Ivanov a Nemzetiben

Az Ivanov Csehov második darabja ugyan, de az első, amelyben színpadra fogalmazza a későbbi drámák csökönyösen visszatérő problémáit. A híres Csehov-drámák az Ivanov témáját variálják és oldják meg lényegében hasonló módon. A Nemzeti Színház előadása arról győz meg, hogy Csehovnak nem négy, hanem öt nagy drámája van, és ennek az előadásnak fényében kissé érthetetlen, miért játsszák az Ivanov-ot olyan ritkán. Az előadás arról is meggyőz, hogy a mellékalakok gogoli értelmezése csak javára válik a csehovi drámának, és érdekes példát szolgáltat arra, hogy jó előadás születhet akkor is, amikor a rendezés majdnem alapjában változtatja meg az író koncepcióját.

Csehov Ivanovja olyan felesleges ember, aki sosem akarta, hogy Turgenyev-közhely, esetleg Hamlet vagy Manfréd legyen belőle, valamilyen megmagyarázhatatlan módon mégis elvesztette lába alól a talajt, és annyira passzív lett, hogy az Csehov novellahőseinek ismeretében is ritkaság. Azt mondja magáról, hogy valamikor tevékeny ember volt, hangsúlyozva, hogy többször ment fejjel a falnak, aztán egyszerre összeomlott, harmincöt éves korára megöregedett, és a helyét nem képes többé megtalálni. A darab során nem törik össze jobban, kísérletet sem tesz arra, hogy valahogy kimásszék a számára is érthetetlen lelki csávából, s bár tüdőbajos, megunt felesége elől szomszédja, Lebegyev fiatal, szép lányának társaságában keresne menedéket, a romantikus Szása szerelme lepereg róla, nem tud életerőt önteni a megfáradt férfiba. Ivanov tele van önváddal. Időnként a feleségét kezelő, mereven idealista, a lélek útvesztőiben járatlan fiatal orvos leegyszerűsítő, némileg rosszindulatú vádjai alól mentegeti magát, kikel egész környezetének feltételezése ellen, miszerint ő a hozományáért vette volna el Annát, aki az ő kedvéért keresztelkedett ki, és akit ezért a szülei kiátkoztak. Aztán felesége halála után annak sem látja értelmét, hogy Szásával új életet kezdjen, mert számára nincs új élet, Szása hiába próbálja menteni a menthetőt, Ivanov az esküvő előtti percekben agyonlövi magát.

Ennyi a dráma, és ebből világos, hogy az Ivanov-ban mindaz jelen van már, ami a későbbi darabokat jellemzi. A hősök képtelenek cselekedni, a vidéki környezet undorítóan korlátolt, a szerelemnek leglényegesebb szerepe az, hogy nem tud harcra kelni a romlással, sőt, az Ivanov-ban már az a gazdasági motívum is szerepet kap, amely később Csehov minden darabjában döntő lesz: Ivanov nem tudja megfizetni tartozását Züzükének, Szása anyjának. Ez a motívum is még a többi motívum mellett egyenrangúként szerepel, Csehov később éppen a gazdasági folyamatra építi valamennyi drámája cselekményét: a három nővér háza idegen kézbe kerül, a cseresnyést el kell adni, Ványa bácsi anyagi áldozata hiábavalónak bizonyul. A mellékszereplők a környezet hasonlósága folytán Csehov öt nagy darabjában tetszőlegesen csereberélhetők. Az Ivanov olyan alakjai, mint Sabelszkij, az öreg, bárgyú gróf, Lebegyev, a gyöngécske, bár jószívű apa, Borkin, a cinikus kókler otthon lennének akár a Három nővér-ben, akár a Cseresnyéskert-ben. Ugyanez még az egyik főszereplőről, Szásáról is elmondható, akinek a három nővér egyike, Irina, egyenes ági leszármazottja, bár Irina esetében, aki Szásához hasonlóan tiszta lélek, és elvágyódik a nyomasztó környezetből, már megfordul Szása és Ivanov szerelmi képlete, és Irina lesz az, aki környezetének egyetlen pozitív alakját, Tuzenbachot nem tudja viszontszeretni. A kicserélhetőség, jellemét tekintve, tökéletesen érvényes Ivanovra is. Az emberi értékek törvényszerűen pusztulásra vannak ítélve, az emberek nem értik meg egymást, életüknek nincs értelme.

