Ágyúval verébre?

Kern András második rendezése a Vígszínházban egy Ayckbourn nevű brit szerző Keresztül-kasul című játéka, amelynek értékeivel a színház nyilván tisztában volt, ha felemelt, giccsadós helyárral adják. A darab alapötlete színházinak tűnik, mert a látványra épít, a szereplői egymás lakásán átmászkálva nem látják egymást, a közönség viszont látja őket. Az ilyen ötlet önmagában se nem jó, se nem rossz, minden attól függ, mit akar mondani az író. Ez az Ayckbourn nevű szerző semmit sem akart mondani. Ilyen semmitmondó darabbal a rendező sem akarhatott semmit. Ezzel a darabbal csak pénzt lehet keresni. Mellé lehet vele beszélni akkor, amikor nagyon sok mindenről kellene beszélni, és éppen a színházban.

Nem akarok ágyúval verébre lődözni; könnyű volna ezt a kis darabocskát elintézni azzal, hogy a színházak emberemlékezet óta hol kommersz darabokat játszanak, hol pedig komoly műveket, és elemezni csak az értékes produkciókat illendő. Ha azonban elfogadjuk ezt a szemléletet, pontosan úgy cselekszünk, mint a Keresztül-kasul szereplői: nem látjuk meg egymást. A darabbal ellentétben azonban a valóságban mindenki mindent lát, csak éppen önmaga előtt is letagadja, csak éppen vakságot színlel. (Ha ez az Ayckbourn nevű szerző ezt írta volna meg, most eggyel kevesebb okom volna a háborgásra.)

Úgy tűnhet, hogy egy ilyesfajta bohózat éppen Kern Andrásnak való, aki tehetséges parodista és humorista, mint ezt a nagy nyilvánosság előtt többször is bebizonyította. Úgy tűnhet, hogy a színház nagy lehetőséget adott egy fiatal színészének, mert óriási ritkaság, hogy rendezői diplomával nem rendelkező színész alkalmat kap a rendezésre, ez zseniális, érett színészekkel sem fordul elő gyakran. Úgy tűnhet, hogy a Vígszínházban belátták, diplomától még senki sem lett művésszé, tehát rendezővé sem, rájöttek, hogy ma is akadhatnak olyan színészek, akikből rendezőt lehet nevelni – ez a múltban gyakrabban előfordult, mint manapság –, és úgy tűnhet, hogy törődnek a fiatal tehetségekkel, esetünkben egy olyan tehetséges fiatal színésszel, akinek első rendezése nem aratott kritikai sikert.

Az igazság azonban az, hogy a fiatal rendezők az esetek döntő többségében kétféle lehetetlenségre vannak ítélve. Vidéken többnyire lehangolt zongorán kell Bachot játszaniuk, Pesten pedig Stradivarit vagy legalábbis Amati-utánzatot nyomnak a kezükbe azzal a szigorú megkötéssel, hogy kizárólag Ševčik-ujjgyakorlatokat játszhatnak rajta. Esetünkben a második változatról van szó, azzal súlyosbítva, hogy a fiatal rendezőre még az ujjgyakorlat szintjénél is alábbvaló darabot bíztak. Lehetőség ez? Inkább büntetés. Pszichológiai képtelenség, hogy egy minden határon túl kommersz darabot a fiatalság természetes önkifejezési vágyától fűtött rendező teljes erőbedobással álmodjon színpadra. Ezen a darabon senki sem mutathatja ki az oroszlánkörmeit, viszont mégis ez az a rendezés, amelynek alapján talán egy életre beskatulyázzák.

Nem az a baj, hogy a Keresztül-kasul nem remekmű. De mihez kezdjen egy rendező egy olyan bohózatocskával, amely még a briteknek sem mond semmit? Hogyan szóljon ő akkor a budapestiekhez? A rendező, bármilyen fiatal és védtelen, talán mégsem arra való, hogy rossz vagy éppen értékelhetetlenül jelentéktelen darabból jót csináljon. Nem igaz, hogy ilyen szövegből valamennyire is érdekes előadás hozható létre. A világ legnagyobb rendezői nem tréfából nyúlnak a legnagyobb klasszikusokhoz, ha valami gyökeresen újat akarnak kifejezni. Az sem véletlen, hogy a jelentős rendezők maguk választják meg, mit fognak rendezni. Gyenge szöveggel nem lehet újat mondani. Régit sem lehet. Semmit sem lehet.

