Hogyan épül Déva vára?

Két fiatal művész: Fenyő Ervin és Valló Péter, valamint két lelkes dramaturg: Siklós Olga és Osztovits Levente érdeme, hogy Sarkadi Imre Kőmíves Kelemen című drámája előkerült a hagyatékból, a Rádió és a szegedi amatőrök után a veszprémi Petőfi Színház is műsorára tűzte; tavaly a Tiszatáj-ban is olvasható volt. Sarkadi kétszer is nekifogott a témának, egyszer a negyvenes évek végén, majd tíz évvel később, de egyik változatot sem tekintette véglegesnek. Ez a mélyen tragikus téma nem véletlenül izgatta: legjobb drámája ebből születhetett volna.

Kelemen, a kőmívesek vezetője azt kéri társaitól: ne csak az izzadságukat, a lelküket is építsék bele a várba. Akkor majd nem omlik le éjjelente. Egyik társa szerint a vérrontó szellemeket emberáldozattal kell kiengesztelni. Kelemen cseppet sem hisz ugyan a babonákban, de úgy tesz, mintha hinne. Ez lesz a veszte: éppen az ő feleségét kell befalazni. Hiába bizonygatja, hogy az emberáldozat őrültség, a többiek hisznek benne. A vár felépül, és senki sem gondol az áldozat nagyságával.

A képlet görögösen tiszta. A főhős bukását tragikus vétek okozza: behódolt a társak babonáinak. A tragédiát a kor tudatállapota, a kőművesek szellemi és lelki rabsága teszi elkerülhetetlenné. A drámának nem Kelemen a központi szereplője, hanem a többiek, akikben mélyen él a középkor, akik szellemileg felkészületlenül fognak az építésbe. Nem egyszerűen a hit drámája tehát a Kőmíves Kelemen. Az egyén és a közösség dialektikájáról van szó, a szemlélet túlmutat a romantikán. Az elmaradott gondolkodás szükségképpen tragédiához vezet – mondja Sarkadi. Mély kútba világít, a baj csak az, hogy ezt egy költői általánosításra alig alkalmas dramaturgia pislákoló mécsesével teszi.

A szerkezet ellentmondásban van a dialektikusan megragadott témával. A szereplők publicisztikus szövegeket mondanak, a feszültséget szétoldják a narratív, környezetfestő elemek, a szereplők jóval többet beszélnek, vitatkoznak és sóhajtanak, mint cselekszenek, jellemük statikus, a cselekmény néhány izgalmas mozzanata a felvonásközti szünetekben játszódik le. A forma szokványos, a mondandó új. S ez nagyon fontos: Sarkadi éppen ebben a befejezetlenül maradt drámában mutatta meg a legélesebben, hogy valójában miről kellene tűnődni. Ezért fontos, hogy az eddig lappangó mű most már bevonult drámatörténetünkbe.

Az előadást lelkesen szorgalmazó Valló Péter drámatörténeti érdemét nem csökkenti, hogy rendezése nem sikerült igazán. Janus-arcú a mű, nem véletlen, hogy a rendezőt is becsapta. Balladisztikusan lassú, hatástalan hatásszünetekkel, mindenféle szertartásokkal teletűzdelt előadás lett belőle, az átélést jórészt hangerő pótolja, a mélyebb tragikum helyett a napjainkra könnyedén ráhúzható aktualizálás uralkodik. A mellékszereplőknek tekintett kőművesek jelentéktelenek és súlytalanok, könnyű szívvel mosolygunk butaságukon, ahelyett hogy borzongani kezdenénk tőlük. Ügyes ugyan a játékos megoldás, hogy a kőművesek habkönnyű kockákat cipelnek ide-oda verejtékezve, mégis szívesebben láttunk volna elmélyült szerepértelmezést. A díszlet és a jelmezek hasonlóképpen külsőségesek. Molnár Péter és Walla Ervin zenéje nagyon szép és nagyon felesleges. Cserhalmi György és Dobák Lajos helyenként ihletett játéka nem pótolhatja a lényeget.

A veszprémi előadás azt mutatja meg, miért nem fejezte be Sarkadi talán legtöbbet ígérő művét. Érdemes volna megmutatni azt is, miért izgatta Sarkadit ez a téma olyan sokáig.