Fiatal szerb költők

Három évvel ezelőtt egy fiatal belgrádi költő, Milan Komnenić a Delo című folyóiratban több tucat fiatal szerb költő első vagy legfeljebb második köteteiből válogatva, komoly viharokat kavaró antológiát állított össze. A válogatást több oldalról támadták, és három évvel ezelőtt még valóban nem volt látható, mi különbözteti meg a fiatalokat beérkezett elődeiktől, mint ahogy még az sem volt világos, hogy kik lesznek azok, akikre valóban érdemes odafigyelni. A fiatal költők a három évvel ezelőtti antológia alapján ítélve elsősorban esszéverseket írtak, és a gazdag jugoszláv avantgarde hagyomány kevésbé hatott rájuk, mint a hatvanas években végleg befutott idősebb költők: Vasko Popa, Miodrag Pavlović, Ivan V. Lalić és talán leginkább Branko Miljković, aki igen fiatalon, 1961-ben öngyilkossággal fejezte be sokat ígérő pályafutását.

Az utóbbi másfél évben azonban egyszerre több költőről is bebizonyosodott, hogy új szemmel, elfogulatlanul, eredetien nézi a világot.

A szerb költészetben – amely természetesen nem választható el élesen a horvát költészettől, mégis vannak megkülönböztető jegyei – a hatvanas években erősen tért hódított az esztétizáló szemlélet. Popa, Pavlović, Lalić és Miljković versei nagy műgonddal megírt, filozófiai töltésű esszékre emlékeztetnek, és különböző, eredeti irányokban a jugoszláv líra belső megújulását hozták. Popa elsősorban a folklór addig kihasználatlan, epikus lehetőségeit emelte lírává, Pavlović merész gondolati játékai a formális logikának fittyet hányva a nyelv mélyebb rétegei felé törtek, Ivan V. Lalić Rilke és a modern francia költészet eredményeit babitsi formai fegyelemmel olvasztotta a szerb költészetbe, Miljković pedig újraélte – jugoszláv viszonyok között – a rimbaud-i tragédiát. Nyomukban a fiatalabbak szintén a hagyomány felé fordultak, és végigjárták a kísérletezés valamennyi fázisát. Újraértékelték a két világháború közötti jugoszláv líra eredményeit, a modern angol és amerikai költészet számos irányát, tömegesen születtek Nastasijević, Jovan Hristić vagy éppen Eliot, Auden, újabban Larkin nyomán az utánérzések, nem beszélve az izmusok újjászületéséről – Jugoszláviában ugyanis valamennyi izmus diadalmasan végigsöpört a költészetben, formai lehetőségeik pedig a jelek szerint még ma sincsenek teljesen kimerítve.

A hagyományok és a külföldi eredmények megemésztése után néhány évig úgy tűnt, hogy a válságból nehéz lesz kilábalni. Évekig nem jelentkezett eredeti hangú költő, a beérkezettek önmagukat ismételgették, vagy műfordításra adták a fejüket, míg végül egyszerre többen is berobbantak az útkeresés tanácstalanságába. Ha nem is első köteteikkel (mert Jugoszláviában az igen nehéz kiadói helyzet ellenére is csak a valóban fiatal költőt nevezik fiatal költőnek), ha nem is azonos úton, de többen is eljutottak odáig, hogy ügyes formai megoldások, divatos fordulatok vagy botrányt keltő megnyilatkozások helyett az igazat próbálják megfogalmazni arról a világról, amelyet újnak, ismeretlennek és felfedezendőnek ítélnek.

Éppen ez az esztétizáló szemlélettől gyökeresen eltérő szándék az, amelynek tudatában jogos a huszonhét éves Miroslav Maksimović megállapítása: „Utolértük magunkat.” Tehát azt a konkrét társadalmi környezetet, amelyet a valódi költészet anyagának és céljának tartanak, és amelynek megfogalmazását elsődleges feladatuknak tekintik.

A három fiatal költő, akit a többiektől a tehetségükön kívül a határozottságuk is megkülönböztet: Maksimović, Raša Livada és Milutin Petrović.

„Új módon mozgatja a világot a fáradt, egyetlen mozdulat” – állapítja meg Maksimović. A kérdés, amelyet feltesz magának, minden induló nemzedék jogos kérdése: „Hogyan kell felkelnünk a betegségből, és váratlanul világossá válnunk?” Egyetemi létkörülményeit eredeti szemmel figyelve, jó adag humorral megáldva, ritka önbizalommal és nemzedéki öntudattal közli, vitázva a személyiségvesztő, divatos áramlatokkal: „Itt és ott, akaratlanul is, személyiségek támadnak és még nehezebb táncba vágynak.” Ennek a nehéz táncnak a város a színtere, a mindennapok rekvizitumai, és Maksimović kifejezetten arra törekszik, hogy csak azt írja meg, amit személyesen lát és tapasztal. Egyszerűen, dísztelenül fogalmaz, és nem törődik azzal, hogy másfajta líra van divatban.

