Nem írhattam én az Ördögök-et

Az első Dosztojevszkij-művet későn, orosz szakosként, szigorlat előtt olvastam. Ahogy az szokás, másfél napom volt az egész Dosztojevszkij-életműre. Csakhogy műveit az összes könyvtárból kivették az orosz szakosok magyarul (miután legtöbbjük nem olvas oroszul). Orosz példány azonban maradt az Eötvös Könyvtárban bőven. Így aztán több orosz kötettel bevettem magam délután az Eötvös Kollégium egyik tanulószobájába azzal, hogy hajnalra végzek velük.

Nagy szerencsém volt, hogy eredetiben kezdtem olvasni, tehát azt olvastam, amit az író valóban megírt és ahogyan valóban megírta, és akkor került a kezembe, amikor kamaszkori zavaraim már nem hatottak a befogadásra. Az is szerencse volt, hogy előbb olvastam el a műveit, és csak aztán néztem bele az irodalomtörténetekbe. Történetesen A félkegyelmű volt legfölül a könyvkupacban; s bár hajnalig mégsem olvastam el a tervezett négy regényt, csak A félkegyelmű háromnegyedét, Dosztojevszkij az enyém lett. A félkegyelmű számomra azóta is a szerkesztés tökélye, példaszerű kompozíció.

Talán inkább rám jellemző, hogy Dosztojevszkij mondatain hangosan kellett nevetnem. Rám az éles, pontos fogalmazás mindig így hat: boldogan hahotázok tőle. Az első pár oldal után már tudtam, hogy ő az én emberem. Akkor bejött a tanulóba egy felsős, hóna alatt Thomas Mann-nal, ő is leült olvasni. Én fel-felvinnyogtam gyönyörűségemben. Egy ideig tűrte, aztán megkérdezte, mit olvasok. Mondtam. Elképedt, elkomorult, és azóta is aktívan utál. Mert hogyan is lehetne Dosztojevszkij mondatain röhögni?! Hiszen az egy komoly író! Klasszikus!

A magyar prózára kevés író hatott nála kevésbé. Valahol olvastam: az öreg Mikszáth kezébe került valamilyen Dosztojevszkij, és állítólag kétségbeesett, mennyivel mélyebben írt volna, ha korábban hívják fel rá a figyelmét. Lehet, hogy igaz a történet, lehet, hogy nem, én semmiképpen sem hiszem, hogy akár Mikszáth, akár más magyar író Dosztojevszkij nyomán új utat kezdhetett volna. A magyar irodalom másról szól, mint az orosz. Nálunk ilyen-olyan okokból soha nem volt tanácsos, bizonyos korokban pedig nem volt erkölcsös a leírt konfliktusokat a lehető legnagyobb feszültségig kiélezni, ahogyan Dosztojevszkij tette. Nem honosodhatott meg az a szinte zenei variációs technika, amelynek segítségével Dosztojevszkij saját énjének lehetséges változatait rögzítette, a jót és a rosszat, a kisszerűt és a nagyszabásút egyaránt. Az ellentétek radikális kiélezése, a szélsőségek merész ütköztetése az istentagadó művészek sajátja, és visszanézve úgy látszik: magyar író ezt soha nem engedhette meg magának igazán. A „polifon regény” megteremtésére irányuló legnagyobb magyar kísérletek (Kemény Zsigmond, Móricz Zsigmond nagy műveire gondolok) benne maradtak valamely választott történelmi kor kulisszáiban, és hiányzik belőlük az a gátlástalan felszabadultság, amellyel Dosztojevszkij kalandozik az emberi lehetőségek világában. Nem az intellektus, nem a lélektani tudás, nem a társadalmi és történelmi tapasztalat, még csak nem is Dosztojevszkij műveinek fordítása hiányzott nálunk, hanem egyszerűen más volt az irodalom funkciója. Hiányzott azonban a tágasság, amit Dosztojevszkij készen kapott nyelvében, kultúrájában, a megfigyelhető típusok, viselkedésformák, tébolyok sokaságában.

Ahol erős volt a Dosztojevszkij-hatás, például századunk francia prózájában, ott ez a tágasság szintén hiányzik – s bármennyire becsüli is az ember e Dosztojevszkij-problémákat kulturáltan újrafelmondó műveket, azért érzi, hogy másodlagos irodalmat olvas.

