Íróvá ütve

Az alant következők szubjektív észrevételek néhány irodalmi műfaj jelen állapotáról, különös tekintettel a fiatalnak nevezett írók eddigi működésére. Irodalomszociológiai jegyzeteknek is nevezhetném őket, ha volna tudományos apparátusom, statisztikai adataim, felméréseim, mélyinterjúim, lábjegyzetben idézhető külföldi szaktekintélyeim és egyebek. Ilyenekkel nem rendelkezem. De ez nem baj. Van ennél nagyobb is.

Mostanában közhely, hogy a líra az utóbbi években elvesztette hagyományosan vezető szerepét. Erről sok mindent írtak és mondtak. Hadd szaporítsam e gyorsan évülő műfajt a magam tapasztalataival.

Amikor 1965-ben bekerültem az ELTE Bölcsészkarára, annak is Alkotókörébe, éppen betiltották a Tiszta Szívvel-t, az Alkotókör azonban tovább funkcionálhatott. Ott voltak néhányan a későbbi Kilencek közül, volt még rajtuk kívül számtalan fiatal költő, egy tanulmányíró és két-három prózaíró. Később, amikor a Kilencek akkor még publikálatlan verseivel felolvasóestekre jártunk az egyetemen kívül, kilenc költő és összesen két prózaíró működött közre, az utóbbiak egyike most az Írószövetség KISZ-titkára, a másik én voltam. Szerepünk arra korlátozódott, hogy kis, pár oldalas színes prózánkkal emészthetővé tegyük a több tucat verset.

Akkor még a vers volt a műfaj. Azután is az maradt, hogy a Kilencek kikerültek az egyetemről, az Alkotókörben rengeteg volt a költő és kevés a prózaíró. A költők azóta is írnak verseket, a prózaírók többsége abbahagyta, mert hiába házaltak a novelláikkal. Még nem volt rájuk szükség. Ha pár évvel később kezdik, ma négy-öt kötet állna a hátuk mögött. Így azonban filozófiát, marxizmust tanítanak, könyvtárosként dolgoznak vagy hivatalnokok lettek.

Tehetséges emberek voltak. Kitűnő stílussal rendelkeztek. Már tíz éve megcsinálták a ma divatos iróniát. Csak éppen még nem volt rájuk szükség.

Az Alkotókörbe persze nem járt mindenki, de Petri vagy Várady tovább rontaná az arányt a költők javára; egyetlen prózaíróval, Bereményivel szemben.

Aki akkoriban költőként indult, meg is maradt költőnek. A Kilencek nem próbálkoztak más műfajjal, két kivételtől eltekintve. Petri és Várady is csak verset ír. Mindebből most csak annyit akarok leszűrni, hogy aki annak idején belépett a költészetbe, elégedett volt a műfajjal; költőnek lenni többet jelentett, mint prózaírónak lenni.

Az irodalmi köztudat is ezt szentesítette. A hatvanas évek elején és közepén feltűnést, botrányt versekkel lehetett elérni. Például Juhász vagy Weöres vitatott versei az Új Írás-ban ilyenek voltak. Mindenkit az a műfaj vonz, amelyben ki lehet ugrani, más szóval, amelynek van hatása.

Csakhogy már akkor megindult egy devalválódási folyamat. Akkora volt a költőkből a túltermelés, hogy induló költő harmincéves kor előtt nemigen számíthatott kötetre. Az történt, hogy a fiatalok a lapokban és folyóiratokban is hónapokig, évekig vártak a megjelenésre, így aztán inkább a vontatottan megjelenő antológiákban kezdték a pályát, több év verstermését prezentálva. Az Első ének és a Költők egymás közt még némi feltűnést is keltett, amikor azonban az antológiák is rendszeresen kezdtek megjelenni, már nem lehetett odafigyelni rájuk. Először a lapok és folyóiratok, később az antológiák inflálódtak annyira, hogy a hetvenes évek közepén már csak önálló kötettel lehetett figyelmet kelteni, vagy azzal sem. Ma már az a helyzet, hogy a lapokban kihagynak bizonyos mennyiségű cicerót a rövid sorokban írt valamik számára, hogy szemet gyönyörködtetően ékesítsék az oldalt. A szűk baráti körön kívül verset nem olvas senki. Megszűnt a vers mint műfaj.

A szerkesztőségekbe, mint tíz-tizenöt éve is, százszámra érkeznek a versek. Akárcsak korábban, ma is különböző protokollszempontok és klikkérdekek alapján kell válogatni, az egyetlen változás: ma már pályakezdőket is kell közölni (lehet, hogy az arányt pontosan ki is számítják). Az elfogadott versek is hónapokig, évekig lapulnak a szerkesztőségek fiókjaiban. Nem fordulhat elő, hogy aktuális eseményre reagáló vers még azon a héten, abban a hónapban, netán abban az évben megjelenhessen, kivéve, ha rendelt versről van szó (Chile, földrengés, árvíz). A magyar költészetre sokáig jellemző, olykor kárhoztatott, máskor kifejezetten kívánt publicisztikus vonás szükségképpen megszűnt. A kor hangulatát valóban kifejező versek, amelyek ilyen körülmények között eleve áttételesebbek, pár éves késéssel antológiákban, még több éves késéssel csak önálló kötetben jelenhetnek meg. Juhász Dózsa-eposza, bármilyen hosszú is, azonnal megjelent a Csillag-ban, pedig éppen ötvenes évek voltak. Ma ez nem fordulhat elő egyetlen huszonéves költővel sem.

