A Manó

A Manó kinyomtatását és előadását annak idején maga Csehov tiltotta meg. Az 1889-ben született drámát eredetileg színpadra szánta ugyan, az előadás körüli huzavona azonban kedvét szegte, a kéziratot eldugta, hogy évek múlva megírja belőle a Ványa bácsi-t, amely dramaturgiai szempontból lényegesen jobb, mint A Manó. Az első változatban Ványa bácsi még sikeres öngyilkosságot követ el, Asztrov doktor még több, szimplább figurában rejtezik, és A Manó legfőbb gyengéje: három fiatal nőalakja nincs eléggé kiaknázva, nehezen játszható, hálátlan szerepek. Csehovnak, mint szerzőnek joga volt ahhoz, hogy csak a jobban sikerült Ványa bácsi-t engedje játszani, és ahhoz is joga volt, hogy a három hasonló sorsú fiatal nő témáját véglegesen is megírja a Három nővér-ben. Ez azonban filológiai kérdés, és az élő színpadhoz semmi köze. A színpad szempontjából csak az a fontos, hogy A Manó szerkezete meglehetősen külterjes, több jelleme elnagyolt, és ha Csehov tiltása és a nyilvánvaló dramaturgiai gyengék ellenére mégis bemutatják, akkor annak csak súlyos oka lehet. Nagy író kísérleti darabjának bemutatására csak az vállalkozhat, aki előre tudja, hogy kitűnő előadást fog produkálni.

A békéscsabai Jókai Színház előadása kitűnő.

A rendezés jellemző vonása a dialektika. Az éveken át másokért gürcölő Vojnyickij Lengyel János alakításában borotvaélen táncol a komikum és a tragikum között, halálosan őszintén ostromolja szerelmével Jelenát, de világfájdalmas arckifejezését, színpadiasan megtörő mozdulatait nem lehet komolyan venni, az egyik hosszú jelenetben kétségbeesetten süpped egy karosszékbe és tragikusan bámul a semmibe, de magát annyira eleresztve, hogy a nézőtéren végigborzol a nevetés; Szerebjakovtól jussát kemény szavakkal követeli, de összevissza rohangál, forgolódik, meggörnyed, fájdalma külsődlegessé válik, és kitűnik: éppúgy erőlteti, mint Jelena iránti halálos szerelmét.

A demokratikus eszmékért és a valódi tettekért rajongó rokonszenves orvos, a „Manó”, Szoboszlai Sándor alakításában megvesztegethetetlen emberséggel ítéli el a többiek bűneit, felelőtlenségét, szemüvege mögül szigorúan villogó tekintettel méri meg a többiek romlottságát, csak éppen az őt imádó Szonya epekedő pillantásait nem hajlandó észrevenni, inkább természetvédelemről szónokol, a fásítási tájkép megrajzolásán piszmog, holott az embereket kellene megmenteni. Kalmár Zsuzsa Szonyaként tiszta, szép, kedves ember, a többiek manírjai nélkül, hogy aztán nagy érzései csúcsán úgy fogja meg magának férjül imádata tárgyát, ahogyan az a nagykönyvben meg van írva.

Az idős Szerebjakovot oly hősies önfeláldozással ápoló ragyogó Jelena, Szabó Ildikó megformálásában, időnként kéjesen nyújtózik, mert tudja, hogy ettől Vojnyickij elveszti a fejét, nyújtózik, aztán megsértődik, mert a kívánt hatás bekövetkezik. Ragyog a társaság közepén, ő a történések középpontja, élvezi ezt, ám szenved, amiért nem hagyják békén; amikor pedig visszatér felfuvalkodott férje mellé, se hősnek nem tarthatjuk, se sajnálni nem tudjuk, mert hiába áldozza fel fiatalságát, szabadságát és szépségét, ha nem akar és nem érdemel többet. Az öntelt, üres, kibírhatatlan professzort Simon György túlzások nélkül ábrázolja, kitűnő maszkja ősz oroszlánfejet biztosít a számára, ezt aztán büszkén viseli, aránylag szerényen betegeskedik, végül pedig kiderül, hogy semmivel se szörnyűbb, semmivel se önzőbb, mint a többiek, sőt, korlátoltságában még valami méltóság is rejlik.

