Hubay Miklós és a kétfelvonásos

Hubay Miklós kitűnő szerepeket ír, amikor az őrültség vagy a gügyeség, a szenilitáson átsejlő vérengző hajlamok vagy éppen a kamaszos játék mögött felvillanó vadállat ábrázolására vállalkozik. Akár Berliozról, akár Néróról vagy Ferenc Józsefről van szó, ezeket a szerepeket tudatosan csak félig írja meg, rábízva a színészre, hogy az alak másik felét az író által megadott irányban fejlessze tovább. Ez a bizalom ritkán fellelhető, bár feltétlenül szükséges drámaírói erény, és hogy mennyire helyénvaló, azt most Ferenc József figurája is bizonyítja Balázs Samu alakításában. Hubaynak már az is többször sikerült, hogy a nagy szerepek mellé másik, olykor több hasonlóan jól megírt szerepet társítson, erre példa lehet a Néró játszik és az Ők tudják, mi a szerelem. Az Álomfejtés-ben csak egy igazán jól játszható szerep van. A többi kevésbé sikerült.

Balázs Samu remekel. Minden mozdulata, minden hangsúlya ellenállhatatlan. Olyan Ferenc Józsefet állít elénk, aki vénségében és mulatságosságában is méltóságos, szenilitásában is van valami császári logikája, elernyedései alkalmával sem szűnik meg politizálni, akinek erejét akkor is érezzük, amikor házikabátban ücsörög a kávézóasztalnál, amikor el-elszunyókál a karosszékben. Balázs Samu panaszkodik, mereven tipeg, szertartásosan álldogál, az etikett keretein belül egy kicsit humorizál is, megenged magának egy kis öniróniát, egy kis lelkiismeret-furdalást, de persze csak az apróbb ügyekben, gyakran csap át fecsegésbe – de ez az ember nemcsak azért császár, mert tudjuk, hogy Ferenc Józsefnek hívják, és történetesen ő az ötvenmilliós monarchia feje, nemcsak azért félelmetes, mert egyetlen kézvonásától függ az első világháború kitörése, nem is azért, mert ezt a kézvonást, mint tudjuk és mint a darabból is megtudhatjuk, megtette, hanem főleg azért, mert vénsége, mulatságos mimikája és enyhe iróniája mögé nem enged bepillantást. Csak sejtjük, hogy ez a Ferenc József legőszintébb pillanataiban sem őszinte. Egyébként bájos öregúr ez a hosszú életű császár, milyen jó humora van, mennyire aranyosan tud intrikálni az éppen haló porrá váló, indolens Ferenc Ferdinánd ellen, milyen jópofa, amikor számítgatni kezdi: mennyivel is tartozik harminc éve tartó szeretőjének a sok süteményért és kávéért, mindez mégsem ő, lényének minden fontosabb vonása rejtve marad előlünk, mint mindaz, amit Ferenc József elfelejtett, amire nem akar emlékezni.

Ez a bravúr az előadás értéke. Pedig a többi szereplő is jól játszik. Tolnay Klári Schratt Katalin, a császár huzamos szeretőjeként bölcs és józan, reprezentatív és kedves, kiábrándult és intelligens, pontosan azt játssza, amit szerepe megkíván tőle, talán egy fokkal néha még mélyebb is tud lenni. Garas Dezső is jól formálja meg dr. Freudot, és majdnem súlyossá képes tenni azokat a kissé laposnak ható bölcsességeket, amelyeket az író valamivel komolyabb szándékkal mondat vele a háborús pszichózisról, a tudat alatti halálvágyról, mint feltétlenül szükséges lenne. Garics János némán fennhéjázó Horthyja telitalálat. Schütz Ila is kedves a szobalány elhanyagolhatóan nyúlfarknyi szerepében. Az egyetlen Káldy Nóra az, aki Klió különben is felesleges közbekotyogásával meg-megakasztja az előadást. A precíz rendezőtől, Szirtes Tamástól kérhetnénk talán számon, miért nem beszélte rá az írót, hogy Kliót iktassa ki a darabból, vagy legalább az író helyett miért nem kezd vele valamit. Szirtes Tamástól kérdezhetnénk, miért hull le a második felvonás derekán a függöny, mert ez percekig kétségben hagyja a nézőt, nem ért-e már véget az előadás. A rendezés egyébként korrekt, mindenki jól játszik, jók Köpeczi Bócz István díszletei és Mialkovszky Erzsébet jelmezei. Mégsem látunk igazi drámát.