Amiben az Ivanov fejletlenebb a többi drámánál, amiért Csehov újra és újra visszatért az ivanovi kérdéshez, érezve, hogy dramaturgiailag nem oldotta meg kielégítően, az éppen a főhős alakja. Ivanov nemcsak címszereplő, de egyértelműen főhős is, hiszen ő az, aki belepusztul az értelmetlen életbe. Ivanov azonban a darab folyamán semmit sem tesz, hogy az értelmetlen véget elkerülje. Passzivitása eredményezi, hogy nem válik valódi tragikus hőssé. Az Ivanov-ot követő darabok hősei, azok, akik másra vagy magukra elsütik a pisztolyt, legalább egyszer, éppen a cselekmény lejátszódásának idején, megpróbálnak kitörni. Ványa bácsi elhibázza az életét tönkretevő professzornak szánt lövést, és minden folytatódik, Tuzenbach, a Három nővér egyetlen valamirevaló alakja értelmetlen párbajban hal meg. Trepljov öngyilkos lesz. De lehetőségeiket nem csupán elszalasztották, mint azt Ivanov teszi Szása szerelmével, hanem valamit tettek is tulajdon boldogságuk érdekében, és csak a kudarc után választják az Ivanovéhoz hasonló megoldást. Az Ivanov-ban a tett és a kudarc nem összpontosul egyetlen személyben, hanem kettéválik – a kudarc Ivanové, a tett azonban Szásáé, ennek következtében Ivanov halála nem elég megrázó. Passzivitása miatt Ivanov a drámán belül a levegőben lóg, annak ellenére, hogy a darabban minden szál hozzá vezet, és a többi szereplő úgy viszonyul hozzá, mint a Naphoz a körötte kerengő bolygók, és ezek a szereplők csak annyiban érdekesek szerkezetileg, amennyiben valamilyen kapcsolatban állnak Ivanovval. Éppen ezzel a szerkezeti modellel szakít Csehov gyökeresen, és alkot később olyan felfejthetetlen szövevényeket, amelyekben minden szereplő hat minden szereplőre, amelyekben a főhős csak egy a csomópontok közül, és amelyekben a felelősség, amely az Ivanov-ban még elvontan jelenik meg, kollektívvá válik. Az érett Csehov arra törekszik, hogy a társadalom irányítására hivatott, meghatározott, szűk rétegben valódi társadalmi erőteret létesítsen. Az Ivanov-ban ez a modell csak kezdeményeiben van meg, az emberek egymás által való, vagyis társadalmi meghatározottsága homályos, és csupán az összetört Ivanov alakjában összevontan, szükségszerűen didaktikus módon létező, végső eredményükben érzékelhető társadalmi erők mutatnak a Csehovot érdeklő problémára. Ez a társadalmi erőtér azonban, Ivanovban összpontosulva, független a többi szereplőtől, meglétét Ivanovnak a cselekményből kilógó sirámai jelzik.

Ez látszólag azt is jelenthetné, hogy az Ivanov a többi Csehov-drámánál rosszabbul játszható. Meglepő módon azonban erről szó sincs, sőt, a Nemzeti Színházban kiderült, hogy Csehov jellemteremtő ereje ebben a korai darabban teljesebb, mint a többiben. Csehov a mellékszereplőket későbbi darabjaiban nem fogalmazta meg ennyire élesen, szinte a gogoli karikatúrák mintájára, egyes tulajdonságaikat komikusan felnagyítva. Az Ivanov-ban szereplő alakok még nincsenek csillagászati távolságban Osztrovszkij egysíkú hőseitől, és ez nem válik az előadhatóság kárára. Csehov későbbi drámái filozofikusabbak és mélyebbek, ugyanakkor azonban elvontabbak is, kevésbé érzékletesek, és éppen a kollektív felelősség tökéletes ábrázolása következtében megkülönböztető jegyeik elmosódnak, hasonlóvá válnak egymáshoz. Az Ivanov-ban az emberek között még minőségi különbségek vannak, és Csehov relativizmusa, amely később kifejlett formájában a Három nővér-t az abszurd színház elődjévé teszi, itt még csak nyomaiban van meg. Nem mintha az Ivanov nem bővelkedne iróniában. Koszih, a kártyába hülyült ficsúr az értelmetlen mondatokat csámcsogó Csebutikin előképe, a zsugori Züzükétől nem áll messze az undok Natasa. A sovány cselekmény nagy részét már az Ivanov-ban is nevetségesen lapos filozofálgatások töltik ki – legyen szó akár a világpolitika állásáról, akár Ivanov siránkozásairól. Ezek a csehovizmusok azonban még csak színező erővel rendelkeznek.

