Kazimir Károly: A népművelő színház

Tanulmányokat író rendező esetében mindig nehéz elvonatkoztatni a szerző színházi tevékenységétől, jelen esetben pedig eleve lehetetlen. Kazimir Károly könyve ugyanis néhány színháztörténeti tanulmány kivételével egy rendkívül tevékeny és termékeny színházi rendező életművének írott rögzítését tartalmazza. Mintha egyetlen hosszú színházi este rendezőpéldányát olvasnánk, amelynek a margója tele van írva megjegyzésekkel, használható és használhatatlan ötletekkel. A kötet ugyan sem műfajilag, sem gondolatilag nem mondható egységesnek. A szerző különböző célokra, különböző alkalmakból írt különböző jellegű elmélkedéseit gyűjtötte össze, úgyhogy írásai nem mentesek hosszabb önismétlésektől és a tárgytól olykor meglehetősen eltérő hosszabb lírai betétektől és novellisztikus töredékektől sem. De Kazimir szépírói kvalitásainak megítélése igazán felesleges, miután érdeklődésünket elsősorban az köti le, hogy vajon hogyan gazdálkodik a tehetségével egy olyan rendező, akinek a szerencse minden lehetőséget megadott ahhoz, hogy elképzeléseit megvalósíthassa a színházban.

Kazimir a népművelő színházat a kötet címébe is belevette, nyilván nem véletlenül, és a címnek megfelelően tanulmányaiban elsősorban azt keressük, hogyan képzeli el és hogyan ülteti át a gyakorlatba a színház nevelő funkciójának általa képviselt változatát. Amennyiben a színház nevelni és művelni akar, mindenképpen közönsége előtt kell járnia, és magasabb régiókba kell vonnia a közönségét, ez pedig olyan feladat, amely többek között a század elején létesített Thália célja is volt, ha nem is tudta teljesen megvalósítani. Hogyan jár közönsége előtt Kazimir?

Érdeklődésé szinte elképesztően széles körű. Aligha van a világon olyan mai színházi áramlat, amelyről ne volna végérvényes véleménye, legyen szó akár a kegyetlen színházról, akár a japán színházművészetről, akár az amerikai off és off-off színházakról. A világ számos helyszínén eltöltött néhány hét elég a számára, hogy az új vagy nekünk szokatlan törekvésekből kiválasszon néhányat, és hazahozva azonnal reprodukálja Budapesten. Érdeklődése időben is nagyon széles, elkezdte a klasszikusokkal, elidőzött a francia drámairodalom nagyjainál, aztán mintegy stílustörténeti stúdiumait folytatván és szinte kötelességszerűen magára rótt feladatait megoldván elérkezett a huszadik századba, és hozzáfogott ahhoz, hogy lírából, keleti és még keletibb mítoszokból, vagy éppen az Elveszett paradicsom-ból a körszínház és a japán színház eszközeinek felhasználásával drámát csiholjon.

Voltaképpen stílustörténeti színházmúzeumnak nevezhetnénk azt, amit létrehozott, ha éppen ő maga nem tiltakozna ez ellen a kötet előszavában: „Nem múzeumot akarok csinálni, hanem népszínházat; nekem Pesten kell dolgoznom, a pesti közönségnek, és ehhez saját pesti utamat kell megtalálnom.” Hogy ezt mennyire komolyan gondolja, azt egy Dobroljubov-idézet helyeslő ismétlése is mutatja: „Valamely író vagy mű értékét azon mérjük, hogy mennyire fejezi ki bizonyos idő és nép természetes törekvéseit.” Az idézet természetszerűleg minden alkotóra, tehát a színházi rendezőre is vonatkoztatható. Kazimir is ilyen értelemben idézi. A feladat mindenképpen nehéz, ha pedig Kazimir gyakorlatával vetjük össze, amire jogunk van, hiszen célként maga Kazimir állítja maga elé, akkor azt kell látnunk, hogy Kazimir éppenséggel nem a könnyebbik és természetesebb végét fogta meg a dolognak.

