Kiss Irén magánreceptje

Mit tegyen az ember, ha költő, ha nő, és ha magyar, s e csapások egyenként is halálos kórságba ejtik? Gyógyírt élő emberfiától ne reméljen, hanem ódon patikakönyvvel felszerelkezvén utazzék el költőségből, nőiségből és magyarságból mihamarább, ha csak átmeneti időre is.

Utazzék el Itáliába. Tágra nyílt szemmel bámészkodjék, fal mellé húzódva, lopva jegyzeteljen tájakat, embereket, műtárgyakat, tárlatokat, piacokat, mindent, hogy a fecnikből majdan a konszoláció régi szabályai szerint útirajzféle, elegyes műfajú receptkönyv szülessék.

Kiss Irén Szélcsend című első kötetének végén már volt egy útirajz Hispániáról. Bájos, humoros történetkék és megfigyelések foglalata volt a Hadmozdulat, mellyel az olvasók nemigen tudtak mihez kezdeni az Adyt idézően komoly és súlyos, meg a kihívóan hetyke és gunyoros, ám lírai versek között. Bizonyos értelemben Heine volt a Hadmozdulat őse, de nem így a Magánrecept-é, amelyben nagyon szép versek váltakoznak központozás nélküli, de gyakran ritmikus, sőt rejtett rímű prózával, a szerző saját kezű grafikáival, a szerzőről készült, vagy más hírességeket ábrázoló fotókkal, s minden oldal tetején a már említett régi magyar patikakönyv jó tanácsai olvashatók. Kiss Irén magyarra fordított dokumentumokat is közöl bizonyos rendszertelenséggel: plakátszövegeket, falfeliratokat, röpiratokat, kiállításkatalógusokat, valamint paródiákat hajdani és mai nagyok stílusában, nem ússza meg Goethe, Byron, Pound, Sanguinetti, Montale vagy Pasolini, nem ússzák meg a szerző útitársai, kiknek véleményét bőven közli erről-arról; Kiss Irén színes, kaleidoszkópszerű világot vázol elénk, a témák és szempontok egymásra zsúfolódnak anélkül, hogy bármelyikük is túlsúlyra vergődne. Töredékes utalásokkal éri be egy-egy hangulat vagy új ismerős ismertetésekor, s mintha nagyon sietne valahová, minduntalan új témába vág.

Első olvasói élményünk ez a habzsoló sietés: mindez van, létezik, és elképesztő, hogy ilyen gazdag a világ. A szerzővel együtt mi is élvezzük, hogy ott lehetünk Velencében, mint legutóbb Szerb Antal tanácsolta volt, a legutolsó pillanatot választván a számára életet jelentő kultúra és a halál határán; majdnem így vagyunk most is jelen ugyanott, ahová vezetőnk életet és látványt habzsolni vezérelt. Ránk ragad a jókedve, kezdünk felszabadulni valami nyomás alól, Kiss Irén bőven és találékonyan humorizál és ironizál, s jelen és múlt, olasz és magyar egyaránt megkapja szeretetteljes, de határozott döféseit.

Lassan ráébredünk azonban, hogy emelkedett és földhözragadott elmélkedései mélyén mégis van valami más, az útibeszámoló nagyon is szól valamiről, bár e sejtésünket egyáltalán nem segít megfogalmazni.

Első kulcsként a mottó kínálkozik: „Itt a nép ajkáról csak egy szó hangzik: szabadság” – idézi Limojon de Saint-Didier-t. A kötet azonban nem e szabadság mibenlétéből kíván képet adni, a kötetnek a politika nem fontosabb témája, mint egy-egy udvarló gunyoros bemutatása, a nők leszólításának huszonkét pontja, vagy éppen a háromszáz éve élt első női doktor tömör életrajza; akik a szerzőt női mivoltában kívánják meghódítani – ugyanis szerzőnk nőisége csak otthon kaloda, külföldön szinte korlátlan lehetőség –, szintén nem a tulajdonukban levő szabadságról fecsegnek. Inkább a szerző érzi magát szabadnak ebben a közegben, ettől olyan felszabadult, boldogan kitárulkozó a mű, innét a szerző jókedve, s talán innét az összevissza szerkezet is: szabad embernek mindent, még egy ilyen kötetet is szabad.

