A művész meg a műkacaj

Ennek a lemeznek nagy és megérdemelt sikere lesz.

Ezt a lemezt többszörösen sikerült elrontani.

Milyen jó, hogy ez a lemez megszületett.

Latinovits Zoltán mondja rajta az Utazás a koponyám körül meghúzott szövegét. Aligha valószínű, hogy a szerkesztő, Kaposy Miklós és a rendező, Marton Frigyes hattyúdalra számított annak idején, mindössze pár éve, amikor a produkciót felvették a Rádiókabaré számára. Eltűnődhetünk, milyen kár volna, ha az ötlet nem merül fel bennük. De ha eszükbe jut is, nem feltétlenül jön össze. És ha elkészül a felvétel, azóta könnyedén letörölhették volna a szalagtárban, volt erre már szép példa a televízióban, ahol Latinovits nagy alakításainak felvételeivel annak rendje és módja szerint elbántak.

A felvétel tehát megmaradt, és a dupla lemez első oldala kivételes remeklés. Csak Latinovits hangja hallható rajta. A regény bevezető, talán legmélyebb és legőszintébb részét olvassa, úgy, hogy attól a hites nyelvművelők kínos viszketegséget kaphatnak: minden szót hangsúlyoz. Nem ügyel a mondat- és szakaszhangsúlyokra. Szinte szótagolva, kisiskolásan silabizál. Ahogy azt Karinthy Frigyes őszinte, megrettent, csodálkozó szövege megkívánja. Valakinek, kényszerűségből, eszébe jut, hogy meg kell halnia. Rádöbben, azaz nem is, képtelen felfogni, de a látszatvilág, amelyben addig olyan természetesen éldegélt, mindenképpen összeomlik. A halálraítélt elképedve kezd gondolkozni arról, amit gondolatilag nem lehet követni. Most valóban minden szó fontos, hangsúlyos. A döbbenet másfajta kívülállást, iróniát hoz létre, mint a korábbi, természetesnek vélt állapotban. A viccelődés is panaszkodás. Kis, kérdő felkunkorodások a hanglejtésben. Félek leírni, pedig Latinovits nem restellte megcsinálni: siránkozás és önsajnálat. Az olvasásában, ahogyan a szövegben is, van valami jótékonyan, üdítően dilettáns. A halálfélelmet soha nem lehetett a kanonizált művészet keretein belül bevallani. A felnőtt csodálkozó, értetlen, védtelen kisgyerekké gömbölyödik össze, és elképedve silabizál a tulajdon gondolataiban.

Mekkora mű és milyen csodálatos színészi alakítás, gondolja az ember, miközben megfordítja a lemezt. Aztán hallgatja tovább, és várja, hogy Latinovits hangján szólaljanak meg mások is, mint az első oldalon, gúnyosan idézőjelben, gonoszul. De nem ez történik; a szerkesztő és a rendező nem bízott meg ennyire a szövegben és a színész hangjában. Miért nem? Nem szokás. A produkciót fel kell dobni. Csak a jó szöveg és csak a nagy színész unalmas, gondolják. A második oldaltól kezdve tehát hangjátékosítják a felolvasást, jönnek más hangok is. Közöttük néhány kitűnő alakítás egyébként: Psota Irén, Greguss Zoltán, Ráday Imre. A többiek tisztességgel igyekeznek. És szaporodnak a tragikus közzenék. Jó hatásos, velőt borzoló zene, rendüljön meg az a hallgató. És jön a műnevetés.