A színház ugyanis többnyire arra törekedett a fenti célok elérése érdekében, hogy a napi aktualitásokat emelje esztétikummá, minden nagy színházi és drámai kultúra ezekből az ott és csak úgy létező aktualitásokból nőtt ki, a commedia dell’arte fokozatából a dráma fokozatán át a színpadi összhatás fokozatáig. Minden nagy színház közönsége önmagára és kortársaira ismerhetett, minden nagy színház a mindennapok konfliktusait vitte be a színházba. Kazimir éppen fordítva jár el. Többnyire olyan drámai vagy éppenséggel epikai szöveget vesz elő, amelynek nincs közvetlen, kiáltó aktualitása, és ebből a szempontból mindegy, hogy Milton-e a szerző, vagy valaki más, van-e rendezői előzmény, vagy nincs. Kazimir megrendezi a művet, bízva a szöveg magánvaló igazában. Ő egyébként pontosan tudja, hogy ez nehézséggel jár. Így ír: „A színház felelőssége nagy, talán ebből ered az alkotókban fellelhető félelem is, hogy versenyre keljenek az élet rendkívüli bonyolultságával. Valóban igaz, hogy azért nem tudunk igazi, nagy drámai korszakot teremteni, mert az élet nap mint nap olyan drámákkal szolgál, amelyekkel a legnagyobb fantáziájú drámaíró és a legjobb szándékú színház is az egész drámatörténet birtokában nehezen tud vetélkedni.” Egyfelől tehát túl sok és túl mély konfliktus van az adott valóságban, másfelől viszont ezeket nagyon nehéz ábrázolni. Eltekintve attól, hogy mindig is nehéz volt és olykor mégis megpróbálták, nem is teljesen sikertelenül, ez a kötet legfontosabb gondolatköre, amely további problémákat is maga után von. A színház és közönség kapcsolatának lényegéről van szó, és a jó kapcsolat nemcsak nálunk és nemcsak most kötelező érvényű.

Ha egy japán kabuki-darabot japán közönség előtt játszanak el, akkor eleve megvan az a nemzedékről nemzedékre szálló konvenciókban gyökerező évszázados kapcsolat, amely szükségszerűen megbomlik akkor, amikor ugyanazt a darabot más konvenciókhoz szokott közönség előtt játsszák. A példa szélsőséges, de általánosan igaz. Ha egy mai külföldi szerző által írt, és külföldön sikerrel futó darabot nálunk előadnak, és a darabnak történetesen nincs sikere, ez pedig elég gyakran előfordul, akkor mindig az a hiba, hogy a „fordítás” nem volt alapos. Színházra fordítani annyit jelent, mint megteremteni az előadás és a közönség között ugyanazt az ideális kapcsolatot, ami máshol a sikerre vezetett. Ez pedig sokkal több munkát és energiát igényel, mint a szöveg puszta műfordítása és esetleg néhány rendezői fogás átvétele.

Népművelni pedig, különösen a színházban, csakis akkor lehet, ha ez a kapcsolat megvan. Ez a kapcsolat pedig csak akkor lehet meg, ha a közönségben öntudatlanul létező konfliktusok a színház művészeiben már tudatosan élnek, vagyis a konfliktusok osztályozása, rendszerezése és esztétikai értékké emelése már megtörtént. A siker pedig különös módon éppen a népművelő színház esetében rendkívül csalóka dolog. Erre céloz Kazimir, amikor így fogalmaz: „Megoldhatatlan és a valósággal nem számoló feladatnak tűnik annak az igénynek a kielégítése, miszerint színházaink műsorát csak nagy társadalmi konfliktusokból fogantatott művek fémjelezzék.” Ezt nem is kívánja senki, nem ezzel vitatkozom, hanem azzal a szemlélettel, ami e megállapítás mögött húzódik, vagy abban akaratlanul megnyilvánul, tudniillik, hogy a saját nagy társadalmi konfliktusait a közönség a színházban nemigen akarja viszontlátni, hogy inkább szórakozni és kultúrtörténetet tanulni jár a színházba.

Szó sincs arról, mintha Kazimir Károly esetlegesen, ötletszerűen választana drámaiatlannak tűnő és legtöbbször valóban drámaiatlan szövegeket előadásai alapjául. Koncepciója világos és következetes: színháza olyan népművelő színház, amely ismeretanyagot, kultúrtörténetileg jelentős művek részben megmaradó költészetét adja, erre teszi a hangsúlyt ezekben az előadásokban, s nem a mai társadalmi konfliktusok feltárására. Ez is népművelő színház, az a válfaja, amely felülről lefelé a már tudottat oktatja. Ostobaság lenne kétségbe vonni ennek a megszállott felfedezői útnak és népművelő törekvésnek az érdemét, létjogosultságát. Lehetséges azonban a népművelő színháznak egy másik válfaja is, amelyik úgy népművel, hogy egyúttal a nép által művelődik is, vagyis legalább annyit tanul közönsége tipikus mindennapi konfliktusaiból, mint a korábbi korok ismeretanyagából, ráébredve arra, hogy közönsége, amelynek ismeretei, műveltsége a színházé mögött marad, mégis egész valójával benne él a mában, úgyhogy a színház, ha közönségével lépést akar tartani, kénytelen fél lábbal már a jövőbe lépni. Ha azt nem az adott valóság talaján teszi meg, nem lesz miből nevelnie és művelnie.

Egy tanulmánykötettől természetesen nem lehet mindenre választ várni. „Az angolok tudják, hogy bizonyos kor után nemcsak tanulni, hanem tudni kell” – írja Kazimir. Ebben az értelemben kötete tanulmánykötet.