Csernus Mariann Psyché-estje

Weöres Sándor költészetében tulajdonképpen nincs fejlődés, a Psyché-ciklus pedig nem törvényszerű folytatása az eddigi életműnek. Nem törvényszerű, de véletlennek sem tekinthető, miután Weöres költészetébe minden belefér, ami költészet, és az is, ami nem költészet, belefér egymás mellett, egymásra dobálva, mintegy véletlenül, mert Weöres életművének szinte öntörvénye sincs. Költészete a széttört tüköré, amely soha nem is volt egész, amely kezdetei óta millió diribdarabban létezik. Weöres költészete nem az individuum költészete, hanem egy hangokban, színekben, gondolatokban felolvadó meghatározhatatlan ember költészete. Innen van Weöres vonzódása a keleti, tehát nem individuális filozófiákhoz, innen van fölénye a létező erkölcsiségekkel szemben, innen van elemi erejű játékossága – mert ilyen könnyedén csak akkor lehet játszani, ha a tét nem valódi. Költészetének szépsége a természeti jelenségek pompázatos szépségéhez hasonló, termékenysége a forrásoké. Weöres költészete a szavak melegét ízlelgető kisfiú, az önfeledten kornyikáló fürdőző, az értelmüket vesztett szavakat motyogó bácsi költészete.

Weöres kivonulásai a világból soha nem voltak valóságosak, mint ahogy nem voltak valóságosak a világba való esetenkénti visszavonulásai sem. Weöres soha nem volt igazán belül, és soha nem volt mit igazán otthagynia. Költészete merő anakronizmus volna, ha anyagát nem a kor nyelve és a kor fogalmai szolgáltatnák. De Weöres éppen eszközeiben a lehető legmodernebb, ezért egyszerre idegen ő a századtól, és egyszerre a század törvényszerű jelensége.

Weöres költészete csak töredék részében valódi líra. Líráról általában az én-költészettel kapcsolatban szoktunk beszélni, számunkra kimondatlanul is az a költő a lírikus, aki a világot önmagára vonatkoztatva éli át. Weöres többnyire nem magára vonatkoztat, és ebben a modern, személyiségvesztő költészet sok nagyjához hasonlóan jár el. A kérdés csak az, hogy vajon vissza lehet-e vonni az individuumot, az európai fejlődés termékét, a modern művészet alfáját és ómegáját. Nagyon valószínű, hogy nem, főleg azért, mert nem érdemes. Ami ugyanis esetünkben a Psyché-versek értékét valójában megadja, az éppen az individuum nagyságának visszalopása a költészetbe még akkor is, hogyha ez az emberi nagyság csak fiktív.

A Psyché-versek, Weöres sok más verséhez hasonlóan, szintén játékos ötletből születtek. Weöres eljátszott a nyelvvel és azzal a gondolattal, hogy mi lenne, ha beleélné magát egy másik ember, ráadásul nő lelkébe, és hogy a játék még játékosabb legyen, ez az asszony a múlt század elején él, és ennek megfelelően is gondolkozik. Weöres sokszor játszott már költészetében, de ennyire termékeny ötletre aligha akadt, ez az ötlet már túlnőtt eredeti keretein, Psychének már komoly súlya van.

Az első pillanatban szembetűnik, hogy pontosan meghatározható egyéniség, hiánytalan főbb életrajzi adatok birtokosa, életének főbb mozzanatai naivul őszinte lírájának alapanyagát adják. Psyché magyar módra: elkésetten vagy korán jötten reneszánsz asszony – a biedermeier korban. A maga testi-lelki valójában iszonyúan szeret élni, ezt a rendkívüli életvágyat pedig, hála Weöres Sándornak és a csiszolt, hajlékony, kiművelt magyar költői nyelvnek, nagyon finoman és pontosan ki is tudja fejezni.