Hogyan lehet egy ilyen előadásról kritikát írni? A kritikusnak álértékeket kell átértékelnie. Ilyenkor csak az a kérdés, elégséges-e a rendező mesterségbeli felkészültsége (mely fogalomról nem lehet tudni, mit fed), vannak-e ötletei, megfelelően szellemes-e, tud-e tempót diktálni stb. Ami a művészetben perdöntő, hogy ugyanis van-e a művésznek – jelen esetben a rendezőnek – megszenvedett mondanivalója, önálló elképzelése a világról és a művészetről, hogy meg akar-e és meg tud-e rendíteni és meg tud-e nemesíteni engem, a nézőt, az ilyenkor egyszerűen föl se merülhet.

Véleményem szerint a kritikusnak még az álértékelés is kötelessége. Bár a kritikusnak talán a közönség érdekvédelme a legfőbb feladata, hivatása az is, hogy az eleve értéktelenben is megkülönböztesse az értéktelenebbet a kevésbé értéktelentől, hátha ezzel segíthet valamit a kutyaszorítóban alkotó művésznek.

Az álértékelés mérlege a következő:

A rendező kellemes kísérőzenét választott. Volt néhány ügyes ötlete, főleg a darab első felében, amelyben egyébként az író is többet adott, mert a végére az író is elfáradt, látnivalóan kedvetlenül írt ennyire kommerszet – ami nem menti föl bűne alól, mert mégis csak megírta. Jó ötlet volt például a mozzanat, hogy az egymást nem látók közül ketten egymástól karnyújtásnyira egyszerre végeznek deréklazító tornagyakorlatot. Jó volt, hogy az egyik férfiszereplő a szerzői utasítással ellentétben fenyegetésül nem a felesége kezét ütögette, hanem a saját magáét, immár a lelki terror eszközeként. Nagyon ritmikus és nagyon kedves volt egy zeneszóra komponált asztalterítés. Jó volt a kergetőzés a darab második felében, már csak azért is, mert sok blőd szöveget meg lehetett vele takarítani. A saját poénok közül hatásos volt, hogy a szükségét elintézni vágyó vendéget a házigazda lassú számolással a szövegben előírtnál is tovább tartóztatta. (Elnézést kérek, de a dicséret sem mozoghat a darabnál magasabb szinten.) Most jönnek a negatívumok. A szerző a jelek szerint írás közben mégsem látta maga előtt igazán a szituációt, ezen a rendezőnek kellett volna segítenie. Például azzal, hogy az amúgy is egymásra kopírozott lakásokba kettő helyett egyetlen bejárati ajtót állít. Vagy azzal, hogy a két lakásban egy időben folyó vacsorát úgy oldja meg, hogy a közös vendégek nem kényszerülnek minduntalan a derékszögű elfordulásra, amitől az előadás állandóan elbotlik. Mindamellett az egyetlen igazi hanyagság csak az volt, hogy a dús hajú Bárdi Györgyöt időnként tojásfejnek titulálják, mely kifejezés az angolban nem a főnök szinonimája, hanem a kopasz értelmiségié. A szereposztás után más titulust kellett volna találni.

A színészi játék a darabhoz mérten elképesztően korrekt. Bánki Zsuzsa, Bárdi György és Balázs Péter nagyon jó, Béres Ilona, Szegedi Erika és Ernyey Béla jó. Igen nagy művészi tisztességre és lelkiismeretre vall, hogy a rendező utasításait pontosan végrehajtják. Ez Ernyey alakításán mérhető a legjobban, ő olyan hangsúlyokkal, gesztusokkal, sőt járásmóddal játszik, ahogyan Kern alakítaná ugyanazt a szerepet. Fábri Zoltán az írói utasításnál szellemesebben tervezte meg a két egymásba ható szobát. Korrektek Hruby Mária jelmezei is.