Maga az ötlet első pillantásra alkalmas drámai anyagnak látszik. A szarajevói merénylet napján, majd pár nappal utána bepillanthatunk Ferenc József magánéletébe, amely a világpolitika eseményeitől teljesen függetlenül harminc éve egyformán folydogál, s ráadásul úgy nézhetjük meg magunknak ezt a magánéletet, hogy találkozik a modern pszichológia megteremtőjével, a korszak egyik legnagyobb tudósával. Mindenképpen izgalmakat ígér, hogy láthatunk egy fontos, de még milyen fontos embert, akitől súlyos döntések függnek, méghozzá azt az oldalát látni, a magánéletit, amely kívül marad a döntéshozó oldalán, s ezt a másik, mélyebb oldalt egy esetleges pszichoanalízis váratlanul felszínre hozhatja, vagy akár csak jelezheti. Az izgalmak ígérete azonban csak látszólagos. Dr. Freud Zsigmond ugyanis nem az az ember, aki az író szándéka szerint a másik, az emberséges alternatívát jelenthetné, aki nézeteivel, lényével, esetleg tetteivel az ellenpólus lehetne. Dr. Freudból, bármekkora tudós és felfedező legyen is, nem lehet aktív figurát faragni egy mégis csak világtörténelmi figurával szemben. Ferenc József politikus, akarva-nem akarva alakítja a valóságot, dr. Freud pedig gyógyít, ám dr. Freud legföljebb az álmokból gyógyíthatja ki az embereket, de nem a valóságból. Amellett Ferenc József nem olyan ember, akit az álmaiból ki kellene gyógyítani. Még akkor sem, ha álmában nyöszörög.

A darab feszültségét az sem emelné, ha Hubay teremtene egy olyan drámai pillanatot, amikor dr. Freudnak sikerül pacifistát és humanistát faragnia Ferenc Józsefből. A császár ugyanis éppúgy sodródik az eseményekkel, mint Freud vagy Schratt Katalin. Nem tőle függnek a döntések. A jól ismert történelmi tények eleve nem teszik lehetővé, hogy bármilyen előjelű hőssé váljék, és ennek színpadi megjelenése, öregsége, hivatalnoki lénye, a körülötte lebegő, egyébként jól megteremtett atmoszféra is ellentmond. Ferenc Józsefnek így nem támad konfliktusa a történelemmel, ami nem nagy baj, de nem ütközik össze Freuddal sem. Emiatt a darab csak félig válik drámává, a szembesítésre érett hős nem talál senkire, aki összetűzésre és lényének feltárására kényszeríthetné. Drámai erővonalak nem alakulnak ki, feszültség nincs, és a közönséget az egyébként valóban szellemes dialógusok szórakoztatják. Mintha maga az író sem tudta volna pontosan, mit is akar kihozni ebből az ötletből, mire futtassa ki a cselekményt.

Ez a bizonytalanság a darab lezárásában is érezhető. A játék végződhetne előbb is, de inkább később végződik, Freudnak a Bibliából vett szép Dániel-történetével, amely szép és ügyes írói vagy inkább szerzői fogás ugyan, de hatástalan, mert súlyát a cselekmény nem támasztja alá. Olykor pedig, őszintén szólva, nem értjük, hogyan és miért kerül Freud permanensen Schratt Katalin lakásába, bár a második felvonás végére elég jókedvűen beletörődünk, hogy ennek mélyebb okát ne kutassuk.

Tulajdonképpen nagy igazságtalanság volna, ha bőven taglalnánk Hubay Miklós egyik drámáját csak azért, mert a többi drámájánál gyengébbre sikerült. Annál is inkább, mert Hubayn kívül nincs még egy írónk, aki csak és kizárólag drámaírónak vallaná és vallhatná magát. De az Álomfejtés több szempontból is érdekes.

Az Álomfejtés kétfelvonásos. Hubay eddigi életműve ugyanakkor arra vall, hogy számára a kétfelvonásos nem a legmegfelelőbb forma. A kétfelvonásos különben is furcsa tünemény, és egyáltalán nem képez átmenetet az egyfelvonásosok és a három- vagy többfelvonásosok között. Hogy az egyfelvonásos és az egész estét betöltő darab más-más műfaj a drámán belül, azt nem is kell hangoztatni, mindkettő más szemléletet, más írói adottságokat igényel. Ez azonban érvényes a kétfelvonásosra is, sőt azt is mondhatnánk, hogy olyan forma, amely csak akkor lehet hatásos, ha olyan tárgyhoz járul, amely semmilyen más formában nem képzelhető el, sem egy-, sem sokfelvonásosban. A kétfelvonásos szükségképpen az ismétlésre épít, pontosabban: a második felvonásnak úgy kell megismételnie az első cselekményét, hogy valami minőségileg újat ad hozzá, mégpedig olyasmit, amiből a megoldás következik. Ez a megoldás az első felvonásból nem következhetett volna, és az első felvonásból semmilyen megoldás sem adódhat. Ennek a szerkesztésnek van már néhány klasszikus példája is, többek között Dürrenmatt Fizikusok című drámája. A kétfelvonásosnak ezek szerint szükséglete a megszakítottan fejlődő cselekmény, a történet íve semmiképpen sem lehet töretlen, és ez az, ami lényegbe vágóan megkülönbözteti és szembeállítja a többi drámaformával. A mai színházi gyakorlat ezzel világszerte mit se törődik, pedig még Shakespeare is alaposan összelapul, amikor drámáinak folyamatosan, lineárisan fejlődő, eredetileg osztatlan ívét két felvonásba törik és gyömöszölik. Szenvednek ettől a csehovi típusú írók is, akik eredetileg páros számú, pl. négy felvonásban gondolkodtak, mert az első két és az utolsó két felvonás összevonása nagyobb cezúrát létesít az eredetileg második és harmadik felvonás között, mint a dráma egysége céljából tervezték.