A késleltetett első kötetek olyan közhangulatba csapódnak, amely már eltér a verseket ihlető hangulattól. Az első kötetekben különben is több évnyi, akár évtizednyi, eltérő hangulatok torlódnak egymásra, időnként ki is oltják egymást; az olvasó, a kritikus, sőt maga a szerző is tanácstalanul forgatja az első kötetet, nem tudja mire vélni a sokféleséget. A kötet elkésett, és óhatatlanul kaotikus, ha a költő őszinte volt önmagához, és különböző korszakait nem akarta utólag, a kötetszerkesztés időpontjának énképéhez idomítva meghamisítani. Így aztán „nincs saját hangja”, ahogy mondani szokták. A fifikásabb költő tanul a kudarcból, második kötetét már egyetlen hangulatból írja meg, nagyon gyorsan. Sietnie is kell, amíg nem felejtették el, hogy már kiadott egy kötetet. Két kézzel kap az új szerződés után, és nem öt-tíz éve van arra, hogy megírja, hanem néhány hónapja. Becsukja hát a fülét, nem hall meg új dallamot, többé nem verset ír, hanem kötetet.

Igaza is van. Befutott költőtől is évente legföljebb nyolc-tíz vers jelenhet meg az ország valamennyi lapjában együttvéve, ha a költő elég termékeny, és házal is a verseivel. Ez nagyon kevés. Csak a következő kötet számít, arról kötelezően írnak. Egyes verset már rég nem olvas senki. Beáll tehát a költő a kötet-termelésbe.

A KÖTET más műfaj. Nem egyes versekből áll, hanem KÖNYV, amely történetesen verssorokban íródott. Erre is csak akkor figyelnek oda, ha az egyes versek nem mondanak ellent egymásnak, nem késztetik fölösleges tűnődésre az olvasót és a kritikust. Ha egységes „saját hangja” van. Akire az elmúlt években, annak ellenére, hogy költő, odafigyeltek, az tudatosan kötetben gondolkodott. Aki azonban nem talál olyan lírai ént, amely képes kötetnyi terjedelemben és aránylag gyorsan fogalmazni, aki tehát a régimódi ihletre vár, aki egy-egy sorát hetekig, hónapokig hordja, csiszolja magában, az kihull a köztudatból.

Ez a helyzet nemcsak a publicisztikus lírát szünteti meg, hanem a verset is a régi, lírai értelemben. A könyvben való fogalmazás kényszere tipizálja a lírát. A lírai én nem drámai kollíziókban szemléli önmagát, hanem folyamatban valósul meg. A verseskötetbe visszalopakszik az anekdotikus szemlélet, nélküle a kötet nem is hozható létre. A verseskötet a próza: a lírai novella, sőt a regény felé mutat.

Ez külső ok, van azonban a lírának belső oka is, amely önfelszámolásra kényszeríti. A költő szerepe nálunk ma is kötött: vátesznek kell lennie. Csakhogy ez a szerep kérdésessé vált, nem utolsósorban a versnek mint műfajnak devalválódása miatt. Mi történhet ilyenkor? A költők kilencvenkilenc százaléka öntudatlanul átveszi a váteszi szerepkört, többnyire a korábbi váteszek stílusjegyeinek elsajátítása révén. Másodlagos, sőt harmadlagos almanachlíra jön létre a kötelező és napjainkban szigorúan egyfajta eszköz, a „költői képek” meghatározott fajtájának variálásával. A képdömping szabad teret enged mindenféle képzavarnak. Mindegy, mi van a képben, csak kép legyen. Eredeti funkciója, a mélyebb érzelmek és indulatok kiváltása, elhomályosul. Emiatt egészen fiatal emberek versben képtelenek egyszerűen és normálisan megszólalni, holott a fiatalságtól az ember őszinteséget várna. Ehelyett áttételes közlések bonyolult mechanizmusában vergődnek. Elképzelhetetlen, hogy egy mai kamaszköltő valóban nagy, megrendítő élményeit énekelje meg, például első magömlését, szüzességének elvesztését, valódi szerelmi érzelmeit, általában pedig azt, ami valóban nyomasztja vagy boldogítja egyéni életében. Bizonyos, hogy – racionális, nem pedig érzelmi kiindulásból – a korábbi költészet sorskérdéseit fogja feszegetni a kötelező képek patentjai segítségével.

A költők egy százaléka elutasítja a vátesz-szerepet, lemond róla, és ironizál fölötte. Az utóbbi években az ilyen ellen-váteszi kötetek arattak sikert. (Már ennek is van almanachirodalma, az ellen-vátesz sikeresen lóvátesszé devalválódott.) Az irónia nemcsak a költő, hanem a műfaj öniróniája is. A váteszségbe ragadt műfaj nem képes kilábalni a továbbra is meghatározó és érvényes körülmények közül, de racionálisan túl van rajta. Világos, hogy az ellen-váteszi szerep polemikus, és belül van az ördögi körön. Az irónia megléte eleve a líraiság ellen hat, reflexiós, gondolkodó líra jöhet csak létre, amelyből a primer, elemi erejű érzelmek szükségszerűen szintén kimaradnak. Az ellen-vátesz sem fogja megénekelni azt, amire a vátesz képtelen. A döbbenet, a rácsodálkozás, az elfogulatlan szem által befogadott látvány sem így, sem úgy nem kerülhet versbe. A vátesz számára marad az utánérzés, az ellen-vátesz számára marad az ironikus, olykor grammatikai, máskor előző formákat illető játék.

A két szerep kölcsönösen kizárja egymást, és mindkettő számára zárva vannak azok a területek, amelyeket a másik kisajátított magának. Az ellen-vátesz nem nyúlhat a váteszek által sikeresen lejáratott sorskérdésekhez, például a nemzeti léthez, a forradalomhoz és egyebekhez, visszavonul saját életének szükségképpen érdektelen tényei mögé, hermetikussá válik; saját életének érdekesebb, drámai konfliktusait sem írhatja le, az is a váteszek dolga, versanyaga a kételkedés – jobbik esetben a kételkedésben való kételkedés –, a lírai hős minden érzelmet felold az iróniában.