A mai nézőt természetesen sok minden nem foghatja meg, ami a darab írásakor aktuális volt. Ma már érdektelen, mennyiben kívánt Csehov Szása alakjával Csernisevszkij és Tolsztoj (Mit tegyünk?, illetve Karenina Anna) vitájába beleszólni, mint ahogy lényegtelen, hogy Csehov a merev erkölcsi ideákkal fölfegyverkezett fiatal orvosban a burjánzó mechanikus materialista nézetek kritikáját akarta megfogalmazni. Ivanov főhősi funkciója rendkívül hasonló Miskin hercegéhez is, csak éppen nem biológiai, hanem társadalmi okok lökték ki a társadalomból, amelybe visszakerülni már nem képes.

Valószínűleg ez sem véletlen, annál is kevésbé, hogy Ivanov és Miskin herceg alkati különbségéből nagyszerűen levezethető Csehov idegenkedése Dosztojevszkijtől. A mai nézőt mindez nem érdekelheti. Ma két alakra lehet fölépíteni az Ivanov előadását: az egyik Szása, a másik Ivanov. Vagy a szép, fiatal lány az előadás középpontja, aki tenni akarását jobb híján a javíthatatlan, szinte az egész társadalommá lényegülő Ivanovra kénytelen fecsérelni, vagy Ivanov, amennyiben az író által némi megbocsátással, ám következetesen ábrázolt szószátyár gyengeségét felcséreljük az áldozati bárány szerepével.

Marton Endre a második lehetőséget választotta. Ivanovból kifáradt negyvenes lett, a mai középnemzedék képviselője, a többi szereplőt pedig a rendezés ennek a koncepciónak megfelelően Ivanov szemével láttatja. Ez a felfogás nem azonos ugyan az író eredeti szándékával, de lehetővé teszi, hogy Csehov igaztalanul kétségbe vont színpadi érzéke maradéktalanul érvényesüljön. A darab vesztett ugyan a csehovi emberábrázolás finomságából és ironikus mélységeiből, de sokat nyert játszhatóságban és kemény humorban.

Ez a felfogás Ivanov összeomlásának gyökereit magában Ivanov környezetében jeleníti meg. Jóravaló, épeszű ember ebben a környezetben valóban nem találhatja meg a helyét; az ellenszenves, undorító, fojtogató társaság annyira elüt a tépelődő és önmagával vívódó főhőstől, hogy Bessenyei Ivanovja első perctől fogva halálra van ítélve. A fiatal orvos a különálló Ivanovot időnként Tartuffe-nek titulálja. Ennél az egyébként nyilvánvalóan túlzó, a rendezés felfogásával gyökeresen ellentétben álló hasonlatnál azonban megmaradhatunk, ha olyan Tartuffe-öt képzelünk magunk elé, aki jogosan csapja be kicsinyes, korlátolt, jobbat nem érdemlő környezetét. Ez a rendezői fogás szinte teljesen fölmenti Ivanovot minden vétke alól, lelkiismeretfurdalását nem veszi komolyan, és ez néhol kissé disszonáns megoldásokhoz vezet, de az egyértelműen befeketített mellékszereplők olyan félelmetessé, hatásossá, meggyőzővé válnak, ami nemcsak ellensúlyozza az Ivanov-koncepció gyengeségeit, de összességében az előadás komoly hasznára válik. Bessenyei ennek megfelelően az első pillanattól kezdve összetört óriás, tépelődése egyetlen kérdés: önnön lehetőségeinek, életének megmagyarázhatatlan romlása körül forog, befelé fordulva próbálja megérteni, hogyan lehetséges, hogy ő, aki annyi hittel és lendülettel vágott neki az életnek, harmincöt éves korára minden látható ok nélkül elveszítse életkedvét. Bessenyei Ivanovja senkivel sincs emberi kapcsolatban. Nincs kapcsolata feleségével, nincs Szásával, akinek mentőakciójában kezdettől fogva kételkedik, és akit kedves, de jelentéktelen és hasznavehetetlen játékszernek tekint, hogy környezetének többi tagjáról már ne is beszéljünk. Ez az Ivanov akár a darab kezdetén is főbe lőhetné magát, s hogy nem teszi, annak az az oka, hogy csak a darab végén kell menekülnie attól, hogy utált környezete magába ne olvassza, meg ne kaparintsa, magához ne hasonítsa. Csehov Ivanovot ironikusan szemléli, és nem véletlen, hogy önjellemzéséből is csak egyetlen komolyabb lépés derül ki, mégpedig az, hogy a szokványtól eltérően zsidó nőt vett feleségül. Csehov számára ez éppen nem azt jelenti, hogy Ivanov mindig fejjel ment volna a falnak, hogy mindig mást, szebbet és jobbat akart volna, mint a többiek.