Hubaynál megfigyelhető a töretlenül, folyamatosan fejlődő cselekmény iránti vonzódás. Ez hosszabb és rövidebb darabjaira egyaránt érvényes, a különbség inkább abban van, hogy rövidebb darabjaiban, vagyis egyfelvonásosaiban jóval gazdaságosabban, tömörebben és drámaibban fogalmaz. A töretlen ívű cselekmény arra vall, hogy Hubay tipikusan görögös szemléletű drámaíró, és ez azt is jelenti, hogy drámaépítése akkor is klasszikus mintákat követ, ha darabjai tárgyának történetesen nincs köze a mitológiához. Mai körülmények között a leginkább egységes, megszakítatlan cselekmény egyfelvonásosban valósítható meg, és a görög dráma szeretete mellett inkább ez az oka annak, hogy Hubay darabjainak nagyobb része egyfelvonásos.

Ebből következik, hogy Hubay a két lehetséges, szélsőséges drámatípus közül, a görög klasszikus és az angol reneszánsz típusa közül a görögöt választotta, és tudatosan elzárta maga elől azt a lehetőséget, hogy akár shakespeare-i, akár schilleri módon a totális ábrázolásra törhessen. Ezért olyan általános, filozofikus tételekhez kell szituációkat és szereplőket keresnie, amelyek ezt az elveszett konkrét, társadalmi totalitást gondolatilag visszahozhatják a drámáiba. Hubay emiatt a mai drámaírók egyik legnagyobb gondjával, a görög drámák létrejötte számára oly kedvező, közös, mindenki számára érthető mítosz hiányával a maga módján súlyosabban küszködik, mint mások. Hubay szinte az összes lehetséges kivezető úttal kísérletezik. Mitológiai tárgyú darabjaiban (pl. Szfinx) a témát más oldalról mutatja meg, mint az ókori szerzők, beviszi a letisztult történetbe a pszichológiát, azt a pillanatot igyekezve megragadni, amikor a végzetes tett mintha még elkerülhető lenne. Máskor az időtlenség, az abszurd felé tájékozódik, bár ez a típus közel áll a görögös tárgyú típushoz, azzal a különbséggel, hogy a darabnak zártabbnak kell lennie, mert semmilyen külső ismeretre nem támaszkodhat. Ilyen pl. a Zsenik iskolája, Hubay egyik legjobban szerkesztett műve, az utóbbi évek egyik legszellemesebb színpadi alkotása. A harmadik kivezető utat a konkrét történelmi szituációhoz fűzhető cselekményben keresi (pl. Idézés, ítélet), és a magyar sorsfordulók közül azokat igyekszik kiválasztani, amelyek láthatóvá tették az emberek közötti minőségi különbségeket. Ezért ír drámát 1919-ről, és ezért ír több darabot a háborúról. Ebben az esetben közelednie kell a történelmi realitások felé, és ez egyrészt erénye, másrészt hiányossága is ilyen típusú darabjainak. Erénye, mert a jelen pontos ábrázolására tör, hiánya azonban, mert bizonytalanabbul alkothat csak jellemeket, az aljassággal, a külső végzettel szemben csak rokonszenvesen, de passzívan szenvedő és belepusztuló, többnyire fiatal szerelmeseket ábrázolhat. (C’est la guerre, Szüless újra, kedves, Egy szerelem három éjszakája.) A külső végzet ezekben a darabokban nem válik belsővé, és szomorújátékot kapunk, nem valódi tragédiát. A tragédia hiányának ellensúlyozására Hubay inkább az érzelmekre igyekszik apellálni, ami a kemény, szigorú drámát a líra felé tolja, kissé fellazítva a drámaiságot.

