Két fiatal rendező

Az utóbbi néhány évadban mind több olyan színházi előadást láttam, amelyben a főszerepet a díszlet, a jelmez, a világítás, a zene játszotta, a színészek csaknem fölöslegesen lézengtek a számukra idegen környezetben, túltengett a líra, és csaknem teljesen kiveszett az intellektualitás. Brecht újításai visszaszorultak, mielőtt győzhettek volna. Mintha újfajta naturalizmus kezdődne a magyar színházakban, olyan naturalizmus, amely abban különbözik a klasszikus naturalizmustól, hogy egyáltalán nem fordít gondot a színészi alakításokra.

Az emberábrázolást és a játékosságot a diadalmasan terjedő általános és gyakran érzelgő korstílussal szemben néhányan saját úton botladozva igyekszenek visszalopni a színházba. Az 1973-ban végzett fiatal rendezők közül ebből a szempontból elsősorban Szőke István és Asher Tamás fejlődését érdemes figyelemmel kísérni. Sejthetőleg mindketten annak örülnének a legjobban, ha kölcsönkapnák a Népstadiont, és hatalmas maszkabált rendezhetnének harsogó erősítők és koturnusok segítségével. Valószínűleg szívesen szerveznének egész napos autóbuszkirándulást valahová a szabadba, ahol a színészek a közönséggel együtt vennének részt valamilyen heppening-szerű előadásban. Erre nincs lehetőségük, de az adott körülmények között is érezhető ragaszkodásuk a nagyobb formákhoz, az erősebb hatásokhoz, valamilyen módon a mai, tagadhatatlanul kispolgáriasult színházba is igyekszenek belopni a felszabadult, vásári, plebejus játékosságot.

Szőke István első sikeres munkája, Jovan Hristić Savonarola és barátai című drámájának rendezése a parányi kecskeméti zsebszínházban harsány, cirkuszi eszközökkel kólintotta fejbe az apró aréna körül ülő nézőket. Szőke a színpad nagyságától függetlenül mindig erős hatásokat alkalmaz, kedveli a trivialitásig egyszerű trükköket, a bohóctréfák dramaturgiáját. Gyakran ad színészei kezébe egyszerű használati tárgyakat, amelyek az egymásra halmozott, eltérő hangulatú szituációkban egészen más jelentést kapnak. Szívesen mondat színészeivel monológot. Ez Kleist Heilbronni Katica című drámájának előadásakor volt igazán feltűnő. A drámai dialektikát Szőke az egyes ember felől ragadja meg, a pattanásig feszült lélek hirtelen váltásai érdeklik. Elementáris játékszenvedélyét mindig a színészbe transzponálja, az egyes ember gyakran az egésznél is fontosabb, egy-egy jelenet nem mindig kapcsolódik feltétlenül az előadás egészének ívéhez, sőt Szőke gyakran nem dolgoz ki az egész műre érvényes fejlődésmenetet, legtöbbször csak az atmoszféra, a túlhevített érzékiség tartja össze rendezéseit. Van ebben a magatartásban valami makacs lázadás: fontosabbnak tartja a színész esetleges játékötleteit, mint a filozofikus magaslatból megalkotott, gyakorlat előtti gondolati rendszert. Barokkos gazdagságban halmozza egymásra a stílusokat, az ötleteket. Kipróbálja az általa ismert alakokat, mivé gyömöszölik egymást váratlan, előre nem látható helyzetekben. Kísérleteit nem bevált, klasszikus drámákon folytatja, sőt Kecskeméten operettet is rendezett. Számára az operett azért él, mert a közönsége szereti. Tudja, amit az irodalom felől érkező rendezők ritkán tudnak: az élő formát, amely ellen a fiatal művésznemzedék lázad, a közönség szavatolja és élteti, ezért minden valóban hatásos újítást csak a közérthető formán belül lehet megkezdeni. Az operett, bármilyen különösen hangzik is, plebejus műfaj, bár már fogantatásában maradira sikerült. Szőke operettrendezésében a szereplők időnként görkorcsolyáztak, máskor cipővel verték a bírói emelvényt, vagy éppen a legkülönbözőbb helyeken fogdosták egymást; ebből talán sejthető, hogy a Luxemburg grófja megrendezésével Szőke az operettnek, vagy másképpen: a zenés játéknak olyan válfajával kísérletezett, amely az emelkedetten érzelgős középfajú színművek korában a fiatalos, a tekintélynek fittyet hányó, játékos színház lehetne.

Szőke a Huszonötödik Színházban Szuhovo-Kobilin Tarelkin halála című drámájával mutatkozott be (Raszpljujev nagy napja címmel játszották). Egy-egy jelenetben ezúttal is hatalmassá növesztette az alakokat, a kiugróan hatásos mozzanatokat azonban olykor elég hosszú üresjáratok követték. Azok a színészek jártak jól, akik magánszámokat adhattak elő, és nem kellett az alak fejlődéstörténetével bajlódniuk (Jordán Tamás, Kristóf Tibor, Csíkos Gábor). A néző az előadástól akkor is fejlődéstörténetet vár, ha ezt nem kapja meg. Ez a várakozás ösztönösen a színészekben is megvan, és ha nem kapnak fogódzót hozzá, alakításuk törvényszerűen elszürkül, a folyamat hiánya egyhangúságot okoz (ez volt jellemző Iglódi István és Tolnai Miklós játékára). Úgy gondolom, Szőkének éppen sajátos, robbanásokban gondolkozó alkatának fejlesztése érdekében a későbbiekben nagyobb önfegyelemre, türelmesebb előzetes felkészülésre lenne szüksége.

