. Az író a család harmadik fia volt, két zenész bátyjáról már szóltam, az öccse ékszerkereskedőként végezte Sztrambolban: a saját aranyláncával fojtották meg ismeretlen örökök egy mönaret árnyékában.

Amikor Alamos az irodalmi pályafutását kezdte, éppen diktatúra uralkodott Ugarhonban, csak és kizárólag a komorírók műveit adták ki, akik a másod-kommunista rendszerhez csodálatosan simán alkalmazkodtak. Voltaképpen érthetetlen, Alamos gunyoros írásait miért adták ki. Sötét politikai machinációt sejtek a háttérben, de ezt nem voltam képes tisztázni. Volt olyan találgatás, hogy az a Nyugat-ellenes, gazdaságilag ügyefogyott, erőszakosan plebejus rendszer talán a vegyesen nyugatos-örökös főnemesi család plebejus sarját felmutatva óhajtott a Nyugattól hitelekhez jutni. Mindegy; nagy sikert aratott velük; lefordították harmincnégy nyelvre; soha Nyugaton senki egyetlen szót sem értett abból, amit Alamos írt, a műfordítók még az olvasóknál is kevésbé értették, mit is fordítanak, mégis nagy becsben tartották, mint Ugarhon egységének családilag felkent váteszét, hiszen egyszerre volt hercegi, grófi és tökéletesen nincstelen jobbágycsaládok leszármazottja; felmenői között kurrucsok és lebbencsek, globálkeresztények, eretnekek, vallástalanok, sőt mohamedánok is találtattak, csak zsigar és cigány nem, akiket ő kiváltképpen szeretett és támogatott; ősei mind a nyugati, mind a keleti behatolókat szolgálták, és harcoltak is ellenük.

Gide-Gohur Alamosra már első, kiforratlan verseskötete után felfigyeltek, mert az ugar sorstémákat feltűnően kerülte, és kapott egy ösztöndíjat Börrelinbe, amely akkoriban Európa kulturális fővárosának számított. Első feleségével, egy magas, férfias, fekete nővel kezdte meg ösztöndíjas évét; a hölgyet egy britt Balkán-szakértő elszerette, vagy inkább az író tukmálta rá ravaszul, a részletek homályosak. Az ifjú szakértő az anyanyelvén kívül csak rommakákul tudott valamennyire, se ugarul, se a szlév nyelveken egy szót sem, de ez elég volt, hogy a Balkán vezető szaktekintélye legyen Nyugaton. Börrelinben ő is ösztöndíjjal tartózkodott, hogy megtanuljon zsermánul (azon a nyelven gazdagabb volt a Balkánnal kapcsolatos irodalom, mint brittül), de ez nem sikerült neki. Ennek a lelkes szakértőnek köszönhető, hogy Gide-Gohur Alamost még ott, a zsermán Börrelinben ugar nemzeti írókirállyá kiáltották ki, aki a verselést addigi házasságával együtt sürgősen abbahagyta, s mintha nyomás alól szabadult volna fel, azontúl ontotta a regényeit, a szónoklatban pedig valóban rendkívülit alkotott.

A szónoklat volt a kor világirodalmának egyetlen valóban termékeny és eredeti műfaja.

Verset nem olvastak, csak írtak, regényt nem olvastak, csak írtak, drámát a színházak nem játszottak, az írók nem is írtak, csak ócskaságokat; ám a szónoklat hatott. Az a szellemtelen korszak megkövetelte, hogy a szellemet hordozónak teste, hangja, öltözéke legyen, hogy tapinthatóan derüljön ki róla: ő is csak emberből van csinálva. „Nincsen többé Mű, csak iparilag termelt Alkotó, az meg egy nagy Senki”, írta erről bánatosan maga Gide-Gohur Alamos, és hozzátette: „Jönnie kéne valakinek végre, aki megírja az Infantiliászt.”

Az Infantiliászt sem ő nem írta meg, sem más, és elvileg is lehetetlen megírni: egy gyermeteg szellemiségű világban a tulajdon gyermetegségére nem lát rá senki.

Nemzetközi szónokcirkuszok vándoroltak a nyugati világban, Európában és Amerikában egyaránt, közéjük egy-egy bájosan rossz kiejtésű keleti szónokot is fölvettek, egy-egy országból maximum kettőt, ha az éppen divatos nyugati közhelyeket tanulékonyan tudták felmondani. A nyugatiak úgy simogatták a fejüket, mint az állatbarát gyerekek az e célból tenyésztett, tüdőgyulladásban hamar elhulló selyemmajmokét. A sznob nyugati tömegember azt kapta tőlük és nyugati társaiktól, amit várt: azt hallotta vissza, amit ő maga is gondolt, pontosabban amit gondoltattak vele, hogy megnyugodjék, hogy álmatlanságtól és impotenciától terhelt szorgos életét mégiscsak leélje valahogy a köz: a tőke javára, s a cirkuszból, ahol kedvenc, formás közhelyeit a fejéhez vágták neves és tekintélyes emberek: az „írók”, elégedetten tért haza, azzal az érzéssel, hogy kultúrában (transzcendencia-pótlékban) részesült.

GIGA népszerű szónok lett Nyugaton, de a többi szónoktól eltérően ő mindvégig regényeket is írt, alapvetően konzervatív beállítottságának megfelelően. Szónoklatait zsermánul és frankul általában rögtönözte, írott formában nem is maradtak fenn, csak egy-két felvételen. Nyelvtani hibákkal, pocsék kiejtéssel beszélt, ezt is várták tőle, de gyorsan, olykor pedig valóban frappánsan és szellemesen. Ugarhonban a szónoklatra nem volt igény, csak a politikai esszére, ugar szónoklatai ezért kevésbé híresek, kivéve a gasztronómiai kiállításokra írott híres megnyitóit, amelyek alapján több népszerű ugar szakácskönyvet is írtak később mások. Ő maga csak enni tudott jól, főzni nem, a lágy tojásából is kemény tojás lett mindig, mint maga vallotta be egyszer a kel-brokkoli-szója génezésből származó káposztás jellegű póthúsételek nagy tömeget vonzó bemutatóján Venniában.

 

Élet helyett Cirkusz, Mű helyett Szónoklat – látta be ő maga, és kimondta: – Egy felkapott regény csak belépő a Cirkuszba. Téved, aki azt hiszi, esztétikai minőséget létrehozva a műve bárkit is érdekelni fog. Az ő személye – mit személye?! az nincs neki, csak teste van neki! – érdekes csupán, aki valamilyen – mindegy, milyen – művet írt, és valamiért imádják (úgy látszik, imádni mindig kell, akárkit, akármit).

Nem író ő, csak szónok, és a szónok valójában csavar a világméretű szónoklatiparban, amely eleve pornográf, mert a testiségről tud csak. A szónok: elitkurva. Enyeleg, enyelegnek vele, és még csak meg se basszák. Az Istentelen Világban ő az a Pap, ő az a Közvetítő, aki a Senki és a Semmi között díszes stólájába romantikusan burkolózva áll, amely alatt levegő van csak, s a légszomjas népek azt imádják.

Azt is ki merte mondani: Szívesen lennék szónok helyett bohóc, udvari bolond oly nagy politikus, oly nagy iparmágnás seggében, aki Valaki; de ezek már a Népuralom, a Szörnyeteg Demokrácia felkentjei, óránként változó rémbohócok maguk is; nincs nekem kedvem bohóc bohócává lennem, inkább leszek komoly ember én magam.

 

Egy híres, zsermán nyelvű szónoklatában mondotta mindezt Börrelin egyik sportcsarnokában egy jelentős díj átvétele alkalmával; nagy kacagást és dörgő tapsvihart aratott vele, viccnek fogták fel. Maga a börrelini polgármester, a kilencmilliós csodaváros első embere rohant oda hozzá, hogy a kezét elsőként megrázza. Gide-Gohur kópésan mosolygott, a kezét váratlanul csókra nyújtotta, a polgármester meghökkent, aztán megcsókolta; számtalan felvétel maradt erről; de Gide-Gohur mégse lett komoly emberré, a szónoklattal nem hagyott fel, nem tehette: abból élt, abból tartotta el a családját.

Egyszer érdemes volna a császárkori Róma és a Zsonna-kori világ egymásra meglepően rímelő szónoki műveit összevetni.

Írófejedelmi funkcióját Gide-Gohur igyekezett becsületesen ellátni, ezzel a XX–XXI. század ugar irodalmában az írókirályok közt magányosan, előd és utód nélkül áll. Az igazi tehetségeket el kellett volna nyomnia neki is. Ő ezt nem tette, ellenkezőleg, mindenkit szeretett maga körül, aki aránylag tűrhetően írt, minden nem komoríróban talált becsülendő értéket, és azt publikusan dicsérte is; alázatos fegyverhordozói azonban, önfelkent udvaroncai, a kritikusok és irodalomtörténészek persze nyírták a jobb írókat így is, ahol érték. GIGA volt az igazi „jó uralkodó”, amilyen csak a mesékben van, akinek csak a tanácsadói gonoszak – s ő a tanácsadóira nem is igen hederített ráadásul.

Sem előtte, sem utána nem volt ilyen az ugar szellemi életben.

Közvetlen előde az ugar írói trónuson, Kónyika Bartúr komoríró minden aktuális kormányzatot a legszégyentelenebbül kiszolgált, és a börtönbüntetésre ítélt írók kegyelmi kérvényeit személyesen utasította el mint titkos főügyészhelyettes.

Gide-Gohur utóda az írófejedelmi székben, Kamonnya Pirta pedig, aki már 22 évesen elfoglalta a „zseni lyukát” – ez még „GIGA gege” –, azonnal keresztülhajtotta azt a sajtótörvényt, hogy 21 évesnél ifjabb írótól semmit sem szabad közölni. Kamonnya verte ki később azt is, hogy az ötven évet betöltött írók műveit ne adják ki többé, és a könyvtárakból is vonják be őket. Kamonnya Pirta elvileg novellista volt, de nem sikerült kötetére bukkannom. Feljegyzések szerint akkora galádságok voltak bennük, hogy azokat később, valamilyen rendszerváltozáskor, maga is megbánta, vagy csak a megtorlástól félt, így aztán az összes ugar könyvtárat személyesen végigjárta (volt belőlük akkor még hétszázhatvanhét), a saját könyveit kikérte, ellopta és megsemmisítette.

Gide-Gohur lelki beállítottsága élete végéig üdítően gyermeteg maradt. Gyakran idézte és variálta Titkoss Eugyén lemészárolt zsigar ponyvaíró szóvicceit annak népszerű sereg-regényeiből. Érdeme, hogy mind a zsigarok, mind a cigányok mellett egész életében kiállt, ezért ugaráruló, zsigarbérenc zsigarként szidalmazták a komorírók, noha mindenféle vér folyt a nemzetközi arisztokrata és röghöz kötött jobbágy ereiben; csak épp zsidó és cigány nem. (A korabeli logikus gondolkodás tökéletes hiányára vall, hogy valakit zsigarnak és zsigarbérencnek egyszerre neveztek.) Lecigányozni nem merték: Gide-Gohur Alamos szőke volt és kék szemű. Nemzetközi tekintélye miatt még fehér cigányként sem emlegették.

Gide-Gohur Alamos írásművészetének érzékeltetésére egyetlen jellegzetes mondatát idézem saját világnyelvi fordításomban – már amennyire ilyesmit egyáltalán le lehet fordítani:

„Suttyogólag formált gyurmány ivópoharába mint ellenzéki légy pökött bele sallangmentesen a kései Nagy-Ugar (gyöngébbek kedvéért Örök Mugarón) áldozó (le) napfény, s a proletár redőzetek álcája mögül a női nemiség királynéi kacsója ragadta meg e mások számára bögrének látszó szellemtelen tárgy fülét (úgyis mint veres farkot).”

Ezt a mondatot is idézi a tekintélyes ugar esztéta, a korban legújabb nyugati esztétikai elveket ugarra erőltető dr. ac. prof. Zárványi-Üllős Mernyő, pár tucat hasonló Gide-Gohur-mondat között, mint az ugar próza legnagyobb teljesítményét az elmúlt másfél ezer évben. Ugyanez a tekintélyes esztéta nem átallotta az alapista Sömör Pikka korábban már idézett rémséges versét is dicsérni egy UTA-kiadványban, holott a két idézet szellemisége egymást kizárja.

E mondat megfejtésének két hónapnyi tiszta munkaidőt szenteltem.

Meggyőződésem ugyan, mint már jeleztem, hogy Zsonna soha Gide-Gohur-mondatot nem olvasott, de mégiscsak kortársak voltak egy olyan városban, amelyben a kolai várdombon luxusvillában élő író egészen más levegőt szívott, mint a kmenci szegénysor végén lévő barakkban Zsonna. Paradox módon Zsonna szívta a tisztább levegőt, a „Sut”-nak a város magvától, a közlekedési gócpontoktól és a turisztikai látványosságoktól való jelentős távolsága miatt.

Egy matematikában jártas Talizmán barátom kiszámolta: annak az esélye, hogy az egymástól légvonalban 25 kilométer, történelmi értelemben pedig kb. 268 évnyi fejlettségi távolságban élő két ember, a híres író és a jövendő szent véletlenül találkozzék, jóval nagyobb volt, mint a Csapló Borga által kiszámolt két kerület egy-egy lakosának 0,7 százalékos találkozási esélye: 2,68 százalék!

Ennek oka persze az, hogy Zsonna kolai középiskolába járt egy évig, amely légvonalban 8,7 kilométerre volt csak Gide-Gohur villájától. Azért nem nagyobb ez az esély, mert az író mindenhova kocsin járt, Zsonna pedig tömegközlekedési eszközökre volt utalva. Az persze megtörténhetett, hogy a Várdombra valamely iskolai kirándulás keretében Zsonna egyszer vagy kétszer feljutott, hiszen ott ugar kultikus emlékek, főleg romok voltak láthatók, sőt az író villájának kerítése mellett is elhaladhatott akár, de egymást akkor sem pillanthatták meg: a villa kerítése két méter húsz centis terméskőből volt építve, és Zsonna magassága a 150 centimétert sem érte el.

Erről a villáról csak annyit, hogy két nemzedékkel korábban az akkori ugar költőfejedelem, Barbaritsch Edamondó építtette, majd a halála után kitört világháborúban az Ugarhonnal hadiállapotban lévő, de távoli Onglia tette rá a kezét valamiképp. Amikor az ugar állam a romos villát visszavásárolta, először elit börtönné alakították, majd felajánlották az Ugar Teremtők Szövetségének székház gyanánt – az Ugar Teremtők Szövetsége az ugar írókat, költőket, műfordítókat, néptáncosokat és népdalénekeseket fogta össze –, de amikor az UTSZ vezetősége valamelyik kormányzattal szembekerült, a székházat egy kormányrendelettel elvették tőlük és jó pénzért megint eladták Ongliának. Onglia később a már világhírű Gide-Gohur Alamosnak akarta ajándékozni az épületet, ezt Gide-Gohur visszautasította. Akkor Onglia az épületet ingyen az ugar kormány rendelkezésére bocsátotta, és az ugar kormánytól vette meg a villát Gide-Gohur pár ezer florranccal a reális forgalmi ára fölött, amihez ő maga ragaszkodott. (Ennek a villának a kertjébe zúdították le aztán az ezüstmozdonyt.)

Visszatérve a mondatra: a „suttyogólag” szóval nem vergődtem zöldágra. A „suttyó” éretlen, de nagyfarkú legényt jelent. Utalás lehet ez a bögre fülének önmagába fallikusan hajló formájára, vagyis arra, hogy az ilyen legény még leányt nem talált, tehát saját magába talál vissza, mint a bögre füle. A mai ugar nyelvben a szó ismeretlen.

A „gyurmány” ma szintén ismeretlen, régebben „kézzel tapicskolt agyagot” is jelenthetett. Ennek van értelme, ha a bögrét kiégetett agyagból készítették.

Az „ivópohár” fölösleges magyarázkodás, mert mi másra is való egy pohár, mint ivásra? Az ilyen pleonazmusok az idő tájt gyakoriak voltak az ugar hivatalos nyelvben, ez tehát a szerző részéről ironikus szembeszállás a bonyolult, érthetetlen, önismétlő bürokrata nyelvet használó rendszerrel.

Az „ellenzéki légy” bonyolult képződmény.

A hivatalos ugar ellenzék a parlamentben akkoriban egészen arcátlanul paktált a kormánypártokkal, a nem hivatalos ellenzék viszont börtönben, kényszerlakhelyen vagy tébolydában ült. Voltak ezek a nem hivatalos ellenzékiek, az úgynevezett „tébolyvertek” a cigány háború után kilenc milliósra apadt országban pontosan negyvenheten, a néhány évvel későbbi Hanta tanúsága szerint, amelyet persze akkor adtak ki, amikor már ezek a volt börtöntöltelék negyvenhetek adták három fő kivételével a minisztereket, miniszterhelyetteseket, államtitkárokat és államtitkár-helyetteseket.

Merész szóhasználatáért a szerzőt akár le is ültethették volna.

Mindamellett az ellenzék „léggyé” való degradálása kettős játék. Aki az írófejedelemséget abban a közegben elfogadta, kénytelen volt mindvégig alakoskodni, megalkudni és visszakozót fújni újra meg újra, ha csak kicsikét is megszaladt a tolla, még ugyanazon a mondaton belül. Az ellenzékiek mint „legyek” enyhén szólva is az éppen uralgó hatalom szája íze szerint való fogalmazás.

Vagy pedig, ez sincs kizárva, a politikától általában látványosan elzárkózó, inkább csak erkölcsi és esztétikai kérdésekkel foglalkozó Gide-Gohur előre látta, hogy a „tébolyvertek” hatalomra kerülésük esetén éppolyan tökkelütötten és önzően fognak uralkodni, mint azok, akik őket leültették, és ezt a sejtését egyetlen jelzős szerkezetbe rejtette.

A „pökött” az általánosan használatos „köpött” népi kiforgatása. Ezzel utalt a szerző a maga libapásztori múltjára, nehogy a kritikusok és az olvasók egyetlen pillanatra is elfeledjék. Plebejusnak akarta magát láttatni a kolai Várdombon hermetikusan elzártan élő szerző az „önbörtönében” (GIGA gege), remélve talán, hogy ezzel több olvasóra tesz szert. Mintha a plebs valaha is, bármely rendszerben is bármit el tudott volna olvasni. Öncsalás ez a „pökött” szó, utólag megállapíthatjuk, de a naiv, kedves, idillien tiszta demokratikus indulat, elismerem, nem hiányzik belőle.

Az ilyesfajta felülről való azonosulási késztetés a „néppel” az elmúlt fél évezred jellegzetes, lelkifurdalásos értelmiségi betegsége, és csak Talizmánia szüntette meg azzal, hogy benne minden polgár nép lett. Nekünk senkivel sem kell azonosulnunk, mi ugyanis mi vagyunk.

A „sallangmentesen” szó ma már megfejthetetlen. A „sallang” egy XV. századi bullában említtetik először, és zsinóros díszítést jelent, valami olyasmit, mint a sujtás. A szerző életében a csuhajok zsinórokkal díszítették az egyenruhának is beillő kabátjukat, valamint a középkori módon elkészíttetett páncélzatukat is, amelyet akkor vettek fel, ha éjszaka verekedni indultak a cigányok vagy az elvtársi ÉBNAMUT tagjai ellen. Talán a csuhajok elleni utalás rejlik e szó mélyén; Gide-Gohur toleráns eszmeiségébe ez belefér.

A „kései Nagy-Ugar”, meg az ironikusan pontosító „gyöngébbek kedvéért Örök Mugarón” (így, „-ia” nélkül, de egy plusz „a”-val) sokszoros blaszfémia. Nem volt kései „Nagy-Ugar” hatalom, mert nem volt korai sem; az „ugar” mindig kicsi. Mugrónia soha nem volt örök, a legkevésbé a szerző korában. Itt az „örök” a mindigvalót jelenti, és nem az Ugarhont korábban is, később is elözönlő szapora, nagyhatalmi népséget; a mondat leírásakor a szerző Sztrambolban sikeresen üzletelő öccse még élt.

Az „áldozó” a szerző évszázadokra visszamenő globálkeresztény hitét hivatott a mondatba belopni; az iróniát a „le” zárójeles irányhatározó teljesíti ki: „leáldozik” ugarul mindaz, ami szükségszerűen elmúlik, méghozzá dicstelenül; a napfényre vonatkoztatva az irónia világmindenségi, vagyis teremtésnyi dimenziót nyer, és az „áldozó” szóval azonnal szöges ellentétbe kerül.

Ezt Zárványi-Üllős professzor nyolcvanhét oldalas mondat-monográfiájában mutatta ki; ezért a tanulmányáért elnyerte az UTA különdíját, majd alelnöki tisztét is megkapta, nem sokkal azelőtt, hogy időskori szerelmi bánatában a hűvös zsermán tengerparton egy villanypóznára felkötötte magát, mert zsermán-frank származású, szeplős, vörös hajú, tejfehér képű, kissé púpos, melletlen és vékony lábú imádottja, egyetemi tanítványa Hummbuggban, negyvenegy évvel volt fiatalabb nála, de súlyosabb baj, hogy tántoríthatatlan leszbikusnak bizonyult.

A „proletár redőzetek álcája” kifejezést nem egészen értem.

Van, aki úgy magyarázza: rongyos, vacak, vasalatlan ruha volt az illető hölgyön, aki azonban ennél többet érdemelt volna.

A szerző a nejét minden egyes művében kötelességszerűen megénekelte. Lehetett valami baja vele eszerint. Házasságban élt Gide-Gohur a második feleségével, vonatkozott hát rá is a házasság barbár jármának minden kínos, megoldhatatlan, embertelen velejárója.

Stella asszony – beszélő név, Gide-Gohur adta neki, a születési anyakönyv szerint Mormányka volt a neve – nem sokat adott a külsejére, mindig minden ruha lógott rajta, még a legszűkebb is, és lelki válságai idején, amelyek sűrűn követték egymást, negyvenkilenc kilóról harminchétre fogyott. Kékessárga bőrű, beesett arcú, ahhoz mérten meglepően nagy, tömpe orrú, nagy fülű, mélyen ülő szemű, eszelős tekintetű hölgy volt Mormányka, seszínű haját hosszúra növesztette és kócosan hagyta, és férjének előadásait rendszeresen azzal zavarta meg, hogy lelkesültségében elájult. Ilyenkor a szónoklatot szüneteltetni kellett. Gide-Gohur előzékenyen megvárta, amíg a feleségét a lelkes befogadók felmossák, és a következő mondatába csak ezután vágott bele, pihegő feleségéhez bájos mosollyal intézve szavait. Mormányka első ilyen ájulatába szeretett bele a szerző halálosan, nem sejtvén, hogy ezek az ájulások aztán a szónoklatait világszerte meg fogják zavarni. Ez a szembetűnő csalárdság talán még jól is esett neki. A nevezetes első ájulás Purizsban, az akkori frankok még éppen globálkeresztény fővárosában történt, ahol az ugar Mormányka egy antikváriumban dolgozott eladóként feketén, és mindenáron frank költő szeretett volna lenni. „Csak frankul ne, csak frankul ne!” – kiabálta neki Nyenye frankul, amikor unokája második, immár végleges feleségét bemutatták neki, aztán hamarosan meghalt.

Mindezt a Gide-Gohur művekről írt tudós kritikákból tudjuk; a kritikusok akkoriban nem a Művet, hanem a Szerzőt, a Szónokot írták, lefetyelték körül, s e nyelvcsapdosásba a Magasztos Szerző családja szükségképpen beletartozott. „Ahol feudalizmus van, ott feudalizmus van”, írta savanyúan minden ilyesmiről maga Gide-Gohur Alamos.

Mormányka khínai, zsappán és hindi rövid verseket utánzó zsermán és frank kétsorosokkal próbálkozott éveken át, ki is adták Gide-Gohur ugar fordításában a verseit a férjére való tekintettel, aki, érzékeny ember lévén, valószínűleg a hátbőrével érezte, mit is vélnek nejének költészetéről a hízelgők.

Mormányka, azaz Stella asszony kivételes képzőművészeti tehetsége az általam elemezni próbált gide-gohuri mondat megszülése után bontakozott csak ki váratlanul és viharos gyorsasággal; úgy látszik, a gyakori testsúlycsökkenés nála agykéreg-növekedéssel és -barázdálódással járt; mint ma már tudjuk, ritkán, de van ilyen: az agy váratlanul újabb fejlődésnek lódul neki, és az anyagot a többi testszövetből vonja el. Stella asszony színes rézmetszetei túlélték férje regényeit, és ma a kolakmenci Örök Néprajzi Múzeumban láthatók mint örök mesterművek, noha Stella asszony nem örök, hanem rommakák és dél-szlév vért hordozott ugar ereiben.

Talizmániában két szépséges rézmetszete is megvan Honnan Elva – vagy Hűthött Hümér? – három döbbenetes vázlata mellett, méghozzá a legnagyobb értékeket őrző USCT-letétben.

Mormányka egyik nálunk lévő metszetén élénkzöld, burjánzó kígyóuborka és szerény, vékonyka piros paprika fekszik egymás mellett, egymást szinte simogatva egy egyszerű, fekete-fehér kockás terítőn – ez korai mű lehet. A másikon két megtépázott, sárguló falevél hull alá egymáshoz közel, de egymást nem érintve, decensen és öntudatosan egy zöldesbarna, rémséges, szinte vartyogó háttér előtt – ez már a házaspár visszavonulása után készülhetett, nem sokkal a tűzhaláluk előtt.

Számomra azonban a „redőzetek” szó okozza az igazi problémát.

Redőzete az ugar nyelvben lehet függönynek, ásványnak, szőnyegnek és papi stólának, sőt krinolinnak is, de köznapi ruhának csak „redői” vannak. Az „álca” szó inkább érthető: átmeneti hernyói létet jelent, a pillangóvá válás előzetesét. Vagyis: az írófeleség a férj szerint a testtömegének csökkenése hatására fel fog lebbenni, fel fog szárnyalni a légbe. (Képzőművészeti alkotásaiban ez hamarosan meg is történt.) Minthogy Gide-Gohur Alamos a lélekvándorlásban csak korlátozottan hitt – kövek esetében fogadta el, akkor is csak félig, lásd híres mondatát, amely a temetők kitelepítése, a síremlékek vándorlása ellen irányult: „Kővé vál az élő, a kő élővé nem vál” –, ez lírai szerelmi vallomásnak számít.

A „női nemiség királynéi kacsója” ismét bonyolult képződmény.

A „királyné”-ban benne van, hogy a szerző a király (az ugarban megkülönböztetik a királynőt, aki uralkodik, és a királynét, aki az uralkodó felesége, de közjogi méltósága nincs). Felesége tehát csak az ő révén királyné. Ez nem irónia, hanem hímdisznóság a mi szigorú fogalmaink szerint, különösen akkor, ha Stella asszony már rajzol, és férje a nej váratlanul kibontakozó tehetségétől megriad. A „királynői kacsó” lett volna az etikus fogalmazás, nem pedig a „királynéi”. A „kacsó” a kéz archaikus megfelelője, de a „kancsóval” hangászatilag rokonságban áll, s a bögrét ismét beidézi költőileg.

A „szellemtelen tárgy füle” lényegi, filozófiai meghatározás: mások számára egy bögre nem jelent semmit, a költő számára viszont azzá lényegül, ami az az élő, aki megfogja. Vagyis a szellemtelen tárgy a megfogás folytán királyi lesz. Az út a következő: Királyi Szerző – Királyi Feleség – Királyi Bögre.

A bögrének az ugarban mind a mai napig nem fogantyúja van, hanem füle. Ez visszautal arra a pogány ugar szokásra, hogy az elítéltet a karóba húzáskor nem a karjainál ragadták meg, hanem a két fülénél fogva, hogy már az is fájjon. Ugar képzet szerint tehát a bögrének fáj, ha isznak belőle. Ezt a kedves, résztvevő animizmust idézi fel a szerző mély beleérzéssel, a mi Talizmán felfogásunk szerint helyesen. Ennek a hosszú mondatnak talán ez az igazi közlendője a mi számunkra; kár, hogy nehezen érthető.

Az „úgyis mint veres farkot” rendkívül bonyolult.

A „vörös farok” azoknak az ellenzéki jobboldali komorírók által elkövetett, nagyszabásúlag önhazug drámai és prózai műveknek a végén állt, melyek a hivatalosan hazug baloldali ideológiát voltak hivatva optimistán közvetíteni.

Gide-Gohur Alamos azonban „veres farkot” mond, s ez önmagában ironikus. Az ugarban a „vörös” a szín, „a veres” pedig ugyanaz a szín, de a „vérrel” feltűnőbben rokon. Talán így utalt a szerző arra, hogy Ugarhonban minden kicsi eszmei különbözőség hagyományosan vért kívánt. A „farok” ugyanakkor péniszt is jelent, s a bögre fülének önmagába visszatérő péniszhez való hasonlítása – pont akkor, amikor az Irodalom Királyától átszellemített tárgyat megragadja a csak a férje révén királynéi feleség – nyílt utalás arra, hogy a bögre, csakúgy, mint a szerzői férj, lottyadt, és életre kell dörzsölni.

Az akkori politikai viszonyokat tekintve ez a mondat lázadás. Azt jelenti, hogy senki sem él, mindenki csak löttyed, lottyad, ványad, senyved, roggyan, roppan, kushad, mert olyan a társadalom, hogy az egyén mást nem tehet, s nincsen egyéb remény, mint a szerelmes asszony törődése.

Biztos, hogy ezt így is fogták fel akkoriban az ugarok, mert a Legszebb ugar szerelmes mondatok című, egyébként kommersz és giccses gyűjteményben mindenféle sunyi pornográf mondatok mellett ez a mondat is szerepel, noha szexuális lényege csak ötödik-hatodik nekifutásra derül ki. Egy értelmiségi ugar család lakásában Kolakmenc külvárosában láttam olyan falvédőt, amelyre éppen ezt a Gide-Gohur-mondatot hímezték fel körkörösen egy holdfényben álló szarvas és őz köré. Bögre a falvédőn nem volt.

Két hónap alatt ennyire jutottam a megfejtésben.

Zárványi-Üllős egyik Gide-Gohur-elemzéséből idézek egy passzust tanulságképpen, hogyan is írtak akkoriban az úgynevezett szaktudósok irodalmi művekről. Gyáván írtak, természetesen, és érthetetlenül, nehogy bármelyik szavukba bármelyik hatalom bele tudjon kötni.

 

A gide-gohurizmusok alanyiságának voltaképpeni tárgyisága nemcsak tárgyilagosságot, hanem egyúttal visszavonásszerű alanyiságot is jelent: a textus, mint a kontextus létbeni valója, igazából a percipiális mező létesítésének elsőrendű felszólító módjával bír, a másodrendű kijelentés pedig, mint mögöttes tartalom, tartamiságát tekintve, vagyis időben, sem előttiséggel, sem utánisággal, a képződmény-ellipszist tekintve pedig sem előzményiséggel, sem utózmányisággal nem óhajt a pillanat része lenni, úgyis mint origó.

 

Nem leltem olyan ugar értelmiségire Kolakmencen, aki ebből egy kukkot is értett volna.

Amiért ekkora teret szenteltem ennek az írónak, akit mi már nem értünk, és akinek Zsonna feltehetőleg egyetlen sorát sem olvasta: Gide-Gohur egyetlen sort sem írt Zsonnáról soha.

Gide-Gohur, aki huszonkét évvel volt idősebb Szent Zsonnánál, és évtizedekkel élte túl, nem nyilatkozott róla soha. A legnagyobb ugar botrányról az akkoriban legnagyobbnak tartott ugar író hallgatott.

Ezzel egyedül áll ugar írótársai között, akik mindmegannyian kötelességüknek érezték, hogy a háromvulvájú honfitársnőről ilyen-olyan nyilatkozatokat tegyenek.

Nem csak ugar írók nyilatkoztak róla persze: az Amerikába emigrált Nohoobel-díjas, blatvák származású Melasz Csevasz Delovan, a nagy költő Zsonna punciiról írott hatalmas verse, Az égő csipkebokor sebei világsikert aratott, ugarra négyen is azonnal lefordították, noha igen nehéz mű. Ez a vers a mai napig könnyen hozzáférhető, s mert világnyelven született, a fordításával sem kell bíbelődnöm.

Úgy vélem, Gide-Gohurnak volt oka a hallgatásra. Ő volt a Szellemi Király, felesége a Szellemi Királyné, legalábbis ő így hitte, mert így akarta hinni – és akkor váratlanul megjelenik a testi-lelki-szellemi Királynő, akit nem ő kent fel azzá. Kellemetlen helyzetbe került a „haladó konzervatív ugarság” szellemi vezére. Zsonnáról nem akart blaszfém paródiát írni, tudnia kellett, hogy irdatlan disznóságot művelnek vele – de dicsőíteni, vagy legalább védeni sem volt bátorsága. Úgy tett, mintha nem is létezne.

Nem tudom elfogadni azon irodalomtörténészek álláspontját, akik szerint Gide-Gohur arisztokratizmusában – vagy éppenséggel plebejus mivolta miatt – nem olvasott újságot és nem nézett kommunikátort, és ezért a Zsonna-botrányról nem is értesült. Azokban a napokban és hetekben is publikált esszéket mind a Farokban, mind más lapokban, és ép ésszel nem képzelhető, hogy legalább a saját írásait ne olvasta volna el nyomtatásban. Minden lap, minden folyóirat, minden újság megvolt a privát archívumában, amelyben publikált, mint ezt az utolsó házába látogatók feljegyezték. Ezek is elégtek ugyan persze, de egykori meglétükből arra kell következtetnem, hogy Gide-Gohur e lapok forgatása közben, amíg a saját szövegéhez ért, legalább a vastagon szedett, kiabáló címszavak révén óhatatlanul észlelte a Zsonna-botrány híreit.

A Zsonnáról írott legjobb paródiát történetesen az az író írta meg Három Pitt és három Sa címmel, aki a két pluszvulva ötletét egyáltalán kitalálta. Talán sajnálta, hogy az ötletét ellopták tőle, bár nem biztos, hogy a lopás tényéről egyáltalán értesült. Talán fájt neki, hogy nem ő keres nagy pénzt a háromvulvájú lánnyal, hanem mások (bár erre sincs bizonyíték, és nem úgy fest, hogy a pénz különösebben érdekelte volna).

Ez a Három Pitt és három Sa című írás sajnos kizárólag a művelt kortársak vélekedése szerint volt a legjobb, mert a mi korunkba egyetlen példánya sem került át. Lehetséges, hogy a hatalom a szerző által kiadott vékony kis kötet minden példányát elkoboztatta és bezúzatta. Ez lenne a hősi változat. A kevésbé hősi az, hogy mind a vásárlók, mind a könyvtárak egyaránt kidobták előbb-utóbb valamelyik politikai tisztogatáskor, vagy, és ez még prózaibb, költözéskor vagy beázáskor. A szerző saját kiadásban adta ki a művét, a kolakmenci kiadóknál tehát hiába házalt vele. Lehetett valami forradalmian pimasz a műben, ha ennyire nyomtalanul törölték az ugar emlékezetből.

Egyetlen adatot tudunk róla biztosan: a mű szövegében mindvégig a „pittsa” szó szerepel a vulva ugar megfelelőjeként, így, régiesen, két „t”-vel, hogy hat betűből álljon, mert a hatalom az „ötbetűs” szavak használatát betiltotta.

Az akkori legfőbb ugar irodalmi potentát, Gide-Gohur Alamos, nem nyilvánított tehát véleményt Bísztő Zsonnáról soha.

Van azonban ebben valami megnyerő bölcsesség is, ha a korabeli életet nem kívülről, immár Szent Zsonna perspektívájából, a számunkra, Talizmánok számára egyetlen lehetséges nézőpontból, hanem – történészként – belülről tekintjük.

Gide-Gohur egész életét és teljes életművét a tragikum elkerülésének szentelte. Soha a műveiben konfliktust – emberek közötti megoldhatatlan ellentétet – nem ábrázolt. Nem szólott saját gyermekkori kínos tapasztalatairól. Nem ábrázolt magán kívül senkit. Nem tanúsított szociális érzékenységet, holott a legnyomorultabbak között nőtt fel. Nem szólt nyilvánvalóan kellemetlen első házasságáról. Uborkaként idillnek állította be második házasságát a piros paprikával, a bármely pillanatban robbanni vagy elájulni kész Stella-Mormánykával. (Más vélekedések szerint ő volt a picike piros paprika, a nagy női uborkával szemben; Stella asszony így gúnyolódott volna a férjén, mondják ezek a műtörténészek; én ezt arról az apróka nőről nem hiszem.) Gide-Gohur az embereket programszerűen „élni segíteni” szerette volna, mint többször is leírta, és nem bízott a lelki erejükben annyira, hogy megoldhatatlan, súlyos bajaikkal szembesítse őket.

Ezért is imádták az ugar olvasók. Ők sem akartak szembesülni semmi olyasmivel, amit nem tudtak megoldani, és nem tudtak megoldani semmit: az élet legegyszerűbb feladványaival is tanácstalanul álltak szemben.

Ennyire humánus, derék, szép program birtokában Zsonnáról csak hallgatni lehet.

Gide-Gohur aztán egyik percről a másikra kiment a divatból. A murmurmur Testesültek Könyvében hatvanhét Gide-Gohur található, de a születési és halálozási adatok megbízhatatlanok. Az akkori számítógépes programok az azonos nevű, bár eltérő korokban élt Gide-Gohurok láttán megzavarodtak, így nem tudjuk, kik voltak közülük az író gyermekei. (Gyermekeiről az írásaiban ritkán szólt, két vagy három gyereke lehetett.)

Az író elszegényedett, könyveit többé nem adták ki, egyik évről a másikra megfeledkeztek róla. Nem a következő irodalmi király váltotta le, bár lett olyan, persze, Kamonnya Pirta, akiről már szóltam, hanem az történt, hogy az emberek totálisan felhagytak az olvasással, még szónoklatot sem hallgattak meg többé gyáván és közönyösen. Bezárkóztak, fülüket és szemüket becsukták, tökéletesen meg akartak feledkezni magukról, az előzményeikről, a rájuk és utódaikra váró borzasztó jövőről, mindenről, és várták a katasztrófát. Be is következett nemsokára.

Kamonnya Pirta, a „zseni lyukában” Gide-Gohurt követő akarnok („akaríró”, ahogy GIGA elnevezte) hiába tiltatta be a 21 évnél fiatalabb és 50 évnél idősebb írókat: a köztük lévő évjáratok szerzőit sem olvasta többé senki. Az olvasók, nem olvasván immár semmit, az irodalmat mint az emlékezetet magát tiltották be teljesen. Az eszméletlenséget választották, behódoltak az Elsötétülésnek, amely enélkül az önmegadás nélkül ennyire hosszú korszakká nem is válhatott volna.

Nem speciálisan ugar fejlemény ez, ugyanez történt akkoriban az egész fejlettnek nevezett világban.

Gide-Gohur időnként még megfordult Venniában és Zsermániában, ahol számos rokona élt, és vagy ő pumpolta meg őket, vagy azok őt, majd visszahúzódott a Puna egyik holtágában épített, afrikai AIDS-es szúnyogokban bővelkedő nyári lakába, amelyet saját kezűleg téliesített, és ősugar módon vegyes tüzelésű kályhát épített bele, amelynek a tetején főzni is lehetett. Felesége, aki soha nem főzött, mindvégig vele volt és szenvedélyesen rajzolt. A faluban nem tudták, kik azok az idős, szerény, répauborkán és szójakáposztán élő szótlan és sótlan emberek, akik mindössze egyetlen kecskét tartanak (a Gidéék vére eszerint csökevényesen ugyan, de kiütközött az íróból élete végére), és még puhakutyájuk sincs.

Egy középkorú komorírót gyanúsítottak azzal, hogy ő gyújtotta fel a kis házat bosszúból, amiért sok évvel korábban az ő kéziratait nem adták ki, Gide-Gohur könyveit viszont igen. Értelmetlen tett volt, akkor már Gide-Gohurt sem olvasták.

A gyújtogató a vallatáskor egyetlen szóval sem állította, hogy Gide-Gohur neki személyesen és szándékosan valaha ártott volna. Nem tudjuk, mi lett ezzel a tébolyulttal, aki, néhány fennmaradt írása tanúsítja, nem volt képes egy épkézláb ugar mondatot összehozni. Talán a komorírók sötét összeesküvésének volt a végrehajtója, akik aztán kimentették az igazságszolgáltatás karmaiból, ítélet ugyanis az ügyben nem született.

Gide-Gohur, aki önmitizáló műveiben tudatosan kerülte a tragikumot, hogy magát és a közönségét élni segítse, a kis házban lelte tűzhalálát hűséges társával, a műveiben „tüzes menyecskének” aposztrofált feleségével, a királynéval együtt, akinek a vázlatai odaégtek, de a rézmetszetei megmaradtak.

Nehéz ellenállnom annak a sejtésnek, hogy Szent Zsonna történetében van valami végzetes. Aki csak kapcsolatba került vele, mind-mind csúnya véget ért. Különös játéka a Teremtőnek, aki mindent lát és minden véletlent akar, hogy még az is csúnya véget ért, aki Zsonnáról mindvégig, következetesen hallgatott.

A korszak legnagyobb költőjének, a „mocskos szájú” Villa Farkónak a műveit azonban Zsonna igen nagy valószínűséggel ismerte. Azokat olvasnia sem kellett, dalolták az iskolatársai eleget.

A középiskolákban és az egyetemeken ezrével kobozták el Villa Farkó verseinek kéziratos, másolt kópiáit. Költészetéről és hihetetlen népszerűségéről sok jó könyvet írtak, újabban Talizmán szerzők is rávetették magukat.

Betiltani a hatalom nem tudta, versei ugyanis az idő tájt nem jelentek meg sem könyv alakban, sem a hálón, így sem bezúzni, sem levenni nem lehetett. A kéziratok elkobzása nem segített, a Villa Farkó-verseket az olvasók könnyen memorizálták és szájhagyomány útján terjeszették. Tudunk róla, hogy Ledérvárrhy Kólika a Villa Farkó-verseket áttette süketnéma jelbeszédre, és a felvételeket, amelyeken bronzbarnára sülve, lenge, törtfehér muszlin- és selyemruhában ő mutogatott, a hatalomnak újra meg újra el kellett koboztatnia. Ilyen felvétel sajnos nem maradt fenn; Mizeri nem említi, talán féltékenységből. Leírások alapján elképzelhető, hogyan mutogatta el a fiatal, szép nő a hosszú végtagjaival a nemi disznóságokat, amelyek a Villa Farkó-versek megbízható szemantikai alapját képezik, a fiatal, nemiségére éppen ébredező ugar lakosság egészét – magát a reménybeli ugar jövőt – megcélozva.

A hatalom csak annyit tehetett, hogy hivatalosan úgy tett, mintha ilyen nevű költő nem is létezne. Ez a „szellemi katakombaszál”, ahogy maga Villa Farkó fogalmaz, volt a művészet egyetlen lehetséges termékeny álláspontja abban a világban.

Villa Farkó pikáns versei többnyire Villon Nagy Testamentumának balladaformáját imitálják; kivételképpen persze szonettet és még ritkábban terzinát is használt, sőt egyetlenegyszer ütemes verselést is.

Villa Farkó egyetlen kötetének a címe Pestamentum: Ugarhonban abban az évben szedte első áldozatait sok évszázad kihagyás után a feltámadott és minden szerre rezisztens pestis, amikor Villa Farkó versei feltűntek a szellem föld alá szorult odvaiban (két évvel Zsonna kiválasztása és első műtéte előtt). Villa Farkó ködös életrajza a Pestamentumba van rejtve, s miután ilyen nevű polgár az ugar dokumentumokban nem szerepel, legalább az biztos, hogy a név álnév, s maga a szerző is költött személy. Nem tudjuk biztosan, hányan és kik rejtőztek mögötte. A Pestamentum-kötet az évek során tovább bővült, körülbelül tíz évig volt termékeny az e néven nem publikáló, költői fantáziájú csoport, vagyis Zsonna halála után még hét évig írták valakik e verseket.

Számos egyértelmű utalás szerint Hűthött Hümér kolakmenci géntudós és szobrász írta a Villa Farkó-verseknek legalább egy részét; Vonna Bollog erről nem szól semmit (lásd később). Feltűnő, hogy Hűthött Hümér tanszékén a kiváló költő, Tudory Déridő tanított állatpszichológiát, amíg a tanszékvezetőt le nem csukták, s hogy óráit Vonna Bollog lelkesen látogatta (lásd később). Hogy Tudory is írt volna Villa Farkó-verseket, azt igen sokan vélelmezik. Vonna Bollog neve is felmerült már jó párszor. Hátborzongató lenne, ha az álnéven Villa Farkó-verseket szerző Vonna Bollog olyan madarat vett volna feleségül Höllén, aki az ő verseit is olvasta és szerette, de erről házasságkötésük alkalmával, idő hiányában, nem jut eszükbe eszmét cserélni (lásd később).

A Villa Farkó-versek abban az évben kezdtek közszájon terjedni (publikálni egészen az örök megszállásig nem publikálták őket, amikor a szájhagyományban élő verseket a lelkes olvasók, ugarságuk utolsó mentsváraként, végre lejegyezték), amikor nemcsak a pestis éledt fel, hanem az a feltételezés is napvilágot látott, hogy François Villon nem élő személy volt, hanem a középkori párizsi egyetem tanárainak és diákjainak közös csínye, s hogy a Villon-versek mindegyike szerepjáték. Nem lévén járatos a frank kultúrtörténetben, nem tudom, e feltételezésről azóta hogyan vélekednek. Shakespeare szonettjeiről azóta bebizonyították, hogy egyetlenegy kivételével, amelybe a felesége nevét rejtette, az összes többi megrendelésre készült játék, és semmi közük a szerző élményeihez.

El tudok képzelni Kolakmencen olyan, a hatalom által időlegesen éppen nem háborgatott, politikailag semlegesnek látszó XXI. századi géntudományi tanszéket, ahol a tanszékvezetőt, a tanárokat és a diákok legjobbjait nem a tudomány, hanem a közös költői tevékenység tartja össze, ám erről az összeesküvésről soha nem beszélnek, és a szerzőséget a besúgók soha nem tudják rájuk bizonyítani, mert ők némán, a műholdak által elérhetetlen kisszobákban, pincékben, kocsmák mélyén körmölik a verseiket kézzel.

Villa Farkó szabadszájú, malackodó, mindig a párosodás formáival játszó, az aktuális ugar hatalomnak kellemetlenül odamondogató, antisoviniszta, durván viccelődő vagy finoman ironizáló, mindazonáltal tragikusan mély verseit könyvemben csak ritkán idézem, részben mert nálunk is közismertek, részben, mert Zsonnáról, Gide-Gohur Alamoshoz hasonlóan, ő sem írt semmit. Világnyelvi fordítása hivatalosan nincs, bár magam találkoztam Villa Farkó-versek világnyelvi fordításaival Talizmániában itt-ott, igaz, mindig csak élőszóban vagy dalban. (A Talizmán kutatóknak kötelességük lenne foglalkozni azzal, miért és hogyan jelent meg nálunk, a világ eddigi legszabadabb államában a szóbeliség mint hagyomány; magam e fejleménynek nem tudok örülni.)

Villa Farkó az egyetlen korabeli ugar szellem, akinek a művei Zsonnát elérhették, már csak azért is, mert a verseit egyszerű dallamokra lehetett énekelni monoton, siránkozó, mindenki által bármely primitív hangszeren könnyen intonálható tonika-domináns-szubdomináns hármashangzatok kíséretében.

Ezt a rövid áttekintést egy fontos botrány ismertetésével kell zárnom.

Nem valószínű, hogy maga Zsonna a korszak e legnagyobb ugar kulturális botrányáról hallott volna valaha: nem olyan családi és iskolai közegben mozgott ő, amelynek az úgynevezett „magas kultúra” bármit is jelentett volna. Minthogy azonban ez a botrány alig előzte meg az ő első műtétének botrányát, és ekképpen külsődlegesen, merőben egymásutániságuk okán, e két botrány összefügg, mégiscsak szükséges foglalkoznom vele, mert Ugarhon akkori sajátságos szellemi állapotába kínál betekintést, és valamennyire Zsonna későbbi sorsát is meghatározta.

Különös botrány ez, mert nem ugar mű váltotta ki, hanem Homérosz Iliásza.

Az Iliászt évszázadok óta nem olvasta senki sem Ugarhonban, sem másutt.

A XXI. század elején a kitűnő britt író, Suelmuen Pashdow készített belőle egy regényesített, prózában írt változatot. A Würnemondéban székelő európai kulturális bizottság „Tudatformálási Főrészlegének Regényfejlesztési Csoportja”, amely minden nem populáris, tehát úgynevezett „magas művészi ambíciójú” kéziratot bekért, hogy esetleg támogatásban részesíthesse, a Homérosz alakjait és az Iliász cselekményét szorosan követő, de akkori eleven, gazdag britt nyelven megírt regényt elutasította három lektor egybehangzó véleményét összegezve (egyikük zsermán, másikuk frank, a harmadik tallián volt), mondván, hogy, idézem: „A cselekmény zavaros, terjengős, emészthetetlen, követhetetlen, túl sok benne a mellékszereplő, főhős valójában nincs is. A jellemek nem fejlődnek, nincs benne egyetlenegy egészséges ágyjelenet sem, nem szól a család szentségéről és az emberiség csodálatos alkotó tehetségéről és genetikai, valamint lelki egységéről. Az egész mű eszmeisége tűrhetetlen, mert az ember önmagának való kiszolgáltatottságát, elvakultságát, hatalommániáját, szexuális fertőjét, csalárd hitekbe való eszetlen belemerülését, vérszomját, falánkságát, pénzimádatát, bűnös kéjvágyát és immanensnek beállított hülyeségét dicsőíti.”

Azt a motívumot, hogy a görögök egy hatalmas faló belsejébe rejtőzve jutnak be Trójába, hihetetlennek és hiteltelennek minősítették, és azt javasolták a jó nevű szerzőnek, hogy a görög harcosok állatbőrbe bújva szivárogjanak be Trójába egyenként, s eközben a trójaiakat egyenként kedveljék is meg, hogy így a regény végére kitörhessen a béke.

Heléna testi-lelki szépségének leírására legalább húsz oldalt javasoltak. Menelaosz öregségét és Párisz fiatalságát javasolták kiemelni és kidolgozni lelkileg és nemzéstechnikailag. Troilus és Cressida erkölcstelen, undorító motívumát elhagyásra ítélték. A ravasz Odüsszeuszt szintén kidobásra ítélték, mert „az emberiséget nem lehet pozitív ideákat hordozó alakok nélkülözésére kényszeríteni”. Kasszandra alakját minősítették a leginkább képtelennek, és azt ajánlották, hogy e nyilvánvalóan kielégítetlen jósnő először a leszbikusság magasztos eszméjében és finom gyakorlatában keressen menedéket, írjon gyönyörű szapphói verseket egy ifjú, ártatlan görög leányhoz, akit a várfokon állva lát, és szeret meg szenvedélyesen, majd annak véletlen, tragikus halála után szegődjön Akhilleusz sarkába, ne tágítson mellőle, menjen férjhez hozzá, és szüljön neki legalább két fiút. Patrokloszt, akit Akhilleusz férfiszerelemmel szeret, kihagyásra javasolták, a homoerotikus vonallal együtt, hiszen az Kasszandránál úgyis jelezve lesz. A regény támogatásának feltételéül szabták végül, hogy a görögök és a trójaiak a döntő roham előtt béküljenek ki az Egyesült Európára jellemző testvériség jegyében, vezessék be a görögök és a trójaiak közös pénzét, és Trója maradjon épen.

Miután nem akadt egyetlen kiadó sem az akkori világon, amely a teljes költség odaítélése híján, a saját rizikójára egy több száz oldalas, művészi kvalitású regényt kiadott volna, Pashdow regénye nem jelent meg soha, kézirata elveszett, ránk csak az elutasító lektori jelentés maradt.

Ekkor hagyott fel a korábban sikeres és eredeti regények révén hírnevet szerzett Suelmuen Pashdow az írással, ekkor, ötvennégy évesen kezdett zongorázni, s lett belőle a szintetizátor utolérhetetlen mestere hetvennyolc éves korára; akkor aztán meg is halt.

Az Iliász ugar fordítása jónak mondható, bár tele van archaikus nyelvi formákkal, mert még a XX. század közepén készült: egy ógörög filológus, Dömenyan Nyikló a nagy mű ugarításával vesződve vészelte át nyolc kínos börtönévét, amit fiatalkorú lányok állítólagos megrontásáért kapott. Fogsága, saját szavai szerint, emiatt nem is volt annyira kínos, sőt a szabadságot élte meg a börtönben azáltal, hogy Homéroszt fordíthatta teljes nyugalomban. Szabadon engedése után Állami Díjat kapott érte, amit elivott és elkártyázott. A rengeteg szaladgálással és ügyintézéssel, a lakhatása, élelmezése, ruházkodása, helyváltoztatása biztosításával, valamint a kiskorú nők hajkurászásával járó szabadságot nem bírta, sem alkotni, sem fordítani nem maradt többé ideje és energiája, úgyhogy mindenre rezisztens tüdőbajban gyorsan elhalálozott. Később senki sem kísérletezett a mű újrafordításával, mert az egyre sovinisztább nyugat-balkáni közegben több ezer éves klasszikusok fordítására nem áldoztak pénzt: az ilyen művekben nem nyílt tere az aktuális nemzeti alapú uszításnak.

Kötelező olvasmánynak minősítették az Iliászt persze Ugarhon középiskoláiban, mint Nyugaton is mindenütt, de akkor már senki el nem olvasta, és a tanárok bizonyára zavarba jöttek volna, ha valamely tanítványuk végigolvassa, mert ők maguk sem ismerték, legföljebb a Harminchárom híres mű című gyűjtemény tíz és fél oldalas összefoglalóját olvasták, és már attól boldogak lettek, ha ebből a tanítványok átfutottak egy-két oldalt. Egyetemi felvételi vizsgákon sem volt ebből három oldalnál több a követelmény.

Mégis akadt néhány ódivatúan, megrögzötten művelt ugar olvasója e fordításnak, közöttük egy fiatal dramaturg, Homováj Kurnoly, és egy középkorú, közepes rendező, As-Linnyer Putruha. Kolakmenc egyik ideiglenes nyári színházában az Iliászból készült színpadi művet vegyes kvalitású színészek bevonásával bemutatták; néző kevés volt, mert az előadás öt és fél órán át tartott, sőt ezenfelül is rendkívül unalmasra sikeredett a korabeli színikritikák szerint. Normális körülmények között az előadás eltűnt volna a süllyesztőben, ha a kormánypárti Központi Eszmei Fejlesztési Csoportból (KEFECS) meg nem nézi néhány szorgos ember. Feltehetőleg nem a saját akaratukból ásítozták végig az előadást, ki voltak rendelve.

Ők, a dolgukat éberen végezni akarván, felneszeltek: az Iliász színpadi változatában a nem sokkal korábbi, ugar szempontból dicstelen, súlyos terület- és emberveszteséggel végződött cigány háborúra való nemzetáruló célzásokat véltek fölfedezni, az előadást följelentették, aminek következtében a produkciót, amelyet addig tökéletes rendben, teljes érdektelenségben, tátongó széksorok előtt játszottak, az utolsó előtti előadás előtt betiltották.

Azonnal híre ment a szinte senki által nem látott előadásnak.

Az ellenzék tiltakozott, a színművészeti dolgozók szakszervezete szintén tiltakozott, elmaradt egy nagy mű két utolsó előadása, több mint ezer szék maradt üresen, micsoda önkény! „Kik ezek a betiltók?” – kérdezték a legnépszerűbb ugar sztárok, „korábban sose hallottunk róluk”; „egyébként igazuk van”, tették hozzá álságosan és gyáván; az előadást egyikük se látta, nem volt divatban, hogy színészek a kartársaik előadását megnézzék.

A taxisofőrök és a mozdonyvezetők az Iliász betiltására való hivatkozással váratlanul megtagadták a munkát, amin a sajtó nem győzött álmélkodni. Az egyetemi tanárok, noha nyár volt és ők szabadságon voltak – ebben az időszakban szokták az ő pótlékaikat megnyirbálni – egészen váratlanul szintén tiltakoztak. Ez volt az első eset az ezerkétszáz éves ugar történelemben, hogy ötnél több egyetemi tanár valamely ügyben összefogott.

A kormány a Kolakmenc egyik közparkjában felállított ideiglenes sátrat erőszakkal lebontatta, erről fényképes riportok jelentek meg, és nyilatkozott a félkezű parkőr is, a cigány háború rokkantja, aki a dolgot helytelenítette. A parkőrt másnap elcsapták, mire az egészségügyi dolgozók is sztrájkba léptek. Az ugar sajtó, kormánypárti és ellenzéki egyaránt, még inkább álmélkodott. A dramaturgot gyorshajtás miatt két napra lecsukták, szabadulásakor a börtönkapu előtt újságírók százai várták. (Szegény zseniális Andrew Body, ilyesmire hiába vágyakozott.) A parkőrt a Veteránok Szövetségének követelésére sem vették vissza az állásába, az addig következetesen kormánypárti Veteránok Szövetsége erre közgyűjtést kezdeményezett, ami kormányellenes gesztus volt, és a parkőr váratlanul kétszobás lakáshoz jutott. (Két évvel későbbi hír szerint a lakbért nem tudta fizetni és egy sufniba költözött, de akkor ebből már nem lett ügy. A parkőr további sorsát sajnos nem tudtam nyomon követni, pedig történetíró példaképem, Bonnefort Inbras Evelynson bizonyosan megtette volna.)

A rendező, As-Linnyer Putruha, gyáván önkritikát gyakorolt, eleinte az átdolgozást minősítette művészi tévedésnek, később magát Homéroszt is tehetségtelen fráternek nevezte. Erre aztán végleg elszabadult a pokol, általános sztrájk tört ki, amit a karhatalom erői alig bírtak leverni. Nyolc halálos áldozatról adtak hírt a kormánypárti lapok, amit, hogy az áldozatok tényleges számát megkapjuk, a korban általánosan elfogadott, ugarul kissé nehézkesen „igazügyi segédtényező” kifejezéssel illetett szorzó révén (világnyelven egyszerűen „truth indicator”) hattal kell megtöbbszörözni.

Akkora lett az érdeklődés Homérosz iránt, hogy két vidéki könyvtárat is felgyújtottak, mert az Iliász ki volt kölcsönözve, és a kérvényezők nem kaphatták azonnal kézhez. Erre az Iliász ugar fordításának forgalmazását, kölcsönzését és a hálóról való lehívását betiltották, sőt a szlák és rommakák példányokat is egy központi archívumba kérették, amire az EEE rendkívül kedvezőtlenül reagált, és leállíttatta az ugarhoni védgátak erősítéséhez jóváhagyott kölcsön folyósítását. A kölcsön folyósítása másfél éven át szünetelt, ezalatt Ugarhon szikes vidékeinek hatvan százalékán vált visszafordíthatatlanná az elmocsarasodás.

E váratlanul kitört téboly során világossá vált, hogy Ugarhon lakosságához mérten ugar ógörög filológusból van a legtöbb a világon, és ezek mind elérkezettnek látták az időt, hogy elhanyagolt, szűkös szakterületük fénytelen zugaiból kitörve megnyilvánuljanak. Egyöntetűen dicsérték az előadást, amelyet a betiltás miatt nem láthattak – mindnek épp az utolsó előtti vagy az utolsó előadásra volt jegye állítólag –, és hatalmas tanulmányokban, mi több, rövid interjúkban bizonyították, hogy az Iliász az igazán zseniális mű, szemben a nem is Homérosz, hanem valamelyik gyatra követője által összezagyvált, dekadens Odüsszeiával.

A különbség, nézetük szerint, abban áll, hogy az Iliászban a trójai háború minden egyes résztvevője, akár hős, akár nem, akár férfi, akár nő, akár a háború oka, akár elszenvedője, akár hadakozó fél, akár csak áldozat, akár görög, akár trójai, szóval mind-mind idióta szemét; ennek ábrázolása óriási művészi és filozófiai tett, érveltek, és ehhez képest a leleményes Odüsszeusz csak domesztikált, enyhített, giccses látomás a találékony, furfangos emberről, aki egyszer végre hazaér. Az Odüszszeia gyáva mű, az Iliász bátor. Az Iliász végén mindenki pórul jár, győztesek és legyőzöttek egyaránt, ez a világról való igaz látomás; az Odüsszeia ezzel szemben azt állítja, hogy létezhet olyan ember, aki minden kísértés, minden nélkülözés ellenére hazaér, mert van hazája valahol messze mégis. Nincs hazája az embernek, a haza maga a hazugság, „aki hazát mond, gyilkosságra uszít”, mondták ezek a megátalkodott ugar filológusok. Homérosz, az Iliász halhatatlan szerzője, a mély és tragikus látomás költője, az Odüsszeia írója pedig egy aljas, megalkuvó, a nagy költő nevével visszaélő, nemzedékekkel később élt takony udvari költönc, akit lefizettek.

Számos ugar filológus veszítette el az állását vagy a nyugdíjpótlékát az efféle nézetei miatt.

Az előadást azonnal meghívták a rommakákiai nemzetközi fesztiválra, továbbá meghívták zsermán és frank vendégjátékra is, aminek az ugar művészek nem tehettek eleget, útlevelüket ugyanis, minden indoklás nélkül, bevonták.

A nyugati színikritikusok, akik az előadást nem látták, az „Év produkciója” címmel tüntették ki az ugar Iliászt; a díj átadását az ugar hatóságok megakadályozták, a díjvivőket Ugarhonba nem engedték be. Az egyik zsermán kritikusnő kocsiját a határon apró darabokra szedték, és a fékfolyadékáról megállapították, hogy súlyosan környezetszennyező, ha kifolyik; a kritikusnő azzal védekezett, hogy több százezer hasonló kocsi futkos Ugarhon kátyús útjain, miért épp az ő kocsija szúrt szemet, különben is, semmi jele annak, hogy a fékfolyadékja csöpögne; erre a vámosok a fékhengert a kritikusnő szeme láttára megfúrták, a fékfolyadék kifolyt, és a kritikusnőnek néhány részvevő nyugati turista szerelte össze és tolta vissza a kocsiját Nyugatra. A kritikusnő idegösszeomlást kapott, négy hónapig kezelték, és hat évvel később peren kívüli megegyezés révén nagy összegű kártérítést kapott az ugar államtól, amiből hatfős amatőr társulatot alapított Alantföldön; az alantföldi amatőrök „szextetteket” adtak elő mezítelenül vagy harminc éven át óriási sikerrel, amíg meg nem öregedtek; akkor az egész előadást feltették a hálóra, a „vének pornográfiája” rekeszbe. A ROW hálóján ez az előadás mindmáig megvan, Talizmán kommunikátorral letölthetetlenül; én Sztrambolban néztem egyszer végig undorodva.

Az ugar ógörög filológusok természetesen a cigány háborúban jeleskedő ugar hazafiakról mondtak ki mélységesen lesújtó véleményt, akik hősködésükkel és kegyetlenkedéseikkel hozzájárultak, hogy Ugarhon területének húsz százaléka a cigány állam fennhatósága alá kerüljön, hogy évezredes, gyönyörű ugar városok váljanak az ugar légierő prédájává, és a független Ugarhon erkölcsi, szellemi és lelki állapota a mélypontra zuhanjon. Ennyiben az ugar kormányzat nem tévedett a botrány irányának megítélését illetően.

Mégsem kellett volna a hatalmon lévőknek Homérosz – illetve a dramatizálók – Iliászának nekitámadniuk. Ez komoly politikai hiba volt, és az ugar kormányzatot a nyugati világban ismételten lejáratta.

Vannak olyan vélekedések, miszerint éppen ez volt az ugar kormányzat célja, amely a nyugati erkölcsi felügyeletet kellemetlennek találta, és emiatt a Mély-Balkánhoz akart volna csatlakozni, ahol is a gyilkolászás minden formája meg volt engedve. Én ezt racionálisan indokolhatatlan kombinációnak tartom. Apró, jelentéktelen államocskák vezetőit nem ilyesfajta perspektivikus, stratégiai célok vezérelték, csak az, hogyan maradhatnának hatalmon még egy választási ciklusra legalább.

Nagyon rosszul jött nekik ez a botrány, mert közvetlenül követte az előzőt, a „majomanyák” pénzének elsikkasztását. Emlékeztetőül: ugar nők tízezrei vállalták, hogy kihalófélben lévő majomembriókat fogadnak a méhükbe, de a járandóságukat nem kapták meg. Már ennek az ügynek sem volt jó sajtója a nyugati világban, amelynek aktív befektetéseitől függött az egészében bérrabszolga Ugarhon teljes gazdasági élete.

A cigányok azonnal hasznosítani próbálták az ugar Iliász-botrány erkölcsi tőkéjét: kilenc, cigányul tűrhetően verselő költőjükkel az Iliászt cigányra fordíttatták és színpadi adaptációt készíttettek belőle. Nem számoltak azzal, hogy a szintén balkáni höröhök az ókori görögök egyedüli örökösének tekintik magukat, s hogy az előreláthatóan gyatra előadás elleni tiltakozásul – kisebb csapatokban beszivárogva a boldogér, rommakák és cigány határon – a bemutatón vérfürdőt rendeznek a színészek és a nézők között. Ez történt azonban, tizenhét színész és nyolc néző halt meg, és még többen váltak nyomorékká. Az EEE a frissen alakult cigány állam érdekében az újabb Iliász-konfliktust nagy nehezen elkente, és mindezért az ugar kormányzatot hibáztatta, amely erről az egyetlen kis mellékbotrányról végképp nem tehetett.

Az Iliász-botrány kitörése a Zsonna-botrányt csak kb. kilenc hónappal előzte meg. Ennek fontos következményei lettek. Csuangthagoun az Iliász-botrányt más tekintetben valóban kiváló könyvében nem említi, nyilván nem is tud róla egyáltalán, emiatt az ugar kormányzat valamennyi ekkori lépését értetlenül, álmélkodva nézi, a „fehérek szokásos disznóságának” tartja, a korabeli ugar kormányzat magatartásának reális elemzésére nem képes.

A majomanya-botrány, az Iliász-botrány és Zsonna botránya úgy függ össze, hogy az ugar vezetők lassan mégiscsak rájöttek: a cigány háború utáni helyzetben bármiféle nemzetközi figyelem csak rosszat tesz nekik, és lehetőleg minden botrányt el kell kerülniük. Az eszméknek – mai szóval az „ideogémáknak” – is volt világpiaci áruk abban az időben, s voltak államok, amelyek az ideogémák piacán jól, mások meg rosszul jártak. Ugarhonnak soha nem volt erénye a hasznot hajtó ideogémák felismerése.

Mindez Zsonna elrejtésében, kiszolgáltatásában és további mártíriumának engedélyezésében fontos, ha nem döntő szerepet játszott.

Amikor az ugar miniszterelnököt, Bombár Zénót „a két hét alatt felnövesztett nő” botrányáról némi késéssel értesítették – neki nem volt ideje a híreket követni –, a miniszterelnök savanyúan mosolygott. Alig csengett le az Iliász-botrány, már megint kitalált az ellenzék a kormány lejáratására valamit. Kiadta az utasítást, hogy egyelőre mindenki tartsa a száját, és az ország legjobb nyomozóját bízzák meg az ügy kivizsgálásával.

A miniszterelnök igazi neve Kiss-Inyov Bambul volt, a cserkészcsapatban viccből felvett névként használta a Bombár Zénót, egy Ugarhonban népszerű gyerekképregény sorozat hősének nevét, amelyet aztán később politikusként is vállalt. Nem volt szerencsés döntés: „Barbár Zérónak” gúnyolták mind az ellenfelei, mind a hívei, noha a névváltoztatás indoka érthető: a „Bambul” név rommakák hangzású, és ilyen névvel az ugarok az általa vezetett pártot soha nem szavazták volna be a hatalomba.

Kiss-Inyov Bambul, vagyis a későbbi Bombár Zénó pártkarriert futott be, mint a tehetségtelen ifjak általában: tisztviselő szülők egy szem gyermekeként már zsenge középiskolás korában csatlakozott az Ugar Ifjak Hazafias Szövetségéhez (ÚJHAS néven gúnyolták sokan), majd a gyönge érettségit követően besorozták, mert egyetemre jutni nem volt esélye. Szerencséje volt, a vámőrséghez került, amely akkoriban a haderő alá volt besorolva, s miután a vámőrségen belül a Hazafias Szövetség ottani sejtjéhez csatlakozott, a cigány háborút a hátországban úszta meg propagandistaként, és soha fegyvert, lövészárkot, vírustámadást, génbombát, nélkülözést, halált nem látott. Hivatalos életrajzaiban később persze a cigányok elleni harc életveszélyes hőstetteit ajándékozták neki. A cigány háborút követő nagy nyomor és kiábrándulás idején a „minőségi Ugarhon” eszméjét hangoztatta, s ezzel az egyik mérsékelten irredenta pártban a szervezőtitkári tisztig vitte. Személyzeti ügyekkel foglalkozván a nála értelmesebbeket kiebrudalta, ezzel az értelmeseket gyűlölő egyszerű párttagok – a hülye zöm – szimpátiáját kivívta, és a demokratikus szavazást megnyerve a párt főtitkára lett. Főtitkárként első dolga volt, hogy saját pártja teljes vezetőségét a rivális, radikálisan irredenta párttal váratlanul kiegyezve pártszabály- és törvényellenesen kirúgta. A kirúgottak beperelték, de hiába, addigra ő lett a két egyesült párt főtitkára, s a válságot követő új kormány miniszterelnöke. Akkor vette fel a Bombár Zénó nevet, és a kolakmenci Dísz téren kereszteltette meg magát újra egyszerre három keresztény vallás főpapjaival. Sok tízezer gyereket vezényeltek a fővárosba vidékről zöld sapkában, fehér trikóban, kék nadrágban, hogy kedvenc képregényük újjászületett hősét, a miniszterelnök-játszótárs bácsit ünnepi himnusszal, népi mondókákkal és nemzeti botostánccal köszöntsék.

Neki sem adtak két hétnél több időt a politikai elemzők, mert kisebbségi kormányt kellett alakítania, ő azonban váratlanul kilépett a saját vadonatúj pártjából és átigazolt az ellenzéki koalícióba, és a parlamenti szavazáskor előző egyesült pártjára – a független képviselők szavazatai miatt, akiket megvásárolt –, döntő vereséget mért. Az alkotmányjogászok hosszas tanácskozás után ezt az eljárást egy véletlen és szerencsétlen alkotmányjogi hézag fennforgása miatt törvényesnek minősítették, vagyis Bombár Zénó az alkotmányjogászokat is megvette.

A rendvédelmi erők fegyelmezetten kivártak, noha sokan, köztük a maradék valóban barázdált ugar agyak is, puccsot reméltek tőlük. Például az egyenméretűre vágott fákban bővelkedő zsermán erdők mélyén hosszú, ősz szakállat eresztő Kobozos Pathúr rímes alexandrinusokban bombázta az ugar rendvédelmi elméket a távolból, hogy térjenek észhez, és puccsolják meg végre azt a lehetetlen Barbár Zérót. A tábornokok és ezredesek azonban nem bírtak rímes alexandrinusokat olvasni. Bombár Zénó a főtiszteket később nem is ítélte halálra, csak előnyugdíjazta őket.

Ezek azok a hónapok, amidőn Bísztő Zsonna az általános iskola nyolcadik osztályát minderről mit sem tudva nagy nehezen elvégzi, és a minderről szintén mit sem tudó nyomorult szülei nemes erőfeszítésének hála, bejut a vacak, de mégiscsak kolai középiskolába, hét végén és hét elején rémes járműveken órákig utazgató kosztos, idegenben alvó, megtűrt, szegény diákként.

Barbár Zérót mindenki megvetette, mindenki gúnyolta, de az övé lett a biztos parlamenti többség, és miniszterelnök maradt négy évig. Uralkodását nyolc évre meghosszabbítani nem sikerült neki sem, és életét, mint az ugar miniszterelnökök 66,4 százaléka három évszázad alatt, száműzetésben folytatott, sok éven át tartó meddő firkálgatással fejezte be. (A fennmaradó 33,6 százalék akasztófán vagy karón végezte, egy töredék kisebbséget – három embert – kivéve, akiket főbe lőttek.)

Belügyminiszterét, Ugronnya Bertyókot a függetlenek közül kellett választania, ez volt az ára, hogy a szavazataikat megkapja.

A korabeli európai, nyugat-balkáni és kelet-európai kisállamokban a miniszterelnök után – vagy éppenséggel előtte – mindenütt az összes titkosszolgálatot felügyelő belügyminiszter volt a legfontosabb ember, akár volt kettejük fölött elnök, király vagy főtitkár, akár nem. Ez annak volt a következménye, hogy abban a korban véletlenül nem akadt vezető nagyhatalom, amely az akaratát teljes mértékben ezekre a kisállamokra akarta vagy tudta volna kényszeríteni. A balkáni kisállamokban élő sok száz millió ember nem volt fontos. Ekkora szabadsággal sem korábban, sem később ezek a kisállamok soha nem rendelkeztek. Minden gazdasági, politikai és eszmei háború belül, vagyis polgárháborúsan zajlott. Zsonna kora a balkáni kisállamok minden előző és minden későbbi korban tapasztalhatónál nagyobb szabadságfokának a korszaka is egyben; ezért éppen a kisállamokban derülhetett ki akkoriban, mire képes a szabadságba dobott, hitetlen és vallástalan ember, hiszen valóban kényszer nélkül, szabadon dönthettek magukról. Ezt a nagyhatalmakban élő alávetettekről nem lehet elmondani. Annál súlyosabb, ami Zsonnával történt.

Az ugar parlamentben az volt az íratlan szabály, hogy ha egy független képviselőt lefizettek, az a többi függetlennek a pénzből egyenlő arányban juttatott. A függetlenek csak 6,7 százalékot jelentettek az ország házában, de gyakran épp az ő szavazataik döntöttek a harminc-negyven százalékot maguknak mondó, egymást olthatatlanul gyűlölő nagy pártok között.

Egyébként is a független képviselők voltak az akkori ugar parlament legnagyobb gazemberei: ők bírták a közvetlen közösségüket terrorizálni annyira, hogy a nagy pártok képviselőivel szemben is megválasszák őket. Az országos pártlistákon indulók gyáván a pártjuk pénzében, a függetlenek a leplezetlen terrorban bíztak.

Nem volt nehéz terrort gyakorolni Ugarhonban helyi szinten. Nem egyszerűen azért, mert pénzért mindenkit meg lehetett venni, mint az akkori világban mindenütt, hanem mert a nyomorult, szegény tömegek sok évszázados tapasztalata az volt, hogy mindig az erőszakos, kíméletlen köztörvényes bűnözők kerülnek hatalomra, tekintet nélkül arra, milyen is a társadalmi berendezkedés. Ezért ha egy semmirekellő, beképzelt, elvadult senkiházi a környékükön megjelent, testületileg járultak elébe hódolva, roppanó gerincükkel földig hajolva, bocsánatáért és jótéteményeiért könyörögve, noha sose látták addig. Egy ilyen erőszakos barom bankhitelből pillanatok alatt megszervezhette a magánhadseregét, s aztán kiskirályként ténykedhetett, amíg meg nem ölték a riválisai, vagy amíg a riválisait maga meg nem ölette. A központi hatalom messze volt és a saját bajaival volt elfoglalva.

Ugronnya Bertyók pályája annyiban rendhagyó, hogy elvadult senkiházivá lassan, fokozatosan, felülről lefelé képezte át magát.

Magasan kvalifikált kolakmenci bértelmiségi családba született egykének, elvégezte a középiskolát és a gazdasági egyetemet, és könyvelőként helyezkedett el. Könyvelt ilyen-olyan vállalatoknál nyolc évig szorgosan és a ranglétrán lassan felfelé haladva, mígnem egyszer elkönyvelte magát, és ezért kirúgták, sőt bíróság elé is állították. Ügyes ügyvéd révén megúszhatta volna, de sajnálta rá a pénzt, és négyhónapos börtönbüntetését inkább leülte. Irodalomtörténész apja öngyilkosságot követett el emiatt, közgazdász anyja megőrült. A börtönben, ahol tizenhat fős cellában tartották fogva, az addig alamuszi, semmilyen ember megváltozott, és mindenre elszánt, elvakult, gyűlölködő emberként szabadult. Először bankrablással kísérletezett, de rajtavesztett; a vizsgálati fogságból mindkét őrét leütve (vagyis lefizetve) megszökött és eltűnt. Akkor tört ki a cigány háború, általános amnesztiát hirdettek, ő ezzel élve jelentkezett az ugar seregbe és káplár lett. A rommakák határra rendelték, ahol cujkát és génkábítót csempészett, emiatt hadbíróság elé állították és felmentették. Hamarosan a hadtáphoz osztották be, ahol a főnökségnek segített a lopásban. A cigány háborút már alezredesként fejezte be. A váratlanul kitört béke a hadügyminisztérium ellátmányi osztályának élén érte. A helyzetet felismerve a békében is tovább lopott a főtisztek számára, így lett hadügyi államtitkár és független képviselő a Nagy Lapályon, ahol a legelmaradottabb, legbabonásabb emberek éltek, és akiknek azt ígérte a kortesbeszédeiben, hogy a köröttük bűzölgő mocsárból kikandikáló ugarellenes lidérceket ki fogja végeztetni.

Amint kinevezték belügyminiszterré, első ténykedéseként magához hívatta a titkosszolgálat által régóta követett rosszlandi, khínai, olibán és tallián maffia ugarhoni rezidenseit; díszes, középkori szentszobrokkal és romantikus ugar festményekkel, valamint pompázatos műparaszti faragványokkal felcicomázott fogadószobájában elébük vetette magát, mindnek a lábát megcsókolta háromszor és mindenben alájuk rendelte magát, azzal a kikötéssel, hogy maguk között egyezzenek meg végre, az isten szerelmére, mely területet hogyan osztanak fel egymás között Ugarhonban. Így lett az ország legerősebb embere, így gyűrte maga alá a miniszterelnököt. Ugronnya Bertyók az egyetlen ugar, akit jelentősebb maffiatörténészek meg szoktak említeni.

Úgy vélem, fontos volt, hogy lássuk: miféle emberek döntöttek a legmagasabb ugar kormányzati szinten Zsonnáról azontúl.

Miután a kórház új vezetősége Mizeri írásos, tényfeltáró jelentését nem akarta sem elfogadni, sem közzétenni – az új igazgatófőorvos szerint „ez a Mizeri megbolondult, ez egy patológiai eset, de én azért lekennék neki néhány frászt”, mint az egyik lapban később idézték tőle –, az ifú doktor nyilatkozott az egyik magántévének, amit aztán számos nyilatkozata követett. Az ország felbolydult, a botrányokba egyébként belefásult embereknek ez azért sok volt.

Két hét alatt felnőttet gyártani?… Nálunk?!

A komolyabb tollú újságírók a hiszékeny embereken ironizáltak, de túlsúlyban voltak a komolytalan tollúak, akiket el is olvastak. Azok a maguk beteges fantáziaképeit hozzátették Tsüllem Borbálka, Lappantyú Keréz és Homológi Hajnicsa képzelményeihez, aszerint hangsúlyozva bizonyos elemeket, hogy a hatalom vagy az ellenzék fizette-e őket.

Mizeri a lány nevét a legerőszakosabb újságírói firtatásra sem hozta nyilvánosságra. Mizerit elmegyógyintézetbe csukták, ahonnét a nyomozással megbízott Pallos G. Gábris főhadnagy hozatta ki pár nap múlva.

Pallos G. Gábris életrajzát két szerző is feldolgozta, a szlák Nacionko Romisimics és a rommakák Dragul Vabionu. Mindketten jól beszéltek ugarul, és az ugarellenes propagandában hazájukban élen jártak. Romisimics a szlák-rosszlandi maffia tagjaként gépkocsirobbantásban lelte halálát, a Traverziából (Transvestiţiából) származó Dragul Vabionu pedig, akinek ugar volt az anyja, élemedett korában a Puna-delta egyik táborában végezte halcsaliként. Dragul Vabionu tanítványa volt Cominiciu Vladodar, aki pár évtizeddel később Karlinát meginterjúvolta, ebből a könyvből majd idézni fogok. Az ő adataik feltűnően megbízhatóak, mint a kolakmenci archívumokat kutatva megállapítottam, tehát hazájuk elhárításában is dolgozhattak kettős vagy hármas ügynökként, mielőtt a műveiket kiadták. A titkosszolgálatok szokványos plusz kereseti lehetősége volt az adatokkal való üzletelés, számos érdekes nyugat-balkáni regény ötlete és anyaga származott a titkosszolgálatok archívumaiból. A kormányok az ilyesmit elvileg tiltották, de a szerzők ellen egyetlen ilyen esetben sem indítottak eljárást, nyilván leadták a jattot ők is.

Az alábbiakat jórészt Vabionu és Romisimics könyvei alapján összegzem. Világnyelvi fordításuk nincs, Csuangthagoun nem is merített belőlük. Szlákul értek, a rommakák könyvet pedig egy rommakák–boldogér származású barátom fordította le nekem Kolakmencen, ahol az ugarok által is nagy becsben tartott khádiként dolgozott.

Pallos hadnagy első hallásra elhitte a dolgot. Látott ő már csudákat életében, miért épp gyorsítva növekedő lány ne lenne.

Harmincas évei közepén járt akkor, az egyik legjobb nyomozó volt Ugarhonban, nem is jutott előrébb a hadnagyságnál. Költő és eszmetörténész szeretett volna lenni, de apja korán meghalt, neki kellett anyját és két öccsét eltartania, középiskola után nem egyetemre ment tehát, hanem a tisztességes fizetéssel felérő ösztöndíjat juttató rendőriskolába.

Nem volt népszerű foglalkozás Ugarhonban a rendőri, az embereknek generációk óta rossz tapasztalataik voltak a karhatalomról.

Pallos az iskolában kitűnt intelligenciájával, tanárai szerették, kivételeztek vele, a csoporttársai utálták, aztán végzése után az elöljárói a legrosszabb állásba osztották be, nyomrögzítő lett a gyilkossági csoportban, és ott is ragadt évekig. Akkoriban sok gazdag ugart puffantottak le vagy robbantottak fel, nem volt épületes látvány a rengeteg szanaszét heverő végtag meg belső rész. Az volt a szerencséje, hogy szeretett futballozni, és összehaverkodott a csapatban a főügyész balhátvéd fiával. A főügyész átszólt, és Pallos pályája végre megindult felfelé. Főhadnagyi rangban azért rekedt meg, mert a főnökei jobbnak látták, ha ő szolgál nekik, semmint ők neki. Tönkretenni nem állt érdekükben: valakinek dolgoznia is kellett. Magányos farkasként éldegélt, a nyilvános fellépéseket nem kedvelte, nem akart támadási felületet nyújtani a szaktársai számára; továbbra is támogatta anyját és az öccseit, akik egyetemre jártak, a szabadidejében pedig komoly, régi könyveket olvasott.

Amikor a feladatot megkapta, úgy sejtette, hogy a miniszterelnök már másnap leszól neki. Tévedett, a miniszterelnök még aznap este leszólt. Igen félt a kormányfő, hogy valamelyik – vagy több – bizalmasa belekeveredett az ügybe; ő is abból indult ki, amiből Pallos, hogy itt nagyon nagy pénzek foroghattak. Pallos megígérte, hogy elsőként mindig a kormányfőt fogja tájékoztatni mindenről. (A miniszterelnök és Pallos beszélgetését az ugar titkosszolgálat rögzítette, a felvétel fennmaradt. A felvétel és a könyvek összehasonlítása alapján elmondható, hogy Vabionu és Romisimics ezt a mozzanatot híven mondja el; adódik a feltételezés, hogy másutt sem igen szakadhattak el a rendelkezésükre álló dokumentumoktól.)

Pallos rögtön rájött, hogy valódi feladata a kérdéses lány megtalálása után nem az ügy felgombolyítása, hanem a lány megvédése lesz. A nevét akkor még ő sem tudta. El tudta képzelni, mit fognak művelni a szerencsétlennel, ha előkerül. Előre, írásban kérte a főnökeitől, hogy ha a lányt előkeríti, biztonságos helyre vitethesse. A főnökök szóban megígérték. Pallos az ígéretet írásban követelte, és lemondással fenyegetőzött, ha nem kapja meg. Kapott hát egy-két írásos ígéretet. Később kiderült, ezek nem érnek semmit.

Mizerit az elmegyógyintézetben érte utol. Mizeri hősnek érezte magát és egy kicsit mártírnak is; Pallossal, aki költői hajlandósága ellenére nem volt érzelmes alkat, nem kedvelték meg egymást. Mizeri mégis elmondta végül, amit tudott. Valószínűleg ekkor közölte Bísztő Zsonna nevét is. Pallos elintézte, hogy Mizerit kiengedjék, de megkérte, a nyilatkozgatást hagyja abba. Mizeri eléggé meg volt szeppenve, úgyhogy egy időre abbahagyta.

Pallos kereste a Bísztő szülőket, de ugyanúgy nem találta, mint Mizeri. Vabionu szerint a barakkban mindössze egy Mézi nevű alkoholista nővel és annak Lunna nevű lányával, Bísztőék szomszédaival tudott valamennyire értelmesen beszélni, de azt persze ők se tudták, hol lehetnek a szomszédaik. (Zsonna egyszer Lunyacska néven említi a szomszéd kislányt, Korug Lunnát, és Mézi néniről is szól, lásd később.) Romisimics könyvéből ez az epizód hiányzik, a rommakák elhárítás jobban dolgozott, mint a szlák.

Elég különös, hogy Vabionu még Bísztőék szomszédainak nevét is tudja, holott addig soha, senki nem írta le őket Zsonnával kapcsolatban. Ezek a nevek legközelebb Vonna Bollog könyvében bukkannak fel, Zsonna halála után húsz évvel. Vabionu könyve négy évvel korábban jelent meg, mint Vonna Bollog könyve, de csak rommakákul, és azt a nyelvet Vonna Bollog nem beszélte. Vabionu nem ismerhette Vonna Bollog kéziratát, mert a madárrá való átalakításról nem tud semmit, csak a háromvulvájú lányról. Vabionu nem említi Korug Lunna becenevét, Vonna Bollog igen. Mindez megerősíti, hogy nem hatottak egymásra, és hogy Vabionu más forrásból dolgozott.

Egyszer valakinek érdemes lenne tisztáznia, kik is voltak Bísztőék szomszédai a „Sut” barakkjában, Zsonna elvégre közöttük élte le rövid emberi életét, és valamilyen hatást ez a közeg bizonyosan gyakorolt rá, még az is lehet, hogy nem csak negatívat. Én a kolakmenci archívumokban már nem kutathatok. Korábbi adatgyűjtéseim során csak annyit állapítottam meg, Vonna Bollog könyvének adatait ellenőrizve, hogy Zsonna iskolájába valóban járt egy Korug Lunna nevű lány, két évvel alatta, és a címe azonos volt Zsonnáéval. Nyolcadik általánosba már nem iratkozott be semmilyen iskolába, addigra elgázolták, mint a baleseti hírekből kiderült. (Ezt Vonna nem említi, és Zsonna nem is tudhatott róla.) Mézi néni ezek szerint Lunna mamája lehetett; alkoholizmusáról Zsonna is szól, lásd később. Nem tudom, mi lehetett Mézi néni keresztneve, talán Mercike vagy Madulan vagy Mezallansz.

Noha a miniszterelnök utasítása értelmében Pallos vezette a nyomozást, a titkosszolgálat nem volt hajlandó a Bísztő szülők tartózkodási helyét a tudomására hozni. Pallos nem is bukkant a nyomukra, pedig jó szimattal a titkosszolgálathoz fordult segítségért. A titkosszolgálatnak bizonyosan kellett tudnia, hogy a Bísztő szülők hol vannak, ha nem sokkal később előhúzták őket a cseppkőbarlangból. A Gyerehin emberei, akik Bísztő Gyallát és Karmenják Ezüstkét a Végesre szállították, már nem tartózkodtak Ugarhonban, tehát nem ők vitték vissza a Bísztő szülőket Kolakmencre. Ez egyértelművé teszi, hogy a Gyerehin emberei és az ugar titkosszolgálat érintkeztek egymással.

Romisimics úgy véli, a Gyerehin mindvégig az ugar titkosszolgálat felső köreinek tudtával és beleegyezésével dolgozott. Vabionu arra tippel, hogy az ugar titkosszolgálatot a Gyerehin mivoltáról a rosszlandi maffia idejében értesítette. Ez nem mond ellent annak, hogy az amerikai szürkék is kapcsolatban álltak a maffiával. Abban a világban csak az maradt titok, amiért sokat fizettek valakiknek. „Az az információ, amelyikért nem fizetnek eleget, nem is fontos”, vélekedett erről a korabeli amerikai elhárítás főnöke, Pat Mac O’Buriel. Amerika, ahogy szokta, az ugar titkosszolgálat vezetőit is megkente tehát.

Pallos nem hallgatta ki Tsüllem Borbálkát, Lappantyú Kerézt és Homológi Hajnicsát, el tudta képzelni, milyenek és mit tudnak, hanem nekiállt a Gyerehin aktáit bogarászni. A Gyerehin épülete üresen állt már, csak a süketnéma ugar portás járt még be dolgozni megszokásból, a fizetés reménye nélkül, viszont a fülkében naphosszat bámulhatta a falképernyőt, amilyen neki otthon nem volt; a külföldiek felszívódtak.

A Cégbíróságon bizonyos iratok megvoltak; a céget nem számolták fel.

A Gyerehint egy Neylon-szigeti cég alapította. A Neylon-szigetről Pallos azt az értesítést kapta, hogy a cég egy baldahíniai, narancsuborka-termesztéssel foglalkozó részvénytársaság leányvállalata. Baldahíniából azt írták vissza, hogy a cégnek egy pakisztáni művégtaggyár a főrészvényese. A pakisztáni művégtaggyárban többséggel egy nebraskai illatszergyár rendelkezett. Nebraskából nem válaszoltak az érdeklődésére, ebből Pallos levonta a megfelelő következtetést. A hálón megnézte a kérdéses lincolni illatszergyár honlapját, és látta, hogy főnökként bizonyos dr. Emerich Curtis szerepel.

Curtis doktor még nem volt világhírű, a forodor bevezetéséig még eltelt másfél év, nem ismerte a nevét senki, Pallos mégis eltűnődött. Az Emerich ritka név Amerikában, sok ottani zsigar származású bevándorló használta az eredeti ugar Hímreh helyett, aminek ősugar jelentése kanördög; a kan és a hím szinonimák, a „reh” tő pedig benne van a gúnyos, gyilkos viccen való nevetésre szolgáló sajátos, külön ugar szóban, amilyen más nyelven nincs: a „rehegés”-ben. Sok ugar ismerősömet hallottam rehegni Kolakmencen egy-egy gyilkos viccen vagy élcen, és mondhatom, a nevetésre szolgáló szó, a „röhögés”, fényévnyi távolságban van a valóban ördögi, egyszerre gyilkos és önveszejtő „rehegéstől”.

Pallos ezt az Emerichet felhívta telefonon. A titkárnő visszahívást ígért. Curtis doktor este otthon fel is hívta; Pallos a négy méter hosszú, másfél méter mély, akkoriban divatos fürdőkádjában lebegve beszélgetett vele, és rögtön ugarul kezdte. (A fürdőkádra a visszhangelemzésből következtetett Vabionu, helyesen. Pallos beszélgetéseit a rommakák titkosszolgálat is lehallgatta eszerint.)

Dr. Curtis azonnal váltott ugarra; érezni lehet, hogy élvezi, hogy valakivel végre ugarul, az anyanyelvén beszélhet; nyelvtudását az otthon a szülei által használt konyhanyelv eleve adott ismeretén kívül könyvtárnyi régi ugar irodalom búvárlása révén szerezte.

Ezt a beszélgetést az amerikai titkosszolgálat felvétele alapján közlöm, mert Pallost természetesen ők is lehallgatták. Ezt a felvételt sem Romisimics, sem Vabionu nem ismerte. Nekik megvolt a maguké. Az amerikai hangfelvétel érdekes módon Zsonna és Vonna Bollog lehallgatott és lefilmezett höllei beszélgetéseinek csomagjában volt archiválva. Ebből arra kell következtetnem, hogy Amerikában külön csoport foglalkozott mindazzal, ami Zsonnával kapcsolatos. Kérdés, mikor egyesítették az információkat, vajon még Zsonna emberi életében-e. (Kiemelés S. G. S.) Ezt ma sajnos nem lehet megállapítani. Ha Zsonna mindkét operációja előtt, alatt és után, egészen a haláláig fennállt ez a csoport, és nem utólag, merőben archiválási célokra hozták létre, akkor e csoport valamennyi tagja Zsonna gyilkosa. Jó lenne tudni, ennek a csoportnak a munkatársai vajon mit is vélhettek erről az egészről. Körülbelül annyit, persze, mint Poncius Pilátus arról a három zsidóról, akit azon bizonyos húsvét alkalmával, sietősen és közönyösen, az ünnepre özönlő százezrek szokásos megfélemlítése céljából, mementóul keresztre feszíttetett.

A felvételen körülbelül a beszélgetés második fele van rögzítve, addigra kapcsolt be valamilyen megfigyelt szóra a lehallgatógép:

 

 

Dr. Curtis felnevetett és letette, hogy aztán Shandagaszkáron, az általa alapított Nyugarhonban haljon meg dúsgazdagon pár évtizeddel később.

Pallos figyelmét a „picsatúró faszok” archaikus-illetlen kifejezés nem keltette fel, pedig meglepően pontos információt tartalmazott. Curtis doktort ugyan az ALARIMA-programtól hermetikusan elzárták, de ezek szerint mégis sejtette, mi folyik Kolakmencen abban a „külön fene részlegben”.

A beszélgetést mind a khínai, mind a hindi, mind a rosszlandi, mind a rommakák, mind a szlák, mind az okurán (urukaffer) titkosszolgálat rögzítette, így maradt fenn könnyen megfejthetően több forrásból is. E szalagok többségének másolatát ma Iowa Cityben őrzik a keleti nyelvek intézetében, és bárki számára hozzáférhetőek. Az amerikai titkosszolgálati felvétel, amelyből idéztem, szintén Iowa Cityben található, de mert Zsonnával kapcsolatos anyagnak számít, csak a kutatói csippel rendelkezők számára hozzáférhető. A beszélgetés az összes felvételen azonos, a fürdőkádban locspocsoló Pallos által keltett visszhang azonban az amerikai felvételen a legfeltűnőbb. Jó füle lehetett Vabionunak, ha a sokkal gyöngébb rommakák felvételből kihallotta.

A felvétel, mint mondtam, azonos. A beszélgetés eleje az összes felvételről hiányzik. Ez megerősíti azt a történészek által már korábban megfogalmazott alapos gyanút, hogy a kisállamok titkosszolgálatai titokban megegyeztek az amerikaiakkal és egymással, hogy költségtakarékossági okból ugyanarról az amerikai szuperkémholdról szívják le az információkat. Ez sok kisállami titkosszolgát juttathatott fekete jövedelemhez, ugyanis a titkosszolgálatok költségvetésében minden ország óriási összeget különített el a saját lehallgató kémholdak telepítésére. Ezt az összeget a titkosszolgálatok szépen bevételezték, hamis számlákkal pedig igazolták, hogy a kémholdakat legyártatták, fellőtték és üzemeltetik, holott eszük ágában sem volt. A parlament által megszavazott összeget a kisállami titkosszolgák egyszerűen zsebre tették. Amerika nyilván örült ennek: nem kellett ellenséges kémholdak lehallgatásával is foglalkoznia, és jelentős pluszbevételhez jutott, amit persze nem kötött a kongresszus orrára. Ezúttal is jól járt mindenki, Amerika meg a kisállami titkosszolgák, csak az adófizető kisnépek jártak rosszul, mint mindig.

Talizmániában ezért is tiltja törvény, hogy lehallgatási adatainkat bárkivel is megosszuk.

Vabionu és Romisimics szerint Pallos utánanézett, hogyan és kik szüntették meg a gyerekszanatóriumot nem egészen egy évvel korábban. Az a benyomása, hogy nagyon nagy kenőpénzeket fizetett a Gyerehint alapító külföldi társaság, megerősödött. Körözést adott ki a szülők ellen, valamint, nyilván Mizeri tanácsára, dr. dr. Kézelő ellen is, aki már nem tartózkodott az országban. Ki akarta hallgatni Rambar professzort is, de elkésett: a professzor, megtudván, hogy egy gyerek felnőtté való gyorsításához adta a Fülleph Nyenő Kórház professzori különszobáját, már intenzíven haldoklott. (Minthogy nem gyereket gyorsítottak felnőtté, Rambar professzor tévesen kapott infarktust.)

Pallos tanácstalanul ücsörgött szűkös szobájában a rendőrség kívülről nézve nagyszabású épületének magasföldszintjén, amelynek ajtajára valaki szellemesen egy pallost festett – Pallos nem vakartatta le –, és kibámult a lichthófra, ahová az ablaka nézett. Az épületet nemrég emelték; minden harmadik új kormányzat feladatának érezte Ugarhonban, hogy új rendőrségi palotát, új népszínházat és új történelmi múzeumot építsen. Ez a zsarukastély másfél kormányzattal, hat-hét évvel korábban épült, és már mindenütt potyogott a vakolat. Mindenféle szupertitkos, új ketyerékkel volt agyonzsúfolva, amelyek nagy részét, hozzáértés hiányában, nem használták, s mert le sem igen porolták, vagy mert a takarítónők vízzel és oldószerrel locsolták, ahogy évszázadok óta megszokták, tönkre is mentek.

Pallos biztos volt benne, hogy az az ugarul jól beszélő néger vagy néger-hindi keverék, aki feltűnő jelenség lehetett, és akiről többen is beszéltek Mizerinek, akinek a neve továbbá egyetlen aktán sem szerepelt, és aki a névleges, bejegyzett főnök helyett a vállalkozást, úgy látszik, ténylegesen vezette, már nincs az országban.

Ezek valamit eltoltak, gondolta Pallos. Mi a fenét toltak el ezek?

Ha tényleg van ilyen furcsa lény, aki körülbelül két hét alatt felnőtt, az anyjától egynapos korában elválasztották, és akinek a szülei szegény ugarok, nem sok esélye van, hogy még az országban legyen. Legyártottak ebből a fajtából egy prototípust, és kicsempészték. Hamis útlevelet, hamis fül- és ujjlenyomatot, hamis szagot könnyű produkálni. Az íriszhamisítás sem volt már akkoriban ritkaság.

De az a nagy lábon élő, ugarul is beszélő néger-hindi vagy cigány-néger nem hagyta nyugodni. Valahol csak lakott Kolakmencen. Voltak neki csajai vagy fiúkái, nyilván társasága is volt. Vagy egy évet tölthetett Kolakmencen az ürge, és ha ugarul is megtanult, akkor ezt a dolgot feltűnően komolyan vette. Pallos gagyogott vagy hat nyelven, tudta, hogy az ugar a nehezebben elsajátítható nyelvek közé tartozik.

Ugarhonban, kis ország lévén, hagyományosan csak egyetlen züllött elit létezett, mindegyik rendszer kénytelen volt azt használni. Művészek, tudósok, kékharisnyák, szajhák, hivatásos és önkéntes besúgók, ügyvédek, sznob iparosok, pénzbehajtók, szerencsejáték-iparosok, selyemfiúk, a magánrendőrségek főnökei és a velük összetartó médiapofázók tartoztak bele a sleppjükkel együtt, mindenütt őket lehetett látni, ahol alkalom nyílt az önreprezentációra.

Pallos felhívott ezek közül néhányat, akik akár mint áldozatok hozzátartozói, akár mint gyanúsítottak már megfordultak az ügyfelei között.

Az első valamirevaló információt Vicsor Ká Nellától, a közkedvelt „óhajénekesnőtől” kapta.

A termetes, kopaszra nyírt, hatalmas fafülbevalót viselő, kicsi szemű, lógó tokájú, zöldre mázolt szájú, rossz hangú és rossz hallású, ennek megfelelően sokszoros milliomos hölgy vezette be pillanatnyi megvilágosodástól hajtva Ugarhonban a régi rosszlandi bulólajkát, ezt a háromhúrú, primitív hangszert, amelyen a húrokat szüntelen csavarással lehetett hangolni, és nyúlós, csúszós hangjához remekül lehetett erotikusan búgni. Vicsor Ká Nella nem tudott énekelni, nem tudott beszélni, nem tudott táncolni, semmit sem tudott, csak erotikusan búgni tudott megrendelésre, a férfiak által megadott szöveget ismételgetve valamennyire ritmikusan, de azt jól csinálta, mert mielőtt énekes sztár lett belőle, a szextelefon-szolgáltatásban dolgozott évekig.

Vicsor Ká Nella emlékezett egy néger-zsidó pasira, a lakásán nem volt fenn, de tudott róla, hogy sokan jártak hozzá bulizni, például a Pozdor fivérek is.

Ezt már Vicsor Ká Nella tizennyolcszor kiadott önéletrajzából, a Körbebúgtam bús hazámat című könyvből is tudjuk, amit ő diktált ugyan, de Cubics Jönő stilizálta, a „Gonosz Törpe”, ahogy irodalmárkörökben nevezték, és amivel a tollát névtelenül áruba bocsátó mély növésű – egykor eleven kerti törpeként is szolgáló – irodalmár, az ifjan lelkes és éhenkórász Andrew Body-kutató szép vagyont keresett, annyira, hogy imádott, sudár, 193 centis lányát az elegáns Ecole Formale Superieurbe írathatta be az akkor még majdnem félig frank fővárosban (ma a nyugati moszolámok gyönyörű európai fővárosa Pur-All-Ahizs néven). Vicsor Ká Nella önéletrajza nem érdektelen olvasmány, sok jó vicc, szellemes megfigyelés van benne, Vicsor Ká Nella és Cubics Jönő tényleg derekasan összeadta, amivel rendelkezett, és a korabeli kolakmenci életről ez a könyv többet árul el, mint a korban agyondicsért regények meg az egymást követő hivatalos vagy félhivatalos Hanták és Ellen-Hanták. Fiatalon elkezdtem világnyelvre fordítani, de aztán a Zsonna-kutatás minden energiámat felemésztette, most pedig már nem találom az eredetit.

Cubics Jönő lánya, a túlképzett Condomma Cubic jól fizetett vetkőzősztár lett Oklahomában, majd férjhez ment a frank Karaburma Drakulichoz, az Európai Unió mezőgazdaságért felelős maffiózójához, akit irdatlan sikkasztásai miatt Utrechtben nyilvánosan felnégyeltek. Condomma ezután férjhez ment a britt médiasztár Karaburma Budalóhoz, akit lindeni lakásuk mélyhűtőjébe zárt egy félrelépéséért; a dolog másfél évtizeddel később derült ki, amikor szerelők jöttek, és Condomma az oklahomai villamosszékben végezte újabb nyolc év múlva, addig tartott a bírósági hercehurca. (Mindvégig Oklahomában adózott, ott volt a bejelentett lakása is, noha ott már évtizedek óta meg se fordult; ha véletlenül egy szomszédos államban élt volna névleg, nem ítélhették volna halálra.) Négy fia, két lánya és öt unokája nézte végig megrendítő kivégzését.

Dédunokái közül kettő lett Talizmán, egy fiú, egy lány; a lány az én Hetvenhetekembe tartozik, könyvtárosként dolgozott a véletlen sorsolások folytán huszonhat éven át; mostanában út- és cellufakéreg-tisztítás a dolga, és még ma, hetvenévesen is csodaszép: a hosszú barna haja ugyan teljesen fehér lett, ám ma is hosszú és természettől fogva göndörödő, és a hosszú, karcsú lábai nem omlottak szét, nem sajtosodtak el; édes combjai az öléhez csábítón vezetnek fölfelé, mint a régi mondás szerint minden út Rómába; a dereka ma is vékony, hasa lapos, szinte konkáv, medencéje a bőrét csaknem átböki, ahogy láttam egy papunk által elrendelt közös, tisztítófürdőzésünkkor; egész termete sudár, válla aránylag széles, amolyan női úszó váll, kulcscsontja jól látható, zsírszövet nem leplezi el; lapockája szépséges, keblei még mindig formatartók, ránézéssel megállapíthatólag is rugalmasak, arca pedig sugárzó. (Ezt a bekezdést ki kell húznom, ha a végemet közeledni érzem.)

Nemrégiben derült ki, hogy ez a Cubics család ama hatalmas Cubić család egyenes ági leszármazottja, amely mind az ugar, mind a kvarkat nép életében jelentős szerepet játszott – a kvarkatok, vagy más néven hurvulok kihalt dél-szlévek (a kvarkatokat a szlévség köréből az összes dél-szlév kiutasította, mert az ugarokkal kiegyeztek és velük szívélyesen összeolvadtak).

Mukilo Cubić védte a középkorban a dél-mugrón Isilondburg várát az örökök ellen. Bekerítve, éhezve, szomjazva, fázva mindössze harminc ugar, kvarkat, pribekovics, hengerovics, rommakák, vizigut, szlák és hullama vitézével fél évig ellenállt a félmilliós örök sereg meg-megújuló támadásainak, amíg valamennyiüket meg nem ölték; eközben arra is volt ideje, hogy saját várvédő harcáról megírja az egyetlen modern kvarkat eposzt Opasnost a Vislonburku címen, az eposz utolsó énekében saját kirohanásukat és halálukat is előre megírván, amit öccse, a talliánoknál egész életében békésen iszogató és diskuráló Putur Cubić fordított ugarra később Zigot vöszödölmö címen.

Putur Cubićot ezért a fordításáért egy, az örökök által felbérelt velencei kalmár Sienna kagylós főterén, a délutáni szieszta utáni boldog kávézgatása közben leszúrta. Ezt a fordítást az örökök által leigázott ugar Szundzsukban mint eredeti ugar eposzt még ma is taníthatják az általános iskolákban. Talán azért engedik ezt az eposzban messzemenően negatívan jellemzett örökök, mert a szabad és független Ugarhont áhító ugar tanerők a kilencezer-hatszázhetvenöt soros eposz első három és két utolsó énekét harmadik és negyedik gimnáziumban bevágatják a nebulóikkal, akik emiatt, érthetően, az eposz műfaját mint olyat, továbbá az örökök elleni ugar ellenállást, valamint a vitéz Cubics család egészét egyaránt meggyűlölik, és maguk között lázadásból inkább örökül beszélnek.

A nevezetes eposznak az utolsó sora elveszett, ezért páratlan ma a sorszáma; a XXI. század közepén hetvennégy ugar költő kísérelte meg az utolsó sor rekonstruálását. Négyen a megoldási javaslatukért Holló-láncot kaptak, köztük volt az aktuális költőfejedelem is, a már említett Kamonnya Pirta, akivel úgy kivételeztek, hogy a Holló-láncot az éppen uralgó miniszterelnök saját kezűleg kötötte a nyakára, a csuklója helyett.

A Pozdor fivérek, akiknek a nevét Vicsor Ká Nella megadta, vagyis Pozdor Béma és Pozdor Janvó kölyökbokszolóként, majd cirkuszi gyerekartistaként kezdték, tizenkét teniszlabda méretű pingponglabdát dobáltak egymásnak, hogy mutatványuk a tévében is hasson, és csak később lett belőlük népszerű giccszenész. Az ugar lakosság széles rétegei annyira szerették őket, hogy még cigány voltukat is megbocsátották nekik. Általában Béma írta a nonszensz szövegeket, és Janvó a primitív dallamokat.

A fivérek imádták a szőke, kék szemű nőket, főleg, ha mind a szemük, mind a hajuk festve volt; mindig tartottak belőlük raktáron néhány darabot, némelyiküket Pallos a rendőrség központjában is látta fel-feltünedezni, és biztos volt benne, hogy magasabb a rangjuk, mint őneki.

A Pozdor fivérek pár évvel korábban egy merénylet kárvallottjai voltak. Cigániából beszűrődött diverzánsok tették tönkre aknavetővel a fivérek legfrissebb, négyemeletes, neobarokk villáját, bosszúból azért, mert a népszerű Pozdor fivérek a cigániai fővajda kérése ellenére sem települtek át Cigániába. Ők megúszták; vagy mert a merénylők nem is akarták igazán megölni őket, vagy mert valakik súgtak nekik, mikor ne legyenek otthon. Pallosnak csak két borjú méretű házőrző kutya darabjait kellett nyomrögzítőként összeszedegetnie, azokról a fivérek vagy az intézőik megfeledkeztek.