A sablonok annyira kialakultak, hogy bárki köteteket írhat bármiféle tudás, életanyag, dallamra érzékeny fül és tehetség nélkül akár váteszként, akár ellen-váteszként. A szerkesztők a megmondhatói, mekkora áradat érkezik mind a két válfajból naponta. Ha a szerkesztőnek korábban talán volt is valamilyen esztétikai érzéke, ez azóta bizonyosan megingott. A szakmabeli számára észlelhetetlenné vált a különbség a jó és a rossz vers között. Elveszett a mérce. A rendszeresen megjelenők mögött a ritkán, azok mögött a soha meg nem jelenők óriási tartalékserege áll ugrásra készen. A helyzetet intézményes garanciák védik: aki egyszer megjelent egy antológiában, igényt tarthat a költőket megillető privilégiumokra, hiszen nincs mérce, az esztétikum ki tudja, merre bolyong, talán ott van, ahol az elveszett közönség. Az eddig csak néhány verset publikált, eldönthetetlen tehetségű költő adandó alkalommal azokkal a lehetőségekkel rendelkezik, mint a befutott pályatárs: lehet belőle kritikus, szerkesztő, hivatalnok, ehhez nem kell ma semmi, se műveltség, se tudás, se tehetség (mert nincsen mérce). Nem kellenek hozzá a költőt kedvelő és érte harcoló tömegek sem, mert tömegek nincsenek. A Kilencek antológiája körüli huzavonában (személyesen is értesülhettem a különböző fázisokról) még érvényesült valami alulról jövő nyomás, ha nagyon áttételesen is. Ma már ilyen sincs.

Ahol sok a rabló, sok lesz a pandúr is. A kisrablóból nagypandúrrá előléptetett ifjú – vagy kevésbé ifjú – költőnek nem érdeke, hogy igazi, nagy rablók telepedjenek fölébe. A kontraszelekciót nem lehet megállítani. Szédületes az a gyorsaság, amellyel szépreményű ifjak konformista költészeti ügyintézőkké válnak. Ebben a helyzetben is születhetnek persze nagy versek és nagy költők, minden bizonnyal vannak is ilyenek, az igazi költőt nem a műfaj aktuális társadalmi megbecsülése és az irodalmi közélet belső viszonya élteti, hanem az azon kívül maradó élet. Egyre biztosabb azonban, hogy nem juthatnak szóhoz.

Szívemre teszem a kezemet: évek óta nem olvasok verset a lapokban, és bizony kötetet is alig. Mi történt velem? Én korábban kerestem a fiatal tehetségeket, egyszerűen érdekelt, ki mit csinál, hol tart, hogy lemérhessem, hol tartok én. Soha nem hittem, hogy feltétlenül hordába kell verődnöm a saját érvényesülésemhez, de azt hittem, és ma is hiszem, hogy számtalan út van az enyémen kívül is. Élvezni szeretném, és amennyire erőmből és lehetőségeimből telik, támogatni is. Mégsem olvasok ma verseket, legföljebb azokét, akikkel együtt indultam. Különben is, megvannak a hivatásos olvasók, akiknek ebből ugye, anyagi hasznuk van: írnak a kötetekről, flekkenként száz forintért.

Hogy nemcsak én érzek így, azt bizonyítja, hogy a költők ma csapatostul menekülnek a műfajtól. Menekülnek a prózához, az esszéhez, a szabadabb és közönséggel is rendelkező műfajokhoz. Nemcsak a fiatalok. A legnagyobb hírrel-névvel rendelkezők is.

A prózával kicsit más a helyzet. A prózaíró nem érheti be egymás alá írt sorokban pompázó képzavarral, kénytelen minden egyes mondatot megírni, ráadásul több mondatot, mint egy költőtől várható. Ez már munka, ehhez idő kell. Ezt kevesebben is vállalják.

Kezdetben volt a novella. Amikor a líra már eléggé elviselhetetlenné vált, a lapok és a kiadók rájöttek, hogy a novella jobb üzlet. Megjelentek az első fecskék, a lézengők. Nagyon könnyen megjelentek, hiány volt belőlük. Megtörtént a fordulat, a fiatalember, ha be akart törni, vagy csak közzé akarta tenni a gondolatait, novellában kezdett fogalmazni. Az első novellás kötetek hamarabb jelentek meg, mint az ifjú novellistákat bemutató antológiák. Konjunktúra volt, a novellisták átlagéletkora jóval alatta maradt az elsőkötetes költőkének. Volt friss hang, volt is érdeklődés pár évig. Akkor bekövetkezett a lírában már korábban lezajlott folyamat: túl sokan lettek, és a novella is devalválódott.

Ez azonban lassabban ment végbe, minthogy az egyre érdektelenebbé váló köteteken kívül azért a lapok és a folyóiratok is közölték – ma is közlik – őket, novellából továbbra is hiány mutatkozik. Bár a tárcanovella, a magyar elbeszélés éltető közege nem támadt fel, és a lapokat nem egy-egy karcolatíró vagy elbeszélő rendszeres megjelenése miatt veszik, azért a novella közege ma is inkább az újság és a folyóirat, és nem a kötet.

A novella átmeneti áttöréséhez nyilván az is hozzájárult, hogy írójának nem kellett választania a váteszi vagy ellen-váteszi szerep között, volt tehát némi tere a konvencióból való kitöréshez. Aki túl korán kezdett novellát írni, annak az érdektelenség miatt abba kellett hagynia. Aki jókor jelentkezett, befuthatott, be is futtatták, amíg bele nem fonnyadt. Kevesekben volt annyi erkölcsi erő, mint például Bereményiben, akinek azonnal kiadták első, friss, ám nem tökéletes kötetét, és aztán képes volt lemondani a kínálkozó novellagyártásról, és becsülettel várt nyolc évet, amíg íróilag és emberileg beérett.

