Momčilo Nastasijević

„A mi nagy költőnk volt. Nyelvünk nagy világköltője. Neve mindenható alázat… Magányosan jelentkezett a szerb költészet honában (szinte azt mondhatnánk: túlságosan magányosan), hogy megtegyen mindent egy teljes elszalasztott évszázad helyett. Túl későn jelentkezett, túl korán ment el.” Vasko Popa, az ismert és nálunk is népszerű költő írta ezeket a sorokat az 1962-ben kiadott Nastasijević-kötet utószavában. Ez volt az első kötet, amely a költő valamennyi, szám szerint hetvenöt, többnyire rövid, olykor pár soros versét tartalmazza. Vékony kis kötet még akkor is, ha pár esszéjét és néhány zenés színműhöz írott szövegét is közli. Ezzel a szerény kötettel, ma már megállapítható, Momčilo Nastasijević a század eddig legjelentősebb szerb költője.

Negyvennégy éves volt, amikor 1938-ban tüdőbajban meghalt. Saját költségén adta ki életében megjelent egyetlen kötetét Pet lirskih krugova (Öt lírai kör) címmel, 1932-ben. Vasko Popa az 1962-es kiadást további két lírai körrel bővítette a hagyatékból. A költő barátai, egy évvel a halála után, több kötetben adták ki közösen verseit, esszéit, tanulmányait; e kötetek könyvészeti ritkaságnak számítanak, és az írások nagy része azóta sem jelent meg újra.

Az 1932-es kötetre szinte senki sem figyelt föl. Ez volt az a pillanat a szerbhorvát líra e századi történetében, amikor az addig buján, bár szélesebb olvasóközönség nélkül tenyésző izmusok kifulladtak, és az avantgarde egymással is, a hivatalos irodalommal is hadakozó csoportjai átrendeződtek: egyesek a baloldali, tendenciózus irodalom felé indultak, mások a formájában, tartalmában egyaránt klasszicizáló hivatalos irodalomhoz csatlakoztak. Nastasijević sem korábban, sem később nem vett részt az irodalmi csatározásokban, élete is eseménytelen volt és észrevétlen. Az első világháborús, kötelező hányattatást és rövid párizsi tartózkodást követően mindvégig Belgrádban élt középiskolai tanárként, társasági élete kimerült a kamarazenélésben (fuvolán, hegedűn és csellón játszott).

Kevés nagy költő hozza létre életművét ennyire észrevétlenül. A vele mind alkatilag, mind művészileg rokonítható nagy orosz költőt, Tyutcsevet azonban legalább az írók ismerték és rajongtak műveiért (olyanok is, mint Tolsztoj és Dosztojevszkij), noha Tyutcsev szintén érdektelenséggel kezelte saját műveit, még csak ki sem adta őket. Nastasijevićnek azonban életében még a legszűkebb szakma elismerése sem adatott meg, az első alapvető tanulmányt csak a hatvanas években írta meg róla Miograd Pavlović, a szerb neoavantgarde jeles költője és egyik ideológusa. Pavlović szerint „két háború közötti költészetünk nem bővelkedik nagy költőkben, és szerintünk Nastasijević kivételével nem volt valóban nagy költő.” Besorolása a mai jugoszláv irodalomtörténetben mindmáig bizonytalan. Zoran Gavrilović úgy véli: „Ha nem is az első, Momčilo Nastasijević mindenképpen költészetünk utolsó nagy szimbolistája.” Ez a vélekedés is vitatható, hiszen expresszionistának vagy hermetikusnak szintén jogosan nevezhetnénk. Kortársai, akik elszigetelt cikkekben üdvözölték (Vinaver és Isidora Sekulić), inkább népszerűsítésére, mintsem elemzésére törekedtek, mások besorolták a folklorizmus vagy a miszticizmus képviselői közé; a szocialista irányzat felől nézve Nastasijević a pravoszláv vallás propagátorának látszott, és felfedezése előtt, még 1956-ban Borislav Mihajlović, a két háború közti szerb lírai antológia szerkesztője kijelentette: „…világnézete nem adekvát… költői kalandjából nem volt visszatérés”.