Mindezt eddig több forrásból ellenőriztem.

Ami ezután következik, az vagy igaz valamennyire, vagy nem.

Kunna Csalla, a pár évvel később elhíresült népszerű besztszellerírónő „picsareszk” műfaji meghatározású regényéből veszek át némely részeket, amely sok százezer példányban kelt el Ugarhonban (világnyelvre sose fordították le hálistennek). Érdekes, hogy az akkor már eltűnt Pallos nevét csaknem változtatás nélkül írja le, a cigány zenészek nevét pedig változatás nélkül, akik pedig akkor még Ugarhonban éltek. Zénó miniszterelnök is a saját nevén szerepel, a regény ugyanis akkor íródott, amikor már más volt a miniszterelnök, és Zénó száműzetésben, Cigániában írogatta az emlékiratait háborítatlanul, vagyis a visszatérésétől senki sem tartott igazán. A volt miniszterelnök öndicsőítő emlékirataiban egyébként semmi érdekes sincs, Zsonna neve elő sem fordul benne.

A „picsareszk” regény címe, Picsonna, gusztustalan, öv alatti módon utal ugyan Zsonna nevére (világnyelvi fordítását mellőzöm), de a szerzőnő a lány nevét mégiscsak megváltoztatta. Picsonna, a főhős, Zsonna több, az idegen számára feltételezhető vonásával rendelkezik, például három vulvája van, „kalkamenti” lakos, tizenhat éves, nem tanul valami jól, és a szülei szegények. Kunna Csalla állítólag archívumokban is kutatott, ami nincs kizárva, és lehet, hogy olyan, akkor még létező dokumentumok is a kezébe kerültek, amelyek az én koromra már megsemmisültek.

E regény szerint a Phallos nevű fiatal nyomozó (a plusz „h” elég szellemtelen vicc), akinek az ajtajára a zsarukastélyban egy fütyit rajzoltak, és ő nem mosatta le, egy stúdióban érte utol Pozdor Bémát, aki emlékezett a merényletre és Phallosra. Ő volt az okosabbik testvér, titokban bűnügyi regényeket is írt, de nem publikálta őket, „majd a halálom után”, mondta „addig senkinek sem akarok jó tippeket adni.”

Idézek a regényből:

 

– Ja, a Dammy – mondta Pozdor Béma –, hát persze. Jó fej. Kinyírták?

– Remélem, nem – mondta Phallos –, de keressük.

– Hát az Óvazall téren lakik – mondta Pozdor Béma –, mindenki jár hozzá, aki számít. A négyben… a tetőtérben… isteni bulik voltak nála, nők, pia, káb, csáb, picsapacsi, fickfuck, ami belefér… A Látrány Viktorca lakik vele szemben, tudod, a Puncika… A kukkerrel bekukkoltunk hozzá, édes pici segge van neki tényleg, két kicsi édes mézes puszedli, alig fedik a borotvált, rózsaszínű picsáját neki…

– Kukkerrel?

– Hát a tetőteraszon vannak olyan micsodák, hát kukkerok, olyan hosszú, lencsés faszlájk mizék, igen… Lehet nézdegélni a panorámát… Mi a pinarámát kukkancsoltuk az öcsémmel… ez egy szóvicc volt, bazmeg… Panoráma, Punaráma, Pinaráma… értetted, te befőttfejű zsarumadár?… akkor jó, na szia, öreg.

Phallos az Óvazall térre ötödmagával ment ki, a csöngetésre nem válaszolt senki, betörték az ajtót, amelynek még csak biztonsági zára sem volt, és ott találtak egy tizenöt éves lányt egyedül, kopogott a szeme, másodnapja nem evett. Nem őrizte senki.

Az egyik őrmester leszaladt kajáért, és Phallos a lányt azonnal elkezdte kihallgatni. A többiek kirohantak a teraszra és távcsővel nézték a panorámát, mert Phallos felhívta a figyelmüket arra, hogy Látrány Viktorca, a dörzsölt színművésznő, aki bármely szerepében ravaszul módját ejti, hogy levetkőzzék, épp szemben lakik.

Picsonna kába volt, a nevét is alig tudta kibökni. Körtefáról esett le, azért volt kórházban. Legalábbis ezt mondták neki, amikor felébredt. Agyrázkódást kapott, aztán ide hozták. Valakik voltak ebben a lakásban, aztán elmentek. Kulcsot nem hagytak, nem tudott kimenni. Lenézett az ablakból az utcára, de hát van vagy hét-nyolc emelet. A kommunikátort elvitték a dögök. A frigóban volt valami kaja, azt felfalta. Pia, az rengeteg van még most is. „Maga nem kér?” Ő alig ivott belőle, voltaképpen csak végigkóstolta, de nem is mindet. Lakcíme? Nagy nehezen visszaemlékezett, hogy Ment külterületén lakik. Iskolába jár, igen, Kalkán… hát egy olyan nagy épület, illetve három, egymás mögött…

– Gimibe jár? – kérdezte Phallos.

– Oda… Elsőbe… Mér, nem látszik?

– És ki hozta ide?

A lány a vállát vonogatta.

– Mit csináltak magával? – kérdezte Phallos. A lány csúnyán elvigyorodott.

– Szűz volt előtte? – kérdezte Phallos, kevéssé részvevően.

– Háromszorosan is – mondta a lány és megint vigyorgott.

Phallos nem értékelte a humort.

– Maga is megnézi? – kérdezte a lány gonoszul.

– Nem érdekel.

– Pedig ilyet még nem látott – mondta a lány.

Phallos lenézően cöcögött. Látott ő már szétszakadt testrészt eleget, lemetélt falloszból is jó párat, és kimetszett hüvellyel is volt már dolga, ha máshol nem, hát a proszektúrán.

A lány a cöcögésre dühös lett. Felemelte előbb az egyik, aztán a másik karját.

Phallos hanyagul odapislantott, aztán megdermedt, azt hitte, káprázik a szeme. Előrehajolt.

– Na? – kérdezte a lány. – Mégis megnézte, na ugye…

Phallos ilyet még tényleg nem látott.

Gyorsan levette a zakóját és a lány vállára terítette.

– Vegye fel gyorsan – mondta izgatottan –, senki meg ne lássa!

Annyira parancsoló volt a hangja, hogy a lány, hónalját megvonva, engedelmeskedett.

A titkosítási szabályzat utasításainak megfelelően ötször váltott taxit a nyomozó, amíg a saját gépkocsijába terelte a szédült lányt, és elvitte a lakásába.

Ott ráparancsolt, hogy vegye fel az ő egyik pulóverét, és felhívta a miniszterelnököt a titkos vonalon. A kormányfő megjelent a képernyőn. Phallos elújságolta, hogy megtalálta a lányt. Behívta a másik szobából Picsonnát, az bejött, pörkölt mogyorót majszolt, amit a kamrában talált. Phallos a vevő elé ültette. A miniszterelnök bámulta a lányt, a lány bámulta a középkorú pasast.

– Ez az? – kérdezte némileg csalódottan Zénó miniszterelnök. Talán egy szexbombát várt. Hát nem azt kapta.

– Ő az – mondta Phallos.

A lány majszolt, Phallos hallgatott, a miniszterelnök bámult.

– És tud beszélni?

– Tud – mondta Phallos. – Picsonna, mondjon már valamit.

– Mit mondjak? – kérdezte a lány bambán.

– Szóval, tud beszélni – mondta Phallos.

Csönd volt, a kormányfő nézte a lányt. A lány megunta.

– Kimehetek? – kérdezte. – Magának van Recsme Szacsmója, föltehetem?

– Föl – mondta Phallos –, csak várja meg, mint mond a miniszterelnök úr.

– Hadd menjen – mondta a miniszterelnök –, Szacsmó nem olyan rossz…

A lány kiment a szobából.

– A lány körülbelül tizenhat éves, és ezt a tizenhat évet végig is élte, nem gyorsították csecsemőből kamasszá két hét alatt – mondta Phallos –, de nem ez a baj. Az a baj, hogy három vulvája van neki.

– Micsodája van neki három?

– Vulvája…

A miniszterelnök megrázta a fejét, mintha a vizet rázná ki a füléből.

– Vaginája van neki három – magyarázta meg Phallos türelmetlenül –, kettő a két hóna alatt. Lehet, hogy méhe is három van neki.

– Na de hogyhogy?!

– Megműtötték. Valószínűleg egy amerikai cég.

– De miért pont nálunk?!

– Nem tudom.

Zénó miniszterelnök, a Nagy Zéró, tanácstalanul hallgatott.

– Nálam nem sokáig lesz biztonságban – mondta Phallos –, be kell járnom dolgozni, nem hagyhatom itt egyedül…

– Maga látta? – kérdezte a miniszterelnök.

– Láttam.

– Megnézte? Mind a hármat?

– Kettőt. A két… rendkívülit. Nem tehetek róla, ujjatlan trikó volt rajta, és felemelte a karjait… Büszkélkedett velük… egy éretlen, lüke bakfis… Nem emlékszik semmire, hogyan lettek ezek neki… De arra volt már idejük, hogy mind a három szüzességét elvegyék… Ő ezt mondja legalábbis… Megvizsgáltassam?… Kivel?

A miniszterelnök hallgatott, aztán azt mondta:

– Sok ez nekem egy kicsit így együtt… Összehívom a kormányt… Maga szerint jó ez nekünk vagy nem jó?

Phallos a fejét ingatta.

– Nem tudom. De neki szegénynek nagyon rossz lehet majd.

A miniszterelnök eltűnt a fali képernyőről.

Az éjfélre összehívott minisztertanácsról felvétel nem készült, csak annyit tudni, hogy reggel ért véget; a közlekedésügyi miniszter hajnalban agyvérzést kapott, le is váltották rögtön. Ki hallott már ilyet, tárgyalás közben gondot okozni?! A leváltásának híre aránylag gyorsan, a temetése után két nappal már napvilágot is látott.

 

Eddig Kunna Csalla változata.

Egészen biztos, hogy Zsonna kurvoidsága nem felel meg az igazságnak. Szent Zsonna nem lebbentette fel a hónalját egy idegennek csak úgy. Semmiféle megerőszakoltatásról nem számolt be Vonna Bollognak, a férjének Höllén, ahol pedig lett volna alkalma panaszkodni.

Azt is kitalációnak kell minősítenem, hogy Zsonna „mind a három szüzességét” elvesztette volna. Ez mind Kunna Csalla romlott és vallástalan képzeletének terméke. De a regényben, ebben a köztes, lehetetlen, hamis műfajú koholmányban mégis lehetnek valós elemek, ezért is idéztem. Valamint azért, mert Zsonna életének ezekről a napjairól semmiféle más forrás nem áll a rendelkezésünkre, ezekről a napokról még Vabionu és Romisimics se tud semmit. Úgy látszik, a házat, ahol Pallos Zsonnára bukkant, nem hallgatták le.

Nehezen elképzelhető, hogy Dammynek valóban az Óvazall téren álló házban lévő lakását ne hallgatta volna le néhány titkosszolgálat, köztük az ugar, az amerikai, a rommakák és a szlák is. Ha szlák és rommakák szerzőink erről mégsem rendelkeznek anyaggal, akkor Zsonnát máshol tartották fogva, amíg Pallos rá nem bukkant, és Kunna Csalla verziója kitaláció.

Nem tudom, Pallos végül hol bukkant Zsonnára. A titkosszolgálat, némi habozás után, talán mégis megemberelte magát és tájékoztatta Zsonna fellelési helyéről. De hogy Zsonna előkerült, az bizonyos, és az is bizonyos, hogy rögtön ezután Pallos tűnt el, örökre.

A kormánytagok tisztában lehettek vele, hogy a háromvulvájú lány esetét az ellenzék ellenük fogja felhasználni, és ők csak annyit tehetnek, hogy az ügyet igyekeznek az ellenzék ellen fordítani. A kérdés az volt, vajon ebből a szempontból az-e a követendő magatartás, hogy beavatkoznak, a lányt elhappolják az ellenzék elől és beidomítják erre-arra, mielőtt az ellenzék teszi ezt, vagy egyáltalán nem vesznek róla tudomást, vagy pedig, ez volt az utolsó lehetőség, eltétetik láb alól. Nem tudjuk, e sok-sok órás minisztertanácson ki melyik álláspontot képviselte, azt pedig végképp nem tudjuk, miért épp a közlekedési miniszter, egy középkorú, köztiszteletben álló volt taxisofőr, a háromszoros doktor Kollmay Hunna halt bele az izgalmakba (Kunna Csalla a regényében erről igazat írt).

Másnap reggel a még alvó Zsonna számára éppen reggeli kakaót forraló Palloshoz kiszállt egy titkosszolgálati különítmény, mondja Vabionu – ennek az archívumokban is nyoma van –, és az ország legtehetségesebb nyomozóját elvitték. Anyja és öccsei mindent elkövettek, hogy legalább a holttestét megkapják, hiába.

Évtizedekkel később Új-Züllandon feltűnt egy rendetlen külsejű, zűrös öregember, akcentussal beszélte a nyelvet, és ugar bevándorlókat keresett. Amikor találkozott velük, Pallos G. Gábris öccsei iránt érdeklődött, azt szerette volna megtudni, mi történt velük Ugarhonban.

Az egyik ugar bevándorló, a már idős, de egészséges és felettébb virgonc Hullahamvy Bözsirkének (világnyelven ejtsd Lisbeth Halöhemváj), aki évtizedek óta globálkeresztény misézéssel is foglalkozó ugar botostánckört vezetett New Züll városában, eszébe jutott, hogy egykor a cigány Pozdor Janvó társaságában sokat pezsgőzött Kolakmencen, és egy regényt is olvasott kéziratban, amelyet a Janvó bátyja írt, a Béma, aki azokat a jópofa hülye verseket írta a dalokhoz; jó regény volt, de a kiadók vonakodtak megjelentetni; abban hívták a nyomozót Phallos B. Babrának. Nem Pallosnak, Phallosnak, kuncogott Bözsirke. (Bözsirke eszerint Kunna Csalla regényét nem olvasta, mert abban is Phallos szerepelt. Pozdor Béma regényét sehol sem találtam. Persze lehet, hogy Pozdor Béma történetesen Kunna Csalla álnéven adta ki, és akkor a két regény azonos.)

Bözsirke felkutatta a menhelyen élő zűrös öregembert és meghívta egy táncestélyre.

„Tele volt a pofája mivel is, borostával”, mondta Bözsirke a csehonte illetőségű, de ugarul a zsigar származása miatt még értő barátnőjének, a hazájából államilag szorgalmazott fegyvercsempészés miatt látszólag kitiltott, szabadidejében kábítószer-kereskedő özvegy Králznačká Liktorkának, akit mindenhová magával cipelt, és aki a dolgot följegyezte és megírta egyik Kolakmencen élő unokájának, egy nyelvészettel foglalkozó nőnek, akit a rendőrség kábítószer-termelés miatt figyelt – az erkélyén muskátlit öntözött rendszeresen, amit súlyos véteknek minősítettek, mert addigra mindenki tudta, hogy a muskátli gyökeréből bódító párlat főzhető –, és akinek a leveleit rendszeresen levették a hálóról és archiválták.

Innét tudjuk, hogy az illető öregember a meghívást örömmel elfogadta.

Aztán a zűrös öregember mégis inkább eltűnt.

Talán hazaevickélt Ugarhonba meghalni.

Ami tény: Zsonnát a kormányhatározat értelmében egy orvosbizottságnak adták át, amelynek élére az UTA egyik alelnökét nevezték ki. A bizottság számára egy lakást biztosítottak, valamint csekkfüzetet, hogy a lányt ellássák. Az UTA alelnöke, dr. Banda Galkó, semmiféle utasítást nem tudott a kormányzattól kicsikarni, mit is csináljanak a lánnyal voltaképpen. Az egészségi miniszter azt mondta, hogy mindenben a kormányfő dönt, de jelenleg elérhetetlen az epebaja miatt. Azt tanácsolta, hogy a lányt alaposan vizsgálják meg, és egyelőre próbálják távol tartani a sajtót. Dr. Banda megkérdezte, ehhez kapnak-e testőröket vagy valami más védelmet, az egészségi miniszter erre nem tudott válaszolni. Dr. Banda nem tehetett mást, ha az UTA alelnöke akart maradni – jól fizető állás volt és sokan pályáztak rá –, mint hogy átveszi a lányt. (Mindezt Banda a világmédiának nyilatkozta később.)

A kormány tehát úgy döntött, hogy egyelőre semmi köze az ügyhöz.

Nem volt politikailag ésszerű megoldás.

Dr. Banda a legjobb, aránylag korszerű műszerekkel felszerelt katonai kórházban alaposan megvizsgálta a lányt, és jelentését már másnap az egészségi miniszter elé tárta.

A vizsgált személy (Bísztő Zsonna nevét a jelentés nem említi) vézna, alacsony, 149,69 centiméter magas, 39 kilós 16 éves nőnemű lány (sic!), értelmi képességei az átlagot nem haladják meg, emlékezete lyukacsos, érzelmi képességei egy 12-13 éves lányénak felelnek meg, ami napjainkban, fogalmaz a jelentés, normális. Biológiailag az átlagtól eltérőnek minősíthető a vizsgált személy két darab pluszvulvája és méhe, „a hozzávalókkal együtt”. A jelentés hol a „vagina pectoris”, hol a „vagina alae” elnevezést használja, hogy szakszerűnek lássék. E pluszvulvák normális méretűek, a méhek kissé szűkebbek, mint a szokványos helyen lévő, de foganásra valószínűleg képesek. A vulvákban fogzás jelei nem tapasztalhatók (?!). A vizsgált személy két hónalj nemi szerve szűz, a normális helyen lévő nem az („trivirgo non intacta”, mint a jelentéstévő szembeszökően ellentmondásosan fogalmaz). A pluszvulvák környéki fanszőrzetről megállapíthatatlan, hogy eredetileg hónaljszőrzet volt-e, és ha igen, jelenleg azonos-e vele. A vizsgált személy melleinek (aprók) száma kettő, és általában is: páros szerveinek száma páros (kettő), páratlan számú szerveinek száma pedig páratlan (egy). „Páratlan szervből nem egy (három) csak a nemi szerv tekintetében tapasztalható” – írj a Dr. Banda Galkó.

A jelentés fennmaradt. Jelenleg még a Los Alamos-i végveszélyeztetett archívumban őrzik, noha ellenségeinktől számos alkalommal kikértük. Hiteles másolata megvan Iowa Cityben, a Talizmán téri Örökös Fény Múzeumban (MEG: Museum of Everlasting Glow).

A miniszter kedvetlenül olvasta el a jelentést, és azt mondta, amint teheti, eljuttatja a kormányfőnek. Dr. Bandának semmiféle utasítást nem adott, mert nem kapott ő sem; barátilag azt tanácsolta, további intézkedésig nagyon vigyázzanak a lányra, mert ha „bárminémű negatív fejlemény felmerül”, a kormányzat nem vállalja a felelősséget. Ezt Banda doktor valamivel későbbi méltatlankodó nyilatkozatából tudjuk, amit senki sem cáfolt.

Közben Mizeri doktor megint elkezdett nyilatkozgatni a két hét alatt felnőtt nőről, bár a hír már rég nem szerepelt az elsők között, és a nő nem bukkant fel. Minden kacsa három napig érdekes.

Dr. Banda válaszút elé került. Vagy marad az UTA jól fizetett, befolyásos alelnöke élete végéig – még nem volt egészen hetvenéves akkor –, de azzal az akár az életét is minden pillanatban veszélyeztető rizikóval, hogy a lánnyal kapcsolatos bármely, előreláthatatlan eseményért őt vonják felelősségre, vagy megszabadul a kínos felelősségtől és netalán még dúsgazdag is lesz.

Az utóbbit választotta, mert ismerte a bűnbakképző hatalmi működés logikáját, maga is legázolt már idősebb és ifjabb tehetséges tudósokat így vagy úgy, különben nem lehetett volna az UTA alelnöke.

Felhívta az egyik magánmédia-társaságot és páratlan világszenzáció kizárólagos jogait ajánlotta fel. Nevét ismerték, ajánlatát komolyan vették. Dr. Banda nem akart fix összegre szerződni: döntse el a társaság utólag, mennyit fizet neki. Ez meglepő volt. Végül abban egyeztek meg, hogy a társaság tárgykörben foglalt szenzációbevételének 10 százaléka lesz Dr. Bandáé.

Dr. Banda még aznap levélben leköszönt UTA-alelnökségéről, és az akadémiai tagságról is lemondott. Ezzel kikerült az UTA etikai fennhatósága alól. A növénykórházban, amelynek igazgató professzora volt, azonnali hatállyal felmondott és a nyugdíjazását kérte, így az orvosetika sem vonatkozott rá többé. (Az EEE terjesztette ki állatokra, növényekre, sőt egysejtűekre is a humán orvosetika hatókörét, a génmanipulációk sokasága és a megállapíthatatlan fajba és rendbe sorolható új élőlények miatt. Ugarhon az EEE irányelveit hat évvel korábban ismerte el magára kötelezőnek ünnepélyesen, és soha nem tartotta be, hasonlóan a fejlettebb államok gyakorlatához.)

A két levél feladását követően dr. Banda a médiatársaság szervezésében nemzetközi sajtóértekezletet tartott. Kevés újságírót és médiabeszélőt sikerült a médiatársaságnak ilyen hirtelen odaszerveznie, de nem is ez volt a lényeg, hanem az, hogy a sajtóértekezlet a kérdéses médiatársaság esti híradójában az első helyen szerepelt, és más hír nem is volt aznap este, csak a sport meg az időjárás. (Másnapra tipikusan tavaszi, változékony, időnként zivataros időt jósoltak, 19 Celsius-fok körüli átlaghőmérséklettel. Az ugar sport legfrissebb sikere egy bronzérem volt a Csendes-óceán mélyén lévő óriásharang-laboratóriumban megtartott távhallási versenyen.)

Ezen a sajtóértekezleten jelentette be Dr. Banda, hogy egy háromvulvájú lányra bukkant.

A felvétel megvan, sok másolatban őrződött meg, pár évtizede még kötelező tananyag volt a Külvilág médiabeszélő iskoláiban, mint a dramaturgiailag jól felépített, hatásos botránybejelentés példája. Dr. Banda erre az alkalomra fehér vászonöltönyt vett fel és kezére fehér műcérnakesztyűt húzott, mintha operálna. Az inge világosszürke műselyem. Harmadik, felső zsebből kikandikáló zoknija finoman erezett, kékesszürke szatén anyagból készült. Csak a nyakkendőjét nem találta volna a korabeli európai csúcsízlés eléggé választékosnak: kék-zöld pöttyös volt fehér alapon (talán politikai óvatosságból). Dr. Banda minden mondat után megállt, és ugar nyelvű közlését maga fordította azonnal világnyelvre, ne kelljen ezzel a világ médiatársaságainak bajlódniuk. A folyamatos fordítás ellenére a bejelentés maga nem tartott tovább két és fél percnél; a további negyedórában a lényeget kommentálta – azokat a világtévé nem is vette át.

Ebből a bejelentésből lett a világszenzáció.

Dr. Banda jókora vagyont keresett. El is hagyta Ugarhont azonnal, hogy hátralevő életét az élete meghosszabbításának szentelje. Fiatalító kúrák kutatásának és önmagán való kipróbálásának áldozta minden idejét, ezzel már 53 éves kora óta foglalkozott, akkoriban érhette valamilyen trauma, talán akkor jött rá, hogy nem él majd örökké, de hát Ugarhon szűkös pénzügyi viszonyai nem engedték meg, hogy sikerrel fiatalítsa meg magát. Magánvagyonát kizárólag erre költötte, magától szinte a falatot is megtagadta, csak garantáltan természetes ásványvizet ivott, kekszet és kétszersültet rágcsált, ásványi sókkal dúsított vitaminokat tömött magába, zöldségből és gyümölcsből egyedül almát evett fogtisztítási céllal (a fogkrémeket ártalmasnak találta), napi másfél órát tornászott és egy órát úszott.

Az Atlanti-óceán egyik Európához közel eső, partközeli szigetét, Cevontát vette meg magának, ott építette fel a kutatóközpontot, amelynek vezetője és egyetlen páciense ő volt, és kiváló kémikusok és kutató orvosok sokaságát fizette. A kutatások remekül haladtak, az életelixír megtalálása karnyújtásnyira került, amikor, nem egészen hetvenhat éves korában, reggeli torna közben meghúzódott a térde; miközben kisántikált a fürdőszobába, ahol a húzódásokra javallt kenőcsöt tartotta, megbotlott a küszöbben és elvágódott; jobb halántékát beverte a kád szélébe és elájult. A hatalmas házban egyedül élt, így csak másnap reggel bukkantak rá a takarítónők, addigra lenyelte a nyelvét és megfulladt. Annyira bízott az elixírben, hogy végrendeletet nem hagyott hátra; közvetlen örökösei nem maradtak, ezért perek ezrei követték a halálát, s míg ezek tartottak, a kutatóintézetet szétlopták, a sziget elvadult, majd az EEE visszaadta Csortugáliának, amelytől dr. Banda vette; a páratlan vagyon kézen-közön eltűnt. Az életelixírt azóta sem sikerült feltalálni. Főpapjaink az elixír-kísérleteket a Teremtésbe való beavatkozásnak minősítették híres, 347-es enciklikájukban (amelynek egyik cikkelye a túlzott böjtölést is tiltja), és dr. Banda tudományos archívumát mindenhonnét törölték.

Egyszer a Los Angeles Wives megvizsgálta, mekkora terjedelemben számolt be a nemzetközi média Zsonna ügyéről, és nagyobb szószám jött ki, mint az első négy világháborúról szóló tudósításoké együttvéve. Pedig zajlottak abban a korban vallásháborúk, ideológiai háborúk, etnikai háborúk, osztályháborúk, rétegháborúk bőven. Száz- és százezrek kiirtása alig került be a híradások tizedik-tizenötödik helyére, milliók halálát követelő járványok, aszályok és özönvizek szorultak a huszadik-harmincadik helyre.

Egyes kutatók azt tartják, hogy az ügyben a párzási időszakhoz nem kötött pánnemiség, az emberiség differencia specifikája és orvosolhatatlan alapbaja jelent meg minden addiginál feltűnőbben, és hajlamosak az esetet a pornográfia tárgykörébe utalni. Szexuális világforradalomról cikkeztek bárgyún. The Big Cuntata: ezt az összefoglaló címet adták a háromvulvájú Zsonnáról írott legjobb cikkek válogatásának, amelyet könyv alakban is megjelentettek; egy példány a birtokomban van, apró betűs szedéssel készült bibliapapírra és kétezer-hatszázhetvenkét oldal. Ugarul ez a cím talán úgy hangozhatna, hogy A Nagy Picsareszk. (Ugar cikk e válogatásban egyetlenegy sem szerepel. Mintha Zsonna nem is ugar lett volna.)

Magam nem értek egyet azzal, hogy a pánnemiség iránt érdeklődtek volna annyira. Ez Zsonna ügyét egyetlen funkció, a humán nemiség körébe utalja, és a történtek jelentőségét elködösíti. A válogatott cikkek túlnyomó része is ezt tette, és Zsonna műtétjének morális abszurditását fel sem vetette. Különösen annak fényében látom másként a dolgot, hogy, főpapjaink döntésének hála, a nemiséget a Talizmán-korszak, az emberiség történetében először, végre normális mederbe terelte, és a havi egyszer, a főpapok madárbéljóslás révén hozott határozatának megfelelően váltakozó napon engedélyezett coitus mind a nőket, mind a férfiakat megnyugtatóan megnyugtatta, és életünk élhetését, sok tízezer éve először, végre görcstelenné teszi. Talizmániában ez az egyetlen olyan főpapi döntés, amely nem a kockavetésen alapul, hanem a leölt madár belének vizsgálatán. Ebből is látható, mekkora súlya van a Talizmán életben.

Zsonna tragédiáját a nemiség köréből ki kell emelnünk.

Mi a magunk életét már kiemeltük.

Már az én életem idején a főpapok azt a bölcs döntést hozták, hogy a reménybeli nemi partnerre irányuló képzelgés ugyan nem tilos, a képzelet Talizmániában szabad, de azon célból fohászkodni a Teremtőhöz, hogy éppen őt hozza meg nekünk nemi partnerül a sorsolás, már tiltva van.

Meggyónhatom, amiként több véletlen gyóntatómnak is meggyóntam egykor: egy időben gyakran fohászkodtam azért, hogy egy nőt, aki engem rendkívül vonzott, a Véletlen sorsolja hozzám, ha már a véderőkbe nem léptem be és őt feleségül nem kértem. A Véletlen nem akarta. Igaz Talizmánként belenyugodtam, és rá vonatkozó imáimról nem könnyen ugyan, de szintén lemondtam. Képzelegnem nem kellett róla, az én Hetvenhetekembe tartozik, mindennap láthatom, ha akarom, együtt öregedtünk meg valamiképpen mégis, az is öröm. A szigorú Talizmán tiltást, hogy vágyom rá ugyan, de ezt nem közölhetem vele, mindvégig becsülettel betartottam. Még azt a kísértést is leküzdöttem sokáig, hogy betiltott kéziratomat megmutassam neki. Olyannyira érvényesen kritizálta meg aztán a művemet, hogy megerősítette gyanúmat: ő lehetett volna az én társam, ha „egy társ” létezhetne Talizmániában. Ez azonban életellenes álláspont, tudom, megvallani becsülettel megvallottam, és a következménynek – a véletlen párosodásokból kizárattam egy évre – zokszó nélkül alávetettem magam.

Minket a nemiségünk nem nyűgöz, nem tesz a rabjává.

Zsonnát merőben a nemiségére korlátozni szellemi bűntény.

Zsonna esetében a Teremtményi Elv sérült minden addiginál feltűnőbben, s noha erre az akkori média ritkán tett utalást, valamennyire mindenki megérezte. Úgy látom, hogy a Talizmán forradalmat a CHH minden addigi megrázkódtatásnál erősebben és követelőbben készítette elő, noha még sok-sok évtizedet kellett várni rá.

Más kérdés, hogy a még súlyosabb erőszakról, Zsonna második átalakításáról a korabeli média semmit sem tudott.

Az a gyanúm, a kor végtelen cinizmusát valamennyire ismerve, hogy a második átvedlítés nem váltott volna ki világszenzációt. Eltűnt volna az első madárember képe a baseballeredmények, tőzsdekrachok és aberrált gyilkosságok áradatában.

Az ugar média ráuszult a témára, csak Zsonnáról írtak a lapok, csak vele foglalkozott a tévé. Nyugatról különtudósítókat küldtek Kolakmencre, és több mint négy héten át a „three-cunted Meager gal” volt a híradásokban az első helyen csaknem az egész világon.

Annyian nyilatkoztak a médiában a Cuppogó Hónalj-Hasadékos leányról, hogy eleinte szinte fel sem tűnt: Zsonna maga nem jelent meg sehol, és a hollétét titkolták. Az ugar médiát szigorúan utasították, hogy se pluszvulvákról, se hónalj-hasadékról ne beszéljenek, a többi lehetséges kifejezést pedig betiltották; a hónalj-vaginájú leányt szende módon „gödörhónú állampolgárnak” kellett nevezni hivatalosan; ezen mindenki röhögött, és illették a pluszvulvákat mindenféle betiltott szavakkal továbbra is.

Bombár Zénó az ügyet gyávaságból és határozatlanságból átadta belügyminiszterének, a kormány erős emberének, dr. Ugronnya Bertyóknak, aki úgy döntött: Bísztő Zsonnát mindaddig rejtegetik, amíg ki nem lehet cserélni egy leleplezett ugar főkémért. Az ugar emlékiratok egybehangzóan állítják: a rendőrminiszter úgy képzelte, majd abban egyezik meg az illető ország vezetőivel, hogy Zsonnát „rabolják el”; ez még mindig kisebb presztízsveszteség Ugarhonnak, mint ha kiderül: elcserélték.

Nem egészen így történt, persze.

Csuangthagoun hívta fel a figyelmet, hogy Ugronnya Bertyók még arra sem volt képes, hogy Zsonna ügyét a maga népszerűségének növelésére használja fel, például nagy cécóval feleségül vegye, vagy a lányává fogadja, vagy személyesen ölje meg valamilyen nemes indokkal, ahogy szokták, vagy, ezt is megtehette volna, a két hónalj-hasadékot ünnepélyesen, nyilvános médiaközvetítés keretében – Kolakmenc valamelyik főterére helyeztetvén a műtőasztalt – befoltoztassa. Ugronnya Bertyók az ügyet arra sem használta fel, hogy Bombár Zénót megbuktassa, amire pedig jó alkalma kínálkozott.

Csuangthagoun nem tudta, hogy Ugronnya Bertyók keze meg volt kötve a maffia által, amelynek alávetette magát.

Az Ugar Tudományos Akadémia dicstelen szerepet játszott az ügyben. Valakik a kormányban dr. Banda bejelentését követően sietősen úgy határoztak, talán maga a miniszterelnök, hogy Zsonna „vadonatúj testrészeit”, ahogy képmutató módon szintén nevezték, az ugar tudomány hatalmas vívmányának állítják be. Tehették, mert a Gyerehin eltűnt, és Amerikában óvakodtak attól, hogy maguknak vindikálják a prototípus szerzőségét.

Politikailag nagyon rossz döntés volt ez is.

Az Akadémia elnöke, dr. Kattyantó Argonc, aki viszonzottan gyűlölte dr. Bandát, halbiológus végzettséggel rendelkezett, és addig az eliszaposodó és elposványosodó ugar folyókból a Balatnavívából behurcolt óriás, húsevő zsiráfhalvirányok kiirtásának módozatait kutatta. Ezek a zsiráfhalvirányok ügyetlen és átgondolatlan, katonai célú génmanipulációk következményeként keletkeztek valahol, valószínűleg Rosszlandban, édesvízben éltek, gyökerük volt és kaviárra emlékeztető virágporral szaporodtak, levél helyett pikkelyek borították őket, halfejükben minicápafogak éktelenkedtek és kopoltyúval lélegeztek. Ami hal a közelükben úszott el, azt bekapták, sőt emberek végtagjait is leharapták, ha tehették. Nyakuk, vagy száruk, ahogy vesszük, erősen megnyúlt, a zsákmányért másfél-két méterre is előre-hátra tudtak nyújtózni. A zsiráfhalvirány-veszélyre figyelmeztető táblákból néhány ma a kolakmenci Örök Néprajzi Múzeumban látható. A zsiráfhalvirányok kihaltak, nem a tudománynak, hanem a Munnón-tengernek köszönhetőleg, amelynek rideg viszonyaihoz nem tudtak alkalmazkodni.

Kattyantó vagy maga ismerte fel, hogy a Cuppogó Hónalj-Hasadék gazdátlanul maradt és ő Zsonnát a plusz két vaginájával együtt, úgy, ahogy van, ellophatja, vagy a politika jelölte ki őt erre a szerepre. A dr. Banda bejelentését követő első két hétben Kattyantó UTA-elnök összesen huszonegy óra hetvenhét percet szerepelt az ugar tévékben, és ez idő alatt kb. ezerkétszáz kéziratoldalnyi nyilatkozata jelent meg ugar és külföldi lapokban. Még dr. Banda teljesítményét is felülmúlta ezzel, aki akkor már külföldön nyilatkozgatott.

Kattyantó a szerepléseiért járó jogdíjakból és a kormány jutalmából háromszintes palotát építtetett magának Kola egyik hegyén, a Hurulszirten; véletlenül ma éppen ebben az épületben található a Talizmán Fényország nagykövetsége. Noha többször átépítették, az eredeti jelleg ma is érzékelhető, mint tapasztaltam: nyolcszögletű termek váltják egymást méhkaptárszerűen mindhárom emeletén, aminek az a magyarázata, hogy Kattyantó az összes szeretőjét oda halmozta fel, volt belőlük négy, és a tőlük származó kilenc gyerekének is helyet kellett találnia. Kattyantó az első emelet mértani középpontjában, vagyis a kaptár közepén lévő nyolcszögű teremben lakott, mint egy hímnemű méhkirálynő, és a ház belső kommunikációs hálóján szólította magához a nőket, ha kedve szottyant rájuk. Én az egyik gyerekszobában laktam egyszer egy hétig, és végig azt találgattam, vajon melyik gyerek lakott abban egykor, hátha éppen Selvíra. Nem volt azonban időm, hogy az épületet alaposan tanulmányozzam, mert éppen akkor támadta meg nagykövetségünket aknavetőkkel a maffia, s bár a miniszivárványhártya az épületet megóvta, későbbi kolakmenci tartózkodásaim alkalmával, a főpapok utasításának értelmében, magánházakban laktam, hogy magamat fölösleges veszélynek ki ne tegyem. Hozzá kell tennem: mint régmúlt időket kutató ártalmatlan történészt, engem összehasonlíthatatlanul kevesebb veszély fenyegetett, mint Talizmán testvéreim bármelyikét bárhol külföldön, énrám a maffia nem is hederített.

Kattyantót dicstelen leleplezését és leváltását követően nyolc gyereke megtagadta, csak egyetlen gyermeke, egy lány nem, ő befogadta mocsári vityillójába, ahol Kattyantó szélütötten éldegélt még több mint tíz éven át egy tolószékben mozdulatlanul, és nehezen, lassan és hörögve tudott csak beszélni. Sírját is az a lánya állíttatta a kertben, díszes, faragott mészkő sír volt, két hatalmas fület formázott valamiért; fénykép maradt róla csak, az eredetit a Munnón-tenger elmosta. Kattyantó Selvíra, a leány, aki nem tagadta meg az apját, később Sztrambolba költözött, megtanult örökül, mielőtt még az örökök Ugarhont elfoglalták volna, és örök virágversek nagyra becsült költőjeként múlt ki a világból, férjhez sose ment. Finom mívű verseinek gyűjteménye világnyelven is megjelent, Viruló kóró a címe. Legszebbek a virágok nehézkes, csaknem hallhatatlan beszédéről szóló, sírnivalóan gyöngéd versei. Világnyelvre én fordítottam le fiatal koromban, amikor még nem tudtam, hogy Szent Zsonna történetével fogok foglalkozni.

Kattyantó, az UTA elnöke abban az első néhány hétben a páratlan ugar tudományos siker dicsőítése mellett annak a meggyőződésének adott hangot, hogy az ilyen és hasonló beavatkozások jótékonyan növelni fogják a foganástól szűziesen vonakodó ugar nők termékenységét, és Ugarhon, ha a férfiak igyekeznek, annyi évszázad után ismét a térség meghatározó középhatalma lehet; hangoztatta továbbá, hogy az ugar matriarchátus mindig is példaszerű volt, és éppen ideje visszaiktatni a jogaiba.

Az utóbbi állításban Kattyantót az akadémia egyik alelnöke, dr. Schima Furunk történész támogatta. Az ugar nézők és olvasók meglepődve értesültek róla, hogy az ő igazi hagyományuk a matriarchátus, mert addig erről sem az iskolában, sem azon kívül nem hallottak. Kattyantó és Schima egybehangzóan állították, hogy a matriarchátus Ugarhonban még a XIX. és XX. század fordulóján is létezett, sőt nem átallották Andrew Body nagy szerelmét, ama nevezetes Dúlát is belevonni ebbe az ordenáré hazugságba, több mint százötven évvel a halála után. Schima szerint Body nagy verseinek ihletője az ugar hagyománynak megfelelően élt együtt egy időben mind a férjével, mind Bodyval, és ebben a korabeli ugarok semmi kivetnivalót sem találtak. Schima ezt a maga korában botrányosnak minősített kapcsolatot szokványos többférjűséggé festette át, amely, mint Zsonnával és lehetséges jövőjével kapcsolatban többször is nyilatkozta, az ugarság lelkének mélyrétegeiből soha nem halt ki.

Kissé nehezen érthető, mitől vélte úgy dr. Schima Furunk, hogy az ugar nők több férjet szeretnének, amikor – mint a korabeli negatív születési arányszámok jelzik – még azt az egyet sem bírták elviselni.

A történelem első valódi matriarchátusát mi, Talizmánok létesítettük, s hogy az ő négyezer éven át érvényes embertelen stílusukban fogalmazzak: „nagy sikerrel üzemeltetjük”.

Az első napokban a dicső, sorsdöntő nyertes csatáknak megfelelő szóhasználattal számoltak be az ugar médiában az ugar tudomány példátlan eredményéről, arról, hogy az ugar szellemnek mind a Nyugatot, mind a Keletet sikerült – ismét és újra – megelőznie.

Az összes Zsonnáról szóló ugar médianyilatkozat megvan és kutatható mind Alexandriában, mind a murmurmur archívumokban, és Csuangthagounon kívül, aki ugarul nem tudott, sok ugarul tudó, bár nem ugar kutató élt is ezzel a lehetőséggel már évtizedekkel ezelőtt. Az ugar lapok közül a hozzáférhető helyeken azonban nem kutatható a TÉL és a Farok, amelyekből előttem senki sem merített.

Csuangthagoun, az eddigi legjobb Zsonna-életrajz szerzője nyilván úgy gondolta, az ugarok nemigen írhattak az üggyel kapcsolatban egyebet, mint bolondságot. Ebben van is valami. Ő ezért a világnyelvek markáns véleményeit gyűjtötte össze, korrekt módon. Csakhogy az ugar véleményeket a Külvilág véleményeivel összehasonlítva az a meglepő tanulság adódott a számomra, hogy bolondságban nemigen van közöttük különbség. Az ugarul tudó, de nem ugar kutatók ezt az összevetést nem végezték el, s ha megnézzük, kik is voltak ők, azt találjuk, hogy rommakákok, dac-druidácsok, dél-szlévek és szlákok adták a kilencven százalékukat, és cigány is akadt közöttük. Nehéz szabadulni az érzéstől, hogy az ugarokkal szemben elfogult kutatókról van szó, akik a Zsonna körüli botrányt alkalmasnak vélték arra, hogy bemutassák: az ugarok egytől egyig eszelősek.

Nem voltak eszelősebbek, mint az akkori fejlett és fejletlen világban a Zsonnáról nyilatkozók. Ezt az állításomat akkor is fenntartom, ha főpapjaink részéről kéziratommal kapcsolatban elhangzott az a vád, hogy az ugarok iránt pozitívan elfogult vagyok, az egész világban mindenütt ugar hatást és befolyást sejtek a Zsonna-ügyben, az én interpretációmban Zsonna ügye nem is Talizmán ügy, hanem ugar.

Véleményüket főhajtással fogadom, de Talizmán törvényeink szerint egyetértenem nem kell vele. (A magam véleményével értek egyet azután is, hogy könyvemért a magamét megkaptam.)

Az alábbiakban a kevéssé vagy egyáltalán nem ismert ugar megnyilatkozásokat foglalom össze röviden, Ugarhonon kívülieket pedig csak akkor, ha más forrásból nem ismerhetők. (A világmédia jellemző cikkeit Csuangthagoun könyve a linkekben bőségesen szemlézi, az érdeklődő olvasó ott minden fontos cikket megtalál. Ezek jelentős része a Big Cuntata lapjain is hozzáférhető.)

Az Ugar zászlóshajó című kormánylap – Ugarhonnak, hadd emlékeztessek, már több évszázada nem volt tengere – a konzervatív vélekedésnek megfelelő cikkeket közölt az első két hétben. A „gödörhónú állampolgárleány vadonatúj testrészeit” melegen üdvözölte, személyesen sok boldogságot, kiváló tanulmányi eredményeket, majd sok egészséges ugar lurkót kívánt neki, valamint dolgos ugar férjeket, akik a családi életen kívül az ugar haza felvirágoztatásában és védelmében is mélységesen érdekeltek, mindazonáltal bizonyos kétségeinek is hangot adott.

Elsősorban az volt a lap szerkesztőinek problémája, vajon Bísztő Zsonna igazán annyira törzsökös ugar leány-e, mint a kísérlet folytatói nyilvánvalóan jó szándékúan gondolták. A lap utalt arra, hogy a kísérletben feltehetőleg oroszlánrészt vállaló dr. Schima Furunk származásilag, dédapja folytán, mezei zsermán, s noha egész életében jó ugarnak bizonyult, mégsem helyes, sőt netalán valamiről árulkodó, hogy a nevét nem ugarosította meg. Zsonna keresztnevével a lap nem tudott mihez kezdeni, azt ugarnak kellett elfogadnia, annyira népszerű volt az a bizonyos buruzil tévésorozat, de a Bísztő vezetéknévbe belekötött. Az egyik szerző, aki S. S. monogrammal írta alá a cikkét, azt a feltevést közölte, hogy a Bísztő név a szlák vagy szlév Bystry származéka, ami S. S. szerint – aki téved – „ravaszdit” jelent, s ez a nyílegyenes lelkű, nyílegyenes jellemű és nyílt, egyenes tekintetű ugarokra nézve sértő.

A lap ellenvéleményeknek is hangot adott az „Olvasóink írják” rovatban, amelyben többen úgy vélekedtek, hogy a Bystry név nem ravaszdit, hanem gyorsat jelent, továbbá cáfolták, hogy a Bísztő név szlák vagy szlév eredetű lenne.

Dr. prof. Számszery Jóka szegényparaszti származású ongar-ugar nyelvész, akit nyelvalapista elméletéért malántai lovaggá ütöttek és a frank „Tisztesség-Ordót” is megkapta, kifejtette, hogy a pfunnlippek, az ugarok távoli, északi rokonai a tehetséges halászt nevezik a mai napig bistue-nek, ejtsd „bísztű”, s hogy ez a szó a négyezer évvel korábban létezett ongur-pfann alapnyelvben is megvan. (Fél évszázaddal később bebizonyították, hogy ongur-pfann alapnyelv sose létezett, és az ugaroknak sem a pfunnok, sem a lippek nem a rokonai. Ma is ez a tudomány álláspontja, a géntérképek alapján e három népnek semmi köze egymáshoz: az ugarok géntérképei annyira változatosak, hogy származásilag a legkülönbözőbb tájakról valók, míg a pfunnok többnyire az ázsiai G-típusba, a lippek pedig a viril-vaking B-típusba tartoznak, amelyekből az ugarok között csak 0,2 százalék, illetve 0,3 százalék van. A nyelvi rokonság meglétét, miután nyelvi géntérkép még nem készült, a mai napig vitatják.)

A lap közölte Zsonna iskolájának üdvözlő táviratát, amit a szülői munkaközösség és a gyerekképviselet írt alá. A lényege az volt, hogy gratulálnak, és abban a közfelkiáltásban végződött, hogy „Visszavárunk, Zsonna!”.

Egy pszichológus, bizonyos dr. Hunky Ponni, aki költőként is ismert volt, a nemi szervek eltakarásának problematikájába vezette be az olvasót, ismertette a fügefalevél kultúrtörténetét háromezer évre visszamenőleg, és kifejezte reményét, hogy Zsonnát csak fedett karral és fedett vállal fogják fényképezni, különben mind Zsonna, mind az őt szemlélők lelkében súlyos és visszafordíthatatlan károsodások lépnek fel. Dr. Hunky egyúttal aggodalmának adott hangot, amiért eredendő csiklandósságát Bísztő Zsonna hónalja nem veszítette-e el. „Nem véletlenül vagyunk hónaljunkban csiklandósak, ennek így kellett lennie, s ki tudja, miféle lelki károsodáshoz vezet, ha ezt elveszítjük” – írta az aggódó költő-pszichológus.

Van olyan vélekedés, hogy ezzel a cikkével egy tehetséges, titokban szenvedélyesen dohányzó fiatal költőn akart ütni irigyen, aki Csikkland címmel a csikmakkok és az ugarok párhuzamos történetét verselte meg pár hónappal korábban kiadott kötetében; a kötetnek nem akadtam a nyomára és a költő nevét se tudom. A csikmakkokkal részletesen foglalkozom később.

A konzervatív Ugar zászlóshajó című lap nem ismertette a pápa elítélő enciklikáját, a „Nulla vulva supervacua Dei gloriosa est” kezdetűt, amelyet minden világlap részletesen ismertetve vagy teljes egészében leközölt (és ismertette az ugar ellenzéki Farok is, erről később). Meglepő, hogy a konzervatív kormánylap a pápa véleményét nem létezőnek tekintette. De ha meggondoljuk, hogy a pápa a fejleményt elítélte, és az ugarokról nem nyilatkozott kedvezően, noha becsmérlőleg sem, a dolog érthetőbbé válik. Lehet, hogy a khínai-buruzil származású pápa a magukat európainak valló ugaroknak eleve nem volt szimpatikus.

A Társadalom és Lét című, mereven és elvakultan liberális hetilapnak (az ugar olvasók TÉL néven emlegették) a hagyományaihoz híven nem volt saját álláspontja, így egymásnak szélsőségesen ellentmondó vélekedéseknek adott helyt. Ennek az elszánt liberalizmusnak a következtében a lapot először átmenetileg, majd végleg be is tiltották, a szerkesztőket először pénzbüntetésre ítélték, majd a kormányváltást követően, amikor a TÉL által lelkesen támogatott liberálisok kerültek hatalomra, internálták, vagyis kényszerlakhelyre telepítették, és a főszerkesztő-helyettest egy év múlva ugar parasztokkal agyonverették. (A gyászjelentésben cigányokra és rommakákokra fogták a dolgot.) Muncsa Gellza volt e főszerkesztő-helyettes neve, a kolakmenci egyetemen szakszkrit szakot végzett kitüntetéssel, idült alkoholista és sakknagymester volt, és a TÉL minden számában közölt valamilyen exkluzív ételreceptet (többnyire Gide-Gohur ételkiállítás-megnyitóiból lopta őket). A főszerkesztő Kelly Zarbus akkor még megúszta; négy év múlva börtönéből, ahol valamiért előzetes letartóztatásban tartották fogva rablógyilkosok között vádemelés nélkül, váratlanul előrángatták, és Ugarhon nagykövete lett a veszedelmes Moszkóviában, ahol aztán egy prostituált kisfiú szúrta szíven.

A TÉLben Tomizs Gazsula Nyakló filozófus és közíró három cikket is közölt ebben a nyolc hétben Zsonnáról, ezek egymással is feleselnek. Úgy látszik, nemcsak a lapnak, de Tomizs Gazsulának sem volt saját véleménye a dologról.

Első cikkének lényege: isten megteremtette az embert, az istentelen ember megteremtette Zsonnát, Zsonna megteremti az istent. (Így, kisbetűvel.)

Második cikkének lényege: az ugar kisebbrendűségi komplexus most, a vesztett cigány háború után nemi szervekben tombolja ki magát, aminek az égvilágon semmi értelme, mert Zsonna szellemileg semmit sem jelent.

Harmadik cikke azonban figyelmet érdemel.

Ha nem tévedek, Tomizs Gazsula volt az első – két héttel előzte meg Victor Voynát, a híres blatnói vallástörténészt –, aki leírta: Zsonna a görög istenképzet megvalósulása, a mesék valóra válásának első bizonyítéka, a vágyak első valós tárgyiasulása – „már amennyiben Bísztő Zsonna tényleg létezik, és nem csak kitalálták”, tette hozzá, a maga szempontjából jogosan, mert Zsonnát egyáltalán nem mutogatták a tévében és nem fényképezték, csak beszéltek róla (Karlina ekkor még nem tűnt fel).

Tomizs Gazsula idézte Lukianosz rég elfeledett, bár ugarul akkor már – és még – olvasható művét, az Istenek párbeszédeit. Egyetlen példány sem maradt fenn az ugar változatból, mind elégett ilyen-olyan háborúkban és békékben, de valaki egyszer, százvalahány éve, rátette a hálóra ugarul, ott bukkantam rá egy ósdi szerveren csodák csodájára.

Idézem a kilencedik párbeszéd részletét, a világnyelvi fordítás alapján.

 

 

Tomizs Gazsula ironikus javallata: ezentúl pluszvulvát ne a nőknek, hanem a férfiaknak készítsenek a hónaljukba, hogy ne a combjukban, annyira kedvezőtlen, mert túl szellős helyen kelljen a magzatot kihordaniuk. Tomizs Gazsula, a gunyoros szellem, nem fogta fel Zsonna átváltozásának lényegét és jelentőségét, természetesen. Arra azonban a világon elsőként, bár öntudatlanul világított rá, hogy Zsonna nem egyszerűen a technika áldozata, hanem örök vágyképek hordozója is. Kár, hogy a jégmadár-fejleményről Tomizs Gazsula Nyakló sem értesült, mert arról is megállapíthatta volna ugyanezt.

A TÉL szemlézte a csuhajok lapjának, a Hujjabujja című orgánumnak a cikkeit is, feltehetőleg elrettentésül, és azért, mert a csuhajok lapját kevesen olvasták (a hagyományos ugar csataordítást címében viselő lap számaiból sajnos nem maradt fenn egy sem).

A Hujjabujja cikkei szerint Bísztő Zsonna, a törzsökös ugar leány eredendő szüzességével és makulátlanságával aljas nemzetközi, népellenes összeesküvők visszaéltek. Az UTA teljes egészében a zsigar világmaffiózók befolyása alá került, és a cigányok most méltán dörzsölhetik a szőrös mancsukat és a még szőrösebb talpukat. (Ezek a szóképek a számomra nem értelmezhetők.) A Hujjabujja követelte, hogy Bísztő Zsonna eredeti testi állapotát azonnal és haladéktalanul állítsák vissza, és a nemzetközi szégyen miatt a Világkormány fizessen az ugar népnek kártérítést, az az évi ugar GDP összegének megfelelő összeget, de aranyban. (A csuhajok minden más fém- és papírpénzt zsigar ármánynak tekintettek, bár a mindennapi életben elég sokat felhalmoztak belőlük.)

A Főcsuhaj Testvér szerint – ő jegyezte az egyik cikket, ő volt akkor a legalább 150 kilós, szőke és kék szemű „Csingisz”, igazi nevét nem sikerült kiderítenem – Bísztő Zsonna szülei a csuhajok mozgalmának megbecsült tagjai, erről fényképes igazolványmásolatot is közölt (a TÉL szerkesztői ezt a képet nem vették át, talán hamisítványnak tartották), és követelte, hogy őket, amíg leányuk élet- és erkölcsi végveszélyben vergődik a nemzetközi médiaelit fogságában, helyezzék a csuhajok gyámsága alá. (A csuhajok sem tudták, hol rejtegetik éppen Zsonna szüleit.) Egyúttal, Zsonna makulátlan nevére hivatkozva, keresztes háborút követeltek Cigánia ellen, amelynek egésze őseredeti ugar terület. (Ez nem volt igaz, Szlákia, Rommakákia és Dél-Szlévia is jelentős területet volt kénytelen Cigánia számára átengedni.)

Történelmi távlatból visszanézve, a csuhaj túlzásokat és a szokványos handabandázást leszámítva, bizonyos értelemben még a csuhajok álltak a legközelebb ahhoz, ami valójában történt. Erről persze tárgyszerűen nem tudtak semmit. Ők voltak az egyetlenek, akik a pluszvulvák eltüntetését követelték, ami siralmas fényt vet a konzervatívokra, a liberálisokra és a kommunaérzelműekre egyaránt.

A TÉLben jelent meg Hátorgas Burra, a nemzetközileg ismert ugar filozófusnő tanulmánya Nőiség, nemiség és semmisség: a Semminő címmel.

Hátorgas Burra ekkoriban nyolcvanötödik életéve felé járt. Jogász dédapja, aki az Ugar Nemzeti Ébredés idején, a XIX. században kuplerájokat is üzemeltetett, és azok bevételéből pénzelte az ugar nemzeti mozgalom politikusait, púpos volt, innét Burra családi neve (a Háthorgas a horgas hátú, vagyis púpos egyént jelentette, csak aztán a második „h” valamiért, talán bürokratikus elírás folytán lekopott). A Burra keresztnév az ugarban ritka, a szlév „bura”, vagyis „vihar” szóra vezethető vissza; az Ugar Nemzeti Ébredés idején szinte az összes szlév nevet megpróbálták megugarítani és a szlévektől ily módon elorozni; másodrendű ugar romantikusok a Burra nevű csinos ugar leányt a műveikben vészmadárként léptették fel. A filozófusnő apja – mérnök és közgazdász, akit az első-kommunisták valamiért kivégeztettek – a névadáskor azt remélte, alaptalanul, hogy lánya csinos lesz.

Hátorgas Burra fiatal korában férjeit gyakran váltogatta, de csak az első kettőtől lettek gyermekei. Legidősebb fiával, Hamukó Pitárral a csuhajok szerint vérfertőző kapcsolatban élt hatvanéves kora után, és Dél-Afrikában gyereket is szült tőle, vagyis maga szülte volna meg az unokáját, de a csuhaj vád hitelességét megkérdőjelezi, hogy az unokafiú szerintük egyúttal tiszta négernek született. Hátorgas Burra kilenc férjet fogyasztott el tizennyolc és negyvennyolc éves kora között. Már fiatalon csúnya volt, ezt később fokozni tudta. Századik életéve felé írta magáról: „Úgy festek, mint egy ramaty állapotban megtalált egyiptomi múmia”. Még ekkor is fiatalosan mozgott azonban, a lépcsőket kettesével vette; harminchét és fél kilóját könnyedén hurcolták vékony, görbe lábacskái. Ugarhonból háromszor kellett emigrálnia, és négyszer tért vissza diadalmasan, amiben a gyakori ugar rendszerváltozások segítették. Életrajzát, a vele való beszélgetések alapján, Lapiloccy Johnoh írta meg hétszázötven oldalon.

Hátorgas Burra (vagy ahogy a cikkeit jegyezte, dr. Bura Hateaway) bájos nemtörődömséggel váltogatott nézetet, álláspontot, otthont, hazát, férjet, akármit. Lapiloccynak nem győzte a maga mindenkori igazát és az Eszméhez való ragaszkodását hangoztatni. Nem derül ki azonban, mi is volt ez az Eszme. Valahányszor Ugarhonban élt, mindig ott tüsténkedett a mindenkori hatalom közelében, és a népszerűtlen intézkedéseknek mindig megtalálta a filozófiai indokolhatóságát. Ennek ellenére egyik kormányzat sem szerette igazán, így aztán mindig az ellenzékhez volt kénytelen csapódni, emiatt kellett emigrálnia is annyiszor. A mindenkori ellenzék hatalomra kerülvén eleinte mindig számított Burra asszony szolgálataira, és vagy külföldről, vagy házi fogságából magához édesgette, mígnem ismét kénytelenek voltak lerázni.

Hátorgas Burra mindent elolvasott, amit el lehetett olvasni. Írásaiban, amelyek harmincegy vaskos kötetet tesznek ki, az eredetiségnek a halvány nyomát sem találni. Ennek ellenére, vagy talán éppen ezért tizenhét nyugati, három ázsiai és két afrikai egyetem választotta díszdoktorául. Díszpolgára lett Kolakmencen kívül Venniának, New Yorknak, Sausalitónak (ott nyaralót vett magának), Jeruzsálem mindkét részének (a globálkereszténynek és a moszolámnak is) külön-külön, és négyéves ausztráliai tartózkodása eredményeképpen megkapta a Nagy Kenguruerszényt (ez jelentős összeget tartalmazott, kétszer annyit, mint amennyit a Nohoobel-díjasok kaptak abban az időben). Rossz nyelvek szerint az ausztrálok ezzel tudták elérni, hogy végre távozzék körükből.

Hátorgas Burra nem tudott semmit, de mindent jobban tudott. Ez a TÉLben közölt tanulmányára, a röviden Semminő címen ismert cikkre is vonatkozik. A Semminőt az összes akkori világlap átvette. Világnyelvi címe No-woman lett, ami félrefordítás, legalábbis nem tartalmazza az ugar cím másik értelmét, ami She-nil vagy Nothing lehetne. Nem véletlen, hogy a tanulmány címe sokértelmű, vagy inkább értelmetlen: maga a cikk óvakodik állást foglalni Zsonnával kapcsolatban bármiben.

Ehhez képest szép hosszú, és a szerző sokat keresett vele.

Egyetlen mondatot idézek belőle:

 

…A vulva mint az üresség tartalmatlan eszméje, egyúttal a teremtés mindent jelentő ürességét, a diadalmasan foganó Semmit is magában foglalja, és megsokszorozása a létezhető világok körét is megsokszorozza, gazdagítja, noha minőségileg újat nem hoz, ám a mennyiségi üresség és a minőségi üresség között nyilvánvalóan van olyan kapcsolat, amelyben a női elv magasabb, valóban teremtői, bár nem feltétlenül szűznemzői szintre kerül, aminek a férfiak jogosan örülhetnek mindaddig, amíg a sokszorozott vulvát, hála az emberi tudomány és technika fejlődésének, bennük is meg nem nyitják, és az ezer évek óta áhított teljes egyenjogúság létre nem jön…

 

A TÉL öt folytatásban közölte a cikket (az utolsó folytatás már nem jelent meg, addigra a lapot betiltották, annak a szövege a világnyelveken maradt fenn, fölöslegesen).

Sírját az örökök nagy becsben tartják Kolakmencen, mindig friss rózsák borítják a mai napig, mert élete végén Hátorgas Burra a moszolám vallást is felvette (az összes többi, akkor létező világvallás mellé, nehogy lemaradjon bármiről), s még nevet is váltott: Büllbül Hütörkü lett belőle.

A TÉL a világlapok Zsonnára vonatkozó érdekesebb cikkeit is szemlézte. Az egyik igen tanulságos cikket höröhből fordították. (Az eredeti cikk a mai napig megvan Uthánban a Földalatti Könyvtárban, ahová a légszennyezés kevésbé hatolt el.) Ez a cikk Csuangthagoun gyűjteményéből sajnálatosan kimaradt, sőt a Big Cuntata sem közli, ezért ismertetem én.

A szerző, Patologikosz Panthelon rendkívül élesen kelt ki a Zsonna-jelenség ellen. Véleménye szerint Zsonnát a görög istenek visszaiktatása ellen találták fel, és ezzel a legnagyobb bűnt követték el az emberiséggel szemben.

A cikk megértéséhez tudni kell, hogy ez volt az a korszak, amikor a höröhök egész népességüket az ógörög mitológiára térítették vissza erőszakkal, vagy legalábbis megpróbálták, azzal az érvvel, hogy az összes többi vallás azóta megbukott, és a görög isteneknél jobbakat az emberiség soha nem fog feltalálni. Noha ebben az érvben az Endarkenment akkori viszonyai között volt némi igazság, a kísérlet öt év múlva megbukott, mert a sok száz görög isten visszaiktatása körül pártok és szekták alakultak ki, melyik istent törvényesítsék és melyiket ne; egy-egy istent kizárólagosnak akartak e területileg is szerveződő szekták elismertetni, amit a központi kormányzat rendőri és katonai erőszakkal próbált megakadályozni; e szekták egymással is hadakoztak, akárcsak az Olümposzon egykor az istenek; vehemens vitáik véres terrorcselekményekbe torkollottak, amibe Höröhország lakosságának harmada belepusztult, Uthán maradék ókori – athéni – műemlékeit egytől egyig felrobbantották, és Höröhország fele örök fennhatóság alá került (azóta már a háromnegyede).

Patologikosz Panthelon máglyahalált halt a később róla elnevezett téren, ahol ma a Hetéra-szentély áll, Uthán leghíresebb és legelegánsabb bordélyháza, amit az istentelenség bekövetkeztének emlékére, megkönnyebbülten emeltek a maradék höröhök, és amelynek látogatásától a Talizmánok kiváltképpen óvakodnak, mert az alapító Talizmán atyák egyikét, Zurbu Pantász ben Mirjammát az épület előtt késelte meg tévedésből egy szakadár pribekovics (azt hitte, a lányok egyik tulajdonosát öli meg, holott Zurbu Pantász ben Mirjamma szűz volt és koldusszegény).

Patologikosz Panthelon úgy vélte, Zsonna nem Zeusz gyermeke, Zsonnának Zeusz sem nem apja, sem nem anyja, tehát senki emberfiának, sőt senki félistennek sem lehetett joga, hogy egy halandó embert pluszvulvákkal ruházzon fel. Arra az esetleges érvre, hogy Zeusz igenis lehetett Zsonna apja, ha Bísztő Gyalla képét öltötte magára, amíg szeretkezett, vagy ha mondjuk Zeusz csapvízzé változott arra az időre, amíg Karmenják Ezüstke mosakodott, Patologikosz Panthelon azt válaszolta, hogy Zeusz ugar férfi képében nem jelenik meg, csakis höröh férfiéban, csapvízzé pedig nem változhat, mert Zeusz a klórt bizonyítottan nem bírja, márpedig Kolakmencen a víz központilag túl van klórozva. Ezt alátámasztandó hivatalos ugar egészségügyi felméréseket is idézett. Azt nem zárta ki, hogy elméletileg Zeusz több vulvát, akár tízet is juttathat valamely höröh pásztorleánynak, de a gyakorlatban ugar leánnyal Zeusz bizonyosan nem törődik, mert „az ugar leányok köztudomásúlag büdösek”.

Ez a megjegyzése általános felháborodást váltott ki az ugarokból, és a TÉLben közölt fordítás megjelenését követően fel is gyújtották Höröhország kolakmenci követségét. Az ugar tűzoltók tétlenül nézték, ahogy az épület porig ég. Ugronnya Bertyók rendőrminiszter személyesen kért bocsánatot az esetért Uthánban a höröh elnöktől, és ajándékul elvitte neki az eltűnt ugar korona mását platinából. (Nem tudjuk, a sok eltűnt korona közül melyiknek a másolata volt ez, mert az „istenek háborújában”, ahogy a höröh önfelszámoló polgárháborút nevezik, ennek is nyoma veszett.)

Patologikosz Panthelon, mint később kiderült, eredetileg csülmük volt, és a rosszlandi seregben szolgált fiatalon Csurduka Csatagján néven, méghozzá éppen Ugarhonban (amikor Ugarhonban még rosszlandi sereg állomásozott). Innét tudott ugarul. Az ifjú közlegény Ugarhonban súlyos nemi betegséget szerzett egyik kimenője alkalmával, nemi szerve az elégtelen kezelés következtében félig lerohadt, de nem keresztben, gyógyíthatólag, hanem hosszában, végzetesen, ezért is állt ortodox szerzetesnek, amikor leszerelése után tehette, és így került aztán évtizedekkel később Uthánba, ahol az ókori istenek visszaiktatásának lett az élharcosa. Ugarhonnal szemben tehát szélsőségesen elfogult. Ezt a korabeli ugarok nem tudhatták, és nem is értette Ugarhonban senki, hogy a tőlük távoli höröhök, akikkel közös határuk, tehát határviszályuk sose volt, miért utálják őket ennyire.

Panthelon álláspontjában minden túlzása ellenére van egy vonás, amely a mi Talizmán álláspontunkkal közös: hogy ugyanis senkinek sincs joga bárkit pluszvulvával felruházni, csakis a Teremtőnek.

A TÉLben jelent meg a Kézelő-tanítvány Kovva Kány Kalomán cikke, a Zsonna futása című szexuálpszichológiai elemzés, amelyet aztán világlapok is közöltek (talán az akkor már Nyugaton lévő dr. Kézelő dr. közbenjárására).

Kovva Kány központi tétele: kisebb Zsonna lelki megrázkódtatása, amit a két pluszvulva okoz, mint a nemet váltó operációk lelki következményei lehetnek. Bísztő Zsonnának nem változtatták meg sem a nemét, sem az életkorát, sem a csípőbőségét, sem a nemzeti identitását, a mellét nem vágták le, a fejét nem nyírták kopaszra, írta Kovva Kány, tehát semmi rendkívüli nem történt vele, mert ezek, és csakis ezek a valóban egzisztenciálisan súlyos változások. Nem avatkoztak bele az agyába, nem vették el tőle az öntudatát, nem közösítették ki abból a nemzetből, amelybe beleszületett, nem vették el az anyanyelvét, legföljebb nem közölték vele, miféle kísérletnek is az alanya, „de hát ezt ezer évek óta ritkán mondták meg nekünk”, írta Kovva Kány a jellegzetes, panaszos ugar hanghordozással. A plusz két vulva öntudatosításának szükségessége nincsen kizárva, írta a továbbiakban, de nem ez a legfontosabb; Bísztő Zsonna nyilvánvalóan gondos lelki ápolásra szorul, de nem a két pluszvulva miatt – elvégre egy szervátültetés sem kis dolog, vannak, akik két idegen és összehangoltan működő szívvel élnek, vagy idegen homloklebennyel, ami az Énképzetre olykor eszméletlenül hat –, hanem azért, mert a média figyelmének középpontjába került, és az ilyen rövid ideig tartó népszerűség az ismert „médiabetegséget” hozza létre: önértékelési zavarok lépnek fel, az alany összeütközésbe kerül a családjával, a megszokott közegével, rossz esetben komoly lelki betegség is kialakulhat nála, amely valamely kóros és megalapozatlan felsőbbrendűségi tudathoz vezet, és skizofréniát is eredményezhet. Mindezt persze az elmúlt kétszáz évben az emberiség megtanulta megfelelően kezelni, legalábbis a fejlett országokban. „Ugarhon – fejtegette a szerző – e fejlett országok közösségébe tartozik, immár másfél ezer éve, tehát semmi okunk arra, hogy Bísztő Zsonnának, minden ugarok édes gyermekének esetleges lelki nehézségeit ne tudnánk eredményesen orvosolni.”

Kovva Kány Kalomán nem foglalkozott azzal a kérdéssel, vajon szabad-e ilyen beavatkozást végezni valakin. Abból a tapasztalati tényből indult ki, hogy amire technikai lehetőség van, azt az emberiség előbb-utóbb meg is csinálja. Cikkének vezérlő motívuma: kisebbíteni a műtét eredményének jelentőségét, a felmerülő, lehetséges emberi konfliktushelyzeteket előre is bagatellizálni, a több évszázados ugar szellemi hagyománynak megfelelően, „amely »konfliktuskerülő, antidramatikus, idillképző mentalitás« néven ismert, amióta Luky Derő, a nagy ugar drámatörténész a XXI. század közepén az ugar drámairodalom legnépszerűbb, XIX. és XX. századi műveiben kimutatta, és mint a mi fejlett korunkban az írófejedelem Gide-Gohur örömszerzésre irányuló nagyszerű művészete is bizonyítja” – írja Kovva Kány. (Ma már tudjuk, ez nem speciálisan ugar jelenség, minden kis népnek hasonló hajlandóságai kerülnek előtérbe, valahányszor halálra kell rémülnie valamitől.)

Nem tudom, mit írt volna Zsonna lelki bajairól Kovva Kány, ha értesül a madárrá alakításáról. (Vonna Bollog könyvének megjelenését Tomizs Gazsulához hasonlóan ő sem érte meg.)

Zubarnya Zéta dr. neveléspedagógus professzor a TÉLben kifejtette: miután Bísztő Zsonna szervezetében a többi emberétől jelentős eltérés lépett fel, és mindegy, kinek a jó- vagy rosszvoltából, a Bísztő szülőket szülői kötelmeik alól teljesen fel kell menteni, Zsonna ezentúl a nemzet, sőt az egész emberiség gyermeke, s mint ilyet, különleges elbánásban kell részesíteni. Úgy kell felfogni, hogy Zsonnának új gondozóra, gyámra van szüksége eddigi szülei helyett, úgyis mint testisége folytán nemzeti és emberiségnyi közkincsnek, eddigi szülei ugyanis nem lehetnek képesek arra, hogy a megváltozott helyzetben gyámolító szerepkörükben helyt álljanak. Ez nem a szülők képességeitől és szándékaitól függ, azok bizonyára a legjobbak és legnemesebbek, hanem az objektíve beállott változás következménye. Zubarnya Zéta nem mondta ki, de érzékeltette, hogy képességei és tudása alapján saját magát tekinti a legmegfelelőbb jövendő gyámnak.

Az ÉBNAMUT rövid közleményt juttatott el a TÉLnek, miszerint ők ezzel a Zsonna-üggyel egyetlen áldatlan pillanatig sem foglalkoznak, „ez a csalárdul a mellünknek szegezett újabb bökő csak az ugarság végbajairól és vérsérelmeiről tereli el a figyelmet, a nagyságos ugar életerők Cigánia-ellenes mélyáram-összefogását, a határrevízió vasakarását gyengíti, emellett pedig sajnálatos módon alkalmas arra, hogy a gyök-ugarságról megvetően és gúnyosan nyilatkozzanak a világban megint, mint kétezer éve mindig. Máris hallatszanak ironikusan böfögő hangok a »kilenclyukú ugar leányról«, ami már csak azért is szégyenletes, mert az ugarság egyik szentségét, a kilenclyukú fruvolát profanizálják pornográf módon”.

A fruvola a Talizmán olvasó számára ismeretlen. A szó a „frivol fuvola” rövidítése, ami az ugarok szerint az ősugarok még Ázsiában feltalált, feltételezett hangszere: állítólag nádból készül bodzabél betéttel, és csak pentaton dallamot lehet fújni rajta. Egyetlen darabja sem került elő soha, a rekonstruálása sem sikerült, de az ugar hagyománynak így is megbecsült, kultikus tárgya évszázadok óta.

Kamellun Egán, a zavaros életű börtöntöltelék, az alkoholista zseni a XXI. század elején parodisztikus verses regényt írt a fruvoláról, amelynek hangjaira az ugarság mindenkori ellensége a gatyájába tojik, és a csatateret vágtatva vagy rohanvást odahagyja. A regény tizenkét epizódja mind ugyanerről szól, csak az ellenség és a fruvolát megszólaltató deli ugar legény – egyszer deli ugar leány – változik benne. A tizenkettedik ellenség a XXI. századi regényben már a XXII. század elején támad az ugarokra, de ő is csúfos vereséget szenved. A verses regény gépiratos formában terjedt, mert nem akadt korszak, amely a gúnyos paródiát vállalni merte volna, és mert Kamellun Egán sose tanult meg számítógéppel bánni. A mai Kolakmencen másfél tucat fénymásolt példányára bukkantam. Az örökök által leigázott mai ugarok a paródiát már nem érzékelik benne, a fruvola riadalmat keltő hangját komolyan veszik, és a regény humoros fordulatain a noha-koha jellegű bor fogyasztása közben zokogni szoktak.

Füncő Korgó filozófus Roydla Muntyó filozófussal közösen írt, görögösen párbeszédes tanulmányában felvetette: örökléstanilag meghatározott, adott génállománnyal születni legalább annyira külső önkény, mondhatni természeti terror következménye, mint ha valakinek a génjeit az emberek szabják át. A Sors – a Végzet – működik az emberrel szemben így is, úgy is.

Roydla replikája szerint ez igaz, de nagyon nem mindegy, vajon közlik-e az anyaméhben fejlődő csecsemővel időben, milyen géneket is örökölt, vagy nem közlik. Ez Zsonnára is vonatkozik: vajon kérték-e a beleegyezését a kezeléshez, vagy sem; egyáltalán felvilágosította-e valaki Zsonnát arról, mivel is jár a két pluszvulva megnyitása.

Füncő szerint abszurdum azt kívánni, hogy a zigótával bármit is közöljenek, hiszen a magzat nem tud beszélni, és sokáig még füle sincs, csak kopoltyúja van.

Roydla válasza: beszélni nem tud, füle nincs, de a világgal a köldökzsinóron keresztül mégis kommunikál. „A teljes génállomány ma már minden magzat esetében feltérképezhető, és amíg a magzat meg nem tanul beszélni, természetesen már odakint, kisgyerek korában, a szülők tartoznak gyámsági felelősséggel, elfogadják-e az adott génállományt vagy sem, és döntésüket a magzat öndöntéseként kell a bíróságoknak elfogadniuk, a tampai (Florida, USA) kerületi bíróság határozata alapján, amelyet tizenegy éve hoztak egy tizenhárom éves frank turista leánynak a helyi nyolcvanöt éves nyugdíjas WASP megerőszakolója ellen indított nagy és valóban méltán precedensértékű perében, amikor a méhében fogant gyermek számára az eutanázia szabadságát kérte – és amelyet joggal tagadtak meg tőle.”

Füncő szerint ha a szülő nem fogadja el és a küretet választja, vagy a génállomány részleges vagy teljes kicserélése mellett dönt, az eredeti magzat utólag már nem szólalhat fel, a gyámság nem áll be, tehát a gondolatmenet ebben az esetben hamis.

Roydla szerint ilyenkor virtuális gyámságról van szó, és a virtuális gyám dönthet úgy, hogy az adott génállományt, a magzat érdekében, elutasítja. Ilyenkor korai, prenatális eutanáziáról van szó, amit sehol sem tiltanak, és a történelem során sem tiltott senki, ilyen tiltásról még a Biblia sem tud.

Füncő szerint azért nem tud erről a Biblia, mert akkor még a magzatelhajtás nem úgy történt, ahogyan később, hanem leginkább Onán módján; ilyen alapon, véli Füncő, Onán meggyilkolta a tulajdon spermáit, melyeket a földre csorgatott. A zsidók szerint az ilyen módon elpusztult spermák gonosz szellemmé válnak, és apjukon, annak halálakor, a temetés alkalmából bosszút is állnak. A mi korunk kérdése: vajon gyilkosságért utólag felelősségre vonható-e az apa, amiért saját génállományával nem volt megelégedve, és azért pusztította el saját utódait? Netalán az ilyen gyíkosság ezek szerint meg is van engedve?

Roydla szerint ez nem pontos kérdésfelvetés, mert Onán spermái a jövendő magzatban csak fél szerepet játszottak volna.

Füncő replikája: a tudomány jelen állása szerint csak apai spermákból vagy csak anyai sejtekből is létrehozható a magzat, előbbi esetben atyai szűznemzés, utóbbi esetben anyai szűznemzés történik, de mindkét esetben életképes utód jön létre.

Roydla szerint a történelemben ez a lehetőség sokáig nem volt adva; az erkölcsi normák ma sem a tudomány és technika fejlődésének felelnek meg, hanem tudomány előttiek, archaikusak, ami, szerinte, üdvös, hiszen az elbitangoló tudomány problematikája a legnagyobb, amit a preszokratikusok óta a fejlődés felvetett, és napjainkban minden korábbinál követelőbb módon vetődik fel ugyanaz a kérdés.

És így tovább, és így tovább, három folytatásban.

Talán a kurta ismertetésből is látható: a két filozófus összekeverte a Zsonnáról szóló két egymás utáni híradást: a háromvulvájúság náluk még azzal az információval keveredik, ami hamar hamisnak bizonyult, hogy ugyanis újszülöttből két hét alatt lett felnőtt nő. (Még ezt az információt is félreértették: ők magzatról beszélnek, holott az első híradásokban kifejezetten újszülött csecsemő nővé gyorsítása szerepelt.) A két filozófus csak fél füllel figyelt oda a híradásokra, félre is értette azokat, a valóság egyáltalán nem érdekelte őket, csak beszélni akartak.

Ezt a dialógust a világsajtó nem vette át.

Azért idéztem mégis, mert Iowa Cityben egy nemzedékkel előttem a Talizmán színjátszás egyik legnagyobb sikere alapult ezen az unalmas, tájékozatlan és buta párbeszéden.

A Prenatális eutanázia című előadás felvételen megvan, és valóban felemelő, ahogy a mindenféle szellemek – jók és rosszak – a magzat lelkéért vívnak dühödten a mindent elborító magzatvízben, vagyis az óceánban, miközben a magzatot játszó színész, a híres Budimir Palimpsest Vesnason, a saját génjeit gombolyítja le önmagáról, míg nem marad belőle semmi. Ez a prenatális öngyilkosság méltán rázta meg a nézőket egykor, és érthető, hogy a legombolyított álgénállománynak az előadás után archivált részei – műanyag szálak, színesek – Iowa City Művészeti Múzeumában máig megcsodálhatók. Főpapjaink az előadást méltán áldották meg. Budimir Palimpsest Vesnason annyira átélte a szerepét, hogy két évtizeddel később a bőrt és a húst önmagáról fotonkéssel lassacskán, módszeresen lehántva halt meg egy nyilvános hepening alkalmával. (Ezt a tettét főpapjaink méltán ítélték el.)

Füncő és Roydla tudálékos párbeszéde paradox módon így épült bele mégis a Talizmán Fény nagyszerű hagyományába.

A TÉLben közölt párbeszéd kacifántos úton jutott el a Fény Országába.

Nem sokkal Zsonna feltűnése után Zsermániába emigrált bizonyos Kissfallvy Menyhúr előadatlan ugar drámaíró, ő lopta át a párbeszédet egyik zsermánul előadott darabjába, mielőtt éhen halt Börrelinben, Zsermánia akkoriban már kibírhatatlanul birodalmi és embertelen fővárosában.

Ezt a darabot egy rosszlandi író, Alandr Bornyalicyn, a „Vérszomjúhozó Vadász” (Krovozsadnij Ohotnyik) néven közismert rablógyilkos lopta tovább két évtizeddel később Csurália kétverszta hosszúságú és fél verszta szélességű, fagyos talajú, fedetlen nyári tajgaszínházába (egy verszta kb. egy kilométer), mert egyszer elvetődött Bunnba, ahol Kissfallvy darabját egy fesztiválon eljátszották a híres észak-szlév rendező, Wilko Waczurkowiakowicz rendezésében, és a világnyelvi fordítását Bornyalicyn megszerezte valahogy, vagy első hallásra megjegyezte, amire képes volt, mint feljegyezték róla, és maga fordította le rosszlandira.

Bornyalicyn ifjú frank fordítója Amerikába került, és a saját műveként állította színre a darabot változtatás nélkül a Broadway egyik mellékutcájában, és rengeteg pénzt keresett vele, mert zenés darabként adták elő. A frank fordító, Chamberaeux Lenviert százöt éves korában megtért, az alapító Talizmán atyáknak ferde tettét meggyónta, majd lelkét megnyugodva kilehelte.

A gyónási jegyzőkönyvből az eredeti ugar párbeszédről mit sem tudó egyszeri-gyóntató leány, Karolla Katharindowter készített szerzetestársai számára épületes, lelki gyakorlatra felszólító drámát, és ezt adták elő aztán, ismét sok év múltán, Budimir Palimpsest Vesnason és társai. (Bornyalicynt, a többszörös rablógyilkost a rosszlandi–északi szlév háború idején végezték ki hazaárulóként, mert az ellenséges észak-szlév Wilko Waczurkowiakowicz által rendezett darabot lopta el egykor, amikor még béke volt.)

A Broadway mellékutcájában zajos sikert aratott zenés darab zeneszerzője történetesen nem más, mint Cohn-Cohn Bunditz Clarason, a Talizmán himnusz halhatatlan szerzője, a „konkon” Talizmán népi tánc első koreográfusa. Ezt nem sokan tudják róla manapság.

Az egyes változatokat összehasonlítva – ezt az összehasonlítást előttem nem végezte el senki – az a meglepő következtetés adódott a számomra, hogy a TÉLben megjelent unalmas párbeszéd szellemiségéhez a sok változat mindenféle eltérő, érdektelen variációi után éppen Karolla Katharindowter ihletett, az eredeti párbeszéd unalmával ellentétben kifejezetten érdekes és izgalmas drámája állt a legközelebb. Holott biztosan tudjuk, hogy Karolla Katharindowter nem tudott sem ugarul, sem zsermánul, sem rosszlandiul, sem frankul. A Teremtő így mulat rajtunk, és így adja tudtunkra ezúttal is, hogy az égvilágon mindent Ő gondol és Ő formál, és mi csak Általa gondolhatunk bármit is.

Karolla Katharindowter – más néven a „Szűz” – harmadik leányával magam is találkoztam Omahában, amikor ezt a történetet kutattam; értelmes, kedves nő volt, és pompás libagaluskát főzött a számomra, amit hetvenhetes társaimból tizennéggyel közösen fogyasztottam el.

Füncő Korgó tanszékvezető egyetemi professzorról annyit lehet tudni, hogy pénzügyi visszaélések miatt többször is följelentették, a pereit mind egy szálig elvesztette, tanszékvezetői állásától azonban nem fosztották meg, pénzbüntetéseit mindig az egyetem fizette ki. Feltehetőleg idejében beépült a maffiába.

Roydla érdektelen pályát írt le: Nietzschétől indult, és egy Marxot, majd Heideggert érintő kanyarral jutott vissza a preszokratikusokhoz. Löttyedt húsú, kopasz, dupla tokás egyén volt, és feltűnően hasonlított Néró császárhoz. Ezt azért tudjuk, mert élete végén, hetvenéves kora táján olcsó szexfilmek sztárja lett belőle, és ezek a filmek megmaradtak. Amikor megkérdezték, miért csinálja ezt, arra hivatkozott, hogy szüksége van nyugdíj-kiegészítésre. (Az ugar professzorok nyugdíja valóban siralmasan alacsony volt, nem érte el az európai professzori nyugdíjak huszadát, ha nem voltak az UTA tagjai, miközben az ugar átlagárak az európai átlagárak hetven százalékára rúgtak.)

Barand G. Ubló, az akkor Seattle-ben élő neves ugar gazdaságtörténész Zsonna esetét a tőke és a kamat szempontjából vizsgálta, és arra a következtetésre jutott, hogy az immár évszázados testépítő mozgalomnak most lett végre emberi eredménye. Nézete szerint ha a gazdasági ténykedést visszavezetjük a forráshoz, az emberi egyedhez, akkor minden csereakció végső értelme és célja a cserélő enteste és enlelke. Évezredeken át csak az elidegenedett pénz, a halott tőke nőtt a kamatos kamat által, amit már az ókori görögök és rómaiak is ismertek, de az egyed vagyonának növekedése a testét érintetlenül hagyta. Zsonna esete az első a történelemben, amikor a tőke maga az emberi test, a kamat pedig, amellyel a tőke-test gyarapodik, a plusz nemi szerv. Ezzel az érték elidegenedettsége megszűnt. A kamatos kamat újfajta felszámításának szép bizonyítéka, hogy Zsonna két pluszvulvát is kapott, nem pedig csak egyet, vélte a szerző. A tőke-test kamata nem is lehet más, mint a nemi szerv, hiszen mind önélvezeti, mind másokat élveztető funkcióval bír, és más emberi testrészről ezt ennyire kifejezetten nem lehet elmondani. A körültekintő szerző a szájat is felveti, mint szexuális célokból mozgósítható testrészt, mely kamatos kamatként szintén sokasítható lehet, de a sokszájúságnak szerinte ellene mond, hogy a szájjal beszélni, fütyülni, csámcsogni stb. is lehet, míg a női nemi szervben a tőke lényege tisztán van jelen (a férfi nemi szervben nem, hiszen az más célra is szolgál).

Azzal a szerző nem számolt, amit aztán a szemére is vetettek, hogy a kamatos kamat elvének szigorú betartása oda vezetne, hogy az ön- és partnerértékesülő egyén testén csakhamar semmi más sem lenne, mint nemi szervek tömege egymás hegyén-hátán.

„Az egyén maga a tőke, plusz nemi szerve pedig a kamat”: ez a megállapítás egészen a Talizmán-korig derűs mondásnak számított a vallástalan üzleti-tudományos-politikai világban, noha már rég nem tudta senki, ki is mondta ki először, és valójában mit jelent.

Barand G. Ublót megilleti az a kétes dicsőség, hogy a tőke általi leigázottságot az egyén létének teljességére ő terjesztette ki először. Nem biztos, hogy a minden egyént kurvaként vagy hímringyóként kezelő rabszolgaság elméletének alapját akarta lefektetni, talán éppen ellenkezőleg, de a szándék, mint tudjuk, a Teremtő előtt semmis, ha belőle rossz következik. Más kérdés, hogy közvetve Barand G. Ubló is hozzájárult a Talizmán forradalomhoz, éppen a totális nemi rabszolgaság tényének kimondásával, amely ellen már csak fellázadni lehetett.

Az egyetlen kolakmenci könyvtárban sikerült korabeli bulvárlapokhoz is hozzáférnem. A Zsonna feltűnését követő napokban és hetekben tele voltak pornográf cikkekkel és képekkel. E képek jó részét az olvasók ollóval kivágták. A maradék képeken többnyire hónalj alatti szőrcsomók láthatók, női nemiszerv-képekkel ügyetlenül összemontírozva. (Tudjuk, hogy Zsonna hónalját nem fényképezhette senki.) A lapok némelyikében áltudományos „ábrák” láthatók, amelyeken a hónalj-méh és a hónalj-petevezeték is ábrázolva van; némelyik rajzon férfi nemi szervek illeszkednek beléjük.

Ezek a szennylapok bővelkednek a „szakértők” nyilatkozataiban. Nagy részük úgynevezett szexológus, de prostituáltak is nagy számban nyilatkoztak fényképpel, telefonszámmal, hálócímmel együtt (remek alkalom volt a reklámra). A prostituáltak nyilatkozatai különösen megszaporodtak a Zsonna feltűnését követő részleges kurvasztrájkban, amely Ugarhon turizmusból származó bevételét legalább annyival vetette vissza, amennyivel Zsonna elhíresülése megnövelte (a számok a következő évi ugar statisztikai évkönyben olvashatók).

A következőkben a kurvák és a szexológusok nyilatkozataiból ismertetek néhányat. Ezeket eredetileg ki akartam hagyni a könyvből, és ameddig reményem volt rá, hogy megjelenhet, ki is hagytam; minthogy azonban főpapjaink a könyvemet időközben betiltották, most már idemásolom őket, hadd legyenek meg a helyükön legalább a könyv egyetlen példányában, az én asztali memóriámban, a Teremtő örömére, ha véletlenül belenéz, amíg le nem törlik jótékony kezek. (Egy barátnőm azt mondta erre az utolsó mondatomra, hogy a Teremtő éppoly eséllyel tekint bele a könyvembe, mint az agyamba, így a gondolataimat is ismerheti, ha akarja, akkor is, ha nem írom le őket. Én erre azt feleltem: Jonathan Chapiro szerint „Isten nem csendőr”, és a sok ezer éves tapasztalat azt mutatja, hogy valóban nem az; viszont azt senki nem mondta ki még, mert nem tapasztalhatta, hogy Isten nem olvas.)

Varvic Donobál dr. szexológus felhívta a figyelmet arra, hogy a hónalj-vaginát ugyanúgy kell karban (felkarban) tartani, mint a combok által határoltat: fertőtlenítővel való öblögetése messzemenően javallott. Az általa legjobbnak tartott öblögető beszerzési helye és ára a cikkben dőlt betűsen szerepel. A kérdéses öblögetőtől, ezt egy húsz évvel későbbi cikkből tudjuk, holtbiztosan csiklórákot lehetett kapni.

Namannyay Robéró szexológus professzor úgy nyilatkozott, hogy a nőket mind egy, mind két, mind három vaginájuk helyes működtetésére meg kell tanítani. A lényeg a haránt- és gyűrűs izmok szorító-simító mozgásának pontos, hímvessző-irányos és -arányos beidegzése. E célból a csökkentett átmérőjű biliárdgolyók alkalmazása ajánlott, ilyeneket Namannyay professzornál lehet olcsón beszerezni hétfőn-szerdán-pénteken rendelési időben: délután öttől este kilencig (cím és telefon megadva), illetve a kolakmenci urológiai klinikán munkaidőben a professzor titkárnőjénél, Hamaris Aliskánál (cím és telefon megadva). Házaspároknak, valamint leszbikus és homoszexuális pároknak harminc százalék árkedvezmény (utóbbiak esetében fájdalomcsökkentett végbélvizsgálat és altatásos bejárattágítás árkedvezménnyel biztosítva; füljárattágítás esetén fizetési könnyítés nem lehetséges).

Csatvirgil Vonnyod ősugar skámán (a skámánok ráolvasó varázslók voltak az ugar honfoglalás előtti időkben a tundrában) azt bizonygatja a tisztelt olvasóknak, hogy magányos ráolvasással fájdalommentesen képes szerelemrést nyitni hónaljban és csípőben, mindössze hatszori intenzív foglalkozással, amelyek ideje esetenként mindössze fél óra (cím, telefonszám, hálóelérhetőség megadva).

Kornyady Kalomán hites vízesztéta (ezt a foglalkozást nem sikerült azonosítanom) speciális tornát ajánl, amelynek segítségével mindenki ott nyit rést magán, ahol csak akar (cím, telefon, hálóelérhetőség megadva).

Egy Nyuszulka nevű prostituált (arckép mellékelve: kövér pofák, kicsi szemek, szűk homlok, sötét gombahajzat, tekintélyes toka) arról nyilatkozik, hogy neki nincs szüksége több nyílásra, mert benne egyszerre három faszi is tanyázhat nyugodtan; homokos párokkal plusz egy fővel foglalkozott eddig is, és a szolgáltatásával mindig mindenki meg volt elégedve. A pluszvulvákat nevetségesnek tartja, ez a hecc csak arra jó, hogy a szegény ugar emberekről még egy-két bőrt lenyúzzanak, és a haszon a külföldi befektetők zsebébe vándoroljon (címe és telefonja megadva).

Pinna és Punna, a két ikerprostituált (egyikük festett fekete, másikuk festett szőke, a fénykép szerint teljesen egyformák, kivéve mesterséges szépségflastromukat, melyet egyikük a szája jobb, másikuk a szája bal széle mellett viselt) úgy gondolják, hogy nekik az együttvéve két vagina éppen megfelel; képesek sziámi ikreket játszani megrendelésre, és akkor máris mintha kettő lenne nekik; ha pedig valaki harmadikra vágyik, ők mindjárt negyediket is biztosítanak a flastromaik szomszédságában; specialitásuk továbbá, hogy füleiket is szerelemre képesítették, ebből van nekik összesen négy bejáratuk; van tehát nekik összesen nyolc; ezért azonban nem nyolcszoros árat kérnek, csak kétszereset, egy tripla ágyon (telefon és hálóelérhetőség megadva).

És így tovább, és így tovább, el lehet képzelni.

Komoly lapok is foglalkoztak az üggyel.

Landvirrhy Ladikó, a neves politológus a Háromezer felé című tekintélyes, elit havilapban, az akkori ugar bértelmiség kedvenc orgánumában (megjelent belőle több mint 400 példány) Bísztő Zsonna felléptének lehetséges politikai következményeit elemezte.

Véleménye szerint:

 

Zsonna előhúzása a bűvészzsebből a jelenlegi ugar kormányzat kétségbeesését mutatja, amiért sem a szociális, sem a gazdasági, sem a politikai, sem a lelki, sem a kulturális, sem a civilizatorikus problémákat nem sikerült megoldania: nem szerezte vissza a Cigánia által elrabolt területeket, noha megígérte; nem szerezte vissza a több mint száz éve Szlákia, Rommakákia, Dél-Szlévia és Urukafferia által elrabolt területeket, noha megígérte; sikertelenül próbált kijutni a tengerre (bármelyik tengerre, természetesen, csak tenger legyen), noha szuggerálta, hogy ígéri.

A nép nyolcvan százaléka birtokolja a nemzeti vagyon húsz százalékát, és húsz százalék nyolcvanat, ami rendkívül kedvezőtlen arány, rosszabb, mint a dél-amerikai átlag, és csak a teljesen kihalt afrikai népekénél, valamint Rosszlandénál jobb valamivel. A nép hatvanöt százaléka funkcionális analfabéta, a nép hetvenkét százaléka nem mos fogat, a nép negyvenhét százalékának nincs tiszta ivóvize, a nép harminchét százaléka éhezik, ebből a gyerekéhezők aránya 74 százalék. A nép kilencvenkét százaléka használ aktívan ötezer szónál kevesebbet, hatvanhárom százaléka háromezer szónál is kevesebbet, és csak fél százaléka tízezer szónál többet, miközben Arany-Alma Jonatán aktív szókincse kétszáz évvel ezelőtt a negyvenezer ugar szót is meghaladta. Az egyetlen élő ugar író, aki húszezer szónál többet használ a műveiben, az Gide-Gohur Alamos, de ebben az őáltala kreált, korábban nem létezett szavak is benne vannak, szám szerint ezerhétszázhetvenkettő. A nép harminckilenc százaléka szorul sürgős elmeorvosi kezelésre, de csak öt százaléka kapja meg. Zsonnával a nép figyelmét szeretnék elterelni az égető gondokról. Ez érthető, és nem is lehetséges olyan ugar kormányzat, amelyik ne ezt tenné, ha a jelenlegi struktúrát átvéve hatalomra kerül.

 

Landvirrhy adatait az általam szondázott korabeli vezető ugar orgánumokban egy éven belül nem cáfolta senki, tehát hiteleseknek tekinthetők, s egyúttal az Elsötétülés adott társadalomra érvényes jelentős előrehaladásáról nyújtanak megbízható fogódzót a kutatónak.

Landvirrhy véleménye szerint Zsonnával a kormányzat problémái nem csökkennek, hanem nőni fognak, a kormány Zsonnával a csukafogta-róka helyzetbe került.

 

Bárki legyen is Bísztő Zsonna, a hírek szerint mindössze tizenhat éves háromlyukú leány, bármit gondoljon is ő saját magáról, mind a korábbi, mind a jelenlegi énjéről, óhatatlanul a pártok politikai csatározásának homlokterébe kerül, politikai tényezővé válik, manipulálni fognak vele, s ilyen helyzetben könnyen válhat a manipuláltból manipulátor, az áldozatból cselekvő hős, a Nőből, még ha három lyuka van is, Férfi.

Zsonna meg fogja érezni, hogy a hírekben való szerepeltetése ismertségi és népszerűségi indexét magasan a legnépszerűbb ugar politikusok fölé röpteti, és nem lehet annyira buta és kiszolgáltatott, hogy ezzel ne élne, sőt ne élne vissza. Zsonna, ha a körülmények úgy alakulnak, világhíre révén akár az ugar koronára is igényt tarthat. Zsonnában ma még a háromlyukú leányáldozatot tiszteljük, de fordulhat úgy, hogy az Ugar Királynőt fogjuk tisztelni benne, és akik tiszteletlenül szólnak most róla, azokon kegyetlen bosszút fog állni, amint teheti. Zsonna udvartartása, ha lesz, híres lesz, és még az sincs kizárva, hogy mint egykor I. Erzsébet korában Shakespeare, Zsonna uralkodása alatt megterem végre az első nagy ugar drámaíró, akinek a neve ma még maga a Titok.

 

Az a gyanúm, Landvirrhy Ladikó drámákat írt titokban. Utánanéztem, de Landvirrhy Ladikóból éppúgy nem lett drámaíró, mint Zsonnából ugar királynő. Ennek ellenére elismeréssel kell megállapítanom, hogy Landvirrhy Ladikó bizonyos elő-Talizmán sejtéseket is megfogalmazott.

Landvirrhy Ladikóra talán Kobozos Pathúr rojalista nézetei hatottak.

Kobozos nem írt Zsonnáról, talán nem is tudott a létezéséről, Ugarhonból egyedül Gide-Gohur Alamossal tartotta a kapcsolatot a hálón, aki, mint már említettem, Zsonnáról mindvégig hallgatott.

Kobozos akkor már Zsermánia egyik ápolt erdejében, az egyenméretűre vágott, maximum hét méter magas, egymástól egy méter huszonhét centiméter távolságra telepített fenyőfákban dús vadonban élt, amelynek hetvenhét centiméter széles, finom kavicsos ösvényein futkorászott szakállasan napi egy órát reggel és másfél órát este; a gömbölyűre csiszolt műkövek átmérője maximum másfél centi lehetett. Ezek voltak a zsermán euroszabványos erdők fontosabb méretei, amelyektől plusz-mínusz két százalékkal lehetett csak eltérni; a frankok a maguk zsermánellenes slendriánságukban kilencvenkilenc százalékos tűrést határoztak meg.

A Farok című ellenzéki hetilap, amelyet huszonéves suhancok írtak és szerkesztettek, csaknem teljes terjedelmében közölte a pápa enciklikáját. Csak azokat a részeket hagyták ki belőle, amelyek az akkor kilencvenhárom éves, szenilis pápa gyermekkori szexuális megkísértéseire vonatkoztak; a fiúk, úgy látszik, ifjontiságuk ellenére sem szerették az olcsó poénokat; továbbá I. Valido emlékiratainak részleteit is kihagyták belőle, amelyekből VI. Valido bőven idézett. A Talizmán főpapok szintén indexre tették ezeket a részeket, nagyon helyesen; magam egyik moszolám (örök) fordítását olvastam, és a gusztustalanságok olvastán igen rosszul éreztem magam.

A Zsonna-kori pápa, VI. Valido, buruzil apa és khínai anya gyermekeként látta meg a napvilágot az északi-tengeri Oslomun nyomorúságos szigetén, ahol mindenki rénkecsketenyésztéssel foglalkozott, mert csak azokból lehetett a radioaktív szennyezést génezéssel eltávolítani. (E szennyezés a rosszlandiak elsüllyedt atom-tengeralattjáróiból szűrődött és szűrődik még ma is ki.) Eredetileg Chu-man Luderio volt a neve. Korán elszökött otthonról és hajóinasnak állt, majd csempészként dolgozott Ázsiában és Dél-Amerikában (ezért emlegetik a „Csempészpápa” néven), és csak harmincadik életéve felé vette föl a keresztséget, akkor belépett a „táptalajok” kolduló rendjébe, és annak a tagja maradt váratlan püspökké szenteléséig.

Mivel beszélte a nyelvet, Khínába küldték, ahol éppen keresztényüldözés folyt, és majdnem vértanú lett belőle harmincöt évesen, talán ez is volt a ravasz politikus hírében álló IV. Valido pápa eredeti terve, amiért odaküldték, de egykori csempész kollégái a jövendő VI. Validót kiváltották. Majdnem-vértanúságával az évtizedek során kitartóan és türelmesen sáfárkodott, így került V Valido villámgyors meggyilkolását követően aránylag fiatalon: hetvenévesen a vatikáni trónra.

A Valido néven ismert pápák első képviselője viszont rendkívül fiatalon, harmincegy évesen lett pápa még a XXI. század elején, és harminckét évesen már meg is halt AIDS-náthában, amit akkor még nem tudtak gyógyítani. Óriási népszerűségnek örvendett, rövid regnálása alatt sikerült jelentős reformokat életbe léptetnie, amelyeket aztán az utódai lassanként tudtak csak visszavonni, de valamennyien kénytelenek voltak a Valido nevet felvenni utána, I Valido hihetetlen népszerűsége miatt.

I. Valido burrarundi származású néger volt, gyerekszínészként kezdte a pályafutását Amerikában, de túl sokan erőszakolták meg a stábból, úgyhogy egy életre meggyűlölte a világi hívságokat és Amerikát. I. Valido fordította a Vatikán figyelmét teljesen az úgynevezett „harmadik világ” felé – nem tudjuk, mit neveztek akkor második világnak, talán a Balkán-szerű átmeneti helyeket. Az első világ az üzlet, a tudomány és a technika bűnben végtelenül gazdag világát jelentette. I. Valido maga komponálta egyszerű táncdallamokra írta az imádságait, és a Szent Péter-székesegyházban nagy sikerű miséit maga kísérte akusztikus gitáron, amit a kiváló akusztika miatt ki sem kellett hangosítani. Manapság a XXI. század egyik legnagyobb zeneszerzőjét tiszteljük benne és Bach mellett emlegetjük, de nem pápaként, hanem eredeti nevén: Urram Doliva.

A Valido nevet azért vette fel, mert pár évvel korábban került elő a Negev-sivatagból az Újszövetség legkorábbi és egyetlen hiteles változata, és abban Jézus egyik hűséges tanítványát Validusnak hívják.

Máig tart a meddő vita a Talizmán Fényországon kívüli világban, vajon a tizenkét tanítvány közül melyiket nevezték korábban így. Számmisztikai oka lehet, hogy a globálkeresztények a mai napig vonakodnak egy tizenharmadik tanítványt beiktatni, holott ép ésszel ezt elkerülni nem lehet. Minden jel arra mutat, hogy Validusnak Tamást nevezték, akit az eggyel későbbi Biblia az Iker (Didimus) néven emleget, és aki Jézus halála után az ikertestvérét, Jézust helyettesítette. (Más testvérei is voltak Jézusnak, a Biblia figyelmes olvasója maga is rájöhet erre, de a globálkeresztények erről sem akarnak hallani.)

A feltámadás mindmáig eleven pogány legendájának valós alapja az lehetett, hogy akik a hívek közül Jézust nem ismerték jól, azok a halála után Tamást Jézusnak vélték. Ezzel a beavatottak szűk köre páratlan lelki fegyverhez jutott. A Biblia legősibb változatából úgy tűnik, hogy Tamás sokszor veszett össze Jézussal, az ikertestvérével, és valamikor, egy pofozkodást követően, el is hagyta a szektát; Jézus kereszthalála után lett csak a szekta vezetője, immár Jézus néven, hogy a hívek azt higgyék, vezetőjük a kereszthalált követően még mindig él; csakhamar megölték azonban, nem tudni kik és miért; ezt a belső gyilkosságot kendőzték el Jézus mennybemenetelének meséjével.

Mindezt el kellett mondanom az álvallások ügyeiben tájékozatlan Talizmán olvasónak azért is, mert Jézus feltámadásának bibliai cáfolata múlhatatlanul szükséges volt ahhoz, hogy a Talizmán ősatyák a hinni akaró népnek bebizonyíthassák: túlvilág nincs, ezért nem a feltámadásban, hanem az egyszeri életben kell hinnünk, de abban aztán intenzíven, és a haláltól való jogos, ám termékeny rettegést nem háríthatjuk el magunktól azzal, hogy volt már egy ember, aki feltámadott.

VI. Valido, Zsonna korának pápája, I. Validóhoz hasonlóan, ismét az AIDS miatt elnéptelenedett Afrika felé fordult uralkodásának első évtizedeiben, és keményen harcolt azért, hogy a szanaszét szórt zsidókat a volt Uguranda területére telepítsék. Noha sok államban hoztak erre vonatkozó törvényeket, a zsidók ravaszul elbújtak: kitértek moszolámmá vagy „harcos ateistává” (ez a sajátos vallás akkoriban alakult, hivatalos elismertetését először Kanadában sikerült elérni; ma már csak egyetlen kis szektájuk működik a sarkkörön túl Kanada-Szibériában, ahová egykori rosszlandi munkatáborok emberi csontokkal bevetett szent földjét kutatva kerültek). VI. Valido tehát e téren nem járt sikerrel. Nagy érdemeket szerzett azonban a drogok törvényesítése terén; ezzel a maffia elleni harcban ő érte el évszázadok óta a legnagyobb sikert. Noha a maffia többször is merényletet kísérelt meg ellene, mindig megúszta, feltehetőleg ismét a maffiába beépült egykori csempésztársai segítették, a merényletek terveiről előre értesítve őt, aki maffiózó volt egykor maga is.

VI. Valido felismerte: minden tiltás csak a maffia erősödését vonja maga után, tehát minden tiltás ellen tiltakozott, mondván: „Bízzuk Istenre, mit tilt és mit nem; nekünk csak a Mindenség támogatása a dolgunk”. Ennek az elvnek megfelelően a Tízparancsolathoz is rendhagyóan viszonyult, csak az ölés tilalmát tartotta meg belőle, a többi tiltást emberi, nem pedig isteni eredetűnek nevezte, és betartatásukat csak javasolta, de nem követelte meg; ezzel csaknem elő-Talizmánná vált.

VI. Valido a vámhatárok eltörléséért is harcba szállt, részleges sikerrel. (Mindenki tudja, hogy mi, Talizmánok, a vámhatárok teljes eltörlését helyezzük kilátásba, mihelyt a Lyukas Kőtalizmán tisztelete az egész világon elterjed. Talizmán gazdasági szakértők szerint ez az ígéretünk nagyban akadályozza vallásunk és eszméink diadalmaskodását a glóbuson. Óriási szerencsénk, hogy nálunk a Gazdaság a Vallásnak van alávetve.)

VI. Valido addigi elveinek a Zsonnával kapcsolatos enciklika valójában ellene mondott, noha el kell ismernünk, ezt a vádat látszólag kivédte.