Amikor azonban Csernus Mariann ott áll az Egyetemi Színpadon, tehát Psyché jelenbeli élménnyé, testi valósággá válik, elhomályosulnak e kedves költőnő önmagán kívüli, tehát irodalmi vonatkozásai. Amíg a Psyché-verseket csak olvassuk, magunk előtt látjuk a huncutul somolygó Weöres Sándort, amint nagy szeretettel és megértő mindentudással vezeti Psyché tollát. A színpadon megjelenő Psyché mögött elhomályosul a közvetítő arca, a teremtett alak önállósul, kilép az irónia függönye mögül, és arra kényszerít bennünket, hogy elhagyjuk irodalmi és irodalomtörténeti mindentudásunkat, hogy alaposabban körülnézzünk Psyché kúriájának táján. Csernus Mariann estjének ez az egyik nagy eredménye, és nagyrészt neki köszönhető, hogy tisztába jövünk Psychével, miután a főleg folyóiratokban és irodalmi lapokban egymástól függetlenül megjelent verseket első ízben érzékelhettük egységként.

Az önállósult Psyché szembetűnően nő. Ez pedig korántsem elhanyagolható tényező. A nők, kiszolgáltatottságuknál fogva, általában mélyebben kénytelenek átélni az egy emberre kiszabható válságok tömegét, mint a férfiak, márpedig a lírát általában ezek a permanens válságok szülik. Hogy a nők között kevés a lírikus, az ugyanennek a következménye. Amint a tudatba beszivárog az emancipáció szükségessége, egy csapásra megnő a költőnők száma, akiknek tudata már egyenjogúsított, életkörülményeik azonban korántsem. A vágyak és a lehetőségek közötti távolság így állandó válsághoz vezet, ami a líra kitűnő táptalaja. Ennek vagyunk tanúi ma, a költőnők soha nem látott méretű rajzása idején. Ilyen szempontból egyáltalán nem tekinthető önkényesnek az, hogy Weöres Sándor a maga lehetőségeit egy nő bőrében próbálja ki; lehet, hogy ez a próba kezdetben nem volt tudatos, csak később derült ki, mennyire termékeny az ötlet, az azonban a lényegen nem változtat.

Másodszor az tűnik fel, hogy – most már Psyché nemétől függetlenül – a Psyché-verseket szokásos módszereinkkel büntetlenül nem elemezhetjük. A Psyché-versekre nem jellemző a költői képek milyensége, mert Weöres szabadon játszik a költői eszközökkel, s ha úgy tetszik neki, egyáltalán nem használja őket; nem jellemző rájuk a forma, mert Psyché Weöres Sándortól megtanulta az összes lehetséges formában való tökéletes verselést; nem lényeges továbbá az sem, mely eszmei áramlatok hatnak Psychére, avagy éppenséggel Weöres Sándorra, mert eleve a múltról van szó, visszanézve pedig azok az áramlatok sem hathatnak termékenyítőleg egy-egy vers megszületésére, amelyek annak idején a valóságban nagyon is termékenyítőleg hatottak. A versekhez elsősorban tartalmilag vagyunk kénytelenek közeledni, megállapítva, hogy Psyché kedves és tökéletesen normális leányzó, természetessége lehetővé teszi a számára, hogy józanul értékelje környezete múló őrültségeit; Psyché a maga földhözragadottságában mélyen erkölcsös ember, tisztasága a mocsokban hemperegve sem vész el, azért, mert Psyché legtermészetesebb ösztöneinek engedve akarja élvezni az életet, s miután ez nem sikerülhet zavartalanul, mindig csak árt magának, de mindig csakis önmagának, soha másoknak. Psyché tisztasága tehát mindenekelőtt annak köszönhető, hogy önző életvágya a másokon való segítésbe, az örömszerzésbe torkollik, méghozzá kikerülhetetlenül. Ennyit tudunk meg Psychéről. Mindez azonban még általánosság, és nem e mű elemzése.

