Valamit ki kéne találni

A Boldogtalan kalap címe inkább Három nővér lehetne, hiszen Sós Mária Csehov ötletére épít. Három tönkrement házasságot látunk, mindhármat már válás után, mindháromnak a fel-feltűnő gyerekek adnak súlyt, és mind a három történetből, illetve e történetek ábrázolt végpontjából az elvált feleségek vannak előtérben. Részben csehovi az ábrázolásmód is: a rendezőt nem a házasságok felbomlásának folyamata és oka érdekli, számára az ok magától értetődő, hanem a már beállott érzelmi fagypont variációit, az új kapcsolatok teremtésének lehetetlenségét ábrázolja. Rezignált és bölcs a rendező szemlélete, és ahol a kissé hevenyészetten, olykor csehoviatlanul hatásvadász módon megírt forgatókönyv lehetővé teszi, pontos, fegyelmezetten szerkesztett képsorokat vés az emlékezetünkbe.

A nagy struktúra, amely Csehov Három nővér-ét remekművé, filozófiai mélységűvé teszi, ezúttal nem jön létre, az emlékezetes képsorok azonban rendkívül erősek. Kisrealistának minősíthetem őket, hiányzanak belőlük a nagyot mondó, némileg erőszakolt szimbólumok, amelyek a film más helyein feltűnve Sós Máriának egyébként jeles tanítómestereihez való és jó ízlésre valló vonzódásáról adnak számot. Köznapi színhelyek: egy lakótelepi, erkélyes lakás, rendesen berendezve, és a konyhája, szintén lakótelepi, tiszta, főzésre alkalmas; egy iroda, két nagy íróasztallal, rajta akták és az ott dolgozók köznapi életéhez szükséges cuccok, két ajtó nyílik belőle: az egyik a főnök szobájába, a másik talán a folyosóra, talán a kinti irodahelyiségbe; egy polgári ízléssel berendezett, kissé lerobbanó lakás, a szoba a harmincas évek sarokablakával, terített ebédlőasztallal. Ráérős jelenetek zajlanak e színhelyeken, semmi sincs elkapkodva, a rendező számára az élet a fontos, és nem valamiféle transzcendenciák; semmi sincs erőszakoltan kiemelve, az életet látjuk, és – ez a művészet –: nem vesszük észre, hogy sűrítve látjuk. Ezek a jelenetek nem szorulnak rá a rendkívüli színhely – az öngyilkosok kórházi szobája – vagy a telefonbeszélgetést újrajátszó magnó könnyeztető drámaiságára.

Kislány hintázik a lakótelepi szobában, a látogató apa tanácstalanul könyveket lapoz, a tanácstalan anya a díványon ül görcsösen, nem tudnak beszélgetni, nincs miről. Az anya kimegy, az apa szórakozottan zsebébe süllyeszti a könyvet, a hintázó kislánnyal próbál beszélgetni, nem megy. Váratlanul vetkőzni kezd, nadrágban és atlétatrikóban kisettenkedik a konyhába a volt feleséghez, és szenvedélyesen főzni kezd. Gyakorlottan szeleteli fel a hagymát, enerváltsága és tanácstalansága eltűnik, hihetővé válik, hogy szeretni lehetett. A főzés fázisait végigkísérve a volt férj és volt feleség között ismét szikrák pattognak, újra lezajlik házasságuk tönkremenetele kicsiben, az apró, jelentéktelen, de idegenné vált szokások egymásba ütköznek. Az étel kész, a férfi felöltözik, nem marad ott ebédre, a szenvedély elpárolgott, megint nincs mit mondani.

