Iktatják majd ezt is

Nyilvántartó hivatal címmel jugoszláv filmsorozatot kezdett adni a Magyar Televízió. A második csatornán megy, nem sokan látják majd, de jobb is, ha nem látják. A sorozat olyan, amilyennek lennie kell, a televíziót világszerte egyforma hivatalnokok csinálják, az a feladatuk, hogy értékesből, értéktelenből, mindegy, ennyi meg ennyi műsorpercet fabrikáljanak.

A regény azonban, a sorozat alapja, nagy mű. Nem olvasható magyarul, Újvidéken egyszer a részleteit adták ki, azt nem érdemes olvasni, de annak legalább a címe közel van az eredetihez – U registraturi –, vagyis: Az Iktatóban. Mert ilyen van magyarul, olyan nincs, hogy „nyilvántartó hivatal”. Hogy miért nincs magyar fordítása? Azon kevés dolgok egyike ez, amiért én nem vagyok felelős. Az illetékes helyeken, mert hiszen vannak erre szakosított hivatalaink, szóban és írásban többször sürgettem Ante Kovačić regényének kiadását, de hát én olvastam a regényt, az illetékesek nem, és ilyenkor az illetékesek a maguk ítéletében bíznak jobban. Tudta ezt már Ante Kovačić, már csak ilyenek ezek az Iktatók, ahol a legemberibbek maguk az akták, amelyek éjjel, titokban beszélgetni kezdenek egymással, és feltárják önnön dossziéik tartalmát. Nem az én zseniális meglátásom ez, hanem így kezdődik a regény, amelyet száz évvel ezelőtt kezdtek közölni folytatásokban Zágrábban. Persze hogy közbeszólt a Hivatal, a folytatások megszakadtak; persze hogy az író közben megőrült: elborult elmével halt meg harmincnégy évesen, és az első, zseniális kétszáz oldalt dilettáns, tébolyult másik kétszáz követi. De az első kétszáz oldalnak nincs párja az Osztrák–Magyar Monarchia nyelvein létrejött művek között. Másmilyen van, nagyobb nincs. Móricz nyelvi erejével, Dosztojevszkij mélységével, Mikszáth melegségével vetekedő, egyszeri, eredeti próza Ante Kovačićé. Az eldugott faluból a nagyvárosba vetődő, hányódó, gyökértelen értelmiségi sorsát senki nem élte meg mélyebben, és senki nem látta élesebben maga körül az embereket. És nem tanulság nélkül való az sem, ahogy az őrület kitör a regényen. Ahogyan széthull egy még emberekben megfogalmazható világ, ahogyan felszínre bukik a vadromantika közhelytára, ahogyan elhatalmasodnak az ösztönök. Irodalomtörténészek, pszichiáterek forgathatnák gazdag példatárként a második kétszáz oldalt, az első kétszázat pedig minden olvasó, akinek a fájdalomhoz, iróniához, szeretethez füle van.

Miért írom ezt? Nem akarom én lefordítani, nem akarok bizniszt csinálni magamnak; porlad már éppen elég, kínos munkával létrehozott fordításom a kelet-európai irodalmakból a fiókomban, az én magániktatómban, nem csinálom tovább, nekem sincs olyan rengeteg időm: annyi idős vagyok éppen, mint Ante Kovačić a halálakor. És ha végre lefordítanák? Nem történne semmi: kiadnák minimális példányszámban, az olvasókhoz nemigen jutna el, a szakma nem is olvasná végig, a szakma ritkán olvas. Hogy micsoda értékről nem tudunk? Van még sok ilyen érték, párszor már felsoroltam őket itt-ott.

Talán csak azt akartam megfogalmazni, amit bizonyára dr. Ante Kovačić, ez a jogi ügyletekkel sehogy sem boldoguló, gátlásos, szerelemverte, szerencsétlen ügyvéd is tudott, biztosan tudta: hogy tudom már, mit érez a dinoszaurusz, amikor lassan, nagyon lassan elhatol a tudatáig a körülötte nyüzsgő egerek cincogása. Lenézett a dinoszaurusz a távoli mélységbe, a talajra, és lassan, olyan lassan, hogy közben ki is pusztult, csodálkozva vette tudomásul: nem az övé, hanem az egereké a jövő.