Emlékszem, 1967-ben bevittem egy novellás kötetet egy kiadóba, a lektor pár hét múlva úgy mondott róla véleményt, hogy kiderült: bele sem nézett. Ugyanez a lektor hat év múlva, egy másik épületben, novellákat kért tőlem, viccből ugyanazokat a novellákat adtam oda, és alig tudtam lebeszélni, hogy kiadja őket. Akkor már műsoron voltak a fiatal prózaírók.

A hetvenes évek közepén azonban megint változott a helyzet.

Nagyon sokáig nem tudtam felfogni, mitől lett siker Kerengő című regényem. 1974 végén jelent meg, a nevemet pontosan annyira ismerték, mint addig elszórtan, véletlenszerűen megjelent társaimét, tehát egyáltalán nem. Ma is állítom, mint ahogy ezt már korábban is írtam és nyilatkoztam: a Kerengő nem valami tökéletes alkotás, és túl korán írtam.

Most már sejtem, mi lehetett az oka, hogy átmenetileg divatos íróvá ütöttek. Nem a Kerengő művészi értékei. Írtam azóta jobb műveket, azok nem keltettek feltűnést: novellák voltak. Előtte is írtam jobbat, drámákat, azok se kerültek be a köztudatba. A Kerengő azonban regény volt; véletlenül akkoriban fiatal íróktól megjelent még egy-két regény. Ha a Kerengő novella- vagy drámaformában született volna, olvasatlanul tűnik el.

Ma már teljesen világos a képlet, ott tartunk, hogy húszéves regényíróink is vannak, ki is adják őket becsülettel. Dehogy akarom én lebeszélni a kiadókat, csak jó, ha mindenfélét kiadnak, húszéves író is írhat elvileg nagy regényt, én csak a kortünet kedvéért rögzítem a tényt. Azt is csak a hajdani korhangulat kedvéért írom le: húszéves koromban én is kísérleteztem regénnyel, volt is készen kettő és fél, de nem vittem kiadóba, eszembe sem jutott. Az teljesen más kérdés, hogy csapnivalók voltak. Számomra akkor a líra volt fontos, a verseimet szerettem volna közöltetni. Akkoriban, kivételesen, még a lírában röptettek föl húsz éven aluliakat. Ma normálisnak számít, ha húszéves embert regényíróként indítanak a pályára.

A folyamatba ez tökéletesen beleillik, a regény műfaját sikerült eddig a legkevésbé lejáratni, és egyelőre ott a legkevesebb a jelentkező. Ez valószínűleg elég sokáig így is lesz, a regényben még több mondatot kell megírni, mint a novellában, ez még több munka, és kevésbé kifizetődő. Viszont annál nagyobb a hírnévre vergődés lehetősége. Érdekes lesz majd megfigyelni, mikor melyik győz: az anyagi érdekeltség, vagy az erkölcsi siker. Kár, hogy az utóbbi nem tisztán áll előttünk, az erkölcsi siker előbb-utóbb nemcsak anyagiakban kamatozhat, hanem hatalomhoz is juttathatja az alkotót, és belőle is lehet regényügyi előadó valahol.

Hogy az irodalmi köztudat regényt vár, azt a fiatal magyar irodalommal foglalkozó kritikák, konferenciák, nyilatkozatok már egy-két éve világosan megfogalmazzák. Hogy a közönség is regényt vár, elég valószínűnek látszik, noha sem az elhallgatott példányszámok, sem az általában elmaradó utánnyomások nem árulkodnak erről mérhetően. Valószínű, hogy van egy főleg „fiatalokból” álló közönségréteg is, amely természetesen a saját életéről akar olvasni – ez a mindenkori közönség elidegeníthetetlen joga. A fiatal írók becsületesen meg is akarnak felelni ennek az igénynek. Csakhogy számtalan súlyos akadályba ütköznek.

Először is nagy formátumú, bonyolult struktúrájú epikus művet kellene létrehozniuk. Emiatt a fiatal novellisták már szégyellik a kissé lejáratott műfajt, és regényként tálalható novellafüzéreket gyártanak. Ha egy novellás kötet valamilyen kacifántos módon nem minősíthető regénynek, kudarcra van ítélve. A novella drámai jellegű műfajként él a köztudatban, s minthogy a mai magyar társadalomban a konfliktusok jelenleg elég mélyen húzódnak, nem látványosak igazán, a klasszikusnak elfogadott móriczi hagyományt nem lehet folytatni. Elvileg marad egyrészt a lírai, szubjektív novella, az író mint főhős, a főhős mint lézengő ritter, ami, mint láttuk, hamar unalmassá vált, másrészt elképzelhető a filozofikus, gondolkodó novella, az „okos” novella, amely eleve szűk réteg számára íródik, és amely irodalmi köpenyben, közvetetten világnézeti traktátust ad elő – ez a típus is létezik. A harmadik lehetséges típus a fantasztikus-groteszk novella, nevezzük gogolinak, amelyből nagy regénystruktúrát is létre lehet hozni, de egyelőre egészen elvétve van jelen, talán azért, mert még a filozofikus novellánál is áttételesebben számolna be a mai olvasó mai életéről. Az egészben az a különös, hogy ebből a kutyaszorítóból a kiutat az jelentette, amire aligha lehetett számítani: a lírai novellát regényben eladni.

