Halasztódó menyegző

Miért érezzük néha úgy, hogy a magyar irodalom társtalan és visszhangtalan? Talán bennünk is hiba van. Ha minden értéket felhabzsolnánk, lefordítanánk, a magyar kultúrába építenénk, amit a környező kelet-európai irodalmak létrehoztak, talán oldódnának a gátlásaink; és ráébrednénk: helyzetünk nem is olyan kivételes. Minden értéket ismernünk kell, amit szűkebb környezetünkben valaha is létrehoztak. Tudom, ez maximális program, megvalósítása évtizedekig is eltarthat, de meggyőződésem: a feladat mind sürgetőbb.

Andrzej Wajda Menyegző című filmjének egyik szereplője, Wernyhora a film alapját képező Wyspiański-drámában feltűnően hasonlít a mi Tiborcunkra. A dráma a századfordulón született, Wernyhora akkor már nyolcvan éve irodalmi hagyomány, a lengyel romantika több művében szerepel ez az ukrán népi látnok (valóban élt a XVIII. században), első híres és valóban művészi megformálását Słowacki egyik gyöngébb drámájában, a Szalomea ezüst álmá-ban nyerte. Ez a látnok, „wieszcz”, egész Lengyelország véres tragédiáját előre látja. Ezt a figurát építette tovább Wyspiański, erősen plebejus töltést adva a dráma második felvonásában álomképként megjelenő Wernyhorának. Aztán jött Wajda, aki „Piłsudskira vette a figurát”. A romantikus hagyomány egyszerre új szférába billent, a merész, gúnyos aktualizálás új fénybe állította a Lengyelországban nemzeti drámaként tisztelt és agyonmagyarázott művet.

Mi ezt az utalást nem érthetjük meg. Sem Piłsudski, sem Wernyhora, sem Wyspiański, sem Słowacki neve nem sokat mond nekünk. „Wajda misztikus lett” – hallottam a vélekedést az új filmmel kapcsolatban olyanoktól, akik már látták a Wajda-művet, de nem olvasták a Wyspiański-drámát, így nem tudhatták, hogy a dráma van tele hallucinációkkal, amelyek azonban a legkevésbé sem misztikusak: a századforduló valóban élő alakjainak álmában a lengyel történelem és irodalmi hagyomány közismert figurái jelennek meg. A megértéshez nincs szükség annak ismeretére, hogy a Költő alakjában az író Tetmajert formálta meg, az azonban már fontosabb, hogy Stańczyk Zsigmond Ágost udvari bolondja volt, Wyspiański a Matejko-képről vette át a drámába, és a bolond mondaköre van olyan széles, mint nálunk mondjuk Balassi Menyhárté. Az sem érdektelen, hogy egy másik szellemkép – a Hetman – feltűnő rokonságot tart Mickiewicz egyik szereplőjével az Ősök című drámából. Azazhogy számunkra nem érthető ez sem, mert az Ősök ugyan megjelent magyarul Pákozdy Ferenc fordításában, de színházban nem játszották, és mihez is kezdenénk mi a Wajda-interpretációval, ha Wyspiańskitól semmi sincs lefordítva. Holott Wyspiański hallatlanul izgalmas író, Pirandello előtt megírta a Hat szerep keres egy szerzőt című drámát, összefoglalta az elődök drámaírói működését, és elindította a lengyel színház avantgarde-ját, nélküle nincs sem Witkiewicz, sem Mrożek, sem Różewicz, sem Bryll… Ezek a nevek sem mondanak nekünk semmit, bár Witkiewicz-kötet megjelent, de az összefüggések ismerete híján valóban nem tudjuk hová tenni.

