Bada tanár úr

Félelmetes belépő volt: kivágódott az ajtó, becsörtetett egy drapp köpenyes, alacsony, kopasz, szemüveges kis ember, a tanári asztalra vágta az osztálykönyvet, a táblához ment, bal kézzel, nagy betűkkel felírta: BADA, majd hatalmas léptekkel róni kezdte a termet a padsorok között, és szörnyű dolgokat mondott. Aki nem tanul, azt kirúgja. Aki igazolatlanul hiányzik, azt kirúgja. Őt nem érdekli, ki honnan jött, milyen volt a bizonyítványa az általánosban, kik a szülei, őt a munka érdekli, ő nem tűri a becstelenséget, itt dolgozni kell, és aki nem hajlandó, az meneküljön. Szenvedélytől remegő, a magánhangzókat hangsúlyozó, olykor csaknem artikulálatlan hangon mondta, mondta sajátságos, zárt artikulációval a magáét, és rótta a termet fel-alá ötven percen át. Negyvenketten lapultunk, mukkanni se mertünk, éreztük, hogy ennek fele se tréfa; második év végére tizenketten repültek is annak rendje és módja szerint.

Csak néhányan távoztak valódi becstelenségért, Bada tanár úr ugyanis a közepeseket sem tűrte meg. Behívatta a szülőket, és elmagyarázta: semmi baj sem származik abból, ha valaki nem gimnáziumot végez, jobb, ha a gyerek nem kínlódik, ha tisztességes szakmát szerez valahol. Volt, aki más, gyöngébb középiskolában jelesen végzett később, egyik társunk pedig, aki második után távozott, noha szerettük, és valamennyiünket, éltornász lévén, ügyesen segített át a nyújtón a nagykelep alkalmával, autószerelőnek állt, ma pedig európai hírű autóversenyző, Magyarországon hosszú évek óta a legelső.

„Primum est officium”, ez függött jelmondatként a tábla fölött négy éven át a szekrénytől s az azon trónoló római bronzsastól jobbra. S most, hogy úgy érzem: ideje tacitusi tömörséggel jellemeznem Bada tanár urat, ahogyan ő kívánta fogalmaznunk, s ahogyan azóta valamennyien gondolkozni és fogalmazni igyekszünk, némi keserűséggel számlálgatom, vajon hányan ismerhették őt három és fél évtizedes tanári pályafutása alatt. Borzasztóan kevesen, hazánk lélekszámát tekintve. Sokan megfordultak a keze alatt, későbbi rendezők, színészek szép számmal; az ötvenes évek elején színháztörténeti jelentőségű előadást hozott létre a Madách Gimnázium diákjaival, amikor Az ember tragédiája egyébként éppen be volt tiltva, mégis szánnom kell mindazokat a milliókat, akik nem találkozhattak vele.

Úgy kell elképzelni Bada tanár urat, amint alacsonyan, kopaszon, ősz halántékkal, szemüvegesen, drapp köpenyében a könyvtárat ellenőrzi a nagyszünetben, felügyel az iskolarádió műsorára, kisszünetben lopva felkészül az órára, mert otthon erre nincs ideje, magánórákat kell adnia, nagyon sokat, hogy valahogyan megéljen, ebédre egyetlen szelet kenyeret eszik egyetlen kockasajttal, mert egyetemista a fia is, a lánya is, és ott marad délután, hogy néhányunknak, akiknek kedvünk szottyant rá, ingyen olaszt tanítson. Úgy kell elképzelni, hogy, horribile dictu, elmaradhatatlan pálcájával – négyszögletes, körülbelül fél centiméter vastag, harminc centi hosszú, barnára már mi pácoltuk – a csacsiságot felelő fejét püföli nem csekély erővel és humorizálás mögül is érezhető őszinte felháborodással, amin nevet maga a szenvedő alany, nevet az osztály, nevet Bada tanár úr, de azért elég komoly a dolog. El kell képzelni ugyanezt a pálcát, amint a declinatio és conjugatio szentségét szörnyű berregéssel zavaró, gyakorlatozó vadászgépeket fenyegeti az ablakból, és azok el is húzzák a csíkot a Váci út és a Lőportár utca kereszteződése, az egymás mellett levő Bolyai János Gimnázium és a kerületi Bőr- és Nemibeteggondozó egéről.

