Kiskáté az árulásról

Olyan, amilyennek Miroslav Krleža Golgota című drámájában megírta. Az osztályárulót Kristijannak hívják (utalás a keresztényszocializmusra), aki úgy demagóg, hogy életformája, egyéniségének lényege a tetszetős, hangzatos szólamok csaknem az őszinteségig lelkes hirdetése. Kristijan szinte teljesen meg van győződve arról, hogy amit hirdet, valóban mindenkinek hasznos. Béremelésért, néhány dekával nagyobb húsadagért küzd, az Arzenál felrobbantása helyett sztrájkot javasol, mindezt az éhező, kínlódó emberek, az anyák és az ártatlan gyermekek érdekében. A forradalmi mozgalom kimerült, a fehérek vannak túlsúlyban, Kristijan szerint nincs más lehetőség: defenzívába kell vonulni, a szakszervezeti bérharc az egyetlen reális lehetőség. Kerülni kell a konfrontációt, amely csak felesleges vérontáshoz vezet. A fehérek már konszolidálódtak, ebben a helyzetben Kristijan úgy látja: miután a kizsákmányoltak életkörülményein alapvetően úgysem lehet változtatni, a legjobb, ha beszédeivel a szenvedők lelkére hat, ha tulajdon nyomoruk hangoztatásával enyhítő könnyeket csal a szemükbe, ha megadja nekik a nyomorultak, megalázottak egyetlen menedékét, az önsajnáló érzelgést. Kristijan eközben bőven hangoztatja, hogy az ő vállát ezrek és ezrek élete nyomja, felelősséggel tartozik értük, nem viheti őket meggondolatlan, kalandor akciókba. Eléri a célját: a szenvedők elérzékenyülnek, elsiratják saját szerencsétlen sorsukat, hüppögnek a leöldösött társak temetésén, és örülnek, hogy sikerült kicsikarniuk a valamivel nagyobb fejadagot. Kristijan ezek után beleülhet a fogyasztási szövetkezetbe, ahol milliók forognak majd a kezében.

Kristijan alakja nem lenne igazán érdekes, ha érvei nem volnának gonoszul okos, ésszerű, a helyzetben logikus és voltaképpen megcáfolhatatlan érvek. A drámában egyetlen ember sincs, aki Kristijant meg tudná cáfolni. Pavle, a következetes, harcos forradalmár csak arra képes, hogy addig hangoztassa Kristijan árulását, amíg le nem lövik. Nagyon hamar lelövik, még a dráma elején. Azt ugyan megtudjuk tőle, hogy Kristijan a rendőrség besúgója, ezzel azonban Pavle nem vette el Kristijan okfejtésének erejét. Nem veszi el más sem. Ksaver, az egyik munkás, lelkiismereti drámát él át, és az ahasvérusi sorsból szabadulni akarván, a dráma végén csak azt tudja mondani, amit Pavlétól hallott (azt, hogy Kristijan besúgó). Andrej, a másik sebesült munkás (őt a dráma második felében lövik agyon) szintén csak ezen a szinten száll szembe Kristijannal, ő is eredmény nélkül.

A dráma közvetlenül a magyar Tanácsköztársaság bukása után született, 1922-ben, nagy rendőrségi készültség kíséretében adták elő Zágrábban, néhány előadás után be is tiltották. A fiatal Krleža azonban nem egyszerűen gyújtó hangú drámát írt; a közép-európai forradalmi hullám elülte után, keserűségében, igen messzire ment, még azt is bevallotta, hogy Kristijannal szemben neki, a drámaírónak sincsenek érvei. A dráma végén önmagát hozza be a színre egy misztikus orvos képében. Ez az orvos Krleža szerint is deus ex machina, értelmezhető Kristijan lelkiismeretének, esetleg a művészi igazságszolgáltatás szimbólumának, netalán a művészet célképzetének, de mindenképpen a vereség elismerése: nincs olyan alak, drámai figura, aki az igazságszolgáltatásra magából a szituációból kinőve lenne képes. Az is érdekes és árulkodó, hogy ez a misztikus orvos nem magát Kristijant öli meg, hanem a gyerekét. Ez azt jelentheti, hogy az osztályárulást legalább egy emberöltőig nem lehet megszüntetni. Az ártatlan utód megölése annak a fiatal írónak a kétségbeesett gesztusa, aki túlságosan világosan látja a közép-európai munkásmozgalom helyzetét.

