Szellemidézés

Tizenöt éve mutatta be a Katona József Színház Karinthy Ferenc drámáját, amelyről most, a Madách Kamarában újra látva, már véglegesen megállapítható, hogy maradandó érték.

A darab típusainak klasszikusan szigorú rendszere van. Főhőse, a mindig nagy regényére készülő, zseniális logikájú és gyermekien tiszta író drámán belüli okokból kénytelen percek alatt megírható tárcákba forgácsolni a tehetségét, környezete úgy falja fel az agyvelejét, mint hívatlan, hiéna jellegű vendégei a baracklekvárt. Ez a tisztán látó és tehetetlen értelmiségi drámán belüli okokból nem menekülhet el sem a tengerpartra, sem – az egykori szerelem váratlanul felbukkanó fiatal másával – egy boldogabb családi élet langyos pocsolyájába, mert az őt körülvevő zilált és megalázó anyagi és szellemi élet televényétől nem szabadulhat: ha kinőtt is belőle, foglya, nélküle nincs értelme az életének.

Ezt nem értheti sem az író anyagi és lelki romlásának elhárítására törő fiatal rajongó, sem a költői nosztalgiákkal telített hivatalnok, nem szólva a bárgyú kis fasisztajelöltről és hasonszőrű társairól és társnőiről. A legkevésbé a természetesen reménytelen szerelem, az utolsó ígéret értheti meg, aki majd szokás szerint egy svájci síbajnokhoz megy feleségül, és nem fogja meghódítani az Északi-sarkot ő sem, mert az Északi-sark meghódítására csak Pesten lehet gondolni még akkor is, ha már rég meg van hódítva. Csak ebben az öntudatlanul vegetáló környezetben van értelme az öntudatnak, a társadalmi tumorral egy időben terjedő természeti végzettel, az agytumorral való szembeszállásnak, még ha a két fiúban szétágazó két kivezető út, az elmebaj, illetve a helyzetet tudomásul sem vevő naiv nekiveselkedés az öntudat számára nem is jelenthet megoldást.

Egyetlen ember van a drámában, aki mindezt látja, a gondok és kínok látszólag fő okozója, a helyzettel teljes mértékben visszaélő feleség, a másik nagyszerű típus, aki egy személyben egyesíti mindazt, ami a főhőst lehúzza, felfalja és termékeny görcsbe rántva egyúttal helytállásra kényszeríti.

Olyan asszony ő – Psota Irén alakításában igazán olyan –, akinek a szorításából nem lehet szabadulni. Mindenkit le akar nyűgözni, mindenkinek a kedvére játszik, mindig ő akar az erős lenni. Más oldalról, de ugyanúgy kiúttalan, mint a férje, minden gonoszsága és élvezetvágya csak pótlék abban a környezetben, ahol minden csak pótlék.

Gábor Miklós írója rezignált bölcs, aki még mindig tud – még ha ritkán is – lelkes és játékos kamasz lenni. Arra volna teremtve, hogy könnyű szívvel jókat nevessen, de amikor valóban nevetni kezd, hamarosan röhögés lesz a nevetéséből, amitől éppúgy elszorul a szívünk, mint kilátástalan családi veszekedései láttán. Állandó rohanásban van, közben néha leül és kétségbeesetten eltűnődik. Már nem érdekli, amit maga körül lát, ő már csak kis nyugalmat áhít, hogy a lényegre, az ország sorsára koncentrálhasson, de azt is tudja, hogy ezt a kis nyugalmat már soha nem fogja megkapni.

A korlátolt, de rokonszenves megszállottságot nagyon jól viszi végig Bálint András az író megmentésére egész életét feltevő rajongó szerepében. Esetlen, gátlásos kis könyvelő, aki a zseniális szervezés közepette csak azt nem látja, hogy ő csak tüneti kezelést nyújthat. Piros Ildikó vonzó, üde és kedves utolsó lehetőség, valahányszor megjelenik, egy csapásra megváltozik az atmoszféra. Dégi István sikerrel kerüli el az elmebajosszerepek buktatóit, főleg, mert az apa vergődését viszi el az abszurdumig, Körmendi János kitűnő zugértelmiségi, Maróti Gábor nyerítő suhancában már benne van a jövő terrorja. Balázsovits Lajos a halványabb szerepben a kamasz ugrabugrálását játssza el, jól. Tímár Béla józanon is merevrészeg tisztet alakít.

Lengyel György rendező a tragikus és komikus mozzanatokat egyaránt kiaknázva, jól pergő, társalgási stílusú előadást hozott létre, a súlyos mondanivalót egy pillanatra sem palástolva, de gusztusosan tálalva. A díszletet Fehér Miklós, a mértéktartó jelmezeket Mialkovszky Erzsébet tervezte.