Szentivánéji álom Pécsett

Az utóbbi száz évben Tolsztojtól – és talán Móricz Zsigmondtól – eltekintve Shakespeare zsenijét nem vonta kétségbe senki. Napjaink Shakespeare-reneszánszában megállás nélkül születnek a róla szóló tanulmányok, vallomások, szinte futószalagon készülnek az átértelmezések, az új és még újabb koncepciójú előadások. Shakespeare-re hivatkozni lehet, sőt hivatkozni illik, és minden további nélkül bebizonyítható, hogy ő korunk legnagyobb drámaírója, az egyetlen igazán huszadik századi drámaíró. Mindebből következik, hogy Shakespeare-t meg kell védeni.

Shakespeare darabjainak igen nagy a repertoárterhelése, és ez nem mindig válik a javára. A Szentivánéji álom a mindenkori sikerek közé tartozik, szerette a romantika, szerették az izmusok, a jelek szerint szeretjük mi is. Hogy a darab korszakos jelentősége kétségbevonhatatlan, az bizonyos, a drámatörténetben első ízben ezzel a darabbal jelentkezik a reneszánsz szerelemről alkotott felfogása, és ennek a ténynek filológiai jelentőségét nem lehet tagadni. Shakespeare dramaturgiáját, a többszörösen párhuzamos szerkesztést, a meseszövést éppen ezen a drámán lehet nagyszerűen szemléltetni. Hogy azonban ma ezen kívül miért érdemes előadni, az egyáltalán nem egyértelmű. Nehéz ezt a bájos mesejátékot mai tartalommal megtölteni, miután mai, kíméletlenebb, abszurdabb humorhoz szokott fülünknek a Szentivánéji álom már nem eléggé komédia, az egykori aktuális utalások pedig semmi módon nem aktivizálhatók újra, és nem juttathatók el a nézőhöz. Alakjai közül alig egy-kettő játszható el igazán jól, és a darab majd minden előadása, amit az utóbbi időben látni lehetett, beleértve a Reinhardt-filmet is, széteső és többé-kevésbé unalmas volt.

Minthogy azonban Shakespeare-ről van szó, akinél mindig óvatosnak kell lennünk, ajánlatos alaposan megvizsgálni a darab mély struktúráját, és abból kibontani azokat az érdekesebb drámai lehetőségeket, amelyeket alaposan fölerősítve izgalmas előadást kaphatunk. Shakespeare ugyanis legalább olyan zseniális szerkesztő, mint költő, és ha a Szentivánéji álom határozottan extenzív és gazdaságtalan szövevénynek is látszik a maga négy cselekményszálával, arra kell gyanakodnunk, hogy mégis olyan szerves egész, amelyben minden résznek csak az egészhez képest van meg az igazi jelentése. Feltételeznünk kell, hogy Shakespeare még alkalmi darabban sem csinál semmit véletlenül, hogy ebben a látszólag széteső darabban is megvan a személyek, szigorú hierarchiája, és hogy büntetlenül egyik személy sem hanyagolható el, helyezhető át más szférába, értelmezhető önkényesen. Így kiindulva azonnal gyanússá válik, miért van minden szereplőből legalább és legföljebb kettő. Megkettőződik ugyanis Oberon–Theseusban; Titánia–Hippolytában, aztán másképpen ugyan, de Lisander Demetriusban és Hermia Helénában. Mintha Shakespeare szinte a szájunkba kívánná rágni, hogy a világnak kettős természete van, durván fogalmazva: egy szellemi és egy anyagi, vagy másképpen: van egy álomvilág, az éjszaka világa, az ösztönök birodalma, és vele szemben, ám vele a felismerhetetlenségig összegubancolódva az ébrenlét világa, a nappalé, a jól nevelt formuláké. Sőt, a nappal világa is megkettőzhető, erre éppen a bolyongó szerelmesek szolgáltatják a legjobb példát, és ha nem is feltétlenül értünk egyet Jan Kottal abban, hogy akár Puck is megsokszorozható, mintha egyszerre tükrök sokaságából tekintene ránk a szentivánéji mulatság álarcába bújt Shakespeare. Mindenesetre különös, hogy a darab során mindenki találkozik mindenkivel, csak Oberon nem találkozik Theseusszal és Titánia nem találkozik Hippolytával. Az is érdekes, hogy Oberon hasonló szándékkal avatkozik bele a szerelmesek kergetőzésébe, mint azt reggel Theseus teszi majd, arról nem is beszélve, hogy e párok jellemvonásai feltűnő hasonlóságot mutatnak. Még az sem teljesen lehetetlen, hogy a megkettőzött szereplők egy részét annak idején azonos színészek játszották. Ha mindezt figyelembe vesszük, akkor ez a néhol talán pongyolán megírt, néhol felszínesnek tűnő darab egyszerre mélyen átgondolt filozófiai játékká válik.