Krleža kegyetlenül pontosan mérte fel a helyzetet, és korában rendkívül jelentős kérdést vetett fel. Minek alapján mondjuk az árulásról azt, hogy árulás, ha semmit sem tudunk szembeszegezni vele? Vajon elegendő-e az érzelmi forradalmiság, pótolhatja-e az indulat a logikus okfejtést? Lehet-e mást tenni defenzívába kényszerülve, mint amit az áruló javasol? Kristijan demagógiájában az a pokoli, hogy nemcsak látszólag van igaza. Könnyen elintézhetnénk ezt az alakot, ha a bérharccá korcsosult osztályharcnak lenne alternatívája. Krleža azonban nagy önfegyelemmel elismeri: nincs ilyen alternatíva, akkor nem volt.

Mégis árulásnak minősíti Kristijan voltaképpen igaz érvelését.

Nem tudja ugyan Kristijant elsöpörtetni drámai alakokkal, a valóságban már és még nincsen ilyen erő, Kristijan erősebb. Kristijan győzött, Krleža mégis leleplezi.

Ennél is tovább megy: azokat is leleplezi, akik bedőlnek Kristijannak. Akik emberi méltóságuk megtiprásáért cserébe elfogadják a húscafatokat. Keserű, az elfogultságig kétségbeesett szentenciát mond az egyelőre gyengének bizonyult munkásosztályról.

A demagógia – mondja Krleža – akkor is hazugság, ha nem lehet megcáfolni. A hazugságot akkor is le kell leplezni, ha nincsen társadalmi erő, amely a hazugság helyébe az igazságot állítaná. A hazugságot akkor is analizálni kell, ha ennek a mű esztétikuma látja kárát. A Golgota nem igazán jó dráma, Krleža indulata és fegyelme azonban a Golgotá-ban is példamutató.

A Golgota nem igazán jó dráma, éppen azért, mert Krleža a mű megformálásánál fontosnak tartja a helyzet pontos felmérését. Nagyon ügyetlenek a drámába szőtt biblikus utalások. Bár a korban igen gyakori a krisztusi párhuzam, Blok, Andrej Bjelij, Majakovszkij, a német expresszionisták gyakran használták, Krleža didaktikusan, kívülről bevitt elemként alkalmazza – érzi, hogy a demagógia feltárása szárazra sikerült, és úgy gondolja, nem mondhat le az érzelmi hatásról. Az egyes lehetséges magatartásokat képviselő munkások csak szimpla szócsövek. Esztétikailag botlásnak tekinthető a deus ex machina, amelynek más vonatkozásáról már szóltam. Sematikus dráma a Golgota, és nem tudja ebből kiemelni Krleža költészete sem.

Az is igaz azonban, hogy a Golgota első a maga sematikus műfajában. Éppen azért, mert első, mert a séma felfedezése – és nem ismételgetése – nem lehet igazán „sematikus”. A sémát az író az életből, az aktuális helyzetből vonta le, így aztán mégis vannak benne életteli mozzanatok. Ilyen a temetési jelenet, ilyen néhány szerb-horvátul gyönyörűen hangzó monológ (Csuka Zoltán fordítása sajnos nem színpadra készült), ilyen a munkások ábrázolásában fel-felcsillanó irónia. Színpadi érzékre vall, hogy Kristijanról rögtön a dráma elején közlik: áruló. Olyan fogás ez, amit például Shakespeare is gyakran alkalmazott, hogy a feszültség forrása ne a „mit”, hanem a „hogyan” legyen, a néző érdeklődését a folyamat kösse le, és ne krimiszerű izgalomban, hanem valódi szellemi izgalomban részesüljön. Így nemcsak a demagógia maga, hanem a demagógia hatásmechanizmusa, a demagóg szövegek befogadásának módja is feltárul a nézők előtt.

