A Jövevény
|
|
Az jó, hogy megint verset írt a Költő; de valóban ő írta? hiszen gyönge vers! mintha Witwicki írta volna! Nem gyönge, nem lehet rossz, ha Mickiewicz írta! de valahogy zavarosak a képei, és erőltetett, ő nem így ír! de hátha ezentúl így fog írni? hanem ezek a Dávid-himnuszok, ez micsoda? de biztos, hogy csodáról beszél, valami csodát élt át, ez kétségtelen.
Witwicki is olvashatta a verset, mert aggódó levelet írt a Költőhöz, vajon nem veszítette-é el lelki egyensúlyát a címzett; másoknak is írt, viseljék a Költő gondját, míg ő Párizsba felutazhatik; sok levelet írtak még akkoriban az emberek, azokat el is tették, mert fontosnak tartották, amit éreztek, s nem is csak a párizsi-lengyelek, hanem a franciák is, és az emberek szerte a világban; szépen igyekeztek fogalmazni akkoriban, a leveleknek irodalmi értéket tulajdonítottak, és eltették, és az irodalomnak léten túli létet tulajdonítottak és maguknak is komoly súlyt akkoriban az emberek; irigylem kissé őket ezért.
Sokan loholtak el a Költőhöz, még többen, mint szoktak, és várniuk kellett, mert a Költő nem otthon lakott, oda csak ügyeit intézni tért meg. Járt nála Chełchowski és Łaskowicz, hitetlenkedve hallgatták, amit éreztek, s nem is csak a párizsi lengyelek, hanem a franciák adtan nézték, hogy teste is tüzel, nemcsak a szeme. Ez volt augusztus 10-én, és mondta a Költő, hogy indul Vanves-ba beteg nejéért, aki, biztosan tudja, másnapra meggyógyul. Hogy miként, arról nem szólt. Másnap Eustachy Januszkiewicz járt nála, a kiadó; olvasta az új verset; tömör bajszát csavargatva elnézőn mondta: „igen szép”; olyan memóriája volt, hogy egyetlen olvasásra minden megmaradt benne, tudta kívülről az összes verset, mit az utolsó másfél száz évben valaha lengyelül írtak; szenvedett is eleget, hogy a fejéből soha semmi kimúlni nem tud.
Zavarban volt Eustachy, kicsit többet tudott arról, ami történt, mint másoknak szabad volt nyilatkoznia, s némi döbbenettel tapasztalta, hogy az ő szűkszavú beszámolói is mekkora visszhangra találnak. Saját lelkében is növekvő éhet érzett, s közben Mickiewicz rajongásának alaposságában kételkedett. Megosztotta e kétségeit öccsével, Romualddal, és templomba mentek, együtt imádkoztak, s kérték az Istent, hogy fivérüket, Adolfot, aki a Felkelés leverése után nem tudott elmenekülni, s azóta Szibéria foglya, vezérelje el hozzájuk végre. Nem vezérelte, de ők ezt nem tudhatták.
Együtt járt Eustachy a Költővel egy francia jósnőnél nemrég, kiről hírlett, hirdeti, hogy a lengyelek még idén Honukba visszatérnek; leverten utaztak vissza Párizsba, csaló volt a jósnő. S most Mickiewicz gyanúsan szilárdan állítja, hogy a Vendég, aki nála megjelent, az Úristennek küldötte kétségtelenül. Azt mondja, egész éjjel tusakodott vele, aztán magában, mint Jákob az angyallal. Igen kívánt már valamiben, bármiben hinni Eustachy, de fejéből semmi, amit valaha olvasott, nem távozott, és Grabianka meg Christian Albrecht meg hasonlók szelleme zümmögött körülötte.
Lengyel volt ama nevezetes Grabianka, s hirdette, hogy Izrael, az Úrnak Harcos Népe, tehát nem a zsidóság, hanem annak ideája, az ő vezérsége alatt fog újjászületni, hatéves lányát Jehovának szentelte, mikor megvilágosult, s hitte: ha hét évig tanulja a Kabbalát, majd hét évig tanítja, úgy kétszer hét évig tart utána a földi királylása a lengyelek, törökök, kis-ázsiaiak és afrikaiak felett. Hangot hallott Grabianka, hogy álljon élére Izraelnek, erre Avignonba költözött, ami pápai birtok volt még, ott a francia misztikusoktól Új Izrael királyságát átvette, csodavárát felépítette, Salamon tornyának elnevezte, telirakta menórákkal, s lettek hívei számosan, zarándokoltak hozzá messzi földről. Bevezette Grabianka a tizenhárom hónapos kalendáriumot, a kenyér és a bor szent volt, a vacsorákon Grabianka ült középen, körötte tanítványai, bárányt ettek, a kenyeret borba merítve ették, és Grabianka a Szűzanyát istennővé avatta, hárman trónoltak hát az ő Mennyében: az Atya, s két oldalán az Anya és a Fiú; a csinos küllemű olasz Madame Dottini játszotta Máriát e gyakori utolsó vacsorákon, aki aztán Pétervárra került. Vizsgálta az ügyet az inkvizíció, de eretnekséget nem állapított meg. Nagy vagyonba került a Salamon tornyának építése és fenntartása, de francia arisztokraták is hódoltak Grabianka királynak. A Nagy Francia Forradalom idején, mikor a franciák a pápaságtól Avignont visszavívták, Grabianka segítette az éhező népet, jótevőjeként; ellenségei azzal vádolták, hogy csaló, mint Cagliostro; de talán nem csaló volt Tadeusz Leszczyc Grabianka, inkább Swedenborg tanainak gyakorlatba ültetője, s akárcsak mestere, ő is közvetlenül tárgyalt az angyallal, kinek neve Agent Invisible, s hogy mit tegyen, tőle tudta meg. A hagyomány tudja róla, hogy teli volt szeretettel, miként a nevezetes Hermész Triszmegisztosz annak idején, aki mondta volt, hogy minden az Úristen része, s ekként minden rész maga az Isten; ami teremtődött, magától lett, s létezni meg nem szűnt; sem az Úrnak, sem teremtményeinek nincs kezdetük, se végük.
A Zoroaszter Teleszkópja is hirdetett már oly eszméket, mint most Mickiewicz. Isten kettős természetű, Szezamoro és Szenamira, ami az Oromazesz meg az Arimanesz megfordítása, az elsővel a Szolak, a másikkal a Szokok géniusz kapcsolódik, a Kalosz meg a Kokosz megfordításai, s mindkettőt szellemek tömege környezi, azok pedig kétfélék, magasabb értelműek s alacsonyabb értelműek, előbbiek a planétákat vezérlik, utóbbiak a csillagokat, előbbiek az élet, a győzelem, a boldogság angyalai, utóbbiak a halál és a balsors angyalai, de mind magasabb létezők, mint az ember; léleklátó emberekről Schiller is írt a regényében, címe Der Geistseher, kár, hogy nem fejezte be.
Sokan voltak húsz-harminc éve még az illumináltak francia földön, Eustachy szép könyvtárában a műveik fellelhetők, s elődeiké is, Martinez de Pasqually könyvei, Jakob Boehme művei, Saint-Martin, a közülük legnagyobb, a Philosophe Inconnu kötetei mind, valamint leleplező irományok Giuseppe Balsamo, alias Cagliostro csalásairól, aki Varsóban is járt, bár onnét is menekülnie kellett; talán kókler volt ez a Cagliostro, de mikor a börtönből Londonban 1786-ban kiengedték, azt mondta, hogy addig Franciaországba vissza nem tér, amíg a Bastille üres helye sétálásra való köztér nem lesz; ő ugyan nem tudott ott sétálni, római börtönében meghalt 1795-ben, de ők, lengyel emigránsok, helyette is sétálnak ott manapság. S kik a bölcsek kövét, az életelixírt kutatták! nem mind volt az csaló. Most Adam valamiért negyvennapos periódusokról beszél, Martinez pedig hirdette, hogy negyvennapos böjt után, mit magas hegyen, megfelelően megszentelt sátorban, tizenhárom szabadkőmíves társaságában kell eltölteni, megifjodik az ember. És amit Adam most mond, hogy az ember a teremtésnek utolsó látható pontja, Vendégétől hallotta ezt, nos, ilyesmit állított Dom Pernety mester is, aki szerzetes volt, majd könyvtáros Berlinben, s ő volt Grabianka tanítója; írja Dom Pernety, hogy az ember az egész természetnek mintegy rövidítése, s ha megismeri önmagát, magát a Teremtést ismeri föl; szelleme halhatatlan lényekkel van összekötve, teste pedig a rontó földiséggel. Egybecseng ez Swedenborg nyilatkozatával, miszerint a mítoszok, azok mind emblèmes spirituels.*
Adam most azt mondja, bizonyos, hogy Krisztus hétszer jön le a Földre, ez idáig csak egyszer jött, tehát le fog jönni még hatszor; pontosan ezt mondta Grabianka a Péter-Pál erődben, ahova a cár záratta a jelen század elején, s erre Pétervárott még most is emlékeznek, mert híve lett Repnyin herceg és Pleszcsajev is, meg nyomukban mások.
Saint-Martin mondja magáról, hogy ama nevezetes Agent Invisible diktálta neki legnagyobb művét, címe Des erreurs et de la vérité;*Adam mindig állította, hogy ez igaz, minden nagy művet ilyen láthatatlan isteni küldönc diktál, nincs ebben semmi különös; Adam szerint Grabiankáról írta Balzac azt a regényét, címe La recherche de l’absolu, amelyik sokkal jobb, mint a későbbi unalmas társadalmi történetei, csak éppen Balzacnak sose diktált semmit az Agent Invisible.
Lehet, hogy csaló az a Vendég, aki Mickiewiczhez pont aznap este, július 30-án állított be, mikor délelőtt Celinát a tébolydába vitték? és akit egyelőre látni nem szabad, csupán ők hárman, Mickiewicz, Gorecki, Sobański látogathatják Nanterre-ben valahol? Lehet, ám Adam ismeretében valószínűtlen. Tavaly állított be hozzá Christian Albrecht, hirdette, amit szoktak, hogy a Millennium közel, ezt maga Isten üzente meg néki; a Bibliában elég járatos volt, a szász börtönben volt ideje olvasgatni; nem volt ihletés híjával, Adam mégis kirúgta; most, hírlik, Svájcban mászkál, fejét fehér lepelbe burkolja, néha piros inget húz, mintha lengyel lenne, pedig csak német; megzavarta a fejét Mickiewicz németre fordított műve, a Lengyel Zarándoklat Könyve, abban olvasta, hogy a kötelezőn felöltendő gyászruha színe a fehér, s ezért jár mezítláb is, mint hírlik.
Sok a kókler francia földön, egyiküknek sem adott hitelt Adam.
Naundorff azt mondja magáról, hogy ő a Messiás, egyúttal pedig XVII. Lajos király is ő; két éve alapította a Katolikus-Evangélikus Egyházat, azt tanítja, hogy Jézus nem Isten, és Szentháromság nincs, Jézus csak első az angyalok közt; mintha most Adam is ezt mondaná, de Naundorff tanait elhárítja; Naundorff hirdeti, hogy Isten nem hármasság, hanem egyesség, minden lélek meg volt már teremtve a Föld teremtése előtt, ők az egész és mindenkori emberiség, korlátozott számú szellemek szállnak a sok-sok testekbe, és változatlanok, így gyermeke mindenki az Úrnak; ezzel szemben Adam azt mondja most, ami szebb is, hogy az ember ugyan szellemét örökli, de azt javítani képes és köteles. Azt is mondja Naundorff, hogy az örökkévalóságban azért találkozunk, mert mindannyiunk kölcsön-szellemei amúgy is ott vannak mindig, s mondja, hogy a Föld a pokol, és nincs annál mélyebb pokol; Adam szerint, így hiszi most, a Föld az alacsonyrendű glóbusok egyike, pokol pedig nincs.
Vintras prófétával szemben is hangoztatta, most is hangoztatja fenntartásait Adam. Vintrasnak két éve, szeptemberben Tillyben megjelent volna Mihály arkangyal, tavaly májusban pedig maga Jézus állítólag, s parancsolta, vegye föl a Kegy Fehér Keresztjét. Adam most azt mondja, hogy a Fehér Kereszt igaz, de másképp; a magyarázattól elzárkózik, az pedig végképp hidegen hagyja, hogy pár hete, most júniusban, ennek a Vintras prófétának megjelent Szent József, és parancsolta, hirdesse Mária makulátlanságát, s azóta Vintras Illés prófétának nevezteti magát híveivel, kik elég sokan vannak.
Nem szokott obskúrus látnokoknak bedőlni Mickiewicz, mert ő is látnok, sőt ő az igazi látnok! ha pedig most ennyire szentül hiszi Adam, hogy a Honba még az idén visszatérünk, az Isten áldja meg a hitét! s mikor semmi hinnivalónk nem maradt már, mert nem maradt, vajon szabad-e az új hinnivalónak nekitámadnunk?
Ezeken a dolgokon rágódott Eustachy napok óta; attól azonban most megijedt, amit Adam mondott, könnyekkel szemében, hogy tegnap a tébolydából Celinát az orvosok tiltakozása ellenére kihozta.
Eustachy rémülten nézte.
Adam zokogva mondta: Celina meggyógyult.
Eustachy némán kétségbe volt esve. Ő már látta Celinát tébolyultan, ő ápolta heteken át négy éve, mikor Mickiewicz távol volt Svájcban; e téboly részleteit Mickiewiczen kívül ő ismerte mélyen, titkolta becsülettel; s most, mikor az őrület másodszor is kitört Celinán, ismét ott volt és a tébolydába szállítás mellett érvelt. Nem lett volna szabad Celinát kihozni, belepusztulhat.
Adam pedig elmondta: iszonyú volt a forróság, a vihar is kitört tegnap, mikor Celinát elhozta; Celina nem volt magánál; vitte Nanterre-be, ott várta már az az Ember és még néhányan; az az Ember rákiáltott Celinára, Celina ettől magához tért, akkor bevitte az az Ember Celinát a szobájába, fél óra múlva kijött, s mondta: Celina alszik, immár a gyógyulás útjára lépett, a többit a férjnek kell elvégeznie; ő, Adam, akkor bement hozzá, Celina felébredt, és eszénél volt teljesen!
Eustachy borzongott. Hogy a Hazába idén visszatérhetnek, az csak reménybéli eszme, de Celina ember! rajta nem volna szabad kísérletezni!
Kissé lehiggadva mondta Mickiewicz: őt Celina gyógyulása nem lepte meg, biztos volt abban. A kezelés a továbbiakban abból áll majd, hogy először Celina meggyón egyedül, majd vele együtt; egy ideig Párizson kívül fog lakni Celina, a gyerekektől távol; mikor pedig Párizsba visszatér, napirendje szigorú lesz, minden óra, minden, perc legyen beosztva és szigorúan betartva, tanácsolta az az Ember; ha főznie kell, ne foglalkozzék mással; és kell, hogy minden foglalatosságának idejét örömmel várja, üres órái nem maradhatnak; meg kell őt tölteni az asszonyi cselekvések megkívánásával, az örömteli percek akarásával, a kicsiny dolgok iránti szeretettel, s akkor gyógyulása végleges lesz.
Ezek józan tanácsok voltak; Eustachy hallgatott.
De mert nemcsak neki számolt be e csodás eseményről Mickiewicz, még aznap szertefutott a hír Párizson.
Jan Koźmian azonnal meg is írta fivérének Londonba. Másnap ő meg Godlewski tisztelendő elment Mickiewiczhez pontosabb hírekért, mik az Emigrációban terjedtek és eretnek színezetük volt. A Költő kikocsizott velük Nanterre-ba, s egy házban nekik a gyógyult Celinát megmutatta. Látták, hogy amit a Költő állít, igaz. Megrendültek. Adam azután Celina szobájából őket kivezette, s amit Párizs-szerte regéltek, röviden megmagyarázta. Csodát tett az Úr a lengyelekkel, amiképpen az ő felesége is csodás módon gyógyult ki bajából. De ő, Mickiewicz, a csodáról már előbb meg volt győződve, mintsem feleségét az Úr kegye érte volna. Jan Koźmian röviden írt e csodákról a lengyel papoknak Rómába, és másnap oda Godlewski tisztelendő el is indult, hogy mindent elmondjon részletesen, mert a Költő megtiltotta, hogy erről írjanak.
Ludwik Plater is a Költőhöz sietett.
Lángoló arcúnak találta, miként azonnal megírta Czartoryski hercegnek Angliába, lelke emelkedett és rendkívül felindult. Kijelentette: a lengyelség szerencsétlensége véget ér, Isten csodát tesz, nagyobbat, mint Jézus feltámadásakor; a dolog kétségtelen, mint az is, hogy hazatérnek a Hazába, és Franciaország hamarosan megrázkódtatást él meg; abba a lengyelek be ne avatkozzanak, hanem várjanak türelemmel.
Óvatosan kérdezgette Plater a Költőt, látván, hogy oly meggyőződéssel beszél, mintha a Mennyekből támadt volna látomása.
Goreckit, Sobańskit és Eustachy Januszkiewiczet is faggatták, írt erről Zamoyski grófnak, Czartoryski unokaöccsének Niedźwiecki; közben Jan Koźmian megijedt, és azt írta Semenenko tisztelendőnek, a római lengyel papok, a Feltámadottak főnökének: „Ha Adam illúzió rabja lesz, az szörnyű szerencsétlenség ránk nézve, közülünk sokakat megingat, sokakat elriaszt, ha ő hibázik. Ő meg fejét adja, hogy amit hirdet, igaz.” Rémülten érdeklődött Witwicki ismét, és a Költő szárazon visszaírt, hogy próféta jelent meg, és Celinát meggyógyította; egyebet nem írt, hanem felszólította Witwickit, menjen Párizsba, ha örülni akar.
És megérkezett Párizsba Beaune-ból a két Zaleski, delizsánsszal másfél napot tartott az útjuk, de a Költőt nem találták otthon. Tizenhatodikán, hétfőn azt jelentette Niedźwiecki Zamoyski grófnak: „Az elmék folytonos paroxizmusban vannak nálunk – tíz nap sem telt el, és mind haza akar menni. A hazatérés láza, mely löketszerűn és váratlanul kélt, egyiknek egészségét, másiknak elméjét vette el. A lengyelek nem bírják elhinni, hogy Mickiewicz megőrült volna, ámbár mind tartanak attól, hogy így történt. Mert kiviláglott, hogy a misztikus hírek forrása Mickiewicz. Azt állítja, hogy saját szobájában (mely üres volt, lévén feleségét őrültek házába vitte) ifjú lovas jelent meg, és így szólt: »Jövök, hogy hírét hozzam: még ebben az évben hazatértek Lengyelhonba – menj, vedd feleségedet, mert a feleséged egészséges.« És most mindenkit gyónásra biztat. És hírlik, hogy Mickiewicz, ki biztos a közeli hazatérésben, professzori állásáról lemondott. S mert nem hihető, hogy Mickiewicz megőrült volna, várnak egyesek, nem nagyon figyelve rá, miket is beszél Mickiewicz, és várakoznak. Egyesek, a mieink, pétervári forradalomra számítanak, és a cári család teljes kiirtására, mások, vagyis a demokraták, azt terjesztik, mint bizonyosat, hogy magyar küldöttek érkeztek Párizsba és a magyar koronát Czartoryski hercegnek felajánlották.”
Mickiewicz az örömhírről személyesen számolt be Cezary és Władysław Platernak; azok elképedtek. Bohdan Zaleski elrémült, hallván, hogy valami sötét prófétában hisz a Költő; s mikor a két Zaleskik végre a Költővel személyesen találkoztak, döbbenten hallgatták, s aztán őket is kivitte Mickiewicz Celina-nézőbe; ott megingottak, ámultak és imádkoztak.
Bizonyos, hogy a gyógyulófélben lévő Celinát többen is látták azon napokban; s majdnem bizonyos, hogy rajta kívül a házban lakók közül senkit, mert nem jött még el az ideje.
Tizennyolcadikán Ludwik Plater azt írta a hírek iránt mind nyugtalanabb érdeklődő Czartoryski hercegnek: „Megjött Belgiumból Rottermund, és jelenti, hogy három látó ember jövendöli Mickiewiczéhez hasonló felfogásban a bekövetkezendő eseményeket; Rottermund a jelenések isteni voltát tagadja, s mindent a magnetizmus számlájára ír, melyben egyébiránt hisz. Mickiewicz ellenben állítja, hogy amit jövőnkről jobban tud nálunk, azt sosem alvó embertől meríti, de oly embertől, kinek ő, Mickiewicz, cipőfűzőjét megoldani sem méltó, szóval, hogy minden a közvetlen isteni jelenésen alapul. Ily folytonos és egyhangú állítások mellett, valamint a módnak ismerete nélkül, mely által és aki által a jelenés végbement, számunkra nem marad más, mint várni és imádkozni. Mindazonáltal bizonyos, hogy ha az eredmény a várakozásnak nem felel meg, tartani kell a kedvezőtlen hatástól, mit Mickiewiczre és a hirdetett reményben hívő első résztvevőkre gyakorolni foghat. A reakció szörnyűséges lehet, ha mindez csak illúziónak bizonyul. Várjunk tehát, és imádkozzunk.”
Aznap járt a Költő Karol Sienkiewicznél, a poéta-történésznél, ki a látogatásról Czartoryski hercegnek levélben szintén beszámolt. „Nálam járt Mickiewicz. Testileg, lelkileg egészségesnek találtam, természetesen viselkedett, beszédes volt, s nyugodtabb, mint bármikor, de a próféciát a legerősebb belsőleges meggyőződéssel hangoztatta. »Ha – mondotta – Lengyelhon feltámasztásáról szóló szerződést látnék Franciaország, Anglia, Poroszország és Ausztria által aláírva, sem lennék olyan bizonyosságban, mint most vagyok.« Majd elmondotta látomását s beszélgetését ama Lengyelországból érkezett személlyel, kit már Vilnában ismert némileg. Az jött el, s hirdette, hogy felesége meggyógyul és Lengyelország feltámad. Mikor kérdeztem, mily módon adott hitelt ismeretlen személynek, ki hihetetlen dolgokat jövendöl, azt felelte, hogy ama személy mindenre bizonyítékkal szolgált.”
Kétely ellen egyetlen remedium a Vakhit; ezzel találkozott a Költő párizsi lakásán tizenkilencedikén Kaszyc, ki atyailag szólt földijéhez, és óvta, nehogy a Jelenésről, a Küldetésről, a Csodáról szónokolva hitelét elveszítse. A Költő hallotta, de vakhitéből nem engedett. Igenis megjelent előtte ama lengyel ember, akinek Küldetése van, és neki a saját valódi Küldetését felfedte, feleségét pedig meggyógyította.
És híveket toborzott a Költő, és a már meglevőkhöz csatlakoztak, mint Jan Koźmian jelentette a lengyel papoknak Rómába, jó páran: Królikowski, Rettel, Niezabitowski, Kalinkowski; és mindannyian vallották, hogy a Költő a lelkek karvezetője, hogy ez a hivatása, mit néki a küldött feltárt.
Leveleiben a Költő a titokból egyre többet elárult. Összedugták a fejüket a lengyelek a száműzettetésben minden városokban. Londonban Olizarowski körül csoportosultak, kinek költeményeit nyugtázva a Költő megírta: az igazi bűnösök a szellemek, kik ha ezer életet nem is, de sok-sok életet már leéltek; és új útra kell térnie Olizarowskinak, s hogy miféle út ez, s melyek a nagy események, melyek közelednek, arról jeleket kap majd Olizarowski, és véget ér a nyomorúság, és vigadjon Olizarowski testvér, ezt ő, a Költő, hivatalából közli és parancsolja.
Harmincadikán Ludwik Plater már azt jelenthette Czartoryski hercegnek: „Nem lehetett nem föltenni magunknak eme disjunctiót: avagy ihletettségből való mindez, avagy elmeháborodottságból. Nagy gonddal kutattam hát, vajon a háborodottság nem válik-e teljes és csalhatatlan valósággá. Eddig erre nem mutat semmi. Mickiewicz teljesen egészséges. Sobański jottányit sem változott. Gorecki szintúgy. E három közül egyik sem alkalmas, hogy másokat csaljon, tehát inkább őket csalják meg. Annak neve, ki Mickiewicznek a Honba való szerencsés visszatérésünket megjelentette, Towiański. Litvániából származó kisnemes, földbirtokos. Amit hirdet, azt neki is meghirdették, mondja. Hogy Európában óriás változások lesznek. Hogy a lelki erejével ténykedő ember, a Pápával egyetértésben cselekedve, eléri, hogy Moszkva megaláztatik, Lengyelhon pedig Franciaország segedelmével függetlenségét visszaszerzi. Mickiewicz, Sobański és Gorecki pedig írással bír tőle, miszerint a bejelentett események tekintetében felhatalmaztatnak értesüléseket a bizalmasoknak átadni.”
Hatalmas Hónap volt ez az augusztus, melynek végén első ízben a Vendég neve, a Mester neve leíratott: és azért ért véget e Hatalmas Hónap, hogy még hatalmasabbak kövessék az Úrnak akaratából, ki minden örömöt szeret.
Szeptember 26-án a Párizsban s környékén élő valamennyi lengyel honfitárs postán kézbesített, nyomtatott röplapot kapott: „Tisztelettel kéretnek a testvérek a Notre-Dame de Paris székesegyházban tartandó istentiszteleten részt venni szeptember 27-én reggeli fél kilenc órakor, azon célból, hogy fogadjuk és megköszönjük az Úr által ontott kegyet. Adam Mickiewicz.”
Addigra a fejek végképp híradásokkal s találgatásokkal voltak telve. Volt, ki a röplapot kézhez kapván, gyóntatójához sietett, mit tegyen, elmehet-e a Notre-Dame-ba másnap. Mások a bonyolult fogalmazás értelmét találgatták. Fogadni? Micsodát? Megköszönni? Kinek? Az Úr által ontott kegyelmet? Kire ontotta? És ontja kegyét az Úr? Írhatott ilyen homályosat Mickiewicz? Más írta a nevében?
Összefutottak itt-ott, s kérdezték, a másik is kapott-e ilyet. Kapott. Mindenki kapott. Aki már öt-hat honfitárstól igenlő választ nyert, gondolhatta, és úgy is volt, hogy megkapta mind az ötezer párizsi lengyel.
Szép székesegyház a Notre-Dame, és nem volt még benne lengyel istentisztelet. Ha másért nem, ezért is oda kell menni. S talán valamire végre fény derül. Mert oly titokzatos minden! A Nanterre-ben házat bérlő Mickiewicz közben Párizsban lót-fut, homályos céllal agitál, részleteket nem közöl. Beszélnek egy emberről, ki Nanterre-ben rejtőzik szintén. De nem, ott már nincs, eltűnt onnét, pedig keresték. Már a rendőrség is érdeklődött, s nem találta. Többen a jövevény nevét is tudták: Andrzej Towiański, földbirtokos Litvániából. A lengyel papok közül ismerte őt korábbról Korycki, erényes ember és lelkileg emelkedett, mondta volna Korycki tisztelendő. Már írtak róla a lapok. Brüsszelben a Fehér Sas azt írta tegnap, hogy Mickiewicz Dwernickit próbálta meggyőzni, és sajnálta, hogy még nincs akkora ereje, hogy saját hitét a tábornok lelkébe tudná önteni.
A lengyel jezsuiták is ezen törik a fejüket Rómában, tudták mások. Mickiewicz még szeptember elején levelet írt Jelowickinak. Ez igaz; szeptember 3-án ezeket írta többek közt a Költő a volt kiadónak, kit pappá nemrég szenteltek: „A hírek, melyekről nekem írsz, igazak. Nemcsak én terjesztem azokat, hanem Sobański Izydor és Gorecki is; az első a vélekedéseiben mindig eltért tőlem, a másikat egy éve nem láttam, legalább egy éve nem is beszéltem vele. Nem valami összeesküvés hát ez köztünk, sem az én személyes ámításom, mint némelyek gondolják. De részletesebben nem írhatok, több okból sem. A helyszínen többet megtudhatsz. (…) Imádkozzatok érettünk, hogy a Kegyelem súlya alatt, mit meg sem szolgáltunk, össze ne roggyunk.”
Kajsiewicz tisztelendő is kapott Mickiewicztől levelet; Rómában azóta is fejtik, mint rejtvényt. A Strasbourgban megjelenő lengyel vicclap, a Pszonka is többször visszatért az ügyre.
Azt már mindenki tudta, hogy Mickiewicz két házat visz, egyet Nanterre-ben, egyet Párizsban, s hogy mindkettőben nagy a nyüzsgés.
Mickiewicz verse, mely a párizsi Nemzeti Újság-ban (Dziennik Narodowy) jelent meg A. M. költeménye B. Z.-hez címmel, csak az első, és azóta állítólag sokat írt. Chopin azt mondta volna, hogy „ezek megőrültek: hogy mi hazatérünk?!” De nem, Chopin azt mondta: „Mickiewicz és Sobański kemény koponyák, azokat nem lehet lóvá tenni”. Fontainebleau-ban van az összeesküvés magva, résztvevői Zaleski, Korycki tisztelendő és Różycki ezredes. Összeesküvés? Összeesküvés. Nem Nanterre-ben? Nem, Fontainebleau-ban. Melyik Zaleski? Hát Bohdan. A másik is Bohdan. Ez igaz, de az Józef is! Witwicki biztos többet tud, ott lóg Mickiewicz nyakán. Most nem lóg ott, hiszen Cahors-ban van gyógykúrán. Błotnicki és Sienkiewicz járt Nanterre-ban Mickiewicznél, azok biztos tudnak valamit. Én beszéltem velük, ott ebédeltek Mickiewicznél, játszottak a gyerekekkel, cukrot olvasztottak, más nem történt. Stefan Grotkowski Párizsban kereste föl Mickiewiczet, hogy a katolikus hittől eltéríttetni magát ne engedje, a Költő szívesen és alázattal fogadta, és azt mondta volna: „Te tiszta ember vagy, jó úton jársz, és ha erről az útról letérnék, figyelmeztess”. De nem, Stefan azt meséli, hogy a Költő azt mondta: „Most töretik fel az Apokalipszis hét pecsétje közül a második”. Eretnek! Nem eretnek, Godlewski úgy tudja, hogy a római lengyel jezsuiták állásfoglalása szerint a hír, mit Mickiewicz hirdet, magától az Úrtól való. Ez bizonyosan így van, mert Mickiewicz olyan szívélyes mindenkivel, mint soha régen. Chopin erről azt mondta volna, hogy „Mickiewicz rosszul végzi, hacsak nem űz gúnyt valamennyiőtökből”. A Lengyel Demokrata megírta, hogy amit Januszkiewicz és Sobański hirdet, valamint Mickiewicz és Gorecki, az a valóságra miben sem hasonlító mese. És ők ott honnan tudják, mi az a valóság?
Oly jóleső izgalommal lehetett rohangálni s pletykálni! Sosem volt önfeledtebb, felelőtlenebb nap az Emigrációban! Kinek lelki éhe volt, eltehette másnapig! Ki csak unalmát űzte el, már aznap elégedett lehetett! S hogy ők, lyukas zsebű éhenkórászok, egy-egy pohár olcsó bor mellett a franciák kávéházában, a franciák savanyú bora mellett a francia világváros bulvárjára kitett székeken abban a tudatban pletykálhattak, hogy a legfranciább székesegyházban másnap lengyel mise lesz, lengyel szózat hangzik a nagyhatalmi szentélyben, ez önmagában több, mint amit a hitre vágyók a másnapi szózattól reméltek.
Fontosak lettek, nem a világváros, de önmaguk számára végre megint, és már ez csoda volt.
És végre nem kellett politizálni. A politika unalmas. A politikában minden számítható. Ugyan a politika nem úgy alakult, ahogyan bármelyikük számítgatta volna, hanem egészen kiszámíthatatlanul, de azért a politika mégis a számítgatások tudománya. Mocskos tudomány, erkölcstelen tudomány, csak pénz kell hozzá és fegyver, és nekik nem volt egyik sem.
Őket megtűrték, mert hátha úgy alakul két-három nagyhatalom viszonya, ahogyan alakulnia kell, ez kiszámítható: a szövetségesek ellenségek lesznek megint, s akkor ők, az ágyútöltelékek, előkotorhatók. De hogy az Úr kegyelmet bocsát rájuk, nem is bocsát, de ont, s hogy ezt ők egy nagyhatalom leghíresebb székesegyházában köszönhetik meg anyanyelvükön, ez nem unalmas, ez nem politika, ennek jelentése van. Hogy micsoda, az nem számítható, jelentés.
Ötezer ember falut tesz ki. Falunál is zártabb közösség, ha körötte ellenséges nyelvű a tenger, és ellenséges a nagyhatalmi kormány. Nem a franciák maguk, nem; azok inkább közönyösek. Persze nem mind, nem mindig: a Felkelés alatt a két–tíz frankos közadakozásból 648 455 frank gyűlt össze Lafayette kezében, ebből fegyvert vettek a franciák a lengyeleknek, hajón vitték, s nem rajtuk múlt, hogy nem érkezett meg.
Ötezer ember sok. Nagy falu az, mert mégiscsak egyetlen városban vannak. A háromszáz lengyel Spanyolországban nem falu, szét vannak szórva. Azok háromszázan Belgiumban, az tanya. Azok ötszázan Algériában, azok zsoldosok csak. Azok ötszázan Amerikában szétszóródtak, túl nagy az az ország. Azok háromszázan, kik Svájcba, Itáliába; Németországba, Skandináviába mentek, azok nem képeznek közösséget. És azok hatszázan Angliában, hol szóba sem áll velük senki, azok csak egy nyomorult alvég. De Párizs, az egy nagy lengyel falu.
Mindenki mindenkit ismer. Sokak sokakat gyűlölnek. Vannak nevezetes porták és tekintélyes gazdák, kik a többi tekintélyes gazdát megvetik. Nagy családjuk van, s abba a legények is, a cselédek is, a szegényebb rokonok is beletartoznak. Az éhenkórászok is a nagyporta részei. Végiggyalogol a dobos a poros falu főutcáján, és közhírré teszi: másnap istentisztelet lesz. Kiállnak az emberek a kerítés elé, hallgatják és találgatják: ha elmegy X. gazda, bizonyosan nem megy el Y. gazda, sem pedig háza népe. S ha elmegy Z. gazda, Y. gazda mégis elmegy, de X. gazda akkor nem lesz ott. Honnan tudja meg Y. gazda, hogy Z. gazda elmegy? Honnan tudja meg X. gazda, hogy neki mégsem kell elmennie? Megtudja. Megérzi. Pedig nem történik más, csak az, hogy poroszkál a dobos a főutcán, és veri a dobot.
Nem volt kétséges, hogy az istentiszteleten nem lesz ott Czartoryski, sem Zamoyski, sem az Arisztokráciából senki. De ott lesznek a kémeik. Az Arisztokrácia tehát mégis ott lesz. Nem lesznek ott a fődemokraták, de az aldemokratáik ott fognak szaglászni, hogy az eseményt kigúnyolják. Eszerint a Demokrácia is ott lesz. Ha elmegy az Arisztokrácia meg a Demokrácia, nekünk is ott a helyünk.
Tehát tout le monde,* aki Párizsban él és lengyel, ott lesz. Muszáj ott lenni, mert politikai vezérünk sok van, szellemi vezérünk is van még jó pár, de lelki vezérünk egy van csak, Mickiewicz. Lehetett volna még egy talán, Słowacki, de ő későn érkezett.
A sajtó jelen van máris, hetek óta erről cikkezik. Az arisztokrata sajtó ettől óv, a demokrata sajtó ez ellen kel ki. A homályos híreszteléseket terjeszti, cáfolván, mind a kettő. Így tudták meg a faluban a legtöbben, hogy valami történt, a gúnyos-dühödt cáfolatból. Azt írta a Trzeci Maj: újabban hírek keringenek Lengyelország feltámasztásáról porosz vezetéssel, e hírek ártalmasak, mert ellenkeznek azon alapelvvel, miszerint csak saját fáradozásunkra számíthatunk. Mickiewicz homályos ideáitól ugyanígy óv a Demokrata Polski, meg Brüsszelben az Orzeł Biały. Nem egy dobos poroszkál a falu főutcáján, hanem legalább fél tucat; örülnek a firkászok, végre van miről írniuk.
De fáradtság és tompultság is van a faluban. Annyiszor dobolták már őket össze hiába, a harangokat is félreverve, és soha nem lett semmiből semmi. Mit akarnak azok ott, Mickiewicz lakásán? És egyáltalán, kik azok? Januszkiewicz. Persze, Eustachy a Költő kiadója, ott kell lennie. Orpiszewski. Az kicsoda? Hát aki szintén ott volt a Belwedernél, a Felkelés éjjelén. Még él? Él. Nahát! Mondják, Władysław Plater. Hát ő Cezary öccse, aki meg Czartoryski embere, a Herceg rögtön beépült, ahogy szokta. Królikowski. Ő nem számít, mindenhol ott szokott lenni, különben is saint-simonista. Rettel. Ő is? Érdekes. Már a Felkelés előtt felkelő volt, derék ember, a lengyel jezsuiták barátja, művelt teológus, hát szóval ő is. Niezabitowski. Az kicsoda? Mert a falu azért elég nagy. Kalinkowski. Igen, rémlik a neve, de most hirtelen… Na és Gorecki ezredes, a meseköltő, bigott katolikus, az már valaki, noha a fiát hátrahagyta Litvániában, meg Podolból Sobański, aki csak alhadnagy volt.
Csináljanak, amit akarnak, engem nem érdekel. Ki tudnak verekedni magasabb zsoldot? Ha igen, majd utána szóljanak. Á, azok is csak a szájukat jártatják. Jó dolgukban nem tudnak már egyebet kitalálni. Jó dolgukban?! Szűkölködnek, akárcsak mi! Ugyan, unatkoznak azok. Inkább kétségbe vannak esve ők is. Mondd már, mindegy, az Emigrációban csak az első harminc év nehéz. Tudjátok, hogy van: az az okos ember, akinek az apja emigráns.
Ülnek a kávéház teraszán a lengyelek, vizet isznak; ülnek más asztaloknál franciák, összeesküvők, forradalmárok, reformerek, radikális konzervatívak, kávéznak, borozgatnak; egymáshoz nem ülnek át, más korszak ketyeg a francia asztalokban, más a lengyel asztalban.
Gyorsabban szárad az a fa, mely francia lábakat és kezeket szimatol maga körül, és lassabban, mely lengyel szót hall. Azt mondja az egyik asztal a másiknak: „Te, én a tizenkilencedik században járok, és a franciák újabb polgári forradalmat készítenek elő, és a kereskedelem virágozni fog, és nagyhatalmi asztal maradok még legalább hatvan évig.” Mire a másik asztal: „Te, én nem is tudom, milyen évszázadban járok. Érzem régmúlt koroknak illatát. Érzem minden koroknak illatát. Kicsöppentem az időből, ahogy ezek a lengyelek csivognak. Létezik valami rég elavult, ám mindig visszatérő.” Mire az első asztal: „Mi az, misztikus lettél?” Mire a másik: „Holnap hozzád ülnek, holnap megérzed te is.”
Az addig néma Szweycer hirtelen Turowskihoz fordult: „Te, az asztalok beszélgetnek”. Turowski megrezzent: „Micsoda”? „Ezek az asztalok társalognak egymással”, ismételte meg Szweycer. Turowski aggódva nézett Szweycerre, az elhallgatott. Kis csönd után Turowski azt mondta: „Én meg arra gondoltam, mennyire más korban élnek a franciák. Biztos minden asztalnál vannak titkosrendőrök, kiket rendesen megfizet az állam, és fülelnek, ez a dolguk, tisztességes, szükséges szakma. De miközöttünk önkéntes spiclik ülhetnek csak, kiket alkalmanként honorálnak a franciák. Ők árulók. És ez egészen más.” Szweycer furcsálkodva nézett Turowskira: „Érdekes, valami hasonlóról társalogtak az asztalok.”
És kettejükben akkor homályos előérzet támadt, boldog előérzet, a Kommunió előérzete.
És felzúgott az orgona másnap.
Hosszan zúgott. A nagyoltár előtt az első sorban ült a Költő. Látták, gyakorta tekinget fölfelé. Jöttek az emberek, fejbiccentéssel köszöntek. Páran suttogva tárgyaltak. És még mindig jöttek. Körül lehetett nézni: hányan is vagyunk? Hány igaz ember maradt Babilonban? Nagy tér az ott, hatalmas tér, elvesznek benne az emberek, ha számosak, akkor is. Számosak vagyunk? Voltak, kik számlálni kezdték. Némelyek hivatalból. Jan Koźmian kétszáz körül tartott. A Trzeci Maj tudósítója száznál abbahagyta, elég ezekből ennyi. A demokrata tudósító nem számolt, ő eldöntötte, hogy lapjának ötvenet jelent; ez volt a felső határ, mit főszerkesztője jóváhagyott. Kamieński ezredes a szemmértékét használta, ő nagyon akarta, hogy sokan legyenek; úgy döntött, hogy hatszázan lehetnek.
Zúgott az orgona, a mise késett. Egy csoport Mycielski tábornokot környezte halkan, egy másik csoport Leonard Chodźko körül képződött, azok hangoskodtak, értésre adván: szórakozni jöttek. Chełchowski egy oszlopot támasztott remegő lábbal, sápadtan; érdeklődve pillantgattak feléje, mert a hazatérhetés hírére bútorait eladta, lakását felmondta, egyetlen batyujával a rue du Four-Saint-Jacques 22. szám alatti ócska fogadóba költözött, hogy azonnal indulhasson haza, s most vérét apasztotta a várakozás. Orpiszewski, kit beavatottnak mondtak, feltűnően távolra húzódott.
A katedrális francia kanonokja kijött, két másik francia kanonok ténykedett körülötte. A mise halk volt, az orgona zúgott. Térdelni láthatták a fekete öltönybe bújt Mickiewiczet és azt a fekete kabátos alakot mellette, akiről már mindenki tudta, hogy a neve Andrzej Towiański. Egyesek már azt is tudhatták, hogy új hívei Mesternek titulálják. Se nem magas, se nem alacsony, annyi idős lehet, mint a Költő, haja gyérül, orra, álla erős; kire is emlékeztet? mert valakire emlékeztet nagyon. Mickiewicz és Towiański az oltár két oldalán térdeltek, a grádicsokon. Egész mise alatt görnyedt testhelyzetben maradtak.
Halk volt a mise és hosszadalmas, körültekingethetett mind. Sobański a többiek közé vegyülve ült, arca kialvatlan, s valamely kínos erőfeszítések nyomai rajt. Nem mellette, de nem is távol tőle ült Gorecki, szintén elvegyülve hát. Celina, a csodásan meggyógyult, oldalt ült, mellette egy másik hölgy, hírlett, ennek a Towiańskinak a neje, s egy kamasz, ennek a Towiańskinak a fia. Még odébb lengyel hölgyek ültek számosan, nevezetesek is.
Celinát kellett nézniük, látszik-e rajta az őrület. Lefogyott. De nem, sovány volt mindig. Eszelős a pillantása. Messzi van, szemét nem is látni. Halk mise alatt nem lehet eszmét cserélni suttogva sem. Mickiewicz haja oly különös, megőszült volna? Rosszul látni e félhomályban. De megőszült. Nyáron még nem volt ősz. Megőszült, s ilyen hirtelen?!
A mise végén a két térdeplők nagy alázattal fogadták a szentséget.
A francia papok eltűntek. Towiański akkor a közönség felé fordult, és valahogy így kezdte: „Testvéreim! azért jöttem közétek, hogy üdvözöljelek, hogy réveteken fegyverszünetet kössek és Néktek a szenvedésteitek végét megjelentsem.”
Elhallgatott, majd csöndesebben mondá: „Itt a templom közepén vagyunk, jobb lenne, ha kicsit oldalt mennénk.”
Ez meglepő volt, Towiański szerénysége feltűnő. Nem ezt várták. Egymás után felálltak hát, és az egész tömeg utána indult; Towiański a főbejárat felé tartott, ott aztán oldalt fordult, és megállt; a tömeg szorosan körbevette, a hátul állók lábujjhegyre álltak, nyakukat meresztgették. Towiański várt. Az orgona zúgott. Megértették, hogy a zengés beszüntetésére vágyik; mozgolódás támadt; nógatták egymást, küldjenek el az orgonistához valakit; egyikük bizonyára el is ment, mert nem sokkal később a muzsika megszűnt. Akkor Towiański folytatta. A mozgolódástól, időnkénti suttogástól nem minden szavát lehetett érteni, és nem is beszélt emelt hangon, csak úgy beszélgetve, halkan, szerényen. Olyasmiket mondott, hogy ők, az emigránsok szenvedték a legtöbbet, ezért illő, hogy elsőként ők értesüljenek a jó hírről, mit ő hoz, mire parancsot felülről kapott. Otthon volt ő soká, és szenvedett a gyásztól és fájdalomtól. De történt, hogy neki felülről megjelentették, hogy Lengyelhon és minden megalázott és megnyomorított nép szenvedése véget ér, ez az égben már elintéztetett, megalapoztatott és bevégeztetett, és a cselekvés most veszi kezdetét a földön, és a megújulásnak maga Jézus Krisztus áll az élére; így tehát ő, Towiański, paranccsal jött közéjük, hogy erről beszámoljon; mindezt komolyan és őszintén mondja, mint oly emberhez illik, ki a szentséget most vette magához; tanácsaival, szolgálataival mindőjük rendelkezésére áll, s mit ő áldozni tud, azt egyedül szívének egyszerűségével és hevével áldozza; bizalmat, hitet kér és a szíveknek lágyságát, mert a kemény szívbe a biztatás szava nem hatol el; mindebben őt semmiféle világi érdek nem vezeti, hanem a lengyelség és az emberiség üdve.
Halkan beszélt továbbra is, mint jó szónokhoz illik, aki a lélegzetvisszafojtást és feszült figyelmet tudja, miképpen csigázza fel.
S mondá: ami a világban történik, minden az Égben előre el van döntve. S a rosszat csak bizonyos határig tűri el az Úr, s mikor elege van belőle, szerét ejti, hogy hatalmát az embereknek megmutassa. Éppen ilyen idő jött el most. Eddig az Úr megengedte, hogy az emberek kormányozzanak; hanem most már az igazságosság fog uralkodni a Földön Jézus Krisztus zászlaja alatt. És ez az a pillanat, mikor ez bekövetkezett!
És ekkor térdre esett, és fejét a kövezetbe ütögette.
Mások úgy tudják, hogy mielőtt fejével a földet verte, ezt mondotta volna: „Így tehát a Legfelső Úr nevében, ki uralkodik a mennyekben és a földön, bejelentem néktek megváltástokat!”, és akkor omlott volna térdre.
Mindegy; váratlan mozdulata általános megindulást keltett, hátul még jobban ágaskodtak, s lökdösődtek is. Csend volt. Towiański felállt, és azt mondta volna, miközben Eustachy felzokogott, hogy e néhány szót nem másutt, hanem templomban akarta elmondani, s ezek a megnyugtatásnak és örömnek szavai. Eljött már az Úrnak Jubileuma; megjelenti hát a magasabb keresztényi korszak beálltát. Mert tetszett az Úrnak a lengyel zarándokokat tízévnyi böjtöléssel előkészíteni a hírnek fogadására. Mikor a rossz a csúcspontját eléri, akkor siet az ember segedelmére az Úr, és a mennyek kapuját kitárja. Érezni pedig a kegyet nem fejjel, nem értelemmel lehet, hanem keresztényi szívvel. És ezzel ő mást nem mond, csakis az Evangéliumot; a Szentírás az ő lámpása és jogalapja, és annál magasabb rendű sosem száll le a Földre, esküszik. És az Emigrációnak szolgálva semmi mást nem teszen, mint annak szellemével egyesül, nem hoz mást, mint ami a szívekben úgyis rejtve van; ne őneki higgyenek, a porszemnek, hanem ami mély érzelemként él őbennük rég. Hivatása határait soha át nem lépi, ígéri, és az Úr akaratából néki adott állását el nem hagyja soha. Később szóban és írásban az örömhírről részletesen beszámol, s kész minden lengyelt lakásában fogadni és minden kérdésre megfelelni, s kész hívásra bárhol megjelenni ugyane célból; és írásos művet készít mindezekről.
Ennyi volt, és elhallgatott. Csönd volt. Valaki halkan azt mondta: „Köszönjük”. Sokan sírtak. És nem történt semmi, hanem kifelé indultak, és szétoszlottak szépen; és látták, hogy a fekete öltözetű ember a reá váró fiákerba száll és elhajt, és Mickiewicz másik fiákerba száll nejével, és szintén elhajt. Mint árnyék, végig a beszélő mögött állt a Notre-Dame-ban, és szürkévé lett, csapzott haja szemébe lógott, és arcán a ráncok számosak és feszültek voltak egész idő alatt, s mintha nem is ez a fekete öltözetű ember beszélt volna, hanem a mögötte testőreként és ihlető súgójaként álló Költő.
Kisebb csoportokban tárgyalták az eseményt a Katedrális előtt.
Volt, ki a Költőt sajnálta finoman, óvatosan. Volt, ki megjegyezte, Celina és Towiański neje sírtak a mise alatt. Szigorú asszonynak látszik Towiański neje, szikár hölgy, ajka vékony, álla erőteljes, ám ellenszenvesnek nem mondható. S volt, ki látta: mise alatt Mickiewicz végig megrendülten zokogott.
Napóleon katonáira évezredek tekintettek alá a piramisok magasából; őrájuk évszázados vitrázsok és szobrok. S ahogy fel-felnéztek a kőcsipke-költeményre, emlékezetükbe idézték, hogy még az imént bent voltak a szent hűvösségben, és teljes emberi joggal voltak odabent és lengyel szózat hangzott ott hozzájuk. S érezték, bentlétük azontúl bent marad.
Ki tudja, mi történt? De történt valami.
Így kellett hogy történjék körülbelül, már amennyire a résztvevők elmondásának hitelt adhatunk, de hát szemtanúknál hitelesebb tanúkkal sosem rendelkezhetünk.
Nem tudni, mi történt, de történt valami, s mert magyarázni kellett, egyre inkább történni kezdett, miután lezajlott.
A leghívőbb katolikusok még aznap összegyűltek Jan Koźmiannál, hogy állást foglaljanak. Korycki tisztelendő megismételte, hogy ő még Vilnából Towiańskit erényes és kiművelt lelkű embernek ismeri. Franciszek atyát, ki a Felkelés alatt tábori lelkész volt, szerették, becsülték, a többség mégis úgy döntött, hogy nem hihetnek olyasmiben, ami nem az Egyház szokásos, hivatalos útján érkezik hozzájuk. Az Egyház tiszte megítélni, mi származik az Úrtól és mi nem. Elhatároztatott, hogy ezen álláspontjukat mindenesetre Rómába a lengyel jezsuitáknak tájékoztatásul megírják. Koźmian meg is írta, a többiek jóváhagyták, a levél elment Semenenko atya címére.
Czartoryski herceg még mindig Londonban tárgyalt; hívei úgy döntöttek tehát, hogy nem történt semmi.
A demokraták több helyütt gyűltek össze, mert egymással is hadakoztak ők, s valamennyi helyen abban állapodtak meg, hogy nem történt semmi, és a történtek fölött, mik nem történtek meg, sokat vicceltek.
Hanem aztán megint összegyűltek, hogy ismét megtárgyalják, mi történt, s bár nem történt semmi, újra mérlegre tették mindazt, ami nem történt meg, és újra állást foglaltak arról, ami szóra sem érdemes.
Czartoryski herceg szakértői közben összevitatkoztak egymással. Hogy a Notre-Dame-ban történtek a lengyel emigrációra rossz fényt vetnek. De hogyan vet rossz fényt az, ami meg se történt?! Mondott Towiański valamit? Mit mondott? Nem volt abban semmi! Üres locsogás volt! Még csak eretnekséget se hangoztatott, semmit! Ez igaz, de Towiański téveszméi ellen mégis fel kell venni a küzdelmet. Akár mondott valamit, akár nem, az ügy kényelmetlen. Már csak Mickiewicz miatt is, aki rajong és el van vakulva. Mickiewicz, sajnos, nem akárki. Sajnos, nagyra nőtt. Nem kellett volna hagyni. De most már nincs mit tenni. Túl sokan figyelnek rá, az óvatosság tanácsos. Így vitatkoztak, és a döntést a Herceg hazatértéig elnapolták ismét.
És ismét tanácskoztak a leghívőbb katolikusok, és a Párizsba érkezett Aleksander Jelowicki tisztelendő síkraszállt az álpróféta elleni könyörtelen küzdelem megkezdése mellett. Hallatlan és tűrhetetlen, hogy az Úr földi halandóhoz az Egyház rendes hivatali ügymenetét megkerülve szóljon, amit ez a Vilnából szalajtott csaló állít. Jelowicki tisztelendő megmutatta, mit írt néki szeptember elején a Költő, mikor először intette őt, hogy az igaz utat el ne hagyja. Azt írta Mickiewicz, hogy a hírek, miket Aleksander úr kapott, igazak. (Úr! és nem atya! ez gonosz szúrása volt a Költőnek Jelowicki atya lelkén, ki pappá szentelve nemrégiben lett csak, s előtte Eustachy Januszkiewicz társaságában a lengyel kiadót vezette.) Azt írta Mickiewicz, hogy ő nem esküdött össze senkivel, hanem a többiektől függetlenül hiszi, amit azok is. S a végén azt írta a pimasz: „Imádkozzatok érettünk, hogy a Kegyelem súlya alatt, mit meg sem szolgáltunk, össze ne roggyunk.” Ez maga az eretnekség!
Mások ezt nem érezték, pedig oly nyilvánvaló volt! szemet bökő! ez az állítás, hogy őket az Úristen kegyelme közvetlenül érte! az Egyház megkerülésével!
Oda voltak idézve Turowski és Królikowski, kikről hírlett, hogy ennek a Towiańskinak az úgynevezett Ügyéhez csatlakoztak. Meg is jelentek ott. Főleg Turowskira támadtak rá, ki a lengyel papokkal régebb óta barátságban volt, őt azok be is fogadták, holott kitért zsidó volt Turowski. És mondták a két beidézettnek, hogy megtévedtek, hitük megingott. Ők állították, hogy éppen ellenkezőleg. Erről sokat vitáztak, nem győzték meg egymást. Látnivaló volt, hogy a vádak kereszttüzében azon két megátalkodottak szinte új hitük mártírjának érzik magukat s megdicsőülnek!
Úgyhogy Jelowicki fogta magát, és a Költőt a rue d’Amsterdam 1. szám alatt fölkereste. Mit tesz Isten, nála találta az éppen távozni készülő Towiańskit. Nyájasan köszönté Towiański a tisztelendőt, aki megállt, és hebegni se tudott. Towiański elment. Jelowicki csak állt és remegett. Akkor látta Jelowicki életében utoljára a Mestert, kiről tudta, hogy nézetei eretnekek, s mert tudta ezt, látnia adatott az eleven Sátánt. Mert csak az ördög köszön ily nyájasan ellenségének, csakis a pokolfajzat ily hazug. Hiszen ha igaz, hogy ez a Towiański látó ember, látnia kellett, hogy Jelowicki az ő ellensége! S mégis nyájasan köszönt! Jelowicki tisztelendő egy életre megtanulta, hogy a Sátán nyájasan köszön.
A Költővel egyedül maradván Jelowicki órákon át győzködte a vakhitbe tévedettet, hogy a Sátán karmaiból meneküljön; hiába. Sőt megtéríteni próbálta Jelowickit a Költő! Fárasztó volt e győzködés mindkettejük számára, és áldott, mert lelküknek fáradalomra volt igénye éppen. S már alig pihegtek, midőn estefelé beállított Wacław Jabłonowski, hogy az új Tan részletei felől érdeklődjék. És a Költő feltárt némely titkokat, sőt a jegyzetelést is engedélyezte. Jabłonowski a jegyzeteléssel bíbelődött, Jelowicki tisztelendő pedig elhűlve hallgatta, miszerint a megvilágosodás, mit elébb Towiański, majd maga a Költő is átélt, azt parancsolja, hogy a népeknek ők a Legújabb Testamentumot hirdessék; e Legújabb Testamentum úgy épül az Újra, amiképpen az Új épült az Ótestamentumra; s hogy e hatalmas, rengető változást a világban egy, egyetlenegy embernek akarata és ereje okozza. S hogy ez már benne volt az Apokalipszisban. Mert annak hét pecsétje hét oly hatalmas férfiút jelent, kik az emberi nem újjászületését vannak hivatva elősegíteni. Az első ilyen férfiú volt Krisztus, és ideje, hogy a második ily hatalmas Férfiú is megjelenjék; a Másodiknak jelenlétét érzik, jelentik, hirdetik ők.
Megértette Jelowicki, ami kimondva nem volt, hogy a Második Férfiú ez a Towiański nevezetű csaló, s hogy őt az elvakultak Krisztussal egy lényegűnek tartják!
Tudta Jelowicki, hogy a súlyos eltévelyedésért bizony a Pápa is felelős. Azért merhetnek ily eretnekek lenni e boldogtalanok, mert XVI. Gergely a Cum primum kezdetű enciklikában, kilenc éve, a lengyel püspökségnek a politikába való beavatkozást megtiltotta és a Felkelést elítélte, s ezzel tekintélyét a lengyel bujdosók előtt elvesztette.
Azért lett ő, Jelowicki pappá, hogy a Pápánál e szerencsétlen enciklika korrekcióját kieszközölje. Próbálta, nem sikerült.
S most jön egy megveszekedett tébolyult, egy rabló, aki minden bizonnyal orosz kém is egyben, hogy a lengyelek igaz hitét Róma előtt befeketítse!
A Demokrata Polski is ekképpen gondolkozhatott, noha másik oldalról, mert nagy cikkben, éles szavakkal bélyegzé meg a megvilágosodottakat, kik azt akarják, hogy kezünket leengedjük és tétlenül csodára várjunk, holott, tudnivaló, nekünk nem megvilágosodásra, hanem tettekre van szükségünk. A sorok közt már ott bujkált, mit később nyilvánosabban is hirdettek, hogy ez csak a muszkáknak jó, s hogy ezt az egész cirkuszt ők akarják.
Általános volt a vélemény, hogy a történtekért, mik meg sem történtek, a felelősség inkább Mickiewiczet, mintsem azt az érdektelen Towiańskit terheli. Az utóbbi egy senki, egy önjelölt, fantáziátlan álpróféta, a Költő azonban Dalnok, őneki van hatalma a lelkeken. Csúnyán fog megfizetni tévedéseiért a Költő, s mindazok, kik vakon loholnak a nyomában.
Nem történt semmi, de az megtörtént, hogy Gorecki az Úrnak Ügyét, így hívták irányzatukat a hívek már akkor, odahagyva elárulta, és ez megerősítette, hogy valami mégis történt.
A dolog a következőképpen esett. A Miasszonyunk Székesegyházban esett dolog estjén összegyűltek a hívek, s a Mester kinyilatkoztatta, hogy az Úrnak Ügye ezennel kezdetét vette a földön, s másnap a Mester első nyilvános pásztorlevelét, mit éjszaka írt, a hívek elé terjesztette olvasásra. Mozgalom kezdett lenni az Úrnak Ügye, a pásztorlevelet csak a szűkebb hívek olvashatták, mert addigra lettek már tágabb hívek is, mint mozgalomban kell, és azok nem olvashatták, és ők zokszó nélkül távol is maradtak, minthogy nem is tudták, hogy a szűkebbek gyülekeznek. Nos, biztosan tudjuk, hogy ott volt a rue d’Amsterdam 1. szám alatt Mickiewicz és Gorecki és Eustachy a szűkebbek közül; Sobański nem volt ott, az izgalmakba belebetegedett.
Elolvasták a pásztorlevelet az említettek és még talán páran, és nemigen értették. Mickiewicz, úgy látták, érti. Hallgattak. Eustachy megkérdé, kinyomassa-e. Várjunk még, mondta a Költő tűnődve. Akkor Eustachy elment, s még talán mások is, és maradt Gorecki meg a Költő, és a szalonban voltak, és a Költő dolgozószobájába zárkózva a Mester. Hallgattak. Akkor a Költő azt mondta, hogy bekopog a Mesterhez, és bemegy. Így is cselekedett, kezében a pásztorlevéllel. Ott maradt a karszékben Gorecki egyedül. Ült, és nem érezte, hogy ül. Az előző napi istentisztelet és a Mester szavai óta semmi sem volt valóságos. Arra gondolt, hogy ott ül a karszékben ő, Gorecki, egykor főtiszt, most emigráns lengyel költő, s a másik szobában ott ül maga Jézus Krisztus, vagy legalább az inkarnációja; s nem azt nem értette, hogy Jézus eleven emberben visszatér, hanem hogy miért éppen őt, Goreckit tünteti ki azzal, hogy tanítványul fogadja. Ez gyanús lett Goreckinak. S akkor kijött a Mester szobájából Mickiewicz, és a teleírt lapot tartotta a kezében, s mert más olvasó nem volt, Gorecki elé tette. Nézte az írást Gorecki, s látta, a Mester nyilatkozata át meg át van huzigálva, s részben a Költő kézírásával átjavítva.
Akkor Gorecki bensője felmorajlott. Azt mondá a Mester, mikor elébük tárta az írást, hogy maga az Úr diktálta néki azt. És most kijönnek, és az Úr diktálta szavakat áthuzigálják, átfirkálják! És felkiáltott Gorecki, mondván: az Úristen igéi nem igényelnek javítást, az Úristen egyből tökéletest diktál!
Felugrott és elrohant, és megkönnyebbült a lelke, így lett ő az Úr Ügyének első árulója. És terjeszté azontúl Gorecki, hogy mindez csalás, komédia, istenkáromlás.
Hozzátartozik még ezen epizódhoz, hogy ezután a Mester a nyilatkozatot alázattal összetépte, mert jelet adott az Úr, hogy a pillanat még nem alkalmas elveit írásban terjesztenie.