Ebben az esetben viszont a darabban semmi sem lehet a véletlen műve. A rendezés egyik fő feladata éppen az volna, hogy az odavetett, gyakran még oda sem vetett megjegyzésekből szigorú ranglistát állítson össze a szereplők egymáshoz való viszonyáról, arról, hogy ki hogyan és kinek van alá-, mellé- és fölérendelve, és hogy megvizsgálja: egy bizonyos szerep különböző értelmezései befolyásolják-e a többi szerep értelmezését, és ha igen, milyen irányban. Ha egy fontosabb szereplő bármilyen változása más szereplők változását törvényszerűen vonja maga után, úgy a darab szándékosan szervezett egész, értelmezési önkénynek helye nincs, és a rendező választási lehetőségei erősen korlátozódnak. Ha a rendező mégsem számol a mélystruktúra követelményeivel, akkor elkerülhetetlen, hogy egyes szerepek megoldatlanok maradnak.

Dobai Vilmos tisztában volt vele, hogy a többszintű dráma egyetlen síkját sem lehet elhanyagolni, ezért arra törekedett, hogy a darab valamennyi mondanivalójából valamit közvetítsen a nézőnek. Megmaradt a szerelmesek önkéntes párválasztása, mint erkölcsi követelmény, megmaradt a mese nem is nagyon titkolt erotikája, lehetőséghez képest megmaradtak a költői betétek is, valamit kaptunk a szerelmesek nevetséges bukdácsolásából, Puck kamaszos ugrándozásán kívül néha kissé a rosszindulatú boszorkákhoz vált hasonlóvá, és mindenek fölött megmaradt a mesteremberek abszurd humora. A szerelem irracionalitása kissé háttérbe szorult. A pécsi előadás néhány kitűnő ötlettel és pár érdekes, továbbfejleszthető elgondolással ajándékozta meg nézőit, Dobainak azonban mégsem sikerült a darabot egységbe fognia, egésszé rendeznie. Ennek oka talán elsősorban az, hogy a pécsi előadás nem összpontosított megfelelő eréllyel a személyek közötti viszonyokra.

Az előadásnak volt két emlékezetes alakítása: Koltai Róberté Zuboly szerepében, és Győry Emilé Oberonként. Oberon mindenképpen központi alak a Szentivánéji álom egész szempontjából. Győry felfogása sokban hasonló Mensároséhoz, ez azonban semmit sem von le kitűnő alakítása értékéből. Ez a tündérkirály már megjelenésekor is különös tündérkirály, fáradt, kiábrándult, kesernyés, Titániát kissé szomorúan próbálja lebeszélni legújabb szeszélyéről, szemrehányásait pedig úgy intézi hozzá, mint aki tapasztalatból tudja: minden szava falra hányt borsó. Oberon nem is nagyon hánytorgatja Titánia viselt dolgait, a tündérnőtől csak azt a különös apródot kéri, akiről a darabból nem tudunk meg semmit. Oberon tárgyilagosan jelenti be a varázsos virág várható hatását, mint akinek más eszköze már nem maradt, hogy családi életét rendbe hozza. Demetrius és Heléna párbeszédét úgy hallgatja végig némán, lila jelmezében, néhány pillanatig a szerelmesek között állva, és szavaikra bölcs lemondással figyelve, majd mögéjük húzódva, szomorkás beletörődéssel, mint aki jól ismeri a fiatalok érzelmeit, mint aki túl van már mindazon, ami a fiatalok előtt áll még. Szánalma, segíteni akarása ezzel a jellemmel, ezzel a magatartással tökéletes motiválást kap, ez az Oberon nem a tündérkirály mesebeli jogán avatkozik bele az emberek életébe. Amikor Puck elmeséli neki, hogyan szeretett bele Titánia a szamárrá változott Zubolyba, Oberon elfordul, lehorgasztja a fejét, szomorúságába lelkiismeret-furdalás vegyül – pedig csak az a bűne, hogy a jót rosszul akarta, embertelen, tündérietlen eszközökkel próbálta Titániát ráébreszteni helytelen viselkedésére. Győry Oberonja mintha érezné, hogy tündéri eszköztára egyre kevésbé jó már a rossz időnkénti megfékezésére. Mintha egy lágy Pecsorin ballagna a színpadon. Egyetlen jelenetben nem tud csak mihez kezdeni a figurával, de akkor sem önhibájából: Puckkal együtt némán, a háttérben, egy fűcsomón heverve kénytelen a négy szerelmes párbeszédét hallgatni – megfosztva annak a lehetőségétől is, hogy legalább testtartásával, járásával fejezze ki azt, amit Shakespeare elmulasztott beleírni a szerepbe, de ő fölfedezte benne. A mestereken kívül Győry az egyetlen, akinek emberi arca, jelleme van, és ő az egyetlen, akinek okos embersége végigmelegíti az egész darabot.