Ez a kísérletezés azonban, amellett hogy kitűnő eredményeket is hozott, önmagában is jelentős. Hubay első darabja, a Hősök nélkül világosan mutatja, hogy az írónak milyen kedvezőtlen hagyományból kellett kiindulnia. Ez a hagyomány a magyar dráma hagyománya, amely minden magyar drámaírót a naturalizmus felé húz le, és amelyből a legtöbben csak a társalgási színmű felé tudtak és tudnak kitörni és egyben fajsúlytalanodni. Maga Hubay is vissza-visszacsúszik ebbe a hagyományba, amikor hosszabb folyamatot ábrázolva cselekményeit részekre bontja, terjengőssé válik és moralizálni kezd. (Szüless újra, kedves, Csend az ajtó mögött, Késdobálók.) Végeredményben az Álomfejtés is itt említendő, azzal a megjegyzéssel, hogy ebben a darabban a leginkább tetten érhető a Hubayt is megkísértő társalgási játék, amely a dialógusok szellemességében azért pozitívumot is ad.

Az a mérce, amelynek alapján mindez elmondható, egyáltalán nem elvont esztétikai követelmény, hanem Hubay legjobb darabjainak, a Néró játszik és az Ők tudják, mi a szerelem című műveknek a mércéje. Mindkét mű egyfelvonásos, illetve – a Néró – egyfelvonásosok füzére. Berlioz, a romantikus zeneszerző és Estella, a megvénült nagy ideál valóban két életforma, két világnézet képviselője, és utolsó találkozásuk korszakváltásnyi mélységet tár fel. Berlioz mániákusan cselekvő ember, ebben van nagysága, és ezért alkalmas arra, hogy hős legyen. A nagyszerű ötlet messzire repíti Hubay fantáziáját, annyira, hogy kevés ennél szigorúbban, egyszerűbben szerkesztett dráma található a magyar irodalomban. A Néró játszik mutatja talán azt az utat, amelytől a legtöbb várható. Hubay ebben a darabban is elvonatkoztatott a konkrét társadalomtól, a csak totális ábrázolással leírható valóságos erőviszonyoktól, és Néróban a játékos ember olyan gátlástalan típusát teremti meg, amely nemcsak hét komédia, de jóval több darab alapját is képezhetné. Ez a Néró kimeríthetetlen figura, ugyanis cselekvő ember, és eszeveszett játékainak igen nagy súlyt ad, hogy jelenlétének minden pillanatában emberek életéről és haláláról dönt, és döntéseit a néző előtt hozza meg. Néró pedig majdnem úgy dönt, mint Jágó, ismeri önmagát, tehát ismeri az emberi aljasságot, és tudja, hogy minden ember teljesen megismerhető, és ezáltal tetszés szerint irányítható. A játék az anyagyilkossági jelenetben a legforróbb és a legmélyebb, és valódi drámai összeütközés Néró vitája az apostolokkal, Pállal és Péterrel, mert bár érezhető, hogy mindhárman egy tőről fakadnak, minőségi különbségük feloldhatatlan. És ami a legtöbb: az általuk képviselt ellentétek egyike sem reális alternatíva, és ennek a vitának nincs megoldása.

A Néró játszik egyébként érdekes módon kinyitja azt a kaput, amelyet Hubay bezárt maga előtt. Ez az egyfelvonásos-sorozat ismétlődő szereplőivel nem ad ugyan egységes cselekményt, mégis rendelkezik az angol reneszánsz, narratív dráma bizonyos előnyös vonásaival. Ezek közül talán az a legfontosabb, hogy a cselekmény önmagában képes olyan zárt rendszer létesítésére, amely minden külső tényező nélkül reprodukálhatja a társadalmat, önálló mitológiát teremthet. Hogy ez tudatos kísérlet, azt más is mutatja, főleg az, hogy Hubay a barokk dráma felé is tájékozódik (Előjáték Balassi Menyhárt komédiájához), a barokkos szerkesztés pedig mindattól elüt, amit Hubay eddig megírt. Nem lehetetlen, hogy Hubay Miklós kísérletező kedve váratlan eredményeket hoz még.

A drámák szerkezetének vizsgálata természetesen csak egy a szempontok közül. Végeredményben a struktúránál fontosabb az író indulata, érzelmeinek iránya és ereje, átlényegülési adottságának sokoldalúsága. Berlioz és Néró alkotóját – talán nem teljesen tudatosan – érezhetően plebejus érzelmek mozgatták. Ennek nem mond ellent az okos, frappáns, szellemes társalgási nyelv iránti fokozott készség. Bölcs és megértő humora nem fedi el teljesen, hogy Hubay Berliozzal együtt utálkozik a kicsiségen, a beszűkültségen, a polgári értékrenden, és osztja a néző borzalommal vegyes tiszteletét, de felháborodását is Néró nihilizmusa iránt.

Az Álomfejtés-ből nem érződik indulat. S talán inkább az indulat hiánya, mintsem a szerkezet bizonytalansága okozza a kielégületlenséget, és azt, hogy a jó szerepekben igazán nagy színészi teljesítményt nemigen lehet nyújtani. Holott Hubay Miklós képes nagy szerepeket írni.