VI. Valido élesen elítélte a nemi szervek számának növelését azon az alapon, hogy Isten csak egyet teremtett minden élőlény számára, kivéve a csigákat, amelyekkel titokzatos okokból tett kivételt. Nem a nemi szervek szaporításának tiltását helyezte kilátásba, hanem a Mindenség embertől független teremtettségének megóvása érdekében emelt szót. A teremtett nemi szervekhez képest minden újabb nemi szerv fölösleges és dicstelen. Emberi nagyképűségnek tartotta a kéjszaporítás eme módját, amely Isten számára nem lehet tetsző. Ő idézte először I. Valido kéziratban maradt emlékirataiból a gyerekkori erőszaktételek részletes leírását elrettentésül, és ezeket ebben az enciklikájában ismét bőven idézte. (Többen lehetségesnek tartották, hogy kisfiú korában, megerőszakoltatásai alkalmával I. Valido már találkozott többfarkú férfiakkal, de ez a feltételezés tudománytalan, és az általam ismert örök fordításban sincs nyoma.) VI. Valido leszögezte: néha még az egyetlen vulva is sok; Máriának egyetlen vulvára sem volt szüksége, hogy teherbe essék, az csak arra volt jó, hogy Jézust megszülje. (Ez nem volt szerencsés megfogalmazás, a hívők jó része felháborodott, a vallástalanok pedig nem győztek élcelődni rajta. Ezekből globálkeresztény-ellenes célzattal bőven idéz a hindibindi vallású Csuangthagoun a Zsonna-életrajzában.)

Felteszem, az ellenzéki és szemtelen Farok csak azért közölte a pápa enciklikáját, mert a hivatalos kormánylapok nem, egyebekben ugyanis a lap globálkeresztény elfogultsággal nem volt vádolható.

Zsonna ügyében számos tömegdemonstrációra került sor Kolakmencen és Ugarhon nagyobb városaiban. A rendőrség által szétvert egyik tüntetés jelszava az volt, hogy „Adjátok vissza Zsonnának a hónaljait!”. A háló-hivatal – a kommunikátorokat ellenőrző központi ugar cenzúra, amelyet személyesen a mindenkori miniszterelnök személyi titkára, a mindenkor „kussházi” néven tisztelt egyén felügyelt – ezt az ügyet is felhasználta, hogy a cenzúrát ismét kiterjessze a teljes magánlevelezésre, függetlenül attól, a kérdéses levélben Zsonna neve vagy a „vulva” szó és változatai szerepelnek-e. Gyakori volt az ilyen „necc-kampány”, ahogy a korabeli ugarok a cenzúra szigorítását nevezték, az előző kormányzat például a gladifoci elleni harcra hivatkozva vezette be a teljes cenzúrát, amíg meg nem bukott.

Amerikai mintára Ugarhonban is megszerveződött a „Velünk mi lesz?” mozgalom, amelyben főleg egyvulvájú háztartásbeliek és nyugdíjas özvegyek vettek részt. Akárcsak Amerikában, Ugarhonban is követelték, hogy minden ugar nőt vizsgáljanak meg, hátha más háromvulvájú nők is akadnak, „elég sok négylevelű lóhere is van, nem csak milliónyi háromlevelű”, mondták, de szegény négylevelűek súlyos hátrányba kerülnek az egyetlen Zsonna túlzott szerepeltetése miatt.

A „Mississippi hímjei” nevű amerikai szervezet ugar tagozatának tagjai követelték, hogy Zsonnát zárják ki az emberiség köréből. Az amerikai cigányok Ugarhon washingtoni nagykövetségén tiltakoztak, amiért Zsonna nem cigány, tehát ismét hátrányos megkülönböztetés érte őket.

Az amerikai zsidók Zsonna botrányát használták fel, hogy az ókori Egyiptom területén élő vegyes népségű államalakulatot a négyezer éve tartó zsidóüldözésért kárpótlást követelve bepereljék.

Ahogyan fogalmaztak:

 

Mózes és a törzsek Bibliában emlegetett kiűzetésétől kezdve a zsidó állam XXI. századi legázolásáig az egyiptomiak adtak példát arra, hogyan kell az egyistenhívőket üldözni, korbácsolni, fejbe vágni, elégetni, ledöfni, lekaszabolni, lelőni, diplomatatáskás atombombával kamikazeként avagy távrakétával elidegenedett parancsnokként megsemmisíteni, felrobbantani, nullává tenni, hullává tenni, kirabolni, megalázni, megerőszakolni, kiradírozni, temetőiket felforgatni és megbecsteleníteni. Matematikusaink kiszámolták, hogy az egyistenhit-ellenes erőszak következtében összesen 127 millió zsidó pusztult el, amióta zsidók élnek a Földön, és 768 millió zsidó emiatt meg sem születhetett, ami prenatális gyilkosságnak számít, és a XXI. századi Tóra szerint négyszer súlyosabb bűn, mint a megszületettek elleni gyilkosság, amiért a megérdemelt büntetés karlevágás, láblevágás, heveny nyelvkitépés és lassúdad nemiszerv-levagdalás egyszerre.

 

A kárpótlás összegét egyelőre nem határozták meg pontosan, csak elvi döntést akartak elérni az ügyben.

Zsonna úgy került az érvelési rendszerükbe, hogy a két pluszvulva megnyitását éppen olyan ember elleni agressziónak minősítették, mint az egykor a fáraók Egyiptomában békésen éldegélő és nagy hasznot hajtó vendégmunkásként dolgozó, orcátlanul kizsákmányolt sémi rabszolgák törvénytelen kiűzését. Egyúttal Ugarhontól is kártérítést követeltek, az egy évtizeddel korábban kiűzött maradék zsigarok elkobzott vagyontárgyaiért; az összeget egyelőre szintén nem jelölték meg; az egyiptomi és ugar reagálás hangnemétől tették függővé, mennyit fognak követelni.

Az ugar moszolám amazonok, akik elsősorban férfiak kiherélésében tüntették ki magukat, nyilatkozatban álltak ki Zsonna mellett. Az ugar amazonok voltak összesen vagy kilencen, mint az ügyészség később kiderítette.

A „Befoltozott Vulvájú Nők” rendje nyilatkozatot adott ki: „Zsonna a miénk lesz, Zsonnát szeretettel várjuk”. Nyilatkozatukban kitértek az Ugarhonban gombamód elterjedt, szőrös hónaljakat ábrázoló óriásplakátok ízléstelenségére, és követelték, hogy italokat, teniszütőket és gyerekjátékokat szőrös hónalj révén ne lehessen reklámozni.

Az önkielégítők Kolakmencen is szapora szektája azt követelte, hogy a hálón jelentessék meg Zsonna összes vulváinak részletes, háromdimenziós testtérképét.

A lovagrendbe tömörült ugar váteszírók, a hamisított családfáikról elhíresült „Pán-Czél testvérek” szintén állást foglaltak Zsonna ügyében. Mint a Lapályon emelt műdombon felépített Hurutfészkükből írták: „Mi megóvjuk Zsonna mindhárom szüzességét az amerikai-zsigar-cigány-szlév-rommakák befolyásolástól, még a mai tutyimutyi ugar kormány ellenében is!”

Az amerikai nyanyák (NYANYA: The New York Association of Never Yielding Amazons) megszervezték az első „Three-cunted Club”-okat szerte Amerikában. Gyűjtést kezdeményeztek a világ szegény lányai és asszonyai számára, akik a Cuppogó Hónalj-Hasadékot magukon megnyittatni nem eléggé tehetősek, de szeretnék. Sok pénz gyűlt össze, amit egyes vezetők el is loptak. Ugarhonban változatlan néven alakult meg a fiókszervezetük, mert a „nyanya” véletlenül „vén csajt” jelent ugarul.

Más öreg nyanyák SS néven alapítványt tettek: „Save Shona”, vagyis: mentsük meg Zsonnát. Programjukból nem volt világos, mitől is kellene Zsonnát megmenteni, egyes utalások szerint a férfiaktól, más utalások szerint a nemzetközi médiától, ismét más utalások szerint az ugaroktól, akik méltatlanok hozzá, mert parányi nép. Céljuk az volt, hogy Zsonnát az amerikai nép kapja meg.

Ifjú, zsermán tudatú amerikai alapisták (sárgák, meszticek és négusok is voltak köztük) az alapítvány nevét bírósági úton támadták meg, szerintük a nyanyák által alapított SS visszaél a közismert és becsben álló történelmi zsermán rövidítéssel. A pert az ifjak nyerték meg, a nyanyáknak alapítványuk nevét ShSh-ra kellett változtatniuk: „Shave Shona”, vagyis borotváljuk le Zsonnát, értsd: valljuk be, hogy a Cuppogó Hónalj-Hasadék szép dolog. A „Dabl Eszéjcs” alapítványnak azonnal támadt ugar fiókintézménye, ezen az ugaros kiejtésű néven, ezzel a helyesírással; később beleolvadt a HOC-ba, a színharmóniát kedvelők klubjába, erről később.

Az ugar globálkeresztény egyház elérkezettnek látta az időt, hogy nyilatkozatban fejtse ki: a nemi élet a szaporodást szolgálja, és a szaporítást nem célzó egyesülés kóros, káros, undorító kéjelgés csupán. (A pápa „Nulla vulva supervacua” kezdetű enciklikájában semmi ilyesmi nem szerepelt, az ugar egyház konzervatívabbnak bizonyult a pápánál, mint már oly sokszor a történelem során.)

Az „Ugar Szexológusok Egyesülete” fizetett apróhirdetésében hívta fel a figyelmet arra, hogy az embert egyedül a túlfokozott, párzási periódusokhoz nem kötött szexualitása emelte ki az állatvilágból; most pedig, Zsonna új vulvái révén, az emberiség elérkezett a szuperember megteremtésének oly rég áhított küszöbére.

Az „AntiUSZE”, az „Ugar Szexológusok Egyesületé”-nek ellenlábasa, amely ezekben a lázas napokban alakult, aggodalmát fejezte ki, hogy egyszerre három helyen terhes nő számára az eredeti mellszám (kettő) a szoptatáshoz kevés lesz, különösen akkor, ha – szélsőséges, ám nem elképzelhetetlen esetben – mindhárom méhben ikerterhesség áll be. Az „AntiUSZE” a mellszám gyarapítását javasolta, három vulva esetén legalább hatra, négy vulva esetén nyolcra, és így tovább. (A Siva-hívők Hindiában ugyanekkor ugyanezt javasolták, de a két elgondolás egymástól függetlenül született: dr. Hindibindi Handabannak nem voltak ugar kapcsolatai.)

Minket azonban, Talizmánokat, akik a szervezetek történetét is jegyzeteljük kötelességből, inkább az egyéni tragédiák fognak meg, hála a Teremtőnek, aki a kollektív tragédiákat azért engedi megtörténni, hogy az egyén szenvedjen mélyen és valósan, ezáltal Őhozzá lélekben közelebb jutván.

Sok ember őrült meg azokban a napokban Ugarhonban.

Az egyik leghíresebb egy Almárffia Mórbic nevű, kb. harmincéves laboráns, aki többször is azt nyilatkozta, hogy Zsonnát elrabolták tőle, és egyszer azt is mondta – a felvétel megvan –, hogy az ágyból mellőle ragadták el álarcos banditák egy borús hajnalon, s miután szerelmesének testi állagát visszavonhatatlanul megváltoztatták, neki ezért kártérítés jár. Hatalmas összeget jelölt meg, és még ügyvédet is fogadott, hogy a kárpótlást az ALARIMA-program vezetőin és az akkor már nem létező Gyerehinen behajtsa. (Érdekes: tudta a program nevét, talán a titkosszolgálat súgott neki.)

Ezt az állítását, úgy látszik, már akkor sem vette komolyan senki. A per évekig elhúzódott és ellaposodott, addigra Zsonna ügyét elmosta sok más botrány, például a khínai belháború vérontásai, a soros Balkán-háború, Cigánia belviszályai meg egyebek.

Jellemző a korra, hogy a hamis állításai által elhíresült Almárffia Mórbic hamarosan feltűnt a csuhaj rendezvényeken, és még az ugar parlamentbe is beválasztották. A parlamentben a médiabizottság alelnöke lett, az ugar állami és privát tévéket nem győzte mocskolni, és a politikai érdekviszonyok azt is lehetővé tették, hogy nemsokára két magántévé élére nevezzék ki egyszerre főigazgatónak. A magántévék gyáván működtek Ugarhonban, mert azok is az állam támogatását lesték, az állami tévébe azonban parlamenti képviselőt nem lehetett kinevezni az összeférhetetlenségi törvények miatt. Ezért van az, hogy az ugar magántévék vezetőségében számos parlamenti képviselőt vagy családtagjait találhatjuk abban a korban.

Almárffia Mórbic egyszer nem a csuhajokkal szavazott, nyilvánvalóan tévedésből. Nevezetes, botrányos eset volt ez. Talán részeg volt akkor is, mert feljegyzések sokasága szól az iszákosságáról. Egy vicclap által közölt, bizonyítottan manipulálatlan fénykép is fennmaradt róla: éppen elnököl a kolakmenci parlamentben, és belső zsebéből egy flaskát húz meg, amikor a már fenyegető örök veszély elhárításáról folyt a vita. (A csuhajokat lefizették az örökök, és mind az elhárítás ellen szavaztak, kivéve Mórbicot, aki éppen nem volt eszénél.) Emiatt aztán, májzsugor okozta korai halálát követően, Almárffia Mórbic utcanév lett az örökök ellen vitézül harcoló Kolakmencen (a kmenci belváros egyik különösen lerobbant, a harcokban tovább sérült utcáját kapta meg). A kérdéses utca – még inkább leromlott állapotában – ma is Almárffia Mórbic nevét viseli, mert az örökök csak arról tudnak, hogy csuhaj volt, vagyis a szövetségesük, az egykori kolakmenci parlament belső vitácskái nem érdeklik őket. Kolakmencen jártamkor sok ugar, örök és helyi cigány ismerősömtől érdeklődtem, ki is lehetett az utca névadója, de már senki sem tudta megmondani, én pedig nem világosítottam fel őket, nem ezért mentem oda.

Akadtak más őrültek is, akik azt állították, hogy Zsonna a szeretőjük volt, mielőtt a plusz két vulvával megajándékozták volna.

Az egyik egy lány volt, nem Zsonna osztályából, hanem egy másik iskolából, de Zsonna kortársa, és azt állította, hogy Zsonnával leszboszi szerelmet művelt. A média felkapta, de miután az interjúk során kamerákat, fénymérőket, antennákat, kábeleket és miniatűr hálóletöltőket lopkodott, hamar ejtették.

A másik egy öregúr volt, aki azt állította: hozzá Zsonna takarítani járt, és takarítás közben, míg az öregúr az ágyán hevert és újságot olvasott, többször is rámászott, vénségtől fittyedő nemi szervét spárgával elszorította és meghágta.

A média őt is felkapta, és csak azután vették le a műsorról, hogy kiderült: az öregúr fajtalankodásért: kisiskolás és óvodás fiúk megrontásáért többször volt elítélve. Lakásának kamrájában több tucat gyerekpornó-kazettát találtak, a pincéjében pedig három, évek óta keresett postás csontvázát; akkor a média újra felkapta.

Az öregurat letartóztatták, halálra ítélték, az ítélet ellen a korabeli humanisták tiltakoztak, ment sok petíció ide meg oda, lett ebből néhány, az államot és a rendőrséget alperesként bevonó per is, mindenesetre a magányos öregúr a sanyarú ugar börtönviszonyok következtében hamar kimúlt, a pereket és a vizsgálatokat leállították, és az öregúr állításait soha nem tisztázták megnyugatóan.

Nem nagyon érthető, miért hívta fel magára az öregúr a figyelmet. Ha Zsonnáról nem nyilatkozik, a három postáscsontvázat sose találták volna meg. Talán éppen azt akarta, hogy megtalálják. Működhetett benne a lelkifurdalás: őrült volt. De ha lelkifurdalás működött benne, akkor ő is a Talizmán vallás előfutára valamiképp. Leírom hát a nevét, hogy annaleseinkben fennmaradjon: Korahonty Bünte.

Nem tudjuk, valóban járt-e az öregúrhoz Zsonna takarítani. Az is lehet, hogy igen. Zsonna pénzkereseti célú munkáiról Vonnának nem beszélt. Takarítani tudhatott, elvégre az volt az édesanyja szakmája. Zsebpénzt otthon aligha kapott, a pénzért meg kellett dolgoznia, ha „cuccokat” akart venni magának, érteni nem értett semmihez, könnyen lehetséges tehát, hogy valóban takarítást vállalt olykor. Zsonna jelleme azonban kizárja, hogy egy buzeráns öregúr lottyadt péniszére vágyott volna. Az öregúr egyetlen szóval sem említette, hogy Zsonnának a hágásért valaha is külön fizetett volna. Márpedig ha ezen tárgyban a korban elfogadott módon pénzbeli ellenérték-leróvás nem történt, akkor Zsonna ott csak takarított, és a sorozatgyilkos öregúr hágatlan maradt.

Két esettel kell komolyabban foglalkoznunk, mert mind a kettő az emberiség tragikum iránti szépséges vonzódását mutatja.

Egy Zsonnánál másfél évvel idősebb fiú a botrány tetőfokán jelent meg a híradásokban, milliók szeme láttára zokogva kérlelte Zsonnát, térjen hozzá vissza, a három vaginájával együtt is akár, és éljenek együtt úgy, ahogy korábban.

A fiú egy kolakmenci UTA-tag vegyészprofesszor és egy híres, sokszorosan kitüntetett, nyugdíjas balerina egy szem gyermeke volt, Kola tetején lakott a szüleivel egy fényűző villában, a legelitebb magángimnáziumba járt – vagyis nem abba a gyerek-tömegtermelésre szakosodott intézménybe, mint Zsonna –, és tanulmányi eredményei kiválóak voltak. Már akkor, tizenhat és fél évesen beszélt öt nyelven kitűnően, továbbá hegedült, brácsázott, gordonkázott és bőgőzött, valamint havasi kürtön játszott és oboázott, azonkívül már akkor első osztályú sakkozó és a hagyományosan erős ugar bridzsbajnokságban negyedik helyezett csapattag volt, és gyengéje volt a „go”, ez az ázsiai logikai harci játék, annyira, hogy harmadikos középiskolás korában Khínában egy go-világbajnokságon harmadik helyet szerzett, egyedüli nem sárgaként a díjazottak közül. Fel is kapta a világhír, amerikai vezető lapokban jelent meg a fényképe, sörtehajú, kerek képű, ártatlan és álmodozó tekintetű fiú volt, az analizátor szerint magas tenorhangú, szőrei ritkásan nőttek az arcán, borotválkoznia legföljebb harmadnaponta ha kellett.

Lakríma-Szúza Gáberel – kettős vezetékneve azt mutatja, hogy nemesi származású olahó-szlév (vagy rommakákó-rosszlandi) elődökkel rendelkezett – híres ifjú volt már, amikor fenti kijelentéseit tette, nem népszerűséget hajhászott tehát, volt neki abból fölösen. Feltehető, hogy sokszoros zsenialitását szégyellte, képességeitől mint meg nem érdemelt adottságoktól szabadulni akart, és egy látványosan perditává minősített nő révén szeretett volna a mocsokban, a pocsétában meghempergőzni, saját tehetségétől megtisztulni és a normális emberek közösségében eltűnni. Valószínű, hogy Zsonnát személyesen soha nem látta. (Karlina akkor már feltűnt, Lakríma-Szúza nyilvánvalóan őt vélte Zsonnának.)

Feltehető, hogy rengeteg elfoglaltsága mellett nemi életre sem ideje, sem energiája nem maradt, kedve sem igen lehetett hozzá, és ettől szenvedett. (Az ettől való szenvedést a történelemben első ízben mi szüntettük meg azzal, hogy alkotmányunkban kinyilvánítottuk: nemi életet élni nem kötelező.) Valódi zseni lehetett egyébként: zenei és matematikai képességek ugyan össze szoktak függni, az azonban felettébb ritka, hogy valaki a numerikus-kombinatív sakk, illetve a térbeli-ösztönös go iránti felettébb eltérő tehetséggel egyszerre bírjon. Ők még nem ismerték a pótagyműtétet, amivel zseniális játékosok tömegét gyártották le később, a második agyat, egyes dinoszauruszfajtákról véve a példát, a medencébe ültetve be, és amit aztán a Talizmán főpapok, közösségünk megelégedésére, betiltottak.

Apja dühödten kitagadta, és szabadságra utazott Weynemündébe, ahol nyaralót vett magának; anyja a legelitebb kolakmenci pszichiátriai klinikára vonult kezelésre, amikor zseniális fiuk egy egész ország kárörvendő röhögésének és rehegésének tette ki magát.

A médiavezérek mindent elkövettek, hogy Gáberelt és Zsonnát a kamerák nyilvánossága előtt összehozzák, de erre sem Gáberel, sem Zsonna (mármint Karlina, aki Zsonnát játszotta) nem volt hajlandó. Egyes kutatók ebből arra következtettek, hogy mégis lehetett köztük valami. Ezek a kutatók nem tudták, hogy Zsonna akkor már Rosszlandban volt, és egy csaló helyettesítette.

Csuangthagoun, aki a Karlina-történetről tudott, szintén hajlik arra, hogy ha nemi kapcsolatban nem álltak is, de valamilyen ismeretség összekötötte őket, mármint az igazi Zsonnát és Gáberelt. Erre azonban nincsen bizonyíték. Szilárd meggyőződésem: a két fiatal annyira más körökben mozgott, hogy találkozásuk ki volt zárva. Az akkori Ugarhonban ha nem is középkori ázsiai kasztrendszer választotta el egymástól a társadalmi osztályokat és rétegeket, de ahhoz igen hasonló. Törvényi tiltás ugyan nem létezett, de Kolakmenc egyes kerületeinek lakosai egész életükben sohasem találkoztak egymással.

Csapló Borga, a feleségeivel lebonyolított numerák pénzbeli ellenértékét számolgató szociológus, erről a következőt írta:

 

A kmenci lumpen VII. kerület durván 77 ezer és a kolai XXVI. kerület durván 13 ezer lakosának egymással való találkozási esélye a felmérések szerint 0,7 százalék. Ez a gyakorlat nyelvére lefordítva azt jelenti, hogy egy évben mindössze egyetlen találkozás eshet meg normális körülmények között egyetlen VII. kerületi és egyetlen XXVI. kerületi lakos között, miközben a többiek nem találkoznak egymással. Ez ritkább találkozási arány, mint egy ugarandai néger és egy ugar állampolgár találkozási esélye, ami pedig szintén egészen minimális, tekintve, hogy az ugarandai négerek csaknem mind kihaltak, és aki él még, sok ezer kilométer távolságra lakik Ugarhontól.

A két kerület légvonalban mindössze 5,3 kilométerre fekszik egymástól, vagyis másfél órányi gyaloglásra, és a legrövidebb utakat választva három híd is ajánlkozik a Puna átszelésére. A kolai gazdagok és a kmenci szegények azonban lelkileg és szellemileg távolabb állnak egymástól, mint a Nyugat-Balkán Afrika közepétől. Ezért a legnagyobb képtelenség az az állítás, hogy e lakosok azonos városban élnének és azonos nemzetbe tartoznának.

Szoktak hivatkozni arra, hogy a nyelvük és a kultúrájuk közös. Ez sem álja meg a helyét.

A VII. kerületben ténylegesen használt ugar nyelv 2765 szóból áll, a XXVI. kerületben ténylegesen használt nyelv 13 967 szóból. Közös szavuk mindössze 1032 van. Ennél jóval több, ma is felismerhetően közös szava van a brittnek és a franknak, mégsem állíthatjuk, hogy a két nyelv azonos.

A VII. kerületiek az ugar történelemről 87,9 százalékban csak szinkron tudással bírnak, a XXVI. kerületiek szinkron tudása 36,8 százalék, a többi diakron. Az idő múlásáról eszerint a VII. kerületiek gyakorlatilag nem tudnak semmit, a XXVI. kerületieknek viszont az idő múlásáról, a történelem alakulásáról erős fogalmaik vannak.

A VII. kerületben élők születéskor várható átlagéletkora 29,8 év, a XXVI. kerületieké 82,4 év.

A VII. kerületiek a középkorban élnek, a XXVI. kerületiek a XXI. században.

Miközben mindössze másfél órányi séta választja el őket egymástól, és a cigány háború óta Ugarhonban etnikai különbözőségről nem is beszélhetünk.

 

Ez a szép elemzés ritka abban a korban, és más városokra, más államokra is kiterjeszthető.

Már Andrew Body leírta, a mi szent történetünk előtt csaknem másfél száz évvel:

 

Kolakmenc átka, hogy átkos, átkos, hiába reméled, hogy a Puna majd átmos és egyesít velem téged meg őt folyónk, a szürke, a lassú, az álmos: elválaszt folyónk és szétmetsz a lét itt, mindent felszabdal a pénz, a gőg, a nyomor a végzet, a rohadt szentségit!

 

Lakríma-Szúza Gáberel, a sokszoros zsenialitású ifjú eltűnt e történetből. Próbáltam a nyomára bukkanni a megmaradt kolakmenci archívumokban és könyvtárakban, de semmit sem találtam. Apja a botrány után nyolc évvel, anyja tizenhét év múlva halt meg, Kolakmencen vannak eltemetve. A fiúról semmi sem tudható. Lehetséges, hogy elhagyta Ugarhont, sőt a földrészt is, és másutt új néven kezdett új életet. A murmurmur Testesültek Könyve tud róla, de halálának dátuma – ami a Testesültek Könyvében nagy ritkaság, sőt a Könyv szerkesztési elveivel ellentétes is – hiányzik. Nem hinném, hogy ma is élne, ilyen magas kort még a kaukázusi elzárt hegyi falvak kefíren és bogáncson élő vénei sem szoktak volt megélni, amikor még nem folytonos háborúkban folyatták egymás vérét az ottani törzsek. Talán álnéven halt meg, ezzel is jelezve mélységes elégedetlenségét vagy a maga kiválóságával, vagy az emberiség ócskaságával, vagy mindkettővel egyszerre; talán úgy akart meghalni, mint egy fa vagy egy amőba. Talán hatottak rá Villa Farkó nevezetes kínrímei (csak ugarul tudom idézni emiatt):

 

Tegnap nem tudtam, ma már tudom, hogy nem leszek holnap. Úgy halok meg, mintha meg se születtem valaha volna, Mintha az élet engem is meg sem ölne.

 

Törvényszerű volt a Reménytelen Ezer Években, hogy sokszoros zsenialitású ifjakból később nem vált nevezetes ember, és hogy tehetségtelen, buta emberek hallatlan eredményeket értek el a véletlen folytán.

A mi boldog Talizmán államunkban a tehetséges emberek nem részesülnek nagyobb figyelemben, mint az idióták vagy a középszerűek, ugyanis minden lehetséges mércét eltöröltünk, amely embert a képességei alapján minősíthetne. Ennél emberségesebb társadalmi berendezkedés ép ésszel el sem képzelhető. Lakríma-Szúza Gáberel a mi korunkban, a mi hazánkban nem szenvedne adottságainak bőségétől vagy nemi fogyatékosságától, azt észre se venné senki, ő maga sem, és társaival és önmagával békében élhetné le egyetlen, páratlan, pótolhatatlan életét ő is.

A másik eset a testőrszindróma nevet nyerte a szakirodalomban.

Már az első híradások után jelentkezett az ugar médiában egy tagbaszakadt, középkorú férfi, bizonyos Korlóth Barbaront, aki azt állította: ő Bísztő Zsonna testőre, de munkáját újabban akadályoztatás miatt nem képes ellátni, és emiatt a nyilvánosság támogatását kéri. Kijelentette, hogy Zsonna veszélyben van, és azt követelte, hogy Zsonnát vigyék vissza az ő védőszárnyai alá. Valamilyen papírokat, igazolásokat be is mutatott, amelyekről szakértők ugyan megállapították, hogy hamisak, de Korlóth annyira őszinte kétségbeeséssel mondogatta a magáét, hogy a média nézőinek többsége hitelt adott neki, és az önkéntes testőr népszerűségi indexe pár hétre mindenki másét megelőzte. Politikai pártok, reklámirodák, médiamogulok tettek neki ajánlatokat, lehetett volna havi tízezreket kereső parlamenti képviselő, évi milliókat kereső reklámarc, sőt még napi több milliót kereső műsordzsoké is azonnal, Korlóth Barbaront megcsinálhatta volna a karrierjét egy életre. Mégsem élt az ajánlatokkal, beleélte magát Bísztő Zsonna testőrének szerepébe, megpróbált a közelébe furakodni, és ahelyett, hogy pénzt keresett volna, pénzt költött. Családját elhanyagolta, munkáját elhanyagolta (kidobóember volt egy éjszakai klubban, ahová többé be se kukkantott), kutyáját elhanyagolta (jobban szerette, mint a gyerekeit, ahogy a gyerekei ezt a nagy nyilvánosság előtt elpanaszolták), kajmánját elhanyagolta (azt még a kutyájánál is jobban szerette).

Népszerűsége nem tartott soká, de utána is üldözte védelmi szándékával Zsonnát, bár fogalma sem lehetett, hol tartózkodik. Feleségétől elvált, gyerekeivel, kutyájával és kajmánjával nem törődött többé, megtalálta, akit szíve minden melegével és minden kigyúrt izomkötegével védelmezzen. Korabeli pszichológusok szerint Korlóth Barbarontban a nemi ösztön kizárólag a csordavezető hím archaikus csoportvédelmi hajlamaként létezett.

Tragikus történet az övé, mert Zsonnával soha nem sikerült találkoznia, de még csak Karlinával sem, akiről azt hitte, Zsonnával azonos. Karlina eltűnése után eltűnt ő is. A hulláját nem találták meg. Egyes találgatások szerint felfalatta magát egy krokodillal (a kajmán előtt krokodilja is volt, de ellopta tőle egy bőrdíszműves, akit Korlóth Barbaront csaknem agyonvert, súlyos testi sértésért ült is fél évet).

A nem ugar őrületek szép példatárát kínálja Csuangthagoun monográfiája, azt nincs értelme szaporítanom.

Végezetül, szentéletrajzban szokatlan módon, egy tudománytörténeti nevezetességről tartozom beszámolni a Zsonna-ügy korabeli visszhangját ismertetve.

A TÉL utolsó előtti, még éppen nem betiltott számában jelent meg egy igen rövid eszmefuttatás a rostoni Forward Egyetem és Kolakmenc között ingázó ugar matematikus, Szlév Szavvolcs tollából. Kötve hiszem, hogy a Zsonna körüli perpatvarban felfigyeltek volna rá, valószínűleg el sem olvasták, talán még maguk a szerkesztők sem, csak a szerző világhíre miatt közölték, merő sznobizmusból.

Holott ez a kis írás volt a „csúszószámok” elméletének első megfogalmazása (!!!), ami aztán forradalmasította az emberi tudományt és technikát, és ami a mi Talizmán jólétünknek és a gravitációs hullámokat célpontra irányító, kivédhetetlen fegyverünknek lett az alapja, hála a Szlév Szavvolcs-tanítvány, a névtelenségbe burkolódzó Bursom Junvor további kutatásainak, valamint annak, hogy a kutatásait ő is mindvégig titokban folytatta, élete végéig nem publikált belőlük semmit, és azt a bizonyos, mindössze négy és fél oldalas, forradalmian új számrendszert végrendeletileg a jövendő Talizmán atyák egyikére, az akkor még csak tizenhat éves csodagyerek Dullar Martasonra hagyta.

A TÉLben megjelent Szlév Szavvolcs-írásra eddig, tudomásom szerint, nem figyelt fel senki, a korabeli potenciális ugar olvasók nem sejthették, mit is kellett volna igazából elolvasniuk, a tudománytörténészek pedig hagyományosan nem tudnak ugarul.

Különösnek tűnhet, hogy Szlév Szavvolcs éppen a Zsonna-vitát találta alkalmasnak, hogy forradalmian új számelméletét meghirdesse, de úgy gondolom, a zseniális matematikus jó okkal tette ezt: félt az elmélet általa már sejtett borzalmas következményeitől, matematikai szaklapban tehát nem akarta felfedezését közzétenni, de volt annyira hiú, hogy az elsőségről sem akart lemondani. (A borzalmas következmények hátistennek nem jöttek be, mert elméletét nekünk, a történelem első humán embereinek sikerült kisajátítanunk.)

Szlév Szavvolcs gondolatmenete a következő:

A híradásokból az derül ki, hogy a Bísztő Zsonna nevű leánynak három nemi szerve van. Ez naiv közlés. Minek alapján mondják azt, hogy ez a bizonyos dolog éppen „három”? Annak alapján, hogy valamiből van egy sokaság, és abból ez három darab. De minek alapján mondjuk, hogy egyformaságokból áll az a bizonyos sokaság? (Adott esetben ez az összes fellelhető női nemi szervet jelenti.) Annak alapján, hogy a dolognak a számunkra van egy alapfunkciója, és minden egyéb szemponttól eltekintünk.

Egy eunuch számára azonban, így a szerző, a kérdéses dolog alapfunkciója érdektelen, így ő ebből a dologból nem tart számon sem egyet, sem többet. Ugyanez mondható el a számérzékkel szintén rendelkező összes többi élőlényről, például a csimpánzokról és a virtuális, földönkívüli értelmes lényekről, akiket egy emberi vulva nyilvánvalóan hidegen hagy. A sokaságból az egyes példányokat csak és kizárólag az érdekkel bíró ember különíti el, úgy, hogy az egyetlen funkció kivételével a szemét minden más előtt becsukja. Az eunuch nem bír érdekkel, s ha ez alkalomból kimondjuk, hogy az ember olyan lény, amely szaporodni képes, az eunuch ebből a szempontból nem is ember.

Ha eltekintünk a női vulvától, és veszünk mondjuk egy vízköves meg egy vízkőmentes kádat, folytatja a szerző, azokat a régi (és máig érvényesnek tekintett) matematikai szemlélet alapján összehasonlítva kapjuk azt az eredményt, hogy ez két darab kád, amelyekből az egyik ilyen, a másik olyan, de mind a kettő kád.

Egy lehetséges másik szemlélet szerint azonban ezek összege valamivel több (vagy kevesebb), mint kettő, mert az egyik kád ilyen, a másik meg olyan.

Nem hiszem, hogy a TÉL egykori ugar olvasói megérezték volna: ez a kis fejtegetés a vízköves kádról van akkora forradalom, mint egy évszázaddal korábban a szabadon eső felvonóval kapcsolatos tűnődés volt.

(Egykövy Alabár, az ugar gyártmányú, vagyis silány minőségű, így romlékony s ezért el is romló, szabadon eső felvonóban rémülten tűnődő fizikus neve ma már jószerivel ismeretlen, pedig a régi gondolatrendszeren belül ő tette meg a lehetséges utolsó lépést, legalábbis a mai ugar tudománytörténészek így tartják. Ifjúkori rémületét – a zuhanást kartöréssel szerencsésen túlélte, és ijedtében Mugróniából emigrált – Smutzerlandban megosztotta egy unatkozó hivatalnokkal, akit Albert Einstein néven tisztelünk, aki mindig lépcsőn járt gyalog, és zoknit télen se hordott, és aki az ugar ötletet ellopta. Legalábbis ezt írják az ugar történészek. Ezt a szlákok és a rommakákok vitatják, szerintük az Egykövy Alabár ugarosított név, viselője eredetileg teljesen szlák – illetve tisztán rommakák – volt, és az Olobrt Jednokamený, illetve az Olberiul Unpiatrăsca névre hallgatott. Ugyanők amellett is meggyőzően érvelnek, hogy a silány minőségű felvonó nem ugar, hanem szlák, illetve rommakák fejlesztés volt, csak az ugarok ellopták tőlük. Az adatokat egy alapos zsermán kiadványból vettem, amelynek a címe: „Albert Einstein, so gelobt, hat nie gelebt”, vagyis „Albert Einstein, a csoda, nem is élt soha.”)

Szlév Szavvolcs fejtegetése, tanítványának tanítványa révén, így is vonult a számelméletbe: „A vízköves kád esete”. Zsonna vulváit a matematikában nem tartja számon senki; Dullar Martalon már nem tudta, hogy atyai tanítómesterének tanítója éppen Saint Shona Bisto felbukkanásával kapcsolatban fejtette ki először a téziseit.

A következtetés: „A Teremtés nem számol, csakis az ember.” Továbbá: „Az ember csak azt számolja, amit ő maga céllal hozott létre egyformának, vagy amely objektumokat, érdekkel bírván, a Teremtésből egyformának érzékel, holott, objektíve, nem azok.”

Egyetlen lépés innét a „csúszószámok” elméletének megfogalmazása, és ez is benne van a rövid kis cikkben.

A Nullától az Egyig, mondja Szlév Szavvolcs, csak megalapozatlan gondolati ugrás révén lehet eljutni. Ez a sötétben elvégzett, valójában gondolattalan ugrás az, amit „elvonatkoztatási képességnek” szokás nevezni, és ami az emberrel – és korlátozottabb módon néhány főemlőssel: majmokkal, delfinekkel és papagájokkal – vele születik. Ez ösztön, nem pedig valóságos szellemi erőfeszítés, s mint ilyet, ideje alaposabb vizsgálatnak alávetni.

Ha az egyes számokat nem kiterjedés nélküli pontszerű létezőknek, hanem kör alakúnak képzeljük el, amire éppolyan jogunk van, akkor nem egymás után hevernek egy képzeletbeli, kiterjedés nélküli egyenesen, ahogy az emberi elme, ógörög módon elvonatkoztatva, képzeli őket, hanem egymással többé-kevésbé érintkező körök egy girbegurba valamin. (A gömb alakúnak elképzelt számok már három dimenzióban hevernek egymás körül, a négy dimenzóban elképzelt számgömbök már időben is vannak.) Lehetségesek olyan hasonló dolgok, amelyek számkörei többé, mások pedig kevésbé érintkeznek, attól függően, mennyi lényeges paraméterük azonos és mennyi nem; ilyen értelemben a vízköves kád és a vízkő nélküli kád is érintkezik egymással, ám az összegük ekkor sem nem egy, sem nem kettő, hanem a kettőnél kisebb vagy nagyobb érték, ahogy vesszük, hiszen az egyikben jelen van a vízkő is, ami a két, egyébként teljesen egyforma kád értékéből levon vagy hozzáad valamit. (Ennek az értéknek a meghatározásával Szlév Szavvolcs még nem kísérletezett; Dullar Martason számolta ki aztán ötezer-hatvannégy tizedesig, ami azért óriási teljesítmény, mert a vízkő tömegét, kiterjedtségét és oldhatóságát nem is vette figyelembe, csak mint elvont lehetőséggel számolt vele.)

A „csúszó-” vagy „elasztikus számok” arra utalnak, hogy számok kizárólag az emberi (vagy fejlett állati) gondolkodás eredményeképpen lehetségesek. Ez azt jelenti, hogy maga a gondolkodás az igazi beavatkozás a világba, sokkal inkább, mint a Heisenberg-féle bizonytalansági reláció esetében az ember által készített műszer, amely mér, és egyszerre csak egyféle értéket tud mérni, kettőt soha. Ez a gondolati beavatkozás nem igazán agresszív, mert csupán a földi életet érinti, azt azonban súlyosan:

Az emberi gondolkodással az a probléma, hogy burkoltan – és eleddig bevallatlanul – visszaható, maga a matematika pedig egészen nyilvánvalóan az. Ettől van, írja Szlév Szavvolcs, hogy mondjuk a quark és subquark tartományt az emberi elme pontosan úgy, olyan rendszerben képes csak elképzelni, mint a XIII-XVI. századi misztikusok képzelték el a világot, csak éppen más elemekből. A XX. században feltalált, tudományosan bizonyított eredményeknek tulajdonított „ősrobbanás-elmélet” pontosan egyezik a XII. századi zsidó misztikusok tudományról mit sem tudó ősrobbanás elméletével. Ez az „emberi állandó”, amelytől a matematikában sem lenne szabad eltekinteni. A filozófiának az volna a valódi feladata, hogy a matematikatörténet vizsgálatával az emberi állandóról – az ember tehetséges, ám véges képzelményi képességeiről – végre kimondjon valamit.

Én már azt is hozzátehetem: még egy lépés, és felismerhetjük, hogy a Teremtő az általa teremtett emberi világban sem számol, mert ő minden lényt egyenként szeret, a sokaságot – a törzset, a nemzetet, az államot – nem ismeri, tehát létét jóvá nem is hagyhatja soha; számára minden egyes lelkes lény önmagában végtelen érték, és mással össze sem hasonlítható. „Végtelent másik végtelennel már csak teremtésetikailag sem illendő összevetni”, mint Dullar Martason morcosan leszögezte.

Ez a Talizmán szemlélet hitbéli alapja.

Szlév Szavvolcs cikkéhez a híres, akkoriban Lindenben élő Horsz Ladikó szólt hozzá a TÉL következő, utolsó számában; ezt is a Zsonna-vitacikkek között közölte a lap, holott Horsz Ladikó – Szlév Szavvolcs gimnáziumi osztálytársa és barátja – Zsonna nevét a cikkben le sem írta. De ő is világhírű volt, és a lap örült, hogy cikket ad nekik.

Horsz Ladikó tovább fejlesztette Szlév Szavvolcs elméletét.

Egy kádhoz képest a nulla az, ami nem kád, írja, vagyis a Minden, tehát a Kád-szempontból Negatív Végtelen. Ám bizonyára vannak a világban kádszerű képződmények – nem pont olyanok, mint a kád, ami emberi csinálmány, de mégis. De azok mégsem pont olyanok. Kádnak kell-e egy véletlen bemélyedést tekintenünk, vagy sem? Egy disznó egy kádban éppen úgy képes megfürödni, mint egy pocsolyában. Mi a viszonya a kádnak és a pocsolyának egymáshoz egy disznó tudatában? Az egyik pocsolyább-e vajon a másiknál az ő számára?

Ezek nem megválaszolható kérdések, szögezi le, pláne, hogy nekünk nincsen disznótudatunk, de az mégis következik belőlük, hogy nincs olyan, hogy tisztán egy, és nincs olyan, hogy tisztán kettő. De akkor olyan sincs, hogy „tisztán nulla”: csak „nem tiszta nulla” van, ami valamennyi. Ezzel a fajta nullával azonban lehet osztani.

Ha a „csúszószámok” előtti korban a „szilárd számokat” nullával osztjuk, akkor végtelent kapunk, mert az a nulla tiszta nulla.

Ez a végtelen a „bizonyított végtelen”.

A „nem bizonyítható végtelen” az, ha egy számegyenesre az origótól kedve felírjuk a pozitív egész számokat egymás után jobbra, és a negatív számokat balra. Azért nincs ez a végtelen bizonyítva, mert semmiből sem következik, hogy egy végtelenül nagy pozitív szám nem találkozhat valahol egy végtelenül nagy negatív számmal. Nem kizárható ugyanis, hogy az egyenes görbült térben létezik és körbe ér – hiszen nem görbült tér nincs is –, és akkor egy szám azonos lehet egy másik számmal, valahogy úgy, mint ahogy a mi tizenkét osztatú óralapunkon a tizenkettő egyenlő nullával. (Ha huszonnégy osztatú az óralap, akkor 24 = 0.)

Ez a típusú végtelen nem bizonyítható, tehát ki lehet mondani, hogy nem is létezik.

A szilárd számok rendszerében tehát csak a nullával való osztás eredménye lehet végtelen. Ez a bizonyított végtelen. Ez a típusú végtelen létezik.

Ha azonban a csúszószámokat használjuk, a nullával való osztás eredménye nem lehet végtelen, mert a nulla sohasem pontosan nulla (lásd kádszerű képződmények a világon, amelyeket nem az ember hozott létre). A csúszószámok világában eszerint elvileg nincsen és nem is lehetséges végtelen.

Ez az okfejtés a Talizmán Istenhit gyönyörű matematikai bizonyítéka.

A világ véges, tehát teremtette valaki, kívülről.

A Talizmán társadalom ideája persze egy elszigetelt matematikus fejében akkor még nem foganhatott meg, ahhoz elő-Talizmán tömegforrongások kellettek és számtalan szörnyűség, többek között Zsonna madárrá vedlítése is.

Horsz Ladikó kifejti: a csúszószámok felfedezésének a következménye az, hogy szigorúan meg kell vonni azt a határt, amelyen belül – nyilvánvalóan az emberi nagyságrendben – a szilárd számok nagyon nagy tévedés nélkül még éppen igazolhatók. Ami azonkívül van, arra csak a csúszószámok rendszere lehet érvényes. Ezt az ember nem tudja elképzelni, de egy matematikai rendszer, az embertől függetlenedve, képes lehet elbíbelődni vele.

Döbbenetes, hogy e forradalmi felfedezés Zsonna kapcsán jött létre.

Már a XX. század végén tudták, hogy az emberi mellrák génje a muslicában is megvan, csak más funkcióban. „Isten szeret legózni”, tartja erről a korabeli közmondás. Ma már azonban azt is tudjuk: a Teremtő által teremtett világban nincsenek azonosságok és megfelelések még akkor sem, ha a mi szemléletünk számára minden anyag hasonló építőkövekből áll is.

A matematikai következményektől eltekintve mindebből az a Talizmán tétel következik, hogy az egyén mindig isteni, mással össze nem vethető, „csoda önmagában”, mert nincs még egy olyan. A statisztika tudománya ezért a legnagyobb emberi tévedés, művelése akár bűnnek is minősíthető; a szociálpszichológia mélységesen antihumanista, a történelmi elemzések embertelenek, a politológia jóslásai szintén, stb. Talizmániában a matematikai statisztika a legszigorúbban be van tiltva, márcsak azért is, hogy a kockavetések véletlen eredményeit ne lehessen előre kiszámítani. Az akasztást filmező riporter a mi véleményünk szerint legalább annyira gyilkos, mint a hóhér, mert az ölés ellen nem tesz meg minden tőle telhetőt, hanem élősködik egy ember szenvedésén és halálán. Bűntényről utólag beszámolni csak az jogosult, aki az elkövetés idején mindent megtett ellene, vagy pedig az, aki a bűnt elkövette, de megbánta és emiatt meggyónja.

Andrew Body is sejtette ezt:

 

Minden ember Fennség, büszke nagy Egyesség, csak a Sokasságnak átka, hogy ember lehet árva –

 

írta még a XX. század elején.

A Talizmán társadalom alapja nem a statisztikai sokaság, hanem a számtalan, de egyenként is végtelen, isteni egyén.

Szlév Szavvolcs és Horsz Ladikó rövid eszmefuttatásait a TÉL egyetlen fennmaradt, az évi, bekötött évfolyamában olvastam a többi cikkel együtt, egy kolakmenci családi ház garázsában, amelyet az egykori tulajdonos, háborútól vagy természeti katasztrófától tartva, négyszeres vasbetonréteggel és mindenféle egyéb szigeteléssel vett körül. (A garázs a gépkocsi – autó – nevű közlekedési eszköz ellopatás elleni tárolására szolgált.) A ház, igen rossz állapotban, szintén megvan még, a Hurul-szirt délnyugati fekvésű, agyagos talajú lankáján épült, ahol az egykori Fellegvár alatti kazamatákból még mindig nyílik kijárat (kiemelés S. G. S.), és ma egy örök hivatalnok, Dülbül Puhamafti lakja a családjával együtt. (Mármint akkor, amikor nála jártam, írom most, sok évvel később.)

A kötet az egykori legolcsóbb újságpapírból készült, így kézzel való érintésre szétporladtak a lapjai; kénytelen voltam a legdrágább mágnesrezonanciás leolvasókészüléket titokban és óriási összegért beszerezni, amely a csukott kötet minden oldalát át tudta vinni a tárcamemóriámba (nyakamat kockáztatva becsempésztem és kicsempésztem, mert a használatát az örökök tiltják).

Dülbül Puhamafti mit sem tudott az egykori tulajdonosról, akinek a garázsában mindenféle kacatokat talált, de a meghódított nép múltja iránti ritka, kivételes tisztelettől hajtva nem dobta ki őket, és a garázst ő és a családja inkább nem használta semmire.

Az egykor négylakásos társasházat a Puhamafti család lakta egyedül, és három másik garázs is a rendelkezésükre állt, amelyeket szintén nem tudtak mire használni, hiszen az örök zulimán is betiltotta a géperejű járművek használatát, mint Európában minden állam. Két garázsban, elmondása szerint, gombatenyésztéssel próbálkoztak, de aztán felhagytak vele, minden gombafajtát tönkretettek az Ugarhonban kiváltképpen szapora és agresszív „enyészgombák”, a penészgombák rendkívül virulens, csak a Nyugat-Balkán bizonyos területein honos változatai, amelyek mindent megesznek, még a saját gombatársaikat is. Az örökök ezt a fajta gombát „ugar gomba” néven tisztelik és félik, és mindent elkövetnek, hogy Örökisztánba ne hurcolják be az Északi Szundzsukból (a volt Ugarhonból) és a Keleti Szundzsukból (a volt Rommakákiából), ahol szintén elterjedt már.

Dülbül Puhamaftival véletlenül találkoztam az egyetlen nyilvános kolakmenci könyvtárban, ő a XVI-XVIII. századi örök–ugar csatákat kutatta hobbiból; hivatalosan a Munnón-tenger miatt terjedő mocsári láz elleni védőoltások intézésével foglalkozott az egészségügyi dandárnál, és a mocsári lázat terjesztő szúnyogokra végzetes ellenszúnyogok tenyésztésének volt a szakértője. Neve közléséhez előzékenyen hozzájárult.

Egyik következő, izgalmas kolakmenci tartózkodásom alkalmával pár napig vendégül látott a házában, akkor ismertem meg a feleségét és a gyermekeit is, és egyik garázsában elég sok időt töltöttem el. (Kiemelés S. G. S.)

Zsonna elrablásának ismertetése előtt pár szót kell szólnom az akkori maffiáról.

Vitatható, miből származik a maffia neve.

Sokan úgy gondolják, a moszolám „mahjah” az eredete, ami „dicsekvést, hencegést” jelent; ezt vették át a déltalliánok „mafia” formában, „törvénytelenség” jelentéssel.

Ezzel a vélekedéssel szemben én úgy gondolom, hogy a szót a nomád ugaroktól nyugat-európai kalandozásaik során a talliánok vették át ezerkétszáz éve, akiknek városait az ugar hordák egykor többször is felégették, és az ugaroktól rettegő talliánoktól vehették át később a moszolámok, akik a saját szavukban a fenyegettetést már nem érzékeltették, mert őket – lévén akkor még nem Európában éltek – az ugarok nem támadták meg, minthogy sem úszni, sem hajót építeni nem tudtak.

Az ugarban a csak a mának élő, sem előzményekre, sem következményekre nem tekintő, önző ember megjelölése a „ma fia” (mai világnyelven „Son o’ the Day”). Intervokális helyzetben az ugarban minden mássalhangzó megnyúlik, ezt az ugarok írásban kettőzött mássalhangzóval jelölik (például kurva fia = kurafia = kurraffi; lásd még „affene”, „rosseb”, „kurrannyád”, „tossza meg”, „haggyá”, „miccsinnyász”, „piccsábba”, „elbasszó”, stb.).

Van még egy bizonyíték, hogy eredeti ugar szóról van szó.

A rosszlandi és a többi balkáni maffia kedvenc kivégzési eszköze volt a „raffia” nevű növényi háncs, amellyel eredetileg szőlőt kötöztek a karóhoz; az ugar maffiózók is ezzel szokták áldozataikat megfojtani, és akkor is gondosan a nyakukba kötözték, ha történetesen lelőtték vagy felrobbantották őket. Végső esetben, például ha a felrobbantott nyak hiányzott, valamelyik megmaradt, noha általában leszakadt lábra kötötték, ezt nevezte a nép „ugar térdszalagrendnek”.

A „raffia” valószínűleg a „rá fiú” felszólító mondatrészből származik, hogy ugyanis a maffiatag fiú tegye az áldozat nyakára a háncsot (és szorítsa is meg). Azt az ellenvetést, hogy ez a raffia a világnyelvi, valamint frank, tallián stb. nyelvekből ismert „rafia” (raffia, raphia stb.) átvétele lenne az ugarban, komolytalannak tartom, ez a másik „rafia” ugyanis egy afrikai pálmafajta neve, Ugarhonban ez a fa soha nem volt honos, arra pedig a mindig koldusszegény ugaroknak sosem lehetett pénzük, hogy merőben szőlőkötözési és fojtogatási céllal pont ezt importálják.

A Zsonna-korabeli maffia sokban különbözött a maitól. Az még archaikus, nemzetekre tagolt bűnszövetkezetekből állt, s noha időnként összefogtak egymással, a nemzeti, törzsi alapú szerveződés erős maradt. A különböző nemzeti és törzsi maffiák harcban álltak egymással, ez hatékonyságukat jelentősen rontotta, gyakran tömegesen végezték ki egymás legjobb harcosait.

Mi már azt a maffiát ismerjük, amely Talizmániával az egész Külvilágban szemben áll, amely a Fény Országa számára maga a sötétség, és ők is így határozzák meg magukat büszkén és hencegve.

A mai maffia a legelvetemültebb vádakkal illeti a mi Talizmán vallásunkat és technikai hatalmunkat. A ROW-ban, vagyis a Külvilágban, tapasztaltam, a maffia vádjait az emberek túlnyomó többsége sajnos elfogadja. Azt a néhány milliárd embert, a maffia alaptalan vádjainak hatására, nyomasztja a mi Talizmán tudományunk fensőbbsége, a mi Talizmán jólétünk és öntudatunk. Különösen nem szeretik, hogy bár nem szólunk bele az ő törvénykezésükbe, egész országokat mégis kollektíve büntetünk vagy jutalmazunk. Nem szeretik, hogy megítéljük őket a magunk szempontjai szerint, és ennek megfelelően juttatunk vagy nem juttatunk nekik például olyan gyógyszereket, amilyeneket csak a mi páratlan Talizmán technológiánkkal lehet gyártani. Nem szeretik, hogy az egyénre összpontosító filozófiánkat rájuk nem terjesztettük ki, hogy, mint fogalmaznak, ők nekünk csak „számok”, hogy mi csak állampolgárok arctalan tömegeként, vagyis etnikumként tartjuk számon őket, miközben minálunk minden egyén önértékkel bír. Fasisztának, nácinak, bolseviknak neveznek minket, holott mi csak harmadkommunisták, pontosabban első-Talizmánok vagyunk. A legmulatságosabb állításuk az, hogy mi kapitalista imperialisták volnánk – mi, akik a pénz használatát az életünkből teljesen kiiktattuk!

Próbáltam nekik megmagyarázni, hogy rosszul látnak minket, hogy nálunk szigorúan a Hetvenhetes csoportok törvénykezése érvényesül, és azt a főpapoknak sincs joguk felülbírálni; hivatkoztam a történelemből a zsidó Kahalra vagy a rosszlandi obscsinára meg a khínai faluközösségre, amely az egyén fölött abszolút hatalommal rendelkezett, és ez a „terror”, ha tetszik, nálunk valamennyire szintén érvényesül, noha már rég nem külső kényszer, hanem belső, lelki meggyőződés; hivatkoztam arra, hogy gyónás alkalmával egy Talizmán hívő nem teheti meg, hogy az egyszeri, véletlen, kisorsolt gyóntatója elől bármit is elhallgasson, amire az rákérdez, és a gyóntató által kirótt penitenciát el kell végeznie, különben a főpapok kiátkozzák, aminél súlyosabb büntetés el sem képzelhető, mert ezzel a Talizmán Fényországból való kiutasíttatás jár együtt a sötét, maffia uralta, ellenséges Külvilágba – nem érdekelte őket.

Őket az nyűgözi le, hogy nekünk csipfegyverünk van, és személyes rossztevőnket bármikor meg tudjuk semmisíteni. Nem tudják, nem is akarják tudni, hogy a csipfegyver bonyolult képződmény, és hiába ültetik be a testünkbe, voltaképpen nem mi, egyének működtetjük, hanem a műholdak közvetítése révén a Talizmán Központi Memória, a híres TCM, amely hibás, elfogult parancsra a megsemmisítést nem is végzi el.

Őket az érdekli, hogy a hologramos Lyukas Kőtalizmán révén, amelyet nálunk minden újszülött a csipfegyverrel együtt megkap, mielőtt még tudna róla, mi védve vagyunk tőlük, az pedig végképp irigységgel tölti el őket, hogy mi soha nem fizetünk semmiért, mindent „ingyen kapunk meg”, a Láthatatlan Lyukas Kőtalizmán évenkénti közös, persze merőben csak lelki megérintése révén.

Hiába magyaráztam, hogy ez csak a pénz és a kamat kiiktatása, de semmi sincs ingyen nálunk sem, mert minden Talizmán előírást szigorúan be kell tartanunk: nem értették. Ugarhonban egy nagy ugar költőt, az éhen halt Utta Jézsót is idéztem, aki Talizmániát előre megérezte: „Nincs énnékem pénzem, de hát mire költsek? / Minek magva nincs, csak az terem gyümölcsöt”, írta egyik játékos versében még a XXI. században, az Elsötétülés közepén. De még így sem értették meg, mi is az a Lyukas Kőtalizmán. Nevetséges és eltévelyedett állítás az is, hogy mi a kezünkkel érintenénk a Lyukas Kőtalizmánt, hiszen az nincs sehol, csak a mi hő Talizmán szívünkben.

Kolakmencen fennmaradt egy kőszobor, amely karcsú, ovális nullát formáz, kb. ember nagyságú, a legrégibb Punán átívelő híd kolai lábánál állt, majd a híd pusztulása után kivitték Kola nyugati szélére és ott állították fel újra, mindenféle giccses, ideologikus szobormaradványok között. Egyes történészek szerint ez a szobor a „null-kilométerkő” funkcióját látta el, onnét számították sugárszerűen a főutak kilométereit egész Ugarhonban. Megdöbbentem, amikor megláttam, mert a Lyukas Kőtalizmán ábrázolatai, amíg a főpapjaink be nem tiltották a terjesztésüket, a megszólalásig erre hasonlítottak. Felmerült bennem, hátha ugar származású alapító atya volt, aki a Lyukas Kőtalizmán képét Kolakmencről magával hozta az Újvilágba. Ennek az érzetemnek azonban, úgy látszik, semmi alapja sincs.

A formája és ugar volta miatt mégis javasoltam, vásároljuk meg az ugaroktól, mert a diadalmas egyvulvájúság szép emlékműve lehetne, és vagy szállítsuk hazánkba, vagy hagyjuk meg az Északi Szundzsukban, de Talizmán védelem alatt. Javasoltam azt is, hogy Zsonna barakkjának helyén, a kmenci külvárosban, amely a „Sut” nevet viselte egykor, létesítsünk Talizmán Világmúzeumot. Az örökök, némi pénz fejében, ebbe hajlandóak volnának belemenni még azon az áron is, hogy az ott található elegáns ilidzsét és luxusbordélyt lerombolják. A kolakmenci pasa személyi titkára bizalmasan elárulta nekem: ha megkapnák a szabadon maradt, vékonyka Szlákia egy részét, a Világmúzeum biztosan meglenne. Úgy gondolom, ehhez már csak azért is érdemes lenne hozzájárulnunk, mert az Északi Szundzsukban az államiságuktól megfosztott, elnyomott ugaroknak háromszor olyan magas az életszínvonaluk, mint a szabad és független szlákoknak Szlákiában. Javaslatomra eddig nem érkezett válasz.

A Külvilág népei úgy érzik: Talizmánia számukra elképzelhetetlen jóléte és ereje a Külvilág kizsákmányolására épül. Nem értik, hogy ez nem így van, sőt éppen ellenkezőleg: Talizmánia erején felül segíti a Fény Országán kívül rekedt emberiséget, és Talizmánia jóléte nem a külhoni rabszolgák milliárdjainak verejtékes munkájára épül, ellenkezőleg: mi tartjuk el szinte az egész világot.

Ők úgy fogják fel, hogy a Talizmán ősapák a legfontosabb tudományos felfedezéseket a világtól jogosulatlanul elrabolták; őket, a páriákat, ezek használatától megfosztották; és most könyörületnek álcázott segélyként, megvetésből juttatnánk nekik koncot rablott gazdagságunkból a látszat kedvéért és háborgó lelkiismeretünk olcsó megnyugtatására.

Voltaképpen érthető, hogy nem tetszett nekik, amikor a fenegyerekeskedő, elpimaszult, nyomorult ullinókat (saját nevükön illínókat) alig fél óra alatt eltöröltük a Föld színéről. (Én akkor még gyerek voltam, de mint öntudatos Talizmán, a tettet utólag természetesen én is vállalom.) Ez súlyos sokk volt nekik, máig nem heverték ki.

Az ő szempontjukból igazuk is van: a történelemben még soha nem tűnt el nép a személyeivel, a városaival, a földjeivel, a tárgyi emlékeivel, a temetőivel, a mindössze negyedkilós, zsebben hordozható, akár tízmilliós várost is romba dönteni képes magfegyvereivel együtt ennyire nyomtalanul és ilyen rövid idő alatt. Az a pár perc, amely alatt egy kétmilliós nép teljesen eltűnt a Föld színéről, valóban nehezen feledhető.

Azt azonban hiába magyaráztam nekik, hogy a valóban hibás, mert szükségtelenül kegyetlen döntést hozó négy főpapot a hét vezető Hetvenhetes család leváltotta és határőrnek osztotta be, ami kemény, életfogytig tartó szolgálat, és ilyen önkényes beavatkozás a részünkről soha többé nem fordulhat elő. Ráadásul az egyöntetű ítélet (négy-nulla arányban) tévedésből, a következő napirendi pontra értve született!

Azt is hiába próbáltam megvilágítani, hogy az ullinókat eltörlő szerencsétlen akciónak pozitív következménye is van: többé semmilyen nép, osztály, csoport nem táplálhat illúziót a tekintetben, hogy gonosztettei általunk észrevétlenek és megtorlatlanok maradnak. Hibás és kegyetlen döntés volt az ullinók múltjának, jelenének és jövőjének teljes kiradírozása, de többé sem nép, sem osztály, sem réteg, sem csoport, sem maffia nem hiheti, hogy nem csapunk oda, ha kell.

Mérhetetlen a kár, amit az ullinók kiirtása okozott, de még mérhetetlenebb a haszon: az emiatt meg nem valósult förtelmes bűnök elmaradása.

A Külvilágban a mai napig nem értik, hogy az „elmaradt kár” fogalma micsoda. Úgy vélem, nekünk, Talizmánoknak, elsőrendű feladatunk, hogy az „elmaradt haszon” ellentétének fogalmát az ő számukra érthetően elmagyarázzuk.

Nem értik továbbá a mi „ostromlott vár” lelkületünket. Ők nem érzik úgy, mintha ők minket fenyegetnének.

Kolakmencen soha nem fogták fel, miért érdekel engem Bísztő Zsonna története annyira. Nem értették, miért épp ez a „szomorú sorsú, kétszer is génkezelt, passzívan tűrő, unintelligens ugar lány” (az ő fogalmazásukat idézem kissé enyhítve) lett Talizmánia első szentje. Nem értették, hogy a mi „ostromlott vár” érzetünknek Zsonna volt az első személyes letéteményese és áldozata, és mi az ilyen áldozattá válást el akarjuk kerülni, meg akarjuk előzni, és meg is fogjuk előzni bármi áron.

De ideje visszatérnünk a maffiához.

Az ugar központi televízióban, ebben az archaikus médiaműfajban a botrány második hetétől sugárzott Ál-Zsonnák vetélkedője című mocskos műsort bizonyítottan a maffia pénzelte.

A műsorvezetőt, a népszerűségi indexben mindenki mást messze megelőző randa, sunyi, kopasz, kövér, gusztustalan, ócska, exhibicionista, kétnemű, fahangú; öv alatti viccekkel operáló rémséges bohócot, a „lepcses szájú hímnős pojáca” Kunnya Alessát, ezt a média-Nérót raffiával végezték ki floridai bűnkastélyában később, ahogyan csak az áruló maffiózókat végezte ki a maffia.

Ugarhon akkori erkölcsi, lelki és szellemi sötétségét az Ál-Zsonnák vetélkedője példázza a legfényesebben, hogy az „Endarkenment” páratlanul világos megjelenéséről az elkerülhetetlen képzavarral éljek.

Kunnya Alessa műsorát nem tiltotta be az erkölcstelenség elleni harc fontosságára szívesen hivatkozó, s közben a felvilágosult Pápával szembeszegülő, maradi ugar klérussal szövetkező ugar államhatalom. Páran tiltakoztak csak ellene, például a Farok fiatal újságírói, meg egy-két filozófus; hangjukat a nézők millióival szemben pár száz ember olvashatta mindössze az akkori média áldatlan hatalmi körülményei között.

A Farok szerkesztőségét szétbombázták, pribekovics támadásnak álcázva a merényletet; a TÉL szerkesztőit lehetetlenné tették, mert egymástól eltérő véleményeket közöltek a Zsonna jelenségről; Kunnya Alessa műsorában viszont lelkileg súlyosan sérült, undorító nők zavartalanul vetkőzhettek anyaszült meztelenre a nézők milliói előtt, és Kunnya Alessa, a „lepcses szájú”, az ujjaival és a lepcses nyelvével a hasadékaikban turkált hosszasan a nagyítóval felszerelt kamerák közeli lihegésétől kísérve, miközben az elmebeteg idióta nők műtőasztalokon és díványokon heverve kacarásztak, kuncorásztak és vihogtak a nézők és a hirdetők (meg a kormányzat) legnagyobb megelégedésére; a fehérekből összeállított cigányzenekar pedig eme cselekmények közepette újra meg újra diadalmas tust húzott.

Rózsaszínű és lila, vaginákat és falloszokat formázó díszletek között játszódott hetente háromszor másfél órán át ez a gusztustalanság főműsoridőben; lézerfények vetültek mindenhová, a sötét lyukakba is; lihegéseket, csámcsogásokat és cuppogásokat játszottak be hangfelvételről; a háttérben vokálozó kurvák meztelenül korbácsolták egymást. Az ugar bértelmiség rémes állapotára vet fényt, hogy neves művészek, tudósok és politikusok fogadták el Kunnya Alessa meghívását, hogy jelenlétükkel e gusztustalanság fényét emeljék, ott ültek bambán vigyorogva a legjobb öltönyükben, miközben körülöttük meztelen nők vonaglottak, és válaszolgattak hülyén Kunnya Alessa idióta kérdéseire. Három hónapon át ez volt az ugar tévék legnézettebb műsora, egyik adása pedig abszolút rekordot döntött: a kilencmilliós lakosságból hét és fél millióan nézték. (Ennyien voltak kíváncsiak a százharminc kilós, kopasz óhajdal-énekesnő, a búgó Vicsor Ká Nella összes hasadékaira.)

Ennyire szemét műsort még Amerikában sem készítettek az idő tájt. (Később igen, amikor a „mandalák”, a sárga meszticek, a polgárháborús fenyegetés elhárítására szövetkező becsületes, szerencsétlen szekta tagjainak késleltetett önkéntes tűzhalálát közvetítették egyenesben másfél héten át, de annak Zsonnához nem volt köze, így nem ide tartozik.)

Az Ál-Zsonnák vetélkedőjének romolhatatlan változata egyetlen példányban van meg Iowa City Egyetemi Könyvtárában a mínusz hatodik emeleten, az úgynevezett „jégveremben”, örökre titkosítva. Két és fél évig harcoltam azért, hogy megnézhessem. Személyesen kellett megjelennem a főpapok előtt (ekkor láttam őket szemtől szemben először és utoljára), és hat órán át vizsgáztattak, amíg az engedélyt 3:1 arányban megadták. (Törvényeink értelmében a 2:2-es szavazat elutasítást jelentett volna.) Előttem utoljára az alapító atyák közül látták ketten, nyolcvan évvel ezelőtt. (Az engem vizsgáztató főpapok sem láthatták, természetesen.) Nyomatékosan helyeslem, hogy a felvételhez ne lehessen hozzáférnie senkinek, mint ahogy azt is helyeslem, hogy meg kell tartani. (Az Ál-Zsonnák vetélkedőjét ebből a könyvből ki akartam hagyni, amíg reményem volt rá, hogy megjelenhet; erre esküt is tettem a főpapok előtt, betekintési engedélyüket ezzel nyertem el; most már, hogy magamnak írom ezt a könyvet, úgy gondolom, az eskü többé nem köt.)

Erős a gyanúm, Ugronnya Bertyók rendőrminiszter-főcenzor nem azért nem tiltatta be ezt a műsort, mert tetszett neki, vagy netalán ne látott volna belőle egyet sem. Inkább azért, mert a műsort a maffia pénzelte, és ő nem szállhatott szembe a maffiával, amelynek lábat csókolt, hogy hatalmon maradhasson.

Ma már tudjuk, a maffia mérhetetlenül felbőszült, amiért Bísztő Zsonnát nem a maffia fennhatósága alatt állították elő. Elég jó történeti munkákat és regényszerű koholmányokat írtak az akkori maffiáról, és ezekben a Zsonna-ügyről is aránylag megbízható információkat közöltek.

Csuangthagoun, az eddigi legjobb Shona Bisto-monográfia szerzője undorában vonakodott ezzel a szállal foglalkozni, lábjegyzetekbe utalta. Meg is értem. Én azonban Talizmán vagyok, és a Talizmániával szemben ellenséges Külvilág minden förtelméről tudósítanom kell, ha a Fény Országának erkölcsi fennmaradását elő akarom segíteni.

Amerikában utólag elővették Osztyip Cikolajevics Brogyijev ügyét, nem volt-e a maffia tagja. (Természetesen kiderült, hogy nem. Ha az lett volna, nem az amerikai Központnak jelenti naivan, hogy szerinte miféle kísérlet is folyik, hanem a saját rosszlandi maffiájával közli a dolgot, de előtte tartja a markát.)

Tudunk róla, hogy a „rosszián dalnokok” közé beépült falzett hangú amerikai ügynököket váratlanul hazarendelték, és nem is engedték közéjük vissza.

A „rosszián dalnokok” a rosszlandi kormány által irányított kolduló szerzet kémkedő tagjai voltak, pár évvel korábban elözönlötték Európát (az önző, adakozni vonakodó Amerikába nem tudtak bejutni), nagyon szépen énekeltek hat szólamban, sok herélt fiú is volt közöttük, akiket drágán adtak el a felhasználóknak, közülük néhányan jelentős szólókarriert futottak be, például Bialba Samunov, aki a tuhuráni központi háremben végezte főajtónállóként, ahol barackmagozóval döfte le egy részeg szakács. (A róla szóló film tizennégy Ottocar-díjat nyert.)

Az amerikai Központ azt remélte, megtud valamit a maffia tervezett lépéseiről a jó hangú ügynökei révén. Úgy fest azonban, a rosszián dalnokok nem tudtak Zsonnáról semmit, s így az amerikai énekesügynökök sem tudtak felvilágosítással szolgálni.

Nem Zsonna személye érdekelte az amerikai Központot, természetesen, hanem az üzlet.

A maffiát is csak az üzlet érdekelte.

Szépen feltételezték egymást, az amerikai Központ meg a rosszlandi vezetés alatt álló ugar és nyugat-balkáni maffia. Különös, hogy nem tudtak megegyezni akkor még, csak vagy negyven évvel később. Mindazonáltal alapos a gyanú, hogy a maffia Zsonnáról való első értesüléseit az amerikai Központtól szerezte. (Kiemelés S. G. S.)

Egyelőre nem lehetett a maffia érdeke Zsonna megölése, ilyen értelemben ebben az első időszakban volt az ember-Zsonna a legnagyobb biztonságban. Erős a gyanúm, Ugronnya Bertyók nem maga döntött arról, hogy Zsonnát szigorúan rejtsék el, sőt még csak azt sem ő találta ki, hogy Zsonnát adják ki valamelyik már lefogott, vagy később lefogandó ugar főkémért cserében.

Az akkori maffiával foglalkozó történeti és szépirodalmi művekből a következő deríthető ki:

A rosszlandi maffia főnöke, Bazil Ikonovics Burzsujovszkij (Basil Iconowich Burzhuiowsky), a „Nagy Bebe”, vagyis Velikij BB, másként Bazil barát, a Zsonnáról szóló ugar híradások harmadik napjának hajnalán hívta össze főembereit kalocsniji dácsájába. (Kalocsnij község a térképen ma nem található, lebombázták a VI. Világháborúban.) Ez volt az első nap, amikor a világsajtó is felkapta az ügyet, úgyhogy Velikij BB gyorsan reagált. Ugronnya Bertyóknak eszerint szűk két napja volt, hogy Zsonna sorsáról maga döntsön; ő a hagyományos ugar vezetői eljárást, a halasztgatást választotta, vagyis várta, mit parancsolnak neki a maffiózók.

Velikij BB főtanácsadói kiváló történészek, elsőrangú gazdasági szakemberek, a legjobb szociológusok és pszichológusok voltak, akik vagy véletlenül, vagy butaságból, vagy jól felfogott érdekből nem emigráltak Rosszlandból Nyugatra.

A főtanácsadók, mint egyikük, a történész Msztyiszlav Blszlavovics Malcsunov később részletesen megírta, nagy többséggel azt a nézetet képviselték, hogy a háromvulvájú lánnyal (ahogy ők nevezték: „tripizdovataja gyevuska”) nem érdemes foglalkozni, egészen biztosan nincs benne nagy üzlet. Velikij BB azonban őrjöngött. (Kiemelés S. G. S.) Hogyhogy az ő drága pénzen fenntartott elhárítása nem tudott arról, hogy valahol már tripizdovataja zsenscsina készül?! hogyhogy nem derítették fel magát a tervet is?! hogyhogy nem figyeltek oda Ugarhonra?! azonnal tessék megszerezni azt a nőt!

A főtanácsadók józanul azt mondták neki: Ugarhon, ahol a nő készült, az ő elhárításuk szempontjából érdektelen hely, egy légypiszok. Ilyesfajta, géntechnológiailag igényes munkát egészen biztosan amerikai pénzen és amerikai tervek szerint csináltak; nyilván azért telepítették a kivitelezést Ugarhonba, mert ott olcsóbb volt; azt a nőt éppenséggel meg lehet szerezni, de vajon, kérdezték Velikij BB-t, mit fog vele kezdeni a Főnök, netalán feleségül veszi?

Velikij BB azonban tovább őrjöngött, hogy tessék neki azt a nőt megszerezni; ha az amcsik legyártották, akkor biztosan látnak benne fantáziát, nem hülyék azok.

Így írja le ezt a vitát az olykor túlzásokon is rajtakapható, de alapvetően megbízható Malcsunov.

Kolja Kalomanovics Krpatszkij, a zseniális fizikus, aki megjósolta, hogy a quarkok alatti tartományban feudális jellegű rend uralkodik (az ő híres fogalmazása szerint „odalent cárizmus van”), a maffia megbecsült tanácsadójaként eltűnődve azt mondta: ez a tripizdovataja gyevuska akkora hülyeség, hogy csak valami másról akarhatják vele elterelni a figyelmet. (Ezt nemcsak Malcsunov jegyezte föl, hanem Dzsinguz Subajlo is, aki Shu Bay-Lo néven jelentős zsappán íróvá vált később, és a jegyzőkönyvezést végezte akkor, kezdő gyilkossegéd korában.)

Velikij BB azonban ragaszkodott hozzá, hogy azt a nőt szerezzék meg neki bármi áron.

Krpatszkijnak volt igaza.

Emlékszünk: mindenki, aki Zsonna gyártásával volt elfoglalva, azt hitte, hatalmas üzletben vesz részt. Ezt gondolták a tudósok, a menedzserek, ezt gondolta Berkovitsich Lovanta, ezt gondolta Cindy Davies meg Itakashi Kohlmann, Dammy és Pisneky és dr. dr. Kézelő. Az amerikai Központ szürke, érdektelen hivatalnokai közül néhányan pontosan tudták: a nagy üzlet a forodorban van. Bírálóim véleménye ellenére azt tartom, hogy erről akarták elterelni a figyelmet.

A zsigar származású Emerich Curtis azt hitte, a forodor teljes nyereségét a cége söpörte be, aminek ő, mint csúcsmenedzser, a szerződés szerint őt megillető 33,333 százalékát kapta meg. Tévedett. A Központban lapító hivatalnokok meghamisították a számlákat (ezek fennmaradtak), Curtis cége a valóságos nyereségnek mindössze kb. 20 százalékát kapta meg, és csak ennek a harmadát Curtis. A többit a szürke, névtelen, számlahamisító, kisstílű fejbólintó bürokraták rakták zsebre. Curtis még így is a világ egyik leggazdagabb embere lett. Ömlött hozzá a pénz, és meg se számolta. Tudós volt, nem pedig üzletember. Egy üzletember száz dollár hiányon is fennakadt volna.

Felmerül a kérdés, ugyan mit kerestek kiváló tudósok Velikij BB tanácsadói között.

Elsősorban pénzt kerestek, persze. De volt, akit a meggyőződése vitt a maffiózók táborába.

Sejtették már akkor az okosabbak, hogy a maffia nem egyszerűen a címeres gazemberek gyülekezete, amely öldökléssel és rablással foglalkozik, csak mert öldöklésre és rablásra hajlamos, arra szakosított emberek özönlenek beléje.

Három évtizeddel történetünk után fogalmazta meg Josha Shamanael, a zárdai magányából szinte sosem távozó, éjjelente a képernyőt vizslató özvegy, ötgyermekes gondolkodó: „A maffiák az emberi ösztön vámszedői, az államok az ösztön elleni ténykedésre kényszerítők; akkor már a maffiózók emberségesebbek”.

Felesége még odahaza, Urukafferiában, gyermekként annyira rettegett mind az államtól, mind a maffiától, hogy már a viszonylag szabadabb világban, Amerikában, a gyermekei gyors egymásutáni megszülése után aránylag fiatalon egyszerre nyolc kikezelhetetlen rákot kapott. Gyakori, hogy a szervezet a nyomás alól végre felszabadulva omlik hirtelen össze; ezért dolgoztatjuk keményen az infarktusra érett polgártársainkat Talizmániában, hogy a szervezetük csak lassan és fokozatosan ernyedjen el.

Shamanaelt megvádolták, hogy a könyvét a maffia pénzelte. Shamanael bemutatta a bizonylatokat, amelyek szerint könyvét kizárólag sovány állami ösztöndíjakból írta, ő pedig, a gyerekeivel együtt, tökéletesen nincstelen, mindössze egy régi kommunikátora van, napi egyszeri szerény étkezésre futja nekik, és ez is csak úgy lehetséges, hogy legkisebb fia, a hároméves Finci, kizárólag az elosztóból segélyként kapott anyatejen él.

A maffia vezetői, mint azóta kiderült, akciótervet dolgoztak ki Shamanael megzsarolására, hogy píár-okokból kevésbé jó bizonyítványt állítson ki róluk, de ettől végül elálltak, mert annál rosszabb életkörülményeket, amilyenben a gyerekeivel békességben, szeretetben és éhezésben élt, ők sem lettek volna képesek büntetésből létesíteni a számukra. Zsarolás helyett ekkor pénzadományt helyeztek neki kilátásba, ami a szegény, anyátlan Shamanael családot remek anyagi körülmények közé juttatta volna, de Shamanael ettől még jobban megijedt és visszautasította. Azt mondta nekik: „Timeo Danaos et dona ferentes”. Nem értették, lefordította urukafferre: „Félek maguktól, ha ajándékot adnak is”. Erre nem tudtak mit mondani, hiszen fenyegetni mentek el hozzá, és a céljukat voltaképpen elérték. Az akkori urukaffer–rosszlandi maffiafőnök az ügynökeit kivégeztette, aztán legyintett, Shamanael megúszta és a gyerekeit fölnevelhette.

Josha Shamanael, az Urukafferiából a felesége családját rettegésben tartó maffia elől menekülni kényszerült zsidó az ócska texasi házának tetőterében, ahol iszonyúan meleg volt, borotválkozásról és mosdásról megfeledkezve dolgozott minden éjjel, és a hálón meglévő anyagokat bogarászva hősies tárgyilagossággal, meggyőzően bizonyította, hogy a maffia sosem volt erőszakosabb, mint az állam, sőt összehasonlíthatatlanul kevesebbet ölt.

A háborúkat és a világháborúkat, mint írja, mindig az államok robbantották ki; azokban számolatlanul öldökölték az embereket, akiknek egyéni kvalitása mit sem számított; a maffia viszont csak azokat ölte meg, akik neki kellemetlenek voltak, tehát az egyéni érdemet mindig figyelembe vette, és ha az egyén a szükséges (és vele nyíltan, érthetően közölt) kompromisszumot megkötötte, akár életben is maradhatott. Ilyen kompromisszumot az államok által vezényelt háborúkban nem lehetett kötni. Shamanael számításai szerint a maffia és az állam öldöklési aránya a Reménytelen Négyezer Évben egy a tizenhatmillióhoz; a mi Talizmán tudósaink szerint egy a tizenhét egész négytized millióhoz; Shamanael nem sokat tévedett.

Shamanael zseniális ötlete volt, hogy a maffia létét több ezer évre visszafelé kiterjessze. A Biblia alapján kimutatta, hogy maffia már Mózes idején létezett (az első maffiafőnök neve Áron), és utána mindvégig folyamatosan mind az ószövetségi, mind az újszövetségi korban aktív maradt. Maffia-alegységként elemezte Jézus szektáját is, elsősorban a kufárok kiűzésének feltűnően maffia-belháborús jellege miatt, amiért a globálkeresztény egyház gyűlöletét és kiátkozását elnyerte, ami paradox, hiszen semmilyen egyháznak nem volt sem a tagja, sem a hívője. Ez azonban már nem a mi témánkba vág.

Shamanael megállapította: „A maffia mind eredetét, mind működésének alapfunkcióját tekintve a nép szabadságharca a rátelepedő, elviselhetetlen állammal szemben.” Megállapította: „A maffia az állami diszfunkciók által generált anarchiában a létezéshez szükséges minimális rendet teremti meg.” Nem tagadta, hogy a maffia, ha jól működik, előbb-utóbb az államhatalom része lesz, és ezzel maga is csapdába esik, és további alulról jövő, demokratikus maffianyomásnak teszi ki magát. Azt sem tagadta, hogy az államhatalom egyes körei maffiózó módon tudnak szerveződni az államhatalom más köreivel szemben, s ezzel az államhatalmat gyengítik, mert a társadalom fennmaradásához kívánatos minimális közerkölcsöt ássák alá. A „minimális közerkölcs” fogalmának bevezetése is az ő nevéhez fűződik. Mennyiségileg még nem tudta mérni, ahhoz a csúszószámok Talizmán szakértőjének, Dullar Martasonnak bonyolult és azóta igazolt számításai kellettek.

Shamanael mondta ki azt a számunkra, Talizmánok számára oly lényeges tételt: „A maffia léte a tiltások mennyiségén és minőségén múlik. Ahol semmiféle lényeges, az élet élhetőségét súlyosan befolyásoló tiltás sincs, a maffia meg sem jelenhet. Állam és maffia összefügg, feltételezik egymást; ahol nincsen állam, ott maffia sem lehetséges; ahol a maffia tért nyer, előbb-utóbb állammá válik, robbanékonyságát elveszíti és megkövül”

Bizonyították, hogy Shamanael nézetei erősen hatottak VI. Valido pápára, aki a többi pápától eltérően személyesen olvasott maga is.

Maffiakutatásaiért Shamanael később megkapta a közgazdasági Nohoobel-díjat. A díjátadáskor a beszédét így kezdte: „Hölgyeim és Uraim, tisztában vagyok vele, hogy a maffiának köszönhetem ezt a magas kitüntetést…” Mindenki nevetett. Shamanael csodálkozva nézett fel a kéziratából, ő nem szellemeskedni akart.

Azok a kiváló rosszlandi tudósok Velikij BB legbelső tanácsadó testületében magas rangú állami beosztásokban is ültek egyúttal, és a pénz imádatán kívül leginkább az állam gyűlölete vitte őket a maffia táborába. Ők aztán igazán tudták, mit kell gyűlölniük.

Bazil Ikonovics Burzsujovszkij proletárcsaládból származott, az iskolákból többször is kicsapták dohányzás, italozás és verekedés miatt. (Shamanael tételeit figyelembe véve: ha ezek a tevékenységek nem lettek volna tiltva a rosszlandi iskolákban, Burzsujovszkijból sose vált volna maffiózó.) Burzsujovszkijnak tizenöt és fél éves korában nem volt más választása, jelentkezett önkéntesnek a csikmakkok ellen viselt háborúba. Azonnal felvették, nem kérdezték, hány éves. Tizennyolc éves kor alatt senkit sem lehetett elvinni katonának elvileg, csak a gyakorlatban.

A csikmakkok híres, vad hegyi népe a sivatagos, lapályos Karakürüm közepén emelkedő keskeny, sziklás hágón, a Körömpörkén élt, amikor hagyták.

Csaknem lakhatatlan lakhelyükről évszázadok óta el-elűzték őket mind a rosszlandiak, mind a purzsák, mind az örökök, mind a kacagánok, akik ezt a terméketlen és minden szempontból érdektelen hágót valamiért birtokolni akarták, talán csak mert mások is ezt akarták, maguk se tudva, voltaképpen miért is küzdenek érte. Hol az olvadó, termékennyé váló tundrába, hol a dús tajgába, hol a Csendes-óceán valamelyik elhagyatott, de élhető szigetére száműzték a csikmakkokat, de azok az elűzetés váratlan, isteni jótéteményét sohasem értékelték: csökötten újra meg újra visszatértek kietlen és reménytelenül terméketlen őshonukba, amikor erre alkalmuk adódott. Olyanok voltak, mint az íváshoz és a pusztuláshoz a születésük színhelyére mindenáron visszaigyekvő, buta halak, akiket a szokásaikat megfigyelő emberek évezredek óta könnyedén kihalásznak. Olyanok voltak, mint az emberek.

A Körömpörke ma már nincs meg, a rosszlandiak fél évszázaddal ezelőtt nyolc quarkbombával felrobbantották, hogy a csikmakkoknak többé ne legyen hova visszatérniük. A Körömpörke helyén képződött hatalmas lyukat nevezik Gödörpörkének. A rosszlandi számítás nem vált be, az újcsikmakkok azóta a Gödörpörkébe térnek vissza, bőrük színe a gödör sötétvörös színéhez alkalmazkodott, emiatt a jelenlétüket igen nehéz észlelni. A Gödörpörkének és lakóinak elevenen való betemetésére pár éve komoly terveket dolgozott ki a rosszlandi kormány, de olyan sokba kerülne, hogy egyelőre elálltak tőle.

Érdekességként jegyzem meg, hogy a Körömpörke műanyag mását felépítették a zsappánok, hogy a maradék csikmakkokat befogadhassák; nekik azonban nem kellett, és inkább a Gödörpörkét választották, amely úgy festett akkoriban, mintha a Tunguz-meteor tarolta volna le, életre a legkevésbé sem volt alkalmas; a csikmakkokon kívül a Gödörpörke poklát más nép nem is bírta volna ki.

A Körömpörke, amíg be nem robbantották, nehezen volt védhető, de nehezen is támadható. Sziklamászók szoktak volt ott világversenyeket tartani békésebb időkben, a világtévé erről közvetíteni is szokott volt, és számos nemzetközileg jegyzett nyugati sziklamászó lelte halálát a nézők millióinak szeme láttára ott, ahol az őshonos csikmakkok úgy szökelltek a megmászhatatlan sziklákon, mint a gazellák, csak még inkább: mezítláb másztak fel a függőleges sziklafalon, miközben testük vízszintesen lebegett; állítólag az ott született csecsemők lábában kifejlődött valamiféle kőmágnes, az tapasztotta oda őket a falhoz. Ezt ma már sajnos nem lehet kísérletileg igazolni, mert az eredeti csikmakkok kihaltak.

Mára az újcsikmakk csecsemők vörösagyag színűek lettek, és fél méternyi föld alatt is tudnak lélegezni a Gödörpörke miazmás és poros fenekén négy és fél napig, mint ezt néhány ilyen elrablott csecsemőn végrehajtott kísérlet alapján mai rosszlandi tudósok megállapították. Talizmánia e kísérletek ellen erélyesen tiltakozott, mert a rosszlandi tudósok e csecsemőket általában öt napig hagyták a föld alatt.

Zsonna-korabeli lexikonok szerint:

 

A csikmakkok feltűnően igénytelenek. Őshazájukban, a Körömpörkén a sziklarésekben megkapaszkodó csalánféle gyomokat eszik, meg a szikláknak ütődő és ettől elájuló sasokat, amelyek húsát minden más nép kihányja. Átlagos életkoruk harmincegy év. Mostanában genetikusok tanulmányozzák őket, amikor éppen rájuk lelnek valahol a tundrában, a tajgában vagy valamely korallzátonyon, ahová ismét száműzve vannak, mert a feltételezés szerint a gyomnövények és őközöttük spontán géncserékre került sor évezredekkel ezelőtt, ilyenformán még a géntudománynak is van mit tanulnia tőlük.

 

Ezek a régi csikmakkok kihaltak, mint már említettem, így az akkori lexikonok állításai sem ellenőrizhetők.

Az utolsó eredeti csikmakk asszonnyal Ulro szigetén magam is találkoztam hatvan évvel ezelőtt. Annyira értékesnek tartották az utolsó csikmakk embert, hogy erre az elátkozott szigetre dugták, ahová az ismét feltámadó, kezelhetetlen lepra áldozatait zárták. A csikmakk asszony nem volt leprás, és a betegséget nem is kapta el. A nyelvészek az ő danolása és gajdolása alapján készítették el a világnyelvi-csikmakk szótárt, éppen idejében, mert rajta kívül más adatközlő akkor már nem élt. A csikmakk szótár ötvenhétezer szót tartalmaz, ennyit sikerült az utolsó csikmakk nőből kinyerni. Döbbenetesen nagy szószám: elképesztő költészetük lehetett, amelyet írásban soha nem rögzítettek. Kedves, testes asszonyság volt, de teljesen őrült, és a csikmakk nyelven kívül csak világnyelven dadogott egy kicsit. Nekem azt próbálta bemesélni, hogy ő egy sastól esett teherbe, de az a sas egy rég elholt nagy csikmakk hős volt, és a tőle született gyerekének a Pro Metyej nevet adta. (A név rosszat sejtető, rosszlandi hangalakú mitologikus beszüremkedés.) A fiát, Pro Metyejt, nem tudtam megkeresni már, mert addigra a népével együtt ő is kihalt. A Csotrogüny névre hallgató asszony utolsó kívánsága az volt, hogy a hamvait rejtő urnát a Körömpörke szikláiba vágott résbe helyezzék. A Körömpörke helyén akkor már a Gödörpörke tátongott, de ezt senki sem merte megmondani neki, én sem. Nem tudom, a hamvai hol végezték, nyilván a tengerben.

A mai csikmakkok, akik magukat újcsikmakkoknak nevezik, voltaképpen álcsikmakkok tehát: a régi csikmakkok kihalása után, körülbelül fél évszázada, néhány passzív kipusztulásra ítélt töredék népség összefogott, hogy csikmakk néven maradjon fenn és így álljon bosszút a rosszlandiakon. Voltak köztük bül-bülök, gézengózok, huncsutok, kalamajkák, bulóliksik, csereberszék stb. Az újcsikmakkok kezdetben lehettek vagy százhatvanan. A rosszlandiak azonnal üldözni kezdték őket, mire válaszul mértéktelenül elszaporodtak, és máig nem lehet őket kiűzni a Gödörpörke környékéről. A mai csikmakkok nem a régi csikmakk nyelvet beszélik, írni-olvasni nem tudnak, tehát még könyvekből sem tanulhatták volna meg a hajdani nyelvet, hanem bül-bül és bulóliksi primitív keveréknyelven érintkeznek egymással, amely sem deklinációt, sem konjugációt nem ismer, és igeideje egy sincs, szókincsében azonban a halálnak kilenc, a gyilkolásnak tizennégy különböző neve van.

Az eredeti csikmakkok vitéz és kíméletlen katonáknak számítottak Zsonna idején, és egy erőszakos, meggondolatlan – rosszlandi aktuálbelpolitikai – visszatelepítést követően éppen odahaza, a Körömpörkén tartózkodtak. Fegyverük nemigen volt, de nagyon értettek hozzá, hogy a sziklahasadékokba tíz körömmel kapaszkodó betolakodókat a mélybe lökjék. Szabadságharcukat a rosszlandiak ellen az indokolta, hogy a Körömpörkét megint el akarták venni tőlük, mert a rosszlandiak úgy vélték, rajta előnyös katonai megfigyelőállás létesíthető a polgárháborúkban meggyöngült Rosszlandot fenyegető purzsák, kacagánok, mihókok és ettilének ellen. (Az ettilének – ejtsd etillének – nem külön etnikum volt, hanem rosszlandi katonaszökevényekből szerveződött kis nép; az a hit tartotta őket össze, hogy az egykor egész Európát felégető khun vezér, Ettile – ejtsd Etille – közvetlen leszármazottai. Nem zavarta őket, hogy Ettile vezér több mint kétezer éve meghalt. Szervezetük hozzászokott mind az etil-, mind a metilalkoholhoz, sőt egy csomó ideggázhoz is, a csikmakkok mellett ők voltak a rosszlandi sereg legveszedelmesebb ellenségei.)

A vitézül hadakozó, kegyetlen csikmakkok ellen vezényelték ki a kamasz Bazil Burzsujovszkij közlegényt, két heti kiképzés után; képzelhető, mit ért az ilyen kiképzés.

Velikij BB életrajzírója, Unistas Komm szerint az újoncokat először egy hétig sziklamászásra okították, de mert a kiképzőtelepen nem volt szikla, vízszintesen elfektetett deszkákon kellett hason csúszkálniuk naphosszat, tele is lett a tenyerük szálkával. Aztán egy hétig függeszkedtek, de mert a kiképzőtelepen nem volt bordásfal, csak akasztófa, ahová a rendbontókat kikötötték, egy héten át minden áldott nap fellógatták az önkénteseket meg az erőszakkal bezupáltakat kötélen az akasztófára, kezüket a hátuk mögött összecsomózva egy-másfél órára, hogy a talpuk épp ne érje el a földet, ahogy a II. Világháború szörnyűségeit ábrázoló amerikai filmekben látták. Akinek a karja ettől a gyakorlattól kimarjult, azt a csikmakkok elleni háború alól felmentették, és elküldték kukoricát aratni, mert a parasztoknak a nyomott árak miatt nem érte meg. Ilyen őrültségeket kitalálni nem lehet, ezeket bizonyosan maga Burzsujovszkij mesélte el az életrajzírójának.

Burzsujovszkij közlegényt első bevetése napjának délelőttjén fogták el a csikmakkok, a Körömpörke szinte függőleges sziklafalának hasadékába dugták, és váltságdíjat követeltek érte. Csak a jobb lába lógott ki a résből, abból öt héten át lakmároztak a madarak. A kisujjánál kezdték, és lassan, módszeresen haladtak felfelé. Csak akkora sebet ejtettek rajta, amely pár óra alatt beforr, mert a madarak eleven, friss, meleg húst akartak enni mindennap, és nem hűlt hullára vágytak, áldozatukat úgy használták tehát, mint egy fordított fridzsidert. Burzsujovszkij lábbal a kijárat, fejjel a barlang belső fala felé feküdt hason, megmozdulni nem tudott, megfordulni nem is volt hely, tömlőből poshadt vizet meg valami lepényfélét dugtak be neki másod-harmadnaponta, és ott feküdt a saját vizeletében és ürülékében heteken át. Számot vetett addigi tizenöt és fél évével, és felkészült a halálra. A harmadik hétre a fájdalomérzete elmúlt. A rosszlandiak látták a kilógó lábát a helikoptereikből, de kihúzni semmiképpen se tudták volna.

A csikmakkok sok pénzt követeltek a túszokért, és ha nem kapták meg, a túszt a hasadékból kihúzták, aztán elszökelltek a járhatatlan sziklákon: hagyták, hogy áldozatuk lezuhanjon. Odalent, a Karakürüm síkságán rosszlandiak táboroztak, különleges szanitécosztaguk feladata volt, hogy a szétloccsant túszok darabjait összeszedje. Egy közlegény nem volt fontos senkinek, nem is azért rabolták el a csikmakkok, csak mert néha le-ledobtak valakit, szándékaik komolyságát ismételten megerősítendő.

Burzsujovszkij igen meglepődött, amikor fogvatartói öt hét múlva kihúzták, óvatosan levitték, és búcsúzóul gyöngéden megcsókolták. Kihúzni könnyebb volt, mint begyömöszölni, fogyott harmincöt kilót, így lett harminckét kilónyi bűzös húscafat. Egy-két hét elteltével a lefogyott túszok voltaképpen megfordulhattak és ki is mászhattak volna a résből, de ezzel a csikmakkok nem törődtek: addigra a túszoknak nem maradt erejük, de ha maradt volna is, odakint elszédülnek és lezuhannak.

Burzsujovszkij jobb lábát a térde fölött amputálták, pár napig élet és halál között lebegett. Nem csoda történt, hanem véletlen: a rosszlandiak és a csikmakkok éppen fegyverszünetet kötöttek, hogy a foglyaikat kicseréljék, mert pár nappal előbb egy tábornokot fogtak el a csikmakkok, akit, a rosszlandi államkassza akkor is üres lévén, csak így tudtak megmenteni a rosszlandiak. Négy túszt kaptak meg elevenen, a többi tizenöt már kimúlt. A rosszlandi tábornok aránylag jó bőrben úszta meg a dolgot, de sokat nem értek vele, mert megőrült.

Burzsujovszkij közlegényt leszerelték, és hazaküldték a mamájához. Apja a szokása szerint valahol az országban kóborolt és hol itt, hol ott csinált gyereket. Igen meglepődött sok évvel később egyszer Nyizsnij Boggorodban, amikor eléje bicegett egy feltűnően izmos, középkorú ember, kalapját megemelte, bemutatkozott, hogy ő az egyik fia; furcsa, hajlított pengéjű kését a hasába döfte, a beleiben megforgatta, majd kalapját ismét megemelve szótlanul távozott. Az apa arca még akkor is csodálkozó kifejezést mutatott, amikor a hullaszállító kocsiba tették, legalábbis az apával szemben elfogult Unistas Komm szerint.

Burzsujovszkij a legkíméletlenebb bérgyilkosok egyike lett még tizenéves korában, ami Rosszlandban nagy szó. Az emberi élet semmit sem számított neki, sem a sajátja, sem a másoké, ugyanakkor hihetetlenül sértődékeny volt, semmiségeken képes volt felizgulni, olyankor sírt, átkozódott, hadonászott, magát a földhöz verte. Mintha a hasadékban megakadt volna az egyedfejlődése, és később sem tudott volna felnőni. Sértődésből azonban soha nem ölt. A maffiában elkönyvelték, hogy ártalmatlan hülye, aki a feladatát minden skrupulus nélkül hidegvérűen teljesíti. Így lett belőle hamarosan az egész rosszlandi maffia feje: a több diplomás, művelt, nagy gazdasági és politikai hatalmú főnökök kinyírták egymást, és a középvezetők megegyeztek, hogy az a hülye Burzsujovszkij legyen a nagyfőnök egyelőre. Nem féltek tőle, mert tudták, hogy sértődékeny, kiszámíthatatlan bolond, és koncepciója nincs. Mindegyik erősebb maffiózó azt remélte, a befolyása alá vonhatja.

Burzsujovszkij azonban ment a saját feje után, pontosabban azt tette, amit titkos támogatói, az amerikai elhárítás tisztjei a fejébe vertek, vagyis játszotta a kiszámíthatatlan bolondot továbbra is. Az erősebb maffiózók kiváló elmeorvosokkal vétették körbe, kémleljék ki, mit is akar, miben is áll a betegsége, de az elmeorvosok a vállukat vonogatták, ilyennel még nem találkoztak. Nem igazán nagyfőnökként viselkedett Bazil barát, ahogyan szólíttatta magát: az ügyeket is intézte, de nagyfőnökhöz méltatlanul továbbra is ölt néha maga is.

Unistas Koromnak elárulta: nem gyűlöletből öl, hanem egyszerre megképzik a fejében, hogy ennek vagy annak egyáltalán nem kellene a világon lennie. Idézek Korom könyvéből:

 

– Minek alapján határoz úgy, Bazil barát, hogy valakit ki kell nyírni?

– Nem is tudom… hát úgy meglátom… Megérzi az ember…

– Valami rosszat tett az illető? Gonosz ember?

– Mindenki gonosz… attól még?… Csak meglátom…

– Ellenség?

– Mindenki ellenség, de attól még?…

 

Azt is elmondta, hogy a hasadékban megszerette azokat a madarakat, amelyek a lábát ették. Fájt, hogy ették, persze, de:

 

Jó volt, hogy jöttek… addig unalmas volt, de jöttek, és akkor nem voltam egyedül… és telezabálták magukat, akkor kicsit még ültek odakint, éreztem, hallottam, tollászkodtak, hallottam, az még jó volt, de aztán lomhán felrepültek, és én ott maradtam egyedül… és várhattam megint egy teljes napot, hogy jöjjenek…

 

Amikor az interjú készült, Burzsujovszkij negyvenes éveit taposta, de még mindig napi három-négy órát töltött a tornateremben gyúrással, fontos volt neki, hogy három végtaggal is gyorsabb és erősebb legyen, mint más néggyel. Jobb combjára kiváló minőségű protézist szereztek Amerikából, amikor a maffia főnöke lett, a combizmokra és idegekre kapcsolt minielektródák olyan pontosan működtették a jobb alsó műlábszárát és a műlábfejét, hogy kerékpározni, úszni, sőt futballozni is tudott, ha akart, de nem nagyon akart, szeretett három végtagon szaladgálni, ugrándozni, jobb combcsonkját szabadon lengetve, és száz métert tizenhárom másodperc alatt tudott megtenni ilyen módon. Rá akarták beszélni, hogy induljon a nyomorékok olimpiáján, ezt önérzetesen visszautasította: nem tartotta magát nyomoréknak. Az ilyen olimpiákat is hamarosan betiltották aztán, mert kiderült, hogy a tökéletesen egészséges atlétákból célirányosan gyártottak még mindig nagy teljesítményre képes nyomorékokat a legtöbb országban.

A mai művégtaggyárak külön combot, lábikrát, lábszárat, lábfejet, valamint teljes lábat is tudnak gyártani bármilyen sejtből, hajszálból is akár; Burzsujovszkij szerencsétlensége, hogy az ő korában erre még csak akkor volt mód, ha a magzatból az őssejteket idejében kivették.

Természetesnek tartotta, hogy állandóan meg akarják ölni, a merényleteket nem vette zokon, a haláltól nem félt.

 

Kiféltem én magamat egy életre – mondta Unistas Koromnak –, azóta minden nap, minden óra csak ráadás, és nem is mindig élvezem. Nézze csak: énnekem még érettségim sincsen, összeadni még tudok valamennyire, de kivonni már nemigen, a szorzásról nem is beszélve; szótagolva olvasok, bár nem szoktam, felolvasnak nekem zengő hangú akadémikusok, ha kérem, és minden egyéb melójukat rohanvást odahagyják; nem tudok semmi mást, csak ölni, amit mindenki tud; és mégis micsoda nagy elmék vesznek körül! A rosszlandi tudomány és művészet legjobbjai! A legjobb nők ajánlkoznak, én csak rábökök valamelyikre, és az rohanvást bebújik az ágyamba… a leghíresebb színésznők is! Pedig lehet, hogy nem is olyan nagy a farkam. Egy szar kis proligyerek voltam, most is az vagyok… Legalább tudok is róla, nem? Az volt a baja a mi maffiánknak, hogy okos emberek csinálták sokáig… Képzeltek magukról ezt meg azt, mindenbe belepofáztak. Amint valaki főnökké lett, azt hitte, ő tudja, mi a jó üzlet, és nem tudja senki más… Hát én ilyesmit nem gondolok magamról, tudja? Énnekem nemcsak ez a micsoda nem fontos, ez a főnöki beosztás, nekem a maffia se fontos… de szórakoztat… Jönnek ezek az okos emberek, a legokosabb palik a világon, úgy, mint jöttek régen azok a madarak, és én örültem nekik, szerintem ők is éreztek valamit irántam, nem csak a húsom kellett nekik, nem is akartak megölni, csak éhesek voltak, mindenki éhes, az nem bűn, a madarak okosak voltak, én voltam nekik a micsoda, a spájzban a hús, dehogy akartak megölni… És akkor nem hogy szóba állnak velem ezek a szuperokos palik, de a leghülyébb parancsomat is rohannak végrehajtani… ez tényleg szórakoztató… ölni is érdekes… mert különben unalmas ez az egész…

 

Elrettentés céljából Komm könyve világnyelven szabadpolcon található az Iowai Nemzeti Könyvtárban, nem idézek belőle többet.

Burzsujovszkij naiv szavait nem kell egészen elhinni. Burzsujovszkij okosabb volt, mint mutatta. Hülyét játszott mindvégig, amíg a maffiát vezette, de ő vezette a legtovább az összes ismert keresztapa közül. Ahhoz azért kellett valami ész. Amerika mindvégig őt támogatta a többi főnökjelölttel szemben, és ezt a riválisainak előbb-utóbb meg is mondták. Anyagilag a maffiát Burzsujovszkij teljesen rendbe tette, úgy érezte, ez a hivatása, hogy aztán az utódainak legyen mit elherdálniuk.

Zsonna esetében Burzsujovszkij nem úgy viselkedett, mint egyébként, az okos emberek tanácsát nem fogadta el. Talán megérezte, hogy Zsonna és az ő sorsa valamiképpen hasonló. Vannak, akik e furcsa magatartás mögött amerikai utasítást sejtenek; ennek semmi nyomát nem találtam. (Kiemelés S. G. S.) Úgy gondolom, belső ösztönzések is mozgatták ezt a furcsa embert, akinek óriási anyagi és technikai potenciál állt a rendelkezésére.

A denevér-makákó programra rengeteget áldozott.

Katonai célú fejlesztés volt ez is, mint minden tudományos ténykedés abban a Reménytelen Pár Ezer Évben, és nyilvánvalóan a szakértői javasolták, hogy erre érdemes pénzt áldoznia.

Azt már akkor is tudták, hogy a makákómajom és az ember génállománya csaknem teljesen azonos. Az eredeti ötlet az volt, hogy a makákókat megtanítják a fegyverforgatásra, klónozással rengeteget gyártanak belőlük, és adandó alkalommal be is vetik őket, a maffiatagok életét kímélendő. A hagyomány úgy tartja, e program kidolgozása közben valamelyik primitív lelkületű, animációs mesefilmekbe bódult tudós felvetette: a makákókból és a denevérekből valami köztes élőlényt gyártsanak, olyat, mint a Superman. Ikaroszról vagy Leonardo da Vinciről nemigen tudtak már akkoriban. Burzsujovszkij ráharapott és a fejlesztésre biztosította a pénzt. Komm adatai szerint a maffia tiszta nyereségének több mint a felét erre költötte hosszú éveken át. Tehette: a maffia zavaros gazdasági ügyeit ő tette tisztába. Zseniális közgazdásznak született, nem gyilkosnak, de ez későn derült ki, addigra a gyilkolásra rászokott.

A kísérleteket nem Rosszlandban folytatták, ott nem voltak ideálisak a körülmények, hanem Európában és Amerikában. Számos jeles amerikai tudós dolgozott ezen a programon, amelyet magánalapítványok támogattak, és a tudósoknak sejtelmük sem volt róla, hogy valójában a rosszlandi maffia pénzeli őket.

Az amerikai Központ nyilvánvalóan tudta. De Burzsujovszkijnak volt elég pénze, hogy az amerikai Központ illetékeseit is megvegye. A kísérletek központja Oklahomában volt, és a program a BLIND MOUSE névre hallgatott. Vakegérnek a denevért hívják némely szlév nyelveken (pl. „slepi miš” dél-szlévül). A makákók neve a programból kimaradt, pedig megérdemelték volna legalább a név felét szegények.

Az a gyanúm, Burzsujovszkij azért harapott rá éppen erre a fejlesztésre, mert a lelke mélyén madár szeretett volna lenni. Szeretett volna repülni és emberi lábból csipegetni a csőrével maga is. Talán az a „primitív, mesefilmeket imádó” tudós megérezte ezt. A nevét nem őrizte meg a hagyomány, Csuangthagoun ezzel a szállal alig foglalkozott, Komm pedig alapvetően nem értett semmit, ő a Zsonna-epizódot is csak kétszer említi, akkor is a makákó-denevér program függvényeként, amely a rosszlandi maffia fontosabb fejlesztésének tűnt. Amikor Komm a Burzsujovszkij-életrajzát írta, Zsonna éppen el volt feledve világszerte, „a szentek lappangása” néven ismert jelenségnek megfelelően. Regényekben hol ilyen, hol olyan nevet adnak a feltételezett tudósnak, aki a „Vakegér”-fejlesztést kitalálta és vezette, de ezek merő fikciók, történetileg nem adatolhatók.