Győry Oberonja azonban kissé légüres térben mozog. Puckkal való kapcsolata homályban marad, pedig ez az Oberon-értelmezés lehetőséget adna arra, hogy Puck félelmetesebb, tehát emberibb tündér legyen. A kissé fáradt, sok mindenben csalódott Oberonnal szemben, aki talán pozitív tartalom nélküli, de mindenképpen humanisztikus magatartást formál, Puck a vadabb, feltörekvő, már-már veszedelmes erők típusává lehetne, gyerekes, szeleburdi erkölcstelensége sötétebbre színeződhetne, és a jókedvű, bolondos éjjel Puck jóvoltából valamivel keserűbb ízt hagyhatna maga után. Puck – a premieren Bus Kati játszotta – még így is elég sokat rikácsol, néha nem is tündérnek, hanem kölyök-Mirigynek érezzük, máskor azonban ismét vidám kamasznak tűnik, aki annyira bájos, hogy mindent elnézünk neki. Pedig nem ártana, ha rikácsolás helyett megátalkodottabb, félelmetesebb lenne, különösen ezzel a megtört Oberonnal szemben. Kettejük között valami furcsa, esetleg bomlófélben levő, talán hamarosan ellenkezővé váló függést is érzékeltetni lehetne – vagy ennek az ellenkezője is elképzelhető, hiszen Oberon meg is szelídítheti makrancos alattvalóját. Így azonban a pécsi előadásban Puck és Oberon egymás mellett, egymástól függetlenül léteznek.

Puck a fiatal szerelmesekkel sem kerül szorosabb kapcsolatba, pedig alaposan rájuk férne. Puck ugyan nem tehet arról, hogy a szerelmi érzés, ez a kissé félelmetes hatalom létezik, a mesebeli virág és más tündéri eszközök segítségével azonban képes arra, hogy a szerelmet irányítsa, feltámassza, és pillanatok alatt lelohassza. Nem véletlen, hogy Shakespeare Cupidóhoz nyúl, amikor a szerelem külső, emberfeletti jellegét hangsúlyozni akarja. Ennek a Cupidónak csak szárnya van, szeme nincsen, azt is mondhatnánk: elidegenedett, végzetszerű ez a szerelem, ami Shakespeare világképének ismeretében nem minősülhet túlzásnak. Puck és a szerelmesek függősége egy-egy jelenetben felcsillan, egy-egy mozzanat egészen mélyen világít bele az emberen kívül álló hatalmak sötétjébe, ilyen jelenet azonban kevés akad. Puck, Oberonhoz hasonlóan, elvonul az őt észre nem vevő civakodó szerelmesek között, máskor pedig szinte az orruknál fogva vezeti őket – egymáshoz. A rossz irányba haladó Helénát például hirtelen mozdulattal a saját párja felé irányítja, Heléna pedig mint a holdkóros követi. Ettől eltekintve azonban halvány unalom dereng a színen, amikor a fiatalok jeleneteire kerül sor, a nézők alig várják, hogy megjelenjenek a hús-vér mesterek, és szamárságokon törjék a fejüket.

Bus Kati Puckja bájos, csinos, kedves, néha kissé morcos, ezenkívül rengeteget szaladgál, mert túlteng benne az ifjúság. Győry Oberonja mellé talán férfi-Puckot kellett volna találni, akiben sötét, kitörésre érő energiák halmozódhattak volna. Közismert, hogy közép-európai specialitás Pucknak színésznőkkel való játszatása.

A drámai kapcsolat az egymással párhuzamos Oberon–Theseus és Titánia–Hippolyta között sincs meg. Ha ők nem hasonlítanak egymásra, ha nem világos, hogy Theseus Oberon tükörképe a materiális valóságban, Hippolyta pedig Titániát tükrözi, a darab óhatatlanul szétesik. Baracsi Ferenc képtelen embert faragni Theseusból, hosszú tirádáit nem tudja emberivé, bölccsé és meleggé tenni, és nemcsak Oberont nem juttatja eszünkbe, de Theseus is megfoghatatlanná válik. Hippolyta (Labancz Borbála játszotta) annyira háttérbe szorul, hogy a legalább szépen szavaló Titániát (Tímár Éva alakítja) sem asszociáltatja. A belső összefüggés hiányában a néző alig várja, hogy a felesleges fejedelmi pár lelépjen a színről.