Miért vállalta el a rendező ezt a darabot? Mert vagy ezt rendezi, vagy nem rendez semmit. Ha visszautasítja, nem kap mást, talán nagyon sokáig nem kap semmit. Vagy alkalmazkodik, vagy lemond arról, hogy rendezőként próbálja megvalósítani elképzeléseit. Természetesen az alkalmazkodást választja, azzal áltatva magát, hogy talán mégis csinálhat valami kevés jót. Persze ez is lemondás a művészetről, de ez a tény csak utólag derül ki, és a fiatal rendező legalább tovább hiheti, hogy valamivel mégis csak megpróbálkozott.

Nem lehet azt javasolni, hogy alakítson saját társulatot, vonuljon a pusztába néhány lelkes társsal, hogy közönség nélkül és évek nélkülözései után valami nagy művel álljon elő. A pusztába ugyan elengedik, de nem engedik vissza. Közönség és társak nélkül pedig még soha, senkinek nem sikerült színházat teremtenie.

Az eddigiekből úgy tűnhet, hogy körömszakadtáig védem a fiatal rendezőket és megátalkodottan támadom a Vígszínházat, egyetlen vacak darab műsorra tűzése miatt. Ki kell jelentenem, hogy erről szó sincs. Én azt a teljesen kificamodott szemléletet támadom, amely lehetővé teszi és támogatja, hogy a színházak egyfelől giccset és kommerszet játsszanak, a kassza megtöltése végett, másfelől pedig művészetet adnak, állítólag ráfizetéssel. Ezt csinálja a magyar színházak döntő többsége, és most hadd tekintsek el a kivételektől, mert a tendenciát nem a kivételek reprezentálják. A Vígszínház a legkevésbé sem hibáztatható. Sőt. A ma érvényes szemléletet éppen a Vígszínház műsorpolitikája valósítja meg a legügyesebben és a legkövetkezetesebben.

Ez a szemlélet nemcsak azért káros, mert közömbösnek tekintve a közönség esztétikai és etikai nevelését, rombolja és zülleszti a közízlést és a közerkölcsöt, hanem azért is, mert megoldhatatlan ellentmondást hordoz magán a színházon belül. Pszichikai és egyben súlyosan fizikai képtelenség a színházon belül és kívül a giccsiparban agyonhajszolt színészektől azt követelni, hogy teljes erőkifejtéssel és ihletettséggel alkossanak akkor, amikor éppen a művészet van soron. A színészeknek egyáltalán nem mindegy, hogy embert kell-e ábrázolniuk, ami egyébként életük célja, legszentebb hivatásuk, vagy éppen ellenkezőleg, kis fércművek ledarálásához kell-e a nevüket adniuk, a gazdaságosság és a félreértelmezett, sőt, tudatosan elferdített közízlés kétes zászlaja alatt. Nem vagyok tájékozott a színházak gazdasági függőségét vagy függetlenségét illetően, annyit tudok, hogy az állami dotálásról és a színházak nyereségéről évek óta viták folynak, mely vitában egyesek a teljes állami dotálás, mások a színházak teljes önállósága mellett foglaltak állást, én csak annyit tudok, hogy a művészet, így a színházművészet nem gazdasági kérdés, hanem a szemlélet kérdése. Nem tudom és nem is akarom megérteni, hogy egy szocialista országban a színházak miért nem törekednek minden eszközzel arra, hogy mindig művészetet nyújtsanak. Hogy ezt egy kapitalista országban nem lehet minden színházban megcsinálni, sőt nagyon kevés színház képes rá, az világos. De nálunk, ahol a művészet, így a színház is, elvileg a népművelés, a szellemi és lelki köznevelés elsőrendű eszköze, ahol a művészetnek általában olyan csodálatos hagyományai vannak (sajnos éppen a színházművészettel bánt a sors a legmostohábban), ahol a művészet olyan kivételes helyzetben van, hogy tömegeket mozgósíthat, ahol a művészet, az igazi művészet ébren tartotta a nemzeti öntudatot, ahol a legnagyobbak mindig a leghaladóbb világnézetet terjesztették, állandóan gazdagítva a nemzet önismeretét, ott a nép és a nemzet elleni merénylet, ha a színház lemond arról, hogy létének minden pillanatában művészet legyen.