Van egy kínos személyes tapasztalatom. Tíz éve egy drámám alapjává azt akartam tenni, hogy egy szervezet vezetője a tagságot egy közös gyilkosság elkövetése révén akarja erősebben magához láncolni, a közös bűn ugyanis kohéziót teremt. Elmondtam az ötletet egy barátomnak, aki csodálkozva nézett rám: „Hát te nem olvastad az Ördögök-et?!” – kérdezte. Szégyenkeztem egy sort, aztán elolvastam, és elálltam a dráma tervétől. A kínos ebben nem az, hogy újra felfedeztem a spanyolviaszt – ez engem inkább megnyugtatott: nem lehetek annyira hülye, ha Dosztojevszkij-ötlet jutott az eszembe. A kínos az volt, hogy az Ördögök sokszínű, életteli világához képest a fejemben már meglehetősen kész dráma fehéren sivárnak, puszta csontváznak tűnt.

Nem szoktam hősökben gondolkozni. Hozzám maga Dosztojevszkij áll közel. Minden mű mögött, amit olvasok, a szerző szellemi arcát látom, s valahogy a nagy művek szerzőinek szellemi arca hasonlít egymáshoz, az emberiség legvonzóbb arcát vélem sejteni műveik mögött. Kifejezetten zavar, hogy Dosztojevszkij „igazi” arcát is láttam már, a műveiből sejlő archoz képest a valódit torzításnak érzem.

Dosztojevszkij nem a saját magukat egy-egy ideális alakban ábrázoló, önmagukkal eltelt lírai alkatok közé tartozik. Objektív elme, és soha nem volt olyan érzésem, hogy alakjait – például az epilepsziában szenvedőket is akár – önmagáról mintázta volna. Hogy alakjait önmagából hívta elő, az egészen más dolog, az természetes. A világa áll hozzám közel: ez a kizárólag emberi viszonylatokra redukált világ, amelyből az esetlegességek – konkrét kor, konkrét táj, konkrét tárgyi világ, az egész „elidegenedés” – ki vannak zárva. Az ember lehetőségeit komponálta drámai viszonyrendszerbe, és minden hős csak e rendszer összetevőjeként funkcionál, önmagában soha. Miskin herceg éppen olyan viszonyítási pont, mint A félkegyelmű bármelyik más szereplője, csak Miskin középpont; közegétől megfosztva szétfoszlik.

Bizonyára vannak, akik egy-egy ilyen viszonyítási ponttal azonosulni tudnak, magukra ismernek; én kívülállóként nézem a szereplőket, és csak a valamennyiük által létrehozott teljességgel tudok azonosulni. Talán ezért érzékelem Dosztojevszkij világát humorosnak. Minden viszonyítási pont kétségbe vonja a többit, mindegyik pont relativizálódik, és ez a humor legbiztosabb forrása. Számára csak és kizárólag emberi világ létezik, önmagán belüli ellentmondásokkal. Az másodlagos kérdés, hogy tételszerűen a vallás és az orosz küldetéstudat kérdései hányszor és milyen súllyal fogalmazódnak meg, s hogy Dosztojevszkij, a magánember, ennek milyen jelentőséget tulajdonított.

Nem egy vagy két emlékezetes jelenet van a fejemben (bár az is), hanem maga a módszer, Megalkotja egymást kizáró figuráit, majd egy-egy tetszőleges színhelyen, némileg regényszerűtlenül, egymásnak ereszti őket, viselkedjenek princípiumuknak megfelelően.

A hős önmeghatározásának dialektikáját a másik hősé módosítja, az író érdeklődve, kissé gonoszul figyeli, mi történik a jelenetben, hogyan gyilkolják egymást. Ahol ez így történik, ott élet van. Ahol a jelenetbe az író kívülről beleszól, ott be-beugrik az író magánmániája, didaktikusan, olykor szentimentálisan.

Maga a módszer önmagában már hideg lenne. E jelenetek erejéhez az a kétségbeesett felismerés kellett, amit a Dosztojevszkijhez fogható Ady így fogalmazott meg szintén keményen, szintén kétségbeesve: „…csak emberé az Élet.” Első, tehát nagy és erős felismerés Dosztojevszkijé és Adyé, végérvényesen igaz, megmásíthatatlan. Az utódok azonban hiába tesznek úgy, mintha még lenne esélyük ugyanannak az első felismerésére.

Mást kell felismerniük. Akkor is, ha tudják, hogy Dosztojevszkij ma is tökéletesen érvényes.