Ezek a hiányosságok és ezek az erények igen nehezen előadható drámává teszik a Golgotá-t. Nincs az a rendező, aki valamilyen mesterfogással el tudná kenni a szervi bajokat. Csak arról lehet szó, hogy a szépségek felragyogtatásával ellensúlyozza a gyöngéket.

Ilyen szempontból a Szegedi Nemzeti Színház előadása jónak mondható. Igaz ugyan, hogy Giricz Mátyás rendező kihúzta azokat a szövegeket, amelyek már a dráma elején világossá teszik, kicsoda ez a Kristijan, tehát ezzel akaratlanul is kihúzta az egyik méregfogat, koncepciója mégis védhető azzal, hogy a Kristijant játszó színész számára érdekes játéklehetőséget biztosított. Kristijan ebben a felfogásban akaratlanul, fokozatosan, a dolgok logikája következtében, csaknem passzívan válik árulóvá, szövegeit nem demagógiából, hanem meggyőződésből mondja, és ez a szubjektíve őszinte meggyőződés vezet el az objektív katasztrófáig.

Giricz az egyetlen lehetséges megoldást választotta a dráma egyes jeleneteinek megrendezésében: az expresszionista színház eszközeiből válogatva néhány festőien megkomponált tömegjelenetet alkotott, ezek a jelenetek jóval közelebb állnak Krleža gondolatvilágához, fantáziájához, mint a többnyire csupán szárazan deklaratív szöveg. Az előadás csúcspontja az a jelenet, amikor a sebesült Pavle hiába könyörög bebocsáttatásért az újságot olvasó és családi életet élő Ksaver házába. A traverzekből álló, konstruktivista díszlet bal oldalán látható a lakás (amely finom rendezői ötlettel később Kristijan lakásává is válik, jelezve, hogy az ilyen szegényes körülmények között élők törvényszerűen juthatnak ahasvérusi vagy éppen árulói sorsra). Ksaver tehát újságot olvas, felesége hallucinál. A jelenet nagyon didaktikus, és bizony elviselhetetlenül ömlengő volna, ha Mentes József és Martin Márta nem játszaná egyúttal a jelenet paródiáját is, így azonban a jelenet kritikáját is megkapjuk, ez a kritika pedig végül is egy életforma paródiájává válik. Egyszerre tömjénszagot érzünk. Mentes és Martin továbbra is ironizál, a tömjén azonban már más hangulatot kelt, Pavle kissé talán túlságosan triviálisan kúszik sebesülten, vörös festékkel leöntve a küszöb felé, amikor lilás fénybe és fátylakba burkolva alakok jelennek meg, élükön a tömjént lóbáló pappal. A jelenet kissé emlékeztet Fellini Rómá-jának papi divatbemutatójára. Egy teljes társadalom vonul fel a sebesült munkás elfogására. Vadászat játszódik le a szemünk előtt, hop-hop kiáltásokkal és topogással akarják kiugrasztani rejtekhelyéről, ahogyan a nyulat szokás. Nem a katonaság vonul fel itt az áldozat ellen, hanem azok, akik a parancsvégrehajtók mögött állnak.

Hasonlóan finom megoldás még kettő akad az előadásban. A munkások közé megérkezik a sebesült Andrej (Melis Gábor alakítja). A munkások két pártra szakadnak, egyik részük Kristijannak, másik részük Andrejnek ad igazat. Hirtelen belép a felügyelő (Kátay Endre), a munkások sietve szerszámaikhoz kapnak, és serény szorgoskodást mímelnek. Kátay gúnyosan viccelődik egy darabig, majd észreveszi Andrejt, és kétszer belelő. A munkások dermedten hallgatnak. A felügyelő katonák, csendőrök nélkül, egyetlen pisztollyal gyakorolja a hatalmat. Ebben az a megdöbbentő, hogy a munkások lefegyverezhették volna. Passzivitásuk, gyávaságuk miatt bűnrészessé válnak ők is. Kegyetlen ez a munkásokat érő kritika, de teljesen egybevág Krleža mondanivalójával, egyúttal világossá teszi az író felháborodásának okát is.