Bada tanár úr zordonan járkál a padok között, éppen „szóverseny” van: magyar szavakat hadar rettenetes ütemben, mi pedig a megfelelő latin szavakat körmöljük a kívánt alakokkal együtt, egy órán százat. A nyolcvanszázalékos eredmény már elégtelen. Az ajtó felőli padsorban ül a szenátus, a négyesek és ötösök gyülekezete, a másik két padsorban a plebs. A szenátorok jóval több házi feladatot írnak, és minden órán beszámolnak a Római élet egy-egy részletéből. Nem valami demokratikus koncepció, meg kell hagynunk, még akkor sem, ha a plebs bármelyik tagja szenátorrá válhat a megfelelő érdemjegy elérése révén, és bármelyik szenátor lemondhat a tagságáról, ha egyúttal megelégszik a hármas osztályzattal. Valahogy mégis úgy alakul, hogy harmadik táján a szenátorok nagy többsége már az eredeti versmértékben, költői értékű műfordításban adja be dolgozatát, saját szonettkoszorúkat, hexametereket, alkaioszi és sapphói strófákat komponál, negyedik végén pedig Pozsonyból, az utolsó osztálykirándulásról latin nyelvű hexameterekben köszöntöttük igazgatónkat, aki szintén latint tanított, az érettségin pedig az ugyancsak latin szakos elnök elképedésére folyékonyan beszéltünk latinul bármely köznapi témáról.

Hej, ha görögül is tanulhattunk volna! De hát nekünk már csak négy év latin jutott, az is az utolsó pillanatban, a hatvanas évek legelején a semmiféle hírnévvel nem rendelkező kültelki gimnáziumban, amelynél mégsem volt jobb gimnázium akkoriban sehol, mert szerencsénkre a nevesebb középiskolákból ott gyülekeztek az eltanácsolt, kifúrt, kiutált nagyszerű tanárok. Nem tartott sokáig ez az aranykorszak, a legjobbakat aztán ott is eltanácsolták, kényszernyugdíjazták, de a tanárok azóta is összejárnak, szeretik egymást – mi csak azt tudtuk, hogy szeretünk oda járni, és nem láttunk be a tanári szoba szentélyébe, ahol nem dívott a fúrás.

Bada tanár úr magyarórát tart. A nyelvtanóra ritka, „tessék megtanulni a könyvet”. Érettségi után három nap alatt tanultuk meg felvételire a négyéves anyagot. Osztályfőnöki óra nincs, hiszen „minden magyaróra természetesen osztályfőnöki óra is egyben”, de a témája be van írva a naplóba, és ha jön a szakfelügyelő, olajozottan és formásan szövegelünk, mondjuk a demokráciáról, a szakfelügyelőnek leesik az álla.

Bada tanár úr előad. Nincs közbepofázás, nincs vita, nincsen saját véleményünk, vagy ha van is, nem az órára tartozik; jegyzetelés van, szorgos és pontos. Sokunk írása ettől vált bolhabetűssé: kis betűt gyorsabban lehet leírni. A jegyzetelés csak akkor lassul, amikor a könnyeinkkel küszködünk. Bada tanár úr úgy elemez verset, olykor egyetlen verset több órán át, hogy átéljük, amit később olyannyira ritkán, a katarzist. Nemcsak mi bámulunk rá párás szemmel, hanem hospitáló kollégái is, pedig ritkán van köztük magyar szakos. És mindig ördöge van: akkor csöngetnek ki, amikor már valamennyien fejbe verve ülünk, és ő már elmondta az utolsó mondatot. Csöngetés, csönd, csönd, Bada tanár úr hóna alá csapja a naplót, kicsörtet, mi pedig ülünk a padban sokáig.

Bada tanár úr feleltet. Járkál a padsorok között, az egyik előtt találomra megáll, a többi padsor fellélegzik. Rábök az első padban ülőre a pálcával, az feláll. „Olvasópróba” van. Kicsit más, mint a színházban. A házi olvasmányról kell beszámolni, de „szövegközelben”. Bada tanár úr kiválaszt egy apró részletet, mondjuk egy bekezdést a több száz oldalas regényből: „Mi is történt, édes fiam, amikor, ugye, emlékszel, a főhős a ház elé érkezett, és meglátta, mit is látott meg, édes fiam, ugye, a kopogtatót látta meg, hát milyen is volt az a kopogtató, és mit mondott a házba lépve, édes fiam?” Ha a jelölt folytatni tudja, leülhet. Ha nem tudja, még gyorsabban leülhet, elégtelennel, és folytatja, ha tudja, a mögötte ülő. Nem lehetett hasalni: vagy olvastuk, vagy nem; és nem lehetett rosszul olvasni, csak úgy, ahogyan művet szabad: „szövegközelben”.

