Magyar költők antológiája lengyelül

A felmérhetetlenül sokszínű, csodálatos magyar költészet átültetése elsősorban azok érdeke, akik nem olvasnak magyarul, hiszen az ő költészetük gazdagodik általa. A magyar költészetet idegen nyelven bemutató antológiák megítélésénél ezért elsősorban azt kell figyelembe vennünk, hogy a gyűjteményben szereplő versek beépülhetnek-e az adott kultúrába.

A magyar költészet legújabb lengyel antológiájáról tehát voltaképpen lengyel költőnek kellene recenziót írnia, vagy éppen magának Kerényi Gráciának, aki kétnyelvű költőként Csapláros István és Andrzej Sieroszewski társaságában a kötetet hosszú évek kitartó munkájával gondozta. Nem vagyok igazán kétnyelvű, mégis abból a szempontból forgattam a huszonöt íves, költészetünket a kezdetektől napjainkig áttekintő kötetet, hogy milyen lengyel verseket olvasok. Örömmel mondom: két kitűnő lengyel költővel ismerkedtem meg.

Egyikük Tadeusz Nowak, akit a mai lengyel költészetben szürrealista népiesként tartanak számon. Kongeniálisan fordította le a Toldi első énekét, Vörösmartytól a Szózat-ot, a Liszt Ferenchez-t és a Vén cigány-t, a maiak közül pedig Nagy László és Juhász Ferenc több, igen nehéz költeményét. A szerkesztők kitűnő érzékét dicséri, hogy rátaláltak az ideális fordítóra, akitől a Toldi teljes fordítását is remélhetjük. Nowak ráérzett arra a nyelvre, amely a lengyel költészetben megfelel a magyar népiesség filozofikusabb, epikumba hajló, tömény válfajának. Mickiewiczi világossággal és a norwidi súllyal fogalmaz, ritmusa természetesen követi az élőbeszéd logikáját, olyan lengyel verseket ír, amelyek filológiailag is pontosak. Valamennyi fordítása nagy lengyel mű.

Hasonlóan egyértelmű lelkesedéssel köszönthető Bohdan Zadura csaknem valamennyi műve, és csak azt sajnálom, hogy József Attila Hazám című versének nagyszerű fordítása nem került be a kötetbe (feltehetőleg a szerkesztés lezárása után készült el). Zadura példája is igazolja, hogy fordítania csak vérbeli költőnek szabad, olyan költőnek, aki a mesterségbeli tudáson túl a zsigereiben érzi minden jelző, minden pontosvessző döntő súlyát. Zadura Kerényi Grácia felfedezettje, fiatal kora és szerénysége folytán a mai lengyel irodalmi köztudat még nem is fedezte fel igazán. Zadura a Nyugat első nemzedékének verseit ültette át szabatos, egyszerű, költői nyelvén, olyan nyelven, amely a Nowak használta klasszikus köznyelvnél kevésbé volt kimunkálva a két háború közötti időszak lengyel költészetében. Csak felsőfokon szólhatunk Juhász Gyula, Tóth Árpád és Szabó Lőrinc verseinek átköltéséről. A Tápai lagzi általában az egész műfordításirodalom egyik csúcsteljesítménye, de ugyanez mondható el az Esti sugárkoszorú-ról vagy a Huszonhatodik év-ből közölt két szonettről. Tökéletes formában tökéletes átszellemülést sikerült elérnie, a csaknem szó szerinti hűség mélyén a költővel való teljes azonosulás lényegibb hűsége rejlik. Szívesen láttam volna több Zadura-fordítást a kötetben. József Attila, Radnóti, Pilinszky és Nemes Nagy Ágnes is közelebb áll hozzá, mint azokhoz, akik fordították őket. Az igazi költők között kell még megemlítenünk az Ómagyar Mária siralom fordítását kitűnően megoldó Miron Białoszewskit. Meglepő viszont, hogy Tadeusz Różewicz fordításai nem sikerültek. Igaz, a szerkesztői jegyzet szerint minden egyes Różewicz-fordítás „szabad átköltés”.

Gyönge teljesítmény kevés van a kötetben. Jó munkát végzett a míves Aleksander Rymkiewicz, a könnyed Jerzy Zagórski, sok fordítással szerepel a magyar költészet népszerűsítője, Aleksander Nawrocki és a kulturált Artur Międzyrzecki.