Szól a telefon az irodában, az egyik titkárnő felveszi, megkeresem, mondja, és kimegy. A másik titkárnő bent van a főnöknél. Üres irodaszoba, hosszan. Beténfereg egy fiatalember, leül, észleli a felvett kagylót, látnivalóan megfordul a fejében, hogy beleszól, de hát nincs rá felhatalmazva. Megszólal egy másik telefon, a fiatalember feszeng, csöng a telefon, a fiatalember feláll, de a csöngetés abbamarad. A fiatalember visszaül, kezében a kabátja. A főnök kipillant a szobájából, megriad az ismeretlentől, az őtőle, zavart negyedmozdulatok, mintha meghajlás lenne, a főnök visszamenekül a szobájába. A fiatalember feláll, kimegy, sétál odakint. Üres irodaszoba. Bejön a takarítónő, észleli a letett kagylót, de nem az ő dolga, felvesz valamit az asztalról, a szemétkosárba teszi, kimegy. Üres irodaszoba… Hosszan, de kitűnő ritmusban, izgalmasan megcsinált jelenet. Talán a film legjobb jelenete. Nehéz megfogalmazni, mitől olyan elementáris. Van benne valami kafkai, természetesen, csakhogy ez magyar Kafka: valamiképpen otthonos, gemütlich az egész, és közben azt kell éreznünk, hogy ennek az irodának, amelynek céljáról, rendeltetéséről semmit sem tudunk, semmi értelme.

Csönget az apa, hozza vissza a szombat délelőttre kölcsönkért gyereket. A csengő beragad, csavarhúzóval állítja le az elvált anya. Az apa határozatlanul ácsingózik az ajtóban. Már ebédelnek, most nem ebédelhet újra, álldogál, zavart mosoly az arcán, pedig amúgy vagány srácnak látszik. Bejön az előszobába, hebegés-habogás, bejön a szobába, ahol a volt anyós tevékenykedik zordan. Az apa elmegy, az anya szomorúan, egyedül ül le ebédelni. A volt anyós fúrja a volt férjet: látta az ablakból, hogy az új nő kocsiján jöttek, az fizette az ebédet, ezért adta vissza a százast a volt férj. Csöngetés, visszajön az apa, áll a megterített asztal előtt, talán mégis lehetne csinálni valamit, együtt, elmenni az állatkertbe például. Zavart mosolyok az arcán, lemondó szemöldök-felhúzódások, ajakrágás, talán esetleg elmenni kirándulni. Megfeszített gondolkodás a homlokán. Valamit ki kéne találni. De nem lehet.

Hivatásos és nemhivatásos színészek játszanak kitűnően; hivatásos és nemhivatásos színészek játszanak halványabban. Az operatőri munka, Szabó Gáboré, mindvégig remek. Sztori valójában nincs, csak sztoritöredékek, pár munkahely, néhány görcsös, neurotikus udvarló-féle, a három nővér kínos, bizonytalan, gátlásos tapogatózásai. „Ennyi?” – hangzik el az utolsó kérdés, az utolsó szó a filmben. Hát ennyit tudunk kitalálni? Ennyi volna az egész élet? Elég ennyi egy filmhez? Amely kínos tapogatózásainkról, lehetetlenségeinkről szól.

Bizonyára elég, noha közönségsiker nemigen lesz belőle: a közönségről szól. A sikerhez túlságosan szerények az alkotók. Szakmai siker sem lesz feltétlenül: ahhoz még az alkotók is túlságosan tapogatóznak olykor-olykor. De nagyon jó helyen és nagyon vonzó módon, a művészkedést lehetőleg mellőzve tapogatóznak.

Érezhetően az alkotók is megfeszítetten gondolkoznak. Valamit ki kéne találni. Ebben az új helyzetben, a valami utáni helyzetben, netalán korszakváltáskor. Nem lehet, természetesen. De éppen a művészet az, amely a lehetetlenségből ki tud indulni. A legjobb jelenetek túlmutatnak a Zanussiból és más elődökből építkezőkön. Pontosak az adott színhelyeket és a lehetséges magatartásokat, gesztusokat tekintve. A tárgyak, az adottságok, a korlátozott mozgáslehetőségek e feltétlen tisztelete emeli a legjobb képsorokat a magyar film emlékezetes jelenetei közé.