Móricz Zsigmondról

Fancsali képpel néz ránk a mai magyar próza: elöntötte a formakeresés manierizmusa. A nagy folyamatok ábrázolását a szerző élettapasztalatainak (ironikus) feltupírozása helyettesíti; a kiábrándult, óvatos realizmus és a formai játék másodlagossága helyénvaló az esztétikum sokáig tartó háttérbe szorítása után; a tragikum, a mélység, az alakteremtés azonban az utolsókat rúgja a legjobbak, az ötven év körüli kismesterek tollán.

Móricz Zsigmond elképesztő magasságban tornyosul felettünk. Nála nagyobb magyar prózaíró nem fog születni ebben a században. Írt Móricz sikeres giccset – Hét krajcár, Betyár, Rózsa Sándor –, írt remekműnek tartott romantikus konstrukciót – Barbárok –, de legnagyobb művei – A fecskék fészket raknak szívszorító kisprózájától a legnagyobb magyar regényig, az Erdély trilógiáig – többet érnek egyenként is, mint a század divatos világirodalmi blöffjei, a dél-amerikai prózát is beleszámítva.

Pokolian nagy író volt, s bődületes erejét csak Balzacéhoz hasonlíthatom. Nem fogadják be a világon? Elavult volna? Mihez képest? A civilizált felszínességbe nem fér bele, persze. Ám engedje meg a világ, hogy szánjam, amiért Móriczról nem vesz tudomást.

Mit tehetünk mi, akik vagyunk még annyira etikus emberek, hogy gyönyörűket szándékozunk írni? A móriczi feszültségek nem adattak meg nekünk. De ahogy hajdan Balzac után jött Stendhal, Flaubert, Maupassant, mi sem vagyunk lehetőségek híjával. Időnként pedig lapozzuk fel Móricz sikerlistán kívül maradt műveit, például a Kelet Népe utolsó számait, és tanuljunk tőle bevallott esendőséget és szépséges rettegést a haláltól.