Tudomást szerezvén Gorecki kijózanulásáról, tépelődtek az elmék, vajon mi okozza, hogy a szűkösebb elme a szitán hamarabb átláthat, mint Mickiewicz a maga hatalmas elméjével. Úgy találták, Gorecki szíve egyszerű és szerény, míg a Költő szívében nagy a gőg, mindig is nagy volt, ez vakítja el. S terjesztették, valaki szerencsésen fogalmazta így, hogy amit Mickiewicznek neveztek, felerészben a Sátáné volt eddig is; mostani tévelygését a benne lakozó Sátán akarja, vagyis az ő félmaga.
A vicclapban, a Pszonká-ban szeptember végén meg is jelent a Költő nagy művének, az Ősöknek pár sora úgy ferdítve, hogy kitűnjék: az ördög maga a Költő.
Így népszerűsítették az Úr Ügyét az esküdt ellenségei.
Cáfolván több híveket toboroztak az Úr Ügyének a firkászok, mint a hívő rekrutálók, a Mester mester volta így vált egyre kétségtelenebbé.
Hanem semmi a sajtó hatalma, tudjuk.
Sajtót sokan olvasnak, de templomba minden lengyel eljár. És úgy akarta az Úr, hogy a lengyel papok Towiański ellen prédikáljanak. Nagy sok ellenséget juttat az Úristen mindazoknak, kiket szeret, s őket hírnévvel akarja sújtani.
Ó, a Feltámadottak! a lelkes lengyel atyáknak rendje! ők szintén az Országot akarták!
Nekik is megvolt a maguk keresztje.
Kajsiewicz atya például. Verseket írt tízévesen, tizenhét évesen ötfelvonásos drámát, tizennyolc évesen regényt; Osiński és Brodziński voltak a kedvenc professzorai és nagy jövőt jósoltak néki, ám kitört a Felkelés, ő beállt katonának, Chłopicki diktátor mellett szolgált, majd Dwernicki tábornok seregében, fejbe vágták négyszer, egyik szeme majd kifolyt, fogságba esett, a partizánok kiszabadították, ő a többi menekülővel szintén Besançonba jutott, hol a koronabéliek és a litvániaiak kibékítésére írt költeményeket, ahogyan ezt P. hadnagy is följegyezte volt. Aztán felverekedte magát Párizsba, hol a szemét Rothschild házidoktora, a zseniális Dupuytrain kirurgus háromszor operálta; hitetlen ember volt e derék sebész, halála előtt megtért, Kajsiewicz ennek jobban örült, mint a szeme világának. Demokrata volt Kajsiewicz soká, és Zaliwskival indult volna hadakozni a Honba, de eltanácsolták: vagdalt szeméről bárki fölismerheti, mondták. Aztán vasmunkás lett Poissonière-ben; igen magányos volt akkortájt, a szabadkőműveseket utálta; az ilyes érzelem kölcsönös szokott lenni. Szonetteket írt Mickiewicz modorában, azok megnyerték valamiért Mickiewicz tetszését, még a Zarándoklat Könyvé-ben is megemlékezett róluk. Hogy örült akkor Kajsiewicz, hogy örült! Majd Nogent-ba vetődvén Rettel és Jan Koźmian lettek társai, kik akkor már kivetettségükben a katolicizmus felé vonzódni kezdtek. Rettellel lakott együtt Kajsiewicz hónapos szobában, Mickiewiczet gyakran fölkeresték, de Párizsból kiüldözték őket a franciák Angers-ba; suttogták: Bemnek tervei ellen voltak, ugyanis Bem tábornok akkoriban a francia hivatalosság támogatásával a portugál harcokba avatkozó lengyel légiót tervezett, s ezért. Nem volt Kajsiewicznek sok dolga, hát poémákat írt és Lamennais abbé L‘Exil-jét fordította; felfigyelt erre a radikális katolikus Montalambert, s bizonyos Morel abbénak beajánlá őket. Szerették őket ott Angers-ban a franciák, csak azt nem értették, miért járnak folyton templomba. Nőnemű lény is került, és igen szerethette Kajsiewiczet, mert hozzáment volna harmincezer frank hozománnyal az éhezőhöz; ám Kajsiewicz, ki szívesen forgott bálokban és szerette a nőket, nem adta be a derekát: őrá a Hazának vagyon szüksége. Öt év szünet után Solesmes-ban, a benedikt-apátságban meggyónt.
És öt évvel a Felkelés leverése után a trappisták közé vetődött, lelke megremegett, a jövő felragyogott végre. Mert látta a demokrata szabadságharcos költő, hogy a rendbéliek éjjel egykor kelnek, énekelnek reggel hatig kórusban, aztán mise, mezei munka, tizenegykor ismét kórusban énekelnek. Látta: jó páran szemüket ki sem nyitják, befelé néznek. Így énekeltek vala, mikor a forradalom alatt elűzték őket, így mentek vala énekelve Svájcba és hajón Amerikába. Látta Kajsiewicz, vannak köztük nyolcvanéves aggastyánok meg ifjabbak is; hatvanan voltak a kolostorban. Déli istentisztelet után elénekelték a „Parce nobis Dominé”-t, amivel a hívők vonultak vala tömegével a guillotine alá. És dolgoztak ismét, és este hatkor étkeztek, és utána lefeküdtek. De enni, látta, alig esznek, és főleg hallgatnak ők, és egymással csak elöljárójuk engedélyével váltanak szót. És nem vetkőznek le, és celláikban szalmazsákokon alszanak. A falakon erkölcsi intelmek, úgymint „memento mori” meg egyebek; és minden fölöslegesen kiejtett szóról az Úr előtt be kellett számolniuk. És ha volt egykor családjuk, azzal minden kapcsolatot megszakítottak ők, és a világgal is, és nevüket megváltoztatták, és ha valamelyikük apja vagy anyja meghalt, azt az elöljáró tudta csak, és az illetővel nem közlé, csupán annyit mondott délben: „Valamelyik testvérünknek meghalt az apja, imádkozzunk”, és akkor imádkoztak valamennyien boldogan, mert az elholtnak már jó.
Megvilágosodástól részegen hagyta el a kolostort az exdemokrata exköltő Kajsiewicz; társaival, úgymint Jański, Gorecki, Semenenko, Karski-Duński, Ziemiecki, elhatározá, hogy ilyenképpen fog azontúl élni.
Kicsiny kör volt a párizsi emigráció, és mindenről azonnal értesült; az arisztokraták kinevették őket, a demokraták jezsuitáknak bélyegezték, a rendőrségi besúgó azt írta: oly emberek ezek, „qui réunissent le fanatisme religieux au fanatisme politique”;* Duńskit egy napra le is tartóztatták, megkapta a rendőrségi megrovást Rettel és Hube is, kik szintén ott laktak náluk.
Papok akartak lenni.
Mickiewicz azt mondta Kajsiewicznek, mikor az, a franciák kötekedése miatt jogásszá nem lehetvén, orvossá meg azért nem, mert undorodott a testtől, papi hivatásának választását bejelentette: „Magamnak is pappá kellett volna lennem, sajnos ezt a lehetőséget elherdáltam.” Viselős volt már akkor első gyerekükkel Mickiewicz felesége, Celina.
Gyakorta vizionált akkoriban Kajsiewicz: látta barátját, Semenenkót, amint éjjel rémek támadják, nyuvasztják négy órán át, és látta, hogy kocsi jött értük és elvitte őket; elmondta Semenenkónak, ki erre szintén a papi hivatás mellett döntött. Később Kajsiewicz újra vizionált: látta Salamon templomában a Szent Szüzet imádkozni, és Jézus nem vala ott. Ez volt 1836. február 2-án. Reggelre kelve a St. Étienne du Mont-ba sietett, rengeteg gyertyát gyújtott, és megfogadta, amit be is tartott, hogy többé világi szórakozásban részt nem vesz.
Átköltözött Jańskihoz akkor a Notre-Dame des Petits Champs 11. szám alá, és jártak oda Mickiewicz, Witwicki, Bohdan és Józef Zaleski, Ignacy Domeyko meg Łaskowicz, Chełcholwski és Cezary Plater, és berendezték közösen a házat, felváltva főztek, ha volt mit, vendégeket fogadtak, keltek reggel ötkor, imádkoztak, lengyel dalokat énekeltek, miként este is; nyolckor volt a reggeli, Jański mondta az áldást, valamelyikük felolvasott a szentek életéből, reggeli közben némaság kötelezett; aztán munkálkodtak, ki mit tudott, tizenkettőkor elénekelték a „Święty Boze, Święty mocny” éneket, s aki akart, evett kenyeret; ötkor volt ebéd, fél hétig pihenő, majd este kilencig munka, akkor ima, és fél tízkor takarodó; szombatonként gyóntak.
Szerzetesnek állni Franciahonban nem volt könnyű akkor, sem papnak lenni, mert szemináriumot végezni a hatóságok nem engedték őket, és így ment ez hat hónapig. De volt mellettük egy kollégium Szent Szaniszlóról elnevezve, és egy nyolcvanéves kegyes atya vezette, és támogatta őket, legyen áldott. Végül is e derék de Chausettes atya közbenjárására felvették őket a kollégiumba, a tanulásért nem kellett fizetniük, s mert felügyelhettek a világiakra, azzal négyszáz frankot is kerestek évente, és kevésbé mardosón éheztek azontúl. Ekkoriban történt, hogy minden költeményét Kajsiewicz a tűzbe dobta. És 36. augusztus 15-étől Ravinet atyát hallgathatták, aki később generális vikárius lett Affre és Siboure püspökök mellett.
Zamoyski gróf, Czartoryski herceg unokaöccse bejutott a Pápához, XVI. Gergelyhez, és kieszközlé, hogy ott fiatal lengyel papokat fogadjanak, köztük Kajsiewiczot is. Igen örültek ők Jański barlangjában, ahogy e helyet nevezték; és Rómába, Rómába kerültek!
Hát, ott sem volt könnyű. A Szentszéknek misszionáriusok kellettek, ám e lengyelek haza akartak volna menni, és azt éppen nem lehetett, hiába jártak közben értük az olasz nevet fölvett római lengyel jezsuiták. És nélkülöztek Kajsiewicz és társai nagyon. És Lambruschini kardinális nagyon nem kedvelte őket. És nem volt kenyérkereseti lehetőségük. Végül kegyelemkenyeret kaptak az árvaházban, és közben járhattak a teológiára. Ott utálták őket, és hangoztatták, hogy barbárok, latinul alig tudnak, olaszul semmit. És még nagyobb magány szakadt rájuk, mint Párizsban. De keményen dolgoztak, és megtanultak latinul és olaszul. És előálltak a tervvel, hogy ők lengyel kollégiumot akarnak alapítani! amiről Mickiewicz igyekezett őket lebeszélni, és javasolta Kajsiewicznak, hogy vegyen föl más nevet, legyen például Kassiodorus, és lengyelségét rejtse el a barátcsuklya alatt.
Így éhezett Kajsiewicz és Semenenko tizennégy hónapon át. Kajsiewicznak szembaja kiújult, fejgörcsök kínozták, vérzett az ínye, fogai hulltak kifelé. Talán nem is az éhezés, hanem az olaszok megvetése okozta elsősorban ezt. Párizsban évi hatszáz frankot Zaleskiék összeszedtek, hogy támogassák őket; ezen a pénzen küldte ki végül Jański Rómába Duńskit és Hubét is. Először az Orfanelli-házban, vagyis az árvaházban laktak maguk is; 38. október 2-án átköltöztek a Piazza Morgana 24.-be, a Santa Maria in Campitelli parafiába, az kicsit jobb volt. És voltak már ott négyen. És próbálták őket segíteni a római jezsuiták: Suszyński és Ryłło. Ők harcolták ki, hogy a kollégiumban a franciáké mellett külön padot kaphassanak. És jó szívvel viseltetett irántuk a jezsuita Roothan generális, aki holland volt, de Fehér-Oroszországban vala novícius, és lengyelül is tudott prédikálni.
Úgy éltek akkor, hogy karácsonyra vettek száz font rizst, azt ették négyen Vigiliáig, sőt még átutazó lengyeleket is traktáltak e rizsből! 39 őszén a volt tüzér, Kaczanowski is hozzájuk társult, és Jański is Rómába költözött, halálát érezvén, és meg is halt ott 40. július 2-án. Kajsiewicz közben Mickiewiczcsel állandóan levelezett, és a Költő harcolt, hogy pappá szenteljék barátait, és mozgósította érdekükben Montalambert-t, Cezary Platert, Affre-t és Lacordaire-t is. 41-ben még mindig folyt a harc a felszentelésükért.
Affre, Párizs püspöke szívesen foglalkoztatta volna az ifjú lengyel atyákat, ám papírra volt szüksége ehhez; a Szentszék diplomatái a sürgetésére így feleltek: „Abbia pazienza”*; ezt a püspök megunván, a Pápánál az ügyet szóba hozta, mire a Pápa úgy döntött: ő maga fogadja gondjába őket, nem adja Affre kezeibe! És Monsignore della Porta 41. december 5-én felszentelte Kajsiewiczet és Semenenkót a privát kápolnájában, és három nap múlva Kajsiewicz a Szeplőtelen Fogantatás ünnepén a Santa Maria Maggiore-templomban Szent Jeromos maradványai mellett misét celebrált! és ez volt a leggyönyörűbb nap az életében. És 42 elején pap lett Duński és Hube, és Terlecki és Kaczanowski is! és elhatározták, hogy együtt maradnak, és Semenenkót választják elöljárójukul. És Nagyszombaton nevet is választottak maguknak: A Lengyel Feltámadottak Gyülekezete. És a Szent Sebestyén-katakombában tettek esküt másnap, hová Micara kardinális irányította őket.
A Mesternek megjelenéséről az első híreket még 41 augusztusában kapták. Wrotnowski írta meg lelkesen, és Witwicki számolt be leveleiben részletesen. Hogyne estek volna kétségbe a jövendő Feltámadottak! Ők a Költőt rajongva imádták. A Költő volt, ki őket a papi hivatás felé irányította, ki ővelük lelki közösséget vállalt, a Költő, az emigrációnak lelki vezére, kinek ügybuzgó vallásossága őket sok nehéz helyzetben példával ellátta. Az ő Prófétájuk, ki nékik az igaz lelki utat megmutatta, s kinek útján ők akár tovább is juthatnak nála, mert pappá őket szentelik és nem a Költőt!
Eddig azt az utat járták ők, hajdani demokraták, amiről később így írt Stanisław Falkowski: „Nemzeti szellemünkkel ellentétes elveket fogadtunk el, széttöredeztünk különféle pártokra, mind a maga módján kereste hazáját, félrevezető utakon, diplomáciai, konspiratív, revolúciós úton stb. És éveken át így kínlódva, eltékozoltuk erőnket, belebonyolódtunk doktrínákba, elmélkedésekbe; a mi nemzeti kincsünk, a szeretet, a lengyel érzület kihalt belőlünk; semmiben sem tudtunk már egyetérteni; szakadárság, vádaskodás, kölcsönös megbélyegzés, mind a közös jó nevében, lettek a mi megnyomorító csapásunk és okoztak erkölcsi kárt hazánknak. S végül, mikor már nem maradt, amivel magunkat csalhassuk, mert mindenben csalatkoztunk, közöttünk általános elcsigázottság és tehetetlenség lépett föl, belső éhség és száradottság, annál is szomorúbb, mert alig volt, aki közülünk e siralmas állapotunkat belátni akarta volna. (…) Ily állapotban nem egy lélek ösztönösen az Isten felé fordult, de még a hívő hazafiak közül sem jutott eszébe senkinek, hogy a vallás civilizált századunkban a haza sorsáról dönthetne, s erőt adhatna megváltásához; s mondhatni általános volt köztünk a félelem, hogy a vallásos törekvés a mi földi, forradalmi törekvésünket nehogy keresztezze, mely utóbbiakat a hon számára egyedül hasznosaknak tartottunk, s hogy ne vezessen bennünket végül a tétlen lemondásba.
Ám voltak köztünk olyanok, kik lelkükkel magasabbra emelkedvén előérezték Lengyelország keresztény elhivatását, előérezték a nekünk rendelt keresztény ideát, s azon keresztül a mi újjászületésünket és hazánk szebbülését. E lelkek, vértanúk a kínokban, tudatlanul már készülődtek az Isteni Kegyelem nagy pillanatára!”
S hozzáteszi harminckilenc évvel az események után Falkowski, hogy Mickiewicz volt, ki e fordulatot leginkább előérezte, Lengyelország és a világ jövőjét előlátta, bár maga sem tudta még, mi az, s a honfitársak szellemét fenntartani igyekezett, „míg végül fájdalmasan érintve felesége megtébolyodásától, kínlódási közepette, a határozott kinyilatkoztatás orgánjává lett a számunkra”.
Falkowski a Notre-Dame-ban jelen volt, és sokakhoz hasonlóan rázkódott meg, „ébredt fel mintegy álomból”, s tekintette természetes és bizonyos dolognak, hogy „az Úr kegyesen nézett rá a szerencsétlen Lengyelországra”. Írja, sokan szakítottak múltjukkal egy csapásra, és „eltűnt az emelkedett lélek számára a szomorú föld, s a menny tárva lenni látszott”.
Jól érezték a lelkek ilyen irányultságát a volt demokraták, kik papokká szegődtek, s azt hitték, a lelki vezérlet az övék leszen. És harcolták harcukat Rómában az Egyházon belüli liberális ellenzékkel szemben a jezsuiták segítségével a saját külön rendért, és kiharcolták, s nevük a Lengyel Feltámadottak Gyülekezete lett.
És akkor érte őket ez a csapás! egy küldetéses ember merült fel a semmiből! és a szent, emelkedett orgánumot, a Költőt: Mickiewiczet el akarta orozni tőlük!
Ez nem volt bekalkulálva, felháborodásuk érthető.
Ők aztán jól tudhatták, hogy ez a sarlatán, ez a csaló a szent orgánumot legsebezhetőbb pontján találta el. Riadtan tájékozódtak hát; nekik az lett volna jó, ha Celina tébolyult marad. Megtudták: az orvosok azzal fenyegetőztek, hogy ha férje elviszi tőlük, erőszak alkalmazásával kell majd hozzájuk visszavinni. Ez augusztus 10-e körül eshetett. Mickiewicz szerint Celina még aznap visszanyerte öntudatát. Nem tudták a lengyel papok, miképpen. Értesüléseik szerint ez a sarlatán, ez a vajákos a következő hetekben párszor kézrátéttel gyógyított, mint a keleti kuruzslók az Orosz Impériumban. Kérték elvbarátaikat, e gyógyulásokról számoljanak be. De óvatos volt ez a vajákos ember, és a kuruzslásokkal felhagyott; idézték a szorgalmas levelezők a mondását, miszerint a betegségek forrása a lélekben vagyon. Witwicki, a gyöngécske költő, a lengyel papok barátja azt írta szeptember 7-én, hogy Towiański tanácsára Mickiewicz valami medaliont akasztott felesége nyakába, ezt Celinának Towiański neje hozta; „csak e medalion átadása óta egészséges Celina teljesen, bár Towiański azt állítja, hogy az aktust előző könnyek kitörése óta”, írta Witwicki.
A gyógyulás folyamat volt, megerősíti ezt Zaleski szeptember 11-én, hogy mikor ők Beaune-ból a Költő hívására Párizsba siettek, augusztus 16-án, Celina még nem volt teljesen jól.
Megtudhatták az aggódó lengyel papok Rómában, hogy Celina ősz közepéig lakott Nanterre-ben, a gyerekek nélkül; a hatéves Maria, a legidősebb a tengeren nyaralt a magas rangú politikus Faucher úr családjánál; Faucher úr neje bizonyos Aleksandra asszony volt, Celinának unokanővére a Wołowski ágról; a hároméves Władysław pedig Krysiński doktorékhoz volt gondozásra kiadva; a Wołowskiak is, a Krysińskiek is frankista származékok, ez a lengyel papoknak oly kínos volt, hogy soha nem említették; én még említem majd e történet során. Az egy évnél valamivel idősebb Helena került csak a nanterre-i házba, nem tudni, mikor. Ott lakott még abban a házban Towiański meg a neje: Karolina, meg legidősebb fia, Jan; abba a házba mászkált Párizsból Mickiewicz.
Ezt meg lehetett tudni könnyen, s azt is, hogy Celina a Notre-Dame-ban azon a különös istentiszteleten ott volt, és zavarodottságot nem árult el.
Bizonyosak voltak a lengyel papok, hogy nejének tébolyánál fogta meg az álszent az ő szent orgánumukat, kit uralmuk alá kívántak, mint testület, vetni. Egy évvel később is Celina gyógyulása izgatta őket; egyikük, Duński tisztelendő az adatokat lelkiismeretesen öszszegyűjtötte majd, s írta: „Nanterre-ben, Towiański lakásában kezdődött Adam nejének csodás gyógyítása, amiben én, Adam elbeszélése alapján, oly ember természetes hatását látom, aki magasabb rendű, morálisan sokat s lelkileg élt és kifinomult, aki azonnal megértette az elmeháborodás okát, és rendkívüli ütéssel, biztos beszédével, a nő számára új ideákkal s megfélemlítésével megfordította érzelmeinek irányát; azután négyszemközt beszélt vele fél órát, majd jelentette Adamnak, hogy a betegség teljesen kikúrálva még nincs, s kell, hogy Adam, nehogy a nejéhez fűződő kapcsot elveszítse, a többit maga végezze el. Megparancsolta, hogy általános gyónásra kerüljön sor (itt bizonyos részleteket nem mondhatok el, erre ígéretet tettem), s hogy férje részvétele nélkül Celina maga végezze ezt; megparancsolta az életrend teljes változtatását, az idő beosztását, munkáját, a gyermekekkel hogyan foglalkozzék este; azóta Celina egészséges, vidám és istenes.”
Vannak e jelentésben, mit a derék Duński tisztelendő írt, homályos, de annál jelentősebb szavak: „rendkívüli ütés”, „új ideák”, „megfélemlítés”, „általános gyónás”, meg a gyógyító aggodalma, hogy férj a feleséghez fűződő kapcsolatát valamiért elveszítheti; az azonban nincs benne, s talán a Feltámadottak nem is számítgatták, hogy pontosan kilenc hónappal azután, hogy a tébolydából Mickiewicz kihozta Celinát, és Towiański színe elé bocsátotta, Celina megszülte negyedik gyermekét, Aleksandert.
Lehetetlen, hogy ne a Mester tanácsolta volna: férj és feleség azonnal háljon együtt. Csak a Mester lehetett oly merész, hogy egy következő téboly veszélyét vállalja.
És szült Aleksander után még két gyermeket férjétől Celina, de soha többé nem csapott az agyába a tej.
Nem tudjuk, a medalionban kinek az arcmása volt, mit Celina boldogan hordott keblén azontúl, a Mesteré-e, vagy Krisztusé, de boldogan hordta, mert boldogtalan gyógyulás nincs; s mikor megérezte, hogy állapota áldott, bizonyosan mosolygott, s tudnia kellett, hogy a következő gyermek, kit férje nemzett, igazából kitől is való. Így mosolyoghatott Mária egykor, kinek férje, az ács, abban a tévedésben volt, hogy a gyermek az övé.
Ennyire mélyen nem hatoltak a titkokba a lengyel Feltámadottak. Azt sem tudták, hogy az Isten kegyelemből juttatott nékik főellenséget, pont akkor, midőn pappá és testületté szentelték őket, hogy a szószékre felállva legyen ki ellen dörgedelmet zengeniük rögtön.
Minden lengyel templomba járt, így hát az Úrnak Ügyét az ellenségei a szószékről terjesztették, cáfolván.
Semmi volt ehhez képest, amit Towiański a Notre-Dame szépséges székesegyházában elrebege.
Így vált a Mester mester volta egyre kétségtelenebbé.
Mit az Úr titokban tart, azt az Idő nyilvánvalóvá teszi.
Ezek magának a Mesternek szavai.
Az ellenséges indulatúak mondhatják, hogy ezt egy gyermek is tudja; már szerdán tudja, hogy eljön a csütörtök. Ezzel a hasonlattal élt a történések távoli megfigyelője és a Mester tanainak bírálója, Zygmunt Krasiński, a harmadik nagy költő Mickiewicz és Słowacki mellett az Emigrációban. Figyelmesen olvasta el Párizstól távoli, ám szintén nyugati magányában a Mester rövid beszédét, amit december nyolcadikán a párizsi Saint Séverin-templomban mondott el a hívek előtt; e templom szent helye lett az Ügynek, mert ott szignálták a hármak, Mickiewicz, Gorecki és Sobański az Úr Ügyének első aktáját. Krasiński, a kritikus elméjű érdeklődő hozzáfűzte: a Mesternek kevesebbet vagy többet kellett volna mondania. Oly szellem a Mester, vélte, aki hallotta a harangozást, csak nem tudja, melyik templomból. Ez szúrás volt a pravoszlávia felé. Hanem mi már tudjuk, hogy a szerda után valamely csoda folytán valóban a csütörtök jön el, s hiába, hogy ezt egy gyerek is tudja, azért ennél a felnőtt sem tud többet. S mi tudjuk: nem is kell tudni igazából semmit. Hinni kell. S ha van már hithiány, ez a szerda, hit is lesz előbb-utóbb, az a csütörtök; így akarja az Úr.
A távoli szemlélő nem érzi a lényeget: hogy részt venni boldogság. Habár talán érzi, és irigységből ellenséges. Ámde a távoli szemlélő azt is látja, részt venni nem bírhatván, mit a közeli nem, hogy bizony nem azért vagyon a lelkesültség, mert méltó tárgyra talál, hanem mert egyáltalán képesek vagyunk lelkesülni. Eme képességünk nem altatható soká, amiképpen egyetlen képességünk sem a számtalanok közül, sem a jóra, sem a rosszra valók; s különösképpen nem altatható huzamosan társasági szenvedelmünk. A Cél szinte semmi, a Mozgalom maga minden. S azt már felnőttként kell belátnunk: mennél homályosabb a Mozgalom bevallott célkitűzése, annál sugárzóbb az eszme; bűvkörébe annál ellentétesebb egyéneket von, s ezek csatlakozása aztán a közömbösebb elméket is felcsiklandja.
Minő átrendeződés, újdonságok tömege, váratlan fordulatok sokasága, micsoda lelki megrázkódtatások; miféle felszabadultsága a szellemnek, sőt a zsigereknek, midőn új mozgalom indul és terebélyesedik! Egészen más színben tűnik fel az unt világ! Öröm és álmélkodás van a Mozgalom kezdetén, nagy-nagy rácsodálkozás oly eszmékre, mikkel pár nappal korábban még senki sem foglalkozott volna, és még nagyobb rácsodálkozás a régről ismert társakra, kik ugyane titokzatos Mozgalomhoz csatlakoznak, holott róluk a legkevésbé sem volt feltételezhető, hogy még ők is! hogy még bennük is szunnyad magva az Újnak! a Szentnek! hiszen mi vakságban valánk, míg úgy ítéltük, csakis mibennünk vagyon meg a rejlő Lehetőség, dölyfösek valánk! de megbocsátja e bűnünket az Isten.
Lám, egyszerre mennyi társak támadnak, az Emigrációnak olyan odvaiból is, miket rég leírtunk mint veszteségeket! Öröm és álmélkodás vagyon a Mozgalmaknak kezdetén, a rút gyanakvás elnyomattatik; hiszen éppen ezen idejétmúlt emberi gyönge ellen szerveződik az Új Világ előhírnöke, az Új Eszme, a Régi Világnak sírját megásni, az Új Szentségek Szövetsége nevében!
Sokan vagyunk, egyre többen, s még többen vannak a szimatolók.
Mi, akik belül vagyunk már, megértő mosollyal szemléljük borzolódó szőrüket, hegyeződő fülüket. Mi már látjuk, mit ők még nem, hogy bennük az Eszme megfogant, osztódik is már, s lassan minden sejtjeiket kitölti. Ők még védekeznek, de mi tudjuk már: hiába. Aki ma az Eszme hangoskodó ellenfele, hamarosan az is megvilágosodhat, mert a tagadással kezdődik a hit.
Ki tudja, nem leszen-é az Új Eszme rabjává még Jelowicki tisztelendő is akár?! ki most a Mestert orosz ügynöknek nevezi, s ha bizonyítékot követelnek tőle a hívők, annyit tud csak mondani, hogy ha ténylegesen nem is ügynök a Mester, de „objektíve az”? Mert mi az, hogy objektíve? Kérdezte ezt tőle hajdani kiadótársa, Eustachy felháborodottan. Mondta Jelowicki komoran: tetteink a szándéktól független érvényt nyernek, mihelyt a közösségben értelmeztetnek. Kérdezte erre Eustachy jogosan: vajon a szándék tisztasága nem kedves-é az Úrnak?! S felelte borúsan Jelowicki: kétezer év alatt még egyszer sem derült ki, vajon igazából mi kedves az Úrnak; miért éppen most derülne ki?! Elborult erre végképp Eustachy homloka, s fájdalmasan jegyezé meg: hitetlen vagy, testvérem. Meglehet, válaszolta a nemrég fölszentelt Jelowicki tisztelendő komoran és dúltan.
Ígyen gyilkolhatták egymást e hajdani barátok és üzlettársak, kik ugyanazt akarták, az Urat és a Hont. Részt vett vala a Felkelésben Jelowicki, és képviselő volt a szabad szejmben, és megnyugvást az Egyház szolgálatában remélt; és részt vett vala a Felkelésben Eustachy, egykor Różycki ezredes stábfőnöke, most az emigráns alkotók önzetlen kiadója, és megnyugvást az Úr szolgálatában remélt. Homo novus volt a papok közt Jelowicki, homo novus a misztikában Eustachy, s mert életfordulatuk nemrég történt, ahhoz foggal-körömmel ragaszkodniok kellett. S látták, hogy a másik ettől kénytelen álláspontjához vakultan s dühödten ragaszkodni, s meg is értették a másikat, csak magukat nem volt szabad megérteniök. Különös tolerancia telepedett hát közibük emiatt, éles szavaik mögött igazi düh nem ágaskodott. Ám annál fájdalmasabb volt látniok, hogy a másik tévúton jár, s arról lebeszélhetetlen. S mert ennen ékesszólásuk elégtelennek bizonyult, jobban gyűlölték már a másikat, mint ha valóban gyűlölték volna.
De azért hátha Jelowicki tisztelendő is jobb belátásra tér!
Hiszen ez az a Mozgalom, amely, mert új még, nem szennyeződött be, nem volt még ideje, hogy lejárassa magát!
S halljátok, hívek: meglátogatta a Költőt maga Karol Różycki ezredes!
Vitéz hadvezér, kit valamennyi beosztottja istenített annak idején. Kemény s határozott katona, míg hadakozhatott; barátságos, szívélyes, szerény ember, mióta a franciák szűkös zsoldján él családjával tétlenül; a tábornokok egymás közti áskálódó vetélkedéseiben részt nem vett, az idegenlégió nem csábíthatta el; várta, várta, hogy kitörjön a Hazában a Felkelés ismét, s akkor ő azonnal sietni fog oda, ahol legsűrűbb a csatározás. Így várt Różycki ezredes tíz éven át. De ha már ötvenkét éves az ember, és legjobb évei esnek a tétlenség áldozatául, és a Felkelés várat magára, bölcsesség helyett keserűség maródik az ember szívébe, még ha Różyckinak is hívják; s mert Fontainebleau-ban lakott akkor, nem messze az egyik Bohdan Zaleskitól, és különös híreket kapott tőle, sietett a Költőhöz, hogy a másik ex-ezredes, Gorecki Ügytől való dezertálásának hiteles történetét hallja.
A Költő lakásába minduntalan érkezett valaki, a Költő parancsokat osztogatott, szervezett, véleményezett fáradhatatlanul, mint nemes ügy jó katonájához illik, és arca ragyogott, s mintha magasabb és erősebb lett volna, mint valaha; s mind, aki jött, víg volt és eltökélt; hírrel jött, utasításért, és parancsot teljesíteni katonásan távozott.
Igazi főhadiszállás, igazi mozgalom! Nem összeesküvés, látni való, hanem vallás, hit, hadakozás, energia, céltudat. S nem próbálta azonnal csatlakozásra bírni az Ezredest a Költő, és csak szimatolni ment oda az Ezredes, de a csatlakozása a Mennyben úgyis meg volt írva már, függetlenül attól, vajon túl erős személyiségnek gondolta-e ama pillanatban az Ezredest a Költő óvatosan vagy sem, s hogy az Ezredes a Költőnek vezérségét irigylé-e akkor vagy nemigen.
S hogy mennyire fontos az ő Ügyük, az lépten-nyomon szembeötlik! Már a francia újságok is erről cikkeznek, unalmukban ugyan, de mégis erről! És a párizsi prefektus vizsgálatot rendelt el a notre-dame-i jelenés ügyében! S kerestetik a Mestert Nanterre-ben, meg a Költő párizsi lakásán, de nem találják! A prefektust a szállongó hírek nyomán felelősségre vonta a belügyminiszter; káromkodhatott a prefektus: mit képzelnek ezek? a következő francia forradalom pont egy lengyel próféta miatt fog kitörni?! a belügyminiszter, a rendőrminiszter meg az egész bagázs úgy kapkod, hogy közben fogalma sincs, mi folyik valójában! őket kéne letartóztatni forradalmi uszítás miatt, nem a lázongókat! Így gondolhatta a prefektus, és keserűen utasította a nyomozókat, járjanak utána, mi volt ez a mise, amely előtt, alatt és után semmi néven nevezhető rendbontás nem történt. Addig zaklatták a nyomozók szegény Affre püspököt, ki tudván tudta, hogy a mise rendben folyt le, mígnem a püspök úr megijedt, hogy a nem létező botrány híre eljut Rómába, ahol azok a léhűtők ott a pápa körül felfújják őellene. Úgyhogy leveleket irkált a püspök úr, hogy őt átejtették a lengyelek, őt két nappal a mise előtt kereste föl egy franciául törve beszélő asszony, nem is tudja, kicsoda; az ő bizalmával visszaéltek, és ő maga is mélységesen elítéli az egészet. Hogy micsodát, azt nem írhatta meg, mert nem volt mit elítélnie. Különben is, mondja meg a Pápa, mi történt a Notre-Dame-ban és mit kell püspökének elítélnie. De azért méltán remélhette a jó püspök, hogy a Pápa e dolgot nem fogja a szívére venni, van neki elég baja, számosak az eretnek csoportok mostanában, eggyel több vagy kevesebb nem számít. A Pápa óvatos, figyelmeztetni sem szívesen figyelmeztet, kiátkozni pedig igen vonakodik bárkit is; nem olyan időket élünk, hogy az Egyház a híveit elidegenítse magától.
Hogy az Úr Ügye, mi még csak most indult el földi útján, máris a Vatikánig elhat, az jó jel, a legjobb jelek egyike, mert nemcsak vagyunk, hanem erőteljesen vagyunk, híveim!
És a Londonból visszatért Czartoryski magához hívatta a Költőt, aki az Ügynek lényegéről beszámolt, és nem szólt semmit a Herceg, hanem késznek mutatkozott, hogy Towiańskit fogadja; a Mester végül nem ment el hozzá, minek is ment volna, őneki világi hatalmasokkal dolga nincs és nem lehet, az ő hatalma nagyobb azokénál!
És a szaporodó hívek hite kiáradt, és vitatták azt mindenfelé, és visszahallották tulajdon hitüket a pletykákból a hívők, és hitük visszhangja hitüket megsokszorozta.
Így kell lennie minden Mozgalomnak hajnalán. Hiszen oly keskeny ösvény az, melyen rációnk tapodhat! S oly beláthatatlan a homály! A homályban jó és rossz szellemek leselkednek ránk, így mondja a Mester, és a bennünk lakozó szellem, melynek mibenlétéről alig van érzetünk, bármely pillanatban megpendülhet, ha rokon szellem pisszeg rá a homályból.
Mostanság, testvéreim, számosak Párizsban a Szellemek! Mert a Színhely nem közömbös, ezt tanítja a Mester, kinek van belső szeme a hely Szellemek által való töltöttségének meglátására. Erről beszél a Költő is, ha a Mester ebbéli téziseit magyarázza. És oly képszerűen, érthetően beszél e misztikus dolgokról a Költő, mintha nem is misztikus lenne, csak költő.
Mert ama színhelyek, hol vélünk fontos dolgok estek meg, nem telítetlen színhelyek többé, hanem az események ott maradtak, noha látszólag minden eltávozott onnét közben; a kövekbe, a fűbe, a fákba itták magukat a rég eltávozott szereplők, és mi is ott maradtunk, hol valamely fontos dolog esett meg velünk. Így vagyunk otthon például a Hazában, így emlékszik ránk a szülőházunk, a szülőfalunk, a szülővárosunk, a Szellemünk átitatta őket, s ezért kései nemzedékek is pendülni fognak, ha a mi szellemünk átitatta tárgyak szólnak hozzájuk. Szép eszme, és igaznak kell lennie, különben nincsen miben higgyünk. És igaznak kell lennie, hogy Napóleon szelleme máig Waterloo mezején tanyáz. Hiába halt meg Napóleon, hiába temették el immár Párizsban is díszesen; ha ki a Császár szellemével kíván társalogni, a Császár szellemével vágyik egyesülni, legjobban teszi, ha Waterloo mezejére utazik s ott eltölt néhány napot magányosan imádkozva, és a Császár szelleme bizonyosan szóba áll vele. A Mester megtette ezt, és neki meg is jelent a Császár. Majd nekünk is el kell oda zarándokolnunk, testvéreim.
Kitüntetett színhelye pedig a Szellemeknek ma Párizs, a Világváros. Minden valamirevaló Szellem errefelé húz, mert itt történik a lényeges, itt hirdettetik az Úrnak Ügye, s nem másutt. Éppen itt, e pokoli Bábelban akasztatott ki a Saint-Séverin-templomban az Ostrobramai Szűzanya képe, mit Wańkowicz, az Ügynek elkötelezett festő készített még 34-ben, de már akkor a Mester útmutatása alapján. Ez a Wańkowicz pedig még a húszas években, Vilnában, az ifjú Mickiewiczet is megfestette volt! Már akkor, másfél évtizede, Vilnában, együtt volt minden, minden! S most Wańkowicz Párizsba érkezett, és a Költő lakásán lakik és fest! és a Mesternek egyik első híve! s itt van miközöttünk!
Ez a zűrös, idegen, barátságtalan város, hol a lengyelek babiloni fogságuk idejét töltik, kezd megtelni igaz tartalommal, az Igazsággal magával!
Okkal várt egészen mostanáig a Mester, holott ő már régen tudta, mire is rendeltetett: meg kellett várnia, míg Szellemektől telítődik a Színhely. És ez a hely az, mely a Szellemek által most a leginkább látogatva van. Ahogyan Izráelnek földjén, s nem másutt, nem Görögországban, nem Rómában, nem Ibériában jelent meg Jézus, ugyanúgy nem Ibériában, nem Ázsiában, nem a mongol pusztákon, nem a Balkánon, nem Angliában, hanem éppen Párizsban kell a Legújabb Testamentum első fejezeteit életükkel s vérükkel megírniuk a lengyeleknek, és nem a németeknek, és nem a muszkáknak, és nem más népnek, hanem azoknak, kiket kiválasztott az Úr.
És azért őket választotta az Úr, mert ők szenvedtek a leginkább. Szinte hihetetlen, miért kellett a Mesterre várniuk, hogy ezt belássák. A Költő, igaz, megsejtette. De a Mester is penitenciaként rótta ki rá most, mint erről a Költő ragyogó arccal maga számolt be sokak előtt, hogy saját műveit olvasgatná. Mert sejtette a Költő, ám elhinni ő sem hitte el.
Ebben nagy a Mester: a nyilvánvalót látja, és amint kimondja, mindenki látja, hogy nyilvánvaló, és mégse látta előtte senki. Emberfeletti adomány. S micsoda boldogság, hogy őket választotta a Mester, s nem más népeket, s hogy az Emigrációt választotta, és nem az otthoniakat! Igen, mert igaz, miben kételkedni kezdtek, hogy ők az emigrációban még honfitársaiknál is derekabbul szenvedtek.
Öröm! Öröm! Öröm! attól, hogy egyáltalán örülni lehet! Nem megalázott világcsavargók többé, hanem a Világ felkent Vezetői!
Semmisek azon lengyel, sőt francia és német rendjelek, miket valaha kaptak, annak az éremnek fényében, mit a Mester személyesen adományoz az Úrnak Ügyében kiválóan ténykedőknek! Az Úr Seregének legjobb katonái kapják, rajta az Istenanya látható, tenyeréből sugarak áramlanak szét. Mondják, ilyet viselne nyakán Celina is, bár azt senki se látta, az a medalion bekattintható. Gyógyító erejű érem!
S még Witwicki is, ki az Ügytől idegenkedik, bevallotta Seweryn Goszczyńskinak, ki az Ügytől szintén távol áll, hogy lábának gyógyulását a Mester tanácsára elmondott hajnali imáinak köszönhette, miket a Szűzanya felé irányított!
Különös ereje van hát ezen éremnek; miként Wańkowicz Szűzanyát ábrázoló festményének is. Mondja a Költő: e kép festőjének isteni sugallatot kellett megtapasztalnia. Igaz lehet. Különös, különös dolgok ezek.
Ó, áldott búvárkodás oly tárgyban, melyről korábban sosem gondolkodtunk, s mely most, minden értékek veszte után, minden földi koncepciók kimerülte után váratlanul, szinte önmagától megnyílik álmélkodón kutató szemünknek!
Eustachy testvér könyvtárában szaporodnak az obskúrus szerzők könyvritkaságai, régiek s még régibbek, kik hasonlót a maguk idején már átéltek volt, és most, csodák csodája, a Szellem e kacskaringója szépséges láncolatba áll össze, mi pedig, kik magányosnak érezzük magunkat, e láncolat részeként rég elhalt emberek által támogattatunk, és egyedüllétünk az időben visszafelé is oldódik immár.
Bensőséges, a jelenségek mélyén telérként húzódó magántörténet írattatik elődeink, valódi őseink által, s a mi révünkön is, kik ismét megértjük őket, és éljük tovább az ő rég befejezett életüket, és majd mások is élik a miénket miutánunk. Ó, nincs is nemesebb, tisztább formája a Beszédnek, mint a holtakkal való Társalkodás!
Például most mindenkinek, kit érdekel, átmegy a kezén Simon Morin műve, a Témoignage du second avènement du fils de l’homme.* Szép, lelkes mű, szerzőjét a Bastille-ba zárták érte, hol tanítását fokozatosan megtagadta; kiengedték, akkor azt mondta, hogy megbízatását magától Jézus urunktól kapta, erre megint lecsukták. És 1663-ban halálra ítélték, és akkor azt hirdette, hogy a harmadik királysága a Dicsnek már elkezdődött, és minden népek meg lesznek váltva, ha hisznek abban, hogy az ő, Morin személyében Krisztus jött el megint, és a Pápa is köteles az ő szavának hinni. Átlelkesült, bátor ember lehetett Simon Morin, és nem volt tanult ember, mert soha nem a tanultságon múlik, eléri-e az ember a lélek legmagasabb állapotját, a purgatifból az illuminatifon át eljut-e az unitifbe, ami az Úrral való egyesülés állapotja. Beleborzong az ember ma is, ha olyan igazságokat olvas, miket tán lelke mélyén sejdít, de megfogalmazni még titkos, néma belső beszédjén sem mer: az Egyház maga az Antikrisztus, és az igaz ember magasabb minden Szakramentumnál, és Jézus Krisztus ideje elmúlt, lejárt, véget ért, és most már annak ideje jött el, hogy közvetlenül egyesüljünk az Atyaistennel lelkünkben. Morin már sejtette, amit a Mester hirdet, hogy mindattól szabadulnunk kell végre, mi a földhöz kötöz minket, és meg kell vetnünk a tulajdonnak minden formáját, és az Úr iránti szerelmünk mezítelenné válik ettől, és a lélek teljesen az Úrban fog élni, és ehhez semmiféle közvetítőre nincsen szükség.
Nem minden francia megvető és ellenséges velünk szemben! Vintras, avagy Pierre-Michel Mester, ahogyan szintén hívják, készségét nyilvánítá, hogy a Mester híveivel szövetségre lépjen. Jó jel, igen jó jel, mert a Mester mozgalma lengyel ugyan, de jelentősége világnagy, és a világba a francia testvérek révén fog kijutni. Vintras Mester, vagyis Pierre-Michel szektája, mely az Oeuvre de la Miséricorde* néven emlegettetik, talán az Úr Ügyének testvérszerve lészen. Sok szép meglepetést tartogat az Úr, a váratlan örömöt sem tagadja meg az embertől! Ezért kell kibírni minden hányattatást és nélkülözést. Gyászoljuk hát mindazokat, testvéreim, kik e boldogságot nem tudták kivárni és enkezükkel vetettek véget életüknek itt az emigrációban. Mondjunk imát a lelki üdvükért, testvéreim.
Ám az Úrnak Ügye úgy boldogság, hogy harc. Támadnak álpróféták számosan beteg, vajúdó korokban, és ellenük küzdenünk éppúgy kötelesség, mint megvívnunk a langymeleg közönyösökkel.
Glouton, ki úgy írta alá közleményeit, hogy Christ du second avènement*, csaló.
Ganneau, ki tavaly júliusban hízelkedéssel, álpróféciákkal oly kiváló férfiakat is megtévesztett, mint Hetzel, Felix Pyat, Thoré és mások, s ki a legnyomorultabb proletárok közt keresi szövetségeseit, szintén csaló, annak ellenére, hogy Waterloo mezejét ő is a francia Kálváriának nevezte, valamint annak ellenére, hogy a Szent Ilona-szigetet találón a francia Golgotának nevezte, továbbá annak ellenére, hogy Napóleont ő is szentként tiszteli. Mindennek ellenére csaló.
És csaló Christian Albrecht, az a szász zsidó, kit a Költő másfél éve kidobott.
És szerencselovag Labarre, aki Salomon le Sage – sa renaissance sur cette terre et révélation céleste* című iratában Izráel elhivatottságát hangoztatja, és azt állítja, hogy Júdás ma is él, maga sem tudva erről; csaló ő is, mert ezt már a Mester tanításából meríti, kiforgatva, hamisítva a Mester tanait.
Óvakodjatok tőlük! A Mester által hirdetett szeretet jegyében: óvakodjatok!
És lássátok a Jónak jeleit mindenütt. Mert hiszen, amit mi hirdetünk, az mindenféle szerzetek ügye, csak ők még nem látják, amit mi már igen. Miben különböznek mitőlünk a saint-simonisták, a fourieristák, a kommunisták? Azok nem szinte ugyanezt hirdetik-é? És a nyomorult proletárok Angliában és Németországban, ők nem az Igazságosság eljöveteléért, nem a tulajdon ellen küzdenek-é? Csak ők nem tudnak a Szellemekről, ők nem eléggé kifinomult fülű és szemű emberek, látásukat a földi viszonylatok és célok elhomályosítják. Ne mondjunk le őróluk, elérkezhetnek az Úr Ügyének magaslatára ők is. Az Úrnak Ügye átfogó, általános, mélységesen mély; nem doktrína és nem politika, nem ideológia és nem filozófia, hanem több, több, több mindezeknél: vallás.
Az Úrnak Ügye, ne feledjétek, testvéreim, emberekben vagyon. Az Úrnak Ügyéhez nem tartozik semmi, ami az emberek közé áll vagy állítható. Lélektől lélekig az Úrnak Ügye az út. Semmis minden, ami nem emberekben van. Hivatalok, pártok, ügyletek, piac, kereskedés, pénz, kamat, hitel, parlamentarizmus, demokrácia, Egyház, intézmények, minisztériumok, katonaság, rendőrség, mindez külső, mindez értéktelen, mindez csalás, mindez hamisság. Hiszen úgyis éreztétek ezt valamennyien. És akik e külsőkben elmerültek, azok lélektelen masinák. Tudjátok, mert ismeritek őket. Szemük üveges, öltözetük egyforma, mozgásuk darabos, ők az agyag, melybe a Teremtő nem fújt lelket. Boldogtalanok ők; tőke, szerencse, hatalom hiába pártolja őket.
Ó, ez a hirtelen ránk szakadt öröm, ez a váratlanul bontakozó tetterő, hosszú télen át halasztott bimbózás, nem is bimbózás, de rügyek pattanása, rügyek robbanása, tavaszi szagoltatása a mások Szellemének, a mások Lelkének, ez az Úr Ügyének forradalma! Az Úr Ügyének szikrája minden lelkekben ott van, csak a szélfúvás kell, hogy örömös lángtengerré terebélyesedjék. Harc ez, hatalmas, és századokig, a Harmadik Eljövetelig ez a harc lesz a végső!
Ha ketten gondolják ugyanazt, az nem is hasonló; ha sokan gondolnak hasonlót, az ugyanaz. Ezt az erőt érezte maga mögött a Költő, midőn december 14-én ismét a Collège de France hallgatósága elé állt, hogy megkezdje a második tanév előadásait.
Akkor már nemcsak Wańkowicz, a festő lakott a lakásában, a rue d’Amsterdam 1. alatt, hanem a gyerekek nevelésére szerződtetett, frissen a Hazából érkezett szép, fiatal hölgy, Xawera Deybel is, ki énekesnőnek készült, és a Mestert még Vilnából ismerte és híve volt, nekünk tehát nővérünk.
Kedvetlenül, a megélhetésért tartotta előadásait az előző tanévben a Költő, meg azért is, mert sok éve nem írt már, és nyombani sikerre, mi nélkül létezni nem tudott, csak így számíthatott. Kedvvel, szenvedéllyel készült a Legelső Tanítvány a második tanévre, s biztosra vehette, hogy elvbarátai a hallgatóság soraiban támogatólag helyet foglalnak majd. És lesznek az Ügy iránt érdeklődő tartózkodást tanúsítók; őrájuk oly erősen kell hatnia, hogy csatlakozzanak. Szép, nagy feladat, prófétához méltó.
Vakmeggyőződéses lélek támaszt nem annyira a köz helyeslésében, inkább igaztalan elutasításában keres; nem lehetetlen hát, hogy a Költő az első előadására azon várakozással készült, hogy mindazt, amit ő mondandó, félre fogják értelmezni, meg fogják támadni, minden szavát kiforgatják igaztalanul. S hogy ez valóban így is történjék, úgy gondolta el ezt az első előadást a Költő, hogy abban az Ügyről ne legyen csak szó. S ha mégis támadás éri, az alaptalan gyanúsítása legyen az Ügynek. Ezen az Ügy csak nyerhet.
Ezért hát mindenről beszélt a Költő, szlávokról és történetükről, de arról, amit vártak, nem; és nem is az volt a fontos, mit mond, hanem hogy mi történik a padsorokban gubbasztók lelkében. Voltak e lelkek nem túl sokan, úgy százötvenen. De nem ez számított, hanem az, hogy amit az Előadó mond, és amit gyorsírnak szorgosan, az az Élet Könyvébe mindenképpen bekerül. És sok lengyel költők ültek ott, és igen nagyon kívánták, hogy az ő nevük is említtessék, és az Élet Nagy Könyvébe bekerüljenek.
S mikor azt mondotta a Költő, hogy Ukrajnában ugyanazon forrásnál találkoztak s mertek ihletet, ugyanazon hősöket énekelték meg Zaleski, Puskin, Rilejev és Goszczyński, s hogy költészeteik harmonikus egészbe illenek, és ez a gyönyörű kozák rapszódia, akkor Seweryn Goszczyński, a költő, a padban majdnem elájult.
A Költőt az ő művészete addig hidegen hagyta, és fájt ez Sewerynnek nagyon. S még ennél is jobban fájt, hogy érezte: őt a Költő még csak nem is utálja, holott Słowackit igen! Keserű a bujdosó kenyere; még keserűbb, ha a többi bujdoklók ennyire semmire tartják; voltak érdemei számosak Sewerynnek, vakmerő katona volt, a Felkelés éjjelén csaknem elfogta a Nagyherceget, és megmentette társait, mert oroszul mert szólni a cári őrökhöz a sötétben, ez legendás tette volt néki; de hát az Emigrációban ilyen érdemekkel sokan dicsekedhettek, költő is akadt köztük szép számmal, nem is rosszak. Ő maga csak három éve csatlakozott az Emigrációhoz, mikorra a zárt csoportok kijegecesedtek volt; ő nem fért be sehová; három éve éhezett, csak krumplit evett, vendégségben sem evett mást, csak krumplit, és üres teát fogadott el hozzá, nehogy a gyomrát elkényeztesse; nem volt váltás cipője, sem fehérneműje, nem volt lakása, még szobája sem önálló, mindig más emigránssal osztozott egy-egy alagsoron, egy-egy manzárdon; és nem volt reménye szeretőt szerezni, így hát a Nőről férfiasan lemondott; neki minden férfierejét a költészetbe kell öntenie! és berendezkedett, hogy késő öregkoráig éljen így, nyomorultan, magányosan, elismerés nélkül – s akkor váratlanul Puskin mellett hangzik el az ő neve! Puskin mellett van az ő neve megörökítve a Költészet Annaleseiben! ő egyszeriben halhatatlan költő lett! mint a halhatatlanok!
Seweryn majdnem elájult; előzetes figyelmeztetés nélkül zúdította kegyét rá az Úr. Seweryn émellyel küzdve, a padba markolva megértette akkor, hogy az Úr Ügye az ő ügye, és az az ember azért jött, hogy megváltsa őt is, személyesen.
Zaleski nem volt ennyire meghatva, az ő verseit tényleg szerette a Költő. Hogy melyik Zaleski? Hát Józef. S hogy melyik Józef? Hát Bohdan, a költő, természetesen, és nem Bohdan, az őrnagy, akivel együtt a Czartoryski elleni ligába belépett, és a demokraták közé tartozott. Zaleski szintén ukrán költőnek volt elkönyvelve, miként Seweryn Goszczyński is, aki Zaleski idilli-ukrános-árkádiai-csalogányi énekét a maga vérfolyam-igazsága nevében megvetette, mert ukrán költőnek volt tartva Seweryn is; mindketten lengyelül írtak egyébként. Nos, Józef Bohdan, ki demokrataként verselni nem bírt, de azóta demokratának lenni megszűnt és a hív katolikusok közé került, és az Úr a lengyel papok biztató szeretete révén a vidéki élet magányának választására szólította fel, hol gyermeki érintetlenségben dalolhatta csalogányi énekét ismét, egyszóval Józef Bohdan nem volt meghatva, mert ő már korábban elhitte, mit Mickiewicz gyakorta mondott néki, hogy kettejük közül a nagyobbik költő ő, Józef Bohdan Zaleski. De azért nyilván büszke volt ezen említéstől ő is. S e büszkeség megerősítette meggyőződését, hogy az eretnekség ellen, mit az a litván látnok, s vele Mickiewicz hirdet újabban, a maga hallgatag módján kikeljen az alázat jegyében.
Erre szolgált a szószék, mire a Költő fellépett: az Úr Ügyének híveket, s még inkább ellenségeket toborozni, hogy létezzék az Ügy.
Az említett költők közül Rilejev és Puskin nem gondoltak semmit, akkoriban meg voltak halva. Bár szellemük talán mégis ott szálldosott a teremben odaidéztetvén, de hogy mit súgtak e szellemek, arról a Költő, kivel ők érintkezésbe léptek, hallgatott.
Azonban Szellemekről igenis ejtett szót a Költő! s ez volt az a tárgykör, mire mindenki hegyezte a fülét. Most, most, most fog a titokzatos Ügyről próféciát mondani a Költő! És mondá: valamennyi szláv nép ünnepélyes várakozásban vagyon most, mind az általános, új ideára vár. És a Nyugat szintén várakozásban vagyon. Az átmenet korában vagyunk, állítják az összes filozófok. Egyes publicisták szerint ez restaurációval végződik majd, mások szerint átalakulással; mind egyeznek azonban abban, hogy valamely újjászületés következik el. Homály gyanánt rajzolódik ki e kor a francia költők számára, s nem tudni, vajon alkonyat-é avagy pirkadat. Lehetséges, hogy az idea, melyet a Nyugat világra hozni törekszik, s melyet a Szlávság sóvárog, közös idea leend minden népek számára.
Itt megállt, a szellemek zsibongására fülelt, majd folytatta.
Előfordul, hogy midőn a tudományok fontos fölfedezésre törnek, s minden elme a dolgok újszerű meglátásán fárad, a természetet vagy az embert másként fogni fel, egyszeriben ismeretlen ember jelenik meg, tudományokban járatlan, tudósok, akadémiák hatókörén kívül ténykedő, s a tudomány fejlődését megkerülve, azt megelőzi. Ilyen volt Kopernikusz, Kolumbusz, Montgolfier. Az ilyen ember néha akadémiákat, tudományos testületeket megszégyenítő felfedezésre jut.
Sóhaj lúdbőrzik a termen végig.
A kívánt cél: a titok titkosabbá tétele eléretett.
S mintha mögötte állana a Költőnek valaki! Egy árny! Éppen fordítva, mint mikor a Notre-Dame-ban a Költő állott fekete árnyként a szónok mögött!
Gyorsírók s titkosrendőrök gyorsírnak szorgosan, az utóbbiak erőfeszítése van jobban honorálva. Joggal: furán ejti a szavakat ez a kimondhatatlan nevű előadó, s bár nem beszél gyorsan, néha csaknem lehetetlen füllel kisilabizálni, amit elzeng.
S az Előadó folytatja, ahol a Tan kezdődik, ám a kezdetnél tovább nem megy. Nálunk, mondja, s hangja megremeg, miből a fülek hegyezőleg értenek, a nép úgy hiszi, hogy a világ teli van bolygó szellemekkel, melyek azonban némaságra vannak kárhoztatva. Ha valaki ezen a katedrán találja magát, érezni fogja, hogy szellemek sokasága támogatja avagy támadja. A szlávok e katedrának elsődleges hatalmat tulajdonítanak; úgy vélik, elegendő kimondani a Szót, s az dologgá történik. A szlávok annyi mindent tudnának mondani önöknek! Úgy vélik: csupán a francia Géniusz fülébe kellene suttogni, s e rendkívüli hatalmasság rögvest munkához látna! s csodálkoznak is, hogy e beszélgetés eleddig meg nem történt, minek a szláv és a francia nép géniuszai közt létre kellene jönnie.
Ilyeneket mondott még soká. A Szellemek, mik a tiráda kezdetén tapinthatólag megjelentek, elkedvetlenedtek tán, mert merő udvariassággá csökevényesedett az ihlet, és a tiráda vége felé kisuhantak szerényen és csöndesen; igazuk volt, nekik mindig igazuk van; hanem mégis, mégis, mégis ők győztek, a Szellemek, kiket a Költő-Előadó ily óvatosan, költői hasonlat formájában megidézett. Hártyavékony a költészeti találékonyság és a lebírhatatlan hit közti határ, s éppen ezen határ az, melyen a Szellemek ozmotikusan ki-be járkálnak. Elegendő könnyedén, felelőtlenül megidézni őket, máris megjelennek, s ha elmennek is, nem távoznak többé. Ahol a könnyelmű gondolat megfogan, ott e gondolat számára az alkalmas üreg kivájatott rég. Hiszen mit megfogalmazunk, a sejtés, az láthatatlan mélyünk vulkanikus tevékenységének párálló füstcsíkja, árulkodó jel annak, ki megfelelő tapasztalattal bír már önmagáról. S kire a szerény füstcsík látványa remegtetőn hat, annak mélye a másik, jelzést kibocsátó méllyel hatalmas földrengésben, szerelmes elragadtatásban, iszonytató erővel egyesül.
Mit éreztek ebből a termet kielégületlenül, csalódottan elhagyó hallgatók? Ott volt köztük Celina, arcát a bámészok kíváncsi tekintetének kitéve, ott volt Xawera, a szép ifjú hölgy, szemtelen, kihívó pofijával, a jövőbeli férfibolondítások humorcsillogásával szemében, és ott voltak a klikkek tudósítói, kik annyira figyeltek minden lehetséges jelentésárnyalatra, hogy nem hallották az egészet, és nem érzékelték a Szellemek suhanását. Kell-e gondolataikat tovább szőnöm, részletezve az unalmasat?
Nem számít, mit éreztek akkor, és mit gondoltak laposat, mert a Szellemek kimondattak, megjelentek, és ezzel mindeme különös, furcsa, távoli káosz egyszerre az egyetlen Történetté vált, amit évezredek óta mesélnek az emberek, és ezt a Történetet mesélik, nem pedig mást. S hogy a Tanból mit sem ismertetett az Előadó? Így volt célszerű. S alighanem ő sem tudott még a Tanból többet; de csitt! ez blaszfém megjegyzés, feledjük el gyorsan.
Mit sem tudunk a Vonzásról, mégis beszélünk róla. Tapasztaljuk: létezik, elnevezzük hát szerelemnek, gravitációnak, s mert magyarázhatatlan, magyarázzuk.
Nem történt Párizsban semmi, mégis magnetikus húzerőnek középpontja lett az Amszterdam városáról elnevezett utca, annak is 1. szám alatti egyik lakása, hol rendkívüli számban adtak találkát egymásnak a halhatatlan szellemek, kik a mi testünkben lévő szellemekkel titkon jeleket váltva a Megváltás művét elősegítik.
Már-már azt hittük, semmi sem rosszabb, mint emigránsnak lenni, s akkor tessék, váratlanul szerepünk felértékelődik! Sőt Vilnából közénk érkezik Ferdynand Gutt orvosdoktor és felesége, Anna, ki a Mester nejének, Karolinának nővére. Nyugodtan élhettek volna otthon, nem üldözte őket senki, mégis idejöttek, sorsunkat megosztani, Towiański Mester híveiként!
Azt mondja Mickiewicz, a Mester Legelső Tanítványa, fogadjuk őket testvéreinkként, mert azok. Hát akkor legyenek a testvéreink. Isten hozta őket az emigrációban.