Ugyanennek a lehetetlen életformának valamilyen, csak látszólag eltérő változatát játssza a többi szereplő, általában jól. Körösztös István egy bárgyú földbirtokos bőrében embertelen közönnyel unatkozza végig az életet, agya elzsírosodását fizikailag érezzük. Lukács József lüke fiatalembere, Szerencsi Hugó kelleténél harsányabban szolgalelkű gyagya Gyagyinja, Tóth Gabriella butuska leányzója, Cseresnyés Rózsa özvegyasszonya és Csernák Árpád helyenként kidolgozatlan ifjú tisztje teljessé teszi a lehetetlen életűek természetrajzát még akkor is, ha éppen az ő esetükben üt vissza a darabválasztás, mert egyes szerepek nincsenek megírva.

Az előadás talán legnagyobb érdeme az, hogy stílusa mindvégig egységes, következetes. Csehov hősei ebben az előadásban kivétel nélkül valamennyien csak álmegoldásra képesek, egyikükkel sem érthetünk egyet, egyiküket sem fogadhatjuk szívünkbe, lírai tirádáik tehetetlenségükre ébresztenek rá, kétségbeesettnek tűnő társkeresésük nagy szavai mögül feltűnik önzésük és mások iránti közönyük, önfeláldozásuk csak öncsalás, tetteik, ha vannak, értelmetlenek. A rendező Sándor János arra a tulajdonképpen kézenfekvő igazságra jött rá, hogy Csehov egyszerűen embereket ábrázolt, kegyetlenebbül és következetesebben, mint utána oly sokan. Csehov nem lágyul el, nem helyesel semmit, darabjai pokoli komédiák. Ahhoz persze, hogy az ábrázolt emberek abszurditása világossá váljék, komolyan kell őket vennünk, ez pedig realista felfogást követel. Sándor János ezt is megérezte. Az előadásban tulajdonképpen nincsenek kiugróan jó vagy gyönge alakítások, nincsenek főszereplők és mellékszereplők, ebben az előadásban minden mozzanatnak, minden szónak, hangsúlynak és gesztusnak megvan a többihez viszonyított értelme és az egészhez rendelt jelentése. Ebben az előadásban nincs funkciótlan pillanat, csak kollektív színjáték van, a színpadon levő szereplők között állandó és megszakítatlan kapcsolat van, minden színész játéka függvénye a többiek játékának.

Sándor János nyilván azért nyúlt az ismeretlen darabhoz, hogy semmilyen konvenció ne kösse a képzeletét, hogy kizárólag a dráma szövegére kelljen támaszkodnia, mert úgy érezte: csak így rendezheti meg a valódi Csehovot. Sándor János nem saját gondolatait akarta Csehov szájába kényszeríteni, nem modern színházat akart művészkedni, nem ötleteket halmozott egymásra, nem is csupán egyetlen szerényke ötleten kotlott a végtelenségig, nem akart okosabb lenni a szerzőnél, de nem is az úgynevezett művészi alázattal közeledett hozzá. Egyszerűen és tisztességesen megrendezett egy darabot úgy, ahogy azt a szerző, a szöveg tanúsága szerint, valószínűleg elképzelte.

Bata Ibolya jelmezei egyszerűek, korhűek, nem utalnak a mára, mert semmiféle utalásra nincs szükség, ha valódi emberek mozognak a színpadon, Langmár András díszletei sejtelmes áttetszések és mindenféle fényárnyék játékok nélkül szerényen naturalisták, annyi atmoszférával, amennyi a cselekmény zavartalan lezajlásához feltétlenül szükséges.

A szép fordítás Wessely László munkája.