Mialatt azonban Csernus Mariann ott áll az Egyetemi Színpadon, és közvetlenül, őszintén és pompás kedvvel, lankadatlan erővel és gyengédséggel elmeséli nekünk Psyché életét, fel kell figyelnünk arra, hogy szinte kivétel nélkül valamennyi vers konkrét történéshez kapcsolódó önvallomás. Psyché leírja életének egyes eseményeit, általában önigazolásul, ahogyan többnyire ír az ember, és ez a leíró jelleg, a mindennapi események elbeszélő módon történő előadása az, ami régóta hiányzik agyunknak abból a rekeszéből, amelyben a költőiség válfajait tartjuk nyilván. Hasonlóan közvetlen és őszinte költő után keresgélve szerencsés esetben Petőfihez jutunk, de csak akkor, ha elfogadjuk, hogy a megverselt történés is lehet költészet. Márpedig a líra és a közvetlenség legalábbis rokonok. Feltűnő az is, hogy Psyché történetei nem akármilyen történetek. Psychét csak nagy ritkán érdekli a természet, kivételes esetben bonyolódik csak transzcendens gondolatsorokba; amire Psyché visszaemlékszik, az mindig erotikus jellegű, pontosabban: az mindig más emberekhez fűződő kapcsolata. Psyché verseinek döntő többségében két ember kapcsolatáról van szó, az egyik ember, Psyché, állandó, a másik állandóan változó. Psyché tehát nem általában ütközik össze a világgal, hanem mindig konkrétan kerül kapcsolatba egy másik emberrel. Két ember alapvető kapcsolata a szerelem, ez a kapcsolat jellemző a körülményekre, amelyek között létrejön, a szerelmes versek tehát jóval többről szólnak. Így van ez Psyché esetében is. Ráadásul Psyché megteheti, hogy gyakorta létesítsen szerelmi kapcsolatot egészen különböző férfiakkal, minden partnere őrült valamilyen szempontból, minden kapcsolata fenntarthatatlan és ismételhetetlen, Psyché történetei tehát szinte végtelenül szaporíthatók, egyrészt a bennük felvonuló alakok, típusok gazdagságát képesek bemutatni, másrészt pedig minél több történetet mond el Psyché, annál gazdagabban tárul fel egyénisége – amely maga is állandóan gazdagodik, az újabb és újabb kalandok által.

Ez a közvetlenség, amely Psyché számos szerelmi kapcsolatának őszinte és bájos elmeséléséből adódik, ma nyilvánvalóan csak úgy valósítható meg, ahogyan Weöres csinálta: fiktíve. Weöres a fikcióval Psychét olyan körülmények közé dobja, amelyek között úgy reagál, ahogyan Weöres szerint szépen, bájosan, emberségesen reagálhat, a valóságban azonban az ilyen reagálás többnyire váratlan, újszerű, és tartalma csak utólag válik ismertté. A fiktív reagálás a már tudottat öltözteti formába, a váratlan reagálás újat közöl az emberről. A Psyché-versek korlátai rendkívül tágak, Weöres önnön lehetőségeiből nagy egyéniséget, valódi lírikus alkatot választ ki, olyan embert, aki nehézség nélkül művelhet énköltészetet. Ez a líra azonban mégiscsak fiktív. A múltban megteremtett jelen természetszerűleg feltételezi az iróniát, és ez az irónia eleve megvan. Az irónia persze nem Psyché öniróniája, nem Psyché emelkedik önmaga fölé, hanem Weöres Sándor. A felülemelkedés katartikus élmény, Weöres útmutatásai szerint mi, a befogadók, át is éljük, de valószínű, hogy mélyebb is lehetne, ha nem fikció segítségével valósulna meg. Ez azonban csak követelmény, és egy meglevő fikcióval szemben csupán jámbor óhaj – egy másik fikció.

Nem véletlen, hogy Weöres Sándor e ciklusán éppen egy nagyon szépen sikerült előadóest kapcsán lehetett eltűnődni. A Psyché-versek kitűnő anyagot nyújtanak egy szép előadóest megrendezéséhez, és minden bizonnyal önmagában is hálás feladat egy fiktív költőnő nyelvi bukfencekben gazdag és anekdotától groteszk életképig ívelő, változatos életművének tolmácsolása. Mihelyt Psyché egy hús-vér művésznő alakjában színpadra terem, máris kortársunkká, valóságunk részévé válik, a régmúlt jelenbe csap át, és nem Psychén, a fikción szórakozunk, hanem Psyché megnyilvánulásain, ami elég nagy különbség, olvasva azonban nem mindig érzékelhető. Az ilyen előadóestnek azonban valószínűleg számos buktatója is van. Először is a Psyché-verseket nagyon nehéz szavalni. Nyelvtörő gyakorlatok ezek, a szavalóművészet bevett fogásai pedig hasznavehetetlenek. A művésznek először nagyon szépen és jól kell tudnia magyarul, ragyogóan kell artikulálnia, hogy a szójátékok özöne természetesen érvényesülhessen, másrészt a szavalónak minden beidegzését le kell vetkeznie, hogy az iróniát el ne nyomja a pátosz, a változatos ritmus ne váljék se prózává, se egyetlen, unalomig ismétlődő ritmussá, hogy a mosolyunk ne legyen súlytalan, a versek mélysége viszont ugyanakkor ne sötétítse el a pazar játékosságot. Kényes egyensúlyt kell megteremteni, erre pedig csak mesterségében biztos, emberségében gazdag művész vállalkozhat.