Amikor a „tripizdovataja zsenscsina”, vagyis a háromvulvájú nő felbukkant, a denevér-makákó fejlesztés már jelentősen előrehaladt. Alapvető problémákat azonban még nem tudtak megoldani: a köztes élőlény rosszul látott – akár a denevér –, de ultrahanggal nem tudott tájékozódni – mint a makákó. Kellemetlen érzés lehetett a nagy szemű, szárnyas makákó-denevéreket látni, amint vaksin hunyorognak, és nem mernek felszállni. Nincs adatunk, vajon ilyen élőlényt Burzsujovszkij látott-e. Valószínűleg nem: ilyen állapotban aligha merték megmutatni neki. A program vezetői bizton számíthattak arra, hogy megkapják a nyakukra a raffiát.

Bizonyosnak tekinthető, hogy Zsonnával kapcsolatban a „Vakegér”-programra nem gondolt még senki, amikor Bazil barát úgy döntött: az a nő kell neki. Minden tanácsadója marhaságnak tartotta a dolgot, de Bazil Ikonovics Burzsujovszkij volt a maffia feje, és a parancsát, mint mindig, ezúttal is siettek teljesíteni. Kellett hozzá néhány hét, amíg a részleteket kidolgozták. A maffia megfontoltan és alaposan dolgozott, a maffia nem kapkodott. Ezért is hiba, hogy a mai napig akadnak, akik az állam és a maffia szerkezetét megpróbálják összemosni.

Húsz évvel Zsonna háromvulvásítása után látott napvilágot Bödémi Nyirkó könyve, amely a Bísztő Zsonna foglára voltam címet viseli. Csuangthagoun említi az irodalomjegyzékében, de adatait nem használja fel a főszövegben, vagyis ő maga nem olvasta, legföljebb valaki röviden összefoglalta neki szóban.

A könyv hitelességét a mai napig vitatják.

Ugar nyelvészek bebizonyították, hogy az iskolázatlan Bödémi Nyirkó nem írhatta a könyvet egymaga. A stíluselemzés azt mutatta, hogy hivatásos író fogalmazta a mondatokat, nagy valószínűséggel Katroncza Zulimán, aki az örök megszállók ugar beszédírójaként szerzett magának kétes hírnevet, jelentős vagyont és díszsírhelyet Kolakmenc egyetlen megmaradt temetőjében. Sírkövén kő tintatartóban kőpenna áll, az ugar népnyelv „kőfütyinek” nevezi, aminek a pontos értelmét nem sikerült kiderítenem.

Katronczának nem Zulimán volt a neve eredetileg, hanem Izstók, amelyet az örök veszedelem közeledtére dobott el sürgősen, s vette föl a moszolám hangzású és eredetű régi ugar keresztnevet.

Az Izstókok közül jó páran a régebbi szabadságharcokban tüntették ki magukat az örök hódítókkal szemben, például a XVI. században Kerge Izstók, aki egymaga legalább százhúsz örök ostromlót dobált le a Varnyúvár bástyáiról, mígnem maga is halálosan leesett.

Az első-kommunista korban sikeres filmet is forgattak róla, szerepét a népszerű, termetes és zengzetes orgánumú Godolya Elő játszotta, akit csak a forgatásra engedtek ki a börtönből, ahová vagy alapos, vagy hamis vádakkal zárták, és minden forgatási nap után a cellájába visszavitték. A forradalom kitöréséig maradt lecsukva, akkor kiszabadult és Rosszland-ellenes verseket szavalt a tereken hatalmas sikerrel. A forradalom leverése után emiatt megint börtönbe csukták, és csak a következő film forgatására engedték ki és vitték mindennap vissza, majd a film díszbemutatóján kitüntették a legmagasabb akkori ugar érdemrenddel; a kitüntetési ünnepségről még visszavitték két napra, mert a szabadulólevelét elfelejtették időben iktatni, minthogy a börtönparancsnok, aki a kitüntetéskor büszkén ott feszített a meghívott előkelőségek között, csak addigra józanodott ki. Ebben a következő filmben Godolya Elő játszotta az ugar forradalmat leverő rosszlandi seregek vezérét, a megnyerő Gubo Gubarovics Gubarov marsallt, aki az ugarokat maguknál az ugaroknál is sokkal jobban szerette. (Ilyen nevű marsall, de még ilyen nevű közlegény sem létezett.) Az ugarok ezt még megbocsátották neki; azt már kevésbé, hogy egyik rosszlandi vendégjátéka alkalmával az akkori legjobb rosszlandi gyártású személygépkocsit, egy hatalmas, nyolcszemélyes Fekete Sárkányt kapott ajándékba. A kocsi gumiját rendszeresen kilyukasztották, és Godolya Elő fájó szívvel kénytelen volt túladni rajta. A kocsi ma a kolakmenci Örök Technikai Múzeum ékessége, mint XX. századi örök gyártmány. Néha még kigördül a múzeum előtti parkba az örök és ugar gyerekek örömére, akiket tízesével gyömöszölnek bele, és kilométerenként háromnegyed liter benzint fogyaszt.

Katroncza Zulimán társszerzősége mellett szól, hogy a szöveganalizátorok szerint az ugar nyelvben igen ritka tárgyi mellékmondat épp olyan – feltűnően nagy – arányban fordul elő a Bísztő Zsonna foglára voltam című könyvben, mint Katroncza saját műveiben. Az élményeket és az apró részleteket azonban Katroncza nem találhatta ki, ő Zsonna feltűnése idején kisgyerek volt, és még a semmitmondó cikkekre sem emlékezhetett igazán. Igen valószínű, hogy a rosszul megírt alapanyagot ő stilizálta, de az legalább ennyire valószínű, hogy valóban Bödémi Nyirkó élményei vannak benne.

Bödém kicsi falu volt akkoriban Ugarhon keleti határán (ma a Munnón-tenger borítja azt az egész térséget, több százezer hektárt). A faluból elszármazottak mind a Bödémi nevet viselték, de ez nem jelenti azt, hogy valamennyien rokonok lettek volna. A Nyirkó név nem nagyon gyakori, szléves, talán leginkább szlákos beütésű. Azon a területen szlák menekültek éltek századok óta, akik nem valamely ellenség elől, hanem a nyomor miatt települtek a korábban tisztán ugar területekre, amelyek ugyan éppen örök fennhatóság alatt álltak akkortájt, de az még mindig jobb volt, mint szlák fennhatóság alatt szűkölködni a szlák falvaikban. Tiltott pálinkafőzéssel, orvvadászattal és orvhalászattal, valamint tiltott rőzsegyűjtéssel foglalkoztak, és mind az örököknek, mind a később visszatérő ugar földesuraknak keményen adóztak; az ugar urak az örök tizedet ötödre emelték (ennyied részt kellett a parasztnak az úr hombáraiba, hordóiba és magtáraiba töltenie a maga minden terményéből).

Nyirkó osztatlan elemi iskolába járt Bödémben. A falusi gyerekeket egyetlen teremben ugyanaz a tanító okította, tekintet nélkül arra, hány évesek is voltak és melyik általános iskolai osztályba kellett is járniuk. (Ettől még kiváló íróvá is válhatott volna, mint Gide-Gohur Alamos, aki ugyanilyen elemi iskolába járt.) Nyolc évfolyamnyi gyerek szorongott abban az egyetlen teremben, és a tanító hol a betűvetésre oktatta a kicsiket, hol a biológia és a kémia alapelveit próbálta a nagyok fejébe verni. Úgy tűnik, tizennégy éves korában Nyirkó kapott valamilyen igen gyönge bizonyítványt, mert felvették a rendőraltiszti iskolába, amely a körzet egyik nagyobbacska városkájában, Düllemben volt található (ma az egykori Düllemet is a Munnón-tenger borítja).

Nyirkó kerékpáron vagy vonaton járt be a városkába. Könyvéből tudjuk, hogy a gazdaságtalan szárnyvasútvonalat felszámolták, biciklijét pedig hamar ellopták, és a családjának nem volt pénze újra; azontúl hajnali háromkor kelt, fél ötkor, a jószág megetetése és az alomtisztítás után elindult, gyalogolt két és fél órát, eltöltött az altiszti iskolában hat-hét órát, majd este két és fél órát gyalogolt hazáig, hogy még két-három órát tanuljon.

Gyaloglás közben naplót írt fejben: a varjakat megszámolta, a fákon csüngő élősdi fagyöngyöket megszámolta, a villanyoszlopokat megszámolta, a talpfákat megszámolta, a kisebb és a nagyobb felhőket megszámolta, mindent megszámolt, és a számokat megjegyezte.

Nyirkó három év múlva végzett, és alfoglár lett Cigidinben. Cigidint nem öntötte el a Munnón-tenger, de az örökök lerombolták, és azóta sem építették újjá. A sajátos, száraz mikroklíma miatt egyes épületek romjai egész jól megőrződtek. Cigidin szép, nagy város lehetett, a négy katolikus és a két református templom romjai tekintélyesek, a zsinagóga falai is állnak. A börtön a Kusza nevű folyó túlpartján állott; maradék, kifoltozott falait azóta kukoricasilónak használják, mint személyesen meggyőződtem róla.

Vagy húsz évet szolgált abban a börtönben Nyirkó, majd fölvezényelték Kolakmencbe, az ottani gyűjtőfogháznak lett a beosztott foglára. Előmenetelével nem nagyon törődött tehát, vagy nem volt rá képes. Családot nem alapított, magányosan élt valamelyik erre a célra kijelölt üres cellában. Elmondható róla, hogy egész életét börtönben töltötte, holott semmi bűnt nem követett el, csak rossz helyre és rosszkor született.

Bizonyos, hogy szeretett olvasni, mert könyvében olyan olvasmányélményekre – XIX. századi másodvonalbeli ugar romantikusokra és XXI. századi vacak nyugati bestseller-szerzőkre – utal, amelyeket a művelt és cinikus Katroncza Zulimán aligha emlegetett volna. Minthogy az ugar börtönökben az egyetlen szórakozást a televízió jelentette, arra gyanakszom, hogy Bödémi Nyirkó magányos ember lehetett, és amíg foglártársai a tévét bámulták vagy kártyáztak és ittak, ő a priccsén elheverve olvasott. A könyv ugyan drága volt akkoriban, de Nyirkónak megvolt az ellátása, a ruházata és a fekhelye, és feltehetőleg minden pénzét könyvekre verte el.

Nem nagyon tévedhetek, ha úgy képzelem: Nyirkó megmaradt gyereknek, aki, mert mások nem meséltek neki, a börtönből és cudar életéből a mesekönyvek világába menekült.

Szolgálatát megbízhatóan láthatta el, ha Zsonna őrzésére éppen őt rendelték ki. Nem volt egyedül: nyolcan őrizték Zsonnát abban a gondosan kiválasztott lakásban. Nyirkó beosztott foglár volt ott is, napi tizenkét órát szolgált, majd visszabuszozott a kolakmenci gyűjtőfogházba, ahol kialudta magát a priccsén.

Hitelesnek vélem, hogy közli: nem tudta, kit kell őriznie abban a bérelt lakásban. Természetes, hogy nem mondták meg neki. Az is hitelesnek tűnik, hogy a Zsonnával harsogva foglalkozó média híradásai sem jutottak el hozzá, és a „hárompicsájú csajról”, vagy, ahogy rövidítve nevezték, a „hárompicsajról” csak foglártársai és a rabok viccelődéseiből értesült. Hitelesnek tartom továbbá, hogy Zsonna és a „hárompicsaj” azonosítását utólag, Zsonna elszállítását követően végezte el magában. Hihető, hogy nem is nagyon érdekelte, kinek az őrzésére rendelték ki. Negyedszázad alatt rabok ezreit őrizte, és ha volt is benne az egyes rabok iránt érdeklődés eleinte, ez alatt az idő alatt ez a kíváncsisága kihunyhatott.

Hiteles a lakás leírása is. A leírás, ez Nyirkóra jellemző, igen részletes. Ezúttal is megszámolt mindent, megszámolta például a vízcsapokat – volt belőlük a lakásban négy: egy a konyhában, kettő a fürdőszobában és egy a vécében –, és még a redőnyök léceit is megszámolta és rögzítette: redőnyléc volt a két szoba három ablakán összesen kilencvenhárom (vagyis 31-31 minden ablakon). Ezek a lécek akkoriban vagy fából vagy műanyagból készültek; a falécek között a vetemedés miatt feltétlenül volt némi rés, a műanyag redőnyök pedig kis lyukakkal készültek, napközben tehát leeresztett redőnyök esetén sem volt teljesen sötét a szobákban még akkor sem, ha nem gyújtottak villanyt.

Egy Puna-parti, nyolcemeletes, még a XX. század elején épített bérház harmadik emeletén volt az a két és fél szobás lakás, amelynek az ablakai nem a Punára meg a szépséges kolai dombokra néztek, hanem egy szűk, aszfaltozott, névtelen utcára, amelyet ugyanilyen bérházak vettek körül. A ház északnyugati frontja nézett a Punára, így a kérdéses lakás délkeleti fekvésű volt. A két és fél szobát úgy kell érteni, hogy volt benne két tűrhető méretű lakószoba, meg egy kicsi, legföljebb öt négyzetméteres, pici ablakú szoba, amely a konyhából nyílott, és amely valaha a cseléd lakóhelyéül szolgált.

Akkoriban igen sokat ért a punai panoráma, a Punára néző lakások legalább háromszor értek többet, mint a névtelen, sötét utcácskára nézők. Divatos környék volt az egyébként, a kmenci kerületek közül az egyik legjobbnak számított. Pár tucat lépésnyire attól a háztól egy szép nagy, rendezett, kerítéssel ellátott, kutyasétáltatástól és futballozástól mentesített park volt található, a parkot övező házakban rendkívül drágák voltak a lakások, mint a korabeli újságok apróhirdetéseiből látható. Kb. kétszáz méterre feküdt ettől a parktól az Óvazall tér, az egyik legdrágább, legelitebb kmenci környék, ahol Dammy bérelt lakást. A park, amely Zsonna korában a Szent Korona park nevet viselte, a Puna felé nyitva volt. Az örökök benyomulása után a parkban ideiglenes temetőt létesítettek, majd felszántották.

A környék házai még az örök behatolás előtt tönkrementek, összerogytak, így az is, amelyben Zsonnát tartották fogva. Helyükön ma mocsaras legelő van, rajta szamarak és öszvérek kóborolnak, s mert a terület az örökök által felhúzott városfalon kívül esik, elég veszélyes arrafelé mászkálni. Örök barátaimat kértem meg, kísérjenek el oda. Ők kissé türelmetlenül ácsorogtak, bár csizmában jöttek velem kirándulni; én erre nem gondoltam, és a cipőm lucsokká ázott, amíg az egykori ház helyét a satnya gyomot termő legelőn megpróbáltam bemérni. Nem volt sok értelme ennek a vállalkozásomnak, de hát nem ez volt az egyetlen ilyen.

Abban a lakásban a két lakószoba egyikét foglalta el Zsonna, a másikat az őrök. Zsonna csak két őr felügyelete mellett mehetett ki a hosszú, fűtetlen, rideg előszoba végén található vécébe, amíg pedig a fürdőszobában tartózkodott, amelynek egyik ajtaja a szobába, a másik az „L” alakú előszobába nyílott, mindkét ajtót két-két őr vigyázta. A konyhába Zsonna nem mehetett ki, ételt-italt a szobájában szolgáltak fel neki. Zsonna szobájának két ablaka volt, a nagyobbik keleti, a kisebbik pedig déli irányban nyílott, mert a szoba déli tájolású falának egyik része kissé kiugrott az épületből; a másik szobának, ahol az őrök tartózkodtak, csak keleti ablaka volt. Az ablakokon, kívülről, úgynevezett redőnyök voltak felszerelve, mint már említettem; az utasítás szerint Zsonna szobájában mind a két redőnyt le kellett ereszteni, de úgy, hogy a lécek között kis rések maradjanak, azokon át szivárgott be a világosság nappal. (Vagyis, Bödémi Nyirkó pontos megfigyelésének tanúsága szerint, noha erre már nem tér ki, abban a lakásban ódon falécek voltak rendszeresítve.) A redőnyt ugyanígy kellett leereszteni az őrök által használt szomszéd szobában is.

A lakás berendezése, ahogy a leírás alapján következtetni lehet, nélkülözte az elemi ízlést. (Ezt Nyirkó nem vehette észre, civil lakásban nemigen fordulhatott meg életében.) Szedett-vedett, különböző korokból származó szekrények, székek, díványok, sötétre lakkozott könyvespolcok (hat ilyen állt az őrök szobájában a falhoz támasztva és betiplizve, mindegyiken négy polc volt található) és néhány asztal tette ki a berendezést (pontosabban Zsonna szobájában egy, az őrökében kettő), meg foszladozó szőnyegek (összesen hét); úgynevezett csillárok: többkarú, villanyégővel ellátott világító szerkezetek lógtak le a plafonról, egy-egy a két szobában, a cselédszobában és az előszobában. A fűtést ódon gázkonvektorok biztosították, amelyek mind táguláskor, mind a kikapcsolódást követő összehúzódáskor halk puskaropogásra emlékeztető hangokat hallattak. Előre felhívták a foglárok figyelmét, hogy ettől ne ijedjenek meg. Bödémi Nyirkó e megfigyelése egybecseng a korabeli meteorológiai jelentésekkel: abban az évben feltűnően hűvös volt a tavasz, és sokáig kellett fűteni. Bödémi Nyirkó észrevette, hogy a kád is, a vécécsésze is erősen vízköves. (Talán az ő feladata volt a börtönben bizonyos helyeken a vízkövek eltávolítása.) Mulatságos arra gondolni, hogy amikor a tompa Bödémi Nyirkó a vízköves kádra felfigyelt, Szlév Szavvolcs, a zseniális matematikus is felfigyelt ugyanarra. A falakon és a mennyezeten repedések futottak végig, az őrök szobájában például nyolc hosszú és tizenkilenc rövidebb, a hosszúakat keresztező, a ház ódon voltának megfelelően. A ház a korabeli térképek tanúsága szerint a XX. század elején, még a Mugrón birodalom végnapjai idején épült téglából, és meglepően sokáig állt fenn, mert csak az örök betörés előtt nem sokkal, csaknem másfél száz évvel később omlott össze, maga alá temetve tizenhét bentlakót. Ezt nem Bödémi Nyirkótól tudjuk, hanem egy újsághírből.

Nyirkó nem közli, ki volt a lakás tulajdonosa, akitől az ugar titkosszolgálat kibérelte (vagy ellenszolgáltatás nélkül elvette). Akkor nyilván nem érdeklődött, később pedig, amikor Katroncza Zulimán átfésülte a szöveget, már nem lehetett megállapítani. Akkor már azok a házak nem is álltak, az ugar földhivatal pedig örök földhivatal lett, és abba nem volt könnyű bejutni. Érdekességként jegyzem meg, hogy a földhivatalba is mezítláb, egy kis vályúban történő lábmosás után lehetett csak belépni azontúl, mint minden örök hivatalba. Sok örök és ugar kliens kapott és kap ettől kikezelhetetlen lábgombát.

Csuangthagoun, az eddigi legjobb Zsonna-életrajz szerzője nem zarándokolt el Kolakmencbe, Zsonna fogságának napjait kurtán intézi el, Bödémi Nyirkó könyvét pedig csak a felhasznált irodalom jegyzékében sorolja fel, de biztos, hogy nem olvasta, mert nem tudott ugarul, más nyelven pedig nem hozzáférhető.

Hosszas kutatás után egy Venniában fennmaradt, Zsonna-korabeli ugar telefonkönyv alapján sikerült a tulajdonos kilétét megállapítanom. Özvegy Bárdolly-Csatavér Majóca volt a neve, hetvenkilenc éves volt akkor, és arra az időre, amíg a lakásában Zsonnát tartották fogva, a kolai Sárga Háznak volt a lakója. Sárga Háznak az elmegyógyintézetet hívták azon a kiterjedt nyugat-balkáni vidéken minden nyelven egyöntetűen.

Csatavér Majóca negyvenegy éves korában ment férjhez az amerikai emigrációból hazatérő nyolcvanhét éves Bárdolly Gordonhoz, aki „Gadi” néven a soros ugar szabadságharc egyik szabadcsapatának volt a parancsnoka fél napig vagy hatvan évvel korábban. A kivégzést elkerülendő még éppen idejében emigrált, Venniában tizenegy évig újságot hordott ki és közösségi szálláson lakott, majd valahogy átvergődött Amerikába, ahol hamis papírokkal, egyetemi tanárnak adva ki magát, hamarosan „full professorship”-re („tenure”-ra) tett szert, sőt tanszékvezető is lett, méghozzá az East Coaston, és komoly tudományos társaságok elnökének és alelnökének választották. A történettudományt számos kiváló könyvvel gazdagította, amelyek az afrikai népek eredetével és fejlődésével foglalkoznak. A turpisságra csak akkor derült fény, amikor az afrikai népek java része kipusztult, a gazdagabb afrikai AIDS-esek Amerikába özönlöttek, és Prof. Emeritus Gordon Bardolly egetverő tudatlanságát – tanszékét megszerzendő – leleplezték. Nem tudtak többet Gordon Bardolly professzornál magukról, sőt kevesebbet, de ők onnét jöttek éppen, és nekik hittek inkább. Nagy botrány lett; a józanabbakat, akik Prof. Bardolly hozzáértését a könyvei alapján vélték bizonyítottnak, lehurrogták. Szerencséjére ekkoriban ismét gyökeres fordulat állt be az ugar politikában, Bárdolly professzor gyorsan hazatelepült, nemzeti hősként kitüntették és adományoztak neki egy lakáskiutalást, de a senki által el nem takarított jeges havon eltörte a combnyakcsontját, minek következtében a kórházban ápolónőjét, Csatavér Majócát gyorsan elvette feleségül, hogy ne az ugar állam örököljön utána, pár napra rá a felfekvésekbe belehalt, özvegye pedig a lakáskiutalást beváltotta.

A lakáskiutalással kapcsolatban, az érthetőség kedvéért meg kell jegyeznem: Ugarhonban az utolsó két évszázadban a lakásállományt hol teljes egészében államosították, vagyis a lakástulajdonosoktól elrabolták, hol magánosították, vagyis a bérlőknek adták el potom áron; a bérlőből tulajdonossá vált egyedek aztán a lerobbant lakásokat és házakat a maguk pénzén felújították, mire az állam pár év múlva az egész lakásállományt kártérítés nélkül ismét elvette tőlük, a lakásokból a lakókat tetszés szerint kiköltöztetve, illetve a kormány kedvezményezettjeinek azokat kiutalva. Választások előtt az egyes rétegek szavazatait elnyerendő gyakran éltek a lakásállomány státuszának ilyetén – oda vagy vissza való – megváltoztatásával.

Bárdolly a lakáskiutalást egy újabb magánosítási hullám kellős közepén kapta, de az állam kezelésében még éppen volt egy csomó lakás, ezek közül Bárdolly bármelyiket választhatta. Az addig ott élő lakásbérlőt karhatalmi segédlettel kényszerlakhelyre, rosszabb esetben az utcára költöztették ilyenkor. Elő-előfordult még az is, az Elsötétülés (Endarkenment) totális káoszának megfelelően, hogy a kiköltöztetett egyén vagy család értékesebb lakásba költözhetett, mint amilyenből kitúrták, de nem ez volt a jellemző. Bosszúnak, rosszakaratnak, irigységnek tág tere nyílt ezen állami lakásügyi intézkedések kapcsán.

Az ugarok nem jártak el különösebben eredeti módon lakásgazdálkodási téren.

A Rosszland Birodalomban egyes időszakokban még önkényesebben bántak a lakásállománnyal; volt úgy, hogy valamely nem kívánatos nép, törzs, csoport vagy ellenzéki egyén lakásait velük együtt bombázták le. Amikor két és fél nemzedékkel ezelőtt Amerikában a színeseknek juttatták a teljes lakásállomány felét, az ottani fehérek is megtanulhatták, milyen az, amikor a lakásukat, házukat, esetleg sok nemzedék óta lakott tulajdonukat egyik napról a másikra minden indoklás nélkül elveszik tőlük. Százezrek lettek ettől öngyilkosok vagy örültek vagy forradalmárok. (Mi a lakáskérdést a vályogsátrainkkal radikálisan megoldottuk.)

Sokáig nem értettem, miért nem jobb helyen fekvő, vagy legalább vonzóbb panorámájú lakást kért magának az örökölt kiutalás birtokában Majóca, míg aztán a Szlákiában megmaradt egykori ugar cselédlistán fel nem fedeztem a nevét.

Ezt a cselédlistát azokról a háztartási alkalmazottakról állították össze a szlákok, akik szerintük Mugróniában szlák származásúak voltak. Ezzel a listával az ugarok évszázadokon átívelő, tűrhetetlen, basáskodó, felsőbbrendűségi, szlákellenes gyakorlatát akarták leleplezni, még az EEE-nek is beterjesztették, de ott nem foglalkoztak vele. Ezen a listán Csatavér Majóca neve is szerepel: kamaszlányként abban a lakásban volt cseléd egy zsigar családnál, amely aztán kivándorolt, és Csatavér Majóca akkor állt be képzetlen segédápolónőnek; munkálkodását történetesen a kolakmenci Sárga Házban kezdte.

Így már minden érthető.

Csatavér Majóca egyébként nem volt szlák származású. Csatavérre – ami nagyon ugarul hangzik – a nagyapja ugarosított Herrdurrgullról a XIX. századi ugar felbuzdulás idején. Majóca tehát apai ágon zsermán. Anyjának Cünci volt a vezetékneve, vagyis a XIV. században Mugróniába keletről betörő vérengző kasamákok leszármazottja.

Nem sikerült kiderítenem, vajon az ugar titkosszolgálat a Sárga Házba elmebaj miatt beutalt páciensek között válogatva bukkant-e özvegy Bárdolly-Csatavér Majócára, vagy azért utalták be oda, netalán saját kérésének megfelelően, hogy a lakását használhassák.

Az utóbbi változat komplikációkat vet fel. Ugyan miféle kapcsolatokkal is rendelkezett ez az ártalmatlan özvegy? Hacsak nem volt egész életében, talán már cselédlány kora óta a mindenkori ugar titkosszolgálat besúgója, és Bárdolly professzor mellé is a szolgálat delegálta.

Végső soron mindegy, Zsonnát valóban egy fellelhetetlen átlaglakásban helyezték el, és nem is érte bántódás, amíg az ugar-rommakák határon ki nem cserélték.

Azért is kitűnő választás volt az a ház, mert Kola dombjairól bármikor szét lehetett volna lőni egy vállon viselhető, egy perc alatt összerakható, mindössze másfél kilós, nagy erejű miniaknavetővel.

Az ilyen védhetetlen házakba józan számítás szerint fontos személyt titkosszolgálat sehol a világon nem telepíthetett, így akiknek Zsonnára fájt volna a foguk, azt a házsort a felderítési számításaikból bizonyosan kihagyják. Az is jó ötlet volt, hogy nem a Punára néző, panorámás lakást választottak a számára: a kolai dombokról még a leeresztett redőny résein át is ki lehetett volna kémlelni és le lehetett volna hallgatni az akkori technikai eszközökkel, mi folyik odabent.

Több mint valószínű, hogy a szemközti házak lakóit, akik özvegy Bárdolly-Csatavér Majóca lakásába beláttak, megkérdezték, milyenek is az idős hölgy redőnyleeresztési szokásai.

Bödémi Nyirkónak van egy érdekes, megmagyarázatlan megjegyzése: abban a lakásban korábban „szobáztattak”, mint őrparancsnokától hallotta. Sokáig nem tudtam ezt a megjegyzést értelmezni, a mai ugarok ezt a szót nem ismerik. Az egész korabeli ugar irodalmat végigolvasva végre rábukkantam a megfejtésre: Gyülemény Tónika népszerű pornográf írónő egyik regényének a címe a Szobáztatás, a cím pedig azt jelenti: magánszemélyek a lakásukat ellenszolgáltatás fejében kurváknak bocsátották rendelkezésre pár órára, hogy klienseiket ott fogadják. Szóval magánbordélyt működtetett a lakásában özvegy Prof. Emeritus Bárdollyné Csatavér Majóca. A redőnyöket e tevékenység idejére egészen biztosan leeresztették. Így nem volt feltűnő, hogy Zsonna ottléte idején a redőnyök le voltak eresztve.

Gyülemény Tónika életműve számunkra azért is fontos, mert a legvadabb pornográf regényt ő írta Bísztő Zsonnáról. (Ennek címe, talán az előző, nagy sikerű műre emlékeztetve, Szopáztatás. A szójátékot nem tudom lefordítani.) Ehhez a regényhez képest Kunna Csalla műve kislányoknak való ártatlan mese, ezért ismertetését mellőzöm. Gyülemény Tónika színésznőként kezdte, de nem volt elég tehetséges; akkor az egyik politikai párt sajtófőnöke lett; valószínűleg mégsem mindenkivel feküdt le a pártból, akivel kellett volna, mert hamarosan ingatlanügynökséget nyitott; az ügynökség az ingatlanárak váratlanul meredek zuhanása miatt megbukott; akkor fogott könyvkiadói vállalkozásba, eleinte színvonalas műveket adott ki, de ezzel a kiadót csődközeli helyzetbe juttatta; úgy kellett döntenie, hogy a pornográfiára szakosodik. Senki sem jósolt volna neki jövőt ebbéli vállalkozásában, mert Ugarhon tévéit és filmszínházait az idő tájt ellepték a nyugati pornófilmek; érdekes módon mégis átütő sikert aratott, ami szép bizonyítéka Luky Derő sejtésének, amely szerint „az olvasói képzeletben való bizalom többet ér a diktált látománynál”. Kezdetben mások által írott pornóregényeket adott ki, de ezek elfogytak, és amúgy is túl sok jogdíba kerültek, akkor kezdett írni maga is. Jelentékeny vagyonát, minthogy maga családot nem alapított, a kolakmenci árvaházra hagyta.

Bödémi Nyirkó azt írja, hogy Zsonnát jó párszor látta, amint szobájából távozott, vagy oda visszament. „Meg volt ijedve”, írja, „nem nagyon beszélgetett velünk.” Mindig rendesen fel volt öltözve, viselkedésében semmi kihívó nem volt. (Ez önmagában cáfolja Kunna Csalla és Gyülemény Tónika pornográf képzelgéseit.) Zsonna hosszú ujjú pulóvert, rajta ujjatlan kiskabátot, úgynevezett ködmönt viselt, valamint úgynevezett farmernadrágot, zoknit és szandált, és nem festette magát. Átlagos külsejű, se nem szép, se nem csúnya fiatal lány volt, szeme barna, álmosan karikás, ajka vékony, fogai rendezetlenek, metszőfogai nagyok és kilógóak, haja rövid és nehezen fésülhető; az átlagnál alacsonyabb és soványabb, ami megfelel dr. Banda jelentésének. Szobájában sem tévé, sem egyéb kommunikációs eszköz nem volt. A titkosszolgálattól azonban, Bödémi feljegyzése szerint kivívta, hogy fülhallgatós magnóját megkapja, vagy kapott helyette egy másikat, mert többnyire ezt viselte, amikor kiment a vécére.

Ez a körülmény rendkívül fontos.

Az akkori magnók nemcsak magnetofonok voltak, hanem rádióként is üzemeltek. Sikerült megtudnom, hogy Zsonna születése előtt másfél évtizeddel beszüntették a rádió nélküli sétálómagnók gyártását; az adatért hálával tartozom Nikod Emmison Talizmán technikatörténésznek.

Az akkori rádióvevők legalább hat sávon voltak képesek adókat fogni, egy-egy sávon legalább harminc-harmincöt állomás üzemelt a vételi körzeten belül. Zsonna idegen nyelven nem értett, fülhallgatós magnója segítségével csak az ugar programokat hallgatta. Kolakmencen fogható ugar adó üzemelt akkoriban harminchét országos és nyolc kolakmenci; az ellenzék szerint ezek kilencvenhét százalékát a kormánypártok kaparintották meg, a médiatörvényt kijátszva. A fogoly Zsonna mindet hallgathatta. Mindegyik adón napi sok órában Bísztő Zsonna volt a legfontosabb téma azokban a hetekben.

Ez a körülmény gyökeresen ellentmond Csuangthagoun állításának, hogy szobafogságában Zsonna a világtól hermetikusan el lett volna zárva.

Abban a lakásban az állandóan jelen lévő kilenc személy közül egyedül Zsonna tudta, hogy az összes ugar rádió híradásaiban szereplő háromvulvájú leány kicsoda. És hallgathatta az elmebeteg kitalációkat és a förtelmes hazugságokat saját magáról napi huszonnégy órában.

Nem csoda, hogy őreivel nem is akart szóba állni. Volt neki baja elég: fel kellett dolgoznia, mit műveltek vele. Erről később Vonna Bollognak nem beszélt, nem volt rá idejük, de méltán gondolom, hogy az érdektelen, szegény, átlagos lányból ekkor kezdett válni valakivé.

Bödémi Nyirkó említi: az őrök találgatták, ki lehet az őrzésükre bízott fiatal lány. Arra tippeltek, hogy vagy fontos személy lánya, akinek az elrablásával fenyegetőztek valakik, vagy veszélyes terroristanő, akit a komolyabb rendőrségi vizsgálat előtt így próbálnak meggyúrni, hogy a társait adja fel.

Az őröknek megtiltották, hogy a lánnyal komolyabb beszélgetést folytassanak, és ezt be is tartották valamennyien, mert nem tudhatták, melyik őrtársuk jelenti fel őket, ha nem így tesznek. Az egyik őrt sürgősen le is váltották, mert Zsonnától megkérdezte, ízlett-e neki az előző napi káposztás kocka. Úgy látszik, a szóba hozható témák között ez már nem szerepelt, veszedelmes bizalmaskodásnak számított. A lány kérdéseire, amelyek a szóba hozható témák között nem szerepeltek, tilos volt válaszolniuk. (A szóba hozható témákat Bödémi Nyirkó sajnos nem sorolta fel.) Zsonna azonban nem is kísérletezett azzal, hogy az őröket bármiről megkérdezze, ezen Nyirkó álmélkodott. Megszokta, hogy az őrizetesek az első napokban bratyizni szeretnének a fogláraikkal. Nem lehetett Bödémi Nyirkó érzéketlen ember, csak rossz helyre és rosszkor született.

A Zsonna szobájával szomszédos szobában, ahol az őrök tartózkodtak, tilos volt megszólalni. Kétszárnyú ajtó volt a két szoba között, nem volt kulcsra zárva, de az őröknek nem volt szabad kinyitniuk, csak Zsonna nyithatta ki, ha nem a fürdőszobán át, hanem a másik szobán keresztül akart az előszobába kimenni. Az őröknek egyenruhájukat begombolva kellett viselniük abban a szobában, cipőfűzőjüket sem oldhatták meg, és nem fekhettek le a díványra, csak ülhettek rajta. Az őröknek, ha egymással beszélni akartak, ki kellett menniük a cselédszobába, amelyet négy ajtó választott el Zsonna szobájától, de ott is csak suttogva beszélhettek. Az őrök nem léphettek be alapos indok nélkül a Zsonnának kijelölt szobába. Ilyen alapos ok volt, ha valamely neszekből arra gyanakodtak volna, hogy Zsonna öngyilkosságot akar elkövetni (felhúzza a redőnyt, ami hangos tevékenység, és kinyitja az ablakot, hogy kiugorjon). A szemközti házak némely lakásait az ugar titkosszolgálat ügynökei foglalták el, akik napi huszonnégy órán át figyelték Zsonna redőnyeit kívülről, és szünetmentes összeköttetésben álltak a lakásban tartózkodó őrparancsnokkal és helyettesével. Az őrparancsnok mindvégig a cselédszobában tartózkodott, ő Zsonnával sohasem találkozhatott, helyettese pedig az őrökkel együtt az őrök szobájában ücsörgött, fülén a telefonnal.

Zsonna az étkezésekhez csak tompára reszelt alumíniumkanalat kapott, kést és villát azonban, amivel megsebezhette volna magát, nem. A kanalat minden étkezés után elvették tőle, nehogy megélezze. Sálat és övet nem viselhetett, nehogy felakassza magát. Szandált azért viselt, nehogy a cipőfűzőjével legyen öngyilkos. A szandál csatját gondosan leszerelték, mert túl hegyesnek találták. „Hangosan slattyogva ment” – írja Bödémi Nyirkó; abban a szandálban másként nem is lehetett volna közlekedni.

Érdekes, hogy Zsonna szobájába nem szereltek fel tévékamerát. Valószínűleg nem volt rá idejük. Persze pár nap múlva megtehették volna. Bödémi Nyirkó meg is jegyzi: könnyebb lett volna a dolguk, és nem kellett volna fülüket az ajtóra tapasztva feszülten figyelniük, ha lett volna monitoruk, mint az a börtönökben szokás volt. A döntéshozók attól tarthattak, hogy a tévéjeleket a környéken akárki lehallgathatja és a képet előállíthatja, ha gyanút fog, illetve hogy az őrség a tévét bámulva netalán valamire rájöhet.

Szintén Bödémi Nyirkó könyvéből tudjuk: az őrparancsnok, már Zsonna elszállítása után, hathavi fegyházbüntetést kapott, mert a vécében elfelejtette a vécélehúzó láncot leszereltetni. Azzal is el lehetett volna követni öngyilkosságot. A bíróság nem fogadta el az őrparancsnok védekezését, hogy hiszen a fogoly nem lett öngyilkos. (Sem az őrparancsnok, sem a bíró nem tudta a fogoly nevét.) Az őrparancsnok a büntetését leülte, és lefokozták beosztott alfoglárrá. Az utóbbi megaláztatást elviselni nem bírván a Punába ölte magát, három árvát hagyva maga után. A többi őr szigorú megrovást kapott, Bödémi Nyirkó szintén, „éberségi hanyagság” volt a vétek hivatalos elnevezése.

Zsonna elszállítása után az összes foglárt „szociális karantén”-ba tették, és három hónapig ott tartották fogva. A családos őrök ezt nehezen fogadták el, Bödémi Nyirkó könnyebben: a karantént amúgy is állandó lakhelyén, a kolakmenci gyűjtőfogházban alakították ki, és a priccsek nem sokban különböztek egymástól. Bödémi Nyirkó csak azt nehezményezte, hogy a könyveihez és a füzetéhez addig nem juthatott hozzá. Mint könyvében elmondja: ez alatt a három hónap alatt, amíg nem juthatott a ceruzájához és a füzetéhez, újraélte azt a pár hetet, amit „annak a lánynak” az őrzésével töltött; „kénytelen voltam képzelődni és emlékezni”, mondja erről; a gondolkodást hívta így, amit addig nem tapasztalt soha; ekkor kezdett gyanakodni, hogy netalán a „hárompicsajt” őrizte, és húsz évvel később megírt könyvének az ötlete ekkor fogant meg a fejében.

A könyvnek a névtelen „szerkesztő” – feltehetőleg Katroncza Zulimán – által írt előszavából tudjuk, hogy Bödémi Nyirkó egész életében, tizennégy éves korától kezdve haláláig, hetvennégy éves koráig, mindennap mindent feljegyzett, amit látott, amit érdekesnek tartott. Feljegyezte, mint már utaltam rá, a Bödém és Düllem közötti két és fél órás gyalogúton a varjak számát, a fagyöngyök számát, a vasúti talpfák számát, a parlagfüvek számát és egyáltalán mindent. Ezeket a feljegyzéseket a szerkesztő, vagyis Katroncza Zulimán még látta. Katronczát persze csak azok a feljegyzések érdekelték, amelyeket Bödémi Nyirkó Zsonnával kapcsolatban írt be a kockás füzetébe. Mindig kockás iskolai füzetet használt, sohasem vonalasat; ezekből a füzetekből, amikor Katroncza a foglár Bödémi szövegét stilizálta, megvolt már ezernégyszázhatvanhat, mint az előszóból tudjuk. Egy ilyen füzet negyven számozatlan lapból állott. Ez több mint ötvennyolcezer oldalnyi kéziratot jelent.

Minthogy Bödémi élt még a könyv megjelenése után egy évtizedet, sőt az örök behatolást is túlélte, a füzetek számát körülbelül kétezerre becsülöm.

Ezek a füzetek nincsenek meg. Talán lappanganak valahol. Kerestem őket Kolakmencen, egyelőre hiába. Nagy igazságtalanság lenne a sorstól, ha Katroncza ezeket megsemmisítette volna, hogy csak a stilizált könyv maradjon meg. De ez nem igazán valószínű. Katroncza tudhatta, hogy ezek a feljegyzések a kortárs olvasókat nem érdeklik, a kiadókat pedig különösen nem.

Bödémi Nyirkó, a Katroncza Zulimán által stilizált Zsonna-könyvből sejthetőleg, az élni adatott idejét arra használta fel, hogy magát az életet rögzítse maga körül. Nem tudta, ez mire való, neki nem volt tudata saját magáról, a puszta ösztönének engedett. Elítéltek ezreiről készíthetett feljegyzéseket. Magát a valóságos emberi életet jegyzetelte. Azt, amelyik valóban megtörtént az emberekkel, és nem azt, amelyről az emberek, egész életükön keresztül, valamennyien csak képzelegtek.

Hihetetlenül fontos lenne, hogy Bödémi Nyirkó füzetei előkerüljenek. Ezúton hívom fel minden Talizmán kutató figyelmét erre a feladatra. A Teremtőnek messzemenően tetsző munkálkodás volna, ha ezeket a füzeteket előkerítenék: a Teremtő annak idején, sok egyéb dolga folytán, nem tudott odafigyelni, e füzeteket hagyta eltűnni, holott nagyon is szeretné őket látni és olvasni.

A Teremtő minden nyelven olvas, csak ideje van kevés. A Teremtő nem tudja, miféle életet is élnek az övéi. A Teremtőt remekművekkel bombázzák a zsenik, amin a Teremtő nyilván remekül szórakozik, de haszna belőlük nincsen. A Teremtő tőlünk, hivatásos íróktól, hivatásos történészektől, tanult ideológusoktól, hívő papoktól, nem szokta megtudni, milyen is az életünk. Sose feledjük, amit az alapító Talizmán ősanyák és ősatyák megállapítottak: „A Teremtőnek a többi világgal is törődnie kell, magunkat ne toljuk pökhendien folytonosan elébe, mert megharagszik.”

Abból a korból is, mint általában minden korszakból, rendelkezünk néhány irodalmi remekművel, temérdek fércművel, jobb vagy rosszabb történeti munkával, emlékirattal, politikai-ideológiai-vallási-gazdasági szakmunkával, műelemzéssel, akármivel. Ezeket a műveket többé-kevésbé tehetséges, többé-kevésbé tudatos, olvasott emberek írták, vagyis a műveiknek a merő valósághoz vajmi kevés közük van.

Bödémi Nyirkó tudattalan volt, s bár sok mindent elolvasott összevissza, semmilyen téren sem volt szakértője semminek.

Bödémi Nyirkó tágra nyílt szeme, így érzékelem még Katroncza nyilvánvaló stilizációja ellenére is, olyan, mint egy önjáró, szellemtelen kamera. Azt látta, amit látott. Annyi varjút látott és annyi talpfát a gyalogútja alatt, amennyit látott. Azok varjak voltak és talpfák. Az ő szeme nem ragasztott rájuk semmi idegent. Talán maga a Teremtő sem szemlél bennünket másképp.

(Azt a szélsőséges Talizmánok által felvetett képtelen ötletet, amely szerint Bödémi Nyirkóban valójában maga a Teremtő szállt le a Földre megtestesülni, hogy az emberi rabságot maga is megtapasztalja, s hogy Zsonnát, az Ő szentjét, még életében és éppen emberformájában lássa, nem tudom elfogadni, noha dogmatikai érvet nem tudok felhozni ellene.)

Bödémi Nyirkó látta Szent Zsonnát, amikor még háromvulvájú lány volt. Ő volt az egyetlen, aki a kortársak közül valóban őt látta, és nem mást látott bele. Nem tudta, kit lát.

Kolakmencen és mindenütt, ahol Bísztő Zsonna történetét kutattam, mindvégig úgy éreztem magam, mint aki a megkövült láva tetején áll, az egykori Pompeji fölött méterekkel, és a tíz körmével kaparva próbál lehatolni oda, ahol az élet egykor megtörtént, ahol a megkövült lyukak – egykori testek néma üregei – feltárhatók, hogy e lyukakat gipsszel kiöntve legalább a testek halott tömegét megkapjuk, ha mást már nem lehet.

Bödémi Nyirkó több mint hatvan éven át mindennap följegyezte, amit látott. Hihetetlenül fontos és termékeny élet volt az övé. Hősi élet, hasonlíthatatlan teljesítmény. Úgy gondolom, ezért méltán megérdemli a Talizmán ősatyák által alapított „Az Élet Hőse” kitüntetést, amit közülünk, Talizmánok közül is csak huszonketten kaptak meg eddig.

Bödémi Nyirkó életét mint hosszú büntetést töltötte le. Még nyugdíjazása után is a kolakmenci gyűjtőfogházban lakott, nem volt pénze lakást venni vagy bérelni, a cellájából vitték el az akkor már örök nemzetiségű hullaszállítók, ezt a Bísztő Zsonna foglára voltam nyolcadik kiadásának utószavából tudjuk. A Teremtő szorgalmas és áldozatos papja volt ő, noha maga sem tudott róla; úgy gondolom, hogy posztumusz illene őt Talizmánná fogadnunk; a kérvényt főpapjainkhoz nyolc éve benyújtottam már, és erősen remélem, hogy a döntésük kedvező lesz.

„Az igazi Ál-Zsonnát Rommakákiában gyártották”, Csuangthagoun szellemes megfogalmazása szerint.

Nem volt ez buta megoldás a maffia felelős tervezői részéről.

Rommakákia határos volt Ugarhonnal (egy vékony kis sávon, mert a korábbi másfél száz kilométeres határ nagy része eltűnt Cigánia területében), így nem kellett messzire szállítani Zsonnát, hogy aztán helyette mást szállítsanak vissza Kolakmencre.

Ugarok és rommakákok között genetikailag lényeges különbség nincs, a rommakákok is keverék népség. Ugarok és rommakákok, csakúgy, mint a térség összes országának lakói, olcsón voltak lepénzelhetők. A rosszlandi maffiának mindkét országban jelentős hadállásai – akkori szóval fiókjai – voltak. Ráadásul akkor még mindig jelentős ugar kisebbség élt Rommakákiában, s bár az Ál-Zsonna nem volt ugar, de ugarul jól beszélt, mert vegyes nemzetiségű területről származott.

A „gyártás” szó persze nem pontos: az Ál-Zsonnának nem készítettek Cuppogó Hónalj-Hasadékot. Erre a maffia nem volt képes, de nem is tartotta feladatának. Az Ál-Zsonnának reprezentálnia kellett csupán, és csak arra az időre, amíg Burzsujovszkij szakértői az igazi Zsonnát megvizsgálják és javaslatot tesznek, mihez kezdjenek vele.

Az Ál-Zsonnát Rübönyi Karlinának hívták (rommakákul Carlina Ribiniu a neve), tizenhat éves, az átlagosnál valamivel alacsonyabb és vékonyabb, szintén barna hajú lány volt, és az egyszerűség kedvéért a szüleitől megvették.

Unistas Komm a vételárat nem említi, és különben is alig foglalkozik vele.

Cominiciu Vladodar, Carlina Ribiniu életrajzírója úgy tudja, hogy az ugarok szégyenletesen kevés pénzt: hetven kurivnyát adtak érte.

Egy rommakák kurivnya nyolcvan ugar florrancot ért, hogy az ugarok pénzénél sokkal értékesebb legyen, máskülönben egy kurivnya 0,368 eurotallárt ért, míg a florranc 0,084 eurotallárt, amiből levonható a következtetés, hogy a kurivnyát a rommakákok tömegesen váltották be florrancra, majd a florrancot eurotallárra, és az eurotallárt vissza kurivnyára, s így durván háromszoros nyereséget értek el. Ha még az eurotallárral is spekuláltak a létező amerikai tallárral szemben, miután az eurotallár erősen felül volt értékelve, a nyereség négy és félszeres is lehetett. Az ilyen tranzakció-sorozatot mind a rommakák, mind az ugar törvények tiltották, természetesen hiába.

Az eurotallár azért volt felülértékelve, mert nem is létezett már jó ideje.

Ez volt az a különös eset a pénztörténetben, amit valójában még ma sem egészen értünk: az eurotallárt a bevezető nyugat-európai országokban pár év múlva, a nemzeti ellentétek kiéleződése miatt, sehol sem fogadták el, ezért be kellett vonni, a bevonása után azonban mégis elkezdtek számolni vele, talán nosztalgiából, s noha a bankok már nem jegyezték, és soha többé forgalomba nem került, sőt még csak hamisítani sem lehetett, éppen emiatt, a „nép” mégis használta, virtuális, csupán átszámításra alkalmas egységként. Különösen a Nyugat-Balkánon volt erős a nem létező eurotallár, általában háromszor – három és félszer ért többet, mint Európában. Egyes szociológusok szerint ebben a nyugati és a keleti élet értékének különbsége csapódott le realisztikusan.

(Mi a pénzkérdést radikálisan megoldottuk: megszüntettük. A sehol sem található Lyukas Kőtalizmán szimbolikus, évente egyszeri érintése révén minden Talizmán polgár jogot nyer, hogy a következő évben minden javból részesüljön a szükségletei szerint. A Lyukas Kőtalizmánt, minthogy nincs sehol, megérinteni persze nem lehet; egymást érintjük meg ebből a csodálatos, magasztos alkalomból, és beleborzongunk abba a csodába, hogy véletlenül egy időben élünk. A Lényeget érintjük meg így, vallásunk nemes tartalma szerint. Nevetséges állítás, hogy Talizmániában a Lyukas Kőtalizmán ugyanúgy működik, mint Zsonna korában működött a nem létező eurotallár: annak nem volt közösségképző és szeretetet indukáló jellege.)

Az a körülbelül huszonhat eurotallár, amennyiért – persze csak Cominiciu szerint – Karlinát megvették, Nyugaton nem ért sokat, egy heti átlagbérnél volt valamivel kevesebb, Rommakákiában azonban fél évig is eléldegélt belőle egy hattagú család. Így sem valami sok egy emberért. Nem mintha ennél alacsonyabb áron nem keltek volna el nők, lányok, csecsemők, heréltek, kisfiúk vagy díjbirkózók abban a rettenetes világban. Osztyip Cikolajevics is csak két nagyságrenddel adta el magát drágábban, ha még emlékszünk aszfaltba mosódott, párnás kis testére, holott ő zseni volt.

Cominiciu adatának valódiságát megkérdőjelezi, hogy ő ugar vevőkről beszél, holott tudjuk, hogy a pénzt ugar közvetítők és számla nélkül a rosszlandi maffia nyomta a szülők kezébe, személy szerint Kataton Maratonovich Dionysa, a neves mítoszkutató, eredeti nevén Potya Peturlovich Nikafor, aki a rommakákiai akciót vezette, mert tizenhét nyelven beszélt kitűnően, többek között ugarul és rommakákul is. Csikmakkul is megtanult, mert akárcsak Burzsujovszkij, aki nem tanult meg csikmakkul, ő is harcolt a Körömpörke bevételéért, bár tizenöt évvel később, mint a főnöke.

Cominiciu Vladodaron kívül más a vételárat nem említi, csak a tényt, hogy Karlinát a szülei eladták; végül is mindegy, mennyiért, Karlinát eladták. Maradt a szüleinek még öt gyereke otthon. Még kettőt közülük mindenáron a maffiára akartak tukmálni, egyenként fele annyi pénzért, mint Karlinát, és sose értették meg, miért nem kellett a maffiának az a két további Ribiniu gyerek. Erről Kataton Dionysa tett jelentést írásban, hadd szórakozzék a főnök.

Ebben a jelentésben konkrét összeg nincs feltüntetve. A maffia némely papírjait Kataton Maratonovich dédunokája, Nicafor Migra-Cionovich Ninason tette közzé a Talizmán Szemle harminchetedik évfolyamában, különös tekintettel a Zsonna-ügyre, amelyről egyébként írásos dokumentum alig maradt fenn.

Karlina vezetékneve Ribin városára utal.

Eredetileg ugar város volt Rüböny néven, és a XIII. században említik először, mint a zsolozsmákok által alapított települést. A zsolozsmákok a vérengző, Mugróniába a XII. században be-betörő kasamákok gyorsan megtérített és szerzetesrendbe zárt előörsét képezték. Úgy keresztelték meg őket, hogy dézsába nyomták a fejüket tíz órán át, és minden egyes levegővétel engedélyezése előtt százhúszig számoltak a bakók, akik óránként váltották egymást. „Százból húsz ha túlélendette, ám az rögvest megtért hamarost”, így a korabeli büszke ugar krónikás, aki még hozzáteszi: a dézsákban nem víz volt, hanem leölt juhok és kecskék vére. Úgy látszik, a betörő kasamák előörs vezére lehetett az a bizonyos Rüböny, aki ezt a próbát nem élte túl, mert a megtért zsolozsmákok, akik pogány előéletüket lelkesen megtagadták, a kolostor falán túl kezdvén kertészkedni két évtizeddel később, a megnövelt kertnek a Rüböny nevet adták, ez értődött rá aztán a lassan kialakuló falura, majd városkára is.

Ortodox egyháztörténészek szerint a kertben úgy ültették a bokrokat és a fákat, valamint a répát, a fehérrépát meg a zellert, hogy madárnézetből Rüböny arcának képét jelenítsék meg. Nem tudom, milyen ásatások alapján állítják ezt; elzarándokoltam oda is, és láttam, hogy Rüböny körül nincsenek magas hegyek, ahonnét a képet látni lehetett volna, és akkor még repülő szerkezetek nem álltak rendelkezésre. Rüböny környékén előzőleg sem voltak magas hegyek, vagyis nem áll meg az az ellenérv, hogy Cigánia megalakulása előtt robbantották volna le a környéket síksággá. Azt a rommakák állítást, miszerint a zseniális rommakák parasztok már akkor képesek lettek volna vitorlázó repülőgépet szerkeszteni, a tudomány nem fogadja el. Ez a rommakák állítás talán azért született, hogy a kasamákok eredményes megtérítését elorozzák az egykori vadállati ugaroktól.

A zsappán minikertészek még mindig tömegestül zarándokolnak Rübönybe, hogy a fantasztikus „arcképkert” hűlt helyét sűrű hajlongások közepette megáldják és lefényképezzék. Minthogy jártam Rübönyben magam is, tanúsíthatom, hogy lerobbant, nyomorúságos hajdani ipartelep az egész város, emberi életre alkalmatlan tízemeletes, lakatlan blokkházak vannak benne, egyébként jól megépítették őket, mert a földrengések ellenére még mindig állnak üresen és kifosztva. Alacsony, de nagy alapterületű vályogházak sorakoznak ma e holt város szélén, amelyekben feltűnően gazdag cigányok élnek, akik a cigániai adózás elől menekültek oda.

Miután „ö” és „ü” a rommakákban nincs, amikor az I. Világháború után ez a korábban tiszta ugar terület Rommakákia része lett, Ribinnek nevezték el, az ugarokat kikergették belőle, és a mai napig ez a neve. Rommakák források szerint a név a szlév „riba”, vagyis hal szóból származik. Ezzel csak az a baj, hogy még csermely sincs a környékén, nemhogy folyó, amelyben halak élhetnének, és a vizet már a kasamákok is nagy favedrekkel cipelték oda másfél napi járásról, hogy a kertjüket öntözzék, meg hogy ne haljanak szomjan.

Ma az okoz problémát, mint fentebb utaltam rá, hogy a Cigániából a terror miatt menekülő cigány alattvalók szívesen telepednek le Ribinben; a rommakákokat jórészt már kiszorították belőle; mivel ezek a cigány menekülők a gazdagabb cigániai rétegből kerülnek ki, és a helyi rommakák köztisztviselőket lefizetik, nem lehet őket Ribinből és a környékéről kiűzni.

Karlina idején Ribin még vegyes: rommakák–ugar város volt, amelyben a lakosság harmada foglalkozott a vízszállítással, főleg az ugarok, mert ők voltak kisebbségben.

Nem mintha Karlina valaha is járt volna Ribinben.

Ezt tőle magától tudjuk, az interjúkötetben mondta el. Nem tudjuk, apai ágon melyik őse lakott Ribinben, vagy, ez sincs kizárva, melyik ősének adták ezt a nevet találomra valamelyik rommakák nemzeti fellángolás idején. Egyáltalán nem bizonyos, hogy Karlina tisztán rommakák származású lett volna, ahogy maga vélte. Anyai ágon, úgy tűnik, boldogér és nagysándorsági származású, apai ágon pedig akár ugar származású is lehetett. Nem mintha ez fontos lenne.

Zsonnát egy közönséges terepjáróban, kíséret és fedezet nélkül vitték el a lakásból váratlanul, és mindössze két fegyveres őr kísérte bizonyos Binecuvînte Diavolul parancsnoksága alatt, aki rommakák kém volt, pár éves börtönbüntetését töltötte épp a kolakmenci gyűjtőfogházban, onnét ráncigálták elő, hogy Zsonnát a rommakák határra szállítsa, és onnét Karlinával térjen vissza.

Diavolul a határon átadta Zsonnát Kataton Dionysának, cserébe megkapta tőle Karlinát.

Binecuvînte Diavolul további sorsáról csak annyit tudunk, hogy fél év múlva elgázolta egy, a Punából váratlanul a rakpartra felszökő kétéltű. A rommakák kém ezek szerint szeretett a kolakmenci rakparton sétálgatni. Lehet, hogy Bödémi Nyirkó ismerte Diavolult a fogházból, talán írt is róla, de ezt ma nem tudhatjuk, mert a kockás füzetek egyelőre nincsenek meg.

Kataton Maratonovich Dionysa egészen Sztrasnojéig kísérte Zsonnát. További ténykedéséről nem tudunk. Egyes források szerint évekkel később Burzsujovszkij koporsója fölött ő mondta a gyászbeszédet, melynek végeztével váratlanul a főnöke sírjába lőtték, de ez a legenda nincs megfelelően adatolva.

Rübönyi Karlina, ahogy az ugarok nevezik, illetve Carlina Ribiniu, ahogy a rommakákok hívják, szorgosan betanulta, mit kell mondania, és a maga szintjén jól alakította Zsonnát. Nem volt nehéz dolga: Zsonnát nem ismerte senki, és amikor Karlina megjelent az ugar tévében, mindenki elfogadta, hogy ő az. Elfogadták Zsonnának a nemzetközi média Ugarhonba szalajtott képviselői is, fényképezték alulról, felülről, alulról, hátulról, remélve, hogy áhított hónaljából valami kivillan.

Akik Zsonnát ismerték az iskolából vagy Bísztő Gyalla és Karmenják Ezüstke közösségi szállásáról, hiába jelentkeztek az ugar médiában, hogy meséljenek róla. Jelentkeztek tanárok is a gimnáziumból, hogy nyilatkozzanak. Noha a felvételt elkészítették velük, az soha nem ment adásba, és a felvételeket megsemmisítették. (Erről ők számoltak be később, Karlina leleplezése után.) Zsonnát illetőleg teljes volt az embargó, egészen addig, amíg Karlinát el nem kezdték szerepeltetni. Akkor még többen jelentkeztek, hogy ez a Zsonna nem az a Zsonna; ők éppúgy nem kerültek se képernyőre, sem a fülekbe, sem a fogakba. A rádióadók vagy egy évtizeddel korábban ugyanis feltalálták a fülcimparádiót, amely fülbevalóba volt rejtve, valamint a fogorvosokkal összefogva a fogtömésrádiót, amelyet ki se lehetett kapcsolni, mert a szájban ható, kétféle anyagból kevert plombát működésbe hozó nyálelektromosság az ősrégi detektoros rádió vételi képességét tette lehetővé. Ez nyugati találmány volt, Nyugaton hamar be is tiltották, a kikapcsolhatatlanság ellenkezett az alapvető emberi jogokkal, de Keleten ilyen tiltást végigvinni az alsóházakon és a felsőházakon soha nem sikerült, a globális monopóliumok erőszakossága és kenőpénzeinek bősége folytán.

Hogy Karlinát a rosszlandi maffia az ugar hatóságok teljes egyetértésével cserélte ki, azt a legvilágosabban „Zsonnának” és a szüleinek a találkozása bizonyítja. Bísztő Gyallát és Karmenják Ezüstkét végre előhúzták a süllyesztőből, vagyis a cseppkőbarlangból, nyilvánvalóan azzal a feltétellel, ha eljátsszák: Karlina az ő gyerekük. (Már említettem: az ugar titkosszolgálat tudta, hogy a Véges cseppkőbarlangjában tartják őket fogva, sőt igen valószínű, hogy az őrzésüket korán átvették a Gyerehin embereitől, hiszen azok Ugarhont két napon belül elhagyták, mert mire Pallos G. az ügyet megkapta, már nem voltak sehol.)

Karlina idős korában mesélte el Vladodar Cominiciunak: mielőtt a média nyilvánossága elé léptek, napokon át „edzőteremben” tartották őket, és a váratlan és spontán találkozás minden mozzanatát apróra elpróbálták velük.

Idézek Cominiciu könyvéből, amely világnyelven nem hozzáférhető (egyik rommakákul értő barátom fordította le nekem):

 

 

Miután Karlinát leleplezték, az ugar hatóság titokban visszaszállíttatta Rommakákiába, ahol ideiglenesen másik identitást kapott. Ezt tizennyolc éven át használta, és csak a botrány teljes elfeledése után vette fel ismét a Carlina Ribiniu nevet, akkor már volt három lánya és egy fia két apától, és egyedül nevelte őket.

Nem volt érzéketlen ember, mert megpróbálta felvenni a kapcsolatot az álszüleivel, Bísztő Gyallával és Karmenják Ezüstkével. (A saját családjával semmiféle kapcsolata nem volt, nagyon zokon vette, hogy a szülei eladták.)

Karlina értesült Bísztő Gyalla haláláról, a forrást Cominiciunak nem árulta el, az illető nyilván élt még akkor, és ugarként baj érhette volna, ha egy rommakák polgár dicséri.

Miután Karlinának akkoriban éppen jómódú ügyvéd volt a férje, megpróbálta Karmenják Ezüstkét Rommakákiába hívni.

Idézet a könyvből:

 

 

Karlina és Cominiciu nem tudhatta, hogy Karmenják Ezüstkét kivitték Sztrasnojéba, ott találkozott a Porhüvellyel, és csak azután kezdett öldökölni.

Nagy kár, hogy Karlina nem élhette meg a Talizmán-korszakot, amelyben minden, ami emberi, végre számít. Igaz, hogy rommakák származású Talizmán ma is csak három van hazánkban, és Karlina maga nem válhatott volna a Talizmán Fényország állampolgárává szigorú törvényeink értelmében, csak az unokái, de bizonyos vagyok benne, hogy örült volna nekünk.

Karlina tündöklése nem tartott sokáig.

Körülbelül két hónapig kellett kérdésekre válaszolgatnia, fellépnie jótékony levesosztásokon több tucat testőr védelmében, továbbá új autópálya-szakaszokat avatott, ugar népviseletbe öltözve ugar népviseletbe öltözött lányok táncát tapsikolta meg és maga is beszállt, az UTA dísztermében pedig vén, frakkos urak között nagy sikerű előadást tartott, amelynek a szövegét a legkiválóbb akadémikusok fogalmazták heteken át közösen és egymással ordítozva; az volt a lényege, hogy az ugar tudomány legyőzhetetlen, a tűrhetetlen alulfinanszírozás ellenére is.

Gyermekkórházban adott át műtőt, kezdőrúgást végzett futballmeccsen, népszerűségi indexe az egeket verdeste. Fogadta a prostituáltak küldöttségét és megígérte, hogy a kormányfőnél közbenjár munkafeltételeik javítása érdekében. Üzenetet küldött egykori iskolájába, mármint Zsonna iskolájába, hogy minden gyereket és minden tanárt végtelenül szeret, de mostanában sajnos más dolga van, majd magánúton fog leérettségizni; üzente diáktársainak, hogy jól és szorgalmasan tanuljanak a haza érdekében, ő is fog tanulni, mérlegképes könyvelőként szeretne elhelyezkedni majd egyszer, ha ennek a mostani ünneplésnek vége lesz.

Mosolyát a kormánypárti sajtó „édesen ugarnak”, az ellenzéki sajtó „érdesen ugarnak” minősítette. Karlina madárkodva, kissé félrehajtott fejjel, fürkészve és megértően nézett a riporterekre, valamint a kamerákba, mintha a riporterek és a kamerák kezéből szeretne csipegetni.

A hindi újságírók különösen nagy számban özönlöttek Ugarhonba Zsonnát (vagyis Karlinát) látni, és hamarosan kiderült, miért: Siva istennő inkarnációját tisztelték benne, akinek ugyan csak karja volt több a szokásosnál, de a hónalj-hasadék már majdnem kar, legalábbis karkezdemény, vélték ők. Gyártottak is hamarosan a hindik négy- és hatkarú nőket, bizonyos dr. Hindibindi Handaban ötletétől indíttatva, aki az iowai egyetem génbiológiai részlegét vezette; találkoztunk vele Osztyip Cikolajevics életében, ő vette fel tanszékére a zsidónak vélt rosszlandi kutatót egykoron; ám a szenzáció nem volt nagy, az átvedlített nőket később az évente tízezres nagyságrendben gyártott hindi szexfilmekben foglalkoztatták, ezeknek a címében vagy a Kama, vagy a Szutra kötelezően előfordult, hogy világszerte el lehessen adni.

Dr. Hindibindi Handaban a nyolcmellű nők legyártása terén is jelentős érdemeket szerzett, meg is kapta a Gombay-emlékérmet, amit később Csuangthagoun is a Zsonna-életrajzáért, de pluszvulvát a profeszszor nem tudott létesíteni, s mert Hindiában a túlságos népszaporulat megakadályozása sürgős létfeltétellé vált, az egyik kormányzat végre döntő lépésre határozta el magát: a szexuális kapcsolatot két évre mindenkinek a legszigorúbban betiltotta, dr. Hindibindi Handabant pedig kivégeztette: a nemi szervére hurkolt kötélre akasztották fel Gombay egyik főterén. Ott lógott a saját nemi szervén közszemlére téve, miközben a talpát sóval kenték meg és kecskékkel nyalatták, amíg a röhögésbe belefulladt; az eseményt a hindi tévé százkilencvenhét állomása közül hatvannyolc egyenesben közvetítette.

Az egyik ugar szatirikus bulvárlap, a Tökfödő egyik váteszi érzékenységű karikaturistája madárfejjel ábrázolta Karlinát. (A Tökfödő kettős és kétes jelentésű cím: tökfödőnek a satyakot hívták a régi ugarok, egyúttal azonban a „tök” mind a férfi nemi szervet magát, mind a két herével kiegészített együttesét is jelentette az akkori ugar zsargonban, így a „tökfödő” fügefalevélként vagy óvszerként is értelmezhető volt, a koronáról már nem is beszélve.)

A karikaturistát a csuhajok az ugar bálványok iránti bűnös érzéketlenség miatt feljelentették, ami azért keltett feltűnést, mert egyébként a csuhajok Zsonnát és az egész Zsonna jelenséget a világban uralgó zsigarok vezette, cigányok pénzelte ugarellenes összeesküvés művének tartották. A karikaturistát kéthónapi elzárásra és teljes vagyonelkobzásra ítélték, már jóval azután, hogy kiderült: Karlina csak Ál-Zsonna volt. A kéthónapi elzárást a karikaturistának, Luhockó Alaferédnek elengedték, de a házát elkobozták tőle, négy kiskorú gyermeke menhelyre került, felesége megőrült, Luhockó Alaferéd pedig a főcsuhaj testvér ellen elkövetett sikertelen – bicskás – merényletét követően a rendőrségen beszerzett sérüléseibe belehalt.

Az első pár hét után a nyugati újságírók csalódottan távoztak Ugarhonból.

Ők arra számítottak, hogy Zsonna Cuppogó Hónalj-Hasadékait saját szeműleg és saját kezűleg is megtapasztalhatják, amire nem került sor. Először a sovén frankok sajtója kezdett gúnyos hangnemben nyilatkozni Zsonnáról, feltehetőleg azért, mert Zsonna nem volt frank. Őket a mindig mondén talliánok követték. A legnagyobb késéssel a brittek kezdtek kételkedni, akik minden külhoni botrányt felfújtak, hogy az irrishhh, wellasshh és schkkotch alattvalók önálló államalapítását és mesterséges, brittellenes óanyanyelvekre való áttérését, vagyis a már eleve szűkös britt világbirodalom végleges szétrobbanását elfeledjék.

A világhangulat megfordulni látszott.

Ekkor terjedt el Ugarhonban először másolatban, majd egyes ellenzéki lapok által újraközölve dr. Barczyh Búnó nagy feltűnést keltő nyelvészeti elemzése arról, hogy Zsonna nem lehet ugarhoni születésű.

Ugarul Karlina nem a szüleitől tanult meg, hanem az utcán. (Traverziában akkor még éltek ugarok.)

Fel is figyelt Zsonna (vagyis Karlina) kiejtési jellegzetességeire a kiváló ugar nyelvtörténész, dr. Barczyh Búnó, aki elsőként mondta ki, hogy ez a Zsonna nem lehet az a Zsonna, és elsőként vonta le a következtetést, hogy a kolakmenci romlott ugar nyelvet beszélő Zsonnát egy tiszta, őseredeti ugar nyelvet megőrzött, nyilvánvalóan rommakákiai – traverziai – nőre cserélték ki.

Nem mintha dr. Barczyh Búnó hallhatta volna Zsonna kiejtését valaha. Nem hallotta azt a botrány idején és utána senki. De a professzor joggal feltételezte, hogy Zsonna a kolakmenci elnyújtott, elnyelő-hablatyoló, világnyelvi hatástól nazális változatot beszéli, és ebben nem is tévedett. Onnét tudjuk ezt, hogy a höllei beszélgetés felvételén Zsonna még madárként is nazálisan, elnyújtva beszél, a tagmondatok végét felkunkorítva, ahogyan a Traverziából származók soha.

Óriási tette volt ez Barczyh Búvónak, a politikát és egyáltalán a közéletet egész életében rettegve kerülő szobatudósnak, aki a „hárompicsaj” kérdésével soha nem foglalkozott egyébként. Egyedül neki köszönhetjük, hogy Zsonna élete mégiscsak követhetővé vált valamennyire, mert akik tudtak vagy sejtettek valamit, valamennyien hallgattak, vagy eltűrték, hogy elhallgattassák őket.

A Nyelvenyv című tudományos szakfolyóirat mindössze nyolcvan példányban jelent meg a UTA finanszírozásában negyedévente, és remittenda volt ebből átlagosan hatvan. (A lap furcsa címe visszamegy a romantikus Szacskevessy Samhu Sányol gróf egyik nevezetes mondatára: „Az ugar nyelv a mi forgács-népünket összetartó egyetlen hatalmas enyv, és mi ezen enyvhület nélkül kiszáradt pozdor módon szétesünk.”) Az UTA cenzorai nem figyeltek oda a nyelvtudományi lapra, amely tökéletesen érdektelen közleményekkel szokott tele lenni. Valaki szólhatott a külföldi tudósítóknak, ők csináltak aztán ügyet belőle. Nem tudjuk, ki volt az, jó oka lehetett elrejtőzni.

Le is váltották az UTA teljes nyelvtudományi bizottságát, a titkárát pedig, akinek elvileg a feladata lett volna a lapot előzetesen cenzúrázni, de soha nem tette, öt évre száműzték kmenci lakásából egy kolai vityillóba, amely az UTA nyaralója volt, azzal a megkötéssel, hogy Kmencre, ahol az UTA épülete állt, ez idő alatt nem mehet át.

A büntetést aligha lehetett végrehajtani (abban az időben a kolai hidakon gyalogos közlekedés esetén még nem volt se hídvám, sem őrség, sem sorompó, mint ma az örökök alatt, akiknek a hídőreit persze le lehet fizetni, és akkor negyedáron kelhetünk át a másik partra). A feltűnően enyhe büntetésnek az lehetett az oka, hogy mire az ítélethozatalra sor került, a Zsonna-ügy lekerült a napirendről, legalábbis a háromvulvás része. A Jégmadár-korszakban a megbüntetett titkár már nem volt az UTA alkalmazottja. (Nem mintha a beavatottakon kívül a Jégmadárról bárki tudott volna évtizedekig, ám a titkárnak volt esélye beavatottnak lenni, amiről, ha az volt, mélyen hallgatott ő is.) A nagyon enyhe büntetésre is ráment azonban a titkár családi békéje, imádott felesége elvált tőle, két kiskorú gyermekét állami gondozásba adták, és el is vesztek nyomtalanul. Száműzetése harmadik évében a volt titkár a vityillót megvásárolta az Ugar Tudományos Akadémiától, talán dacból, talán áron alul; az UTA valószínűleg boldogan megszabadult a használhatatlan faépülettől.

A sors véletlen játéka, hogy ez a titkár, Burromy Goyza bölcsészdoktor, ugar nyelvtörténész, anyai nagybátyja volt annak a Vonna Bollognak, aki a Jégmadarat nemsokára elvette feleségül, aki húsz év múlva Zsonnáról a könyvét megírta, és aki a nagybátyja jóvoltából abban a kolai vityillóban élt aztán évtizedeken át magányosan, mert a nagybácsi hamarosan meghalt.

Kis országban ilyen véletlenek elő szoktak fordulni, és nem kell összeesküvésre gyanakodni a háttérben, mint Csuangthagoun, az eddigi legjobb Zsonna-életrajz szerzője feltételezte, minden alap nélkül. Az elemi valószerűséget is nélkülözi az a kombináció, hogy Vonna Bollog hívta volna fel a nagybátyja, a nyelvész Burromy Goyza figyelmét arra, hogy Karlina nem Zsonna, és a cikket a gyanútlan Barczyh Búnó professzornak Burromy Goyza sugallta volna. Erről Vonna tett volna említést a könyvében, de nem tett. Vonna nem jött rá, hogy Karlina nem azonos Zsonnával, csak amikor az igazi Zsonna fényképét, már Karlina leleplezése után, a médiában bemutatták. Ezt viszont Vonna meg is írta.

Csuangthagoun tizennégy gyermekes család nyolcadik gyermekeként látta meg a napvilágot a Kolakmenc területénél alig nagyobb Gombayban, ahol azonban huszonhat millió ember nyüzsgött körülötte, és megszokta, hogy senki senkit nem ismer, és a rokonsági kapcsolatokat számon tartani nem lehet, csak összeesküvések koholása céljából, szántszándékkal, a nehezen hozzáférhető lakónyilvántartásokat ellopva. Csuangthagoun nem tudhatta beleélni magát egy több léptékkel kisebb világba.

Az a kolai vityilló, ahová Burromy Goyzát száműzték, nincs már meg, helyén nyolctornyú épület áll ma, a kolakmenci főpasa, a „Baskur” étekfogójának három méter magas, másfél méter széles kőkerítéssel körülvett díszes háreme; a kőkerítés tetején félméteres, nagyfeszültséggel átitatott acéltejüveg-tüskék teszik a behatolást reménytelenné.

Az étekfogóval találkoztam egy fogadáson, nevére sajnos nem emlékszem, nagy hasú, puhány ember volt, kicsi, kerek szeme riadtan pislogott. Veszélyes foglalkozás volt az övé, minden egyes fogást meg kellett kóstolnia, vajon megmérgeződik-e tőle azonnal. Úgynevezett „powerful szalmonellafertőzésben” halt meg, mint nemrég értesültem róla, de ezért csak magára vethet: nem mosta meg ultramosószappannal a tojást, amelyből maga készítette a rántottáját reggelire. Ez a fajta fertőzés a Munnón-tenger vidékén általános, és azért annyira veszélyes, mert a vérszivornyázó afrikai szúnyogok a petéjükkel együtt a tojásba szúrják be módosult, tűhegyes potrohukból ezt a fajta kórokozót, amely ellen az európai és balkáni népek immunrendszere még nincs felvértezve. (A Talizmánokat, akiket a Külvilágba küldenek, beoltják ellene, nekem a tojást nem is kellett mosnom Ugarhonban, sőt nyers tojást is ehettem sózva; igen finom étel, mely az ottani vészes levegőtől gyulladt hangszálaimat áldásosan kenegette, és sok ugar és örök barátomat andalítottam el ugar és örök népdalok éneklésével ennek az oltásnak hála.)

Barczyh Búnó nem tudta, hogy az életével játszik, és hogy hosszú mérlegelés után, szoros szavazási eredményt követően hagyta életben mégis a kormány. Valószínűleg azért nem őt, Karlina leleplezőjét szemelték ki bűnbaknak az ügyben, mert sok, nála fontosabb személy élt Ugarhonban, akit érdemesebbnek tartottak kinyírni.

Dr. Banda Galkót, aki a botrányt kipattantotta, már nem érték el, addigra külföldre távozott és egyelőre, óvatosságból, ismeretlen helyen tartózkodott, de Dr. Kattyantó Argoncból és dr. Schima Furunkból azonnal bűnbakot faragtak, amiért Ugarhon tekintélyét a külföld előtt lejáratták. Kattyantót rekordidő alatt felépült villája kertjében ütötte meg a guta, mielőtt előzetes letartóztatásba helyezhették volna. Schima Furunk megjárta a börtönt, jó magaviseletéért négy év múlva kiengedték, és vidéken kapott középiskolai tanári állást, ahol együtt dolgozhatott a női elítéltekkel, akiktől számos gyermeke született.

A nyelvtudósok alacsony ismertségüknél fogva úszták meg: ilyen botrányok esetén jobb, ha közismert és közirigyelt személyiségeket rántanak a porba.

Pallos életét az menthette meg, hogy Karlina tündöklése idején már fogva tartották. Nem mindegy, kit mikor fogtak le abban a Reménytelen Négyezer Évben: gyakran azok az ártatlanok jártak jól, akiket hamarább dugtak börtönbe, és a még nagyobb botrányért a felelősséget már nem tudták rájuk kenni.

Az ugar tudományos élet elitjét, akár tagjai voltak az UTA-nak, akár nem, csaknem teljesen lefejezték a Karlina-botrány alkalmával. Kevesen úszták meg a tisztogatást; közéjük tartozott például Hűthött Hümér – akkor még –, akivel később foglalkozom.

Az egész világ az Ál-Zsonnával büszkélkedő ugarokon röhögött. A röhögésben Ugarhon szomszédai jártak élen, „az ugarok még egy hárompicsájú nőt se bírnak legyártani tisztességesen”, írták, miközben Ugronnya Bertyók titkosrendőrei sorra tartóztatták le az évek óta feketelistán lévő nemkívánatos személyeket. (Ezt a listát a rendőrök hagyományosan „várólistának” becézték.)

Volt közöttük szociológus, ellenzéki újságíró, pincér, egyetemi tanár, pszichoanalitikus, takarító, meteorológus, vegyész, fizikus, alkalmazott matematikus, piaci kofa, közgazda, óvónő, nőgyógyász, földrajztanár, hittantanár, segédmunkás. Úgy fest, közvetlen környezetük jelentette fel őket korábban ezért vagy azért, s most a lázas sietség közepette a rendőrminisztérium megfelelő ügyosztályain az ügyeiket kapkodva egyesítették.

A kormánypárti lapokban leleplezéseket közöltek róluk, hogyan szervezkedtek Ugarhon tekintélyének vészes csorbítására, hogyan találták ki a gödörhónú illetőt, akinek pedig nem is volt gödörhónja; hogyan beszéltek rá egy, azóta általuk eltüntetett (lemészárolt? kivérszívott? halálra hágott?) traverziai szegény lányt arra, hogy Bísztő Zsonnát, aki soha nem is élt, helyettesítse; mindebben az olthatatlan ugargyűlölet vezette őket. A lapok közölték, hogy ellenük hazaárulási per indul, amely „a megfelelően súlyos büntetések kimondásával fog lezárulni”.

A kormánypárti lapok nem írták meg, mi is volt az eredeti neve annak az eltűnt, szegény traverziai lánynak. Azzal sem foglalkoztak, hova tűnt Bísztő Gyalla és Karmenják Ezüstke. Mintha pár nappal korábban még nem ők sztárolták volna őket.

Úgy fest a dolog, hogy ezt a megoldást az ugar kormányzatnak az amerikai Központ diktálta. Amerikában már tudták, hogy Zsonnát a maffia vette kezelésbe, valószínűleg az ő sugalmazásukra. Kényelmesebb volt nekik, ha az egész háromvulvás fejlesztést, az ALARIMA-programot a maga teljességében az ugarok kacsának minősítik, a világ az ugarok rovására nevet, a lényeg pedig eltűnik a semmiben.

Az ellenzéki sajtó megijedt és elhallgatott.

Békeidőben nemigen volt még Ugarhonban ekkora kussolás, a terror váratlanul tört ki, és nem is lehetett tudni, hogy miért.

A blamázsért a miniszterelnök a belügyminiszterére háríthatta volna a felelősséget és megszabadulhatott volna tőle, de nem tette. Talán így hálálta meg, hogy Ugronnya Bertyók nem élt vissza Zsonnával, amikor még megtehette volna. Pedig, kortársak beszámolói szerint, mélységesen gyűlölte egymást a kormányfő és a belügyminisztere. Okát nem tudjuk, egyesek szerint Ugronnya nagyobb trófeákat ejtett, mint a miniszterelnök, Bombár Zénó viszont tudott helyesírni, amit a rendőrminisztere nem.

Érdekes tünemény: a Karlina-botrány kitörése után körülbelül tíz nappal az ugarokat gúnyoló szomszédok is elhallgattak. Mintha az egész Zsonna-botrány meg se történt volna. Igen valószínű, hogy Amerika nyomást gyakorolt rájuk is, s hogy e kényszerítésben a Nyugat-Balkánon jelenlévő rosszlandi maffia az amerikai titkosszolgálatot támogatta.

Akkorra már Zsonna madár volt.

Nem tudjuk pontosan, hogyan szállították Zsonnát Sztrasnojéba, ahol Burzsujovszkij székelt akkortájt.

Sztrasnoje (jelentése: „szörnyű”) eredeti neve Lihoradka volt, vagyis „hidegrázás” vagy „láz”. A környéken sok volt a mocsár, a régi regék lidércekről és érthetetlen eredetű fertőzésekről szóltak, Lihoradka folyójától, a Zlovesznajától (jelentése: „rossz hírű”) gyógyíthatatlan mocsári lázat lehetett kapni, ettől a láztól Lihoradka környékén feltűnően magas volt az öngyilkosságok, a válások és a lírai költők aránya.

Lihoradka szülötte volt Ivun Horvunovics Berezjozska (Yvun Horvoonowich Beresioshka), az első író a világon, aki posztumusz kapott Nohoobel-díjat, a halála után vagy háromszáz évvel. Leszármazottja nem lévén, a shvád akadémia díját a rosszlandi nagykövet vette át. Nem tudjuk, a díjjal járó összeget kik itták el.

Berezjozska a XVIII. század közepén, a XIX. századi romantikusokat jóval megelőzve, a nagy rosszlandi témákat elsőként írta meg hosszú elbeszélő költeményeiben, a híres Miazmákban, például az Iván cárról szóló rémtörténeteket, valamint a legalább három elkülönülő részre szakadó rosszlandi lélek végzetes kicsapongásait, úgymint a végzetes kártyaszenvedély, a kiszolgáltatott rabok kínzásának beteges kedvelése, a spontán orr- és fülleválás, továbbá az eleven emberből csapolt friss vér ivásának arrafelé máig folytatódó hagyománya, aminek a nemzetüket mentegető rosszlandi szerzők szerint az az oka, hogy Lihoradka környékén minden növényi eredetű táplálék sószegény.

Berezjozska hatása csak a XXI. század közepétől kezdődött, mert művei addig a jeges tundrában lappangtak tizennyolc szépmívű pálinkásüvegbe zárva, nem messze egy aránylag ép óriásmamut-tetemtől. Az alkoholista őslénytanászoknak köszönhetjük, hogy a rosszlandi irodalom utólag egy páratlanul zseniális alkotóval gazdagodott.

A XX. századi modernizáció Lihoradkát telerakta tizenhat-húsz emeletes betonblokkokkal, olvasztóművel és stadionnal, akkor lett Sztalinszkoje a neve, bizonyára az acélmű miatt (a „sztal” rosszlandiul acélt jelent). A Zlovesznaját átkeresztelték Komszomolszkajára; a név eredete vitatott, de a jelentése nem lehet más, mint „gömbharcsa”, mivel a „kom” gömböt, a „szom” harcsát jelent. Ilyen fajtájú halat (világnyelven gömbölyű macskahal, vagyis „rounded catfish” lenne a neve) semmilyen állathatározó nem ismer, valószínűleg azért, mert ez a nyilvánvalóan páratlan, csak a Zlovesznajában lubickoló ragadozó hal az ipari szennyezés következtében kipusztult kisebb halak hiányában maga is éhen halt. Az ismert növények és állatok kilencvenhét százaléka, az embereknek pedig ötvennégy százaléka kihalt Rosszlandban a XX. és a XXI. században, és ez az arány az ismeretlen fajokra is érvényes lehet.

Amikor Rosszland a sorozatos belháborúiba bonyolódott, az acéltermelés leállt, a lakosság vagy elmenekült az éhínség elől, vagy levetette magát a betonházak tetejéről, vagy a befagyott Komszomolszkaja jegébe vágott lyukon át távozott a mélybe; ezeket az eseményeket a szenzációra éhes akkori rosszlandi tévé egyenesben közvetítette, és senkinek sem jutott eszébe, hogy az operatőröknek és riportereknek talán az lenne a dolguk, hogy az öngyilkosokat a szándékukról lehetőleg lebeszéljék.

Az ottani ősi hiedelem szerint aki a jég alá úszik és kijönni többé nem tud (a léket pillanatok alatt vastag jégpáncél vonja be az átlag mínusz negyvenöt-negyvenhét fokos hidegben), az a feneket elérve és ott leülve átér a rosszlandiak hősi énekeinek világába, ahol Szadkóvá változik. Szadko e szépséges epikus dalok egyik nagy hőse, hatalmas ereje van és a vízben él, nevének jelentése „üledék” vagy „zacc” („szadjitszja” annyit tesz, mint leülni). Ezrek és ezrek szerettek volna Szadkóvá válni azokban a nehéz években. Érdekes adalék, hogy a nyugat-európai folkórban Sade Mar Qeaux néven változatos szexuális kínzásokat kieszelő hős lett belőle, bár ebbe a dél-szlév folklór ismert Márkó királyfija is belejátszhatott, akinek méltatlanul elszenvedett fájdalmaira hivatkozva a pribekovicsok és a hengerovicsok a XX. században tömegesen követtek el tömeggyilkosságokat.

Nem ezért lett azonban Sztalinszkojéból Sztrasnoje.

Az egykori Lihoradka Rosszland európai és ázsiai részének határán állt, és rajta vezettek át a rabokat Szibériába szállító, illetve a Szibériából olajat és aranyat Rosszland európai részébe szállító vasútvonalak és speciális karavánutak. „Kasul”-nak a rabok őrségét nevezték, a népnyelv aztán „karavánnak” hívta az őrök csapatait, amelyek a hol eleven, hol már holt rabokkal keresztülhaladtak a városon; a holtakat az élők cipelték úgy, mintha még élnének, mert így az ő fejadagjukat is megkapták, amíg a turpisság ki nem derült. A „kasul” szóban a „kara” feketét jelent alapmoszolámul, az „ul” pedig rommakák hímnemképző. Az őrség eszerint többnyire nem rosszlandiakból, hanem moszolám hitű rommakákokból állhatott.

A XXI. század elején egy sok ezer rabot – érvényes ítélet vagy akár a leghalványabb gyanú nélkül, találomra összefogdosott kényszermunkást – szállító tehervonat és egy Szibériából olajat és aranyat szállító expresszvonat összeütközött; a kiömlő olaj lángra lobbant, és nemcsak a sok ezer rabot és sok száz őrt, valamint az aranyat olvaszotta meg, hanem az üres, rég kifosztott betonblokkokra is átterjedt. Hogy legalább az aranyat kimentse, a rosszlandi kormányzat speciális, titkos, magnetizálható vegyi anyagot permetezett helikopterekről a tűzre, amely elvileg az aranyat, és csakis az aranyat bevonta volna valamilyen éghetetlen mázzal, s ezt a mázat a kotyvalékból mágnestömbök segítségével reményeik szerint könnyen kinyerhették volna; ez azonban egy számítási hiba miatt, ahogy mondani szokták, csak olaj volt a tűzre, és a volt Sztalinszkoje, akkoriban átmenetileg Beszovo (jelentése nem világos, talán a „bez” fosztóképző változata, és akkor „Nélkül” a neve, ami megfelel akkori állapotának) egész térségét valami különös, egészen vékony, de mindent eltömítő, ördögi sárgás anyag vonta be; ettől a szenynyezéstől aztán, amíg öt évvel később egy újabb, még szupertitkosabb anyaggal fel nem számolták, bár az aranyat nem sikerült kinyerni belőle, az égvilágon minden élőlény kihalt, még a mocsári láz baktériumai is, valamint mindazok a dögszúnyogok és óriáslegyek, amelyek terjesztették. Azóta a mocsári láz ezen a területen ismeretlen. Újabban az EEE elvakult ultrazöldjei kísérleteznek e halált hozó baktériumok visszatelepítésével, egyelőre sikertelenül.

Ekkor lett e kihalt, borzalmas terület neve Sztrasnoje, vagyis „szörnyű”.

Józan ésszel erre az elátkozott területre senki sem építkezett volna ismét, de a XXI. századi kesersavany rosszlandi líra legnagyobbja, F. I. Vjedcsev híres költeménye szerint, amely érvényesnek tűnik (saját, gyatra világnyelvi fordításomban idézem):

 

Ésszel a rosszlandi embert nem érted, fejében eszmét be nem mérhetsz: benne különös, saját a lényeg: ha nem hisz bolondul, úgy neki kampec.

 

Így hát pont erre a sokszorosan elátkozott, dögletes területre építette fel az akkori rosszlandi kormányzat a modern technika minden elemét felvonultató szupervárost, mert bolondul hitte, hogy ettől az egész ország nagy lesz.

Talán az vezérelte őket, hogy akkoriban kellett Szibéria keleti felét adósságtörlesztés fejében Kanadának átadniuk, és meg akarták mutatni mind a rosszlandi népnek, mind az egész világnak, hogy van még terület, ahol lepipálják Amerikát. Tudunk róla, hogy mind az akkori rosszlandi elnök, mind az akkori miniszterelnök a saját nevével akarta megajándékozni Sztrasnojét; minthogy azonban ebből végeláthatatlan civakodás lett, és egyikük sem tudta meggyilkoltatni a másikat, végül is maradt a város legutolsó, nép által adományozott neve.

Abban azonban sikerült megegyezniük, hogy a város címere a „gömbölyű macskahal”, a „komszom” legyen. A címer tervezésére, szokatlan módon, egy híres filmrendező szintén híres giccsfilmszínész és pornórendező lányát, az Amerikában élő Muholkovát kérték fel, még az első kapavágás előtt. Az idős Muholkova elég különös állatot képzelt el, mert ő maga már gömbharcsát nem láthatott, addigra kihalt: egy kékes, futball-labdaszerű, nyaklánc-gyöngysor fogú, két hatalmas, nagyon hosszú, szinte pödrött bajszú valamit rajzolt a vörös-fehér csíkozású pajzsra.

A „gömbölyű macskahalnak” a mi szent történetünkben van némi jelentősége, ugyanis Muholkova rajza ihlette meg pár évvel később az egyik zseniális rosszlandi biológust, Andruv Kancsalics Turkovszkijt, hogy macska és harcsa génjeinek vegyítésével kezdjen foglalkozni. A kinyert élőlény, amely csak egy-két napig volt életképes, mert rengeteget zabált ugyan, de emészteni nem tudott, meglepő módon igen hasonlított Muholkova címerállatára. Turkovszkij kísérleteire Gyevjanc hívta fel a rosszlandi maffia figyelmét, Turkovszkijt meggyilkolták, és ráálltak a makákó-denevér elegyítés kísérleteire. Nicitca Muholkovát nem kellett meggyilkolniuk, mert – saját bevallása szerint is – azzal a rajzzal ő csak viccelni akart, szerinte ugyanis gömbölyű macskahal soha nem létezett. Azért sem kellett megölniük egyébként, mert addigra elhalálozott. Az említett Gyevjanccal hamarosan találkozunk, mert döntő szerepe volt Zsonna további életében.

A hiperváros terveit a legjobb moszolám építészek készítették. A moszolám államok többségével ugyan Rosszland akkoriban is harcban állt, de az ő építészeik, a világ akkori legjobbjai, az olajmágnás sejkségek hirtelen tönkremenetelével és a nem olaj alapú energiahordozókra való gyors és radikális átállással, valamint a gépjárművek globális betiltásával munka nélkül maradtak, és elszegődtek akkor már bárhová.

A világ egyik legszegényebb országa volt Rosszland akkoriban, de hatalmas kiterjedésű és még mindig jelentős népességű ahhoz, hogy egy ilyen reprezentatív építkezést központilag finanszírozni tudjon.

A főváros hivatalosan Moszkóvia maradt, de az üzleti élet központja a fél év alatt felhúzott Sztrasnoje lett.

Mi ennek a Sztrasnojénak már csak a romjait ismerjük. Jártam ott, és el kell ismernem, romos állapotában is impozáns. Engem a XX. századi buruzil főváros romjaira és az óegyiptomi piramisokra emlékeztetett, márcsak azért is, mert körülötte szintén mindent ellepett és felzabált a sivatag.

Ebbe a hihetetlen formájú felhőkarcolókkal telitömött, holdbéli, de akkoriban rendkívül eleven városba tette át a székhelyét a rosszlandi maffia már Burzsujovszkij előtt, és ide szállították Zsonnát is.

Egészen biztos, hogy Zsonna megfordult a ma is álló Bogatir-házban. Bogatir a hősi énekek másik nagy erejű hőse volt Szadko mellett, ő nem a víz alatt élt, és, mint a neve is mutatja, gazdagnak képzelték el.

Kétszáznyolcvankét emeletnyi épület a Bogatir-ház, a világ legmagasabb épülete volt akkor, és Burzsujovszkij irodái a kétszázhetvenkilencedik és kétszáznyolcvanadik emeletet foglalták el. A fölötte lévő két szinten kilátó, bordély és étterem foglalt helyet; ezeket a mindenkori, sűrűn változó kormányzattal közösen, fele-fele arányban szintén Burzsujovszkij üzemeltette. A Bogatir-ház tetején állandóan golyóálló helikopter állt készenlétben, hogy támadás esetén Burzsujovszkijt és szűkebb környezetét kimentse. Az épületben és a környékén ezrével kószáltak az őrök. A maffia legerősebb őre persze az volt, hogy kiváló kapcsolatokat ápolt a hivatalos rosszlandi állami vezetéssel, valamint hogy a nép is széleskörűen támogatta, a gyűlölt állammal szemben.

Mirkszi Ingilszivics Mikirinko urukaffer író kilencszáz oldalas zseniális dokumentumregényben írta meg a Bogatir-ház felépítésének époszát. Művéből tudjuk: hatvanhétezren pusztultak bele a hősies erőfeszítésbe, hogy a senki földjén a rettenetes hidegben a világ legmagasabb épületét felhúzzák. Nem volt elegendő pénz a fejlett technológia megvételére vagy alkalmazására, így azt mindenütt emberi erővel kellett helyettesíteni. A munkások számára nem jutott elegendő kesztyű, ezrével fagyott oda a kezük a külső falakhoz, róluk lemondtak; biztosítókötélből is hiány volt, hát leoldozták a falhoz fagyottak derekáról, akik aztán nyáron lehullottak, akkor már rég nem éltek. Volt egy brigádvezető, urukafferül „firarbejtir”, aki egy teljes hétig élt még a külső falhoz kezével-lábával odafagyva a nyolcvanhetedik emeleten, a belső munkálatokat végzőkkel hat napon át még beszélgetett is, azok az ablakot lézerrel kilyukasztva egy vékony csövön át vodkával itatták, míg egy sas a nyaki ütőerét el nem találta.

Mikirinko regénytechnikai-történetírói újítása, hogy minden emberi történetet a felhőkarcoló emeléséhez rendelt hozzá; a „Ház” volt a fő- és címszereplő, és minden egyén csak epizodista, akár túlélte, akár nem. Ez a formai megoldás kamaszkororrban mély benyomást gyakorolt rám, és azt remélem, az én Zsonna-könyvem is hasonló szerkezetű, bár nem egy lélektelen tárgy létesítésére, hanem a szándékaim szerint egy lelkes ember gyalázatos átalakítására van felfűzve minden szereplő és minden kis történés. Mikirinko maga „produkciós regénynek” nevezte a könyve műfaját, és jogosan hitte, hogy ez az igazi „teherbíró szerkezet”. Örülnék, ha az én könyvemet is ezzel a műfaji meghatározással illetnék egyszer.

Mikirinko, a volt bokszbajnok, akinek véletlenül nem verték pépessé az agyát, nem egyszerűen dokumentumregényt írt, hanem tudatosan tört a hatásra. Mint könyve előszavában leszögezte: „Két hatás van csak, amit mű a befogadóra gyakorolhat: vagy megnevetteti, vagy megríkatja. E két hatás valamelyikét elérni kötelező. Aki a műve révén e kettőből legalább az egyiket nem éri el, nem is művész. A legmagasabb rendű hatás persze az, amikor a befogadó röhögve zokog, vagy sírva kacag, amikor a befogadót a mű úgy gyomorszájon vágja, hogy levegőért kapkodva, könnyezve a fájdalomtól, meglepetésében elnevetve magát, a kapott ütésbe belegörnyed. Ezt a legmagasabb rendű hatást csak a legnagyobbak tudták elérni. Megemelem előttük a fejtetőmet. Én a két alaphatás közül az egyikkel is, bármelyikkel, beérném, azt pedig már nem is remélem, hogy a kettő együtt létezhet.”

Persze, hogy ezt remélte, író volt az istenadta.

Mikirinko regényét egy időben éppúgy merő fikciónak tartották, mint később Vonna Bollog könyvét, de Sztrasnoje tönkremenetele után pár évtizeddel az ásatások során a Bogatir-ház körül emberi csontok garmadája került elő, s azokat megszámlálva a mikirinkói áldozatszámot kapták, pár ezres tűréssel, de pluszban. A plusz emberáldozatok okáról még folyik a vita. Valószínű, hogy az a plusz háromezer öngyilkos lett. Velük Mikirinko, akit a könyve megjelenése után három héttel Rosszlandellenes rémhírek terjesztésének vádjával kivégeztek, nem foglalkozott.

A sztrasnojei öngyilkosságokról egy frank történész, Vaillamailliard Coceneux-Cul írt kiváló monográfiát. Az embermaradványokból vett sejtek ún. „láthatatlan évgyűrűinek” vizsgálatával meggyőzően bizonyította, hogy az öngyilkosságok kilencvenhét százaléka a rövid, mindössze másfél hetes nyári szabadságidőszakra esett; a nagy hidegben az emberek a túléléssel bajlódtak, és csak nyáron, a kellemes mínusz hat-mínusz tizenöt fokos átlaghőmérséklet viszonyai között jutott idejük a kétségbeesésre. Remek könyvének találóan A Nyár veszélye címet adta.

A Bogatir-ház vastag, hőszigetelő ablaküvegei mára mind kitörtek, sasok, héják, óriásvarjak, géncserélt patkánygalambok és betontörmeléket is emészteni képes verébvércsék lakják (jégmadár nincs közöttük, a jégmadár ma már csak az Atlanti-óceánon és a Földközi-tenger egyes zugaiban honos), de annyira jól építették meg egykor, hogy pár hét alatt helyre lehetne hozni. A felvonók aknái eltömődtek, az összes lépcsőházat valamilyen Rosszland-ellenes – talán újcsikmakk – terroristák valamiért berobbantották, de alpinista hajlandóságú szerencsevadászok fel-felmásznak a falán ma is biztosítókötél nélkül sastojást keresve, amelynek értéke igen magas a Talizmánián kívüli világban, önsúlyának háromszorosát éri aranyban, és a khínai bordélyokban a ROW-milliárdosok (a Rest of the World gazdagjai) fogyasztják bambuszrüggyel, szójacsírával és huriszósszal, hozzá kötelezően forró gésateát kortyolgatva. Az ilyen sastojásnak valamiért a „Láma vacsorája” a neve.

A mai rosszlandi kormányzatnak nincs pénze a Bogatir-ház helyrehozatalára, sőt: a halott város feltehetőleg jobban jövedelmez, mintha ismét belaknák. Turisták milliói látogatják évente, az ő számukra csinos kis városkát építettek fel tízversztányira, vagyis kb. tíz kilométernyire Sztrasnojétól, annak a neve Csertovo (a név „vonás”-t jelent talán, de nem vagyok egészen biztos benne; mikor ott jártam, a bennszülöttektől érdeklődtem a név jelentése iránt, de ők csak ördögien nevettek rajtam valamiért). Ez a Csertovo Sztrasnoje egyik régi külkerületének, a Sztrasztnoje néven elhíresült bordélynegyednek a helyén épült fel, egy-két régi épület még abból a korból is megmaradt, némelyikben jártam is. (Kiemelés S. G. S.)

Ebbe az elképesztő városba vitték Zsonnát Rommakákián és Urukafferián át annak idején.

Fontos részletekről nem tudunk semmit. Csuangthagoun, Zsonna eddigi legpontosabb életrajzírója bevallja: nemcsak az út állomásairól nincsen fogalma, de Zsonna sztrasnojei szálláshelyét sem tudja azonosítani.

Csaknem három és fél évtizeddel ezelőtt, amikor még erőm teljében voltam, egyszer felmásztam a Bogatir-ház kétszázhetvenkilencedik emeletére, négy tébolyult falmászó rosszlandi kalandor biztosításával, hogy lássam: hol fogadta Burzsujovszkij Zsonnát.

Csuangthagoun, szobatudóshoz illőn, ki sem mozdult Newest Dolhi-i otthonából, amíg a Zsonna-életrajzát írta, és mind a négy felesége és mind a nyolc ágyasa éveken át hordta neki az ételt és az italt munkája közben, hogy nagy dolgozatát végig tudja írni, a fiai pedig vitték neki haza a könyveket és folyóiratokat, amelyekre szüksége volt.

Nem panaszképpen, de megjegyzem, hogy nekünk, Talizmánoknak, a nősülés tiltva van, igen helyesen; mi nem tudjuk, a főpapi parancsra ritkásan elkövetett nemi életünknek ki is a gyümölcse, azt a Hetvenhetek nevelik fel szépen, s így minden megszületett gyermeknek harminc-harmincöt szerető apja van; csak az anyát tartjuk számon. Mi csak szabadidőnkben dolgozhatunk valamely könyvünkön, ha éppen az a mániánk, hogy könyvet akarunk írni; napközben azt a munkát kell végeznünk, amelyet a kocka kivetett ránk. Viszont írhatunk, ezt nem tiltja senki, lehet mániánk, nem tiltja senki. Nekünk törzsünk többi hetvenhat tagja a testvérünk, ami gyönyörű, bár olykor terhes dolog: úgy szeretjük és marjuk egymást, mint a testvérek, és barátunk voltaképpen nincs is. Külhonban különösen nem segít nekünk senki, csak a Talizmán tudatunk és a csipfegyverünket élesítő vagy letiltó globális rendszer, amely személytelen.

Mégis, ott, a Bogatir-ház kétszázhetvenkilencedik emeletén, a szellős teremből a kitört ablakokon át a halott várost körülölelő rémséges, végeláthatatlan sivatagra kitekintve mélységes hála fogott el Talizmán származásom miatt, amely egészen a Bogatir-ház kétszázhetvenkilencedik emeletéig repített, és úgy éreztem: ezért érdemes volt élnem, és más, mint Talizmán, ezt nem is élhette volna meg. Ez az, amit egy Csuangthagounhoz hasonló, elkényeztetett szobatudós soha a szikkadt életében meg nem tapasztalhat.

Ott álltam abban a teremben, ahol egykor Burzsujovszkij parancsára Zsonna levetkőzött.

Burzsujovszkijt a nemiség kevéssé érdekelte, gyereket, tudomásunk szerint, nem nemzett, férfiassága jórészt kielégült a gyilkolásban, később pedig a maffia vezetésében. Zsonna vetkőztetése, amelynek három tanúja volt, és ketten közülük az eseményt rögzítették is, nélkülözött bármiféle személyes vagy nemi érdeklődést. Burzsujovszkij csak azt akarta látni, valóban tripizdovataja gyevuska áll-e előtte.

Ezen a vetkőztetésen Kataton Maratonovics Dionysa, aki Zsonnát Sztrasnojéba szállította, nem volt jelen, legalábbis a jelenlétéről senki sem számolt be. A jelek szerint csak az áru leszállítása volt a feladata. Furcsa persze, hogy Dionysát, aki ugarul is tudott, és az úton biztosan szóba elegyedett Zsonnával, nem hívták meg erre a szemlére legalább tolmácsnak (kiemelés S. G. S.), de Burzsujovszkij nem beszélgetni akart Zsonnával, akit nem embernek, hanem tárgynak tekintett, csak megnézni, mije van.

A két forrás, Avram Ukolovics Hasenko, valamint Nyikifor Nyikiforovics Ummba egybehangzóan számol be az eseményről. Naplójegyzeteiket a rosszlandi kormányzat kommandósai foglalták le; nem világos, hol is őrizték ezeket a naplókat, míg végre a Sziklás-hegység labirintus-archívumába kerültek, ahol ma is szabadon olvashatók; valaki vagy valakik rengeteg pénzt kereshettek e naplók átsíbolásával. XIII. és XIV századi rosszlandi ikonok társaságában katalogizálták e naplókat, tehát nyilván ugyanazok révén kerültek ezek a kincsek Amerikába, mint Szent Zsonna életének e csodálatos tanúsítványai.

A naplóírókról a nevükön kívül szinte semmit sem tudunk.

Hasenko urukaffer származású lehetett, Ummba pedig, nevéből következtethetőleg, egy, a XX. századi rosszlandi tanácsbirodalomban tanuló afrikai egyetemista leszármazottja; vörösesszőke volt ugyan, de negroid vonásai Zsonnának bizonyára feltűntek, bár erről nem tett említést a férjének. Ummba, mint nemrég Sahar Sandyson, rosszlandi dédszülők Talizmán leszármazottja kimutatta, verseket is írt, nem is rosszakat. Sandyson állítja, hogy korának legnagyobb rosszlandi költője volt Ummba. Ezt nem tudom megítélni, mert Sandyson fordításai gyatrák, feltűnően világnyelvtelenek, magam pedig a rosszlandi nyelvet bírom ugyan, de nem olyan jól, mint az ugart vagy az örököt, irodalmi tanulmányokat azon a nyelven nem végeztem, és az egyes szavak ötszázezer éves háttérértelmével és hangulatával nem vagyok tisztában.

Ummba halálának körülményei eléggé különösek: egy nő miatt összekülönbözött a maffia egyik alvezérével, akivel az Elsötétülés kora előtti módon verekedett meg: pisztollyal párbajoztak, amit az egyik moszkóviai múzeumból vettek kölcsön. A frank-urukaffer származású alvezér átlőtte Ummba szívét.

Hasenkót tarkón lőtték, és nyakára raffiacsomót kötöztek.

Zsonnát vézna, elgyötört, fáradt, csúnya és érdektelen lánynak ábrázolták mind a ketten. Nőiségéről egyetlen szót sem ejtenek, ami nem csoda: Rommakákián és Urukafferián át kátyús, saras, zötyögős utakon szállíthatták valamilyen járgányban napokig, és valószínűleg csak Kujovban ültették helikopterre. Ruházatát nem írják le, ami azt jelenti, hogy nem lehetett feltűnő. Azt mind a ketten rögzítik, hogy Zsonna meglepően alacsony. Ez egybecseng azzal, hogy Zsonna az általános iskola alsó tagozatában is szembetűnően alacsony és satnya volt, mint Vonna Bollog észrevételezi. Azon a képen, amelyen Zsonna szamárfület mutat az előtte álló osztálytársának, szintén alacsony kislányt látunk. (Hosszú padot raktak Zsonna sora alá, Zsonna a padon állók közül a legkisebb.)