Ferdynand, így mutatta be Mickiewicz, nem egyszerűen a Mester sógora, de Első Követője is: előbb volt Első Követő, mint sógor. Alacsony, köpcös, csúf kis emberke vagy, előreugró szemöldököd alól szúrósan nézel, diktátorjelöltek s elvetemült alja emberek szoktak lenni az ilyen külsővel megvert emberek, s ha történetesen nemes a lelkük, előbb-utóbb az is rút külsejükhöz igazodik; kissé korlátoltnak, sőt irigynek tűnsz, Ferdynand, pár első szavaid alapján, de légy a testvérünk, hátha mi tévedünk; szervusz, Ferdynand!
Celina azt mondja, és nevet közben, nevet Celina! jó jel! szóval azt mondja Celina, hogy Pétervárott a Szymanowska lányok körül forgolódott Ferdynand jó tizenkét éve, el akarta venni Celinát, akit Mickiewicz vett el, meg a nővérét, Helenát, akit Malewski vett el; Mickiewiczet is ismerte már akkor Ferdynand Gutt doktor; úgy hát ez régi ismeretség, jól van. Az ugyan bánt minket kissé, hogy mi a Felkelésben részt vettünk, megpörkölődtünk, míg Ferdynand lapult, de legyen a testvérünk, ha tényleg a Mester híve; mi azok vagyunk.
Ami a hölgyeket illeti, a nővéreket, mert ez a megszólításuk ezentúl, nos, Karolina asszonyt, a Mester nejét zokszó nem érheti. Hangja kissé rekedtesebb, mint szeretnénk, énekelve beszél, s ha szavainak nyomatékot akar adni, teste furán tekergőz, de az ihlettől lehet ez így; kenetesen szól, és teli van, mint mondja, emberszeretettel, mert, mint mondja, annyira szereti az Istent; csontos asszony, erős állát előrevonyítja, vékony ajkait összeszorítja, vékony nyakán az erek kidagadnak, hímzőrámáján Krisztus arcmása alakul, mint Veronika-kendőn, és újabb hímzésbe kezd, ha a soros Krisztus elkészült; istenfélő asszony minden bizonnyal. De azért ő, hál’istennek, csak a felesége a Mesternek.
Anna, a nővére, vagyis Anna nővér, a Mester sógornője, hát bizony ő a Teremtés szégyene volna, ha nem tudnánk bizonyosan, hogy a Teremtés tökéletes; szélte-hossza egy, álla még előreugróbb, szemei még apróbbak, mint húga s férje megfelelő testrészei, s ha nem tudnánk eleve, nem látnánk, hogy nőnek született az istenadta. De megmondták, hogy ő a mi nővérünk, úgy is fogadjuk hát. Mintha kicsi malacszeme feltűnően gyakran keresné Mickiewicz váteszi szemét, s mintha Mickiewicz, a Legelső Tanítvány, olyankor mindig félrenézne. De tévedhetünk; Mickiewicz pedig figyelmünket ismét felhívja, mennyire fontos, hogy Ferdynand testvért és Anna nővért tágra nyílt szívvel fogadjuk, s bennük ne a kései jövevényeket, de az Úr Ügyének élharcosait lássuk, és amiként a Mestert tiszteljük és imádjuk, azonképpen tiszteljük és imádjuk őket is. Mi pedig, akik vagyunk már vagy harmincan, és feltétlen engedelmességet fogadtunk örömmel, fejet hajtunk, és őket úgy szeretjük, ahogy kell.
Boldogok voltak ők, igen, mindenki boldog, ha végre hiánytalan világmagyarázatra lel, s az áttetszővé varázsolt világban a maga helyét bizonyosnak látja. Lett otthonuk végre nekik, otthontalanoknak: a Költő lakása, hol hívás nélkül, minden órában, az Ügyhöz tartozásuk jogcímén tartózkodhattak.
Addig is számosan látogatták a Költőt, és pipáztak vele és sakkoztak és beszélgettek hosszú órákon át, és az volt a biztonság, a nyugalom; de azon estéknek csak enyhük volt, nem pedig szentségük.
Most a Teremtés megszentelt közepe lett ez az otthon, ahonnét egyáltalán a dolgokat nézni lehet. Hiszen ez ama Színhely, hol július 30-án a Vendég megjelent! Ez a Csoda színtere! így hát babonás a tisztelet, mit a szalonban található tárgyak iránt a hívek tanúsítanak. Az íróasztal! amögött ülhetett Mickiewicz akkor. A fotel! abban ülhetett a Vendég. Vagy állt? A részletekről Mickiewicz nem beszél, a Mesternek pedig sok nagy dolga van, őt erről kérdezni nem szabad. Mindegy, itt esett meg a Dolog, s hogy ők itt gyülekezhetnek, itt lehetnek, az valóban az Úr Kegye; mit reájuk bőkezűen ont.
Volt vala a világnak ily középpontja valamennyiük múltjában hajdanán, az a ház, az a lakás, hol gyermekek voltak, messze az időben, messze a Hazában; s most, hogy váratlanul, midőn már nem remélték, ismét atyai gondoskodásra leltek, és a gondokkal törődés felelőssége részben a Költőre, elsősorban pedig a Mesterre hárult, s nekik annyi dolguk volt csupán, hogy a gondoskodást rajongással viszonozzák, most gyermekkori ízek, illatok élednek fel bennük hirtelen, egyesek még tulajdon kipárolgásuk rég feledett szagát is újra érezni tudják. Bizonyosnak lenni valamiben, valakikben; oly helyen tartózkodhatni, hol garantáltan nem bántják az embert; egyszerűen csak üldögélni s teázni, bármiről fecsegve, büntethetlenül: enélkül huzamosan nem tud meglenni az Élet, enélkül minden csak töredék, kapkodás, belső rohanás a semmibe. A szempontot fel kell venni. Ha soká tengődünk szempont nélkül, megvakulásunk kikerülhetetlen. Ősemberi óvó, védő barlang kell nekünk, honnét az irányok magunkra vonatkoztatva egyáltalán kijelölhetők; s a barlang homályában, védettségünk veszthetőségének tudatában létrehozzuk a világnak túl egyszerű képét, és mindent abba foglalunk bele, mindent ahhoz hajlítunk, ahhoz törünk; ami pedig általunk torzzá: kerekké nézve nem fér bele, az nincs.
Így lesz minden körkörös, így lesz tökéletes a világ, ha van, ahonnét nézhetünk, másként nézni pedig nem tudunk.
Nem mi akarjuk ezt, ez így akaródik. A madár hosszan, gondolatbénán üldögél, és nem tudja, mit tegyen; egyszerre megrázkódik, felrepül, és őrült szorgalommal fűszálakat tépdes és száguld az eresz alá, a lombtetőre, és fészket épít. S megint elfogja a bénaság, megint csak üldögél Teremtőjétől elhagyatva, mígnem ismét beléleheli az ösztönt az Úr. Ezt nem én találtam ki, színidirektor barátom figyelte meg s mondta el egy kaposvári hajnalon nekem, de bizonyára megfigyelték mások is. Azon is el lehet tűnődni, miért építi a madár következő évben a fészkét ugyanoda, még akkor is, ha a hely időközben veszélyessé vált. Van ebben valami emberi makacsság. Avagy talán az Úr ilyen kegyetlen, a sugalló, mert neki van miből pocsékolnia?
Ó, boly-lét áldott nyüzsgedelme, boldogságos fészkelődés, mi Mozgalom vagyunk! Ellenségeink máris számosak! s méltatlan, alávaló, irigy rágalmaik ellen joggal háborgunk mi, az Úr Ügyének hívei! s ez lefoglal bennünket áldásosan. Azt ugyan nem tudjuk pontosan, mit is hirdet a Mester, de megtudjuk fokozatosan, addig is új híveket toborzunk az igazakból, ez pedig végképp lefoglal minket. A Mestert alig láthatni, rejtőzni kénytelen a francia csendőrség elől – akárcsak mi, annyi éve már! úgyhogy a Mester a mi vezetőnk bizonyosan. S nem is baj, hogy Mesterünket nemigen láthatjuk; nem csalódhatunk benne így! mert ez a félelem, valljuk be, mocorog bennünk, még bennünk is, akik pedig úgy dönthettünk végre, hogy többé hitetlenek nem leszünk. De éppen azt akarja a Mester, hogy e rettegést, ami emberhez méltatlan, leküzdjük. Erre nézvést nem adott pontos utasítást, feladatunkat nem körvonalazza, sőt üzeni, a magunk útját magunk leljük meg, az ő segedelme nélkül: szabadságot bocsátott ránk a Mester! s még ezt is Mickiewicz, az ő Legelső Tanítványa révén közli. Ez jó. Ezzel ugyan a Legelső Tanítvány, mint Közvetítő, kivételes súlyt nyert az egyenlő hívek közt, de ki mást illetne e poszt, ha nem őt, aki a Mester megjelenését oly sok éve érzi, a műveiben meg is írta?! Van bennünk némi babonás tisztelet a Költő iránt, de eddig is volt; lopva Celinát is nézdeljük, elmebaja valóban elmúlt, jeleit hiába kutatjuk gyanakodva, gyanakvásunk bűn, le kell róla magunkat nevelnünk; és igen, valóban, kétségtelenül sugárzik Celinából valami földöntúli bizonyosság, amivel a Mester látta el! ez ránk is átsugárzik.
Térben nem volt távol a Mester, csak ritkán látható. Nem tudták a hívek, hol lakik; Mickiewicz annyit árult el, egyik francia ügyvédbarátjánál. Nem kérdeztek többet a hívek. Mickiewicz hetente egyszer kereste föl, találkozásukról a híveknek beszámolt. Ámulva adta elő Mickiewicz: a Mester naphosszat szobájából ki sem mozdul, sőt napokig is megvan magányában, csöndes meditációjában odabent; ember ezt nem bírhatná ki. És úgy vélték a hívek, hogy ez is súlyos érv a Mester mester volta mellett.
Mesélte Mickiewicz: a Mester arcán mindig isteni komolyság és nyugalom! Mozdulatai magabiztosak, sosem szelesek! Maguk elé képzelték a Mestert a hívei, kik egyszer-kétszer ha láthatták, s megállapították, szép férfi a Mester; s gondolták, Ferdynandot az Isten talán azért állította melléje, hogy randa külsejével a Mester sugárzó szépségét kiemelje.
Rendszeresen kis cédulákra firkantott eszméket adott át a Mester a Költőnek, azokat otthon, éjjel a Költő silabizálta, értelmüket fejtette, s a híveknek költészetté dúsítva magyarázta; mélységeket keresett e feljegyzésekben a Költő, fel is tárultak azok rendre, s a hívek képzeletét igen megragadta, alkotásra késztetvén, a feljegyzések tágas pontatlansága. De azért meglephette őket, mennyire rosszul ír a Mester. Ennek hangot is adhattak, ha Mickiewicz válaszolt, mert válaszolt. Mondta: a Mester keveset olvasott, szinte semmit, még a Bibliát sem ismeri kielégítően, eszméit darabosan, grammatikailag hibásan önti formába; ám mégis! sőt épp ezért! irdatlan mélyek e gondolatok! mert csodás szellemi szabadságból születettek!
Ezen el lehetett tűnődni. Íme hát egy ember, ki tanulható tudással a fejét nem tömködte agyon. Mondhatni józan paraszti ésszel bír. Igaza lehet Mickiewicznek, hogy mit hatalmas elmék az évszázadok óta helyesbítgetett iskolás rendszerek elsajátítása révén értettek meg úgy-ahogy, azt a Mester eleve s jobban tudja. Jó volt ezt hallani. A hívek műveltsége sem volt rendszeres. Ilyen információ nem lehet más, csak felszabadító.
Bámulva mesélte Mickiewicz, hogy a Mesternek mindenről van megjegyzése, történelemről, politikáról, filozófiáról, költészetről, s mind igaz! S mondotta Mickiewicz: a Mesternek nincs iróniája, nincsen humora, a viccet nem érti! és ez jó! A hívek pedig örültek, mert a kaján viccelődésbe belefáradtak rég. Egyébként nem tudták a hívek, minek is örülnek annyira; a Legelső Tanítvány se tudta, kinek a műveltsége náluk sokkalta tágasabb volt. Hát éppen ennek, hogy ők is hívek lehetnek, holott sok mindenben tájékozatlanok. Hogyhogy nem látta a bajt ebben a Legelső Tanítvány?! Rossz kérdés. Azt nem bírta elviselni a Legelső Tanítvány rég, amit elviselni tanult emberek nem bírnak huzamosan soha: hogy mindig, újra meg újra ennen tanultságuk csúcsaira kellene felkapaszkodniuk, hogy rációjuk szigorát magukból, indulataik ellenében, újra meg újra előbányásszák, hogy maguk maradhassanak, és ez nehéz, ez a legnehezebb, ettől menekült a Költő akkoriban éppen.
Óh, ti, kik kívül könnyedén terjesztétek, hogy a Költő megháboroda! a lényeget nem fogtátok vala fel! hogy mindég a szellem embere a legvédtelenebb a primitív eszmékkel szemben! s hogy a többi, addig normális hívek is, a tudásnak terheit többé elviselni nem tudván választák inkább a nem-tudást! Nem állíthattátok vala volna, hogy a józan tudásban ok s alap nélkül csalódtak ők! De mi már azt sem állíthatjuk, hogy a nem-tudásnak választása jó. Ők még nem tudhatták, örülni akartak végre-valahára, nagy parancs ez.
Örültek is.
A Mester a céduláin mindükről megizente, ki kicsoda.
Hát ez is hatalmas boldogság volt.
Olyan belső szem adatott néki, mely az örökéltű, vándor szellemet az éppen élő testében meglátja, s előző állapotait is észreveszi!
Halhatatlanok lettek hát egyszeriben a hívek hátrafele, s bizton remélhették ezért, hogy előrefele is, holtuk után is, mindörökre fognak élni! Sőt meg lett mondva, hogyan és miképp!
Nem maradt fenn mindükről előző s jövőbeni élete, de azt mindenki tudta, mely testesülésekben volt és lesz a Költőnek szelleme. Mert mondotta és írta erről a Mester: „Volt kővitéz, bátorságáról, szilárdságáról, könyörtelen életéről hírhedett. Volt szerzetes, kegyetlen lelkű, ki megkínzatott. És ő volt az Orléans-i Szűz! És Jézus Krisztus előtt próféta volt. És most is az; s midőn majd Jézus harmadszor is a Földre leszáll, akkor is az Ő prófétája lesz. És legutolsó életeiben szenvedni fog, mert az Úrnak ajándékát elveti.” Tanulmányozta a kis cetlit, mire ez írva volt, a Költő, és elégedettség s tiltakozás közt hánykolódott; meg lehettek ezzel a hívek is elégedve, ki ezért, ki azért. Mert volt ebben fenyegetés is, aminek sok hívek örültek. Sőt megerősítette fenyegetését a Mester, memorandumban közlé véle: ötödik élete kezdődik most, feladatot kapott, ám nem teljesíti, s ezért későbben szenvedni fog; lelkében ellenállás érződik; dolga az, hogy saját műveiből tanuljon végre; ma Jeanne d’Arcnak lenni kevés, ma a lélek mélyéről kell a tapasztalatot előkotorni.
És akkor tudta ezt írni a Mester, midőn a Költő magát néki egészen általadta!
Igen jó néven vették nyilván a hívek ezt az intést; valóban, tanulhatna végre nagyszabású műveiből a Költő, mert az életben nem olyan; ezt ők nem is értették soha, hogyan lehetséges, hogy aki gyönyörűket ír, az életben mégis határozatlan, elesett, hisztérikus, szóval csak olyan, mint ők, akik nem írnak gyönyörűket; nehezményezték is ezt eléggé; tehát igazuk volt! őket igazolta a Mester, és nem a Költőt, nem a Legelső Tanítványt!
És Celina ismét depresszióba zuhant, és ez is jól jött, mert ezt is előre megmondta a Mester! S meg is dorgálta a néki teljességgel engedelmes Költőt, amiért az Úrnak parancsait nem kellőképp teljesíti! ettől van Celina rosszabbul! Ennek is örülhettek a hívek, akik nem dorgáltattak meg, elvégre Celina nem az ő feleségük volt, nemigen volt nékik feleségük, miből? De megint nem adott határozott irányelveket a Költőnek a Mester, mit tegyen; ez is bölcs dolog volt; megmondta a Mester világosan: magunkat minden lehúzó sártól, lelketlen salaktól, földiségtől a magunk erejéből tisztítsuk meg! Ő ebben nem segíthet! Tehát a hívek sem, a hívek fel voltak mentve, a hívek a maguk megtisztogatásával törődjenek. Kíváncsian, izgatottan várták a hívek, mit talál ki Mickiewicz, a Legelső Tanítvány, aki önhatalmúlag közibük és a Mester közé állt. Láthatták, megrémült Mickiewicz. Nézték, vártak. Celina megérezhette ezt, s láthatta; férje nyomottabb az ő állapota miatt, mint ő maga, s ettől jobb kedvre derült és állapota jobbra fordult; tudhatta Celina, hogy őmellette van a Mester, nem a férje mellett, hát így gyógyított a Mester eredményesen, és ennek többszörösen örülhettek a többi hívek.
Ilyesfajta volt hát a Vonzás.
De nincsen Vonzás soha Taszítás nélkül.
Midőn ősz közepén a hatéves Maria hazatért a tengerről, és Władysław is megjött, mert Celina már Nanterre-ből visszaköltözött Párizsba, és hasa már láthatóan gömbölyödött, bizony a viszonyok rendezetlenek voltak, és Mariának adatott ezt észrevennie.
Ott lakott apja korábbi szobájában egy rendetlen öltözékű, maszatos festő, és úgy élt magának, mintha a többi szobába a családot ő fogadta volna be; és idegenek holmii hányódtak szerteszét; apjának haja ősz lett, és bottal járt, mit korábban nem tett; a botba kapaszkodott, noha lába nem fájt, és meggörnyedt, mintha vén lenne már, mintha az öregséget próbálná, milyen is az; és folyton csupa idegenek jöttek! s bár a régi látogatókat sem kedvelte Maria, noha sok ajándékkal kedveskedtek neki, most ezek az újak egészen megrémisztették. S látta, most már vele nem törődnek, sőt a betegeskedő Władysławval se nagyon!
Nemrég még egy mókust vett neki ajándékba az apja, mikor a hídon átment a Szajnán, előadására igyekezvén; ez télen történt, pár hónapja; a mókust a kabátujjába dugta, de megfeledkezett róla, és ment előadni; és előadott, és a mókus a kabátujjból ki akart szökni; akkor az apja a másik kezével a kabátujjat befogta, és úgy adott elő végig; és megkapta a mókust szerencsésen Maria. Más dolog, hogy a mókus gonosz lelkű pára volt, párnát evett, és Maria kezét megharapta, úgyhogy elvitték a mókust; mondták Mariának: vissza az erdőbe, ahol boldogan fog élni.
Nemrég még a kezében vitte az ágyba Mariát este a Költő, és hosszan mesélt neki szépséges meséket, és haját fésülte, és írni-olvasni tanította; Maria az S betűtől valamiért félt, az S betűt utálta, apja pedig az S betű szépségeire próbálta megtanítani; és mikor azt a pompás, de piszkos templomot látták Strasbourgban, ahol a toronyba is felvitte az ölében az apja, megígérte, hogy intézkedik, a templomot mossák végre le; és tirannusának nevezte őt az apja, és szerelmes verseket írt hozzá, miket később, hogy leánya el ne bízza magát, elégetett; és a reggeli sétákon, még Svájcban, pókhálók fogságából szabadítottak ki rovarokat, bogarakat; s mikor Maria éjjel felriadt és felsírt, kérdvén apját, miért felejtett el felkelni a nap, valami megnyugtató mesét mindig kitalált a Költő, fel is kelt a nap – mindennek most hirtelen vége lett, és végük lett a kártyacsatáknak este, mikor Maria szülei a vendégekkel a rossz hívások miatt összeveszekedtek, a dühöt tréfásan mímelve, és apja sakkozás közben azokat a vicces, értelmetlen versikéket nem morgolászta többé, amiktől Maria boldogságában sikongatni szokott volt – és anyja is oly különös lett, a törékeny egészségű Władysław sem érdekelte többé, és jött ez a szép leány, ez a Xawera, kire ők rábízattak – kedves leány, lehet szeretni, de mindazon csodákat, miket az apja mívelt, nem műveli –, és ülnek az idegenek a fotelban, a széken mozdíthatatlanul, vedelik a teát, jönnek reggel is, beállítanak délben, mikor az apja nincs ott, és mégse mennek el, és vitatkoznak, pipáznak, és lépéseik teleróják az egész lakást, még az ő gyerekszobájukat is, és ők felügyelet nélkül torkoskodhatnak, igen, mert keksz jár nekik, édesség, de szeretettelen – s neki Władysław, az öccse mamájának kell hatévesen lennie!, mert más mama nincs, és papa sincs! hát ez volt a Taszítás, ez már a Vonzásnak utókora volt, a következő nemzedéket sújtó rettenet.
De alapjában a Vonzás első szép korszaka volt ez mégis; nyugodtak voltanak a hívek, a korábban nyugtalan, zaklatott, zavarodott lelkűek, és akik nem csatlakoztak, a kemény logikájúak, azokra rossz idő következett, nekik fölfelé ívelő Mozgalom éppen nem adatott.
S oly világos volt, hogy történt Valami, hogy Vilnában Towiański múltját kezdték kutatni államilag, bár eredmény nélkül. Kiszeljov, a párizsi orosz nagykövet Benkendorf kérésére összeszedte, amit erről az obskúrus litvánról megtudott, és jelentését Pétervárra megírta. Igen, értesült e litván tevékenységéről, és úgy véli, hogy nézetei a tébollyal határosak. Úgy vélte eddig, és most is azt tartja, hogy ezzel a dologgal a III. Ügyosztály vezetőjének figyelmét fölösleges lekötnie. Csatolja Towiański jóslatát Lengyelország jövőjéről, mit a Notre-Dame-ban mondott el. Csatolja azt a szöveget, amit a Saint-Séverin-templomban mondott. Csatolja a párizsi prefektus jelentését, mihez a francia külügyminisztérium jóvoltából jutott hozzá. Azt írja a prefektus, hogy Mickiewicz rajongása Towiański iránt abban keresendő, hogy feleségét meggyógyította. Mickiewicz professzor egyebekben istenfélő, igaz katolikus.
Hogy a párizsi prefektus jelentését is csatolta Kiszeljov, az szúrás volt Benkendorfnak. A nagykövet nem szerette, ha Pétervárott jobban tudták, mi zajlik Párizsban, mint ő. Kiszeljov ki nem állhatta a III. Ügyosztály szőröző aprólékosságát. Minden jelentéktelen ügyben jelentéstételre sürgették, miközben a lényeges ügyek, melyekről önszántából beszámolt, süket fülekre találtak. Most végre fölfedeztek maguknak Párizsban egy veszedelmes agitátort, gondolta Kiszeljov gúnyosan.
Valójában Towiański veszélyességéről Benkendorfot a franciák tájékoztatták, ama meggyőződésben, hogy a nevezett próféta orosz kém; hívják csak az oroszok vissza. Benkendorf nem akart kémbotrányba keveredni, rémülten kerestette Towiański nevét a kémek szigorúan titkos kartotékjai közt, ám a derék hivatalnokok nem találták, el is lettek csapva páran emiatt. Bármi történik is, jobb, ha az ügyetlenségért Kiszeljov a bűnbak, és nem ő, Benkendorf. Egyikükben sem merült fel, hogy valaki meghatalmazás nélkül, a saját szakállára kezdjen kétes értelmű próféciákat hirdetni. Az ilyesmi nem volt racionális, nem volt számítható, nem volt gondolható. Igazából nem is értjük, miért utálta Kiszeljov a III. Ügyosztály főnökét annyira, hiszen egészen egyformán gondolkoztak ők.
A politikus a számíthatóságban él, ez a hivatása, ez a sorsa, ez a végzete, ez a veszte. Ami ezen kívül esik, az a téboly. Ezért, hogy minden politikus pórul jár, s hogy a legragyogóbb elméjű politikus is rossz politikus, az Úrnak akaratából.
Nem tudja a politikus, mi is az a Vonzás!
Gondolhatná-e nem egy Kiszeljov, hanem akár egy orosz Metternich, hogy a cári diplomácia egyik érdemes tagja, bizonyos Aleksander Chodźko, ki Perzsiában szolgálta az Orosz Impérium érdekeit derekasan, most Londonból hajdani iskolatársát, az oroszbarátnak ismert Mickiewiczet levelekben faggatja az Ügyről, s hogy fényes diplomáciai karrierjét odadobva eme „tébollyal határos” Ügyhöz csatlakozni fog, noha hosszas tusakodás után? Nem, ez gondolhatatlan. Hiszen azon lengyelek, kiket az a tisztesség ért, hogy az Impérium megbecsült tisztviselői lehetnek, szorgalmasabban dolgoznak, mint ha orosznak születtek volna. Szembaját kúrálja ez a Chodźko. Csak egy kicsit túlságosan hosszadalmasan. Behívják a londoni orosz nagykövethez. Ott homályos, misztikus érveléssel áll elő. A nagykövet hallgatja, nem érti. Mitől őrül meg egy reményteljes diplomatája Őfelségének, a Cárnak? Felfoghatja ezt egy diplomata?! Ugye, hogy nem?!
Leveleznek a diplomaták egymással, oroszok oroszokkal, franciák oroszokkal, oroszok angolokkal, s megint oroszok oroszokkal. A Mestert a párizsi orosz nagykövetségre behívják. Megtehetik, útlevele orosz. Felszólítják: térjen vissza hazájába. Mire ez az illető, mint Kiszeljov írta Benkendorfnak, kijelenti, „qu’il est venu en France, chargé, comme il’s énonce, d’une mission céleste, tendant à amener un rapprochement et une réconciliation entre les Russes et les Polonais; qu’il est le plus fidèle et le plus obéissant des sujets de l’Empereur, mais qu’il se trouve dans l’impossibilité de retourner immédiatement dans son pays, sa mission n’étant pas encore terminée; qu’il espère qu’elle le sera dans un an et qu’alors il s’empressera de rentrer dans ses foyers. Le ton mystique de cet individu dénote évidemment une raison altérée.”*
S mégis ezen alterált rezon okozza, ki hinné! hogy Rómában a lengyel jezsuita rend, a Feltámadottak Gyülekezete, mit évek óta támadnak az egyházon belül, most sürgősen mégis megalakulhat, az Úrnak dicsőségére. A Pápa ugyan csak hat év múlva hagyja jóvá az alapító okiratot, sőt az már egy másik Pápa lesz, de a rend mégis ezen alterált rezon elleni küzdelem céljából kezdheti meg működését, és a prior Semenenko lesz, a hajdani demokrata.
Gondolná Párizsban nem egy diplomata, de akármely épeszű katolikus hívő, hogy a dolgok így függenek össze?
Három hónap telt el a Költő említett előadása óta, és mi történt? semmi látványos. Merő lappangás.
Ó, lappangásnak ideje! Hosszú idő. De szinte nincs is. Jelentéktelen.
Boldog idő, áldott idő!
A lengyelbarát, katolikus lázongóból igaz pápistává lett Montalambert meghívta a Költőt, hogy a misztikáról óvatosan lebeszélje, Ferdynandot maga Ostrowski vajda hívta meg. A Mester ismét Nanterre-be húzódott vissza. A Költő előadásait kevesen látogatták, s mint Eustachy keserűen megjegyezte, a Hazából frissen emigrált ifjak nem érdeklődtek. Próféciálásba a Költő alig-alig esett. A Mester nem levelezett s nem találkozott senkivel. A Költő, hosszú idő óta először, gyónni ment. Talán mégsem annyira misztikus már. Az a nemrég érkezett festő cudar állapotban van, haldoklik is talán. Hogyis hívják? Wańkowicz. Aki valami érmet csinált, amin a Szűzanya tenyeréből sugarak jönnek ki. Niedźwiecki elment a Költőhöz, az ebéd kitűnő volt, bort és portersört ittak, a Költő csak sört; látta Niedźwiecki, nem kedveli hétéves lányát, Mariát újabban a Költő; megriadt és városszerte terjesztette, mit mondott volna Mickiewicz: hogy azért nem kedveli Mariát, mert korához képest túl okos, az okosság az emberiség átka és megrontója, ezért legkisebbik lányát szereti csak, mert az még butácska, és reméli, butácska is marad! Ejnye, mondták erre Párizs-szerte. És igen, március végén a Költő lakásán megjelent az a Towiański, és új híveket vett föl az Úrnak Seregébe, de nem voltak sokan. És Celina nem fogadott el Witwickitől, ki ezt a Towiańskit utálja, egy imádságos könyvet ajándékba, mert tilos neki ajándékot olyan embertől elfogadnia, ki az ő férjével lelki közösségben nincs. Különös, ejnye.
Többet tudni nem lehetett, mert ez volt a boldog lappangásnak ideje.
És akik így pletykáltak, mit sem tudtak azok az örömről.
S mert ez a történet boldog történet, ideje, hogy legkajlább szereplőjéről végre beszélni kezdjünk. Hiszen már útnak indult, Ferdynand már írt neki Párizsból, hogy eljött az idő! És elindult Vilnából ezt a bizonyos alterált rezont szolgálni valami Gerson Ram, hogy soha többé Vilnát ne lássa, de lásson sok-sok várost, sok-sok tájat, sok-sok embert, és éljen, amíg meg nem hal.
Kissé zavarba eshettek a hívek, mikor meglátták: egy zsidó. Hány éves lehet? Közelebb a húszhoz, közelebb a harminchoz? Fülei kajlák, lábai kurták, törzse tömzsi, vigyorgásra álló ajkai húsosak, olajos haja csigás, álla erős, orra szintén, rá van írva a hitközség. De hát a Mester híve, akárcsak a lengyel emigránsok, és Mickiewicz kitüntető szeretettel fogadta, s mondta: ez az az ember, aki a Mester hitét a zsidók közt terjeszteni fogja. Hát akkor jól van. Azt mondják, nyomdász az apja Vilnában. Sokan vannak a hívek közt régi vilnaiak, de tíz éve nem járhattak városukban, és Romm nevű nyomdászra nem emlékszenek; azt mondja Mickiewicz, Gerson Ram megtagadta az apját, ezért lett ő Ram, míg az apja Romm néven volt ismert; nemrég halt meg; azt mondja még Mickiewicz, hogy a Romm meg a Ram név ugyanaz, csak az előbbi az askenázi, az utóbbi a szefárd változat; mindegy, csak valóban a Mester híve legyen ez a kajlafülű. Az nemigen tetszik a híveknek, hogy még egy régi híve jött Párizsba a Mesternek, mert ezekkel Mickiewicz egyaránt kivételez; de általuk hátha mégis erősbödik az Úrnak Ügye, amihez csatlakoztak.
Mit tudnak a lengyel emigránsok a zsidókról? feltűnően keveset. A Litvániából jöttek inkább tűrik őket, mint a Koronából jöttek; Litvániában túl sok népség él együtt, s a lengyelek sehol sincsenek többségben, csak egyes városokban; ők a nemzetiségek megaláztatását jobban érezhették a bőrükön, úgyhogy a többi megalázott nemzetiség hozzájuk közelebb áll. Azt mondják, Vilna lakóinak tizede zsidó; ez nem is sok; a volt királyi városokban, a Koronában többen vannak, de ott más nemzetiség nincs mellettük, a lengyel idegenkedés irányukban tehát erősebb. De azokról se tudnak sokat a lengyelek, csak azt, hogy idegenek, polgárjoguk nincs, és ne is legyen lehetőleg.
Pontosan tudjuk, mennyire ismerték a lengyel értelmiségiek a zsidókat, hála Niemcewicznek, ki Párizsban nemrég holt el magas korban; még Varsóban írt egy szatirikus utópiát a derék Niemcewicz lassan negyedszázada; sokan olvasták, mert csak kéziratban terjedt, címe: Moszkopolis a 3333. évben, avagy hallatlan álom. Azt írja Niemcewicz, hogy egy szép napon Mostowski herceg belügyminiszter Varsó alatti mintabirtokán járt, és visszatért Varsóba, hanem az a Varsó egészen megváltozott: a városkapu részben leomlott, rajta két leviatán által tartott címer, azon héber betűkkel a felirat: Moszkopolis A. 3333; elfoglalták tehát a zsidók Varsót egészen! Bemegy a kapun a szerző, mocskos kocsmák mindenütt. Kövezet nincs az utcákon, csak végtelen sár. Koszos zsidók mászkálnak. Egyetlen keresztény lengyelt se látni. Megtudja szegény Niemcewicz, már ezer éve a zsidók uralják a várost, meg az egész lengyel földet. Nem csatában nyerték el az országot, hanem alattomosan, pénzen, lefizetéssel. Megkapták az egyenjogúságot, nosza, földeket vettek, a hivatalokba beférkőztek, végül elfoglaltak mindent, királyt is választottak maguknak, és Lengyelhont elnevezték Palesztinának. Niemcewicz a kocsistól tudja meg ezeket; kiderül róla, hogy a Zamoyski család sarja, felesége meg a Czartoryski-házból való; a további neves hercegi családok sarjai hasonlóképp lecsúsztak: a Radziwiłłek festők, a Potockiak meg Sanguszkók fuvarosok, a Chodkiewiczek meg Krasińskiak, a Lubomirskiak meg Sapiehák ácsok. Keresztény nem bírhat földdel, tulajdonnal, csak ha zsidóvá lesz és pajeszt növeszt és a Talmud felett bólogat óbégatván.
Lát az utcán gazdagon öltözött zsidót Niemcewicz; megtudja, hogy az a Vajda, neve Icek Szmulowicz herceg, és a wilanówi kastély tulajdonosa. Abba a szép kastélyba keresztény nem teheti be a lábát, mert csak földmívelésre meg rosszabb iparosmunkára jogosult. A hajdan Potocka asszony által létesített mintagazdaságban sörfőzde, pálinkafőzde meg vágóhíd van. A királyt pedig úgy hívják: XII. Moszko.
Kiderül aztán, hogy ugyan a keresztényeknek minden tiltva van, de azért pénzen minden elérhető; be is jut Niemcewicz bárhova, csak csúszópénzt kell adnia az őröknek. Nagy, aranyozott, de koszos termekbe jut, ezeket szépen leírja, s meglátja magát a királyt is meg a kíséretét; mint bálványt imádják a hívei a királyt, negyvenes úr, veres képű, kövér, szeplős, pajesze rőtbarna, szakálla szintén, ruháján gyöngyök, nyakában aranylánc, formája mint az aranygyapjú; ez a Nagy Icek-rendjel, mint megtudja szerzőnk. A király térdein ciceszek a legdrágább gyémántokból, királyunk atyja vette tízmillió holland forintért. Hívei pajeszát a király barátságosan meghuzigálja, másoknak szakállát tépdesi, zsidóul fecseg velük; kezet nyújt Niemcewicznek is, aki tisztelettel megcsókolja a mancsot. Erre meghívják a király nagynénjének, Rachel grófnőnek báljára; kap egy bilétát, azzal bárhová beléphet a városban; így is történik; a Krasiński-palota helyén óriás kocsmát lát, ott van egyúttal a bíróság is; bemegy szerzőnk kísérőjével; szemét és kosz mindenütt, nagy tömeg zsidó, bírák ítélkeznek az Ótestamentum nevében, Mózes törvényeit idézik, s főleg arra hivatkoznak, hogy Mózes gyűlöletre tanít más népekkel szemben, előszeretettel idézve a Deuteronom VIII. szakaszát; szóval Mózes kódexe van érvényben egészen. Végigül szerzőnk egy pert, mindkét pereskedő keresztény, de zsidóul kell beszélniük, az a kötelező államnyelv; felettük a Legfelső Kahal ítélkezik; a férfi nem akarja elvenni a nőt, mert iszákos, noha a törvények szerint el kéne vennie, mivel elhalt fivérének özvegye; a nő, bizonyos Małgorzata, leveszi cipőjét, és a férfi, Jakub arcába köp a mózesi törvény szerint, s ezzel a pernek vége is van.
Vendéglőbe is betér szerzőnk, az étlapon a felirat: On avertit que tout est kóser;* koszos tálban kapja az ételt: pár tojás, sótlan macesz; szerzőnk fizet és étlen távozik.
Az operában zsidóul játsszák a Dáviddal párzó Abigél című művet; a zenekarban főleg cimbalmok; a mű kevéssé illedelmes, és csak azért játsszák, mert az egyik főszínész szerzette.
Az opera után bohózatokat adnak, melyekben a keresztény hit titkain élcelődnek; szerzőnk felháborodva távozik.
Rachel grófnő fogadásán idétlen ugrándozást lát szerzőnk, azt nevezik táncnak; gazdag a terem, de az is takarítatlan, a díszes bútorokon por, a mennyezeten pókháló, az ifjú Chaim gróf sapkájával fog el egy pókot, és papucsával agyontapossa, nagy tapsot arat; hát ilyenek történnek a bálon. Rachel grófnő szerzőnket felvilágosítja, a jelenlévő hölgyek közül egy sincs, akinek ne lett volna már húsz kalandja, sem férfi, kinek ezer zabigyereke ne lenne; s hogy milyen nyelven beszéltek? hát zsidóul; s ha az olvasó kérdi, honnét bírja ezt a nyelvet a szerző, úgy a szerző figyelmezteti: ez csak álom. A bál végén egy pincér megcsúszik, a tálca, melyen fokhagymafagylalt van, leesik, s a csörömpölés oly nagy, hogy szerzőnk felébred, és hálát ad az Úrnak, hogy álom volt az egész.
Hát ezt írta 1817-ben a derék Niemcewicz, a kitűnő szatirikus, aki pár évvel korábban több bizottmányban is benne volt, melyek a zsidók egyenjogúsítását szorgalmazták, de hiába, féltette kiváltságait a nemesség, a polgárosult, gyöngécske része pedig gyáván a feudalizmushoz törleszkedett, Niemcewicz nagy bánatára. Antiszemita e szatíra? ugyan, akkor olyan még nem volt, csak később kezdődött, ezért is adták ki Niemcewicz e művét 1858-ban Poznańban nyomtatásban először; nekem, ki e történetet írtam, egy 1913-as példány volt birtokomban, annak előszava már bismarcki mód gyilkos, bár kotyvasztója „Nemtomki” álnéven jegyezte büntetőjogi restelkedésből; de nemcsak azért mentem föl visszavetített vádak alól Niemcewiczet, mert szeretem, hanem mert olvasni tudok. Varsó neve Moszkopolis e kerekded kis negatív utópiában; megüti a fülemet, mily közeli e név a muszkák lengyel nevéhez. A derék Niemcewicz magas állással bírt a muszkák leigázta Varsóban, nyíltan nem támadhatta őket. Aztán azok a fránya utalások, miket a korabeli olvasó érthetett! Az a színész-szerző, akinek darabját azért játsszák folyton, mert ő írta! hát ez bizony Bogusławski, a kor nagy lengyel színésze, kivel súrlódásai akadtak azon időben Niemcewicznek. Na és ezek a Mózes-hitű újbirtokosok? ejnye, de hasonlítanak az akkori lengyel újgazdagokra! Mi mást írt volna a szatirikus, mint korának torztükrét? s ahogy e Mózes-hitűek a keresztények egyenjogúságát nem adják meg! őket minden tevékenységükben korlátozzák! ez pont az, ami szerzőnk korában létezett, a Mózes-hitűekkel szemben!
Eltűnődöm, tán nem is a múlóban lévő feudális berendezkedés híveként írta konzervatívnak tűnő szatíráját Niemcewicz, sőt. S bizony e jóslat, magam láthattam, bejött pár nemzedék múltán, csak nem egészen a zsidók okozák.
Van egy szép kis hősköltemény, hetven sátoralja gyülevész cigányok védenek egy koszlott végvárat, mit ostromol az ellenség; a többi várvédők rájuk bízták, s meglógtak; akkor összehívja cigányait a Vajda, ilyenek vagynak köztük: Akasztó, Nyúlláb, Degesz, Vigyori, Kolop, Gyügyü, Pityke, Toportyán, Habók, Diridongó, Süsü, Kajsza, Nyeszegi, Vacok, Kongó és a többi; nagy beszédet intéz hozzájuk a Vajda, szólván: „Tartsunk össze, urak! most, urak, vagy soha! / Itt a jó alkalom; hí a nemzet java. / S miután ez a vár nekünk esett ingyen: / Neve is ezentúl Csórivára legyen.” Mert Csórinak hívják a Vajdát. És örökös vajda akar lenni, szavazásra tévén fel a kérdést: „Ki legyen a vajda: én-e, vagy pedig én?” Hát ebből nagy veszekedés lesz, a „barna fehérnép” előtt mind magát jelöli; az agyabugyát úgy szünteti meg a Vajda, hogy leitatja őket; örömükben el is lövöldözik az összes puskaport a cigányok. Kint megretten az ellenfél hős vezére, Puk Mihály; „Néha jobbra fordul, néha balra fordul, / Kérdezi a jelszót minden kis bokortul”; vizslatja a haditérképet, meglát rajt egy hegyet, odavonszoltatja az ágyúkat, de ott nincs hegy, csak mocsár, bele is ragadnak az ágyúk a sárba; bizony „Kettős úton halad az emberi élet: / Egyik a gyakorlat, másik az elmélet”; s közben lerészegülten alusznak a várbéli cigányok. Csóri vajda kártyát vettet egy nénével magának, s akkor, akkor egy nagy terembe vezetik, lenyel egy darazsat, és a csodás kincseket elnyeri; előkerül sok éve vízbe fúlt neje és két fia, egy cethal gyomrában lakmároztak kilenc éven át; beöltözteti cigányait a nagy teremben lelt aranyos mentékbe Csóri vajda, Juhgége elhegedüli a Rákóczi-marsot, a Vajda beköti cigányai szemét, s usgyi rá az ellenre! nagy ám a csata, óriás, Csóri levágja Puk Mihály, az ellenséges vezér fejét, menekül a teste, de megbotlik a fejében, elfogják; diadal; a Vajda hivatalokat osztogat, a tolvaj leszen adószedővé, a lókötő bírává; elveszi Dundi asszonyt, ki hatalmasan vagdalkozott; pompás menyegző tartatik, hozzák Puk Mihályt, hóna alatt a feje, a Vajda megengedi, hogy a nyakára csapja, s elengedi emberségesen; hanem az asszony mián nekimegy a Vajdának Diridongó, a hölgy előző szeretője, összevágja Csórit, aki erre felébred – álom volt a terem a kinccsel, álom volt a győzelem! és behatol az ellenség a várba; Csóri a kincseket ígéri neki, hanem azt nem lelik; kiebrudalják a cigányokat a várból, Nagyidáról, el is szaladnak mind, „Kik, mihelyt künn voltak, úgy megiramodtak, / Hogy most is szaladnak, ha meg nem állottak”; és ez a hősköltemény vége.
Íratott pedig e szatíra két évvel a magyar szabadságharc veresége után; említem még e történetben; egészen úgy tevé cigányokká a magyarokat a szerző, mint zsidókká a lengyeleket Niemcewicz; bizony megkövezték volna e keserű szatíra szerzőjét a magyarok, ha nem ő lett volna egyébként a legnagyobb magyar epikus költőlángész, neve Arany János.
Úgy volt zsidóellenes Niemcewicz, ahogy cigányellenes Arany: sehogyan. De hát az ő koruk még tűrhető kor volt; az én időmben kevesebbért is halált osztogattak a nagynemzeti főpapok.
De minket most nem is ez érdekel, hanem hogy miféle múltat képzeltek a hívek Gerson Ram mögé. A Moszkopolis 3333 elárulja: elég keveset tud a zsidókról Niemcewicz, a külsőségeket: pajesz, cicesz, koszos kocsma, pár Mózes-idézet, meg hogy a zsidó bíróság neve Kahal. Ennél többet tudtak a Litvániából származók, az ő városaikban nem voltak gettók, a zsidók meg a katolikusok ha nem is egyformán, de sanyargatva voltak, s köztük a rokonszenv megalapozottabb. Hanem a Koronából jöttek, azok nem sokat tudtak a náluk városi gettókba gyömöszölt jogfosztottakról; sok száz éve éltek köztük zsidók, főleg a királyi városokban, de könnyebb volt nem törődni vélük; úgy képzelik hát, hogy valami sötét, istentelen pogány gödörből mászott ki ez a Gerson, ahol mocsok és bűz és elzárkózottság van, s kultúra, művelődés semmi; na meg sok-sok kölök, szurtosak mind; Gerson Ram szófukar, annyit mond csak, hogy van neki bátyja, atyja pedig nyomdász volt, nemrég halt meg; elképzelik az Úr Ügyének hívei: valami sötét pincében görnyed a sajtó fölé Gerson ványadt testű, töpörödött lelkű apja, mert ilyesfajta házaló zsidókat láttak már, másfélét meg nemigen; biztos, hogy pincében van az ilyen kóceráj, olyan, mint egy suszteré; Gersonnak is csak egy öltözet szakadt ruhája van; a pincében, odalent élt Gerson meg a sok szurtos testvére, úgy szaporodtak ezek a zsidók, mint a nyulak; szegény Gerson testvért a legsötétebb ortodoxia vehette körül, csoda, hogy ebből ki tudott törni! mert kitört, úgy tud franciául, mint ők, akik tíz éve élnek francia földön, és tud németül, na ja, anyanyelve jiddis; lengyelül is jól beszél, dehát ez természetes, Vilnából való; oroszul is tud, jó, hát azt könnyű megtanulni; beszél latinul, görögül, meg nyilván héberül is – jó a füle, hiába kajla; olvasott fickó, memóriája vetekszik Eustachy Januszkiewiczéval, ez isteni adomány, nem tehet róla. Mindezt egybevetve nyugtalanító jelenség; szerencse, hogy még Vilnában Towiański híve lett, s ördögi adottságait eszerint jó irányban fejleszti, úgyhogy fogadjuk őt is szeretettel. És jó látni, hogy Ferdynand meg Gerson nem kedvelik egymást, noha a Mester régi hívei; kicsit biztosabban érezhetjük magunkat ettől mi, a Mester párizsi hívei.
Az még nem világos, mi lesz Ferdynand tiszte az Úr Ügyében. De ha Gerson Ram feladata az, hogy az egész zsidóságot megtérítse, csak tegye, mi támogatjuk. Lángol a szeme, mikor a Mesterről beszél, s minden vágya, hogy a Mester igéjét hirdesse; le kell rombolni az egész elavult zsidó hagyományt, állítja, hogy a zsidók végre felszabaduljanak; ezzel egyetértünk; szép, érces baritonja van neki, hihetetlen, hogy ez a kellemesen mennydörgő hang egy tömzsi kis görbe lábú kajlafülűből tör elő; azt mondja álmodozva, hogy ott fog állni a Mester mellett Jeruzsálem főterén, és ott fogja a Mester igéjét hirdetni; látnivalóan oda is képzeli magát, szeméből könnyek törnek elő; nyilván úgy képzeli, hogy ő szónokol, míg a Mester csak áll és hallgat; van ebben valami, szeret hallgatni a Mester; elhallgat Gerson, szeme befele fordul, rázza a zokogás, máris ott van Jeruzsálemban, ajkai némán szavakat formálnak; megérzik a hívek, hogy Ram már látja, amint a zsidóság az évezredes csipát kitörli szeméből s álmából felébred és, vélik a hívek, a keresztet végre tömegesen fölveszi; és hát a megtisztulás könnyei is ezek, miket saját jövőbeli szereplésének előlegez meg a térítő, korai díjazás gyanánt.
Elérzékenyülése oly erős, oly őszinte, hogy a hívekre is átragad; jó együtt sírni, együtt örülni előre; bármi egyéni föloldoztatásnál többet ér az együttes megtisztulás.
Hogy pedig miként is szabadult el az Orosz Impériumból ez a Gerson? honnét elmenekülni zsidónak még nehezebb, mint lengyelnek, és lengyelnek is rendkívül nehéz? Hát talán mégis volt valami vagyonkája az apjának, és az orosz hatóságot megkente, hogy a fiának útlevelet adjanak. Úgy képzelik a hívek: megjött Ferdynand levele Vilnába, hogy siessen Gerson a Mester után Párizsba; akkor apja elé állt Gerson; ványadt testű, töpörödött lelkű apja koszos kezét rongyba törülte, s mondta, nem ad pénzt; súlyos veszekedés eshetett köztük, Gerson a zsidóságot oda akarta hagyni, töpörödött lelkű apja biztos azzal érvelt, hogy zsidóból nem lesz szalonna, zsidó marad akkor is, ha kitér, mert mások zsidónak fogják élete fogytáig tartani; nagy válságot okozhatott az öreg Ramban fia hitehagyása, ha belehalt; de mégis odaadhatta, amije csak volt, családszeretők azok a zsidók, ezt mi is tudjuk róluk. Hát így indulhatott napnyugatnak az Úr Ügyének zsidó szószólója.
Mondják, előzőleg járt már az odesszai zsidók közt Ram, ajkán a Mester nevével; ő maga bevallja, hogy térítése nem járt sikerrel, s igen szégyenkezik emiatt; ígéri, hathatósabban fog működni ezentúl, kudarca sok hasznos tapasztalattal látta el; ez valószínű, ezzel mi is így vagyunk. Jó azt hallani, hogy ez az ördögi adottságokkal megvert kis kajlafülű már vereséget szenvedett egyszer. Legyen hát a testvérünk az Úr Ügyében, arasson hát velünk együtt diadalt.
Ekként fogadhatták a hívek őt, amit pedig még Gerson Ramról tudni kell, majd később elmesélem.
De még valaki érkezett akkoriban!
Sőt úgy vagyok értesülve, hogy a férfiak minden mozgalmakban Xawerára vágynak!
Nem tudják, hogy ez a neve, csak homályos sejtelmük vagyon a Nőről, akivel mindent szabad, akivel semmi sem szégyenletes. Ha pedig eléggé kitartóak a Mozgalomban, meg is kapják. S ha nem is őt, Xawerát, hát egy őt pótló másikat, ki mégis pont olyan, mert Xawera ért hozzá, hogy a többi nőket is megbolondítsa, a férfiakat a számukra hergeli föl, s e többi nők így válnak Xawerához hasonlatossá.
Ha kereskedelmi fellendülést óhajt egy kikötő, mondjuk, Korünthosz, lányok ezreit szentelik a szerelem papnőjévé, az üzlet felvirágzik, a többi kikötő lemarad. A szerelem papnőjének lenni! magas hivatás az, egészen más, mint a frankfurti Európa-házban képzelhető! ahol az üzlet a lelki szerelemről nem tud! s a szellemiről még kevésbé! Az ókorban tájékozottabbak voltak a városvezetők; igaz, a vallásuk még nem kötötte őket, szeplőtelen foganásról sejtelmük se volt. Ó, kereszténység, minden vallások közül a leginkább dinamizáló, mert leginkább természetidegen! mélyedben végig ott lappang a legmagasztosabb papnői hivatás: a szerelem, a forradalom és Krisztus arájának lenni egyszerre! és Xawera volt az első az én tudomásom szerint, ki e szépséges női feladatokat egyesíté! ezért aki véle, a szent kurtizánnal valaha egyesült, halálig s azon is túl csak őreá áhítozik jajgatván!
Annyira át van e történet itatva szellemekkel, hogy egyikük megsúgta nekem: történetünk vége után sok évvel összehívatta az Úristen Xawera volt szeretőit odafönt, hogy kikérdezze őket róla. Vajon kíváncsi volt a Teremtő, miben is különbözött Xawera, az ő szolgálóleánya a szerelem görög istennőitől? vagy egyéb ok mozgatta Őt? avagy Ő mozgatott egyéb okokat? mindegy; összetereltettek az elhunyt szeretők, köztük történetünk számos szereplője, s várakoztak az Úristenre évekig. Ez ott persze másként számoltatik, de sokáig várakoztak, szemlesütve várakoztak, közben felidézték magukban Xawera mindmegannyi porcikáit, ajkuk néma volt, ám lelkük jajveszékelése a poklok legmélyéig lehallatszott, el is hallgattak a forró olajban pörkölődő főbűnösök egy időre.
Aztán berobogott végre az Úristen, aki nem úgy festett, ahogy az élők meg a holtak képzelik; hogyan festett, nem tudom én se; akkor a szegény várakozó párák előadták, amit Xaweráról tudtak. Hüledezve hallgatta az Úristen, s bizony megfordult a fejében, hogy megint leszáll a Földre és egy hölgyet sürgősen szűznemzésben részesít ismét; de aztán lemondott erről, nemrég alkotta meg Towiańskit, úgyhogy még vagy újabb kétezer évet kellett várnia.
Xawera Deybel világos szemű, világos bőrű leány volt kétszeresen is: úgy is mint szláv, és úgy is mint germán. Azt kell gondolnom, igen szerette őt a bába, mert nyilván segítség nélkül, magától jött a világra, s felteszem, annyira élni kívánkozott, hogy a köldökzsinórt is maga harapta el akkor még fogatlan, de már akkor cuppanó ajkacskáival. Úgy kellett lennie, hogy a bába figyelemmel kísérte a leány cseperedését, s mikor ideje jött, Xawerát mindenféle legtitkosabb dolgokról felvilágosította, hogy a férfiakkal miként is bánjék, mely napokon mit művelhet vélük, s e napokat ő maga miként számolja ki, s egyáltalán, a férfiakat hányféle módokon őrjítheti meg; gondolom, felhívta Xawera figyelmét entestének minden rejtelmeire, s tán ötleteket is adott, ezen önmegismeréshez mily módon s mily típusú férfiak segítségét kérje, idősebbekét, fiatalabbakét vegyest, s ezekkel a bába őt össze is hozta, gondolom, különben érthetetlen lenne, miért kívánták őt a férfiak mindig annyira.
Na persze szép is volt Xawera mindehhez; de szép nő sok van, kívánatos kevesebb; Xawerának a szépségéhez az öntudata is megvolt. Ez az ő bölcs testének volt az öntudata, mi szellemére is átsugárzott, bizonyos szükséges tapasztalatok vértezték fel csinos porcikáit sok évvel előre; mikor pedig a Mester utasítására Párizsba érkezett, látszólag azért, hogy lengyel családoknál a gyermekek tanítgatásából élve, a maga énekesnői pályáján a kezdeti lépéseket megtegye, mert kedves, bár szűk terjedelmű hangocskája is volt, az Úr Ügyének szolgálatára már teljesen fel volt készülve.
Feleség korából származik az első fennmaradt fényképe, tehát második fiatalsága idejéből, de azon is látható, orcája mennyire szemtelen. Szabályos babaarc, különösen álla gömbölydedsége miatt; kerekded rajta minden, ám szemöldökének íve, hossza hajszálnyira, izgatóan túlzott. Szemei nagyok, ám mégsem tűnnek annak, mert naggyá meresztgetni őket nem kívánja; egészen picikét kifelé kancsalít, bal szeme a világot nézi, jobb szeme önmagát; orra igen szabályos, épphogy fitos, se nem nagy, se nem kicsiny; füle halántékához simul, mert kisded korában előrehallón lekötötték, és kissé nagyobb a szabályosnál, főleg a cimpa, mely emiatt csókdosásra kiválóan alkalmas. Hajviselete a fényképen egyszerű és szerény, magas homlokába két oldalról egy-egy fürt van bodorítva, egyébként haja sima és fényes. Az érzéki két orrcimpa alatt csipetnyivel lentebb van felső ajka, mint várnánk, ennek azonban oka az lehet, hogy a fényképezkedés kedvéért egy helyben, hosszan ülni kényszerülve ajkát igyekezetében összeszorítja. Ha ezt észrevesszük, megkönnyebbülten felsóhajtunk: igen, ezek gyönyörű ajkak, csókolni születtek, lágyak, melegek, önzetlenek. S ne feledjük, hogy ez a kép másodvirágzásakor készült! Az ajakszorítás fegyelme a fényképezkedéstől függetlenül is kialakulhatott akkorra. Ettől olyan eltökélt Xawera orcájának összkifejezése. Takarjuk csak le előbb egyik, aztán másik fél orcáját! Ha a világba néző fél arcát nézzük, ártatlan gyermeklány arcává egészíthető ki képzeletben. Ha a befelé néző fél arcát látjuk, megborzongunk, mert ez meg kegyetlen, hideg, számító arcegésszé áll össze, bár az álmodozás kifejezése így is megmarad. Dacos ez az összeszorított száj, mintha már nem akarná feltárni, odaadni önmagát a szemlélőnek, mintha már túl sokat adott volna addig. Xawera történetét ismerve, másodvirágzó ajkainak igazuk van, önvédelmük jogosult.
Nem egészen derékig látjuk a fényképen Xawerát, egyszerű, ízléses, mély és szűk kivágatú, sötét anyagból készült ruhában, a gombok a kebel alsó ívének felénél kezdődnek. A kivágat alatt fehér blúz, alig fodros, egyszerű ingnyak felhajtva, de nyakából egy kicsiny rész így is látszik, szép, arányos nyak ez, s bár tudjuk, hogy ilyen egyenes derékkal a fényképezkedés kedvéért kénytelen ülni, az is látható, hogy ez megerőltetésébe nem kerül; teste, bár alig látunk bármit is belőle, tökéletes.
Puttóarc, szemtelen; ártatlan és akaratos; álmodozó és számító szemek, kifelé s befelé egyaránt figyelők. Tökéletesen normális, ezt kell látnunk, különösen, ha Celina, Karolina vagy Anna fényképeivel vetjük össze. Alig hihető, hogy e különös hölgyek koszorújának tagja ő is. A vallásos rajongás ettől az arctól távol áll. Mímelte hát? Játszotta? Hazudta?
Nem bizonyos. Mert, immár nem a fényképre, hanem az elhunyt lelkek beszámolójára támaszkodva, elmondhatjuk, hogy amit a teste folytonosan tudott, amiben szünetlen élt, az maga volt az eksztázis.
Azt ő előbb tudta a férfiaknál, hogy ha ajakira csak épphogy csókot lehelnek is, az ő szeméremajaki azonnal válaszolni fognak. Ha fülcimpájához véletlen férfi ujjbegy ér, az ő benseje nedvdússá érik abban a szempillanatban. Ha álmodozó szemébe férfiszem kapcsolódik kívánón, ő szinte rögtön az élvezet magaslatára röppen, s a kéjvágy a talpától a feje búbjáig testéből minden esetlegességet kiszorít. Ő erről nem tehetett, ő ezt nem mímelte, nem hazudta, sőt palástolta jólnevelten, illedelmesen, amennyire bírta, de hát nem bírt ennen hajlandóságával tartósan szegényke.
Nem hazugság volt az, hogy megtanulta nagy kívánósságát a férfiak értésére adni. Ha a nősténygörcs a hatalmába kerítette, formás, picinyt vézna vállait előregörbítette macskásan, mintha már ölelne is a karja, noha karját nem mozdította; olyankor az ő sima hasában már földrengés zajgott; s ha kívánás nélkül is e leheletnyi mozdulatot megtette, a földrengés magától beindult. S ha mozdulatlanul próbált ülni férfitársaságban, az izgalom akkor is kitágította pórusait, szívét kalapálásra, bőrét zihálásra bírva; merő ígéret volt a teste a maga számára is, azon izmok pedig a bensejében, melyek gyűrűs összehúzódásra és kitágulásra, markoló-pulzáló simogatásra képesítve voltak; e mozgás tanulható, fejleszthető, kevésbé álszent kultúrákban gyakoroltatják is, nos, ezek a zseniális izomcsoportok hosszantilag is működésbe léptek, s párálló, nedvesedő gyöngédséggel, rémülten keresték simogatnivaló, becézgetendő védencüket az ürességben. S habár hosszanti izomnyalábokat ama szervbe nem tervezett az Úr, Xawerának a teljesebb kéj kisajtolására olyanjai is voltak; ezekkel én ajándékozom meg utólag őt, a Nő iránti hódolatom kifejezéseképpen, és erre, mert e történetet én írom, isteni jogom van.
Xawerának nem tudott hazudni a teste, és ezért téved, ferdít, hamisít, rágalmaz mind, ki őt szajhának nevezi. Nem volt az szajhaság, ha a férfi lakásába lépve őszintén s leplezetlenül annak lába közé nyúlt azonnal, övét megoldva, kigombolva, és hogy szoknyáját fellebbentve a belépést követő második félpercben már a férfi ölében ült széttett, formás, hosszú combjaival, s két finom kezével, hosszú, karcsú ujjaival a férfi heréit ballal, hímtestét jobbal a gyöngédség legmagasabb fokán simogatva, egyúttal ennen szeméremajakit és csiklóját is simogatta a legmegfelelőbb ritmusban, nem túl lassan, de nem is kapkodón, miközben tömötten gömbölyű, kicsiny seggecskéi a férfi combtövén támaszkodtak finoman remegve. Nem szajhaság volt az, de a Kívánat maga. S midőn a hímtestet becsusszantotta, kissé megemelkedve makkhegyére ült s lassan, mint ki imát mond, alábocsátkozott, mintha vaj csusszanna késbe, és ama zseniális izmok boldogan megkezdték pulzálásukat, mitől a férfi a végtelenségig dagadt, s erre az izmok lágyan fokozódó simogatással válaszoltak, és Xawera milliméternyit emelkedett és süllyedt a férfi ölében, mintha azontúl az idő mit se számítana, az se volt szajhaság, hanem maga volt a természetesség. Boldogságos barlang lett az ő benseje, falára forró cseppkőhullámok rakódtak lágyan, emlője, mely feszes volt, körte alakú, mondhatni pisze, visongva felmeredt, bimbója megtelt vérrel és érett gyümölccsé duzzadt, és Xawera értett ahhoz, hogy könnyű testét észrevétlen úgy emelje meg, hogy a férfival csak a benne tomboló tag révén, csak ott érintkezzék, minden szeretet-energiát oda összpontosítva, nem veszve el mellékes simogatásokban, álságos csókdosásokban, helyettesítő mozgalmasításokban. És úgy sem tett, mintha elsődleges célja a férfinak való boldogságszerzés lenne. Ő maga akart boldogságot, s ha az Isten úgy döntött, hogy az egyik nemigen megy a másik nélkül, hát ő nem ellenezte, hogy a férfinak is jó legyen, sőt. De hogy csak azért, vagy elsősorban azért? Ugyan!