Bessenyei a rendezői felfogásnak megfelelően Ivanov alakjának ironikus oldalait nem jeleníti meg, pusztulásában nagyság van, és valódi emberi értékek vesztét szuggerálja. Ivanov így azt a folyamatot testesíti meg, ahogy a jó szándék ellentétbe fordul, a lelkesedés kiszikkad, a lendület elvész, ez pedig olyan emberi tragédia, amely elég korszerű ahhoz, hogy erre építse a darabot a rendező. Bessenyei körül az első jelenetben megritkul a levegő, és a darab végéig ebben a légüres térben mozog. Nagyobb annál, semhogy környezete komolyabb befolyásra tenne szert fölötte, és mintha mindvégig végzetes, távoli fantomokkal hadakozna.

Ivanov ilyen módon nem szalaszt el semmilyen lehetőséget, a cselekmény során nem kényszerül választásra. Felesége és Szása, az a két ember, aki mégis közelebb áll hozzá, a színpadon elszürkül mellette. Persze ez a megoldás elég vitatható, és megvalósulása sem tökéletes. Váradi Hédi nehéz helyzetben van az éppen csak fölvázolt szerepben, de így is kissé triviálisnak tűnik, ahogy némi romantikus, lebegő Oféliát vegyít valami sápatag, természetszerűleg köhécselő Kaméliás hölggyel, ahogy élő, ám érzelmes vádként légieskedik és hanyatlik a sír felé. Moór Mariann olyan Szását formál, aki ugyan szép, de nem világos, hogy valóban önzetlenül, rajongva szerelmes-e Ivanovba (ahogy Csehov megírta), vagy éppen kisszerű és buta leányka-e, ahogy a rendezés kívánná – amennyiben alakításából egyáltalán kivehető valamilyen koncepció. Mintha Moór Mariann még nem ért volna meg a jellemábrázolásra. Hangja többnyire szerepétől függetlenül is hideg, és elsősorban arra fordít gondot, hogy minél elegánsabban vonulgasson végig a színen.

A főszereplők általában nehezen érik el a mellékszereplők életszerűségét, és ez Lebegyevre is meg a fiatal orvosra is vonatkozik. Agárdi Gábornak kitűnő jelenetei vannak, amikor nem a holdfény-érzelmes közegben, hanem a visszataszító vendégseregben alkalmazza ismert fogásait, de Lebegyevje lanyhul, amikor hosszabb bölcsességekkel kell traktálnia Ivanovot. Szersén Gyula korrekt és megfelelően elvakult fiatal orvos kíván lenni, embert azonban nem képes formálni, dikciója üresen cseng. Az ő helyzetüket valóban nem könnyíti meg a rendezés, miután néhányszor a csehovi szöveggel kerülnek ellentmondásba. Eltekintve attól, hogy felfoghatatlanná válik: ez a pusztulásában is nagy Ivanov hogyan kereshet menedéket a felesége elől éppen az esténként a szomszédban összeröffenő gyülevész társaságban, Agárdi Gábornak is ritka bravúrra volna szüksége ahhoz, hogy elfogadtassa Ivanov magatartását, amikor az nem hajlandó elfogadni Lebegyev pénzét, amivel visszafizethetné Züzükének tartozása kamatait. Hasonló, bár súlyosabb jelenet Ivanov utolsó nagy vitája feleségével, aki a fülledt környezet hazug vádjaival illeti férjét, feltételezve róla, hogy csak a hozományért nősült. A kitűnően megírt jelenetben a rendezőnek arra kellett volna törekednie, hogy Bessenyei és Váradi Hédi minél kevesebbet kiabáljon, de hát kiabálnak, és Ivanov a közönség szemében visszataszítóvá válik.