Egy rendkívüli terület teljesen kimaradt a műveltségünkből, és ez a lengyel dráma. Ha egy-egy Wajda-filmben megjelenik az a bizonyos fehér ló, úgy véljük, értjük a szimbólumot, mert a fehér ló magyar mondájára asszociálunk, a mi fehér lovunk szelíd és szenvedő. A lengyel fehér ló azonban a miénknek pontosan az ellentéte: gonosz, ártó szellem, pokolbéli fajzat ez a „biały rumak”, amint ezt Słowacki feltalálta, mások pedig átvették tőle. A félreértés érthető: Słowacki drámái közül csak a Mazepa jelent meg magyarul, igazán izgalmas drámáiról, a Kordian-ról és a Fantazy-ról nem hallhattunk. Pedig a Mazepá-t 1847-ben már bemutatták Pesten. Akkor – úgy látszik – gyorsabban reagáltunk a lengyel irodalom eseményeire. Fredrótól eltekintve, aki a lengyel romantika legszélén és meglehetősen igénytelenül tevékenykedett, azóta csak egy jelentős romantikus drámát játszottak Magyarországon, Krasiński Istentelen komédiá-ját, de ezt a kétféleképpen értelmezhető művet a harmincas években Németh Antal forradalomellenesre rendezte, úgyhogy ezt a tényt sem ünnepelhetjük lelkiismeret-furdalás nélkül. Az átlagos műveltségű magyar olvasó Mickiewicznek inkább csak a nevét ismeri, a világirodalom egyik legnagyobb költőjétől, Norwidtól legföljebb egy-két verset ismer (a Nagyvilág-ban megjelent műveket), és fogalma sem lehet arról, hogy a lengyel drámairodalom és a lengyel költészet a párhuzamos történelmi és gazdasági fejlődés következtében voltaképpen rólunk is szól.

A kelet-európai romantika kimaradt érdeklődési körünkből, és ez már nemcsak a lengyel drámára vonatkozik. Hasonló körülmények között az emberek hasonlóan gondolkoznak, mondta Marx, és ez sehol sem annyira szembeötlő, mint éppen Középkelet-Európában. Petőfitől és Vörösmartytól Adyig csak magyarul terjed űr, hiszen ebbe a vonalba erőltetés nélkül beilleszthető Norwid, Vojislav Ilić és mások költészete. Eötvöstől Móricz Zsigmondig nemcsak Kemény Zsigmond, Gozsdu Elek, Petelei művein át, de a lengyel regényírók, vagy éppen Ante Kovačić, Vjenceslav Novak és más szerb és horvát írók művein át is vezet a fejlődés útja. Krleža alkotásai nemcsak Šenoa, Kranjčević, de Petőfi, Ady műveit is feltételezik. Ahogyan Krleža egész Kelet-Európa kultúrájának ismeretében építette fel a maga életművét, ugyanúgy nekünk is meg kell ismernünk teljes hagyományunkat. Csodálatos gazdagság részesei vagyunk, de ennek még mindig nem vagyunk a tudatában.

A felszabadulás után nagy lendülettel indult meg a szomszéd népek irodalmának felfedezése, fordításirodalmunk eredményei igen jelentősek, néhány fehér folt azonban még mindig makacsul tartja magát. A huszadik századi művek tolmácsolása mellett nem jut energia a múlt század közkinccsé tételére. Amiből annak idején az extra Hungariam non est vita szemlélet miatt kimaradtunk, sokszor még ma is hiányzik műveltségünkből. Egymástól függetlenül létrejött, bolygó motívumok termékenyítik meg szomszédaink művészetét, nálunk azonban nem hatnak. Radoje Domanović szerb szatirikus egyik novellájában a mit sem sejtő népet egy vak öregember vezeti a pusztulásba, Wyspiański egyik drámájában maga a kétségbeesett nép vakítja meg vezérét és utána felszólítja: vezessen – Domanović és Wyspiański nem ismerte egymást. Krleža sem ismerte Wyspiańskit, mégis a lengyel drámaíró stílusához hasonlíthatóan írta meg fiatalkori darabjait. Krsto Hegedušić és Makowski is egymástól függetlenül alkotta meg sok vonásban hasonló életművét. Ma sem ismerjük Martin Kukučin életművét, pedig már hatvan éve a szlovák realizmus klasszikusa. Időnként némi malíciával megjegyezzük: Ionesco Karinthytól lopta abszurd ötleteit, és nem veszünk tudomást arról, hogy a román avantgarde ezeket az ötleteket Karinthytól függetlenül, önállóan dolgozta ki. Elképedünk, ha a cseh filmek hitelesebben adják vissza a Krúdy-regények légkörét, mint a mi Krúdy-adaptációink, és nem járunk a jelenség végére.