S ama véges számú pozitúrák, melyek megválaszthatók, s mindnek vannak előnyei? Ő nem kényszerítette a férfira egyiket sem; alig észrevehető testsúlypont-áthelyezésekkel, ölelő, szerető egyensúlybontásokkal azonban finoman vezette, s megint nem elsősorban a másik élvének érdekében. Hiszen ő jobban tudta, melyik férfi mely helyzetre való, mint amazok. És azt is tudta, hogy ő is mindig más, és a kölcsönös meglepetés, mit várt, ám előre sosem kalkulált, mert számító a legkevésbé sem volt, az örömöt csak fokozta. És semmi sem lehetett szemérmetlen, visszás, taszító, amit ő művelt, mert őszintén, lelkesen művelte. Ha ajaki a makkot illették, miközben finom ujjaival bensőjének gyűrűs és hosszanti izommozgását reprodukálta, s ha lágyan a heréket nyalta, s közben kitárta magát a férfi nyelvének, ujjainak, és könnyező szeméremajaki révén bensőséges beszélgetést folytatott vele, abban nyoma sem volt annak, mit a francia nők művelnek kedvtelve, ám pótlék gyanánt; ez sem pótlék volt Xawera számára, hanem a szeretet nyilvánításának szintén alkalmas eszköze. S ha ajaki és ujjai megdermedtek is, és tétlenkedtek, mialatt ő szinte lövellte a nedveket magából rángatózva, a lihegés csillapultán ismét tevékenykedni kezdett önzetlenül, és tudta cselekedni ezt a végtelenségig.
Az egyik elhunyt lélek az Úr előtti kihallgatáson álmélkodón számolt be arról, hogy egy ízben tizenkét és fél órán át tartózkodott Xawera bensejében megszakítatlanul, s azalatt Xawera a csúcsra, szerény számítás szerint, legalább huszonnyolcszor jutott, és végig bírta szeretettel, és végig bírta testileg-lelkileg, és minden perce e tizenkét és fél órának új volt. Abbahagyták volna már, vallotta e nyomorult elholt pára töredelmesen, és meg is állapodtak szóban, hogy most megszakítják együttlétüket, míg hólyagjukon könnyítenek, s aztán folytatják, ahol abbahagyták; arról is beszéltek egyetértőleg, hogy éhesek is, szomjasak is már, és megállapodtak szóban, hogy esznek-isznak kicsit, és aztán rögtön folytatják; de nem volt mód, hogy közös megegyezésüket a gyakorlatba áttegyék, elhagyta őket a szétváláshoz szükséges akarat, és pattanásig feszülő hólyaggal, korgó gyomorral, kiszáradt ajakkal folytatniuk kellett még sok-sok órán át; és el-elszunnyadtak egymásban, és fel-felriadtak, és megállapították, hogy még mindig össze vannak olvadva, és nem győztek álmélkodni mindezen.
Oly férfiak, kik magukat tehetetlennek tudták, Xawera hatására nagy kanok lettek; oly férfiak, kik úgy tudták, hogy ők a nőknek örömet okozni nem tudnak, tapasztalták idvezülten, hogy Xawera az ájulásig élvezi őket, és valóban így volt, Xawera nem hazudott, nem alakoskodott; ki megkóstolta az ő testét, azontúl csak arra vágyott, de nem az ismétlésre, hanem mert tudván tudta, hogy Xawerával minden perc új leend.
Ki megkóstolta az ő testét.
Mert a lelkét nem tudta megkóstolni senki.
Ez pedig igazán nehéz kérdés.
Volt-e Xawerának a testén kívül lelke is?
Szeretet, az volt benne, egyéb sem volt benne, mint szeretet, ám ez különös szeretet volt, nem a személynek szóló, kivel éppen egymásban tartózkodott, kit éppen lovagolt, kit éppen magára hágatott, hanem mindeneket befogadó szeretet; nem szajhai közöny, ó, nem, de valódi szeretet, csak éppen nem az egyes férfihoz kötődő. És ha arcát figyeltük a fényképen és megjegyeztük, hogy vallásos rajongásra ez az arc nem való, most mégis azt kell mondanunk, hogy az őt eltöltő szeretet igazi, mély Istenszeretet volt. A Teremtés csodáját, a Teremtés testiségét, a Teremtés kéjét itta minden percében és mindenki más teremtett lény által, s az Egyetemes Teremtés nyújtotta kéjekért ugyan a háláját az egyesnek rótta le, de az mégsem az egyesnek szólt.
A Szerelem és az Úr papnője volt igazán.
Amiként a pap sem egyeseket gyóntat és oldoz fel, hanem mindazon hívőket, kik rábízattak, és cselekszi ezt nem az egyesek iránti személyes szeretettől, hanem az Úrnak szeretetétől vezéreltetve, igazából személytelenül, maga is az Úrnak puszta eszközeként, nem pedig emberként, akként Xawera is az Úr kegyét és feloldozását osztogatta mindazoknak, kik tévesen azt hitték, hogy nem az Úrral, csak egy nővel egyesülnek.
Nem mintha hivatásának mibenlétével Xawera maga tisztában lett volna. Nem, ő erről ugyanúgy nem tudott, nem tűnődött, ahogyan a férfiak sem tették; legföljebb abban nem tévedett, amiben a férfiak, hogy ugyanis ő nem volt kisajátítható, amit pedig minden férfi anynyira akart. Nem elvből nem adta magát, hiszen odaadta ő magát teljesen, még annál is teljesebben, de nem arra volt teremtve, hogy egyetlen férfi asszonya legyen. Ő papnőnek volt teremtve, és ehhez ő nem kerekített ki elméletet, ami a legnagyobb kurvaság, és ami akkortájt bizonyos férfias nők körében kezdett divatba jönni. E férfias nők valaminő okból nem tudtak igazán nők, s majd asszonyok lenni, kitalálták hát maguknak, hogy ők szabadon libegnek férfiról férfira, és nem tartoznak egyikükhöz sem, csak önmagukhoz. Ez volt a kurvaönzés. És ezek a férfias nők szegények erre valamiképpen mind ráfizettek, önzésük céltalan volt, és örömöt nem, csak idegbajt okozott. Nem, Xawera nem volt önző, és, ha szabad ennyi bujálkodalom után megjegyeznünk, buja sem volt igazán: ő papnő volt, igazi szent, szentebb, mint sok hölgyek, kik a „szent” megtisztelő címét éppen asszonytalanságuk, erőltetett meddőségük révén, jogtalanul nyerték el.
Nem volt ez a műfaj, a papnő műfaja zavartalanul gyakorolható és elismert az ő idejében, sőt akkor sem, amikor én ezt írtam; a született papnők nem tudták, hogy ők azok, és súlyos félreértések származtak ebből, és derűs lelkük szegényeknek óhatatlan megkeseredett.
És megkeseredtek a férfiak is, kik Xawerát szerették, mert nem értették, hogy ez micsoda, és sok minden mást követeltek Xawerától, félve attól, amire született. Követeltek hűséget, és kizárólagos bánásmódot, és racionális belátást, és elveik, bogaraik, mániáik megértését és támogatását és képviselését, s mert mindezeket Xawera nem nyújthatta, hanem csak riadtan igyekezett fokozottan nyújtani azt, amit tudott, másban magát kifejezni képtelen lévén, a férfiak előbb magukban, aztán Xawera háta mögött, majd Xawera szemébe vágva lekurvázták; Xawera nem értette, miről beszélnek, és sírt, és fogadkozott, hogy megjavul, de hát hiába akart megjavulni szegény, ha nem volt miből.
És Xawerának emiatt gonosz lett a lelke. Volt tehát neki lelke, a kérdésre ez a válasz, ha valamije meggonoszodhatott. És a gonoszság, az már az egyesnek kellett hogy szóljon. Mert a Teremtés, ez könnyen belátható, nem gyűlölhető. Volt két egyenrangú lehetőség: vagy legyen Teremtés, vagy ne legyen. Lett. Nem mondhatjuk, hogy ez jó vagy rossz, imádni való vagy gyűlöletes, mert ha van Teremtés és mi beleteremtettünk, akkor csak imádhatjuk, mert Az vagyunk; létünk maga folytonos Imádás. Megölhetjük magunkat, azt lehet, szoktuk is, de akkor kilépünk az Imádásból abba, ami Nem-imádás – ám az sem Gyűlölet.
Hanem az egyes ember, az bizony gyűlölhető, méghozzá nagyon. És megtörtént az, amire az értetlen férfiak vágytak: Xawerának személyre szóló érzelmei lettek. A férfiak céljukat elérték, s mint a célok elérésekor ki szokott derülni, ráfizettek.
Minderről azonban most, az Úr Ügyének hajnalán, a felfelé tartó szakaszban korai szólni, s később sem óhajtok sokat foglalkozni vele. Most még öröm van és boldogság, az Új Szent Korszaknak kezdete vagyon, és most még Xawera lelkében sincs gyűlölet; most még csak a Rezdülés, a Remegés, a Boldog Előérzet van benne, hogy csodák lesznek, csodás szeretkezések; és a férfiakban, kik az Ügyhöz csatlakoztak, még szintén csak az előérzete van a bujálkodalomnak, ami mozgatja őket is; nemigen tudják még a férfiak, hogy Xawera a jutalom, még nem sokan ismerik, és azok sem ismerték fel; a Költő, kinek lakásába Xawera a Mester előrelátó tanácsára bekvártélyoztatott, már látja, látja nyakának pihés fénytörésében a testi lét pogány teljességét, de még hárít egyelőre, Xawerát a gyermekek nevelőnőjének tekinti, s a felállított csapdába beleesni vonakodik; ugyanígy vonakodott a Felkelésben részt venni hajdan; aztán a bukott Felkelésnek magasztalója lett mégis; ennyit ér a ráció a Nőkkel szemben is.
Mert minden Mozgalmakban a férfiak Xawerára vágynak.
Legyen hát áldott az ő neve. Légy üdvöz, kedves, kedves Xawera Deybel!
Egyáltalán, legyetek üdvöz ti mind, Keletről érkezők!
Légy üdvöz, Ferdynand Gutt, csúf nejeddel, Annával együtt, kinek révén Towiański Mester sógora levél, és az Úr Ügyében hatalmas szerepet játszani érkeztél az Emigrációba! Reméld, hogy szereped hatalmas leend! s bár tudjuk, nem lett az, első napjaidat, heteidet, hónapjaidat a boldog várakozás töltse ki jótékonyan visszamenőleg!
Légy üdvöz, Xawera, kinek másik agyacskád a méhecskédben vagyon, amiképpen a kecses dinoszauroszoknak is volt másik agyuk, a veséjük tájékán, mármint a növényevőknek! S viselkedj szerényen, ám öntudatosan kezdetben, mert te már tudod, néked már megmondta a Mester odahaza, Vilnában, hogy te vagy a Királynő! amit a párizsi hívek előtt korai feltárni még, mert nem értenék, hogy a Mester ama szellemi Izrael Úrnőjének jelölt ki, melyről Swedenborg meg a többi misztikusok tűnődtek egykor; ez igen mély idea, és a régi hívek közül sem érti mind, de Gerson Ram érti, a nevedet is tudja: te vagy Királynőként az Úristennek földi jelenléte, és réges-régi neved ezért Sekinah. S bár nem tudod, hogy vészes a jelenléted a Földön, minthogy a Sekinah, a Királynő, a Malkutban van, ami a Föld, minden sarával együtt, azért óvakodj, amíg tudsz, hogy a Malkuttól be ne sarazódj.
Te pedig, Gerson Ram, mímelj figyelmet, midőn néked a párizsi hívek a Mester tanait magyarázzák, s ne áruld el, hogy e tanokat ismered rég, s azokról magánál a Mesternél is többet tudsz! S tudd meg: árgus szemmel vizslatnak téged is, vajon Ferdynandhoz és Xawerához miféle kapcsolat fűz a Mesterben való hiteteken kívül. Azt elárulhatod, módjával, hogy Ferdynandot nem kedveled, mert Ferdynand nyíltan ellenszenvez véled. De azt sose áruld el, hogy Xawerától, gyávaságból, idegenkedsz. Amúgy is másként véled ezt soká, mert nem Anyát, hanem Atyát választottál magadnak, szégyellvén a magadét; nem nővérre, hanem barátokra van hát szükséged emiatt; szerezz barátokat! Ezt úgy tanácslom néked, mintha én volnék atyád: Polonius egy régi jó drámából. Irányodban, a lelkes, szuszogó, izzadó zsidócska iránt Xawera amúgy is érdektelen, a Mester zsidók közé szalasztott fullajtárjának tekint; hagyd rá; magad is így gondolod hiszen. S te férfi vagy; erőszakot a világon a hiteddel teszel, s a földi világ amúgy is nőnemű; nővel tehát ne törődj jó soká. Egyetlen személy, sőt annál kevesebb: nőszemély, neked amúgy is kevés, ha megjött már a Messiás!
Tudom én persze, nem fogtok vigyázni magatokra, sok keserűséget fogtok megtapasztalni, s ezektől visszamenőleg még én sem tudlak benneteket megkímélni; semmi sem fog sikerülni nektek végül is; de hát mi az, aminek sikerülnie kellene az Életben?! hacsak az nem, hogy kimért időnket valahogy leéljük? Az pedig garantáltan sikerülni fog, és nem ölnek meg titeket, és ti se fogtok ölni! Ennek a történetnek egyetlen szereplője sem gyilkol! azért is írom ezt a történetet, s nem másikat, és ezért derűs történet a tiétek.
Az pedig külön boldogsággal tölt el, hogy nem én ötöltelek ki benneteket, hanem léteztetek igazán, és ebbe a történetbe tőlem függetlenül léptetek; ez nekem nagyon jó.
Legyetek hát üdvöz, érkezők!
Van egy nagyvilág a láthatáron túl, egy színes, hatalmas, de gyámoltalan nagyvilág, hol az emberek tudatlanságuktól szenvednek; ám mihelyt meghallják, mi az igazság, megrázkódnak, és hálájuk határt nem ismerend, és a Mestert egy emberként fogják követni.
Így képzelte Ram ama kicsiny szép városban, minek neve Vilna, ahol a szellemi életet a sulhojf udvarán a régi dogmákba bonyolódva élték a vak zsidók, és szemük a megjelent Mester meglátására nem nyílott.
S hogy abba a hatalmas városba, Párizsba megérkezett Ram, káprázó szemei neki is majdnem megvakultak, mert váratlanul kétség támadt lelkében, vajon az a töméntelen népség, az a francia, mely dolgára siet lökdösődve, s a kocsik csaknem egymást ütik el, oly eszeveszetten hajtják a lovakat a kocsisok, vajon ez a számtalan ember megütődik-e egy csapásra, meglátván az Embert, ki köztük él, immár hónapok óta?
S míg franciáktól tudakolta franciául, vajon merre is menjen, s azok, ki hinné, franciául válaszoltak mind, kivétel nélkül!, kutatva nézett szemükbe Ram, vajon alkalmas ember találtatik-e köztük, kinek a lelke megrezdül a Hívásra; s hogy azok továbbhaladtak közönyösen, utánuk nézett, hogy legalább a járásukból próbáljon hitképességükről tudomást szerezni. De azok mind dölyfösen jártak, magabiztosan, oda sem figyelve tudták a szemből és oldalról jövőt elkerülni; valami ördögi mechanizmusnak lettek volna mintha részei! és felsóhajtott Ram, izzadó homlokát kézfejével megtörülte, és fohászkodott, hogy kétségeit űzze el az Úr.
És sietett a Mester címére, vágyva szellemi atyjának látását, teli fiúi rajongással és alázattal, hanem ott nem a Mester fogadta, csak Ferdynand, és ettől Ram kételyeihez szontyol is járult. Megérkezni tudni kell, emlékezett vissza a Mester egy mély bölcsességére Ram; eszerint ő nem tud megérkezni.
E gondolat annyira lesújtotta, hogy azt sem vette észre: Ferdynand barátságosabban szól hozzá, mint valaha. Igaz, nem árulta el, hol is rejtőzik a Mester, s e titkolózás Ram szívében tőrt forgatott meg, ám készségesen felvilágosította az újonnan érkezettet az Ügynek állapotjáról, és amit elmondott, nem volt szomorkodásra okot adó.
Mert elmondá Ferdynand, hogy a Mesternek hívei számosak és egyre szaporodnak. Hogy a Kör, így nevezik, május elsején megalakult; az Úrnak Ügyét a Földön diadalra vivendő; azóta sokszor ülésezett már a Kör, és van már Első Sereg, huszonnégy főből való, és alakul a Második Sereg, hogy majdan legyen Harmadik és Sokadik e nemből; és a Mester a tantételeit meghirdette a Kör előtt többször is kimerítőleg, és a hívek álmélkodva hallgatták őt, mert látták: bölcs ember, elhivatottsága kétségtelen; és a Kör megkapta a Lobogót, melyen Krisztus látható töviskoszorúsan, égre emelt szeműen, a leplet testén összefogó kezűen; és fölesküdött eme Lobogóra a Kör, és minden tag a francia nyelvű alapító okiratot aláírta; és a Körnek teljes neve így hangzik: Le Cercle des Serviteurs de l’Oeuvre de Dieu.*
S már halottja is van a Körnek!
Erre Ram mégiscsak felfigyelt, mert Ferdynandnak, a buta emberkének hangjában őszinte büszkeség csengett.
Igen, a Körnek immár halottja is született, Wańkowicz hunyt el, Isten nyugosztalja, s a közös gyász a Kört oly szépen forrasztotta eggyé, hogy Wańkowicz halála nemes, nagy tett volt az Ügynek érdekében. Kniaziewicz tábornok is megboldogult, sőt Wańkowicz aznap halt meg, midőn a tábornokot temették, így hát május közepén kétszer is összegyűltek a lengyelek a temetőben, és ha sok a halál és kevés az élet, a kétségek és fájdalmak olyképpen munkálnak az emberben, hogy mégis a hit erősbödjék, így a hívek eltökéltsége ezen gyászesetektől is nőtt! bár Kniaziewicz tábornok nem volt a Kör tagja, de halálával mégis segítette kétségtelenül. Ferdynand piciny szeme csak úgy tüzelt előemberi, lapos homloka alatt, és ebből Ram megtudhatta, hogy ezen szép elmélet a Mestertől való, Ferdynand csak visszhangozza azt. És ettől Ram lelke kissé megkönnyebbedett.
Egyébként sajnálta, hogy Wańkowicz meghalt; ismerte a bogaras festőt, a Mesternek régi hívét, és kedvelte is, bár képeit nem szerette, pont olyanok voltak, mint a katolikus festmények általában; de nem számít, a Mester híve volt a festő, ez a lényeg, s a túlvilágon is az marad.
S hogy Ram feszültsége oldódott; mert ő még nem halt meg, ismét a Mester holléte után érdeklődött, de Ferdynand ismét kitérőleg válaszolt; a Mester nem Nanterre-ben van, mondta; Ram nem tudta, merre is van Nanterre, sem azt, hogy a Mester ott lakott volna; a Mester Mickiewicznek, a Költőnek gondjaira bízta híveit, közölte Ferdynand, míg ő maga távol tartózkodik, és Ramnak gondnokát is kijelölte már: Januszkiewiczéknál fog lakni, amíg más lehetőség nem adódik. Ez a kiadó Januszkiewicz? Ő az. A híres kiadó? A híres kiadó, mert ő is tagja a Körnek.
Ezen Ram felvidult. A híres kiadó! ki az odahaza betiltott könyveket kiadta! Mickiewicz meg Słowacki költeményeit! és ő ott fog lakni! Ettől annyira felizgult, hogy megosztotta Ferdynanddal tapasztalatát: Európában Poroszországtól kezdve egyszerűen nincsenek falvak! csak városok és városkák, még a legapróbb település is város, csak piciny, és ez igen különös! de ilyesmit Ferdynand nem vett észre, összehúzott szemmel hallgatta Ram megfigyelését, mert erre nézve a Mestertől képviselendő álláspontot nem kapott. Ram hamar abba is hagyta a mondókáját; sehogyan se képzelte el a nagyvilágba való megérkezését, de nem ilyennek mégse; nem szép az Úrtól, hogy a Mesterrel nem beszélhet rögtön, a Mesternek van füle a hallásra, Ferdynand meg csak egy homunculus.
Kedvetlenségében majdnem megkérdezte Ferdynandot, vajon miből él ő meg a Mester, és hogy vajon neki, Ramnak, ki fog annyi pénzt adni, hogy éhségét legalább hetente háromszor elverje, de idejében lenyelte, ennivaló helyett, a kérdést, és igen jól tette ezt, mert ha efféle földiség a Mester fülébe jut, bizony ki is tagadhatná érte.
Felhívta Ram figyelmét Ferdynand, hogy a Mester titkait csak Mickiewiczre szabad bízni egyelőre, a többi hívek még nincsenek megérve; Ram bólintott; örült, hogy legalább ennyi utasítást juttatott néki a Mester.
És akkor hallgatás telepede közibük, mert nem volt mit mondaniuk egymásnak, és ültek ellenségesen ők, a Mester legelső hívei, és kínos volt e csönd mindkettejüknek. S akkor megkérdé Ram, hogy most ő hova is menjen. És Ferdynand azt felelé, hogy mindjárt elviszi, de még dolga van, és bement a másik szobába, és becsukta az ajtót. Persze nem volt semmi dolga Ferdynandnak, azon törte a másik szobában a fejét, hogy mikor is volna a legalkalmatlanabb Ramot a Költőnek bemutatnia, hogy a Költő rögtön megutálja; bocsássa meg Ferdynandnak az Úr e gonoszságot, mert Ferdynandot is Ő teremtüvé ennyire embernek.
Szilárdan eltökélé Ferdynand a másik szobában, hogy a Mester tartózkodási helyét Ramnak nem árulja el, pedig tudta; és azért cselekedett így, mert őelőtte meg a Mester és a Költő titkoltak el tudnivalókat; tudást visszatartani, az hatalom; így lesznek a hívek rétegzettek, nemtudásuk feszíti, hajtja őket, és a csoport a dinamizmusát így nyeri el; úgyhogy Ferdynand ezúttal is az Úrnak rendelésére titkolódzott. Azt sem árulja el Ramnak, határozott Ferdynand, hogy a Mestert is, a híveket is francia kopók figyelik immár; nem kell az érkezettet ijegetni, nyugtatta Ferdynand a lelkiismeretét, és igen nagyon kívánta, hogy a kopók Ramot csípnék el legelőbb.
Ismerte Ferdynand a Költőnek napi időbeosztását, délután kettő körül szokott lepihenni, akkor nem szabad zavarni; ezért történt, hogy Ram a Költőt délutáni szenderéből felverni kényszerült, és bedagadt szeműnek ismerte meg.
Csupa szépet és jót mondott Ferdynand a kóvály-fejű Költőnek Ramról: a Mester lánglelkű híve, zsidóságbéli apostola meg ilyenek; dicsérte fiatalos hevességét, tapasztalatlanságát, önveszélyes lelkesedését; aztán elhallgatott Ferdynand, a Költő belátására bízva a dolgokat. A Költő igen el volt csigázva, megfeszített napok és hetek állottak mögötte, és előtte még inkább; kótyagosan bámulta a tömzsi, görbe lábú, olajosképű ifjat, azonnal kidobni nem akarta, a Mester híve végül is; ismét meg volt fázva a Költő, bal orrluka teljesen el volt tömődve, és jobb orrluka is épphogy csak szörcsögött; fejfájással jár az ilyesmi meg lázzal; jól választotta meg a pillanatot Ferdynand.
Ám akkor Ram, ki a megtiszteltetéstől bénán állt és lélegzetet venni se bírt, annyira szerette a Költőnek verseit, mondani kezdé a nagy poémát, a Pan Tadeusz-t; a Költő az első sorok hallatán elmosolyodott udvariasan, aztán elkomorodott, mert az ifjú ember nem hagyta abba; mondta, mondta hiba nélkül az első éneket, és olajos szeme lázasan csillogott; Ferdynand mogorván állt, ő a költészetet, a Mester szemléletének megfelelően, semmire sem becsülte; szavalta Ram az első éneket, és nem látszott, hogy abba akarná hagyni; a Költő az ágyára visszahevert közben, becsukta a szemét, jobb orrluka kitisztult, fejfájása enyhült; kellemes orgánuma volt az ifjú embernek, és igazán szépen szavalta azt a hosszú-hosszú költeményt; úgy hallgatta saját sorait a Költő, mintha ennen utókorává lényegült volna; mi tagadás, közben el is szenderült, de fel-felébredt, és lám, már a második éneket recitálta az a kellemes bariton; Ferdynand közben leült mogorván, és Ram csak mondta, mondta a második éneket. Isten látja az emberi lelket, nem én, de semmi hátsó szándék nem volt Ramnak szavalatában, csak az élvezet! Ő nem a Költő hiúságát akarta legyezgetni, csak zavarában nem jutott más az eszébe! és jó volt azt a költeményt fennhangon mondani! és a fal felé fordult a Költő, és horkolt, és Ram a harmadik éneket szavalta; Ferdynand közben kiment, Celina teával itatta; a negyedik ének táján tálcán bevitte ura szobájába a csészéket, kicsit ő is hallgatta a szavalatot; s mikor az ötödik ének elején a Költő kipihenten felébredt, mosolyogva hallgatta a görbelábút; nem volt már láza! és nem fájt a feje! majd köhintett, és szeretettel mondá Ramnak: ha Isten adja, ennél szebbet is fog még írni. Valóban így gondolta a Költő, és volt ebben igazság; vajon mely hatalmas elme állíthatná művéről, hogy az már a határ, min túllépni nem lehet? ez volna a vereség! Megteáztak akkor, Ram pironkodva hallgatott, a kérdésekre nem bírt felelni, vagy csak dadogva pár szót, mert igen szégyellte magát, hát így történt, vagy így is történhetett, hogy kegyelt apródja lett Gerson Ram a Költőnek egy csapásra, Ferdynand pedig morcan hallgatott.
Januszkiewiczéknál hajtotta álomra a fejét a megérkezés e sűrű napjának végén a rue de l’Echaudé 9. szám alatt, de még előtte nagyot s jóízűt imádkozott héberül, köszönvén az Úrnak, hogy létezik a Világ, benne ő, Gerson, és hogy éppen akkor, mikor az ő teste él, jött el a Messiás, áldassék az Úr.
Nem látta aztán gyakran a Költőt Ram testvér, sok sürgős dolga volt a Költőnek, ki Ramnak látását azért is kerülte, nehogy ama kellemes érzés, mi véle összefüggött, szétfoszlassék; de megismerkedett neki rendelt gyámjával, az ifjabbik Januszkiewiczcsel, a kiadó öccsével, Romualddal, valamint magával a híres Eustachyval is. Eustachyval a barátkozás kellemetlenül kezdődött. Ramot kérdezgette, vizsgáztatván, Eustachy, s kitűnt annak rendkívüli memóriája; erre Eustachy elővette a maga közmondásos memóriáját; hosszan és szenvedelmesen vizsgáztatták egymás páratlan memóriáját, Romuald a sarokban zavartan pislogott, és újdonsült gyámolítottját mintha kevéssé kedvelni akaródzott volna néki; a csata eldöntetlenül végződött, mert amit Eustachy nem tudott, tudta Ram, viszont amit Ram nem tudott, tudta Eustachy; két könyvtár veselkedett egymásnak, porfelleg támadt, és elpenészedett borítók hullottak szét, és egymást nem értő nyelvek nyelveltek el egymás mellett, és hullott a betű, mint a pelyva; voltak egyező könyvek is e két gyűjteményben, hát azok fenekedtek csak igazán! és évszámok vagdalódtak össze, és adathalmok lődöztek egymásra! egyszóval eposzíró tollára való csata viharzott halott tudásból, és ez is eldöntetlen lett, mint minden jelentős csata. Eustachyval a testvéri viszony ezzel a nehezékkel kezdődött. A tiszta haragon és féltékenységen kívül még tiszteletet is kellett érezniük! ha nem is egymás, de az Úristen iránt, ki egy másik ilyen elmepalotát is felépített a maga szórakoztatására!
A lelkük mélyén e csatározás közben persze megszerették egymást. Épp ez volt az igazi nehezék! Ramot lenyűgözte a kiadó tudása; Eustachyt lenyűgözte Ram tehetsége; szívesen tanítványául fogadta volna a kajlafülűt, de látta, az tanítóra nem szorul. Kérdezgette aztán családjáról; Ram szűkszavúan válaszolgatott, atyja nyomdász volt, bár valójában kiadó inkább; szóval kolléga, bólogatott Eustachy; na és miket adott ki, a Talmudot? Azt, felelte Ram, és hallgatott. Ismerem az ilyen nehéz viszonyokat, sok kedves ember, kit tiszteltem és szerettem, akart engem tanítványául fogadni sikertelenül, mert már ki voltam alakulva; meg is utáltak ők engem emiatt, én pedig nem szóltam semmit, az érdekükben.
Vagy tíz évvel volt Ramnál idősebb Eustachy, tanári posztra joggal tartott hát igényt; Romuald a bátyjánál csak három évvel ifjabb, de mintha fia lett volna, oly kamaszmód éretlen és lángoló; Romuald lelkesen fogadta Gerson testvért öccsévé, s úgy határozott, az Úr Ügyébe személyesen vezeti be. Keblére ölelte Romuald Gerson testvért, igen, s általa maga a Kör ölelte át! így vélte Romuald, s eszerint ténykedett. Volt ebben valami furaság. Romuald a Mester tantételeit ismertette lelkesen Ramnak, ki azokat még Vilnából s teljesebben ismerte! ám Ramnak mégis úgy kellett hallgatnia Romuald magyarázatait, mint aki a Mester nézeteiről nem tud semmit, ez volt a Mester parancsa.
Romuald még azt is bevallotta, hogy ő a Mester papja kíván lenni! Kacérkodott korábban is a gondolattal, hogy igazi pappá lesz, mint Kajsiewicz meg Jelowicki meg a többi Feltámadottak; ám látván azok keserveit, lemondott erről; de most, hogy a Mester megjött! és szemináriumba járni nem kell, latinul és olaszul biflázni nem kell! most hát szabad a lelkészi pálya! s mennyivel magasztosabb, mint azoké, kik most a Mester ellen prédikálnak, a siketek és vakok! Helyeselte Romuald elhatározását Ram, és unalmát magába fojtva hallgatta Romuald tanfejtegetéseit.
Igen, a hívek oly ideában egyesültek, mely köztük a szent tüzet megjeleníti, az egyes lelkekben tanyázó isteni szikrát fellobbantja; a Kabala is így tanítja persze, de ezt Romualdnak nem kell tudnia. S mondotta Romuald: Adam Kadmon, az Első Ember töredékei ők valamennyien, s az egész emberiség mindig ezt az emberfeletti, isteni, őseredeti Első Embert testesíti meg; és nem tudta Romuald, hogy ez sem a Mester eredeti meglátása, és Ram nem világosította föl erről sem. S magyarázta lelkesen Romuald: mindenki testvér; nem a földi alacsonyságot kell a másikban észrevennünk, hanem azt, amivé a szelleme válhat és válik is majd, a végső terméket, midőn a szellem, az örök, a vándorló, földi munkáját: megtestesüléseit évezredek múltán befejezni fogta. Bólogatott Ram. S mondotta Romuald ihletetten: egyetlen ember ereje is hatalmas, ha magát az Úr munkatársának érzi a többi lelkek ébresztésében; az igazi nagy erő a lelkek egyesüléséből támadand, abból leszen a láng; az Úristen részecskéit kell szeretniök az embereknek a többi emberekben, hogy rabságukat leküzdjék, és ez a tevékeny istenszeretet; ez így is van, gondolhatta Ram, a rátörő álmossággal küzdve.
Lelkesen magyarázott Romuald testvér, a nemrég megtért, Ram testvérnek, a korábban megtértnek, és Ramnak nem volt szabad megmosolyognia! egyébként nem is volt hozzá kedve.
Mert el kellett mennie más testvérek közé, kik a Mester tételeivel csoportosan ismerkedtek, és ott hallgatnia kellett, miként vitatják a tant a hívek, s egyes dolgokat miként magyaráznak oda és vissza, leginkább félre, s hogyan támadnak egymásra azonnal. Ha pedig őt kérdezték, neki a válaszadás elől ki kellett bújnia. Ez bizony nagy belső küzdelme volt Ramnak, aki mindenkinél többet tudott a Mester nézeteiről, s bizony a legszívesebben lehülyézte volna a többit gőgösen, de nem tehette.
Órákon át időztek az új hívek a tan egyes pontjainál, miket vélük Mickiewicz közölt szűkszavúan, meg a Mickiewicz körül rajzó tekintélyesebb beavatottak, Zan, Różycki meg ilyenek; újracsócsálták, amit velük közölni méltóztattak, a kidolgozást rájuk bízván; Ram keserűen hallgatott. Mégsem volt e tanrágcsálásokon való részvétele káros, maga is rájött erre: így tudhatta meg, mit árult el a Mester már, s mit tartott egyelőre vissza.
Nos, elárulta már a Mester, hogy az ember az utolsó, még éppen látható pont az Univerzumban, melyen át a láthatatlan szellemseregek ténykednek. Az ember az egész Természetnek mintegy rövidítése, esszenciája, és szellemét rokon szellemek környezik. Ez a fajtáknak harmónia-törvénye. Rokon a rokonnak örül. A szellemek, jó tudni róluk ezt, halhatatlanok, és büntetésüket töltik az Űrben az újratestesülésük előtt; valamennyiüket újra emberben létezni szólítja az Úr, még ha tiltakoznak is e parancs ellen egyes rémült szellemek, kiknek előző testesülésükről az emlékük nyomasztó. Csak a már tökéletessé kimunkált szellemek nem kényszerülnek újra a földi-testi létbe, azok már szabadok, és az Úr asztalánál, örök fényben foglalnak helyet mint angyalok. Tökéletessé válni: ez minden szellem útja. S ha majd minden szellem a maga tökéletességét elérendette, a Föld maga válik Mennyé, és minden szellem szabad leend.
Azt is elárulta már a Mester, hogy az élő ember rendelkezik szabad akarattal, noha korlátok között. Hatalmában áll a döntés: vajon a fényesebb vagy a sötétebb szellemek támogatását választja-e; mert a szellemek, jó tudni ezt is, lehetnek fényesek és sötétek, s ezek átmenetei. Így az élő ember a benne magában lakozó szellemet magasabbra emelheti vagy mélyebbre taszíthatja. A szellem pedig a következő testesülésbe azon a fokon lép, ahová őt az élő ember életében eljuttatta. A valamilyen fokon álló, belénk költözött szellemet tehát leronthatjuk, de fel is javíthatjuk. S mert a rokon szellemek a testünkben lakozóért aggódnak és segélik, formálásában éppoly aktívak, mint mi magunk. A fényes szellemek támogatnak minket, a sötétek pedig a rabságukba akarnak ejteni.
Elárulta már a Mester azt is, hogy a bennünk lakozó szellemeknek hosszú az előtörténetük. Lakoztak korábban kőben, növényben, állatban, s előző életükre emlékeznek ők, bármily magas fokra jutottak is közben. Két ember egymással szemben ezért soha nem két ember, hanem a bennük lakozó szellemek előtörténete és magasabb lehetőségeik hálózata; ezért is lehetetlen, hogy két ember viszonya bármikor kimerítőn ábrázoltassék.
Buzgón vitatták a hívek e tételeket, és magyarázták; Ram aligha érezte meg, hogy eretnek tanokba mélyednek a hívek buzgón, mert a katolikus dogmákról néki közelítő tudása ha volt, így a hívek bátorságát becsülni nem tudta.
Pedig hát Jézus Krisztusról is elárult már titkokat a Mester! hogy ugyanis Jézus az Úr utáni első szellem. Az áldozata révén nyitott ő hajdan kevéske tért a Fény Szellemei számára, hogy a sötét szellemek nyűgözte Földön tevékenységüket, szikra voltukban, megkezdjék. Mert Jézus áldozatának ez a magas értelme. Csillagfény ő, sötét zarándoklatunkban így vezet minket, így pajzsunk ő és így erőnk; és imánk eszköz, alázatunk eszköz, szeretetünk eszköz, belső lelki munkánk eszköz, hogy az ő fényét őrizzük, szikráját fújdossuk, melengessük magunkban, mígnem a sötét szellemek oszlopai is fényessé válnak, mert végül is ez a rendelése az Úrnak.
Erről keveset vitatkoztak a hívek; annál inkább arról, hogy a Mester mondá: akkora lett a hatalma, az Úrnak akaratából, mára a Rossznak, hogy az emberek módfelett szenvednek, kétségbe vannak esve és le vannak verve; ennek okából pedig elhatározta az Úristen, hogy Jézus fénye tisztíttassék meg és lángoltassék fel újra; a szomorú Föld vidulni fog; a szeretet lángja a Földet elborítja, s ennek most van itt az ideje.
Hát ennek nem győztek örvendezni a hívek!
Megmondta már nekik a Mester, hogy a Föld a Glóbusok közül az alacsonyrendűek közé tartozik, és alacsonyrendű szellemek is lakják emiatt; és tudnivaló, hogy a Teremtésnek minden Glóbusain van élet, s ezek közül az alábbvalók egyike a Föld.
De most ideküldé Jézus fényét az Úr ismét, mert eltelt a kétezer holdév, ami kétezer égi évnek felel meg pontosan, ennyi a varázslat tartama, ennyi volt és mindig ennyi lesz a Periódus.
Üzeni pedig a híveknek a Mester, hogy vigadjanak, mert az Úr kiválasztotta népét, hogy az Ő harcos népe legyen, miként vala egykor Izrael, melynek a neve is ezt jelenti: Isten Harcosa. És most is a legszenvedőbb népet választá ki az Úristen, hogy nagy sanyargattatása mélyén boldogan felrivalljon. A szorongattatásban a legnagyobb bűn a meddő bánat választása, mert akkor a sötét szellemek szállják meg az ember lelkét, s nem eresztik. Ezért hát a szorongattatásban a legjobb döntés az örömnek választása. Az öröm tehát az, amit az Úr választott népétől követel, és ez a nép most: a lengyel!
Ettől igazán boldogak voltak a Mester üzenetét csócsáló hívek; Ram figyelte őket és magát némán, s legjobbnak látta, ha a Mesterhez fohászkodik, véle szellemileg egyesül, ahogy szokta.
S tanulmányozták a hívek a Mickiewicz tolmácsolta üzenetet, miszerint kiválasztotta már az Isten ama férfiút, aki az Úrnak Ügyét vezetni tartozik a Földön; erős, nagy, fényes szellemű e férfiú, ennek már sokszor tanújelét adta; tanújelét adta, üzeni a Mester, e férfiú mindezeknek ebben az életében, mint dalnok, előző életeiben pedig mint próféta és király és jövendőmondó mágus; de nem az érdemei az igazi bizonyíték, hanem e bárd szenvedése, hányattatása és iszonytató bűnei, miket újabban elkövetett! Ugyanis ott támadnak a Pokol küldöttei, a rossz, a sötét, a gonosz szellemek, ahol legveszedelmesebb ellenségüket tudják, s veszekedetten vívnak érte a Fény Szellemeinek ellenében! Iszonyú rengés tehát, ami egyetlen lélekben harcolódik! és ez az igazi bizonyíték. A Pokol pedig mind erősebben fogja támadni a választott férfit, s mindennémű szenvedéseket bocsát reá; nem elég, hogy pennája elszáradt, nem elég, hogy felesége megtébolyult, nem elég, hogy kétségek mardossák, hogy honfitársai megtagadják, hogy vetélytársai elébe vágnak, hanem még ennél is iszonytatóbb megpróbáltatások várnak reá, éppen mert ő a választott férfiú.
Ezt az első éjjel közölte a Vendég Mickiewiczcsel; így is hagyományozódott a hívekre át; el is határozta Ram, hogy Mickiewicz dolgozószobáját, ha ismét odajut, alaposan szemügyre veszi.
És tanulmányozták a hívek a Mester első enciklikáját, amit Mickiewiczhez intézett, s amit magával vitt hozzá az első éjjel:
„Belső munka révén szerzed meg mint az Úrnak hűséges szolgája azon képességedet, hogy az Ő hangját a rossz Szellem sugalmányaitól, mik legyenek bár a legszebbek, legtökéletesebben tettetve is, megkülönböztesd.
A magas fokok, melyekre szellemed már nemegyszer felhágott, a tiszta szeretettől vezérelve, az alázattól vezérelve, az igaz szellem áldozata ismeretes előtted. Ezért a belső, megfeszített munka, hogy ezen állapotot tartósítani megtanuld, biztosít, hogy a Legfelsőbb Úr hamarosan szolgálatába szólít, s a sokaság elé lépni tiszta ruhában, tiszta és emelkedett érzelemben hív.”
Oly szerencsésen volt ez az első enciklika megfogalmazva! oly homályosan! hogy rágódhattak a hívek kedvükre.
S tudták már, hogy öt nappal az Első Vizitáció előtt írta ezt a Mester, s aznap este vitte el a Költőhöz magával, mely nap délelőttjén Celinát kórházba kellett vinni.
Mert ezt is előre látta a Mester! miként, ezt is tudták már a hívek, látomása támadt Towiański Mesternek Vilnában: a mennyboltozaton Fehér Keresztet látott megjelenni, mely Nyugat felé mutatott; ekkor indult el; így adta jelét az Isten, hogy magas hivatását, miről sok évvel korábban már értesíté volt, bétölteni ideje.
Ezt Ram is így tudta.
És megüzente a tanokkal bíbelődő hívőknek a Mester: van a szellemek közt egy kivételes szellem, az Úrnak küldötte, kit az Úr kétezer holdévenként a Földre visszaküld; eddig már két testesülése volt néki; most ismét megtestesül; s kétezer holdév múltán megint fog; hétszer kell emberi testben lakoznia e szellemnek; és azután minden szellemek a Mennybe jutnak el; ez azonban a legnagyobb titok, erről szólni egyelőre nem tanácsos.
Ram tehát nem mondhatta el még, hogy ez a szellem testesült meg eddig Mózesban és Jézusban; ezt csak Mickiewiczcsel volt szabad közölnie egyelőre; és nem mondhatta, hogy a Hagyomány szerint Mózes minden nemzedékben eljő, következésképp eljő minden nemzedékben Jézus is; és nem mondta, hogy ez a szellem az, kit a zsidók Messiásnak neveznek évezredek óta, s mibenlétéről sok minden tudható.
A Mester kozmogóniája szép volt és hiánytalan; mire Ram Párizsba ért, sok részletét ismerték már a hívek; ám Ram tudta, nem a Mester tantételei a lényegesek, hanem Ő maga; ez volt legmélyebb tudása, mit titkolnia kellett újdonsült testvérei elől; nem volt könnyű.
Romuald meg a többi hívek magyarázták egymásnak, hogy az Úr Ügyének diadalmas földi vonulása megkezdődött; a negyvennégyes számú férfiú felülről a Parancsot immár megkapta, kerubok vigyázzák gondolatait és lépteit; a világ teremtése óta ily hatalmas Fény még nem volt; a Bárány így váltja meg a bűnöket: szeret, s a fényes szellemek oszlopainak tért nyit, számukra a Földön kicsiny pontokban: emberi lelkekben otthont létesít; és igen örvend e fejleménynek a Menny, mert amiképpen az élők függenek a Mennytől, akképpen függ a Menny az emberektől; sok raboskodó szellemek, kiket a Földszellem sötétje igéz, most elszabadulhatnak fogságukból végre, évszázados szenvedésük múltán; és érzik ezt a kiválasztottak mind, álmodók s virrasztók egyaránt, az Úrnak mécsesei; ők a földi pontjai a Világosságnak; és meg fogja ugyanezt érezni Franciaország, mely fényesnek ugyan nem fényes, de a sötétségben legalább szürke.
Teljesen egyetértett mindezzel Ram, csak a negyvennégyes számmal nem volt megelégedve; el is határozta, hogy Mickiewiczet a tévedéséről felvilágosítja.
És magolták a hívek és magyarázták egymásnak lelkesülten, hogy a Föld, az alacsonyabb rendű Glóbusok egyike, mégis kedves az Úrnak, mert a Földön folyó anyagias, földies, tisztátalan operációk végterméke mégis a tiszta Szeretet leend; ám a szeretetnek csak azon válfaja tiszta, mit a teremtmény szabadon, önként fogad el; a parancsolt, kényszerített szeretet a szentségét elveszíti; gondolkodni nem elmével, hanem szívvel szükségeltetik; a Megváltás nem jő el nélkülünk, a mi lelkünk rezdülése nélkül; e rezdülés nélkül az Isten kegyelme mit sem ér; ne kíméljük hát magunkat, testvéreim! saját bensőnk kolostorában élni rezdülésre tárván, ez az Úr Ügyének diadalmához vezető földi ténykedés feltétele!
Mindezekkel tisztában volt Ram, s kicsit már unta. Ezért, hogy nem vette észre: a Mester ideái teljesebbek lettek időközben, mert Vilnában még a Körről nem beszélt! Rójuk meg Ram testvért figyelmetlenségéért. Mondta ugyanis e szemináriumok alkalmával a papi elszánású Romuald testvér: a Kör nemcsak a kornak magaslatán áll, hanem annál is magasabban! nekünk oly erényekkel kell bírnunk, miket megvalósítani évezredek múltán lehet csak! Oly ideális embertípus kidolgozása hárult reánk, kevesekre, mely mérce leend sok-sok nemzedék számára szerte a Földön, mígnem egyszer, folytonosan tökéletesedvén, az egész emberiség eléri!
Nem ártott volna, ha erre fölfigyel Ram testvér. Hogy ők, a hívek, felsőbbrendű emberek. Ezt ugyan csak pár évtized múlva mondta ki németül egy később elhíresedett filozóf, de már ekkor ez volt a lényeg. S ennek bizony következményei lettek. De Ram testvér nem figyelt föl erre, hanem az járt a fejében, hogy ugyan ott alhatik, ott ehetik Januszkiewiczéknél, de szinte szobafogságban, mert zsebpénzt nem adtak; odamegy, ahová cipelik, azon kívül sehová; a Mestert nem láthatja; a Költőt nemigen láthatja, s akkor sem négyszemközt; miért lakhat Xawera a Költőnél?! ő meg csak Januszkiewiczéknál?! Oly távol van a Mester itt, Párizsban! sőt még Xawera, kit láthat, még ő is távolibb lett, mint volt Vilnában; nem mintha valódi kapocs fűzte volna őket össze otthon, de mégis!
Megérkezett Párizsba Ram, és nem volt mit tennie, és múltak a napok!
Jól bántak vele egyébként, bemutatták sokaknak, azok a kezét szorongatták, arcon is csókolták, mint testvérüket, de sokan voltak valahogy és arctalanok; elvész köztük az olyan jövevény, mint ő. Ferdynand bezzeg már beépült közéjük, mert ő a Mester sógora. Xawera is körül van legyeskedve, mert nő. De aki se nem sógor, se nem nő, ráadásul még zsidó is, azzal mi lesz? Ugyan hol rejtezik, mit művel a Mester, pont mikor leghívebb híve érkezik?! S mintha ők, Vilnából nemrég érkezettek, egymástól is, a többi hívektől is el lennének különítve. Kinek jó ez?!
Napok teltek, sőt órák és percek, és a Mester nem volt sehol, és nem történt semmi; Ram továbbra is kapott enni, sőt valami kevés zsebpénzt is, „amíg kialakul a helyzet”; az utcára mégis ritkán merészkedett le, valami nagy súly húzta le a lelkét, pedig jól tette volna, ha inkább elégedetten sétál és a forgatagot bámulja: ha az Úr Ügyének harcosa valaki, legyen türelemmel! Nyilván erre intette volna a Mester, ha ott van, de nem volt, meg a Költő is, de annak nem volt ideje, túl sok minden történt akkoriban, csak Ram nem vette észre, noha búsulásával ő maga is benne volt: mert mialatt nem történt semmi, csak lopták a napot, bizony a helyüket keresték, tolakodtak, tülekedtek, kidudorodtak a résekbe azon amőbaszerű lények, akik a mi lelkünk, hogy majd a Körnek a lélekelhalások után szilárd váza legyen; alakulás folyt! nagyszabású, örvendetes! hát ebben vett részt tevőlegesen Ram is, az idegen lakásban kushadván.
Eustachy és Romuald elrohangált, azoknak volt intéznivalójuk. Irigykedett rájuk Ram, s naphosszat bámult ki az ablakon, szíve teli volt keserűséggel és céltalansággal, noha vissza, Vilnába, a legkevésbé sem vágyott; szóval megszállták őt hirtelen a sötét szellemek, amin csodálkoznunk nem kell: annyi szellem kavargott akkoriban Párizsban, miért ne lettek volna közöttük sötétek is elegen, kik mindig a leghívebb hívőt támadják, mert éles a szemük.
Bámult hát kifele Ram, s valamit mégiscsak megérzett. Le Sage úrnak még ördögre volt szüksége, hogy regényében sipkáikat a házak pironkodva megemeljék; mi tudjuk, nem szükséges az ördögi közbenjárás: éber álmodozások billegtetik a háztetőket, alattuk forr a vágyak zavaros levese, és vájt fül kihallja a Város fortyogásából, a Város vartyogásából a nagy-nagy Várakozást, persze csak akkor, ha bennünk az megvagyon; vulkáni az élők természete, ne tévesszen meg minket az utcán trécselő csőcselék gondtalansága, látszólagos az! s az éjjel-nappal tülekedő, üzekedő, sosem alvó, emberhússal még éjféli órán is kereskedő figurák kevésbé valósak, mint a szellemük, miről ők mit se tudnak a balgák.
Valóban „sátánt örvendeztető század ez a tizenkilencedik”, juthatott Ram eszébe a Słowacki-idézet; eltűnődöm, mit írt volna vajon Słowacki az én századomról? S abban is igazat kellett e kitűnő költőnek adnia, hogy „az óvilágnak vége, de még nem kezdődött meg az új”. Emlék és képzelgés, olvasott és látott világ mind áthatja egymást, megannyi gyógyíthatatlan seb; valóságtartalmuk kétes, ám az nagy valóság, hogy egymásba gomolyognak; a legvalódibb valóság pedig törekvésünk, hogy halhatatlan Szemmé guvadhassunk, legalább életünk idejére; csakhát ehhez az kell, hogy a tények kötele szorítsa el nyakunkat teljesen. Ram azonban ekkor még tényhiányban szenvedett, az ablakban kuporogván.
Van olyan szemünk, mely lát, noha nem látható; talán belülre visszavonult harmadik, egykor egyetlen külső Küklopsz-szemünk az; alvó csecsemő összerázkódik, ha négylépésnyire megközelítjük; elektromossággal, magnetizmussal szokták volt az ilyet magyarázni, később pedig szerettek volna megfeledkezni erről; amit letagadunk, az még inkább van, tudjuk; Eustachy lakásából kifele nézdelőben megpróbálta elképzelni Ram, mit látott a maga lakásából Mickiewicz a Vizitáció után; a Költő szellemével így próbált egyesülni tehát. Bizonyos, hogy miután a Vendég elment, hajnaltájban az ablakba állott a Költő és nézett kifele, tán remélve, hogy bármi látvány a maga belső tájaiból kiszakítani képes. Bizonyos, hogy ropogtak és fészkelődtek szobájában a bútorok, mert dolgoztak bennük a szellemek, s voltak köztük fenyegetők, és voltak köztük kedvesek. Nézett kifele a Költő, és nem azt látta, amit látott, mert nagy kellett legyen a lelkében a földcsuszamlás, és a megindult rétegek a többit letarolták. Meg kellett éreznie a Költőnek akkor, így élte át most Ram őt, hogy egy véletlenül Párizsnak nevezett város egyik lakásában sűrűsödött össze hirtelen az összes sötétség, mibe a fény belévakított hirtelen; minden addigi és minden eljövendő otthontalanságok zúdultak össze ott, és zajlott ez nem időben; s majd ha mindenki otthontalan lesz végre a világban, gondolta Ram-Mickiewicz, akkor a látszat mélye megnyílik; száműzött lesz végre minden ember és nyelvtelen; s az imént távozott Vendég akkor fogja magához ölelni mindet, és akkor lesz valódi az élet.
Eksztázis és letargia szirtjei közt hánykódik lélekvesztőjén: enszellemét testében cipelve a vallásos ember, és letargikus félálmában, így írta Swedenborg, adatik a mennyei fényt megpillantania. S hogy a Fény kitüntetettje legyen, előbb rabul ejti lelkét a Sötétség. Fény és Árny küzdelmének kimenete persze biztos, az Úrhoz emelkedés a szemléletből kiiktathatatlan, derűlátó minden egyistenhit; hogy jó, állítja, holott rossz; s mert állítja, hogy jó, azzá is éli azt, ami rossz; az Úr akarja, hogy legyen Akarat, s hogy a Vágy előbbrevaló legyen mindannál, ami Való; ezt így nemigen fogalmazhatta meg magának Ram, mikor Mickiewicz megtérésének éjjelét elképzelte, de azt tudta, hogy a megváltatás nem egyetlen pillanat, hanem vonakodások, visszavonások, nekilendülések sorozata; s most entestében érezte, miként adtak jelet a Költő testének minden porcikái a megrázkódtatásról s a végbemenő léleklángolásról. Azt érezte hát Ram, amit ő maga is Vilnában korábban. Jó volt újra éreznie. Végül is elhagyatottságában ezt akarta. De arról is volt tudomása, amit Eustachy említett neki, hogy a Költő beszámolt róla: a Vendég távozta után kezdte meg harcát, mint Jákob, az angyallal. Ahogyan írva vagyon: Jákobhoz elméne egy angyal, és társalogtak, és otthagyá magára kétségeivel Jákobot az angyal. És Jákob tusakodni kezde magával, és tusakoda a hajnal feljöveteléig. S most Ram a csípőjét érezte fájni, erre gondolván; s alighanem Mickiewicz is fájlalta akkor reggel a csípőjét, mert írva vagyon, hogy a forgója Jákobnak e harcban kiment a helyéből.
S ekkor eszébe jutott Ramnak, ami biztosan Mickiewicznek is azon éjen, mit írt erről Saint-Martin, az Ismeretlen Filozóf. Azt írta: „Azt mondottam én az Úrnak: harcolj énellenem, amiként Jákob harcolt az angyal ellen, mígnem az, aki én vagyok, megszentel tégedet.”
Ebbe most Ram beléborzongott. Rémületes kijelentés! Jákobnak és az Istennek szerepcseréje! Jákob szenteli meg az Urat, s nem fordítva! Ez ugyan Saint-Martin önkéntelenül bevallott istenülése volt, de megérezte Ram, hogy ez lehetett a Költő lelkének igazi tartalma azon a tusakodó éjjelen. Vendégének magát érezte hirtelen, s Vendégét a megváltandónak!
S rájött Ram, mi lehetett azon az estén Towiański beköszöntő üdvözlése. Azt mondhatta Towiański, mikor a Költő ajtót nyitott: „Azért jöttem, hogy megváltsalak.”
S látta Mickiewicz, előtte ott áll Napóleon.
Mert a Mester igen hasonlít Napóleonra, csak lengyel.
Ó, mennyire szeretett volna Ram visszamenőleg Mickiewicz bőrébe bújni, s megváltatni a Mester által azon az éjjelen! mert noha őt már megszabadította magától, énjének gyötrelmeitől a Mester, oly jó lett volna még egyszer részesülni e kegyből! s főleg egy nagy lengyel váteszköltő testébe bújva! kipróbálva, milyen is az! Úgy gondolom, jobban érdekelte a Vilnából szalasztott kajlafülűt Mickiewicz, kit nem ismert még, mint a Mester, kit jól ismert, s nem is volt annyira titokzatos.
Ha úgy érezte a magát Mickiewicz lelkébe álmodó Ram, hogy ő áldotta meg Vendégét, s nem az őt, Saint-Martin radikális eszméjének mintájára, s ezzel a megváltást ígérő Vendégnek fejére nőtt, ihlete pontatlan nemigen lehetett.
Azt tudta Ram: a csodára végképp megérett ember is vonakodik a Csodának azonnal hitelt adni, s első tette a lázadás; átélte hát Ram a nagy Költő lelkébe bújva ismét a Szerelmet előző s végigkísérő harcot, ami a Gyűlölet; véres hadakozás folyhatott azon a hajnalon a Költő lelkében, vérontás nélkül megváltás nincs, salut par le sang*; próbálgatta a maga lelkét Ram, s úgy találta, nyitva volt a Költő szeme e magányos hadakozás során végig. Swedenborg is ezt követelte az ilyen esetekben; ez nála a negyedik stádium, melyben a Belső Templom elérhető, ilyenkor már angyalokkal társalkodik az ember. Nem álom ez, nem is vízió, mert ezek alacsonyrendű működések; ez már az igazi Nézés.
Van szem, van tárgy, s a kettő közt a látvány: maga az Úr.
Az Úr pedig, mert neki is csak ember alakja van, maga is eshet tévedésbe, nem-tudásba. De ezt Ram gondolta egyedül, ilyet a Költő még nem képzelhetett.
S beleélte magát Ram a Mester lelkébe is, persze; és lett erős szemévé a Mesternek, és nézése sugarától a látszatot, e kötszert, a mögöttese átvérzé; s képzelte, hogy nézi, Mesterként, az Úrnak Könyveit, és fellángoltak legott a betűk, mikre ránézett; s látta maga előtt a Költőt, nézte, s a Költő lelke lángra gyúlt, mert tudjuk, betű minden élő ember.
De hát nem tudjuk másnak lelkébe huzamosan beleélni magunkat; fáradtan fordult el az ablaktól Ram, és Eustachy könyvespolcai előtt sétafikált, s persze, hogy Saint-Martin könyveit azonnal megtalálta. Nem voltak porosak, forgatták őket. És olvasta Ram újra az Ismeretlen Filozóf mondatait. Mondá pedig Saint-Martin: Nem írhatsz le egyetlen verssort sem, mielőtt csodát ne tettél volna, mert a versnek más tárgya nem lehet, mint amit ünnepel. Elmerengett Ram. S mondá Saint-Martin még egyszer: Ki a Fenső hatóságnak orákuluma kíván lenni, nem írhat le egyetlen sort sem, mielőtt maga mirákulumot ne mívelt volna. Bólogatott Ram. És mondá az Ismeretlen Filozóf: A profetikus költészet az egyetlen, mely a költészet nevet megérdemli; ez az, amely az isteni tüzet, mi bennünk megvan, gondolatainkba is beültetni képes. Lapozott Ram. És mondá Saint-Martin: Nem elegendő az Úrnak hatalmában nem kételkedni, de szükséges, hogy saját erejében ne kételkedjék az ember. És mondá még: Krisztus eljövetele óta minden ember, a maga sajátos módján, képes Krisztusnál is tovább lépni. S mondá: Minden ember képes és köteles szellemi hagyományt és szent szöveget létrehozni, mert a maga lényegét minden ember képes megírni.
Eltűnődött Ram, mily feltűnően összeegyeztethető az ő hagyományával mindez, s kissé jobban vélte érteni a Költő poétai elhallgatásának okát, amit egyébként igen fájlalt; erősen remélte, a Költőt a megtérése újabb szép versek írására sarkallja; igaz ugyan, hogy a Mester a költészetet megveti, de hát enyhülhet a Mester szigora, mikor az egész emberiséget megtérítendette!
Mindig van, minden nemzedékben, ki hajnaltájt az ablakban könyököl, és a virrasztás ragacsa köti a látványához őt; néz, és nem néznek fel őrá, néz, és nem ismerik fel őt. Mózes minden nemzedékben eljő, de rejtezik; körülnéz, és látja: korai még, és elszomorodik, és ennen Mózes-voltát feledve az álomkóros seregekbe olvad. Épp ekképpen áll és virraszt az ablakban minden nemzedékben legalább egy. És néz. És nem azt látja, amit lát.
Látja ugyan a valóságos hajnalt, de az számára csak a hajnalt előző tükör csupán, főpróba az igazi előtt. Madarak csivitelnek a kőrengetegben, érthetetlen, honnét van ennyi veréb, talán a lószar okozza. Teremt az Úr mindenféle lényeket, verebeket, patkányokat, lovakat, hogy ne érezze magát az ember annyira egyedül e Bábelban, s hogy legyen, ki ugyan az embert nem érti, de él, s az Úr akaratát öntudatlan teljesíti. Jó, hogy legalább a verebek, a patkányok nemzetköziek ebben az ellenséges törzsekre és népekre szabdalt világban, ahol még a vallás sem közös. Süketen, vakon, az álombéli ragacsot magukban cipelve indulnak munkába a Világváros lakói, támolyognak még, látni őket fentről, a lesből; pénzről álmodnak és hatalomról és bosszúról, új forradalomról, életjáradékról, tőzsdesikerről, tőzsdekrachról, az adóhivatal leégéséről, és nem értenek semmit, mert maguk is csak tört cserepei azon tükörnek, melynek mélyén ott szunnyad a valódi látvány, a Titok. Ha megtörténne a Megváltás, ezek a félálomban imbolygók arról is megkésve értesülnének, hazug tucatregényekben tálalnák fel nékik az élelmes tollnokok, rekedt rikkancsok kiabálnák a többi hírek közt, és másnapra el is felejtenék.
Ezt láthatta meglátogatottságának reggelén Mickiewicz, ezt látja szobafogságából most Ram; utóbbi azonban úgy tudja, hogy a Megváltás műve már el van kezdve.
Közönyösen trappolnak a kövezeten a kocsik elé fogott lovak, szájuk elé zabbal teli zsák van kötözve, trappolás közben is esznek, és hullajtanak a kövezetre verébeledelt, mintegy a Teremtést magát parodizálva; mégis, az ő szemükben néha látni: tudják. Tűnődve tekintenek az emberre, és hallgatnak. Korai megszólalniuk. S nem néznek fel az ablakra ezek az értő lovak se még, a zablától nem is tudnának feltekinteni, a szemellenzőtől, ettől a speciálisan emberi találmánytól is nyűgözve vannak; biztosan ló és ló között is van különbség, s legalább egyikük tudja, hogy a Világváros valamely bugyrában aznap éjjel történt valami. Megtörtént. Megjelent. Halleluja!, mondja a maga lónyelvén az illető, és jót harap a zabból.