Azóta kitűnt, hogy költői kalandjából nyílott a modern szerb költészet útja. Nélküle elképzelhetetlen Pavlović, Popa vagy a fiatalabbak közül Milutin Petrović radikális fordulata. Valamennyien Nastasijević hét lírai köréből bújtak elő. Még akkor is, ha Nastasijevićre is érvényes, ami minden nagy költőre: valójában folytathatatlan.

Nemcsak folytathatatlan: fordíthatatlan is. Különösen magyarra nem fordítható, amiben a szláv – tágabban indoeurópai – gondolkodásmód végső soron reprodukálhatatlan abban az értelemben, ahogyan Nastasijević költői és elméleti munkássága a nyelvet használja. Nastasijević le is szögezi: „Magától értetődik, hogy a költészet fordításával tönkretesszük az eleven kifejezés szentségét. Értelmetlen dolog egy hangszert másnemű tónus megszólaltatására kényszeríteni. A költészet lényege éppen az, amit az idegen nem érhet el. Ha mégis megkísérli, vagyis ha a fordító maga is valódi költő, akkor ugyanannak a tárgynak lesz két, eltérő anyanyelvű melódiája. Ilyenkor jobb, ha másik költői mű születik. Amit nehézség, a szükséges ellenállás nélkül egyik nyelvről a másikra át lehet ültetni, az valójában nem is költészet.”

A bőbeszédű szerb lírával szemben Nastasijević tudatosan, programszerűen tömör és fegyelmezett, verseiből minden kötőanyagot kiiktatott, minimális eszközökkel maximális információ-átadásra tör. Ettől még fordítható lenne, hiszen a modern líra egyik nagy irányzatához kapcsolódik. Nastasijević azonban gyakran nemcsak a fölösleges díszeket fosztja le verséről, hanem a szükséges lexikát és grammatikát is lecsupaszítja, deformálja. S noha előzményeit kereshetjük akár a francia szimbolisták, akár a szerbhorvát avantgarde köreiben, mégsem vezethető le belőlük, újítása az, amit a később kibontakozó lingvisztikus költészet tett általánossá: a nyelv tényéből indul ki, ezen belül abból, hogy a racionális gondolkodás eszközének van valami ősi, mély, zenei rétege, amely csakis az adott nyelvre érvényes. Ezért használja a fenti idézetben a „melódia” szót: a zeneiség előbbrevaló az értelemnél, ez a zeneiség azonban, eltérően a századforduló divatjától, a nyelv eredeti struktúrájában gyökerezik, és nem kívülről, más műnemből tapad a költészetre.

Ki kell iktatnia a köznapi gondolkodásmódot, mert „… az agy foga igen gyakran nem ragadja meg a valóság túl nehéz kerekét”, a logika mögötti területekre merészkedik – ahogyan az avantgarde is gyakran teszi –, megszünteti a linearitást, asszociációs fokokat ugrik át – ahogyan a modern költészet több irányzata is –, csakhogy a pszichologizmus, a zeneiség más nyelveken is használható eszközei helyett ő anyanyelve mélyén, valami tőle, a költőtől független, objektív létezőben kívánja meglelni azt a szilárd pontot, ahonnét az emberi létet előre és hátra betekintheti. Párhuzamos ez a törekvése a kelet-európai népzenét kutató és abban ősi vonásokat felfedező Bartókéval, minthogy azonban a nyelvvel dolgozik, más nyelvre átültethetetlen ősi forrásvidékre jut el.

