Fodor Ákos: Hasadó anyag

Ugyanaz a nóta szól mindannyiunkon – de hányféleképpen, Istenem! – kiált föl Hasadó anyag című verseskötetének borítóján Fodor Ákos. Hogyan szól ugyanaz a nóta Fodor Ákos-féleképpen? Úgy látom, igen különösen szól.

A kötet címét vers is magyarázza:

 

mindünk anyaga sugárzó lehetne, ha mernénk hasadni

 

A kötetcím tehát a költészetről, az írásbeliségről szól, akárcsak az előzőek, a Kettőspont és az Idéző jelek. A hasadó anyag a sugárzó költészetet jelenti, illetve, hogy a kötet lírai témáját fogalmazzuk meg, a költészet hordozóját, magát az embert. Nem nehéz belátni, hogy a költészet létrehozója e tevékenységébe beleőrül, meghasad; a felismerés nem új, a dudások gyakran szállnak pokolra. A mi költőnk azonban nem kíván pokolra szállni, mint ezt többször is leszögezi:

 

ne ducold alá életeddel művedet: sírodra omlik

 

Másutt, a Weimari falvédő címűben, a tragikummal szemben igen szkeptikus Goethére utalva:

 

Koszlik foszlik züllik a talmi holmi – s habár reménytelen e dolog itt –: minden napodon hozz rendbe valamit. Magadat ne hagyd elgazosodni.

 

A pokolra szállást okosan, az élet nevében utasítja el. Pokolra ebben a felfogásban csak a szubjektum szállhat, ám az igen gyanús létező, aki jobb, ha nem szól bele az általa létrejövő műbe, mint Egy axiomatikus megoldóképlet című versében megfogalmazza:

 

állítom, hogy a MOZARTZENE – most is hallani kellene! – EGYENLŐ: VILÁGMINDENSÉG – MINUSZ M. (Wolfgang Amadeus).

 

A pokol Fodor Ákosnál kétféle. Részben külső, társadalmi jellegű, mint Svarc A sárkány című drámájához írott dalszövegei egyikében a Kézműves mondja:

 

Bármi a helyzet, a szintér, mindig akad korbács, sintér, – már kinomban is röhögök! Az egész élet cselezés hóhérok s pribékek között.

 

A pokol másfelől belső és ugyancsak nehezen kivédhető:

 

csalás, öncsalás útja őszinteséggel van kikövezve

 

Vagy másutt, az emberi kapcsolatok lényegét az intenzitás hiányaként definiálva:

 

fölkereslek, hogy ne kelljen rádöbbenned: magamrahagytál … nem figyelünk, csak számítunk egymásra. Nem hangverseny: lemez

 

Ennek a világérzékelésnek megvan a maga filozófiája. Hol történelmen kívüli, időtlen szempontból, valamely nagy mítoszra és a biologikumra hivatkozik, mint Státusz című kis remekében:

 

e fásvilághoz érzékek öt sebén által szögezve

 

Vagy valamely kultúrtörténeti fejlődést tételez, melyben a korábbi fok a későbbi, fejlettebb fok alatt is megmarad, mint Hipotézis című versében:

 

Sós könny hull vissza. (Nem Atlantisz süllyedt el: mi másztunk fölé.)

 

Az idézetekből is érzékelhető, hogy Fodor Ákos szentencia-szerű, megfellebbezhetetlen, általános tanulságokat fogalmaz meg, és van egy állandó hivatkozási alapja: a kultúra, amelyet sajátosan él át. Verseinek közege az eddig volt, és számára mindennél fontosabb európai kultúrából elvont, dialektikus gondolkodásmód, amelyet etikus parancsként érzékel. Tömör közlései didaktikusnak hatnak, csakhogy a tanító szándéknál erősebb bennük az öntanító célzat. Azért fogalmaz megfellebbezhetetlen pontossággal, hogy maga se kételkedhessék mondatai igazában, s hogy magánéletében, mely költészetének nem közvetlen témája, belekapaszkodhassék abba a Fodor Ákosba, akit a kultúra ideális befogadójává és önzetlen továbbvivőjévé kalapált ki magából. A látszólag sima fogalmazás súlyos belső küzdelem eredménye, csak éppen ezúttal nem a küzdelem, hanem a végeredmény a fontos. A kultúrából szintén a végeredmény számít, az ő látásmódjában a kultúrának nincs folyamata, csak léte van, s ez abból is kitűnik, hogy mindhárom kötetében központi helyet foglalnak el műfordításai, illetve más költők, drámaírók műveihez írott, alkalmazott szövegei. A személytelenné párolt kultúra fontosabb a szubjektum esetlegességeinél. Ha a fordításokat és dalszövegeket vizsgáljuk, feltűnik, hogy a különböző korokban és stílusokban született műveket egyazon hangnemre fordítja, s hozzájuk egy általános, elképzelt stílusban írja dalszövegeit.