Hasonló megoldást látunk a legyilkolt munkások temetésén. A munkások a koszorúk előtt álldogálva a fogyasztási szövetkezet előnyeit tárgyalják. Kristijan mond gyászbeszédet, amelyet úgy formál, hogy a munkások saját könnyeikbe fúljanak. De még ez is túl sok. Még így is felizzik az emberekben valami, és a gyászolókba mégis bele kell lőni. A lövések azonban a színpadon kívülről, a személytelenség közegéből érkeznek, a sebesültek vagy halottak összeesését nem is kell bemutatni, a jelenetben nem ez a lényeg, úgyhogy gyors elsötétítés után folytatódik az előadás a következő jelenettel.

A színészek feladata az egyetlen Kristijant játszó Kovács Jánosén kívül nagyon hálátlan. Kovács igen jól játszik, a Krležáétól eltérő koncepción belül következetes az értelmezésben, és csak az utolsó jelenetben bicsaklik meg, részben az író hibájából, részben azért, mert a jelenetből alig húztak. Mentes József igen jó Ksaver szerepében addig, amíg erre egyáltalán módja van; Ahasvérussá alakulva jó érzékkel a háttérbe húzódik. Jelenetét szépen oldja meg Martin Márta és Miklós Klára, de tulajdonképpen nincs színészi feladatuk. Kátay Endre két villanásban mutatja meg, milyen az a zsarnok, aki gátlástalanul tobzódhat a leigázottak passzivitásában. Pavle és Andrej szerepében Körtvélyessy Zsolt és Melis Gábor nem tud mit kitalálni a hangerő emelésén kívül, de ezt nem írhatjuk rovásukra.

Kiváló Gyarmathy Ágnes díszlete és jelmezei. Különös érzéke van a színek és a formák drámai, egyúttal dekoratív kezeléséhez (mint ezt a Lunacsarszkij-drámához tervezett jelmezei és díszlete is megmutatta). Egyetlen megoldása szervetlen, bár nem túlságosan zavaró: a nézőtérről látható, amint a szélgépet tekerik, és különböző hanghatásokat állítanak elő. Nem lehet tudni, ennek mi a célja.

Giricz a Golgotá-t általános érvényű drámának tekintette, felfogása szerint ez a szituáció más korban és más helyszínen is előfordulhat. Ebben igaza van, Krleža általánosságban veti fel a maga kérdéseit. Giricz azonban az első felvonás előtt hangszórón át bejátszatja Allende utolsó rádióbeszédét, a második felvonás előtt pedig az egyik chilei siralomházban készült felvételt. Az utóbbi felvétel valóban illik a darabba. Az Allende-beszéd azonban, véleményem szerint, akkor is zavart okoz, ha az még a játék előtt, vagyis a drámán kívül hangzik el. Allendét a beszéd után néhány órával megölték. A drámában nem sokkal Allende beszéde után Pavlét keresztre feszítik. A párhuzam azonban pontatlan. Pavle harcos, robbanó egyéniség, forradalmár, őt ezért ölik meg. Allendével kapcsolatban azonban felmerülhet, hogy személyében nem következetes forradalmárt gyilkoltak meg, hanem olyan jó szándékú, becsületes és szimpatikus embert, aki az alkotmányos módszerekhez ragaszkodva nem mert felkészülni a polgárháborúra, nem merte felfegyverezni a munkásságot (amire a külpolitikai és hadászati szakírók szerint lehetősége lett volna). Paradox módon Allende beszédének egyes részei éppen Kristijan érveivel, gyászbeszédével csengenek össze, ami megint félrevezető, hiszen Allende tisztességét senki sem vonhatja kétségbe, Kristijan viszont áruló. A chilei tragédia aktuális, Krleža drámája valóban a chilei helyzetről is szól, de véleményem szerint meg kellett volna találni azokat a valóságos párhuzamokat, amelyek nem zavarják össze a nézőt. Ha Allende helyett egy Pavléhoz hasonló chilei politikus beszédét lehetne beolvasni – minden bizonnyal van ilyen –, a zavart fel lehetne oldani.