Nem bizonyos, hogy a szláv nyelvekre sem lehetne lefordítani. Sőt a szerbhorvát legősibb vidékein kalandozva természetesen ószláv szavakat is használ, amelyek azóta minden vagy a legtöbb szláv nyelvből kivesztek. Ugyanakkor azonban nemcsak archaizál, hanem neologizmusokat is alkot, gyököt von hosszabb szavakból, eddig nem létezett homonimákat kovácsol, és ezek értelmezése, fordítása más szláv nyelvekre szintén csaknem megoldhatatlannak mondható.

Egyszerre tájékozódik a nyelv legősibb rétegei és eddig megvalósulatlan lehetőségei felé; s miközben nyelvi gondolkodása radikálisan új, költészetében a lírai én mégsem szűnik meg radikálisan, csupán szemérmesen elrejtőzik a nyelv mögé. Témáit a leghagyományosabb költészet témáiból meríti: megénekli szüleit, nővérét, fuvoláját, gyermektelenségét, magányát – közben magára vonatkoztatja a század botrányait is, felvéve a lírai én kevésbé hagyományos modelljét, és filozófiai általánosításba fut végül. Sohasem programszerűen, mindig csaknem személytelen tényszerűséggel:

 

Ha csípés, tenyészik ölésig, ezt szeretem. Forró hegye kardnak vágyik markolatig testbe. Mert seben által is, sőt halkan így, felhangzik a lényeg. (KÉT SEB)

 

Az első három sornak van egy rettenetes értelme: a legkisebb csípés, szúrás is az öldöklés törvényeit idézi, és a lírai én ezzel az állapottal meg van elégedve. Ezt nevezném a botrány bevallásának. Az utolsó három sor az öldöklésnek másik, emberi értelmét villantja fel – ugyanis érthető magára a költészetre is; eszünkbe jut a „festett vérzéssel” szemben hirdethető program, a „pokoljáró dudás” tevékenységének értelme. A fordításból azonban csak a logikai ambivalencia derülhet ki, a nyelvi nem. Az eredetiben az utolsó sor így hangzik: „prizivlju se biti”. Az ige maga is szokatlan, a többes számban álló alany pedig („biti”), amely szó szerinti fordításban „lényegek”, egyúttal a létige infinitivusa is. Tehát értelmezhető a három utolsó sor úgy is, hogy maga a lét hangzik fel szerényen – igaz módon – a vérzés aktusában, amely lehet cselekvő, vagyis az áldozat örömét szolgáló.

Bármelyik értelmezést fogadjuk is el, ennek a költészetnek lényege a tragikum, amely feloldhatatlan. Nastasijević versei mindig állapotról szólnak, sohasem folyamatról. Hiányzik az idő, az irányultság. A létet statikusan érzékeli, az amúgy is tömör versmondatokból ezért logikusan maradnak ki olykor az igék is. A logika mögé való hatolás egyúttal a történelem mögöttes világába való belépést is jelenti; gondolkodásának középpontjában az egyén, a mindenkori egy ember áll, a halál felé tartó élő, aki örökös magányra, kivettetésre van ítélve, a lét maga tragikus, a diszharmonikus létezésen kívül azonban nincsen más létezés. Lét és tudat egy; a tudat léte nem lehet harmonikus:

 

Van tekintet – szemnek pusztulása. Éhhel enyhíts halást. Nem lenni – utam ez. ........................... Vak légy – vagy kelj nézvést. Mert mint az élet Kevés a halál is. (TEKINTET)

 

Az archaikus és neológ fordulatok egymásmellettisége ennek a szemléletnek szükségszerű velejárója. Nastasijević az egyénnek a modern társadalomban elfoglalt helyzetéből indul ki, és ezt visszavetíti az egész korábbi történelemre is, pontosabban ezt a történelmet nem létezőnek állítja. Két lehetséges verstípus születik így. Az egyikben az egész világ maga az egyén, és rajta kívül nincsen létezés:

 

Éget a seb. Általa, csakis általa mind mélyebben élő. Mi az a harapás, mérged, kígyó, mi, magamnak én ha méreggé termelődöm? (DÍJ)

 

A másik verstípusban ez a történelemfölöttien tépett lírai én környezetben jelenik meg, amellyel szemben, természetesen, fölényben van; ebben az alapvetően tragikus költészetben így jelenhet meg az irónia:

 

Látlak ám: fény – unalmas, elme – gyatra szó, homályban mentek. Barom kínjával hallgass; – kívülről méltó kép meg ész. vadállat bent és tanácstalan gyermek. (ÜZENET)

 

Ha a lírai én kimarad a versből, marad maga az irónia, amely léten kívüli, isteni távolból ítélkezik:

 

Lépteik mindig a vadra. A csapdát állítja a kéz, a csapdában a láb. Vadásznak, megvadászva. Estére, hej, ki kinek a foglya? (SZAVAK A KŐBEN, IX)

 

Ismerős ez a szemlélet: „magával kötve, mint a kéve”. Itt az általánosítás lehető legnagyobb fokával van dolgunk; az adott magyar megfogalmazás pedig József Attilánál egy osztályra vonatkozik. A logika azonos. Azonos évtizedben születtek e versek – talán azonos években is.

Istenkeresése, amiért hol pravoszlávnak, hol deistának minősítették, egyrészt a felvett archaizáló stílushoz, másrészt a sem pravoszlávnak, sem deistának nem nevezhető modern filozófiákhoz köthető:

 

Mert gázoltak már erre, mert gázolók s álistenünket letapossa lábunk; – nincsen nyom. S mind szomjasabban járok s járnak ők; – elérhetetlen, ez hát a borzalom. (ÚT)

 

A fenti fordítás azonban csak az eredeti egyik interpretációja. A probléma ugyanis, mint Nastasijevićnél mindig, lexikai és grammatikai sokértelműségében rejlik. A lexikai probléma: az eredetiben nem egyértelmű, hogy álistenről van szó; a „nebog” lehet bálvány, de lehet szegény ember is; a „ne-bog” lehet „nem-isten”; mindeme értelmezésekből halványan összeáll egy szegény ember képe, aki isten is, nem is; gondolhatom róla, hogy álisten, tehát nem az igazi, de vélhetem nagyon szép, valódi Krisztus-képnek is. A grammatikai probléma: nem lehet tudni, kinek a lába tapos, illetve, hogy egyáltalán ez a láb valakié-e:

 

i neboga, evo, stopa utabava; –,

 

magyarul

 

 

Minthogy mindkét variáció grammatikailag helyes, sőt az általam adott korábbi értelmezés is elfogadható (a mi lábunk tapossa a szerencsétlent/álistent/bálványt), egyetlen dolog bizonyos: hogy nem marad nyom. Vagy az isten, akit mi taposunk el, vagy miutánunk, akit az isten tapos – vagy a szegény nyomorult, vagy a pogány isten.

A kérdés csak fordításkor döntendő el, Nastasijević költészetének egyik alapmódszere ugyanis az, hogy a lehetséges értelmezések mind benne vannak a versben. Az alany és a tárgy e lebegtetése korántsem véletlen; éppen a fordíthatatlan mozzanatban jutunk a grammatika-logika mögötti mezőre, ahová Nastasijević vezetni akar bennünket. A költői kép ebből a bizonytalan mezőből egészen egyértelműen bukkan elő, önmagában zárt, sőt közlendője maga a zártság: az isten emberből van, ember által tapostatik, a bűntényről nem marad nyom – emiatt elérhetetlen az istentaposó istenkeresők számára. A borzalom: nincs felsőbb fórum, a folytonos, ismétlődő taposásról nyom sincs, tehát ítélet sem hozható, a folytonos bűn nem minősíthető bűnnek, mindig belül vagyunk. A költő is „jár”, mint „ők”, tehát velük együtt tapossa az elérhetetlent, a szebbik lehetőséget; a „mind szomjasabban”, tehát a hitre egyre inkább rászorultabban az eredetiben grammatikailag mind az egyes számhoz, mind a többes számhoz köthető, a költő nem más, mint a többiek, a kör bezárul:

 

a žedniji hodim sve a hode; –

 

A költői pozíció kérdésességét más oldalról is fel lehet és fel kell vetni: a magánszféra körében. A szempont e meghatározása mind az élettények, mind a filozófiai általánosítás felől megadható. Az első típust Nastasijević ritkábban műveli, a tömörítés ilyenkor kissé erőltetettnek hat, jeléül, hogy a radikális költői fordulat a tisztán nyelvi gondolkodás felé nem megy küzdelem nélkül. Teljes verset idézek illusztrációul.

 

Ki vagy? Ki és hova én, Magvatlan magvad, És bennem e végzet a szó? Fiad, íme, szemlélek. Életemben halván Születésnek vak jelét tépdelem magamról. S nem mint te Termékenyítésbe szédülőn Vakon a lakomának. Akaratom, mely nem akart, Utat nyit íme Hogy semmivé legyek, Mert nem születtem, hacsak világnak. Vagyok magvatlan magvad, És bennem végzet a szó.

 

A nem egészen tökéletes versekben olykor világosabban (didaktikusabban) fogalmazódnak meg egy költészet alapfeltevései; mint látjuk, az „életemben halván”, mellyel már más, költőibb közegben találkoztunk, Nastasijević visszatérő motívumai közé tartozik. A szó mint végzet az új költői nyelv kiindulópontja. A vers talán azért is érdekes, mert láthatóvá teszi e költészet eredendően romantikus indíttatását, ami a végigvitt költői forradalom csúcsdarabjaiban már nem érzékelhető.

A költői létforma filozofikus megfogalmazása remekműben:

 

1 Mélyeket általlépek, hőköl lábam a síkon. Napjaim feketéllnek, csillan, felrémlik Isten. 2 Csöndbe öltöződöm, szólal titkot anyag. Engem hamut a szél szór, a tűz megmarad. 3 Hontalan, hívlak: melegedj nálam. Úttalan: messzeség útját kínálom. 4 Halok, ítéltje sorsnak, bár épp csak beköszönt az élet. Néma, én, szómat örökül vadaknak hagyom s a kőnek. 5 Magtalan, indulok valónak. Fiak és lányaim kísérnek.

 

A vers természetesen csak variáció, a legjobb esetben „más melódiája ugyanannak a tárgynak”. Csupán egyetlen hamisítást idéznék. Az 5. vers első két sora szerbül: „Bezdetan/na istinu grem”. Ezt adtam vissza így: „Magtalan,/indulok valónak.” Szó szerint is hamisítás, mert az eredetiben „igazság” szerepel „való” helyett; ezt még menthetem azzal, hogy a szó rímhelyzetben van, és a „való” Nastasijević más verseinek ismeretében gondolatilag elfogadható. Az „indulok” azonban – az eredetiben „grem” – visszaadhatatlan. A „grem” ószlávul van, szerbhorvátul már évszázadok óta nem mondják. Amellett – és itt kapcsolódik az archaizmushoz a neologizmus – a vonzata ezúttal rendhagyó; nemigen mondanák mai szerbre fordítva, hogy „na istinu idem”, azaz „megyek az igazságra”.

Részletes elemzés helyett csak egyetlen mozzanatra hívom fel a figyelmet. A Nastasijevićnél szokatlanul hosszú vers 4. és 5. számú része természetesen felesel egymással. A 4. rész a költészet, értsd a kommunikáció tökéletesen illúziómentes értékelését, az 5. pedig a heroikus, csaknem romantikus pátoszú hitet tükrözi e vállalkozás értelmét illetően. A lebegés tehát itt tartalmi: egyfelől a szó (amely néma is) csak a vadak és a kő, az ember nélküli természet öröke lehet, másfelől e (kimondatlan) szó eljut a „fiakhoz és lányokhoz”, akik tehát mégiscsak örökösként viselkednek a nem nekik juttatott örökséggel. A „fiak és lányok” persze szellemi természetűnek is felfoghatók, minden hús-vér emberi vonatkozás nélkül, az ellentét azonban tagadhatatlan. Nastasijević mind nyelvi, mind gondolati megoldásaiban nagyon kedveli az egymást kizáró ellentétek egymásmellettiségét.

„A nehézség, amit megkerülök, valójában gyöngít engem, bármennyire is igyekeznék megerősödni, hogy leküzdjem: soha magamat meg nem csalni. Az önmegsemmisítésig. A mindenértelmű tisztaságig. A szellemig” – írja egy tanulmányában. A „mindenértelmű tisztaság” igen pontos szókapcsolat. Ennek a mindent végsőkig egyszerűsítő költészetnek éppen az a törekvése, hogy a lehető legellentétesebb információkat hordozza, és ez az a döntő pont, ahol Nastasijević még az európai költészetben is úttörő. A szógyökökre való csupaszítás ugyanis nem öncélú archaizálást, nem hangulati alapozást jelent, hanem azt a törekvést, hogy e gyökök értelme megsokszorozódjék. Akár nyelvtörténetileg igaz rekonstrukció folytán, akár akaratlagos homonimizálás révén. Nastasijević magában a létben, tehát – ami számára azonos – a nyelvben lát tragikus, feloldhatatlan ellentmondásokat, s e kétpólusú dialektikus látásmód – a harmadik pólus, a szintézis a vers maga – variációit nyelven kívüli eszközökkel is létrehozza. Nastasijević pontos értelmezés, rámutatás, azonosítás helyett lehetőségekkel dolgozik. Puritán, kijelentő módú megállapításai igazából széttartó tendenciák. Minél tisztábban fogalmaz, szándéka szerint annál többértelművé válik a közlés.

Ezt a programot vélték misztikusnak sokáig. Ma már, a későbbi költői fejlődés ismeretében azt kell mondanunk, hogy Nastasijević programja igen optimista, és pozitivista alapokon – a nyelv tényén, a gondolkodás tényén és lehetőségeinek tágasságán – nyugszik. Sem a nyelv, sem a létezés tényét nem vonja kétségbe, mélyrétegeit a lehetséges – feltételezett, valóságos és megvalósulható – gazdagság feltárása céljából kutatja.

Az idő megszüntetése, a történelem kiiktatása azzal jár, hogy az egyén létét mindenkor kísérő és fenyegető halállal szemben másik, eleven létezőt állít, a nyelvi közlést. A paradoxon az, hogy az egész emberi kultúrát tételező kiindulás egy adott nyelven, annak rekonstruált – vagy felépített – ősállapotát (illetve lehetséges állapotát) megteremtve, hagyományokra támaszkodva, az adott időpontban használt köznyelvvel szembeállítva közölhető csupán. Minél fordíthatatlanabbul, annál erősebben. Minél távolabb az összemberi kultúrától, annál közelebb hozzá.

Ahonnét nagy kalandjára indult, oda – az elméletírók bosszúságára – bármikor van visszatérés, csupán az indulás pontját kell odébb csúsztatni, a módszer változatlan alkalmazása mellett. Ha az elrugaszkodási pont nem a szó, hanem a melódia, úgy található olyan zene is, amely legalább néhány, területileg közel fekvő, más nyelvű kultúrában közös. Ilyen dallamokat mi is ismerünk közös népköltészetünkből, amelynek párhuzamos gondolkodásmódja ősi és mindmáig eleven kincsünk. Talán nem egészen véletlen, hogy utolsó, Mese című versében a beláthatatlan távlatokat ígérő felfedező út zárlataként, búcsúzóul végre fordíthatóan mosolyodott el:

 

Minden aranyak őszét, télnek fehérségét, tavasznak kékségét, nyárnak pirosságát, különös mesét mesélünk.