A mellékszereplők ritkán látható gálaesten mutatják be az élősködő hárpiák, bárgyú kártyagépek, gátlástalan hazudozók, rosszindulatú álszentek ragyogó típusait. A színészeken látszik, micsoda örömmel vetik bele magukat a ritkán kínálkozó emberábrázolásba. Habzsolják a túlzás lehetőségeit, amit egyébként Marton Endre magától Csehovtól kölcsönzött. Ritkán derül ki, mire képesek a Nemzeti színészei, ha embert formálhatnak, ha komédiázhatnak, ha egy kicsit elengedhetik a fantáziájukat, ha tehetségüket felszabadultan állíthatják egy jó darab szolgálatába. Csernus Mariann olyan elemi erővel és különös humorral formálja meg a zsugori, korlátoltságában félelmetes Züzükét, szigorú vénsége annyira más, mint amit megszoktunk tőle, hogy első mondatait hallva a színlapban kutatjuk, honnan szerződtették ezt a tehetséges jellemszínészt. Van egy egészen nagy jelenete, pár mondat az egész, valamit kérnek tőle, ő pedig valamiért a kérést nem akarja teljesíteni, áll a közönség felé fordulva, mártírarcán iszonyú erőfeszítés, látszik, hogy most könnyezni akar, mert lelki terrorként ezt a fogást gyakran alkalmazza, és szemében valóban megjelennek a könnyek. Züzüke hazug könnyei. Máthé Erzsi Avdotya Nazarovna, a mihaszna öregasszony szerepében vodkaszagúan kártyázik, hatalmas szivart rágcsál, és akkor is őt keressük, amikor egyetlen szava sincs, csak a szín mélyében szunyókál – de valahogy azt is harsányan teszi. Avar Istvánnak is ritkán adódik alkalma, hogy ilyen felszabadultan, ennyire nélkülözve huszadik századi blazírt álarcát gonoszkodhassa be széltében-hosszában a színpadot Borkin bőrében. Versényi László egyszerűen a szövegre hagyatkozva, észrevétlenül formál komédiába illő alakot a kártyás Koszihból. Rajz János ismert eszközeivel ügyetlenkedi végig Sabelszkij szerepét, s bár Csehovnál jóval kegyetlenebbül ábrázolja a vén grófot, és alakítása nem túlságosan mély, néha pedig rövidebb időre kihagy, mégis jellemet formál. A Babakinát jól alakító Zolnay Zsuzsával és Avar Istvánnal időnként úgy játszik, mintha ezek a csehovi alakok valamely népi fogantatású farce-ból kerültek volna az orosz századvég közvetítésével a mai színpadra, ez a bohózati felfogás azonban egyáltalán nem mond ellent a csehovi dramaturgiának.

Ezek az alakok tenyeres-talpas vígjátékhősök, vérbő, kegyetlen humorukat szívesen csillogtatják, és erre nagyszerű alkalmat nyújt Elbert János mai köznyelvi fordulatokat használó, jól mondható fordítása. Ebben a gogoli felfogásban játszik a többi mellékszereplő is, Szacsvay László, Szél Richárd, Szabó Kálmán, Blaskó Péter. Ami a legfurcsább, az a komédiázás sokfélesége, illetve az, hogy mégsem esik szét az előadás. Csernus Mariann kevés, szigorú vonásból épít figurát, Máthé Erzsi bohóckodása már-már rögtönzésszerű, az alakból mégsem esik ki, Avar István kitűnően érzi magát a színpadon és gátlástalanul betölti, amikor színen van, Versényi László és Zolnay Zsuzsa tulajdonképpen semmi különöset nem csinál, mindenki más eszközökkel karikíroz, és a színpadi egyensúly mégsem bomlik meg, ahol pedig megbomlik, ott nem ők a ludasok, hanem éppenséggel Csehov, illetve a rendezés néhány kisebb engedménye a szentimentalizmusnak.