Csakhogy a provincializmus számos feltétele van adva. A fiatal író saját hazájában kevés megrendítő erejű, éles váltást élt meg, nem barangolhatott kedvére a világban (hacsak nem kapott hosszabb ösztöndíjat, de ahhoz már beérkezettnek, tehát kevéssé fiatalnak kell lennie). Nem érezhette a bőrén, hogy különböző társadalmi fejlődési stációk és tudatok ütköznek az országban, és azt sem, hogy a világban különböző helyeken egészen különböző aktuális konfliktusok érvényesek, tehát nem volt és nincs alkalma arra, hogy a saját környezetét és a saját szűkös, egyéni világát, a saját tudatát kívülről szemlélhesse. Bele kell mennie a kelepcébe, a kettős mércébe, amely a magyar irodalmat a reformkor óta kíséri. Az egyik mérce általában az úgynevezett világirodalomra vonatkozik, a másik a magyar irodalomra; az utóbbin belül is kettős könyvelés folyik: a régi – klasszikus – és a mai magyar irodalomé. Az utóbbit gyakorlatilag nem is érheti kritika, hiszen a cél az, hogy egyáltalán legyen. Mindenki elnéző. A mérce alacsony. Nincs mérce. (Nem mintha ez a provincialitás ne volna jellemző az egész világon bárhol. Én csak azt szögeztem le, hogy mi sem vagyunk tőle mentesek.)

Ha egy mai Gorkij azt javasolná egy mai fiatal írónak, hogy menjen ki az életbe, az, meghallgatván a tanácsot, elmenne két olvasótáborba, stoppal bejárná Lengyelországot, és utána írna róla egy nagyregényt. Sikere is lenne a fiatal olvasók körében: hiszen róluk, az ő életükről ír. Babel annak idején elment a polgárháborúba, elképesztő dolgok tömegét látta, és írt belőlük egy sovány kötet novellát. Csak könyvespolcok métereiben lehetne kifejezni, mekkora nagyregényt írna egy mai – nemcsak fiatal – magyar író Babel tapasztalataiból.

Ezért a helyzetért azonban nem az írókat akarom felelősségre vonni: ma nincs honnan hová kimenni, nincs életesnek és nem életesnek nevezhető szféra. Egy hermetikusan élő író pontosan annyira van benne az „életben”, mint az országban rohangáló, eltérő alkatú társa. A megismerhető, az átélhető rendkívül szűk. Csupán racionálisan lehet belátni, hogy külső szempont is felvehető. A nagy kérdés, amely évszázadok óta jelen van irodalmunkban, többé-kevésbé meg is fogalmazva: hogyan lehet ábrázolni a világ (a történelem) konfliktusait és folyamatait egy olyan országban, ahol a világtörténelmet nem csinálják? A kérdést a tudatosan alkotók pontosan fel is vetik, és a maguk módján meg is válaszolják. Többnyire úgy segítenek magukon, hogy a világirodalom formai hagyományait, az európai kultúra valaha érvényes mítoszait és filozófiai kérdéseit kopírozzák rá a mai magyar társadalomra és személyes tapasztalataikra. Ebből aztán létre is jön a nagyforma, csak éppen eltüntethetetlen a szakadék a dedukció és az indukció között. Minthogy ez az epikus nagyforma nem alakulhat ki spontánul, az eresztékek csikorognak még akkor is, ha olyan rendkívüli tehetség illeszti őket egybe, mint például Nádas Péter. A másik út a nagypróza lirizálása, amely egyébként az adott helyzetben spontán módon is megvalósul; ha tudatosan művelik, mint Esterházy és Tandori, akkor előtérbe kerül az irónia, nehogy előbukkanjon a mélyből a szemérmesen letagadott szentimentalizmus. A lirizálás és az irónia szempontjából nincs különbség a történelmi parabola és a mai témájú önéletrajzi regény között, a szubjektivizálás mindkét esetben megtörténik, csak az áltörténelmi parabolában szégyenlősebben, tehát az önéletrajzi regény becsületesebb megoldás: az író bevallottan csak arról ír, amit ismer, és nem a már kész sémák szerint – jobbik esetben azok kiforgatásával – hoz létre újabb, szintén élettelen sémát. Hadd jelentsem ki: számomra ez az ironikus önéletrajzi regény realista a szó legtradicionálisabb értelmében, függetlenül a formajátékok mennyiségétől és milyenségétől: Tandori is, Esterházy is megrögzötten ragaszkodik a tények rögzítéséhez, sőt éppen az a céljuk, hogy a sémák merevsége miatt számon kívül maradó mai élettényeket a sémák megszüntetésével beemelhessék az irodalomba. És ha a szocialista realizmus azt jelenti, hogy le kell írni azt, ami a szocialista viszonyok között valóban létezik, akkor nyugodt lélekkel nevezem őket szocialista realistának.

Aki tudatosan ír, és a világirodalomtól nyert értékekkel közeledik saját anyagához, kedves vagy torz vigyorra kényszerül, és iróniájának legalább két súlyos oka van. Az egyik az adott élet szűkösségének, úgy is mondhatjuk: jelentéktelenségének belátása. A másik: ha nincs játékos, ironikus szerkesztés, a nagyformát lehetetlen létrehozni. A hagyományos nagyregényt korántsem újítási vágytól indíttatva kell megtagadni, hanem a feladat lehetetlensége és céltalansága miatt. Csak többszörös formajáték segítségével lehet elérni, hogy a regény érdekessé váljék. Másodlagossá is ugyanakkor. És nemcsak az említettekre vonatkozik, hogy egy mai magyar regény általában emberről, társadalomról mindössze három-négy jó novellányi tudást árulhat csak el. Ezt bizony alaposan fel kell tupírozni, hogy regényszerű valami legyen belőle.