Zsonnával semmilyen nyelven sem lehetett beszélni. Ugar tolmács nem állt rendelkezésre. (Ezt mindketten rögzítik, tehát Dionysa tényleg nem volt ott.) A jelenlévők – összesen négyen: Burzsujovszkij, Gyevjanc, Ummba és Hasenko – tudtak egy rakás nyelvet, ezek között volt a világnyelv, a csikmakk, a rosszlandi, az urukaffer, a zsermán, a frank és a purzsa; Zsonna egyiket sem értette. Mutogatással Burzsujovszkij adta Zsonna tudtára, hogy mire is kíváncsi. Zsonna fásultan vetette le a kabátkáját, majd a blúzát – melltartót, kicsi mellei miatt, nem viselt –, és engedelmesen felemelte a karjait. Nyilvánvalóan megszokta már az úton, hogy mindenki a hónalj-hasadékába akar belenézni.

Ott álltam abban a szellős, hatalmas, üres teremben, és szívemet valami rettentően összeszorította.

Zsonna életének a mélypontja lehetett ez a vizsgálat.

Hasenko és Ummba egymástól függetlenül, egybehanzón megállapította: Zsonna mindkét hónalj-hasadéka normális vaginára hajazott.

Burzsujovszkij, a rideg gyilkos, el volt képedve.

Hasenko szerint a rövid szemrevételezés után Zsonnát a Bogatir-ház nyolcvanadik emeletén levő szállodába vitték, Ummba szerint viszont Sztrasnoje külvárosában egy családi házba, amely a maffia ellenőrzése alatt állt. Ez a két állítás nem feltétlenül mond ellent egymásnak: Zsonna valószínűleg csak egy-két napot tölthetett a szállodában, és utána vitték a biztonságosabbnak ítélt családi házba. Burzsujovszkij vagy e találkozás előtt, vagy utána átnézte a szakértői jelentéseket, amelyekből megállapíthatta, hogy jól látott. Tudjuk, hogy még aznap estére összehívta a legszűkebb szakértői tanácsot, vajon foglalkozzanak-e a tripizdovataja nők gyártásával, vagy se.

Ezen a tanácskozáson sem Hasenko, sem Ummba nem volt jelen.

Valószínű, hogy jelen volt Krpatszkij és Gyevjanc, hiszen később ők foglalkoztak Zsonnával. A többiekről semmit sem tudunk. Talán az a Meseszakértő is jelen volt, akinek még a nevét sem ismerjük, csak Zsonna említi, lásd később.

Jegyzőkönyv nem készült, és az amerikai lehallgató hivatal archívumában is hiába kutattam.

Számtalan memórialemez tárolja a rosszlandi maffia lehallgatott tanácskozásait, ez és a következő néhány nap azonban hiányzik. Egészen biztos, hogy nem véletlenül. Lehetséges, hogy ezek a lemezek lappanganak még valahol, ha valaki ellopta őket; ez lenne a jobbik eset; bár az a valószínűbb, hogy módszeresen megsemmisítették őket. Csuangthagoun is erre tippel. Ő – mint mindig, ha Amerika ellen bármit gondolni lehet – feltételezi, hogy ezekből a memórialemezekből valaki netalán arra a következtetésre juthatott volna, hogy az amerikai titkosszolgálat a maffiába be volt épülve, illetve hogy az amerikai titkosszolgálat a rosszlandi maffiát támogatta és manipulálta. Az adott esetben ez igaz lehet.

Az a ház, ahol Zsonnát Sztrasnojéban tartották, a Lebegyinoje Ozero nevű mesterséges tó szélén állt. Hattyúk biztosan nem voltak abban a hatalmas fedett uszodára emlékeztető tóban, halak azonban igen: a város vezetése akkoriban a gömbharcsák kitenyésztésén fáradozott, és afrikai és amerikai, tengeri és édesvízi harcsák tömegét telepítették oda, értelemszerűen tehát mindenféle kisebb, más halakat is állandóan be kellett juttatnia vízbe, hogy a harcsáknak legyen táplálékuk. Erre a célra egy kiterjedt csőrendszer szolgált, amely a közeli halgyárból vezetett a tóig.

A halgyár sajátos technológiát használt: a betontömlő egyik végén beöntötték a több tonna kaviárt, a másik végén pedig, három óra múlva, kiömlöttek a ficánkoló, közepesnél nagyobb méretű halak, hogy a harcsák gyomrában végezzék. Az ilyen gyárakat antipeszkárius voltuk miatt a peték haljogaira hivatkozva betiltottuk, de Hundunóziában még ma is üzemel egy ilyen, és napi húszezer tonna halat termel. Betiltása a háromszázkilencvenmilliós hundunóz nemzet azonnali éhhalálával járna, ezért Talizmán humánumból szemet hunyunk és nem bombázzuk szét.

Jellemző a rosszlandi elmaradott technológiára, hogy amikor már világszerte nem sertéseket tenyésztettek, hanem külön sertéscombot, oldalast, tarját, szűzpecsenyét gyártottak a génezőkben, és halakat sem tenyésztettek már a nyugati világban, csak szálkamentes halhúst gyártottak és ehető belsőségeket külön, a tojás előállításához pedig rég nem volt szükség tyúktenyészetre sehol, Rosszlandban még egész halakat hoztak létre szálkástul. (Egyik kedves fiatal barátom, aki egyébként mítoszkutató, kéziratomat olvasván felvetette, hátha van összefüggés a floridai halakcelerációs kísérletek és a rosszlandi halgyár között; ötlete érdekes, de nem hiszem, hogy Saint Shona Bisto történetét színezni vagy mélyíteni tudná.)

A látogatók figyelmét felhívták arra, hogy a tóban fürödni tilos, mert a hatalmasra – olykor kétméteresre – növesztett harcsák embert is ettek, ha hozzájutottak. Volt olyan harcsafaj közöttük, amelyet piranhákkal kereszteztek, hogy valamiképpen gömbharcsához jussanak, ezek egészen förtelmesen vérengző vadállatok lettek. Gömbharcsát azonban a rosszlandiak nem tudtak létrehozni; ez azóta sem sikerült senkinek.

A Lebegyinoje Ozero környékén a rejtett hangszórókból, mint följegyezték, valamiért Csajkovszkij-zene szólt éjjel-nappal. A tó körül üvegházakat építettek, és azokban pálmafákat és fügét neveltek. Az egyik nagy méretű pálmaházban az egyenletesen harminckét Celsius-fokos hőmérséklet mellett bungaló-szállodasort is építettek uszodával, teniszpályákkal, baseballpályákkal és golfpályával. Ezzel a szállodával szemben, a fedett tó másik, fedetlen partján állt az a faház, ahol Zsonna lakni kényszerült.

Ummba is, Hasenko is tagja lett a Zsonnára vigyázó őrségnek. Addigra szereztek ugar tolmácsot is, akit Juhur Nyaklovics Suparlónak hívtak, apai ágon urukaffer, anyai ágon ugar származású, kiöregedett cirkuszi artista volt, úgynevezett untermann (erős ember, aki a többi artistát tartja). Ezen kívül nem tudunk róla semmit. Nem tudjuk, tagja volt-e a maffiának, vagy csak megbízási díjért tolmácsolt. Suparlónak rögtön nehézségei támadhattak Zsonna kolakmenci kiejtésével és zsargonjával, mert ő az Urukafferiában élő ugar kisebbség nyelvét beszélte, azt se nagyon jól, és az vagy másfél évszázaddal korábbi nyelvi állapotot rögzített.

Suparlo segítségével az őrök beszélhettek Zsonnával, nekik ezt nem tiltották, mint az ugarhoni foglároknak, sőt az volt a cél, hogy információkat nyerjenek ki belőle. A maffiát nyilván az érdekelte, kik is alakították át Zsonnát tripizdovatajára és miért. Erről Zsonna nem tudott semmit. A rosszlandi maffia az ugar kormányzatba beépített emberei révén Ugarhonban juthatott a megfelelő információkhoz, és így juthattak el Amerikába is, ahol előlük az ALARIMA-program korábbi irányítóit már rég elrejtették, miközben az amerikai Központ a legmagasabb szinten végig kapcsolatban állt Burzsujovszkijjal. Be kell vallanom, a maffia érdeklődésében a számomra vannak homályos pontok. (Kiemelés S. G. S.) Ez azonban nem változtat azon, hogy Zsonna teljes tönkretételét Sztrasnojéban határozták el és vitték végig.

Zsonna a Lebegyinoje Ozero partján álló, kétemeletes faház második emeletén hallott először a denevér-makákó programról.

Ummba írt mellékesen – nem tudván, hogy ennek majd jelentősége lesz – arról a talákozóról, amelyen szintén Suparlo tolmácsolt, és amelyen Zsonna először találkozott Kolja Kalomanovics Krpatszkijjal, a fizikussal és Gonnagyij Korpatovics Gyevjanccal, aki Bazil barát főbiológusa volt. Ummba mások társaságában az ajtóban őrködött, fülét ezúttal nem tömték be, mint általában az őrökét, a találkozónak a maffia sem tulajdonított különösebb jelentőséget még ekkor.

Gonnagyij Korpatovics Gyevjanc a diákéveit a legjobb nyugati egyetemeken töltötte. Apja külkereskedő volt, vagyis a rosszlandi elhárítás és a maffia embere egyszerre, és kettős – rosszlandi-britt – ügynökként végezték ki villámgyors zárt tárgyalást követően Moszkóviában, ahová Frankiából szállították purzsaszőnyegbe tekerve, épp abban az évben, amikor a fia, Gonnagyij Korpatovics, vörösdiplomát kapott a purizsi Carbonne-on. Hogy ragyogó eredményei ellenére nem Nyugaton vállalt munkát, annak a rosszlandi elhárítás az oka: rá is gyanakodtak, ezért kényszert alkalmazva őt is hazaszállították: Purizs diáknegyedében egy utcára kitüremkedő népes kávéház teraszán, ahol magányosan, újságot olvasgatva békésen sörözött, fejbe vágták, a szomszédos asztaloknál sikoltozó nők szeme láttára zsákba gyömöszölték, és egy háromkerekű, 350 lóerős Bikán elrobogtak vele.

Szibériában tanított jó pár évig egy általános iskolában irodalmat, történelmet és hazafiságot (az utóbbi külön tárgy volt akkoriban, és minden egyetemi felvételi vizsgán is szerepelt, rosszlandi neve „otecsesztvennoszty”, a mai Rosszlandban is kötelező tárgy egyébként), és csak akkor engedték vissza Moszkóviába, amikorra a hírszerzői tudása, így gondolták, elévült.

Gyevjanc a Nohoobel-díj átvételekor úgy nyilatkozott, hogy a szibériai évek határozták meg biológusi pályafutását, mert noha kísérleteket nem végezhetett, és a szakirodalomtól el volt vágva (az iskolában az igazgató lekapcsoltatta az összes távkommunikátort, mert a diákok olyan dalokat töltöttek le a hálóról, amelyek szövege „förtelmes és népellenes volt”), mégiscsak maradt ideje, hogy a környék erdeiben kóboroljon szabadidejében, és felfigyelt a mamutfenyők aljában a mínusz huszonöt-harminc fokos hidegben vígan tenyésző furcsa, szőrösnek ható gombák különös formáira. Gyevjanc ott az erdőben guggolva, fagyott ujjakkal morzsolgatta ezeket a különös gombákat, amelyeknek a bőre a patkánybőrre emlékeztette. Zseniálisan megsejtette, hogy az amúgy is különösen adaptív szibériai patkány, amely műanyaghulladékok és rozsdás vascsövek emésztésére is képesnek bizonyult, valamilyen titokzatos módon néhány génjét a gombákra is átvitte, hogy egész biztosan megmaradjon. Az „egyetemes túlélési ösztön” sejtelmével utazott fel Moszkóviába, amikor végre elengedték az isten háta mögül. Ennek az „egyetemes túlélési ösztönnek” a génbiológiai megalapozásáért kapott aztán Nohoobel-díjat fél évszázaddal később.

Majdnem megkapott később még egy Nohoobel-díjat. Amikor idősödvén észlelte magán, hogy kezelhetetlen magas vérnyomása miatt az agya kezd mosogatórongyhoz hasonlítani, merőben a saját belsejére figyelve, mindennémű eszköz segítsége nélkül, agyának bomlását lépésről lépésre követte, és olyan felismerésekhez jutott, amelyeket a biológia csak ötven évvel később tudott igazolni. A leépülés kéjei című könyve irodalmi Nohoobel-díjra volt felterjesztve, de a Nohoobel-díj bizottság, hosszas vita után, kis többséggel túlzásnak tartotta, hogy valaki kétszer kapja meg a kitüntetést.

És ők még nem is tudták, hogy elvetemült gyilkossal állnak szemben.

Gyevjanc, a későbbi Nohoobel-díjas, a messzi középiskolából megszabadulván Moszkóviában először a maffia verőembereként tevékenykedett, vagyis szimpla pénzbehajtó volt, majd hamarosan a frissen alapított Sztrasnojéba utazott, hogy közelebb legyen a tűzhöz. Tisztában volt vele, hogy a rosszlandi kormányzatnak nincs és nem is lehet, a maffiának viszont lehet pénze biológiai alapkutatásra, csak meg kell győznie a maffia főnökeit, hogy ebbe a tudományágba érdemes beruházniuk. A maffia addig semmiféle érdeklődést nem tanúsított a tudományok iránt, a szépségipar vegyi vonatkozásaitól és az atombombák miniatürizálásától eltekintve; ezért is kellett Osztyip Cikolajevicsnak keresztrejtvényeket fejtenie évekig.

Gyevjanc nem remélhette, hogy egyszer visszajut Nyugatra, mert útlevelet nem kapott, sőt meg is mondták neki, hogy élete végéig Rosszlandba lesz bezárva. Már csak ezért is a maffiához kellett csatlakoznia: a maffia fontos emberei akkor is szabadon mászkálhattak át a határokon, ha állami elfogatási parancs volt érvényben ellenük gyilkosság vagy más miatt. Gyevjanc tehát fontos ember akart lenni. Vagy egy évtized múlva célját elérte, az új kábítószer, az általa feltalált „mákonyalma” révén Purzsia felé kijutott Rosszlandból, hogy aztán soha többé ne térjen vissza. A maffiától azonban haláláig nem szabadult: minden jövedelmének háromnegyedét a maffia valamelyik titkos nyugati számlájára kellett utalnia, így a Nohoobel-díjjal járó pénzjutalom háromnegyedét is. Ez volt a szabadsága ára.

Sztrasnojéban a maffia egyik alvezérének lett a személyi testőre, és mert remekül bírta a vodkát, előbb-utóbb Bazil barátnak is a bizalmába férkőzött, és sikerült meggyőznie, hogy adjon pénzt a makákó-denevér programra. Ez katonai fejlesztés volt; nem katonai fejlesztés a maffiát sem érdekelte, csak ha azonnal pénzt fialt. Csaknem bizonyosnak tekinthető, hogy a gömbharcsa tenyésztésével foglalkozó, ártalmatlan, idealista, ám tehetséges Turkovszkijt éppen Gyevjanc javaslatára tették el láb alól. A tudósok soha nem szerették a konkurenciát.

Gyevjanc helyzete akkor, amikor Zsonnával először találkozott, vészesen megingott. A makákó-denevér elegy nem tudott repülni és nem örökölte az ultrahang-felismerési képességet, hiába műtötték őket százával. Gyevjanc tudta, hogy a bukott programok irányítóit a maffia kivégzi. A puszta élete függött tőle, hogy a véletlenül felbukkant Zsonnából ki tudjon csikarni valamit.

Ha Gyevjanc nem részese a kudarcos makákó-denevér vedlítésnek, vagy ha Zsonna valamivel előbb kerül Sztrasnojéba, Gyevjanc fejében nem fogan meg az a rettenetes ötlet, amely Zsonnát tönkretette. Ha Zsonnát csak két hónappal később látják el a két pluszvulvával Kolakmencen, Gyevjanc nem érte volna meg, hogy láthassa. Nehéz szabadulni attól a sejtelemtől, hogy valóban minden véletlent a Teremtő akar.

Gyevjanc osztotta Krpatszkij kétségeit a háromvulvájú nő tömeges gyártásának üzleti értelmét illetően. Őt Krpatszkij sejtése, hogy a „tripizdovataja gyevuska” csak elterelő hadművelet valami nagyobb üzletről, nem nagyon érdekelte, azzal a maffia felderítésének kellett foglalkoznia. A halálra rémült Gyevjanc eleve úgy tekintett Zsonnára, mint aki őt kihúzhatja a csávából, és elfeledteti Bazil baráttal a makákó-denevér elegy milliárdokat felemésztő kudarcát.

Bizonyosnak látszik, hogy Krpatszkij kedvelte Gyevjancot és segíteni akart neki, mert fizikusként Zsonnához nemigen lehetett volna köze egyébként. Talán ő is benne volt Gyevjanc titkos, magánjellegű pénzügyeiben valamilyen módon. Gyevjanc a maffia háta mögött kisíbolt pénzéből élt Nyugaton, miután végre Rosszlandból megléphetett; kutatni vagy előadni az ottani tudósok szakmai féltékenységből nem engedték. Nem élt nagy lábon Gyevjanc Nyugaton, de rendesen megélt; sok pénzt kellett ehhez a maffiától még Rosszlandban ellopnia.

Ezek a magánpénzek valószínűleg a maffia által kivégzett, a maffia „védelmét” gőgösen és bután elutasító, rátarti rosszlandi kereskedők hagyatékából származtak. A maffia az általa kivégzettek temetését nagylelkűen magára vállalta, cserében az örökösök ünnepélyesen lemondtak a teljes örökségükről a gyászukban testvérien osztozó maffia javára. Az ilyen ügyleteket Rosszlandban soha nem lehetett törvénytelennek minősíteni, mert közismert ügyvédek ellenjegyezték magas jutalékért. A brucqxellaiisseax-i Európai Feljebbviteli Bírósághoz számtalanszor érkezett rosszlandi kereset az ilyen ügyletek semmissé tételére; a Bíróság mindet elutasította, mert nem létezett törvénycikkely, amelyre hivatkozva a panaszosokon segíthettek volna. Minden Talizmán sürgetés ellenére ilyen törvénycikkely még ma sem létezik.

Ummba feljegyzéseiből tudjuk, hogy Krpatszkij és Gyevjanc az álmairól kérdezgette Zsonnát.

Végtelenül idegesítette őket Suparlo, az untermann dadogó tolmácsolása. A következő alkalomra Suparlo eltűnt, a holtteste soha nem került elő. Ummba erről az alkalomról csak annyit jegyzett fel, hogy Zsonnához Krpatszkij és Gyevjanc tolmács nélkül ment be, az őröket kizárták a szobából, és kötelezték őket, hogy a füldugót betegyék. A népszerű maffiatörténetekből is tudjuk: a füldugó előírásszerű behelyezését egy erre szakosodott maffiatag ellenőrizte, mint ahogy azt is, az őröknél nincs-e hangátalakító fotonprocesszor. Életveszélyes munka volt az ilyen, mert lehallgatásban, titkos kódok megfejtésében a maffia tagjai saját tagjaik ellenében is jeleskedtek, s ha egy mulasztás kiderült, az illető szakértő azonnali kivégzésre számíthatott.

Érdekes, hogy egy hordozható szökőkutat is vitt magával Krpatszkij és Gyevjanc abba a szobába, ahol Zsonnával beszéltek. Ummbának ezt a feljegyzését eleinte nem értettem; arra gyanakodtam, hogy a szoba levegőjének kedvező páratartalmát akarták vele biztosítani valamiért. Sztrasnoje levegője azonban nem volt száraz, ellenkezőleg, és adat van róla, hogy noha irtózatos emberáldozattal, a legmodernebb technikát beépítve, mégis garasoskodva építették fel a Bogatir-házat, ahol a kihallgatás folyt, emiatt kispórolták belőle a légkondicionálást, amely a levegőt egészségtelenre szárította volna.

Felmerült egyes Talizmán barátaimban, akik a kéziratomat olvasták, hogy netalán hordozható bidéről van szó, amellyel Zsonna mindhárom vulváját kimosták volna. Ezt viszont én nem tartom elképzelhetőnek. Krpatszkij és Gyevjanc egyáltalán nem a három vulva ügyében folytatott nyomozást, mint a későbbi fejlemények mutatják.

Egy Talizmán moszolámszakértővel hozott össze a sorsom nemrég, ő két évig mosogatóként dolgozott, én pedig budikomposztálóként ténykedtem éppen. Ő harmadszor kérte magát új Hetvenhetekbe, így került a miénkbe. Mint a ROW-ban is sokan tudják, nálunk minden felnőttnek kétszer van joga, hogy másik Hetvenhetekbe kérje magát, és a kérést indokolni nem kell; harmadszorra a főpapok kockavetéssel jelölik ki a végleges Hetvenheteket a számára, ahonnét többé nem távozhat. Magam egyszer sem kértem az áthelyezésemet. Miközben a mosogatólét a budiba öntögette, elbeszélgettünk. Említettem neki röviden a problémámat.

– Ne viccelj – mondta –, az a lehallgatás ellen kellett nekik.

Nem értettem, megmagyarázta: a moszolám szultimánok (zulimánok) tárgyalótermeiben már a XVI. században is mindig csobogott vagy szökőkút, vagy művízesés, amely a beszélgetés zaját elnyomta, nehogy az ajtók és ablakok mögött hallgatódzó háremszolgák bármit kihallgassanak.

Sokszorosan biztosította hát a maffia a beszélgetés titkosságát. Nem is került elő lehallgatott anyag erről sehonnét.

Csuangthagoun arra gyanakodott, hogy Krpatszkij és Gyevjanc rajzoltatta Zsonnát, és így próbált meg vele kommunikálni. Gúnyosan állapítja meg: „Nem feltételezhető, hogy Zsonna egy nap alatt megtanult volna rosszlandiul, és az sem, hogy Gyevjanc vagy Krpatszkij megtanult volna egy nap alatt ugarul.”

Ebben Csuangthagounnak, Zsonna eddigi legjobb életrajzírójának igaza is van.

Nem figyelt fel azonban Krpatszkij apai nevére, az úgynevezett „otcsesztvóra”, a Kalomanovicsra. Krpatszkij apját Kalománnak hívták, ez pedig ugar név, és áldozati pintyőkét jelent. Krpatszkij apanyelve eszerint ugar volt (!).

Vezetékneve is gyanút kelt.

A Krpatszkij név az urukafferban nem eredeti, általában elurukafferesedett rommakákok, dac-druidácsok, ott rekedt zsigarok és gazdag cigányok szokták felvenni. Nem sikerült kiderítenem, mi is lehetett Krpatszkij apjának eredeti vezetékneve, Urukafferiába soha nem kaptam belépési engedélyt, de egészen biztos, hogy ugar volt az is.

Krpaty egy hegyvonulat neve Urukafferia, Rommakákia és Cigánia határán. A „krpa” dél-szlévül azt jelenti, hogy „rongy”. (A cigány háborút követő béke előestéjén a Krpaty Cigániának jutó legmagasabb bérceit a rommakákok természetesen lebombázták.) Akit urukaffer név felvételére köteleztek (hogy a népszámlálási adatokban a nem urukaffer nemzetiségiek számát radikálisan csökkentsék), vagy akik ezt maguk kérték, megvetett páriáknak számítottak, számukra csak néhány lebecsült név választását engedélyezték, és a „Krpatszkij” ilyen volt, nem a hegy neve, hanem a dél-szlév „rongyos” miatt. Akkoriban ugyanis pribekovics és hengerovics menekültek ezrei érkeztek a szintén szlév Urukafferiába a Balkánon tomboló folyamatos krízis miatt, őket is rongyosoknak nevezték a bennszülöttek, vagyis aki a „Krpatszkij” nevet kapta, az nem nagyon járt jól: élete végéig „rongyos jövevényként” volt megbélyegezve.

Csuangthagoun, Zsonna eddigi legalaposabb életrajzírója ilyen jelentős, sőt döntő finomságokra nem figyelhetett fel, mert nem tanult meg sem ugarul, sem a környező nyelveken.

Krpatszkij nem egyetlen éjszaka alatt tanult meg ugarul, hanem még gyerekkorában. Valószínűleg maga sem gondolta, hogy erre a nyelvre valaha szüksége lesz.

Erről a második találkozóról csak annyit tudunk, hogy több mint hat órát tartott.

Az első kihallgatásról azonban, Ummba feljegyzéseinek hála, nemcsak azt tudjuk, hogy az akadozó tolmácsolás közepette Zsonnát az álmairól kérdezgették, hanem azt is, hogy Zsonna néhány álmát elmondta nekik.

Ezek között volt egy, amelyben Zsonna repült.

Ez egészen természetes: a lelke mélyén tudta már, hogy testének börtönéből soha nem fog kiszabadulni, hát repülni szeretett volna, legalább álmában.

Ummba – nem tudva, mit ír le – azt is feljegyezte, hogy Gyevjanc elmesélte Zsonnának: ő a majmokat szeretné megtanítani repülni. Zsonna nem értette, miért épp a majmokat. „Mennyivel jobbak azok, mint az emberek?” – kérdezte Ummba szerint Zsonna. Ez a közlés megerősíti, hogy Zsonna őszintén szeretett volna repülni, mint minden ember. Kiderül továbbá az is, hogy Zsonna ekkoriban még nem helyezte az emberiséget erkölcsileg minden más lelkes élőlény alá.

Krpatszkij és Gyevjanc nem magánszorgalomból, nem is pszichológiai érdeklődésből faggatta Zsonnát az álmairól.

Azt már akkor is tudták, hogy a vágyaknak is genetikai alapjuk van. Gyevjanc volt annyira okos, hogy feltételezze: ha bármilyen géntechnológiai beavatkozásnak akarja Zsonnát alávetni, először azt kell tudnia, mi van meg Zsonnában erősen eleve. (Mint azóta igazolták, léteznek erős, közepes és gyönge gének, a másodlagos és az alvó gének tömegéről nem is beszélve; Gyevjanc, a zseniális tudós, ezt előre megsejthette.) Az erős gének mindig jelt adnak magukról, kimutatásuk azonban az akkori géntechnológiával még nem volt egzaktul lehetséges. A pácienst magát kellett hosszasan faggatni ahhoz, hogy az erős génjeinek legalább egy részét be tudják mérni. Durva módszer volt ez, és mint az akkori pszichológia és pszichiátria általában, rengeteg szubjektív tévedésre, a kérdező általi belevetítésre adott lehetőséget.

Bizonyítottnak látom, hogy Krpatszkij, és főleg Gyevjanc, nem azt vizsgálta, amivel Burzsujovszkij megbízta őket.

Bazil testvért az érdekelte, hogyan csináltak Zsonnának két pluszvulvát, és azt mire lehet felhasználni.

Ezt magától Zsonnától nem lehetett megtudni.

Bazil testvért talán az is érdekelte, milyen lelkiállapotba kerül egy háromvulvájú (tripizdovataja) nő.

Gyevjanc nyilvánvalóan eleve tudta, hogy nagyon rossz állapotba. Nem feltétlenül azért, mert a plusz két vulva megléte kínos vagy zavaró, hanem mert akiből az emberiségben csak egy volt, az az abban a korban normálisnak tartott emberi életből végzetesen ki volt rekesztve.

Gyevjancnak ugyanakkor arra volt sürgősen szüksége, hogy Zsonnát valamivé „átvedlítse”, ahogy akkoriban cinikusan mondták. Ehhez valamit Zsonna erős génjeiről tudnia kellett. Nagy volt persze a rizikó: pár beszélgetés, akár sok órányi is, erre nem igazán alkalmas. De Gyevjancot sürgette az idő, kockáztatnia kellett. Hajszálon függött az élete.

El tudom képzelni: annyi rémes, érthetetlen, új, embertelen tapasztalat után a megriadt Zsonna végre találkozott két kedvesen, kitartóan, emberségesen érdeklődő férfival, akiket nem az ő hónalj-hasadékai érdekelték, hanem az álmai, a vágyai.

Gyevjanc hátránnyal indult: ő jelen volt, amikor Zsonna a hónaljait feltárta. Ezt bizonyára fokozott kedvességgel igyekezett ellensúlyozni. Hogy Zsonna nem felejtette el Gyevjanc jelenlétét a Bogatir-ház kétszázhetvenkilencedik emeletén, amikor le kellett vetkőznie, arra elég határozottan utal, amit már madárként mondott később: „Az a mézes-mázos tudós, az intézett el engem végleg.”

Azt ugyan e kedves bácsik nem intézhették el, hogy szabadon engedjék, és ő visszamehessen az otthonába, ezt talán meg is mondták neki, sajnálkozva és együttérzően, persze, de legalább kedvesen fordultak feléje. Egyikük még ugarul is beszélt, feltételezésem szerint elég jól. Órákon át társalgott vele két érdeklődő, kedves, csendes szavú felnőtt. Ehhez Zsonna nem lehetett hozzászokva: a szülei nemigen beszélgettek vele, nem is volt velük miről beszélni, és a tanároknak erre nem volt idejük soha. „Velem minden felnőtt mindig csak kiabált és ordított felváltva, akár szülő, akár tanár akár szomszéd”, mondta később a férjének, és megtanulta becsukni a fülét.

Feltűnő, hogy Zsonna már az első találkozáskor milyen készségesen mesélt az álmairól. Valódi emberi érdeklődést, személyes jóindulatot, esendő állapota iránti részvétet érzékelt akkor, amikor minden addiginál durvább és gyilkosabb beavatkozásra készültek ellene cinikusan, amikor már felmerült a terv, hogy Zsonnát az emberiségből teljesen és visszavonhatatlanul kizárják, ráadásul úgy, hogy ehhez még az ő saját magáról való tudását is kiszedjék belőle.

Ha Gyevjanc és Krpatszkij ember lett volna, a szó Talizmán értelmében, mindent el kellett volna követniük, hogy a plusz két vulvát megszüntessék, és Zsonnának a normális emberi élet lehetőségét visszaadják. Ezt könnyedén meg lehetett volna oldani, egészen egyszerű sebészi beavatkozással, géntechnológia sem kellett volna hozzá. Megtehették volna, hogy a befoltozott hónaljú Zsonnát visszaadják az ugaroknak. A botrány elülte után más néven Zsonna élhette volna a maga emberi életét.

Természetesen tudom, hogy abban a Reménytelen Sok Ezer Évben az emberek nem emberi módon cselekedtek, hanem a körülmények diktátumának engedelmeskedtek többnyire.

Mégis, azt kell mondanom: Gyevjanc és Krpatszkij, ez a két Nohoobel-díjas tudós, mindkettő zseni a maga területén, megérdemelték, hogy Talizmán törvényeink szerint, haláluk után sok évtizeddel, a „post mortem halálraítélés” büntetését kapják.

A világban sokan nevetnek rajtunk, amiért sorozatban és tömegesen ítélünk halálra rég meghalt embereket.

Sokszor hallottam azt az érvet: ha mi úgysem hiszünk a feltámadásban, ahogyan a messiásban sem, minek ítélünk halottakat halálra? Ha hinnénk a feltámadásban, vagy legalább a feltámasztás technikai lehetőségében – amelyet mi, Talizmánok, hiába is kutatunk, mondják ők –, akkor értenék a dolgot: hátha az Isten fülébe jut a dolog, és az utolsó ítéletkor a mi ítéletünket figyelembe veszi; de így?

Úgy gondolom, a rajtunk mulatóknak mélységesen nincsen igazuk. Nekik odakint, a ROW-ban, a Külvilágban (a nyelv iróniája, hogy a Rest of the World bevett rövidítése „viszályt” is jelent a mi nyelvünkön) nincs még fogalmuk a kötelező és örök emberi erkölcsről. A mi feladatunk többek között az, hogy ezt a megkérdőjelezhetetlen, a mában, a jövőben és a múltban egyaránt érvényes erkölcsiséget minden gúny és hitetlenség ellenére terjesszük közöttük, a ma még alapvetően vadak között.

Pár évvel ezelőtt, amikor Gyevjanc és Krpatszkij szerepét kutattam Szent Zsonna történetében, és meggyőződtem róla, hogy a megmentése helyett a tönkretételén ügyködtek a legcsekélyebb skrupulus nélkül, beadtam a folyamodványt a nekem élni rendelt Hetvenhetek bíróságához Gyevjanc és Krpatszkij post mortem halálraítélése érdekében. A háromtagú bíróság megnézte az összesített archívumot, és kiderült: ilyen kérelmet már négyen beadtak előttem. Hárman Zsonna-kutatók voltak, egy pedig maffiatörténész.

Azóta Gyevjanc és Krpatszkij halálraítélése megtörtént, emlékük alászállt az átkozottak közé.

Nem csupán szimbolikus és nem is ártalmatlan, ha mi halottakat halálra ítélünk. Az általunk halálra ítéltek feltámasztása e miatt az ítélet miatt ugyanis tilos, ezt a posztumusz halálraítélési jegyzőkönyv külön klauzulája ki is mondja.

Ennek óriási jelentősége van.

Ha a Teremtő terveiben nem szerepelt is a halottak feltámasztása, már közel járunk hozzá, hogy meg tudjuk valósítani.

A mai Talizmán álláspont szerint a feltámasztás tilos. Nem tudjuk azonban befolyásolni az eldurvult emberiség, a Talizmánián kívüli világ ténykedését. Ma még csak Talizmánia lenne képes holtakat feltámasztani (nem tesszük, alaptörvényünk tiltja). Holnap azonban esetleg már ők is képesek lesznek rá. Tudunk olyan ROW-béli kísérletekről, amelyek azt célozzák, hogy olyanokat támasszanak fel, akikből egyetlen vacak sejt sem maradt, merőben az őket ismerők emlékképeit betáplálva. (Akiből egyetlen haj szál fennmaradt, annak a feltámasztása elvileg már régen nincs kizárva.) A tudomány mai állása szerint nem állíthatjuk teljes bizonyossággal, hogy ezek a kísérletek feltétlenül kudarcra lennének ítélve.

Nem mindegy tehát, milyen ítéletet hozunk mi, akik a „homo sapiens” nevére egyedül vagyunk jogosultak egyelőre, sajnálatosan. Iszonytató lenne, ha feltámasztanák az összes eddig élt gonosztévőt, amire a ROW bizonyos körei erős hajlandóságot mutatnak manapság.

Minket, Talizmánokat igazán nem lehet tudományellenességgel vádolni, inkább a tudomány istenítése miatt és a tudomány eredményeinek állítólagos kisajátítása miatt szoktak kárhoztatni bennünket – de azért hadd mondjam ki: az átkozottak, vagyis az általunk halálra ítélt halottak között feltűnően magas a Nohoobel-díjasok aránya.

A tudomány is tűrhetetlen volt abban a tűrhetetlen sok ezer meddő évben.

Kérdés, honnét szerzett pénzt Gyevjanc, hogy Zsonnát madárrá vedlítse.

Csuangthagoun szerint Cotorjanctól szerezte, és ez minden bizonnyal igaz is.

Ha valóban Gyevjanc környékezte meg Coel Cotorjancot, önvédelemből tette: Cotorjanc milliárdjaival akarta betömni a maffia költségvetésében általa okozott hiányt. Cotorjancot, aki magát valamiféle főhumanistának és zseniálisan látó személynek, olykor pedig megváltónak vélte, hangzatos programmal kellett megnyernie, és az nem lehetett a makákó-denevér program, mert annak tisztán katonai jellegét a magát folytonosan civilnek és békepártinak nyilvánító Cotorjanc valószínűleg hamar belátta volna.

Gonnagyij Korpatovics Gyevjanc rosszlandi-arasmán keveréknek született, és arasmán volt a millárdos Coel Cotorjanc is.

Coel Cotorjanc, a milliárdos tőzsdeguru a színharmónia kutatásának szentelte minden szabadidejét. Később úgy nyilatkozott, hogy a jégmadár piros, kék és zöld színei, amelyek alapszínek, egyszer bámulatba ejtették, s innét az érdeklődése e madárfajta iránt. Csaknem bizonyosnak tartom, hogy a jégmadár valóban szép színeire éppen a ravasz Gyevjanc hívta fel a figyelmét, aki pontosan tudta, mennyire bele van bolondulva a színelméletbe Cotorjanc, a dilettáns festő.

A Blatviában született, onnét az utolsó arasmánüldözések előtt nem sokkal Ongliába emigrált férfi a „Harmony of Colours” társaságok megalapítása révén lépett be ebbe a szent történetbe. (A HOC-ról még lesz szó; az „ad hoc” a liberálisok ellen azóta is előszeretettel ismételgetett szitokszó, még ma is használják, bár eredetét nem tudják. Az „ad” az „anti-democratic” rövidítése egyébként.) Nagy vagyona és azokban az években véletlenül sikeres tőzsdei manipulációi révén rengeteg pénzt ölt a világszerte homályos céllal létesített Coel Fund nevű alapítványokba, feltehetőleg műtárgyakat kicsempésző fedőszervek voltak ezek; egyedül a HOC-ról derült ki egyértelműen, miféle célt is szolgált.

Coel Cotorjanc arasmán származású, blatvák tudatú és rosszlandi anyanyelvű szülők egyetlen fia volt.

Az arasmánok saját állításuk szerint már Jézus előtt néhány száz évvel felvették a keresztséget, s bár állandóan irtották őket a rosszlandiak, ügyes kereskedőnépnek számítottak kétezer éven keresztül, akárcsak a zsidók. Nem is szerették őket, akárcsak a zsidókat. Őshonukban, a volt Körömpörkétől északkeletre máig láthatók a hatalmas, harminc-negyven méter magas katedrálisok romjai, amelyeket a barbár és dekadens utókor gyakran vélt földönkívüliek alkotásainak.

Egyes feltételezések szerint a szabadságukat bármi áron, akár a kihalás árán is védelmező csikmakkok az elszegényedett, rabszolgasorba süllyedt, kereskedni képtelen, butább arasmánok leszármazottai. A legújabb kutatások szerint a volt Körömpörke vidékének még élő nemzetiségei, így az újcsikmakkok, a „bódult arasmánok” (akik nem voltak elég élelmesek, hogy elmeneküljenek onnét), a korbulok, az inyencükők és a tahikardok (belőlük csak három él már) szinte tökéletesen azonos génállománnyal rendelkeznek, ami legalábbis felkelti a gyanút, hogy netalán valóban azonos etnikumba valók.

Coel Cotorjanc tizennyolc évesen, a britt nyelv minimális ismerete nélkül menekült egy kábítószercsempész-hajó gépházában Ongliába, mert nem volt kedve blatvák néprajzzal foglalkozni, hiába verte blatvák tudatú történész-néprajzkutató apja furkósbottal a körmeit, hogy az apai hagyományt folytassa. Blatviában aztán a politikai és gazdasági krízis miatt az arasmárokat hamarosan kiirtották, és még a blatvák néprajztudomány nagyját, Coel Cotorjanc apját is lemészárolták.

Az atyai verések elől Coel tehát Ongliába ment, egy süket és hülye nagynénje élt ott mélységes nyomorban, a telet fűtés nélkül végigfagyoskodva; a néni azért fogadta be, mert remélte, a plusz egy lehellet a lakás hőmérsékletét emelni fogja. (A nénitől az ifjú Coel ellátást nem kapott.)

A lakásban akkori onglomán szokás szerint meleget mérő és adagoló műszer volt felszerelve, és félpunnit kellett beledobni, hogy a készülék negyedórát fűtsön; a néninek egy télre volt összesen hatvan félpunnija; ott fagyoskodott hát az ifjú Coel is, és beiratkozott egy közepesnek rangsorolt rajziskolába, ahol szabadkézi rajzot tanult, aminek az égvilágon semmi értelme nem volt, hiszen akkor már mindent a zseniális szoftverek rajzoltak.

Cotorjanc misztikus hajlandóságú életrajzírói szerint azzal, hogy valami értelmes szakma tanulmányozása helyett szabadkézi rajzot tanult, a későbbi képgyűjtő milliárdos nyúlt vissza önnön történetének előzményébe jótékonyan és magabiztosan, vagyis az Eleve Elrendelés működött a sorsában. Mi, Talizmánok természetesen semmiféle elrendelésben nem hiszünk, és ebben is a Véletlen diadalmas működését látjuk.

Cotorjanc később, milliárdos korában, minden általa vásárolt nagy értékű képbe belerajzolt valamit, és amíg élt, e módosított művek értéke ettől nőtt. Több korabeli katalógus is a birtokomban van, amelyek ezt igazolják. Halála óta azonban egyöntetűen barbár képrombolónak tartják e valóban illetlen és méltán kárhoztatott szokása miatt. Leonardo Sziklás Madonnáját megpróbálták Cotorjanc gyermeteg rajzocskájától megszabadítani (egy angyalkát festett a kép bal sarkába szárnyakkal és glóriával), de Cotorjanc annyira jó festéket használt, hogy azon a területen ő győzött, és Leonardo sziklái és növényei tűntek el a restaurátorok kétségbeesett próbálkozásai nyomán. Emiatt ezt a képet Lindenben, ahová visszaszállították, egy tárló alatt mutogatják, és hologramos pótlással látták el, a dilettáns angyalkát lefedendő. (Great-Brittland szétesésekor ezt a képet az újonnan alakult schkkotch állam valamiért a magáénak vélte, és a kicsivé vált britt államtól fenyegető jegyzékekben követelte; a Lindeni Nemzeti Képtár előtt pár emberöltővel korábban bevándorolt, britt tudatú színes bőrű önégetők tüntettek halálukkal a kép kiszolgáltatása ellen; ekkor szerezte meg a képet Cotorjanc szinte ingyen, azzal a kötelezettséggel, hogy halála után a kép a maradék britt államra, vagyis Little-Brittlandre száll vissza. Ügyes húzás volt ez a britt vezetők részéről: mire Cotorjanc meghalt, a britt-schkkotch viszony normalizálódott. Azzal nem számolhattak, hogy az a dilettáns őrült belefest a képbe.)

Az iskola pénzbe került, úgyhogy a néni mégiscsak támogatta az ifjú Coelt valamelyest.

Óriási áldozat volt ez mind a néni, mind Coel részéről, mert azt jelentette, hogy fűtésüket nemcsak hogy teljesen lekapcsolták, de a lakásukból három-négy hőfokot át is kellett adniuk a szomszédoknak, az akkori kegyetlen onglomán előírások szerint, és ezért kaptak némi térítést, ebből étkeztek. Erre a „fridzsiderhatást” használták a hatóságok, amelynek lényege, hogy nincs olyan hideg lakás, amelyből további hőt ne lehetne elvonni. Coel végtagjai akkor hűltek ki annyira, hogy húsz ujjából maradt összesen hét: kettő a jobb kezén, egy a bal kezén, kettő-kettő pedig a két lábán. Egy festőnek készülő ember számára ez maga a csapás; Cotorjanc később azt nyilatkozta, nagy szerencséje, hogy nem hegedűsnek vagy zongoristának született. Az ilyen intézkedéseknek köszönhetően, nyolcszázötvenezer halálra fagyott ember árán, Onglia akkor még túlélte az éppen esedékes súlyos gazdasági válságát, amit az Egyesült Európa megalapozatlan álma okozott. Ezért állították később a Stonefridge-emlékművet: jégcsapokra emlékeztető fehér márványkövek állnak ma is a Linden-közeli síkságon körben, rajtuk a hősiesen halálra hűltek apró vésésű, aranyozott neveivel. A legmagasabb kövek fölött a márványfelirat: „For Ever Frozen for Great-Brittland”.

Fél évvel később Coel blatvák identitású apját a blatvák kormánypárt által felbizgatott éhező parasztok a néprajzi múzeumból eltulajdonított kaszákkal annyira apró darabokra nyiszálták, hogy nem is volt mit eltemetni belőle. Coel pénz hiányában nem utazott haza az amúgy is csak eszmei temetésre, amely egyébként is rosszul sikerült: egy rabbi beszélt nagyon hosszan és kántálva, azt hívén, hogy blatzsirnyákot (blatviai zsidót) temet, holott az arasmánoknak semmi közük sem volt a zsidókhoz. Az unalomtól többen elájultak, egy idős hölgy pedig, a blatvák néprajz akadémiai doktora, a sírbeszéd alatt örökre elaludt.

Coel a hideg fejével és a lefagyott ujjaival rosszul rajzolt, brittül nem tudott tisztességesen megtanulni, se füle nem volt hozzá, se memóriája, az iskolából kivágták, és kifutófiú lett a lindeni tőzsdén, ahol akkoriban vezették be ismét a személyes jegyzést és licitálást, a kivédhetetlen számítógépes csalások miatt. Minden korábbi tőzsdeépületnél nagyobb volt ez az épület, legalább tíz baseballpálya belefért volna, az alapjai még ma is megcsodálhatók (a VI. Világháborúban egy habbibi lézernaszád a földszint fölött fél méterrel valamiért leborotválta).

Egyszer a zsebében maradt egy nagyobb összeg, mert akinek a tőzsdeparketten kézbesítenie kellett volna, az a boríték átadása előtt pár másodperccel infarktust kapott és Coel szeme láttára meghalt; a megzavarodott Coel bánatában, ősi arasmán szokás szerint, az égnek emelte mind a két karját; ezt vételi szándéknak vélték, és a nála lévő borítékban található összegre még aznap kétezer-ötszázszoros pénzt kapott. Nevezetes napja volt ez a lindeni tőzsdének: „a rózsaszínű kedd”.

Coel akkor győződött meg róla, hogy isteni gondviselés alatt áll, és hamarosan megfogant benne a gondolat, hogy ő az arasmánokon kívül a globálkeresztények és ózsidók megváltója is egyszerre, s hogy lehetőleg minden szép képet és szobrot neki kell az enyészettől megóvnia.

Dicséretére legyen mondva, pár évtizeddel később önéletrajzában bevallotta, hogy idegen pénzen licitált, sőt azt is, hogy attól kezdve, az isteni intést követvén, mindig idegen pénzen spekulált, a magáét soha nem kockáztatta, azt ingatlanokba fektette. Ezen nem akadt fenn senki, mert akik a Coel Fundra bízták a pénzüket, a vakvéletlen következtében hosszú távon nagyon jól jártak. Coelnak akkora szerencséje volt akkoriban, hogy például egyszer megvett egy darab óceánt (akkoriban „szabadították fel” a Föld vizeit és bocsátották árverésre az összes tengert és óceánt), két héttel később vulkanikus tevékenység következtében egy több ezer hektáros sziget emelkedett ki éppen ott, s mint a lehűlése után kiderült, a talaja tele volt arannyal. A óceánokat és a tengereket azóta Talizmánia gazdasági hatalma és katonai ereje révén visszavette a privát bitorlóktól, s mint kizárólagos Talizmán birtokot, a Föld egész lakosságának rendelkezésére bocsátotta ingyen és bérmentve.

Coel Cotorjanc (arasmánul Koel Kotorjanc, világnyelven Koöl Kotoriönk) a tőzsdézést hamar megunta, és nevezetes művészettörténésszé szeretett volna válni. A Coel Fund ügyeit a megfelelő senkikre bízta, ő maga elvonult alkotni. Goethe dilettáns színelméletét tanulmányozta, újabb és újabb kommentárokkal látta el, s ebben csak négy-öt évente váltakozó feleségei akadályozták valamelyest. Színelméleti könyveit maga adta ki, a kritikusokat maga fizette, a publicitása nagy lett. A színelmélet mellett az volt a fixa ideája, hogy a glóbus szellemi és lelki megújulása nem az elrohadt Nyugatról, hanem Keletről, éppenséggel Blatviából fog kiindulni, de csak akkor, ha Blatvia visszafogadja az elüldözött arasmánjait és arasmán-blatvák képtárat létesít.

Éles ellentétben áll ez a koncepció a CHH ötletét kitaláló író vélekedésével, aki egyszer leírta, sőt egy marginális folyóiratban publikálta is: „Forradalom csak Nyugatról várható; Keleten évezredek óta nem történik soha semmi, Keleten csak majmolnak”.

Coel Cotorjanc maga vezette a repülőgépét és kivételesen hosszú, tizenöt méteres, páncélozott, fekete golyóálló üveggel ellátott luxuslimuzinját egyaránt, hacsak nem sziklamászni támadt kedve, mert olyankor sofőrt bérelt.

A limuzint mindenhová utánaszállították helikopteren, ahová csak utazott. Coel Cotorjanc feltűnően magas limuzinjában a szokásos luxusszolgáltatásokon kívül (tévé, fridzsider, tárgyalóasztal, kemény franciaágy, lágy francia vízágy, kommunikációs portok stb.) volt egy mászófal is, amely a Körömpörke szikláit volt hivatva megjeleníteni kicsiben; sofőrje elmondása szerint (Playboy, 2046/5. szám) a kurvák döbbenten figyelték, amint az alacsony, sovány, vékony bajszú Coel Cotorjanc úszónadrágra vetkőzött útközben, és a három és fél méteres falra puszta kézzel és puszta lábbal ötvenhat éves korában is felmászott úgy, hogy alig krétázott közben, holott a mászófallal együtt még a kocsi is rázkódott, hiába volt a rugózása kivételesen nagyszerű. Nem akármilyen teljesítmény ez, ha meggondoljuk, hogy kéz- és lábujjainak többsége hiányzott.

Szent Zsonna ügyébe való bekapcsolódásáról Csuangthagoun a következőket írja:

 

Coel Cotorjanc a háromvulvájú leányról szóló híradások után két héttel a világ számos országában létesített HOC-társaságokat a Coel Fundok kebelén belül. Különös, hogy Coel Cotorjanc véletlenül épp ekkor figyelt fel a jégmadár színeire, mint maga állította később. Ép elmével nehezen belátható, mitől gondol valaki egy háromvulvájú nőről a jégmadárra. Talán valaki megsúgta neki, hogy ebből a nőből jégmadár lesz, méghozzá az ő pénzügyi segítségével.

Ezeket a már évekkel korábban létesített, gyanús célú Coel Fundokat ő maga felügyelni nem tudta, nem is akarta, mindenütt kuratóriumokat jelölt ki a hozzá törleszkedő, hízelgő és korrupt értelmiségiekből. E kuratóriumok az ügyeket maguk intézték, maguk folytatták le belviszályaikat, maguk marakodtak, maguk korrumpáltak állami hivatalnokokat, művészeket, filozófusokat, politikusokat, hogy a védett műtárgyakat megszerezzék, miközben Coel színesztétizált és tőzsdézett, bár akkoriban már a tőzsdézést is másokra bízta, ő csak végső esetben avatkozott be.

Coel egészen addig nem tudta, mivel is foglalkoznak egészen pontosan a Coel Fundok, amíg fel nem figyelt a three-cunted ugar lányra. Akkor kiadta az utasítást, hogy létesítsenek Harmony of Colours társaságokat. A HOC-ok meg is alakultak. Ekkoriban történhetett tehát, hogy Gyevjanc valamilyen módon megkereste Cotorjancot.

Nincs nyoma annak, hogy Cotorjanc és a rosszlandi maffia között korábban bármiféle kapcsolatfelvételre került volna sor; kivéve a moszkóviai Coel Fundot, amely számos ikont csempészett ki Nyugatra, azt azonban a helyi alapítvány ügyvezetői intézték, Cotorjanc személyes közbenjárása nélkül.

Gyevjanc nyilvánvalóan azelőtt lépett érintkezésbe Cotorjanccal, hogy Shona madárrá átalakítása elkezdődött volna, de feltehetőleg azután, hogy Burzsujovszkijtól az elvi engedélyt a madárrá való átalakításra megkapta. Burzsujovszkij pénzt nem adott a programra, csak az engedélyt. Gyevjancnak tehát a pénzt magának kellett összegyűjtenie.

Úgy látszik, Gyevjancot ez alkalomból kiengedték Rosszlandból, annak ellenére, hogy a rosszlandi állami titkosszolgálat feketelistáján szerepelt.

Nem tudjuk, hol találkozott egymással először Cotorjanc és Gyevjanc. Feltehetőleg valahol Nyugaton, minden bizonnyal Amerikában. A legvalószínűbb színhely természetesen Stony Brooks, ahol Cotorjanc palotája állt.

Gyevjanc valamilyen érvekkel meggyőzte Cotorjancot, hogy Shona madárrá való átalakításához pénzt adjon. Miután a pénz meglett, pillanatok alatt létesített Sztrasnojéban egy génsebészeti intézetet. Shonát madárrá alakították, és Shonát, a madarat Gyevjanc Sztrasnojéban meg is mutatta Cotorjancnak aki a sok madár között nem jött rá, melyikük is készült emberből. Ezt Cotorjanc maga jelentette ki később, és igaznak kell elfogadnunk.

Shonamadár eszerint két ember műve: Gyevjancé és Cotorjancé.

 

Sok minden igaz lehet Csuangthagoun megállapításaiból. Azt azonban nem tudom, honnét vette a jeles szerző, hogy Cotorjanc nyilatkozott volna a madáremberről. Végigbogarásztam minden anyagot, és sehol nem bukkantam ilyenre. Szent Zsonna más életrajzírói sem tudnak ilyen nyilatkozatról. A jégmadár csodás színeiről valóban nyilatkozott, de a madáremberről soha. Csuangthagoun olykor nem történészként, hanem dús fantáziájú regényíróként működött; gondolom, ezúttal is ez történt.

Az sem áll, hogy Gyevjancot ez alkalomból Rosszlandból kiengedték volna.

Lehet, hogy Bazil barát megkérte erre a rosszlandi hatóságokat, de azok biztosan nem járultak hozzá, mert Gyevjanc kartotékján, amely megvan mind Moszkóviában (másolatban), mind a Sziklás-hegységben (az eredeti példány, amit nyilván rosszlandi tisztviselők adtak el jó pénzért), az első kiengedés dátuma sokkal későbbi, és arról az útjáról Gyevjanc nem tért vissza Rosszlandba soha többé.

Ha Gyevjanc nem ment el Cotorjanchoz Nyugatra, Cotorjancnak kellett elmennie Keletre, hogy találkozzanak. Muszáj volt személyesen találkozniuk, túl nagy horderejű és túl sokba kerülő beruházásról volt szó.

Cotorjancot nem volt könnyű megközelíteni, vagy, ahogy a hivatásos pumpolók, elsősorban a régi műtárgyakat hamisító művészek fogalmaztak, „csapdába ejteni”. Rengeteg értelmetlen tennivalót szervezett magának, unta magát egyedül, és sehol sem lehetett utolérni.

Teljesen szükségtelenül be-bekukkantott például New York-i irodaházába a Central Park délnyugati sarkán, hogy lássa, mit csinálnak a kommunikátorokon tőzsdéző hivatalnokok; gyakran be sem lépett az épületbe, csak ott lebegett a felhőkarcoló mellett a legendás, egyszemélyes minihelikopterén, és az ablakokon át bámult merőn befelé a harmincharmadik emeleti szobákba, amitől az alkalmazottai lúdbőröztek, de kénytelenek voltak zokszó nélkül eltűrni a főnök kutakodó pillantását. (Beosztottjai ezért a „Kukkoló” gúnynevet adományozták neki.) Azokra az ablakokra semmiféle függönyt, foncsoros üveget vagy redőnyt nem volt szabad fölszerelni Cotorjanc szigorú utasításának értelmében. Egyszer az egyik női alkalmazott meztelenre vetkőzött, és az alsó és felső ruhadarabjaiból csinos függönyt képezett az ablakon; azonnal kirúgták, pedig aznap Cotorjanc nem is kukkolt.

Különböző művészeti programok finanszírozásával megvette magának az európai, balkáni és rosszlandi humán értelmiség legjobbjait, hogy cseveghessen velük; azok ebbe a társalkodónői szerepbe boldogan belementek, mert jó pénzt kaptak érte. A programok működése, hatékonysága, eredményessége Cotorjancot voltaképpen nem is érdekelte, a Coel Fundok által hozzá ömlesztett műtárgyak nagy részét meg se nézte, unalmát e társalkodófiúkák időlegesen elűzték, erre kellettek neki.

Cotorjanc nagy műtörténésznek vélte magát, főfoglalkozásként hosszú és unalmas képfilozófiai téziseit írta Long Island-i otthonában. Tartósan azonban – retardált, gyermeteg személyisége miatt – nem tudott koncentrálni, a maga vezette minihelikopterén naponta többször is elugrott valahová. Tíz perc alatt átugrott vacsorázni Brooklynba vagy húsz perc alatt Bostonba; megvacsorázott, és repült vissza Stony Brooksba, ahol a négyezer-ötszáz négyzetméteres kastélya állott; annak tíz és fél négyzetméteres manzárdszobájában dolgozott, ott fogadta soros feleségét, és abban volt a kommunikátora is. A kicsi, tetőtéri szoba ablaka az óceánra nyílott, ott mélázott Cotorjanc egykori hazája felé, keletre tekintgetve, a végtelenbe bámulva, bután öregedve.

Bárhová elugorhatott, de Rosszlandba biztosan nem, mert a minihelikopter tankjának űrtartalma csak európai útra volt elég. Már Moszkóviáig sem juthatott el vele leszállás nélkül, hát még Sztrasnojéba; útját Ongliában és Európában többször is meg kellett volna szakítania, és le- és felszállásait rögzítették volna. Nincs az akkori adatok között Cotorjancnak ilyen repülése. Akkor még nem létezett a hidrogént és oxigént a levegőből menet közben szétválasztó keramit, amely a motortérben e két elemet energiafelszabadítás kíséretében egyesíti ismét, ami a mi légi közlekedési eszközeink alapja, és aminek a mellékterméke desztillált tisztaságú víz. Cotorjanc helikoptere nem volt képes a levegőből levegőt képezve leszállás nélkül akár heteken át is haladni vagy lebegni, mint a mi légi járgányaink, amelyek a szivárványhártyánk épségét ellenőrzik éjjel-nappal.

Cotorjancnak semmi oka sem volt elrepülni Sztrasnojéba. (Kiemelés S. G. S.) Fogalma sem lehetett arról, hogy Zsonna ott van. Zsonna nem is nagyon érdekelte, a HOC-ok foglalkoztak vele. Ha valaki a titkos – rendhagyó módon nyolcszázhatvanhét karakterű – kódján be is jutott volna a kommunikátorába, Coel Cotorjanc ősi arasmán szitokszókat szórva azonnal törölte volna. De ez nem fordulhatott elő, annak a kommunikátornak a kódját soha hacker fel nem tudta törni. Maga Cotorjanc hirdetett versenyt e kód feltörésére egyszer, hatalmas jutalmat helyezve kilátásba; le is fagyott egy csomó szerver a világon akkoriban, annyian próbálkoztak vele, hiába. Kódját számtalanszor elvétette ő maga is, néha félórát is eltartott, amíg, két ujjal bepötyögve a rengeteg számot és betűt, végre be tudott lépni az egyébként villámgyors kommunikátorába, emiatt időnként milliókat vesztett, de inkább vállalta a veszteséget, és szándékosan nem ujjlenyomattal, hang- és íriszazonosítóval lépett be, mert azokat is lehetett hamisítani.

Nem jöhetett létre a Gyevjanc-Cotorjanc találkozó másképpen, csak ha Cotorjancot a rosszlandi maffia elrabolta.

Cotorjancot csak úgy rábeszélni semmire sem lehetett: gyanakvó volt, mogorva és korlátolt, mint a milliárdosok többsége.

Cotorjancot könnyebb lehetett elrabolni, mint a kommunikátorának a kódját feltörni. Tudunk róla, hogy számos alkalommal testőrök nélkül bukkant fel mind Amerikában, mind a világban. A testőröket, ezeket az izomagyú véglényeket életrajzírói egybehangzó megállapítása szerint megvetette és meg sem fizette rendesen, úgyhogy állandóan cserélődtek. De azért védték rendesen, az elrablását profi módon kellett megszervezni.

Tudhatott erről valamit Gyevjanc, ha Bazil barátnak azt javasolta – és nagy valószínűséggel ő javasolta –, hogy Cotorjancot rabolják el.

Cotorjanc és Gyevjanc találkozójára feltehetőleg Sztrasnojéban került sor.

Ma már nagy valószínűséggel az is kimondható, hogy Cotorjancot a rosszlandi maffia kérésére az amerikai titkosszolgálat rabolta el.

A rosszlandi maffia nem mehetett el Amerikába, illetve ott voltak ők szórványban, persze, de nem volt az emberrabláshoz megfelelő eszközük. Nem játszhatták ki Coel kastélyának biztonsági rendszerét, amely a titkosszolgálathoz volt bekötve. Bármely behatolási kísérlet után harminc másodperccel a titkosszolgálat a helyszínen termett volna, legalábbis ez volt Cotorjanc és a szolgálat közötti szerződésben rögzítve, amely fennmaradt. Házát gyepnek álcázott csapdák tömege vette körül, amelyekbe maga is többször belelépett, de a jellegzetes káromkodásaira betanított zár azonnal szabadon engedte. (Kivétel nélkül mindig arasmánul káromkodott, bár az anyanyelvén már csak törve beszélt.)

Semmi nyom nem maradt Cotorjanc elrablásáról – de éppen ez a nyom.

Ennek a történetnek az írása közben gyakran a nyomtalanság vezetett nyomra: csak a következményekből tudtam visszakövetkeztetni arra, ami történt. E következmények olyasfélék voltak, mint azon elemi részecskék által hagyott ködfoltok, amelyeket a XX. század elején sem mérni nem tudtak, sem megfigyelni, mégis, valami bozsolygás, valami fodrozódás látszott az ósdi, Wilson-féle ködkamra képein. Nem volt felemelő érzés belátnom, hogy a történetírásban még mindig a rég elavult Wilson-ködkamra technikai szintjén állunk, de bele kellett nyugodnom végtére.

Sehol nem bukkantam a nyomára, hogy Cotorjancot Rosszlandba kényszerítenék volna. De mivel sehol máshol Cotorjanc nem találkozhatott sem Gyevjanccal, akit Rosszlandból nem engedtek ki, sem Zsonnával, akit valamilyen idegenek Sztrasnojéban a kalickájában megbámultak, s mivel továbbá Gyevjanc a pénzt az intézet létesítésére pillanatok alatt összeszedte, mint Zsonna megjegyzéseiből kiviláglik, arra kell gondolnom, hogy Cotorjancot a maffia az amerikai titkosszolgálat segítségével rabolta el. Csak a titkosszolgálat kapcsolhatta ki Cotorjanc védőrendszerét a kastélya körül.

Gyevjanc, a félarasmán tudós számára csakis Cotorjanc, az arasmán milliárdos lehetett az egyetlen szóba jöhető szponzor.

Miután később Cotorjanc rendszeresen visszajárt Sztrasnojéba, és annak egyik sajátos kerületét, a különleges kutatóintézetek és legalább annyira különleges bordélyok által gazdagon behálózott Sztrasztnojét kiváltképp szerette, arra következtethetünk, hogy Sztrasnojéban első alkalommal az illő tisztelettel és szeretettel fogadták, elraboltatásának ijedelmét eredményesen feloldották, és minden igényét messzemenően kielégítették.

Az első találkozás alkalmával Gyevjanc aligha mutatta meg neki Zsonnát. Akkor még Zsonna ember volt, éppen a madárrá alakításához kellett Cotorjancot megpumpolni. Beláthatatlan bonyodalmakhoz vezethetett volna Gyevjanc szempontjából egy személyes találkozó a még ember Zsonna és Cotorjanc között. Cotorjanc netalán megkedveli Zsonnát, ez lehetett a legrosszabb lehetőség, és nem járul hozzá, hogy madárrá tegyék.

Gyevjanc valószínűleg még azt sem árulta el, hogy már ők tartják fogva.

Csak mint éppen megfogant tervet adhatta elő Zsonna kicserélését és Sztrasnojéba való szállítását a Harmony of Colours társaságok kitalálójának, a hírhedett humanistának, az önjelölt művészetfilozófusnak. Tájékozott és ravasz ember lehetett Gyevjanc, akinek az apját kettős ügynökként végezték ki.

Egészen biztos, hogy a maffiózó rosszlandi tudós és az elrabolt amerikai milliárdos ez alkalomból arasmánul beszélt egymással.

Tudunk róla, hogy Cotorjanc gyöngén beszélt arasmánul, mert elfelejtette, és rosszul beszélt világnyelven is, mert sose tanulta meg rendesen. (Könyveit világnyelven fogalmazta, aztán a beszédírói stilizálták tűrhetővé.) Rosszlandiul még rosszabbul tudott. Nem lehetett valami nagy tehetségű ember, mert sok arasmán, aki a világba kivetődött, az anyanyelvét tökéletesen megőrizte és világnyelven is remekül megtanult. Talán Cotorjanc misztikus tőzsdei sikereinek is ez a fogyatkozás volt a kulcsa: félreértette a közleményeket, mindig más tétet tett meg, mint a közleményeket jól értő, számolgató többség, és ez sokáig, a vakszerencse okán, bejött neki. Niomul Nialka pfunn gazdaságtörténésztől vettem az ötletet, aki még arra is vállalkozott, hogy néhány egymásra hangalakilag hasonlító amerikai szó példáján bemutassa: mikor, mit és miért hallott félre Cotorjanc. Az egyik félrehallása annyira alaposan van adatolva, hogy bizonyítottnak mondható: azon a félrehalláson Cotorjanc 150 millió tallárt keresett, szemben az összes többi tőzsdézővel, akik csak veszítettek.

Cotorjanc nyelvtelen ember volt, tehát gondolattalan is; a gyönyörű festményekbe bepacsmagolt alakjai azt mutatják, hogy képszerűen se látott semmit; jellemző arra a világra, hogy egy ilyen idióta óriási vagyonra tehetett szert, és még Zsonna megkínzásához és kivégzéséhez is hozzájárult anélkül, hogy valaha is felmérte volna, mit cselekszik.

Gyevjanc kitűnően beszélte a világnyelvet. Ezt a tudását azonban, okos ember lévén, biztosan nem akarta a világnyelven dadogó, szavakat kereső, zavarában hümmögő Cotorjanc előtt csillogtatni. Nem tudjuk, milyen szinten beszélt arasmánul Gyevjanc. Valamennyire biztosan beszélte. Még az is lehet, hogy túl jól, és Cotorjanc társaságában úgy tett, mintha ő is csak törné. De ha valóban nem beszélte is nagyon jól: „Arasmán az arasmánhoz odamicsodál”, tartja az ősi rosszlandi közmondás.

Nehéz ezt a közmondást világnyelven visszaadni.

Az „odamicsodál” a rosszlandiban rendkívül sokértelmű ige. Például a legújabb keletű rosszlandi Biblia így kezdődik: „Kezdetben vala az Odamicsoda” (világnyelvi átírásban „Chemuzheshtonibud”). Itt főnévként szerepel. Az ugarban ez a főnév történetesen ige, visszaható és semleges hangulatú: „Kezdetben vala az odamicsodálódik”. Az újabb keletű ugar Bibliákban a szót megcsillagozzák és lábjegyzetben közlik: „odakozmál”. A rosszlandi nyelvben aki „odamicsodál”, az egyszerre beszél, fingik, szeretkezik, lerészegül, hány, imádkozik, valamint tiltott módon, uzsorakamatra pénzt kölcsönöz.

(Régebben, amikor az Újszövetség legutóbb előkerült és bizonyítottan legkorábbi írásos változatát még nem találták meg, minden nyelven az Ószövetséget használták: „Kezdetben volt a Szó”, vagy, pl. az ugarban: „Kezdetben vala az Ige”, ami értelmetlen. Újabb ugar elméletek szerint ez az Ige nem a szófajt jelentené, hanem az „igen” – yeah – szó rövid változatát; ennek viszont van értelme, ezt még mi, Talizmánok is így látjuk: a Teremtő pozitív döntése kellett hozzá, hogy a Semmi helyett mégis legyen Valami.)

Az arasmánok bárhol a világon könnyen és gyorsan szót értettek egymással. Ezért is bántak velük úgy, mint a zsidókkal. Talán ezért van, hogy az arasmánok a legnagyobb antiszemiták a mai napig, szerte a világon.

Szinte bizonyos tehát, hogy Gyevjanc és Cotorjanc arasmánul beszélt egymással.

Kérdés, mivel indokolta meg Gyevjanc a milliárdosnak, hogy Zsonnát madárrá kellene alakítani. Erre a kérdésre Csuangthagoun nem tudott válaszolni.

Embernek madárrá való alakításában legalább annyira benne volt a katonai cél, mint a makákó-denevér programban. Ezért is adhatta rá elvi áldását Burzsujovszkij.

Krpatszkij, a zseniális fizikus készített akkoriban egy feljegyzést, amely szerint a madárrá vedlítéshez a fiatalkorúak börtönéből kell embereket beszerezni, azok a legolcsóbbak, a rosszlandi kormányzat ezektől a később bizonyosan rablókká és gyilkosokká váló emberektől örömmel szabadul. A feljegyzést Krpatszkij egyik irigye ásta elő a maffia archívumából, és aznap hozta nyilvánosságra egy orrvégh pletykalapban, amikor Krpatszkij a Nohoobel-díjat az orrvégh fővárosban átvette. Krpatszkij természetesen tagadta, hogy a feljegyzésnek ő lett volna egykor a szerzője, a lapot beperelte, a per sokáig húzódott, közben Krpatszkij meg is halt; a pert törölték. De hát mi már tudjuk, hogy Krpatszkij igenis ott volt, amikor Zsonnával beszélgettek, ezt a feljegyzést rajta kívül csak Gyevjanc készíthette volna még, de valószínű, hogy Gyevjanc akkor már az intézetet szedte össze viharos gyorsasággal.

A fiatalkorú bűnözők madárrá alakítását nem csak olcsóságuk okán vették tervbe.

A maffiának olyan madarakra volt szüksége, amelyekbe mindenre elszánt, kíméletlen, gyilkolni is kész emberek „lelke” kerül. Zsonna, ezt láthatták, nem ilyen ember volt, és előre sejtették, helyesen, hogy a madárember szellemi és lelki beállítottsága a vedlítés után nem változik. Zsonna csak a kísérleti nyúl volt madárként. Gyevjanc nem lett hűtlen a makákó-denevér program eredeti céljához: harcolni képes és harcolni akaró, embert helyettesítő műlényeket akart gyártani. (Más kérdés, hogy később, Nyugatra végre kijutván, ilyesmivel nem foglalkozott többé, csak az „egyetemes túlélési ösztön” elvének megalapozásán dolgozott. Ezzel az elő-Talizmán elmélettel azonban nem tudta addigi bűneit ledolgozni, ezért is tartozik a halálra ítélt halottak közé.)

Nem tudjuk, mivel érvelt Gyevjanc, hogy Cotorjanc pénzét Zsonna átalakításához megszerezze. Az amerikai titkosszolgálat mintha csak pont Cotorjancot nem hallgatta volna le Sztrasnojéban (kiemelés S. G. S.), vagy pedig Cotorjanc rendelkezett valamilyen személyes árnyékolóval, ahogy sok történész vélekedik, noha ilyennek a korabeli technikában nincs nyoma.

Úgy gondolom, Gyevjanc azzal indokolhatta meg Zsonna madárrá vedlítésének célját Cotorjancnak, hogy a veszélyeztetett, gyönyörű színű jégmadarak segítségére legyen egy beleérző, már sok kínos tapasztalaton és kirekesztésen átesett ember, aki maga is jégmadár lévén, jó tanácsokkal láthatja el őket.

A „kirekesztés” az arasmánok körében egyértelmű szó volt, az ő saját kirekesztettségüket jelentette, ami miatt szerteszóródtak a világban, és mindenütt kisebbségben kellett helytállniuk. Zsonnát, akinek két pluszvulvát létesítettek, és ezzel az emberiségből kirekesztették, lehetett tiszteletbeli arasmánként emlegetni. Talán ezért is hozta létre a HOC-okat Cotorjanc. Az emberek által megvetett, sokszor és értelmetlenül pusztított jégmadarak iránt talán nem volt nehéz Cotorjanc szimpátiáját felkelteni – Cotorjanc alighanem füllentett tehát, amikor a jégmadár szép színeiről beszélt, elvégre egyes papagájok még inkább tetszhettek volna neki. A jégmadarak sorait számtalan olajtanker kilyukadása ritkította akkoriban, mert a tápláléklánc tetején élve mérgezett halat ettek. Amikor feltalálták az ujjpuskát, a mutató vagy középső ujjra húzható, miniatűr méretű, de rendkívül pusztító, mert igen gyors sörétet kibocsátó könnyű és nagyon olcsó kézifegyvert, az Atlanti-óceán mindkét partján gyerekek ezrei lődözték le vele a madarakat, amíg a használatát be nem tiltották. Ilyen ujjpuska a mai napig előfordul a Talizmán Fényállamon kívüli világban.

Gyevjanc talán azzal is érvelt, hamisan, hogy Zsonna emberi életét már mindenképpen tönkretették, és akkor sem találhat vissza az emberi társadalomba, ha a két pluszvulváját bevarrják. Madárként legalább repülhet. Talán említette Cotorjancnak, hogy Zsonnának van kedve repülni, mert álmodik róla, bár sokkal valószínűbb, hogy nem: Cotorjanccal azt kellett elhitetnie, hogy Zsonna még Ugarhonban van.

Talán a már madárrá vedlített Zsonnát mint eredeti jégmadarat mutatta meg Cotorjancnak, hogy lásson egy olyat is. (Voltak ott még jégmadarak egyébként, erről Zsonna beszél, később idézem.) Nem volt ez a vállalkozás veszélytelen, ha megtörtént: Zsonna bármelyik pillanatban megszólalhatott volna emberi nyelven. Ha Gyevjanc odavezette a már átvedlített Zsonna kalitkájához Cotorjancot, nagyon jól kellett ismernie Zsonnát és adott lelkiállapotát, vagyis hogy Zsonna dacból ezúttal is hallgatni fog.

Zsonnától tudjuk, hogy kalickája előtt Gyevjanc olykor idegenekkel megállt, őrá mutogatott és magyarázott valamit lelkesen, mosolyogva. „Vigyorgott az a mézesmázos tudós, egy ócska ripacs volt” – mondta róla Zsonna, aki nem értette, mit beszélnek, hallgatott. „Ott senyvedett az a sok madár – mondta a férjének –, és én úgy éreztem, nem lenne rendes dolog a részemről, ha én emberi nyelven megszólalnék, miközben ők nem tudnak emberül.”

Cotorjanc nagy valószínűséggel ott volt Zsonna kalickájánál a látogatók között.

Gondolom, Krpatszkij nem volt ott ezen a Zsonna-Cotorjanc találkozón. Krpatszkij ugartudása növelte volna Zsonna megszólalásának veszélyét.

Gyevjanc talán azt is meglebegtette az öregedő, az életben már csalódott nagy hatalmú milliárdos előtt: ha a műtét sikerül, esetleg őt is átoperálják madárrá, és akkor a minihelikopterére se lesz szüksége többé. Ez alkalomból netalán azt az ígérvényt is tehette, hogy madárként tovább fog élni, mint élhetne emberként. (Azt aligha közölte, hogy a jégmadár átlagosan két évet él.)

Jora Sapper, a neves maffiatörténész erre a hazugságra tippel. Számos esetet hoz fel példának, hogyan hazudott valami nagyon szépet és reményt keltőt a maffia azoknak, akiket éppen be akart szervezni. Az emberek a legképtelenebb ígéreteknek is hittek, ha tovább akartak élni, mint lehet. Gyevjanc hazudhatta azt, hogy az embermadár nagyon soká fog élni; Cotorjanc nem volt biológus, és egyáltalán, még csak közepesen értelmes ember sem igen.

Jora Sapper meggyőzően érvel amellett, hogy az idők során a maffia a durva, primitív rablásból és kényszerítésből – éppen az Endarkenment rémségei miatt – óhatatlanul családibb és szellemibb irányba tolódott el, és a maffia tagjai szinte valamely hitközösséghez tartozónak érezték már magukat. Nem létezett bevett vallás akkoriban sehol a világon, így Rosszlandban sem, amely az emberek transzcendencia iránti igényét ki tudta volna elégíteni.

A vallásellenes Jora Sapper érveit mindamellett óvatosan kell kezelni, mert egész műve rejtetten ellenünk, Talizmánok ellen irányul. Ugyan a „Talizmán” vagy „Talizmánia” szavak sehol nem fordulnak elő a könyvében, de érezhetően feltételezi, hogy e régi típusú, bár már szellemibb irányba tolódó maffiának mi, mai Talizmánok vagyunk az örökösei (mert a család kérdését megoldottuk, mert hatalmas technikai-tudományos fölényre tettünk szert, és – a hamis feltételezések szerint – ezzel vissza is élünk szerte a világban). Ha azonban ettől a nyilvánvalóan alaptalan, korlátolt gyanúsítástól eltekintünk, Jora Sapper érdemeit elismerhetjük.

Talán van valami Csuangthagoun feltételezésében, hogy Cotorjanc az embermadár vedlítésbe azért ment bele, mert ennyire nagy technikai és biológiai tudást követelő műtétet még sehol sem csináltak a világban, sőt az ötlet sem merült fel addig; ez azért még a tudomány akkori állása szerint is elképesztően nagy és merész vállalkozásnak számított, és „a festőnek is, műtörténésznek is, filozófusnak is dilettáns Cotorjanc valami nagyban benne akart lenni végre”, mint Csuangthagoun fogalmaz.

A tény az, hogy Gyevjanc – Cotorjanc segítségével – pillanatok alatt összeszedte a szükséges tallármilliókat és a legjobb szakembereket, és Zsonnát hamarosan átvedlítették.

Könyvszakértők százai dolgoztak már azon, hogy Cotorjanc bonyodalmas pénzügyi akcióit kövessék, ám a Coel Fundokhoz áramló pénzek felhasználását szinte lehetetlen felderíteni. Ez az egyetlen terület, ahol Coel Cotorjanc zsenijének tisztelettel kell adóznunk, legalábbis az ő akkori elveik szerint. Nagyon ügyesen utaltatott át egyik alapítványától a másikhoz pénzeket ilyen-olyan obskúrus célokra úgy, hogy a hangzatos programok aztán alig kapjanak belőle.

Vannak persze olyan feltételezések is, hogy ez nem Cotorjanc szándéka szerint történt, hanem úgyszólván spontán módon: a különböző országokban szinte ellenőrizetlenül ténykedő alapítványok kuratóriumai és tisztviselői lopták el a nemes célra fordítandó összegeket különböző trükkökkel. Állami és államközi hivatalok is így ténykedtek: az Egyesült Európa Elméi (EEE, de nem tévesztendő össze a másik EEE-vel, világnyelven UME, United Minds of Europe), vagyis a közös európai kormányzat vezető tisztviselői például a Közösség beruházási és segélyezési pénzeinek 78 százalékát ellopták, és miután leleplezték és lecserélték őket, a következő garnitúra már 85,4 százalékot lopott. Ebből is látható, mennyire igaza van Talizmániának, hogy a pénz használatát kiküszöbölte: nálunk még a kleptomániások se lophatnak, csak tárgyakat, de azoknak annyira bővében vagyunk, hogy fel sem tűnik.

A bevett eljárás az volt, hogy a helyi Coel Fund kiutalt egy nagyobb összeget mondjuk a macskavédőknek. A Macskavédők Egyesületének elnöke a pénz jó részét készpénzben egy táskában visszavitte, és a Fund egyes vezetőinek zsebébe tömte, a maradékát meg részben maga vágta zsebre, részben macskatelepet létesített belőle; a kiutalt pénznek a tizede sem jutott a macskákra. Az ellenőrzést végzők szintén kaptak pénzt, és jelentették: a macskák remekül érzik magukat. Pénzügyileg és számszakilag mindenki rajtakaphatatlanul járt el, mindenki jól járt, csak a macskák döglöttek éhen, de ezt senki sem észrevételezte, mert újakat fogtak be helyettük. Így működött ez mind az állami, mind a magánalapítványok tekintetében bármilyen ügyben szerte a világon.

Cotorjanc egyetlen fillért sem utalt át a maffiának soha. Ő csak a saját alapítványaihoz és alapítványaitól utalgatott keresztbe-kasul. Annyit azonban megtehetett, hogy magához hívatta az egyes alapítványai vezetőit és megmondta nekik, mikor, hol és kinek a kezébe nyomjanak pár milliót. A vezetőket amúgy is rendszeresen magához szokta hívni, unaloműzésből. Az ilyen kérés garanciát jelentett arra vonatkozólag, hogy a helyi alapítványoknál Cotorjanc nem rendel el szigorú számviteli ellenőrzést, tehát a nagyfőnök kérését teljesítve maguknak is szabadon rabolhatnak.

Abban az évben május 15. helyett – ez volt a szokásos évi elszámoltatás ünnepének kezdete, Sonja napja, Cotorjanc mamáját hívták így, és a Stony Brooks-i házban nyolcszáznál is több vendég szokott ilyenkor időzni néhány napot – már április 24-re összehívta őket.

A three-cunted gal április másodikán tűnt fel az ugar médiában, akkor számolt be róla először Dr. Banda Galkó.

Valamikor március első harmadában altathatták el a még egyvulvájú lányt a Fülleph Nyenő Kórházban. Ez megfelel annak, hogy abban az évben az ugar oktatási kormányzat március elejére hozta előre az iskolai tavaszi szünetet, ami ellen a szülők tiltakoztak, mondván, hogy akkor még havazni is szokott; a szülők természetesen hiába tiltakoztak. Nem tudjuk, miért hozták előre a szünetet. Talán hogy a létüket indokolják meg valamivel a hivatalnokok.

Tudjuk, hogy június elején Zsonna már madár volt; május közepén műthették tehát Sztrasnojéban.

Semmi más okot nem látok, miért április 24-én kezdődött abban az évben a Stony Brooks-i értekezlet, mint hogy addigra Gyevjanc meggyőzte Cotorjancot, finanszírozza Zsonna madárrá vedlítését.

Mind a korábbi, mind a későbbi években következetesen május 15-én kezdődött az ünnepi beszámoltatás; két évvel utóbb kezdődött csak egy nappal később, május 16-án, mert abban az évben – a játékossztrájkok miatt – május 15-én játszották le a Superbowlt, amit ezek szerint Cotorjanc megtekintett. (A Vandal Radicals győzött a Utah Manpower ellen, 27:9-re.) A harmadik évben a Superbowlt május negyedikére esett, de addigra Coel Cotorjanc már nem élt.

A mi számunkra fontos április 24-ről több feljegyzésünk is van.

Sok területi vagy országos Coel Fund-ügyvezető jegyezte föl az emlékeit és őrizte meg a heti programot, amelyet parakusztáni kecskebőrbe kötött, háromdimenziós, zenélő mozgóképekkel gazdagon illusztrált kis könyvecskében kaptak meg, a heti étrend szagmintáival együtt. A könyvecskékből sok amerikai könyvtárban van példány még ma is, és számos helyi vagy országos archívum őrzi a többnyire jótékonykodó, így a könyvtáraknak is pénzt juttatgató területi vagy országos igazgatók hátrahagyott iratait.

Az általában egyhetes esemény ezúttal rendhagyó módon kilenc napig tartott, és becslések szerint emiatt legalább négymillió amerikai talárral volt drágább, mint általában.

Úgy látszik, Cotorjancnak több időre volt szüksége, hogy a pénzügyi transzfereket az illetékesekkel megbeszélje, mint máskor. Mindig a kertje lugasaiban tárgyalt a soros partnerrel, mert a lugasok fotonikus hangelnyelővel voltak felszerelve, és valóban nem lehetett lehallgatni a beszélgetéseket.

A heti étrend ismeretében bizton állíthatjuk, hogy hasonló lakomákat legföljebb az ókori Rómában rendezhettek.

Az étrend ismertetésétől eltekintek, csak néhány érdekességet említek.

Az ebéd délután kettőkor kezdődött, és megszakítás nélkül folyt éjjel kettőig, amikor mezítelen fuvolistalányok hangicsálása jelezte a takarodót. Pucér fiúk kísérték a dülöngélő vendégeket a szobájukba, és ott még megvárták, amíg a búcsúzóul beléjük diktált kaparós vegyespálinka hatására az elfogyasztott ételektől megszabadulnak. Ezt a vegyespálinkát Szlákiából szerezte be Cotorjanc, többek között boróka, szilva, barack, bodza és szeder is volt benne, és a hatása vetekedett az ókori rómaiak által hasonló célra használt libatolléval.

Miután munka csak délelőtt tíz és délután kettő között folyt, a hosszú ebéd alatt a vendégek szórakoztatásáról is gondoskodni kellett.

Abban az évben Cotorjanc, úgy látszik, újdonságként vezette be az élőképeket, mert erre sokan kitértek a feljegyzések készítői közül: a leghíresebb száz festmény alakjait élő emberek imitálták. (E száz világhírű festményből harmincnégy volt akkor Cotorjanc személyes birtokában.)

Nem egészen világos, vajon mozogtak is, vagy csak szoborrá dermedve ültek, álltak vagy hevertek; annyi bizonyos, hogy a Mona Lisát rejtelmesen mosolyogva alakító lény (neméről a feljegyzők fele-fele arányban nyilatkoztak, hárman kétneműnek minősítették, míg egy feljegyző szerint nemtelen volt) aratta a legnagyobb sikert. Nem tudjuk, milyen lista szerinti száz képet használtak, de úgy látszik, tájképeket nem játszottak el. Az élőképekkel szabad volt beszélgetni, és éjjel nemileg érintkezni is. Ez magyarázhatja, hogy Mona Lisa után Toulouse-Lautrec és Degas képei aratták a legnagyobb sikert. A Van Gogh-önarcképet fél füllel játszó személyről utólag kiderült, hogy nő, és a borostái ragasztva vannak. Gaugain festményeit valódi tahiti nők formálták meg korabeli ágyékkötőbe öltözve. A vámos Rousseau erdőképében az állatokat jelmezbe bújt kiskorúak alakították, a pedofilok örömére. Az élőképek mellett zenészek álltak korabeli jelmezben és korabeli hangszerekkel, és a kép keletkezése idején népszerű szerzeményekből adtak hangversenyt. (Jellemző a korra, hogy világhírű koncerthegedűsök is beöltöztek erre az alkalomra.)

Úgy tűnik, az eleven képtárat is, a hangversenyt is, az étkezést is a kertbe helyezték; eső vagy szél ellen az egész kert fölé feszített áttetsző, a befülledés ellen finoman porózus, lélegző fóliával védekeztek. Asztalok vagy székek a kertben nem voltak, a vendégek a melegített (26 Celsius-fokos) műpázsitra heverve étkeztek. A kastély főbejáratánál építették fel erre az alkalomra az Athéni iskola című festmény díszletét habkönnyű műanyagból, amelyben az egyik filozófust, talán Platónt, vagy éppen Szókratészt, ha a műveletlen és egymásnak is ellentmondó feljegyzőknek hinni lehet, maga Coel Cotorjanc alakította.

Túlzásnak kell tartanom, hogy a Judit–Holofernes képen naponta másik, frissen levágott fej szerepelt volna, mint erről négyen is beszámolnak. A színházművészet volt már olyan magas színvonalon, hogy elevennek tűnő, pislogó, aktívan vérző és beszélő, nyakban elvágott fejet tudjanak gyártani. Hologramot furcsa módon nem alkalmaztak: a feljegyzők némelyike bele akart sétálni egy-egy képbe, de mindig valódi testbe ütközött.

Nem lehet csodálni, hogy szerte a világban ténykedő Coel Fund-irodavezetők egész évben erre az alkalomra készültek, ez az egyhetes dáridó éltette őket évről évre, hogy a következő ilyen ünnepig engedelmesen húzzák az igát. „Opera Opima” volt e minden addiginál gesammtabb Kunst (összművészet) neve akkoriban, állítólag régi, XIX. századi európai zenedrámákra utaltak ezzel; ennek nem tudtam utánanézni.

Számunkra az egész lakoma feltűnően másodlagos jellegű: Cotorjanc erre az alkalomra szerződtetett szolgoncművészeinek semmi eredeti nem jutott az eszükbe. Spiridon Gorgos Sophieson barátom hívta fel a figyelmemet arra, hogy az étek-látvány-hangicsálmány-szexus-tervezők az ókori Trimalchio lakomájából indultak ki, s hogy már a Petronius által leírt lakoma is másodlagos, utánzó jelleggel bírt. Kérdésemre, hogy akkor az őseredeti lakomát hová és mely korba lehetne szituálni, mítoszkutató ifjú barátom nem tudott kielégítő választ adni.

Amerikában egy művész csak szolgonc lehetett akkoriban, mert ha nem az volt, tehetségét és alkotásait észre se vették, és a művészeti munkaerőpiacra nem tudott betörni. Cotorjanc kertjében az „Opera Opima” soknapos sorozatán szolgonckurvaként játszó híres hegedűsök között volt abban az évben a korszak talán legnagyobbja is, a „női Paganini”: Vivenna Matti.

Már világhírű művész volt, amikor egyszer Kanada-Szibériában a repülője lezuhant; az utasok közül ő maradt életben egyedül, de a bal kezéről két ujja lefagyott, mire rátaláltak; fantasztikus technikájával azonban észrevehetetlenül pótolni tudta őket. (A szintén csonka végtagú Cotorjanc e hiányzó ujjaiért különösen szerethette.) Lelencként tárgyalja a róla szóló bőséges életrajz-irodalom, és igaz is, hogy tallián apácák nevelték fel, és a szüleiről sokáig ő sem tudott semmit. A kolakmenci archívumok búvárlása közben azonban legnagyobb meglepetésemre kiderült: édesanyja Marcsyh Monáta volt, idősb dr. Marcsyh Zilmán húga, aki hárfaművésznőként híresült el Schmutzerlandban. Ötvenéves korában a burrumai reptér vécéjében megerőszakolták, a nem kívánt gyermeket valamiért mégis megszülte, bár vállalni nem akarta. Vivenna Matti csak élete végén tudta meg az édesanyja nevét, de nyilvánosságra nem hozta, csak ifjabb Marcsyh Zilmán Amerikában élő lányainak írott leveleiben árulta el. (Ezek a levelek valamiért visszakerültek Kolakmencre, és ma Rózen Borgó utódainak családi archívumában találhatók.) Nemzőjéről nem tudni semmit, legföljebb annyi sejthető, hogy – Vivenna szexepiles arcából visszakövetkeztethetőleg – sárga és vágottszemű lehetett.

Rettenetes sorsuk lehetett a művészeknek abban a Reménytelen Sok Ezer Évben, ha még egy Vivenna Mattinak is részt kellett vennie az „Opera Opima” műsorában. Igaz, csak egyetlen napon játszott, a többiekkel ellentétben, akik mind a kilenc napot végigmuzsikálták.

Cotorjanc lakomáján abban az évben A Vulva dicsérete címen előadásokat is tartottak. Három évvel korábban A Phallosz dicsérete volt e lakomán napirenden, akkor annak a dicséretét zengték a messzi földekről összesereglett jelentős filozófusok.

Ebben az évben is volt első, második, harmadik díj, óriási összegekkel. Az első díjas esszé maradt csak fenn; az állítólag olibán papájú, zsermán mamájú, Frankhonban élő filozófus, Krstos Brbaros világnyelvi írását mikrocsipen utólag minden jelenlévő részvevő megkapta az étrenddel és szagmintáival együtt.

A szerző szerint a Teremtés kezdetén eredetileg három emberi nem volt: férfi, nő és androgün. Ez a lény gömb alakú volt és nyolc végtaggal rendelkezett, vagyis négy kézzel és négy lábbal; lábasfejű volt tehát, mint a tintahal, és gerinctelen lévén, lumbágóban nem szenvedhetett. Két nemi szervvel és két arccal rendelkező lény volt az ember eredetileg, vagyis Janus-arcú. A három nem a Napnak, a Földnek és a Holdnak felelt meg. Gömbölyű alakjuk is innen magyarázható. Járni tudtak fölegyenesedve is két-három-négy végtagjukon, de a legszívesebben oldalvást görögtek, mintegy cigánykerekezve. Annyira erősek voltak és beképzeltek, hogy az istenekkel is ujjat húztak: megpróbáltak fölhágni az égre és rájuk támadni. Ezért Zeusz kettévágta őket, hogy gyengébbek legyenek, meg azért is, hogy kétszer annyian legyenek, mint addig.

Zeusz parancsára Apollón az arcot és a fél nyakat a vágás felé fordította, a többi sebet pedig begyógyította, a bőrt a most hasnak nevezett részen összehúzta és összeforrasztotta, mint a pénzes zacskót egykor, egyetlen kis lyukat hagyott csak, a köldököt, amit elkötött.

A szétvágott embereket azonban egymáshoz húzta a vágy, hogy megint összeforrjanak, de mert a nemi szerveik a hátuk közepén foglaltak helyet, nem tudtak egymással mihez kezdeni, a földbe eresztették a férfiak a spermájukat, mint a szöcskék, de a nők ráülve nem tudták felszívni, mert a nemi szervük a tüdejükkel nem volt összekötve, porszívó hatás tehát nem jött létre, és ebbe a nagy vágyakozásba belehaltak.

Zeusz végre megkönyörült rajtuk, előre helyezte a nemi szervüket, hogy használhassák, s mert a hatalmas gömbhasuk miatt erre még mindig nem voltak képesek, a hasukból a zsírt nagy kegyesen leszívta.

Így lett mindegyik embernek másik emberhez illeszthető fele. Azok a férfiak, akik az egykori androgünból lettek, a nőket szeretik, azok meg őket, ezek parázna emberek, és utódot hozhatnak létre. Az egykori nőből elvágott nők a nőkre vágynak, leszbikusak lettek. Az egykori férfiból kivágott férfiak egymásra vágynak, homoszexuálisak, és a politika érdekli őket feltűnően.

A nők ovális vulvájával e tanulmány feltűnő módon nem foglalkozik, holott ez lett volna a kiírás voltaképpeni tárgya. Ha ő nyerte az első díjat, akkor a többiek sem tudtak ezzel a feltűnően üres üreggel mihez kezdeni.

Az első díjas mű szerzője, mint ifjú barátom, Spiridon Gorgos Sophieson megállapította, szinte szó szerint ellopta az Arisztophanésznak tulajdonított szöveget Platón Lakoma című, sok ezer éves szatirikus paródiájából, amit a jelenlévők egyike sem ismert már, persze. Krstos Brbaros mégsem lehetett teljesen érdektelen ember, elvégre ő legalább még olvasott valamit, s mert a sokkarú Sivák génezésére ekkor még nem tett javaslatot Hindiában a szomorú sorsú dr. Hindibindi Handaban, az ötlet bizonyos értelemben Brbarosé, akinek munkásságáról ezen a lopott tanulmányán kívül semmit sem tudunk.

Ami a meghívottakat illeti: Kolakmencből Arszalány Csalavúr volt meghíva, a helyi Coel Fund igazgatója, valamint Bienne Véna, a helyi HOC vezetője.

Arszalány Csalavúr az ugar kormány beépített embere volt a Coel Fundnál, amit Cotorjanc talán tudott is, de nem érdekelte. Ugarhon, ez a jelentéktelen északnyugat-balkáni kis ország, addig semmilyen szempontból nem volt fontos a számára, az ott felhalmozott fontosabb műkincseket már rég kilopták Nyugatra.

Arszalány Csalavúr számos kuratóriumban volt tag egyszerre, és értett hozzá, hogy az újabb és újabb válságokat követő újabb és újabb ugar kormányzatokhoz időben behízelegje magát. Amolyan „kormányzati csendesítő” szakértőnek számított, ahogy akkoriban félhivatalosan nevezték: a médiakuratóriumokban mindig a finom, visszafogott tájékoztatást szorgalmazta, bárhogyan fordult is a helyzet, a többi kurátort a meggyőzésen kívül némi pénzzel is ellátta, nyilvánvalóan nem a saját személyes vagyonából, és azok hajlottak is bölcs érvelésére. Magas, karcsúsító fűzőt viselő, idősebb úr volt, választékosan öltözködött, soha senki nem látta csokornyakkendő és sál nélkül. A kisfiúkat szerette, egész háreme volt belőlük, az árvaházból vette őket, szépen kitaníttatta mindet, mint ezt a volt kisfiúk által később kiadott, szeretetteljes, valóban megható emlékkönyv is bizonyítja. A volt kisfiúk egyöntetűen állították, hogy a pucér Csalavúr bácsi az ágyban is fűzőt, csokornyakkendőt és sálat viselt, „azokban volt az ereje”. Fűzője rengeteg lehetett, mert nyuszikás, kakasos, párducos és pintyőkés fűzőjéről is történt említés. Olyan férfiból kivágott férfi lehetett ő, akinek a gömbhalzsírját Zeusz feledékenységből nem szívta le teljesen, s a Főisten mulasztását maga volt kénytelen helyrehozni valahogy.

Arszalány Csalavúr után nem maradt semmiféle írásos feljegyzés, óvatos férfiú lehetett, és bizonyosan élőszóban számolt be mindarról, amiről jelentenie kellett. Fiatalkorában rablógyilkosságért húsz évre ítélték; csak másfél évet töltött le belőle, mert rendszerváltás következett, és ő valahogy bebizonyította, hogy az új rendszerért harcolt fegyveresen; attól kezdve csak sikkasztgatott csöndesen. Szobra az örökök által a leigázottak holtjai iránti kegyeletből meghagyott ugar temetőben áll Kola egyik hegyén, a „Nagy Ugarok” nevezetű parcellában. A mulatságosan magas és vékony szobor kő csokornyakkendőt és kősálat visel. A mai ugaroknak fogalmuk sincs, ki is lehetett a viselőjük.

Bienne Véna frankos-talliános hangzású neve névugarítás eredménye, eredetileg Dinács Vénának hívták. Apja, Dinács Fergus, az egyik szigorított abortusztörvény idején megesett leányok ezreit szabadította meg magzatától kötőtűvel, amiért lefejezték. Lánya akkor még csak ötéves volt, azontúl az anyja nevelte, aki előkelő szállodákban nyújtott nemi szolgáltatást.

A legtöbbet egy korabeli, névtelen szerző által jegyzett sikeres ugar rémpornó kulcsregény árul el Vénáról: abban, mellékszereplőként, Bőenne Nőne néven szerepel, szájában mindig szopóka lóg, sovány, magas, szemüveges nő, állandóan hisztérikusan vihog, és szelídített sivatagi rókáját mindenhová magával cipeli, az ágyba is, a sivatagi róka be van idomítva, hogy a férfiakat a lompos farkával csiklandozza, amikor kell.

A regény főhőse egy vérmes majom, Mugronnya, amely az emberek közé beszabadulva férfiakat és nőket egyaránt hódít, kiválóan beszél ugarul, öltönyei elsőrendűek, minden egyes hódítással egy millimétert nő a nemi szerve, a regény végén van vagy másfél méteres, Mugronnya kénytelen maga köré tekerni, ha egyáltalán járni akar, ami nehezen megy, mert soha sincs nyugalmi állapotban.

Lehet, hogy a rémpornónak álcázott regény valójában politikai röpirat az akkori hatalom – például Ugronnya Bertyók rendőrminiszter – és az annak szorgosan lefekvő független értelmiség – a „bértelmiség” – ellen. Egyes mai ugar irodalomtörténészek a mi névtelen írónkat vélik e regény szerzőjének, aki a CHH-t feltalálta; én ebben kételkedem, mert a regény nyelvezete primitív. Jó író még a rossz, pénzért írott, megalkuvó művében is óhatatlanul felcsillantja a szellemét, maga sem véve észre. Zsonna szempontjából ez persze mindegy.

Verseket, recepteket és horoszkópokat írt Bienne Véna, mármint a valódi nő fiatalkorában, majd frankból fordított érzelmes emlékiratokat és homoerotikus regényeket. A HOC-ba rossz nyelvek szerint azért került, mert valamilyen kacifántos módon kielégítette Cotorjancot, amikor az egyszer, másfél napra, a számára érdektelen Kolakmencbe látogatott, hogy nyakcsigolya-meszesedését az egyik erre szakosodott híres, felkapott, szépséges szállodával egybeépített kolai fürdőben megszüntessék. Nem sikerült megszüntetni, a víz nem volt gyógyhatású. Az egykori híres kolai fürdő helyén azóta mocsár van, az viszont gyógyít; ma örök főhivatalnokok kedvenc találkozási helye, ott szoktak fontos kérdéseket megbeszélni, eszegetve a piláfot, iszogatva a rövidlépést, miközben tocsognak a zsombékos, elvadult, piócákkal teli pocsolyában; körülöttük a régi Kolakmenc impozáns romjai láthatók, estefelé tömegével rajzanak ki belőlük a denevérek. Nekem egyszer a lumbágómat hozta helyre az a piócákkal beletelepített kis mocsár, mellékesen pedig összeismerkedtem egy ugar származású örök hivatalnokkal, aki aztán bizonyos, számomra fontos iratok megszerzésében segített, és a Hurul-szirt alatti barlangba is ő kísért el később. (Kiemelés S. G. S.)

Bienne Véna minden jelentéktelensége ellenére fontos szereplője történetünknek.

Azon év április 23-án érkezett Amerikába, de már április 26-án távozott, a kíméletlenül pontos akkori bevándorlási nyilvántartás szerint. Ő volt az első, aki az ünnepélyes beszámoltatásról elment, a legközelebbi vendég csak április 31-én távozott, a Sűrű Lanka-i HOC-igazgató, mert váratlanul meghalt a felesége: áramütést kapott egy elektromos füldugótól. Mindenki más végigette és végigitta a teljes kilenc napot. Érthető: annyi földi jóban akkoriban nemigen bővelkedhetett halandó ember, mint Coel Cotorjanc Stony Brooks-i kastélyában, sőt, abban az esztendőben a feljegyzések szerint az „Opera Opima” gyönyörűségein felül még nyolcvan maluuj hárfásleány is gondoskodott a vendégek szórakoztatásáról. A meztelen bőrükön mindössze mázolmányokat viselő maluuj hárfáslányok, a Miluuj szerelemistennek ajánlott tizenéves szlév szűzhetérák híresek voltak arról, hogy férfiakat és nőket egyaránt el tudnak szórakoztatni.

Talán nem véletlen egybeesés csupán, hogy Sztrasnojéban Cotorjanc, Burzsujovszkij jóvoltából, amerikaiul feltűnően jól beszélő maluuj leányokat kapott idegenvezetőnek, mint ezt egy nyilatkozatában Cotorjanc elmondta, s volt köztük három, aki arasmánul is tűrhetően beszélt. A sztrasnojei rettenetes hidegre való tekintettel a maluuj lányok úgynevezett „odvai” (jamy), amelyek valódi állatprémekkel, vízágyakkal és párnákkal voltak kitömve, és a falra voltak erősítve a hárfák, huszonnyolc Celsius-fokra voltak fűtve; azokon kívül közlekedve a lányok áttetsző műmedvebundát viseltek, alsónemű nélkül. Ezt a szokást Cotorjanc érdekesnek nevezte. Nyilatkozatát a Big World Review porladó lapjairól kedves tanítványom, Spiridon Gorgos Sophieson mentette át nekem egykor. Elképzelem azokat a kis maluuj leányokat, akiknek a fejébe napi húsz órában verik az arasmánt, mert Cotorjanc mindjárt odaérkezik Sztrasnojéba. Érdemes volna kideríteni, mi lett velük. Okkal feltételezem, bár erről dokumentum nem szól, hogy testüket Cotorjanc telerajzolta.

Bienne Véna április 30-án feltűnik Moszkóvia repterén, ahol beléptetik Rosszlandba. Későbbi mozgását az elmaradott rosszlandi technika nem tudta rögzíteni. Az amerikai automatikus rendszer biztosan követte, mint nem sokkal később Zsonnamadár mozgását is, de pár év múlva az adatait, mivel nem csinált Amerikának semmi rosszat (hiszen nem is élt már), automatikusan törölték.

Ez a követőrendszer a mi globális csipfegyverünk primitív őse.

Ha akkoriban bárki belépett Amerikába, azonnal ujjlenyomatot vett tőle a Bevándorlási Hivatal. Az illető szinte észre sem vette: csak annyit kért tőle a kedvesen mosolygó bevándorlási ügyintéző, hogy az útlevéllel együtt a jobb kezét tegye a tükrös asztalkára, és a lenyomat egy pillanat alatt elkészült. Az adatot rögtön fellőtték a követő-műholdhálóra. Ugyanilyen tükrös asztalka szolgált az egyedek azonosítására szállodákban, szuper- és hipermarketekben, a földalattin stb. Nem lehetett tömegközlekedési járműre vagy taxiba szállni, kocsit bérelni vagy vendéglőben rendelni akkoriban anélkül, hogy az ember a jobb kezét a tükörre ne tette volna. Annyira megszokta ezt mindenki, hogy ott is asztalokat püföltek a jobbjukkal, ahol nem volt azonosító, például a hagyományos közkönyvtárakban. Az íriszazonosítót azért nem használták, mert az emberek nem szerettek egy személytelen hatalommal farkasszemet nézni. Mennyivel egyszerűbb a mi Talizmán azonosítási rendszerünk, amely a sejtjeink öröklésvonalába van írva, és amelynek révén bárhová vetődünk is a világban, társaink mindig ránk találnak!

Ők csak annyit tudtak, hogy aláírás helyett használatos a rendszer, gyors és kényelmes; azt akkoriban még nem hozták nyilvánosságra, hogy az egész világra kiterjed. Ami a rendkívül szegény Rosszlandot illeti, ők ilyen technikával nem rendelkeztek. A rosszlandi titkosszolgálat olykor hivatalosan kérte az amerikai követőrendszer őreit, hogy adjanak ki adatokat, amit Amerika – vonakodva bár – néha meg is tett. Így fogták el például a nyugat-szibériai (rosszlandi) kéjgyilkost, aki százharmincnégy nőt gyilkolt meg fél év alatt. (Kelet-Szibériában, vagyis kanadai területen is megölt négy nőt, emiatt kezdtek csak végre érdeklődni iránta.)

A rendszer akkor ingott meg, amikor feltalálták az ujjlenyomat-hamisítót. Minthogy azonban Jonathan Chapiro ötödik elve, a „nagy rendszerek megmaradása” a kiterjedt követési rendszerre is érvényes, végül úgy döntöttek: tovább használják. Ujjlenyomatot hamisítani csak nagyon költségesen lehetett; így aztán a nagy bűnösöket – a nagyon gazdagokat – a rendszer attól kezdve nem tudta kiszűrni, csak a kis halakat. Mivel azonban az egész rendszer amúgy is a nagy halak érdekeit szolgálta, őket nem érte kár.

Soha korábban nem járt Bienne Véna Rosszlandban, és nem járt ezután sem, mert öt nappal később, amikor visszaért Kolakmencbe, a repülőtérről a Kolakmencbe vezető gyorsforgalmi úton (két sávja volt mindössze, a halálos balesetek napirenden voltak) a taxijába belerohant egy postagalambokat szállító kamion.

A galambok közül csak öten pusztultak el, valamint a taxisofőr és Bienne Véna. A kamionsofőr kiugrott a lángoló vezetőfülkéből, és sosem akadtak a nyomára. A több száz postagalamb az ugar állam tulajdonába került, mert sem az eredeti tulajdonos, sem a szállítócég nem volt felderíthető; szép összeget nyert ezzel az ugar állam, egy-egy jobb postagalambért akkoriban megadtak akár tízezer amerikai tallárt is, mert a fontosabb vállalatok visszaálltak a postagalambokkal történő levelezésre: azokat nehezebben lehetett lelőni vagy befogni, mint a szupertitkos levelezési csatornák kódját feltörni. (Galambpostán levelezett egymással Cindy Davies és Itakashi Kohlmann is, mint már említettem.)

A számvevőszéki vizsgálat két évvel később azt derítette ki, hogy hatvanmillió tallár érkezett április 25-én a kolakmenci HOC számlájára azzal, hogy a balkáni gerlék megóvására fordíttassék. Még aznap tovább utalták Ben-Jurjonba, a zsigar eredetű Hor ben Rorr által jegyzett „Hor-Rorr” céghez, ahonnét másnap az összeg továbbvándorolt Kujovba, az ottani HOC-hoz azzal, hogy az Urukafferiában található összes galambot, gyűrűzés céljából, fogják össze. Nevetséges utasítás: az ottani galambok egy hatalmas ciánmetilid-mérgezés következtében mind egy szálig kipusztultak öt évvel korábban, és a szegény Urukafferiában senkinek sem jutott eszébe, hogy méregdrágán újakat telepítsen a helyükbe.

A kujovi HOC az összeget április 27-én Moszkóviába utalta az ottani Coel Fundnak azzal, hogy a pénz őket nem illeti meg. A moszkóviai Coel Fund számlájáról ez az összeg április 30-án nyomtalanul eltűnt. Soha senki nem nyomozott utána, egészen az amerikai számvevőszéki vizsgálatig. Coel Cotorjanc lett volna az illetékes, hogy a hiányt számon kérje a moszkóviai Coel Fundon, de nem tette. Soha nem indult bűnvádi eljárás ebben az ügyben. A Cotorjanc-hagyatékban kutakodó számvevők leírták, mint behajthatatlan veszteséget.

