Budapesti paróka

Bár a Hongkongi paróká-nak nem lesz olyan átütő sikere, mint az Adáshibá-nak volt, valószínűleg több színházban is telt házakat fog vonzani. Szakonyi Károly talán a legötletesebb darabírónk. Némi rosszmájúsággal – bár elismerőleg is – szocialista Molnár Ferencnek nevezhetnénk, aki a darabírás minden trükkjét kitűnően ismeri. A Hongkongi paróka is kitűnően van megírva. Szakonyi olyan szereplőket választ, akiket legalábbis látásból valamennyien jól ismerünk. Azokra a problémákra reagál, amelyek általában a legfontosabbnak látszanak. Teszi ezt a közhelyek rendkívül ügyes halmozásával: szereplői közhelyemberek, valamennyi mondatuk közhelymondat, és ezzel a közhelyáradattal egyúttal minden közhelyet nevetségessé tesz, vagyis azt is, amit a szereplők elmondanak, és azt is, ahogyan mondják.

Új darabjában kizárólag a sablonokra épít. Az újgazdag gyárigazgatónak van egy kocsija, egy felesége és egy szeretője. E három tulajdon között ingázva egy negyedik tulajdont, víkendházat épít, miközben arról álmodozik, hogy időnként úszni is kéne. A jelenetek peregnek, és a jól működő sablon-dramaturgiával is el lehet játszani: Székely László egyébként teljesen konvencionális díszleteit szereplő-díszletmunkások tologatják, jelezve, hogy dolgozó emberek alkotják a könnyű darab hátterét, vagyis a bemutatott jólétet igenis megtermelik valahol. Bár ez a megoldás időnként lassítja az előadást – arról nem is beszélve, hogy ez a probléma súlyosabb megformálást igényelne –, kitűnő játéklehetőséget ad az előadás két szóvivője: a kétféle népi bölcsességet, egyúttal pedig kétféle passzivitást produkáló munkás számára, akiknek szerepében a miskolci színház előadásában a nagyszerű Kulcsár Imrét és Csapó Jánost láttuk.

A miskolci színház társulata stílusban és játékosságban pontosan a sablonokkal bűvészkedő darabot játssza. Kitűnően komédiázik Máthé Éva, az elvtársnő-úriasszony; célratörően humortalan Csiszér András karrieristája; egy-egy villanásnyi szerepben formál karaktert Nádassy Anna és Péva Ibolya. Somló Ferenc minisztere, Lenkey Edit rémüldöző titkárnője, Máthé Eta céltudatos nősténye, Markaly Gábor csak szavalni képes, meghunyászkodó fiatal szakembere jó hátteret ad a főszereplő Sallós Gábor számára, aki a lehetőségeknél kevésbé hajszolt és kapkodó emberkét formál. A rendező Illés István jó tempót diktál, Gergely István jelmezei jellemezni tudnak.

Mindez eddig egyértelműen dicsérőnek hat, és a darab szintjén valóban az. A turpisság csak akkor derül ki, amikor más megközelítést választunk. A Hongkongi paróká-ban van egy igen jól megírt jelenet: a gyárigazgató víkendházának avatásán magas rangú munkatársai, a miniszter, az összes lehetséges feleségek plusz egy szerető korlátoltságban és kicsinyességben olyan nagyot produkálnak, hogy azt akár egy mai Gogol is írhatta volna. Csak éppen egy mai Gogol számára ez a jelenet nem a darab csúcspontja, hanem egy nagy dráma kiindulása lett volna ahhoz, hogy a korlátoltság és kicsinyesség mélyére hatolva szívszorongató élveboncolást végezzen. Egy mai Gogol hatalmas és félelmetes jellemeket mutatna föl, ugyanebből a szituációból kiindulva.

A darabírók és a drámaírók védelmében is pontos különbséget kell tenni dráma és színdarab között. Jelen esetben azért, mert a Hongkongi paróka nem dráma. Nem is akart az lenni. Egy szép autoszifont nem hasonlíthatunk egy szoborhoz még akkor sem, ha az ilyen összehasonlítás, közös nevezőre hozás, jó ideje divatban van. A dráma és a darab éles elkülönítését persze nagyon nehezíti, hogy a színházak vegyesen játszanak darabokat és drámákat, ugyanazokkal a rendezőkkel, színészekkel, technikai apparátussal, sőt ugyanannak a közönségnek. Nagyon könnyen kialakul tehát az a látszat, hogy minden színházban játszott mű azonos értékszférába tartozik.

A darabnak használati értéke, a drámának pedig önértéke van. A dráma önmagában egész világ, a darab ezzel szemben nyílt rendszer, amelytől aligha követelhető meg az esztétikum. A dráma a kor lényeges tendenciáinak esszenciája, a kor emberismeretének csúcsa, a darab használati tárgy (a jelenben), kordokumentum (később), a kor átlagos emberismeretének és jellemző sablonjainak megjelenési formája. A dráma embert és problematikát együtt, szétválaszthatatlanul ábrázol, a darab csak a problémát veti fel a maga nagyon általános szintjén, számítva mindarra, amit a közönség általában a darab szintjénél mélyebben és pontosabban ismer. A drámában a hősök az életükért harcolnak (természetesen a komédiában is), a drámai tett a szereplő lényegét fejezi ki, Lukács Györggyel szólva a drámai tett a szereplő lényegének centrumát mozgósítja. A darabban viszont a hősök mindössze kellemesebb életkörülményiekért lökdösődnek, tetteik csak lényük elenyészően szűk tartományát mozgósítják, a szereplők lényege homályban marad. De nem is érdekes, mert a darabíró nem akarja szereplőit teljes valójukban megmutatni. A darabtól nem várhatjuk emberismeretünk gazdagodását, nincs és nem is lehet katartikus élményünk. Ez a hiány a darab műfaji követelménye. A darabban minden megvan, ami a drámában, egyedül a költészet, a mélység, az igazság hiányzik belőle.

Igazságtalanság tehát, ha a kritikus a költészetet hiányolja a darabból. A darab a színház mindennapi kenyere – a dráma a színház ünnepe és célja. A színház létét a daraboknak, halhatatlanságát a drámáknak köszönheti. Ezért a darabok ellen senkinek sem lehet kifogása, csak akkor, ha a valódi drámák helyett játsszák, vagy ha valódi drámaként tálalják.

Azt azonban mindig meg kell mondani, drámát játszanak-e, vagy darabot. A Hongkongi paróka darab. Az emberi üdvözlet hiányzik belőle.