A huszonöt éves Raša Livada, akinek premisszája szerint „az indulás a békénk módja”, jóval tragikusabb alkat. „Az általános dögvész szemtanúja vagyok” – írja, amikor „a pálmákon a hivők himbálóznak, a szájukban a nyelvük himbálózik”. Verseit többnyire fanyar vagy éppen cinikusnak tűnő megállapítással kezdi: „Az ügyeletes vérontás befejezve.” Livada szerint korunkban „mélyre bukott bennünk a szabadság, és sehogyan se tud kimászni”, a költő gályarabnak érzi magát a gályarabok között, akikkel úgy evez, hogy nem is látják a tengert, „a megtett út lerombolt templom”, a költő pedig „láng, amely se nem melegít, se nem világít”. Ilyen megállapításokhoz persze nem nehéz eljutni, az új az öntudatos akarat, amely nem békél meg azzal, amit látnia kell. „Ne hagyd, hogy az ujjaim üres szitává váljanak, a szám pedig, a szám nyitott sírrá” – fohászkodik Livada, aki nem öncélú siránkozás céljából veszi tollára a világot, hanem mert meggyőződése, hogy „a vigasz fájdalommal kezdődik”. „Az én szavaim a te hazád!” – kiált föl Atlantisz című ciklusa végén, nem az elsüllyedt földrész lakóinak, hanem olvasóinak címezve. Költői öntudat ez, amely arra vall, hogy Livada komoly társadalmi hivatást tulajdonít a költészetnek. „Csak te tudod megírni a Tizedik Szimfóniát!” – kiált rá egy tétlenkedő, kallódó, akarattalan fiatalemberre, akit maró gúnnyal ír le annak tudatában, hogy ez a huszonnegyedik óra, amikor még lehet valamihez kezdeni a világgal.

A legérettebb és legtehetségesebb kétségkívül az 1941-ben született Milutin Petrović, aki első két kötetében éppúgy esszéversekkel kísérletezett, mint rosszkedvű, művelt, értelmiségi életformájú társai. Aztán egyszerre mindent eldobott, amit hamisnak, korszerűtlennek és megkövültnek érzett. Fej a tönkön című kötetében olyan városi emberként látja a valóságot, aki nem tudja ugyan, kinek és miért, de igenis jelentést ír önmagáról és a koráról. Versei szinte nem is versek a hagyományos értelemben. Látszólag még ritmus sincsen a verseiben, rím még kevésbé, nincsenek hagyományosan költőinek nevezhető képek, jelzők, Petrovićnak nincsen modora és nincsenek modorosságai. Tömören és kihagyásosan felépített apró történeteket ír, hol reális, hol irreális környezetbe helyezve őket. Egyik versének például annyi a sztorija, hogy a villamossal hazafelé tart, mint mindig, de a szokásos fél kettő helyett csak négykor ér haza, ahol eltűnődik, mert nem tud magának számot adni a kiesett időről. Máskor ellenállhatatlan vágyat érez arra, hogy a villamosban egyik útitársát meglopja. Aztán egy nagyon egyszerű, de felfedezésszámba menő kezdősor: „Mindennap elmegyek hazulról.” Tárgyilagos, de döbbenetesen pontos képzelőereje van. A kötet címadó verse így hangzik: „Amikor elnézem a fejet a tönkön / A rohadt uborkára gondolok / Az ember előbb megsüketül / Aztán egyszerűbben indul a halálba / Nem hallja a környezet mit beszél / Dicsérik / Irigylik / És így tovább / És ami nagyon fontos / A fej a tönkön néma / Szégyenlős és kócos.” Verseit olvasva lehetetlen nem gondolni Pilinszky költészetére vagy a világhírű cseh Vladimír Holanra. Petrović azonban nem sorolható be ilyen könnyen. A magyar nyelv ismerete nélkül időnként Ady-sorokat ír, sőt egyik verse csaknem szó szerint idézi Ady Emlékezés egy nyáréjszakára című versét. Szó sincs átvételről, ez csakis lelki és emberi rokonság.

Petrović költészetének elemzése természetesen nagyobb teret igényelne. Mindenesetre Petrović az egyik legjobb jugoszláv irodalmi lap, a belgrádi Književna reč egyik szerkesztője, a lapot harmincévesek írják és szerkesztik, az a nemzedék, amelyik elkötelezte magát a mai társadalom ábrázolására, a közéletben való aktív részvételre, és amelyik nemzedék programjául azt tűzte ki, hogy a mába mindenképpen meg kell érkezni.