A négy szerelmest játszó fiatal színészek sem nagyon tudnak mihez kezdeni az amúgy is éppen csak felvázolt szerepekkel. A két fiú és a két lány Shakespeare-nél alig különbözik egymástól, egyéni vonásaik nincsenek, mind a négy fiatal csupán fikció. Két megoldás adódik: vagy azt hangsúlyozhatja az előadás, hogy a négy szerelmes tetszés szerint fölcserélhető, tehát nem ők, hanem a velük manipuláló érzés, a szerelem a lényeges, vagy pedig önkényesen, hangsúlyokból, mozgásból valamilyen jellemet tulajdonítanak az egyes alakoknak. A két megoldás közül valószínűleg az előbbi áll közelebb Shakespeare szelleméhez, aki talán szándékosan ábrázolta egysíkúan a szerelmeseket, hogy kiemelje a szerelem mindenható erejét, akaraton kívüli jellegét. A fiatalokat ebben az esetben dróton ráncigálná a Puck által is irányított szerelem, a vígjátéki hangulatba pedig tragikus árnyék vetődne még akkor is, ha a fiatalok életteljesen és jókedvűen komédiáznak. A pécsi előadás a másik lehetőség, a határozottabb egyénítés mellett döntött, amire elsősorban Sipeki Tibor felfogásából lehet következtetni, aki minden alkalmat megragad, hogy kiabáljon és idegeskedjék, csak azért, hogy a visszafogottan és rokonszenvesen játszó Kiss Istvántól valamiben különbözzék. Az egyénítésnek ez az útja persze műkedvelő szinten is járhatatlan. A két lányt játszó Szabó Tünde és Vajda Márta valamivel több sikerrel igyekszik vonzó és bájos lenni, de bármilyen is a koncepció, több fiatalos hév, némi makacs duzzogás, valami kevés szeleburdiság legalábbis részben pótolhatta volna, amit Shakespeare valóban nem írt meg.

Mindennek következtében a mesterek, akik egyébként remekül komédiáznak, nagyobb hangsúlyt kapnak a darabban, mint ami funkcionálisan megilletné őket. Az egész játék voltaképpen a legegyszerűbb, legevidensebb humorforrás kiaknázására redukálódik, és már nem az a múlt századi probléma áll fönn, hogy a mesterek milyen jogon kerülnek ebbe a mesejátékba (a romantikának is, a kispolgári ízlésnek is igaza volt a maga szempontjából), hanem az a kérdés, hogy a mesterek jelenetei mellett mit keresnek a tündérek és a bolyongó szerelmesek – a felséges párról már nem is beszélve. Ezért tökéletesen homályban marad, hogy a mesterek miért éppen a Pyramus-Thisbe paródiát adják elő, hiszen előadhatnának bármi mást is, aminek nincsen semmi értelme, ami abszurd, amin nevetni lehet. Holott közhelyszámba megy, hogy a tragédiaparódia arról a szerelemről szól, amely az egész darab tárgya. Ez a paródia nem teljesen világos ugyan, de könnyen felfogható a szerelem tragikus voltának tagadásaként is, ami különösen izgalmassá akkor válna, ha az egész darabnak megvolna a Pyramus-Thisbe paródia által megkérdőjelezett tragikus felhangja. Dobai Vilmos az előadáshoz mellékelt műsorfüzetben Morozov nyomán úgy vélekedik, hogy a mesterek színielőadása „mulatságos külsőségei között is az élet realitásának kifejezését szolgálja, azt szándékozik elmondani, hogy a valóságban nem végződik minden olyan szerencsésen, mint a színpadi vígjátékokban.” Kétséges, hogy ez a fölfogás ráerőszakolható-e a Shakespeare által megírt figurákra. Shakespeare nagyon ritkán alkalmazott didaktikus módszereket, még fiatal korában is elvétve. Vannak kutatók, akik a tragédia-paródiát egyenesen a Rómeó és Júlia önkritikájaként értékelik, de ennek is csak úgy volna értelme, ha magában a darabban nyerne valamilyen meghatározott funkciót.

