Kőszegi Ábel: Töredék

Radnóti Miklós utolsó hónapjainak krónikája ez a nagyszerű kis kötet. Nagyszerű? Szép? Hiteles? Ezek a jelzők használhatatlanok erre a tárgyilagos, tömör, kattogóan kijelentő mondatokban írt krónikára. A rettenetes valóság, amelyet leír, még dokumentummá feldolgozott formájában sem értékelhető irodalmilag vagy erkölcsileg. Kőszegi Ábel könyve egyszerűen és megfellebbezhetetlenül igaz.

A szerző nem az utolsó, nagy Radnóti-versek születését kíséri nyomon, még csak a versek motívumait sem keresi elérzékenyülve a valóságos színtereken, sőt maga Radnóti sem főszereplője, hanem csak egyik, időnként felbukkanó alakja a könyvnek, amely 1944. május végétől szinte órányi pontossággal számol be a Budapestről Borba kerülő, majd Borból visszainduló munkaszolgálatosok, tisztek, keretlegények életkörülményeiről, megpróbáltatásairól, reményeiről és pusztulásáról. A foglyok között terjedő rémhíreket ugyanolyan gondosan ismerteti, mint azt, hogy a magyar munkaszolgálatosok munkájáért cserébe ígért havi száz tonna rézkoncentrátumnak csak töredékét szállították a németek. A Szerb Érchegység időjárási viszonyairól éppúgy értesülünk, mint a Lager Heidenau tisztjeinek jelleméről, a tábor pontos napirendjéről vagy akár a keretlegények megvesztegethetőségéről.

Az alig nyolcvan oldal mindegyike olyan tényeket tartalmaz, amelyeket nem lehet kitalálni vagy kikövetkeztetni, melyeket ilyen hétköznapian és ilyen fantasztikusan csak a valóság tud produkálni. A tények tárgyilagos bemutatása azonban nem magyarázza a könyv döbbenetes erejét. Az is megrázó, hogy Radnóti használaton kívül helyezett téglaszárító pajtában körmöli verseit, vagy hogy az SS-legények feküdni parancsolják a rabokat, és találomra lövik őket tarkón. A könyvnek azonban az az igazán nagy tanulsága, hogy emberséges cselekvésre minden körülmények között van lehetőség. Marányi alezredes, a bori főparancsnok „rosszabb e korszak sablonfiguráinál is”, beosztottjai közül azonban a Lager Heidenau parancsnoka „a keretlegényeket nem engedi megvadítani”, Nagy főhadnagy kivégzendő rabokat enged futni, az egyik őrmester illegális postaszolgálatot vállal – hogy Radnótinak és társainak bori irodalomóráit ne is említsük. Az embertelenséget a maga valójában éppen ezek a kivételek minősítik, egyúttal pedig lehetővé teszik, hogy a gyilkosokat felelősségre lehessen vonni. A könyv minden sorának az a meggyőződés ad súlyt, hogy az emberek még a leglehetetlenebb körülmények között is maguk alakítják sorsukat, és nincs olyan bűn, amelyet menthetne a „parancsra tettem” ideológiája.

„Radnótit és huszonegy társát néhány magyar katona ölte meg – írja a szerző utószavában. – A katonáknak estére Magyaróváron kellett jelentkezniük az alakulatuknál, ha nem akarták, hogy szökevénynek tekintsék őket. Hát gyilkoltak. Mert leegyszerűsítené a kérdést az, aki csak Szálasival vagy a Marányi-féle gazemberekkel kísérelné megmagyarázni az eseményeket.”

Az Új Írás-ban közölt első szöveg tényanyagában gazdagodott, s e hiteles krónikát ez a szemlélet teszi figyelemre méltóvá. A kötet címe megtévesztő. A feldolgozott anyag valóban töredéke a háborúnak, ez az anyag azonban a maga teljességében, az egész háborút jellemzően bontakozik ki a szerény terjedelmű könyvben.