Jugoszláv színházi élet

A jugoszláv színházi életet, mint általában a jugoszláv kulturális életet, igen nehéz áttekinteni. Ennek Jugoszlávia sajátos felépítése az oka. A hat köztársaság valamennyi fővárosa valódi főváros, a szónak gazdasági, politikai és kulturális értelmében egyaránt, az egyes köztársaságok eltérő fejlettségi szinttel, hagyományokkal rendelkeznek, és gyakran nemcsak a külföldi esik zavarba, hanem maguk a jugoszlávok is, akik rendszeres évi fesztiválok szervezésével igyekeznek valahogyan áttekinteni azokat az egymással feleselő, vitatkozó, gyakran párhuzamos törekvéseket, amelyek a hivatalos színházak és a nagy számban létező amatőr együttesek bemutatóira jellemzők. Igen sok színházi fesztivál van Jugoszláviában, ezek közül évek óta három emelkedik ki, az újvidéki Sterija Játékok, a belgrádi BITEF és a Dubrovniki Nyári Játékok.

A BITEF-et talán nem kell bemutatni a magyar olvasónak, a szaklapokban minden évben terjedelmes méltatások jelennek meg erről a nemzetközi fesztiválról, amelynek a belgrádi Atelje 212 színház vezetői a szervezői, és amelynek keretében minden év szeptemberében két hétig valóságos csatatérré változik a színház környéke. Az egész világ színházi avantgarde-ja képviselteti magát, miután a BITEF célja a legújabb törekvések egymással való szembesítése. Éppen ezért a BITEF nem a jugoszláv, hanem a világszínház szemléje. Két évvel ezelőtt például a BITEF-en tűnt fel a párizsi Napszínház azóta világhírűvé vált produkciója, az 1789, a modern japán színház is ezen a fesztiválon került be – ebben a században immár sokadszor – az európai köztudatba, és a legutolsó BITEF már a Vígszínház produkcióját, a Popfesztivál-t is meghívta – igaz, sikerünk nem volt átütő. Komoly rangot jelent, ha egy együttes részt vehet ezen a világtalálkozón, amelynek nem utolsósorban az is a feladata, hogy a jugoszláv színházakat új ötletekkel, a színház szerepének és funkciójának modern értelmezésével fegyverezzék fel. (A lengyelországi fesztiváloknak is célja a világ vérkeringésébe való bekerülés, elég csak a wrocławi amatőrfesztiválra utalni, a külföldi produkciók később kedvezően hatnak az amúgy is kísérletező kedvű lengyel színházak útkereséseire.)

Azt azonban meg kell állapítani, hogy a BITEF-en látható előadások és a jugoszláv produkciók színvonala között többnyire igen nagy a szakadék. És itt elsősorban az a gond, hogy a jugoszláv dráma továbbra is válságban van, igen kevés az eredeti bemutató, sikerük többnyire lagymatag, a közönséget nehéz új nevekre becsábítani a színházba. Így aztán a Sterija Játékok – éppen az új jugoszláv drámák gondozása lenne a feladatuk – a jugoszláv kritikusok tanúsága szerint megrekednek a jobbára kommersz, ismert darabok ismételgetésében. A hatvanas évek közepén több új drámaíró tűnt fel, köztük például az a Jovan Hristić, akinek drámáját mostanában játszották Kecskeméten nagy sikerrel, fejlődésük azonban megszakadt, és ebben nagy szerepe van annak, hogy a jugoszláv önigazgatási rendszerben a színházak kénytelenek elsősorban gazdasági szempontokat figyelembe venni, a művészi szempontok háttérbe szorulnak. A hetvenes években eddig egész Jugoszláviában egyetlen fiatal drámaírónak sem volt igazán átütő sikere, bár a belgrádi Narodno Pozorište megpróbálkozott fiatalok felfedezésével. Új drámák nélkül is jöhetnek létre izgalmas előadások – például a már említett Atelje 212-ben, vagy a Jugoslovensko Dramsko Pozorištében, az amatőregyüttesek erősen politizáló előadásairól nem is beszélve. A szintézis azonban várat magára.