A mestereket játszó színészek egyértelműen dicsérhetők. Valamennyien kitörő örömmel komédiáznak, persze nekik van a legkönnyebb dolguk, kedvükre lubickolhatnak a színház ősáramlatában, kiélhetik karikírozó hajlamukat. A Gyalut játszó Szivler József, a Dudást alakító Somodi Kálmánnal együtt, kitűnően tud hallgatni, az utóbbi Thisbe szerepében is ellenállhatatlan humorral darál, mozdulatlan faarca óhatatlanul nevetésre ingerel. Nagyon jók a többi szerepben: Kovács Dénes, Paál László és a remekül falazó ifj. Kőmives Sándor.

Koltai Róbert Zuboly-alakítása pedig egészen kiváló. Az ő szerepe természetesen a darab egészének szempontjából nem döntő, Zuboly minden rendezői koncepcióban kabinetalakítási lehetőség marad, humora, bumfordisága máig az egyik legelevenebb Shakespeare-alakká teszi. Koltai Róbert nagy kedvvel, igen tehetségesen kelti életre ezt a halhatatlan figurát, első pécsi szerepében elfogulatlanul komédiázik, élvezi a játékot, tele van vele a színpad. Semmi különöset nem csinál, csak jókedvű, csak tehetséges, csak kulturáltan bohóckodik, és örömest elhisszük, hogy Thisbét és az oroszlán szerepét is jól játszaná. (Titokban nemcsak ilyen Zuboly-féle vaskosabb szerepeket szánnánk neki, nem is csak karakterszerepeket, hanem igazi főszerepeket is, és egy kicsit tartunk attól, hogy ezt a kitűnő fiatal színészt beskatulyázzák. Kár lenne, mert Koltai nem mindennapi, egyéni bája többre hivatott.)

Szólni kell még a szövegmondásról, főként a lírai betétek szavalásáról. A szereplők többsége elhadarja a szavalandó részeket, és mindenki fellélegzik, amikor túl van rajta. Az egyetlen kivétel ebből a szempontból Tímár Éva, aki nagyon szépen szaval, élvezet hallgatni – ő azonban szerepének más lehetőségeit nem használja ki, nem eléggé érzéki, nem eléggé nőstény, nem eléggé nevetséges a szamárrá változott Zubollyal való jelenetében. (Megint csak a szerepek összefüggésére kell utalnunk: ennek következtében Oberon lehangoltsága sem eléggé indokolt.) Baracsi Ferencre különösen hosszú körmondatok jutnak, amelyekkel beszédtechnikai szempontból is nehezen tud megbirkózni.

A nem túl gyors iramú előadás hosszadalmas balettbetéttel záródik, amely valószínűleg a darab érzékiségét hivatott megjeleníteni, ez a kísérlet azonban sikerületlen marad. A darab közepén talán több értelme lett volna. A másik betét, amikor Titániát altatják el tündérnő-szolgái, sokkal jobban sikerült. A koreográfiát Eck Imre tervezte megszokott stílusában, amely azonban kissé önkényesnek hat a shakespeare-i közegben. Kocsár Miklós zenéjénél valamivel több, hatásosabban, keményebben humorizáló zene nem ártott volna az előadásnak, még akkor sem, ha figyelembe vesszük, hogy milyen nehéz vállalkozás Mendelssohn után modern kísérőzenét írni a Szentivánéji álom-hoz.

Vata Emil díszletei és Kalmár Katalin jelmezei jól sikerültek. A díszlet egyetlen lugast ábrázol, amely hátulról megvilágítva, határozatlan körvonalakkal hol erdőt, hol valamilyen palota homlokzatát jeleníti meg. Egyetlen hibája, hogy a pécsi színház amúgy is kicsi színpadát még inkább összeszűkíti, annak ellenére, hogy a színpadot a rivaldán túl is meghosszabbítja, így a robbanékonyabb, fiatalosabb mozgásra lehetőség se nagyon kínálkozik. A jelmezek egyszerűek, szerények, de találóak, egyetlen bevallott feladatuk az, hogy a tündéreket az emberektől, a rangosabbakat a köznéptől megkülönböztessék, ennek a feladatnak pedig maradéktalanul eleget tesznek. Visszafogottan, ízlésesen még mai öltözködésünkre is utalnak. A célszerű szerénység jellemzi Léka László maszkjait is.

Egészében véve: a pécsi előadás sok kellemes perccel ajándékozott meg, Győry Emil és Koltai Róbert nagyszerű élményt nyújtottak, bár a darabban rejlő mélyebb lehetőségek nagyobbrészt kihasználatlanul maradtak.