Az önéletrajzi (tehát pozitíve valóban tudható) elemek játékos formában való bújtatásával, az érzékileg ábrázolható ismeretek szükségszerű soványságával, és e hiányosság tudatos vagy öntudatlan leplezésével jár, hogy a regényekben szükségképpen nő az esszéisztikus elmélkedések szerepe. Vagy a hősök filozofálnak, vagy maga az író. A műből, akárcsak a közvetlenül tapasztalható mindennapokból, hiányzik az idő: hiányzanak a látványos történelmi folyamatok, és a fiataloknál természetes módon hiányzik a művészet mélyén mindig ott lapuló, döntő haláltudat. A statikusnak érződő állapot gondolati feltérképezése, elmélkedés, moralizálás foglalja el a klasszikus értelemben vett cselekmény helyét. Mintha nem is a huszadik században élnénk, írnánk, gondolkoznánk, hanem száz éve, a boldog békeidőkben. Iróniánk nem ezekre a mi békeéveinkre való, történelmi perspektívából eredő rálátás, önmagunk jelen állapotához képest nincsen más szempontunk, csupán racionális tudással és a saját kis életünkkel vagyunk felszerelve. Ebből olyan látásmód származik, amely nem tudatosan ellentétes az anekdotikusnak nevezett prózával (amelyet ma szidni illik, ez is kortünet): arról van szó, hogy ezzel a látásmóddal tűrhető anekdotikus prózát készakarva sem lehet létrehozni.

Talán világos, hogy az iróniába bújtatott énregény, a szentimentális racionalizmusnak ez a különös terméke szükségállapotból jött létre, nem az írók kénye-kedve szerint való, és rengeteg kivédhetetlen gyöngéje van. Az érzéki ábrázolás helyét át kell vennie a gondolkodásnak, az irónia önmagában is bizonyíték, hogy – akárcsak a mai lírában – nem ábrázolás, hanem gondolkodás folyik. A gondolkodás a művet akkor is szinte kizárólagosan ideologikussá teszi, ha az író, személyes eltökéltsége és vonzalmai szerint, igyekszik megszabadulni ilyen vagy olyan ideológiák fogságából, és egyetlen nagy célja az esztétikum létrehozása. Ez párosul az irodalmi közhangulattal: az írótól ma sem esztétikumot várnak, hanem legszívesebben közvetlenül a véleményét hallanák a legaktuálisabb politikai kérdésekről.

Másik kivédhetetlen gyöngéje ennek a regénytípusnak, hogy privatizál. A tendencia a hermetikus életformába vonult (vagy kényszerült) író (költő) Tandori prózájában teljesül be, paradox módon éppen azzal, hogy ő a lehető legrealisztikusabb aprólékossággal számol be arról, ami számára adatott. Minél teljesebben és epikusabban ábrázol az ilyen szerző, annál formátlanabbá válik a mű, holott a szerzőnek éppen a formaadás a célja.

Az érzelmes iróniába bújtatott énregény mégis igen fontos lépés: visszatérés a kiüresedett, vagy eleve hazug formáktól és sémáktól a realitáshoz. Az író, ha a saját gyakorlatán kívül nemigen ismer mást, legjobban teszi, ha arról ír, amit ismer. Ha a saját életének bevallása jutott neki, akkor a próza lirizálása pusztán morális okokból is szükséges.

Van benne egy ideológiatörténetileg is fontos, bár természetesen helyi érdekű mozzanat: visszaiktatja jogaiba a személyiséget, a különvélemény nyilvánításának a művészetben elengedhetetlen feltételét. Bár bonyolultan és többszörös közvetítések révén, a prózába mégiscsak beszivárog az élet, a magát – más híján – ismét fontosnak érző egyén legalább már önmagát kezdi bevallani.

Van a kérdésnek szociológiai oldala is. Már a lézengő hősök feltűnése idején felmerült, mitől vannak ezek az alakok csaknem kivétel nélkül a társadalom margóján. A válasz elég egyszerű, az írók is ott voltak, a szellemi segédmunka különböző válfajaiból tartották el magukat, és fölösleges embernek érezték magukat. Joggal. A helyzet ma sem változott. Nem véletlen tehát, hogy a kallódó énhősök szoros rokonságban állnak az orosz irodalomból ismert fölösleges emberrel, a különbség talán csak annyi, hogy egy mai Anyegin vagy Oblomov nem a mű főhőse, hanem írója.

És ebben a vonatkozásban az a paradoxon áll előttünk, hogy a margón levő írót, akit elmarasztalhatunk a privatizálás bűnében, életformáját tekintve össztársadalmi méretekben tipikusnak tekinthető. Nálunk még mindig tart a polgárosulás, bár a klasszikus kapitalizmus körülményeitől kissé eltérően. Az írók burzsoák a szó eredeti, városlakó értelmében, de nem kizsákmányolók és vállalkozók a szó másik értelmében. Városlakó, a termelésben hivatalnoki, beosztotti, kisegítői helyet elfoglaló emberek. Mindegy, hogy igazi segédmunkások vagy éppen alkalmazott matematikusok, mindegy, hogy korrektorok vagy szerkesztők. Százezrek életformáját élik, ezt ismerik, amit pedig írnak, az természetesen a polgári regény egy válfaja. Ezért szükségszerű, hogy a polgári regény lényeges kérdései éppen most, a témaközpontú irodalomirányítást követő szakaszban merültek fel nálunk, nagyobb erővel, mint valaha. A társadalom most küszködik, kissé eltérő körülmények között, azokkal a jelenségekkel, amelyek a századforduló táján másutt regénytechnikai kérdésekben is megfogalmazódtak. A saját életéből merítő, azt ábrázoló, vagy csak eldaráló író még akkor is tipikus életről számol be, ha történetesen nem ez a szándéka. Hogy a paradoxont megfordítsam: a tipikus életet is privátnak minősíthetjük, vagyis a tipikus életről is elmondhatjuk, hogy súlytalan és érdektelen.