Ram erre gondolván némi zavarba esik, a hagyomány az állatokról nem szól, kivéve a Noé-mesét, de hát az csak mese. Mi történik az állatokkal a Megváltás után? Avagy a Megváltás csak az embernek szól? Majd meg kell érdeklődni a Mestertől ezt is.
Az viszont kétségtelen, hogy mikor a Hírvivő távozott Mickiewicz lakásából, úgy járt el, mint a zsidók szerint a Teremtő: elvonta magát, s akkor következett csak a robbanás, minek neve Cimcum; ebből van a Világ; ebből lett Mickiewicz, a Legelső Tanítvány. Úgy jelent meg Ő, hogy elment, és ez másképpen nem is történhet soha.
Kell, hogy szédült légyen a Költő az ablakában hajnaltájt, de fölfele szédült! kilátótornyának magasába! honnét letekinteni büszkén lehet s kell, lenézni a mit sem sejtő földiségre.
Elmének s léleknek játéka volt az a hajnal, a lehetőség latolgatása, a szempont átélése; Ram megpróbálja átélni újra, s úgy találja: nem lehet észrevenni azt a pillanatot, mikor a játék megszűnik, s helyét a hit elfoglalja.
Csak azt nem érti, amit elpletykálni siettek neki, mitől őszült meg a Költő azokban a napokban hirtelen. Kétségektől nem történhetett. Addigi barátait, híveit elveszítheti, de megnyeri a Hont! ez öröm! megnyeri az Öröklétet! Hogyhogy ebbe beleőszült Mickiewicz?!
Bocsássuk meg Ramnak értetlenségét, ő még fiatal volt, mikor Mickiewicz megtérését eljátszotta magának unalmában.
Én se tudtam soká, mi a felelősség.
Amivel Gerson Ram nem számolt, az volt, hogy ővele számolnak.
Számolt vele a Mester, tehát számolt a Költő is. S mikor őt a Költő Romuald gondoskodására bízta, bizony káderpolitikát folytatott. Szétszórni a Mester újonnan érkezett híveit a párizsiak közt célszerű, el ne bízzák magukat. A legelső megváltottak gőgje minden gőgök közül a legrosszabb. Januszkiewiczéknál Ram nem az isten háta mögött volt, hanem szem előtt. Jelentették, hogy alig távozik. Romuald pedig, kinek túl heves természetét az emigránsok ismerték, az újonnan érkezettben vetélytársra lelvén, annak kijelölt gyámjaként visszatartatik. Nem volt ez rosszul kitalálva.
Nem tudhatta továbbá Gerson, hogy mikor ő éppen halálra unja magát, az Úr Ügyének addigi legsűrűbb és legvésztelibb napjai íratnak, s hogy akkor sikerült Párizsba megérkeznie, amikor nagyon kellett.
Már egy éve volt akkor a Mester Párizsban, Isten malmainak fel kellett végre dübörögniük!
Úgyhogy mikor Ram unatkozott, éppen hevesen múlott az idő.
Éppen ezekben a napokban fogalmazták hivatalos helyeken a Mesternek és családjának Párizsból és Franciaországból való kiutasítását! Fogalmazták, előterjesztették, jóváhagyták, aláírták, áttették, elolvasták…, s éppen ezekben a napokban méltóztattak Oroszországban a Mester birtokát elkobozni! és fogalmazták örökös száműzetéséről a parancsot, fogalmazták, előterjesztették, jóváhagyták, aláírták, áttették, elolvasták, széljegyezték… minthogy az ilyen ügyek még abban a lassú Impériumban is megfelelően gyors elintézést nyertek.
Nem sejtette Ram, midőn július elsején, pénteken a többi hívekkel együtt a Költő előadására a Collège de France tantermébe kivonult, mily sebesen múlik épp az idő!
Hatalmas volt az a terem! de nem midrás, nem templom, hanem előadóterem; rendkívüli választékossággal öltözött urak és hölgyek, valamint szerényebb eleganciával tüntetők; csodálatosan sokan voltak, legalább nyolcszázan! és Romuald testvér oldalba bökte, s fejével intve mondá: az ott Sapieha, az meg Zamoyski gróf, és az ott Czartoryski herceg és neje! Ram bámult, sose hitte volna, hogy e nevek viselői eleven emberek. S jött soványan, beesett arcúan, égő szeműen Celina asszony, s mellette vonult Xawera csinosan; ez bámulatosabb volt, mint az idegenek látványa, mert csupa ismeretlen embert e forgatagban látni lehetséges, ám köztük ismerőst megpillantani, ki e különös világtól távolinak tűnt, mint ő, Ram, s most mégis otthonosan, beleszületetten vonul a teremben, az lehetetlen.
S hogy egyáltalán e terembe szabad a bejárás, senki nem kér papirost, ottlétre jogosító felhatalmazványt, útlevelet! s még a zsidókat sem tiltják ki! különös e nagyvilág mindenképpen.
Mutogatta Romuald testvér tovább, hogy ez itt orosz gróf, az ott angol úr, amaz pedig német forradalmár; neveket is mondott, Ram nem hallotta, mert Ferdynand is feltűnt, odabiccentett, és Anna, a neje is vele volt, és vonult a Celina asszonyt környező csoportba, a számos lengyel hírességek közé. És mondta Romuald, hogy az ott meg Różycki ezredes meg Kamieński ezredes. Ővelük Ram még nem találkozott. És Eustachy testvérrel társalogtak a híres lengyel katonák! Most látszott csak igazán, hogy mégis Eustachy az a híres, kinek kiadványait ezer veszéllyel dacolva csempészik Keletre a lengyel utazók.
Hátha mégsem lesz nehéz ezzel az ellenséges nagyvilággal beláttatni, hogy megjött a Messiás, ha máris ennyien összegyűltek az Ő tiszteletére.
Mert hírlett, Őróla fog beszélni ezen az előadáson a Költő.
S mikor az Előadó sápadtan, lobogó hajjal berontott, micsoda dobogás és tapsvihar! mert erre a büszke, sápadt emberre vártak!
Egészen más embert látott most Ram maga előtt, kinek nyilván egyik orrluka sem szörcsögött.
Egy félistent üdvözölt a tömeg, és e hérosz bölcsője szintén a messzi Vilna volt!
Akkor nekik le kellett ülniök. De nem fért be a terembe mind, hát oldalt az ajtókban is álltak, a hátul levők nyakukat nyújtogatták. Ágaskodtak a finomul öltözöttek! Ram keblébe a diadalnak tágassága költözött, és borzongva állapítá meg, hogy jó pár sorral előbb és lejjebb Xawera ül, s hogy ez a Xawera ugyan nem csinosabb, mint az a másik, kit ő ismer régtől, de más, összehasonlíthatatlan azzal; egy szent nő ül ott, és mágnesként nem vonz, hanem kisugárzik; és a testvérek, kikkel találkozása esett addig, azok is egészen más emberek, azokból is sugárzik valamely titokzatos erő, ez a közös lényegük; oldalt pislantott Ram, és érezte, hogy mellette Romuald testvér teste tüzel, a levegőt szaporábban veszi, ez sem az a mosolyognivaló Romuald, ki őt neológ buzgalommal a Mester tanaival traktálja! s hogy az Előadóra nézett, megriadt: állt az Előadó, szemét végighordozá a termen, de látni való volt, hogy semmit, senkit nem lát, hanem lát valamit egyebet, amit meglátni a hallgatóság összegyűlt; és Ram ismét megborzongott, mert ama messiási férfit, kit ő ismert, látott, kinek lábainál ült, most talán még neki is mélyebben meglátnia adatik!
És akkor megszólalt az Előadó befelé forduló szemmel, mintha enlelkébe írott sorokat olvasna föl nyugodtan. S e nyugalom őt az izgatott teremtől függönyként választotta el, néki védettséget biztosított. Igen, a Költő valóban a meglelt béke állapotából beszélt, e béke őbenne azon hónapokban jótékonyan honolt.
A messianizmus kérdése, kezdé az Előadó, mit a lengyel filozófok tettek föl, egyúttal szláv és európai kérdés is.
Az orosz filozófia eddig mit sem fogalmazott meg a jövendő számára. Az európai kormányok erőtlenségét látván az Oroszországban uralgó kormány számára a tanácsolók a materializmus ideáját ajánlják, s valóban, ami Európában materiális, azt az orosz akarja is. Ettől a lengyel filozófia különbözik: oly ideáját adja a messianizmusnak, mi egyetlen emberhez vonzódik, sőt a lengyel messianizmus elismeri saját népének küldetését, mit azonban egyetlen embernek kell képviselnie.
Ideges borzongás a teremben.
S mondja az Előadó: az orosz nép szelleme a hunok s a normandok hatására kemény lett; s hogy lelküket az államiatlanságból felébressze, a Gondviselés rájuk küldé a rémet, a Mongolt. Dzsingisz kán szörnyű küldetéssel tört be Európába annak idején. Sok napon, sok éjen át böjtölt, imádkozott a szellemekkel társalkodva Ázsia csúcsán, és tatárul akkor azt kiáltotta: „halla!”, és két világrész beléremegett. E kiáltásban volt valami tónus, mely az erőt másoktól elvette s bámulatra késztette; a fegyver kihullt a szemben álló katonák kezéből, és a királyok messzire menekültek, csak hogy e kiáltást hallani ne kényszerüljenek.
S a mongol iga alatt nyögő moszkvai hercegek végül e dallamot elsajátíták, s maguk is azt kiáltván: „halla”, elébb Moszkvának hercegségét, majd a környező tájakat megriasztva leigázták; és ezt nevezzük orosz tónusnak azóta is.
S felteszi a kérdést az Előadó: milyen is a lengyel tónus? Nehéz megmondani, feleli.
C’est le ton qui fait la chanson*. A hadvezér által mondott szavak nevetségessé válnak, mihelyt gyermek ismétli őket. Tehát a tónus a dolgok lényege, élete. Elmond egy történetet erről. 1812-ben az oroszok éppen a franciák elől menekültek, s egy orosz tiszt sebesülten feküdt egy kalibában. Egy orosz csapat a kalibára támad és rabol. A tiszt kiüzen a gazdával, a rablást hagyják abba. Gúnyolják a katonák a gazdát, és rabolnak tovább. Erre az ablakhoz viteti magát a tiszt, és fejét kidugva egyet kiált, kiadva lelkéből ama tónust, mit az orosz hercegektől, vagyis Dzsingisz kántól örökölt. És a katonák, rémületbe görcsölten, a rablást abbahagyják! Magához szólít egyet közülük a tiszt, és erőtlen kezével veri, és az tűri. És köré gyűlnek a többiek, és parancsait lesik. És akik a hangját nem hallották, rabolnak tovább. Hát ez a tónus.
És ez a tónus, ez az erő az orosz költészetben is benne van. S ezen orosz energia a lengyel költők közül csupán az ismert hazafi, neves költő, Seweryn Goszczyński műveiben van jelen; tónusát illetően ő inkább az oroszországihoz tartozik tehát, annak ellenére, hogy jeles lengyel hazafi és lengyelül dalol.
Romuald testvér oldalba böki Ram testvért, és oldalra int fejével. Ott ül az említett orosz tónusú lengyel hazafi. Arca sápadt, ritkás haja csimbókos, feje megreszket. Ram nem tudja, hogy Seweryn nemrég Puskinnal került azonos említésbe ugyane teremben. S nem tudja Ram, hogy az Előadó érti a módját, hogyan dicsérjen úgy, hogy a megdicsértnek háta borsózzék tőle; még az Előadó sem tudja, mivel jár majdan e dicséret.
Ám folytatja az Előadó: midőn Lengyelország gyönge volt, és Európa az orosz tónus ellen nem tudott mit kitalálni, megjelent Napóleon! és erősebb tónust intonált, mint az orosz! és a lengyelség e dallamot meghallotta, megrázkódott, feléledt, és megindultak a lengyel divíziók!
Átható és dobszószerű volt Couthon és Marat hangja, e terroristáké, ám Napóleon hangjában nem volt rekedtség! nem volt suttogás! Oly hangot, mint az övé, fül még nem hallott! mert az a tökéletesen felszabadult lélek hangja volt, mely testét tökéletesen uralta.
Tapsolnak sokan. Mások riadtan ülnek. Dobogás. Az Előadó megnyúlik a katedrán, haja lobog. Fáradtság ül Ramnak lelkén, szégyelli, égő szemeit dörzsöli az álmosság ellen; túl sok a feszültség a teremben, túl kevéssé érti, minek mi a súlya itt, idegenben; de talán a Mesterről szól mégis ez az előadás, hiszen a Mester isteni sugallatra állította fel Napóleon mellszobrát otthon, Antoszwincében, Ram is látta.
Nem értheti még Ram, hogy Napóleont nyilvánosan dicsőíteni forradalmi tett Lajos Fülöp király országában, kinek szolgái a Napóleon-kultuszt hivatalból üldözik, miközben titokban a feltámadásáért imádkoznak. De a feszültséget érzékeli a jövevény, feje mellére hanyatlik, ettől felébred. Romuald testvérre pislant riadtan, de az nem őrá figyel, hanem az Előadóra meg a többi hallgatóra felváltva, és fészkelődik izgalmában.
Az Előadó új témára csapong el, s mondja átszellemülten: a Nyugat filozófjai úgy vélik, hogy a Fény fejlődése, bizonyos új doktrínák születése, bizonyos vélekedések elterjedése okozzák majdan az általánosan várt új korszak születését. A lengyelség ellenben úgy tartja, hogy az új korszakból semmi sem lesz, hacsak meg nem jelenik az az egyetlenegy ember, aki a sokaságot megtestesíti. S vajon e két vélekedés közül melyik a racionálisabb? A doktrínák gyorsan avulnak, a megformulázást követően azonnal évülni kezdenek és eldobandók; ellenben a leghatalmasabb, legáltalánosabb intézmény, a kereszténység, egyetlen embernek köszönheti létét, az Isteni Ember áldozatának!
Igaz, nehéz, szinte lehetetlen a logikának megmagyarázni, hogy egyetlen ember bírhat ily hatalmas küldetéssel; semmi sem sérti annyira az emberi gőgöt, mint hogy el kelljen ismerni egy testvérünknek magasabbrendűségét. S a középkor óta valamennyi filozófia és doktrína arra tört, hogy a nagy egyéniséget lehozza a földre. És igaza van Baadernek, ki szerint Kálvin találta fel a guillotine-t, tagadván Isten jelenlétét a szakramentumban, mert ezzel levágta az Egyháznak fejét, s minden földi kormányzatot fej nélkül hagyott így. S ha minden ember gőgjének eleget kívánnánk tenni, legjobb lenne, ha a fejetlenek fejetlen országában élnénk!
Holott nem sikerülhet háború, ha nem egyetlen fővezér irányítja a hadakat! Nincs oly műalkotás, mit ne egy mester hozna létre; nincs oly zenekar, mit ne a dirigens fogna össze. S mégis tartja magát ama tarthatatlan vélekedés, hogy az emberiség legnagyobb problémáit megoldhatjuk a fejetlen tömegek révén!
Látjuk, látjuk mai napság, mennyire képtelen az egyes ember bármire; a bizalmatlanság az egyes ember iránt ebből is fakad; hanem ebből dogmát csinálni fatális dolog lenne. Mert a tömeg határozatlan, bizonytalan, igen; nem ért még el ama fokra, mit a Gondviselés a számára kijelölt; még a magasabb igazságot a szellemi szférából, mely igazság lehetne mindenki számára, nem fogta fel. De honnét jöjjön ezen igazság, ha nem a kiválasztott ember lelkéből? mert ez a lélek az, mely az egész emberiség fölött állni rendeltetett!
Őt várja hát a lengyel filozófia és irodalom, úgy, miként valaha várták Izráelnak prófétái, valamint a latinok és görögök prófétái is várták ama nevezetes Közvetítőt. S úgy véli ő, az Előadó, hogy eme várakozás a létezhető vélekedések közül a legracionálisabb, és a logika fegyvereivel védhető.
Zsongás-bongás, izgés-mozgás, nyakak nyújtózása. Ram felfogja e csűrés-csavarást, olvasott ő sok ilyen okfejtést mindenféle nyelveken; tudja, alapvetően hiányosak, csak a lényeget nem vallják be, ami nem magyarázható, de van, a hitet; csodálkozva néz körül megint a jól öltözöttek s bizonyára igen műveltek között, mert azoknak e hiányt érzékelniük kellene. Nézi őket Ram, de csak különböző arcokat lát, és mögöttük, köröttük a gondolataikat nem. Ezek idegenek.
És folytatja az Előadó, de másfelé csapongva. Nemcsak lengyel ez a messianizmus. Ennek kell megoldania a szlávság kérdését. Mert tudják a lengyelek: Oroszországnak nagynak és fényesnek kell lennie, de csak azon feltétellel, ha ez igazi nagyság és fényesség.
Továbbá ezen messianizmusnak kell megoldania az izraeliták népének kérdését is.
Izgalom a teremben. Ram felfülel.
Mert nem hiába választotta az izraeliták népe Lengyelországot hazájául. A zsidók a legszellemibb nép az összes népek közt; hanem fejlődésében egyelőre vissza van tartva. S huzamos időn át nem tapasztalván a Gondviselő ígéretének beteljesülését, földi vitákra tékozolta szellemét, s ebbe belenyomorodott. Ám soha a Messiást várni meg nem szűnt!
Ebben van valami, ismeri el Ram, kinek, hogy eleven Messiást imádhasson, hitsorsosait el kellett hagynia.
S mondja az Előadó: az ő ügyüket a lengyelség ügyével összekapcsolni mindeddig nem sikerült, sajnos; ám igen nagy szerencsétlenség lenne a világra nézve, ha ezen ősi nép, mely soha nem kételkedett a Gondviselés mindenhatóságában, a többi népek közül kirekesztetne.
Liberális, toleráns, megengedő korgás-morgás a teremben, minek szabadelvű engedékenységét Ram füle még nem hallja ki.
S folytatja az Előadó: a lengyelség kérdésével szorosan összefügg Franciaországé. Napóleon igen szükséges volt a szlávság számára. S idézi bizonyos Brodziński urat, ki szerint házasság volt ez a leghatalmasabb géniusz és a legnyomorultabb nép között. Ezért tehát a messianizmusnak a Nyugat irányában kötelessége, hogy tehetségét, bölcsességét, erejét igazolja.
És még számos kegyes paradoxont idéz az Előadó nevezett úrtól, mik Ramnak belső füléig már nem hatolnak el.
Elbambul Ram, és az öröm csiklandását, hogy ő egy ilyen teremben egyáltalán ott lehet, bizonytalanságok rontják le fátyolosan. Mert lassan az előadásnak vége, lelkesült arcok fénylenek és tenyerek ütődnek össze, ám a Mesterről szó nem esett; s ami nagyobb baj, a Mesternek szelleme a terembe nem idéztetett oda. Ezt Ram igen jól érzi, őt a szellemek érzékelésére a Mester megtanította. Valami földies, világias, társasági tónus van a teremben jelen, amit a Mester megvet. Lehet, hogy ez az egész a Mesterhez nem egészen illő.
De nem mond semmit, nem is akar gondolni semmire Ram, és a tömeggel együtt a teremből ő is kifelé árad; hanem valószínűleg ő az egyetlen, aki lelkében az Úrhoz fohászkodik.
Hát eme nevezetes előadással zárult abban a tanévben a Költő sorozata a Collège de France-ban. Zavara nemcsak Ramnak lett tőle, kommentálták sajtószerte, társaságban, szalonokban, utcasarkon, prefektúrán, többnyire olyanok, akik ott se voltak. Hogy az Előadó oroszpárti. Hogy amit mond, az a judaizmus apoteózisa. Hogy mindezt nem is ő mondja, hanem egy gonosz lélek szól belőle. A szöveget is az a gonosz messiás írta, a Költő csak felmondta. De nem, nem írta a gonosz messiás, hanem a távolból sugallta, képes rá, ekkora a gonosznak hatalma. Annyira át fogja hatni a Költőt a gonosz messiás, hogy előbb-utóbb saját hangját elveszíti és a messiás hangja fog kitörni a torkán, így szól a sátán, tudjuk. De nem is a sátán, hanem a muszka! A muszka akarja megfosztani így a lengyelséget tettkedvétől, egyetértenek ebben a demokraták és Jelowickiék, úgyhogy kell legyen ebben valami. A tétlen várakozást dicsőíti a Költő. És az a gonosz ember, az a muszka ágens, az nem buta, hanem visszaél a vallásnak jelenvaló éhével. De már jön Rómából Kajsiewicz, hogy a gonosszal szembeszálljon. Azért kiátkozhatná végre a pápa, ez a lengyelgyűlölő XVI. Gergely azt a gonosz muszkát; az se baj, ha vele együtt a Költőt is kiátkozza. Na igen, de Czartoryski herceg is elment az előadásra, úgyhogy mégse kéne kiátkozni a Költőt, inkább beszélni kéne a fejével. Nem lehet! Witwicki próbálta, Duński többször is megpróbálta júniusban, hiába! Nem baj, majd Kajsiewicz. Miért éppen ő? Mert őt küldik Rómából. Hát nem Semenenko jön? Nem.
E találgatások Ram füléig nem hatoltak el; ő zavarban volt. Az Előadó a Messiás eljövetelének lehetségességét hirdette, holott már eljött rég! Tanaiból mit sem tanított; ez nem is baj; de hogyhogy saját megváltatásának hatalmas érzetéből semmit sem próbált átadni, átsugározni?! azért Költő, hogy ezt megtegye!
Kevés volt Ramnak, amit az Előadó mondott, nagyon kevés. Napóleon emlegetése pedig, hát istenkém, imádta Napóleont akkoriban minden nyomorult, könnyű egy Napóleont imádni, imádták a lengyelek, imádták a zsidók, mind e két népnek a felszabadulást ígérte Napóleon; úgy gondolta Ram, joggal imádják a franciák is, mert hiszen francia volt Napóleon; de hogyhogy Napóleon és a Mester mélységes, misztikus kapcsolatáról egyetlen szót sem szólt az Előadó?!
A hívőnek kevés volt mindez, ám a hitetleneknek túl sok.
Másfél hónap telt el mindössze azóta, hogy a Kört a Mester megalapította, s máris kiutasítását fogalmazták illetékes helyeken!
Dicséretre méltó gyorsasággal reagáltak a francia hatóságok, mondhatnók tisztelettel, ha a Mester a Körben s a Körön kívül beszélt volna másról, mint a szeretetről, de nem beszélt.
A dolog tűnődésre ad alkalmat. Hogy a radikális lengyel demokratákat, Lelewelt, Worcellt, Krępowieckit meg a többit a francia kormány még korábban kiutasította volt, az érthető, ők a francia baloldallal, a királyság ellenzékével az Emigrációba érkezvén azonnal kapcsolatba léptek, a világszabadságra törtek, forradalmi felhívásokat adtak ki és nem rejtőztek, hanem a napvilágon esküdtek össze, ami kedvelt fogásuk az összeesküvőknek. Hanem mi vétke volt a Mesternek?! Még csak muszka kémnek se bizonyult! Forradalmi ideákat hirdetni óvakodott, a francia összeesküvőket kerülte, a lengyel összeesküvőket kerülte, tanait szűk körben terjesztette, s mégcsak nem is ő maga; igaz ugyan, hogy a felszólítás ellenére Oroszországba nem tért vissza, de ezt elkövették mások is. Lehettek persze a hívek közé beépülve olyanok, kik a Mesternek pár ember előtt elmondott ártalmatlan szavairól jelentést fogalmaztak, s mert jelentenivalót a Mester nem mondott, hát kiszínezték, hogy mégis kinézzen a jelentés valahogy. Ám gondoljuk meg: oly számtalan szekta, párt, szerv, szervezet, sejt, sejtecske, csoportulat ülésezett, gyülekezett, suttogott és harsogott abban az időben Párizsban és vidéken, lévén a forradalmak kora volt az is már, hogy a Mester a francia államrezont illetően a legkevésbé sem volt veszedelmes. S mégis siettek őt és családját kiebrudalni!
Czartoryski hercegnek lehetett kellemetlen a Mester jelenléte, a lengyel emigráció komolyságát veszélyeztető őrült ember, ő szólhatott valamely francia excellenciás úrnak, ugyan szíveskedjék már! és szíveskedett az excellenciás. Az orosz követségen nem értették a Mestert; nem szeretik a diplomaták, ha valamit nem értenek; ők is felszólalhattak ellene. A Feltámadottak is ügyködhettek, ügyködtek is. De oly sok feljelentést kellett akkoriban kartotékolniuk a franciáknak! mert ne higgyük, hogy a besúgás tipikusan közép-kelet-európai jelenség, ne legyünk már ennyire önteltek.
Később némely hívek, tán a maguk vigasztalására, kiötölték, hogy a Mestert azért utasították ki a franciák, mert megjósolta Lajos Fülöp legidősebb fiának, Orléans hercegének halálát, mi július 13-án délután Neuillyben kocsikázás közben esett. Annyira szép e legenda, hogy a Mester ellenségei is felkapták. Csakhogy! a kiutasítási rendelet reggel íratott alá, s akkor még élt a szomorú sorsú herceg.
Bennem, aki ezt írom, gyanú ébred, szívesen elhárítanám, de nem lehet: a Mester kiutasításának legelső oka a Legelső Tanítvány vala.
Az előadások hallgatói azt hitték, hogy Mesterének nézeteit szajkózza a Költő. Ó, mennyire alábecsülik a költőket a beavatatlanok minden korokban! hát képesek a költők, mármint az igazi ihletettek bárkinek a nézeteit szajkózni?! nem, nem és nem! Először is kicifrázzák, másodszor is fellázadnak a penzum, s végül a penzumadó személye ellen! Gyilkos az indulat a Nagy Ihletettekben mindég! bármily tutyimutyinak mutatkozzanak is mielőttünk magánéletük mamuszaiban! úgyhogy a Költő és Megváltója hatalmas mérkőzésének voltak szem- és fültanúi a hallgatók, akár kevésnek, akár soknak vélték, amit az Előadó mondott!
Hírhedett előadása volt a Költőnek ez; s noha az Úr Ügyéről nem mondott valóban semmit, hitetlenek előtt ugyan mit is mondhatott volna?! ám tett csupa merő olyan kijelentést, melyek hivatalosan éppen nem voltak megbocsáthatók! és így lett ez az Előadás a Mester sorsára nézve jelentős.
A Költőt védte a hírneve, s védték őt még azok is, kik állandóan támadták ezért-amazért: az arisztokraták meg a demokraták és a klerikálisok. A Mestert nem védte senki, csak a Költő. Gyanús védelem. Azonos hitet vallók küldik egymást máglyára a legszívesebben. Dehogy akarta a Költő a Mester kiutasítását tudatosan, sőt ellenkezőleg! de mégis oly vad dolgokat mondott! mármint aktuálpolitikailag, amihez a Mesternek semmi köze nem volt. A hivatásos jegyzetelők pedig kötelességüket derekasan teljesítették.
Óriás öröm, ha köztünk Megváltó él; boldogságos dolog Igéjét hirdethetni; de óriás a teher is, és az se rossz, ha a magunk igéjét az ő felügyelete nélkül hirdethetjük. Nem baj, ha a Mester nincs közel; akkor a Legelső Tanítvány meg a Legmásodik Tanítvány meg a Legharmadik és így tovább mind kicsikét feljebb rukkol önhatalmúlag.
Egyszer sem jelent meg a Költő előadásain a Mester; Ferdynand végigülte mindet, s Mesterének beszámolt. Sosem nyilatkozott a Mester az előadásokról megrovólag. De nem is úgy megy, hogy a Mester szájba rágja, mit mondjon a Legelső Tanítványa; buta Mester volna az ilyen.
Veszélybe sodorta Mesterét a Legelső Tanítványa, ám ha a Mester az volt valóban, aminek tartotta magát: Mester, Tanítványát ismerte, és tudnia kellett, mi folyik. És hagyta. Lehet, hogy a Mester hallgatólag maga tett róla, hogy Legelső Tanítványa elragadtassa magát?! s őt, a Mestert, a derék franciák kiutasítsák?! Ugyan ki mondhatja magáról, tudja, másnak lelkében mi lakik? én mester nem vagyok, de az kiderül: sejtette a Mester, hogy kiutasítása készül, mert július elején rejtekéből Párizsba visszatért, és váratlanul sokakkal találkozott személyesen, s azok mind, mind, mind a vonzkörébe dőltek! Július 12-én megnyerte Juliusz Słowackit, tizenhatodikán Seweryn Goszczyńskit, mind e két költőből testvér lett egy csapásra. Megtérítésük a Legelső Tanítvány ellen történt, mert ők is költők voltak, egyikük pedig, Słowacki, a Legelső Tanítvány legfőbb riválisa; a Körbe építve őket a Mester bizony Mickiewicz hatalmát korlátozta. És szorgalmazta a Mester a francia testvérekkel való közösködést, és Pierre-Michel Vintras látnok híveit a Körbe hívta, és ez is a Legelső Tanítvány elleni tette volt neki.
És otthagyta neki Párizsban Xawerát, és otthagyta Gerson Ram testvért üzenetvivőnek, mert írta a Mester egy jegyzetében a Költőnek: „híreket a kicsiny izraelita révén kapsz”; azokban a napokban csak leveleztek ők, a Mester és Legelső Tanítványa, talán a spiclik elől bujkálva, de talán más miatt.
Igen, veszélybe sodorta Mesterét a Legelső Tanítvány, de nem lehetett ez a Mesternek tetszése nélkül való. Abban a szép nagy előadóteremben mégiscsak őróla beszéltek és őróla hallgattak, a Messiásról! és a megváltói hiúság legyeztetett. A Megváltók a hiúságtól a legkevésbé lehetnek mentek; ha majd a következő megváltókkal tetszenek találkozni, tessenek gondolni erre.
Tudta netán a kiutasított Mester, tovább marad fenn így a Kör, mint ha személyesen irányítaná? mindegy; július 18-án a Saint-Séverin-templomban a hívektől a Mester ünnepélyesen búcsút véve, s másnap családjával kocsin Belgiumba eldöcöge.
Véletlen is lehetett, persze, hogy a Mesterről felhalmozott akták a sürgősen elintézendők közé keveredtek; ha véletlen volt, az Úr akarta így, ki minden véletlent akar.
Megengedi az Úr, hogy a Rossz időnként, bizonyos mértékig gyümölcsöt hozzon. Lelkünket szorongás nélkül alkalmazzuk a Rossznak látványához, mert gyümölcsi jelzik utunkat, mely a Rossznak felszámolásához vezetend. A Kör tartson ki egyelőre az általános vízözönben, és emelkedjék fel az Úr által követelt teljes tónushoz. És ne panaszolkodjunk. Ne várjunk viszontszolgálatokat az Úrtól, ki ilyet adni úgysem hajlamos.
Ezt üzente a Körnek a lengyelek Nagyasszonya: Mária, a Legszentebb Királynő parancsára a Mester, s midőn e szöveg elhangzott, a hívek igen meghatódtak.
Odvaikba pedig a Költő lakásából hazatérvén elővették ama pugilláreszeket, vagyis szépen kötött jegyzetfüzeteket, miket köztük a Mester utolsó párizsi napjaiban személyesen szétosztott; azokba bölcs tanácsokat írt saját kezűleg a Mester, minden hívének mást, szellemére szabottat; és tanulmányozák e tanácsokat a hívek, és mélynek találák azokat, és megint igen meghatódtak.
Ram pedig, ki addig a Mester testi közelét kishitűn annyira hiányolta, s meg volt sértve, hogy véle Párizsban csak kutyafuttában találkozhatott, e következő s huzamosabbnak tűnő távollétben kezdte örömét lelni, mert látva látta, hogy a Mester alakja épp kiutasítása által magasodni kezde.
Körbejárt íme a hívek között Juliusz Słowackinak, az új testvérnek költeménye, mit a Mesterrel való találkozás rendített elő lelkéből. Az volt a címe, hogy Uram, Jézusom, segélj meg engem; ideírom két szakaszát:
|
Szép, mondták a hívek, némelyek örömmel, mások, így látta Ram, savanyúan. Hasonlítgatták a Költő verséhez, ahhoz a csalogányoshoz, s vitatták, melyik a szebbik. Ram a két ihleményt összehasonlítva Juliusz testvérnek adta a pálmát, bár erről nyilvánosan szólni óvakodott, mert az volt a többség véleménye, hogy nahát! még ezt a gúnyos, lelketlen, mindent s mindenkit csak kritizálni tudó, felelőtlen könnyűséggel ironizáló Juliuszt is megrázta a Mester! hát ha más nem is, ez önmagában elegendő bizonyíték a Mester mester volta mellett!
Ez nemigen tetszett Ramnak; s ő azt is tudta, amit azok nem, hogy Juliusz testvér mamájához, ahhoz a szépasszonyhoz bejáratos volt ifjúkorában a Mester, akkor még Andrzej Towiański nevű diákként, sőt a gyermek Juliuszt hosszú gyaloglásokra csábította, mert Andrzej Towiański már akkor tudta, mivel gyógyítsa a lelki bajokat, csak a maga elhivatásáról nem volt még tudomása; tíz évvel volt Juliusznál idősebb Towiański, és a gyermekre emlékezett; azt nem tudta Ram, vajon Juliusz a csaknem felnőtt ifjúra emlékezik-e; erről tehát nem szólt Ram, nem is volt rá felhatalmazva, de óvatosan érdeklődött, miből táplálkozik vajon ez a kevéssé leplezett ellenszenv Juliusz iránt, akiből pedig szintén testvér lett.
Ramnak nagyon tetszettek Juliusz testvér művei, már amik hozzá, Vilnába eljutottak, s az egyikről, a Kordian című nagy drámáról sokáig azt hitte, Mickiewicz írta, mert egészen olyan volt, és névtelenül jelent meg; Eustachy azt mondta erre keserűen, hogy épp ez volt a baj. Talán jobb lett volna, tette hozzá, ha nem hiszik olyan sokáig még az Emigrációban is, hogy az Mickiewicz műve. Mert akkor már a tetszést, sőt lelkesedést visszavonni nem lehetett. Úgyhogy mikor kiderült, ki írta, a művet továbbra is jónak mondták, csak a szerzőjét tűrhetetlen figurának.
Eustachy egyébként a megjelenés előtt tudta, ki írta a művet; keserűsége önkritikával ért fel.
Na de mégis, érdeklődhetett tovább Ram, hát nem jó, ha van még egy ekkora tehetségű költő, és Mickiewicz nincs annyira egyedül?!
Hát, felelhette Eustachy, jónak kéne lennie; eddig mégse volt jó. Talán most, hogy Juliusz is csatlakozott az Úr Ügyéhez. Úgy gondolja ő, mint olvasó és kiadó, hogy minden nagy lélek ellenséget vizionál magának, s így erőit a daccal növelve, magát ösztökéli, hogy a fenyegető meddőség ellen fellázadni mersze legyen; ha az ellenség, kit magának megtalál, valódi tehetség, igazi vetélytárs, akkor óriás erőfeszítésre kényszerül; elvileg tehát az ilyen helyzet pompás. Ő, mint olvasó, úgy érzi, szerencsésebb lett volna, ha Słowacki kissé más fajtájú tehetség, s nem annyira olyan, mint Mickiewicz; formátumos ember másfajta nagy formátumú alkotót üdvözöl, sőt szeret, csak a magafajtát nem tudja elviselni; magamagát a legkevésbé, mondta eltűnődve a tapasztalt kiadó; szóval túl pimaszul volt Słowacki tehetsége Mickiewiczéhez hasonló. De később jött, lekésett, a hely, amelyre igényt formált, a nemzeti váteszé, be volt már töltve. Hát elkeseredett, és támadott. És Mickiewicz úgy érezhette, találgatta Eustachy, hogy irgalmatlan a trónkövetelő.
Itt némely részleteket bizonyára elhallgatott Eustachy, de nem is ezek voltak a fontosak; azt pontosan elmesélhette, hogy a szellemikrek egy darabig szerencsésen korbácsolták egymást gyorsabb ügetésre; az ifjabb vágtatott sebesebben, őt kevesebb szál kötötte gúzsba még; Mickiewicz viszont megírta a népkönyvet, a Pan Tadeusz-t; erre Juliuszt befogadni még inkább vonakodtak a műélvezők; Juliusz hát még szabadabbá keseredni volt kénytelen, ezzel az életet elveszítette, ám a poézist megnyerte.
Ha volt poétai hajlam Eustachyban, a kiadóban, s miért ne lett volna, mondhatta ezután ezt: felkiáltójel minden nagy lélek, lebeg fölfelé, egyre kiterjedtebben, ám alatta a pont egyre kisebb, a vonal és a pont közt az űr, a szellemi ugrás terrénuma nő; veszélyes hát felkiáltójelnek lenni, a vonal egészen elszabadulhat, a balloncsúcsú vonal fellebeg, eltűn, s elrugaszkodása színhelyén csak a pont marad utána. Słowacki és Mickiewicz egyaránt e lehetőség fenyegetettjei. Élethiányból rugaszkodtak el, s túl magasra jutottak. S mi, tehette hozzá Eustachy, a tapasztalt kiadó, a páratlan memóriájú műélvező, hisztérikusan figyeltük őket, a költészettel mint kenyérrel éltünk, s reményeinket általuk próbáltuk gerjeszteni; őket hát mi gerjesztettük, össze is talán mi ugrasztottuk, mint bennünket képviselő gladiátorokat; áldás, hogy eljött a Mester s ők mindketten hívéül szegődtek, így talán nem ölik meg egymást mégsem.
Erről többet nem akart mondani Eustachy; mondtak mások. Hogy mind a ketten Vilnából jöttek. Ezt Ram is tudta, maga is onnét jött. Igen, de Mickiewicz már neves ifjú költő volt, és Madam Bécu, Juliusz szép mamája házába gyakran járt, mikor a tízéves Juliusz első verselményeit látta, s azokról elragadtatottan nyilatkozott; de aztán Bécu doktort az Ősökben talpnyaloncként léptette föl, s villámmal sújtatta agyon, és ezen Juliusz, doktor Bécu mostohafia oly igen felháborodott, hogy Mickiewiczet párbajban meg akarta ölni. Ram elcsodálkozott, mert ez már az emigrációban történt. Na és az is van, mesélték, hogy a szépasszony a fiának nagy pénzeket küldözget Párizsba, úgyhogy szükséget nem lát Juliusz, méltatlan robotot egyedül neki nem kellett közülünk vállalnia soha; ettől annyira gőgös; Mickiewicz meg hol latinul, hol franciául tanít, másra rendelt elméjét a végsőkig kifacsarva, ezért nem is költ már; és megnősült, családját el kell tartania, neje megőrült; Juliusz meg szabad, nőhöz állítólag nem is ért, plátói szerelmekre gyullad olykor, de szépséges mamája igézi most is, neki könnyű, túl könnyű neki.
S megtudta a tovább érdeklődő Ram, hogy volt két alkalom nemrég, midőn őket, két nagy váteszeket összehozták, békülnének ki. Tavaly karácsonykor Eustachy hívta meg Mickiewiczet, hogy köszöntik a neve napján, s Adam oda is ment. Várták ott vagy negyvenen, Kaszyc udvarmester vezette a terített asztalhoz, hol Ludwik Plater elnökölt, és maga Juliusz mondott ünnepi beszédet a tiszteletére. Azt mondta Juliusz Adamnak: „Legyőztél engem, s én, haldokló oroszlán, lábadhoz esem.” S mondta: „Én halandó vagyok, amiként a nagy emberek halandók, te azonban Isten vagy, halhatatlan.” S mondta: „Életemnek két virága van, az egyik a gőg és irigység virága, mely hervad, a másik az irántad táplált szeretet virága, mely kivirul; hajolj le érte, és tépd le magadnak.” Ez nagy hatást keltett, ám akkor hozzátette a szellemes pimasz: „A tiéd akkor is, ha olyan, mint a légyölő galóca.”
Botrány lett volna ebből, de Mickiewiczet megszállta a Szentlélek, mert felállt és rögtönzött egy nagy költeményt a gyermek Juliuszról, kinek verseit olvasta hajdan, s rögtön látta, istenáldotta tehetség; és ihletében a többiekhez fordult Adam, s így szólt: „Nem vártatok már tőlem semmit, és nem vártatok tőlem semmit a katedrán, de én megmutattam: mindegy, milyen nyelven, franciául vagy németül, de elmondom, amit a világnak kinyilvánítani akarok.” Ez kínos volt, nem azért gyűltek össze őt ünnepelni, hogy megrovassanak. Akkor Adam karon fogta Juliuszt és hosszan, bensőségesen elbeszélgetett vele, hogy mit, nem hallották. Valaki intett Szczepanowskinak, az pengetni kezdé gitárját.
És újra összeeresztették a két költőket, ez derült ki az elbeszélésekből, s Ram megértette, hogy a hívek nem kibékíteni, hanem mintha megalázni akarták volna őket, mert hiszen kibékültek karácsonykor, és január elsején, csak pár nappal később, az estélyt megismételték.
Az volt ama kivételes év első napja, melyben később köztük a Mester megjelent! s már a délelőttje pokoli megpróbáltatást hozhatott Mickiewicz számára, mert a királyhoz volt hivatalos a Collège de France más professzoraival együtt, és a francia professzorok azt akarták, ő, az idegen beszéljen helyettük, Michelet meg Quinet meg a többi lánglelkű helyett, kik nem szívesen hajlongtak a varangy Lajos Fülöp előtt; elmenni elmennek, de hajlongjon egyedül a lengyel; Mickiewicz e megalázó tisztességet azzal bírta elhárítani, hogy nincs kinevezve, csak à titre provisoire;* de azért elmennie neki is muszáj volt. Mentek hát díszruhában a gyűlölt király eleibe. Bevezették őket a királyhoz. Elbandzsított a fejük felett a király, és mondta: igen örül, hogy az urak komoly erőfeszítéseket tesznek az életkörülmények javítása, a szegénység enyhítése ügyében. Hallgattak a professzorok. A király fecsegett még kicsit, rájuk mosolygott, majd bágyadtan intett: elmehetnek. Kint a talpnyalók széttárták kezüket: a király a Párizs környéki polgármesterek delegációjának vélte őket.
Ez volt délelőtt, este pedig a megismételt estély, holott már karácsonykor figyelmezteté őket Mickiewicz: „…és megtelének mindnyájan Szent Lélekkel, és kezdének szólni más nyelveken, a mint a Lélek adja nékik szólniok.”
De hát honnét tudták volna még akkor, hogy nemsokára megjő a Mester?!
Kehely díszelgett az asztalon, ezerötven frankba került, több mint kéthavi keresete a professzor-Költőnek! és az volt kitalálva, hogy átadni Juliusz fogja. Ez már tényleg nem volt szerencsés dolog, ismerték el a mesélők, lettek volna más vállalkozók boldogan, Juliusz feszengett, de mikor Juliusz a kelyhet éppen átadta volna, a Költő felpattant és kiáltá: rossz úton járnak mindahányan; könyörögjenek, hogy kegyelmezzen nékik az Úr, mert ha megkegyelmez, elküld hozzájuk egy embert, aki nem ők, és annak az embernek szavai, tettei, gesztusai lesznek a Törvény, és nem lesz más Törvény azontúl!
Égett a Költő arca, szavai lángoltak, de nem félbeszakították a gyávák?!
Attól féltek a balgák, hogy nekitámad az arisztokratáknak meg a demokratáknak, s megbontja azt a hazug kényes egyensúlyt, amit megőrzendőnek véltek, holott az a dermedtségnek egyensúlya vala, most már tudták, hogy eljött a Mester; csak a merő politika volt az ő fejükben, vagyis a semmi; de nem hagyta ám magát félbeszakítani a Költő! s akkor kiáltotta azt, hogy, és ezt többen egybehangzón idézik, „jő a sorselrendelte Férfiú, és az Ő hatalmából lesznek csak papjai és királyai a Földnek!”
Óriás lárma lett, annyira megrémültek a szavaitól. Pedig ha nem szakítják félbe, talán az ő hangján szólalt meg volna végre az Úr, kinyilatkoztatván Akaratát, s nem kellett volna a Mesterre várniuk még hónapokig!
Bennerekedt Adam testvérben a szózat, beléje szakasztották, csoda, hogy meg nem fulladt, pedig amit akkor látott, az igaz volt, elmondta azóta: jő egy Férfiú messziről, a Honból, s halad napkeltétől napnyugta felé, s lába alatt a fűszálak meg se hajolnak, és a göröngyök kéjesen kisimulnak!
Hogy mi volt még az estélyen? hát Plater mondott tósztot, sokat beszélt; Adam a zongora mellé állt, a kehelybe bort kért, felhajtotta, és zenére, ahogy szokta rég, jóslatot rögtönzött, hogy lesz még egyszer Lengyelország, lesznek hetmanjai, papjai, és lesz királya. Hogy átvette-é a kelyhet? Át. Słowacki kezéből? Hát, fene se emlékszik, de valószínű.
De mindkét estén, ez biztos, benne bujkált Adamban az Isten, és mindkétszer rögtönzésre szólító, s mindkétszer kimeríté a testét. Mindenki látta, hever a pamlagon átizzadva, nézték féltőn, aggódón, de őt mosolyra késztette az Úr, aki már a közelítő Férfiú lehetett. Gitárzenét kért, az megnyugtatta. És még az első estélyen, igen, még az elsőn, kimondta, hogy Juliusz pont akkora költő, mint ő. Erre sokan emlékeznek. Igaz, hogy azóta is terjesztik, mit az újdondászok leírtak, hogy azt mondta volna: Juliusz nem igazi költő; pedig nem ezt mondta! de ezt mondta! de nem ezt mondta, hanem azt, hogy Juliusz nagy költő, csak hiányzik belőle a szeretet!
Jó, hát akkor mégis kibékültek, vélte Ram, akit e mesék hallgatása nyomasztott.
De aztán elmesélték, hogy mikor a Beniowski megjelent, Adamot odacitálták Saint-Germain-be Szemiothoz, voltak ott sokan, és a mű megbélyegzésére agitáltak, és Ropelewski vállalta, hogy a gaz Juliuszt párbajban megöli; Szemiot ellenezte, Eustachy pedig, közvetítvén, habozott; akkor Ropelewski kijelentette, hogy ő inkább hagyja magát lemészároltatni, és a Litvániát ért sérelmet envérével mossa le; azt mesélték erről, hogy Adam beszélte rá Ropelewskit, hogy ő hívja ki Juliuszt, mert a maga életét féltette, de ez nem igaz, mert Mickiewicz végig hallgatott; és ki is hívta Ropelewski Juliuszt, sokan azt hitték, Juliusz nem mer kiállni, de ő kiállt, a segéde Nabielak volt, az Úr Ügyének híve már ő is hál’ istennek, és Ropelewski nem állt ki, a féreg, elbujdosott, lövés nélkül győzött Juliusz; szégyen!
Hogy mikor történt mindez? Hát jó egy éve, a Beniowski megjelenése után. Az micsoda? Hát a Beniowski, Słowacki utolsó műve, amiből a botrány lett.
Úgy voltunk mi az emigrációban kiadott művekkel, hogy jókora késéssel jutottak el hozzánk s nehezen; ahol megjelentek, pár tucatnyian vették meg s a boltokban porosodtak, nálunk meg, ahol sokan olvasták volna, nem lehetett kapni őket. Egyszer harminc kiló könyvvel jöttünk haza Nyugatról, nős voltam még; óvatosak voltunk, magyar könyv nem volt köztük egy se, csak orosz meg lengyel meg angol meg német meg francia nyelvűek, azokat elvileg be szabadott hozni; a vonaton lefüleltek a nyájas vámosok, kérdezték csodálkozva, minek ez maguknak; mondtam, irodalmár vagyok; mikor a fővárosunkba értünk, bekísértek a vámhivatalba hárman, ott órákat töltöttünk el, listát vettek föl, és a kétélű borotvapengékről igyekeztek bizonyítani, hogy nyerészkedés céljából hoztuk; volt a könyvek közt többkötetes szép történelmi világatlasz, egy orosz Biblia, sok remek lengyel történelmi munka, az egész én századombéli orosz líra, politika semmi, és egy Romániában nyomott egykötetes Shakespeare Összes angolul, árleszállítva egy font; minden könyvet elzabráltak, Shakespeare azonban gondot okozott nekik, a fővámos visszatolta elém, én meg őeléje, vegye el azt is, ha már; végül rám tukmálta! s bár fáradtak voltunk, egy hete nem ettünk semmit, csak könyveket vettünk, mulatságosnak találtuk a dolgot: pont a Shakespeare Összest hagyták meg nekünk! amiben a legtöbb a gyúanyag!
A többi gyutacsot kint olvastuk el, megjegyeztük s otthagytuk másoknak nagyvonalúan. Tíz évvel azelőtt történt ez, hogy ezt a történetet végigírtam; az elzabrált könyveket próbáltam visszaszerezni, hasztalan.
Úgy sejtem, Ram is akként vetette magát az olvasnivalókra megérkezvén, mint mi őutána százharminchét esztendővel; ő végleg érkezett, nekünk meg csak négy hetünk volt, ám éhsége éppoly követelőző lehetett; úgyhogy amíg unatkozott, falta a betűket derekasan, de a Beniowski című poémát csak utóbb olvasta el, arról nemigen beszéltek, túl közeli volt még Mickiewicznek, a néma vetélytársnak hallgatása arról. Olvasta hát Ram Słowacki poémáját, s látta, remekmű, látta, a legszabadabb alkotás, amit valaha lengyelül írtak; egy tünemény! tán még az Anyeginnél is nagyobb! Micsoda merészség poémát kezdeni Beniowskiról, a kalandorról, megírni belőle öt fejezetet, s a főhős még mindig fiatal, még el sem indult Kamcsatkára, s hol van még Madagaszkár! Ó, mit sem törődött Juliusz, a jövendő testvér szabályokkal, formával, cselekménnyel, jellemekkel! de kibeszélt a műből közvetlenül csevegve, csepülvén élőket s holtakat válogatás nélkül! egy harmincegy éves örök kamasz fecseg minden földi nehézkedéstől eloldoztatván, fecseg és fecseg, és van akkora mázlija, hogy nem bír hibázni, az alvajáró biztonságával egyensúlyoz a végletek között, lába s pennája nem csúszik meg, fölénye, eleganciája páratlan, sem külső, sem benső cenzúra nem gátolja; bántották, gyalázták, gúnyolták, és ő kétségbeesésében szabad lett egészen; tehetségesnek született nyilván, de lelkébe az Úr most szállt belé; ha lesz még lengyelség valaha, a Beniowski című formátlan, töredékes poéma is lesz; s megsejtette Ram, mit érezhetett Mickiewicz, mikor olvasta, s a többi megcsípettek Juliusz ellen ajzották őt, a mélyebben megcsípettet; értette Ram, hogy e két hatalmas elmét magukhoz kicsinyíteni szerették volna az aprók, az emberméretűek, az olvasók.
És olvasta e poémát Ram újra, meg-megállt, visszalapozott, és olvasta:
|
Hát ez bizony nagyon-nagyon szép, gondolta Ram, s élvezettel merült el Słowacki fecsegésében újra meg újra, mert csak alkalom volt a hírhedett kalandor, Beniowski ifjúságának története a költő számára, hogy írhasson közvetlenül bármiről, mindenről, s főként arról, miféle is az ő helyzete az emigrációban; kritizált bizony Słowacki élőket s holtakat egyaránt, tette pedig oly magasrendű, lebegő iróniával, oly fölénnyel, ami páratlan, miközben akkor szakította át az irónia finom függönyét súlyos, tragikus vallomással, amikor csak kénye-kedve diktálta néki; minden ritmusa oly természetes! minden ríme oly tökéletes! hogy ez már nem is költemény, ez a lengyel nyelv tiszta zenéje! mintha Mickiewicz csúcspillanatait varázsolta volna átlaggá Słowacki!
S akkor látomása támadt Ramnak, szokott ilyenje lenni; látta Mickiewiczet maga előtt, éjjel ágyán fetreng és Słowackival folytat képzelt beszélgetést, miben ő, Mickiewicz győz; s látta, amit Mickiewicz láthat kínjában, éjjel vizionálva: bíróság előtt áll Słowacki, egyedül áll, vele szemben az egész lengyel Emigráció ott ül szigorúan és megrovón, oldalt pedig némán ül Mickiewicz; és gonosz szavakat szólnak a bírák Słowackihoz, vádolják rágalmakkal őt, a későn születettet, a későn érkezettet, és Juliusz hallgat, csak áll, bőre egyre fehérebb, karcsúsága egyre légiesebb, ártatlansága egyre nyilvánvalóbb, merőben szellemi lény már, egy Fehér Krisztus! és e végső tisztaságot épp a vádlók gonoszkodják ki belőle! és oldalt a macskaméretűvé magát összeszégyenkezett Mickiewicz hallgat, láthatatlan szeretne lenni e törvénykezésben, de őrá néz Juliusz a nagy, égő szemével, őt korbácsolja pillantásával, hogy szólaljon meg végre; s látta Ram, hogy a macska-Mickiewicznek mozog is az ajka, nagy vádbeszédet mond, de nem hallják a bírák, Juliusz a belső füleivel hallja, de úgy tesz, mintha mégse hallaná; szóval Juliusz ártatlanságához is fér némi kétség; látta mindezt Ram, mert igen kívánta, hogy e nagy lengyel költők lelkén belül kerüljön, s révükön a lengyelségen is, ami néki csak a legmagasabb elvontságban: a költészetben volt lehető; érett, tapasztalatokkal teli látomása volt ez néki, azt kell vélnünk hát, a Mester bocsátotta rá e látomást, aki e két lengyel váteszek szellemét ismerte, s kegyeskedett enyhíteni lelki bajukon és az Úr Ügyében testvérekként hozta őket össze.
De mikor a Beniowski-élményét a hívekkel meg akarta osztani Ram, azok ettől elzárkóztak, s csak azt ismerték el, hogy Juliusz méltóképpen gúnyolta ki végre JBO urat, vagyis Józefat Bolesław Ostrowskit, ki minden demokrata bizottmányban benn ült, s közben a franciáknak jó pénzért besúgott, és Mickiewiczet mocskolni, orosz kémként följelentgetni meg nem szűnt, és a zsidókat frecsegve pocskondiázta, ami még a zsidóktól idegenkedőknek is sok volt; JBO megkapta a magáét, ezt elismerték, de az egész poémáról nem akartak vitába bonyolódni. Megértette Ram, hogy Eustachy pontosan számolt be a helyzetről, valóban kínos, ha két vátesz támad egy emigrációban, s a később jött húzza a rövidebbet; akik Mickiewiczet rajongva környezték, azok Słowackival szembe kellett forduljanak; habozott Ram, ő miként is foglaljon állást; jobb talán, ha nem foglal egyáltalán; mondja meg a Mester, mikor melyik vátesz szolgálja az Úr Ügyét jobban; mélyen megrázta hát Ramot a Beniowski, de a Pan Tadeusz-t, ami néki mintegy lengyel Bibliája volt, nem Słowacki írta, hanem Mickiewicz.
S közben úgy érezte, e nagy művek mögül kikandikáló szerzői arc ugyanaz! Olvassa az ember a Jelentős Szerzők műveit, s nem azt látja, aminek vízióját ők fölkeltik, hanem a mélyben a Szerző makulátlan, szellemi arcát; és mindeme arcok igen hasonlók! sőt egyek! s ennek kettős oka van. Az egyik, hogy az olvasó a maga makulátlan arcát látja beléjük; ez a befogadás törvénye. A másik ok pedig, hogy aki az Úrral egyesül, egy lélek vele. Ezt Pál apostol is megmondta már a Korünthoszbélieknek írott első levelében. Úgyhogy a két nagy költők már azelőtt egyesültek lelkükben a Mesterrel, hogy erről tudtak volna! az olvasó pedig, Ram, a Mesterrel szintén egyesült! ezért valós alapja van a Csodának, melynek lényege, hogy minden ember egylényegű! a Mesterből valók ők valamennyien!
Úgy képzelem, elhatározta Ram, hogy ezt a gondolatát a két költőkkel megosztja; nem hiszem azonban, hogy erre sort keríthetett volna, mert a Mester távoztával a Kör egyik legfontosabb tagjává avanzsált elő: hírvivő lett, amivé a Mester jelölte ki!
Még érvényes orosz útlevele birtokában szabadabban lépkedhetett a határokon át, mint az emigránsok, kik minden egyes utazás alkalmával az engedélyért kilincselni tartoztak; és őt még nem figyelték! Ferdynandot pedig már igen. Így lett Ram az első, aki a Mesterhez Belgiumba utazott, s tőle írásos és szóbeli üzeneteket szállított Párizsba; Ferdynand csak őutána merészkedett el Belgiumba (orosz útlevele volt neki is, s úgy látszik, még nem járt le). Óriás boldogsága lehetett Gerson Ramnak, hogy Brüsszelben végre ismét úgy volt a Mesterrel együtt, mint otthon, Vilnában! és üzenetvivőként a Körbéli hívek közül is egy csapásra kiemelkedett. Ferdynandot, látta, sokan nem kedvelték, őt pedig kevesen ismerték, s azok sem eléggé, hogy máris utálják; nagy korszak kezdődött hát Gerson Ram életében.
Amit a Mester elővigyázatból nem írt le, azt szóban üzente, s midőn Gerson Ram a Mester szavait tolmácsolta, az ő hangja lett a Mester hangjává! s így a Mester szavai egészen az övéi! s még Mickiewicz is úgy hallgatta Ramnak beszédét, mintha a Mester szólna: fél térdre omolva! Ram is térdepelve hirdette az Igét, de egy Mickiewicz görnyedt fél térden előtte! Csoda, hogy e nagy dicsőség nem csapott a fejébe, mint Celinának korábban a tej. Mellőzött gyámolítottból elsőrendű tényezővé így válik az ember váratlanul; legyen hála az Úrnak, aki nehezen átléphető államhatárokat létesített a Földön!
És útiköltséget is adtak neki, zsebpénznél többet, úgyhogy naponta is ehetett már, és mikor Párizsba visszaért, ebédelni hívták ide meg oda, mint elsőrendű testvérét az Ügynek, és Ram rosszkedve mintha sose lett volna.
Fennmaradt Ram egyenjogúsításának dokumentuma, ez pedig a Mester kiutasítása elleni utólagos tiltakozás, mit Charles Dûchatel belügyminiszter úrhoz intézett a Kör augusztus 7-i dátummal.
Negyvenöten írták alá, köztük Ram.
Negyvenöten? Hát nem negyvennégyen?
Ez azért lényeges, mert a Költő nagy drámai költeményében, az Ősök címűben a titokzatos Negyvennégyes szám illeti meg a költőváteszt, s e titokzatos szám nagy hírnévre vergődött már akkor a költészet lengyel rajongói körében, és az én századomban is jó sokat elmélkedtek erről.
Általában szétbontani próbálták e misztikus számot negyvenre és négyre. A Negyvenes számmal nincs is semmi baj. Negyven napot és negyven évet töltött a Hegyen Mózes. Negyven napig esett az eső a Vízözön előtt. Negyven napot és negyven éjet menetelt a Hegyig Éliás. És azt mondá Jónás, hogy negyven nap múlva töröltetik el a Föld színéről Ninive. És mondá az Úr: negyven éven át vitáztam ezzel a néppel. És negyven napig böjtölt a pusztaságban Jézus. És miután feltámadott, negyven napig rejtőzött, míg megmutatta magát híveinek. Negyven az Idők Teljének száma, Negyven a próbának ideje. A magam tapasztalatából azt tehetem hozzá, hogy negyven év alatt töröltetik el az emlékezet, még egy világháborúé is.
Lehet e szép kerek Negyvenes számban valami, meg a többi hírhedt számokban is mind; még a Hetes számról tudok valamit, hét évet bír ki együtt egy színtársulat. Nem bántom meg a misztikusokat talán, ha kifejezem azt a gyanúmat, hogy e misztikus számok alapja valami testiség, és nem egyéb.
A negyvenes számmal tehát nincs baj. Annál nyakatekertebben magyarázták a Négyes számot. Hogy mikor Mózes a Hegyről lejött, a száma állítólag a Négyes lett volna. S mondták, írták: az Úrnak száma Egy, a világnak száma Nulla, s közöttük a közvetítő száma éppen Négy. Saint-Martin legalábbis így tudta, állítólag a Kabalából vette ezt. De a legszentebb szám Saint-Martin számára a Hetes volt, és az nem illik ide. Magyarázták: ha az Úr műveinek száma, a Tettek száma Negyven, akkor a Mű és a Közvetítő együtt teszi ki a keresett Negyvennégyet, s ez volna a Legelső Prófétának a száma. Meglehet; ám a túl bonyolult magyarázat nekem mindig gyanús.
Ám van egy igazi szám, ez pedig Adam Kadmon, az őseredeti Első Ember száma, és ez Negyvenöt.
Hogy ez miből adódik össze? egyszerű: az Adam név betűiből; a D meg az M együtt negyvennégy, és az első Alef, az egy.
Mármost Mickiewicz keresztneve Adam. Ha az Ősök nagy költőváteszében önarcképét festette meg, mint már kortársai is gondolták, miért nem ruházta fel az Adam névből adódó misztikus számmal?!
Nos, azzal ruházta fel, csak rosszul. Nem volt járatos a zsidó misztikában Mickiewicz, ő csak annyit tudott, hogy a zsidók a magánhangzókat semmibe veszik írásban, nem jelölik; tudta, hogy a betűknek van számértékük; megkérdezte, mennyi a D meg az M; megmondták: a Dalet négy, a Mem negyven; megörült ennek Mickiewicz, összeadta, és az negyvennégy. S azt hitte, ezzel Adam Kadmon számértékét írta le.