Pontosabban: a szintézis megvalósulóban van, csak éppen nem a kulturális centrumokban, hanem az eredetileg tisztán turisztikai attrakciónak indult Dubrovniki Nyári Játékokon. Évek óta híresek a gyönyörű környezetben megrendezett Shakespeare-előadások és a külföldi sztárokkal telezsúfolt operaelőadások, amelyek természetesen jelentős összegeket hoztak és hoznak a Nyári Játékok konyhájára. A Nyári Játékok kifizetődő vállalkozás. Ezért nem véletlen, hogy a nagy befektetést követelő színházi műfaj legizgalmasabb kísérletei 1973-ban éppen Dubrovnikban voltak láthatók.

Csak látszólag paradoxon, hogy a legmodernebb jugoszláv drámaíró, a nyolcvanéves Miroslav Krleža két művének, az Araeteus-nak és a Kolumbusz Kristóf-nak bemutatója hozta lázba a jugoszláv színházi életet. Először is: Krleža valóban a legfiatalosabb jugoszláv drámaíró mindmáig. A fiatal, vagy éppen most induló nemzedékek valamilyen módon az ő drámaírói munkásságára építenek akkor is, ha tagadják, ha elfordulnak a módszereitől. Másodszor: a dubrovniki játékok szervezői rájöttek, hogy a csodálatos környezetet nemcsak Shakespeare drámáinak díszleteként használhatják, hiszen a nálunk is jól ismert Marin Držić, a dubrovniki városállam nagy vígjátékírója egyáltalán nem áll messze Krleža gondolatvilágától.

Az Araeteus Krleža utolsó drámája, 1957-ben jelent meg horvátul, és a nehezen mondható, esszéisztikus szövegeit színházszerűen eddig csak a már elhunyt Bojan Stupicának sikerült értelmeznie tíz évvel ezelőtti belgrádi rendezésében. Dubrovnikban most Georgij Paro rendező a Bokar-várba helyezte a cselekményt, amely évezredeket átfogva elsősorban Itáliában játszódik. A dráma szereplői, köztük a szabályszerű idegenvezető, a cicerone, a közönséget, a turistákat is bevonják a cselekménybe, és az illúzió tökéletes. A színészek közül elsősorban a címszerepet játszó Tonko Lonza emelhető ki. Ismét bebizonyosodott, hogy színházat nem feltétlenül színházépületben kell csinálni. Ez a megállapítás fokozottan érvényes Paro másik Krleža-rendezésére, a Kolumbusz-ra. Ezt a század elején született, expresszionista látomást, amelynek lényege a világosan látó főhős és a hitetlen hajósok ellentéte, még csak nem is magában Dubrovnikban adják elő, hanem Kolumbusz hajóján, a kikötőben horgonyzó Santa Mariá-n. Persze ez nem az eredeti hajó, hanem sokszorosára nagyított, nemrég felépült mása. Turisztikai blöff. Szuperprodukciók rendezésére és dollárkeresetre való alkalmatosság. Paro mégsem szuperprodukciót csinált, hanem valódi művészetet, kihasználva a rendelkezésére álló eszközöket. A közönség felmegy a hajóra – tehát nem a partról figyeli a hajón játszó színészeket –, és a hajó kifut a kikötőből. Elindul az ismeretlenbe. A közönség egy nagy, veszélyes utazás részesévé válik. A cselekmény az egész hajón folyik. A tér valódi. A Kolumbusz és hajósai közötti ellentét óriási. Akkora, hogy a játék során Kolumbuszt meggyávult, visszatérni akaró társai felfeszítik egy árbocra. Ez a felfeszítés újabb dimenziókkal tágítja a költői, expresszív szöveg jelentését.

Az előadás leírására itt nincs mód. Hogy azonban mennyire nem idegenforgalmi fogásról van szó, azt megvilágítja az előadás befejezése. A Santa Maria visszatér a kikötőbe, a nézők fellélegeznek, a pincérek körbehordják a belépődíjban foglalt italokat, a közönseg fogyasztani és csevegni kezd. Vége az előadásnak. Kolumbusz az árbocra feszítve azonban tovább mondja a szövegét. Senki sem figyel rá. Már nem is hallják. Kolumbusz pedig a nagy zajban is mondja a magáét.