Nem az a kérdés tehát, hogy ez a regényfajta jogosult-e, és az író felstilizált személyisége elfoglalhatja-e a helyét az irodalomban. A válasz mindenképpen igenlő. A művészi kérdés úgy hangzik: képes-e az író a sajátjától eltérő alkatú, gondolkodású, élethelyzetű alakokat ábrázolni, ismeri-e őket, egyáltalán képes-e alakokat teremteni. Itt a válasz egyértelműen negatív. Ahhoz mélyebbre kellene ásni a felszínnél. Ahhoz valódi emberismeretre kellene szert tenni. Ahhoz idő kell. És itt üt vissza, hogy manapság a regényíró nem negyvenéves korban kezdődik, hanem húszéves korban, és hogy az író nem élhet meg az írásból. Fiatal regényíró művét nem közlik folytatásokban a lapok, és azzal sem áltathatja magát, hogy első vagy második regényéből házat vehet Leányfalun. Akár meg akar élni az írásból, akár a pénzkeresésből és alvásból ellopott időben dolgozik, csak rövid távon gondolkozhat: olyan témát és formát keres, amely gyorsan megírható. A kisregény már nem divat, nagyregényt csinál hát, de gyorsan megírhatót. Ehhez ötlet kell és néhány hónap.

A feltalálók és felfedezők műfaja nem azonos. A felfedező mániákusan kutatja a tényeket és óhatatlanul lassan dolgozik. Nem tudja, mi vár rá az úton. Előzetes koncepcióját többször gyökeresen meg kell változtatnia. Mérlegel, gondolkozik, ugyanazt többször átdolgozza. Ki engedheti ezt meg magának? Fiatal író a legritkább esetben. Feltalálónak kell hát mennie. A feltaláló ötletes szerkezetet hoz létre, amely tetszetős is, új is, és gyors munkát tesz lehetővé. És gyorsan eladja. Szabadalmaztatja. Nem baj, ha felszínes.

Csak a tényt rögzítem, a gyakorlatot, amely tehát nem egyértelműen rossz. A feltalálók révén végül is kezd beszivárogni a magyar prózába a formai problémákban való gondolkodás, a nyelvi szemlélet. A divat, a konjunktúra sokkal jobb a dekonjunktúránál, bármennyire átmeneti is, bármennyire kétségesek is az eredmények, és bármennyire érvényes is erre a fiatal irodalomra az átörökített és továbbfejlesztett klikkszellem nyomorító hatása. Hasznos dolog tehát a játék, jogosult is, de nem megy vérre. Nincs igazán nagy súlya. Életelmélet helyett játékelméletet kapunk. A mindent kimondani, mint program, létezik, de az olvasónak mégis az az érzése, hogy az írók manapság nem vérszerződést kötnek az ördöggel, hanem csak úgy leülnek vele egy snóblira.

Lényegesen többet közöl a mai próza a mai életről, mint a mai líra. Ennél is sokkal többet tudhatunk meg azokból a műfajokból, amelyeket nem sorolunk a szépirodalom körébe. És ha a szépirodalom alkalmatlan feladata betöltésére, mindig adódik más műfaj.

Ha bármelyik lap, folyóirat bármelyik számát vesszük a kezünkbe, bármelyik kiadó publikációs listáját tekintjük, szemet szúr, hogy a líra és a próza valamennyi válfaja együttvéve sem közelíti meg a kritika, az esszé, a memoár, a szociológiai felmérés, a történelmi tárgyú eszmefuttatás és hasonlók mennyiségét, tehát azt, amit a legkülönbözőbb nevekkel illetünk: tényirodalom, valóságfeltáró irodalom, másodlagos irodalom, dokumentumirodalom stb.

Ami a regényben problematikus, az ennek a harmadik műfajnak a sajátja: a szerző gondolkozhat szubjektíven, nem kell érzelmi hatást elérnie, nem kell érzékileg ábrázolnia, nem kötik esztétikai hiedelmek, tabuk. Aminek ma valódi sikere és hatása van, amiből akkora botrány lehet, mint a hatvanas években egy-egy versből, az bizonyosan ebbe a meghatározhatatlan műfajba tartozik. A lapokban és a folyóiratokban nem a szépirodalmi anyagot olvasom el először, a polémiát és a kritikákat nézem át akkor is, ha nem olvastam előzőleg, amiről a polémia folyik, vagy amit a kritikus bírál.

Saját gyakorlatomból tudom: verset visszaadnak, novellát közölnek, regényt várnak, esszéért, kritikáért, tanulmányért könyörögnek.

Ha elképzelem, hogy valakit akár csak tíz év múlva valamiért érdekelni fog a mai élet, biztosnak kell tartanom, hogy nem verset, novellát és regényt vesz majd a kezébe, hanem például a színikritikákat, a képzőművészeti vitákat, az igazi tényirodalmat már nem is említve.

Magamról tudom, hogy sokkal könnyebben írok esszét, tanulmányt, vitairatot, sőt még irodalomtörténeti dolgozatot is, mint szépirodalmat. Sokáig azt hittem, ennek tehetségem fogyatékossága az oka. Most inkább arra hajlok, hogy a korszak ilyen. Racionális, és igen kevéssé művészi. Ideologikus, nem pedig érzéki.

Mégis jobban vonzódom a szépirodalomhoz, korábbi műfaj-hierarchia működik bennem, s valójában lenézem a klasszikusan szépirodalmon kívülinek tekinthető műfajokat.

Biztosan van ebben valami jogos. A műalkotás kiválthatja a katarzist, az elvont gondolkodásban azonban az ember csak az agyával tud gyönyörködni, nem pedig teljes valójával, a zsigereit is beleértve. Szűkebb a befogadás területe, nem mozdul meg a befogadó egész embersége. Elméletileg továbbra is a szépirodalomra szavazok.