Szeretném fölhívni a figyelmet arra, hogy a tendenciával szemben haladó színházak is torzult értékrendszerrel dolgoznak, és ez törvényszerű jelenség akkor, amikor eredménynek könyvelhető el a művészire való puszta törekvés, hiszen a viszonyítási alap a nem művészi. Amikor a színházak többsége nagyipari módszerrel – kisebb részük kisipari módon – sorozatban gyártja művészileg közömbös előadásait, és most mellékes, hogy történetesen fordított vagy eredeti fércművet vesznek, hogy a világ melyik tájáról hoznak be azon a tájon korszerű, de nálunk emészthetetlen fogásokat, akkor az úgynevezett művészi kísérletezés már eredménynek minősül anélkül, hogy a kísérletnek volna valós eredménye. Nem azt mondom, hogy nálunk nincsenek kitűnő előadások. Vannak. De ha százalékos arányban számolunk, a helyzet elkeserítő. Kevesebb lenne a közönség, ha sokkal kevesebb, de sokkal színvonalasabb előadást nyújtanának? Kétlem. Még kisebb lenne a közönségben a munkások és a fiatal értelmiségiek, közöttük éppen a bölcsészek aránya? Nemigen. (Egyébként a mainál kisebb már nem lehet.)

Abszurdum, hogy ilyet kelljen írni. A Szovjetunió nagyvárosaiban minden színházi előadás kivételes esemény, ünnep, jegyet kapni hetekre előre nem lehet, ott a művészetet vállaló és ápoló színházak soha nem tűznek a műsorukra kommersz, minden szempontból értéktelen darabot, ott minden színháznak más az egyénisége, ott csapatmunka folyik, és a könnyedebb szórakozásra megvannak a külön színházak, amelyek egyébként nem feltétlenül színvonaltalanok. Miért van az, hogy nálunk minden színház „könnyűt” is, meg „nehezet” is játszik, halmozva a bemutatókat, az évek során az abszolút semmitmondás felé tolódva el?

Tévedés ne essék, nem a színház szórakoztató funkciójának jogosultságát vonom kétségbe. Szükség van a színház történelmileg kialakult és a ma formálódó és a jövőben kifejlődő valamennyi funkciójára, szükség van arra, hogy a színház vegye át, habzsolja föl, hasonítsa magába az összes többi művészeti ág, a tudomány és a filozófia eredményeit, legyen a színház szórakoztató intézmény, legyen cirkusz, szószék és mészárszék, legyen a leheletfinom költészet otthona éppúgy, mint a legtriviálisabb vicceké. Legyen meg benne mindaz, ami a korra jellemző, segítsen minket érzelmileg és értelmileg felnőnünk azokhoz az egyre bonyolódó létkérdésekhez, amelyek szorításában vergődünk, szóljon a színház rólam, rólunk, a közönségről, aki szívszorongva, esetleg éppen kétségbe esve, műveletlenül vagy művelten, zavartan vagy öntudatosan művészetre vágyom, mert minden lehet a színház, csak ipar nem lehet, ma még kevésbé, mint bármikor, nálunk még kevésbé, mint bárhol a világon.

Ha a színház iparrá válik, ha elnyeli a tehetségeket, szétforgácsolja a művészt, és konzervdobozba aprítva köpi ki magából az embert, akkor a színháznak más formáját kell találni, mert a színházra szükség van, de az ipar nem színház. Nem hiszek a parányi stúdiószínpadocskákban, amelyek elzárnak attól a lehetőségtől, hogy valódi közösségi élményben legyen részem, nem hiszek olyan művészetben, amely nem tömegművészet, nem hiszek az amatőrökben, mert művészetet csak főfoglalkozásban, profiként lehet csinálni, nem hiszek abban, hogy a színházat a nagyvároson kívül, valahol a pusztaságban lehetne megújítani, nem hiszek abban, hogy néhány partizánkodó művész tartós eredményt érhetne el, de minden pórusommal érzem, milyen hatalmas a tömegekben a színház utáni éhség, és biztosan tudom, hogy a jó színház hatalmas tömegeket vonzana.