A meglevő fordításoknak nincs megfelelő propagandájuk. A környező országokban dolgozó magyar nyelvű könyvkiadók az illető ország klasszikusainak magyar fordításait néhány száz, esetleg néhány ezer példányban a közös könyvkiadási egyezmények értelmében hozzánk is átküldik, de többnyire nincs megfelelő visszhangjuk. Pedig a propagandistáknak könnyű dolguk lenne. A lengyel romantika drámáit azzal lehetne propagálni, hogy rólunk szólnak. Az 1830-as kudarcba fulladt varsói felkelés olyan történetfilozófiai és drámaelméleti kérdéseket vetett fel, amelyek a mi szabadságharcunkban is felmerültek, csak éppen nem olyan élesen. Képzeljünk el egy drámát, amely teljes egészében Az ember tragédiája párizsi színéből áll – ez az Istentelen Komédia. Képzeljük el a Bánk bán-t, csak éppen a döntő tett előtt a főhős őrüljön meg, árulja el gyengeségét, felkészületlenségét – ez a Kordian. Képzeljük el, milyen drámákat írt volna Csontváry – és megközelítő képet kaphatunk Wyspiańskiról.

Fehér foltjaink azért sem tűnnek el olyan gyorsan, mert minden igyekezetünk ellenére egyes mai jelenségeket is csak lomhán követünk. Gyakran elzárkózunk a kelet-európai irodalmakban feltűnő fiatal alkotók fordításától, inkább megvárjuk, amíg beérkeznek és esetleg beleszürkülnek a középszerbe. Már ma lekéstünk a lengyel költészet legújabb vonaláról. Różewiczet fordítjuk, esetleg Galczyńskit és Broniewskit, de például a Karpowicz–Białoszewski–Miłosz–Bursa–Wojaczek-vonal már régen irodalomtörténeti tény, az említettek közül néhányan már meg is haltak, hozzánk mégsem jutottak el. A jugoszláv lírából csak Popa, Ivan V. Lalić, Miodrag Pavlović és Zogović olvasható magyarul, a legfiatalabbak: Milutin Petrović, Raša Livada, Miroslav Maksimović ismeretlen számunkra, de a nagy elődök sem jártak jobban: Miljković, Nastasijević, korábbról Ujević, Dis, vagy az egész parnasszista gárda csak véletlenül, egy-egy nem túl jellemző vers erejéig olvasható egyes antológiákban.

Ez a néváradat csaknem vég nélkül folytatható lenne. A Wajda-film bemutatója előtt csupán azt szerettem volna jelezni, hogy adósságaink vannak, elsősorban saját magunkkal szemben. A kiemelkedő hegycsúcsnak tűnő magyar alkotók a középkelet-európai irodalom hegyláncába tartoznak, és pontosabban értjük saját kincseinket, ha a párhuzamokat melléjük állíthatjuk. Még ma sem tudjuk például hová tenni Vörösmarty Csongor és Tündé-jét, holott ha eszünkbe jut, hogy abban az évben írta, amikor a lengyel dráma megszületett, új szempontot kapunk az elemzéshez. Ady, Wyspiański, az orosz szimbolisták tevékenysége éppúgy összecseng, mint sok mai törekvés. Közvéleményünk még mindig úgy szemléli irodalmunkat, mintha elszigetelt jelenség volna. Összehasonlítási alapunk vagy nincsen, vagy a nyugat-európai fejlődésre vonatkozik, ami véleményem szerint csalóka és gyakran hamis következtetéshez vezet.

Fehér foltjaink következménye, hogy újabban a kelet-európai kultúra bizonyos fetisizálásának is tanúi lehetünk. Kelet-európaiságról beszélünk megfelelő alap nélkül. A tények és a művek ismeretének híján emelünk piedesztálra eszményeket. Csak hallomásból ismert műveket állítunk példaként. A hozzánk hasonlóan fejlődő országok kultúrája talán nem is annyira az abszolút értékek szempontjából érdekes a számunkra. Nem felelne meg a valóságnak, ha tágabban értelmezett provincializmusunk – amely továbbra is provincializmus – azt mondatná félresikerült alkotásokról, hogy remekművek csak azért, mert Kelet-Európában születtek. Éppen az az izgalmas és tanulságos, ha megvizsgáljuk: hogyan és miért törtek derékba jelentős kezdeményezések, miért kellett az őrültek házában végeznie a dosztojevszkiji tehetséggel megáldott Ante Kovačićnak, milyen körülmények között kellett öngyilkossággal végeznie Rafal Wojaczeknek, miért van több köze Vladimir Holan hermetizmusának Pilinszkyhez, mint mondjuk Montaléhoz – a példák ismét vég nélkül sorolhatók.

Azt hiszem, minden feltételünk adva van, hogy a magyar és a többi kelet-európai irodalom menyegzője – ha egy kicsit késve is – végre megtartassék.