Ördögök

Kegyetlenül pontos életismeretről ad számot Ascher Tamás kaposvári rendezése, a Dosztojevszkij-regényből Camus és Andrzej Wajda által színpadra alkalmazott Ördögök. A szenzációs és a kitűnő jelző közül az utóbbit választottam, de ennek nem a fegyelmezett, minden mozzanatában kidolgozott előadás az oka, hanem az, hogy a színpadi változat alatta marad a regénynek. A zongorakivonat nem vetekedhet a szimfóniával, még akkor sem, ha szintén nagyszerű művész készítette. A zongorakivonatot azonban el lehet játszani rosszul is, remekül is; a kaposvári előadást nézve gyakran már-már úgy érezzük, halljuk a szimfóniát.

Az Ördögök színpadra alkalmazva nem dráma, nem versenyezhet az eleve színpadra szánt, vagyis a színpadi hatáselemekre építő művekkel, emberábrázolásra azonban így is lehetőséget nyújt. Camus átirata nyugat-európai módon elszikárítja az életgazdag regényt; ebből Wajda Krakkóban megcsinálhatta a maga lelki lángolásokban tobzódó, szó szerint ködös, csaknem oroszos előadását (ő nálunk jobban érzi az orosz irodalom mélységeit, ehhez a lengyeleknek, történelmi tapasztalataik okán, általában is inkább van érzékük, mint nekünk). A kaposvári előadás nem ennyire intenzív, vannak benne időnként lankadások. Ez azonban elhanyagolható. Az őrület tombolását Ascher mindvégig kívülről, csaknem hidegen szemléli, ez a racionális szemlélet az évad egyik, ha nem a legjobb előadását eredményezte, s az őrület átélésének s külső szempontból való hűvös elemzésének kettőssége, így is fogalmazhatnám, sajátosan magyar színházművészeti remeket hozott létre. Magyart azért, mert Ascher, a magyar művész, olyan kilátótoronyból szemlélődik, ahonnét a keleti téboly is, a nyugati kulturált hűvösség is belátható és megérthető, reprodukálható és elemezhető – kevés ilyen látópont van a mai világon, s még kevesebb művész, aki e különös kettőslátással rendelkezne született tehetségénél fogva.

Az egész színpadot beborító suttogó, mocsaras macskaköveken pár bútordarab között ingadoznak lidércként a szereplők. Időnként eső szakad a nyakukba – átmeneti évszak átmeneti színhelyen –, nincs bent és kint, nincs óvó négy fal, az emberek az ingovánnyal és a kozmosszal szemben ugyanúgy védtelenek, ahogyan önnön lelkükkel sem képesek megbirkózni. A háttérben pokolian üres, fehér vászon feszül, minden szereplő lelkének közös, istenefosztott lényege, amely ellen az őrület különböző változatait dolgozzák ki önvédelemből, csak ezt a fehérséget ne kelljen meglátniuk és bevallaniuk. A díszletezést a jelenetek között ördögfigurák végzik – a szereplők lelkéből léptek elő? a kozmosz küldi őket lelket fertőzni? mindegy, az ötlet kitűnő és mindvégig funkcionális, tüzet is ők gyújtanak, ők is oltják el.

Ascher nemcsak a dosztojevszkiji alakokat elemezte alaposan, hanem saját színészeit is tökéletesen ismeri, esetleges gyöngéik az előadásban egyszerre erénnyé váltak. A remek pillanatok közé tartozik például Csákányi Eszter röpke jelenete a csúnya, szemüveges, hivatalnoki-mozgalmár lelkületű lány szerepében, vagy éppen Jenei István narrátorának a Thomas Mann-i értetlen Zeitbloomra emlékeztető felvillanásai.

Kiemelendő Kun Vilmos a lagymatag értelmiségi lázongóról mintázott karikatúrában. A belső kiürülést, a szétomló széplélekséget, mely a katasztrófát nemcsak menti, de segíti is, Dosztojevszkij szintjén mutatja meg. Hasonló telitalálat Verebes István Pjotr Verhovenszkij szerepében. Fegyelmezetlen mozdulataiból, idegesen vibráló hangjából, akarnok módon felszegett fejéből, idegenkedő járásából a fasiszta értelmiségi prototípusát állítja elénk. Koltai Róbert a részeges, csúszómászó Lebjadkin kapitány jelmezében a fasizmus másik, szolgalelkű alapfiguráját teremti meg. Lelki tisztátalansága szemmel láthatólag nemcsak a közönséget, hanem színésztársait is hatása alá vonja.

Pogány Judité az előadás talán legfélelmetesebb pillanata, hirtelen feltörő hisztérikus, szaggatott sírása-nevetése vérfagyasztó és feledhetetlen. Az öngyilkosság-mániákus Kirilov szerepében Halász Péter társulatából Breznyik Péter vendégeskedik igen jól, kissé más, de az előadásba mégis beilleszthető játékstílust hozva. Merevsége tökéletesen jellemzi az alakot, közvetlenebb színész-néző kapcsolatra kidolgozott eszközei e nagy színpadról is fejbe vágják a meglehetősen távol ülő nézőt. Öngyilkossága a szekrényben lélegzetelállító. Lukáts Andor a gondolkodó ember tragédiáját is érzékeltetni tudja rövid szerepében. Kétségbeesve bizonygatja azoknak a gondolatoknak az igazát, amelyekkel lelke szerint a legszívesebben szembeszállna, ha volna minek a nevében. A vallási mániákus eljátszhatatlan – Dosztojevszkijnál is nyögve nyelendő – szerepében Vajda Lászlót látjuk.

A regény legproblematikusabb alakját, az egész múlt századi Oroszországot jelképező Sztavrogint (beszélő név: száz ördög) Reviczky Gábor játssza. Az alak legalább annyira megoldatlan és megoldhatatlan, mint Adrian Leverkühn, akiben Thomas Mann hasonló módon egész Németország démoniságát próbálta megírni. Wajdánál a zseniális Nowicki játszotta, aki mindent tud színészetről, emberségről és démoniságról, ha egy igazi rendező kaparintja a kezébe – nekünk nincs is már ilyen nagyságrendű színészünk. De az alak megoldatlansága érdekes módon Reviczkynél sem tűnik fel. Saját alkatából szűkíti le, tehát konkretizálja a figurát, sajátságos, érdekes embert farag belőle, fegyelmezetten és pontosan.

Dosztojevszkij sajátosan orosz, Camus sajátosan elfehérített, filozofikussá párolt alakjai Ascher jóvoltából magyarrá váltak. Kár lenne, ha nem épülnének be a magyar színházi köztudatba, ha nem válnának idézhető és tanítható hagyománnyá. Az előadást nagyobb közönségnek is látnia kellene.