A kolakmenci irodához hasonló módon járt el a Stony Brooksba meghívott vezetők irodái közül még nyolc. Összesen kb. kétszázkilencven millió tallár tűnt el a Coel Fundokból egy-két héten belül, és mind valahol Rosszlandban vagy azzal közvetlenül határos kis országban volt követhető utoljára. Valami kis botrány ugyan lett ebből egyes kisbefektetők sivalkodása miatt, akik az egész Coel Foundationben a részvények hatvanöt százalékát birtokolták, de a számvevők, mint mindig, vállukat megvonták, karjukat széttárták, és a dolog ennyiben maradt.

Vannak persze az ügyben homályos pontok, például a számvevők nem tudták tisztázni, honnét került a New York-i Coel Fundhoz április 21-én 400 millió – (négyszázmillió!) – tallár és miért, de ez már a mi történetünket nem érinti. (Kiemelés S. G. S.)

Tudjuk, hogy Bienne Véna még Stony Brooksból perszonálkommunikátoron április 24-én délben beszélt a kolakmenci HOC-ban valakivel. Felszállás után, este a repülőről ismét felhívta a kolakmenci HOC-ot április 26-án (Kolakmencben hajnal volt, valakinek csak ezért külön be kellett mennie a hivatalba, nyilván annak a munkatársnak, akivel 24-én beszélt). Április 28-án Bienne Véna Kolakmencről beszélt valakivel a kujovi HOC-ban. Soha korábban a kolakmenci HOC-nak semmi kapcsolata sem volt a kujovi HOC-kal.

Azért kell azt mondanom állandóan, hogy „valakivel”, mert ezeket a beszélgetéseket, mint érdekteleneket, az amerikai lehallgatók hamarosan törölték, és csak a hívott szám és a hívó szám maradt meg az archívumokban.

Bienne Véna, ez a jelentéktelen személy, szintén belehalt ebbe a történetbe, mint mások is annyian, akik Szent Zsonna sorsával kapcsolatba kerültek.

Kézenfekvő a következtetés, hogy Bienne Véna révén jutott el a génbiológiai intézet létesítéséhez szükséges összeg egy része Cotorjanctól Gyevjanchoz, és ezért tüntették el őt a föld színéről. Zsonna egyik gyilkosa az áldozat Bienne Véna is, noha fogalma sem lehetett róla, hogy az.

A másik nyolc irodavezető sem élte túl, csak a helyetteseik és a beosztottjaik, akik az „Opera Opima” áldásaiból szintén részesültek. Változatos módon távoztak az élők sorából, ki nyugvó teher alá állt óvatlanul, és a teher valahogy meglendült, kit szemetesautó gázolt el, ki mérgesgombát vacsorázott (mint romlott rákot a szegény néhai Osztyip Cikolajevics), ki a lábvizébe fulladt józanul (!) stb.

Velük azért nem foglalkozom, mert sikeres regény szól róluk, noha a szerzőnek halvány fogalma sem lehetett, hogy a Coel Foundationből kisíbolt csaknem háromszázmillió tallár mire is kellett a rosszlandi maffiának.

Chuk Talmi (ejtsd „Csak Telmáj”) ufugán szerző Szent György és a Tallár című regényéről van szó. Ebben Bienne Véna is szerepel, mint egyik áldozat, bár eléggé elnagyoltan írt róla a szerző, aki nem tudott ugarul. A regény címében Szent György azért szerepel, mert György napján, április 24-én, az ünnepi beszámoltatás első napján kezdtek pénzeket utalgatni a Coel Fundoktól és a többi Coel-érdekeltségtől.

Chuk Talmi a később meggyilkoltakat összehozza a regényében egy moszkóviai szálloda halljában; ez egészen biztosan fikció. Bienne Vénát például egy Kurrungból való fiatal, gyapjas hajú, nagy potenciájú férfival, Bongy Drawbyval, az ottani HOC vezetőjével hozza össze egy szenvedélyes éjszakára, ami nem stimmelhet, mert a regény szerint ez május 6-án történik, és Bienne Véna akkor már halott. Bongy Drawby is valóságos figura volt, maradt utána tizenhét árva.

Pontatlanságai ellenére a regény nem rossz, még csak nem is feltűnően ízléstelen, és Talizmániában sincs betiltva, bár felmerült, hogy alapötletét Chuk Talmi a Szent Lajos király hídja című, XX. században írt regényből lopta. Abból nem találtam példányt, és nem tudom, ki lehetett a szerzője.

Coel Cotorjancot Zsonnamadár végleges eltűnése után két évvel egy urukaffer-csikmakk keverék kamasz ölte meg légpuskával Sztrasnoje külkerületében, Sztrasztnojéban: a szemét találta el, és olyan szerencsétlenül, hogy a golyó létfontosságú agyterületeken hatolt át. Coel épp belesétált a lövésbe. Levegőzött éppen arrafelé a rosszlandi maffiával folytatott soros tanácskozása után; egy ritka és nagyon drága, rózsaszínű szőrű vándorvakondot vezetett kötőféken, az a vakond már látott, a génezésnek hála.

A fiú nem tudta, kivel áll szemben; nem tudta, hogy Coel kicsoda, hogy éppen a maffiával tárgyal, nem tudott semmit. Apjától, a rosszlandi rendőrség alulfizetett hadnagyától lopta el a légpuskát, és csak ki akarta próbálni. A levegőbe lődösött éppen, hátha leesik egy madár. (Elég hülye gyerek lehetett, mert abban a hidegben alig-alig észleltek madarat Sztrasnoje környékén.) Dühös lett, hogy csak egy rózsaszínű vakond lett a zsákmánya az elterült úr mellett, és agyontaposta. Másfél millió tallárt érő, egyedi, génezett élőlényt taposott agyon.

Sztrasnoje szóban forgó külkerületét Sztrasztnojénak hívták, vagyis „szenvedélyesnek”, az ott található rengeteg bordélyház miatt. Coel Cotorjanc megváltóhoz méltón akart talán viselkedni, ezért ment a kéjnők közé, mint egykor Jézus. Vagy a testükre akart rajzolni. Az is lehet, más célja volt. (Kiemelés S. G. S.) De egy véletlen puskagolyó megölte. Mégsem volt megváltó eszerint.

A Teremtő szokott gondoskodni arról, hogy az Ő mindenható gondviselésében hívők előbb-utóbb észhez térjenek. Coel Cotorjanc multimilliárdos, akit egész életében kedvelt a vakszerencse, úgy tért észhez, hogy azonnal belehalt.

A Talizmán vallás egyik alaptétele: „A Teremtőtől nem követelhetünk lehetetlent.”

Ne kívánjunk a Teremtőtől olyasmit, amire – évezredes tapasztalatok szerint – nem képes vagy nem hajlandó. Ne is áltassuk magunkat Vele kapcsolatban, Ő nem a vágyaink szerint működik, de vágyainkat ismeri, hiszen Ő teremtette azokat is valamiért. Inkább a tulajdon vágyainkat kell megértenünk, akkor közelebb kerülünk annak a megértéséhez, miért is épp ilyennek teremtett meg bennünket Ő.

A Teremtő nem a Véletlen, nem a Sors, hanem az Igen. És persze Ő a Nem is, hiába tiltakozunk ellene.

A Teremtő: az a Teremtő. S mert Teremtő, rombolni is kénytelen.

A nagy Talizmán csillagász, Anos Lukee Ilseson nevezetes tétele szerint: „A világegyetem véges és lapos, továbbá feltűnő, hogy pont az ember számára nincs benne elég hely.” Ha nem így lenne, nem tudnánk megmagyarázni, mi ez a végeláthatatlan tolakodás és nyüzsgés, amiben mi is benne vagyunk mindmáig nyakig.

Meddő vita folyik a Zsonna-irodalomban, vajon Zsonna saját ötlete volt-e, hogy szorult helyzetéből, a háromvulvájú szörnyeteg bőréből úgy menekülhet csak, ha kéri: alakítsák madárrá, vagy pedig Gyevjanc fejéből pattant ki az ötlet, és Zsonna fásultan belement.

Vonna Bollog könyvében Zsonnamadár egyszer azt mondja: „Mégis jobb talán madárnak lenni, mint embernek.” Máshol azt mondja: „Repülni jó.”

Egy megjegyzése szerint a madarak – és általában az állatok – erkölcsileg magasan az ember fölött állnak: „Nincs olyan az állatok között, hogy valakit csak úgy tönkre akarjanak tenni; tőlem a madarak féltek, azért üldöztek el – de ki félt tőlem az emberek között?! Kit fenyegettem én!? Soha nem ártottam senkinek – és mégis tönkretettek! Nincs olyan állat, amelyik ezt fel tudná fogni, amelyik ezt az ember után képes lenne megcsinálni.”

Idézni fogom majd persze azt a híres felismerését is, hogy „állatnak lenni rabság”.

A Zsonna-kutatók többsége, köztük Talizmán kutatók is, azt a nézetet képviselik, hogy Gyevjanc a makákó-denevér elegyítés ötletét továbbfejlesztve jött rá: embert és madarat is lehetne elegyíteni, sőt talán nagyobb sikerrel, katonai szempontból pedig eredményesebben. Ehhez Gyevjanc részéről, elvontan tekintve, nagy tudományos bátorságra volt szükség. A makákó is, a denevér is emlős, génállományuk közelebb áll egymáshoz, mint a madáré és az emberé. De hát maga Gyevjanc mesélte el később, hogy nagy tudományos felismerésének ötletét a gombák és a patkányok spontán géncseréjéből nyerte még szibériai tanár korában, és azok génállománya igen messze áll egymástól. Zsonnának a döntésben szerepe nem volt, mondják ezek a kutatók, ő csak elszenvedte.

Zsonna azonban, bármennyire fásult volt is Sztrasnojéban, bármenynyire sejtette is már, hogy börtönéből csak másik börtönbe fogják szállítani, aligha adta még föl. Ahhoz még nem szenvedett eleget. Vonna Bollognak erről a következőt mondta: „Nagy szerencse, hogy soha nem látjuk előre, miféle szörnyűségek várnak ránk. Ha tavaly ilyenkor, még odahaza az iskolában valaki meggyőzően azt mondja nekem, hogy egy év múlva madár leszek, egészen biztos, hogy beleugrom a Punába.”

Csuangthagoun meglepően érzékenyen viszonyult e döntés hátteréhez, könyvének ez a legjobb része. Ebben talán szerepet játszhatott, hogy szanoszakurritt anyanyelvén a „csuang” legyet, a „goun” madárfejet jelent; ellene mond viszont, hogy a „tha” a légyölő galóca megfelelője.

Véleménye szerint a döntést Zsonna maga hozta meg, különben nem szenvedte volna el azt a rengeteg fájdalmat, amivel a madárrá való alakulás járt, sőt menet közben is kiugorhatott volna belőle, az öngyilkosság nyitva állt előtte. Lett volna rá lehetősége a hosszú supinatio alatt: egyszerűen még jobban megfeszíti magát, és a légzése automatikusan leáll. Ugyanakkor, mondja Csuangthagoun, Zsonna csak hitte, hogy ő dönt, valójában Gyevjanc ördögi módon Zsonna vágyát és egyetlen reményét módszeresen és eredményesen sugallta neki vissza. Zsonna reménykedve tartotta magát ahhoz, amiről úgy gondolta: a szabadulása érdekében neki jutott eszébe, holott Gyevjanc bábjaként működött. Ugyanakkor mégis Zsonna győzött: madárként meg tudott szökni előlük, amire emberként nem lett volna esélye.

Csuangthagoun felveti: nincs kizárva, hogy Zsonna már akkor azt tervezte, hogy a kalickájából valamiképpen kiszabadul és elrepül, mielőtt szárnyas lénnyé változtatták volna.

Vonna Bollog könyvében van is erre utalás.

Zsonna azt mondja: „Még ember voltam, amikor ott a faházban (Zsonna soha nem tudta meg, hogy hívják azt a várost, ahol madárrá operálták) eszembe jutott a Lunyacska papagája, a Csirrcsurr.”

Lunyacskának a „Sut” barakkjának szomszéd szobájában lakó kislányt becézték, Korug Lunna volt a neve, Zsonnánál fiatalabb volt két évvel, Zsonna nagyon szerette és sokat játszott vele, mint Vonnának egy helyütt említi; tizennégy éves korában, egy hónappal azután, hogy Zsonnát háromvulvájúvá vedlítették, a járdán átment rajta egy nem tudni, ki által vezetett kamion. Nem sokkal azt követően gázolták el, hogy Pallos G. Gábris beszélt vele és a mamájával, azzal a bizonyos Mézi nénivel. (Kiemelés S. G. S.) Lunna haláláról sem Zsonna, sem Vonna Bollog nem tudott.

Idézem Zsonnát:

 

Lunyacska azt mondta, biztos, hogy rázárta a pöcköt a kalicka ajtajára, amikor elment hazulról, ezért is hagyta nyugodtan nyitva az ablakot. És amikor hazaért, a kalicka ajtaja tárva volt, és a papagáj sehol. Közben a szobájukban biztosan nem járt senki, mert a mamája nálunk volt. Szóval a Csirrcsurr megfigyelte, hogyan kell a pöcköt feltolni, és amikor magára maradt, a csőrével kinyúlt és feltolta.

Én csak azért fohászkodtam, hogy legyen olyan hosszú és ügyes csőröm, hogy a zárat ki tudjam majd nyitni. Ezért is kértem azoktól a tudósoktól képeket a jégmadárról, hogy lássam, elég hosszú-e a csőre. Nem volt nekik éppen képük róla, de másnapra hoztak egy csomót, azok ott nagyon melóztak, pillanatok alatt megvolt minden, bár többnyire vacakul… de ezek szép képek voltak.

Na én akkor úgy láttam, szép hosszú csőre van a jégmadárnak. Meg helyes frizurája is van neki, borzas, mint amilyen nekem emberként, és jó hosszú csőre. Olyan képeket mutattak, amelyeken gallyakon ült nyugodtan, ez tetszett nekem, hogy nyugodtan ücsörög, mit tudtam én, mi lehet a fejében… És rozsdabarna vagy vörös volt a begye, és kékeszöld a feje meg a szárnya… Baromira helyes kis madár. Olyan képeket nem mutattak, amelyeken halászik a víz alatt, pedig biztos volt nekik, de féltek, hogy megijedek, mit kell majd csinálnom a víz alatt, mikor nem is tudok úszni, mármint emberként… És nem mondták meg, mekkora. Én azt hittem, jó nagy. Meg se kérdeztem, mekkora, a képeken ült egy ágon, hát az olyan madár lehet nagy. Ezt gondoltam, azt hiszem. Akkora, mint egy sas, mondjuk. Vagy egy hurul. Baromi nagy hurul szobrok voltak, amiket mutogattak nekünk, emlékszel, meg kellett őket koszorúznunk és énekelnünk róla. Nagyobbak voltak azok a szobrok, mint egy ember… Mit tudtam én, mekkora egy hurul vagy egy sas? Azt hittem, nagy. Abba sok emberi ész férhet, gondoltam. Hogy én talán beleférek egészen… Nem tudtam, hogy a jégmadár akkora, mint egy törpepapagáj vagy egy veréb… Ha ezt előre tudom, talán tiltakozom… Azt viszont mondták, hogy járni is, repülni is, úszni is tudok majd, meg beszélni… És hogy az agyam emberi marad. Ebben nem hazudtak teljesen.

 

Bizonyosnak látszik tehát, hogy Zsonna, ha madár akart is lenni, eredetileg nem a jégmadárra gondolt: az ő hazájában a jégmadár már nem volt honos, és amíg ott is élt, őshonos sem lehetett, mert még a nevét is zsermánból tükörfordították (das Eisvogel). Zsonna tehát először sas szeretett volna lenni. Ezt mondta Gyevjancnak, Vonna Bollog könyve szerint: „A sas legalább magasra száll és szép és akkor is repül, ha nem verdes a szárnyával.” (Ugarhonból már száz évvel korábban kihaltak a sasok, sasröptét Zsonna csak filmen láthatott.)

Gyevjanc, Zsonna szerint, feltűnően megörült az ötletnek. Zsonna nem tudta, miért. Vonna Bollog sem tudta. Mi tudjuk: mert Burzsujovszkijt gyöngéd szálak fűzték a sasokhoz, amelyek a jobb lábát a Körömpörkén a térde alatt teljesen megették, eszegetés közben az áldozatuk magányát oldva, és Gyevjanc úgy gondolta akkor, hogy Zsonna madárrá alakításához a maffiafőnök beleegyezését és pénzét könnyebben nyerheti el.

A Burzsujovszkij-monográfiában van egy erre vonatkozó részlet:

 

 

Gyevjancnak ismernie kellett Burzsujovszkij elfogultságát a madarak iránt.

Spiridon Gorgos Sophieson mítoszkutató, az én kedvenc ifjú tanítványom hívta fel a figyelmemet a Vonna Bollog-féle könyvben Zsonna egyik talányos utalására: „Az a meseszakértő is ott volt párszor…” Mármint amikor Krpatszkij és Gyevjanc beszélgettek vele.

Nem tudjuk, ki lehetett ez a minden bizonnyal mítoszkutató szakértő, aki Bazil barát belső köréhez tartozhatott, ha Zsonnához küldték néha őt is. Talán imázsépítészként működött Burzsujovszkij mellett. Különös, hogy Ummba nem említi. Talán más alkalmakkor is győzködték Zsonnát, amikor nem Ummba volt az őr. Nem tudom elfogadni Csuangthagoun feltételezését, miszerint vagy Krpatszkij, vagy Gyevjanc egyúttal meseszakértő is lett volna. (Cotorjanc aligha tettette magát meseszakértőnek, róla Zsonna nem is tesz említést soha.) Nem mintha természettudósok nem válhattak volna egyúttal humán tudorokká is abban a Reménytelen Négyezer Évben. De akkor ennek valamilyen nyoma a maffiapapírokban vagy a lehallgatott anyagokban lenne; mindent áttanulmányoztam, és nincs nyoma.

Spiridon Gorgos barátom, aki a nagymamájával höröhül beszélt, és aztán a görögöt is megtanulta, és aki azóta sajnos a Zsonnával való foglalkozással, látva az én súlyos nehézségeimet, felhagyott, úgy vélte: egy ókori görög mítosz hathatott erre a meseszakértőre, nevezetesen azok a mesék, amelyek lányok és asszonyok jégmadárrá való átváltozásáról szólnak.

Elsőrendű görög szakértőként Spiridon Gorgos Sophieson barátom felvetette: ha a Hárpiákat, ezeket a borzalmas, nőkből félmadárrá alakult ártó és rontó szellemeket a görögök kitalálták, és vezérükké Hekatét tették meg, ezt a szintén félig madár, félig embernő rémet, az egyensúly érdekében muszáj lett volna ellen-Hárpiákat, vagyis nőkből átalakult szelíd és segítő szellemeket is kitalálniuk; ezt a „görög semlegesítési igény”, az antropológiai emberi gyávaság: a társadalmi kompromisszumokra kényszerülő ember korai tudatos megnyilvánulása egyenesen megkövetelte volna.

Ennek a forrásokban explicite sehol sem fellelhető ellen-Hárpiaságnak a kutatása vezette hozzám, a Zsonna-kutatóhoz. Úgy vélte, hogy az általa fellelt görög jégmadármítosz valójában az ellen-Hárpia alakok megteremtését szolgálta volna, csak valamitől nem égett bele a meséket hallgató, inkább borzadni, mintsem könnyeden kacarászni vágyó emberek lelkébe. Sajnálatos, hogy erre vonatkozó nézeteit nem foglalta rendszerbe, pedig én biztattam. Valami ilyesmit mondott erről: „Nem szeretném, ha kiderülne, hogy az ember antropológiailag igazából csak a szörnyűségre fogékony.” A sorsolás folytán mostanában tizenhat éven át vályogfilmjavítóként kell dolgoznia, és a mitológiáról hallani sem akar.

Ő adta a kezembe Lukianoszt, akitől korábban már idéztem.

Lukianosznál olvashatók a következők is A jégmadár avagy az átváltozásról című dialógusában:

 

 

Bizonyosnak látom, hogy nem Gyevjanc, hanem más maffiaszakértő ötlete lehetett, hogy Zsonnát jégmadárrá vedlítsék, akár létezett a belső tanácsadói körben mítoszkutató, akár nem. Talán meghívtak egyet erre az alkalomra. A maffia mindenkit le tudott fizetni, akit akart.

Nem közönséges mítoszkutató lehetett az illető: kifejezetten katonai meseszakértőnek kellett lennie. (Kiemelés S. G. S.)

Ez a szakma akkoriban világszerte felvirágzott; a minél primitívebb közkatonák tudatának harcászati fontosságára akkoriban ébredtek rá ismét. A valláshiányos korszakokban észbontó mesékkel etették a technikailag nagyjából egyformán felszerelt hadseregek katonáit, hogy hajlandók legyenek idegen, értelmetlen célokért szenvedni és az életüket áldozni. E katonák tudatát a végsőkig be kellett szűkíteni, és ehhez a legócskább gyermekmesék struktúráit használták fel tudományos alapossággal. Ennek a szégyenletes indoktrinációnak jelentős irodalma van, de Zsonna történetéhez nem tartozik szorosan hozzá. Az talán inkább, hogy nekik még nem jutott az eszükbe, illetve technikailag még nem próbálták ki, hogy tudatfosztott közkatonatestekbe gyorsított eljárással kívülről ültessenek be tudatot. (Kiemelés S. G. S.)

Nem ismerjük Burzsujovszkij előéletét kellőképpen, talán a kiképzőtáborban jött össze azzal a meseszakértővel, és sok évtizeddel később is emlékezett rá. Azért valószínű, hogy hadi meseszakértő volt az illető, mert a jégmadár mellett őneki kellett érvelnie, ráadásul Burzsujovszkij maffiacár közvetlen környezetének sasirányú madármániájával szemben, amiben eleinte talán még Gyevjanc is osztozott. Ők tudták, hol van a főnökük gyenge pontja: Burzsujovszkij a sasokra volt kiváltképpen érzékeny.

Sas akkor már világszerte kevés volt, jégmadár viszont még rengeteg.

Az európai jégmadarak kipusztulását a zsermán természetvédelmi egyetemeken létrehozott fanatikus csoportok akadályozták meg a XXI. század elején. Valamiért épp a jégmadár megmentésén fáradoztak a legtöbben, talán mert olyan csinos, zöld és kék, a mellénye meg piros. Sikerült a tömegmozgalmak iránt hagyományosan vonzódó, halálosan unatkozó zsermán kispolgárokat jégmadárfészkek mesterséges telepítésére rábeszélniük a folyók, a tavak és a zsermán tenger partján. E mozgalomnak semmi köze sem volt a Cotorjanc-féle Színharmónia Társaságokhoz, amelyek Zsonna átvedlítése után meg is szűntek.

Ingyensörrel, ingyenvirslivel, központilag kiosztott óvszerekkel, központilag kiosztott egyforma ásókkal és szabványos mérőszalaggal járkáltak a térdnadrágba, madártollas zöld vadászkalapba, sárga alapon fekete keresztes karszalagba és barna bőrmellénybe öltözött szombati-vasárnapi jégmadárfészek-építők között a természetvédelmi egyetemi hallgatók a sárga-vörös-fekete csíkos fényvisszaverő mellényükben, és szigorúan megkövetelték, hogy a kiásott, majdan fészekrakásra alkalmas parti mélyedés legalább 120 cm és legföljebb 180 cm magas legyen, hogy a magukat a fészekbe befúró ragadozók elől a jégmadárivadékok védve legyenek, vagyis eléggé magasan és eléggé mélyen keljenek ki.

Azt is kikötötték az értelmetlen kikötéseket szenvedélyesen kedvelő zsermán kispolgárok számára, hogy a mesterséges fészekrakó hely nem lehet a víztől nyolcvan méternél távolabb. Ügyeltek arra, hogy homokon ne építsenek fészket, mert azt a jégmadár nem szereti. Agyag-mész keveréket vittek a fészeképítők magukkal nagy mennyiségben a benzinbűzös utánfutóikon, hogy a természetet megsegítsék. Nyolc százaléknál több mész a keverékben nem lehetett. Száraz talaj esetén vízzel kellett locsolni a művet, és négy órán át nyomás alatt tartani, amíg megszilárdult. Eleinte ugyan betonfészkekkel is kísérleteztek, de a jégmadarak fütyültek rá. Gondoltak arra is, mi van, ha a vízpart nem megfelelő: ilyenkor mesterséges ágakra építettek fészket, figyelmeztetve azonban a kispolgárokat arra, hogy az ilyen fészek túl jól látható és védtelen. Zsermán folyók és tavak partján, a korabeli fényképek tanúsága szerint, sok ilyen furcsa, rövidke alagúttal ellátott, karóra telepített doboz volt látható, ezek mind a jégmadarak számára épültek.

A jégmadárvédők madártollas vadászkalapját más környezetvédők a természetvédelem megcsúfolásaként értékelték, és tudunk esetekről, amikor e tollas vadászkalapot a fejjel együtt vágták vagy lőtték le lesből. A zöld-mélyzöld-halványzöld politikai ellentéteknek és háborúskodásoknak túlságosan terjedelmes az irodalma, hogy itt kitérhetnék rá, és ezek a tébolyok Zsonna sorsát nem befolyásolták.

A jégmadárvédők erőfeszítéseinek jelentőségét talán nem becsülöm alá, ha azt vélelmezem: az adaptívabb jégmadarak e nélkül a segítség nélkül is túl tudták élni a veszedelmet. A korabeli tankönyvekben az állt, hogy a jégmadár rovart, kagylót, csigát, gilisztát nem fogyaszt, csak halat. Nos, a csak halat fogyasztó jégmadarak az akkori Európában garantáltan kipusztultak, a vizek általános elszennyeződése miatt. A rovarokra ráfanyalodók azonban kedvező esetben életben maradhattak. Később, amikor a vizek egy részét megtisztították, illetve a környezetszennyező üzemek gazdaságilag tönkrementek vagy a hozzá nem értés miatt áldásosan felrobbantak, a rovarokra fanyalodó jégmadarak óvatosan visszatelepültek, és fokozatosan visszatértek a hallal való táplálkozásra.

Zsonna idején a jégmadarak még százezerszám tenyésztek Európában és Ázsiában. Ma már csak mutatóban akad belőlük a Földközi-tengeren és a rosszlandi Szibériában, ahol a folyók szennyezése az emberek kihalása folytán megszűnt. Ez Kanada-Szibériára nem vonatkozik: ott ma irdatlan ipari termelés folyik, és jégmadár nem lehet honos.

Burzsujovszkij, Gyevjanc rábeszélésére, a madáremberrel meg akarta előzni az egész emberi tudományt. Az az emberi ösztön működhetett benne is, mint Dammyben és Pisnekyban is: elsőnek lenni.

Gyevjancnak mindegy volt, sas- vagy jégmadárgéneket elegyít-e Zsonna génjeivel. Gomba, patkány, madár, mindegy, csak vedlíthessen, a makákó-denevér vedlítés kudarca után, hogy mentse a bőrét.

Nincs adatunk arról, rögzítették-e valahol Zsonna jégmadárrá vedlítésének egzakt céljait, vagy jóváhagyás céljából csak szóban egyeztették Burzsujovszkijjal. Mai Talizmán katonai szakértők, a mi kivételes véderőnk tagjai, erről a következőt mondták nekem (névtelenséget kértek, amit Talizmánia „ostromlott vár” helyzete és a szivárványhártya titkai miatt tiszteletben tartok):

 

Madáremberből abban a korban elvileg lehetett házőrzőt csinálni; lehetett használni eleven horgászbotként; használható lehetett kalickába zárt társalkodónőként; a húsa, hizlalva és megfelelően fűszerezve, a kannibáli indulatokat levezethette úgy, hogy a lelkifurdalástól egyúttal mentesített; gyerekek vadállati ösztöneit a madárember farktollának kitépdesése levezethette.

Madáremberből lehetett kamikaze bombázót nevelni, bár csak kisméretű bombával felszerelve, de annak hatóereje már Zsonna idején a hirosimai (első) atombomba hatóerejének többszöröse volt.

Madárembert kiválóan lehet légi kémkedésre használni; lehet használni intelligens postagalambként; madáremberrajokat, minden egyed füle alá minikommunikátort beültetve, rendkívül hatékony kommandóscsapatként lehet alkalmazni; jégmadárembereket a tengerpartok szándékos elszennyezésére lehet alkalmazni, vagy pont fordítva.

A sas – és a többi ragadozó, mint a sólyom, a vércse és egyebek – túl nagy, túl feltűnő állat, kémkedésre nem megfelelő. A veréb, amely a jégmadár nagyságrendjébe tartozik és szóba jöhet mint tömegmadár, nem tud úszni. A halászó madarak túl nagyok és ügyetlenül billegnek a szárazföldön, nem férkőzhetnek hozzá akármely titokhoz.

A jégmadár járni is, repülni is, úszni is tud, valamint, nem utolsósorban, kicsi, tehát kémkedésre kiválóan alkalmas lehet. Szinte bárhová be tud repülni vagy settenkedni, még a víz alól is.

Az apró halakkal etethető jégmadár-zászlóaljak ellátmánya nem kerül sok pénzbe, és akár egyetlen helikopterrel is egész jégmadárszázadok telepíthetők nagy távolságba rövid idő alatt.

Csőre hosszú, azzal jól bánik, a négydekás saját testsúlyához hasonló súlyú halakat erős, kurta, izmos nyakának köszönhetően hosszan képes szállítani; jégmadárrajok csőrébe négy-öt dekányi hasadóanyagot adva, pár zászlóalj jégmadár óriási teljesítményű nukleáris bombák alapanyagát szállíthatja bármely helyszínre feltűnés nélkül.

A madárembernek ROW-logikával előnye, hogy miután fém nincs benne, a szokásos lokátorokkal kimutathatatlan. Repülési magassága veszedelmesen alacsony.

Vegyes: valódi és emberrel dúsított jégmadarakat használva egyazon rajban, az ellenség elhárítása megtéveszthető. Óriási anyagi ráfordítással lehetne csak a világ összes jégmadarát megsemmisíteni: minden egyes egyedet egyenként kell lelőni, és erre Zsonna idején még Amerikának sem volt elég eszköze.

A természeti környezet szándékos elszennyezése, ami a jégmadár tömeges pusztulásához vezet, bumerángszerű fegyver, mert visszaüt a szennyezőre; olyan, mint a harci gázok használata az I. Világháborúban, a saját hadsereget is veszélyezteti. Ezzel az eszközzel a jégmadáremberekkel szemben bizonyosan nem éltek volna. A jégmadár számos tengeren honos volt még akkoriban, e tengerek sok ország beltengerének számítottak, és azok a hadihajókat kitilthatták felségvizeikről; az összes jégmadár kiirtása politikailag is lehetetlen feladat lett volna.

 

Ha mindezt a mi szakértőink tudják, még inkább tudták a szakértők Zsonna idején.

Fontos kérdés, mivel győzte meg Gyevjanc a főnökét, hogy éppen Zsonna legyen az első embermadár.

Mindaz a kevés információ, amit erről dokumentálhatóan birtokolunk, a gyorsan, kapkodva, tehát a lehallgatás ellen a megfelelő árnyékolás nélkül épült génsebészeti barakkban hangzott el, és az amerikai titkosszolgálat rögzítette és archiválta.

Az építkezés közben Gyevjanc egyszer ott járt Burzsujovszkijjal a barakkban. Zsonna akkor még ember volt. Az építés részleteinek vázolása után hangzott el:

 

 

Gyevjanc replikáját valamiért törölték (kiemelés S. G. S.); valószínűleg azt felelte, hogy nem baj, ő csak az első, utána úgyis rosszlandi fiatalkorú bűnözőket fognak madárrá vedlíteni. Nem sokkal Zsonna átalakítása után ugyanis ez történt.

Zsonna madárrá alakítására csakis Burzsujovszkij adhatta az áldását. Posztumusz halálra ítélése e páratlan súlyú döntése miatt Talizmániában folyamatban van, az ítélet meghozatalát még meg szeretném érni.

A terv megvalósításához szükség volt az agysebészet legújabb eredményeire.

Mint tudjuk, agysebészek jöttek rá a XXI. század elején: az emberi agy, sérülés esetén, teljes méretének az öt százalékával is képes rendeltetésszerűen üzemelni, ha bizonyos agyrészek épek maradnak. „Az embert nem az agya, hanem az agykérge tesz”, mondta erről dr. Juhan Voydla, a zsigar származású toll-azizi agysebészprofesszor, akit aztán szintén a tengerbe kergettek a moszolámok, amikor a zsidó államot lerohanták. Történetesen ő is a gimnáziumi osztálytársa volt annak az írónak, akiben a CHH ötlete felmerült; későbbi kapcsolatukról semmit sem sikerült kiderítenem. Azon a bizonyos osztálytalálkozón, amelyen a CHH ötlete először elhangzott, ő is jelen volt.

Ekkoriban dőlt meg a korábbi elmélet, amely egyes agyterületeknek pontosan megfeleltethető funkciót tulajdonított.

Korábban is tudták, hogy még a zsenik sem használják az agyuk kapacitásának tíz százalékát sem, csak nem értették, miért. Miután sikerült a kémiai vegyületekben tárolt teljes emlékezetet elkülöníteni – ennek súlya nem volt több másfél grammnyi agykéregnél –, a sérült agyú betegek ép agyrészeibe e vékonyka réteget visszatöltve az ép emlékezet és az ép tudat pár hét alatt helyreállt, legföljebb a motorikus funkciókat nem sikerült helyreállítani. Volt olyan mindössze ötven gramm súlyú aggyal rendelkező beteg, aki önállóan sem mozogni, sem anyagcserét folytatni nem volt képes, ám tudományos tevékenységét zavartalanul folytathatta, és még körültekintő főzési tanácsokkal is ellátta a bejárónőjét.

Ekkoriban jöttek rá, miért lehetett a mindössze 800 gramm súlyú aggyal rendelkező Beethoven zseni: nem az agysejtek tömege, hanem a kapcsolatok bonyolultsága számít. Mi már azt is tudjuk, hogy annak a 800 grammnyi Beethoven-agynak 798,5 grammja tulajdonképpen fölösleges volt.

„Hihetetlen mennyiségű szellemi kapacitással látott el bennünket, hülyéket, a Teremtő valamiért. Talán mert előre látta a magunknak a saját magunk által okozandó nehézségeket.” (J. Chapiro)

Az „emberanyag”, vagyis a „hummatter”, ahogyan az átlagosan mindössze másfél grammnyi agyfelszíni anyagot, a „Lélek” hordozóját találóan elnevezték, annak a forradalmian új tudományos belátásnak volt az eredménye, hogy az ember valóban az állatvilág része. Egyes majmokhoz képest az ember különbözősége mindössze ezreléknyi nagyságrendű. Ember és állat vedlítéséhez mindössze arra van szükség, hogy ezt a nagyon kicsike plusz emberanyagot az állat agyába beültessék, az állat agyának teljes anyagát meghagyva.

Ez a beültetés technikailag aránylag könnyű, néhány perces műtét mindössze, ha antilézer fotonszikét használunk, amit fényborotvának is hívnak és amit máig használunk. A fényborotvát, ezt a finom és pontos technológiát a rosszlandi maffia erőfeszítésének köszönhetjük; ez a XXI. század műszaki csodáinak egyike. (Ezzel lett öngyilkos egy hepeningen a már említett nagy Talizmán színész, Budimir Palimpsest Vesnason.)

A műtétet azonban legalább két hétig tartó súlyos szenvedés követi. „Az a legkínzóbb fájdalom, amíg a madártest az embert megtanulja”, mondta erről rendkívül pontosan Zsonna. Ez a folyamat fulladásos tünetekkel jár együtt, és, mint a későbbi, még be nem tiltott kísérletek megmutatták, a mortalitás kb. hatvan százalék. Az operáció csaknem mindig sikerült, de a fulladásos folyamatot, a „supinatiót”, nagyon nehéz volt túlélni.

A repdeső emlőssé való génezés a legfájdalmasabbak közül való, olyan, mint a keresztre feszítés. Erről már a mutogatott alapszókincsre megtanított makákómajmok is beszámoltak, amikor félig denevérré génezték őket, ötven évvel Zsonna átvedlítése után. (Gyevjanc utódainak már sikerült a dolog.) A makákók átlagosan kb. nyolcszáz szót tudtak használni, és azzal kielégítően közölték a gondolataikat. A génezést valamennyien rettenetes kínlódásként mutogatták el. A maffia később elhíresült tudósai ezeket a kutatási eredményeket kicsempészték Nyugatra és megjelentették. Velük itt nem foglalkozhatom.

Elképzelhető, hogy a nem emlős repdesővé való génezés mekkora kínokkal járhat.

Erről önvallomás, Zsonna szavain kívül, nem maradt fenn.

Zsonna esetében a jégmadár agyát teljes egészében megőrizték, és a másfél gramm súlyú emberi agykérget a madáragy köré tekerték. (Természetesen a műtét ennél bonyolultabb, de a leírása minden sebészeti kézikönyvben benne van.) A műtét lényegéről Zsonna persze nem tudott semmit. Fogalma sem lehetett róla, hogyan őrizte meg emberi tudatát egy kicsike madár testében. Zsonna esetében, mivel első volt a sorban, még gondot okozott, hogy a négy dekagrammos jégmadár a hummatter beültetése révén fejnehézzé vált. Ez a víz alá bukásban segítette, de a víz felszínére való feljutását csaknem lehetetlenné tette. Zsonnának, a madárnak, minden eredményes halászata iszonyú kínokat okozhatott és állandó fulladásos kínlódással járt. A többi, szintén emberrel génezett jégmadárnál ezt, úgy fest, kiküszöbölték azzal, hogy a madáragyból is elvettek valamennyit; miután a műtét szövődményeibe valamennyien belehaltak előbb-utóbb, erről többet nem tudunk. A Zsonnához hasonló módon átalakított fiatal bűnözők túlélték volna, ha Amerika követelésére nem ölik le őket.

A Porhüvelyről, vagyis arról a valamiről, amiből semmi sem hiányzott, csak Zsonna agykérgének az a bizonyos másfél grammja, és amelyet bizonyos értelemben „életben tartottak”, később szólok.

Abban a korban felmerült a kérdés, hogyan érjék el, hogy a madár immunrendszere az emberanyagot ne lökje ki. (A bármely idegen anyag kilökődését megakadályozó „anti-push-out” eljárásról, amit Talizmán tudósok kísérleteztek ki nemrég, még fogalmuk sem lehetett.)

Nem tudjuk, kísérletezett-e a maffia hasonló okból más madarakkal, vagy orvosi szempontból merőben a véletlen műve, hogy a jégmadarat választották; mindenesetre azóta kísérletileg sokszorosan igazolt tény, hogy a jégmadár az emberanyagot csak egy-másfél év múltán dobja ki. A kidobódás ellen emiatt semmit nem kell tenni, addigra ugyanis a jégmadár amúgy is elpusztul.

Az is kiderült – lehet, hogy ezt Gyevjancék már tudták –, hogy fogságban a jégmadár pár nap múltán elpusztul. Ez katonai szempontból lehetett fontos: az elfogott emberjégmadarakat csak egy-két napig lehetett volna faggatni, és ha fizikai kényszert alkalmaztak volna ellenük, akkor sem sokáig tudtak volna vallani. (A makákó-denevér vagy az ember-denevér, mint ötven év múlva kiderült, a fogságot sokáig bírja, ezért hadititkot rábízni nem ajánlatos.)

Az, hogy a jégmadár feje a törzséhez képest eredetileg is, szinte groteszk módon, túl nagy, a vedlítő tudósok számára maga volt a jótétemény. Nem szorultak rá, hogy a jégmadár medencéjébe is emberi agysejteket ültessenek, mint egyes dinoszaurusz-kutatók felvetették: elfért az a többlet a jégmadár fejében is. A medencébe ültetett második agy a repülést és a búvárúszást ilyen kis testű madár esetében tűrhetetlen módon megnehezítette volna.

Sakkozókat láttak el a XXI. század végén medencébe ültetett második aggyal, hogy a számítógépeket végre ember is le tudja győzni. Talizmániában, ahol a sakk közkedvelt játék, az ilyen műtét tilos. Országos bajnokság nálunk semmiből sincs; aki versenyezni óhajt, csak a saját Hetvenhetekjében teheti.

El kell ismernünk, noha emberileg mit sem jelent: nem akármilyen tudományos közegben hozta meg a döntéseit Gyevjanc és Krpatszkij, ez a két kíméletlen sorozatgyilkos, akiket a haláluk után méltán ítéltünk halálra.

 

Kivetettek az emberek, és a madarak se fogadtak be –, mondta Zsonna a férjének. – Százával repültek, nyomultak, zuhantak rám, hogy hordjam el az irhámat, vagyis hát a tollaimat, csak mert kicsit másképpen mozogtam, mint ők, és egészen Frankhon partjaiig nem is tágítottak. Ott ugyan megálltak, de függönyt húztak az óceán felé, én még ilyet nem is láttam, senki emberfia ilyet nem láthatott, de madár se nagyon: ezrével verdestek a levegőben, merő egy jégmadárfal volt mögöttem, sok száz méter magas jégmadárfal. Hihetetlen, mennyire gyűlöltek azok engem. Pedig beszéltem a nyelvükön, pont úgy, mint ők, és egyéb vágyam se volt, mint hogy legalább ők befogadjanak… Akkor még nem tudtam, hogy a jégmadár eleve magányos, és ha ők nem vetnek is ki maguk közül, akkor is egyedül kellett volna élnem. Annyira megijedtem, hogy Észak-Szléviáig meg sem álltam. Szerintem még jégmadár egyhuzamban ennyit nem repült. Persze egyikük se volt még ember…

 

Vonna Bollog hozzátette: Zsonna ekkor felnevetett, jégmadársikollyal nevetett, ő pedig, a férje, beleborzongott, és megfordult a fejében (szégyenkezve, de becsülettel leírta még ezt is), hogy rögtön el kellene válnia tőle, egynapos feleségétől.

Zsonna csaknem teljesen normális madár lett, csak a tudata maradt emberi. Pontosabban madártudattal kevert emberi tudata képződött, de ennek a mélyeibe a Vonna Bollog-Zsonna beszélgetés ritkán ad betekintést, más forrásunk pedig nincs. Az egyetlen, ami a többi jégmadártól a tömegéből adódó fejnehézségén kívül megkülönböztette, hogy nem rakhatott tojást. Erről még lesz szó, mert Zsonna szentségét bizonyítja, amit erről madárként gondolt.

A fuldoklásos, fájdalmas görcs, a kifeszítés, vagyis a supinatio, amit a madár teste az emberagy befogadása közben elszenvedett, hasonlíthatott ahhoz, amit azok az emberek tapasztaltak, akiket keresztre feszítettek.

Erre utalt Csuangthagoun, amikor nagy beleérzőképességgel azt írta, hogy madárrá való átalakítása közben Zsonnának lett volna alkalma öngyilkosságot elkövetni.

Ez a kifeszítés, amit többek között Jézus is átélt, fulladásos halállal jár, mert a rekeszizom annál inkább megfeszül, minél több levegőhöz szeretne jutni az áldozat. Ezért általában nem a kézbe vert szöggel rögzítették az áldozatot a keresztfához, hanem kifordították az alkarját, és a szöget a két alkari csont között verték be, hogy a test jobban kifeszüljön. (Ha avatott kezek verték be a szöget, vérzés alig fordult elő.) Jézus, mint tudjuk, idős, kövér és edzetlen ember volt, és a rómaiak meglepetésére még a keresztre feszítése napján, pár óra alatt megfulladt, pedig a hóhér össze sem törte irgalomból a sípcsontjait. Az egymásra szögezett két lábfej ugyanis a kifeszítés szükséges pontjai közül a harmadik, és ha megszűnik funkcionálni, például a sípcsontok összetörése miatt, az áldozat nagyon gyorsan megfullad, s így nem kínlódik tovább; a sípcsont összetörése tehát felért egy kegyelmi határozattal. Jézus esetében nem alkalmazták, szenvedése mégis hamar véget ért.

A másik két lator halálának időpontját nem tudjuk, de feltehetőleg egy-másfél napot kínlódtak: fiatalabbak voltak és erősebbek, izmaik tovább bírták. Jézus tanítványai közül később többen is kibírtak két-három napot a kereszten, sőt onnét, a globálkeresztény szentek történetei szerint, egyes esetekben még prédikáltak is. Ez igaz lehet. A rómaiaknak az volt a céljuk, hogy a három keresztre feszített ember a pészachünnep idején mindvégig, két és fél napon át kínlódjon, annak nagyobb az elrettentő hatása, mint a már halott emberek látványának. Azzal a rómaiak is tisztában voltak, hogy a túlvilágban hívő primitív zsidó tömegek számára a testi kín borzalmasabb, mint a halál.

Jézus gyors halála döntő a későbbi globálkeresztény vallás kialakulása szempontjából: még aznap este le kellett venni a keresztről a holttestét (amely holttestként nem volt félelemkeltő többé). Ezt a zsidó vallás előírásaival szemben cselekedte meg a zsidó Nagy Tanács egyik erre kijelölt tagja, bizonyos József. Azt már nem merte megtenni, hogy el is temesse, az aztán végképp munkavégzésnek számított volna sabbath-kor, ami a legszigorúbban tiltva volt, ezért helyezte egy barlangba, hogy majd az ünnep múltán (a pészach péntek este kezdődött és hétfő hajnalban végződött) végleg eltemeti, amikor már szabad; addigra azonban a holttest eltűnt.

Ebből lett a feltámadás legendája, amit mi, Talizmánok, tagadunk.

Jézus szektájából valakik – a törvényt megszegve – mégis eltemették Jézust az ünnep alatt; ha kihallgatták is őket, nyilván tagadtak, nem akartak keresztre feszíttetni e bűntény miatt maguk is; kínjukban találhatták ki, hogy Jézus holtteste maga távozott a barlangból. Hajszálnyi – vallásalapításnyi – lépés innét, hogy azért tudott a holttest elmenni, mert feléledt, „feltámadt”, ahogy ők védekezésből állították, majd maguk is elhitték, mert hinni akarták. Feltehetőleg ezután, ennek bizonyítására szedték elő Tamást, a Didimust, hogy a feltámadott Jézust eljátssza, majd miután a jelenléte kínossá vált, megszabadultak tőle valamiképp; ezt a bűntényt elfedendő mesélték, hogy feltámadása és megmutatkozása után Jézus a mennybe ment. Ebből lett a kereszténység, amely mai ismereteink szerint a legvitálisabb vallás volt ez idáig, és csak a mi alig hetvenéves Talizmán vallásunknak van esélye, hogy a kereszténységnél is tovább maradjon fenn.

Zsonna madárteste legalább két hétig feszült meg görcsösen pulzálva, immár kilencvennyolc és fél százalékban emberi tudattal bírván.

Csuangthagoun, aki Barh Mitz Voo alsó-szaddámi Zsonna-szakértőre hivatkozik, úgy véli: ha Zsonna akarta volna, e hosszú kifeszíttetés alatt könnyedén öngyilkosságot követhetett volna el. Ezzel a vallástörténetben és anatómiában járatlan Gyevjanc nem számolt; ő csak zseniális biológus volt.

Barh Mitz Voo olcsó afrikai gyerekekkel és különféle madarakkal Zsonna szupinációját harminchat évvel később megismételte anélkül, hogy Zsonnáról hallott volna (ezért a kísérletsorozatért két és fél évtizeddel ezután halálra ítélték és ki is végezték: fejjel lefelé keresztre feszítették), és azt tapasztalta, hogy ötven madárgyerek közül negyvenöt lett a kifeszítés közben szántszándékkal öngyilkos. A szándékos öngyilkosság tényét Barh Mitz Voo pontos mérésekkel bizonyította. (Nem tudjuk, hogyan sikerült e madárembereket órákon át életben tartania; talán importált rosszlandi sebészek segítették benne.)

Nagy kérdés, vajon szabad-e az ilyen borzalmas, embertelen, gyilkos kísérletek eredményeit felhasználnunk nekünk, akik minden ilyen cselekményt elítélünk.

Csuangthagounnak nem voltak skrupulusai, ő felhasználta.

Úgy gondolom, nem követek el újabb bűnt, ha Csuangthagoun megállapításait idézem, de meg kell vallanom, rossz lelkiismerettel teszem. Tudománytörténeti tankönyveinkben benne van, hogy halálos dózisú röntgensugárnak tettek ki ikreket szándékosan a XX. században a náci orvosok, többek között az emberi ízületek valóságos működését tanulmányozandó, s hogy e kísérletek felvételeit azok használták fel aztán, akik e kísérletek ellen felléptek és a nácikat legyőzték. Könyveink szerint az ilyen kísérleti eredmények bármiféle hasznosítása tilos. Ezzel az ember egyet is ért, amikor tanulja, csak később esik zavarba, mint én is, amikor a saját tudományának területén hasonlóba ütközik. Magam azért teszek csak engedményt ez ügyben, mert Zsonna szentségét bizonyítja mindaz, ami ezekből a gyilkos kísérletekből kiderült.

A rekeszizom szándékos megfeszítése Barh Mitz Voo kísérletei során minden halálesetben fél-háromnegyed perccel megelőzte a fulladásos agóniát. Vagyis a gyerekmadarak tudatos döntést hoztak, hogy nem kínlódnak tovább.

Az életben maradottak a görcs enyhülését követően, utólag beszámoltak arról, hogy szenvedésük alatt rájöttek: meg tudják magukat fullasztani, ha akarják. (Miután ezt elmondták, pár órán belül elpusztultak ők is, már nem a saját akaratukból.) Csuangthagoun ezekre a kutatási eredményeire támaszkodva jelentette ki, hogy Zsonna tudatosan védte ki az öngyilkosság kísértését.

Én is így gondolom.

Zsonna szentségének kétségbevonhatatlan bizonyítéka ez.

Úgy gondolom, Zsonna kíváncsi lett, mi történik vele madárként. Rettenetes kínokat kellett ezért a kíváncsiságáért kiállnia. Jézus két vagy három órát töltött a kereszten, Zsonna legalább háromszáznegyven órát.

Jézus tudta, hogy meghal, és gyöngeségén, öregségén kívül ez is motiválhatta, hogy nem akart kínok között élni még néhány órát.

Zsonna rájött, hogy minden kíntól megszabadulhat, ha akar, de minden kínt vállalva is meg akarta tudni, milyen az ember madárként.

Ő volt az első ember, aki ezt átélte.

Mi, Talizmánok mindent elkövetünk, hogy a jövőben ezen ne kelljen átesnie senkinek. Főpapjaink hetedik, igen korai enciklikája szól erről: „Állatokat ne kínozzunk azzal, hogy emberi szerepbe kényszerítjük őket.” Ennek következménye a Fény Országában, hogy kutyát, macskát, lovat, marhát, házidisznót befognunk is, idomítanunk is tilos. Csak az van megengedve, hogy a hozzánk saját akaratukból csatlakozókat befogadjuk.

Ez a történet Zsonnáról szól, és ez kilencvennyolc és fél százalékban jogos is.

De másfél százalékban arról a jégmadárról is szólnia kellene, akit emberi tudat alá kényszerítenek, a testét meghagyva.

Még a Talizmán tudomány sem jutott el odáig, hogy ezzel a minden bizonnyal individuális, megismételhetetlen, egyszer élt madártudattal behatóan foglalkozni tudjunk.

Rettenetes kínokat állhatott ki ez az egyszeri jégmadár, tanulva az embert, aki aztán elnyomta. Ennek a jégmadárnak még csak neve sincs.

Zsonna utalt erre Vonna Bollognak, amikor még tiltakozott házasságkötésük őrült terve ellen: „Nem ismersz te engem, nem ismered bennem azt a szerencsétlen madarat.”

Miután legalább másfél százalékban ennek a jégmadárnak a teljes tudata Zsonna tudatának része lett, ez a jégmadár Zsonnával együtt vált szentté. Sorsa az ember-Zsonnáéval azonos: véletlenül és vétlenül lett az emberi társadalom játékszerévé és áldozatává.

Ennek a madárnak a sorsát is fel kellene tárnia valakinek. De ez már nem az én dolgom. Én – a Hetvenhetekjeimben rám rótt feladatok elvégzése mellett szenvedélyből, szeretetből, ami nálunk szabad – az ember-Zsonna kutatója voltam, amíg lehettem.

A kalicka, amelyben a már madárrá átalakított Zsonnát tartották, igen szűkös lehetett.

Erre következtethetünk abból, amit Vonna Bollognak mondott Höllén:

 

Nehézkesebb jégmadár vagyok, mint a többi, de így se túl nagy; mégis szűk volt az a kalicka, ahova bedugtak, miután madár lettem, körülbelül akkora, mint amilyen a törpepapagájoknak szokott lenni otthon, pedig egy jégmadár állandóan mozog, kivéve, ha vadászik és figyel. Volt benne egy vacak kis vízszintes pálcika, két madzaggal fellógatva, azon hintáztam, miután azt a két hetet valahogy kibírtam. Hintáztam, mint az őrült, borzasztó volt. Annyira keskeny volt a pálcika, hogy egy csomószor leestem, nem tudtam megkapaszkodni. A kalickának az alja is drótokból volt fonva, azon nem lehetett járni. Repülni nem volt hely. Nem hiszem, hogy még külön is meg akartak volna kínozni, csak nem jutott az eszükbe, hogy kényelmesebben rendezzék be. Talán nem akarták, hogy valaki felfigyeljen egy eltérő kalickára, mert a többi madár is pont ilyenben volt. Ők is kínlódtak. És éjjel-nappal fény volt. Alig bírtam aludni.

 

Egy barakkszerű, jól fűtött teremre emlékezett, ahol sorban álltak az egyenméretű kalickák, bennük mindenféle madarak, amelyeket valószínűleg szintén génkezeltek, csak nem annyira radikálisan, mint őt, mert emberi nyelven egyik sem beszélt.

Zsonna nem szólt arról, hogy Sztrasnojéból elszállították volna a kezelése alatt. Sztrasnojénak ugyan nem tudta a nevét, de folyton csak egy borzasztó és nagy várost emlegetett; neki az volt Rosszland. Azt ugyanis megmondták neki, hogy Rosszlandban tartják fogva.

Sztrasnojéban addig nem volt génkezelésre szakosodott intézet. (A makákó-denevér vedlítést Nyugat-Európában pénzelte a maffia, ott jobbak voltak a technikai feltételek.)

Gyevjanc tehát elintézte, hogy valamelyik rosszlandi génbiológiai intézetet úgy, ahogy volt, a tudósokkal együtt, szállítsák Sztrasnojéba, és egy épületet is húzzanak fel gyorsan. Vagy pedig hamarjában létesített egy új intézetet, a legjobb rosszlandi kutatókat felhajtva, ami azt jelenti, hogy karhatalommal kényszerítették oda a tudósokat, vagy a családtagjaikkal együtt, vagy inkább nélkülük, amit a rosszlandi tudósok valószínűleg nem is igen nehezményeztek, megszokták az évszázadok alatt, hogy mindig gettóba zárják őket. Sokan lehettek még akkor is a tehetséges rosszlandi tudósok. Nem minden kutató mehetett Nyugatra alulfizetett, de a minimális megélhetést mégis biztosító munkára. A túlképzés, a „sok évszázados társadalmi tehetetlenségi nyomaték” miatt, amit Jonathan Chapiro mutatott ki általában és elvileg, még mindig működött Rosszlandban akkoriban.

Ennek az intézetnek a gyors megteremtéséhez rengeteg pénz kellett.

Ezt a maffiától Gyevjanc nem kaphatta meg, sőt, a maffia szempontjából nézve, a befuccsolt makákó-denevér program miatt ő tartozott milliárdokkal a maffiának. Gyevjancnak ahhoz, hogy Zsonnából madarat csináljon, s így a saját bőrét mentse, egy világviszonylatban is elsőrendű génbiológiai intézetet kellett Sztrasnojéban létesítenie, és ehhez a pénzt neki magának kellett összeszednie. Bazil barát eszmei támogatására számíthatott, ha ügyesen érvelt, de a pénzére nem.

Ezért fordult Cotorjanchoz.

Burzsujovszkij, mint Hasenko és Ummba is utal rá, a fogához verte a garast.

Olyan korszakban került a rosszlandi maffia élére, amikor a maffia kiköltekezett; ahhoz, hogy ismét ütőképessé tegye, szigorú takarékossági intézkedéseket kellett foganatosítania. Valószínű, hogy ebben amerikai támogatói útmutatásait követte. Hasenko jegyezte fel: fültanúja volt, amikor Burzsujovszkij a tervezett gyilkosságok több mint a felét törölte költségkímélés címén, és ha egy-egy kivégzést jóvá is hagyott, úgy csökkentette a gyilkosoknak fizetendő összeget, mint a legszőrözőbb állami számvevő. Előfordult, írja Hasenko, hogy másik gyilkost kellett fogadni, mert a jó nevű gyilkos túl sokat kért, és ettől Burzsujovszkij, aki alulfizetett bérgyilkosként kezdte, dührohamot kapott. Még az is előfordult, hogy a kivégzésre kiszemelt áldozat a képzett gyilkos helyett beállított tehetségtelen és képzetlen amatőr baklövései miatt életben maradt. „Ilyenkor Bazil barát nagyvonalúan legyintett, mondván: »Mindegy, legalább beszart, az is valami.«” – jegyzi fel Hasenko.

Maffiatörténészek egybehangzóan állítják: Burzsujovszkij tizenkét éves uralkodása alatt a rosszlandi maffia anyagilag rendbe jött, és Bazil barát halála után a következő maffiavezérnek, bizonyos Lukovicsnak megint volt mit elherdálnia. Herdálta is annyira, hogy az már feltűnt, és kétéves uralmának az alvezérei által anyagi okokból elhatározott kivégzése vetett véget.

Burzsujovszkij a maffia élén halt meg: érszűkületet kapott az ép lábában, levágták az ujjait, majd amputálták bokából, majd térdből, majd tőből. A halálos ágyán így tréfálkozott: „Ha a madarak a bal lábamat is megették volna, most egészséges lennék és élnék még nyolcvan évet”.

Mialatt Karlina Ugarhonban sikeresen alakítja Zsonnát, Zsonna a vadonatúj sztrasnojei génbiológiai intézet egyik állandóan megvilágított termében már a kalickában ül, már madárként gubbaszt, és minden porcikája fáj.

 

Mindenem fájt akkor – mesélte később Vonna Bollognak Höllén –, és ami a legborzasztóbb: úgy éreztem, hogy valami vagy valaki van közöttem és a szemem között. Hihetetlenül éles lett pedig a látásom. Máig nem szoktam hozzá, hogy a látvány és közöttem van egy másik személy, aki szintén én vagyok: a madár… Akkor még nem tudtam, hogy lesz még ennél is rosszabb… Imádok repülni, nagyszerűen repülök, és közben el-elfog a hányinger mert szédülök, ha letekintek… Félek, hogy lezuhanok, holott tudom, hogy nem zuhanhatok le… Kiskorom óta, emberként, szédültem a magasban… Ki látott már tériszonnyal küszködő jégmadarat?! Hát az vagyok én… Nem tanultam meg úszni emberkoromban, mert folyton begyulladt a fülem, és kivettek a tanfolyamról… és most bevágódom a vízbe, és a víz alatt kapdosom el a halakat… és közben félek, hogy megfulladok, holott egy jégmadár nem fullad meg a víz alatt, nagyon sokáig kibírja… Kibírom én is, de közben mintha fuldokolnék… egy csomó halat el is engedtem emiatt, inkább felvergődtem nélküle a felszínre… Én nehezebben jutok fel, a túlsúlyos emberi agyam miatt… És fájnak az ujjaim, mintha reumás lennék, a kezemen… odanézek, és nincs ott más, csak szárny… amivel nem tudok fogni, csak a lábammal… Egy csomó ilyen dologhoz máig nem szoktam hozzá…

 

Talán nem a fizikai fájdalom, hanem a megoszthatatlan magány és a tudatkeveredés lehetett Zsonnamadár számára a legborzasztóbb akkor.

Vonna Bollog megkérdezte, vajon nem jött-e valaki a kalickája elé, akivel ugarul tudott volna beszélni. Zsonnamadár csak a fejét ingatta szomorúan.

Csuangthagoun szótlanul elmegy emellett, bár korrekt módon említi.

Számomra nem magától értetődő, hogy miután átvedlítették, Zsonna lelke a továbbiakban nem érdekelt senkit.

Ha katonai fejlesztésről volt szó, és másról nem is lehetett, ugyanúgy vizsgálniuk kellett volna az elkészült vedlített lény lelkét, mint ahogy előzőleg magából Zsonnából nyerték ki a repüléses álmait.

A testét számos alkalommal megvizsgálták: „Sokszor feszítették szét a szárnyaimat, és alájuk néztek, hogy megnyugodjanak, onnét nem tudok tojást tojni” – mondta Zsonna gúnyosan, majd szomorúan tette hozzá: – „De máshonnét sem.”

Vizsgálták tehát a lény testét, de nem kérdezték semmiről.

Lehetséges volna, hogy a beszédképességét nem vizsgálták?

Nehezen elképzelhető.

Annak a lénynek a tervek szerint beszélő madárnak kellett lennie. Ezért is lett Zsonna többek között jégmadárrá: a „rikácsolók” fajába tartozóvá. A papagáj szintén felmerülhetett ebből a szempontból, de mert trópusi madár, a hideget nem bírja, ezért az elvileg csaknem mindenütt honos jégmadárnak nem lehetett a vetélytársa.

Van Zsonna vallomásában egy érdekes mozzanat. Azt mondta a férjének: „Rendesen tisztogatták az almomat, minden reggel, ebből tudtam, hogy reggel van… Elvitték a tányért is, és friss vizet hoztak bele meg heringdarabokat… amit én nem is szeretek… Hülyék voltak… Elvitték a magnót, a takarót, és újat hoztak nemsokára…”

Csuangthagoun azt vélelmezi, hogy ez a „magnó” azt a célt szolgálta, hogy Zsonna magányában zenét hallgathasson. Ezt azonban Zsonna vallomása sehol sem támasztja alá.

Sokkal valószínűbb, hogy a magnót bekapcsolva hagyták Zsonna ketrecében, és Zsonnamadár minden kiadott hangját rögzítették, később pedig lehallgatták és elemezték.

Krpatszkij kéznél volt, Zsonnának magányában éberen szitkozódva, illetve álmában öntudatlanul elmondott minden ugar szavát lefordíthatta rosszlandira. Talán a Zsonnát Kolakmencről Rosszlandba szállító Kataton Maratonovich Dionysa is segített, hiszen ő is tudott ugarul.

Zsonna elismerte a férjének: „Eleinte kiabáltam, jajveszékeltem, káromkodtam, segítségért könyörögtem, aztán leszoktam róla.”

Zsonna nem tesz említést arról, hogy Gyevjancon kívül még emberkorában megismert egyének is megjelentek volna a ketrece előtt. Gyevjanc tehát ismeretleneket vezetett a kalickája elé. Ha a látogatók bámulták, Zsonna a csőrét dacosan összeszorítva hallgatott.

Krpatszkij és Dionysa tehát a madár-Zsonnát nem látta, csak a hangját hallhatta.

Lehetséges, hogy a látvány túlságosan megrázta volna őket.

Még Gyevjancot is megrázta a dolog valamennyire, mint Zsonna csodálkozva beszámolt róla: „Egyszer az a szemét, mézesmázos tudós benyúlt a ketrecbe, és megsimogatta a madárfejemet. Szerettem volna megharapni vagy megszúrni legalább, de akkor még sem a nyakamat, sem a csőrömet nem tudtam úgy használni, mint régen a számat és a fogaimat.” Talán még Gyevjancot is megérintette, amit a Talizmán vallás ma már előtérbe helyez a hívek lelkében, ami mélyen és közösen emberi bennünk: a Leányi Lét Látványának megrázó hatása.

A kalickája elé vezetett idegenek egyike Cotorjanc lehetett.

Nagy baj, hogy Zsonna átvedlítésének szereplői nyugodtan végigélhették az életüket anélkül, hogy ebbéli ténykedésükre fény derült volna. Soha Gyevjancot vagy Krpatszkijt nem zaklatták a Zsonnára vonatkozó kérdésekkel, mert senki sem tudta, hogy részük volt az átalakításában. Zsonna madárrá vedlítéséről nem tudott a világ, amíg Vonna Bollog meg nem írta.

Zsonna gyilkosainak aligha lehetett lelkifurdalásuk, mert nem hagytak maguk után semminémű vallomást. Olyanok voltak, mint a tömeggyilkosok általában: akiket megöltek, azokat nem tekintették embernek, és soha nem is értették, ha ezért esetleg felelősségre vonták őket.

Mi sem könnyebb, Jonathan Chapiro hatodik alaptétele értelmében, mint ölni. „Akit megöltünk, az nem is volt soha ember. Akit megölni szándékozunk, azt előzőleg embermivoltától, legalább a képzeletünkben, megfosztjuk.” Prófétai szavak.

Az alesetek között J. Chapiro tételesen felsorolja a vallásokat és az ideológiákat, amelyek alkalmasak arra, hogy a megölendőket az emberi fajból nyugodt szívvel előre kirekesszék, s aztán úgy nyomják el, mintha hangyák lennének. Ő még nem ismerte Zsonna történetét. Mi már az állattá alakítást is felvehetjük e hatodik tétel alesetei közé.

Jonathan Chapiro éles szemmel vette észre: az emberölés – táplálékszerzési célból – az emberi alaptermészettel vele jár, és fejlett, bonyolult társadalom, komoly tiltási rendszer elsajátítása szükséges ahhoz, hogy a normális kannibalizmusról az egyetemes emberiségben való gondolkodásra térjenek át az elszigetelt, ellenséges törzsek, és az emberi hús fogyasztásától tartózkodjanak.

A vallások és az ideológiák látszólag arra valók, hogy az egyetemes emberit képviseljék, de minduntalan átvérzik rajtuk a kannibáli alapösztön, bizonyos helyzetekben pedig egyenesen a kannibalizmust támogatják, remekül hivatkozhatnak rájuk a gyilkosok.

A Talizmán hit az egyetlen, amely kannibáli célokra nem alakítható át, még akkor sem, ha az illínók (ullinók) megsemmisítése miatt ezt minduntalan felhozzák ellenünk.

Az utóbbi húsz évben pompás illínó múzeumok létesítését finanszíroztuk szerte a világon, a világ minden tájáról pályázókat Talizmán pénzen taníttattuk meg illínóul, archívumok mélyeiről rekonstruáltuk az illínó zenét és táncművészetet, és a mi általunk illínóvá fejlesztett, eredetileg más nemzetiségű egyének e múzeumokban idegenvezetőként és teremőrként dolgoznak közmegelégedésre, szintén Talizmán pénzből.

Vonna Bollog megkérdezte Zsonnát, mire emlékszik a műtéteiből.

 

 

Zsonna aztán elmesélte a férjének, hogyan próbálta az éjjel-nappal megvilágított teremben a többi madarat lázadásra, kitörésre, szökésre rábeszélni, hiába.

Hogy milyen nyelven próbálta megértetni magát velük, arról ezt mondta:

 

 

Vonna Bollogot elfogta a szégyen, Zsonnamadár csaknem sírt, és ő belátta: addig fogalma sem volt, micsoda pokolba is taszították Zsonnát az emberek. Elrohant halat venni, de csak konzerv volt kapható a félszigeten. Vonna sejtette, hogy az Zsonnát nem fogja kielégíteni, ám a félszigeten nem volt halpiac, halászattal senki sem foglalkozott. Az utolsó aznapi kompot lóhalálában még éppen elérte, azzal áthajózott a Háromvárosba, ahol a kikötőben hált, mert a szállodákat este tízkor bezárták a gyakori rablótámadások miatt, és őt sem engedték be a portások, pedig lett volna pénze szállodában lakni. Másnap hajnalban vett három kiló apró halat, az első komppal ment vissza Höllére, és idegesen várta az előző napi helyen Zsonnát, aki végre megérkezett, csapzott volt, remegett, hiányzott neki az előző napi kiesett kalória, és emiatt alig tudott halászni. Felfalt vagy öt deka nyers halat, valamivel többet, mint a saját súlya, és csaknem sírt, sajnálta, hogy többet nem bír enni, mert a többi meg fog rohadni, és ő döghalat nem ehet.

Beszélgetésükből még idézni fogok.

Nem tudjuk, mi történt Sztrasnojéban Zsonna szökése után.

Nem tudjuk, hogyan üldözték a megszökött madarat, ha üldözték egyáltalán, és eltűnéséről Burzsujovszkij egyáltalán értesült-e.

Vannak elméletek, amelyek szerint Zsonna szökését nem merték megmondani Burzsujovszkijnak, kerítettek egy másik jégmadarat, azt megölték, és azt állították, hogy a műtét sikerült ugyan, de a madárember mégis elpusztult.

Csuangthagoun erre tippel.

Burzsujovszkij nemigen bánkódhatott Zsonnamadár veszte miatt, mert engedélyt adott a börtöntöltelékek tömeges madárrá alakítására, ami meg is történt.

Más kombinációk szerint Burzsujovszkij az eleven Zsonnamadarat átengedte az amerikai titkosszolgálatnak. Nem látom ennek értelmét, mert Burzsujovszkijnak valamit kapnia kellett volna cserébe, és nincs adatunk arról, hogy ebben az időben a maffia amerikai adományt kapott volna. Sőt. Amerika a Coel Cotorjanc által támogatott intézetet, fél évvel Zsonna szökése után, mintegy véletlenül, lebombázta. A bombázás ellen Rosszland hivatalosan soha nem tiltakozott, csak a sajtó fújta fel, vagyis a rosszlandi kormánnyal az akció előre egyeztetve volt. Ha voltak még eleven madáremberek a barakkban, akkor bizonyosan elpusztultak. A bombázás ugyanakkor mégsem lehetett teljes, mert a Porhüvely megmaradt. (Kiemelés S. G. S.)

Gyevjancék a föld alatt, rosszlandi állami pénzen, néhány kilométerrel odébb újra létrehozták az intézetet, és a jégmadárembereket tömegesen kezdték gyártani. Amerika kilátásba helyezte, hogy egész rosszlandi-Szibériát szétbombázza, nem csak Sztrasnojét, ha ezt nem hagyják abba; a rosszlandi kormányzatnak és Burzsujovszkijnak engednie kellett. Amerika hálából fizetett, mint a katonatiszt, becslések szerint százötven milliárd tallárt (kiemelés S. G. S.), és pár évvel el is halasztódott a Nagy Rosszlandi Októberi Összeomlás (The Great October Collapse of Rossland, GOCOR). Nem lehetett rossz az amerikai kémkedés hatásfoka, ha a titkos jégmadárembert gyártó intézetről ilyen gyorsan tudomást szereztek.

Jégmadáremberek százait végezték ki a maffia sztrasnojei kazamatáiban ekkor, az amerikai kormány mély hallgatása közepette. Több mint harminc évvel később jelentek meg erről az akcióról az első adatok, már a sárga–mesztic polgárborút megelőző amerikai bomlás következményeként.

A lemészárolt jégmadáremberek nevét nem ismerjük. Az emberiség áldozatai ők is, akárcsak az első madárember: Bísztő Zsonna. Fiatalkorú bűnözők voltak, de akkor is emberek, akiket soha nem keresett senki.

Évekkel ezelőtt javasoltam főpapjainknak, hogy Zsonna emlékműve mellett másik emlékművet is emeljünk, a névtelen jégmadárrá vedlítettekét; a jóváhagyó döntésben erősen bizakodom; remélem, fogyó napjaim elegendőek lesznek még arra, hogy megérjem ezen új emlékmű felavatását Zsonna szép márványszobra mellett Iowa Cityben, a Dubuque felé vezető úton az Iowa folyó jobb partján, a Ronalds és a Brown Street között, a volt Hancher – ma Saint Shona – Auditoriummal átellenben. Magyarrdhy Tuhutum Julishkasont, a Zsonna-emlékmű alkotóját már nem kérhetjük fel az elkészítésére, sajnos.

Zsonna, a márványszobor, a tíz év körüli soványka kislány – éppen olyan, mint az osztályfényképen, amit én ástam elő Kolakmencen, hiszen annak nyomán készült – egy platina jégmadarat tart a kezében, vagyis a tulajdon végleges testét. A Leányi Létnek, vallásunk alapjának a csodálatos emlékműve ez. Elképzelésem szerint ugyanilyen jégmadarak öveznék Zsonna márványszobrát, mintegy a Leány körül a levegőben egy helyben repkedve, ami technikailag a korlátolt hatókörű antigravitációs térrel megoldható. E teret a szökőkútból folytonosan áramló vízsugárhoz hasonlóan lehet működőképessé tenni. Talizmániának van akkora gazdasági ereje, hogy egy ilyen kisméretű antigravitációs tér folyamatos működtetésének költségeit állja.

Zsonna szerencséje, hogy a kalitkájából időben kiszabadult, különben a rabságba, jégmadár lévén, belehalt volna. Nem tudták még akkor, mennyire képtelen a jégmadár a rabságot elviselni. Nem tudhatták, hogy a vedlítéssel a madárember mit is örökölt. Talán arra tippeltek, hogy miután az ember a rabságot akár egész életében is eltűri, a madárember is képes lehet erre.

Nem lett volna képes, mint a sok évtizeddel későbbi, megismételt kísérletek bizonyítják.

Az ember az egyetlen magasabb rendű állat, amely rabságban élni tud, és még szaporodik is.

Zsonna még a kalitkában őrlődött, amikor tőle néhányszáz méterre Karmenják Ezüstkének megmutatták a Porhüvelyt. Erről Zsonna soha nem szerzett tudomást. Nem tudott róla Vonna Bollog sem.

Erről a borzalomról film maradt fenn Sztrasnojéban. Karmenják Ezüstkét részvétlenül filmezték, amikor a „lányával” találkozott.

A Porhüvely az az élő micsoda volt, amelyet a hummattertől, az emberségét hordozó vékony, legföljebb fél milliméter és legalább tizenöt mikron vastag, másfél grammos agykérgétől megfosztottak. Zsonna, az ember, a jégmadárba került. A Porhüvelyben nem maradt semmi. A Porhüvely volt Zsonna teste, amit ő maga, már madárként, szétfűrészelt koponyával látott, és amelyet éppen operálni kezdtek, amikor őt kivitték a műtőből. Vagyis Zsonna emberi testét nem hagyták meghalni. Zsonna emberi teste életben maradt, csak ő maga nem volt már benne. (Csuangthagoun a Porhüvellyel nem foglalkozott, neki a vallása folytán nem volt természetellenes, hogy emberből madár lesz. A test mint olyan iránt Csuangthagoun más műveiben is érzéketlen.)

Nem világos, mi volt a szándéka a maffiának a Porhüvellyel. (Kiemelés S. G. S.) Talán a madárlét után Zsonna emberanyagát vissza akarták ültetni bele. Talán másik emberanyagot akartak Zsonna testébe ültetni. Lehet, hogy madáragyat terveztek ültetni az embertestbe. Sokféle találgatás látott napvilágot, én bevallom: fogalmam sincs, miért kellett Zsonna úgynevezett testét életben tartani, a vegetatív funkcióit biztosítani, sőt még az anyjával is összehozni.

A Porhüvely a közel tízperces felvételen eleinte imbolyogva áll, majd leül, szeme nyitva van, de nem néz vele, csak pislog. Beszélni nem tud, hörgésszerű hangokat hallat, végtagjai rendszertelenül kaszálnak, különleges kómában van. A felvételen testbe vezető kanül vagy más efféle vezeték nem látható.

Karmenják Ezüstke beszél hozzá, kérdezi, vigasztalja, ígéri, hogy hazaviszi, csak egy kicsit legyen még türelemmel, majd elsírja magát, átöleli, simogatja, a Porhüvely vegetatíve érez valamit, megremeg, reszket – olyan, mint egy állat. Illetve nem: nem olyan. Nincs erre a borzalomra szó. Állat alatti, növény alatti eleven valami ez a Porhüvely, amelynek egészen egyszerűen nincsen tudata. Nincsen állattudata, nincsen növénytudata, csak szervei vannak, csak teste van. Olyan, mintha valaki, hogy is fogalmazzak, egészséges kómában lenne. Nem, ez nem pontos fogalmazás. A Porhüvely szemmel láthatólag nem szenved betegségben, a Porhüvely olyan, mintha Zsonna lenne, bőrének színe egészséges, lélegzése ritmikus, vérkeringése nyilván tökéletes – csak nincs. Nem létezik. Csak olyan, mintha lenne.

Karmenják Ezüstkének egy ugarul tűrhetően beszélő, bár rosszlandi módon egyes mássalhangzókat lágyan ejtő hang azt igyekszik bizonygatni, hogy Zsonnát az elmúlt hetek eseményei megviselték, sokkot kapott, de hamarosan magához fog térni. Az illető hang tulajdonosát a felvételen nem látni. Karmenják Ezüstke a hangra nem figyel, feléje nem fordul, kétségbeesett arcán megjelenik, hogy valamit megérzett, bár nem tudhatja, mi ez a valami. Átöleli a lányának testét, és ujjaival lopva a jobb hónalját tapintja. Hogy ott van-e a pluszvulva.

Szörnyű.

A felvételről nem állapítható meg, mi történt a hónalj-hasadékkal, mert Zsonna porhüvelye hosszú ujjú blúzt és farmernadrágot visel. Kérdés, a maffia foglalkozott-e azzal, hogy Zsonna testének két új keletű hasadékát befoltozza, miközben e testben Zsonna már nem volt benne. Szerintem befoltozta, miután a méheket és a hüvelyeket kivette. (Kiemelés S. G. S.) Nem volt nagy műtét ez akkor.

Lázálomba illő ez az eleven báb, amelyik nem tud semmit, nem érez semmit. Nincs az a XIX. vagy XXI. századi romantikusan elvadult képzelet, amely ilyen látványt képes lett volna gyártani. Egészen köznapi fiatal lány volna ez a valami – de égbekiáltóan hiányzik belőle ő maga.

Karmenják Ezüstke váratlanul üvölteni kezd, Zsonna porhüvelye a hangra megrezzen, de más nem történik; a felvétel itt megszakad.

Nem csoda, hogy ez után a találkozó után Karmenják Ezüstke az általa egyedüli bűnösnek tartott dr. Kézelő kiirtásának szentelte maradék életét, s mert őt nem találta, kiirtotta négy gyermekét.

Meggyőződésem, hogy nem azért tüntették el Karmenják Ezüstkét, mert sorozatgyilkosságot követett el. Azért tüntették el, mert találkozott a Porhüvellyel, és előbb-utóbb beszélni kezdett volna róla.

Nem tudni, ez a felvétel mi célból, kik által őrződött meg Sztrasnojéban, ki akart manipulálni vele, mikor és miért. Mindenesetre atom- és földrengésbiztos kazettában tartották. Sztrasnoje pusztulása után ötven évvel került elő véletlenül, és mert valakik megnézték és valamiért furcsának tartották, további őrzésére és életben tartására parancsot adtak. Hogy onnét hogyan került Talizmániába, azt nem fogja megtudni senki. (Kiemelés S. G. S.)

Az omahai raktárban az én gyerekkoromban, amikor Zsonnáról még alig tudtam valamit, egyszer selejteztek, és valakinek feltűnt ez a furcsa felvétel. Óriási szerencse, hogy szakértőnek – sok egyéb, különös felvételt is megnézendő – Edward Nathaliesont kérték fel, a kiváló Talizmán képtörténészt, akinek olyan hihetetlen memóriája volt, hogy ha belépett egy képtárba, és futólag végignézett a falon függő több száz képen, nyugodtan hazamehetett, mert e képeket az emlékezetéből elő tudta hívni, és aztán apróra meg is tudta vizsgálni. Nathalieson addigra számos bűnügyben nyújtott elsőrendű segítséget hazánk véderejének. Nathalieson azonnal felismerte a képen Bísztő Zsonnát, akinek szentté avatási pere már lezajlott, de szobra még nem állt Iowa Cityben. Nathalieson egyetlenegyszer látott Zsonnáról egy iskoláskori, fekete-fehér állóképet egy évfordulós médiaösszefoglalóban, de ennek alapján azonnal felismerte. Így került a felvétel a Talizmán főpapi archívumba, amely a legszigorúbban titkos, és csak a soron következő főpapok juthatnak hozzá, de ők is csak az első hat hónapban. Amit addig végignéztek, azt végignézték; amit nem, az a számukra is tilos azután, hogy ne a múlttal, hanem a jelennel és jövővel foglalkozzanak. Bölcs szabályozás ez nálunk, akkor is, ha ezt a hathónapnyi időt is kockavetés döntötte el.

Óriási kegynek kellett tartanom, hogy ezt a felvételt megtekinthettem egyszer. (Akkor még nem voltam a könyvem miatt elítélve.)

Ma már nem kegynek tartom, hanem tehernek.

Számos alkalommal álmodtam ezzel a rémes Porhüvellyel azóta, voltam álmomban az apja, az anyja, a szeretője, a vallatója, a kínzója, tartottam a karomban, beszéltem hozzá ugarul, s ő mintha olykor valamit értett volna mégis (kiemelés S. G. S), de aztán be kellett látnom; bármit tettem is vele és érte, soha nem reagált.

Mint ahogy a valóságban sem reagált az édesanyja szavaira és simogatásaira.

Ez az eleven, embermentes Porhüvely, ez nekem halálabb bármilyen nemlétnél. Ez a halálok halála.

Jártam tébolydákban a világban elég sok helyütt; talán azért vonzottak, mert hazámban tébolydának nincs helye. Láttam öntudatlan állapotban kényszercselekvő iszonytató emberroncsokat, főleg Hindiában, amikor Csuangthagoun kiadatlan hagyatékában kutattam. Az eléntelenedés borzalmas lépcsőfokaival találkozhattam tehát, de olyan borzalommal, mint a Porhüvely, soha máskor.

Nevetséges és szánalmas, hogy egyesek Sztrasnoje romjai között mindmáig a Porhüvely csontvázát keresik. (Kiemelés S. G. S.)

Vonna Bollog könyvét, amikor évtizedekkel később kiadta, szépirodalmi műnek fogták fel a meglepett olvasók és a fanyalgó, bár lenyűgözött kritikusok, nem pedig valóságos tények rögzítésének. Kapott érte rögtön egy magas ugar irodalmi díjat, a Hollóbilincset; ezzel a könyvet szépirodalmi alkotásnak, vagyis fikciónak minősítette az aktuális hatalom, hogy ne kelljen foglalkoznia a valóságtartalmával. Politikailag, akkori mércével, ésszerű döntést hoztak.

A díj odaítélését elkeseredett viták követték, számos civil és politikai szervezet tiltakozott, a Zsonnamadár című könyvet lélekrombolónak, észbontónak, ködösítőnek, erkölcstelennek, vallásellenesnek, ugargyalázónak, családgyűlölőnek, történelemhamisítónak, ördöginek, pornográfnak, elvetemültnek, tudományellenesnek, giccsnek, szexuálpatologikusnak, buzeránsnak, ellenséges aknamunkának, kútmérgezőnek, mocsarasítónak stb. stb. minősítve. Ezekről a vitákról nem szükséges beszámolnom, mert Szent Zsonna történetéhez nincs közük.

A Hollóbilincs-díjat a XX. században alapította egy miniszterelnök azon bértollnokok számára, akik mindaddig hűségesen szolgálták, amíg megfizette őket.

A holló Második Okoskár ugar király címerállata volt a középkor végén. Ő volt az első humánus ugar király, aki az ellenzékének nem tolatta ki a szemét, annak az ugar közmondásnak a jegyében, hogy „holló a hollónak nem vájja ki”. Második Okoskár az ellenzékét általában lefejeztette ugyanis. Az a holló gyűrűt tartott a csőrében, amit a későbbi századokban bilincsnek kezdtek vélni, az Endarkenment fokozódó elsötétedésének megfelelően. Általában jellemző az Elsötétülés lelkiségére, hogy „semmi szépet és jót elképzelni és feltételezni sem emberről, sem állatról nem tudott”, mint Phil Ho Humman Daniellason találóan megállapította.

Az aranyozott bádogból készült plakettet az érdemesített csuklójára kattintották a kolakmenci parlamentben ünnepélyes külsőségek közepette egy félbilincs révén, amelyről a plakett lelógott; az ideológia az volt, hogy a díjazott az ugarság lelkiségével így örökkön-örökké össze lesz kötve. Persze azért a bilincset le lehetett venni otthon egy rézkulcsocska segítségével, amit a díjhoz mellékeltek. Viccelődtek is az ellenzékiek, hogy aranykulcsocskára, persze, már nem telik. A díjazottak a kitüntetés átvételekor az aláírásukkal egyúttal kötelezettséget vállaltak, hogy jeles ugar ünnepekkor a bilincset a Hollóplakettel együtt felteszik, mert ha nem, a díjtól őket automatikusan megfosztják, és a vele járó pénzjutalmat kamatostul és az inflációs rátával szorozva vissza kell fizetniük az államkincstárnak. Jó párszor előfordult, hogy a rézkulcsocska elveszett, és iparosok vagdalták le a bilincset a kezükről. Ezen sem győzött az ellenzék ironizálni, természetesen, majd hatalomra kerülve a Hollóbilincset tovább osztogatta.

Villa Farkó egyik verse arról szól, hogyan kapja meg a Hollóbilincset ő, és melyik testrészére kattintja, kevéssé illedelmesen. Hordja, hordja, amíg a kérdéses fallosz leszárad. A vers vége tipikusan villafarkói:

 

És nem értenek belőlem egy jottát Az unokák, azok az idióták.

 

Ez az egyetlen Villa Farkó-mű, amely nyíltan utal rá, hogy több szerző álnevéről van szó: a bilincs átvételekor több tucatnyi – megnevezetlen – szerző van jelen, és a bilincsen lévő hosszú lánccal egymáshoz kötöztetnek a kérdéses testrésznél fogva. (Persze már maga az álnév is erre utal: akinek villa alakú farka van, az voltaképpen sok farokkal bír, vagyis sok költő rejlik a név mögött. Költőnő valószínűleg nem volt köztük, különben farkatlanként utaltak volna rá. Egy költőnő, Koll Culla pár évig használta a Rima Farkó álnevet, de annyira gyönge verseket írt, hogy Villa Farkó költészetéhez nem lehetett köze.)

Vonna Bollog a díjat elfogadta, de nem nyilatkozott senkinek. Nem mondta, hogy a könyve nem fikció, hanem igaz. Azt sem mondta, hogy nem igaz. Kiadta a saját költségén, hiteleket felvéve, és a könyv siker lett. A díjjal járó összeget teljes egészében a hitelek törlesztésére fordította.

Könyvének műfaját az „éjjeli regény” általa alkotott szóösszetételben adta meg, magyarázat nélkül. Egyesek szerint az „éjjeli edényre” utalt volna ezzel viccelődve. Mások szerint ezt a regényt csak éjjel, nyugalomban lehet olvasni. Ismét mások szerint éjjel, az alvásból ellopott időben írta, mert napközben állandóan szaladgálnia kellett, idős szüleit ápolta, az általa kezelt elhanyagolt, szegény gyerekek ügyeit intézte, vagy megpróbált pénzt keresni valamivel. Van olyan feltételezés, amely szerint a Zsonnamadár című regény az „Éjjelről” mint korszakról szól, s így az Elsötétülés (Endarkenment) szinonimája lenne. Lehet persze, hogy egyszerűen butaság ez a műfaji megjelölés, elvégre maga Vonna Bollog írta le: „Jó íróra az a jellemző, hogy hülyébb, mint a műve”.

Mindenféle szekták, elsősorban az ugar alapisták zaklatták és fenyegették. Rozoga faházikójának ajtajára egy ismert ugar népdal torzított variációját ragasztották:

 

Zsonnamadár fenn az égen hazafelé szálldogál, farok fonnyad a csőrében, amit Vonna nem talál,

 

és így tovább.

Vonna Bollog hamarosan öngyilkos lett ciánnal.

Búcsúlevelét előzőleg elküldte egy népszerű hetilap, a Szószóló szerkesztőségébe. Ebben azt írta, hogy a zaklatások nem érték váratlanul, a zaklatókat ne is zaklassák fölöslegesen, mert ő már akkor elhatározta, hogy öngyilkos lesz, amikor a regény kiadását intézni kezdte; „ideje, hogy Kéüksz legyek végre”, írta, Lukianosz jégmadár-párbeszédére utalva, amelyet eszerint ismert. Tettének fő oka, mint írta, az volt, hogy a gyerekek tehermentesítéséről, két évtizednyi erőfeszítéseinek kudarcát belátva, le kell mondania. Vonna ugyanis gyermekpszichológusként dolgozott egész életében. A gyerekekkel nem csinált semmi különöset, csak játszott velük, amiért a pszichológusi szakma erősen támadta, de Vonna ezzel nem törődött; egyhangúlag kizárták a céhből, de ez sem érdekelte, „legalább arra a rövid időre megszabadítottam a gyerekeket a hülye szülőktől és az idióta tanároktól, amíg velem játszhattak”, mint búcsúlevelében írta, amelynek hangja kizárta, hogy öngyilkosságából politikai ügyet lehessen kreálni. Nem lehet nem arra gondolni, hogy a kiváló génbiológusnak indult Vonna Bollog azért lett a gyerekekkel játszó pszichológus, mert Zsonna is játszott a szomszéd gyerekekkel, amíg ember volt. Mintha a felesége életét élte volna tovább, annak a halála után, őhelyette, és a saját életéről lemondott. Ebben szép atyai példákat követett, lásd később.

Vonna Bollog azt is megírta a búcsúlevelében, hogy nagyon sokáig habozott, kiadja-e a könyvét egyáltalán. „Nem akartam nyerészkedni egy tönkretett ember életén, saját tapasztalatain és saját gondolatain. Minden efféle könyvet erkölcsileg aggályosnak tartok, a regényírók, a történészek, az utólagos elemzők, a kritikusok, az esztéták az én szememben, kevés kivétellel, hullarablók. Csak úgy lehet tiszta egy ilyen könyv kiadása, ha a szöveg közreadója ebből semmiféle haszonra nem tesz szert. Ez a meggondolás súlyos érv volt amellett, hogy életemet rögtön a könyv megjelenése után fejezzem be.”

Vonna Bollog nem érte meg, hogy könyvének hatására tébolyultak és üzletelők jégmadarak befogásával kezdtek foglalkozni, hátha lelnek köztük embert. Miután Ugarhonban a jégmadár már nem volt honos, az ugar jégmadarászok csapatostul özönlötték el Európát. Eltartott néhány hétig, amíg az európai természetvédők és rendőrök a jelenségre felfigyeltek; addigra jégmadarak százait fogták be hálóval az ugarok. Ezeket a jégmadarakat aztán megölték és elásták, mert egyikük se beszélt. A „madárgyilkos ugarokat” testületileg kitiltották Európából, amin az ugar kormányzat felháborodott; fél évbe telt, amíg az ugarokat ismét beengedték a nyugati államokba, de még további hónapokon át megmotozták őket, nincs-e náluk háló. Mindezt a halott Vonna Bollog nyakába varrták, persze, és még komoly irodalomkritikus is képes volt leírni, hogy „ez volt Vonna szándéktalan bűne”.

Érzékenyebb fülű irodalmárok e botrányok múltán lassan elkezdték feszegetni, hogy ilyen őrültségeket nemigen lehet csak úgy kitalálni. Zsonna ügyét előkaparták az archívumokból, és kezdték belátni, hogy a dologban lehet valami.

Az ugarok addig soha, semmilyen forrásból nem értesültek róla, hogy Zsonnát, a „hárompicsajt”, ahogy a népnyelv nevezte, egykor a maffia elvitte Sztrasnojéba, és madárrá vedlítette át. Zsonna „eltűnt”, ez volt a hivatalos verzió, és a következő kormányzatok is ezt hirdették, vagy pedig, még inkább, hallgattak róla. Annyi botrány volt akkoriban Ugarhonban is, a világon is, hogy Zsonnáról csakhamar megfeledkeztek. (Ekkor kezdődött a „lappangási ideje”, ami a szentek számára, a haláluk után, szinte kötelező.)

Amikor annak idején kiderült, hogy Karlina csaló, és az ugar kormányzat a bizonyító érvek súlya alatt kénytelen volt ezt hivatalosan is bevallani, képmutató módon a médiában megmutatták Zsonna utolsó fényképét, és felkértek mindenkit, jelentse, ha látja. Mintha nem az ugar kormányzat adta volna át Zsonnát a maffiának, és mintha nem az ugar kormány taníttatta volna be Karlinát.

Vonna Bollog is ekkor figyelt fel a dologra, mint könyve előszavában írja.

Vonna Bollog szülei többszörösen túlképzett könyvtárosok voltak mind a ketten, a Jó Könyvek Tisztelői, a JÓKÖTISZ nevű súlytalan, szűk körű értelmiségi egylet tagjai. („Lókötiszeknek” gúnyolták őket a primitívek, vagyis lókötőknek.) Szellemi segédmunka volt a könyvtárosság akkoriban Ugarhonban, és nem csak ott. Elsősorban az volt a feladatuk, hogy az ősnyomtatványokat digitalizálják. Rohadt munka, reménytelen munka, alulfizetett munka. Bollog otthonában sok ezer kötet eredeti, régi könyv volt felhalmozva, és Bollog már gyerekként is rengeteget olvasott. Vonnáék nyomorogtak és olvastak. Minden körülmény amellett szólt, hogy a kis Bollog is könyvmoly lesz, és végignyomorogja az életét.

A szuperértelmiségi család fia így került a képzetlen lumpencsalád lányával azonos iskolába: egyformán szegények voltak, és nem volt lehetőségük arra, hogy a gazdagok számára megfizethető elit magániskolába járhassanak. Ez a magyarázata annak is, hogy Zsonna és Bollog azonos ugar nyelvet beszélt, és hogy Bollog a felesége mondatait még a szórendet is pontosan betartva jegyezte le.

Amikor Bísztő Zsonna még az általános iskola alsó tagozatába járt, egyszer az iskolaudvaron véletlenül összeütközött Vonna Bolloggal, aki három évvel járt fölötte. Vonna Bollog bocsánatot kért, és Bísztő Zsonna rámosolygott.

Mint Vonna írja:

 

Kedves pofija volt, lehetett vagy nyolcéves akkor, mert én lehettem talán tizenegy; kicsike volt, törékeny, vékony, az orrocskája tömpe, a kicsi szemei kissé karikásak, értelmesek, ravaszul és humorosan csillogók; az ajka vékony, erre biztosan emlékszem, bár nem tudom, miért; a haja seszínű, talán barnás, varkocsba fogva, mert nem volt annyira hosszú, hogy copfja vagy lófarka legyen; nem is tudtam, hogy megjegyeztem az arcát akkor, nemigen találkoztunk aztán, bár néhányszor láttam abban a szörnyű gyerekgyárban messziről, iskolai ünnepségek alkalmával vagy nagyszünetben az udvaron, ahol több száz gyerek lökdösődött és verekedett labdázás címén, és a felügyelőtanárok oda se bagóztak. Soha nem mentem közelebb hozzá, a nevét nem tudtam, nem is kérdeztem meg senkitől, ő meg, gondolom, az egészről elfeledkezett, sőt észre se vette. És elfelejtettem aztán én is, egészen addig, amíg az Ál-Zsonna lebukása után meg nem mutatták Zsonna utolsó képét a médiában. Azon a képen tizenöt éves lehetett, én ekkor elsős egyetemista voltam. Persze változott az arca, de az arcának a jellege megmaradt. Akkor hirtelen rájöttem, hogy hiszen én őt ismerem. De nem csak ez. Rájöttem, hogy szeretem, és el fogom venni feleségül, ha megtalálom.

 

Vonna Bollog elismeri, fogalma sincs, mit is szeretett meg Zsonnában voltaképpen, és miért így, utólag. Állandóan, mániákusan visszatér Zsonna arcának kedves pimaszságára, apró, karikás szemeinek ravaszdi csillogására.

Mi, akik ismerjük Zsonna arcának sok-sok rekonstruált, háromdimenziósított, elevenített változatát, mindezt nem látjuk. Nem csak én nem látom, a tanítványaim se látták, amikor Saint Shona Bisto képeit eléjük vetítettem, és kértem, jellemezzék.

Minthogy a ROW-ban nem értik, hogyan lehettek nekem tanítványaim, holott tanári képesítésem nincs, megjegyzem: Talizmániában nincsenek iskolák, a Hetvenheteken belül az összes szülő az összes gyereket tanítja arra, amire éppen képes, noha két, tanítással foglalkozó családtagot mindig sorsolunk kockával. A tanítás ideje a késő délután, addig a felnőttek dolgoznak, a gyerekek pedig játszanak. Napi két óránál többet tanítanunk tilos, leckét pedig soha nem adhatunk fel; talán ez a fő oka annak, hogy a Talizmán gyerekek tanulmányi eredményei olyan elképesztően jók. Egyetemünk is csak egy van Iowa Cityben, de ott már hihetetlenül magas színvonalú katonai képzés folyik, hiszen ettől függ hazánk biztonsága. Én például, a Talizmán polgárok többségéhez hasonlóan, nem végeztem egyetemet, mert nem akartam a véderő tagja lenni.

Tanítványaimnak a képen látható lány nevét nem mondtam meg, mert nem akartam, hogy a gyerekek hazájuk első szentjét ismerjék fel, és rögtön mást lássanak benne, mint amit e nélkül az információ nélkül látnának. Fiatalkoromban kísérleteztem ezzel, amikor Saint Shona Bisto képe még nem volt általánosan ismeretes, és még a szobra, Magyarrdy Tuhutum Julishkason zseniális alkotása sem állt ott a Saint Shona Auditoriummal szemben a Dubuque Streeten.

Szép feladat lenne Talizmán pszichológusok számára, hogy Vonna Bollog könyve alapján a humán szerelem keletkezési folyamatára végre fényt derítsenek.

Vonna második előszót is írt a regényéhez – maga is annak minősítette a műfaját –, ebben azt mesélte el, hogyan jött rá, hogy Zsonna jégmadár lett. A kritikusok ezt az előszót annyira hihetetlennek minősítették, hogy ügyetlen, hiteltelen fikciós találmányként fogták fel. Vonna Bollog halála után indult csak el a történeti kutatás, és pár év alatt kiderült, hogy Vonna semmit sem talált ki, ahhoz nem volt eléggé alkotó a fantáziája, csak leírta, ami valóban megtörtént.

Lutka Jurujja, a regényt kíméletlenül bíráló ugar esztéták közül a leghíresebb, egy öntelt, alacsony, kövérkés, bár vénen is mozgékony, folyton szivarozó alak, aki kétségtelenül olvasott volt, jóval később, amikor már neki is el kellett ismernie, hogy Vonna Bollog igazat írt, saját korábbi levágó kritikáját mentegetve ismételten leszögezte: „Egy szépirodalmi műnek nem a hihetetlen valóságot kell visszaadnia, hanem a nem létezőt kell hihetően megelevenítenie; ebből a szempontból Vonna Bollog regénye rossz regény akkor is, ha minden szava igaz”. (Csak az a kérdés ezután, miért nem történeti műnek fogta fel a könyvet a hírhedett Lutka Jurujja.)

Mint Vonna írja, elsőéves génbiológus-hallgató volt a kolakmenci állami egyetemen – kiváló középiskolai dolgozatai révén felvételi vizsga nélkül került be az egyetemre a legnépszerűbb szakra, amelyre kilencszázhatvanan jelentkeztek abban az évben, és mindössze tizenkét diákot vettek fel –, amikor a képernyőn felismerte Zsonnát.

Elhatározta, hogy megkeresi és elveszi feleségül, akárhány vulvája lett is közben.

Vonna Bollog elhatározása ebben a pillanatban még nem volt több, mint Korlóth Barbaront vagy Lakrima-Szúza Gáberel magánőrülete, amelyeket röviden már ismertettem fentebb. A tébolyultak közül Vonnát a hibbantságához való mániákus, feltétel nélküli, hosszan tartó és töretlen ragaszkodása emelte ki végül, s juttatta el a hipernormalitású egyének, az úgynevezett „emberiségnyi hősök” közé, ahogy az ilyen őrülteket a szuperjózan Jonathan Chapiro tisztelettel nevezi.

Három hétig tartott, amíg Vonnának sikerült Zsonna szüleivel találkoznia. Vonna Bollog nem közöl részleteket, hol, hogyan és kik révén jutott el hozzájuk, mert a szülőket még akkor is őrizték, persze. Ma már joggal feltételezhető, hogy professzora, Hűthött Hümér szerzett neki kormányzati engedélyt; kedvenc tanítványa lett a híres professzornak Vonna Bollog az egyetem első évfolyamán.

Zsonna szülei kiábrándítóan hatottak rá. Szellemileg és testileg is szét voltak esve, Bísztő Gyalla részeg volt akkor is, Karmenják Ezüstke a kiállt megpróbáltatások következtében rettenetesen elhízott, folyton a lábfájására panaszkodott, és a lányára vonatkozó bármiféle kérdést igyekezett elhárítani; feladta már a reményt, hogy valaha viszontlátja, és még azt is igyekezett elfelejteni, hogy valaha megszülte, legalábbis éppen ilyen állapotban volt. Vonna úgy látta, valóban semmit sem tudnak Zsonna hollétéről. Ezüstkét eszerint nem sokkal ezután vihették ki Sztrasnojéba, hogy a Porhüvellyel találkozzék.

Vonnát elgondolkoztatta, vajon miért nem közlik Zsonna halálhírét, végül is az volna a kormányzat számára a legegyszerűbb megoldás: derűs úszkálás közben sajnálatosan vízbe fúlt, vagy valami hasonló. Azon is eltűnődött, miért nem kaptak a szülők Zsonnától legalább levelet. Arra kellett gondolnia: Zsonna nincs abban a helyzetben, hogy kommunikátorhoz jusson.

 

Valamiért szilárdan meg voltam győződve arról, hogy Zsonna él – írja Vonna –, és hogy meg tudom találni, ha nagyon akarom. Őrült voltam kétségtelenül: a távoli múltban írott, anakronisztikus kultúrkoloncokat faló túlképzett idióta, egy objektíve rendkívül beszűkült lehetőségű, tehát, ennek megfelelően, kórosan beszűkült lelkű és tudatú nyomorult rabszolga a világ perifériáján, semmivel sem nagyobb kapacitás tehát, mint a valóságidegen, szemellenzős, enlelkükbe rogyott romantikusok két évszázaddal korábban. Akkori állapotom engem nem érdekel, de értő kutató, gondolom, megírhatná belőlem a XXI. századi átlagos lélek kórtörténetét.

 

Máig nem írta meg senki. Az egyetlen, aki megírhatta volna, maga Vonna Bollog volt, de ő saját magával szerényen nem foglalkozott: túl sok méltóság szorult bele.

Vonna eltűnődött, ugyan kik is készíthették el Zsonna pluszvulváit, és csak arra gondolhatott, hogy amerikai tudósok. Elhatározta, hogy ösztöndíjat szerez Amerikába, és kapcsolatba lép velük.

Erre a legegyszerűbb módszer az volt, hogy beadott egy pályázatot a kolakmenci Coel Fundhoz, amelynek a frissen létrehozott kolakmenci HOC amúgy is partnere volt a közös pénzforrás okán. Vonna Bollog még éppen elcsípte a pályázati határidőt. Pályázatának célja a pluszszemek nem feji létesítésének kutatása volt, különös tekintettel a nagyon vakok problémáira, akiknek az agyába valamiért nem lehetett minicsipet ültetni. Vonna valóban ezzel foglalkozott akkoriban egyébként, és ez szépen bele is illett a Coel Fund által hivatalosan támogatott kutatási főirányokba. A műtárgyak csempészetét e főirányok közé illendőségből és kötelező törvénytiszteletből nem vehették be, és a főirányokra valóban kellett is áldozniuk valamennyit.

Professzora, Hűthött Hümér a pályázatát támogatta, s mert Hűthött professzor a kolakmenci Coel Fund egyik kurátora is volt, Vonna Bollog igen hamar kint találta magát New Yorkban. Nem egyetemi ösztöndíj volt ez, így kezdődhetett május elején. Vonna az egyetemen halasztást kért és kapott, noha a félévből már csak két hét volt hátra. A halasztásra nem a vizsgák letétele miatt volt szüksége, minden jegyét megszerezte már addigra abban a szemeszterben, hanem a mindenki számára kötelező önvédelmi gyakorlat miatt, amely a botostánchoz használt bot önvédelmi fegyverként való forgatásából állott – ennek semmi értelme sem volt a bot törékenysége miatt –, és kivénhedt népi táncosok tartották a kormány törvényerejű rendeletének értelmében, hogy azok is megéljenek valamiből.

Az ösztöndíjasok nagy fogadópartin találkoztak egymással és a kutatásokat vezető hírességekkel a Central Park délnyugati csücskén épült felhőkarcoló harmincnyolcadik emeletén. Coel Cotorjanc adott rá, hogy ezeken a partikon maga is részt vegyen, de ezen a partin kivételesen nem volt ott. A partit május ötödikén tartották, vagyis tizenegy nappal a nevezetes György-napi éves beszámoltatás kezdete után, amelyről Vonna semmit sem tudott. Ha Cotorjanc nem volt jelen, akkor addigra az „Opera Opima” éppen véget ért, és maga Cotorjanc is elutazott Long Islandről.

Amikor Vonna, aki a milliárdos szokásairól elég sokat tudott, érdeklődött, vajon ők mostohagyermekek-e, a központi Coel Foundation egyik tisztviselője azt mondta neki, hogy Coel Cotorjanc mostanában gyakran tartózkodik a rosszlandi tudományos és technikai élet központjában, Sztrasnojéban, és jelenleg is ott van.

Vonna tudomásul vette az információt, és beült a Fund hatalmas könyvtárába, amelyben a kommunikátorok tudományos központok ezreivel voltak összekötve. Megpróbálta kideríteni, hol is kísérleteztek valami hasonlóval, mint Zsonna pluszvulváinak létesítése. Hetekig bogarászott, nem talált semmit. (Osztyip Cikolajevics kivégzése után a Központ ellenőrizte a hálót, és minden olyan információt eltüntetett, amelyből egy második Osztyip Cikolajevics kombinálni kezdhetett volna a vulvásítást illetően.) Vonna rájött, hogy ez a vulvásítási program valakiknek valamiért nagyon fontos lehet, ha ennyire nincs nyoma sehol. Érdekes: könyvében rögzíti, hogy emiatt arra gondolt: katonai fejlesztésről lehet szó; ez, mint tudjuk, nem volt találó találgatás. (Kiemelés S. G. S.)

Vonna többször is ebédelt vagy vacsorázott a Coel Foundation főembereinél, akik maguk is tudósok lévén rajta tartották a szemüket az ösztöndíjasokon, és mellesleg nagy gurmanok is voltak, mint az amerikai értelmiségi elit egésze – másban az alkotóerejüket akkoriban már nem élhették ki, csak a főzésben –, és tőlük hallotta egyszer, hogy Cotorjanc visszatért Rosszlandból, igen rossz a kedve, és hülyeségeket beszél – „mint mindig”, mondta megbocsátóan mosolyogva, mintegy a szeretetét demonstrálandó, az egyik szintén zabálni hívott, öltönyös-nyakkendős szürke tisztviselő –, „lett egy új mániája, teljes hülyeség, mindig van valamilyen új mániája, Cotorjanc már csak ilyen, hogy pénzt kell adni a jégmadár védelmére, mert szép színei vannak”. „Na és adnak pénzt?” – kérdezte Vonna Bollog. „Hát persze – felelte a hivatalnok –, Cotorjanc minden parancsát rohanvást teljesítjük, ezért vagyunk. Amihez csak nyúl, arannyá változik.”

Vonna nem értette a dolgot, ő úgy tudta, a jégmadár azon kevés fajok egyike, amelyeket éppen nem fenyeget a kipusztulás veszélye. (Ekkor még nem tudott a zsermánok jégmadármentő programjáról.) Ezt meg is említette a tisztviselőnek. Az a vállát vonogatta: „Cotorjancot nem lehet kiszámítani, ez a tőzsdei sikerei titka”. Vonna megkérdezte, mennyi pénzt adhat a jégmadarak védelmére Cotorjanc. A tisztviselő nem tudta, természetesen, de megnyugtatta Vonnát, hogy ha Cotorjanc valamire pénzt szán, akkor nagyon sokat szokott adni.