Csernus Mariann ilyen művész. Azon kívül, hogy a verseket egész estét betöltő, állandóan emelkedő ívvé szerkesztette, előadóest, szavalás mellett még monodrámát is produkált, egyszemélyes tragédiát játszott el az Egyetemi Színpadon, és ennek a drámának az ismétlődés dramaturgiája volt az alapja. Csernus Psychéje ugyanis egész életében újra és újra, nagyon hasonló módon, ugyanabba az életvágyba bukik bele, hogy az idő múlásával egy-egy kalandja egyre súlyosabbá váljék.

Csernus estje sajátos átmenet volt a színészi alakítás és az előadóest között. Előadóest volt annyiban, hogy verset mondott értelmezve, változatosan, játékosan és komolyan, vidáman és szomorúan, de színészi alakítás volt azért, mert eljátszott egy emberi fejlődéstörténetet, az egyes versek hangulatát egy koncepciónak alárendelve.

A két részből álló est első felében fehér sokác vőlegényi ruhában, nadrágkosztümben jelent meg, csintalan kislányt játszott, akinek szűzies fehérségét szavai azonnal megcáfolták, a második részben vörös estélyi ruhát viselt érett asszonyként, olyan emberként, aki ugyan alapjában nem változott az évek során, súlya azonban nőtt, megérett a gondolatiságra, arra a gondolatiságra, amely az érett kor előlegeként már az első részben is jelen volt, de még csak játékosan.

A kislány Psyché Csernus értelmezésében még gyakran szerepet játszott, naiv őszintesége egyáltalán nem volt olyan természetes, mint amilyennek tűnhet, gondolatainak dialektikája még nélkülözte azt az élményanyagot, amelyből igazán kinőhet, Csernus ezért a fiatal Psyché verseinek csattanóit sem élezte ki, érzékeltetve, hogy egy-egy komolynak tűnő megállapítás mögött még nincs ott a teljes ember. Egy-egy hangulat után azonnal, átmenet nélkül csapott a következő, az előbbivel gyakran homlokegyenest ellenkező hangulatba, mert ez a gyereklány még a saját csapongó hangulataira sem érett meg igazán. Ami Csernus szerint a fiatal Psychében igazán őszinte, az a felelőtlenség, elsősorban önmagával szemben. Erről a felelőtlenségről derült ki az est második felében, hogy valójában sokkal etikusabb a Psyché történeteiből felrémlő komoly, híres-neves férfiak gyakorta bárgyú játékainál. Amikor ugyanis Psyché már asszonyként mély, szenvedő emberré válik, az erotika pedig egyre inkább háttérbe szorul a szerencsétlen, halálosan beteg hajdani szerelem támogatása javára, Psyché átalakul valamennyiünk ápolójává, a Nő helyett az Asszonnyá.

Az előadásnak kevés kelléke volt, amelyek közül a vetített évszámok szervesen illeszkedtek Psyché fejlődéstörténetébe. A díszlet azonban nem volt elég gondosan megválogatva, amit annál is inkább sajnálhatunk, mert az előadóest ívét Csernus gondosan megtervezte. A színpadon egy íróasztal, egy szék és egy rivaldáig tolt, félig háttal álló szék alkotta a díszletet, valamint a színpadon foglalt helyet egy kottaállvány mögött a Kecskés András zenei összeállítását játszó Fodor Ferenc. A kedves, korhű, ironikus zenei egyveleg talán bátrabban is vetekedhetett volna Weöres találékonyságával. Ami még nagyobb baj: olykor egymáshoz közel álló verseket szakított el egymástól, máskor hosszan szünetelt anélkül, hogy a zenélésre alkalmas pillanatokat kihasználta volna.