Talán Ady volt a csúcspont, a Két kuruc beszélget. De mennyi csúcs volt előtte is! Csokonai és Berzsenyi, Kölcsey és Vörösmarty, Petőfi és Arany… Két hónapig vettük az Arany-balladákat, és fél évig Adyt. Nincs az a tanrend, ilyen-olyan koncepció, didaktika, metódus, amely ésszel és lélekkel felnőhetne Bada tanár úr pedagógiájához. Akik egyszer fél évig elemeztek Adyt, azok látástól vakulásig irodalmat fognak olvasni egész életükben. Bada tanár úrnál alig esett szó a világirodalomról. Tessék elolvasni. Elolvastuk, amit idővel győztünk. Egyetlen szót sem ejtett a legújabb költészetről, talán nem is ismerte. Nekünk Juhász Ferenc és Pilinszky már a hatvanas évek legelején megvolt. Olvastunk otthon, strandon, olvastunk a gyárban szekrénybe, vécébe bújva, mert hiszen minket már sújtott a hat mínusz egy, ahogy az öt plusz egyet hívtuk. Az Angyalföldi Bútorgyárban olvastam ki például Engels műveit és az egyetemi fizikatankönyvek jó részét; a másik szekrényben kuporogva, tehát a munka elől lógva barátom Shakespeare-összest olvasott angolul, így készülvén orvosi pályájára.

Talán Tóth Árpád állt a legközelebb Bada tanár úr alkatához. Az Esti sugárkoszorú meg a Láng. Máig nem értem, hogyan volt képes átlényegülni tőle idegen alkatokká. Nem színésznek, még csak nem is hatásos előadónak született. Csupán a belső ragyogásával tudott virtuózan, célirányosan bánni. Talán azért volt képes csodákat művelni az órán, mert ez volt az élete, és ezen kívül egyáltalán nem is élt semmit. A szelet kenyeret és a darab kockasajtot azért rágcsálta kötelességtudóan, hogy feladatát, a csodák közvetítését bírja fizikailag.

Tudni kellett nála, nem volt más mérce. Emberséget kellett nála tudni, erre szolgált a szigorúan számon kért lexikai anyag. Latinul én már az érettségit követő második évben nem tudtam egy szót sem, s noha órákig voltunk képesek az érettségi táján kizárólag a magyar irodalomból vett idézetek révén társalogni egymással, ma már zavarba jövök, ha egy verset végig el kellene mondanom. De a magolás, mert időnk nagy részét bizony magolás vette el, megtanított minket koncentrálni, megtanított tanulni, megtanított intenzíven dolgozni, és észrevétlenül elsajátítottuk a lényeget: a szemléletet magát. Különös szemlélet volt ez, valamiféle szellemi arisztokratizmus plebejus attitűddel párosítva. Származott ez Bada tanár úr sok-sok éves tanári tapasztalataiból és osztályunk különleges összetételéből egyaránt: ma már hajlok arra, hogy Bada tanár úr az első pillanattól fogva figyelembe vette, hogy az osztály fele külső Angyalföld munkáskerületeiből, másik fele pedig a Szent István parki úri környékről származik. Tanítani bizonyára másmilyen tanári alkattal, másfajta módszerekkel is lehet, kétlem azonban, hogy e széttartó, potenciálisan ellenséges osztályt más képes lett volna ilyen harmonikus közösséggé ötvözni.

Ami pontos, az szép is. Ezt a meggyőződésemet is bizonyára Bada tanár úrnak köszönhetem, hozzáteszem tehát az eddigiekhez, hogy Bada tanár úrnak is megvoltak a maga korlátai. Nem szívesen jöttünk rá erre úgy negyedik táján, de be kellett látnunk, vagyis fel kellett nőnünk, amint Bada tanár úr megkövetelte. Valamiért mérhetetlenül utálta Dickenst, kissé túlbecsülte a parnasszistákat, igazából megállt Radnótinál… És közülünk is félreismert párat. Egyikünk gyönge novelláit irodalomnak tartotta, másikunkat, igaztalanul, lógósnak vélte, s amikor egy jó versét olvasta, komoly sebet ejtve kérdezte tőle: „Ki segített, édes fiam?” Alaposan tévedett sokgyermekes munkáscsaládból jött társunk esetében, aki a gimnáziumban még nem tudta ledolgozni a hátrányát, csak az egyetemen tűnt ki, Ford-ösztöndíjat is kapott… mindez azonban nem csökkentett személyes varázsán és igazságán.

Mert Bada tanár úrnak igaza volt, még akkor is, ha érettségi után néhány évig vádlón jártunk vissza hozzá, amiért az élet nem oly szép, mint az irodalom. Bada tanár úr bólogatva hallgatta őt vádoló kesergéseinket, és nem mondta, amit mondhatott volna, hogy ő nem az életre készített fel bennünket, hanem fogékonnyá tett mindazon értékek iránt, amelyek az embert olyan fájdalmasan gazdaggá tehetik. Vagy megértjük egyszer, gondolhatta magában, miért táplálta belénk szenvedésre képesítő szemléletét, vagy nem. Az ő feladata az volt, hogy elindítson valamerre. Hogy aztán mi hogyan választunk a továbbiakban, az már a mi dolgunk. Igen, mégis csak volt archaikusnak, idejét múltnak, tekintélytiszteleten épülőnek látszó tanári attitűdjében valami alapvetően demokratikus vonás.

