Az utolsók

Az utolsók Gorkij századunk elején írt, elkésve bemutatott és gyengébb drámái közé tartozik, a naturalista színműirodalom egyik jellegzetes darabja. A cselekmény egészét egyetlen rettenetes család önmarcangolása adja. Ebben a családban mindenki rohadt, vagy éppen szemünk előtt rohad meg. A dráma elején egyértelműen rohadt az ötgyermekes családapa, aki mellékesen szadista kisvárosi rendőrfőnök, pillanatok alatt kiderül, hogy akaratának sem gazdag és szívbeteg öccse, sem engedelmes, bűntudattól szenvedő felesége nem tud ellenállni, a dráma végére pedig gyermekei közül a legjobbak is erkölcsi hullaként végzik. Megoldás, változás ebben a családban belülről sem várható. A családdrámák szokásos nemzedéki konfliktusa is hiányzik, a fiataloknak se erejük, se erkölcsi alapjuk kitörni vagy javítani. Utolsók valamennyien, egy végzetesen romlott társadalom utóvédjei.

Ez a kérlelhetetlen és következetes kegyetlenség arra a Gorkijra vall, aki elutasít minden álmegoldást. Miután azonban ennek a drámának éppen az a lényege, hogy szereplői között nem lehetnek minőségi különbségek, a cselekmény rendkívül drámaiatlan. A valódi drámai cselekmény helyére az író kénytelen két külsődleges motívumot helyezni. Az első: az egyik lánynak nem a rendőrfőnök az apja, és a szerencsétlen lányt a rendőrfőnök kiskorában megnyomorította, a lány púpos maradt; a másik motívum: a rendőrfőnök ellen merényletet kíséreltek meg, a rendőrfőnök pedig vallott valakire, holott tudja, hogy nem az volt a tettes. Hogy a szörnyű család minden tagjának rettenetessége ne egyhangúan derüljön ki, a rendezőnek és a színészeknek fokozott terhet kell vállalniuk.

Dobai Vilmos rendezése a hangsúlyt a családi háborúság érzelmi oldalára helyezi, s ugyanakkor következetesen kimutatja, hogy ebben a környezetben ezek az emberek csakis aljasok lehetnek. Ennek érdekében elhagyta a darabból a dajkát, aki Gorkijnál a családon belül az egyetlen másfajta lényt képviselte, még akkor is, ha motyogásnál többre ő sem volt képes. Dobai ezzel múltjuktól is megfosztotta az Utolsók-at, és az ártatlanul vádolt forradalmár anyjának, a kívülről jövő megoldásnak nagyobb súlyt adott. Ezt a családot nem lehet belülről nézni. A családon kívüli nézőpont azonban több iróniát követelne, mint amennyi Dobai rendezésében megvan. Az expozíció kegyetlen iróniája után ugyanis a pécsi előadásban végig ugyanaz ismétlődik, a variációs lehetőségek közül mindvégig csak egyet látunk.

Holl István teátrálisan kiabáló és hadonászó puhány, Labancz Borbála egyformán határozatlan anya, Linka György pedig halálát közeledni érezvén is változatlanul teátrális szívbeteg. Alakításuk mindenképpen a Gorkij által megírt alakok lényegét adja, ez a lényeg azonban szívbemarkolóbb lehetne akkor, ha szavaik és gesztusaik sztereotipiái inkább akaratuk ellenére és csak a fontosabb helyzetekben buknának ki belőlük. Ezek a figurák így vesztenek súlyukból, inkább karikatúrát kapunk, a karikatúra távolságtartása nélkül.

A darab iróniáját a két legjobb alakítást nyújtó fiatal színész, Koltai Róbert és Mendelényi Vilmos érzi. Koltai cinikus rendőrifjonca valamit veszít ugyan jelentőségéből a darab folyamán, az alakot Gorkij is elejti, egy-egy mozdulatát azonban így is észre kell vennünk. Mendelényi rajongó gimnazistaként halványabb ugyan, később azonban nagyon meggyőzően törik meg és válik gyengeségében, ürességében is félelmetessé, az utolsó jelenetben már csak rá tudunk figyelni. Lemondóan cinikus hangsúlyai, szomorkásan vigyorgó arca, hanyagul bizonytalan léptei érett alakításra vallanak.

A tehetséges Bus Kati nem tudja megoldani ugyanezt. Túlságosan vidám és felelőtlen csitriként ismerjük meg ahhoz, hogy hirtelen kiábrándulásának hitele lehessen.

A púpos lány hálátlan szerepében Szabó Tünde őszintén játszik, nem tehet róla, hogy stílusa elüt a többiekétől. Pásztor Erzsi nehéz feladatot old meg: a forradalmár öntudatos anyjaként a másik, az egyedül lehetséges világ tisztaságát viszi be az Utolsók közé, egyszerűen, visszafogottan. Jó ifj. Kőmives Sándor nyerészkedő orvosa és Bősze György megfelelően kisszerű körzeti rendőrparancsnoka. Vajda Márta kisvárosi nagyasszonnyá növő üres lényt alakít.

A jól mondható, szép fordítást Rab Zsuzsa készítette. Az időnként funkciótlan díszletet Vata Emil, a karakteres jelmezeket Vágó Nelli tervezte.