Valódi jókedv azonban nincs igaz szomorúság nélkül. Ha a gördülékeny szövegben, ellenállva a szerző kínálta gyorsolvasásnak, meg-megállunk olykor, felfedezhetjük, hogy a mindvégig erős irónia végső soron egy igen régi, igen tekintélyes, és épp napjainkban széteső, de bukásában is vonzó nagy kultúrát temet; költőnk szeme azért fogad be mindent cserepesen, töredékesen, összefüggéstelenül, mert ez a világ való struktúrája, s azért nem fogalmaz tragikusan, mert minden komolykodás nevetséges ott, ahol valódi élet burjánzik. Itália, az utazás látszólagos színtere ezúttal Európa is, legalább kétezer évével, e színes cserepek egy kultúrhistóriai szakaszból valók, s mintha arra vártak volna, hogy a szétesés pillanatában, tehát okkal szervezetlenül kerüljenek e kultúra peremvidékéről érkező, a szokottnál érzékenyebb szerzőnk jegyzetelő és rajzolgató tollhegyére. A kötet sietsége innét is eredhet: már nincs sok idő megörökíteni mindezt.

S bár elegánsan elrejtve, de itt bukkanunk a kötet következő kulcsszavára, az időre. A szerzőnek magának sincs sok ideje, hamarosan haza fog utazni, mint a kötet borús, szép nyitó versében exponálja. S a kötet végéig kegyetlenül múlik az idő. Elmúlik egy nyár, elmúlik az életet jelentő karnevál, elmúlik egy kultúra, és elmúlik a valami jelentősbe való bepillantás lehetősége. Szabadságról szóló mottó nyitja és a szerző fényképe zárja a kötetet, a szöveg szerint „a szerző személyiségének börtönéből bánatos végpillantást vet az olvasóra”, s e jókedvű, csillámló könyv a vége felől egyszeriben személyes vallomássá lényegül át, noha a szerző szeme mindvégig kifelé figyelt szomjasan személyiségének átkos börtönéből.

A kötet legnagyobb témája végső soron maga a személyiség, a szerzőé, amelytől menekülve meg sem állt Itáliáig. Az egyes emberről szól minden politikai eszmefuttatás, képző művészeti alkotás, tájleírás, életből ellesett párbeszéd, filozofálás és hangulatkép, e személyiség történelmi múltjáról szól a szerző kalandozása az időben. Fantáziája mozgásba lendít régi képeken látható figurákat, képzelete tovább szövi a látványt és látomássá növeszti, s időnként már nem tudjuk, hol végződik a külső és hol kezdődik a belső táj, és hol is tartunk a történelmi időben. Személyiség és idő: valójában az epika velejárói. Epika tehát valamiképpen a Magánrecept, a széteső világnak azonban nincs reprezentatív története, már csak személyiségek vannak, akik e világot líraian élik meg, s közéjük tartozik markáns, erős személyiségétől hiába menekvő szerzőnk is.

Ez a bujkáló, filozofikus líraiság teszi egységessé a széttartó tendenciákból, töredékekből kollázsszerűen építkező kötetet. Személyes és igen szemérmes vallomás ez időről és karneválról. A szerző nem szorul rá arra, hogy személyét megnyerővé hazudja és felnagyítsa, életmódját nem állítja elénk követendő példaként, és nagyon jól tudja, hogy átmeneti szabadulása valóban csak magánrecept. Neki az utolsó oldalról lemondóan ránk néző nagy, okos szemében van az ereje: halálos betegségét, személyiségének lerázhatatlan palástját úgy tárja elénk, hogy közben arról beszél, amit önmagán kívül lát, és amit a kölcsönös búcsú pillanatában szenvedélyesen tudott szeretni.