Azt hiszem, nyugodtan bízhatott legtöbbünkben. Nem úgy kell elképzelni gimnáziumi éveinket, hogy nyusziként ülünk a padban és stréberkedünk. Rettenetesen ki tudtuk készíteni azokat a tanárainkat, akik, szerintünk, ezt megérdemelték. Gyakran rohantak ki tőlünk óra alatt üvöltve vagy bőgve. Iszonyatos szóvicceket gyártottunk. Olykor szétvertük az osztály berendezését, a ballagást követően pedig szörnyű káoszt teremtettünk a teremben. Volt olyan óra, amelyről óra közben a fél osztály távozott anélkül, hogy a tanár szólni mert volna. Akit mi egyszer egy paródiában a szánkra vettünk, hosszú évekre, a minket követő néhány nemzedékre is el volt intézve. Elég sűrűn éltünk akkoriban, egyszerre és sürgősen kellett életművet írnunk, trippert szereznünk, színjátszanunk és házibuliznunk. Még Bada tanár úr is könyörgőre fogta néha, különösen, amikor a gyárakból, az Angyalföldi Bútorgyárból és a Felvonógyárból járultak küldöttségek panaszkodni hozzá.

Nagy szerep volt Bada tanár úré, amíg nyugdíjba nem zavarták, amint betöltötte a hatvanadik évét. (Hiába szerette volna a Berzsenyi Gimnázium igazgatója, aki korábban minket tanított matematikára, hogy Bada tanár úr taníthasson nála nyugdíjasként, csak óránként 12 forintért engedélyezte volna a tanács, és ezt az igazgató, jogosan, megalázónak tartotta.) Négy évre felépített, nagy ívű szerep volt az övé, rettentő belépőjétől a ballagás előtti pillanatig. Már másodikban közölte, hogy egy Kosztolányi-verset tartogat a számunkra útravalóul, de hiába olvastuk végig a Kosztolányi-összest, nem tudtunk rájönni, melyikre gondol. Virággal a kezünkben, sötét öltönyben, nyakkendőben álltunk az osztályban utoljára, Bada tanár úr belépett kopott, legjobb öltönyében, mi állva maradtunk, mert nem vezényelt leülést. Kezében ott volt a Kosztolányi-kötet, felütötte, olvasta:

 

… Iker ajándékot veszel örökbe, oly ember-ízű és oly felemás, de ember adta, nem telt néki többre,   eget ne vívj, mély kutakat ne áss. Sötéten nyujtom ezeket tenéked   s koldus apád most tétovázva áll, mert nincs egyéb. Jobbjában ott az élet   és a baljában ott van a halál.

 

Valamennyien zokogtunk akkor, a későbbi rongyemberek is.

Mi, néhányan, akik minden évben legalább egyszer felkeressük és borozgatunk vele, életünk egymást egyre sűrűbben követő mélypontjain még mindig arról tűnődünk, vajon nem Bada tanár úr rontotta-e el a sorsunkat. Ha nem találkozunk vele, másképpen alakul minden. Nem volnának bennünk még ma is oly fényesek az egyre távolibb ideák, nem irányítaná törekvéseinket a tökéletesség akarása, nem vívnánk az eget, nem ásnánk mély kutakat, élhetnénk nyugodtabban, boldogabban, hülyébben. Az a magyarság-eszmény, amit tőle kaptunk, bizony csak bennünk, párunkban pislákol egyre füstösebben. De hát ezt ő is tudta. Iker ajándékot kaptunk tőle. Életünk elején megkaptuk tőle a lelkesedést, a kitárulkozást, a szellemi kalandozás lehetőségének páratlan, csodálatos élményét, és most, életünk derekán, vagy talán már azon is túl, most is tőle kapjuk az ajándék másik felét, az igazi szomorúságot, amely nem „festett vérzés”, mert arra mi nem vagyunk képesek.

Megtanított szeretni, tudunk hát gyűlölni is. Megtanította, mi az értékes, tudjuk tehát azt is, mindig, bármilyen élethelyzetben, mi a talmi. Megtanította nekünk az irodalomban, mi a tragédia. Képessé tett minket arra, hogy saját életünkben is érzékeljük és megéljük a tragikumot.

Teljes életet kaptunk Bada tanár úrtól.