Asher Tamás tulajdonképpen mindennek az ellenkezőjét műveli. Szőke a színész felől közeledik a világhoz, Asher pedig lényegében kritikusként viselkedik, szempontja külső, a megértett egész felől közeledik a részjelenségekhez. Csaknem hidegen ironikus tekintettel fogja át rendezéseiben a mű egészét. Szőke színészei gyakran csapnak az egyik szélsőséges hevületből a másikba. Asher színészei nemcsak játsszák, hanem intellektuálisan értelmezik is az általuk ábrázolt alakot. Asher érezhetően csapdának érez mindenfajta azonosulást, kritikája egyetemesnek mondható. Nagy sikert aratott vizsgarendezésében, Szép Ernő Patiká-jának kaposvári előadásában is érezhető volt már ez a sajátos irónia, és ez vált egyértelművé – néhány kitérő után – az Ördögök-ben, a Dosztojevszkij-regény Camus–Wajda féle átiratában. Kegyetlenül pontos emberismeret rejlik ennek az iróniának mélyén. Asher ugyan időnként szintén igen erős hatásokat használ – zuhog a színpadon az eső, a szereplők olykor a földön fetrengenek, időnként váratlanul kitör belőlük a hisztérikus nevetés, a fegyver igen nagyot durran –, rendezése mégsem idegeinket borzolja fel, nem taszít bele az előadás világába: inkább megmutat, pontosan értelmez, fölismerhetővé tesz bizonyos folyamatokat, szinte elidegenít. Asher, gondolom, ingoványos, gyanús területnek tekinti a néző lelkét, az értelemre akar hatni. Amit bemutat, összhangban áll azzal, ahogy bemutat, hiszen éppen a mocsaras lelki jelenségek racionális feltárására, láthatóvá tételére vállalkozik. Csaknem embertelennek mondhatnánk az ilyen fegyelmezett, pontos, világos fogalmazást, ha éppen a célja nem lenne mélyen humanista.

Nagy erénye Ashernak, hogy a rendelkezésére álló színészek ismeretében komponálja meg előadásait. Pontosan tudja, mi várható tőlük, és nem kényszeríti őket arra, hogy alkatuktól idegen felfogásban játsszanak. Az Ördögök-ben ezért volt kitűnő Kun Vilmos a belsőleg kiürült, túllirizáló szalonforradalmár szerepében, ezért volt nagyszerű Verebes István macskásan sompolygó félelmetes intrikusa, ezért volt pontos Koltai Róbert, Pogány Judit, Breznyik Péter az őrület különböző válfajaiban. Asher racionális színészkezelése talán éppen az igen nehéz főszerepet, a Sztavrogint játszó Reviczky Gábor jól sikerült alakításában érhető tetten leginkább. A túlságosan általános figura mássá, emberibbé tett, és igen pontosan illeszkedett a színházi változatba. Az emberek közötti viszonyokat természetesen fel kellett forgatni a regényhez képest, az előadással ezért volt gondjuk azoknak, akik a regényt kérték volna számon. Ez az átrendezés azonban az adott körülmények között az egyetlen lehetséges módon tette lehetővé egységes koncepciójú és hangulatú előadás megteremtését.

Asher eddigi rendezéseiből világos, hogy határozott terv szerint készül fel későbbi munkáira. Meg akarja tanulni az összes lehetséges fogást, ki akarja kísérletezni a maga számára a technikai eszközökkel való játékot, a színészekkel való együttműködés fortélyait, a világítás, a zene lappangó lehetőségeit. Talán ennek a következménye, hogy olykor a kísérletezés még a műalkotás elé lép, mint ezt Vekerdy Tamás Rákóczi-darabjának előadása mutatta. Mindenesetre ritka tudatosságra és önbizalomra vall, hogy egy fiatal rendező nem kész, másoktól tanult fogásokkal akar azonnal átütő sikert aratni, hanem minden előadásban új területeket akar meghódítani a maga számára. Nem lepne meg, ha Asher előbb-utóbb operarendezőként és filmrendezőként is bemutatkozna, eddigi rendezései alapján ugyanis kivételes extenzív gazdagságot érzékelek tehetségében.

Bár Szőke és Asher alapvetően másra törekszik, úgy érzem, mégsem önkényesen állítottam őket egymás mellé. Közös bennük az, hogy a világot emberekben akarják megfogalmazni, ez pedig nem technikai kérdés, hanem világnézeti. Az emberben való fogalmazás a színházban a színész iránti nagy bizalmat jelenti, alapja pedig az a meggyőződés, hogy az emberek ma is, és nyilván ezentúl is, maguk hozzák létre történelmüket, tehát egyenként is, kollektíve is felelősségre vonhatók. Az emberábrázolás nem esztétikai követelmény, nem filozófiai probléma, hanem a humánumért folytatott harc eszköze. Ez a humanizmus nem elvont erkölcsi értékrendszer, hanem gyakorlati jellegű, a valóságos tendenciák feltárására irányul. Szőke inkább lázad, Asher inkább feltár, közös vonásuk azonban, hogy megmutatják korunk jellegzetes lelki reakcióinak keletkezési folyamatát és várható következményeiket.