 

Olyan volt az a pasas, mint egy bankfiú: fiatal, sima, jól öltözött, magabiztos, derűs, és sugárzott belőle, hogy örökké fog élni. Ezt a sugárzását úgy tudta rám bocsátani, hogy érezzem: én viszont nem fogok örökké élni. Mintha a menny kapuin kopogtattam volna, de Szent Péter kiszól édesen: ma és mostanában nincsen félfogadás; élők, maradjatok még egy kicsit elevenek, egy fenét fogok nektek örök életet adományozni.

 

Hommu Goyza örült volna, ha ezt a passzust látja, de nem láthatta: másfél évtizeddel Zsonna első műtéte előtt meghalt.

A magabiztos tisztviselő példaként a grunlandi drámairodalom felvirágzását említette. A történet igaz.

Cotorjanc egyszer kényszerleszállást hajtott végre Grunlandon, és az elsö grunlandi, akihez sántikálva bekopogott, egy, a jégsátrában magányosan éldegélő elkoszolódott, elbűzhödött félőrült drámaíró volt. Megetette, megitatta Cotorjancot, akiről nem sejtette, kicsoda. Cotorjanc érdeklődött a foglalkozása iránt. Mondta a vendéglátó, aki gyöngén beszélt amerikaiul, hogy ő állástalan, pénztelen, kiadatlan és előadatlan drámaíró, s noha szlák származású, és otthon a szüleivel csak szlákul beszélt, ám hibátlan grunlandi nyelven ír, amit rajta kívül háromszáztízezer ember beszél mindösszesen, van neki huszonnyolc előadatlan és kiadatlan drámája, és abból tartja el magát, hogy hideg ellen génezett szirti birkákat tenyészt. Vendégét megitatta gyökérpálinkával, borzalmas íze volt, megetette félig átsült birkasaslikkal, mert ő maga így szerette, s még szlák kecskesajtot is reszelt rá, amit öt éve szerzett egy hajótörés nyomán, és egy jégveremben aszalt azóta. Cotorjanc Amerikába visszatérve adott százmillió tallárt a grunlandi drámairodalom és színi művészet felvirágoztatására. Nem telt bele nyolc év, és a remek grunlandi drámaírók ellepték a világszínpadot. Cotorjanc vendéglátója nem volt köztük, nem bizonyult elég tehetségesnek.

A történetben, amelyet Vonna Bollog becsülettel és dicséretesen kurtán idéz, nincsen semmi túlzás, a grunlandi dráma nagyjait a mai napig játsszák a világon, és a grunlandi Shakespeare, Rrommok Bungris Talizmániában is igen népszerű. Időskorában Shona Bisto kalitkája címmel is írt egy tragédiát, amely azonban nem tartozik a legsikerültebb művei közé; igaz, ő kitalációkra kényszerült, és Vonna könyvét, amely akkor már megjelent ugarul, csak tartalmi kivonatban, gyatra, szenzációhajhász újságcikkek alapján ismerhette, mert még nem fordították le világnyelvre. Az sem mellékes, hogy addigra a grunlandi drámaírók támogatását a Cotorjanc halála után szétesett Coel Fund már nem finanszírozta. Rrommok Bungristól ha mást nem is, de azt a mondását az egész világon ismerik, hogy „a drámaíráshoz három dolog kell: pénz, pénz, pénz”.

Vonna az ebéd után visszament a könyvtárba, és lehívta a Coel Fundok teljes anyagát. Négy napig tanulmányozta őket, és három dologra lett figyelmes.

l. A legutóbbi időkig Coel Cotorjanc soha nem utazott Rosszlandba, rosszlandi részvényt vagy kötvényt óvakodott venni, és, mint a tőzsdei összesítőből kiderült, mostanában sem vett.

Coel Cotorjancot tehát nem üzleti cél vezérelte Rosszlandba.

2. A másik érdekesség: a jégmadarak megmentésére létrehozott alapítvány kakukktojás a Coel Foundation tevékenységében. Soha Coel Fund által finanszírozott célzott állatvédelem nem folyt. Az egyes állatok Coel Cotorjancot nem érdekelték. Adott pénzt az állatok mentésére, nem is keveset, magát az állatok messiásának is vélte, ebből lettek a helyi FAS-ok (For Animals Society), de soha egyetlen fajt sem emelt ki közülük. Ebben Cotorjancnak alapvetően igaza is volt, az összes, még eleven állatfajt egyöntetűen fenyegette a kihalás veszélye.

3. A Harmony of Colours társaságokat a three-cunted Meager gal feltűnésének hírére Cotorjanc a világ számos országában azonnal felállította, de most, Karlina (vagy ahogy a Karlina nevét még nem ismerő Vonna írja: az Ál-Zsonna) leleplezése után sem szüntette meg őket, holott híres volt arról, hogy amint egy üzlete befuccsolt, soha nem erőltette tovább, hanem a beruházást azonnal felszámolta. Sokat vesztett így, de még mindig kevesebbet, mintha érzelmi vagy presztízsokokból még évekig működtette volna őket. Coel Cotorjancnak kellett tudnia arról, hogy akit Zsonnának véltek, hamisítvány. De akkor azt is kellett tudnia, hogy az igazi még él valahol.

Túl sok szabálytalanság egy kiszámíthatatlan, korlátolt, de a maga körein belül mégiscsak következetes elme működésében.

Vonna Bollog beismeri: ennyi információ kevés ahhoz, hogy valaki arra gondoljon: Cotorjanc Zsonna miatt járkál Sztrasnojéba, és hogy a jégmadármentés Zsonnával összefügg. Ő mégis erre gondolt. Mint írja:

 

Miután állandóan Zsonna járt a fejemben, természetesen rögtön őrá gondoltam, aki miatt Cotorjanc ezeket a furcsa tetteket, amelyek nem illettek sem üzleti, sem emberi karakterébe, elkövette. Mániákus voltam, ez az igazság. De Cotorjanc is mániákus volt, és épp az volt a feltűnő, hogy mind a szokásos üzleti mániáit, mind a képzőművészeti mániáit egyszerre elhajította. Ennek csak egy újabb, erősebb mánia lehetett az oka. Főleg azt nem értettem, hogyhogy a HOC-okat tovább finanszírozza az Ál-Zsonna-botrány után. Az egész világsajtó rajtunk, ugarokon röhögött emiatt, erről az ugarok iránt alapvetően közömbös Cotorjancot nyilván értesítették. A magam mániájából csak arra tudtam gondolni: azért működteti a HOC-okat tovább, mert neki van információja arról, hogy Zsonna él. Ha Zsonna felkeltette az érdeklődését, mint ahogy a HOC-ok megalapítása arra utal, hogy igen, akkor csak azért nem számolta fel ezeket, mert Zsonna sorsa továbbra is érdekli. Úgy éreztem, Cotorjanc új keletű mániája és az én őrületem azonos szövetű. Soha nem találkoztam Cotorjanccal, de a magam csőlátásából azt sejtettem, hogy Zsonna körül forog most Cotorjanc számára minden.

Az ő addigi üzleti politikájába a hirtelen megindított jégmadárprogram nem illett bele. Miért veti rá magát egyszerre Cotorjanc ezekre az érdektelen madarakra? Sok más madár is színes.

Kimentem Coney Islandre, az Atlanti-óceán partjára, hogy jégmadarat lássak, mert azt mondták, ott is elő-előfordulnak.

Volt ott mindenféle madár talán jégmadár is, nem tudom. Annyi fajtája van a jégmadárnak és legközelebbi rokonainak, hogy borzasztó. Vittem magammal madárhatározót, abban a jégmadár számos változata szépen le volt rajzolva, és a szélben, ott mindig szél van, küszködtem a könyv lapjaival. Akkor még nem jutott eszembe, hogy a hálót faggassam.

Egyszerre megborzongtam: rádöbbentem, hogy minden a génezés körül forog. Zsonnát háromvulvájú nővé génezték, és a jégmadarat is génezik valahogy. Megláttam a képet: embert géneznek jégmadárrá. És egyszerre a hét-nyolc éves Zsonna édes, szemtelen pofiját láttam belemosódni egy madár buta, merev szemű, csőrös fejébe.

A sejtés a tudományban a legnagyobb dolog. Ezt írták a tankönyveink is, meg is jegyeztem, vissza is böfögtem, ha kérdezték, de nem volt saját tapasztalatom róla. Én addig reménytelenül szorgalmas, megadóan eminens tanulóként mindig csak szolgaian követtem a régiek sejtéseit, azok a számomra nem sejtések voltak, hanem réges-rég megformált, szépen levezethető tételek, maga a tiszta racionalitás, amelyhez érzelmek nem fűződnek, vagy legföljebb annyiban, hogy egy-egy elegánsan, tisztán, egyszerűen levezetett bizonyítás a passzív befogadónak esztétikai örömet okoz.

Bizonyításhoz az én sejtésem messze nem volt elég. De hát azért is sejtés a sejtés, mert nem lehet még bizonyítani. Az igazi agyak nem racionálisan, egymás utáni logikus lépésekkel operálnak, hanem ki- és beszámíthatatlanul ugrálnak. Tanultuk, hogy egyes sejtéseket csak több száz évvel később sikerült bizonyítani. Vannak zseniális sejtések, amelyekkel évtizedekig, olykor évszázadokig dolgoztak eredményesen, noha bizonyítani nem tudták. Az emberi elme valójában soha nem racionálisan működik, vagy pedig a ráció, vagyis amit annak tekintünk, az elme számára nem elégséges: az elme szökell, a ráció földhözragadottan lépésről lépésre araszol, és máig nem sikerült olyan gépet szerkeszteni, amely szökellő gondolkodásra képes lenne, amely az intuíciót imitálná. Még mindig nem tudjuk, mi minden van bennünk, ami állati.

Minél fejlettebb és bonyolultabb, vagyis zseniálisabb egy emberi elme, annál közelebb áll az emlősi elméhez, amely a rációt nem is ismeri. Ez ugyan ellentmondás, de így van: a legfejlettebb elme képes csak arra, hogy a nála sokkal fejletlenebb elme működését megértse és magában reprodukálja. Ez a művészet igazi titka; ezt is Hűthött professzortól tanultam, aki ezt a legnagyobb drámák szövegén tudta csodálatosan bizonyítani. Ezért van az is, hogy az állati gondolkodást a mi számítógépeink a mai napig nem tudják leképezni. (Akkoriban ez nagyon érdekelt, bizonyos első eredményekig el is jutottam, amelyeken sajnos azóta sem tudtak túljutni, pedig fontos lenne megtudni, milyen alternatív: nem emberi logikák lehetségesek. Én aztán, a későbbi történések hatására, gyermekpszichológusnak álltam, és a tudományos munkássággal felhagytam.)

Sejtésemhez nem is annyira az kellett, hogy távoli tényezőket rántsak logikátlanul egybe, hanem arra a bizonyos mániákus, voltaképpen elmebeteg csőlátásra volt szükségem, hogy mindent csak Zsonna arcával együtt tudjak látni. Lehet, hogy van ebben valami alapvetően állati? Kár, hogy Zsonnával erről nem volt időm beszélgetni később, erről ő biztosan nagyon sokat tudott. De hát mire volt nekünk időnk?!

Természetesen könnyen előfordulhatott volna, hogy akkori csőlátásom magánőrület, és a valósághoz az égvilágon semmi köze sincs. Minden ember csőlátásban szenved többé-kevésbé, és pórul is jár általában. Őrületem következtében hittem csak ennyi, messze nem elégséges tényező alapján, hogy megtaláltam Zsonnát, akit Rosszland nemrég felépített borzaszó, technicista városában, Sztrasnojéban éppen jégmadárrá géneznek.

Őrült voltam akkoriban, igen. Nem annyira súlyosan, mint az emberi világ egésze körülöttem, de annyira igen, hogy abból valamit megérezzek mégis.

 

Vonna Bollog annyira biztos volt a sejtésében, hogy, mint írja, látta is a ketrecet, ahol a jégmadárrá alakított Zsonnát fogva tartják. Bevallja: ő csak egyetlen ketrecet látott, benne a madárral, és akörül semmit; Zsonna elbeszélése később ráébresztette, mennyire nem volt fogalma arról, hogyan és miként élt madárként Zsonna Sztrasnojéban. Azt írja: a két képet, azt, amelyiket ő látott, és azt, amelyiket Zsonna elbeszélése alapján képzelt el később Höllén, még mindig külön-külön látja, mind a kettő valóságos a számára azóta is; a képzelt kép „kerekebb” volt, mint amelyről Zsonna mesélt, „fölösleges” részleteket nem tartalmazott.

Annyira azért észnél volt, hogy tudta: Cotorjanccal aligha fog találkozni, de ha sikerülne is, egészen biztos, hogy Zsonnára vonatkozó információt nem tud kicsikarni belőle. Úgy döntött, hogy ösztöndíjas tartózkodását megszakítva hazatér Kolakmencre. Semmi értelmét nem látta, hogy Amerikában, a tudomány fellegvárában, luxuskörülmények között vesztegesse a drága idejét. Bejelentése nagy meglepetést keltett a New York-i Coel Foundation köreiben, addig egyszer sem fordult elő, hogy a szép havi apanázzsal járó és távlatos kapcsolatokkal kecsegtető ösztöndíjat valaki menet közben odahagyja. Döntésének okairól nem kérdezték, Amerika nem az a hely volt, ahol a személyes érdeklődésnek tere nyílt volna.

Vonna hazarepült Kolakmencre. Szülei, a szegény könyvtárosok, búsan fogadták. Ők abban reménykedtek, hogy a fiuk Amerikában megalapozza a nyugati karrierjét, és, ami nekik nem sikerült, örökre elhagyhatja az eszméletlenségbe süllyedő Ugarhont. Nem voltak illúzióik Ugarhon jövőjét illetőleg, bár Vonna nem utal rá, hogy az örök támadás veszélye felmerült volna akár a szüleiben, akár őbenne; az örök behatolást Vonna sem érte meg. Szülei azonban úgy érezték, mint Vonna említi, hogy Ugarhon szellemi, lelki és erkölcsi szétesése csak katasztrofális pusztuláshoz vezethet. Az már édes mindegy, gondolták, konkrétan hogyan is fog történni.

Vonna közelebb akart kerülni Rosszlandhoz, ahol sejtése szerint Zsonnát fogva tartották madárként, Kolakmencen azonban hamar rájött, hogy Sztrasnojéba nem könnyű eljutni, és ha eljutna is valahogy, ott soha nem fogja Zsonnát megtalálni: hét lakat alatt őrzik a maffia hétfejű sárkányai.

Visszatért az egyetemre, Hűthött Hümér védszárnyai alá.

Professzora, akiről Vonna nem szűnik felsőfokon nyilatkozni, különös ember lehetett. Azon kevés ugar tudós közé tartozott, akiket nemzetközileg jegyeztek (az UTA nem is vette fel a tagjai közé). Nemzetközi hírneve védte meg egy darabig. Szakmáját mellékesen művelte, oda se figyelve lett világszínvonalú biológus, egyébként irodalommal, képzőművészettel, a középkori okkultizmus kutatásával foglalkozott amatőrként minden idejében, ódon könyveket olvasgatva. Talán ez volt a kapocs közte és az ódon könyvek másik szerelmese, Vonna Bollog között, bár erre Vonna nem utal.

Vonna szerint Hűthött professzor középkori, aranycsináló alkimisták latin, görög és héber levelezését és tanulmányait fordította szorgosan, megbízás nélkül ugarra. Ezek a fordítások elvesztek, mert senki sem adta ki, a professzor meg sem akarta jelentetni őket, az okkultistákat maga is buta, szerencsétlen kóklereknek tartotta. Megvallom, a számomra megfoghatatlan, miért okozott a világhírű professzornak örömet, hogy középkori butaságokat fordít ugarra. Vonna Bollog talán értette, de erről a Zsonnamadárban nem szól.

Egyik barátnőm szerint, aki a könyvemet olvasta, és egyébként is sok könyvet olvasott, mert könyvtáros volt a sorsolás folytán évekig, Vonna felismerte, hogy professzora az ember iránt merőben antropológiailag érdeklődik, és ebből a szempontból mindegy lehetett neki, miféle szélsőségesen kifacsart emberi tudatot is vizsgál éppen, az az emberi tudat „olyanságát” annál általánosíthatóbban tartalmazza, mennél kifacsartabb. Én ezt a szempontot nem egészen értem, amit viszont értek belőle, nem tetszik: az ember történelmi fejlődésének lehetőségét ez a kaján gondolat ugyanis kizárja.

Hűthött professzor, aki Amerikában sose járt, bár hívták oda tanszékvezetőnek többször is, kolakmenci fizetésének hússzorosával kecsegtetve, talán érteni vélte, miért nem vonzotta kedvenc tanítványát a technicista világ. Ő maga az egész korabeli világgal, noha mélyen értette, vagy talán éppen azért, szemben állt.

A professzor felesége, Honnan Elva, a szépséges amatőr szobrász ifjan megőrült, de Hűthött becsülettel ápolta három évtizeden át, amíg meg nem halt, ahelyett, hogy lerázta volna, ahogy szokták. Gyerekeik nem születtek. Feleségének szobrai pár évtizeddel később, közvetlenül az örök betörés előtt véletlenül kerültek elő a kolakmenci lakásból, amikor a bérházat lerombolták, hogy a helyén divatcsarnokot építsenek; a kisméretű faszobrokra egy élelmes vállalkozó csapott le, és mivel örökös nem maradt, vagyonokat keresett rajtuk. Kulapkó Kalimor, a vállalkozó, az örökök elől Nyugatra menekült a faszobrokkal együtt, amelyek így maradtak meg; mást a kéziszatyrában jó érzékkel nem is vitt magával.

Honnan Elva neve máig jól cseng a művészeti világban; egyik híres szobra, a Vakaródzó kisfiú, ma az Iowai Talizmán Múzeum ékessége. (Nem tudjuk, honnan került hozzánk.) A szobor érdekessége, hogy a kisfiú egyáltalán nem vakaródzik, éppen ellenkezőleg, karjait a testétől mereven, tiltakozva, büszkén és gőgösen eltartja, bár egész testét ronda pörsenések borítják. Döbbenetes hatású szobor, a testi nyomorúságról tudomást nem vévő szellem csodás ábrázolása.

Hűthött Hümért, akit a tanítványai imádtak, Vonna egyetemről való távozása után pár évvel egyik irigy (máig névtelen) tanártársa feljelentette, hogy az órákon, de főleg azokon kívül, a tanítványaival (mind az öt évfolyammal, vagyis összesen hatvan diákkal) az ugar berendezkedés erőszakos megdöntésére készül. Ez a vád nem volt hihető, vizsgálat nem is indult. Ezt követően „lefehércigányozták”, és tanszékének folyosófalait heteken át fekáliával kenték be valakik.

Fehér cigány bárki lehetett akkoriban Ugarhonban, akire ráfogták – noha voltak, akikre ráfogták, és a bélyeg mégsem maradt rajtuk. Elég titokzatos társadalomlélektani jelenség ez, Talizmániában sose volt ilyen, mi tehát nem ismerjük; a ROW-ban előfordul hasonló manapság is, de az ottani tudósok, ha értik is a mechanizmusát, nem merik pontosan leírni.

Erre a jelenségre talán az ókori Petronius szolgál a legpontosabb magyarázattal.

 

A „sacra” azt jelenti, hogy átkozott (execrabilis). A szó gall eredetű népszokással kapcsolatos. Valahányszor ugyanis járvány pusztított a massiliaiak között, egy ember ajánlkozott a szegények osztályából, akit egy teljes esztendőn át állami költségen és különleges táplálékon tartottak. Az illetőt aztán, babérkoszorúval és szertartásos öltözékkel (vestibus sacri) földíszítve, körülvezették a városban, olyan átkok kíséretében (cum execrationibus), hogy az egész polgárság búja-baja szálljon az ő fejére, majd pedig kiebrudalták maguk közül.

 

Vallásos lelki alapjelenséggel állhatunk tehát szemben, persze a Reménytelen Négyezer Év körülményei között; ilyesmi Talizmániában soha nem fordulhat elő.

Ugarhonban nem definiálták, mi az, hogy „fehér cigány”. Nyilvánvaló, hogy nem cigány volt az illető, különben nem lett volna „fehér”. A hazaáruló szinonimájaként használták, bár érzelmi töltése erősebb. Akadt néhány megbélyegzett egyén, aki feljelentést tett a rendőrségen vagy pert indított azok ellen, akik lefehércigányozták, de mind a rendőrség, mind az ügyészség azzal utasította el a keresetüket, hogy a kérdéses szó az ugar értelmező szótárban nincs benne. Amikor az érintettek azt követelték, hogy e nem létező szót használó újságírók ellen induljon per, azt meg azzal utasították el, hogy mindenki olyan szókincset használ, amilyet akar; „Ugarhonban szabad a sajtó”. Az egyik érintett egy cikkben erre azt felelte: „A sajtó, az valóban szabad, hogy bármit irkáljon ellenem, én azonban nem vagyok szabad”. Az államrend megsértéséért kéthavi börtönre ítélték.

Hűthött professzort a folyamatos botrányokozásra hivatkozva – mintha a botrányt ő okozta volna, mintha ő kente volna be a falakat fekáliával – a tanszékvezetéstől megfosztották, és tudományos kutatói státuszba minősítették vissza heti tízórányi oktatói feladattal, mintha kezdő doktorandus volna. Soha még egyetemi tanárt így nem szégyenítettek meg Ugarhonban. Tanártársai hallgattak, a diákjai tiltakoztak, közülük hármat kicsaptak, a többi erre befogta a száját. (Vonna biztosan tiltakozott volna, ha még egyetemista, de addigra már másik egyetemre iratkozott be.) Nyugati egyetemek híres tanárai is tiltakoztak, az ugar média erről nem adott hírt. Az UTA mélyen hallgatott, tehette: Hűthött nem volt az Akadémia tagja. A professzor nem fellebbezett, bejárt dolgozni, boldogan tanított. Erre bőszültek fel igazán, ítélet nélkül börtönbe csukták, és előzetes letartóztatásban, vádemelés nélkül tartották fogva néhány évig. A börtönben faszobrászkodni kezdett, és csak akkor engedték ki, amikor minden börtönőrrel közölte, hogy ő a saját felesége lett, és hogy ennek mennyire örül. A börtönből a tébolydába vitték, ott faszobrászkodott tovább egyik barátjának osztályán, különszobát kapott, kommunikátora is volt, bár tudományos munkát többé nem végzett. A tébolydában halt meg, haláltusájának harminchét egykori tanítványa volt a szemtanúja. Boldog haláltusa lehetett.

Vonna minderről nem írt, nem tartozott Zsonna történetéhez. (Ő is jelen volt Hűthött Hümér halálakor, mint a titkosrendőrök fennmaradt jelentésében olvasható.) Gyanúm szerint feltételezte – vagy tudta is –, hogy Hűthött végül is a bolondját járatta a hatalommal, egyáltalán nem szíveskedett megtébolyodni, sőt. Mialatt börtönben, illetve tébolydában ült, az ugar egyetemeken három tisztogatási hullám is lezajlott, ami azért érdekes, mert éppen béke volt, Ugarhon – a cigány háború elvesztését követően – sokáig nem háborúzott senkivel. Újabb nemzedék leghülyébbjei jutottak hatalomhoz ismét, a jobbak megint Nyugatra menekültek. Ugarhon azt a békét is elvesztette, szokása szerint. Vonna Boldog a gyermekpszichológiába bújva úszta meg ezt az életveszélyes korszakot: a kezelhetetlen gyerekekkel való játszadozás semmiféle hatalmat nem jelentett és igen rosszul fizetett, rá nem irigykedett senki.

Csuangthagoun említi Hűthött Hümér nevét, és feltételezi, hogy a professzornál a felnőttek esetében döntő „vágyódási hányados” és a haldoklóknál megfigyelhető „öncsalási hányados” mosódott össze börtönévei és tébolydában töltött ideje alatt. Mint a perszonálpszichológia állítja, az utóbbi a „gyermetegségi hányados” dialektikus visszatérése az élet alkonyán. Csuangthagoun ennek bizonyítékát látja a szobrászkodásában. Véleményem szerint azonban Csuangthagoun nem számolt Hűthött Hümér rendkívüli intellektusával.

A művészettörténészek máig gondban vannak, mert a valódi Honnan-szobrok és a Hűthött által faragott ál-Honnan-szobrok szerzőségének megállapítása gyakorlatilag lehetetlen: Honnan Elva ugyanolyan arányban faragott bütübe, mint Hűthött Hümér, aki zseniálisan utánozta elhunyt felesége technikáját, és még a kalapácsnak a vésőre mért ütési erejét is pontosan mímelni tudta. (Kalapácsot és vésőt már az elmegyógyintézetben kapott.)

Egyes műtörténészek szerint a Vakaródzó kisfiú Hűthött Hümér bugylibicskája alól került ki, vagyis a börtönévei alatt készült. A bugylibicskát egy jóérzésű börtönőrétől kapta, a fahasábokkal együtt; egy falusi vásárban tett szert a börtönőr erre a giccses ugar dísztárgyra, amelynek rossz minőségű bádogpengéje életlen volt, és aligha gondolta bárki, hogy remekművek faragására alkalmas. A börtönőr talán Hűthött professzor öngyilkosságában akart segédkezni, ehelyett „a bugylibicska Michelangelójának” megszületését tette lehetővé. Erről kimerítően ír a Talizmán Szemle tizennyolcadik évfolyamában, három folytatásban Evva Sarahdowter.

Ha ehhez hozzátesszük, hogy Hűthött professzor valószínűleg jó néhány erotikus Villa Farkó-versnek is szerzője – és, mint tudjuk, Villa Farkó minden verse remekmű, bárki írta is –, akkor A bugylibicska Michelangelója tanulmánycím aligha túlzás Evva Sarahdowter részéről.

„Előttünk ugyanolyan maflák éltek, utánunk ugyanolyan maflák élnek majd” – írta Jonathan Chapiro. Ez a zsenikre is igaz lehet.

„Súlyos bűnre súlyos bűn a válasz”, ezt szintén J. Chapirótól tudjuk. „Az emléket elnyomják, a gyűlölet megmarad.” Ez „a gyűlölet megmaradásának elve”, amely alaptétel; e körbe tartozik „a gettó megmaradásának elve”, továbbá „a démonizálás elve”: „Aki nem olyan tehetségtelen, mint mi vagyunk, az az ördöggel szövetkezett ellenünk”. Ebből következik J. Chapirónál: „Aki szépet alkot, büntetendő”. Tudjuk, már az őskori primitívek is halállal büntették a túl kiváló egyedet; a mindenkori primitívek középosztálya így védte meg magát. Ezek az elvek csak Talizmániában nem érvényesek, mert nálunk nincsenek kiválóak, mint ahogyan idióták sincsenek.

Vonna Bollog addig soha nem árulta el professzorának, mi is foglalkoztatja újabban. Megjegyzi: professzora sem érdeklődött, mivel is tölti kedvenc tanítványa az idejét. A profnak az volt az elve, hogy a tehetséges ember csináljon, amit akar, az egyetemi évek erre valók, és csak a hülyék fejébe kell az egyetemen valamit beleverni. Kedvenc tanítványai bármikor bemehettek egyetemi szobájába és bármiről megkérdezhették, akár volt köze a tantárgyhoz, akár nem; az előadások és a szemináriumok látogatása alól fel voltak mentve. Hűthött beosztottjai ezt a maguk szempontjából nyilván jogosan nehezményezték, mert előadásaikon egy vagy két diák jelent meg mindössze, míg Hűthött szobája előtt tömegek álltak sorba, és az előadásain a padlón is ültek, amit a professzor nem szeretett, ordítozott, hogy legalább párnát tegyenek a seggük alá, nem szeretné, ha felfáznának, főleg a nők, akik könnyen kapnak hólyaghurutot. Ezt mások visszaemlékezéseiből tudjuk.

Vonna szerint így ők, a kiválasztottak, legalább ötször annyit tanultak, mint a hülyék, akiknek vizsgázniuk is kellett, míg nekik Hűthött professzor vizsga nélkül írta be a közepest. Jelest vagy jót elvből nem írt be senkinek: azt tartotta, hogy közepesnél ő maga sem érdemel jobbat semmiből. Ha egy diák az ösztöndíj összegének némi emelése végett a közepesnél jobb jegyet kért magának, azt megbuktatta.

Miután Vonna felmérte, hogy Zsonnát nem tudja Rosszlandban megtalálni, visszasüppedt a képzelgéseibe.

Van egy pszichológiai szakvélemény róla, könyvének megjelenését követően készült, még éppen az életében. A szakértői vélemény ugyanabban a Szószólóban jelent meg, ahol nem sokkal később Vonna Bollog búcsúlevele is.

Az idős szakértő szerint (dr. dr. Kézelő tanítványa volt fiatalon, dr. Habómy Hakatornak hívták):

 

Vonna Bollog irtózik a nőktől, fantáziája betegesen élénk, képzeleg, hogy a valóságot magától távol tartsa, mert nem igazodik el a létező világban; egészében valóságtól idegen személy, kiváló tanulmányi eredményeit ifjúkorában teljes egészében ennek köszönhette. Azért találta ki, hogy madarat vesz feleségül, mert így mentesült attól, hogy nőt kelljen elvennie, sőt még attól is, hogy homoszexuális kapcsolatot kelljen létesítenie. Beteljesíthetetlen szerelmet áhít, így egész életét a legprimitívebb módon megoldja (a beteljesíthető szerelem erre alkalmatlan, mert kihűl vagy összeomlik, hiszen a szerelem tárgya változandó, sőt halandó, és mindenképpen kibírhatatlan másik ember). Általános embergyűlölet zaccolódik a lelke mélyén, aminek forrása, hogy saját magával mélységesen elégedetlen, és ezt, mivel nem tudja feloldani, másokra, az összes emberi lényre átviszi. Az ilyen zaccolódásra a mai lélekgyógyászatnak egyelőre nincsen hatékony ellenszere.

 

A „zaccolódás” a korabeli pszichológia kedvenc kategóriája volt, körülbelül azt jelenti, hogy a lélekben a lesüllyedt, zsírban, vízben és tudatban oldhatatlan emlékmorzsák mániává állnak össze. Pár évtizeddel később a „zárványosulás” műszót használták körülbelül ugyanerre a tünetegyüttesre, azzal a különbséggel, hogy a zárványosulást már fertőző betegségnek tekintették, és a „zárványosultakat” fegyintézeti elkülönítőben tartották fogva életük végéig. Dr. Habómy nem követelte ugyan, hogy Vonna Bollogot, mint a társadalomra veszélyes egyént, zárják be, de utalt arra, hogy képzelgései károsak lehetnek mind magára, mind a társadalomra nézve. Ez felért egy följelentéssel.

Ha Vonna Bollog nem követett volna el öngyilkosságot a könyve megjelenése után, nagy valószínűséggel kedves professzorának a sorsára jutott volna.

Jonathan Chapiro nyolcadik alaptétele „a gyűlölet megmaradásának elve”, mint már említettem.

Hiába űzték el Ugarhonból a zsigarokat és a cigányokat, az ugarok kénytelenek voltak gyűlöletük tárgyaként más csoportokat kiválasztani, immár maguk közül. Ez bármely más országra vagy népre is vonatkozik az Endarkenment körülményei között, természetesen. Rommakákiában például évszázadokon át egy befejezetlenül maradt, csatornázatlan üdülőtelepre száműzték a lázongó ugar kisebbségieket, mondván, egészségesebb életkörülményeket biztosítanak a számukra. Az üdülőtelepen nem volt sem fűtés, sem vízszolgáltatás, tarolt a pestis és a kolera. Miután az ugarokat részben agyonverték, részben kiűzték, az üres és befejezetlen üdülőtelepet, mely lágernak kiválóan megfelelt, nem sokáig hagyták üresen, hamarosan megtöltötték „a vérség árulóival”, ahogyan a gyűlölet tárgyául kiszemelt, tisztán rommakák etnikumú ellenzékieket nevezték. Ez a kategória nagyjából megfelel az ugarok „fehér cigány” kategóriájának. A bolotvákok blitvákoknak nevezték iránytalan gyűlöletük kiszemeltjeit, a szlákok „bűzös ugarnak”, noha ugar népességük alig maradt, a pribekovicsok hengerovicsnak, a hengerovicsok pribekovicsnak, a blotnói szlévek balutunynak, a dac-druidácsok khimmikónak, és még sorolhatnám.

Jonathan Chapiro az ugarokról vagy a rommakákokról soha nem írt, talán a létezésükről sem tudott, ő nyugati példákra hivatkozott, mert ott is dúlt az Endarkenment akkoriban. Az Elsötétülés lényege J. Chapiro megállapítása szerint az, hogy „a korszak emberei semmiféle korábbi tapasztalatot nem vonatkoztattak magukra”. (Ebből lett az Iliász-botrány is voltaképpen.)

„Valakikkel mindig tele lesz a gettó, ha már egyszer felépült” – írja J. Chapiro, és hozzáteszi: „Egy gettót fizikailag le lehet rombolni, a, falakat el lehet takarítani, a gettó egykori meglétét a történelemkönyvekből ki lehet iktatni, de a lélek emlékezik rá, és a valóságban ismét, felépíti.” Ez „a gettó megmaradásának elve”, Jonathan Chapiro talán legemlékezetesebb megállapítása, mely a nyolcadik alaptétel első altétele, és a Talizmánián kívüli világban ma is tökéletesen érvényes.

Vonna Bollog évtizedeken át bujkált gyermekpszichológusként, nagybátyja rámaradt faházában húzva meg magát, ám könyvét kiadva a gettóba zárandók listájára feliratkozott, és a gettótól csak a temetőbe ugorva menekülhetett meg. Elege lett a bujkálásból, és tanulván kedves tanára példájából, elbújt örökre.

Kurrady Julavér, a rajongó nőktől övezett nagy ugar író három évvel Vonna könyvének megjelenése után regényt írt Zsonnáról, amelyben szó szerint idéz a háromvulvájú lány feltűnésével kapcsolatos egykori ugar véleményekből. Annak idején, vagy két és fél évtizeddel korábban, e vélemények szerzői szabadon és büntetlenül kifejthették véleményüket; Kurrady Julavért viszont, e vélemények idézése miatt, ugarellenes tevékenységért feljelentették.

Kurrady a bíróság előtt kétségbe vonta a bíróság illetékességét művészi kérdésekben, amit ugyan a bíróság az érvényes törvények miatt kénytelen volt elfogadni, ám „a bíróság nemtelen, aljas indokból elkövetett sértegetéséért” (hogy ugyanis a bíróság művészi kérdésekben nem illetékes), öt év felfüggesztett börtönbüntetésre ítélte.

Regényét bezúzták, őt és családját azontúl rendszeresen fenyegették, gyerekeit az iskolából hazafelé molesztálták, megverték, leköpték, feleségét le-leütötték, bokán és térden rugdosták, lendkerekűjét össze-összetörték, miközben az egész ugar irodalmi és tudományos élet gyáván vagy egyetértően hallgatott, és a honvédő háborúra készülvén a királyt éltette így vagy úgy. Kurrady elkeseredésében a királyhoz intézett nyílt levelében kérte, hogy őt az ugar állampolgárságból bocsássa el és minősítse hontalanná, noha más állampolgársága nem volt. A nyílt levél zárlatában arra is kitért, hogy Ugarhont ennek ellenére elhagyni nem kívánja, mert sehol máshol nem tudna élni, és az ugarság egészének sorsában osztozni óhajt. A lapot, az Ugar Kürtöt, amelyben a nyílt levele megjelent, állítólagos teljesítetlen nyomdai követelések miatt megszüntették.

A bíróság némi habozás után ismét beidézte, és halmazati büntetésként a felfüggesztett börtönbüntetés letöltésére kötelezte. Kurrady úgy akart börtönbe vonulni, mint egykor Andrew Body, ha még emlékszünk rá: bodys köpenyt varratott magának, és arra számított, hogy legalább az olvasóinak egy része elkíséri, amikor lakásából a börtönbe vonul. Akárcsak Bodynak, neki sem sikerült a tüntetés: az örökök az előző napon törtek be Ugarhonba, és a káoszban Kurradynak nem sikerült börtönbe kerülnie. További sorsáról nem tudunk, valószínűleg az örökök mészárolták le a családjával együtt őt is.

Szerettem volna megszerezni Kurrady Julavér regényét, de csak a címét ismerem: A kolakmenci Bísztő Zsonna esete. A még éppen szabad és független királyi ugar hatóság a könyv összes példányát mind a könyvtárakból, mind a magánszemélyektől begyűjtötte és nyilvánosan elégette Kolakmenc egyik főterén, amelynek a helyén ma az örök ócskapiac található. Óriási rendőrségi és katonai apparátus foglalkozhatott ezzel az akcióval, néhány pillanattal azelőtt, hogy az örökök elfoglalták és felégették Kolakmencet.

Vonna Bollog lelkivilágára visszatérve: a Talizmán tudomány szerint zaccolódás vagy zárványosulás nem létezik, mert nincs olyan lelki zavar, amelyet a Hetvenhetek közösségéhez való tartozás fel ne oldana. Mi soha nem vetemedtünk arra, hogy a Zsonna esetében használt másfél grammos tudatanyagot az embertől elkülönítsük, az ilyen beavatkozásokat világszerte betiltattuk, és éberen őrködünk a tiltás betartatásán. Mi csak akcelerált növényeket termesztünk, a Teremtő áldásától kísérve, a vetéstől a szüretig akár kukorica, akár szőlő esetében tíz nap elegendő; végső soron ez a Talizmán jólét alapja, amit a ROW ellenünk érvelő maffiózói a szemünkre vethetnek, de jogtalanul: a gyártási titkot ugyan valóban nem bocsátottuk a rendelkezésükre, Gertruda Wickowicz (ejtsd: vájkovájk) találmányát mi tökéletesítettük, az a miénk, de a fél világot mégiscsak mi látjuk el ingyenkukoricával, -búzával, -árpával és -rozzsal.

Vonna Bollog eredményesen képzelgett, minden ferde, süket, vak, értetlen és meddő, utólagos szakértői vélemény dacára.

Újra meg újra átrágta azokat a szűkös információkat, amelyeket New Yorkban elpotyogtattak neki a szorgosan pletykálgató, mert alulértesült alapítványi szürke bérhivatalnokok.

Feltűnt neki Coel Cotorjanc állítólagos rosszkedve, mielőtt a semmivel sem magyarázható jégmadársegítő programot beindította.

Mint írja:

 

Anélkül, hogy Cotorjanccal találkoztam volna, kialakult róla egy képem: beképzelt, önhitt ember, és ha valóban titkot kellene tartania, arra nem képes, a száját nem bírja tartani még közömbös emberek előtt sem, mert bizalmas embere egy sincs. Egy tipikus, szerencsétlen, átlagos, társaságra vágyó buta milliárdos. Úgy gondoltam, nem kellett volna elköpnie, hogy a jégmadárprogramra ad most pénzt éppen. Minden célmeghatározás nélkül átutaltathatott volna óriási összegeket bármilyen számlára. De ő a hatalmával és a jólértesültségével kérkedni akart.

Nem lehet érdektelen program, amivel ő henceg, gondoltam.

Láttam magam előtt Zsonna nyolcéves pofiját egy madárfejbe vetítve, de azt nem tudtam látni, hogy Cotorjanc ott áll a ketrece előtt, és mégsem boldog. A Színharmónia Társaságok kitalálójának örülnie kellene, ha alapszínekben pompázó madárembert lát. Ha mégsem boldog, akkor a madaracska kirepült, és nem találják, ő pedig nem állhat boldogan a ketrece előtt, riporterek által körülvéve. Ha pedig tényleg kirepült, akkor nem találták meg, különben Cotorjanc boldog lenne, és a társaságában pózolna valahol. Vagyis, vontam le a következtetést, Zsonna meglógott előlük.

 

Nem tudjuk, mikor láthatta Cotorjanc Zsonnát, aki már madár volt, csak nem mondták meg neki, hogy ő az; azt sem tudom, igaza van-e Vonna Bollognak, hogy Cotorjanc nem látta Zsonnát, mert már megszökött. A lényeg az: Vonna Bollog rájött, hogy neki valahol egy jégmadarat kell megtalálnia, aki Zsonna.

Érdekes, hogy valamiért meggyőződése volt: emberagyú madarat kell keresnie, és nem madáragyú embert.

Ez neki magának is feltűnt:

 

Mindkét változatot egyenrangúan lehetségesnek kellett volna tekintenem, és nem tudom, miért épp az emberagyú madár járt a fejemben. Talán bennem is az a militáns emberi képzelet működött öntudatlanul, mint Zsonna átalakítóiban: korlátlan gyilkolásra kell képesíteni a táplálékszerzésen kívül gyilkolni képtelen állatokat, a beléjük ültetett emberi tudat révén. Erről akkoriban nem gondolkoztam igazán, ma pedig már nincs értelme.

 

A Porhüvely meglétének és kihasználhatóságának lehetősége Vonnában nem vetődött fel. (Kiemelés S. G. S.)

Ebben az időben génezéses órákat vett fel az egyetemen, valamint állatpszichológiát.

Készült a találkozásra, bár még nem tudta, hogyan érheti el.

Az állatpszichológiát egy költő, Tudory Déridő adta elő.

Sokak szerint ő is írt Villa Farkó-verseket; nem tudjuk, melyeknek a szerzője ő.

Az anekdotákat feltűnően kedvelő ugar irodalomtörténetből tudjuk, hogy mindig svájcisapkában mászkált utcán, tanteremben, otthon egyaránt, és e sapka hálósipkaként is szolgált a számára; e nevezetes svájcisapkát az örökök által később lerombolt Ugar Irodalmi Múzeum őrizte soká, mint a „satyakos költő” ereklyéjét. Az UIM helyén ma dzsómi áll, amelyből egy karcsú torony, a mönaret szökell Kmenc lapossága fölé hivalkodóan; sok képeslapon ez a mai örök Kolakmenc szimbóluma; a kántáló örök pap, a müezzin, az ugarok megnyugtatására, politikai okokból, a Nap lenyugvását nagy ugar költők, többek között Tudory Déridő örökre fordított verseit kornyikálva könyörgi e mönaret tetején, korlát nélkül egyensúlyozva szélben-fagyban-kánikulában, az örökök ugyanis meg vannak győződve arról, hogy ha a Naphoz nem imádkoznak a lenyugvásáért, sose menne le, és ők nem bírnának aludni. Ezeknek a kántáló örök papoknak az alkohol- és kábítószer-fogyasztás sokszorosan meg van tiltva, mert az elmúlt évtizedekben már nyolcan potyogtak le a magasból, halálra zúzván magukat.

Tudory válogatott verseinek kötete világnyelven a There Ain’t No Cure for Dove címet viseli; egy felvágatlan példányára a dubuque-i könyvtárban is rábukkantam. Én sem vágtam fel, világnyelven sajnos úgyis lehetetlen az eredeti ugar szóvicceket visszaadni.

Az állatpszichológiához egy véletlen vezette el az ifjan általános feltűnést keltő, provokatív költészetet művelő, kocsmázó, a városban éjjel-nappal mászkáló, idegeneket hülyéskedve, nem létező nyelven gajdolva leszólító, szebb nők farát csipkedő alkotót: egyszer az utcán a lábához esett egy pintyőke, noha a közelben nem volt sem fa, sem háztető, ahonnét leeshetett volna. Tudory felvette a mennyből érkezett ajándékot, hazavitte, lábát sínbe tette, kemény tojással megetette és megmentette.

Attól kezdve otthona madárházzá alakult át, mert mindenféle madarakat mentett válogatás nélkül: verebeket, rigókat, varjakat, galambokat, sőt még egy, a környezetszennyezés miatt a városba kényszerülő kerecsensólymot is. Többé állatházából alig mozdult ki, napi sétáját a szobája és az előszobája között bonyolította le, szigorúan háromnegyed órában, és csak a kommunikátorán át tartotta a kapcsolatot a kiadóival. Később macskákat is beszerzett, amelyeket hosszas rábeszéléssel, bárminő kényszer alkalmazása nélkül, sikerült a madárvadászatról leszoktatnia. Egyik macskája, a Vörössanyó nevű, még arra is hajlandó volt, hogy a társbérlő madarak tollazatát finoman nyaldosva tisztogassa.

Mint egyik jellemző versében írta:

 

Miközben künn a gyilkos tél időz, S az emberképű állatok fejében Nem szűn a baj, a bú, a gáz, a gőz, Lakásomban, hol a guánó ében, Vastag nyomot hagy padlón, ágyon, széken, Barátságban és békén elidőz Vérengző tigris meg a szelíd őz.

 

A vers persze túloz, tigrist és őzet nem tartott.

Felesége kezdeményezésére ők maguk is madarat kezdtek játszani otthon, függőágyat szereztek be, abba ő mint hím szalmát, füvet hordott és abban aludtak. Feleségét megkérte, rakjon tojást. Felesége erre nem volt képes. Tudory ezt gyönyörű szonettben bocsátotta meg neki.

Később az emberi beszéddel egymás között felhagytak és éveken át csak füttyögettek egymásnak.

Az ilyen füttyögetésből rendkívül eredményes lélekgyógyászati iskola fejlődött ki Ugarhonban később. Tudoryék sok évtizedre nyúló, kivételképpen kibírható házasságának példájából ugyanis a pszichológusok megtanulták, hogy házastársak között a beszéd veszedelmes, a fütyülés viszont sokkal kevesebb agresszív tartalmat képes hordozni, tehát a házasság rémséges, méltatlan, megalázó, barbár rabságát elviselhetőbbé teheti.

Tudory a felesége temetésén is fütyörészett, mint méltatlankodva följegyezték. Nem tudták, hogy a síron túlról viszontfüttyre várt.

Verseiben Tudory bevallotta: képzeletben repülni szokott a feleségével, nemcsak álmukban, hanem félálmukban is. Tankönyvet nem írt, így kideríthetetlen, valóban konyított-e valamit az állatpszichológiához. (Ha Vonna Bollog kibírta az óráit, talán igen.) Hűthött Hümér valószínűleg azért vette oda a tanszékére, mert szerette a költészetét, s mert feltehetőleg egymásnak feladott rímekre és témákra írták szórakozásból a Villa Farkó-verseiket. (Az ugar irodalomtörténetben a Villa Farkó-versek szerzőségének könyvtárnyi irodalma van, ezzel itt nincs terem foglalkozni.)

Az előzmények ismeretében érthető, miért látogatta éppen az ő óráit Vonna Bollog szorgosan. Vonna Bollog ezekről az órákról csak annyit jegyez meg, hogy hasznosak voltak, mert agyát ismeretlen irányokba nyitogatták.

Talán Tudory Déridő hatásának tudható be, hogy Vonna Bollog igyekezett magát a madárrá átalakított Zsonna helyzetébe képzelni, és így próbálta meg kitalálni, merre is repülhetett Sztrasnojéból.

Azt írja:

 

Összeolvastam addigra ezt-azt a jégmadárról, nem túl sokat akkor még, de mert antik szerzők is említették Halcyon néven, elhatároztam, hogy a höröh szigetekre utazom két hétre. Hülye álcselekvés volt ez: tanácstalanságában az ember bármiféle időhúzásra képes, úgy látszik. Lelkem mélyén valójában nagyon nem akartam megtalálni Zsonnát, éppenséggel azért hajszoltam annyira, hogy ne találjak rá soha, de úgy, hogy ezért ne tehessek szemrehányást magamnak. Tudtam én a lelkem mélyén, hogy tébolyban leledzem, de még élt bennem az „értelmes élet” idióta célkitűzése akkor. Fiatal voltam, így még volt bennem remény, ami a tudatlanság elviselhetővé festett szinonimája.

Hűthött professzor nem kérdezte utazásom célját akkor sem, amikor mondtam neki, hogy a höröh szigetekre mennék. Az a gyanúm utólag, hogy már akkor sejtette, miben utazom. Soha senki nem ismert engem annyira mélyen, mint ő, csak akkor még ennek nem voltam a tudatában.

Szerzett gyorsan egy semmilyen munkára nem kötelező ösztöndíjat, és felmentést adott az előadások és a szemináriumok látogatása alól, azzal a feltétellel, hogy a höröh szigetekről hozzak neki egy szép kavicsot, de túl nagy azért ne legyen. Kérését teljesítettem.

Úgy gondoltam, mint minden ugar akinek a déli tájak és a tenger utáni vágyakozása fájdalmas, mert nekünk se tengerünk, se délszaki tájunk nincs: Zsonna bizonyára a szépséges, meleg tengerek felé vette útját a hideg Sztrasnojéból. Ugarhonba nem jöhetett: azonnal felfedezték volna, nálunk ugyanis a jégmadár már régen nem honos. Zsonna intellektusát nem ismervén, tehát eleve lebecsülvén, szégyenszemre nem gondoltam arra, hogy neki komolyabb mérlegelnivalója is lehetett. (Hihetetlen, milyen nyomorult egy életidegen fiatal férfi: el akar venni egy madarat, amelyet ráadásul hülyének is tart.)

Szigetről szigetre hajókáztam fiatalító műtétek nyomait viselő, gazdagon felékszerezett hímnemű és nőnemű milliomos amerikai nyugdíjasok, valamint szegényebb, bérmunkás külsejű, undorító, primitív, zabáló, piáló, ürítkező és lefetyelő európai, elsősorban zsermán turisták között, és a madarakat bámultam a fedélzetről, a hülye turistákhoz hasonlóan nyugágyban elterülve magam is. Láttam jégmadarakat is, legalábbis a höröh hajó kapitánya azt mondta némelyikről, hogy az; alaposan szemügyre vettem őket, mint nemrég Coney Islanden; érdektelen, kicsi vackok voltak, bár elég szép színesek.

Beláttam, hogy Zsonnát így nem fogom megtalálni. A kóborlás után üres fejjel és üres szívvel tértem vissza Kolakmencre. A határán voltam annak, hogy a kutatást feladjam. Ez lett volna a normális megoldás.

Úgy látszik azonban, a korszakban számomra adatott normalilástól még inkább irtóztam, mint bármi mástól, és nem mondhatom, hogy ebben ne lett volna a lelkemnek igaza. Éjszakákon át nem aludtam, alig ettem, unalmamban a kommunikátor képernyője előtt ültem és száguldoztam a hálón. Különös, hogy a „kingfisher” szót a keresőbe nem ütöttem be. Nem jutott eszembe. Talán mert szenvedélyesen nem akartam, hogy eszembe jusson. Anyám nagyon aggódhatott miattam, mert, mint később kiderült, ismeretlenül felhívta Hűthött professzort és beszámolt neki kétségbeejtő állapotomról.

Hűthött professzor behívott az egyetemi szobájába és megkérdezte, mi bajom.

Végre őszintén vázoltam neki. Némán bólogatva hallgatott.

Kiderült, hogy valamit ugyan hallott harangozni a háromvulvájú lányról, de nem figyelt oda, nem keltette fel az érdeklődését, még annyira sem, hogy más tudósokhoz hasonlóan vagy tiltakozzék az ilyen beavatkozások ellen, vagy lelkesen támogassa őket. Az a gyanúm, az aláírásgyűjtők meg sem keresték, tudták, hogy kihajítaná őket. Hűthött Hümér nem nézett tévét, nem olvasott újságot, ő más módon tájékozódott.

– Minek magának három vulva, amikor sokszor egy is sok? – kérdezte, meghallgatván beszámolómat arról, hogy feleségül venném azt a madarat, aztán eltűnődött.

– Szóval maga szerelmes egy nyolcéves kislányba, akit nyolc éve nem látott, és akiből mostanában egyszemélyes háremet csináltak, és maga szerint azóta madár lett. Érdekes. Ismerem az ilyesmit: harminc éven át szerelmes voltam egy gyönyörű, édes, tehetséges, okos húszéves lányba, akinek semmi köze sem volt ahhoz a későbbi szerencsétlen, őrült, gonosz személyhez, akit ápoltam, kivéve azt, hogy állítólag azonos volt vele, és mert én beleláttam abba a roncsba azt, akit szerettem valaha, pedig rég nem volt sehol.

A professzor vallomása megrázott, addig soha nem hallottam személyes ügyeiről beszélni. Kérdezgettem később diáktársaimat, de egyikük sem említette, hogy Hűthött prof kitárulkozott volna előttük.

Hallgattunk sokáig. Hűthött professzorral jó volt együtt hallgatni. Végre megszólalt:

– Szerintem nem csak maga keresi azt a madarat, fiam. Tegyük fel, hogy a maga eszelős képzelgései megfelelnek a valóságnak, azt a lányt madárrá operálták, valahogy megszökött, és most két világ is keresi.

– Két világ? – kérdeztem csodálkozva.

– Hogyne – mondta Hűthött professzor –, a maffia meg az amerikaiak.

Ezen meglepődtem, nem hittem volna, hogy a professzor politikai jellegű mérlegelésre is képes.

– Akkor viszont ennek nyoma van – folytatta a professzor –, és magának nem egy különleges jégmadarat kell keresnie a jégmadarak között, ami reménytelen, hanem azokat kell megtalálnia, akik szintén őt keresik, vagy megtalálván, követik.

– Ha megtalálom is őket, nekem nem fognak adatot kiszolgáltatni.

– Isten őrizz szóba állni velük, förtelmes lények. De a keresésük árulkodó lehet. A keresésnek kell hogy legyen nyoma, érti?

Megint hallgatott egy sort.

– Az a gyanúm – mondta aztán –, hogy a maffiával nem kell foglalkoznia. Azok hiába gazdagok, nincs nekik globális figyelőrendszerük, az csak Amerikának van. Amerika globálisan monitorozza a Földet, ugye. Már Csernobil idején monitoroztak, hatvan éve, azonnal látták akkor is, hogy az atomerőmű felrobbant, de kussoltak, dögöljön bele pár millió ember, nem számít. Ha most Sztrasnojéból felrepült egy madár valahonnét, aki nekik fontos, akkor azt akár utólag is megkereshetik a felvételeken, ha kell, és azóta is egyfolytában követik. Egy embermadár bizonyosan fontos Amerikának, mert olyat ők még nem csináltak. Mit néz? Hogy honnét tudom, hogy nem csináltak? Mert azonnal világgá kürtölték volna, nemzeti büszkeségből, akkor is, ha titkos fejlesztés. Még azt is el tudom képzelni, hogy a rosszlandi maffia Amerikához fordult, szolgáltassák ki nekik a megfigyelési eredményeket… – elhallgatott, rágcsálta kicsit a szája szélét, majd folytatta: – Ha így volt, szerintem Amerika a kérést elhárította. Amit saját maga kifejleszteni nem tud, azt Amerika ellopja. Így gazdaságos.

Sokáig hallgattunk.

– Akkor én most mit tegyek? – kérdeztem bátortalanul.

Azt hiszem, arra vágytam, hogy imádott professzorom lebeszéljen az egészről. De ő nem ezt tette. Kíváncsi lehetett a dologra, és gyáván, engem manipulálva, áthárította rám. Szégyellem, hogy ilyet írok róla, de hát ő verte belém, hogy elfogulatlannak kell lennünk mindig és mindenben.

– Nézze – mondta a professzor –, vagy befogták azt a madarat, és akkor maga nem fog hozzáférni a büdös életben soha, vagy in vivo, természetes körülmények között tanulmányozzák, és akkor szabadon él valahol, és maga megtalálhatja. Legyünk optimisták, az utóbbi változat úgyis racionálisabb az ő szempontjukból. Szörföljön a hálón. Én is azt fogom tenni, aztán meglátjuk. Ha embert és madarat géneztek össze, akkor azt nagyon-nagyon titkosíthatták; ez jó, mert amit ember titkosított, azt ember meg is fejtheti. Csak amit nem titkosítanak, mert nem fontos nekik, csak azt nem lehet megtalálni. Speciel ez az egyes korszakok legnagyobb bűne: soha nem tudják, mi a fontos igazán. Azért vesznek el hatalmas művek is gyakran, mert nem tiltották be, nem titkosították az idióták. Találkozzunk egy hét múlva. De egyet ígérjen meg nekem: fog enni és inni, és legalább napi öt órát aludni. Ne szomorítsa nekem a mamáját. Nem szeretem, ha a tanítványaim aggódó, hazug, önző mamái zargatnak. Mit néz? Nem szeretem a mamákat úgy általában, a magamét pedig különösen nem szerettem, de legalább ő se szeretett engem, és igaza is volt, mert megszületvén, sivalkodván tényleg korlátoztam a női szabadságában.

Megütődve megígértem, hogy nem szomorítom a mamámat.

Egy hétig nem beszéltem a professzorral, éjjel-nappal faggattam a hálót, ettem is, ittam is, aludtam is valamennyit.

Nem volt könnyű a jégmadárig eljutnom a hálón: irdatlan mennyiségű hirdetésen kellett átrágnom magam, amikor a „kingfisher” szót beütöttem.

Végre végignéztem, amit az Alcedo atthisról (kingfisher, das Eisvogel, martin-pecheur, Martin peccatore, goluboj zimoródok, zimorodek) találni lehetett, és csalódtam: ez a fajta madár, mármint a közönséges jégmadár, csaknem egész Európában és Közép-Ázsiában honos, egészen Zsappánig. Eléggé kicsike, a hossza kb. 17 centiméter, a szárnyainak hossza 7 cm, a farka 4 cm, súlya átlagosan 40 gramm; szóval nem sokkal nagyobb, mint egy törpepapagáj; még az óriás jégmadár, a kevés helyen honos Halcyon Gigas sem nagyobb 45 cm-nél.

A közönséges jégmadár fejének és szárnyának színe kékeszöldes, a begye vöröses, vagy inkább rozsdabarna; jégmadárnak tévedésből hívják a zsermánból tükörfordító nyelvek, mert az „Eis” zsermánul régebben nemcsak jeget, hanem kéket is jelentett, tehát inkább „kék madár” lenne a pontos neve.

Felrémlett bennem, hogy van valami dráma, amelyik mintha erről a madárról szólna, megkerestem. Maeterlinck a XX. századi Nohoobel-díjas bhalga író A kék madár című darabját meg is találtam, átfutottam, hátha van benne valami, és megnéztem néhány zsappán, frank, amerikai, shvád, orrvégh és ugar előadásának részletét is; rémes darab, tömény giccs, halálosan unalmas, nem csoda, hogy ennyire népszerű évszázadok óta.

A közönséges jégmadár „csendes, mogorva és irigy”, mint a régi, XIX. és XX. századi lexikonok írták. (Mai ugar lexikon nem foglalkozik vele, mert nálunk nem maradt belőle példány. A mai zsermán lexikonok viszont bőven foglalkoznak vele, és a mentését szorgalmazzák.) Magányosan éldegél, időszakonként is legföljebb párosan, de nem soká, és minden más jégmadarat elhajt maga körül, védi a területét. Fák odvába vagy folyópartba vájt lyukba fészkel, de a fészkét nem készíti el gondosan, általában megelégszik azzal, hogy a csőrével kilapátolja a homokot, összeszedje a halcsontokat maga körül, meg az ürülékét kicsit odébbkotorja, ebből lesz a fészke, amely emiatt eléggé büdös. Ügyetlenül repül, elég gyorsan ugyan, de hamar kifárad; úszni tud, de azt se hosszasan; búvárúszni elég jól tud, meredeken csapódik a vízbe és akár néhány méternyire is lejut, hogy a halat a fenéken elkapja; járni elég ügyetlenül képes, de különösebb gondja nincs vele. A halra akár fél napig is álldogálva vár, aztán hirtelen lecsap. A rovarokat sem veti meg, ha más nincs, bár a fogságban tartott fiatal példányok csigát, legyet, pókot nem fogadnak el. A halat, miután a vízből felfelé kilőtte magát, a partra cipeli, ahol hosszú, éles, a vége felé laposodó csőrében tartja, amíg meg nem fullad, vagy ágakhoz vagy kőhöz csapdossa, amíg elpusztul, és fejjel előre nyeli le egészben. Fogságban a kifejlett példányt nem lehet tartani, csak a fiatalt; húsa ehetetlen (a kipusztulást eddig ezért is úszta meg; az élőlények legfőbb ellensége, az ember, nem tanúsított érdeklődést iránta). Rókák, menyétek, sasok vadásztak rá, de miután azok már nagyrészt kipusztultak, csak a környezetszennyeződés fenyegeti, bár az alapvetően. A jelentős jégmadárpusztulásoknak kizárólag a folyók és az abban lévő halak elmocskolódása az oka; ám a nagy jégmadárpusztulások ellensúlyaként a táplálékláncban fölötte levők még nála is jobban pusztulnak, aminek következtében a jégmadár helyenként rendkívüli mértékben túl tud szaporodni. Régen főleg a khínaiak fogdosták, de csak azért, hogy a középső, hosszabb szárnytollait kitépjék dísznek, aztán szabadon eresztették; ha még a khínaiak sem főzik meg, akkor nagyon rossz íze lehet. Négy ujja van, egy hátul, három elöl; a középső és a külső ujjának első perce összenőtt. A hideget tűri, bár télen inkább melegebb vidékre vándorol, noha néha annyira lusta, hogy nem költözik el; az éhséget azonban nem bírja. Tollai a testéhez simulnak zsírosan. Feje aránylag nagy, nyaka rövid. Lába szintén rövid. Májusban-júniusban hat-hét feltűnően nagy, fehér tojást rak, amit a nőstény 14-16 nap alatt kelt ki. „Buta”, „nem túl okos”„, így a lexikonok. Ugarhonban a XIX. században még élt, de a XX. század közepére-végére kipusztult, illetve elvándorolt.

Mindez csak a közönséges jégmadárra (Alcedo atthis) vonatkozik, mert a Rikácsolók (Coraciiformes) közé rengeteg faj tartozik, és vannak ennek a közönséges jégmadárnak érdekesebb, sajátosabb fajtársai is, de valamiért úgy éreztem: Zsonnát közönséges jégmadárral keresztezték, és nem valamelyik egzotikus fajtával.

Az ókori görögök úgy gondolták, hogy a vízre építi a fészkét, és amíg a kicsinyek ki nem kelnek, addig a tengert simára csillapítja. Ennek a mondának semmi alapja sincs.

Elveszetten üldögéltem a kommunikátorom előtt.

 

Az amerikai titkosszolgálat a XX. század végétől kezdve a legnagyobb titokban archiválta mindazt, ami a hálón történt.

Lehallgatták az összes személyes levelezést, leszívták az összes szerver teljes anyagát, az egyes weblapok találatait, az összes weblap tartalmát, és ebből archiválták mindazt, amit politikailag fontosnak tartottak, a többit pedig eldobták. Irdatlan pénzeket áldozott erre Amerika akkoriban, többet, mint az éves hadügyi költségvetés, bár hadügyi célja volt ennek is, persze. Évtizedekkel később, amikor a titkosítás lejárt, botrányos kongresszusi meghallgatások következtek Washingtonban emiatt, és három szépreményű elnök, két demokrata párti és egy republikánus látványosan belebukott abba, amit jóval a szüleik születése előtt műveltek valakik.

Automatikusan végezték ezt az irdatlan munkát: kulcsszavakat adtak meg a programnak, sok ezer fős hivatal dolgozott a kulcsszavak kiválogatásán, s végül az akkori amerikai elnök – jobban mondva a nyolcvantagú szakértői bizottsága, amelyet maguk között tréfásan Szanhedrinnek becéztek – hagyta jóvá, mely szavak számíthatnak Amerika biztonsága szempontjából jelentősnek. Négyezer-hétszáznyolcvanhárom ilyen szót állapítottak meg a szorgonc hivatalnokok. Minden egyes szó követése csaknem négyszázezer tallárba került havonta, ezért is nem adtak meg több szót.

A listát szigorúan kódolva tartották és önmegsemmisítő programmal látták el, miután ráeresztették a hálóra. A lista kódja nem maradt fenn. Ennek a listának a rekonstruálása húsz évig tartott, és már a mi Talizmán történészeink végezték el, három évtizeddel ezelőtt kezdve ezt a hihetetlenül megerőltető munkát. Ifjan ebben a csoportban kezdtem dolgozni, de fél év múlva feladtam, nem bírtam az idegi megterhelést.

A „kingfisher”, a jégmadár amerikai neve, a kiemelten veszélyes szavak közé tartozott (nyolcszázezer tallárnál is többe került a szűrése hetente).

Azt minden további nélkül el lehet fogadni, hogy amelyik e-mailben, weboldalon stb. a „king”, vagyis a „király” szó előfordul, ott politikai motivációra lehet gyanakodni.

Azt azonban már a programozók hanyagságának kell betudnunk, hogy a „king” szó összetételeit nem szemlézték tartalmilag, és abból a lényegteleneket nem hagyták el.

Ha angolul a jégmadár neve például csak „fisher” lett volna, vagyis halász, a madár neve nem került volna fel az Amerika szempontjából veszélyes szavak közé. Akkor sem került volna oda, ha a latin nevén lett volna az akkori hálón megtalálható (Alcedo atthis), de ezen a néven anyag az akkori háló keresőoldalain nem volt bejegyezve. Mivel azonban a „king” a nevében előfordult, a program odasöpörte az archiválandó, veszedelmes szavak közé. (Egészen nevetséges, de érthető hiba, hogy a veszedelmes szavak közé a gép felvette például a „faking” szót is. Más kérdés, miért nem volt olyan programozó, aki ezt észrevette volna. A többi „ing”-es igealakot kitörölték, csak ezt az egyet nézték el valamiért.)

A szakértők persze voltak annyira körültekintőek, hogy a „king” jelentésű, idegen nyelvű szavakat is bevették a programba, ha a kérdéses nyelvet háromszázezernél több ember beszélte; az ugar „király” is így került az archiválandó szavak közé (vagyis minden olyan ugar levelet is archiváltak, amelyben ez a szó szerepelt, noha Ugarhon nem volt királyság éppen). Az ugar „jégmadár” szó nem szerepelt a szűrendő szavak között, de amerikai megfelelője, a „kingfisher” igen. Ha azonban ugarul „királyhalásznak” hívták volna, ugarul is szűrték volna. Landvirrül „zimorodek”, vagyis „télike” volt a neve, ezt nem szűrték.

Ha két ugar levelezett a hálón, és valamiért a „király” szó valamelyikük szövegében előfordult, akkor az összes levelüket archiválták. Csak akkor dobták el, ha öt éven túl terrorista cselekmény nem fűződött a nevükhöz. A terrorista cselekmény persze csak Amerikára vonatkozott: ha ez a két ugar bankot rabolt Ugarhonban, azt már nem vették figyelembe.

Az idegen nyelvű veszélyes szavak költségeiről külön összesítés nem maradt fenn; nem tudjuk tehát, hogy azon a csaknem négyszáz nyelven, amit figyelemmel kísértek, az egyes szavak mennyibe kerültek, és hogy ez az ismeretlen összeg a főösszeg része volt-e, vagy külön büdzséből fedezték. Több számítás utal rá, hogy ez még nagyobb összeg lehetett, mint az amerikai szavak figyelése. Minthogy Amerika akkoriban még nem ment pénzügyileg tönkre, gyanítható, hogy ezt az összeget a kérdéses nyelveket államnyelvként használó országok költségvetésére terhelték. Az Amerikán kívüli világ országainak irdatlan deficitjéhez ez a költség is hozzájárulhatott. Minthogy az állami költségvetés sarokszámait minden országban minden évben következetesen hamisították, reménytelen vállalkozás lenne e szavak valós árának a megállapítása. Ha két ugar levelező a hálón az aktuális miniszterelnököt nem teljes titulusán emlegette, csupán a gúnynevén: „satyakos”-ként, a „király” nélkül, nyugodt szívvel és biztonsággal készíthette elő a merényletet ellene, az amerikai figyelők az ugarokat erre nem figyelmeztették, az az ugar elhárítás dolga volt. (Az ugar elhárítás, mint kiderül az örök archívumokból, a „satyakos király” összetételt szemlézte; ez arra utal, hogy Cantilenul Bevarişte eredetileg rommakákellenes, frankul írott műve Ugarhonban titkos fordításban igenis elterjedt.) Természetesen olyan szavakat nem használhattak, mint „gyilkolni”, „kikészíteni”, „elrekkenteni”, „megmerényelni”, „megölni”, „kinyírni”, „eltenni láb alól”, „túlvilágra küldeni”, „szétmiskárolni”, „fültövön csapni”, „lemészárolni”, „szétverni a fejét”, „ledöfni”, „elfogni”, „túszul ejteni”, stb., mert az összeesküvők jó okkal sejthették, hogy ilyen szavakat tartalmazó leveleiket a létező status quót elvakultan támogató Amerika az ő saját titkosszolgálatuknak továbbítja; minthogy azonban az eredetileg amerikai nyelvű, figyelendő szavak listájának más nyelvi megfelelőit az akkor létező nagyszótárak alapján állították össze, a merészebb fantáziájú merénylők nem létező szavakkal helyettesíthették ezeket.

Vonna Bollog életében két és fél miniszterelnök ellen kíséreltek meg merényletet (a fél miniszterelnök egy százharminchét centis törpe volt), és az ugar titkosszolgálat Amerikából nem kapott figyelmeztetést. Az ugar származású Csalla Khun Margitson Talizmán történész állapította meg, hogy az összeesküvők a hálót azért használhatták büntetlenül, mert „király” helyett „kurály”, „gyilkolni” helyett „gyilkálni” állt a leveleikben, és ezeket ez a durva rendszer már nem volt képes kiszűrni, az önálló ugar hálófigyelő-rendszer pedig ennél is tökéletlenebb lehetett.

Vannak arra utaló jelek, hogy a szupertitkos szavak – és azok idegen nyelvű megfelelői – időnként kiszivárogtak a hipertitkos intézetből. Erre a találékony ugar merénylőknél hülyébbeknek volt szükségük, például a rosszlandi maffiának. Ők ezért igen nagy pénzt fizethettek. Ezeknek a pénzeknek a bevételi bizonylata természetesen nem maradt fenn. Már csak ezért is kellő óvatossággal kell kezelni a hipertitkos figyelési rendszer költségeit. Vannak tudósok, akik szerint a rendszer pénzügyileg önfenntartó volt, sőt nyereséges, és teljesen hamis az a vád, amellyel két nemzedékkel később a szerencsétlen amerikai elnököket megbuktatták.

A hipertitkos archívumok fennmaradtak, ráadásul több helyütt: a Sziklaarchívumban éppúgy, mint Los Alamosban, valamint Alexandriában az újjáépített, mert két és fél ezer évvel azelőtt lerombolt könyvtárban, amely XXI. századi újjáépítése óta diadalmasan áll, mint a ROW egyik mai csodája. Az illínók (ullinók) nyelvének rekonstruálásához ez az archívum áldásosan járult hozzá, ugyanis a mi antigravitációs bombáink velük együtt az ő teljes írásbeliségüket is megszüntették. Az a közel ötezer elektronikus levél, ami ullinóul fennmaradt, jelentősen segített minket, hogy e kihalt nyelvet sikerüljön újjáélesztenünk, és az általunk humánus céllal kitenyésztett újillínók az anyanyelvüket megtanulhassák.

Pontosan tudjuk tehát, mit látott a XXI. század első harmadában valaki a kommunikátora képernyőjén, ha a „kingfisher” szót a keresőbe beütötte.

Azt is tudjuk, hányan voltak, és kik is voltak ők, valamint hogy honnét leveleztek, milyen neműek voltak stb.

Vonna Bollog ebben a nyilvántartásban szerepel is, ekképpen:

 

Fehér, férfi, európai, balkáni, nyugat-balkáni, ugar, kolakmenci, egyetemi hallgató, génbiológus, tizenkilenc éves, nőtlen, saját otthonából levelez, politikai pártnak nem tagja, nem volt katona, nem volt háborús bűnösként elítélve, gyilkosságért nem volt elítélve, kommunikátort nem lopott, azonosítót nem hamisított; apja is, anyja is könyvtáros; testvére nincs; egyik testvére sem köztörvényes bűnöző, egyik testvére sem tagja szélsőséges politikai pártnak, egyik testvére sem homoszexuális, nem eurosoviniszta; egyik testvére sem leszbikus, egyik testvére sem kukkoló, egyik testvére sem AIDS-es; ő maga nem homoszexuális, nem AIDS-es, nem tébécés, nem szifiliszes, nem vérszegény, nem kém, nem művész, nem eurosoviniszta; rosszlandi, khínai, hindi, zsappán, buruzil rokona nincs; szülei nem voltak másod-kommunisták, dédszülei nem voltak első-kommunisták, ükszülei nem voltak sem nácik, sem fasiszták; nincs halálraítélt rokona, nincs kivégzett rokona, nincs börtönbüntetésre ítélt rokona, nincs rokona Amerikában; Amerikában már járt ösztöndíjasként, bevándorlási kérelme nincs; beszél világnyelven, zsermánul, frankul, rosszlandiul, talliánul, latinul, ógörögül, landvirrül; nem tud hisipánul; nem tud khíniaiul; nem tud zsappánul; nem tud buruzilul; tud rosszlandiul; speciális érdeklődési köre a génbiológia, ezen belül az ornitológia, valamint a szépirodalom.

 

Mindezt azért tudhatjuk róla, mert ha akár egyet is e rubrikák közül nem töltött volna ki a bejelentkezésekor, vagy bármely kérdésre nem a „politically correct” választ adja (például azt vallja be, hogy tud mondjuk zsappánul és khínaiul egyszerre), a „kingfisherről” az anyagokat nem tölthette volna le, az akkori hálórendőrség elmebeteg szabályai szerint. A rosszlandi nyelvtudása nem volt kedvező, de úgy látszik, a pontszáma így is megfelelőnek bizonyult az automatikus, hülye gépi értékelés számára.

Vonna Bollog persze megtehette volna, hogy hamis adatokat közöl magáról, ezt a rendszer nem tudta kiszűrni, emiatt bármelyik elmebeteg bűnöző bármilyen adathoz szabadon hozzáférhetett, ha hazudott; úgy látszik azonban, hogy Vonna az igazat vallotta be, amikor a „kingfisher” szót a keresőbe beütötte. Talán az időtakarékosság célja vezette: „Hazudni nagyobb erőfeszítést és több időt igényel, mint igazat mondani” (J. Chapiro harmadik ifjúkori maximája).

Hogy érzékeltessem, milyen nehezen lehetett az akkori hálón valódi információkhoz jutni, felsorolom, milyen reklámhonlapokon kellett Vonnának átvergődnie, hogy a „kingfisher”-anyagokig eljusson:

„Mummakumma”: szenzációs bébitápszer, amely szülők által könnyen beadható popsiinjekcióként jut az emésztőrendszerbe.

„Eva la douce”: élethű, hordozható, felfújható, elasztikus, hallgatag műnő.

„Waterwar”: csapvíztisztító berendezés ólommérgezés megelőzésére.

Olcsó, last minute repülőút Monnorcába.

„ThrillerKiller”: fájdalommentesen, a ciánnál is gyorsabban ölő szer gyilkosok és öngyilkosok számára.

Önjáró kapa kertészkedők számára.

„Airmask III”: lendkerekezők számára miniatürizált, a fejvédőben elhelyezhető oxigénpalack.

Uszító honlapok a fehér cigányok ellen; fehér cigánynak minősített emberek nevei és lakcíme megadva.

Szexuális szolgáltatások urak részére, hölgyek részére, gyerekpornókínálat, állatpornó-kínálat (idomított puhakutya, urruráti kecske, orángután, óriás sziámi macska), valamint tintahal- és algapornó-kínálat.

Női nemi szervek legalább ötvenszeres nagyításban, színes szőrtüszőkkel.

Olcsó adóbevallás készítése, vámáru-nyilatkozat készítése, kommunikátor memóriájának nyomtalanítása, tanácsok a szomszéd riasztókódjának feltöréséhez, éttermi ételek méregtelenítése ráolvasással, és még harminchárom hasonló marhaság.

Az egyes lapokat a hálózónak végig kellett olvasnia, a reklámmal kapcsolatos kérdésekre helyes válaszokat kellett adnia, hogy a következő reklámig elérjen, akkor ismét kérdésekre kellett válaszolnia a hirdetett árucikket illetően, és így tovább, míg végre eredeti céljához, közel háromórányi megfeszített munka árán, eljutott, ha ugyan emlékezett még rá, mit is akart keresni eredetileg, hiszen minden lapból csábos játék- és szexuális melléklapok (linkek) nyíltak, és aki nem volt szilárd jellem, az el is csábult.

Ezt a mérhetetlen kínlódást nevezték információs forradalomnak.

De lássuk tovább Vonna Bollog vallomását.

 

Egy hét múlva Hűthött professzor felhívott, hogy talált valamit.

Bementem hozzá, még egy széket húzott a képernyő elé, odaültem.

– Nézze csak – mondta, és a globális időjárás jelentésre evezett.

Végiglapozta Európát, majd Észak-Európára lapozott, közelített a shvádokhoz, végül megállapodott a shvád déli parthoz közeli, Észak-Szléviához tartozó félszigeten, Höllén (landvirr neve Helska). Szépen lehetett látni a felhőket, a várható hőfokokat, a szélirányt és szélerősséget, a tenger hőfokát a felszínen, öt méter mélyen, tíz méter mélyen stb., szóval mindent, ahogy szokás.

– Látja? – kérdezte diadalmasan.

Nem tudtam, mit kellene látnom.

– Na most figyeljen! – mondta a professzor, és Hölle félszigetét a képernyőn tartva, visszafele kezdett lapozni az időben.

Láthattam az előző napi jelentést és előrejelzést, aztán az azt megelőzőt, megint a megelőzőt… Nem értettem, mit akar, pörögtek vissza a napok. Aztán Hölle félszigete egyszerre eltűnt a képernyőről, csak az egész észak-szlév partvidéket lehetett látni.

– Érti? – kérdezte, elégedetten hátradőlt a karosszékében és rágyújtott egy cigarettára.

Nem értettem.

– Nem fogom elmagyarázni magának – mondta a professzor nevetve –, ez a vizsgafeladata. Ki fogja találni. Ha kell ösztöndíj Észak-Szléviába, szóljon, szerzek valahonnét. Csókoltatom Bísztő Zsonna csőrét és farktollait.

Kitámolyogtam a szobájából, úgy éreztem, megbolondulok, nem értettem semmit. Tudatom mélyén nyugtáztam, hogy Hűthött Hümér időközben megtanulta „annak a lánynak” a nevét.

Beültem egy kocsmába, ittam két korsó sört, ettem hozzá sztrapacskát, még azzal sem törődtem, hogy extraszalmonellás lehet, és igyekeztem megnyugodni.

Hazamentem, leültem a kommunikátor elé, lehívtam az észak-európai időjárást, megkerestem Höllét, ott volt, elkezdtem visszafele lapozni az időben, és május végén Hölle eltűnt.

Június vége volt éppen, a jégmadarak költési időszakának a vége, és egyúttal a vizsgaidőszak vége is, bár nekünk, kedvenceknek, nem kellett vizsgáznunk, mindenből megkaptuk a közepest. (A nem kedvencek vizsgáztak, és a közepes helyett kivételesen jó alát kaptak valamennyien: Hűthött prof jókedvében cselekedett így, talán éppen azért, mert a hálón rátalált Höllére.)

Egy hónappal korábban, május végén lett fontos valakiknek Hölle félszigete annyira, hogy rátették a hálóra az időjárását.

Soha korábban Hölle nem volt rajta a hálón.

Kezdtem sejteni, mire gondol Hűthött Hümér.

Lehívtam mindent, amit Hölléről tudni lehetett.

Az észak-szlévek, nyilvánvalóan a turisták odacsalogatása céljából, landvirrül is, amerikaiul is sok mindent feltettek a félszigetükről, amely belenyúlik az Északi-tengerbe, de feltehetőleg hasztalan: érdektelen, infrastrukturálisan fejletlen terület volt az, egy-két ócska faluval, összesen háromezer lakossal; óvodája, iskolája nem volt, ipara semmi, sajátos élővilága semmi, a tenger nyári hőmérséklete pedig a fürdőzéshez alacsony. Egyetlen komp közlekedett Hölle és a Háromváros között mindössze, naponta háromszor. A szárazföldről kocsival is meg lehetett közelíteni, persze, de nagyon nagy kerülővel, és rossz, kátyús úton. A sziget hadászatilag jelentéktelen volt (akkor még, teszem hozzá én, e szent történet mesélője, egy évszázaddal később, a Talizmán-korból visszanézve; jelenleg ott van a zsermán atomindító-fülke), nem volt tisztességes polgári kikötője sem, és a félsziget északi szlév propagátorai mindössze a „csöndet” és az úgynevezett, homályos értelmű „természetiséget” tudták hangoztatni. „Cichość i naturalność”, dúdoltam magamban bambán soká. Ugyanennek a két szónak az amerikai fordítása nem volt varázsos hatással rám, már csak azért sem, mert ilyen amerikai szavak nem is léteznek. „shutuping and naturality”. Ezen a bárgyúságon idegesen vihogtam, és ezzel csak az időmet vesztegettem, mint rémülten észleltem hamarosan.

Arról a reklámok nem szóltak, hogy Höllén veszélyes anyagokat tartalmazó szemétlerakó is működik, ez csak egy Észak-Szléviával foglalkozó nemzetközi monitoringtársaság anyagából derült ki a számomra, amelyet jó alaposan elrejtettek a hálón, alig tudtam rábukkanni.

Semmi oka nem volt, hogy Hölle felkerüljön a globális időjárás-jelentésre, hacsak az nem, hogy Zsonnamadár május végén odaért.

Legalábbis erre tippelhetett Hűthött Hümér professzor.

Gondolatmenetét magamban rekonstruálva a következőkre jutottam: Zsonna, már madárként, valahogy megszökött Sztrasnojéból. Ezt az amerikai titkosszolgálat valahogyan észrevette. Követték az útját. Zsonna Höllén telepedett le. Miután úgy látszott, hogy ott is marad, kiadták az utasítást a globális időjósoknak, Höllét is vegyék fel. Olcsóbb lehetett a létező időjárás-szolgáltatást igénybe venni, mint ha a titkosszolgálat rezidenst telepített volna Höllére, és sokkal kevésbé feltűnő. Egy ilyen kérést aligha kellett külön indokolni, mert megfizették, vagy ha mégis, hazudtak valamit. Hölle egy hónapja rajta van a hálón, ma is rajta van, vagyis Zsonna most is ott van. Ha eltávozott volna, Hölle már nem lenne a hálón.

Nem tudom, hogyan jutott Hűthött professzor arra a gondolatra, hogy megnézze a globális időjárás-jelentést, és vajon a világ hány térségében kutatott váratlanul felbukkanó, korábban nem regisztrált terület után. Felteszem, egy hétig ezen törte a fejét. De az is lehet, amilyen szellemes ember volt, hogy a megoldást rögtön megtalálta, de kivárta az egy hetet, hátha én is rájövök magamtól.

Én magamtól soha nem jöttem volna rá.

Professzorom az emberi balgaság szakértője akart lenni, csak ez érdekelte igazán. Hipertudományos génbiológiai tevékenysége, ez az ő számára tökéletesen mellékes foglalatosság ennek a leplezésére szolgált a kor és annak hatóságai előtt. Az emberi logikát a történelemből ismerte meg, a nagy gondolkodók csodás elmeépítményeit kitartó munkával megtanulta, felfogván megvetette és undorodva elvetette. Nagy erőfeszítéssel megtanult úgy gondolkozni, mint a múltban a hülye, sőt a leghülyébb emberek. Ezt a tudását a jelenre eredményesen terjesztette ki, mint az én Zsonnával kapcsolatos esetem is igazolja.

Ennek a hatalmas elmének az volt a legnagyobb ambíciója és jótéteménye, hogy örökölt ösztöneivel, veleszületett hajlamaival szemben fogcsikorgatva megtanulta minden szempontból és minden határon túl alulmúlni önmagát. Tökhülyévé képezte át magát öntevékenyen, programszerűen. Így ért a Valóban Létező Ember közvetlen közelébe, amelyet ő rebegve REH-nek nevezett (Really Existing Humanoid).

Elképesztő, zseniális, páratlan teljesítmény, talán csak Shakespeare gondolkodásmódja lehetett hasonló (erre Hűthött professzor maga utalt nekem egyszer vigyorogva a tanszéki szobájában, amely alagsori, sötét, hideg, ablaktalan és levegőtlen volt persze, oda száműzték őt a karrierista egyetemi barmok, és nem is értették, miért fogadja el ellenkezés nélkül).

Az a gyanúm, hogy szélsőségesen primitív és gyűlöletes anyját akarta csak megérteni kezdetben, és fokozatosan jött rá, hogy az egész emberiség olyan, mint az ő egy szem véletlen anyja volt, akiben az emberiség kvintesszenciáját tanulta meg tisztelni lassanként, anyjának a halála után. Őrült, gonosz és zseniális feleségét is emiatt imádhatta annyira, hogy aztán maga is a feleségévé lett nagy sokára. Professzorom számára őbenne is az egész ócska, idióta, gyűlöletes és zseniális emberi nem vált jelenvalóvá.

Michelangelói teljesítmény az eleven emberi testben meglátni azt, ami a lényeg, sőt több, mert nem nehéz egy idomtalan kőtömbbe belelátni a moccanatlan szobrot, ha valakinek zseniális szeme van, és csak a fölösleget kell lefaragnia. Nehezebb azonban egy élő, egyszeri emberbe belelátni magát az Embert, Aki Nincs, mert ehhez a látás kivételes adománya kevés.

Drága professzoromat ráadásul voltaképpen a jelen, és csakis a jelen érdekelte szenvedélyesen, noha önszántából újságot soha nem vett a kezébe, fog- vagy fülcimparádiót sose hallgatott, diktált képet soha meg nem nézett, és azt mímelte, amíg tehette, hogy nem is ott és akkor él, ahol és amikor.

Professzorom gondolatmenetét követve megnéztem, vajon a haljárás-előrejelzés követi-e az időjárás-jelentést. Követte: május végétől kezdve a halrajtérképen feltűnt Hölle, amely korábban sose volt rajta. Vagyis érdekelte őket, Zsonnamadár mit eszik. Megnéztem a szeméttelepek térképét: május végén megjelent a Hölle szigetén lévő elhagyatott kis ócska kavicsbánya, amit a szomszédos shvád kormány tiltakozása ellenére telitömtek sugárzó hulladékanyaggal. Korábban sose volt a világtérképen. Érdekelte őket, mitől fog Zsonnamadár megdögleni. Mindenre gondolt az amerikai titkosszolgálat.

 

Vonna Bollog július elején állami ösztöndíjjal Hölle szigetére utazott. Hölle szigetét Helska néven emlegették landvirrül, mert akkor még az észak-szlévekhez tartozott, és csöndes üdülőfélszigetként tartották számon. Azóta az utolsó zsermán-rosszlandi háborúban azt is elfoglalták mind a ketten, és az észak-szléveket eltörülték a föld színéről. A maradék észak-szlévek a világon sokfelé szétszóródva élnek, és időnként robbantgatásokkal adnak hírt magukról, ezen a kétségbeesett módon próbálják felhívni a világ figyelmét arra, hogy Észak-Szlévia államiságát helyre kéne állítani. Állítólag nagyszerű költészetük született az elmúlt pár évtizedben Zsappánban, Buruzilban és Amerikában, de landvirrül sajnos csak konyhanyelven beszélek, így irodalmi művet igazán értékelni nem tudok.

Hölle szigete az elmúlt pár ezer évre jellemző, elmebeteg emberi viselkedés mintapéldája lett: Vonna Bollog öngyilkossága után pár évvel, amikor a zsermánok és a rosszlandiak együttesen, két oldalról lerohanták Észak-Szléviát, a Hölle szigetén beásva harcoló maradék észak-szlévek bosszúból elindították a rakétáikat, de nem a zsermánok vagy a rosszlandiak ellen, akik egymással időleges szövetséget kötve lerohanták őket, hanem északi-tengeri szomszédjuk, a shvádok ellen, akikkel soha nem voltak hadiállapotban, akik az egészről nem tehettek semmit, ez ügyben is semlegesek voltak, mint évszázadok óta minden ügyben; ettől a semlegességtől is lettek gazdagok.

A századokon át virágzó, gazdag Shvádiát azóta sem sikerült újjáépíteni, fővárosuk, Stopkolmkirke, máig romokban hever, a világból turisták tízezrei zarándokolnak oda megbámulni e romokat, akárcsak Sztrasnoje romjait is. A maradék shvádok a sarkkörön túlra költöztek félelmükben, noha az észak-szlév partizánok ma már másutt robbantgatnak. A shvádok valamennyien áttértek a rénszarvastenyésztésre; ma Európa egyik legelmaradottabb népét alkotják; fejletlenségben csak a höröhök tesznek túl rajtuk.

Höllére nem jutottam el, ott ma rosszlandi és zsermán támaszpont van, senki idegent be nem engednek, Talizmán állampolgárt pedig különösen nem. A Talizmán felderítés szerint a Höllén lévő, egykor közepesen veszélyes anyagok tárolására használt régi kavicsbányában, amelyet Zsonna gondosan elkerült, a rosszlandiak ma irtóztatóan veszedelmes biológiai fegyvereket tárolnak, amelyek véletlenül felrobbanva az egész világot szó szerint megbéníthatják, kivéve Talizmániát, amelyet az ilyen mérgezés ellen is megvéd a szivárványhártya.

A zsermánoknak jutott részen van a zsermán atomindító-fülke, az sem veszélytelen a ROW-országok számára – szerencsére mi az ellenünk kilőtt rakétákat a gravitációs hullámokkal még a ROW-országok területe fölött meg tudjuk semmisíteni.

A zsermánok által uralt részen áll Saint Shona Bisto szimbolikus síremléke, ahová a Talizmán zarándokokat a zsermánok, fogcsikorgatva, beengedik. A síremléken két kőszárny csapódik egymásnak, tüköracélt szikrázva; főleg alkonyatkor gyönyörű látvány. E szobor Magyarrdhy Tuhutum Julishkason tanítványának, az észak-szlév dédszülőkkel rendelkező Anita Ninadowternek az alkotása; eddig kétszer robbantották fel, helyre is állítottuk kétszer, és mindörökké helyre fogjuk állítani, ha kell.

Sajnos e Saint Shona-emlékművet ma sem tudjuk szivárványhártyával védeni. Nem technikai a nehézség, hanem politikai. Történelmietlen és ostoba az a kérdés, amit gyatra regényekben még ma is olvasni a ROW-ban, hogy mi lett volna, ha a Höllén élő Zsonnamadarat egy szivárványhártya megvédi, e csodálatos védrendszer feltalálása előtt másfél századdal (!). Nagy szerencsénk ebből a szempontból, hogy nálunk már nincsen úgynevezett regényirodalom, a drámairodalmat is száműztük a szerzőikkel együtt, és már csak a lírával kell, nehéz szívvel, leszámolnunk.

Vonna Bollog leírja, milyen nehézségekkel kellett megküzdenie War-show-ban, Észak-Szlévia fővárosában, hogy Höllére mehessen tovább.

A félsziget ugyan nem minősült zárt területnek akkoriban, sőt megpróbáltak naiv turistákat minél nagyobb számban odacsalogatni legalább egyetlen szezonra, mert a következő évben úgyse mentek volna oda ismét, de az észak-szlévek nagyon nem szerették, ha idegenek mászkáltak ott, ahova ők maguk kérték magukat, éppen azért, mert pont oda akartak menni. Gyanakvó, rideg népségnek írja le őket Vonna Bollog, aki pedig a baráti Ugarhonból érkezett állami ösztöndíjjal Észak-Szléviába. A két országnak sose volt közös határa, barátságuk egyes egyedül ennek a határviszály-mentes múltnak volt köszönhető, amit persze mind az észak-szlév, mind az ugar történészek valamilyen szent, eleve elrendelt alkati rokonsággá fújtak föl a Hantáikban.

Az észak-szlévek akkoriban nevetségesnek és túlzónak tűnő gyanakvását a történelem utólag sajnos igazolta. Vonna Bollog gunyoros szavait annak fényében kell értékelnünk, hogy Észak-Szlévia lerohanását, megsemmisítését, lakói egy részének lemészárlását, más részének emigrálását, valamint a világ ezt követő közönyös hallgatását nem láthatta előre ő sem.

Vonna szerint amikor az őt fogadó minisztériumi tisztviselő (hölgy) meghallotta, hogy Höllére akar utazni, azonnal öt másik észak-szlév helyet ajánlott, amelyek Höllénél sokkal érdekesebbek egy biológus számára. Bájmosoly kíséretében egyúttal megtiltotta neki, hogy a következő három napban elhagyja War-show-t, ahol hatalmas, a világon páratlan és egyedülálló dragonyosbemutató tartatik éppen, mint minden évben, és Vonna örök életében sajnálná, hogy ezt a látványosságot kihagyta.

Vonna Bollog a landvirr tudását óvatosan eltitkolta, Észak-Szléviában mindvégig világnyelven beszélt. Középiskolás korában, amikor már tűrhetően beszélt landvirrül, egy iskolai kirándulás alkalmával járt War-Show-ban; akkor szerezte azt a súlyos tapasztalatát, hogy ha a helybéliek anyanyelvén megszólal, úgy is bánnak vele, mint bennszülöttel, vagyis kutyába se veszik, amiből Vonna többé nem kért, míg a landvirrül nem beszélőket, az úgynevezett „külföldieket” kétezer éves alsóbbrendűségi komplexusuk folytán imádják.

Vonna világnyelven érvelve nagy nehezen elérte, hogy egy kísérővel (egy egyetemistával) elmehessen nem Höllére, csak az ahhoz közeli Háromvárosba (külföldi lévén a hatályos törvények szerint egymagában az országban nem mozoghatott), de ennek fejében a Braunbergi Vereség évfordulójának tiszteletére tartott war-show-i látványosságot a dísztribün legaljáról, ahová a minisztériumi hölgy jegyet szerzett, végig kellett néznie.

Két és fél napig ült, állt és feküdt azon a helyen Vonna Bollog, mert a hatalmas tömegben semmi esélye sem volt, hogy meglógjon, és az egyetemista kísérő is vigyázott rá, hogy Vonna semmit el ne mulasszon.

Ételt-italt a nézők ingyen kaptak, valamint párnát is a fejük vagy az ülepük alá. Ürítkezni a mobil fabudikban volt kénytelen, mint mindenki. A nézőket egy locsolókocsi vízsugara frissítette fel a két és fél nap alatt rendszeresen, úgy hét-nyolc óránként, fel-alá gurulva a tribün előtt. A vízzel való lefröcsköltetést a nézők boldog üdvrivalgása kísérte. Vonna Bollog éles szemmel vette észre, hogy az észak-szlévek mintha újrakereszteltetésként fogták volna fel ezt az agressziót. Később kísérője, Mufuł Mafłowski felvilágosította: hétköznapokon a locsolókocsi a tüntetőket szokta vízágyúval szétkergetni, ünnepi alkalmakkor azonban a vízsugár nyomása sokkal kisebb, és a vizet a war-show-i érsek erre az alkalomra külön meg is áldja, úgynevezett szentelt vizet varázsolva belőle.

A dragonyosok felvonulásában, a nehéz testű lovak díszlépéses felvonulásában, a főváros főterén létesített hatalmas medencében rendezett vízi csatározásban, a dragonyosok harci bemutatójában, a három részre osztott csapatok közötti imitált, középkori lovas-páncélos-dárdás-pajzsos háborúban (az egyik, a fehér csapat volt az észak-szlév, a fekete a zsermánokat képviselte, a piros meg a rosszlandiakat, és végül a feketék és a pirosak nagyon pórul jártak, a tömeg boldog rivalgása közepette) – nos, ebben az államilag szervezett kábító kavalkádban a katonaságon kívül részt vettek a tűzoltók, a rendőrség elitalakulatai, az egyetemisták önvédelmi körei, valamint a középiskolások válogatott lovasai, összesen kb. ötszázezer ember és százezer ló.

A lovakat Észak-Szléviában csak és kizárólag erre a célra tenyésztették. A jelentős állami deficit egy része ebből a tökéletesen értelmetlen lótenyésztésből származott, ugyanakkor munkát adott vagy húszezer parasztnak, akik e fontos állami megrendelés híján éhen haltak volna. Kolbászt csak a harci játékokra alkalmatlanná vált lovakból készítettek, de a valaha híressé és népszerűvé vált lovakból sohasem, azok nyugdíjasként tengették lóéletüket a halálukig egy erre a célra létesített, turisztikai központként is szolgáló, War-show közeli telepen. Az észak-szlév Parasztpárt azt követelte, hogy az egész parasztság – négymillió ember – tenyészthessen lovakat állami pénzen; a védelmi minisztérium szokta e követeléseiket letörni, a lovakkal, szekerekkel felvonuló gazdákat e három ünnepi nap kivételével tankokkal szokták szétzavarni és laposra vasalni, valamint a lajtkocsik vízágyúival szétbombázni mind őket, mind a féltve nevelt, államilag is magasra értékelt és pénzügyileg támogatott lovaikat.

E három ünnepi nap arra is szolgált, hogy az az évi halálos áldozatok – lovak és gazdák – nevét órákon át felolvassák a főváros főterén; a sok százezres nézősereg térdre rogyva imádkozott a lelki üdvükért. Vonnának is térdre kellett omolnia az őt kísérő diák, Mufuł Mafłowski udvarias, ám erőteljes taszítását követően.

A fehér seregben a mindenkori észak-szlév elnöknek, miniszterelnöknek, minisztereknek és pártvezetőknek erkölcsileg kötelezően szintén hadakozniuk kellett; e posztok betöltésének feltétele volt, hogy a lovaglásból felsőfokú államvizsgát tegyenek. Nevezetes eset volt, amikor a már kinevezett miniszterelnöknek azért kellett szégyenszemre lemondania, mert lovaglásból csak középfokú államvizsgát volt képes letenni (galopp közben levetette az ellenzék által lefizetett ló). Nevezett posztok betöltői a sisakrostélyaikat sose bocsáthatták le, hogy a nézők mindvégig láthassák az arcukat.

Abban az évben, amikor Vonna e hadijátékot kénytelen volt végignézni, a kultuszminiszter esett le a lováról, és a feketék – vagy a pirosak, a források megoszlanak e kérdésben – valamelyik lova halálra taposta; síremlékét a rosszlandiak által uralt War-show-ban (mai rosszlandi neve Vojnaimir) magam is megtekinthettem egyszer: a márványból faragott Konrad Kordijanowski csaknem függőlegesen ágaskodó márványló tetejéről tekint alá megvetően mindazokra, akik nem márványból valók. Márványt Észak-Szléviában nem bányásztak, Talliániából kellett behozatniuk.

Konrad Kordijanowski eme végzetesnek bizonyult minisztersége előtt kisvárosi kabarékban adott elő lanttal kísért erotikus jellegű, valamint politikusokat gúnyoló dalokat; egyes feltételezések szerint Villa Farkó-fordításokat is a sajátjaként adott elő; sem erről, sem a halálra taposás tényéről Vonna Bollog nem tesz említést a könyvében, a balesetet talán észre sem vette, lehet, hogy éppen aludt.

Vonna Bollog aztán Mufuł Mafłowski kíséretében érkezett Háromvárosba.

Legfőbb gondja az volt, hogyan szabaduljon meg tőle.

Amikor Mafłowski meghallotta, hogy vendégét a jégmadarak élete érdekli, egy versikét mondott fel neki, ami kedves ötlet lett volna a részéről, ha e versikét nem ismétli el ötpercenként. Vonna csaknem megőrült tőle. Mafłowski a ladvirrül állítólag nem tudó Vonnának nyilván angol fordításban ismételgette a verset; ezt nem találtam meg, de az eredeti landvirr változatra hosszas kutatás eredményeképpen rábukkantam:

 

Pytał gęsi zimorodek: – Gdzie też tutaj jest wychodek? Na to gęs mu tak odgędzi: – W tym lokalu można wszędzie.

 

Saját gyatra világnyelvi fordításomban:

 

Jégmadár kérdi a libát: – Hol találok illemhelyet? Felel neki a liba-gág: – E lebujban bárhol lehet.

 

Nem lehetett könnyű Mufuł Mafłowskit elviselni.

Kísérletezett Vonna lebeszéléssel, rábeszéléssel, sikertelenül; Mafłowski örült, hogy kispénzű diákként a minisztériumtól alkalmi munkát kap, és Vonnát az összes érdektelen múzeumba (hadügyi, védelemügyi, tengerészeti, sztrájktörténeti, halászati) elcipelte. Azért őt osztották be Vonna Bollog mellé, mert hucsul nyelven tanult, amely a történeti nyelvészek szerint négyezer éve, valahol Kelet-Ázsiában, rokona volt az ugarnak. Természetesen világnyelven érintkeztek, minthogy a hucsul és az ugar nyelv már négyezer éve nem volt rokon, egyetlen szavuk sem egyezett, és a grammatikájuk sem hasonlított egymásra.

Vonna úgy szabadult meg Mafłowskitól, hogy Háromváros egyik rossz hírű kocsmájában leitatta vodkával és faképnél hagyta.

Háromváros ma a zsermánok térképein Treuhand („Hű Kéz”) néven szerepel.

Trójmieście volt a neve sokáig, mert valóban három városból épült össze, és a név „háromváros” jelentéssel bírt; ám az egyes városok polgármesterei kifogásolták, hogy a másik kettő város lenne, holott csak az ő városuk az; hosszú, némi véráldozatot is követelő, áldatlan vitát követően végül Trójkąt (világnyelven ejtsd: Truicont) lett a neve, ami landvirrül „háromszöget” jelent; világnyelven innét való a város Threecunt neve, amely korábbi, mint ahogy a three-cunted gal megjelent a világban. A világnyelvi Threecunt félrehallásából származik a zsermán Treuhand, ami egykor valamiért a rettegett vámszámvevőszékséget is jelentette.

Van valami végzetes abban, hogy Threecunt közelében, Hölle (világnyelven Hell, észak-szlévül Helska, ugarul Pokol) szigetén élt Zsonnamadár, aki three-cunted girl volt nem sokkal korábban.

Vonna kivett egy szobát Höllén egy úgynevezett gazdától, aki nem dolgozott sehol, és a szobát feketén adta ki, így a bevétele után nem adózott; emiatt a vendéget nem jelentette be a kikötőben lévő rendőrőrsön, noha a törvény szerint köteles lett volna, úgyhogy Vonna biztonságban érezhette magát Mufuł Mafłowskitól.

Első nap reggel kiment a tengerpartra, ácsorgott a fövenyen tanácstalanul, és a madarakat bámulta.

Idézek a könyvéből:

 

Voltak ott mindenféle madarak, főként sirályok. Megint elővettem a madárhatározót, mint annak idején Coney Islandon. Úgy láttam, jégmadarak nemigen tanyázhatnak arrafelé. Mégis Hölle szigete jelent meg az időjárási térképen május végén. Bíznom kellett professzorom zsenijében. Zsonnának ott kellett lennie Höllén valahol.

Bejártam az egész félszigetet. Nyomorúságos, rideg vidék volt, turistával alig találkoztam, azok is támolygó orrvéghek voltak többnyire, akik az olcsó vodka vedelésének céljából érkeztek oda egy-másfél napra, és már a kompon leitták magukat, amely vámmentes övezetnek számított. Július volt, de gyakran esett az eső, és a hőmérséklet alig emelkedett kora délután tizenöt fok fölé. Erre nem voltam felkészülve, fáztam, a helyi boltokban megpróbáltam legalább esőkabátot beszerezni, de azt nem tartottak; végül vettem egy furcsa, tarka esernyőt, mert másmilyet nem lehetett kapni, azzal mászkáltam.

Mászkáltam a csiricsáré, ódon módon pop-artos esernyővel, és nem tudtam, hogyan kerítsem elő Zsonnát.

Elképzeltem: Zsonna ott repdes valahol körülöttem, de figyelemre se méltat. Miért is méltatna? Érdektelen ember vagyok a számára. Talán mulat az esernyőmön, persze. A gondolat bosszantott: én a kérőjeként érkeztem Höllére, ne mulasson rajtam. Aztán egyszerre eszembe jutott: ha Zsonna mulat az esernyőmön, mint képzelem, akkor sok mindent lát, ha valahol Hölle fölött repdes.

Rájöttem, hogy írásban kell értesítenem.

Elképzeltem magamat olvasni tudó madárnak.

Összegyűjtöttem egy csomó követ, amiből szöveget rakhatok ki. Vacak, szürke kövek voltak, nem váltak el a környezettől.

Vettem az egyik vegyesboltban festéket, a köveket befestettem az ugar nemzeti színekre (zöldre, fehérre és kékre), és kiraktam belőlük ugarul a kikötőtől távolabb, a tengerparton, hogy „Gyere ide, Zsonnamadár”.

Ültem a mondatom mellett és vártam. Unalmamban aztán a maradék köveket is befestettem egykori általános iskolám színeire – zöld, sárga és lila –, és azokból a mi „tigrises” iskolánk címerét is kiraktam: egy fekete-fehér csíkos macskafejet kék mezőben, amit egy narancssárga lúdtoll metsz át átlósan. Ezt a címert mi, fiúk a gyűlölt diáksapkánkon viseltük kötelezően, és tanárt látva katonásan tisztelegnünk kellett; a lányok meg a szintén kötelező köténykéjükön, persze a szívük fölött, ők tanárt látva pukkedlizni tartoztak, és a szívükre kellett szorítaniuk a jobbjukat. A sapkát az iskolától látótávolon kívülre kerülve sürgősen levettük és a zsebünkbe gyűrtük, és a köténykével ugyanezt cselekedték a lányok. Ezért egyébként igazgatói rovó járt. Sose gondoltam volna, hogy ezt a hülye címert valaha az életben fel fogom használni.

Ültem a mondatom és a címer mellett, vártam Zsonnát.

Eszembe jutott: ha Höllét figyelik, mint ahogy nyilvánvalóan figyelik, akkor a mondatomat és a címert is látják a műholdjaikról, és ha látják, akkor valahol Amerikában máris veszettül elemzik. Tűnődtem, vajon ez nekünk – Zsonnának és nekem – rossz-e. Arra a következtetésre jutottam, hogy érdektelen. Ha találkozom vele és beszélünk egymással, azt úgyis lehallgatják. Semmi olyasmiről nem fogunk beszélgetni, amit ők már ne tudnának eleve. Legföljebb meglepi őket, hogy egy ember feleségül vesz egy madarat. Tenni ellene nem tudnak. Ha Zsonnát be akarták volna fogni, már rég megtehették volna.

Egész nap reggeltől estig ott ültem a mondatom és az iskolai címer mellett, aztán amikor besötétedett, visszabattyogtam a kikötőbe, ettem valamit egy vacak vendéglőben, Złota Podkowa volt a neve, ami aranypatkót jelent landvirrül, bár a kocsma falán cégér gyanánt rézlemezből hajtogatott aranykürt függött, ki tudja, miért. Többnyire feltűnően íztelen halat ettem, vagy üres káposztalevest fekete kenyérrel, vagy kásának nevezett rágógumiszerű főzeléket. Húsos étel azon a félszigeten nemigen akadt, illetve nekem túl drága volt, ráadásul gyanús küllemű és állagú. A legjobban a céklából főzött lé ízlett, amit aludttejjel kevertek és sárgarépát, fehérrépát, nyers uborkadarabokat, snidlinget szórtak rá és hidegen tálalták fekete kenyérrel, a nevét azóta elfelejtettem. Ettem tehát valamit az Aranypatkóhoz címzett vendéglőben, majd hazamentem a szobámba, lefeküdtem, tépelődtem és elaludtam.

Különös lelkiállapotban lehettem én akkor, évtizedekkel későbbről visszanézve most ezt gondolom. Szépreményű biológushallgató voltam a kolakmenci egyetemen, amely még nem volt annyira pocsék, mint lett nem sokkal később; még nem lepett el éppen – megint – mindent a tehetségtelen, pusztító akarnokság; ha óhajtom, tanulhattam volna a világ legjobb egyetemein is akár. Hűthött Hümér, az Ugarhonban mellőzött, bár akkor még eltűrt zseni ajánlólevele bármelyik nyugati egyetem bármelyik elit szakát megnyitotta volna előttem; valamiért mégsem ezt választottam. Azt választottam, hogy feleségül veszek egy madarat, akivel utódot nem fogok nemzeni; azt választottam, hogy más feleségem nem lesz, noha addigra tudtam, egy jégmadár nemigen él két évnél tovább; tudtam, hogy ha feleségül vehetem is Zsonnát, a következő év végéig megözvegyülök; mégis fogadalmat tettem, hogy özvegyi mivoltommal nem fogok visszaélni, és emlékét megőrzöm, mintha egyúttal szüzességi fogadalmat is tennék, és azt be is tartanám; a teljes kilátástalanságot választottam, ép érzékeim teljes birtokában.