Azt már nem tudta, hogy az első Alef számát hozzá kell adni, bár a második Alef számát nem! Azért van ez így, mert az A, D, M betűk egyúttal külön rövidítések is a zsidó misztikában, A: az Adam; D: az Dávid; M: az a Messiás; azért Dávid, mert a Dávidházi Messiás az igazi, erről még lesz szó; elég itt annyi, hogy Mickiewicz nem tudott valamit, s tévedett.
De megjött Gerson Ram Vilnából, s tévedéséről a Költőt felvilágosította.
És a Mester kiutasítása ellen pont negyvenöten tiltakoztak. Azért nem lehet véletlen ez, mert akkor már a Körnek ennél több tagja volt. Kihagyták Ferdynandot, pedig akkor Párizsban volt. Kihagyták nejét, Annát, pedig ő is Párizsban volt. Netán a Mester régi híveit hagyták volna ki? Nem, mert Xawera aláírta. Tudjuk, Berkowicz meg Turowski a Kör tagjai voltak, s nem írták alá. Netán azért, mert zsidók? Nem, mert Ram aláírta, és ő volt csak zsidó igazán.
Azért írták alá a tiltakozást épp negyvenöten, mert ők negyvenöten magát Adam Kadmont, az Első Embert teszik ki együtt! a Tökéletes Teremtményt, akiből valamennyien vagyunk, ők negyvenöten tehát az egész misztikus emberiséget jelentik!
A Kör: a tökéletes emberiség teljessége, a Kör: a jövő, az évezredek múltán eljövendő mennybéli emberiség lángot vetett szikrája a Földön, a Mester eszméinek megfelelően.
Nem kellett a Kabaláról mit sem sejtő testvéreknek elárulni ezt, a negyvenötös szám akkor is Teljesség, ha tudnak róla, s akkor is, ha nem.
Ez a tiltakozó levél volt a Körnek első nyilvános tette. Boldogak voltak a hívek, akik aláírhatták, mert így együtt, negyvenöten, magával a Mesterrel váltak egyenrangúvá. Ez a dokumentum nem a Mestert védte. Őt kiutasították, s aligha hitte bármelyikük, hogy e tiltakozásra a franciák a Mestert díszes delizsánszban, államköltségen visszahozzák. A Mestert pedig, miután ő a Mester, védeni nem is kell, védi őt a magas hivatása. Ez a dokumentum a Kör meglétéről nyilatkozott. Hogy szimbolikusan ők az egész emberiség; s azontúl amit élnek, két síkon élik: mint egyének, s mint Adam Kadmon szimbolikus porcikái.
Hányan, de hányan tanulmányozhatták az aláírók listáját! franciák és lengyelek! mert mindkét nyelven kinyomatták összesen ötszáz példányban, és el is terjedt szépen, annyira, hogy a Pszonka, a gúnylap leközölte teljes egészében. Említettem már, összeesküvők kedvelt szokása, hogy nyíltan esküdnek össze; az aláírók ezúttal teljes nevüket, sőt lakcímüket is megadták, rangfokozatukkal, vagy, ha nem volt, foglalkozásukkal együtt. Akit érdekel a lista, egy Współudział című könyv második kötetének százhetvenhetedik oldalán megtalálhatja. Engem most az őseredeti Első Ember egyik negyvenötöd porcikája érdekel. Azt találom róla: „Ram G. aux Batignolles.” Se utcanév, se házszám, se foglalkozás. Holott a többinek van. Ki lakik e lista szerint még Batignolles-ban? Łącki Jules, rue Lemercier, 18, aux Batignolles. Pilchowski Sevérin (comte), rue de la Paix, 32, aux Batignolles. Radwański Nicholas, rue Lemercier, 18, aux Batignolles. Rutkowski Théodore-Ernest, 18, rue Lemercier, aux Batignolles. Vagyis Łącki, Radwański és Rutkowski együtt laktak, Pilchowski külön. De miért nincs Ram neve és lakcíme pontosan megadva? holott Xawera lakcíme igen, és az Mickiewicz és Celina és Zan lakcímével egyezik!
Fel kellett hogy tűnjön egy ismeretlen neve a tanulmányozóknak. Hogy miért csak Ram G. néven szerepel? Hát, a Gerson túl zsidósan hangzott volna mégis. Szóban egyébként terjedt már a neve; Mickiewicz nemrég meglátogatta egykori barátját, Witwickit, hogy megadja a száz kölcsönfrankot; megadta, de igen nekitámadt a hitelezőnek, hogy Witwicki őt soha nem szerette, gőg van benne, és egy Gierszejn nevű zsidó (így írta le Witwicki), akit nem is ismer, több igaz barátságot nyilvánított irányában, mint Witwicki, aki régi hű barátnak mondja magát, pedig Witwicki kém és muszka prokurátor! és kezet sem adott neki! Mindezt szegény Witwickitől tudjuk, aki azt mondá minderre, hogy imádkozni fog a Költőért; Mickiewicz dühösen mondá, hogy erre rá nem szorul.
Mit tudta szegény Witwicki, hogy régi rajongót újért elhagyni szükség! és a régi rajongó akkor is megmarad, ha a barátságnak vége, ám az új rajongó új teret, levegőt, tágasságot hoz! az Ügytől függetlenül is! hát még, ha a Megváltás is benne munkál!
Mindenesetre Ram keresztneve nem íratott le, mert nem is volt az keresztnév; s ha utcanév és házszám csak az ő neve mellett nem volt, bizonyos, hogy nem is Batignolles-ban lakott; hogy hol, azt nem tudom én sem; Ramot oly becsben tartotta a Költő, hogy még az utókor elől is rejtegette. Słowackit bezzeg nem rejtegette, teljes névvel, teljes címmel szerepel a listán. Egyenrangú lett hát Gerson, sőt kissé még egyenrangúbb.
Voltam kivételezett üdvöske valaha én is, tudom hát, mivel jár az ilyesmi; oly fontosnak éreztem magam akkor! s még a gondolataimról is azt hittem, hogy páratlanul mélyek s igazak! és kihúzott derékkal jártam, és mindenről volt véleményem, ki is fejtettem, meg is hallgatták, és napról napra fontosabb lettem a magam számára. Hát igen. Szerencse, hogy pünkösdi királyság az ilyen; nálam akkor ért véget, mikor kitűnt, hogy mégse csak féltehetség vagyok; mellesleg ez engem is meglepett; Rammal kissé másként történt ugyanez. Sokat üléseztek már akkor a hívek a Költő lakásán, csaknem naponta, s mindig történt valami új, forrongott a számos egyenrangú hívő, Ramtól pedig, mint egyetlen hiteles forrástól, a Mester Vilnában viselt dolgai és tantételeinek mélyei iránt érdeklődtek; kihúzott derékkal járt Ram, a Mester gondolatairól azt hitte, az övéi, s maga is újabb meg újabb mélységekre bukkant azokban. Alig ment el a Mester, s őt, a senkit, a vilnai kis fiatal, szürke zsidócskát máris maguk közé emancipálták! Ennek vehemensen lehet örülni, a szerepet túl lehet játszani, s nem lehet tudni, hogy minden sietős emancipálódásnak súlyos a vissztette később.
De hát ki ne vakult volna el az ő helyében! Óriás jelentőségű okmányon szerepelt az aláírása oly fényes nevek közt, mint Mickiewicz, Słowacki, Seweryn Goszczyński, meg a két Januszkiewiczok, meg Różycki ezredes meg Kamieński ezredes meg Pilchowski gróf, meg Nabielak őrnagy, hogy a számos főhadnagyokról már ne is beszéljünk, kikről még a vilnai siket zsidók is hallottak volt harangozni valamit. Világtörténelmi jelentőségű okmánynak csak azért nem nevezhető, amit ők aláírtak, mert több volt annál: történelmen kívüli tett, időtlen aktus, metafizikus szférát súroló emberi szándék nyilvánítása; így is fogták fel az aláírók, s nem ért fel hozzájuk a szűkös napi politika fogságában vergődők gúnyolódása.
Üléseztek hát, sokan sokfélét fejtegettek, életüknek lényege volt az összerohangálás, az izgatott tárgyalás, a mérlegelés, a hírvivés, a hírhozás, a vitázás, a jelentőségteli pillantgatások cseréje, a gyors következtetések kimondása s megbírálása, s főleg az, hogy én, hogy én, hogy én legyek az első, aki ezt vagy azt a mélységes igazságot elsőként kimondom; s mert egyféleképpen igyekeztek gondolkozni ők nagyon, hát az újabb igazságok is, miket külön-külön ötöltek ki, hasonlók voltak, s ezért mások által elismerhetők; mindezt nem vette észre Ram, mert ő ugyanúgy rohant és szervezett és vetélkedett, mint a többi, rendkívül egyenrangúan.
Még július végén, kilenc nappal a Mester távozása után Malmaisonban időztek hatan: Mickiewicz, Słowacki, Karol Różycki ezredes, Mikołaj Kamieński ezredes, Ludwik Nabielak őrnagy és Stefan Zan főhadnagy.
Amolyan közös kirándulás volt ez, még aznap Párizsba vissza is tértek. Hogy ott miről tárgyaltak, nem tudjuk. Słowacki a mamájának azt írta: „Szerető emberek vettek körül engem”. De azt nem írta meg, hogy még valaki körülvette ott őket. Azt ugyanis tudjuk, miért mentek épp oda. Mert ott szeretett vala leginkább időzni egykor Napóleon, szelleme tehát azt a helyet azóta is előszeretettel látogatja, sőt talán el se szállt onnét, a Mester tanainak megfelelően.
Csakhogy az a szellem mégse volt egészen Napóleoné, mellyel ott ők közösen, bensőségesen, nyilván hozzá imádkozván egyesültek. Ők hatan az Úr Seregének vezérkarába tartoztak akkor, két nagy költők, két ezredesek, egy őrnagy meg egy főhadnagy; ők már mélyebb titkokba voltak beavatva, mint a Sereg közkatonái; ők már nemcsak azt látták, amit borzongva a többiek is, hogy a Mester mily feltűnően hasonlít Napóleonra! hanem azt is tudták, hogy ennek oka van. S tudták, hogy a Mester jelen volt, mikor az Invalidusok templomában Napóleont díszesen eltemették. Ott volt a Mester, csak még nem hagyta felismerni magát; elment még Londonba, Írországba, Brüsszelbe, s csak utána vissza Párizsba, hogy Mickiewiczhez július végén beállítson, éppen egy éve. S mikor a temetésen inkognitóban ott ácsorgott a Mester is a tízezernyi franciák és ezernyi lengyelek közt, az ő mesteri szelleme Napóleon szellemével egyesült. S ők hatan, az Úr Seregének parancsnokai, kell hogy tudták légyen: Napóleon szelleme csaknem megváltói volt. S mert a Mester szelleme Napóleonéval már egyesült, innét segítvén a túlnanit a maga tökéletesedésében, Malmaisonban eszerint nem Napóleon tökéletlen, hanem a Mester tökéletes szellemével egyesültek ők!
Azt kell hinnem, hogy erre a Mester szólította fel őket, még mielőtt Brüsszel felé eldöcöge.
A hat vezérek közül néggyel még találkozunk e történet során; Stefan Zannal, szegénnyel, keveset fogunk foglalkozni, mert nem volt az Úr Ügyének kiváló katonája; ám Ludwik Nabielakról pár szót ejtenem kell itt, mert e zűrzavaros, örvényes történetben ritkán merül fel, nem az én hibámból.
Ludwik Nabielak a Felkelés kitörésének éjszakáján Seweryn Goszczyńskival meg tizennégy más ifjú kadéttal ott ólálkodott a varsói Łazienki-parkban, és az orosz Nagyherceget majdnem el is csípték. Ez a „majdnem” dicsőséges tettük volt nékik. Aztán Nabielak derekasan hadakozott végig, ott volt Grochów meg Ostrolęka alatt; egyébként költő volt ő is, meg történész; az Emigrációban a demokrata elveket keményen képviselte, s még a szeretett demokrata vezért, Mochnackit is támadta, mikor az reálpolitizálni kezdett. Kár, hogy Mochnacki fiatalon meghalt, s tovább nem reálpolitizálhatott. Nabielak aztán hányódott Franciaországban, mint a többiek, szűkölködött, mint a többiek; élt ebből-abból, semmiből, s közben a Bari Konföderáció történetét kutatta, rengeteg anyagot összegyűjtve. Nemigen tudott megélni ő sem, mikor pedig a franciák végre megengedték, Montpellier-ben az École des mines diákja lett harmincöt éves fejjel; tanulmányait Párizsban folytatta, bányamérnök lett. Úgy gondolta, bányamérnökökre szükség lesz a Hazában is; katonaként majd a függetlenségért harcol, bányamérnökként pedig a békében. Tanult hát és tanult, az emigránsok egymásra fenekedő gyűléseire nem járt; akkor már ő is örült volna egy tertium datur megoldásnak a demokraták és az arisztokraták közt, akárcsak pár évvel korábban Mochnacki, de közvetíteni köztük nem volt ideje, különben is kiábrándult addigra az Emigrációból.
Elvégezte hát az egyetemet, állást Barcelonában kapott, az ottani gázgyárat igazgatta; a Hispániában elesett Conrad francia tábornok leányát, Sophie-t vette feleségül, lengyelül megtanította, és Zofiának szólította. Már két gyermekük volt, midőn 48-ban Párizsban a forradalom kitört, odasiettek, majd elindultak Galíciába harcolni, meg is érkeztek, de ott nem lett semmi, hát nagy nehezen visszavergődtek Párizsba; kisebbik gyermeke pár hónapos korában meghalt. 49-ben Párizsban élt nagy nyomorban családjával, 49 karácsonyán Svájcba ment Towiańskihoz, majd vissza Párizsba; 50 májusában munkát kapott a délfrancia Plessisben, ott volt bányavezető három éven át. 53 márciusában újra fia született, s mint a korábban elhaltnak, annak is Różycki ezredes lett a keresztapja, bár személyesen nem volt jelen, maga helyett Romuald Januszkiewiczet küldte. Ez a fiú is meghalt, nem volt még egyéves. Az ottani bányáról a szondafúrások kiderítették, hogy szénvagyona csekély, bezárták. Akkor Aubinba ment szenet kutatni, majd Algírban lett főmérnök évi hatezer frankért plusz lakásért; ott váltólázat kapott, rossz volt a klíma, nyáron hőség, télen eső. Visszatért családjával Franciaországba, nem kapott munkát, elment munkát keresni Poroszországba, nem kapott. Láza még két évig volt. 56 májusában Spanyolországban kutatott ércek után. Közben mindenféle műveket fordított lengyelre. 57 tavaszán megint Franciaországba ment, még beteg volt, elutazott a Mesterhez Svájcba, ott kigyógyult. Akkor már volt három lánya és egy fia. Damaszkuszban ajánlottak neki állást, azt nem fogadta el. Másik állásajánlatot is kapott, azt is elutasította, erről még majd szólok. Nimes-ben lett gázgyárigazgató évi háromezer-ötszáz frankért plusz lakásért, plusz kapott minden új gázlámpa után 1 (egy) frankot. Lakott ott pár lengyel orvos és egy lengyel patikárius, úgyhogy ott jó volt. Aztán Montpellier-be került, ott még több volt a lengyel, három évig bírta. 61-ben hírek jöttek Lengyelországból, hogy valami készül; 62-ben fölment Párizsba, hogy annyival is közelebb legyen; az újabb Felkelés 63-ban ki is tört, ment hát Nabielak a Honba, hogy kivel, majd elmondom másutt; ottragadt Lvovban, neje a gyerekekkel Párizsban. Kicsit olyan volt, mint 48-ban; akkor a neje tanárkodott egy líceumban; ezúttal már Maria lányuk tanított, Genowefa kézimunkázott, könnyebben éltek. 64-ben megint megszállták Galíciát, márciusban Nabielak visszament Párizsba. Irodavezető lett egy bankban. Folytatta huszonöt évvel korábban megszakított történészi kutatásait. Párizs külvárosában, Ternes-ben laktak, pénze omnibuszra nem volt, naponta egy órát gyalogolt az irodáig és egy órát vissza. Hajnalban kelt, este hatkor ért haza, akkor nekiállt írni a Bari Konföderációról. Könyveket venni pénze nem volt, kölcsönözte azokat, és mindet lemásolta kézzel. Lelkiismeretes történész volt, gyűjtötte, gyűjtötte az adatokat, a művet nem is írta meg. 71-ben megint forradalom lett Párizsban, mikor kitört, begyalogolt az irodába, mindent elrakott a helyére, az irodát bezárta. Be akart lépni a nemzeti gárdába, de öreg volt, nem vették fel, csak a civil gárdába. A kommünt is leverték, utána legkisebb lánya, Józia tüdőbajban meghalt. 75-ben Genowefa férjhez ment. Nabielak nem bírt többé dolgozni, kapott egyszeri kétezer frank végkielégítést. Kiköltöztek Courbevoye-ba, drágának bizonyult, akkor St. Mandéba. Bőrbaja lett, megoperálták, a rák elborította arcát, homlokát, szemét, megvakult. Seweryn fia meghalt, miután feleségét elveszítette. Nabielak agyát is elérte a rák, meghalt 83-ban, két lánya és neje virrasztott fölötte. Élt hetvenkilenc évet.
De ez már huszonhét évvel történetünk vége után történt.
Amit voltaképpen mondani akarok: Zienkowicz úr, a Pszonka szerkesztője gúnyosan támadta a Mestert és híveit; Nabielak válaszul ezt írta neki 42. augusztus 19-én, három héttel a malmaisoni kirándulás után.
„Nem kétséges, hogy olyan Lengyelország, amilyet kívánunk, amilyenért harcolunk, nincs még a valóságban. De a kezdeménye él már a forró lengyel szívekben, melyek bármely pillanatban készek újabb áldozatra és munkára. Aki eddig Lengyelországról, arról, amilyennek lennie kellene, csak közönséges ésszel, csak merő hideg fejjel volt képes gondolkozni, az avagy még fejét veri a földhöz a muszka hatalom előtt, avagy ha őt a körülmények összjátéka emigrációba vitte, az állat módján a merő anyagi ügyeskedésekbe van merülve.
Ettől van, hogy akik az anyagi erőről fecsegnek és azt dicsőítik, közönségesen elfeledkeznek a legfontosabb dologról: hogy annak az erőnek az alapja, egyetlen forrása a lelkierő. Semmis még a látszólag legerősebb test is, ha nem támogatja a neki megfelelő szellem. Amit pedig a hideg ész tébolynak nevez, gyakorta az egyetlen erő, mely az elesőt megtámogatni, az elesettet fölemelni képes. Lengyelország feltámadását illető ügyekben pedig, amíg hazánk ismét a szokott mederbe nem terelődik, a téboly az egyetlen politikai bölcsesség most és a jövőben – megváltásának a legvégső erőfeszítés az egyetlen eszköze.”
Néhai Zawadzki úr elsárgult, foszladozó könyvében bukkantam erre a levélre; Nabielak biográfusa százkét évvel azelőtt nyomatta ki könyvét, hogy én ezen a fejezeten dolgoztam. Elolvastam, s láttam: fölemeli a levelét körmölő Nabielak a fejét, rám néz kutatva s aggodalmasan, vajon pontosan értem-e, mit akar mondani. Mert nekem írta azt a levelet, s nem a néhai Zienkowski úrnak, aki úgyse érthette meg.
Kudarcok hosszú sorozata, mikor olyan művet ír az ember, mint én, ám akad olykor nagy találkozás. Az ilyen diadalhoz semmi sem fogható, mert rég-halott és éppen-élő fog kezet. Tömegesen állnak az ilyen diadal útjában; sokan akadályoztak engem is, hogy hőseimről az adatokat összegyűjthessem, magyarok és lengyelek és egyéb nációkhoz tartozók, a pont olyanok, amilyenekről Nabielak írt hajdan megvetően, de létüktől a találkozás még magasztosabb.
Otthonos volt Nabielak arca, már amit láthattam belőle. Megadatott nekem, hogy egy okos, higgadt, bátor, nehéz életű idealista férfit az életben is megismerjek, az apámat.
Apámmal a téboly mibenlétéről nem tudtam eszmét cserélni, korábban halt meg, mintsem e kérdésig, az egyetlenig, eljutottam volna; körmölöm ezt a történetet, fölemelem a fejemet, s kutatva nézek valakire, pontosan érti-e.
Kirúgták a csalót, vége a bolondságnak, vélték a kárörvendő külsők. De azért augusztus közepén, midőn a rendőrprefektus, bizonyos Delessert úr jelentette Villemain kultuszminiszter úrnak, mi történt, nyomatékosan felhívta a figyelmét, hogy Towiański eltávolítása után az excessusok Mickiewicz Adam vezetésével folytatódnak, s már francia diákok beszervezése folyik.
Villemain úr sóhajtott. Ő ezt a Mickiewiczet örökölte elődjétől, Cousin úrtól, aki Léon Faucher úr barátja, Faucher úr neje pedig lengyel, és nevezett Mickiewicz nejének nagynénje; Villemain úr nem tehetett róla, hogy a Faucher úrhoz hasonló jó tollú, befolyásos közgazdák pont lengyel származású hölgyeket vesznek feleségül; sóhajtott hát, ez az egész ügy nem kellett neki, a jelentést találomra egyéb akták közé dugta, különben is tanítási szünet volt, ilyenkor diákokat beszervezni nem lehet, nyaralnak. Mire Mickiewicz úr késő ősszel újrakezdi előadásait, az egészre senki sem fog emlékezni, vélte a bölcs Villemain miniszter úr.
Nem is volt mit jelenteniük a besúgóknak soká, talán ők is nyaraltak; fél év telt el a következő merényig. December 25-én a karácsonyi istentiszteleten történt, hogy a St. Roch-templomban Romuald Januszkiewicz inzultálta Czartoryski herceget. Kajsiewicz miséje után esett Romuald a Herceg lábához, s kiáltá: az Istentől kapott parancsot, hogy, hogy – és itt jegyzeteibe pillantott piruló fülekkel –, hogy a Herceg az Úr előtt megjuhászodna, különben napjai hiába telnek, kémjeinek jelentéseit a Herceg vesse el! és egy papírlapot is átnyújtott Romuald, a Herceg zavarodottan állt, a papírlapot elvette, aztán híveivel a templomból sürgősen távoza.
Még aznap Romuald az Hôtel Lambert-be is be akart hatolni, hol a Herceg nem régen lakott! de Zamoyski gróf kidobta.
Az esetet a lengyel emigráns sajtó jól felfújta; kár, hogy Kajsiewicz pár nappal később e hallatlan tettről a St. Roch-templomban prédikálva feltűnően enyhén nyilatkozott, a tettet egyetlen személynek tulajdonítva, s a botrány kihunyt; a lengyel sajtónak s a besúgóknak megint nem volt miről írniuk.
A Körben Romualdot leteremték. Aleksander Chodźko testvér lakásán tartott ez ügyben nagy beszédet Mickiewicz, szólván: Jézus azt mondá, aki közületek nem bűnös, lépjen elő; mi azt mondjuk, hogy aki közülünk állítja, hogy egész életében az igazságban élt, lépjen elő a Mester ellen; de amíg ilyen nincs, addig a Mester az egyetlen Mester és nála a Körnek iránya! Minden tettet, mely a Kör egészét érinti, a Körnek jóvá kell hagynia. A Kör egészében van jelen a Mester szelleme, nem a részben. Romuald a tettét a Kör nélkül követte el. Mi Új Egyház vagyunk, az Egyháznak mintegy a harmadik emelete, mert az első volt a zsidó, a második a római katolikus; minden tettnek a Körön által kell mennie elébb.
Nem is pisszent senki soká, mígnem a prefektúrára Bońkowski testvért behívatták. Nevezett testvér úgy érezte, hogy a gonoszt bárkiben csalhatatlanul megszimatolja, sőt kiűzni is tudja, ezért a szomszéd hotelból a portásnőket lakásába hívta, elébük térdelt és szavakban imádta őket; azok vihogtak. Bońkowski aztán az ablakot kinyitotta, gonosz márciusi szél fútt be, s kijelenté, hogy a leányok lelkét nyomorító Gonosz most ki fog az ablakon szállani. A lányok még jobban vihogtak. Erre Bońkowski megdühödött, rájuk ordított, hogy megfojtja őket és mindenkit; a leányok elfutottak egész a rendőrségig. Behívták hát Bońkowskit, ki addigra lecsillapult, és előadta, hogy ő tanult ember, tanár, valamint a jognak doktora; ezt irataiból a prefektúrán meg is állapíták; nagy botrány ebből se lett.
Megint csönd volt április elsejéig, mikor maga Adam testvér okozott botrányt. Tudnivaló, hogy bizonyos Teofil Mirski február 20-án nyílt levélben hozta az Emigráció tudomására, hogy a cár amnesztiáját elfogadja, a pravoszláviára áttér, s felhívta a lengyeleket, lépjenek a nyomdokába. Ilyet írni, az Úr 1843-ik esztendejében! Lassan terjedt Mirski nyílt levele, de terjedt; ily nagy horderejű ügyben a Körnek hallatnia kellett a hangját, s mert a Körre az ellenfelek a russzofília bélyegét szívesen sütögették, Mirski elítéltetésének módfelett keménynek kellett lennie. Az is volt. A Kör pár nappal előbb ébredt, mint az Emigráció egyéb csoportjai, s mert a Kör kezdeményezé Mirski elítélését, ahhoz a demokraták meg az arisztokraták csatlakozni nem kívántak. Hogyisne! hogy így ismerjék el az eszelősök gyülekezetét?! Az elítélő dokumentumot ezért csak ötvenkilencen írták alá, azok is többnyire a Körnek tagjai. Mármost Władysław Plater a lakásán olyan levelet olvasott fel, mely Mirskit szintén elítélte, ám függetlenül a Kör fogalmazványától; ott voltak a Feltámadottak közül is páran, meg Mickiewicz; utóbbi felháborodva kiabált s elrohant. Botrány! Sőt Adam testvér a Lengyel Történelmi Szakosztály ülésén is botrányt okozott, elnöki tisztéről lemondott, mert igaztalanul támadják egy éve, főleg a Trzeci Maj, Czartoryski lapja! Az ülésen a Herceg is ott volt meg Zamoyski gróf; finoman úgy fogalmaztak, hogy ők a lapot pénzzel segélik, de a cikkeket nem előcenzúrázzák, s a lemondást nem áll módjukban elfogadni, mert akit egyszer megválasztottak, az meg van választva. Mickiewicz ezúttal nem rohant el, csak sértetten hallgatott; a vitát a jegyzőkönyvből kihagyták; az elnök elnök maradt, de a jegyzőkönyvet nem írta alá; botrány volt hát mégis! csak kicsike.
Ennyi történt; december óta ismét előadott Adam testvér a Collège de France-ban, ott nem volt botrány; mintha a Kör nem is létezett volna.
Külső vak szemlélők! mit sem tudtok ti a való világról; mely a lelkekben örvénylik és mélységet mélység után szakít be lefelé! Forr, forr a magma, ám ti csak a felhők fodrozódásait érzékelitek! Közgazdák, ti csak azt látjátok, minek megy fel az ára épp a piacon; arról sejtelmetek sincs, mi is a pénz, a tárgyiasult bizalom, minden vallásoknak halpikkelye! Politikusok, ti még kevesebbet láttok számítgatásaitok függönye mögül, mely maga a színtiszta ráció! s ezért érvénytelen! Ti azt hiszitek, kevesebbet tojnak a tyúkok, ha a piacon tojásbőség van! ó, ti politikusok!
E mozgalmatlan tanévben ha csak Gerson Ram átváltozásait nézzük, égnek áll a hajunk.
A hivatalos változat szerint Gerson testvér ősszel megbetegedett. A testvérek imádkoztak érte. Romuald testvér Xawera nővérrel együtt imádkozott épp, mikor megszállta az ihlet, s rájött, Gerson testvért azonnal meg kell keresztelni, különben meghal. Kirohant a templomból, Xawera a nyomában. Mit tesz Isten, összefutottak az épp arra sétáló Adam testvérrel, s mondták neki, Gersonhoz igyekeznek, hogy megkereszteljék. Adam testvér, így a hivatalos változat, zavarba jött; bement a templomba imádkozni ő is; Romuald és Xawera Ramhoz sietett; mire Adam testvér odaért, Gerson már nem is orvost kért, hanem papot; Romuald és Xawera ott álltak az ágyánál; igen rosszul lehetett Gerson testvér, papot hívni, úgy látszott, nincs idő; de hogyan lehet utolsó kenetet zsidóra feladni?! Behozott azonban egy pohár vizet Xawera, hogy legalább megkereszteljék; Adam testvér akkor, hogy, hogy nem, elment; Xawera szerint Romuald igaz méltósággal és lelkierővel elvégzé Gerson megkeresztelését a pohár vízzel; Gerson keresztapja így lett Romuald, keresztanyja Xawera; kapta pedig a keresztségben Gerson a megtisztelő Jan Andrzej nevet. Utolsó kenetet nem kellett feladni rá, mert Gerson testvér, azaz Jan Andrzej testvér a láztól elcsigázva elaludt, s pár nap múlva meggyógyult.
Így a hivatalos verzió, amit a Mesternek írt meg saját kezűleg Adam testvér.
Ugyane levelében óvatosan tudakolta Adam testvér, vajon a keresztelés érvényes-e így, avagy a lengyel tisztelendőkhöz kell folyamodni, hogy Ram testvért annak rendje és módja szerint megkereszteljék.
A Mester azt válaszolta, hogy kereszteljék meg Ramot újra, de francia papok.
Mégis Kajsiewicz keresztelte meg Ramot hivatalosan december 15-én.
Különös.
Nem hiszem, hogy sokat tévednék, ha úgy gondolom, Ram megkeresztelésének ötlete Adam testvértől eredt; a Mester és Legelső Tanítványa sokat vitázott levélben, vajon az Úr Ügyének hívei papi hivatással bírnak-é; Mickiewicz szerint igen, a Mester szerint azonban, itt nézegetem levélváltásaikat; nos, ebben az időben az Egyházat maga ellen kihívni a Mester nem akarta, ez biztos.
Ezért is kívánta a Mester, hogy Ramot az Egyház felszentelt szolgája keresztelje meg.
De miért francia pap?!
A Mestert e javaslatának tételekor nem a Feltámadottak iránti gyűlölet vezette; ő a lengyel jezsuitákról soha rossz szót nem szólt; papi mivoltukat kétségbe nem vonta; aki megdob kővel, dobd vissza kenyérrel. Különleges esetekben, tudjuk, a keresztelést meg lehet ejteni papi segédlet nélkül, sőt előfordulhat, hogy a keresztelő maga sincs megkeresztelve, az aktus mégis törvényes; Mickiewicz a levelében különleges esetről szól: hiszen a kitérendő éppen haldoklik! s nincs kéznél pap! tehát Romuald papi ténykedése ellen vétót az Egyház nem emelhet, in articulo mortis történt a keresztelés. Mégis igaza van a Mesternek, hogy kereszteljék Ramot újra, minthogy a különleges helyzet elmúlt. Ám miért francia papot javasol?
Úgy vélem, a Mester, aki Ramot a zsidóságbéli térítésre tartogatta, igehirdető hívének dolgát akarta volna könnyíteni ezzel, valamint azzal is, hogy kitérését ő nem szorgalmazta. Maradjon meg Ram zsidónak, úgy a zsidók közt könnyebben mozoghat, s kitérését, ha nem történt meg, nem kell eltitkolnia. Továbbá, úgy látom, a világon szerteszórt zsidókat mind lengyel zsidóként fogta fel a Mester, akik lengyel keresztelőről tudomást szereznének, de franciáról kevésbé.
Egyáltalán, igaz vajon, amit Adam testvér állít, hogy Ram súlyos beteg lett volna? A későbbiekből úgy veszem ki, hogy igen, csak a sorrend lehetett más: a Kör előbb szólítá fel Ram testvért, keresztelkedjék ki, s csak ebbe betegedett bele.
Érvelhettek Adam testvér nyomán a hívek a Mester szellemében így: aki az Egyház harmadik, legmagasabb szintjére emelkedni akar, az járja be az előző szinteket is mind, legyen a zsidó előbb katolikussá, hogy majd a harmadik szintre kapaszkodhassék; ez az érvelés Ramot, ki e harmadik szinten lenni vélte magát, mélyen megrázhatta; és távol volt a Mester! aki a Körnek igazolni tudta volna, hogy Gerson Ram eleve a harmadik szinten áll!
Ha már eljött a Messiás, mit számít, kinek mi volt a vallása korábban?! A Messiás minden addigi vallást semmissé nyilvánít, addigi imákat eltöröl, addigi törvényeket elhessent, újakat alkot! Azért is jött el, mert a legmélyebbre süllyedt a világ, benne a bűnösök minden vallásaival! Írva vagyon, hogy mikor Izrael a legmélyebben senyved, akkor jő el! És nemcsak Izraelé a Messiás, hanem minden népeké! És nem zárja ki a Hagyomány, hogy a Messiás goj legyen, mert bárki a Messiás, úgyis Ábrahámtól származik!
Magához öleli a Messiás mind a népeket, mind a vallásokat, még az istentagadókat is. Hát nem mindegy, kit miféle sötétségből ébreszt föl a Fény?!
Hát nem elég, hogy Mestere iránti hűsége kétségtelen, hogy messzire rohant Vilnától és családjától a nyomában? Miért kívánják, hogy elveszítsen négyezer évet, zsidóságbéli múltját?! amit megtagadni semmi értelme! vezetékneve a származásáról tanúskodni fog akkor is, ha húsz keresztnevet ragasztanak hozzá!
Megtisztelő a Jan keresztnév, ő Keresztelő Szent Jánosa lesz a zsidóknak; megtisztelő az Andrzej keresztnév, mert a Mesteré; de hát ő, midőn a Mesterben hinni kezdett, a gátakat nemhogy átugrotta, de átrepülte, s most, röptének legmagasabb pontján, valami ragacsos, idegen, ellenséges közegbe akarják lehúzni, és kicsodák? választott testvérei! az ő Mester-hitében látszólag osztozók! szerelmetes felebarátai! és az ő húzódozását megérteni nem képesek, hűtlenséget látnak abban!
S hiába magyarázza, hogy az ő útja más, mint az Európában kikeresztelkedő zsidóké! akik új vallást vesznek föl új névvel, ami a lapos, szellemtelen emancipálódásnak útja, és a Mesterhez semmi köze! Választhatta volna ezt az utat ő is, tudnak Vilnában a zsidók mindarról, ami Németföldön s Franciaföldön a zsidókkal történült s történik ma is; a napóleoni háborúk idején csodálkozva jegyzék fel a franciák, hogy a zsidóknak saját postahálózatuk volt a litván s a német városok között; hogyne lett volna; meg is fordult az ő éretlen gersoni fejében, hogy talán e nyugat-európai megoldás az igazi; ám akkor megjelent a Mester, s hatalmasabb mélyeket és magasakat hozott!
S most azt mondják neki a körbéli testvérek, hogy amíg ki nem keresztelkedik, hírvivői posztjára méltatlan, s nem mehet a Mesterhez, csak katolizálása után!
Azt mondják, a Mesterért mindenkinek áldozatot kell hoznia, és Ram testvérnek ez az áldozat van rendelve.
De hát ez olyan, mintha meg őnekik a lengyelségükről kéne lemondaniuk, hogy a Mester híveivé lehessenek! Ilyet a Mester senkitől sem követel! Talán érvel is ezzel Ram; ha igen, nem értik; nékik a lengyelség létező, a zsidóság nem. Ám e nem létező zsidóság mégis benne van a fejükben valahogy rejtve, torzan: nem tudják ugyan, micsoda, de vélik, valami titkos, iszamós, nyúlós, sátáni dolog; figyelik őt, Ramot, meg Berkowicz testvért, nem váltanak-é egymással titkos, zsidó jeleket, emiatt Berkowicz testvér nem is áll tüntetőleg szóba vele, sem Turowski testvér, akiről hírlik, hogy kikeresztelkedett zsidó; miféle sötét szellemek által uralt terrénum a testvérek lelkében az, amit még a Messiás eljöttsége sem szüntet?! Mi lesz ebből odakint?! Mert egyelőre a Kör megváltottsága a Körön kívül véget ér, s kint még dúl a sok ezer éve tartó Megváltatlanság!
Az a legkeservesebb, hogy akik a Körben a legmélyebb titok tudói, Mickiewicz és Eustachy, hogy ugyanis Mózes és Jézus szelleme ugyanaz a szellem, amely most a Mesterben jött el újra, nos, éppen ők szorgalmazzák leginkább, hogy Ram keresztelkedjék ki!
Megmondta a Mester, hogy sok ezer évig tartó folyamat, és szellemének még sok megtestesülése semmibe vész, míg az egész emberiség megváltatik; ismeri a Mester a sötétség hatalmát, a földiségnek szörnyű erejét; de meg is tapasztalni e mesteri eszme kétségtelen voltát bizony keserves dolog.
A Mesterhez kellene írni, a Kör kényszerítését nála fellebbezni meg, csakhogy az a Körnek megkerülése volna; hátuk megetti áskálódásnak fognák fel a testvérek, s még csak az sem bizonyos, hogy a Mester a panaszolkodó pártját fogná!
Ez a gondolat a többinél is kínzóbb, el kell hessegetni hát; szomorkodni, bánatba merülni, amitől a kajlafülű fülei egyre lejjebb hajolnak, mint a fűzágak, a Mester tanítása értelmében bűn; át kell valamiként örömbe fordítani a megpróbáltatást. A testvérei a Mestertől távolabbra, magukhoz közelebbre akarják alacsonyítani őt, hírvivőből köztestvérré visszaminősítve; de mégis a testvérei ők a hitben, és nem szabad róluk azt gondolnia, hogy szellemük alacsony! Szellemükből az istenit kell érzékelnie, csakis azt! mert így parancsolja a Messiás, aki minden népek, minden vallások Messiása. A Messiás nem törődik avval, milyen egyéb hitet vesz föl a híve, ha úgyis a híve; kedvesebb az Egyetlen Úr előtt a Mesterben való hit, mint bármely tételes dogmák besorozottjának lenni; a zsidó, a keresztény, sőt a mohamedán Őelőtte egyforma; ezek mind az Egyetlen Urat hiszik és imádják, sőt még a protestánsok is; szomorkodásra még sincs semmi ok, mert a kérdés helyesen így hangzik: súlyosan változik-é az ő Egyisten-hitben gyökerező Mester-hite, ha kitér egy másik Egyisten-hitbe?! s a válasz derűlátóan magától adódik: nem, dehogy!
E logikus következtetésnek lehetne örülni, a gondoló mégsem örül, s fájva tapasztalja ezt; a gyakorlat oly kusza! egyes villanatai vannak csak az elmének, midőn a helyes kérdést kikaparintja a káoszból, s utána hosszú, mély, riasztó a félhomály, a villanást az életmocsár kioltja; a baj kettős: hogy én nem Én vagyok, hanem csak Mi vagyunk, köztünk a szerelem szakadékos vonzalmaival, s hogy Mi nem gondolunk, hanem Mi vagyunk; érzékelhette a tépelődő Ram, hogy őt valójában kitaszítják, midőn maguk közé beolvasztani akarják, mert így közlik véle azt, hogy eddig maguk közé tartozónak nem tartották!
Ővele senki őszinte nem volt eddig eszerint; pedig ő azt hitte, legalább egyenrangúként kezelik; ha most másságát váratlanul közlik vele, ugyan mi a biztosíték, hogy kitérése után is nem közlik vele ismét, bármikor? Megszerette Romualdot, némileg lenézve őt, mert van-é vajon szeretet, miben a lekezelésnek része nincs?! különben a másikat nem szeretnénk, de félnénk! S most Romuald az ő kikeresztelkedését vehemensen szorgalmazza! Mért hagyta magát megszerettetni Romuald?! Miért épp így akar pappá lenni?! és sürgeti, minduntalan szóba hozza, Adam testvér pedig a Mesterrel is levelez a háta mögött! sőt a Mester is Adam testvérrel! és neki, Gersonnak, akiről szó van, nem ír! de ez annyira fájó dolog, hogy el kell hessenteni ezt is.
Rosszul fogják fel a testvérek a lélekvándorlás tanát. A szellemeknek, akik bennünk újratestesülnek, nincs se vallásuk, se nemük, ők csak úgy vannak, általunk nemesedvén; benső, egyéni munkánk révén tökéletesítjük őket, s nem azáltal, hogy ilyen-olyan szervezethez csatlakozunk. A szellemek szférája tiszta! s hogy őt kitérésre sürgetik, ebben van valami gyanús földiség: az ő zsidósága a Kör ellen felhozható ne legyen, a Kör a római Egyház által szorongatható ne legyen. Ez politika! ami a Mestertől távol áll! s közben nem figyelnek arra, hogy az ő egy csapásra történt megvilágosulását, minden addigi bajai, a történelmi áthozatok könnyűséges lerázását vonják tőle vissza, s hogyan? inkvizítori módon!
Azt mondják a testvérek, hogy a Mesteré a Kör, s ők csupán azt kívánják, legyen Ram testvér a Kör tagjává egészen. A Mester közvetlen fennhatósága alól a Kör fennhatósága alá így akarják vonni, s lehet, hogy ártatlanul. Ám a Mestertől való távolodását akarják elérni mindenképpen! A Kört úgy képzelik el, mint a katolikus egyházat; aki az egyháznak nem tagja, Isten áldásaiból közvetlenül nem részesülhet; eszerint oka van, hogy Mickiewiczet úgy nevezik, mint a pápát: Helytartónak! s nem veszik észre az óriás különbséget! hogy a pápa a Mennyekbe helyezett Isten földi helytartója a katolikusok képzelmei szerint, ez azonban a Körben nem lehet így, mert ugyan Belgiumban található mostanság a Mester, de lent a földön Ő is! úgyhogy külön földi helytartóra nem szorul! sem egyházra! se más közvetítő intézményre!
Így hányódhatott töredék gondolatai béklyóiban Ram, kentaurgondolatok voltak azok, mint valamennyiünkéi, fejük más gondolatból volt, mint farkuk, köztük pedig a szóba önthetetlen, formátlan érzelemhullámzások; gondolkozásba azonban még senki belé nem rokkant, gondolkozni jó. S mert igaznak kell lennie, hogy Ram valami súlyos lelki válságban esett ágynak, s a pohár vizet Romuald az ágyban loccsantotta rá, és Adam testvér a szobában abban a pillanatban nem volt jelen, el kell tűnődnünk, mi volt Ram betegségének valódi oka.
Valamitől reátámadott akkoriban a világ egész zavarossága, mit a Mester jótékonyan szüntetett meg Vilnában egykor. Vagyis hát, a Mester szavaival, Ramra támadtak a Párizsban olyannyira számos sötét szellemek. Bárhogyan mérlegelem is, Ramnak hite Mesterében megingott, más a betegségét nem okozhatta.
S valóban, képzelhetetlen, hogy a Messiás egy merőben emberekből álló gyülekezet véleményére hajoljon! még ha az a Kör is! Hogyhogy a Mester bizonyos emberek tanácsát elfogadja! Legyen az akár egy Mickiewicz?! Arra aligha gondolt Ram, hogy ő is tanácsokkal merészkedett Mesterét ellátni jó párszor; a magunk ténykedését sose látjuk, csak a másokéit. Afféle kételkedése támadhatott hát neki is, mint Goreckinak, aki az Úr Ügyének első renegátja lett, mikor meglátta, hogy a Mester fogalmazványát átjavítják, holott amit az Úr diktál, az tökéletes. Gorecki az Ügyet odahagyta, számára a dolog ezzel meg volt oldva; Gorecki nem is akart hinni igazán, s azért nem akart hinni egészen, mert kétségbeesve sem volt egészen. Gerson Ram azonban még nem feledte el, a kétségbeesés miféle mélyeiből ragadta ki őt, épp jókor, a Mester.
Úgy gondolom, Ram abba betegedett bele, hogy a Mester-hitét újra magára erőltette, noha tapasztalata éppen ellene érvelt és természete ösztönösen tiltakozott. Képzelnie kellett, hogy ő, Gerson a Mester ideális híve, és Mesterére épséges ideáit a Messzi Belgiumba átviheti, így a Mester is ideális lesz az ő gersoni erőfeszítése által; óriás feladat ez, a szellemet s a lelket sújtó emberfeletti teher, az ember ébrenlétét s alvását is minden pillanatban átható munka, szüntelen robot, szüntelen résenlét; ez a vágymunka, amire más élőlény nem képes, csak az ember. És megkeresztelte Romuald, aztán megkeresztelte Kajsiewicz, s látták a hívek, hogy engedelmes lett Ram testvér, a katolikus katekizmust olvasgatja, s mert memóriája Eustachy testvérével vetekszik, amit egyszer olvas, már tudja is; ha pedig halavány arcúnak találták s böjtölőnek, vélték, a vallásváltás viselte meg, amiből majd csak kigyógyul; a mélyebben érző hívek sem sokat sejtettek még akkor az emberi lélekről.
S nem tűnt fel nékik az sem, hogy különös álmokat kezdett látni Ram testvér, nem is álmok voltak, de víziók, mikről a Kör színe előtt beszámolt; azért nem figyeltek erre fel, mert ez az esztendő amúgy is az álmoké volt egészen; mindenki álmodott, mindenki vizionált, és Ram víziói az álomrengetegbe tagolódtak.
Nem volt kifelé irányítható cselekvése a Körnek, ettől a kevés botrány, ettől az álmok; de az álmok megtörténtek vélük, a Kör pedig létezett: mélyült. Álmaikat a társakkal ismertették, azok meghallgatták, riadoztak vagy örvendeztek, s elemezték az álmokat Adam testvér vezetésével, aki maga szintén sokat álmodott és jelentőseket. Szellemek látogatták őket álmaikban, azokkal társalogtak; az álomfejtő szeánszok voltak a Körnek tettei ebben az esztendőben; szerencse, hogy eljött a Mester és a cselekvéstelenséget megszentelte azzal, hogy belső munkává fölkente, különben azt vélhették volna magukról, hogy a tétlenségbe beleőrültek.
Ilyen megszentelt álmot látott Seweryn testvér október 4-én, kedden, miután napközben a rue de Ponthieu 30. alá költözött Juliusz Słowacki testvér lakásába, ahol aztán ingyen ki is telelt. Látott álmában Seweryn testvér egy hatalmas Könyvet, melybe a Körnek alapítói voltak beírva ábécérendben. Felébredvén igyekezett a nevekre visszaemlékezni. Newton neve be volt írva, s rémlett, sok hírességé az ókorból és az újkorból. Vaskos volt a Könyv, és fehér oldalak is voltak hagyva egyes kezdőbetűk után a később érkezők számára, akik meg se születtek még. Az írás színes volt és díszes, némely nevek arannyal írvák; talán az én nevem is be volt írva, ki ezt a történetet körmölöm.
Pár nap múlva Adam testvér látott jelentős álmot. Napóleon jelent meg néki és a következőket mondá:
„Français! Saluez la voix que vous allez entendre, car vous devez entendre et reconnaître cette voix. Il a dit:
Annoncez-leur mon arrivée. Dites-leur que je vais descendre. Ceux qui sont purs parmi les Français, reconnaîtront le son de ma voix. Elle fera tressaillir leurs entrailles. Pour la première fois depuis un quart de siècle ils se sentiront grand peuple et bon peuple. Mon nom sera désormais: l’immortel, le miraculeux. Il n’y a que moi qui soit en état de réparer mes fautes. Il faut un miracle pour faire vivre la France, pour sauver l’humanité, illuminer le globe. Je le ferai; Dieu l’a permis.”*
Fennakadhatunk azon, hogy Napóleon kissé köznapian mondta fel a Mester eszméjét Mickiewicznek, mégis Mickiewicz álma volt a tehetségesebb, mert Seweryn testvérnek álmában sem jutott eszébe, hogy Napóleon őt meglátogathatja, sőt diktálhat neki, s ha mégis látott volna ilyen álmot Seweryn, titokban Naplójába rója s hallgat. Adam testvér azonban nem vonakodott álmát a Mesternek megírni, családjában pedig terjeszteni. Azt írta a Mesternek erről, hogy bizonyos kifejezésekre nem emlékezett pontosan, így az „illuminer le globe” helyett „éclaircir le globe”-ot írt, de kihúzta, érezvén, hogy ez nem franciául van; valóban nem, „éclairer” lett volna az ige; de mikor erről Xawerának beszámolt, Xawera megmutatta a pugilláreszét s abban azon szavakat, melyekről sejtette, hogy Napóleonra vonatkoznak; tartalmuk más volt, de ott megtalálta Mickiewicz az „illuminer” igét, és a szövegbe betette. Xawera azt mondta, hogy pugilláreszébe azon szavakat régebben diktálta neki Napóleon, csak rejtegette s hallgatott azokról; ebből láthatjuk, hogy Xawera sem volt tehetségtelen.
Érdeklődött levelében Adam testvér, Napóleon szavait a Körben használhatja-e, és mire.
A Mester megengedte. Ám mielőtt válasza megérkezhetett volna, Adam testvérnek álmában megjelent Jézus, és diktált! Október 14-én lakásán Adam testvér a diktátumot a Kör teljes létszáma előtt felolvasta, némi bevezető Szent János-idézetek után.
Mondá Jézus Adam testvérnek az álomban: lelkével a napos világ egészét átölelte; megtölté a világot lelkével, miként a gazda lelke a ház egészével bír. S midőn maga az Úr kezdi gyermekét tanítani, nem felbérelt mesterek által, de maga, éjjel s nappal vele ülvén, elfeledkezvén mintegy ennen bölcsességéről és a gyermeki beszédbe belesüppedve, ó, micsoda szerelem az! Így beszéltem én a néppel.
Mondá még egyebek közt Jézus Adam testvérnek: Az Úrnak gyermeke a Gyűjteményes Ember: az Emberiség; úgy neveltem őt, mint ti a gyermekeiteket, csak nagyobb szeretettel. Most ez a Gyűjteményes Ember kamasz, és háborúzni indul a Gonosszal. De az Úrnak szelleme, az én szellemem, most emberré válik, és nem ismeritek fel őt, mert úgy tanít benneteket, mint szabad gyermekeket. A téged szerető Atya, ó, ember, társad képében, fegyvertársad képében, hű harcostársad képében jelen meg, maga pedig, vén harcos, előtted fegyvertelenül megyen.
Nagy volt a felindulás a hívek körében, mikor ezt hallották, ám Adam testvér a könnyeknek folyást nem engedett, hanem előállt jelentős tervével, milyen is legyen a Legújabb Testamentum szerint való böjt azontúl. Nem testi böjt lesz, hanem lelki. Tartama alatt tartózkodni kelletik mindennémű morális és észbeli élvezettől, játéktól, munkától, csupán az Úr Ügyének és a lengyelségnek gondolatával szabad foglalkozni. És vasárnap legyen a napja. És legyen a vasárnap ünnepnap is egyben.
Mondhatja a kései kutató, feltűnően programszerű ez az álom is, de hogy jókor jött, az biztos, a szürke élet helyett többféle és színesebb álmokat láttak a hívek attól kezdve.
S felvették, pont ekkortájt, a Körbe Mierzwińskit, aki előzőleg tébolydában ült hónapokig, mert látomásai voltak. Látta mindazt, amit a Mester hirdetett, csak hát zavarosan, rendszertelenül, mert nem Mester volt, csak ember. A tébolydából kiengedték, vizionálásán kívül egyéb baja nem volt. Ezután hallott a Mesterről valamit. Elment Adam testvérhez, az kihallgatta, kevély léleknek találta, rábeszélte, hogy imádkozzék, s adott neki egy érmet feltételesen, de a Körbe fölvenni éretlennek találta, mint erről a Mestert tájékoztatta. Seweryn testvér is apróra kikérdezte a látomásairól Mierzwińskit, a Mester nézeteivel való hasonlóság mellbe ütötte, ezt a Mester küldetése melletti érvnek találta. Így aztán hamarost Mierzwiński fölvétetett, főleg, hogy a Mester parancsolta.
Romuald is látott álmot, halálát jelentették meg küldöncök. Megrémült, Adam testvérhez rohant. Adam testvér meggyőzte, hogy nem az ő halálát jelentették, hanem egy rég holt nagy emberéét; ennek Romuald megörült, megnyugodott, és nem halt meg.
Álom és látomás ragályszerűen terjed. Rámosolyogsz a csecsemőre, és visszamosolyog, holott nem tudja, mi is a mosoly; ásítasz, és akik körben ülnek, ásítani kénytelenek mind; nem tudjuk, miképpen működik ez bennünk, de működik. Az álmodás-divat fokozó természetű. Adam testvér Napóleonnál kezdte, Jézussal folytatta. Halottak Napján pedig Szűz Mária diktált néki szép szavakat; olyan volt, mint egy költemény; ismertette is a Körben Adam testvér; utána Romuald testvér álmodott verseket, rímekkel; aztán megálmodta Romuald testvér azt is, milyen legyen a Legújabb Testamentum szerint való ima: lelkileg emelkedett, ám néma; elfogadták. Írta is Adam testvér a Mesternek, hogy Romuald testvér az, ki a Mester tónusához a legközelebb áll. S ha szóltam már Romuald testvér tettéről, ama botrányosról, mikor Czartoryski herceget megtérésre szólította fel, újra szólnom kell róla, mert Romuald e tettre álmában kapott felszólítást, s e felszólítás égi eredetét Adam testvér kétségtelennek mondta a Kör előtt, s hogy végre kellett hajtani, jóváhagyta! csak azt kifogásolta, hogy Romuald a Kör részvétele nélkül, egyedül hajtotta végre, és nem a teljes tónusban. Ha ugyanis a teljes tónusban lett volna tette végrehajtásakor Romuald testvér, Czartoryski herceg azonnal megtér! Ez utóbbi mondatot én teszem hozzá, a források nem tartalmazzák, de későbbi hasonló térítésekkor igen. És áprilisban és májusban is álmodott nagy dolgokat Seweryn testvér; úgyhogy azt az őszt, azt a telet, azt a tavaszt végigálmodták szépen.
Azt vélték a külsők, a tél hava a Kört már eltemette! holott csak a Tavaszra vártak a lelkek! az olvadásnak sejtői! a lappangásból kitörni szólíttatottak!
Nem akármilyen feladat volt rájuk kiróva.
Ha papnép volt a zsidó, zsoldosnép lett a lengyel a száműzetésben; de az volt a cél, hogy az Úr Ügyének katonái e két hivatást egyesítve a Világnak élére álljanak! első szövetségesükül pedig Napóleon népe kínálkozott. Ezt üzente a Mester, s meg is okolta: „Napóleon büszke szellemén most a Kör segít – kínlódik a szelleme, megalázkodna – erre a tájékra belépni fél még – fél, hogy a Körben magát diáknak érezze – nehéz, igen nehéz a helyzete Napóleon szellemének.” Átérezték a hívek Napóleon szellemének kínjait, már csak azért is, mert az ő szellemük tökéletesebb volt már! és a Kör ülésein Adam testvér kenyeret tört, fehérbort töltött, a kenyérnek morzsája, a bornak cseppje gyűjtetett s a Mesternek elküldetett; és így szólott Adam testvér:
„Az Ige szellemmé vált!”, és ez lett a Legújabb Testamentum szerint való szólás.
Mindig fehérbort ittak, mert fehér a Kereszt a Legújabb Testamentum szerint; ilyen fehér kereszt jelent meg a Mesternek otthon, Antoszwincében, és a Fehér Kereszt egyúttal Vintras próféta kedvelt szimbóluma is.
Ez oly szerencsés egybeesés, hogy a Gondviselő kezét méltán sejtjük benne.
El is ment Brüsszelbe a Mesterhez Vintras szektájából Edouard és Emile Bournier és Theodore Fouqueré, aztán Párizsban Adam testvért látogatták meg, és fogadta Adam testvér Charvoz tisztelendőt és Cassini kisasszonyt, és Alix Monnard kisasszonyt szintén, és Xawera nővér társaságában fogadta őket, s a franciák Xawera báján s kedvességén elámultak; és üzente a Mester, hogy Adam testvér siessen egy ideában, egy érzetben a francia Körrel egyesülni; s február végére megérett az idő, hogy a hívek Aleksander Chodźko testvér lakásán, a rue d’Anjou 60. szám alatt Cassini kisasszony révén Pierre-Michel Vintras tanaiból mind a hatvanan részesüljenek.
Hallhatták a hívek, amint itt következik:
A francia Kör az Oeuvre de la Miséricorde nevet viseli. Két és fél éve lépett a világ színe elé Normandiában, Caen közelében, Tilly-sur-Seulles-ben a nevezetes Pierre-Michel Vintras, a törvénytelen gyermek, sokféle foglalkozások űzője, miután 1839. augusztus 6-án éjjel Mihály arkangyal meglátogatta őt és megtanítá, miként mentené meg a francia népet s miként javítaná meg a vallást. Vintras próféta most harmincöt éves, termete alacsony, ám hangja mély, gyönyörű és erős, mert arra teremté az Isten, hogy az Igét hirdesse; és más jelenésekből Vintras próféta megtudta, hogy ő nem más, mint a bibliai Éliás próféta maga. Úgy tudja Éliás prófétája korunknak, hogy az Úr haragja túlságos, ezért a bűnösöket meg kell téríteni; nagy társadalmi katasztrófák lesznek, de aztán a megtisztult Földön megkezdődik a Szentlélek uralma. Tudnivaló ugyanis, hogy az első uralkodás vala az Atyáé, az volt a Rettenet; a második uralkodás volt a Fiúé, az volt a Szerelem, mely az útból mindent eltakarít, hogy elközelegjen a harmadik uralkodás, a Szeretet, mely így a Szentléleké leend. Hangszere Vintras-Éliás próféta a Szentléleknek, és azért zeng, mert a katolikus egyház elbukott, az őseredeti hitet elvesztette.
Vannak pedig Vintras-Éliás prófétának eksztázisai és álmai; álmában csuda dolgokat beszél, miket a hívek jegyeznek le; ébredése után ő nem emlékszik semmire, s hogy mit mondott, álmélkodva hallgatja. Eksztázisai alkalmával elvágódik a földön, a hívek rohannak plajbásszal a kezükben, és jegyeznek; a rángás után Vintras próféta nem emlékszik semmire. Ebből tudni, hogy valóban látogatják a szellemek. Szíve fölött kereszt alakú anyajegy-csoportozat látható, stigma az; Mihály arkangyal feltárta néki, hogy népét a kataklizmák rontásától Fehér Kereszttel óvja meg; fehérre mázolt egyszerű fakereszt az, rajta a Corpus nem függ, mert nem Egyetlen Ember, de az Egész Emberiség feszült immár fel a keresztre, ez a mély értelme ennek.
Van pedig Tillyben lévő lakásán házi kápolnája a prófétának, és abban az ostyák vérezni szoktak, és illatoznak csudára. Nem olyanok, aminőket hét éve Agen városában leltek, ott háromezer festékkel bemázolt ostyát szállítottak Degans tisztelendőhöz, azok nem véreztek, az csalás volt, ez viszont nem az; s hiába koboztatott el Vintras próféta lakásából a bayeux-i püspök kétszáz vérző ostyát, botorul elítélvén és üldözvén a híveket, s hiába viszik a Pápa elé az ügyet hamarosan, mert azok az ostyák igazán véreznek; jellemző módon a gonosznak hajbókoló francia kormány nemrég hamis vád: valami pénzkicsikarás miatt ötévi fegyházra ítéltette a prófétát, de abból se lesz semmi, az ítélet most van fellebbezés alatt. Azért fél a kormány meg az egyház annyira, mert Normandiában száz éve várják az emberek, hogy eljöjjön a Férfi, ki az Úrnak Ügyét felveszi; jött a száz év alatt a forradalom, a restauráció, az újabb forradalom, az újabb restauráció, de az emberek nem szűntek meg hinni ebben; és igazuk volt, mint Szent József megmondta Vintras prófétának a próféta látomásában: „Ipse est Elias qui venturus est”.*
Tudni való, hogy az Úr az emberi nemet eddig ötször áldotta meg, először Ádám által, másodszor Noé által, harmadszor Ábrahám által, negyedszer Jézus által, ötödször Vintras próféta által; és most Vintras-Éliás prófétának újabb megvilágosodása támadt, a szellemek jelentették neki, hogy egy áldott szláv ember, az Úristen ítéleteinek választott orgánuma az Úrnak Ügyét a Földön már elkezdte, s most épp Brüsszelben található; elküldte hozzá híveit Vintras-Éliás próféta pergamenre írott parancsolattal és jóslattal, s küldött a Választott Áldott Férfiúnak Fehér Keresztet meg a testvériség nevében gyűrűt; és hirdeti Vintras-Éliás próféta, hogy Towiański Mester megjelenése a franciákat végre elhivatásuk megértésére bírja, mert a francia küldetést prófétálja Towiański Mester, amit a franciák nem ismertek föl, vagy elfeledtek.
Egyesülniök kell a franciáknak s lengyeleknek a hála érzetében, az isteni erő és sugárzás jegyében, ezt érkezett tolmácsolni Cassini kisasszony, s által is adja e szavakat: „C’est lui, c’est Erdna, le Grand Décrétaire, dépositaire du ton de l’action, qui conduira l’Oeuvre sainte – je ne suis pas digne de relier les cordons de ses souliers.”*
Egy ihletett francia látnok, aki maga mondja, hogy a Mesternek cipőjét befűzni sem méltó! ez szép poén volt, a hívek igen meghatódtak.
Büszkén hallgatta Cassini kisasszonyt Adam testvér, bár némely dolgokat el is hallgatott, akárcsak Cassini kisasszony aznap. Például hogy Vintras próféta a Londonban tartózkodó önjelölt francia király, Naundorf híve, aki XVI. Lajos törvénytelen fiának mondja magát. Nem említette Cassini kisasszony azt sem, hogy eksztázisai során a próféta megvallotta már, hogy az Embernek Fia ő – ezt azért nem kell említeni, mert az Embernek Fia csak egy lehet, s már van.