Nem tudom eldönteni, vajon a Rádiókabaré meghívott közönsége kacarászik-e rosszkor, vagy a nevetőszalagot utólag keverték be, a művész és a közönség kapcsolatát reprezentálandó, a technika mai állásánál ez voltaképpen mindegy. A közönség rosszkor nevet. Következetesen. Egyetlen nyikkanás sem hallatszik a legmélyebb, valóban velőt rázó poénok után, legyen a poén Karinthyé, vagy Latinovits értelmezésének eredménye. De amikor igazán nincs min nevetni, kuncogni, hahotázni, tehát a legtriviálisabb, mintegy átkötő részeknél (minden nagy mű óhatatlanul tele van ilyenekkel), ott bizony bejön a közönség kuncogása, hahotája, kacarászása. Nem tudok másra gondolni: a hetvenes évek közönsége rosszkor nevetett. És ha nem voltak jelen a felvételnél teljes valójukban, jelen volt helyettük a szerkesztő és a rendező – nyilván indokolt – beidegzése, hogy mitől is szoktak nevetni a kabaréban akkor, valaha, a hetvenes évek közepén.

Latinovits nagyon jó mindannyiszor, ahányszor módja van rá. Az is nagy művészre vall, hogy amikor – a rossz húzás következtében – gyöngébb, ma már érzelmesnek ható szöveget kell elmondania, ott nem tud mihez kezdeni, egyszerűen kiesik a hangulatból. Őszinte ember volt, nem mindent feldobni képes szakember. A második lemez második oldala, a mű befejezése bizony erőtlenre sikeredett. Ezen az oldalon a közönség már nem egyszerűen rosszkor nevet. A közönség annyira idegesítő, hogy nem lehet igazán a szövegre figyelni.

Nagyon jó tehát, hogy ez a lemez elkészült (és, a felirat tanúsága szerint, tilos sokszorosítani, milyen jót röhögne rajta Karinthy, írna egy krokit belőle). Karinthyt szereti és érti az a közönség, amely nem került rá a felvételre, vagyis jókor nevet; hallani lehet Latinovitsot újra.

Arra is nagyon jó, hogy alig pár év távlatából mint történelem előtti korra tekinthessünk vissza a hangfelvétel idejére. Ha pár éve a rádióban hallom, nem tűnik fel, sőt természetesnek fogadom el mindazt, amit az előzőkben kifogásolhattam. A napi termelés az időből kiragadva, lemezzé formálva, más dimenziót kap.

Ha művészlemezt készítenek, az örökkévalóságra kacsintva, nem volna most hallható, milyen is volt a tömeges méretekben, iparilag gyártott, alkalmazott művészet a hetvenes évek közepén. Nem volna kordokumentum. Így azonban ráébredhetünk: hiszen Latinovitsnak, ennek a kivételesen nagy embernek ilyen elhamarkodottan meghúzott szövegek és ilyen rosszkor jövő nevetések korában kellett, még meg is alkudva, megkísérelnie a lehetetlent.

Ez a műnevetés nem is olyan rossz, ha meggondolom. Ezeket a személytelen hangokat ismerjük valahonnan, honnan is? Például Karinthy ír róluk, éppen az Utazás-ban. Akkor is rosszkor nevetett a hivatásos közönség. Megnyugtató a harmincas és a hetvenes évek ily közelisége, ez szavatolja, hogy a harmincas években született mű ma is hatást gyakorolhasson ránk.

Nem mondom, az Utazás aktualitása némely szempontból megkopott, és ezen eltűnődhetünk a pompás lemezborítóra nyomott egykori dokumentumok, újságcikkek, jelenetek, szenzációk alapján. Ha Karinthy ma kapna agydaganatot, nemigen táviratoznának neki rajongói a svédországi műtőbe, ahová talán ki se tudna jutni. Ki finanszírozná az útját? Legföljebb a temetésén jönnének össze a többiek, a hivatásos közönség válogatott képviselői, akiknek jár a kordonátlépő, ők hallgatnák a már évekkel korábban megírt nekrológot, melynek szerzője nem feltétlenül olyasfajta finom tollú költő lenne, ahogy azt Karinthy megálmodta magának.

Mindenesetre a közönség, a hivatásos, a temetésén is mindig rosszkor nevetne. Ez nemigen változott. És amíg ez nem változik, addig hallgassuk ugyanezt a lemezt, és játsszuk le, mint mások is, újra meg újra.