A gyakorlatot azonban tudomásul kell vennem, és úgy is fogalmazhatok: a lírában és a prózában ma álszépirodalmi tevékenység folyik, igazából esszéket, tanulmányokat adnak el szépirodalomnak álcázva. Szempont kérdése csak, esszéisztikus regény helyett mondhatunk regényesített esszét is. Hasonló a helyzet az irodalomban, mint a filmgyártásban. Nem a játékfilmekből, hanem a Balázs Béla Stúdió dokumentumfilmjeiből ismerhettük meg a hetvenes évek legelején a mai magyar valóságot. Nem a szépírók mondták el a lényegeset, hanem a tanulmányírók.

Más kérdés, hogy a fiatal kritikusok kampányszerű, tömeges alkalmazása a kritikát a lírához hasonlóan azóta sikeresen devalválta. A műveltség, a követelményrendszer zuhanása, a természetesen – és talán mesterségesen is – erősödő nemzedéki gondolkodásmód gettója (aminek paradox módon a fiatal irodalom egyáltalán a létét köszönheti) részben erkölcsileg züllesztette le a kritikát, és kialakította az ismét igen merev érdekszövetségeket, részben arra kényszerítene a jelentős, idősebb kritikusokat, hogy a lírikusokhoz hasonlóan elmeneküljenek a pályáról. A színvonalas napi kritika teljesen megszűnt.

Általában úgy állítják be, mintha az egyes alkotó személyes elhatározásától függne, milyen műfajt és milyen hagyományt választ magának, amelyet aztán – ha polemikus éllel is – folytatni kíván. Általában létesítenek az egész magyar irodalomra vonatkoztatva valamilyen folytatólagos vonalat a Halotti Beszéd-től a legifjabb prózaírókig, és vagy azt bizonyítják, hogy az ifjak hál’ istennek beilleszthetők ebbe a vonalba, vagy azon keseregnek, hogy nem illeszthetők be. (Nemzeti vagy nemzetietlen, hazafias vagy nem hazafias, haladó vagy nem haladó, optimista vagy pesszimista, nacionalista vagy kozmopolita stb.) Holott bizony a fiatalok nem maguk választják meg élet- és tevékenységi feltételeiket. Nevetséges dolog hagyományőrzést számon kérni teljesen eltérő helyzetben. Nem is feltétlenül az eltérő társadalmi helyzet a döntő, elegendő az irodalmi közeg apróbb változása is. Adytól hetente rendeltek verset, tanulmányt, neki határidőre szállítania kellett. Ma beérkezett költőtől sem kérnek ilyet, legföljebb esetenként. Hogy legyen vátesz valaki, akitől legföljebb rendszeres tévékritikát kérnek?

Megváltozott az írók társadalmi megbecsülése, és ezt a fiatalok természetesen erősebben érzik a bőrükön. Az egyik szerkesztőségben például még a hetvenes évek közepén is magától értetődő természetességgel stilizálták át a fiatal írók mondatait az arra hivatott, magukat csalhatatlan nyelv- és stílusérzékkel megáldott orákulumnak tekintő szerkesztők, és erről az alkotók csak a levonatban, sőt csak a megjelenés után értesültek. Félreértés ne essék, nem a húzásokról, átfogalmazásokról van szó ezúttal, csak az átstilizálásról.

Az igazi baj mégsem az, amit ennyi oldalon át fejtegetettem. Nagyobb baj, hogy bármennyire mozgékonynak bizonyultak is a műfaji keretek, nem alakult ki az új, populáris, nagy, reprezentatív műfaj. Maradtak a régen kanonizált műfajok, holott nagyon is érezhető, hogy az e műfajokat valaha éltető társadalmi igény megváltozott, vagy éppen ki is merült. Amíg egy műfaj valóban életképes, addig nincsenek műfaji szabályai, addig az esztétika nemigen vesz róla tudomást. A műfaj együtt nő fel témájával, közönségével, alkotójával. Csak amikor már túljut a csúcsponton, akkor jönnek az esztéták és állapítják meg kötelező érvénnyel a szabályokat.

Ma valamennyi szépirodalmi műfajnak megvannak az esztétikai normái. Ha őszinte akarok lenni, be kell ismernem, hogy végső soron egy esztétikai terror légkörének behódolva alkotok. A legnyíltabb, legújabb, legbecsületesebb esztétikai igényrendszer is közém és a közönség közé áll. Szinte előre megmondható, milyen típusú regényeket fognak írni a fiatal írók, ha elolvasunk egy-két tanulmányt a legjobb esztéták tollából. Talán nem tudatos a dolog, de azért biztosan benne van az, hogy a műről esztéták és kritikusok fognak írni, a hivatásos olvasók, azok csapnak neki reklámot. A siker a szakemberektől függ, és nem azoktól, akik megveszik a könyvet.

A hatvanas évek végén voltak jelek, mintha új műfajok születnének világszerte, így nálunk is. Felcsillant a lehetőség a beatben, a musicalben, az amatőrszínházakban, egyesek még a televízióba is belelátták a jövőt. Aztán mindebből nem lett semmi egy-két hanglemezen kívül. Jött a neokonzervativizmus korszaka az egész világon.

Úgy kell látnom, hogy csak az igazi dilettánsok segítenek majd egyszer, természetesen elkésve fölfedeztetve. Akik nem vesznek tudomást tabukról, legyenek bár azok a legkulturáltabb esztétikai mércék is. Akik nem futnak be sem előbb, sem később. Akik nem tartoznak semmilyen nemzedékhez, csoporthoz. Akik valamiért érintetlenek maradnak mindattól, ami miatt mi azt írjuk, amit írunk, és olyanok lettünk, amilyenek vagyunk, fiatalnak elkönyvelve, kicsit megöregedve, hivatalosan is művésszé üttetvén, műfajtalanul.