Visszatekintve azt kell mondanom, helyzetem paradox voltával tisztában voltam. Még az is felmerült bennem, ami azóta is foglalkoztat: ugyan mire is való egy emberi élet? Mindazt meg kell-e próbálnom átélni, amit szoktak, vagy elég, ha egyetlen, markáns cél mozgat, mert menet közben úgyis átélem mindazt, amit lehet?

Sok évvel később döbbentem rá: nem is voltam olyan távol akkor egy várostól, éppen az észak-szlévek birtokolták, mert nemrég visszakapták a polgárháborúkban kivérzett Rosszlandtól; azóta a zsermánok megvették tőlük, mert ősi zsermán városnak vélik. Nincs messze Höllétől ez a város, ahol valaha egy nagy filozófushoz igazították a templomtornyok óráit, mert napi sétáit annyira pontosan kezdte és végezte.

Szellemileg sem lehettem nagyon távol tőle, aki előttem évszázadokkal élt: ott billegtem a józan ész peremén.

(Nem tudom, kire utal itt Vonna Bollog. Beszéltem filozófiatörténetben járatos Talizmánokkal, ők sem tudták. Csuangthagoun ezzel a kérdéssel nem foglalkozik.)

És ugyan mit is élt át Zsonna, a madár? Akinek csak egy év madárélet jutott, mert még a madárfiatalságát is elrabolták tőle, amikor az emberi felnőttkortól és öregségtől is megfosztották egyúttal?

 

Öt napja ücsörgött már Vonna Bollog a kövekből kirakott mondata mellett, mint a horgász, aki kapásra vár, csak, mint írja, ő történetesen halra vadászó jégmadárra vadászott, amikor nem messze tőle, de azért biztonságos távolságban leszállt egy kicsi, vörös begyű, kékeszöld madár, és nézett rá.

Vonna megborzongott. Nem mozdult, nehogy elriassza.

A madár várt. Vonna nem tudta hirtelenjében, mit is kellene tennie, aztán lassan, nagyon lassan elővette a zsebéből a gyűrűt, és hangosan, ugarul azt mondta:

 

– Ezt a gyűrűt azért hoztam, Zsonna, hogy a lábadra húzzam, mert ez jegygyűrű. Belevésettem, meg is nézheted, ha akarod: „Zsonna és Bollog”. Feleségül akarlak venni ugyanis. A párja itt van, a nagyobbik, mert azt az én ujjamra fogom húzni, abba is ugyanezt vésettem. Ne félj, nem egyszerűen meggyűrűzni akarlak… Nem vagyok én madarász… Gyere közelebb nyugodtan, nem azért jöttem, hogy bántsalak.

Ekkor a madár megszólalt, rekedt, furcsa, éles, magas madárhangon, de érthetően és ugarul:

– Dobd ide azt a gyűrűt, hadd lássam!

Feléje dobtam a gyűrűt. Meg se lepődtem, hogy egy madár ugarul beszél. Fel se fogtam azonnal, hogy mind az én eszelős kombinációim, mind Hűthött Hümér zseniális sejtései igazolást nyertek.

Zsonna odament, furcsán járt, de nem ugrálva, mint a verebek, alaposan megnézte először az egyik, aztán a másik szemével, a jobb lábával megpiszkálta, hogy a belsejébe vésett feliratot jobban lássa, aztán rám nézett. Mereven nézett, profilból, mint a madarak, a jobb szemével nézett mereven, én mégis csodálkozást véltem látni a szemében.

– Nem emlékszem, hogy valaha láttalak volna – mondta.

Nem tudtam rögtön megszólalni. Az járt a fejemben, hogy a jégmadár mégiscsak nagyobb, mint egy veréb, és ez milyen jó. Nem tudom, miért gondoltam ezt.

Aztán elmeséltem neki, hogy sok éve egyszer összeütköztünk az iskolaudvaron, és ő rám nevetett. Elmeséltem neki, mikor láttam meg az arcképét a képernyőn.

Erre rákérdezett, mert fogalma sem volt, mi is történt Ugarhonban azóta, hogy őt fogságban tartották egy lakásban, majd valakik jöttek érte és elvitték mindenféle járműveken ide-oda, mígnem valahol Rosszlandban kötött ki, egy borzalmas városban. Érdeklődéssel hallgatta, hogyan helyettesítette őt valaki. Kérdezte a nevét, de én nem tudtam. Azt hiszem, nevetett is, a csalás történetét hallván, már amennyire egy jégmadár nevetni tud, valamilyen szaggatott sípolásokat mindenesetre kiadott magából.

Elmeséltem neki, amit a szüleiről tudtam. Megkérdezte, ugye részeg volt az apja akkor is, amikor meglátogattam őket. Meg kellett mondanom, hogy igen. Meséltem valamit a botrányról, amit az ő háromvulvájú mivolta keltett, de az nem érdekelte.

Közelebb jött hozzám, végül ott ácsorgott előttem karnyújtásnyira, úgy beszélgettünk egész nap. […] Estefelé történt, hogy kiderült, éhes, akkor rohantam, hogy halat szerezzek neki. […]

Másnap ugyanott találkoztunk, és tovább beszélgettünk. Kora délután megengedte, hogy a jobb lábára húzzam a jegygyűrűt. Túl tág volt a gyűrű még úgy is, hogy veréblábra méreteztettem. Önmagára tekeredő vékony fém volt az valójában, nem egyszerű gyűrű, különben a felirat nem fért volna rá. Két kő közé szorítottam a lábát, amelyre a gyűrűt húztam, úgy igyekeztem összenyomni, hogy ne lötyögjön, ne essen le, és közben rettentően igyekeztem vigyázni, nehogy felsértsem a lábát, abba egy ilyen kicsi jószág bele is pusztulhatott volna.

Ő engedelmesen tartotta a jobb lábát. Nem lehetett könnyű a bal lábán egyensúlyoznia, egy jégmadár végül is nem cirkuszi artista. Ez az engedelmesség, ez olyan volt, mint egy régimódi feleség türelme és szeretete a férje iránt. Ezt megkaptam tőle, noha nem figyeltem fel rá akkor, csak utólag; álmaimban, képzelgéseimben ma is visszatér ez a látvány; egyre biztosabban tudom emiatt, hogy nekem tényleg Zsonna lett a feleségem.

Elég soká vacakoltunk, közben ránk esteledett. Végül azt mondta, hogy most már jó. Rázogatta kicsit a jobb lábát, a gyűrű nem esett le. Kérdeztem, nem fogja-e zavarni a repülésben vagy halászásban. Azt félelte, hogy elég kicsi és könnyű, nem lesz baj.

Aztán a saját jobb kezem gyűrűs ujjára is felhúztam a magamét.

Elővettem a már otthon megírt házassági szerződést, kértem, olvassa el; elolvasta. Nem értette ugyan, mire kell, kérdezte is, de aztán megvonta a jobb szárnyát és félrebiccentette a fejét beleegyezése jeléül.

Elővettem egy nagyon apró golyóstollbetétet, amit még Kolakmencen szereztem, és reméltem, meg tudja fogni, fel tudja emelni. Kértem, írja alá a nevét. Ezen meglepődött, sose gondolta volna, hogy madárként írni fog. Mielőtt megpróbálta, megijedt, hátha nem tud majd írni. Kérleltem, bátorítottam. Végül a jobb lábának mind a négy ujjával szorítva a tollat aláírta a nevét. Meg volt lepve, hogy sikerült. Felszállt és leszállt, felszállt és leszállt, gyermetegen örült, hogy madárként írni tud.

Énnekem könnyek gyűltek a szemembe.

Neki nem, egy jégmadár nem tud sírni.

Akkor én is aláírtam, de nem is láttam, mit és hova írok.

 

Vonna később elmondja: otthon összehasonlította az aláírást a középiskolából beszerzett Zsonna-aláírásokkal. Sokat: hatévnyi egyetemi ösztöndíjának megfelelő összeget kellett fizetnie értük az akkori igazgatónőnek, aki egy csomó Zsonnával kapcsolatos iratot elrejtett a botrány kitörésekor, hogy jó pénzért majd értékesítse. A pénzt Hűthött professzor segítségével koldulta össze magánszemélyektől és bankoktól, azt állítva, egy géntechnikai találmány megvalósítására kell. Vonna nem írja, de tudjuk: a kölcsönöket, a kamatos kamatokkal együtt, élete végéig törlesztette.

Vonna úgy találta, hogy Zsonna a madár-jobblábával pontosan úgy írta alá a nevét, mint a jobb kezével egykor. Amikor Vonna a könyvét kiadta, ez a házasságlevél még a birtokában volt, erre kifejezetten utal.

Néhány ugar irodalomtörténész ezt a szerződést látta is, nem sokkal Vonna öngyilkossága után, amikor már felmerült, hogy hátha mégsem szimpla regény Vonna Bollog vihart kavart műve. Egyikük, Undorrhó Tolmaj külön engedéllyel le is fényképezte, de egy lendkerekes kerékpározó véletlenül halálra gázolta még aznap, amikor Vonna lakásáról a kolakmenci bolhapiac felé tartott; valaki a fényképezőgépet a halott mellől elvitte, a filmet nyilván kidobva belőle, és az ódon gépet feltehetőleg azonnal eladta. Az ugar állam Vonna teljes hagyatékát zárolta, és a házasságlevél, Zsonna madárlétének súlyos bizonyítéka, hamarosan eltűnt. Nyilván ellopta egy élelmes hivatalnok. Van tehát még némi remény, hogy ma is lappang valahol az Örök Birodalom Északi Szundzsukjában.

Mi máshonnét ismerjük Zsonna aláírását.

Erről ő Vonnának nem beszélt, talán el is felejtette: Gyevjanc a rosszlandiul, világnyelven és ugarul fogalmazott nyilatkozatot, miszerint Bísztő Zsonna madár óhajt lenni, Sztrasnojéban aláíratta vele a vedlítés előtti napon, és ez a nyilatkozat kalandos úton Talizmániába került nemrég. (Kiemelés S. G. S.)

Zsonna gyerekes betűit ma már minden Talizmán polgár ismeri, Iowa Cityben álló szobrának talapzatán láthatóa másolata, utólag véste bele Magyarrdhy Tuhutum Julishkason.

Vonna így folytatja:

 

Akkor mind a ketten zavarba estünk: házasok lettünk isten és önmagunk előtt, de nem tudtuk, mit is kell csinálnunk. Kértem, hadd csókoljam meg a feje búbját. Kinyújtottam a kezemet, rászállt a nyitott tenyeremre, fölemeltem és óvatosan megcsókoltam a feje búbján a tollakat. Emlékszem, azonnal tüsszögési inger fogott el, de minden erőmmel visszafojtottam, mert hogy festene, ha az első csókunk alkalmával prüszkölni kezdenék. Megint hallgattunk. Kérdeztem, nem fájt-e. Mondta, nem. Aztán megkérdezte, ő hogyan csókoljon meg engem. Mondtam, a csőrével esetleg kicsit karcolja meg az arcomat. Megtette, nagyon óvatosan, alig éreztem. Hallgattunk, aztán letettem. Odébbrepült kicsit, és leült.

Így lett nekem a feleségem egy madár.

Elmondtam aztán neki, hogy sok mindent átgondoltam, amióta őt keresem: felmerült bennem, hogy odaköltözöm Höllére, vagy a közelébe, esetleg Háromvárosban próbálok főiskolára vagy egyetemre járni, ha van ott olyan, ösztöndíjat mindig lehet szerezni. Kérdezte, ez mire lenne jó. Mondtam: gyakrabban láthatnám, sőt egyáltalán láthatnám néha, és talán, ha úgy adódik, esetleg meg is védhetném… Ingatta a fejét, illetve csak képzeltem, hogy ingatja, mert madár módra nézett továbbra is, hogyan másként is nézett volna, aztán azt mondta, hogy ennek sok értelme nincs.

Akkor némi habozás után, elmondtam a másik eshetőséget.

Előrebocsátottam: tudom, hogy nem jó ötlet, azt is tudom, hogy esze ágában sem lesz elfogadni, de ha már férj és feleség vagyunk, miért hallgassunk el egymás elől bármit is. Szóval, még az is az eszembe jutott, hogy hazaviszem Kolakmencre, és ott élhet a szobámban, annyi halat kap és olyat, amilyet csak akar…

Erre távolabbra repült ijedtében.

Mondtam neki: ne féljen, hiszen mondtam már, hogy ezt ő nem fogja elfogadni, én pedig dehogyis kényszerítem, csak ez is az eszembe jutott.

Hallgatott.

Mondtam még neki: ez feltehetőleg azért is rossz ötlet, mert Ugarhonban biztosan keresnék, és ha most is figyelnek minket, mint ahogyan szerintem figyelnek, ott könnyebben elkapnák. És hogy sejteni vélem, a kalickákból elege lehet.

Nem tudom, hogyan érzett ő. Én úgy éreztem, mindjárt megtébolyodom.

Soha senkit nem éreztem annyira közel magamhoz, mint azt a vörös begyű, kékeszöld fejű és szárnyú kicsi kis madarat. Úgy éreztem, soha nem láttam még bájosabb lényt. Ma is ezt érzem. Ő lett a feleségem elvégre. Beleláttam azt a kedves, szemtelen pofijú kislányt, akire emlékeztem. Biztosan beleláttam egy nővé érő kamaszlányt is, akit csak elképzeltem, és amilyen volt még nemrég, de amilyen soha többé nem lehet, de az is lehet, hogy ezt csak utólag gondolom. Furákat gondolunk mi, emberek, folyton, a képzeletét a valóságtól a legnormálisabbnak tartott egyén sem képes elkülöníteni, tiszta őrület embernek lenni emiatt, és ez az őrület tart minket életben a halálig.

Azt azonban igen pontosan megéreztem, hogy elérhetetlen élőlény lett a feleségem: embermivoltához, nőiségéhez, a múltjához nem volt kulcsom, és a madárjövőjéhez sem.

Ott ültem a parti homokban a lábszáraimon, hideg volt, fáztam, és ott állt ő, a feleségem, egy jégmadár. Aztán egyszerre madárhangon felrikácsolt, felsírt talán, illetve biztosan sírt, és ő is amiatt, amitől én is sírtam volna, ha nem tartom vissza, miatta, a könnyeimet.

És akkor elrepült. Este volt már, hamar elveszítettem a szemem elől.

Megértettem, hogy a feleségemmel voltaképpen mindvégig a válásunkról beszélgettem, semmi másról. Átéreztem, milyen is lehet az, amikor egymást szerető emberek valamiért mégsem tudnak együtt élni. Még az is felrémlett bennem, mennyire sokan lehettek ezzel így. Talán azért akartam rájuk gondolni, hogy a magam magányos kínját velük megosztva könnyebben kibírjam.

Visszabotorkáltam a kikötőbe, hazamentem a szobámba, sose voltam magányosabb, és lefeküdtem.

 

Itt aztán Vonna részletesen beszámol arról, hogy a szobát feketén kiadó házigazda, egy kibírhatatlan, részeges egyén, aki tűrhetően gagyogott brittül, és aki minden este benyomult a szobájába és szóval tartotta, ezen az estén is bement hozzá és nem hagyta békén.

Szidta a helyi polgármestert, „aki egy szemét”, valamint a csalókat, akik lopnak, sikkasztanak, hazudoznak; a saját múltbeli érdemeit hangoztatta, melyek mibenléte mindvégig homályban maradt; „ez a világ az önzőké, a kíméletlen taposóké”, ismételgette; szidalmazta az észak-szlév kormányt, az összes szakszervezeti vezetőt, akik „le vannak fizetve”, meg az összes politikai párt vezetőit, akik szintén; ő halálra dolgozta magát az összes rendszerben, bele is rokkant, a hazát is védte, és tessék, arra kényszerül, hogy a házát vadidegenekkel ossza meg, hogy éhen ne haljon. Helskán, ezen a rohadt félszigeten nincsen semmi, ő délről származik, a bányavidékről, és ez a rohadt éghajlat tönkretette, csúza, reumája és isiásza van, továbbá minden ízülete fáj. Vonna végül csak úgy tudott megszabadulni tőle, hogy a magának vásárolt vodkát, az egész üveget, belediktálta.

Egy életmódtörténész számára Vonna Bollog könyve egyébként is aranybánya, hiszen beszámol mind az amerikai, mind az ugarhoni, mind a höröh mindennapi életről – ezekből a fejezetekből nem idéztem –, és röviden, tömören, velősen minden színhelyet ábrázolt, ahol csak Zsonnát keresve megfordult. Sokan ezért is vélték úgy egy darabig, hogy könyve egy jó tollú regényíró szerencsésen kiötlött meséje csupán, realisztikus részletekkel megtűzdelve, hogy hihetőnek tessék.

Mogorlács Kalmorán, a jelentős kortárs ugar kritikus írta a Vesztőhely című, kétszáz példányban megjelenő színvonalas irodalmi folyóiratban, még mielőtt kiderült, hogy a könyvnek minden szava igaz:

 

Vonna Bollog nagyszabású regénytechnikai újítása abban áll, hogy egy könnyen követhető, teherbíró szerkezetű, szinte populáris, csaknem ponyvaszerű, majdnem giccses, áttetsző, lineáris, ám teljességgel képtelen, vad, enciklopédikus gazdagságú, elszabadultan játékos, jószerivel gyermeteg, valamint, mondhatni, minden egyes ízében, minden egyes mondatában parodisztikus mesére fűzi fel mindazt a valóságos, olykor mikrorealista mélységekig hatoló megfigyeléstömeget, amit más módon nem tárhatna elénk, és amit korunkról bevett és nem bevett módszerek segítségével mások, köztük jelentős tehetségek is, sajnos hiába kíséreltek meg a nagy világösszefüggésbe állítani, holott az epikus művészetnek mindig ez volt, és ma is ez lenne a hagyományos – és esztétikailag helyeselhető – célja.

Van ennek a könyvnek valami üdítően ódon jellege. Az ókori irodalomból az Átváltozások jut most az eszembe, s még inkább az Aranyszamár és a Satyricon, azzal a nem elhanyagolható eltéréssel, hogy az említett művek szerzői még nem voltak maradéktalanul képesek egyetlen, lineáris, egyszerű, tehát a hülyék számára is emészthető, bármekkora szellemi súllyal terhelhető egyetlen, nagy ívű történetbe transzponálni parodizáló hajlandóságukat és megfigyelőképességüket, mert akkoriban, az individuum fejletlensége miatt, még nem volt kidolgozva a regény mint olyan. Mindemellett szerencsénknek kell tartanunk, hogy a „regény mint olyan” kidolgozva véglegesen még ma sincs, senki meg nem tudná mondani, mi is ez a műfaj igazából, ezért is volt lehetséges, hogy Vonna Bollog ezt a művét, amely minden okkal szabadnak nevezhető, megírja.

 

Nem tudjuk, revideálta-e a véleményét Mogorlács Kalmorán, miután kiderült, hogy nem regénnyel, hanem földhözragadott dokumentummal állunk szemben. Mogorlács életműve töredékesen maradt fenn a történelem viharaiban, könyve például egy sem. A regény mint kialakulatlan műfaj dicsőítésével Talizmán történészként természetesen nem tudok egyetérteni.

Minket azonban más érdekel Vonna Bollog könyvéből. Például az ilyen részletek:

 

Nem tudom, aludtam-e, és álmodtam-e Zsonnáról, vagy csak végigképzelegtem az éjszakát, de abban eléggé biztos vagyok, hogy aznap éjjel még annyira sem voltam normális, mint addig, megbomlott az agyam. „Gondolkodásom tejfogai hullnak, / Tátong helyükben rághatatlan semmi.” (Idézet Villa Farkó egyik verséből; talán Hűthött Hümér írta, talán Tudory Déridő, de az is lehet, hogy önidézet.) Félálmomban mindent végigéltem, ami nem volt lehetséges, csak képzelhető: madár lettem én is, illetve ő visszaváltozott emberré, és leéltem vele képzeletben egy teljes életet, gyerekeink lettek, felneveltük őket, megöregedtünk együtt, sokat veszekedtünk… Minden változatban ő halt meg előbb, nekem kellett eltemetnem. Legalább hét-nyolc teljes, hol emberi, hol madáréletet éltem végig Zsonnával, egyetlen éjszaka alatt. Megbomlott hát az agyam, de nem annyira, hogy ne lett volna mélyen bennem a valóság: neki már csak legföljebb egy éve van hátra, nekem pedig még sok.

Másnap reggel kiszédelegtem a partra, ahol a két előző napot végigbeszélgettük. Tudtam, hogy nem fog többé eljönni. Abban reménykedtem, hogy valahonnét felülről néz, és csak megszán végül és mégis leszáll, de igazából egyértelmű volt, hogy még a környékét is kerülni fogja annak a helynek sokáig. Ott ültem azért egész nap étlen-szomjan a mondatom és az iskolai címer mellett, akkor már nem voltam tébolyult. Tudtam, hogy nem jön, nem is néz, éli az emberi gonoszság által neki rendelt madáréletet, talán néhány hét vagy hónap múlva fog először arra repülni, ahol a jegygyűrűt a lábára húztam, előbb nem; erről még értesülni sem fogok soha; de mégis megvártam az estét. Olyan volt, mintha a gyászévet pergettem volna le magamban egyetlen nap alatt. Holott még élt a feleségem. Este a kövekből és kavicsokból kirakott mondatot és a címert darabonként bedobáltam a tengerbe, kacsáztam velük.

Szédelegtem az éhségtől, káprázott a szemem, és könnyűnek éreztem magam. Botorkáltam a tengerparton a holdfényben, és olyan könnyű lettem, mint egy madár. Mintha sziklák görögtek volna le a mellemről.

Az elmúlt néhány hónap feszültsége szállt ki belőlem.

Megtettem valamit, amit valamiért meg kellett tennem. Őrültség volt, mégis úgy éreztem, hátralévő életem meg van oldva. Úgy éreztem, mindegy, mit teszek további életemben, valami eldőlt. Tudtam, hogy Zsonna történetét meg fogom írni, és ehhez képest majdnem mindegy, mi történik velem.

A kocsmában vacsoráztam, nem tudom, mit, és csak egyetlen korsó sört ittam, de attól is berúgtam. Hazatámolyogtam, és másnap elhagytam Höllét.

 

Vonna Bollog a jegygyűrűjét azontúl viselte, de Zsonna neve, a sajátjával együtt, belül volt rávésve, és egy ilyen jegygyűrű nem volt feltűnő. Egy-két kollégája megkérdezte, csak nem nősült-e meg, mire Vonna kitérő választ adott. Otthagyta a génbiológiát, pszichológiát kezdett tanulni, járt az egyetemre, csinált mindenfélét, és időről időre megnézte, Hölle szerepel-e még a globális időjárástérképen; szerepelt. Lehet, hogy már ekkor megírta a könyve java részét a hangfelvétel és a jegyzetei alapján, és elsüllyesztette későbbre. (A hangfelvétel elkészítéséhez Zsonna engedélyét kérte, aki azt megadta; ami e kérés előtt hangzott el, azt nem is vette még fel. Nem tudjuk, mikor kapcsolta be a felvevőt, ennek a leírt szövegben nincs nyoma.)

Valamikor télen a hálón feltűnt egy irredenta zsermán madárvédő, bizonyos Irra Thum, aki valamiért éppen a höllei őshonos élőlények védelmére szakosodott, és közzétette: a jégmadár ott nem honos, ezért ki kell irtani. Irra Thum, ez a százhúsz kilós zsermán kalapácsvető hölgy nem tudta, hogy az a nem őshonos jégmadár valójában ember. Vonna Bollog többször is a határán volt, hogy ezt neki megírja, aztán mégsem írta meg, bízott Zsonnamadár ügyességében, hogy az elvakult zsermán természetvédőt is ki tudja cselezni. (Irra Thum nem tudta elcsípni Zsonnát.)

Vonna úgy érezte, Zsonna nem annyira a felesége, mint inkább a gyereke. Maga sem értette, miért. Találgatta: talán mert gyerekként látta őt utoljára embernek, és mert a jégmadár pici. Ezért is hagyta ott a génbiológiát és lett gyermekpszichológus. Úgy érezte: minden gyerek, akit kezel, az övé. S mert Zsonna szeretett játszani a nála kisebbekkel. Vonna Bollog is feleségesült, akárcsak Hűthött Hümér, s valamivel később a feleségét túlélő Tudory Déridő is.

Körülbelül egy év múlva, augusztus közepén Hölle eltűnt az időjárási világtérképről. Akkoriban Vonna Bollog már csak hetente-tíz naponta nézte meg. Visszalapozott. Hölle augusztus nyolcadikán volt a világ-előrejelzésben feltüntetve utoljára.

Vonna Bollog ebből tudta meg, hogy Zsonna meghalt.

Attól kezdve, több, mint két évtizeden át, augusztus nyolcadikán feketébe öltözött, kiment a Puna partjára és ott ült a rakodópart alsó kövein egész nap.

Azontúl özvegyként jegyezte be magát mindenféle kérdőívre. Ebből sok kellemetlensége származott, mert olykor házassági okiratot kértek tőle, és az neki nem volt. Egyszer okirat-hamisítás miatt eljárás is indult ellene; ezt megemlíti; hogy mi lett a kifejlete, nem tudjuk. Feltehetőleg nem büntették meg érte, vagy a pénzbüntetést kifizette.

A génbiológia szakot tehát otthagyta, felvette a pszichológiát, de végül az ott megszerzett diplomáját sem használta: „problematikus” gyerekekkel foglalkozott élete végéig. Nem nősült meg, nem lettek gyerekei. Magánéletéről semmit sem közöl, és másoktól sem tudható róla szinte semmi.

Zsonna egyébként, ezt ma már tudjuk, nem augusztus nyolcadikán halt meg, hanem hatodikán. Két napig tartott, amíg az amerikai titkosszolgálat irodáiban felülről lefelé végiggördült, hogy Hölle időjárás-jelentésének megrendelését vonják vissza. (Tudjuk, hogy még egész augusztusért fizetniük kellett, a számla fennmaradt.)

Talizmánia legnagyobb nemzeti ünnepe, a Leányi Lét Dicsőítése (világnyelven Living Girlhood Thanksgiving Day) ezért esik augusztus hatodikára. (A zsappánok máig az első, rájuk dobott atombomba napját ünneplik ekkor, ezzel is értésünkre adva, hogy Talizmániát gyűlölik.)

Amiképpen Zsonnával – Karlina leleplezése után – már fél év múlva sem foglalkozott senki, mert forradalmak, emberrablások, tömeggyilkosságok, árvizek, pénzügyi válságok, új találmányok, új háborúk, új energiahordozók mosták el az emlékezetből e rendkívül válságos évtizedekben, úgyanúgy Vonna Bollog könyvének és öngyilkosságának szenzációja is szétmállott pár hét alatt.

Az örökök nemsokára behatoltak Ugarhonba, a felkészületlen ugar hadsereget Mocsahnál szétverték és a magas talajvízbe taposták, elesett a király is, a fiatal, tájékozatlan Harmadik Hadumér – ő az, akit kánikulában a Puna műjegén koronáztak meg –, mert azt hitte, a jelenléte a sereg lelkesedését megsokszorozza. Arcra bukva, a mocsárba fulladva találták meg, kizuhant a találatot kapott terepjáróból, és az örökök négy nap múlva elfoglalták Kolakmencet is. Ugarhon nyugati karéját azonnal megszállták az oesterbzerantzok, az északkeleti csücskön a szlákok, az urukafferek és a cigányok osztoztak, akik egymással nem tudtak megegyezni, és határvillongásaik az egykori ugar területek miatt még évtizedekig eltartottak. Az örökökhöz szövetségesként még időben csatlakozó rommakákoknak nem is kellett harcolniuk azért, hogy Ugarhon délkeleti karéját megkapják. A dél-szlévek nem kaptak semmit, őket magukba olvasztva mosták el az örök hordák.

Attól kezdve Vonna Bollog könyvével az ugarok nem foglalkoztak.

Más volt a helyzet Nyugaton: könyvészeti szenzációt csináltak belőle, ugarellenes céllal, hogy a nyugati közvélemény figyelmét az örök betörésről eltereljék. Regényként tálalták Vonna Bollog könyvét ők is, nehogy már komolyan kelljen venni. „Hogy mikor mi fontos, csak a Teremtő tudja, vagy még nála is inkább a számítgató, manipuláló emberek”, írja a hasonló esetekről J. Chapiro, és hozzáteszi: „Az összemberi emlékezet csak a giccset nem veti ki magából. Elő-előfordul, hogy remekmű is fennmarad, de azt is giccsé olvassák a kései befogadók.”

Valóban: a művészet minden valódi emberi szenvedésből giccset csinált az elmúlt Sok Ezer Reménytelen Évben, így tette elfogadhatóvá a bűnöket.

Vonna Bollog könyve nem giccs, a kezdeti szenzáció elhalványult, és el is feledték teljesen.

Újabb néhány évtizednek kellett eltelnie, míg az észak-amerikai, mesztic-sárga polgárháborút követően a titkos amerikai archívumok feltárultak, és több érdekes anyag mellett előkerült az a memóriaegység is, amely Zsonnamadár és Vonna Bollog höllei találkozását rögzítette.

Sanya Rúah érdeme, hogy ezt az egységet nem semmisítették meg, mert felfigyelt az anyag különlegességére. Rúah semmit sem tudott Zsonnáról, az iskolában nem tanult róla, ő maga nem volt történész, csak titokügyi szakértő. Jó szimattal történészek rendelkezésére bocsátotta a különös memóriaegységet, azok pedig közreadták. Ezek között a történészek között dolgozott az ösztöndíjas, fiatal Csuangthagoun, Zsonna későbbi életrajzírója. Az egység hitelesített másolatát ma az Iowai Nemzeti Archívum őrzi.

A lehallgatott és leképezett beszélgetés néhány ponton eltér Vonna Bollog könyvétől. Például a kövekből kirakott ugar mondat nem az volt, hogy „Gyere ide, Zsonnamadár”, hanem az, hogy „Itt várlak, Zsonnamadár”. Vonna Bollog a höllei találkozáson csak Zsonna szavait rögzítette, a maga kérdéseit és kommentárjait nem, azokat utólag, Kolakmencen írta le emlékezetből.

Az apróbb pontatlanságok ellenére megállapítható, hogy a lehallgatott és leképezett anyag és Vonna Bollog könyve között az eltérés elhanyagolható, és az is csak abból fakad, hogy Vonna nem teljesen szó szerint jegyezte le a beszélgetést, hanem jegyzőkönyvszerűen, összevonva. (Zsonna stílusán szándékosan nem változtatott, könyvéből az igazi Zsonna beszél.)

A Vonna által készített hangkazetta nincs meg. Vonna a könyvében nem szól róla, hova tette, esetleg megsemmisítette-e, vagy elrejtette. Voltaképpen mindegy, hiszen az amerikai titkosszolgálat felvétele teljes.

Még Vonna Bollog könyvének ismeretében is döbbenetes élmény a felvételről egy ugarul madárhangon beszélő lény hangját hallani. Döbbenetes látni azt a műholdról készített, mégis meglepően éles képet, amelyen Vonna Bollog, a kezében tartott kicsi madár fölé hajolva, megcsókolja a fejét. Döbbenetes látni, ahogy a madár csőre Vonna Bollog arcát érinti. Ezek a képek tűntek fel Sanya Rúahnak, aki ugarul, természetesen, nem tudott. Vonna szerint este csókolták meg egymást, a képek mégis világosak és élesek: az amerikai titkosszolgálat sötétben-látóval figyelte és fényképezte őket mindvégig, ami hatalmas összegekbe kerülhetett akkoriban.

A képek között ott van a halott Zsonnamadár képe is.

Jobb lábán tisztán látható a gyűrű.

Szakértők a madár képen látható helyzetéből, testrészeinek egymáshoz való viszonyából, tollazatának színéből és fejének fekvéséből arra következtettek, hogy Zsonna természetes madárhalállal halt meg, mondhatni végelgyengülésben; madárként az átlagos két évet megérte.

Nem tudjuk, küldtek-e az amerikaiak expedíciót, hogy a holttestét megszerezzék. Valószínűleg nem, különben a gyűrű nem kerül elő évtizedekkel később éppen Höllén. Azt sem tudjuk, gondolt-e vajon Vonna Bollog arra, hogy Zsonna, lábán a gyűrűvel, a műholdak számára könnyebben követhető, s ha gondolt is erre, vajon úgy vélte-e, hogy ezzel Zsonnát voltaképpen védi. (Ez kézenfekvő gondolat, hiszen ha az amerikaiak el akarták volna árulni a rosszlandi maffiának Zsonna tartózkodási helyét, addigra már rég megtehették volna.)

Főpapjaink, úgy vélem, helyesen határoztak úgy, hogy a hitelességi csippel ellátott kutatókon kívül ez a memóriaegység másnak nem adható ki, valamint igen helyes az a máig tartó igyekezetük is, hogy az eredeti példányt, amely a Sziklás-hegységben, Talizmán területen kívül van, zároltassák. Szent Zsonna magánélete nem tartozik senkire, csak azokra, akik sorsától és jellemétől elvarázsolódottan, a lelki nagyság isteni magasságától megérintetvén, élményüket közvetve közvetítik azok számára, akik a burkolatlan tapasztalásra még nincsenek megérve.

Az a határozatuk is helyes volt ugyanakkor, hogy Vonna Bollog könyve a Talizmán világnyelven, méltó fordításban, megjelenhet. Az olvasott szöveg alapján kialakuló kép az olvasás törvényeinek megfelelően aktív képzelőmunkát igényel, így a mindenkori olvasóra magára hasonlít, s ezáltal elviselhetővé szelídítve és egyénítve van. Érzékileg nem hat, de lelkileg igen. Nekünk pedig, Talizmánia boldog állampolgárainak, akikből a sorshúzás révén bármikor válhat Talizmán pap, sőt főpap is, ha úgy hozza a véletlen, noha nem törekszünk, nem is törekedhetünk rá, éppen ez a célunk.

Rám Vonna Bollog könyve döntő hatást gyakorolt ifjúkoromban, ezért is szenteltem életem további tudatos éveit, immár hatvanegyet, Szent Zsonna kutatásának.

Ezt a fejezetet eredetileg ezzel a vallomással zártam volna, de ennek a fejezetnek a végére való, ami könyvem első megírása óta kiderült.

Vonna Bollog a könyve első előszavában írja:

 

Nem azért rejtegettem ezt a kéziratot húsz éven át, mintha attól féltem volna, hogy a megjelentetésével kellemetlenségek hárulhatnak rám. Igazából ma sem tudom eldönteni, helyes-e, hogy publikálom. Ha kiadom, önkéntes kérdezőbiztosként utólag egy embertelen, szörnyű kísérletnek leszek a tevőleges résztvevője magam is. Ha azonban nem jelentetem meg, e rémes kísérlet feledésbe merül, mint szinte az összes emberellenes bűntény a történelem folyamán, vagy pedig, és ez még rosszabb, szemfüles, kapzsi üzletemberek majd giccses, zenés-táncos tinglitanglit faragnak belőle.

Nemigen bízom abban, hogy megérthetik, milyen szerepbe kényszerültem, amikor Höllén Zsonnát faggattam, de azért jelzem: azoknak a kémje lettem, akik ezt a borzalmat művelték vele, s mert biztos vagyok benne, hogy lehallgattak minket, még ingyenmunkát is végeztem a számukra, akik az egész rémséget kitervelték, végrehajtották és egy embermadarat részvétlenül megfigyeltek, amíg meg nem halt. Az én höllei ténykedésem után nem volt más dolguk, mint egy ugar fordítót szerezni.

Ez a morális probléma feltehetőleg minden könyv esetében fennáll, amelyben valóságos tettek szerepelnek: az emberi ocsmányságról számolnak be, s ki másnak, mint az embernek, aki ocsmány? Ily módon az irodalomnak nincs is semmi értelme. Mégis akad nagyon kevés, szépséges emberpéldány, akikkel a borzalmakat művelni szokták, akik az emberi galádság elszenvedői, csak mert ők nem annyira ocsmányak, mint az ember. Bísztő Zsonnát nem azért választották ki, mert szépségesnek tartották, véletlenül került az úthenger alá. De szép embernek született véletlenül és nagyon helyes kis madár lett belőle, és én vagyok az egyetlen, aki ezt tanúsíthatja róla azok számára, akik nem az ocsmány emberiség tagjai. Odaírhattam volna a könyvem élére akár azt is, amit századokkal ezelőtt szoktak volt az arisztokratikus érzelmű írók: „To the happy few”.

„Minden jó könyv bosszú”, mondja Jonathan Chapiro, a tehetséges és még nagyon fiatal speyeri filozófus, mint nemrég olvastam a hálón. Szívesen bosszút álltam volna más, nemtelenebb és kegyetlenebb módokon, de a tehetségemből és a lehetőségeimből csak ennyire futotta.

 

Vonna Bollog nem mondja ki, de egyértelműen azt szuggerálja, hogy soha többé nem ment vissza Höllére. Én erről a könyve olvastán meg is voltam győződve, noha magam elé képzelve őt, amint naponta a höllei időjárás-jelentésre lapoz – előtte két-három órát azzal vesződve, hogy az idióta hirdetések kérdéseire jól válaszoljon, hogy továbbhaladhasson –, sokszor gondoltam arra, vajon hogyan viselte el, hogy mindössze ezernyolcszáz kilométernyire a lakhelyétől Zsonna még mindig repdes, és mégsem láthatja többé.

Nemrégiben kiderült, hogy mégis visszament, még Zsonnamadár életében.

Nem bírta ki, hogy ne menjen vissza.

Nem tudom, miért, de ettől nekem Vonna Bollog még emberibb lett. Talán mert én Hölléről eltávozni se bírtam volna.

Visszatérését Vonna Bollog a könyvében elhallgatta.

Ez az adat nem a Zsonnára vonatkozó titkosszolgálati anyagokból derült ki, hanem az amerikai kémelhárítás anyagaiból. Hálával tartozom egyik Talizmán irodalomtörténész barátomnak, Villa Farkó rajongó tisztelőjének, aki a költő világnyelvi fordításban megismert versei miatt tanult meg ugarul, és aki ezt az egykor szupertitkos anyagot megosztotta velem. A neve elhallgatását kérte, amiként az a kémtörténelemmel foglalkozó Talizmán polgár is, aki az anyagra rábukkant és a barátomnak átadta. Utóbbi a véderőknél dolgozik, ő a nevét ha akarná sem árulhatná el. Számomra, megvallom, meglepő és kellemetlen, hogy a mi véderőnkben kémtörténelemmel foglalkoznak egyesek; azt hittem, jobb dolguk is van ennél.

E jelentés szerint Vonna Bollog nem egyedül tért vissza a következő tavasszal Höllére, hanem Hűthött Hümér és Tudory Déridő társaságában.

Tavaszi szünetben, március végén történt a dolog (addigra Ugarhonban visszaállították a tavaszi szünet régi rendjét). Egyszerű turistaként Háromváros egyik lerobbant panziójában szálltak meg, ahonnét többször is áthajóztak Höllére. Nem találkoztak senkivel, kapcsolatot nem is kíséreltek meg felvenni senkivel, a tengerparton sétáltak, egy kb. két kilométeres körzetben, legalább háromszor az egész napot ott töltötték, a magukkal vitt elemózsiából falatoztak. Egyikük hátizsákkal mászkált, a másik kettő kézitáskával, „talán a kommunikátoraikat vitték benne”, mondja a jelentés. Egyiküknek tarka esernyője volt, „ennek értelme homályos”. A másik kettő kapucnis esőkabátban mászkált. A jelentés korrektül hozzáteszi, hogy ottlétük alatt végig zuhogott az eső.

Ennyit lehet tudni az amerikai kémelhárítás anyagából. A kémelhárítást azonban nem e három turista Zsonnával való kapcsolata érdekelte – annak ebben az anyagban nyoma sincs –, hanem Villa Farkó költészete (!), mert a rá vonatkozó dossziéból került elő ez a kis jelentés.

Úgy látszik, a nagy hatású, Ugarhonban rendkívül népszerű Villa Farkó felkeltette az amerikai kémelhárítás érdeklődését, sőt még azt is tudták, amit a korabeli ugarok nem, hogy kik is írhatják azokat a pikáns verseket, legalábbis a többségüket.

Irodalomtörténész barátom tudott az én Zsonna-mániámról, egykor segítettem neki az eredeti Villa Farkó-versek nehezen érthető utalásait megfejteni, és így viszonozta a szívességemet. Amikor leültünk beszélgetni, elmondta, hogy a Villa Farkó-életműben egy furcsaságra lett figyelmes, amely felett a kutatók elsiklottak, és amely talán az én munkámat is érintheti.

A Villa Farkó-verseket, mint tudjuk, lehetetlen datálni. Kb. 15-17 év alatt keletkeztek, de nincs autentikus kéziratuk vagy első kiadásuk, így nincsen sokadik kiadásuk sem, keletkezési időrendbe e verseket nem lehet állítani.

A kémelhárítás jelentésével kapcsolatban a barátom felhívta a figyelmemet egy mind formailag, mint tartalmilag atipikus Villa Farkó költeményre, amelyet persze ismertem már korábbról, de soha nem kedveltem, és egyetlen szót sem értettem belőle. Utólag nem is értem, miért nem, máig elképeszt ez a vakságom, hiszen Vonna Bollog könyvét akkor már ismertem, és azonnal rá kellett volna jönnöm, miről szól a vers, amelynek címe: Parainézis (vagyis görögül intelem.)

 

A Pokolra, lásd, leszálltunk veled, tekintve, hogy a poklot kedveled, mi pedig téged. Mi a poklokon túl, te pedig még az életnek előtte, ki magadat a lét ellen belőtted korai nősüléssel, szinte orvul, itt taposunk veled e randa sárban, minthogy valahol itt egy kék madár van, s mivel a Mennybe nem vezetnek hágcsók, reményünk csak madárszar és madárcsók. Zuhog. Már bőrig áztunk. Tarka ernyőd nem leplezi, hogy dehogy vagy te felnőtt, remélsz még nagy találkozást, kölök, téged még hajt az életösztönöd. Mi már a párunk pusztulása folytán fellélegeztünk, feleségesültünk, s nem is volt még szabadság soha oly tán, amelyben, kölök, mi már részesültünk. Mi holtakat imádunk, te meg élőt. Veszélyben vagy. Szívesen kiherélnőnk, ha nem herélted volna ki magad egy gyűrűvel, te ifjú, buta rab. Nem bírjuk már a savanyú pofádat, mert abból nem az ember-undor árad – csak akkor nem hány embertől az ember, ha ébrenléte eszméletlen szender –, hanem a rossz döntésed kandikál ki, amelyet nem bírsz bátran negligálni. Minket már csak a nemlét enyhe vár. Te élj meg minden jót s rosszat, ha már, de ne úgy, mint egy önként rab madár.

 

Atipikus Villa Farkó-vers ez valóban: a párzáson való gúnyolódás nem szerepel benne. A képeknek és motívumoknak önmagukban és egymáshoz viszonyítva nincs koherenciájuk. Mintha lenne valamilyen történet a mélyén, de az nincsen kifejtve. Valakinek a házasságról való lebeszélését szokták látni benne, noha sem azt nem tudták megmagyarázni, miért többes szám első személyben szól a költő, aki máskor a fejedelmi többessel nem élt, sem a madármotívumot nem tudták értelmezni. Nem értették, hogyan került a versbe a Pokol. Nem tudhatták, hogy a vers színtere, Hölle, zsermánul a poklot jelenti véletlenül. A kék madár zavarba ejtette őket, volt, aki ama híres, gyönge drámára való utalást érzékelt, amit mások persze cáfoltak, Villa Farkó nem szokott giccset népszerűsíteni. A tarka esernyőt vélték ilyen-olyan szimbólumnak, de egyik magyarázat sem volt meggyőző.

Barátom, aki erre a versre felhívta a figyelmemet, vélelmezi: Vonna Bollog a barátai társaságában azért ment el Höllére, hogy Zsonnát diadalmasan megmutassa nekik, várakozásával ellentétben azonban idős barátai, a feleségét jóval korábban elvesztett Hűthött Hümér, valamint a feleségét éppen akkor elvesztő Tudory Déridő, akik vele mentek, arra próbálták rábírni, hogy a gyűrűjét dobja el, ne ragaszkodjék a madárembernek tett esküjéhez, és éljen teljes emberi életet.

Azt hiszem, igaza van. Ők ketten nyilván azért szerettek volna Zsonnamadárral beszélni, hogy megkérjék: ifjú barátjukat a házasság kötelékéből ő maga bocsássa el. Zsonnával azonban nem találkoztak, Vonna Bollogot hiába próbálták a normális életre rábeszélni, és még az a jóslatuk sem vált be, hogy őket már csak a nemlét enyhe várná: Hűthött Hümért ezután tartóztatták le, s vált a börtönben szobrásszá, Tudory Déridőnek pedig még egy évtizedet kellett eltöltenie özvegyen, akkor már nem a madarai, hanem a kutyái között.

Magam Talizmániában soha nem találkoztam olyan mély, igaz barátsággal, emberi féltő szeretettel, amely e két Villa Farkó által a harmadik Villa Farkóhoz írott költeményben megnyilvánul, de sejtem, sőt tudom, hogy valahol ma is kell, hogy létezzen ilyen.

Most már tudjuk, mi van ennek az eddig értelmezhetetlen versnek a mélyén.

Erről a versről abban a korban senki emberfia meg nem mondta volna, hogy Zsonnáról tartalmaz információt.

Ez az egyetlen Villa Farkó-vers, amelyet datálni lehet. Lehet, hogy önmagában értelmezhetetlen vers, de az egyetlen igazán alapvető, szép emberi indulat hozta létre, a féltő szeretet.

Úgy vélem, ők ott hárman nemigen reménykedtek már semmiben. De valahogy a sejtjeikbe égett, hogy amit tudnak a dologról és egymásról, azt igenis mondják el. Nem remélhettek értő olvasót. Mégis mondták. Ha homályosan is, de kibeszélték.

„A szentek kötelező lappangása” Saint Shona Bisto esetében csaknem száz évig tartott.

A sok száz, esetenként egy-két ezer éven át lappangó globálkeresztény szentek bujkálásához képest ez voltaképpen nem is nagy idő.

Luky Derő, a híres ugar drámatörténész mutatta ki a XXI. században, hogy még az irodalmi nagyságokra is érvényes a lappangási idő törvénye: Shakespeare műveit például másfél száz éven át egyáltalán nem játszották, amíg fel nem fedezték őket újra, és miután kultuszt építettek köréjük, még akkor sem értették teljes kétszázhatvan évig, mi is van bennük. „A kortársak nem örülnek, ha valódi nagyság élt közöttük. Ők még nagyon is tudják, ki a nagy közülük, de letagadják, mert teljes joggal ők is élni akarnak, az utódok első két nemzedéke pedig genetikailag garantáltan hülye ahhoz, hogy apái és nagyapái legjobbjait megértse” – írta erről vidoran Zseniket fuserálunk elfele című ezerhatszáz oldalas, nevezetes monográfiájában, és józanul hozzátette: „Ez a védekezés az Élet nevében törtévül, s mert az Élet is egy elvakult barom, a feledés e formája ellen semmi kifogásunk nem lehet.” Meglepően összecseng ez a vélekedés a kortárs Jonathan Chapiro egyik tételével: „Nem bírjuk elviselni a tökéleteset, mert életellenes.”

Az ugarok Zsonnát sietve elfeledték: arra emlékeztette volna őket, hogy minden addiginál röhejesebbé váltak a világ szemében. Az ugarság egésze persze vétlen volt abban, hogy Zsonnát épp az ő népükből választották ki. Bármely más kis népből való háromvulvájú lánynak hasonló lett volna a története, és hasonló lelketlen szolgoncok – bértelmiségiek és vértelmiségiek – bábáskodtak volna lelkesen a létesítése körül.

Amíg Ugarhon viszonylag önálló politikai, nemzeti és kulturális entitásként létezett, kicsi volt és jelentéktelen. Amióta az Örök Birodalom Északi Szundzsukjában élnek az ugarok, említés sem igen történik róluk sehol, ők pedig vallást, kultúrát és civilizációt váltva vagy cserélgetve élnek úgy, ahogy éppen lehet; ebbe a múltjuk eltagadása óhatatlanul beletartozik. Nem új dolog ez az ugar történelemben, az ezres években éppen úgy meg kellett tapasztalniuk az ilyesmit jó párszor, mint a kétezres években is eddig. Sok-sok kis néppel osztoznak ebben a fátumban.

Csodának kell tartanom, hogy Kolakmencen jártamkor még mindig ugarul beszéltek a legtöbben, közöttük az örök megszállásra berendezkedett örökök közül is sokan; magam arra készültem fel, hogy ott mindenkivel a birodalom nyelvén kell majd beszélnem, és első látogatásom előtt meg is tanultam örökül. (Kiemelés S. G. S.)

Egy önironikus ugar elmélet szerint az ugarságot az tartotta meg Európában másfél évezreden át, hogy a nép sose tudott idegen nyelvet tisztességesen megtanulni, és a megszállók voltak kénytelenek megtanulni ugarul, ha ki akarták fosztani őket, így váltak aztán ugarokká maguk is.

Való igaz, sok nevezetes ugar család egykori idegen megszállóra vezeti vissza az őseit, sőt, az évszázadok múltán már büszke is rájuk. Mások azt a szolgai léttel járó, élni segítő, ismert tételt fejtegették, hogy valahányszor független államban éltek, sokkal többet kellett szenvedniük önmaguktól, mint a megszállóktól.

Nem tudom, mi történt velük utolsó látogatásom óta, vajon az örök nyelv felülkerekedett-e már az ugaron. Ugarhon ezerkétszáz éves történelme arra tanít, hogy az ugarok a nyelvet nem szokták feladni. Magam különböző okok miatt, nem a saját hibámból, vagy húsz éve nem látogathattam el Kolakmencre.

Pár éve felmerült Talizmániában, hogy az ugarok örökök alóli felszabadítására, tekintettel arra, hogy Saint Shona Bisto ugar volt, szervezzünk amolyan keresztes háborút. Szerencsére ezt az ötletet az akkori főpapok nem vették komolyan. Én a leghatározottabban elleneztem; ezt a véleményemet éppen nem nyilváníthattam ki, mert már bennem volt a börtöncsip.

Azt sem lehet csodálni, hogy sem Amerika, sem Rosszland nem óhajtott foglalkozni Zsonnával.

A madárrá alakítást Amerika nemcsak eltűrte, de Cotorjanc révén támogatta is; később a „Shybird” kódnevű Zsonnamadarat figyelve az amerikai Központ semmit sem tett, hogy Zsonnát madarabb körülmények közé segítse. Hölle nem volt kedvező hely egy jégmadár számára, máshová azonban Zsonnamadár nem mehetett: a többi jégmadár elmarta volna. Amerika befoghatta és elvihette volna egy tiszta vizű folyó partjára valahová, Európában akkor már voltak ilyenek; nem tette. Amerika részvétlenségéről oly sokan és oly sokat írtak, hogy ezzel nekem nem kell foglalkoznom.

Amerika a megfigyelési adatokat, úgy tűnik, nem adta ki a rosszlandi maffiának, s így Zsonna legalább madárként élhetett csaknem teljes életet. Erről az életről azonban nem tudunk semmit. A titkosszolgálat felvételéről Zsonnamadár mindennapjait törölték, csak a rendkívüli eseményeket archiválták (Vonnával való találkozása is, a halála is ilyennek minősült). Fogalmunk sincs, mit és mennyit kellett Zsonnának madárélete további hónapjaiban emberésszel szenvednie. Ezt Vonna Bollog sem tudhatta, csak szorongott és a távolból féltette a feleségét, amíg Zsonna élt.

Vita folyik arról, miért nem szolgáltatta ki Zsonnáról szerzett adatait a maffiának az amerikai titkosszolgálat. Talán esetleges későbbi zsarolási céllal tartották vissza az információikat. Talán nem akarták veszélyeztetni azokat az ügynökeiket, akik Burzsujovszkij környezetébe beépültek. Ezt a változatot kevéssé tartják valószínűnek azok a maffiatörténészek, akik szerint Burzsujovszkijt mindvégig Amerika fizette, és az amerikai támogatás nélkül nem is válhatott volna a rosszlandi maffia főnökévé. Ebben lehet valami, soha senki nem magyarázta meg kielégítően, miért lett egy műveletlen, féllábú, közönséges hóhérból a maffia főnöke. A mi szempontunkból azonban végül is mindegy.

Mindemellett az akkori világ tökéletes félreértésén alapul, amit Csuangthagoun, Zsonna eddigi legjobb életrajzírója állít: „A nagyhatalmak lelkifurdalásból hallgatták el, amit elkövettek ellene, és amit csak tudtak róla.”

Nem volt lelkifurdalásuk a nagyhatalmaknak soha.

Sem nagyhatalom, sem kishatalom lélekkel nem bír.

Csak az egyes embernek van lelke a Teremtő jóvoltából, folyamatosan (ma már tudjuk: kvantumokban) felénk áramló iróniája folytán, ahogy mi, Talizmánok, ezt már meggyőződéssel taníthatjuk. A hatalmak csak struktúrák, csak képletek, csak statisztikai összességek, amelyek olykor meglepően sokáig tudnak fennmaradni.

Jonathan Chapiro híres tizenegyedik alaptétele szerint: „Nincs oly társadalmi struktúra, mely ne az emberre hasonlítana. A történelem azt mutatja, hogy az ember kivételesen tágas lelki lehetőségekkel bíró, szerfelett adaptív állat, mondhatni a saját alkalmazkodóképességének a rabja, amiből következik, hogy az ember mint olyan a legkevésbé sem forradalmár sőt a leginkább harcos ellenforradalmár, akár a saját jól felfogott, tudatosan belátott érdekeivel szemben is. Ezt a speciális tulajdonságunkat nevezzük kultúrának. A kultúramentes, tudattalan, barbár társadalmak ezért győzhették le kivétel nélkül mindig a hagyománnyal bírókat.”

Emberi egyedek kollektív működése tartotta fenn azokat a tűrhetetlen struktúrákat ama Reménytelen Sok Ezer Évben valóban, ebből azonban tévedés volna azt a következtetést levonni, hogy társadalom struktúra nélkül nem létezhet. J. Chapiro igen bölcsen nem vonta le ezt a következtetést, bár az ellenkezőjét sem állította soha. Ő még nem volt Talizmán, két hatalmas világkorszak határán billegett.

Mi megvalósítottuk a struktúra nélküli társadalmat; ebből a szempontból nem lehet véletlen, hogy Zsonna emléke éppen nálunk támadt fel a semmiből.

Az első-kommunisták osztály nélküli társadalmat akartak teremteni, és teremtettek egy piramisszerű struktúrát, amely a tömegek kényszermunkájára és pusztítására épült, maguknak a primitíven vallásos beállítottságú tömegeknek a széles körű, alázatos támogatásával.

A másod-kommunisták az őrült nyereséghajsza – az „Endarkenment” – rémületes kicsapongásaira válaszul a nyereség, a kamat, a verseny, a globális pénzpiac korlátozásával, egyúttal pedig az arcátlanul kizsákmányolt emberi és természeti erőforrások védelmével próbálták a katasztrófát elhárítani.

Törekvésük vonzó lehetett, ám politikailag és filozófiailag naivnak bizonyult: az a rengeteg világháború, amit nem tudtak megakadályozni, sőt amelyek nagy részébe fegyveresen be is avatkoztak, ezt bizonyítja. Nem figyeltek fel a szembetűnő példaként ajánlkozó, jóval korábbi történetre, az úgynevezett Egyesült Európa megalkotásának elvetélt, felülről diktált kísérletét követő visszahatásra, a totális európai káoszra, a „Második középkorra”, amely a dekonjunktúra által sújtott peremvidéki Ugarhont és a környező kisállamokat az örökök máig tartó uralma alá vetette.

Mint mindig, ezúttal is voltak, akik pontosan tudták, miben élnek:

 

Ha a középkorba süllyedünk, süllyedünk de süllyedünk, Hát verselünk is aszerint, aszerint de aszerint

 

– írta erről az ugarok által kitalált fiktív Villa Farkó, aki a középkorban kitalált fiktív Francois Villon versformáját választotta az Újközépkor adekvát eldanolására.

A harmad-kommunisták, vagy pedig, más nézőpontból, a második zsidók egyes Talizmán filozófusok szerint mi vagyunk.

Én azonban sokkal helyesebbnek tartom azt a megfogalmazást, amely szerint mi vagyunk az első-Talizmánok, és utánunk másod-Talizmánok nem lesznek, nem lehetnek, mert a mi strukturálatlan struktúránk az első – és a lehetséges utolsó is – e nemben. Velünk, Talizmánokkal, a történelem véget ért. Már csak annyi feladatunk maradt, hogy a Talizmán Igazság útjára segéljük az emberiség Talizmánián kívüli részét, amely számszerűleg még ma is a túlnyomó többség, ám minőségileg az abszolút kisebbség.

Ezen a helyen a leghatározottabban vissza kell utasítanom a Talizmánián kívüli világ vádját, hogy nekünk a Külvilág rabszolgasorban tartása az érdekünk, s hogy mi, Talizmánok, belőlük élünk, az ő zsírjukat zabáljuk és az ő vérüket szívjuk, ahogy ők fogalmaznak.

Nem mi vagyunk a „mai szürkék”, hogy a saját, többek által vitatott kategóriámat használjam.

A tény az, hogy mi látjuk el a Külvilágban élőket ingyen gyógyszerrel, ingyen élelmiszerrel, ingyen technológiával, hogy ne pusztuljanak el fiatalon. A Talizmán segélyeknek hála, a Talizmánián kívüli világ egyedeinek átlagos élethosszát az elmúlt két évtizedben sikerült 24,9 évről 28,3 évre feltornásznunk. Nélkülünk ez nem sikerült volna. Hogy nálunk az átlagos élethossz 95,6 év, arról, hogy úgy mondjam, nem mi tehetünk, hanem a társadalmi berendezkedésünk, amelyet alapító anyáink és atyáink hagyományoztak ránk, s amelyet követni a minket lerombolni vágyó Külvilágnak egyelőre esze ágában sincs.

Nem az a csoda tehát, hogy Zsonnával nem foglalkoztak sokág. Inkább az a rejtély, miért éppen Bísztő Zsonna, ez az ugar leány, akinek először két pluszvulvát nyitottak, majd átalakították madárrá, miért éppen ő lett Talizmánia első szentje, egy évszázaddal a halála után.

Csuangthagoun Zsonna utóéletével nem foglalkozott. Talizmánia megalakult már az ő életének a vége felé, de e különleges, példátlan államalakulat valódi jelentőségével nem volt tisztában.

Csuangthagoun élemedett korában, nem sokkal a halála előtt értesült arról, hogy nagy művének hősnőjét szentté avatták a másik féltekén. Erről ezt írta a Newest Dolhi Dailyben:

 

Hallom, mostanában egy apró, új államalakulatban, amely Amerika szétesése után alakult vakhívőkből, egyes sötét inkvizítorok azon ügyködnek, hogy Shona Bisto nevével visszaéljenek, és a maguk szentjét kreálják belőle. Mulatságos igyekezet. Shona Bisto csaknem száz éve halott mint madárember; és ennél másfél évvel régebben halott, mint gyakorló ember. Shona Bisto ugar volt, mint ember, és tojó volt, mint madár. Ebből a valamiből egy új államalakulatban, amelyet elvakult, tébolyult, önhitt szektások alapítottak, szentet faragni több, mint mulatságos: elszomorító.

Én azért voltam képes egy kilencszáz oldalas monográfiát szentelni az életének, mert tudom, hogy madárszellemmel tökéletesített emberi szelleme él, és vissza fog szállni egy megszületendő csecsemő testébe, vagy már vissza is szállt, ahogyan azt a Megvilágosult akarja. Hogy hol, kiben és mikor éled újjá meggyötört és diadalmas szelleme, azt mi nem tudhatjuk. Ezek az önhitt barbárok, ezek a Talizmánok, úgy látszik, meg vannak győződve arról, hogy csak náluk születhet újjá. Hallom, vannak összesen vagy két és fél millióan. Mi egymilliárd-kilencszázmillió-kilencszáznyolcvanezren vagyunk. Nekünk nyolcszázszor több esélyünk van, mint nekik, hogy Shona nálunk testesüljön meg újra. Ez a véleményem róluk, akik csak a nagyképűségben állhatnak az első helyen a világon.

 

Csuangthagoun pogány, primitív, buddhista téveszméit lehangoltan vettem tudomásul, amikor sok évtizeddel a halála után ez a cikke a kezembe került. A Reménytelen Sok Ezer Év történészeinek hibájába esett ő is: valamely korlátolt utópia felől értékelte az általa feltárt eseményeket, és saját korának jelenében nem tudott már tájékozódni. Ettől az általános hibától csak a Talizmán történészek lehetnek, a történelem során először, mentesek.

Olyan tévedésére rámutatni, mint hogy Zsonna tojó lett volna, nem is tartom érdemesnek.

„Még azt is elvették tőlem, hogy igazi madár lehessek, hogy tojást rakhassak és a madárpárommal kikölthessem, hogy halat fogjak nekik, a kölkeimnek, még ezt is elvették tőlem” – mondta kétségbeesetten Vonnának Höllén, amikor férjhez ment hozzá.

Ha Csuangthagoun figyelmét ez a szenthez méltó, fájdalmas, a Teremtést feltétel nélkül támogató mondat elkerülte, akkor vádaskodó, tájékozatlan cikkéről nincs mit mondanom.

Csuangthagoun jobban tette volna, ha nem árulja el, miért dolgozott a Zsonna-életrajzán egész életében. Műve a maga nemében, legalábbis abban a korban, kiváló történészi munka, ám a hatását erősen lerontja, amit pogány: lélekvándorlásos-buddhista-álkereszténymisztikus-totemista-soviniszta-nirvánás kommentárjával közölt a valódi szerzői szándékairól.

Így is kérdés marad azonban, miért éppen Bísztő Zsonna lett Talizmánia első – és mindmáig egyetlen – szentje.

Ezt a kérdést a ROW-ban újra meg újra nekem szegezték, és ifjan, bevallom, nem voltam még képes olyan választ adni, amely a hitetleneket kielégíthette volna.

Ez a kérdés az én jelenkoromba vezetne el, és mint saját Hetvenhetekem tagja, ennek kutatására felhatalmazást senkitől sem kaptam, anélkül pedig politizálnunk, igen helyesen, tilos. Súlyos politikai tett volna, ha erre kitérnék, mi ugyanis élünk és nem politizálunk, és soha nem fordult elő velem, hogy véletlenül választódott papunkat ilyesmiről faggattam volna, noha volt az életemben belőlük tizenöt. (Véletlenül választott pap jómagam véletlenül sose lettem.)

Azt azonban vélelmezem, hogy történészként, immár szigorúan a magam számára, mintegy a Teremtőnek szánt emlékeztetőként igenis foglalkozhatom azzal, miért lett éppen Zsonna a mi szentünk, Zsonna, aki több nemzedékkel azelőtt élt, szenvedett és halt meg, hogy Talizmániát az alapító anyák és atyák megalkották volna.

A Teremtő, mint tudjuk, minden nyelven olvas, és soha nem tudhatjuk, éppen melyik – kész vagy éppen készülő – művünket kíséri figyelemmel. Bár csekély az esélye, hogy a Teremtő épp az én művemet olvassa el, kizárni nem lehet. Mint a szerzők általában, én is abban reménykedem, hogy maga az Úristen lesz az olvasóm.

Ebbéli tevékenységemet éppen hivatalban lévő papjaim elől soha nem titkoltam, minthogy véletlen gyóntatóimnak minden egyes gyónási alkalommal megvallottam, és ők, a saját belátásuk szerint, a tőlem nyert információkat a minket éppen vezető papunknak vagy továbbadták vagy sem (erről őket soha nem kérdeztem).

A ROW tájékozatlan olvasóira tekintettel közlöm: a véletlenül kisorsolt gyóntatóknak nemcsak az áll a jogukban, hogy a gyónók titkait a papnak a saját interpretációjukban kiszolgáltassák, de jogukban áll az is, hogy a gyónáskor nyert tudásukat papunk elől eltitkolják, és ezért őket, ha kiderül, semmiféle bántódás sem érheti utólag. Arról mind papjaim, mind főpapjaim mindvégig, több mint hatvan éven át tudtak, hogy Szent Zsonnával foglalkozom, elvégre éppen tőlük nyertem el a kutatói csipet újra meg újra, amíg a főpapok vissza nem vonták.

Hogy Zsonna szentté avatásának körülményeit érthetően vázolhassam, pár szót kell szólnom fiatal hazám történelméről.

Az első nemzedék kihunytával Talizmániát is elérte a kísértés, hogy pártokra szakadjon és polgárháborús dúlásba vesszen, mint eddig az összes teokrata társadalom, például a moszolám „suuták” és „szidniták” rögtön a prófétájuk halála után, akik aztán ezt a meddő testvérharcot kétezer éven át folytatták szenvedélyesen.

A teokráciákat általában fenyegető szakadás ellen már az első nemzedékünk megtett minden óvintézkedést, de Talizmánia sorsát a második nemzedék határozta meg. Isteni szerencsénk, hogy észnél voltak. A második nemzedékből kisorsolt első főpap, az akkor harminchét éves Gustaw Juliason döntően fontos beiktatási beszédében leszögezte: „Emberek voltak a mi Talizmán elődeink, akárcsak nem Talizmán elődeink is évezredeken át, és mi magunk is azok vagyunk természetesen.” Dörgő tapsot aratott ezzel a híressé vált mondatával, jogosan.

A második nemzedék beérésekor kezdődött nálunk a vita arról, vajon a véletlenül választódott papok által és közül sorsolással választott főpapok – mindig négy – belső vitáiról szóló emlékeztetőket nyilvánosságra hozzák-e, vagy elégessék.

Közel került akkor a Talizmán társadalom a raszkolhoz. Ezt a szót használjuk az eredeti világnyelvi „split” (hasadás) helyett, „rascol” írásmóddal; Rosszlandból származó ősanyák és ősapák használták, így lett a miénk.

„Titok vagy Misztérium” néven tanulunk azóta e nagy vitáról, amelynek végkövetkeztése hálistennek az lett: ami titok, az emberi dolog, és bizonyos idő után nyilvánosságra hozható; ami azonban Misztérium, annak lényegét belátni úgysem lehet, arról csak a Teremtő bírhat tudomással teljesen; a Misztériumot ezért titkosítani nem kell, nem is szabad, arról mindent, amit tudunk, azonnal el kell mondani, mert a lényege úgysem tárul fel soha.

Ekkor kellett tisztáznunk először, mi is számít Misztériumnak, és mi nem.

Misztérium, derült ki e végső soron áldásos vitából, első helyen Talizmánia léte maga.

Materialistán vagy deterministán is meg lehet fogalmazni, miért éppen az egykori Iowa, Minnesota, Nebraska és Wisconsin egyes területeiből alakult meg Talizmánia: mert ezek a területek oly mértékben érdektelenek voltak a mesztic-sárga polgárháborúban, hogy aránylag épen megmaradtak, és a véletlenül túlélő legjobb akkori elmék új életet másutt nem is kezdhettek volna el.

Ez a megfogalmazás azonban, noha tényszerűen igaz, szellemileg és lelkileg téves.

Az sem áll, amit a ROW veszett kutyái mindmáig ugatnak ellenünk, hogy ugyanis alapító anyáink és atyáink ezt a területet az egykori Amerika kivérzett, sokat szenvedett népétől, mint a legjobbat, ellopták.

Nem ez történt.

Alapító anyáink és atyáink felfogták, hogy ezeket az aránylag épen maradt területeket a Teremtő maga jelölte ki, hogy leghívebb hívei Őt imádják, és Őt imádva magát az Életet imádják, amely megmaradt.

Ebben semmi titok nincsen, ezt ki lehet mondani, mert ez maga a Misztérium, amit kimerítően úgysem lehet megérteni.

Sok Misztériumot egyébként, minden ellenkező állítással szemben, melyekkel a ROW-ban találkoztam, a mi vallásunk nem ismer.

Van az „Élet Szentsége”, van a „Másik Ember Szentsége”, és van „Talizmánia Szentsége”; ezeken kívül más szentség nem is létezik. Pontosabban lett még egy, amit a második nemzedék a színrelépésekor még nem ismerhetett, hiszen éppen ők tették szentséggé: Saint Shona Bisto.

A Misztériumokból levezetett legfőbb törvényünk az Egyparancsolat: „Ne ölj!”.

A Teremtményiség Elve, amely egész életünk alapmeggyőződése, nem titok, hanem tapasztalati tény: nem mi szüljük magunkat, és nem mi haljuk magunkat. Ezt még a kanada-szibériai Harcos Ateisták is elismerik, legföljebb istentelenül magyarázzák.

A második nemzedék beérése idején egy áldatlan, ám végső következményeiben igenis áldásos, mert jellegzetesen Talizmán vita eredményeképpen a Hetvenhetekből kockával, tehát véletlenül választott második generációs szavazókat, szám szerint harminchatot megkérdeztek arról, kit tartanának méltónak az immár elhunyt alapító anyák és atyák közül, hogy Talizmánia első szentje legyen.

Az Iowa Cityben található Chevengoorban jöttek össze a Hetvenhetek delegátusai, és megmondták nekik: addig fognak tanácskozni, amíg a Talizmán szentet egyhangúlag meg nem választják. Ha két napig, akkor két napig; ha fél évig, akkor fél évig.

Hogy miért éppen harminchat szavazót delegáltak a Hetvenhetek, nem tudjuk pontosan.

Egyes vélemények szerint a harminchat a középkori zsidóknál szent számnak számított, ennyien vannak a világban szerintük mindig is a szent emberek, akik, maguk sem tudva erről, a világot a hátukon hordják és megtartják, lett légyenek hatalmas királyok, tudós elmék vagy írástudatlan vízhordozók. Ez a szép hit azonban ütközik a mi számmisztika-ellenességünkkel. Valószínűbb, hogy a főpapi döntéseknél kötelezően használatos harminchat oldalú kockát vették számításba előre (noha akkor erre az esetre még nem alkalmazták, lásd alább).

Tudni kell továbbá, hogy a mi társadalmunk az első az emberi történelemben, amely a döntetlen döntést ismeri. Az Igen és Nem mellett mi valljuk az Is-Is lehetőségét is, és a kommunikátoraink ezért nem kettes, hanem hármas számrendszerben működnek. Ezért van nekünk négy főpapunk, és nem öt vagy három. Ezért is választottak ki páros számú véletlen szavazót e döntő kérdés eldöntésére.

Sok név merült fel, sok szent életű ember volt a mi alapító atyáink és anyáink között, mígnem végül már csak két választható jelöltről kellett szavazniuk a küldötteknek, számos szavazást követően.

Akkor már csak egyszer szavazhattak.

Az eredmény döntetlen lett.

Nem lett első szentje Talizmániának.

Istenes ország azonban, ezt a véletlenül választódott szavazók felismerték, szent nélkül meg nem áll. Különben is: egyhangú döntést kellett hozniuk, és mindegy, hány nap, hány hét, hány hónap alatt.

Sokan és sokat írtak e második nemzedék véletlenül kiválasztott harminchat szavazójáról, nem ismétlem, tananyag.

Ezúttal csak azt a csodálatos Talizmán elvet hangsúlyoznám ismét, hogy a véletlenül való választódás révén hülyék, közepes képességűek és okosak e testületben mind-mind garantáltan képviselve voltak. Hogy ezek megoszlása milyen volt éppen, azt is a véletlen döntötte el, igen helyesen. Mindenféle számításokat végeztek a mi Talizmán tudósaink e harminchatok átlagos értelmi képességére vonatkozólag, ezek egymásnak gyökeresen ellentmondanak; nem is ez a lényeg. A valószínűsíthető hülyék aránya köztük semmiképpen sem lehetett magasabb, mint bármely más testületben a világon („A hajléktalan segédmunkások között a zsenik aránya hajszálpontosan annyi, mint az egyetemi tanárok között”, írta a fiatal J. Chapiro), és ez a tűrhető döntés meghozatalához már elég.

Alapító anyáink és atyáink legfontosabb alapelve nem sérült, az az alapelv nevezetesen, hogy ellentétben az összes korábbi társadalommal, amelyekben a kiválókat és a debileket mindig elpusztították, a mi társadalmunkban senkit kiválónak vagy debilnek minősíteni nem lehet, egyének között más egyének nem választhatnak, csakis a Véletlen, a Sors: a Hitelesített Talizmán Kocka (Authenticated Talismanian Dice, ATD), a láthatatlan Lyukas Kőtalizmán (Invisible Perforated Stone Talisman, IPST) látható kisöccse.

Ha egy debil ember lesz a papunk vagy a főpapunk, alkotmányunk szerint el kell viselnünk, mert ezzel még mindig kevesebb kárt okozunk magunknak, mint ha valamely – per definitionem önkényes és időleges – emberi szempontok szerint választanánk meg. Emiatt nálunk a ROW-ban máig gyakorolt gyermeteg, kártékony és gyilkos „választási hadjárat” vagy „politikai reklám” ismeretlen.

„Mindenkinek a szavazata érvényes szavazat, minden vélemény érvényes vélemény, mindenki egyenlő”, mondja ki erre vonatkozólag a Talizmán alaptörvény, s hogy az alapító anyák és atyák által bölcsen, a Teremtő által ihletvén meghozott legfontosabb törvény a második nemzedékben nem sérült, egyedül ennek köszönhető, hogy Talizmánia máig áll és virágzik. Egy vallás szempontjából mindig a második nemzedék a döntő. Nem Jézus alapított vallást, hanem Pál, aki őt életében nem is látta.

Nem az elvonatkoztatott, átlagos ember – olyan nincs –, hanem Maga az Emberi Elme (a mi nyelvünkön „Human Brain Itself’, vagyis a nevezetes HUBRIS ) határozott akkor testületileg, hogy márpedig szentet a Talizmán jövő számára mindenképpen választani kell. A ROW-ban szoktak azzal viccelődni, hogy ez csak az ógörög Hübrisz, a „tragikus vétség” ócska változata; a szóvicc annyira lapos, hogy cáfolat céljából sem szoktuk emlegetni.

A döntetlen szavazás után a harminchatok úgy döntöttek: bárki szabadon javasolhat szentjelöltet még a korabeli ROW-ból is, még a ROW történelméből is. Valaki fölvetette: irodalmi mű hőse, aki sosem élt, csak fiktív alak, a szentjelöltek listájára felkerülhet-e; két szavazaton, vagyis egyetlen szavazón múlott mindössze, hogy a döntés nemleges lett.

Úgy vélem, ez így helyes.

De ha másként döntöttek volna, igaz Talizmánként azt is helyesnek tartanám.

Az csak titok volt, hogy kik között kellett dönteni az utolsó szavazáskor, s mert titok volt, elévült, ismerjük tehát a két javasolt személyt, a két alapító anyát, életrajzukat általában már hét-nyolc éves korunkban megtanuljuk, mind a kettő joggal lehetett volna a mi első szentünk. A szent életű Elvira Katedowter és a szintén szent életű Vilma Rebeccadowter érdemeit nem kell külön ecsetelnem.

Az azonban Misztérium, miért vetődött fel Bísztő Zsonna neve abban a testületben.

A ROW néhány vezető történésze azt állítja: Talizmániában súlyos politikai kompromisszum született azzal, hogy nem Talizmán szentet választottak a harminchatok. A legkülönbözőbb, tájékozatlan és elmebeteg kombinációkat tudták és tudják leírni ezzel kapcsolatban: pl. hogy a két jelölt ellentétes Talizmán ideológiát testesített volna meg; hogy az egyik jelölt védő volt életében, a másik köz-Talizmán, és azért nem bírtak egymással a jelölők, mert a második nemzedékben még sem a védők, sem a „rabszolgák” nem kerekedtek felül – e vélekedés szerint ugyanis azóta a védők leigáztak minket, köz-Talizmánokat; hogy Talizmánia éppen gyöngének érezte magát, és a világ felé nyitott ezzel a nem Talizmán szenttel; és ehhez hasonló butaságok.

Semmi ilyesmi nem történt.

Idézek a döntést követő főpapi enciklikából, amelyet mind a négy akkori főpap aláírt:

 

A Teremtő végtelen kegyéből a mai napon Talizmániának szentje lett Shona Bisto ugar leány, akit életében először háromvulvájúvá, majd jégmadárrá alakítottak, és ekként is halt meg utód nélkül, emberéletének tizenhetedik, madáréletének második évében. A Teremtőtől ihletvén így döntöttek a véletlenül kisorsolt harminchatok, akiknek működése ezzel véget ért, és visszatérnek saját Hetvenhetekjeikbe, hogy életüket nagycsaládjukon belül folytassák. Döntésük a Teremtő egyszeri, közvetlen befolyására történt; azt mi, főpapok, főhajtással fogadjuk. Ők erről a továbbiakban nem faggathatók, s ha maguktól bármit is mondanak, az már a Teremtő hatókörén kívül áll, mindössze emberi közlés, és szentséggel nem bír. Örüljünk és áldjuk az Urat, hogy egy szépséges lelkű, életében meggyalázott és megalázott magasztos személyt adatik tisztelnünk az élet nevében, Saint Shona Bistót. Legyen az Ő neve a zászlónkon, az Ő neve az ajkunkon, valahányszor nehéz helyzetben kell döntenünk.

 

Végtelenül tiszta ez a közlemény, és vallási szempontból is hallatlanul világos. A volt harminchatok persze beszéltek később a döntésük folyamatáról mindenfélét összevissza, de az mind „emberi közlés” volt, ekként „szentséggel nem bírt”, s így a választás Istentől való ihletettségét nem kérdőjelezte meg.

Sajnálatos, hogy a mai ROW legkiválóbb elméi sincsenek még ezen a szellemi és erkölcsi magaslaton.

Shona Bisto nevét a javaslattévőn kívül abban a testületben senki más nem ismerte addig.

A javaslattévőnek Gyalla Martason volt a neve, mindkét ágon ugar dédszülők leszármazottja. Alapító atya volt az atyja, alapító anya volt az anyja. Szülei a mesztic-sárga polgárháború alatt találkoztak egy floridai víz alatti óvóhelyen, ahol a delfinhadosztályt etették, és meglepődtek, hogy mindkettejük nagyszülei Ugarhonból vándoroltak be Amerikába. A háború után véletlenül vetődtek a volt Wisconsinba, történetesen olyan területre, amely hamarosan Talizmán föld lett, amiért ők nem tettek semmit.

Nem tudjuk, hogyan hagyományozódott át Bísztő Zsonna története ebben a családban nemzedékről nemzedékre: Gyalla Martason erről nem szólt, és írásos anyagot a helyszínen a javaslata mellett felmutatni semmilyen nyelven nem tudott. A család tulajdonában Zsonna-korabeli újságcikkek nem őrződtek meg, csak az emléke, valószínűleg Vonna Bollog könyve nyomán. Gyalla Martason Vonna könyvét sem tudta bemutatni, de jelezte, hogy otthon megvan neki. A Chenvengoort azonban a végleges döntésig nem hagyhatta el, és a kommunikátorát sem használhatta, akárcsak a társai.

Az a pár mondata, hogy egy ártatlan ugar leányt először háromvulvájúvá operáltak, majd madárrá tették és úgy is halt meg, madáréletét végigélve, noha szenvedve attól, hogy terméketlenül, a döntéshozókra nagy hatást gyakorolt. A páros számú szavazók bekérték a Shonáról létező anyagokat – akkor még éppen nem jelent meg Csuangthagoun monográfiája, így világnyelvre sem lehetett lefordítva; Vonna könyvéről létezett utalás, de világnyelvi fordítása nem volt még akkor –, és a hiányos, töredékes, tudományos szempontból erősen kifogásolható anyagokból is megérezték, hogy a javaslat jogosult.

Nagy vita kezdődött, mint többen elmesélték később, vajon e javaslat megtárgyalásához használhatnak-e segédeszközt, vagyis jelen esetben könyvet. Végül úgy döntöttek, hogy igen. Bekérték Vonna Bollog ugarul írt könyvét. Ugarul a harminchatok közül senki sem tudott, csak Gyalla Martason, ő sem nagyon jól.

Akkor olyan határozatot hoztak, hogy Gyalla diktálja le a könyv világnyelvi fordítását. Három és fél nap alatt diktálta le Vonna Bollog könyvének fordítását az ugarul gyöngén tudó Gyalla Martason, a többiek egy nap alatt elolvasták és szavaztak – egyhangúlag, ahogyan a törvény megkövetelte. Ez a szöveg nem maradt fenn, vélhetőleg tele volt hibával. De még a hibás fordítás is elégnek bizonyult. Rosszindulatú az a ROW-ban elterjedt vélekedés, miszerint azért szavaztak volna egyhangúlag, hogy végre hazamehessenek a börtönükből. Nem érezték magukat annyira rosszul a Chevengoorban a harminchatok, el voltak látva minden földi jóval, sőt a főpapok még párosodási napokat is engedélyeztek a számukra, aminek nyolc egészséges, boldog Talizmán gyermek kilenc hónappal utóbbi, pontosan dokumentált megszületése lett a gyümölcse, közülük három lányt neveztek el Shonának, mely név korábban egyáltalán nem volt ismeretes Talizmániában.

Nem tudjuk, a szentválasztás kivételesen nagy terhét a harminchatok és a főpapok milyen indokok, miféle mérlegelés révén vállalták (a kiválasztatást ugyanis el lehetett hárítani). Meggyőződésem, hogy Talizmánia egysége és jövője lebegett a szemük előtt. Ám azt pontosan tudjuk, hogy miért: mert a Teremtő így akarta. Ez valódi Misztérium, amiért a Teremtőnek magának tartozunk hálával.

Nevetséges tehát az a ROW-ban elterjedt állítás, hogy a mi politikai frakcióink (politika?!, nálunk?!), ennen jelöltjeiket agresszíven előretolván és emiatt nem bírván egyetértésre jutni, tanácstalanságukban gyorsan előkapartak egy senki által sem ismert, érdektelen valakit, biztonság okából nem is Talizmánt, és valamennyien rá szavaztak, hogy Talizmánia egyben maradjon.

A döntés, ezt a főpapok helyesen hangoztatják, a Misztériumok körébe tartozik.

Akkor még nem volt kimondva Talizmániában, hogy a zsidó Atya-hit és a keresztény Fiú-Anya-hit után nálunk teremtődött meg először a Leány Hite, ami maga a Fény. A döntéshozók ihletettségének következtében, Saint Shona Bisto révén fejlődött a mi gyönyörű vallásunk idáig, s alapozta meg immár eszmeileg is a mi csodálatos matriarchátusunkat.

Akkor azonban még nem vezettük be, hogy a döntetlen döntés után nincs többé szavazás, hanem a kocka dönt.

Éppen ez lett a szentté avatási Per eldöntendő kérdése később, amikor a már megszületett határozatot a Hetvenhetek utólag megvitatták és értelmezték.

Képzeljük el: ott ül harminchat véletlenül kisorsolt Talizmán polgár, férfiak és nők vegyesen, és nagy gondban vannak, mert felvilágosult teokratikus államunk első szentjét kell kijelölniük. Van köztük okos, értelmes, buta és hülye, mint minden ilyen testületben minálunk – ebből származik Talizmánia hatalma egyedül –, és néhány kevéssé meggyőző mondatból is megérzik, ki legyen hazánk védszentje.

Nem volt még annyira erős társadalmi struktúra a történelemben, mint a miénk.

Azért erős, mert nem struktúra: az egyes ember szükségképpen partikuláris szándékainak nincs alárendelve, hiszen a többi harmincöt szintén partikuláris szándékai keresztülhúzzák; még kevésbé van pedig alárendelve embertelen, elidegenedett hatalmi struktúráknak. Ez az egyes Hetvenhetekben is így van.

Az ókori görögök cserépszavazgatása ehhez képest feltűnően tökéletlen. A cserepeket lehetett hamisítani, el lehetett lopni út közben, sok mindent lehetett csinálni velük, hogy a Véletlen ne érvényesüljön, arról nem is beszélve, hogy a rabszolgák, az értéket ténylegesen termelők tömegei nem szavazhattak.

„A Teremtő a Véletlent akarja.”

Jonathan Chapiro nagy műve legvégén mondja ki ezt hangsúlyosan, ám ez nála nem alapelv, azok közül szándékosan kiveszi, mert magasabbrendűnek tartja. J. Chapiro nem lehetett még Talizmán, Talizmánia nem is létezett, amikor ő élt és alkotott, de az alapító atyák közé tulajdonképpen fel is vehetnénk akár. (Mélységesen nem értek egyet azokkal a magyarázókkal, akik nagy művének utolsó mondatát paradoxont állítónak és cinikusnak tartják.)

A második Talizmán nemzedék véletlen szavazói Shona Bistóra szavaztak tehát, és nem sejtették, hogy valójában ők a vallásalapítók, nem pedig az alapító anyák és atyák, akiket ők őszintén és végtelenül tiszteltek.

Talizmánia nem volna szabad ország, ha e döntés nem váltott volna ki hatalmas vitát.

Ezt a vitát a Hetvenhetek folytatták le a maguk körein belül, papjaik összegezték az anyagot a főpapok számára, akik dönthettek, ebből mit hoznak nyilvánosságra.

A második nemzedék éppen hivatalban lévő főpapjai elég sok mindent nyilvánosságra hoztak, áldás legyen érte a nevükön.

Szükséges itt a ROW-béli olvasók számára még egy rövid kitérő.

Nagy vita folyt egykor arról, mi az elsődleges, védekezni vagy építkezni.

Alapító atyáink egy irtóztató háborút követően úgy döntöttek, hogy elsősorban védekezni kell; az építkezés másodlagos feladat. Úgyis megvan minden polgár fejében az, ami fel volt építve valaha, azt újra létrehozni semmiség, egy-két év csupán, mint az összes világháborút követő első békeévek heveny újjáépítési rohamai bizonyítják.

Hamis az az állítás, hogy mi egyszerre volnánk teokratikus és militáris hatalom: a védelmünket szolgáló szivárványhártya passzív létesítmény, amelyen semmiféle ellenséges hadieszköz nem tud áthatolni, és ha hibáztathatóak vagyunk is egy-egy elhamarkodott katonai döntésünkért – ilyen például az illínók (ullinók) szerencsétlen kiirtása a rájuk borított gravitációs hullámok által –, ahhoz a szivárványhártyának semmi köze sincs.

Ülnek tehát a Talizmán síkság idilli berkeiben a Hetvenhetek tagjai – kb. harmincezer ilyen nagycsalád él Talizmániában, a többiek a honvédelemben szolgálnak és maguk között nem vitatnak meg semmit, legalábbis így gondolom, hiszen nem is szavazhatnak semmiről, ami az életünket befolyásolja –, és arról beszélgetnek, amit az aznapi főpapi enciklika közölt velük.

A napi munka után esténként a tábortűz körül üldögélni, csevegni, énekelni, táncolni, a gyerekekkel hancúrozni vagy papunk igéjét hallgatni, valamint, ha van, az aznapi enciklikát meghallgatni és megvitatni a Talizmán élet szellemi és lelki központja, amelyben a honvédőkön kívül mindenki részt vesz, és mindennapi örömünket és társas életélvezetünket ez okozza. A templom padozata a fű, amelyen ülünk, a templom boltozata az ég, falai a szivárványhártya határai; ily módon Talizmánia egész területe egyetlen hatalmas templom, amelyen belül vándorlási ösztönünknek fegyelmezetten engedve vándorolunk és dolgozunk és imádjuk a Teremtőt.

Képzeljük el azt a napot, amikor azt adták hírül a főpapok, hogy Talizmániának Shona Bisto, néhai ugar leány lett az első szentje, akit először háromvulvájúvá, majd madárrá vedlítettek.

Nem nehéz elképzelni, mekkora izgalmat vált ki ez a döntés a nagycsaládokban. A családi kommunikátoron megtekintik, amit Shona Bistóról tudni lehet. A lenyugvó nap fényétől a szivárványhártya megnyugtatóan felfénylik szivárványosan. A pap, ha kedve tartja, és általában kedve tartja, imádságot rögtönöz a lenyugvó naphoz és a szivárványhoz. Ezen a napon nyilvánvalóan Shona Bistóhoz is imádkoztak. Közben aki akar, eszik, aki akar, a gyerekekkel játszik, a szoptatós anyák szoptatnak, a többiek sakkoznak, kártyáznak, gót játszanak vagy golfoznak, és folyik a vita Talizmánia első szentjéről.

Azt nem vitatja senki, hogy Shona Bisto első szentként való megválasztása helyes-e. A főpapi enciklikák érvényét nem lehet kétségbe vonni, hiszen sok-sok véletlen és a véletlen főpapok bölcs mérlegelése révén váltak törvénnyé. Ezúttal a harminchatok hozták a döntést tudatosan, aminek a főpapok előre alárendelték magukat. Inkább arról van szó, hogyan is éljék át ők, Talizmánia polgárai, Shona Bisto életét és példáját, hogy a szentségét a maguk egyedi lelkébe befogadják.

A döntés váratlan, hiszen a Hetvenhetek tagjai arra számítottak, hogy valamelyik ismert alapító ősanya vagy ősatya lesz Talizmánia első szentje. Ám e váratlanságban megjelenik a Misztérium, és ennek jelenlétét a Talizmán polgár, neveltetésénél fogva, azonnal megérzi.

Hogy ebben a második nemzedékben melyik Talizmán polgár mit érzett és mit gondolt akkor Saint Shona Bistóról, nem tudjuk pontosan: törvényeink értelmében a mi beszélgetéseinket a globális rendszer nem rögzítheti. (A ROW-ból felvett beszélgetések kizárólag védelmi célokat szolgálnak, és számunkra, normális állampolgárok számára nem is hozzáférhetőek.) Az egyes Hetvenhetek papjai, ha úgy gondolták, tehettek írásbeli jelentést e beszélgetésekről, és ezeknek van nyomuk. Aznap este a kb. harmincezer Hetvenhetekből nem egészen ötezerből érkezett írásbeli jelentés. Tiltakozás nem érkezett egy sem, és meglepetésről is csak huszonhárom pap számolt be. A többiek vagy megadóan, vagy lelkesen fogadták a hírt.

Az utólagos vita azonban a Talizmán életet illetően valójában fontosabb volt, mint maga a döntés.

Kiderült ugyanis: sok Talizmán polgár hibának tartotta, hogy a döntetlen döntés után az egyetlen új javaslatot ismét szavazásra bocsátották.

Semmi kifogásuk nem volt Shona Bisto szentté avatása ellen, de a többség úgy érezte: ha a végső döntést racionális fontolgatás előzi meg, sérül a Véletlen hatalmának elve, túl emberivé, tehát önkényessé, így veszélyessé válik a határozat, hasonlóvá az összes határozathoz, amelyet az elmúlt Rémséges Sok Ezer Években hoztak.

Eljárási kifogásuk volt tehát Shona szentté avatása kapcsán, nem pedig tartalmi.

Igazuk volt.

Azóta a döntetlen döntést követően mindig a kocka dönt. Még a főpapoknak sincs joguk, hogy egy következő körben sok mindent újra megfontolva, sok érv igazságát belátva másképpen szavazzanak ugyanarról, mint korábban.

Ezzel a Talizmán társadalom fatáletikai megalapozottsága tökéletessé vált.

Az igazságnak a hamissággal szemben meglett az 50 százalékos esélye. A Talizmániától eltérő jelenkori és múltbeli társadalmakban, még a legfejlettebbekben is, Alma Estherdowter zseniális kutatásai szerint, maximum 17,68 százalék esélye lehetett az igazságnak, az átlag pedig 3,76 százalék volt.

Különös belegondolni utólag, mi történt volna, ha már akkor létezik a döntetlen szavazás utáni kockadöntés. Akkor a két Talizmán alapító anya egyike lett volna a mi szentünk, és Shona Bisto neve Talizmániában el sem hangzik soha.

Személyes szerencsémnek kell tartanom, hogy nem így történt.

Én még nem éltem, amikor Shona Bisto lett Talizmánia első szentje. Számomra, aki négy-öt éves koromban már imádkoztam hozzá édesanyámmal és összes apukámmal együtt, mi sem volt természetesebb, mint hogy Shona Bisto a mi szentünk. Mélyebb is lehetett a kapcsolatom hozzá, mert édesanyám véletlenül az ő nevét viselte, és ezt egy gyermek az eleve meglévő, immanens gyermeki vallásosságával igen mélyen átéli.

Csak jóval később ébredtem rá: szeretnék korábban, a második nemzedékben élni, amikor Shona Bisto neve váratlanul tűnt elő a semmiből, mintegy a Teremtő ajándékaként nekünk, méltatlan, mert feledékeny embereknek. Óriási élmény lehetett ez azoknak, akik addig mit sem tudtak róla. Én csak annyit tehettem, hogy történészként egész életemben vele foglalkoztam. Büszke vagyok rá, hogy a dubuque-i úton felállított szépséges szobrához az eredeti fényképet a gyerek Shonáról én ástam elő Kolakmencen. Volt értelme az életemnek. Ez egyben azt is jelentette, hogy a Porhüvelyről készült irtóztató felvételt végérvényesen titkosítani lehetett, és Zsonna lelke szabadon, megnyomorított testiségétől elválasztva szállhatott ránk örökül. (Kiemelés S. G. S.)

Shona Bisto tiszteletében nőttem fel tehát, és amikor – az én kamaszkoromban – Shona Bisto nevével indultak el a gravitációs hullámaink az illínók (ullinók) ellen, mély zavart éreztem. A döntésbe sem nekem, sem a mi akkori papunknak, sem bármely Talizmán állampolgárnak beleszólása nem lehetett, a döntést a véletlenül kisorsolt akkori főpapok hozták – indoklás nélkül – 3:1 arányban; de mivel a Véletlen a mi döntéseink alapelve, és ezt az alapelvet, mint a legjobbat és minden emberinél emberibbet, elfogadtam – ma is elfogadom –, így elfogadtam és támogattam is az illínók ellen elkövetett, utólag tévesnek és tragikusnak minősült akciót, noha lelkifurdalásosan, nem is annyira a szerencsétlen illínók, nem is a magam bűnrészes – mert Talizmán – volta miatt, hanem mert a gravitációs hullámok Shona Bisto nevét viselték – „Shona I, Shona II, …Shona LCIII” stb. – és a ROW-béli tudatlan, barbár tömegek számára Shona gyönyörű, szenvedő alakja a történelem eddigi leggyilkosabb pár percével kapcsolódott össze.

Shona miatt lázadtam fel akkori főpapjaink döntése ellen, és nem más miatt. Akkor még nem tudhattuk, ami csak jóval később derült ki, hogy főpapjaink a 3:1-es szavazáskor azt hitték, nem az illínókról, hanem a tejpor mákonyozása elleni törvényről döntenek, ami eggyel későbbi napirendi pont lett volna. A tévedés azonban a Véletlen műve volt, amelyik, mint ilyen, Talizmán alapelv, tehát a következményekért nekünk mindannyiunknak kell vállalnunk a felelősséget.

Egyebek között ez is motivált, amikor úgy döntöttem: Shona nevét megtisztítom minden utólag rákenődött makulától.

Ért engem olyan vád, hogy Shona iránti rajongásomat túlzásba viszem, és földi szerelemmel gondolok rá, ami bűn. Hivatkoztak Jézus egykori úgynevezett menyasszonyaira, akik a feszületre másztak kielégülni, meg ilyenekre. Az ugarok iránti pozitív elfogultsággal is megvádoltak a saját főpapjaim, úgy hiszem, igaztalanul. Megvádoltak sok mindennel, elővették egyik-másik papunk gyónásaimról készített összefoglalóit, és elém tárták; csalódtam sok véletlen egyszeri gyóntatómban, Hetvenhetekbéli társamban akkor.

Nálunk nincsenek hősök, csak emberek vannak. Nem éreztem hát magam sem pozitív, sem negatív értelemben hősnek, amikor a főpapi döntést követően belém ültették a börtöncsipet, mert, a főpapi indoklás szerint, „Nevezett a ROW-béli és múltbéli életviszonyok iránti kártékony vonzalmat tanúsít könyvében, ami a Talizmán értékeket súlyosan relativizálja”. Büntetésem idejét, a nyolc évet, sem túl hosszúnak, sem túl rövidnek nem tarthattam, mert hiszen kocka döntött arról is, nem pedig az emberi önkény, mint a Talizmánián kívüli világban és a múltban mindenütt.

A ROW-ban kártékony legendák vannak forgalomban, leszögezem tehát: soha ennyire emberséges börtönrendszer nem létesült még a világon. Ezt én mondom, az egykori fogoly. A börtöncsipet altatás alatt helyezik be az elítélt testébe, nem tudja tehát, hová rakták, így magán az esetleg hosszúra növesztett körmével sebet ejtve kioperálni sem képes. A kb. fél grammnyi súlyú csipet különleges anyaggal vonják be, ezért sem echo, sem lézer, sem mágnes, sem özönvíz előtti röntgen nem tudja kimutatni. Eltávolítása szintén altatás alatt történik. Úgy sejtem, a csip beültetési helyéről is a kocka dönt. A műtét soha nem vesz igénybe tíz percnél többet. (Véletlenül sebész nem voltam, bár belgyógyász öt évig igen.)

Az elítélt élhet szabadon egy ötvenegy méter sugarú körben Talizmánia általa megadott helyén (az ötvenegy métert is a kocka döntötte el), vályogfilmsátrát leverheti, állatot tarthat, haszonnövényt és gyümölcsöt termeszthet, a kör szélén állva az elvonuló vándor Talizmánokkal szóba elegyedhet és bármiről beszélhet, tőlük adományokat elfogadhat stb. A szabad Talizmán polgár tudja, hogy az elítélt is ember, és elvonultában bármit adhat neki, vagy, ez még gyakoribb, a pap tanácsára meghatározott – véletlenül kikockázott – ajándékokkal halmozhatja el.

A vándorlásban, valamint saját Hetvenhetekjének életében azonban a fogoly nem vehet részt. Aki a vándoréletet megszokta, az a röghöz kötöttséget nehezen viseli el, és mi, Talizmánok, szeretünk vándorolni, mint az emberek általában.

A legsúlyosabb az a korlátozás, hogy elítéltként kizáratunk a Nagy Lyukas Kőtalizmán ünnepéről. Ekkor jönnek össze az összes Hetvenhetek az az évi ünnepre véletlenül kijelölt színhelyen, hogy e napot együtt töltsék el, és a Láthatatlan Lyukas Kőtalizmánnál, amely arra a napra, számunkra láthatatlanul, szintén oda vándorol, mint bizton hisszük, dalolva fogadalmat tehessünk és együtt ünnepelhessük a történelem eddigi legemberibb, mert struktúra nélküli társadalmának áldásait, és dicsérjük az Életet és a Teremtőt magát, kegyes énekeket kántálva, szép táncokat lejtve párosan vagy többedmagunkkal, egyéni voltunkat azon a szent napon levetkezve teljesen.

Azon a napon a prózai társalgás, a beszéd maga tilos; a szó önmagában, dallam nélkül, tilos; azt, hogy „én”, kimondani tilos; a Teremtés görcse és sebe, az egyén, felolvad a Teremtésben magában, és mégsem hal meg. Gyönyörű ünnep a Lyukas Kőtalizmán ünnepe valóban. Talizmánia egész lakossága ott táboroz egy aránylag szűk helyen, a hozzánk csatlakozott háziállatainkkal együtt, amelyek, az állatpszichológusok tanúsága szerint, szintén felettébb örvendeznek, a mi örömünket átvévén és osztván.

Nem lenni ott, ahol az ember csecsemőkora óta minden évben ott volt, nos, ez igen súlyos büntetés valóban.

Ha ezt a fogoly nem bírja, és az ötvenegy méter sugarú kört átlépi, számolnia kell azzal, hogy egyszeri felszólítást követően, ha enkörébe nem megy vissza, Talizmánia határán kívülre szállítják, egy-két méterre a szivárványhártya körén kívül leteszik és otthagyják azzal, hogy Talizmániába vissza soha nem térhet, állampolgársági csipjét, a születésekor adományozott személyes, virtuális „kicsi lyukas kőtalizmánját” törölték és ezzel egyúttal a csipfegyverét is hatástalanították. (Testéből a DNS csíravonalába három faktor által beírt nevét kivenni nem tudják, de arra nincs is szükség. Elegendő, ha a globális figyelő rendszerből e hármas faktort törlik, s ezzel megszűnt Talizmán polgár lenni.)

A szivárványhártyán túl már várják a ROW kiéhezett újságírói, titkosszolgálati ügynökei és kezelésbe veszik, hogy Talizmánia titkairól minél többet kiszedjenek belőle. Kevés fogoly vállalta ezt a rettenetes kitaszíttatást, és aki vállalta is, nem ért jó véget, mint tudjuk. Ugarhonban egy, Rosszlandban két ilyen szerencsétlen ex-Talizmánnal találkoztam, emberi roncsok voltak. Engem a körből való kilépés fogságom évei alatt egyszer sem kísértett meg. Rájuk gondoltam és beleborzongtam, mi is várna rám.

Meg kell mondanom, az a nyolc börtönév végső soron nem volt haszontalan, sőt hálával tartozom érte. Létfenntartásom az adományok miatt nem volt nehéz, és hosszasan, eredményesen dolgozhattam Zsonna-könyvemen, noha új adathoz természetesen nem jutottam hozzá, mert a fogolytól a kutatási csipet értelemszerűen szintén elveszik. Az anyag rendszerezését, ma már így látom, fogságom nélkül talán el sem végezhettem volna. Azt viszont sajnálom, hogy a kutatásra feljogosító csipet a mai napig nem kaptam vissza. Erről nem a véletlen döntött, az aktuális főpapok tudatosan határoztak így. Ehhez a joguk megvan.

Indoklásukat megkaptam; e szöveg szerint: „Nevezett könyvét és gyűjtési anyagait áttekintve úgy találtuk, hogy az anyag objektíve, a derék szerzői szándék ellenére is az anti-Talizmán létezés olyan gazdag és szinte vonzó leírását adja, amely alkalmas lehet nemkívánatos vágyak felkeltésére, könyvének publikálását tehát minden formában megtiltjuk. Ő rendelkezhet vele egyetlen példányban, de további kutatásra nem jogosítjuk fel. Minden egyéb tekintetben Hetvenhetekjében háborítatlanul élhet.”

Megvallom, amint véletlen gyóntatóimnak is megvallottam azóta, testemet e döntés után hamarosan fekélyek borították el, gyomrom és beleim fájtak, szívem aritmiásan vert, izzadtam, vérnyomásom ingadozott, hajam kihullt, látásom romlott, fejem sajgott, állandóan köhécseltem, végtagjaim kihűltek, bokasüllyedésem súlyosbodott, a véletlenül kijelölt partnerekkel a szaporodási gyakorlatot elvégezni nem tudtam, stb. Jogos volt, hogy lelki gyógyászatnak vetettek alá, mint mindenkit, aki nálunk pszichoszomatikus nyavalyákban jogtalanul szenved – mert hiszen Talizmániában csak boldog lehet az ember, és aki nem boldog, azt gyógyítani kell.

Talizmániában minden újszülöttből őssejteket vesznek ki és a központi génbankban őrzik, hogy későbbi betegsége esetén a tulajdon sejtjeiből képezzenek számára egészséges szerveket. Nekem is őrzik az őssejtjeimet. De hát azok pszichoszomatikus nyavalyákat nem gyógyítanak. Ki kéne vágni az antilézerrel a másfél grammos hummattert az agyam felszínéről, és azzal kéne csinálni valamit, de az ilyesmi Talizmániában tilos, másutt pedig nem tudják már megcsinálni, amit Zsonnával tettek egykor, mert az összes kísérleti telepüket az általunk kibocsátott gravitációs hullámok eltörölték.

Pedig beteg lettem valóban, hiszen olyasmire vágytam, hogy például a gyermekeim – akik bizonyára számosan születtek, mint minden Talizmán férfinak – egyedüli apjukként elismerve engem, látogassanak meg. Ezt az archaikus érzelmet, ezt az ódon és méltán kárhoztatható elő-Talizmán atavizmust csak a betegség válthatta ki belőlem.

Betegségem idején sokszor gondoltam arra: talán egész életemben Talizmániából menekültem öntudatlanul, a történészi hivatást választva, vissza a történelembe vagy el a ROW-ba – és lehet, hogy a könyvemet betiltó főpapok ezt megérezték, és igazuk van, mert Talizmánia-ellenes bűnöző vagyok voltaképpen.

Arról is képzelegtem, hogy az a leány, akiről pogány módon álmodoztam egykor, és imádkoztam is azért, hogy véletlenül kijelölt párom legyen egyszer, felkeres és mellém fekszik a kórházi ágyba. Gyönyörű leány volt: magas, sudár, karcsú combú, bozontos barna hajú, érzéki ajakú, vékony derekú, hajlékony, meleg barna szemű, dús keblű, édes ártatlan tekintetű. Nem láttam képzelgéseimben, amit a valóságban sokszor, hogy az idő felette is eljárt, és már hatvanvalahány éves. Arról is képzelegtem, ez még súlyosabb kórisme, hogy ő és Shona Bisto azonos személy. A gyönyörű leány orrát emiatt tömpének képzeltem, holott nem az volt, szemei alá kicsi árkokat láttam, mint Vonna leírta, noha neki a szeme alatt nem voltak árkai, és a pofija gyermekesen pimasz lett beteges képzelgéseimben, mint Zsonnáé, holott hosszúkás volt, fordított körteszerű; tudtam én, de mégsem így láttam.

Kórházi ablakomból a madarakat bámultam merőn napokon át, és, mint az ápolóimtól megtudtam később, mozdulatlanul. Állítólag a szivárvány minden színét súlyos szavakkal és egyenként káromoltam, bár erre nem emlékszem. Súlyos nyavalyába estem ezek szerint, és valóban a saját hibámból. Igaza lehetett a főpapi döntésnek, ha a kutatott anyag mélyeibe merülvén ilyen szélsőséges állapotba juttattak a látomásaim.

Talizmániában a képzelet szabad, ám a képzelgés tilos. Mély tapasztalat nyilvánul meg ebben a különbségtételben, amiről a Talizmánián kívüli, viszály sújtotta világ nem tud.

A Talizmán tudomány természetesen meggyógyított. A Talizmán tudomány mindenható, mert alapja a hit. Ha nem hinnénk, hogy mindenható, nem is volna az. De hisszük, és az, mert a Teremtő minket kiváltképpen szeret, mi az ő kiválasztott népe vagyunk.

Nem állítom azonban – ezt még nem gyóntam meg véletlenül, mert mindig elfelejtettem, amikor rá került a sor –, hogy képzelgések olykor ne uralnák el a lelkemet még ma is.

Két képzelgés nyűgöz és tesz nyughatatlanná életem alkonyán.

Sokszor látom magamat, szeretteimet és egyetlen példányban létező könyvemet a máglyán, orromban érzem az égett hús és a pernye illatát; ilyenkor szénanáthaszerű tüsszögés fog el, olykor fél napig is prüszkölök, másfél-két percenként újra meg újra, ami a szívet igen megviseli.

Máskor arról képzelgek, hogy repülök.

Villa Farkó egyik verstanilag is atipikus verse jár az eszemben, a Terhes című. Néha még eltűnődöm, vajon ki is írhatta az én barátaim közül, akik sok nemzedékkel előttem éltek, és túl vannak már azon, amin túl kell esni:

 

Terhes már énnékem elevennek lennem, Fölkelnem, finganom, szarnom és vedelnem, Mímelnem, mintha még volnék elevenként, Mintha sokaságban lehetnék még egyként. Untat már a nyüzsgés, tébolygás, könyöklés, Untat végbelem már, meg a többi rút rés, Untatnak fogaim, amelyek kihulltak, Untatnak az élők, untatnak a holtak. Untat a jövő is, az untat csak végképp, Mindent tudok róluk, kik lesznek szegénykék. Akiket szerettem, elhagytak már engem, Nem hagyok itt senkit, nincsen kit szeretnem. Üres már a lelkem, így csorog a könnyem Azokért, akik rég elhagytanak engem. Szétolvadt a testük, szétlibbent a lelkük, Már képzeletemben sem lehetünk együtt. Meghalok, meghalok józan értelemmel, Születhetek újra, csak ne legyek ember. Elég volt, hideg van, most bebábozódom, S inkább ne is éljek semmiféle módon. Úgy van kitalálva, hogy ha menni kellünk, Ne legyen már vágyunk, ne legyen már semmink, Ne legyen már senkink, magunk legkevésbé. Nem szül már az idő engem soha éppé. Szemétdombon végzi, vétetett ki porból. Pusztuljak mielőbb förtelmes fajomból.

 

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –