Branislav Nušić^*

1883 őszén a híres belgrádi költőcsalád, az Ilićek kertjében egy tizenkilenc éves fiatalember felolvasta Narodni poslanik (A népképviselő) című vígjátékát. A felolvasás tetszett, a fiatalembert biztatták, ő pedig elküldte a darabot egy színészbarátja révén a belgrádi Nemzeti Színház akkori igazgatójának, bizonyos Šapčanin úrnak.

Branislav Nušić, a darab szerzője negyvennyolc évvel később így emlékszik vissza első vígjátékának sorsára:

„…Meg kell említenem, hogy kéziratom, amelynek A népképviselő volt a címe, a tartalma pedig a politikai harc, a választás és a kormánypárt képviselőinek kinevettetése, akkor került az igazgatói asztalra, amikor a politikai szenvedélyek éppen csúcspontjukra értek, minthogy Kelet-Szerbiában éppen akkor fojtottak el egy felkelést. S miközben egy ilyen kézirat ennyire rosszkor hevert az igazgatói asztalon, az asztalnál olyan ember ült, aki a lojalitás megtestesítője és a létező rend és rendszer bigott híve volt. Ilyen körülmények között az akkoriban forradalminak számító darabnak olvasatlanul az archívumban kellett volna kikötnie. Egyetlen dolognak köszönhető, hogy nem így történt, és hogy kiadták recenzenseknek véleményezésre. Akkoriban ugyanis nyilvános kampány folyt a színház igazgatósága ellen, amiért az nemhogy nem támogatta az eredeti drámairodalmat, de el is nyomta. Šapčanin tehát, aki nagyon odafigyelt a nyilvánosságra, biztosítani akarta magát a támadások ellen szakszerű lektori vélemények révén, így aztán a darabom recenzálásra Milovan Glišić és Laza Lazarević kezébe került…”

Mindkét író elismert tekintély volt akkoriban. Rövid véleményt írtak. Glišićé így hangzott: „Jó, néhol rövidíteni és enyhíteni, a stílust javítani.” Lazarevićé: „Kezdő, fiatalos munka, de figyelemre méltó. Némi javítással és átdolgozással tehetséges, eredeti dráma. Felhívom az igazgatóság figyelmét, hogy komolyan foglalkozzék a fiatal íróval, aki a jövő komédiaíróját ígéri.”

Adjuk vissza a szót Nušićnak: „Šapčanin akkor hosszú atyai beszélgetéseket folytatott velem, ellátott tanácsokkal, okított. Azt kérte, hogy sok mindent enyhítsek, javítsak, hagyjak ki. Időnként ismét elvittem hozzá a kéziratot, ő pedig újabb kérésekkel adta vissza. Amikor már nem volt mit javítani, Šapčanin kijelentette, hogy a darabot elfogadja, de türelemmel kell lennem, mert a »pillanatnyi« politikai helyzet nem engedi meg az azonnali bemutatót. E »pillanatnyi« politikai helyzet évekig tartott – ahogy nálunk minden »pillanatnyi« baj évekig húzódik… Milorad Šapčanin a kéziratot bizalmasan a rendőrminisztériumba küldte… S amint a kéziratom az állami adminisztráció kezébe került, és aktamellékletté lépett elő, elképzelhető a további sorsa. A borítója, amelyre rá volt vezetve Laza Lazarević és Milovan Glišić véleménye, a rendőrminisztérium iktatószámát kapta, majd sétálni kezdett dolgozószobából dolgozószobába, felettestől alattashoz, alattastól feletteshez, a bűntényeket tartalmazó aktákkal, a sikkasztásokkal, a politikai körözvényekkel és a határvédelmi iratokkal együtt. Az iktatóban a tárgyammal foglalkozó dosszié a következő rubrikát kapta: »Nušić; lásd a Népképviselő«, a kézirat pedig hol az archívumba került, hol ismét megjelent valamelyik csinovnyik fiókjában, hogy nyugodjék szépen temetőjében…”

A népképviselő-t megírása után pontosan negyven évvel adták ki először. Nincs ezen semmi csodálkoznivaló, a darab remekmű, s mint a remekművek túlnyomó többsége, borzasztóan egyszerű, már-már primitív. Egy kisvárosban valaki, egy módos gazda, fejébe veszi, hogy indul a választáson; természetesen rácsimpaszkodnak mindazok, akik ebből hasznot akarnak húzni; folyik a korteskedés, a hazudozás, az itatás, mígnem a gazda lánya férjhez nem megy az egyetlen pozitív szereplőhöz, aki az igazságot képviseli – lényegesen halványabban, mint a negatív figurák a negatívumokat. A száz éve született dráma nem olvasható magyarul, a jobb emlékezőtehetséggel rendelkező magyar olvasó azonban felkapja a fejét: ezt a komédiát valahonnan ismeri. Ismerheti is. Ugyanerről, és majdnem ugyanígy szól Nagy Ignác Tisztújítás című vígjátéka, amely a magyar reformkorban született; ugyanerről szól Eötvös Éljen az egyenlőség című vígjátéka, szintén jó negyven évvel Nušić darabja előtt, és pontosan ugyanerről, csaknem ugyanígy szól Caragiale magyarul is olvasható vígjátéka, a klasszikus mű, Az elveszett levél, amely Nušić darabjának megszületése után egy évvel kerül színpadra románul.

Nušić nem tudott sem magyarul, sem románul; Caragiale nem ismerte Nušić művét; átvételről egyik irányban sem lehet szó. Az történt, hogy a néhány kelet-európai kisállamban – közte szlovák területen is, mint ezt néhány hasonló szlovák vígjáték tanúsítja – olyan társadalmi állapot és olyan választási-közjogi rendszer jött létre, amely természetes módon kívánkozott klasszikus típusú vígjátékba.

Ez a vígjátéktípus voltaképpen az újgörög komédiából származik, ezt művelte a maga módján Moličre is, Goldoni is. Az a jellemzője, hogy a nagy társadalmi kérdésekről a mindennapi élet jelenségeinek felnagyítása révén lehet beszélni; a társadalom konfliktusai családon belül ütköztethetők; a szereplők egy-egy jellemvonást testesítenek meg – például Jevrem Prokić A népképviselő-ben csak és kizárólag nagyravágyó –, s a konfliktusok a vígjáték világán belül elintézést nyerhetnek. Az ilyen komédia szerzőjének lába alatt szilárd talaj van, pontosan megkülönbözteti a jót és a rosszat, a valót és a valótlant; az ilyen komédia szerzője megátalkodott racionalista, és felvilágosodott polgárként áll szemben feudalizmussal, államkapitalizmussal egyaránt.

Hogy ennyire fiatal szerző első műve mindjárt remekmű lehessen, ahhoz a tehetségén kívül kell néhány feltétel. Kell mindenekelőtt az, hogy az adott társadalom könnyen áttekinthető legyen. A korabeli Szerbia, ez a kis területű, nagyhatalmak által ráncigált királyság a maga primitív viszonyaival és közvetlenül emberi kapcsolatokra épülő hierarchiájával ideális egy vígjátékíró számára. Kell továbbá kialakult színház, karakteres, megbízható és egységes játékstílus. Nušićnak ebben is szerencséje volt, amikor ő kezdett, már húsz éve létezett szerb állandó társulat, amely 1861-ben alakult Újvidéken, és nem sokkal később egy részéből a belgrádi Nemzeti Színház is megalakult. Nušić már profi színészekre számíthatott, akik magukkal hozták a vígjátéki stílust; előde, Jovan Sterija Popović, akitől Nušić sokat merített, még dilettánsok számára írta a drámáit. Ez a stílus semmiben sem különbözött az akkori magyar vígjátéki stílustól; például Szigligeti és Szigeti darabjai szerb színpadokon is nagy sikert arattak, és ha hozzátesszük, hogy a szerb Nemzeti Színház első, profilt megszabó rendezője (Bacsvánszky) Várhídi Sándor, történetesen magyar volt, és előzőleg Molnár György budai Népszínházában játszott, érthetővé válik, miért van Nušić és a jóval korábban élt Nagy Ignác között nemcsak tematikai, de technikai rokonság is.

Ez a játékstílus nálunk azóta nagyjából kiveszett, vagy ha nyomokban felfedezhető, úgy művészeten kívül, a húszas-harmincas években volt dalitársulatok stílusának közvetítésével van jelen egy-egy vidéki, ripacsnak tartott színész – többnyire idősebb színész – játékfelfogásában. Jugoszláviában azonban, főleg Szerbiában ez a stílus még mindig él. Pontosan és egyértelműen megfogalmazott típusokat alakítanak a színészek, ősi és primitív hatásokra építve, egy-egy jellemvonást a végletekig hajtva. A színésznek nincs más feladata, mint a darabban mindvégig ezt az egyetlen jellemvonást megmutatni. Finomabb ízlés, vájt fül számára ez a stílus kétségkívül durva, elavult; még unalmas is lehet, hiszen a színész nem sokat törődik ízléssel, a darab egészével, az adott és igen egyszerű alak bőrében többnyire közönségesen spilázik. Ez a stílus azonban a maga primitivitásával nagyon erősen hat, különösen olyan közönségre, amely faluban, kisvárosban nem lát ki saját szűk emberi környezetéből, és számára az emberi jellemvonások valóban az életet formáló erőnek tűnnek. Az ipari forradalom, a bonyolultabb társadalmi tagozódás, az „elidegenedés” előtt, illetve annak peremén ez a stílus nemcsak érvényes, de az egyedül lehetséges is.

Nušićnak csak azzal nem volt szerencséje, hogy a politikát választotta első műve tárgyául. De hát a vígjátékírók el szokták követni ezt a hibát, és Nušić még néhányszor elkövette.

Amíg A népképviselő a színházban és a rendőrminisztériumban hányódott, történt egy s más, például Nušić háborúzott egyet a szerb–bolgár háborúban (ez volt az első, de nem az utolsó háborúja), majd megírta következő komédiáját Sumnjivo lice (Gyanús személy) címmel. Valószínűleg nem volt nagyon meglepve, hogy azt sem mutatták be. Ez a darabja sem rossz, csak nem annyira eredeti, mint az első volt, ugyanis teljesen Gogolra épül. A revizor-t már 1870-ben nagy sikerrel játszották Belgrádban – csak a kritikusok és főleg a drámaírók fanyalogtak, köztük a „szerb Shakespeare” is, a már akkor olvashatatlan Matije Ban –, Nušić talán úgy gondolta, hogy ezt a sikert ő is megérdemli. Šapčanin azonban elolvasta a darabot, nagyokat hahotázott, majd azt tanácsolta, hogy a szerző sürgősen vigye haza darabját, és azonnal égesse el. Ez történt 1887-ben. 1900-ban új igazgató került a belgrádi Nemzeti Színház élére, eszébe jutott, hogy van egy Gyanús személy című komédia valahol, elővette, elolvasta, megrettent és elsüllyesztette. Ezt az új igazgatót Branislav Nušićnak hívták.

A Gyanús személy-t újabb huszonhárom év múlva adták elő először, akkor már nem Nušić volt az igazgató.

Nušić, az igazgató már kissé túlzottnak nevezhető történelmi tapasztalattal a háta mögött süllyesztette el a saját darabját. Amikor ugyanis már két betiltott darabbal a rovásán egy meglehetősen ártatlan verse jelent meg valahol, lecsaptak rá, és börtönbe csukták. Ez ugyan még tizenkilencedik századi börtön volt, ahol a fogoly írhatott is akár (ott született Protekció című, az előző kettőnél érthetően enyhébb és gyöngébb vígjátéka), de azért a célját elérte: három és fél hónap múlva a király, Milan Obrenović (Nušić életének első, de nem utolsó királya) megkegyelmezhetett, majd az audiencián kegyesen belement abba, hogy az állástalan lázadó megkezdhesse karrierjét őfelsége diplomáciai szolgálatában.

A király szerette az ilyen teátrális megoldásokat. Nušićnak nem is nagyon játszott (éppen akkor volt lemondóban); de például az általa börtönbe csukott ellenzéki vezért hosszú fekete palástban látogatta meg a cellában, mely hosszú fekete palástot romantikus gesztussal vethette le magáról. Igazán nincs mit Nušić szemére vetnünk, hogy bedőlt a cselnek, ha tudjuk, hogy az ellenzék megátalkodott vezére a királlyal folytatott börtönbeli beszélgetés után egyszeriben szabaddá és kormánypártivá vált.

A korán érő tehetség különben is választhat: vagy pár éven belül elégeti magát, s majd az utókor felmagasztosítja, vagy nagyon hosszú életre rendezkedik be, és túléli néhány utókorát. Nušić a második utat választotta – nem hős volt, hanem komédiaíró.

A szakirodalomban nem uralkodik teljesen egységes felfogás Nušić tízéves diplomáciai szolgálatát illetően. Az biztos, hogy keveset írt, és szinte semmit sem publikált, amíg a török birodalomhoz tartozó Szalonikiben, Bitoljban, Pristinában képviselte őfelsége (már másik őfelsége) érdekeit. Az már nem teljesen biztos, hogy a király, majd a régensek, majd a régi király fia, az új király, Aleksandar azért tartotta-e Nušićot a nem egészen veszélytelen állomáshelyeken, hogy egy török, egy albán véletlenül leszúrja, vagy azért, mert hasznos szolgálataira, török és albán nyelvtudására, izgágaságára és kétségtelen karrierizmusára valóban igényt tartottak. Vojislav Ilić, Nušić barátja, a nagy költő például meghalt a diplomáciai szolgálatban, akárcsak az őspélda, az orosz Gribojedov annak idején, akit, komédiaíróhoz illően, megöltek. Nušić azonban nagyon is eleven maradt, megnősült, lányt és fiút nemzett, és nagy hévvel terjesztette a délszláv népek egységének, testvériségének ideáját.

Történt azonban tíz év múlva, hogy hajdani iskolatársa és barátja lett a kultuszminiszter. Nušić először a kormány lapját szerkeszti, propagandafőnök lesz a miniszterelnök mellett, majd megkapja a Nemzeti Színház igazgatói posztját.

Rablóból pandúr.

Szemére is veti a mindenkori ellenzék, amíg nem lesz belőle mindenkori kormánypárt.

Nušić pedig kihasználja a pillanatot, és futószalagon gyártja a darabokat. Egyiknek nagyobb sikere van, mint a másiknak. Egyiket jobban levágja a művelt kritika, mint a másikat. Van e darabok közt mindenféle. Komédia, középfajú színmű, tréfa, szociológiai mélyjelentés à la Gorkij, misztikus szerelmi történet, társadalmi dráma à la Ibsen, és jó pár történelmi dráma ( tragédia, természetesen) a réges-rég kifulladt, de államilag támogatott – és, nem utolsósorban, dotált – romantikus eszköztárral összehozva. Nušić színpadán minden lehetséges, elmehetünk lottón kihúzott világ körüli útra Verne modorában, zokoghatunk a szerb nemzeti nagylét pusztulásán, borzonghatunk érthetetlen – és értelmetlen – misztikus érzeményeken. Biztos kezű iparos a direktor úr, pompásan és felszínesen tud szórakoztatni, szórja a poénokat, darabjainak szerkezete ökonomikus és elegáns.

Közben természetesen az élet nem áll meg, a rosszul nősült Aleksandar királyt feleségével együtt kiirtják például, behívják a másik, éppen száműzött uralkodócsalád, a Karađorđék fejét királynak (ez Nušić életének harmadik, de nem utolsó királya), Nušić közben Újvidékre távozik Belgrádból, Újvidéken ismét színházat igazgat, darabokat ír, szerelmi botrányokba bonyolódik, mint előtte is, utána is sokszor, visszamenekül Belgrádba, nincs miből megélnie – ez is gyakran előfordul vele –; felcsap a Politika című, független lap munkatársának, Ben Akiba álnéven krokik százait írja éveken át a lapba, heti hármat; mindenki Ben Akibát olvassa, mindenki Ben Akibán hahotázik, minden kritikus Ben Akibát szidja – aztán kitör a balkáni háború, nem az első és nem az utolsó Nušić életében. Megint hadakozik egyet, s mint minden háborúban, jegyzetel és könyvet ír, mai értelemben vett riportkönyvet.

Kicsit zavaros korszak ez Nušić életében. Pontosabban nem az életében, hiszen éli a beérkezett kelet-európai értelmiségi, az akkori „középkáder” normális életét. Nušić, a drámaíró adta alább szemmel láthatólag. Nem bizonyos azonban, hogy ez szándékosan történt. Inkább kifutott alóla, első vígjátékai alól a talaj. Bonyolultabb lett a társadalom, folyik egyrészt az archaikus társadalmi formák szétesése, kezdődik a kapitalizmus, erősödik másrészt a nemzeti mozgalom, a délszláv nacionalizmus; a mindenkori király, némi ingadozásokkal, inkább Ausztriára számít, a mindenkori ellenzéket a cári Oroszország pénzeli; azzal azonban nemigen van tisztában a radikális polgárság, hogy szép elvei, demokratikus, szocialista, nemzeti ideológiája mikor mennyit nyom a nemzetközi nagypolitikában. Kicsit gyakran csuknak le embereket, kicsit gyakran van kormányválság, királycsere, a felvilágosodott racionalizmussal ebben a káoszban nem sokra megy a komédiaíró, aki váltogatja a műfajokat, formákat, kissé túl sietősen kísérletezik, és csak egy dologból nem enged: plebejus marad mindvégig emberként is, színházi vezetőként is, még akkor is, ha anyagilag mindig csődbe megy, és akkor is, ha az izmosodó szerb esztétikai gondolkodás az ő darabjait az ügyhöz méltó dühvel veti el magától.

Nem könnyű céltudatosan egyetlen úton végigmennie annak, akit kétszer is kitüntet a soros király, miközben felségsértési per folyik ellene, sőt el is ítélik, és csak azért nem kerül megint börtönbe, mert kitör a soros háború.

Amelyet követ a következő, az első világháború. Nušić családja egy részével Crna Gorán keresztül gyalogolva jut fel egy francia hajóra a visszavonulás után, Olaszországban, Franciaországban, Svájcban hányódnak, fia a háború első hónapjaiban elesik, lánya és felesége munkásként dolgozik, Nušić ír, ír, például darabot is franciául, ismét írja riportkönyvét a soros háborúról, de már nem a régi: nagyon megrázta fia halála. Aztán hazatér, most már az egyesült délszláv királyságba, de továbbra sem a régi. Nem nagyon ír. Ő, aki nagy tüntetést rendezett annak idején Bosznia annektálásának hírére, aki abba a hazafias körbe tartozott, amellyel Gavrilo Princip is érintkezett, akinek továbbra is játsszák régi darabjait, most még elveszettebb, mint korábban. Megint új a világ, most nagyon új, hiszen megvalósult a nagy álom, a délszláv nemzeti egység, és voltaképpen nem valósult meg semmi.

A szarajevói színház igazgatását bízzák rá, feléled, nagy ambícióval kezd munkához, ismét szerelmes lesz, egy nála negyven évvel fiatalabb színésznőbe, és a színház ismét csődbe kerül, Nušić szabályosan menekül Szarajevóból, és még évekig adósságai vannak. Közben drámaírással is próbálkozik, nem sikerül. 1924-ben akadémiai tagságra pályázik, nem jelölik. Körülötte folyik az új élet, amelyet ő már nem ismer, noha állandóan keresi a fiatalok társaságát, megélhetési gondjai vannak, irodalmi csoportok alakulnak és hadakoznak, dúl a harc az avantgarde körül, Nušić láthatólag túlélte a korát.

A húszas évek közepére mégis magához tér. Megírja Önéletrajzá-t, ez az egyetlen Magyarországon kiadott műve. Hirtelen megint sikere van. A siker jogos, az Önéletrajz remekmű, a nagy, humoros könyvek egyike, egy teljes élet és életszemlélet összefoglalása. Akkor írta, ajándékul önmagának, amikor hivatalosan is megünnepelték hatvanadik születésnapját. Nušići adalék: reggel más kultuszminiszter köszöntötte, mint este…

1928-ban pedig váratlanul újabb vígjátékot ír Gospođa ministarka (A miniszterné asszony) címmel, és attól kezdve haláláig minden évben megír egy vígjátékot. És hirtelen úgy tűnik, mintha mi sem történt volna, Nušić a régi, a legrégebbi, ott lehet folytatni, ahol a kezdő abbahagyta. Elképesztő a siker. Egész Jugoszláviában versengve mutatják be a színházak az új komédiákat. Nušić nagyon gazdag lesz, és élete legvégén saját házat építhet magának Dedinjén, ami körülbelül a Rózsadombnak felel meg Belgrádban. Nušić népszerűsége utolsó évtizedében egyre nő, most már az Akadémiába is beválasztják, most már a hivatalos kritika is, a volt avantgarde egy részéből szerveződő baloldali, kommunista kritika is elfogadja, mi több, más kommunista írók ellen használja példa gyanánt; súlyos betegségéről, majd haláltusájáról minden jobb bulvárlap hetekig, hónapokig ír tudósításokat; temetésére pedig sok-sok ezren özönlenek, hogy búcsút vegyenek kedvencüktől, mulattatójuktól. Elnézi az ember a temetésről készült fényképet, és arra gondol: soha még magyar drámaírót nem kísértek utolsó útjára ekkora tömegek. Nem mintha Nušić már jó előre nem írt volna humoreszket a saját temetéséről; mindössze arról van szó, hogy tőlünk délebbre, legalább egy drámai életmű erejéig, összejött a színház és a dráma.

Mivel magyarázható ez, és mivel magyarázható az, hogy Nušić óta ez Jugoszláviában sem sikerült senkinek?

Utolsó éveinek valamennyi vígjátéka igen egyszerű, banális ötletre épül. A miniszterné asszony-ban van egy parádés női főszerep: egy magas hivatalt viselő pipogya ember felesége, aki meghallván, hogy férjéből talán miniszter lesz, azonnal költekezni kezd, azonnal névjegyek tömegét rendeli, azonnal el akarja választani a lányát jelenlegi férjétől, hogy mint miniszter gyermeke jobb partit csináljon. A miniszterné asszony körül szinte bábként mozog a többi szereplő. A darab végén természetesen a miniszterség nem jön össze.

Hasonlóképpen egyszerű a Mister Dollar. Egy pincér örököl nyugati rokona után pár dollárt, amit egy kiábrándult értelmiségi vendég viccből és elkeseredésből nagy örökségnek tüntet fel a kocsma – avagy kávéház, ez a Balkánon azonos intézmény – előkelő vagy azt mímelő vendégkoszorúja előtt; természetes, hogy mindenki hajbókolni kezd a lenézett pincér előtt, ahogy az várható, s amikor a tréfa kiderül, mindenki fel van háborodva.

A legjobban talán az Ožaloščena porodica (A gyászoló család) sikerült. Meghal egy vagyonos ember, közeli és távoli rokonai összegyűlnek a házában, és még a végrendelet ismerete nélkül tervezgetnek és veszekszenek; a végrendelet azonban nem a legkülönbözőbb emberi gyöngékben szenvedő kedves rokonokat szerencsélteti, hanem azt, lévén vígjátékról szó, aki ezt a leginkább megérdemli: a szolgálólányt, aki az elhunyt törvénytelen gyermeke volt, s akit majd a végrendeletet ismertető, becsületes ügyvéd vesz feleségül. A sztori itt csak keret, mint Nušićnál máskor is, hogy különböző típusokat mutathasson be minél plasztikusabban; ezúttal azonban a cselekmény bonyolításához kevesebb szokványos vígjátéki patront kell felhasználni.

A harmincas években Jugoszláviában is burjánzó nőegyleti butaságokat fricskázza az UJEŽ (A Jugoszláv Emancipált Nők Egylete) című komédia; Sterija Popović azonos című vígjátékának korabeli színpadra alkalmazása a Beograd nekad is sad (Belgrád régen és most); a címkórság kritikája a Dr. című komédia, tele félreértésekkel, személycserékkel, ugyanis az újgazdag papa mindenáron doktori címet akar lusta természetű fiának, és ezt úgy véli elérhetőnek, hogy helyette, a fia nevén egy szegény, de tehetséges fút iskoláztat ki Svájcban, aki a doktori címet meg is szerzi, közben azonban titokban, a más nevén, házasságot is köt odakint, és ez kitudódik. A darab egyúttal a szerb romantikus dráma paródiája is, ugyanis hasonló, csak komolyan vett szüzsék még a legjobbnak tartott XIX. századi szerb verses tragédiákban is elő-előfordultak.

Utolsó darabja már nem egészen vígjáték. A Pokojnik (A megboldogult) címet viselő mű amolyan fordított Tetik-hadnagy história. Valakit évekig halottnak hisznek, vagyonát eltulajdonítják, felesége férjhez megy, találmányát kisajátítják, s amikor visszatér külföldről, a kapcsolatok, a gazdasági érdekek szövevénye erősebbnek bizonyul a jognál, és a „feltámadt” halottnak most már végleg el kell hagynia Szerbiát.

Talán a pár mondatos tartalmi kivonatokból is érzékelhető, hogy Nušić a régi, hagyományos vígjátékot írja a XX. század harmincas éveiben, azt a komédiatípust, amelye addigra mindenütt kihalt, és amelynek elméletileg Szerbiában is ki kellett volna halnia. Hiszen ugyanebben az időben már túl vagyunk a nagy színházi és dramaturgiai újítások jelentős részén; Jugoszláviában is teret nyert a naturalizmus, sőt drámában még a tízes években végigírták az izmusok valamennyi lehetséges drámai változatát; éles ideológiai, esztétikai, filozófiai csaták folynak baloldal és jobboldal, baloldal és állam között, sőt a baloldal sorain belül is; látszólag tökéletesen más a közeg, mint a múlt század vége felé, amikor ez a primitív dramaturgia még sokfelé működhetett. A színházi közeg azonban másképpen változik. Nagyon eleven még éppen ez a hagyomány, amely a klasszikusokból éppúgy táplálkozik, mint a XIX. század francia és német tucatdarabjainak hallatlanul gazdaságos, erős dramaturgiájából, amely például nálunk a társalgási színművet és Molnár Ferencet adta, és amelyből a magyar színház és a magyar dráma sem tud mindmáig kikecmeregni. Jugoszláviában, lévén a polgári fejlődés még elkésettebb, mint nálunk volt, a polgári társalgási színművet megelőző változata él ugyanennek a dramaturgiának.

Nušić nagy érdeme, hogy sok évtizedes téblábolás, kísérletezés, formai és szellemi kalandozás után visszatalált ahhoz a drámatípushoz, amely a korban valóban eleven, noha mindenki úgy gondolta, hogy már eljárt felette az idő.

Tudjuk, hogy minden tudat hamis tudat; nyilvánvaló, hogy a művészetnek bizonyos fajta hamis tudat nem felel meg. A vígjátékra is ez áll: van olyan szemlélet, amely eleve lehetetlenné teszi komédia írását. Amikor Nušić felcsap diplomatának, beleveti magát a számára adott közéletbe, hogy csaknem élete végéig nyakig benne legyen, a gyakorlati élettel egyúttal illúziókat is választ. Hol ilyen, hol olyan illúziókat, hol személyekben (esetleg királyokban) bízik, hol a polgárságban, hol a délszláv nemzeti eszmében, hol a nemzetközi politikai konstellációban. A gyakorlati élet előtti külső szempont termékei első vígjátékai, és a gyakorlati élet utáni külső szempont termékei öregkori komédiái. Ami közte van, az az élet, az a szerb – és délszláv – történelem, amely váltásokban különösen gazdagnak bizonyult ez időszak alatt. Nagyon sok váltást kell megérnie annak, aki végül kénytelen felismerni, hogy valami nagyon lényeges mindvégig nem változott Kelet-Európában, adott esetben Jugoszláviában, és minden korábbi illúzióját újabb illúziókkal kell helyettesítenie, amíg végül elfogynak az illúziók, és láthatóvá válik: nincs gyökeres különbség az 1880-as Szerbia és az 1930-as Jugoszlávia között. E belátáshoz nem elegendő annak tudása, hogy az emberi természet nemigen hajlamos gyökeres változásra. Ehhez azt is fel kell ismerni, hogy a közben lezajlott és alapvetőnek látszó, valóban jelentős gazdasági, társadalmi, politikai változások nem igazán lényegiek, hogy a feudális szerkezet megmaradt, hogy a család mint gazdasági és vérségi kötelék továbbra is az állam alapja, hogy a nagyvárosivá váló Belgrád lényegében ugyanaz a kisváros, amelyet az ifjú szerző annak idején megismert.

Nyilvánvaló, hogy Nušić nagy visszatérését az adekvát drámai formához elősegítette Nušić alkata. Őt nem érintette meg mélyen a XX. században mindmáig egyeduralkodni látszó ideologikus-utópikus gondolkodásmód. Soha nem tudott elvont eszmék felől alakot teremteni. Kritikájának alapja mindvégig felvilágosult racionalista morálja volt, az a morál, amelyet oly szépen láthatunk funkcionálni a tizennyolcadik századi komédiaíróknál, Goldoninál, Beaumarchais-nál, egyáltalán mindenkinél, aki klasszikus vígjátékot ír. Ő kétfelől formálja meg alakjait. Részben az életben figyeli meg őket, részben megfigyeléseit a klasszikus vígjáték patronjaihoz igazítja. Nem talált fel új drámai formát, ellenkezőleg: ragaszkodott a régihez.

Élete elején és végén ragaszkodott a régihez. Közben becsületesen és hasztalanul megpróbált valami mást kitalálni.

Mindig csak utólag dönthető el, mi volt a hasznos adott korban: újítani-e, vagy felhasználni, variálni a régit. Nyilvánvaló, hogy amit Nušić komédiáiról megállapíthatunk, az nem feltétlenül érvényes ugyanabban a korban más műfajokra. Talán egyedül a vígjátékokra érvényes. Mégis érdemes felfigyelnünk rá, ha másért nem, azért, hogy a modern művészetkritikában, esztétikában egyeduralkodó fejlődéscentrikus gondolkodásmód dogmatikus voltára rámutathassunk.

Ha van fejlődés, tegyük fel legalább, a művészet, jelen esetben a színház és a dráma mégsem folyamatosan, hanem megszakítottan, úgy is mondhatnánk: kvantumokban terjed. Nušíćcsal, úgy látszik, egyelőre lezárult a klasszikus vígjáték világtörténete. Azt azonban nem láthatjuk előre, mikor támad fel ismét ugyanez a dramaturgia valahol ismét tökéletesen érvényesen.

Jugoszláviában egyelőre nem támadt fel. Ma is Nušić a legtöbbet játszott sikerszerző, utódai mégsem akadtak. Közbejött egy világháború, polgárháborúval egybekötve; volt utána Jugoszláviában is személyi kultusz, amikor a valós társadalmi állapot semmiképpen sem volt formalizálható, vagyis érvényes drámai formába emelhető; a változások nagy száma azóta sem teszi egyértelműen lehetővé az állandóságok felmutatását, illetve hozzákapcsolását a már létező drámai formához. A színház azóta Jugoszláviában is elválóban van a drámától, és a szerző ott is éppen olyan kiszolgáltatott, mint bárhol a világon. Ha Nušić ma születne, bizonyosan nem lenne drámaíró.

Sikere azonban intő jel, ahogyan intő jel minden korábbi jeles szerző sikere minden olyan helyen, olyan közegben, ahol e siker mellett, tőle függetlenül mindig új és új formákkal próbálkoznak színházak és drámaírók: nem halnak ki társadalmi és művészeti formák olyan könnyen, és vannak egymáshoz rendelt társadalmi és műformák.

A régi dramaturgiában gondolkozó Nušićot tévedés volna elképzelni régimódi, világtól és világkultúrától elzárt emberként. Rendkívül modern, polgári jelenség volt. Apró és mozgékony figurája mindenütt feltűnt, ahol a múlt század végén és e század első felében a Balkánon történt valami, és, mint tudjuk, elég sok minden történt, e történések között pedig világtörténelmi mozzanatok is voltak. Nušić modern értelemben vett értelmiségi figura, igazi színházi ember, szervező és vezető, diplomata és plebejus, kávéházi ember, link és nagydumás, aki mellesleg tíz nyelven tud kitűnően, és hetente nyugati és keleti darabok százait képes elolvasni. Valami ötvözete Csiky Gergelynek, Molnár Ferencnek és Karinthy Frigyesnek. Világpolgár és konzervatív patrióta egyszemélyben, vállalkozó és iparos, hatalmat támadó és hatalmat szolgáló értelmiségi.

Mint jelenség talán modernebb a darabjainál. De van okunk feltételezni, hogy a művészetben a modernség nem mindig értékmérő. Legalábbis a színházban sok minden másképpen van.