Lelkes vita folyt aztán, fölvegyék-e a francia Kör tagjait a magukéba; Adam testvér a döntést az egész Körre bízta. Határozatot végül nem hoztak akkor, de így is boldogságos napja volt az a Körnek.
Megérdeklődte aztán Adam testvér a Mestertől, vajon a vérző ostyákat a Kör használhatja-é, mert akartak saját lakásukban magánkápolnákat vérző ostyákkal berendezni pár hívek, ám visszaírt a Mester, hogy ne.
Vintras híveit átcsábítani a Körbe igen, sötét képzelmeit átvenni nem.
Igen megragadta pedig Adam testvér képzeletét az ostya, melyből Krisztus vére igazán foly, többször visszatért e témára; költő volt; aligha tudta, hogy ilyen veres festéket eresztő ostyákat előszeretettel alkalmaztak, mikor égetni kívántak a középkorban. Lökték az eretnek rabot vagy a zsidót az oltár elé, csöpögni kezdett a veres festék az ostyából, fellobbant a máglya. Hogy a Mester tudta-e, nem tudni, de nem volt ínyére a könnyen leleplezhető csalafintaság, hála az Égnek.
A másodfokú ítéletét váró Vintras igen felbuzdult a lengyel Kör feléje hajlásán, és a sorsközösséget megpecsételendő eksztatikus álmában ékes levelet diktált Towiański Mester címére; imigyen:
„Nous sommes frères… oui! nous sommes unis! Cette réponse, le Verbe Eternel la porte à son Père! La sagesse des Cieux l’a publiée dans les divins manifestes! Les voûtes lumineuses l’ont criée pour la voûte des tenèbres!… Nous sommes unis. Oui, chrétienne Pologne! la France éclairée d’un verbe lumineux te crie dans la foi! dans la charité qu’elle sent dans ses entrailles: Plogne, noble martyr! Nous sommes unis! nous sommes unis!… Nous n’avons plus qu’un seul corps! une même âme, un même esprit! qui nous règle et nous guide, qu’une même voix qui nous vient de cet esprit… Fille de sang! La France est ta soeur, nous sommes tes frères, et déjà ton nom, la vie de ton triomphe fait battre notre coeur!… Comme toi! oui, comme toi, nous avons du sang à offrir!…”*
És így sok-sok oldalakon át!
A francia Körből pedig sokan a lengyel Körhöz csatlakoztak, kik prófétájuk felmentő ítéletében nem reménykedtek, és valamilyen Kör nélkül meglenni nem tudtak.
Az álmok vonzzák egymást, álom álmot nemz, mint ébrenlét ébrenlétet; történt hónapokkal később, május elején, hogy a még mindig szabadlábon lévő Vintras próféta, később jogerősen elítélték, különös álmot látott: egyszerre jelent meg néki Mickiewicz, Towiański és I. Sándor cár szelleme. Hogy, hogy nem, május közepén Seweryn testvér is álmot látott, I. Sándor megjelent néki is, barátságosan társalgott vele bizalmasan, a fülébe is súgott valamit, és voltak álombéli segédtisztjei körülötte sokan. Akkor már tizennyolc éve létezett halottként I. Sándor. A Körben ezen álmokat május 17-én ismertették.
Vintras próféta, egy személyben Éliás próféta, miként ama Mister Smith is, ki a mormonságot alapította az Óceánon túl nemrég, levelében Teodorael testvérnek, vagyis Fouqueré úrnak Párizsba megüzente: a bűnei miatt Sándor cár igen szenved odaát, és most azt várja, hogy Towiański bocsánata révén a kínjaitól megmenekedjék. Ez ügyben a Mesterhez is írt levelet Vintras, akit a lengyel Körben a Mester francia Keresztelő Szent Jánosaként tiszteltek már akkor, és volt ez a Vintras egyúttal Éliás próféta, valamint Pierre-Michel, noha eredeti neve Eugen, s magát újabban Strathanael prófétának hívatá. Swedenborg mestertől tudjuk, hogy a „h” a végtelent jelenti, az „el” végződés pedig, ezt még régebbről tudjuk, az angyalság jele és az „Él”-ből való, ami zsidóul Isten; nem kell csodálkoznunk ezeken, minden mozgalmakban új nevet, s véle új ént választunk magunknak azóta is, az új neveket pedig szentként tiszteljük; a régi névre szóló rontás kerültetik el így az én időmig. Vintras egyébiránt a Mestert is új névvel tisztelte meg. Az Erdna néven kívül elkeresztelé a Negyvennégyes Számnak is, Mickiewicz franciára akkor már lefordított Ősök-jéből véve az ötletet; a Ram által közben korrigált hibáról ő még nem tudott.
Szóval megálmodták Vintras meg Seweryn, hogy a lengyelség elleni bűneit keserüli a túlvilágon Sándor cár, az első; s ezen álmok hatására a Kör úgy határozott, hogy I. Sándor cár lelkének megbocsát!
Mélyen hittek az álmokban tehát a testvérek, amiként hittek a régi görögök is, álmodni küldvén bódító levegőjű barlangokba a betegeket, és álmaikról kikérdezték őket, s azokból a gyógymódot kiolvasák; az én időmben a pszichiáterek alkalmazák ezt a módszert, és rengeteg nagy dohányt leszakasztottak véle. A hívek mi másban hittek volna, mint az intuícióban?! mikor összes tapasztalatuk arról győzte meg őket, hogy a ráció csődöt mondott?!
Mégsem volt egyhangú e határozat, hangosan tiltakoztak többen.
Rendjén való, hogy Vintras álmában a Mesterrel és Adam testvérrel együtt imádkozik; szép, hogy Adam testvér vállán ott a fehér sas, a lengyel címerállat, a Mester feje fölött pedig a glória, s benne az Ígéretnek szavai égnek; lehetséges, hogy Sándor kísértete iszonytató kínok közt hánykódik, megérdemelte, és azt kiabálja: „Erdna, pardonne moi!”; de mi az, hogy a Szűzanya ott a mennyekben parancsolja Vintrasnak, hogy erről a Kört értesítse?!
Ez ellen olyanok is tiltakoztak nyilván, kik Adam testvér költeményét, amit neki álmában a Szűzanya diktált, borzongva szépnek találták.
S hogyhogy most, ezen álmok ismertetése után, Adam testvér kiadja az ukázt: tessék Sándor cár lelki üdvéért imádkozni?! Miért éppen egy cár lelke fontos?! Még ha reformcárként kezdte is a Szentszövetség első éveiben az istenadta! De aztán mi lett belőle?! ami a reformcárokból válni szokott! Zsarnok! s miért imádkozzunk éppen Szent Kázmér oltáránál, aki a szlávok védszentje?! Miért épp neki bocsássunk meg? Ha már muszkának bocsátunk meg, legyen dekabrista! Ha a fényes szellemek a Kör rokonai, segítse a Kör a fényes szellemeket, ne a sötéteket! Imádkozzunk Báthoryért, Kościuszkóért, Pułaskiért és a többi lengyel hősökért, ne pedig egy muszka cárért, aki minket sanyargatott!
Csöndben kérdem, vajon ellenségünk lelki üdvéért imádkozni nem keresztényi tett-é? hanem értem én a tiltakozást, persze.
Nem láthaták át minden testvérek, mily magasztos és messzilátó a Mester és Legelső Tanítványa ihlete, s hogy abba földiség, politika nem keverede; Napóleon és Sándor cár szellemeit megnyerni, általuk a franciaságnak és oroszságnak géniuszát a Kör szövetségesévé tenni örök időkre! a lengyelség mellé állítani e két nagy nép vezető szellemeit! szép hármasban eluralkodhatni a jövendő nemzedékek sorsán! ez szinte elegendő is, ánglusok, germánok többé nem számítanak. És volt még a Mesternek titkos terve, a legtitkosabb! mely a messzilátó tervet is apróvá minősítendette vissza!
Kisebbségben maradtak a felháborodók, de azért a Körben a zilálódás első pontja lett e keresztényi megbocsátás, s hogy csak később, annak oka az, hogy Adam testvér költőagya szüntelenül zakatolt.
A semmittévő, álmodó lelkek épülésére a híveket Adam testvér föleskette az Úr Ügyére. Föleskette először, föleskette másodszor, s mert úgy látta, a Körnek még mindig nem megfelelő a dinamikája, föleskette harmadszorra is. Lelkesen esküdtek a hívek először és másodszor és harmadszor, mert eskütételük alkalmával mindannyiszor nagy dolog történt: az, hogy esküt tettek. De többször fölesküdni már, érezhette Adam testvér, nem lehet.
Tanulmányozta Adam testvér a saint-simonisták családreformálási törekvéseit, Enfantin és Bazard ideáit, melyek az újítani kívánt jövőbeni társadalom előlegezett őssejtjeire vonatkoztak, s tudta Vintras szektájának felépítését. Hetes csoportokra osztotta híveit Vintras próféta, azok vezetőit vérpiros zselatinnal szentelte föl; a közönséges hetes csoportok felett van egy felső hetes csoport, la septaine générale, abban kilencen vannak a prófétával együtt, közülük kerülnek ki a Rejtélyes Hármak, egyikük a próféta maga; ők a Cénacle, és titkos-zárt gyűléseiken tévedhetetlen határozmányokat hoznak, mert a Szentlélek itatja át őket.
Az utolsó esküvés másnapján Adam testvér által a hívek ismét összehívattak. Nem értették, miért, előző nap volt a harmadik esküvésük, de úgyse volt egyéb dolguk, elmentek. Látták Adam testvéren, hogy nagy dolog van készülőben.
Nagy események bejelentése előtt hosszú haját ő rendezetlenebbül hordta; szerencse, hogy galambőszre sikeredett a lenyűgöző hajzat! Szeme is mélyebben ült szemöldöke alatt, és messzibb messziségbe révedt. A lelki tusa ráncai számosak voltak homlokán. Jöttek a hívek, ő nyájasan szót váltott velük erről-arról, apróságokról, biccentett ide, halványan mosolygott oda, úgyhogy érezték a hívek, szelleme magasan jár. Ettől templomi halkság támadt, lábujjhegyen jártak a hívek. Kit Adam testvér éppen nem kegyelt, arról szemét gyorsan elkapta, megróni nem akarván; ó, ezen szemelkapások, ezek fájdalmasabban szúrtak, mintha villogó tekintetek dárdája döfölte volna őket keresztül! A hívek csak Adam testvér lelkének felszíni vizein evezhettek, de örültek annak is.
Ha szűk körben beszélgettek vele, más volt a Költő! olvadékony, szelíd, mélázó, és akadtak szende diákos elpirulásai, sőt kételyeiről is szólt, és gyarló embernek mutatkozott, akit szánni, tehát szeretni is lehet. Olyankor nem volt jelentőségteljes, sőt. Nagy társaságban azonban, mint ezúttal is, komoly, sőt komor volt, az Ügynek pecsétje felhőzte homlokát, fejét kissé lehajtotta, alázatosan? avagy a szellemek suttogására fülelve? ám dereka egyenesebb volt, mint egyébkor, mintha teste a szelleméhez felnőni akarna; igen, ilyenkor szinte látni lehetett, mily magas szellem lakik e középtermetű testben, kilóg a szellem belőle fölfelé; testét szemérmesen rejtő fekete kabátja, fekete pantallója, az Ügynek immár kimondatlanul is kötelező egyenruhája őrajta titokzatosabb szándékokat, nagyobb elhivatásokat tett láthatóvá, mint a hasonló ruházatot viselő többi híveken, azok bánatára; kabátja állig volt begombolva; a Mesteren kívül Franz Liszt hordozta így magát társaságokban, s nyomában valamennyi virtuózok, kiket nősikolyok és hímnős ájulatok kísértek pályájukon. Nem valószínű, hogy eme virtuózok egyenruhájukat valaha levetették volna, az ágyban sem; ha mégis levetették, nem is ők voltak, magukból kizökkentek arra az időre.
De hát egyenruhában jártak a saint-simonisták is.
Sápadt volt a Költő, szemére hosszú pillái függönyzőbben hajoltak rá, tekintetének ettől vonzása nemibb lett; ajaka is húsosabb virágnak tűnt, csókolnivalóbbnak; titkos, fekete lánggal égett a belőle áradó szerelem, és nemcsak a nők borzongtak meg ettől, de a férfiak alhasán is enyhe csiklandás borzolt végig; ünnepélyes fekete tűz volt e sűrű szerelem, ilyet sugározhatott ki magából Loyolai Ignác annak idején, és később más férfiak, kik csak látszólag játszották romantikus eszközökkel komor szerepüket, mert nem játszották, hanem élték.
Hol Társaság van, Titok is van; e Titok hordozójának egyvalaki tekintetik, s abban a Titok fel is halmozódik, a pillantások rátapasztják, beleégetik, a várakozásnak megfelelni köteles. Igazán birtokolja-e a Titkot, avagy csupán képzelik róla, s ezért maga is elhiszi? Alapja a Tekintélynek szokott lenni, választásunk ritkán önkényes. A Választottnak a jelmez a csontjaiba ég, és arra tapad a hús. Nagy dolgok születhetnek ebből, nagy jótettek és nagy gonosztettek; a Létnek belső, humoros, etikát és időt nem ismerő vad kettőssége megképződik újra meg újra és mindig váratlanul.
Akkor az íróasztal előtti üres térbe állt Adam testvér, a többi hívek ültek meg egymáshoz szorulva álltak, csoda, hogy a szalonban elfértek ennyien; csönd; a szónoknyi tér túlcsordult; megszólalt Adam testvér oly igen halkan, mint a Mester szólott volt a Notre-Dame-ban.
Mondá pedig: Nekünk hadseregünk nincsen, pénzünk, befolyásunk nincsen, csak hitünk van és tudomásunk igazunkról, hogy közöttünk a Mester megjelent, és ettől erősek vagyunk, aki pedig mást képzel, az hibázik és magát csalja meg.
Elhallgatott; hatalmas volt a csönd; aztán mondá, hogy mindenkit felhatalmaz: bárha szégyenkezve is a szemek láttára, de ha kételkedik az Ügyben, menjen el; ígéri, hogy ezt senki észre nem fogja venni.
Senki sem mozdul.
A némultság a Szövetség pecsétje, ez a legerősebb esküvés.
Akkor Adam testvér intett. Celina és Xawera nővérek kalapot hoztak, az íróasztalra tették, a kalapba papírdarabokat helyeztek, helyükre visszaültek, csönd.
Mondá pedig Adam testvér: A körülmények szükségessé teszik, hogy a Kör megszerveztessék. Vagyunk immár csaknem hatvanan. Ezentúl hetes csoportokra, hét főből álló sejtekre oszlunk. Ezek lesznek a Hetek. Ezentúl a Körnek háromféle gyűlése lesz: egyetemes, melyen minden testvér részt vesz, csupán igen fontos ügyekben; a csoportok vezetői vagy strázsái, őrszemei, őrzői, őrizői, egyszóval a Hetek Őrizői hetente egyszer gyűlnek össze a Legelső Tanítvány vezetésével; külön üléseznek az egyes Hetek, olyan gyakran, ahogyan ezt ők szükségesnek tartják. Szükségesek e rendszabályok, nem nézi jó szemmel a francia kopóság, ha túl sokan gyűlünk össze itt vagy ott, fölöslegesen nem kell izgatni őket, nem ez a Kör célja.
Szükséges a Hetek létesítése a hívek lelki épülése okán is. Kisebb csoportban bensőségesebben tudhatjuk szeretni egymást, semmint nagy tömegben, felszínesen pletykálkodva. Alaktalan szervezet nem szervezet. Az Úrnak Seregében vannak tábornokok, vannak kapitányok, vannak közlegények. Így látja ezt a Mester, aki a Hadúr. Kinevezni azonban senkit sem nevez ki. A hívek a Hetekben maguk választják meg Őrizőiket. Ez nem a demokrácia, amit Nyugaton oly dicstelenül működtetnek, hanem annak tudása, hogy minden testvér része az Úrnak. Az Őriző nem részesebb, csak feladata más. Csoportjában ő a többiek Első Testvére, Első Tanácsadója. Az Őrizők a Legelső Tanítvány Tanácsnokai. Hatalmuk nincs, működésterük van. Hatalma csak az Úrnak vagyon, de szabadságot ád nekünk, hogy önterünkön belül belátásunk és lelkiismeretünk szerint éljünk.
Ha a testvérek a Mester tervével egyetértenek, a kalapból a Hetek tagjai összesorsoltatnak.
Hogyne értettek volna egyet a testvérek!
Izgatott, vigalmas zsiboly!
Kit kivel hoz össze a vakszerencse?! Idegfeszítőbb a rulettnél is! A Hetekben biztosan mássá válik az élet, sokkal-sokkal életebbé!
Az összesorsoltatottak igazán fogják egymást szeretni! Nem úgy, mint eddig, ímmel-ámmal, távolról, hanem közelről, nagyon!
Akkor a kalapból Adam testvér összesorsolta az első hét testvért, aztán a másodikakat, a harmadikakat, és így sorsolt össze nyolc Heteket. Zaj volt, lárma, víg izgalom: vizgalom; pisszenések, ágaskodások, fülhegyezések, a neveknek ismételgetései; az összesorsoltak egymáshoz vonódtak, összeverődtek, a még össze nem sorsoltak felugráltak, csöndért kiabáltak. A nővérek a Heteken kívül maradtak, az ő nevük nem volt a kalapban, fájlalták ezt nyilván sokan, de bölcs döntés volt, már amennyire.
Oly meggyőző volt, ahogy a vak véletlen a Hetek tagjait összehozta!
Adam testvér a második Hetekbe, Seweryn testvér a negyedik Hetekbe került, Juliusz testvér meg a nyolcadikba. Később, éji magányukban, jegyzeteiket vizsgálgatva eltépelődtek a testvérek, vajon az Úristen vezette-e Adam testvér kezét, avagy gyanús emberi szándék is netalán. Különös, hogy Adam második Hetekjébe került a gyúlékony Romuald meg a zabolátlan Pilchowski, valamint Zan testvér, Adam testvér leghűbb híve; és mintha minden Hetekbe került volna legalább egy erős ember, ki az Úr Ügyének szolgálatában már kitűnt, és valaha a Felkelésben is derekasan helytállt; lehetett hát tűnődni hosszasan.
Örömteli csivogású lett az az este! Ismét a tevékeny jövőnek boldogságában éltek, és úgy vélték, más mozgalmak belső rendjét nemigen ismerők, hogy amit ezentúl művelnek ily keretek közt, az példátlanul újszerű.
És mondá még Adam testvér, hogy a Hetek az Őrizőiket maguk válasszák meg. Nagy izgalom, vajon az Ügynek katonái közül ki nyer magasabb rendfokozatot?! Eddig elvileg köztestvérek voltak mind, ezentúl nyolcan Előtestvérek lesznek. Szerettek volna azok lenni valamennyien. Megmondta a Mester, hogy még nem tökéletes emberek ők, csak a tökéletesedés útjára lépettek… így is volt, a hiúság még nem égett ki belőlük egészen.
Szabadságot adott Adam testvér a Heteknek, Őrizőiket mikor válasszák meg. És közlé: a szavazás nem többségi, hanem egyhangú. Amíg a Hetek egyhangú döntésre nem jutnak, addig kell a szavazást folytatni.
Hogyan? A jövendő Őriző is önmagára szavaz?!
Igen. Ha valakit a többiek e posztra méltónak találnak, de az magát nem, akkor a szavazás nem érvényes, a döntés nem tökéletes. Nem lehet méltó Őriző, akinek önmagában nincs elég hite. Legyen bátorsága önmagára szavazni a jövendő Őrizőnek, így kényes ügyekben lesz majd bátorsága a Hetekjét képviselni erélyesen akkor is, ha sürgősség miatt a Hetekjével nem tanácskozhatik.
Figyelemre méltó elv.
Szavazgattak is a Hetek hetekig. Voltak számtalanszor megismételt szavazások, voltak nyíltak és titkosak, voltak viták, dühösködések, vádaskodások, megbánások, volt végre Élet a Körben; katonásdi volt ez is, gyermeteg, ősi, kinőhetetlen, amiként minden, amit eljátszunk életünkben.
Húzódott a szavazgatás azért is, mert a Mester csak sokára hagyta ezen elvet jóvá, s azt meg kellett várni; de jóváhagyta a Mester végül is.
Nem lett egyik Hetek tagja sem a nővéreken kívül még Ferdynand, lévén a Mester melletti szolgálatokra beosztva; így iktatta ki a Kör életéből a Legelső Sógort a Legelső Tanítvány.
Ram a hetedik Hetekbe került.
Odakerült Boleski. Súlyosan megsebesült Ostrolęka alatt, kézművességet tanult az Emigrációban, a Felkelésről mindmáig sokat beszél; nehéz lesz vele kijönni, megveti, aki felkelő nem volt; nem érv a számára, hogy Ram testvér tízéves alig múlt a Felkelés idején, s az sem, hogy zsidókat a Seregbe nem szívesen vettek föl.
Kunaszowski Galíciából jött, jól tud németül, Adam testvér előadásait fordítja németre, ezzel az ürüggyel a nyakára jár, fontoskodik, Bońkowski, a másik németre fordító alig bírja elűzni. Ram testvért aligha fogja szeretni, mert Ram testvér is beszél németül.
Kalinkowski hallgatag ember, róla szinte semmit se tudni, csak azt, hogy őt is megrázta a Mester.
Mierzwiński testvér őrült, látomásai vannak, mondhatni törvénytelen előnyben van a többi testvérrel szemben, akik látomást nehezen hoznak össze; egészen meg kell gyógyítaniuk; szép feladat, más Hetekben nincsen igazolt tébolyult.
Stypułkowski a távoli rokona, mondják, Adam testvérnek, szereti Celina főztjét, odajár étkezni; igen óhajtaná, hogy ne ő legyen Mickiewicz unokaöccse, hanem Mickiewicz az ő unokabátyja; állítólag verselni próbálgat melankolikusan, segítsük benne, hogy nagy költő legyen.
Słuzalski, hát igen, a legnehezebb ember mindenképpen, böhöm nagy termetű fanyűvő harcsabajusszal, kopaszra nyírva szarmata szokás szerint; krampácsolással kezdte a francia vasútnál, bakter lett, majd felügyelő, az első emigrációs hullám után pár évvel érkezett, s a minimális zsoldot sem ismerték el neki; megveti, akinek pénzkereső foglalkozása nincs, és Ram testvérnek nincs; szüntelenül adomázik, jó lenne mulatni a történetein, mint a többi hívek teszik, de nehezére esik Ram testvérnek, az ő humora nem ily lassúdad és részletező; rajong Adam testvérért Słuzalski, Adam testvér kozáknak nevezi őt valamiért, sőt a kozák géniusz megtestesítőjét látja benne, noha, így tudta eddig Ram testvér, a kozákok oroszul beszélnek s nem lengyelül; kicsit sokat gyilkolászták a kozákok a zsidókat az évszázadok során, így tudja Ram testvér, aki a zsidó géniusz megtestesítője a Mester és Adam testvér szerint; szóval Słuzalski testvérrel lesz a legnehezebb.
Nem valami híres Hetek, a resztli.
A szürkeségben színvakok tenyésznek; ismét hátrébb sorolódott Ram testvér; hiába keresztelkedett volna ki?! Lehetetlen, hogy föl ne merült volna Ram testvér kishitű képzeletében: ez a Hetek, ez olyan, mint a Kahal, a zsidóság önkormányzó, azaz önkorlátozó tanácsa, melynek szorításából egészen Párizsig szaladt!
Ki lesz ennek a Heteknek az Őrizője?!
Felrémlett Ram testvérben a hosszú szavazgatások kínos procedúrája, s hogy Boleski méltán szavaz magára, mert megsebesült, és Stypułkowski azért szavaz magára, mert Adam testvér rokona, és Słuzalski azért szavaz magára, mert ő a kozákság; a zsidóra, még ha kikeresztelkedett is, nem fog szavazni senki, hacsak ő maga nem; bármelyikük lesz is az Őriző: most már azzal kell neki a legtitkosabb gondolatait megosztania, s nem Adam testvérrel?! aki ugyan a Helytartója a Mesternek, de nem maga a Mester ő sem?!
Távol esik e számítgatás az Úr Ügyének lényegétől! ama ténytől, hogy nekünk eleven Messiásunk vagyon!
Maga a szavazgatás: földiség!
A sötét szellemek támadásaikor, korábban, érezte már úgy Ram testvér, hogy szűk páncél a testén a Kör; most, hogy hat köztestvér közé gyömöszölték hetediknek, ez volt a nyakán a hurok.
Nem lephet meg ezek után minket, hogy eszébe ötlött: a hurok helyett inkább Franciaországot veszi a nyakába és megtéríti az egész francia népet a Mesternek vallására egymaga. E szándékát be is jelentette, mint Adam testvér és a Mester levelezéséből tudjuk.
Hetekjében aztán Boleski lett az Őriző; téríteni Ram nem indulhatott azonnal, nem hagyta jóvá még a Mester; az örömelv értelmében át kellett a helyzetét értékelnie Ramnak. Hetekbéli testvéreit szeretnie majdnem lehetetlen; ez jó; nem feladat az, amit valósítani könnyű! Az Eleven Messiás hívei arra szólíttatnak, hogy megmutassák, mily gazdag, rejtett barlangjai vannak a lélekben az Akaratnak és a Szeretetnek!
Valahogy így kellett hogy érezzenek a többi hívek is.
Voltak köztük sejtői, hogy Hetekjüknek Őrizői ők lesznek, azok kissé másképp éreztek.
Różycki ezredes például, a népszerűségben idősödő tisztességes hadastyán érezhette orrcimpáinak izgatott tágulását, mint harcmezőre érő paripa; előmező ez csak persze, hadgyakorlat, de így is neki szalutál majd öt másik hívő! Azért öt, mert az ő Hetekje hat tagból állott; Adam testvér elmagyarázta, hogy a Hetek: szimbolikus név, nem szó szerint kell venni; a Hetes szent szám volt, az is marad; az egyik Hetekbe ezért is kerültek nyolcan.
Kétségtelennek látszott Seweryn és Eustachy Őrizősége is. Juliusz testvér aligha óhajtott Őriző lenni, ott volt az ő Hetekjében Nabielak; különben is halmozódtak Juliusz testvér sérelmei már, főleg Adam testvér nyomasztotta őt, akivel két-három havonta a Kör színe előtt látványosan kibékült és összeölelkezett.
Örvendhettek hát az önjelöltek, és örvendhettek a kishitűek is, akik minden mozgalmakban a gerincet képezik, mivel magukban nincsenek meg; hatvanan voltak a Körben addigra, nagycsalád, de e létszám bensőséges összetartozáshoz már sok; most hatan-heten-nyolcan oly igen egymásba hajolnak s oly igaz szövetségre lépnek, amilyet mindig vágytak, óhajtottak azóta, hogy gyermekkorukból kinőttek; hat-hét-nyolc ember testvérisége rendkívüli kötelék; ők hát azok, akikkel egy jövőbe zárattak végképp, gondolták egymást úgy szimatolva, mintha még sose találkoztak volna, s talán a Hetekjükbe került utálatosoknak is tudtak örülni aznap este.
Adam testvér kiváltképp örülhetett, a saját Hetekjének reményteljes Őriző-jelöltje: ezzel az aktussal végre ő is távolabb került a Körtől! nem annyira, mint a Mester, de mégis. Lépcsőfokok teremtődtek közé és a köztestvérek közé. Szerepe új lesz. Milyen? Függöny mögött, titkosabb magaslaton fogják őt a testvérek fölkeresni. Látta magát tükrök mélyén kinyilatkoztatónak, s e tükrök a testvérek reá hallgató szellemei voltak! s látta magát ezért kívülről a testvérek szemével; a drámaíró adománya ez; talán babonás tisztelet fogta el így látott jövőbeni képmása iránt, ettől fagyos és meleg hullámok nyaldosták zsigereit vegyest, de kedvesen, oldottan társalkodott az este további részében, mintha mindössze ember lett volna ő is. A távolság szépséges ajándokát, titkos gyümölcsét a Mesterénél is nyalánkabban ízlelhette a lelke; győzelem volt ez a Mester felett, habár bevallhatatlan.
Mégis bevallódott hamarosan, mert elméje zakatolt, gondolatai a Hetek körül forogtak, s ha egy képzelgéshez szoktatott agy, költő agya! egy témát megragad, bámulatos gazdagságban ontja a variációkat.
Februárban elmondta Aleksander Chodźko testvér lakásán, milyen legyen a Hetek tanácskozási módszere. A tanácskozás: ima. A szónokló testvért hallgatni úgy kell, hogy saját meggyőződésünkről teljesen megfeledkezzünk. Ha nem így teszünk, a tanácskozás terméketlen vitává fajul, a lényegről nem esik szó, mindenki a saját véleményének hangoztatásával akar kitűnni. A testvérek dolgozzák fel lelkükben a feladatot: minden szólót úgy hallgassanak, mintha általa maga Jézus szólna!
S megfogalmazta a francia és lengyel Körök egyesítésének dokumentumát; a részletes haditervet kilenc pontba szedte utószóval: esküvéssel megtoldva, s a Mestert a Hetek okulására így jellemezte: ő az „Isteni Férfiú”. S kiadta, hogy erről tanakodjanak. Óvatosan az Úristennek szintjéhez közelítette hát a Mestert; ez csak Ram számára nem lehetett új dolog, nemsokára megmondom, miért; Adam testvér Legelső Tanítványi, valamint Helytartói és Hivatalnoki személye pedig Jézus szelleméhez közelebb csúszott.
Kiadta aztán tavasszal a Heteknek, hogy ne rendetlenül tartsák gyűléseiket, hanem a hétnek azonos napján, mégpedig szombat este. Sürgette továbbá, hogy az Őrizők végre választassanak meg; a szavazgatás tehát még tartott. Nyomatékkal ismételte, hogy aki e posztra elhivatottságot érez, szavazzon magára, önmagunkra szavazni alázat, nem pedig dölyf, a szerénység ez esetben hamis.
S rendeletet hozott Adam testvér, hogy a Hetek kebelükből két-két testvért válasszanak, akik hozzá személyes szolgálatra lesznek, naponta váltva egymást, beosztva; nyolc Hetek volt, tehát az ő Hetekjén kívüli hét Hetekből a hét minden napjára estek, hál’ istennek, ilyen kettek; úgy neveztettek el, hogy dezsurálók. Ezen ügyeletes választott kettek dezsuráltak is Adam testvér lakásán napi huszonnégy órát, s boldogok voltak ők, mert legalább hetente egyszer a közelében lehettek.
Aztán kiadta Adam testvér a Heteknek, hogy dolgozzák fel a következő témákat:
1. A várakozás aluszékonyság miként ne legyen.
2. A reggelnek fajtasága igen fontos; aki a Sátántól a reggelt elragadja, az egész napot megnyeri.
3. Kell, hogy orcáinkon az Ügynek haladása láttassék.
4. Gondolkodjék el minden testvér, mi lenne, magával mit is kezdene, ha váratlanul az egész Kör kihalna, s ő egyedül maradna meg?
Az első három pont nem lehetett újdonság a hívek számára, az első három pont a közismertség erejével hatott; de a negyedik, az a költői képzelet ihleménye volt!
Kéj arra gondolnunk, hogy szeretteink kihalnak egy csapásra; anélkül, hogy ölnünk kellene, kielégül a szeretet alkotórésze, a gyászvágy. Aki magát elhagyatottnak érzi, abban a gyászvágy erős azok irányában, akik mégis vele vannak, s így magányát segítőkészségükkel zavarják, önsajnálatának teljességét megnyirbálják. Magunkat gyászolni nem bírjuk képzeletben sem, öröklétünkről meg vagyunk győződve, de másokat képzeletben meg tudunk ölni; tehetségesen volt hát feltéve a kérdés. Az egyetlen túlélő hős lesz, maga a tökély, amire a Kör, amíg tagjai éltek, hiába tört. Lelki böjt gyakorlására méltó kérdés! a magabízás erősbödik az efféle amúgy is gyakorlott, de immár bevallható képzelgéstől üdvösen!
Tudom én, aki írom ezt, hogy a szikra megmentésének magasztos eszméjéről szólott e kérdés, de sajnálom, hogy a Hetek elaborátumai nem maradtak fenn.
És mondá Adam testvér azt is: Egyszer a Mester Nanterre-ben az akkori tizenhét hívekkel oly kivételes társalgást folytata, hogy amikor az egyik abbahagyta, a másik ugyanott folytatta, és így tovább, mintha egyetlen ember beszélt volna végig, oly nagy volt az összhang, mert a jelenlévő Mester sugározta mindükre ihletét. Az ilyen egység nem tarthat soká, mert kívülről jön; igaz és tartós akkor leszen ha ez az egység az egyesek saját benső lelki munkája révén jön létre; gondolkozzanak erről a testvérek a Hetekben.
Gondolkoztak, megvitatták, vita közben a kijelölt célra törtek.
Hanem érezte a távolból a Mester, hogy a Hivatal nagyobb hatalomra kezd a lelkek fölött szert tenni a kívánatosnál, léleklátó volt a Mester, és a dezsurálást levélben megtiltotta. Fejet hajtott a Hivatal engedelmesen, a dezsurálás megszűnt. De a Heteket nem tiltotta be a Mester, sem az addigra megválasztott Őrizők heti egyszeri összeüléseit; azokat vélte kevésbé veszélyesnek nyilván.
De akkor Adam testvérnek új ideája támadt: meghirdette a Legújabb Testamentum szerint való gyónást.
Gyónják meg a testvérek a bűneiket a Hetekjükben a másik hat testvér előtt nyilvánosan.
A gyónót feloldozza a többi; akkor valaki a gyónó helyébe ül és gyónni kezd, az előző gyónó a többi gyóntató közé kerül, és így tovább, körbe. Gyóntatott gyóntatóját gyónatja később, gyónó és gyóntató az összes testvér, és egyenlők mind az Úr előtt, és egyesíti őket a Szeretet.
Rendkívüli eszme.
Addig a lengyel papok gyóntatták őket, a Feltámadottak, az Úr Ügyének ellenségei, és titkokat csaltak ki belőlük, s azokat az Ügy ellen fordították. Így nem mehetett tovább. Elvileg sem gyónhattak az Új Testamentum szerint, hiszen már a Legújabb Testamentum volt érvényes, amit az életükkel írtak éppen. A legújabb gyónás nem veti el az előzőt, de magasabb szintre emeli, a közösség elé viszi! s lényege a maradéktalan őszinteség. A Mester nem engedi, hogy a Körből bárki fölszenteletlenül pappá legyen, ezért is kellett Ramot még egyszer megkeresztelni; igaza van a Mesternek, mindig s mindenben a Mesternek van igaza; legyen hát nyilvános és közös a gyónás, rajta lesz az Úr áldása bizonnyal, mert megszűnt a hívő és a pap között a szakadék, egyenlők ők mind a Szeretetben, ez keni fel pappá mindüket!
Ó, mely hatalmas energiákat szabadíta fel a közös gyónás intézménye! kár, hogy nem láthatta a Mester.
S akkor már volt is egymásnak gyónnivalójuk bőven, mert az Őriző választása sok sérelemmel, keserűséggel, csalódással telítette a lelküket egymással szemben áldásosan.
De hogyan csinálják ezt?! Megmondta Adam testvér: E gyónás formája még nem teljes, csak annyit tud biztosan, hogy aki gyón, az székben ül, a tónusnak tartója pedig előtte áll és hallgatja.
Úgy képzelte hát Adam testvér, hogy van egy főgyóntató, a többiek meg körben ülnek; s aztán más ül a gyóntatószékbe, s más lesz a főgyóntató, aki áll.
De ki jelöli ki, melyik testvér gyónását melyik testvér hallgassa?! Nem tudjuk, erről írás nem maradt fenn; talán sorsot húztak, talán az Őriző jelölte ki a párokat.
De azt megmondta Adam testvér, hogy hatalma az egyik embernek a másik felett nincs és nem lehet, a hatalom csakis az Úrtól származik. Minden nép kezdete az ihletett emberekben vagyon. Ki a hatalmat másképp szerzi s tartja meg, az despota; nincs hatalom ihlet, a Szentlélek nélkül.
Némely veszélyekkel tisztában volt hát Adam testvér.
S mondta még: Aki testvérének figyelmeztetést ád, ilyen hatalommal kell hogy bírjon. Módja ennek, hogy testvérünket magunknál méltóbbnak ismerjük el valamiben, e méltóságát szeretnünk kell, hogy a rossztól megóvjuk. Minden embernek van valami méltósága, amit mi, többiek, nem birtoklunk, vagy nem olyan mértékben, mint ő; ilyenek az egyszerűség, ártatlanság, tisztaság, hit, erő, könnyed viselkedés, ilyenek. Az ily erényt kell testvérünkben fölfednünk és tisztelnünk. Mert azt mondja a Mester: szívénél fogjuk meg az embert; egyik kezünkkel a szívét ragadva meg jósága tudatában, botozhatjuk csak ki belőle a rosszat másik kezünkkel. Nem kap égi áldást ama hadsereg, csatába indulván, mely az ellenség erényét nem tiszteli.
Hogyan is folyhatott hát a Hetekben a közös gyónás?
Ültek a szobában székeken oldalt öten; középen ült egy székben a hatodik, a gyónó, s előtte magasodott álltában a hetedik, a gyóntató, kinek feladata az volt, hogy a tónust birtokolja, megteljék Szentlélekkel, s azon igyekezett, hogy az előtte ülő gyónó testvér valamely különleges erényét megérezze. A gyónó feladata az volt, hogy magában minden rosszat megérezzen, és azt a gyóntató testvér felé kibeszélje, s közben a falnál meghúzódó testvérek is hallják. És hallgatták a gyónó lelkének szennyét kibugyborékolni a falnál ülők, s előkészültek, hogy a maguk szennyesét hasonlóképpen kiteregessék, valamint hogy mint gyóntatók, a Szentlélekből részesüljenek. A szeretetnek általános légkörében történült pedig mindez rendszeresen, állhatatosan, hetente legalább egyszer. Készülhettek ezen alkalomra a testvérek hat napon át. Azt írta ebben az időben Adam testvér a Mesternek, hogy a Körben az elérzékenyülés általános, a szeretet temérdek, mint soha korábban, és a magamegadás általános.
Tépetlen idegzetű testvér valóban nem maradhatott egy sem.
De hát miről lehetett egyáltalán gyónni?! Miféle bűnöket követtek el a testvérek? akik a társadalmi cselekvés minden változataiból ki voltak zárva? Meggyónhatták, igen, hogy irigység kélt a szívükben testvérük jobb sorsa miatt – feloldoztattak. Hogy ők akartak Őrizők lenni, noha méltatlanoknak bizonyultak – feloldoztattak. Hogy lelki restségben töltötték valamelyik napjukat, szánják-bánják – feloldoztattak. Mit lehetett még meggyónni?
Azt, amit kitaláltak, mint bűnt, maguknak. Hogy még nem a nap huszonnégy órájában vagyunk tökéletesek, ami azért bűn, mert ezt követeli tőlünk a Mester. Lelkünk minden rezdülése: Tett. Ha nem rezdül a lelked, testvérem, bűnözöl. Rezegjen a lelked, testvérem, szünet nélkül, erőltesd a lelkedet ébren s álmaidban, csigázd a lelkedet újabb rezdülésre, így marad csak fenn a Kör, a sötét szellemektől megszabadulván!
Közbeszólhattak-é a gyónásra és gyóntatásra váró ötök, miközben a hatodik gyónt, és a hetedik gyóntatott? Úgy vélem, a közbeszólás nem volt elkerülhető, ha valóban kollektív a gyónás, és annak kellett lennie. A pletykálkodás bűn, de gyónás közben nem, mert az aktus megszenteli azt is. Gyónjon az az éppen gyónó őszintébben, az a dolga! nekünk pedig, akik hallgatjuk, az a dolgunk, hogy lelki szennyesének kiteregetésében segéljük, s ha elfeled bármit is, emlékeztessük! Lehet, hogy mi, falnál kushadók, harmadszájból értesültünk valamiről, s talán az meg sem esett, ám közbeszólnunk muszáj, mert felebarátunk lelkének minden porcikáját a tökély magasába juttatni fel: ez a mi hivatásunk akkor is, ha a hallomás igazsága kétes.
Be kell számolnunk álmainkról, látomásainkról, tetteinkről egyaránt, s ezek jegyzőkönyveztetnek, mert minden fontos, ami velünk megesik: mi vagyunk az Úrnak Serege, és a Körben felépítjük azt, ami majdan a világban is fel fog épülni. Előképe vagyunk a hatalmas változásnak, mely áldozatok nélkül létre nem jövend.
Őszinteségünk, teljes kitárulkozásunk Hetek-béli testvéreink előtt, ez a mi áldozatunk.
Adam testvér megmondta: „Ne ítéld meg testvéredet!” Mi kiszorítjuk a gyónóból lelkének minden mocskát, de nem ítéljük el, hanem bűnbocsánatban részesítjük őt. A Mester jogosított fel minket erre. A Krisztus óta szétszóratott életet, az elherdáltat koncentrálta ő; megjelent mint Tökéletes Ember; ő a példa, hogy olyanná legyünk. Kínnal s keservvel jár önmegtisztulásunk, ám jutalmul a világ megváltói mi leszünk, nevünk örökké fog élni az Úr Ügyének évkönyveiben.
Szamobicsevanyije, így hívják az ilyet a muszkák. Testvéri vádak megelőzésére, mellünket verve oly bűnöket is bevallunk, miket el sem is követtünk. Csalás ez is, persze, mert valódi bűneinkről hallgatunk így, más bűnért vállalva a penitenciát, mint amit valóban elkövettünk, de önostorozni: kéj. Ha kéj, bűn. Ha bűnbánatunk túlzott, az is bűn. Az önostorozás által kitűnni is bűn. Jó lesz ez gyónnivalónak a jövő hétre; jaj, csak ne más gyónja meg, mielőtt a gyóntatószékbe mi ülünk!
Mi. Nem én, hanem: MI. A Hetekben csoportemberekké válunk, testvéreim. Ez a Hetek célja: hogy személyeink szerelmetesen áthassák egymást maradéktalanul, hogy többes szám első személyben szólni tudjunk, és csakis úgy. A többi Hetek: Ők. Persze ővelük együtt megint MI vagyunk a Körben; s akkor a Körön kívüliek, azok az Ők.
Az Őrizők is gyónnak, igen! a gyónásban nem Főtestvérek ők sem! Szép ez az egyenlőség, bár pokolian nehéz.
Az Őrizőkre jelentéstételi kötelezettség hárul, az egyes rájuk bízott testvérek szellemi állapotáról, előmeneteléről beszámolnak írásban Adam testvérnek, a Hivatalnak, s ebbe mi, köztestvérek, akik az Őrizőket is gyóntatjuk, nem tekinthetünk bele. Hagyján, hogy a Ügy aktái közé e titkos jellemzések bekerülnek, de Adam testvér ezekről levélben a Mesternek is beszámol, s nem tudhatjuk, mit is jelent rólunk! Ez rendjén való, a Mesternek mindenről tudnia kell, ami a Körben történik, s a Körben az történik, ami a testvérek lelkében legbelül; és a Mester, rendkívüli képességéinél fogva, úgyis tudja, mi zajlik bennünk, jobban tudja, mint mi magunk; a Mester, mesteri voltánál fogva, tévedhetetlen; de mégsem mindegy, mi marad fenn rólunk az Úr Ügyének annaleseiben. Igyekezzünk hát, testvéreim, magunkat a salaktól megszabadítani.
Hatalmas, sosem tapasztalt teher, s egyúttal óriás öröm forrása e rendszeres együttlét. Annyira belebonyolódunk önnön Hetek-béli viszonyainkba, hogy az minden egyéb gondunkat kiszorítja. A Hetek-béli társaktól elszenvedett sérelmek megviselnek, a legapróbbak is; de ez jó! mert ébredő bosszúvágyuktól megszabadulunk, nyilvánosan meggyónván! Időnként eszünkbe jut, másik Hetekben talán jobb lenne nekünk, mert a magunkét már elviselni nem tudjuk tovább. De ez is jó, mert ez is meggyónható! Álmunkban is társaink gyóntatnak. Meggyónjuk, mert az álom igaza minden másnál valósabb. Spanyolcsizma, csípőfogó, sátánkacaj, kaloda nekünk a Hetek! s ez a legjobb! mert így űzetik ki belőlünk a gonosznak az írmagja is egykettőre. Oly jó lenne tökéletesnek lennünk már! társaim, siessetek, vádoljatok keményen, irgalmatlanul! Sajog a mellkasunk, álmaink lidércesek, beleink remegnek, karunk zsibbad, fejünk sajog: ez már a gyógyulás jele! Le vagyunk sújtva egészen, a gyónástól rettegünk, testvéreinktől félünk, s ez jó, mert tudjuk, boldogabbak még sosem valánk, s a megváltásunk egészen közeli!
Ez a Lelki Felkelés, ahogyan a magunkkal vívott csatánkat Adam testvér találóan elnevezte; senki sem állította, hogy a Felkelés könnyű és veszélytelen!
Gyónunk hát nyilvánosan, felebarátainknak beszámolunk álmainkról, látomásainkról, titkolt vágyainkról, alított bűneinkről, minden kétségeinkről, és ők is beszámolnak a magukéiról, s akkor, a gyónás végén közösen osztályozzuk a hetekbéli társak őszinteségét, hitének átéltségét, mélységét ezen fokozatokkal:
1. Tiszta szívvel.
2. Egész szívvel.
3. Lélekkel.
4. A lélek mélyével.
A negyedik a legritkábban elérhető fokozat.
Érjük el minél többen, minél gyakrabban, testvéreim!
Mennyivel könnyebb volt gyónni az Új Testamentum szerint!
A Feltámadottaknak gyóntunk, ellenségeinknek. Ellenségnek gyónni úgy kell, hogy teljes nyíltsággal mondunk neki igazat, csak éppen bizonyos apróságokról őszintén megfeledkezünk. Azért is méltatlanul könnyű az ilyen gyónás, mert a gyóntató arcát nem látjuk, rejtve van, s mi is rejtve vagyunk, és amit neki gyóntunk, azt elvileg nem adhatja tovább senkinek. S nem kell arra gondolnunk közben, hogy a helyébe majd mi ülünk, s ő fog nekünk gyónni a következő fordulóban. És nincsenek tanúk. Illetve persze van tanú, az Úristen, de az Ő kegyelme végtelen, Ő végül mindent mindig megbocsát.
De a Hetek-béli testvérek nem! S az Őriző a Helytartónak, a Helytartó a Mesternek jelent!
Sőt még egy gyónást létesített Adam testvér, a kimeríthetetlen képzeletű Helytartó, a Mester személynöke!
Gyűjtsék össze az Őrizők a Hetek-béli hívektől a Helytartó bírálatát, s tárják elibe!
Mert mondá Adam testvér: Soha nem volt korábban, hogy alávetettjeivel szemben az uralgónak magát igazolnia kelljen; most van. Az uralgónak lelkiismereti kötelme, hogy a bírálatot alázatosan fogadja, és ő ezt megteszi.
Össze is gyűjték az Őrizők a hívektől az Adam testvért illető bírálatot, s hozzá el is vivék.
Ezek sem maradtak fenn; úgy gondolom, igen dicsérheték a hívek Adam testvér ténykedéseit és szellemének állapotát akkoriban.
Hogyan gyónt Ram vajon, kinek az Új Testamentum szerint való gyónás is új vala?
Legalábbis gondolták a hívek, hogy Ramtól a gyónás idegen. Nem tudták, hogy a gyónás nem egyetlen valláshoz rendelt intézmény, hanem minden valamire való vallás, valláspótló ideológia, valláshiányos társadalom létesíti, mert emberi igény. A haszidok is vallottak a rebbéiknek rendszeresen, csak nem gyónásnak hívták; Ram e gyakorlatot ismerte, erről szólok még. De az igaz lehet, hogy nem volt könnyű az első gyónása, újsütetű katolikusként.
Kajsiewicz tisztelendőt kérték fel, hogy Ramot hivatalosan is megkeresztelje, ő készítette fel hát a kereszt felvételére, s ő is gyóntatta először. Kajsiewicz Feltámadott volt s a Mester ellensége; finoman lebeszélhették a testvérek Ramot, hogy a Kör belső ügyeiről szóljon. Ram ezt magától is tudta. De miféle bűneit vallja be?!
Voltak néki bűnei számosak, hanem ha ezekről Kajsiewicznak beszámol, a Mestert adja ki; sokat töprenghetett, mit is gyónjon meg majd. A keresztelés előtt gyakran s bensőségesen társalkodott Kajsiewicz tisztelendővel, meg is kedvelték egymást, azt hiszem; Kajsiewicz örömmel nyugtázhatta, hogy kérdésére, vajon Jézus isteni voltában hisz-é a kikeresztelendő, Ram meggyőződéssel felelé, hogy igen. Kajsiewicznak nem juthatott eszébe, hogy megkérdezze, vajon Mózes és Towiański isteni voltában is hisz-é Ram, amiben pedig hitt, sőt néki mindez egy volt. A katolikus katekizmust úgy fújta Ram, hogy pappá lehetett volna szentelni rögtön. Meglepte ez Kajsiewiczet, és örült. Megkeresztelte hát Ramot december 15-én a Saint-Séverin-templomban több más lengyel papok segédletével; sokan voltak ott a towianisták; Ram keresztapja Mikołaj Radwański lett, towianista, az ötödik Hetek tagja, amiről Kajsiewicz nem tudott, valamint Xawera Deybel a keresztanyja másodszor is; hogy Xawera egyszer már volt Ram keresztanyja, arról Kajsiewicz szintén nem tudott. Úgy gondolta Kajsiewicz, hogy prédikációi termékeny talajra hullottak, a towianisták az Egyház kebelébe ezen aktus alkalmával visszatértek; boldog volt Kajsiewicz, hogy papként működik; úgy érezte, mély lelki közösségbe került Rammal; remélte, a towianisták közt Ram az ő hűséges embere leend; úgy gondolta, azontúl mindvégig ő lesz Jan Andrzej Ram gyóntatója, lelkiatyja, vezetője. S bizony a Feltámadottak, amióta renddé lettek, még egyetlen zsidót sem nyertek meg; Kajsiewicz igen el lehete érzékenyülve, hogy ím, egy lelket az üdvözülésre képesített, s éppen ő! De főként annak örülhete őszintén Kajsiewicz tisztelendő, hogy ez a lélek már nem kárhozhat el. A kereszteléssel örök életet nyert általa a halandó! Kajsiewicz, az exdemokrata, úgy érezhette magát, mint a gyermekét világra szülő anya, sőt még inkább, mert a születés merő öröm volt, tolófájdalmak nélkül! mik, úgy lehet, az Istenre vannak áthárítva; s nem halálra, de öröklétre szülte apaként a gyermekét!
Meg is gyóntatta hát Kajsiewicz hitbéli testvérét, Jan Andrzej Ramot. Ram meggyónt, és azt suttogta térdepelve, hogy bűnei közül ősi hitének mostani elhagyása a legsúlyosabb.
Ez igaz volt, Ram kétségbeesése őszinte.
Ült a gyóntatószékben a magát Szentlélekké szuszogó Kajsiewicz tisztelendő, a nemrégóta pap, s hallgatta a nemrég katolikussá lett hívő őszinte bűnbánatát; úgy érezte, ezért az egyetlen keresztelésért is megérte pappá lennie; hallgatta Jan Andrzej töredelmes vallomását, bűnbánó makogását, s nem tudta, mit mondjon erre. A zsidó kitérését, saját ügyködésének diadalát már jelentette Rómába, irigyelték is a többi Feltámadottak. Mormogott hát valamit, és Jan Andrzejt sebesen feloldozta.
Úgy tűnik, Kajsiewicz zavara eloszlott és boldog volt még heteken át; akárhogyan fordult is a towianizmus meg Ram sorsa később, Kajsiewicz tisztelendőt boldoggá tették egy kis időre; az Úr előtt számít ez is.
Tíz nappal később történt, amiről már írtam, hogy Romuald magát Czartoryski herceget inzultálta; írtam azt is, hogy Kajsiewicz feltűnően enyhén prédikálta ki e botrányt; hát talán ezért.
Semmi nyoma, hogy Ram később gyónt volna Kajsiewicznak. Elég volt neki az, hogy a saját Hetekjében kellett nyilvánosan gyónnia. Akkoriban s még soká a hívek maguk közt gyóntak. Az a gyanúm, Ram szívesen felcserélte volna a kollektív gyónást az ellenségnek való gyónással az idő tájt, de nem tehette.
Történt, hogy egy huszonhárom éves ifjú megütődött és belátta, hogy ő a Tizenkettedik Imám, a Rejtett Imám. És elméne Sirázból Mekkába, és visszafele már követők követék, és hirdeté, hogy Mohamednek küldetése véget ért, és ő az, a Rejtett Imám, kiben az új korszak elközelgett. Őrültnek nyilváníták és bebörtönzék és megverék. És elszökött, és Mahdinak mondta magát, vagyis Messiásnak. És hirdeté, mit hirdettek mindig is, hogy az Úr közvetítők útján nyilvánítja Elsődleges Akaratát, ez szólt őhozzá; ő azóta ezen Akaratnak a Kapuja, és az is lett a neve, hogy Kapu, vagyis a Bab. Hirdette hát Bab, hogy amiként őhozzá, úgy másokhoz is fog szólni az Úr. És Tabriszban kivégzék.
És volt néki tanítványa sok, és mozgalmának élére a Bab halála után olyan állott, kinek neve azt jelenté: az Öröklétnek Reggele; Bagdadba szökött a Bab halála után ő két évvel, és tíz év múlva Andrianopole-ba; békeszerető és elmélkedő volt az Öröklétnek Reggele, nem vezérnek való. Hanem volt neki egy féltestvére, akit úgy hívtak, hogy az Isten Gyönyörűsége, vagyis Bahaullah. És elteltek sok évek, mire Bahaullah megütődött és ráébredt, hogy Ő: maga az Úr. Szakadás állott be akkor a Bab tanítványai és követői közt, és a többség Bahaullah híve lett, ki Akrában halt meg sok évvel később, és mozgalma egyre terebélyesedett.
Lettek ebből nagy sok felkelések. Bab követői Jazdban és Zanjanban hadakoztak, és voltak sűrű vérontások. Bátrak voltak Babnak követői a harcban, és költőnő is volt velük, neve azt jelenté: A Szemek Hűvössége. Merőben művelt emberek közt terjedt a Babnak hite, kik látók, hogy Perzsia a külső nyomásnak ellenállni nem tud, és leszakad a világtól. És megszégyeníték a bábikat a durvalelkűek mindenütt: Sirázban, Jazdban, Kirmanban, Teheránban; a mecsetekben vitára hívták ki őket és kinevették és leköpdösték, ám a bábik hite terjedt. És vérbosszút esküdtek a Sah ellen. És sok művelt ember csatlakozott hozzájuk, a nép alig. És hirdeték a bábik a nemek egyenlőségét, az osztályoknak eltörlését, a művelődés szabadságát és ilyeneket. Mindezeket átvette aztán a bahaizmus, melynek eleven Istene volt.
Nem régmúlt mesét mondok fel újra itt, mert az én koromban is létezett a bahaizmus szerte a világban, nemcsak Perzsiában; és a Rejtett Imám, a Kapu, vagyis a Bab, kinek eredeti neve Szajjid Ali Mohamed vala, azon évben lépett föl Sirázban, midőn Mickiewicz Párizsban a Hetek intézményét és a Közös Gyónást feltalálta volt.
Messzi van Párizstól Perzsia, vagyis Irán, és Lengyelország is messzi van, s Lengyelországtól Irán; volt azonban Párizsban az iszlámnak s főként Perzsiának tudósa, a lengyel Aleksander Chodźko, a volt cári diplomata, a mostani testvér. Szemet szúrt ez nekem, aki sok nemzedékkel e dolgok után írtam ezt.
Igen kapóra jött volna nekem, földhözragadott meseszövőnek, ha találok arra utaló nyomot, hogy a bábizmust Aleksander testvér elvitte a Körbe tanulságul. Kifundáltam én már, mint minden giccshatáron mozgó igazi szerző, számtalan színpadias nagyjelenetet! Láthatta volna az ámuló olvasó, amint Aleksander testvér és Adam testvér éjjel fejüket összedugva a Perzsiából érkező híreken tanakodnak, latolván, mi átvehető a bábizmusból s mi nem. Előrevetítettem volna az ő tudatukban hatásosan, hogy a Bab után hamarosan a mohamedán Isten földi testesülése is megjelen: Bahaullah! aki ugyan csak huszonhárom év múlva mondotta ki, hogy benne van az Isten – de szereplőim előre vizionálták volna! Beh szépen kiterveltem én mindezt! csak hát nem leltem nyomot.
Tudjuk, belső titkos tanácsnoka volt Adam testvérnek nevezett Aleksander testvér. Tudjuk, a Koránt ismerte, s azon kívül is sok mindent tudott.
Mégsem jött nekem kapóra sem a Bab, sem Bahaullah. És ez így jó, mert így igaz. Nem kell, hogy hasonló mozgalmak közt közvetlen legyen az összefüggés, hogy pár lihegő küldönc összeröffenjen valahol útközben egy fogadóban, egy oázisban, s nézeteik azonosságát örömmel megállapítván, a világot megerőszakolni hősiesen szétröffenjenek négy égtáj szerént tova. Bőven elegendő, hogy hasonló körülmények közt az emberek hasonlóan gondolkoznak, mert másképp úgyse tudnak, csak emberként gondolkozni. A Meseszövés fakóbb ettől, de épp az a szépségük az igaz történeteknek, hogy a mesét nem szőheti tetszése szerint a szószátyár nótafa; és nem is tudott egyebet ő sem, mint a hősei, mert a megváltóknak kora volt az övé is.
Nem sejtették még ezt a Feltámadottak.
Buzgón gyűjtögették a Mesterről az adatokat, és faggatták a gyóntatószékben híveit; a Mester ki sem volt még utasítva francia földről, midőn már a szakadár Skrzynecki tábornok Belgiumból elküldte Duński tisztelendőnek a Mester kézzel írott művét, mely a Beszély címet viselte. A tábornoknak foglalta össze vázlatosan a tanait Brüsszelben a Mester, és a tábornok a kéziratot azért küldte a Feltámadottaknak el, hogy a Mester ellen fölhasználhassák. Ebből az a tanulság, hogy egy Messiás ne irkáljon, hagyja ezt a követőire.
Rettenettel silabizálták Duński és Jelowicki tisztelendők a Mester betűit, szavait és mondatait éjjel és nappal heteken át; mikor a végére értek, újrakezdték, mert nem értettek semmit, csak a herézis csapta pofon őket, pokolbéli forróságot lövellve arcukba, szemükbe minden mondatból, minden szóból, minden betűből.
Fölkereste Duński a Költőt, ki azonban alázattal és bensőségesen szólott hozzá; Duński pirosló fülekkel hallgatta, és úgy érezte, diák ő még a hitben a Költőnek lángoló katolicizmusához képest. De a herézis, az mégiscsak herézis. A Beszély című irományról Duński nem szólt. Nem sejthette, hogy azt a Legelső Tanítvány nem ismeri, sőt meglétéről sincsen még fogalma.
Szent borzalommal értesültek a Feltámadottak, miként látogatta meg Dionise Affre párizsi püspököt kétszer is a Költő. A püspök tiszta embernek találta a lengyelt és egzaltáltnak. Így a francia forrás: „Il a demandé à Mgr sa bénédiction; et pour la recevoir, il s’est prosterné de tout son long sur le parquet.”* Borzalom!
A püspök mégis megáldotta, mert az előtte teljes hosszában elterültnek hitében kételkednie nem volt oka.
Naiv ember a püspök! szinte bűnösen naiv! gondolták a Feltámadottak, mert a St. Roch-templomot, hol a tébolyultak ellen prédikáltak ők, az őrültek a mise után, a szentbeszéd előtt mindig elhagyták, a Mester utasítására, demonstratíve.
Annyit tehettek csak, hogy fülbesúgták: van ennek a Towiańskinak egy istentagadó műve, és ők ismerik azt. Ez a suttogás is terjedt. Adam testvér riadtan és többször kérte levélben a Mestertől, küldené el a művet nekik is. A Mester először nem válaszolt erre, majd visszaírta, hogy a műre csak homályosan emlékszik, az inkább afféle feljegyzésszerűség.
És akkor megtudták a hívek, hogy egy példány e műből, vagy inkább az egyetlen példány, a Feltámadottak kezébe jutott!
Eustachy testvér bízatott meg az írást elkérni. Írt Jelowickinak: megveszi a művet. Jelowicki tisztelendő visszaírt: ő a művet nem eladni, de ingyen szétosztogatni akarja sok példányban, hogy elképesztő eretnekségeiből a Kör tagjai, és nemcsak ők, okuljanak. Sőt már nyomatott is e műből pár száz példányt, ám, látván a Körnek növekvő fanatizmusát, egyelőre visszatartja.
Nem ő tartotta vissza persze az ötszáz nyomott példányt, hanem Affre püspök. Hanem a Feltámadottak egyre szoríták a püspököt. Semenenko mindvégig lángot hányt a Kör ellen. Rendtársaihoz írott leveléből süt lélek- és kézreszketése: „Már dicsekvőleg használják ezt a nevet, hogy towianisták, egyre nagyobb az elhajlás az Egyháztól, és mind csodálatosan egyetlen szellemmel vannak eltöltve. Adam sóhajt, mind sóhajt. Adam sír, mind sír. Adam megremeg, mind rángógörcsbe esik – egyetlen birkanyáj, ezek a Goszczyńskik, Słowackik, Bońkowskik, Kołyskók, Pilchowskik, ezek a hajdan fékezhetetlen vadócok, ezek most ukázra érzékenyülnek el vagy őrjöngenek fel…” Addig nyúzatott a szegény Affre püspök, hogy végül engedélyével a Beszély-t kommentárokkal ellátva, a népek szörnyűlködésére, terjeszteni kezdték.