Két tipikus példát idézek a közepesen jó fordításokból.

Vörösmarty Előszó című költeményét Józef Waczków fordította. A híres sor („Most tél van és csend és hó és halál”) lengyelül így hangzik: „I oto wokół cisza, śnieg i śmierć”, vagyis: „És íme, körös-körül csend, hó és halál”, ami nem rossz sor, tetszetős is, csak egy picivel magyarázkodóbb a kelleténél, csak egy kicsit oldja szét az eredeti döbbenetes, kemény egyszerűségét, fenségét.

A másik jellemző példa az Erőltetett menet-ből való. A két utolsó sor (Wiktor Woroszylski egyébként jó fordításában):

A fordítás csaknem hű. Egyetlen apró mozzanat lett halványabb, „…A Hold ma oly kerek!” A teljes lehetetlenséget belénk maró pillanat. Amikor már csak a Hold misztikus kereksége az egyetlen, ami életben tartja az embert.

Az antológia, mint ezt előszavában Sieroszewski is hangsúlyozza, voltaképpen úttörő munka, mert Antoni Lange hozzáférhetetlen gyűjteményén kívül eddig semmi sem állt a magyar költészet egészét áttekinteni kívánó lengyel olvasó rendelkezésére. Ezért a másik szempont, amelyből a kötet sikere felmérhető, a magyar költészeté: vajon eléggé reprezentatív-e a válogatás?

Ízlés dolga, hogy én hiányolom Babitstól a Balázsolás-t és a Jónás könyvé-t, vagy éppen Kosztolányi Halotti beszéd-ét, hiszen bárki kedvére összeállíthat hét-nyolc, egészen más verseket tartalmazó, szintén reprezentatív antológiát; ilyenkor derül ki, hogy micsoda kincsesbánya a magyar költészet. A kötet mindenesetre tökéletesen megfelel az utóbbi években kialakult normáknak. Hasonló versek és költők szerepelnek benne, mint például a legutóbb németül kiadott, azonos terjedelmű antológiában (Ungarische Dichtung, Corvina, 1970), és a lengyel költészet legújabb, Bojtár Endre és Kerényi Grácia által szerkesztett magyar nyelvű antológiája (Kozmosz, 1969) is hasonló elveket követ. Vagyis: a nagyobb költőktől tizenöt-húsz vers, a kisebbektől kettő-három.

Kérdés azonban, hogy minden nyelven pontosan ezt a gondos számolgatást kell-e alkalmazni. A szóban forgó kötet egyetlen komoly hiányossága Ady költészete, már csak azért is, mert Petőfi, József Attila, Weöres Sándor, Illyés Gyula önálló kötetben is olvasható lengyelül, Ady viszont nem (a háború alatt Magyarországon kiadott két kötet még a lengyel könyvtárak nagy részében sincs meg). Adyt tizenhat vers képviseli, nem is feltétlenül a legnagyobbak, igen vegyes színvonalú fordításokban. Sok a régi, elöregedett fordítás, egyik átköltés hangütése sem adys, üresen pufogó közhelyeket olvasunk, és ez azért különös, mert az ember azt gondolná, hogy Ady éppen a lengyel költészetbe ültethető át kielégítően. Igaz, Adyt sohasem tudták fordítani, és csak Miroslav Krleža horvát fordításai éreztetik ennek a vad költészetnek a hatalmát, de a lengyel szimbolizmus, a Młoda Polska meg tudta teremteni Adytól függetlenül a maga Ady-nyelvét, Ady-szimbólumait, Przybyszewski, Tetmajer és főleg Wyspiański révén Ady magyarsága a hasonló történelmi körülmények következtében erőltetés nélkül lengyelséggé válhat. Nagy adóssága a lengyel költészetnek önmagával szemben Ady felfedezése, és ez az antológia nem kelti fel iránta az érdeklődést. Lehetséges, hogy Ady nemcsak a lengyel irodalomból hiányzik fájóan, hanem a mienkből is; az utóbbi években Ady mintha kiiktatódott volna irodalmi köztudatunkból. Ettől azonban Ady van, és lesz is, és főleg a lengyeleknél egymagában is reprezentálnia kellene a magyar irodalmat. A lengyel Ady-kötetet most szerkesztik, remélhetőleg megtalálják azokat a költőket, akik méltóan tolmácsolhatják.