Ehhez a mindennél fontosabbnak tekintett, mozdulatlan, időn kívül lebegő kultúrához, pontosabban e kultúra tanulságához képest elhanyagolható mindaz a történelmi és társadalmi változó, amit „eseménynek” szoktak nevezni, mint Anekdota című művében fogalmaz:

 

az esemény el- keni saját nyomait; Új Semmi történt.

 

A kultúra továbbá, Fodor tikos felfogásában, egyetlen témáról szól: két ember kapcsolatáról, a szerelemről. Költészetének ez a legközvetlenebbül fájdalmas, közlésmódjának általánosságán is átütő, személyes vonása:

 

Előbb és utóbb hűlt helyén holmi meleg mocorgás multán mélyebb a hideg

 

nézve gyönyörű, távolodó nyomokat, szememből hó hull

 

Lehetetlen, de az emberhez egyedül méltó létezésforma a szerelem, már csak azért is, mert a körülmények Fodor Ákosnál a szerelmet és a szerelmetesen fontos kultúrát egyazon erővel fenyegetik. „Most jelentősebbek és mulandóbbak a lábnyomok”, fogalmaz egyszer; állandó képe a hó, a tél, s az ember ebben a meddőségben csak töredék lehet:

 

tükrözve: minden törmelék szimmetrikus – jók erre vagyunk

 

Töredék az ember is, de a rosszal szemben az, a rossz tükörképe „jobbá írva” olyan korban, amikor Ady-esszéjében így kiálthat fel gúnyosan:

 

Röpülj, hajóm Röpülj, hajóm nincs víz.

 

A tragikum tudatos, egyszerre heroikus és önkorlátozó kerülése és elfedése a kultúra felmagasztalása révén más, kevésbé ravasz költőnél óhatatlanul szentimentalizmushoz vezetne. Fodor Ákos azonban ismeri közegének csapdáit, és saját módszerét is kellő távlatból szemléli. Új kötetében Hazafi Veray János, a múlt századi nevezetes dilettáns költő hangján megírja a minden volt és leendő költőre érvényes paródiát, kötetének egyik bájos remekét. Valami elementáris humorérzék működik öntudatlanul ebben a nagyon tudatos költészetben, amitől a koncepció mindig életszerűvé bicsaklik kissé, s amitől ez a védekező állásba kényszerített, kultúrát őrző és közvetítő szerep nem válik gőgös, viselhetetlen maszkká. A mesterségnek napjainkban oly ritka tisztelete és tudása nemcsak a páratlanul mélyre süllyedt magyar költészeti közegtől válik üdítően és reménytkeltően világítóvá, hanem azért is, mert Fodor Ákos összeszorított fogakkal mosolyogva szűri nagyon is válogatott szavait.

 

keresem egyen- súlyomat (és semmi mást): labda a lejtőn én is vágtam szét labdát: én is zokogtam: nincs benne semmi: (mondd, Mindenttudóm: a mozdulatlan labda áll? ül? vagy fekszik ?) szinünk, nagyságunk más;  pörgünk, pattogunk  egy sötétség körül titkom ne firtasd: fölhasítod a labdát: se tudás – se játék.

 

A játék – s ilyen játék Fodor Ákos felfogásában a kultúra – ellenpontja a nemlét. Valamennyi gondolati és nyelvi találmánya, idézete, játéka a halál kicselezésére szolgál. Annál szebb a játék, mennél reménytelenebb. S mert reménytelen, súlya van.

Korábban megkísértett a gondolat, ne biztassam-e a hasadó anyagot még nagyobb hasadásra. A költészet talán jól járna vele, de belepusztulna a költő. Az irodalomtörténet kaján, a költészetet jobban becsüli az alkotónál. Ma ellenben már úgy látom, hogy az embert mégiscsak erkölcsösebb szeretni. Hogy van erkölcs, ha nagyon akarjuk, arról a diadalmaskodni látszó immoralitás és amoralitás századában Fodor Ákos szakadékok fölött lebegve csillámló, önokító versei is példát szolgáltatnak.

És ami még több: segítenek élni.