Az előadásnak van egy kiugró alakítása: a Jegoruskát, a néma szolgát játszó Pathó Istváné. Pathó István egyetlen szó nélkül teremt csehovi figurát egészen egyszerű eszközökkel: figyeli a beszélőket, lelkesen fúja el a gyertyákat, amikor erre felszólítják, alázatos szeretettel szemléli az Ivanovval vitázó Szását, az esküvő előtt félszegen virágot ad át neki, és ügyetlenül megcsókolja, mint ahogy mindvégig félszegen járkál, és mindössze kedves és megrázóan emberi. Pathó István Jegoruska megíratlan szerepében csinálja meg azt, amit Gribov, a moszkvai Művész Színház közismerten zseniális színésze csinált meg a nagyszerűen megírt öreg szolga, Firsz szerepében a Cseresnyéskert-ben. Az talán már közönségríkató megoldás, hogy éppen ő hajol az első felvonás végén az elájult Anna, a második felvonás végén pedig a halott Ivanov fölé, de játéka egészét ez nem rontja.

Marton Endre elsősorban ott van elemében, ahol a mellékszereplők sokasága ihleti telitalálatokra, ilyenkor nemcsak rendezi, hanem át is költi az írott szöveget. Ilyen telitalálat az első felvonás egész második képe, és a második felvonás második képének legnagyobb része. Valósággal fejbe vág a visszataszító típusok szinte állóképbe merevedő tablója, mögöttük a durván valószerű giccset kornyikáló fúvószenekarral. Ez a csinnadratta megfelelően megkérdőjelezi a líraibbra fogalmazott jelenetek mögött felhangzó érzelmes zongorázgatást, amely persze önmagában is finom irónia, bár kevésbé feltűnő. Kitűnően sikerül az esküvő előkészületeinek jelenete is. Sabelszkij bejön a színre, leül a zongora mellé, aztán elpityeredik. Lebegyev kínosan áll a színen. Szása ideges sírásba tör ki, Lebegyev tehetetlen. Bejön Babakina, megtudja, hogy Sabelszkij nem akarja elvenni, nyivákolni kezd. Lebegyev csak áll. Bejön Züzüke is, rosszindulattól fuldokolva bőgni kezd, mire Lebegyevnél is eltörik a mécses. Az persze nem a rendezés számlájára írandó, hogy a színen már három nőnek és két férfinak kell zokognia, hogy a közönség vegye a lapot, és megrendülés helyett nevetni kezdjen. Mindenesetre ez a kitűnően megrendezett jelenet is fölveti a kérdést, hogy nem kéne-e nevelni a közönséget, ha mással nem, hát sok ilyen Ivanov-val vagy éppen Ványa bácsi-val, valamivel gyakoribb oázisokkal a krimik és giccsek nyomasztó sivatagában. A rendezés nagy pillanataira több példa is felhozható, egy részükről már szó volt a mellékszereplők kitűnő megoldásai kapcsán. Talán még egy kirívóan szellemes megoldás: a vendégsereg összeverődése mindkét felvonásban. A szereplők jönnek-mennek a színpadon, összevissza beszélve egymáshoz, időnként összetalálkoznak, és túláradóan hamis boldogsággal ölelgetik és csókolgatják egymást. Ez a sztereotip ölelkezés önmagában is elég ékesszólóan ábrázolja ezt a sztereotipen ölelkező társaságot. Amit pletykálnak, fecsegnek, elfecsérelnek és összerondítanak, az már csak ráadás.

Csányi Árpád gyorsan változtatható, hangulatos, egyszerű díszletei jól szolgálják az előadást, és egyben megteremtik Ivanov és a többiek ellenpontozását. Ivanov házának kertje a vetített lombárnyékokkal éppúgy elüt Lebegyevék összevissza pompájától, mint a halovány kalimpálás a rezesbanda keringőitől. Schäffer Judit célszerűen szürke jelmezei nemcsak jellemeznek, hanem a díszletet is kiegészítik.