Pozitív galeri

A mindössze néhány huzalból és egy emelhető dobogóból álló színpadra berobog négy fiatalember. Mintha útonállók volnának, halálra rémisztik a járókelőket, hanyag öltözékükhöz egyen-keménykalapot viselnek, minden mozdulatuk kirobbanó erőről és vidámságról tanúskodik. Viccet csinálnak a köszönési és társalgási formulákból. Célba veszik az értelmetlen, kiürült konvenciókat. Játszani akarnak, kedvesen, és a viszonttréfa reményében. De a fapofákkal, a morcosokkal, a humortalanokkal szemben veszedelmesek is tudnak lenni. A humor, a költészet, a báj nevében. Akinek nincs humorérzéke, az ádáz ellenség.

A szolnoki Szigligeti Színház előadásában huszonévesek lettek a román George Ciprian Gácsérfej című darabjának hősei. A szerző eredeti szereplői negyvenes éveikben járó úriemberek, akik hajdani diáktréfáikat idézve próbálnak kitörni a taposómalomból. Utolsó kísérletük és lehetőségük ez a játék. A szolnoki színházban kimaradt az élet és a megszokás közötti ingadozás, az ellentét az álmok igazsága és a lehetőségek szűkössége között; a lázadók és a beletörődők, a küzdelem és a feladás között. Négy jó szándékú, vagány Puck szaladgál a színpadon, négy aranyos lurkó függeszkedik a huzalokon, négy pozitív hős alkot galerit a beképzeltek és az önhittek ellen, négy fiatalember tombolja végig imádnivalóan az előadás első részét, egyetlen pillanatnyi leállás, egyetlen gikszer nélkül. A szigorú és csupasz színpad az ő jóvoltukból barátságos, kies ligetté varázsolódik.

Ennek a galerinak nem kell tulajdon, pénz, rang: semmi, ami közvetetté hidegíti az emberi kapcsolatokat. Magukra az emberi kapcsolatokra áhítoznak. A játékot a kapcsolatok felvételére találták ki maguknak. Aki még tud játszani, az megmenthető. Egy almafát vesznek maguknak – az almafát az előadásban az emelhető dobogó jelzi –, de az alatta levő területre már nem tartanak igényt. Lebegni akarnak egy másik, szelídebb szférában.

Drámai programnak azonban mindez mégis kevés. Ezért sem remekmű, hanem ötletesen megírt kedves darab Ciprian műve, amelyet Réz Pál fordított szellemesen. A második részben ráadásul a harmincas évek politikai utalásai a meséből visszahúzzák a darabot a retorika világába. Az előadást azonban, főleg a lenyűgözően pergő első részben, az a meggyőződés élteti, hogy a játékösztön mindenkiből előcsalogatható, és még mindenki megmenthető a kollektív életforma számára. Ez a hit ad szárnyakat valamennyi szereplőnek.

Játsszuk azt, hogy emberek vagyunk – mondja az előadás, amely a rendező Székely Gábor, a négy lurkót játszó Szombathy Gyula, Piróth Gyula, Papp Zoltán és Simon Péter, a megmenthetőnek bizonyuló komorminisztert alakító Iványi József, a többi, szintén jól játszó színész (Halász László, Peczkay Endre, Koós Olga, Szilvási Annamária, Kürtös István, Czibulás Péter), a díszlettervező Székely László és a jelmeztervező Fekete Mária példás együttműködéséből jött létre. Ne dőljünk be a nagyképűen kicsinyes mániáinak. Vágjuk az elidegenedés képébe, hogy hazudik. Ismerjük fel, hogy tudunk még bájosak és kedvesek lenni. Játsszunk könnyedén és felszabadultan, mert ez a játék vérre megy.