Ideje volt, mert a Dziennik Polski támadta a szakadárokat és hamis prófétákat, a Revue Indépendante hasábjain Georges Sand védte, a Pszonka pedig szünetlenül gúnyolódott rajtuk, úgyhogy túlságosan létezett a Kör.
Leközölte hát rövidítve, sajtóhibásan két folytatásban a Beszély-t a Dziennik Narodowy. Csak hát erre azt mondhatta Adam testvér, hogy ez nem a Mester szövege, az interpunkciója fatális. Mondta is ezt Adam testvér mosolyogva a Körben. Hanem magányában nem mosolygott: azok a Mester tanai voltak.
Levelet írt Skrzynecki tábornokhoz sürgősen Adam testvér, küldené el számukra az autentikus szöveget, ha bír vele. Kétségbeesett lépés, a Mester nem is tudott róla. Brüsszelbe a levelet Aleksander testvér vitte, ott Adam testvér tudta nélkül megmutatta a Mesternek. A Mester a levelet elolvasta, majd ennyit mondott: „Add fel postán”. Aleksander feladta. Skrzynecki tábornok nem válaszolt. Tudta hát a Mester, hogy a Beszély, a megjelent szöveg, Adam testvért kétségbeejtette. És nem tett semmit. Jól tette.
Ő volt a Mester, és tudta, nem kell tennie semmit.
Mi a Beszély-t ismerjük már, azok a Mester alaptézisei, miket Romuald és Ram révén már megkapott az olvasó. Amit nem kapott meg, elképzelheti.
De hogy ezen tézisek le vannak írva, ki vannak nyomatva!
Ez volt, mi Adam testvért megdöbbentette.
Nem az, hogy zavaros, zagyva, összefüggéstelen, kaotikus, henye, homályos, rosszul megfogalmazott, kusza az egész, mert az volt, a Mester nem tudott írni. De mégis a Mesteré, mert az volt!
Nem volt Adam testvér számára új gondolat benne, ő a Mesterrel mélységekig hatolóan beszélt. Sőt ő több részletet, finomabb elveket ismert. De azok beszélgetések voltak, elszállók, csupán a lélek emlékezetében nyomot hagyók, bár tudjuk, ez az igazán mély nyom; azok a társalgások a Mester kinyilatkoztatásai voltak – s ugyan hogyan is hatna egy szépséges, templomi szentbeszéd leírva! a szónokló lelkipásztor hangjának visszhangos zengése, öblös muzsikája nélkül! Igazat mondott a Mestertől visszatérő Aleksander testvér: a Mester szavai leírva, szemének tengermélye, vakító szép szürkesége nélkül, hangjának fel-lehajló dallama nélkül, egyenes nyaktartása, szigorún összeharapott ajka nélkül, egész személyének sugárzása nélkül csak merő tartalom, csak szó szó hátán, mit Igévé egyedül a Beszélő alkot.
De most ki vannak nyomatva a Mester szavai! mert az ő szavai voltak, az ő szóhasználata, az ő gondolkodása, az ő ihletése! ám ezek a szavak most idegen közegbe kerültek, s idegenné váltak maguk is! Hogy az Ige bármilyen emberies közegbe kerülhet, az lehetetlen! és mégis megtörtént. Ott voltak az Igék sajtóhibásan, sötétszürkén, ólombetűsen, mint minden lényegtelen egyéb irományok; az Isteni Szózat ugyanúgy kinyomva, mint a tünékeny, illanó politikai s társasági hírek; a Minőség meggyaláztatott! a Szellem a földiség börtönébe vettetett!
Lángolnia kellett volna a papírnak, ahol a Mester Igéi álltak! s nem lángolt. S hogy egyáltalán ama két lapszámon dátum volt, valami évnek, hónak, napnak száma, ez a másik lehetetlenség – az Örök Igék bezárattak a Történelembe! És most már, úgy látta Adam testvér, ott is maradnak. Visszavonhatatlan, sötét bűntény történt. A Mester Korba záratott, Ő, ki lényénél fogva minden korokon kívüli. Ez az, ami nem juthat eszünkbe, ha eleven, nagy sugárzású emberrel hoz minket össze a sorsunk: hogy korba van zárva ő is, és a korral tűnik el.
Mindez Adam testvért azért döbbentette meg, mert imádta a Mestert.
Ám volt lelkében másik megdöbbenés is. Hogy ugyanis a Mester Igéinek van műfajuk. Amíg a Mester beszél, az Igék szabadok, rájuk semmiféle megkötés nem érvényes, mert az az Eleven Beszéd. Képzelendő, s fontos, hogy amit Jézus hirdetett, Eleven Beszéd volt. S mert sok-sok évvel később, emlékezetből jegyezték le az Ő szavait a tanítványai, és minden újabb prófétanemzedék az Ő szájába adta, amit maga gondolt: az Evangélium nem Jézus szerzeménye, Ő az ihletője csak. Ettől még az Evangélium szent, szentek mind a Könyvek, de Jézus bennük mintegy hátulról, a lapok levegős vak túlfeléről világol; olvasni őt nem tudjuk, de érezni igen, s ez a fontosabb.
Most úgy nézte a Beszély-nek betűit a Költő, mintha Jézus írása nyomatott volna ki, és látnia ámulva kellett, hogy a műfaja: filozófia.
A nem hosszú szöveg (szöveg! hogy így kelljen szólni róla!) teljes kozmogónia; olyan, mint Swedenborgé vagy Hegelé vagy bárkié, aki csak szerző, csak filozóf, csak ember. Nem is rossz kozmogónia, sőt; nagyszabású világmagyarázat, etikája vonzó: szabadság és rabság szép kettősségben van ábrázolva itt; magyarázat kínáltatik mindarra, amire nincsen magyarázat, tehát magyarázzák így vagy úgy, ezzel telik el az élet, így múlik az idő, így alkotódik a kultúra; a maga szűkszavúságában is teljes nézetösszes, s minden jelenségnek benne helye van, minden létező utólag a Tantételekbe illeszthető, bármi tehát, amiről szó benne nem esik; és reális, mert csak a lélek boldogságát ígéri, mást nem; és irreális, tehát hiendő, tehát mély, mert a vágyak valóságát hirdeti, a fejlődést, az emelkedést, a mocsok szépséges célját: enjavulását. Érvényes, amiként más kozmogóniák is érvényesek; érvénytelen elmejátszadozás, amiként más kozmogóniák is azok; ha érvénytelen, mint költészet még lehet érvényes, hiszen költészet Swedenborg és Hegel és bármely filozóf rendszere, magasrendű költészet, egyetlen nagy világhangulat, hatalmas kép, ihletett, szellemjárta végtelen mező.
Ezt így talán nem gondolta Adam testvér.
Elég csapás volt, hogy a szöveg (már megint a „szöveg”!) megjelent nyomtatásban.
S bizony csapás, hogy a Mester legelőbb nem őt, a Dalnokot méltatta arra, hogy nézeteit röviden írásban elétárja, hanem egy senki tábornokot, egy közismerten gyáva hadvezért, egy habozó politikust, egy kapkodó, riadt lelkű, szerencsétlen alakot, aki a fővezérségig véletlenül vitte, aki rossz döntést rossz döntésre halmozott, s aki az Emigrációban se tudta soha, mihez is kezdjen magával! Egy nyomorult, hasadt lelkű embert keresett fel a Mester az Emigrációban legelőbb, s csak azután őt, a Dalnokot!
Ez nagyon fáj.
Nem könnyű feldolgozni ezt. Adam testvér vélhetően arra gondolt, hogy fél: félti a Mester szövegétől az Úrnak Ügyét, a Mesternek Ügyét. S bár láthatta, hogy minden szava a Mesteré, mégis írt Skrzyneckinek ismét, kérve a Beszély eredetijét, jelezve: az apokrif változattól tart, a szent változattól nem.
Tudnia kellett, hogy az apokrif a szent.
Ezért mondta volt a Mester Aleksander testvérnek, hogy csak nyugodtan küldje el Adam testvér levelét a címzettnek. Mert a Mester tudta, hogy Adam testvér mitől fél, s tudta azt is: nem fél igazán. A Mester tudta, hogy ellenségeinek munkája e szöveg megjelentetése; azt is tudta, hogy ellenségei a céljukat nem érhetik el: aki az Úrnak Ügyében hisz, az nem kozmogóniában hisz, hanem őbenne, aki a Mester; aki pedig őbenne nem hisz, annak szeme a nyomtatott sorokról pár mondat után amúgy is lecsúszik. És Adam testvér hisz.
Ha mester volt a Mester, és ebben kételkedni nincs okunk, tudnia kellett, mit nem vallhat be Adam testvér a Beszély olvastán. Azt nem vallhatta be, ami a legmélyebben sértette: hogy a Mester ezt a művét az ő részvétele nélkül írta, hogy neki, Adam testvérnek, e mű létrejöttében része nem volt, ebből a szentségből visszavonhatatlanul kimaradt. Az érzet számára mindegy, mik a tények; mindegy, hogy a Mester még nem ismerte Adam testvért, midőn a Beszély-t Skrzynecki tábornok számára leírta, összefoglalván benne beszélgetéseik lényegét; a Mesternek nem volt joga, hogy a későbbi Legelső Tanítvány megkerülésével fogalmazta légyen ezt a művét!
A Mester tudhatta, mi zajlik Adam testvér lelkében, Adam testvér nem. Ezért volt mester a Mester, és Adam testvér csak a Legelső Tanítványa.
Ki fogja bírni e megaláztatást Adam testvér. Sokat szenved tőle; szenvedjen. Az Úr művei átláthatatlan célúak. Jót tesz ez a csapás Adam testvér dölyfre hajló szellemének: letöri!
Nem tudjuk, mit gondoltak a Beszély-ről a testvérek akkor. Seweryn a kinyomatásáról Naplójában hallgat, mint minden, számára érthetetlen vagy kínos ügyekről. Ugyanígy hallgatott Cassini kisasszony szavairól a Vintras-szektát illetően, pedig, tudjuk, hallotta, jelen volt azon a gyűlésen. Hallgattak a többi testvérek is. Juliusz Słowacki testvér szobájába zárkózva elmélyülten tanulmányozhatta a Beszély-t; ezt onnét tudjuk, mert mélységes ihletet nyert belőle, s későbbi műveiben a Beszély tételeit variálta. Annál is nagyobb szüksége volt a Beszély-re néki, mert ő a Mesterrel csak egyszer, futólag beszélt, mikor megtért, s többé sose látta.
Hogyan fogadta Ram testvér, a kajla fülű Jan Andrzej? Bizonyára átfutotta a kinyomott szöveget, de neki abban semmi új nem volt. Ha netán a Mestertől nem is, Ferdynandtól régen tudnia kellett, hogy a Mester a német fürdővárosokban jó öt-hat éve már a lelkére beszélt Skrzynecki tábornoknak, némi sikerrel. Erről, gondolom, mélyen hallgatott; mondja el Ferdynand, ha akarja. Inkább arra figyelt, hogyan fogadják a többiek. Látta, kissé meg vannak zavarodva, Adam testvér is meg van zavarodva, nem adta még ki a Beszély-t a Heteknek elemzésre. Majd ki fogja adni, gondolhatta Ram; akkor majd a testvérek minden igekötőt elemezni fognak, értelmezési csatározásokba vesznek, kitűnni akarnak azzal, hogy az ő olvasatuk a mélyebb, a Mester mondandójához közelibb; abban nem kell részt venni, gondolhatta Ram, kinek a gyónások alkalmával keserű tapasztalatai jócskán felhalmozódtak már.
S az ellenség, mely a Beszély kinyomatását keresztülcsikarta? Az ellenség diadalünnepet ült. A csel sikerült. A csaló, a szélhámos, a sarlatán, a muszka ügynök, az álpróféta, a zavaros elméjű álmessiás végre lelepleztetett. Még helyesen írni se tud! Alanyt állítmánnyal egyeztetni se képes! Immár nyilvánossá tétetett, miféle eretnekségeket hirdet! Összeesküvőn hallgattak erről a zárt falanxba rendeződött tébolyultak, akik Mickiewicz lakásán gyűlnek össze; most megnézhetik magukat. Ennek az őrült látnoknak minden szava ellenkezik az Egyház szent dogmáival! Le van írva, ki van nyomatva, hogy „Krisztus az Isten után az első ténykedő”! Őrült fogalmazás! Feljelentette magát az elővigyázatlan sarlatán! mert az ilyenek oly eszetlenek, hogy arra se vigyáznak, mit firkantanak le. A többi eretnek zagyvaság már nem is érdekes.
Az ellenség korlátolt: egyetlen célra tör, a megsemmisítésre, s minden egyéb szempont kívül esik látkörén. Vak bizony a gyűlölet, amiként a szerelem is az; egy dolog e kettő, s mélyen emberi; ezek érzelmek, kifogásunk ellenük nem is lehet, csak olyankor, ha a tévőt tettében korlátozzák, gyöngítik. A társadalmi cselekvés mezején (mondjuk így, szép képzavarral, ahogy szokták) gyűlölet és szerelem egyaránt önveszélyes, mert ama szűkkeblű ráció, mit közgazdák és politikusok oly korlátoltan gyakorolnak s bele is buknak, mégis javallott.
Számíthattak-e arra a derék tisztelendők, valamint ama nevezetes újság szerkesztői, melyben a Beszély megjelent, hogy ez a zavaros, agybeteg szöveg a hitet nemhogy szétzúzni nem képes, de erősíti azt?! Ó, nem. Ők Rómára függeszték szemüket, valamint a demokrácia tartalmatlan-szép jelszavára, hogy majd az Úristen földi intézete, valamint a fejlett XIX. századi tudományos gondolkodás ujját rázza az eretnekekre egyfelől, nevetségessé teszi őket másfelől. Úgy képzelték, uramisten!, hogy a ráció a dogmával kart karba öltve (legyen még egy képzavarunk) annak rendje és módja szerint hathatósan s mintegy magától összeműködik majd.
Ezt a hibát elkövetik újra meg újra mind a rációnak, mind a dogmatekintélynek hívei, s aztán keservesen meglepődnek. Ők a Láthatóval, a tényekkel végzik számtani műveleteiket, nem pedig emberek lelkével. Azt kell mondanom a Beszély megjelenése után száznegyvenhárom évvel és három hónappal, hogy az emberek lakta s nem általuk uralt világban a Vágyak a nyomósabb létezők.
A Mester, aki mester volt valóban, tudta ezt; talán nem is volt más tudása néki. S ha mosolyogni tudott volna, mosolygott volna az ellenség hasztalan igyekezetén. De mosolyogni nem tudott, mosolyogni elfelejtett, midőn megvilágosodása érte; ez már a Megváltóknak szervi gyöngeségük. Mosolytalanul nyugtázta hát győzelmének tényét; az történt, aminek történnie kellett; s mi, akik tudunk mosolyogni, mert csak emberek vagyunk, diadalának pillanatában szánjuk meg a Mestert egy pillanatra, amiért ő nem bírt mosolyogni.
Seweryn Goszczyński testvér e történetnek társszerzője, mert Naplóját, akárcsak P. hadnagy, vezette; nélküle kevesebbet tudnánk az emberről mint olyanról; figyelmünket fordítsuk feléje is.
Ő 42. július 16-án találkozott a Mesterrel először. Ha valaki az Úr Ügyének Naplóját olvassa, erre nem jön rá azonnal, mert korábbi dátumú bejegyzések is vannak a Mester ténykedéseiről, de ezek utólagosak, mikor már Seweryn tudta, hogy Naplója nem az övé, hanem az Ügyé. Érdekes apróság, hogy e nevezetes július 16-ról nincs feljegyzése, kételkedhetett még akkoriban; e dátumot Nabielak naplójából tudjuk, aki Sewerynt a Mesterrel összehozta azon a szép napon. Mikor két nappal később a Mester a Körtől elbúcsúzott, Seweryn aligha lehetett ott, mert részleteket nem ír sem a Mester búcsújáról, sem kocsijának eldöcögéséről. Seweryn aztán Mickiewiczhez utazott St. Germainbe, ott lettek utolsó kételyei elhárítvák, mint följegyezte, és elfogadta a Mester küldetésének hitét végérvényesen és örökre, s leírta, hogy nem lát igazságot másutt, csak Towiański ideájában.
Ferdén néznek rá, írja, a kívül maradottak emiatt. Felháborítja őket, hogy ő, Seweryn, magasabb hitben hisz. De hát tehet ő erről? Azok az eszük után mennek, hivén, hogy az elég; neki a magáé nem volt elegendő, hát az isteni bölcsességhez folyamodott. A kutya ugat, a pacsirta énekel; vajon haragudhat-é a kutya a pacsirtára, amiért az nem ugat?!
Hitt ő mindig Isten földi testesülésének szükségében, ám ihletet merni ebből nem volt ereje; ekkor jött a segítség az Égtől, az Égből jött Embertől; elért hát ő, Seweryn oda, ahová áhítozott.
Egyházellenes dolog ez? kérdi Seweryn, s feleli: balgaság. A Mester révén tért ő meg az Egyház kebelébe! Régebben sokakat lenézett, nem szeretett; most már sem gúnyt, sem gyűlöletet senki iránt nem táplál; kicsiny fejlődés ez?!
És álmokat látott szeptember végén szorgalmasan, mert megmondta a Mester, hogy igazak az álmok; egyszer hatalmas seregek vonultak az égen fényesen, másszor sok halott emberét látta álmában, főleg asszonyokat, s majd mindet pucéran; és ezután látta azt a szép álmot a Körnek Könyvéről, amibe holtak és megszületendők egyaránt be voltak írva.
Jézussal álmodott akkor már Adam testvér merészen, Seweryn testvér hite az álmokban s az Ügyben ettől tovább izmosodott. Korábban csak a Mester közösült Jézussal, lévén egy szellemű Véle, s most Adam, a költő is. Eszerint Jézus bárkinek diktálhat az álomban azontúl! Remélte Seweryn testvér, hogy álmában néki is megjelenik egyszer Jézus, de mert félt is ettől nagyon, nem jelent meg.
A lelki böjtöt rendesen tartotta Seweryn. Ha már a teste a nyomortól, éhségtől, asszonytalanságtól úgyis szorongatva volt, most már a lelke is vegyen részt ebben, és minden nélkülözés így lesz megszentelve! Lett is. Feküdt az ágyán Seweryn lelki böjtkor, és a salaktól a képzeteit megtisztítani igyekezett naphosszat. A lakás másik szobájában ugyanígy böjtölt Juliusz Słowacki testvér, aki lakását Seweryn testvérrel, az Emigráció versfaló közegétől kitaszított másik költővel megosztotta; böjtöltek a két kitaszított népszerűtlen költők a két szobában külön, és egymással nem beszéltek, egymást kerülték, és utcára se léptek, és tisztultak a salaktól.
Miután Adam testvér kiadta az irányt, miként is kell a Felkelés évfordulóját, november 29-ét bensőségesen, az Ügynek tónusában megünnepelni, Juliusz és Adam testvérek ismét összeölelkeztek! és nagy volt bennük a Remény! nagy az Öröm!
Másnap reggel ott ücsörögtek a konyhában a két kitaszított költők, az egyik óriás, a másik kicsiny, csak ők még nem tudták, Juliusz meg Seweryn borzasan és éjjelszagúan, és azt mondta Juliusz, hogy előző nap olyan állapotban volt a lelke, mint mikor a Szentföldet látogatta.
Bizony Juliusz meglátogathatta a Szentföldet nemrég, mert szép summákat küldözgetett néki otthonról, Vilnából a híresen szép mamája.
De Juliusz állapotjának örült Seweryn, mert neki is magasztos állapotban volt a lelke; eszerint az örömért a Szentföldre el se kell utazni! és ez nagy szerencse, mert őt nem támogatta senki, és zsoldot is vékonyat kapott.
Ültek a két nehéz sorsú költők a konyhában, az asztalon mosatlan edények, penészedő sajtmaradványok, száradó kenyér, odakünn Párizsnak hajnali zajos fényei; ültek a két költők a konyhában, az előző esti csoportos egyesülésre visszagondolva könnyeztek, és könnyű volt a lelkük, és nem tudták még akkor, melyikük lesz halhatatlanabb.
Baráti szellemek közeledését érezte Juliusz testvér, mondta is, várakozásteliek az álmai újra, ismét reméli, hogy édesanyját látni fogja még az életben; már nem érzi, hogy szellemesebbet, formásabbat kell írnia, mint másoknak, gyomrában szűnik a görcs, ha íróasztala fölé hajol; érzi, hogy amit ír, az már az Úr által van írva, ez a kegyelem.
Juliusz rengeteget írt akkoriban, Seweryn semmit; ezt a semmit megszentelte a Mester, legyen áldott, mert mondá a Mester, hogy a költészetnek ideje elmúlt, ez a Tettek ideje már. Nyolc évvel volt fiatalabb Juliusz testvér, mégsem gyűlölte őt sem ezért, sem másért Seweryn akkor, hiszen az Úr Ügyének feltétlen parancsa a szeretet; hadd legyen Juliusz boldog, hagyta jóvá Seweryn, és segítsék őt baráti szellemek; majd jönnek még hatalmasabb szellemhadak, akik csak őrá, Sewerynre fognak rátalálni. És megérezte boldogságában Seweryn, hogy ücsörgése Juliusz testvérrel a konyhában: szolgálat. Az életnek minden perce szolgálat, áldozat az Úrnak oltárán, az életnek minden pillanata szent, ezt hirdeti a Mester, és aki ezt éli, aki lelkét ennyire könnyűvé megtisztítani képes, az a lángot óvja.
És megérezte akkor Seweryn, hogy nem két ember ül a konyhaasztal két végén a hajnali Párizsban, hanem két véletlen edény, mik ajándékul kapott forrongó lelküket, messzi szellemek által ráncigált és simogatott szellemüket tartalmazzák. A gyűröttség Juliusz hálóingén, sovány ábrázatán, a táskák nagy szemei alatt, valamint az ő seweryni fején a korpa, a terjedő hajhiány, tokájának püffedése, hasának megereszkedése a sok krumpli miatt, mindez véletlen, merőben a testi létükhöz tartozó, s őnekik nemcsak egymáshoz, de tulajdon emberi mivoltukhoz sincs közük. Valami mély ásítás remeg a konyha alatt, mint a tenger, a konyha emelkedik és süllyed, elnyelődik, kiköpődik, és mégis úgy tesz a konyha, mintha a felszínen lebegne; szédülés volt ez, mit legyűrni kenyérhajat vett a szájába Seweryn, túlzott állkapocs-erővel rágta, őrölte, mígnem székének rengése alábbhagyott; magasabb boldogság volt ez, mint a rengés kezdete előtti, mert Seweryn a maga ember voltától megszabadult.
Juliusz aztán szobájába visszahúzódott, és írni kezdett, egyebet sem csinált, csak írt; Seweryn ült a kegyelemkonyhában, és megpróbált visszaemlékezni, hogyan is telt el emberi élete. Negyvenegy éves volt, és nem volt mire emlékeznie. Pedig előző nap, lelki böjtkor átgondolta. Úgy döntött, a böjtöt egy nappal meghosszabbítja. És akkor meglátta magát kívülről, kettévágott testtel, az Idő vágta szét, alteste volt a Múlt, afölött minden a Jövő; habár lehet, hogy csak ő akarta így látni, mert az Idő hosszában is szétfűrészelheti az embert. De mi mégis hierarchiát akarunk teremteni, főleg oly korokban, mik a fejlődést tételezik.
Mintha idegen mesélte volna el másik idegen életét, úgy hallgatta saját életének tényeit mormoló magától. Összeesküdött és felkelt Varsóban, és Ukrajnában és Galíciában harcolt földi hatalmasságok ellen és monarchák ellen a néphatalom ideája nevében, és a monarchák maradtak vagy ugyanolyanok léptek a helyükre, és a néphatalom ideája torzsalkodáshoz vezetett a monarchaönjelöltek közt. Mormolta a mesét magáról, és függöny volt a mesélő és hallgató közt, és a mesélő meg a mesélt élet közt szintén függöny.
Tévedés volt s nagy teher a Kánaánt, a Mennyet a földre helyezni, ami a társadalmi forradalmak ideája, mert a létentúliság a földi létet úgyis átszövi, a mondóval együtt!
Nem tudhatta Seweryn testvér, hogy a Mester követelése, miszerint ajándokul kapott szellemünket tökéletesebbé csiszoljuk, még nagyobb teher.
Az az ücsörgés azonban Juliusz testvér konyhaasztalánál, az boldogságos volt és emlékezetes.
És elsajatítá fokozatosan Seweryn a Mesternek minden tanait, és egy vasárnapon a Vendôme-oszlopnál megállott, hogy Napóleon lelkének hódolattal adózzon a szobra alatt. Aztán fel is mászott rá. Tíz percet töltött odafönn magányosan, imádkozott, nem zavarták. Aztán felment a Kálváriára, így nevezte magában a Montmartre-dombot Seweryn testvér, melynek tetején, Szent Péter temploma előtt tíz évvel korábban keresztutat létesítettek volt; három nagy kereszt állott a sziklán, uralta a várost. Alkonyatig imádkozott fenn. Lefelé indult aztán, s félúton, valami nagy palota előtt a kövezetre ült, és Bibliájából Lukács Evangéliumát olvasta ama jelekről, mik Krisztus újbóli eljövetelét előzik.
Olvasta, amint írva vagyon: „Sokan jőnek az én nevemben, kik ezt mondják: Én vagyok; és: Az idő elközelgett: ne menjetek azért utánok.” Olvasta: „És mikor hallotok háborúkról és zendülésekről, meg ne félemljetek; mert ezeknek meg kell lenni előbb, de nem jő mindjárt a vég.” Olvasta: „Nemzet nemzet ellen támad, és ország ország ellen.” „És minden felé nagy földindulások lesznek, és éhségek és döghalálok; és rettegtetések és nagy jelek lesznek az égből.” „És üldöznek titeket, adván a gyülekezetek elé, és tömlöcökbe és királyok és helytartók elé visznek az én nevemért.” „És gyűlöletesek lesztek mindenki előtt az én nevemért.” „De fejeteknek egy hajszála sem vész el.” „A ti béketűréstek által nyeritek meg a lelketeket.” „És lesznek jelek a napban, holdban és csillagokban; és a földön pogányok szorongása a kétség miatt, mikor a tenger és a hab zúgni fog.” „És akkor meglátják az embernek Fiát eljönni a felhőben, hatalommal és nagy dicsőséggel.”
Oly jó volt olvasni, hogy mindig nagy volt a kétség, s még nagyobb a vágyakozás! Új szemmel olvasta e passzusokat Seweryn, s ettől újjá lettek a sorok, a betűk mind, miket szeme ihletett; egymásba is gabalyodtak, az olvasó szemének könnyei készteték erre őket; az öröm könnyei voltak azok! hogy amit annyira, oly igen-igen nagyon vártak a népek, az most végre betelt! s hogy meg volt mondva! és más nem is leszen mondva, csak ez! mert ez az Isten által mondva csinált világ!
Arrafelé is korzóztak a népek vasárnap lévén, és láttak egy embert a kövezeten ülve sírni, ölében bibliával, és senki abba az emberbe bele nem rúgott, rá megjegyzést nem tett, az Úr akarta ezt is így, mert vasárnap is mindent az Úr akar.
És tavasz lett, és Aleksander Chodźko testvér elment a Mesterhez, és megjött tőle, és csuda dolgokat mondott, mert találkozott a Mesterrel és másfél órán át beszélt hozzá a Mester; „Erről írni vagy ezt elbeszélni, amíg a benyomás az emlékezetben friss, bűnszámba megy”, mondta Alexander a Körben. Leírta ő a Mesternek szavait, de az csak tartalom, mit sem érő, mert a Mester hangjának muzsikája nélkül, színei nélkül nem adható vissza a lényeg. Belső hazát adott a Mester a lengyelségnek, ez a Kör. Most tűnik ki, kiben mi lakik. Hit nincs: látni kell! Aki nem lát, csak hisz, az nem hívő, hanem hiszékeny. Látni csak az lát, aki lelkét felszabadította, és olyan kívülről is, amilyen belülről. Hit tehát nincs.
És mondta még a Mester Aleksander szerint, hogy bárki kérdheti: hogyan is lehetséges, hogy egy litvániai kisnemes teljesíti bé az Úrnak akaratát? Hanem, így a válasz, nincs-é az Úrnak hatalmában, hogy éppen őáltala cselekedjék? Az Úrnak hatalma a kiválasztottra száll, és az a kiválasztott, aki vállalja; bárki légyen, győzni fog.
Hatalmas vágy ébredt Sewerynben, hogy a Mesterhez elmehessen ő is.
Annál is inkább, mert súlyos földiségek történtek a Körben. Michelet és Quinet professzorok szabadelvű előadásaira a jezsuiták bérencei elmentek, és közbekiabálással rendet bontottak; megkérték nevezett antiklerikális professzorok, Mickiewicznek hívei segítenék őket a teremben; ebből verekedés lett, a Kör tagjai öklözték a klerikálisokat becsülettel; ez így rendben is lett volna, hanem történt, hogy a Kör két tagja, Pilchowski meg Kamieński ezredes egymással is pofonokat váltott! Pilchowski csak hadnagy volt a Felkelésben, egy hadnagy ezredesre emelt kezet! még ha gróf is! hallatlan! Hanem hogy az Úr Ügyének két testvére csépelje egymást, az még hallatlanabb!
Nem maradt fenn részlet ezen pofozkodásról, csak az, hogy Pilchowski a bűnét megbánta mélyen, míg Kamieński ilyet nem tett, a pofozkodást eszerint Pilchowski testvér kezdte. A Kör úgy határozott, hogy Pilchowski javításán munkálkodni fog. Seweryn a Naplójában Kamieński pártját fogta. A Rossz miközöttünk vagyon, írta Naplójában homályosan. Tollát kissé megnyomva leírta, hogy tisztátalanság van jelen a Körben, emiatt hódít tért az Ügy a Körön kívül kevéssé.
Hogyan is emelhetnénk föl másokat, ha magunkat se bírjuk fölemelni?
Ám szeretetnyilvánítással küzdjük le a másik testvérben észlelt gonoszt, és ne a Körből való kizárással, mint Kamieński testvér javasolta. Ha más nem is, de mi magunk legyünk szentek. Ezt követeli a Mester. Nehéz és hosszú érés eredménye lesz ez, szentté csak tizenkétezer Holdév múlva válunk, mikor az Úr az ő Hetedik Hírnökét is leküldi hozzánk; nagy idő még akkor is, ha Napévben pár száz évvel kevesebb.
Tisztelet nékik, akik e sok ezer évet a jónak vágyától hajtva meg akarják előzni.
És munkálkodott önmaga építésén oly kitartóan Seweryn testvér, hogy június elején az Úr Ügyének hőn áhított érmét megkapta ő is!
Azt írta erről Adam testvér a Mesternek: „Ma szombaton, harmadikán, esküt tettek és a medálokat átvették: Goszczyński, Bolewski, Klukowski, Rajewski. (…) A testvérek meg voltak illetődve. Nem hívtam össze a teljes Kört, csak a Hetekből a szokott képviselőket, de mert ketten jöttek mindből, volt hát testvér tucatnál több. Sírtak és ölelkeztek, mint hajdan Nanterre-ben. P. testvér (Pilchowski) kezemet csókolta, és meg volt hatva. Az esküt tévő testvérek lábamat ölelték. Igyekeztem ezen alázatos tettüket az Úr felé átvinni és a Mesterrel egyesülni lelkemben, testvéreim előtt a magam lelkében megalázkodva. Nagyon nehéz volt nekem e szertartás. A lobogó alatt állani nagy dolog, és még szörnyűbb az ily formát lélekkel megtölteni. (…)”
A Mester Nanterre-ben volt lakásából hozta el ezen lobogót párizsi lakásába Adam testvér, az egyik kisebbik szobában kifeszítve volt, ettől a szoba házikápolna lett; a lobogón, emlékszünk, Krisztusnak töviskoszorús, égnek fordított szemű arcmása díszlett ovál keretben.
Máshonnét tudjuk, hogy hosszú beszédet mondott akkor Adam testvér, miszerint az érmet kapottak a Körnek szellemével örök házasságra léptek; Krisztushoz imádkozott Adam testvér, majd az érmeket a nyakakba akasztotta; temérdek könny folyt el akkor sok szemekből. Adam testvér is könnyezett, s mondá: „Most látlak hivatali öltözéketekben mindőtöket; bárcsak örökké így maradnátok!”
Seweryn testvér fel volt kavarva egészen; utána még elment a St. Séverin-templomba is, magányosan a lengyel Szűzanyának hálát adott ezért a boldogságért.
Mégis a Mesterhez vágyott erősen.
A Mesternek lábát ölelni méltóbb, mint Helytartójáét.
Oly távol volt a Mester! amiként távol vannak mind a királyok, kormányzók, döntéshozók, szóval az urak, s gondoskodnak is mind, hogy el legyenek függönyözve, nehogy ember voltuk napvilágra jöjjön. A távol az imádat feltétele. Gondolom, van oly legkisebb táv, mely az imádatot már éppen ihleti; mérjék meg egyszer pontosan a lélek mérnökei.
Imádta Seweryn a Mestert, aki távol volt.
Csakhogy enmagától is távol volt a Mester! Úgy értem ezt, hogy hozzá Brüsszelbe csupa kedvező hír ért el, ilyeneket vitt Ferdynand, ilyeneket írt Adam testvér, ilyeneket jelentének az odautazó boldogak; dehogy jelentettek a bajokról! magukat a Mester megrovásának elsőként kitéve! Működik bennünk még hüllőkorunkból a tapasztalat, hogy rossz hír vivője pórul jár. A Mester ekkoriban csak mindenhatóságának jelzéseit kaphatta vissza. Foglalkozása, a megváltóság amúgy is erre jelölte ki őt; pesszimista Messiás nincs; legföljebb élete utolsó pillanatában kiálthatja megcsalatva, hogy elhagyá az Úr, de hogy őbenne ekkor mi zajlik, arról tudomásunk nem lehet.
Távol volt enmagától is a Mester, így volt ő a Mester, és bizton hitte, s cselekedte is, hogy a távolból minden hívekre hatást gyakorol.
Érezte Seweryn, hogy nézi őt a messziségből a Mester, kinek megváltói ereje reá is átsugárzik; helyeselte, mit Adam testvér javallott, hogy a hívek ezentúl kötelezőn így köszöntsék egymást: „Hogy van a szellemed?”; helyeselte, hogy Adam testvért, a Hivatalt is bírálják meg a hívek, s ugyane gyónásnak legyenek tárgyai az Őrizők, vagyis ő maga is, Seweryn, ki a negyedik Heteknek választatott Őrizőjévé egyhangúlag, a maga szavazatával is benne. Helyes, hogy legyen a szórakozás tónusa a polonézé, amint a Mester javallá, s legyen a Legújabb Testamentum törvénye a Mester makulátlan családi békéje.
Jól mondá Adam testvér, hogy nincsen semmi, ami majd nyilvánossá ne válna; nincs ember, aki idővel a világ előtt ne állna mezítelenül; oly ütközéshalmaz a történelem, melynek során minden ember olyként lép napvilágra, amilyen valójában; nem számít, ha valaki rosszul beszél, kiejtése nem tökéletes, fogalmazása nehézkes, mert a kiejtés csak ruha, így tartja a Mester, és nagy emberen nem ruhájára figyelünk, a ruhának csak a bolondon van súlya; mondj nagy dolgokat, s a kiejtéssel ne törődj!
Nagyon igaz mindez, mert rossz a francia kiejtése Adam testvérnek, beszédje mégis hat; és ügyefogyottan fogalmaz élőszóban Seweryn, de a hallgatása már tökéletes.
Dolgunk az, mint Adam testvér mondja, hogy az apostolságra felkészüljünk. Tudomány, politikai kufárkodás, ügyeskedés nem segít; ihletetten kell szólnunk, midőn az Ügyet terjesztjük, s oly egyszerűn, mint a földműves.
A hallgatóság ellenséges hangulatára ne adjunk, nem szabad megzavarodnunk, elpirulnunk, elmenekülnünk. Adam testvér arany szavai ezek. Amióta a Kör tagja, Seweryn ritkábban jő zavarba, ritkábban menekül el, s majd eljő az az idő is, mikor pirulni egyáltalán nem fog!
Nagy emberré kell válni, ezt követeli a Mester. Jézus óta a legnagyobb ember Napóleon volt, ezért is kapcsolódjunk össze a szellemével. Osztozzunk túlnani fájdalmában, amit a tisztítótűzben szenved el, így mondja Adam testvér, mert odaát azóta Napóleon szellemtestvér megértette, mit kellett volna életében cselekednie, s mit nem cselekede. Néki adományozta az Úr a tónust, s ő elveté azt. Nekünk e tónus megadatott ismét, el ne vessük!
És a testvérekkel Seweryn is ette a Waterloo mezejét megjárt kenyeret; az Őrizők ehettek csak a Waterloot látta kenyérből, és Őriző volt Seweryn! Ó, mennyire vágyta már Waterloo mezejét és a Mestert láthatni! mert e két dolog egy! S mikor azt az átszellemített kenyeret ették, Adam testvér oly szépen magyarázta el a Nagy Szellemek által érintett relikviák igaz jelentését! esett pedig e lakoma pénteken, június 16-án, két nappal a waterlooi csata évfordulója előtt. A relikviák értéke elvész, mondta Adam testvér, ha a bennük rejlő szellem érzete elhalványul; a relikvia a közvetítő, melynek révén a szellemmel érintkezhetünk; a relikvia értéke visszatér, ha a szellemet belőle kiérezzük. S a színhely! Nem közömbös, mit s milyen helyen érintett meg nagy, erős szellem! Ezt érezzük, midőn kétezer év előtti költők műve szemünkbe könnyeket csal; a költő szellemével találkozunk így. A szellem az egész Glóbust átöleli, de sugárzása bizonyos helyeken erősebb, például gyermekéveinek szeretett helyszínén, vagy ahol szerelmes lett, ahová erős érzés fűzte. Midőn magunk is ilyen helyeinkre gondolunk, a mi szellemünk is olyankor azokon a helyeken bolyong, ott van, s ha valaki éppen arra jár, találkozhat velünk! Vagy, más példa: egy gonosztévő vidám társaságban vigad, egyszerre bűntettének színhelyéről egy kő ötlik az eszébe; akkor a lelke ott van a kőben, a víg társaságtól sok ezer mérföldnyire is akár! Ugyanígy fontos Malmaison a számunkra, ahol Napóleon időzni szerete, mert emiatt a lelke azóta is ott van!
Így beszélt Adam testvér, a többi hét Őrizők hallgaták, a Waterloo-látta kenyeret rágicsálták, és gyermekkoruk tájaira gondoltak, és szellemük oda vissza is tért.
Seweryn testvér szelleme Waterloo mezején járt, és a Mesternél időzött, mert oda vágyott; ám testének is megadatott a boldogság végre, mert pénzt adtak össze a testvérek, és Seweryn testvér Brüsszelbe a Mesterhez június 24-én, szombaton elindulhatott!
Vitte Pilchowski testvértől a kézcsókot a Mesternek és az esedezést bűnbocsánatért; vitte Paszkiewicz testvér új pugilláresz iránti kérelmét, mert a régit elvesztette; vitte Ram testvér kérelmét, hogy a francia vidéken kezdendő térítő útját a Mester áldaná meg; vitte Turowski testvér kérését, imádkozzék a Mester, hogy barátját, a cseh forradalmár Stěch urat megtérítenie sikerüljön; vitte Aleksander testvér lábcsókját a Mesternek s kérdését, Napóleon mely tette volt az Ügynek tiszta tónusában, s pontosan hol tért el attól; vitte Adam testvér üzenetét Ferdynandnak arról, miként téríti a lengyeleket Pilchowski. Nekem utólag feltűnik, hogy a Mesternek semmit sem üzent Seweryn testvér révén Adam testvér, de Seweryn olyannyira boldogan indult, hogy aligha vette észre ezt a sértést.
Másnap érkezett Brüsszelbe Seweryn; szállodára volt pénze a Körtől; egész nap a hotelban pihent, a Mesterrel való találkozóra készítette lelkét. Másnap déli egykor ment el a Mesterhez, szíve sebesen vert, de a Mester nem volt otthon, sétált, mint neje, Karolina asszony mondta; szívélyesen hívta Karolina nővér, jönne vissza Seweryn négykor. Így lett; akkor már nem vert oly sebesen a szíve Isten kegyelméből; Karolina a Mesterhez bevezette, s ott állt Seweryn a Mester színe előtt!
A szemébe nézett, s látta: vakító a Mester szeme! áthatóan világosszürke! Minden titkokat látó szem! És orrát nézte: erős, határozott férfiorr! az álla erős, határozott férfiáll! Oly ismerős ez az arc! teljességgel Napóleoné, csak szebb, mert az álla nem gömbölyded, hanem a merész orral harmonizáló merész áll! És tokája sincs a Mesternek, holott Napóleonnak volt. A Mester arca az Ügynek teljes tónusában van! Az pedig, hogy a Mester haja is gyérül, szíven ütötte Sewerynt nagyon, kit a maga kopaszodása kínzott mindaddig; ezentúl nem szégyelli! amint tehát a Mester arcát meglátta, máris felszabadult egy régi nyűg alól!
Látta már egyszer ezt az arcot Seweryn, csak nem tudta még akkor, hogy a Mesteré.
Állig gombolt fekete kabátban volt ezúttal is a Mester; Sewerynben ez a kabát maradt meg első találkozójukról, s nem az arca; átsuhant tán elméjén Sewerynnek, hogy a látványt meglátni csak kiművelt lelkű ember képes, és annak idején, több mint tizenegy hónapja, az ő lelke még nem volt felébredve, de másra kellett figyelnie, mert a beszélgetést a Mester megkezdte, s egészen rendkívülien! mert azt kérdezte: „Érted az ügyet?”
S a többi kérdése is! „Mikor érkeztél Brüsszelbe?” Ilyen egyszerű kérdést! Csak a Mester lehet ennyire közvetlen. Felelte Seweryn, hogy tegnap, de nem mert azonnal a Mesterhez rohanni, pihent. És azt mondta erre a Mester: „Jól tetted; minden cselekedethez teljes erőnkkel kell fogni.”
Aztán megkérdezte, kapott-e Seweryn érmet, s ha igen, mikor.
Seweryn elszédült. Hiszen három hete kapta meg, három hete, nem emlékszik a Mester?!
Nem lett volna mester a Mester, ha Seweryn rosszullétét nem érzékeli azonnal, s okára nem jön rá; ugyan részletes jellemzéssel ellátott listát kért s kapott a testvérekről Adam testvértől, de még egy Megváltó feje se káptalan; hát azonnal feltevé a következő kérdést ugyanazon a kedves, éneklő hangon, hogy van-é Seweryn testvérnek pugilláresze. Seweryn még szédült, de felelte, hogy van, Szweycer testvértől kapta; az jó, mondta a Mester, de kapsz tőlem is.
Ennek Seweryn megörült, nagyot sóhajtott.
A Mester kérdései záporoztak: miért nem láthatta Párizsban Seweryn testvért? mily tájékról származik? milyen rég van Franciaországban? mióta ismeri Szweycer testvért? mióta ismeri Nabielak testvért?
Jó, hogy ennyi mindent kérdezett a Mester, mert arra válaszolhatott Seweryn, amire bírt, és maga elől is eltakarhatá a szégyenkezését, amiért a Mester nem emlékszik, hogy Párizsban már találkoztak egyszer! Ugyancsak kellemetlen, hogy a Mester eszerint nem hallott a Felkelés első éjének hőstettéről, mikor Seweryn meg Nabielak a Nagyherceget majdnem elfogák, holott, Seweryn azt hitte eddig, ez a hőstettük fennmarad századok múltán is. Érezte Seweryn, hogy Nabielakot meg Szweycert a Mester már megszerette, Nabielakot még Párizsban, Szweycert nemrég, mikor Brüsszelben járt; kishitűn úgy érezte Seweryn és keserűen, hogy neki, az újabb jövevénynek a Mester szívében már nem jut hely; felsóhajtott, és szépeket mondott Szweycer testvérről. „Tiszteljétek őt, mert szelleme ősi”, mondta erre a Mester. Nem látta volna, mi zajlik Seweryn lelkében? Látta, mert ő volt a Mester; gyorsabban fut az agár, ha fejhosszal előtte más agarak is rohannak.
Kérdései végeztével kinyilatkoztatásba kezdett a Mester; kegyesen megengedte, hogy szavait Seweryn jegyezze; és beszélt a Mester nyolcvan percen át! Utána megáldotta, és homlokon csókolta. Azt írja Seweryn testvér: „Minden képzeletet felülmúl az a szeretet, mi őbelőle s minden szavából, minden érintéséből minden irányokba szétsugárzik.”
Működik bennünk az előszeretet vagy előgyűlölet, s nem hagyja, hogy lelkünknek beállítódása, mit akarattal építettünk fel, torzulást szenvedjen; ilyenek vagyunk; nem volt hát nehéz dolga a Mesternek, hogy minden szava szent szó legyen, mert akkor már az elébe járuló tudta róla, hogy ő a Mester; szárnyakat kap az ily módon hallgatott, hogy nyolcvan percen át ihletetten kinyilatkoztasson! S többek között azt is mondta e sok idő alatt: el kell jutni odáig, hogy minden dolog minél rövidebben legyen mondva, az egész gondolat pár szóban; mily igaz!
Sokat beszélni nem kell, mondá e nyolcvan perc során a Mester, a jövőben még kevesebbet fogunk, mint eddig; mondok néktek két szót, s ti rögtön tudjátok, mit kell cselekednetek: dolgozzatok, tökéletesedjetek. Magasb tevékenység vár rátok, ha majd az Emigrációhoz szózatomat intézem; az én szózatom igen megkönnyíti majd a dolgotokat, mert oly egyszerű lesz, mint az egyszeregy, mert bennünket a legegyügyűbb léleknek is meg kell értenie.
Imádott beszélni a Mester, ez volt a műfaja; olyan lélekgyógyász volt ő, aki a páciensét beszéltetés helyett hallgattatja, s maga vall; egyenértékű módszer.
Akit érdekel, miket mondott a Mester, olvassa el, kinyomatott Seweryn Naplójában lengyelül száznegyvenegy évvel ezen oráció után, a 79-84. oldalakon. Agaton Giller gyűjté össze a Naplónak lapjait Rapperswillban; az első világháború alatt Józef Komenda lemásolta kézzel; a második világháborúban az eredeti kézirat elégett, de még Komenda úr utolsó életévében Stanisław Pigoń a kópiát az eredetivel összevetette; utóbbi kutató némely részleteket meg is jelentetett belőle, de az egész Naplóra nem akadt kiadó; halála előtt az anyagot átadta a varsói Nemzeti Könyvtárnak, s akkor még fél emberöltő telt el, mire kiadták 5330 példányban. Írták hát ezt a történetet, amit én körmölök, a fent nevezett másolók is; hálámat itt rovom le.
Másnap hajnali hatkor Seweryn testvér Waterloo mezejére indult. Tíz körül az országúton odaért. Szweycertől megkapta a csata térképét, aszerint tájékozódott. Egy óra körül az erdőbe ment, hol a csatának megfigyelőpontja állt. Ott három órán át összpontosította lelkét, hogy a testvéreivel egyesüljön. Utána bejárta a csatateret, estére Ferme du Caillouba ért. A fogadósné ismerte a Mestert és Ferdynandot, tudta, hogy a jövevény csak lengyel lehet. Abban a szobában hálhatott Seweryn testvér, melyben Napóleon! Az ágyat ama sarokban vetette meg a fogadósné, ahol Napóleon ágya állt! Nagy szoba, inkább terem, táncmulatságokat rendeztek ott azóta, egyébként üres, zab és eszközök raktára; Seweryn testvér kedvéért kipucolták. Este nyolckor megérkezett a vihar, attól kezdve két napon, két éjen át ömlött.
Nem tudott emiatt Seweryn kimozdulni a fogadóból, egész nap tépelődött. Este imádságot írt Napóleonhoz. Hiszen itt, eme helyen veszett el Lengyelország! mert megverték a Császárt, ki a lengyel szabadságot meghozhatta volna. Kínlódó ima volt, amit megírt, ilyet csak hontalan tud írni, ilyet hontalanok írni szoktak mindig. Írta, írta, könnyei folytak, kint az eső. És felfoghatatlan volt az Idő, mi Napóleon hajdani ottlétét s az ő éppeni ottlétét egymástól elvágta. Felfoghatatlan volt az Idő, ez a lényege.
Mikor Ferme du Caillout elhagyta, gallyat tört a fűzről, mely alatt Napóleon állt s már látta, hogy elveszett; elvitt a fogadóból emlékbe, megfizetve, egy poharat, egy szalvétát, egy rozskenyeret és vajat, és jól becsomagolta, hogy Párizsba elvigye. Még egyszer bejárta a hadszínteret, és este Brüsszelbe visszatért.
Második találkozása esett akkor a Mesterrel, ezúttal két órát beszélt.
Helyeselte, hogy annyi időt töltött Seweryn testvér Waterloo mezején. A földön ma ott a legszámosabbak a szellemek; de idő kell, hogy a lélek a szenzációt megeméssze, a kegyelmet átérezze. Idő előtti lelkesedés a leggyakoribb vétek, mit az ember elkövet. Az ifjú ember az ifjú hölgynek udvarolva siet el mindent, hölgyek pletykálkodással, öltözködéssel sietik el, az író képzeleg és regényt ír belőle, s mindez túl korán történik. Eme túlsietésből származnak az iparnak csodái, amilyen például a vasút. Kegyelem a vasút, de túl korán érkezett, a szellemi szférában megemésztve nem volt, ezért a földiség szelleme lecsapott rá, és a fényes szellemeknek kárukra van. Gyümölcs, mely éretlen hullt le, és meddő marad.
Másoknak megtérítéséhez az szükséges, hogy magunk tökéletesen tiszták legyünk. A tisztátalan testvér a sátán uralma alatt áll, térítése a sátán térítése. Az Úr felül van, az ember alul; az az egyenes út, a megalázkodás útja, ha egyenest felfelé nézünk; aki erről letér, vétkezik, gőgös lesz. A gőgös ember így beszél: Uram, neked a trónod ott van az égben, az enyém itt van a földön. Ez lázadás az Úr ellen. Gőg és Arisztokrácia ugyanaz; ezért a legförtelmesebb dolog a földön az Arisztokrácia. A gőg az Úrral szemben: gőg a testvérrel szemben, nem indokolja semmi. Az Úrral szemben gőgösnek lenni nagyobb bűn, mint a cárral szemben. Oroszországban az ember a cárnak teljesen alá van vetve, minden kopejkát tisztel, mert azon a cárnak képe van, és micsoda tiszteletet tanúsít akármely hivatalnok iránt! micsoda ámulattal néz akármely tiszti rangjelzésre, mert mindabban a cárt magát tiszteli! Hát így kell nekünk is a Körben a testvérre tekintenünk, mert az Urat kell benne látnunk, s ha szeretetből nem is, de ama félelemből, hogy az Isten a cárnál is hatalmasabb, és iszonyúan büntet, kezében villámai.
Tudod, testvérem, milyen szerepet játszik Sándor cárnak lelke az Ügyben. Kicsiny lélek Sándoré és földi lélek, de miáltalunk hatalmas lehet. A legkisebb, testétől oldozódott lélek is nagyobb lehet, mint ezer nála nagyobb lélek, melyet a test kötöz le. Sándor lelke nagyban segíthet minekünk. Például ha legközelebb hadaink egymással szemben állnak, Miklós cár kilovagol, parancsot ad, akkor Sándor lelke hirtelen a fülébe súg valamit, és erejét elveszi. Miklós nem érti majd, mi az, csak lelkének zuhanását érzi, és erőtlenül fog beszélni. A sereg Miklós tónusából megérzi, hogy a cárban már nincs erő, és a sereg ereje is ledől. Ha ilyen segítségünk lett volna a legutolsó felkeléskor, Varsót a cáriak bizonnyal nem veszik be!
A francia testvérek még bele vannak földi ügyeikbe bonyolódva, még nem bírnak politikai nézeteiktől elbúcsúzni. Az övék még a régi vallásosság. Az ő imájuk tetthez nem vezet. Krisztust ők hibásan fogják fel. Eddig a világ Jézusra úgy tekintett, mint szenvedőre, megalázkodóra, mintegy a gyöngeséggel tüntetőre, s így akarja nézni Őt örökké. Ám Krisztus nem gyönge: legnagyobb hős Ő minden hősök felett. Ebből kell megértenünk Napóleont. Napóleon még nem Krisztus tiszta tónusában cselekedett, de megnyitotta uralkodásának korszakát; fentről kapott küldetése volt ez. Ki tud ma emberi eszközökkel Napóleon nagyságáig felnőni? Miklós cárnak posztja hatalmasabb, mint Napóleoné volt, anyagi erőkkel inkább bír, őt mégsem hasonlítja Napóleonhoz senki. Az egész világ egyetért, hogy Napóleon ésszel követhetetlen. Ezért Jézustól Napóleonig a világ a pitymallatot érte meg. S a mi Körünkkel már szépen hajnalodik, már a nap megjelent, és hosszú századokig egyfolytában világolni fog.
Ezeket mondotta a Mester Seweryn testvérnek június 30-án Brüsszelben, az Úrnak 1843-ik esztendejében.
Seweryn testvér buzgón jegyezte, itta, átolvasta, tanulta, emésztette.
Emlékszünk még, Cassini kisasszony szerint Vintras-Éliás-Strathanael próféta hogyan nevezte a Mestert?
Erdna.
Titokzatos név, kemény hangzású név, erős, páratlan név, Erdna.
Honnan jutott Vintras eszébe? Hát onnan, hogy ez az André megfordítása. Andre – erdnA, és André a Mester neve valóban, Andrzej. De mennyivel érdesebb, súlyosabb így, hogy Erdna!
Csakhogy mit jelent az ilyen névmegfordítás?! A megfordított név a Sátáné! Maga a Sátán is az Úr visszája! Áldott nevű ember a Mester; ám ha nevét megfordítjuk?!
Vajon ki is a Sátán: aki a nevet megfordítja, vagy akinek a nevét fordítják meg? Eléggé okos ember lehetett az az őrült Vintras próféta, hogy tudja, e névfordítással mit is cselekszik. Majd kijön a börtönéből egyszer, s híveit Erdnától vissza kell hódítania! S mondhatja, hogy ő a Mester igazi nevét adta meg, és az André a kifordítása! és az André a Sátáné! Úgy szövetkezett hát Vintras szorult helyzetében a másik prófétával, hogy távolállását tőle kifejezte! Nem mintha ez a továbbiakban számított volna, mert Vintras csillaga leáldozott, híveit Towiańskitól nem vívta vissza később; talán nem is vették észre a hívek, e kifordítás mennyire baljós; de azért a kifordítás megtörtént, az Úrnak avagy a Sátánnak akaratából.
Erdna. Lehetett a Mestert a Sátántól megkereszteltnek látni eszerint.
Lehetett azonban másképpen is.
Az álmodások és víziók esztendejében akadt egy álom, amelyet Jan Andrzej testvér látott, mikor igen beteg volt. Azt írta a Mesternek Adam testvér: „Ram testét tűz emésztette, tán a megfelelő érzelemkiáradás bedugulása miatt; éjjente aludni nem bírt, s egy hajnalon félálomban egy személyt látott, hosszú hajút, aki őt háromszor megáldotta, s eltűnt; megrémisztette Ramot, aki még Gerson volt akkor, e látomány testét megrendítette, Adam testvér hiába próbálta megnyugtatni, bánatba zuhant, és súlyosan beteg lett; csak aludt, nem volt magánál, melle fájdalmától jajgatott.” Pár nap múlva keresztelte meg őt Romuald, ahogy már írtam.
Adam testvér elhallgatta, hogy ő meg Ferdynand az álom hallatán elájultak.
Álmodott e hosszú hajú személlyel Ram október 17-én; megkeresztelte őt a pohár vízzel Romuald október 22-én; Ram álmát a Körben október 27-én ismertette Adam testvér, a látomást nagy horderejűnek mondta. Seweryn ezt írta a Naplójába: „Gerson hajnalban hosszú hajú fejet látott a ködben, mely háromszor vett tőle búcsút. E rendkívüli álom egyéb részletei.”
Gersonnak Seweryn azért nevezi Ramot, mert a pohár vízzel történt keresztelést Adam testvér titkolta még, a Körrel csak november 6-án közölte; akkorra gyógyulhatott meg Ram testvér.
Gyönyörűek a nyelvekben a sokértelmű szavak!
Az én nyelvemen az áldás és átkozás töve azonos.
A lengyelben egy szó a búcsúztatás, az áldás, a felszentelés, a keresztvetés: żegnać. Ezt a szót használta a Ramnak megjelent alak háromszori kézmozdulatára Adam testvér a prze- igekötővel és Seweryn testvér igekötő nélkül; biztos, hogy ezt az igét használta az álmát rémülten elmesélő Ram is. E lengyel ige a német segnen igéből jön, jelentése áldani, keresztet vetni; jön pedig a német szó a latin signumból, aminek jelentése jegy, bélyeg, nyom, jel, jelszó, zászló, istenkép, alak, és származik ez az ólatin seignom igenévből, ami „késsel levágott” jelentésű, és töve a sica: a tőr; ott vagyunk a mélyben az áldozott életnél, ott vagyunk a kéznél, mely gyilokkal vagy anélkül rámutat, megbélyegez, felszentel, életbe vagy halálba küld.
Jólesik látnom, hogy minden nyelvek egyformán bölcsek, köztük az enyém is; a kettősség-kétesség mélyen van bennük s bármikor időszerűsíthető a latin gyilok, a sica, a secundo töve is egyébként, minek jelentése második, követő, hívő; hol ketten vannak, ott van a gyilok, s az egyik a másikban hisz-kételkedik; és ebből a SEKW tőből vagyon a socius, a szövetséges, ebből a sequester, a közvetítő; így épül gyilokra, megbélyegzésre, felszentelésre minden societas.
Egy fölemelt kéz mozdulata csak az összefüggések hálójában értelmezhető áldásnak vagy átkozásnak. Ugyan mik voltak az álom egyéb rendkívüliségei, melyeket említ Seweryn, de hallgat azokról Naplójában, amiképpen hallgatott Mickiewicz is? Elájultak az álom hallatán Mickiewicz és Ferdynand, de mitől?
Kié az előködlő, hosszú hajú fej?
Addigra Adam testvér álmodott Napóleonnal, Jézussal, Szűz Máriával; magas személyek; e jelenésektől senki el nem ájult. Van náluk is magasabb személy?
Van, de csak Egy.
Lehet, hogy maga az Úristen jelent meg Ramnak? Övé a hosszú haj, Övé a háromszori kézmozdulat, s Övé a köd körül?!
Volt már oly tudás a Körben, melyben Mickiewicz osztozott Rammal, Ferdynanddal, Eustachyval és Celinával; mély és titkolni való tudás volt, és Mickiewicz, a gondos pedagógus, a Körbéli hívekbe lassan, fokozatosan csöpögteté be azt: hogy ugyanis Mózesban, Jézusban és Towiańskiban ugyanaz a szellem jött a földre le: a messiási szellem. Eretnek gondolat mind zsidó, mind keresztény szempontból; szép gondolat; ettől megrémülni nem kell, ennek örülni lehet.
De ama jelenésben, amit Ram látott, kellett ennél mélyebb eretnekségnek lennie s valami fenyegetőnek is; olyasminek, amiről maga a Mester sem tudott! különben Mickiewicz és Ferdynand nem rázkódtak volna meg, sem Ram, ki a Mester eszméit a legteljesebben ismeré!
Háromszor emelé fel áldásra vagy búcsúintésül kezét a hosszú hajú Alak. A Messiás, az Isteni Hírnök, benne vala Mózesban; Mózes, az ember meghalt; benne vala a Hírnök Jézusban; Jézust, az embert megölték; feltámadt aztán, mondják, s felment az Égbe; s most benne van az Isteni Hírnök szelleme Towiańskiban. E három intés e három megtestesülésre érthető. De hátha e három intés mást jelent?! Hátha a léttől búcsúzik háromszor az Úristen? A Mózesban, Krisztusban, Towiańskiban való lététől búcsúzik így? s akkor nem az Isteni Közvetítő volt s van e hármakban benne, hanem maga az Úristen?! S ha így van, hátha nem az Isteni Ember halt meg Jézus testében a kereszten, de maga az Úr?!
Mózesban, Jézusban, Towiańskiban emberré lett az Isten, s valahányszor a porhüvelyt, mely őt tartalmazta, megölték, az Isten a Mennyekbe visszamenni nem tudott! hanem lappangott alant kétezer holdéveken át, várva, hogy feltámadhasson a következő porhüvelyben újra! S most Towiański-Isten a magamaga híveit inti, nehogy a Mestert idő előtt megölni hagyják, Őt, az Istent, aki, mióta először megtestesült, már csak emberalakban létezhet a Földön, periódusonként el-eljőve!
Emberré lett Mózesban az Isten; meghalt Mózes; eljött Jézusban ismét, Jézusban megölték; s azóta, kétezer holdéve, halott az Isten, s várta, hogy ismét eljöhessen; e lappangó időszakokban a világnak nem is volt Ura! nem volt Istene! s valahányszor Isten az eljövetelre vár, vak és istentelen káosz uralja a világmindenséget, pogány zűrzavar, vérontások, vérzivatarok dühöngnek, s az ember iránytalan csődjébe veszve tébolyog; ember nincs is, csak a paródiája, midőn eljövetelre várva alant szenved az Isten.
Kedve támadt az Egyetlen Úrnak egyszer emberré válnia, talán szeszélyből, talán kíváncsiságból, mint a görög istenek is megcselekedték gyakorta, hanem ez hübrisze volt az Egyetlen Úrnak, mert az emberi testiségnek foglya lett; alant szenved, a Mennybe visszamenni nem tud, s hét ilyen eljövetelekre van összesen rászorulva, hogy kétezer holdévenként eljőve egy-egy gyarló emberi testben fejtse ki ténykedését, az emberiség egészét fölemelni segélve, hogy majd egykor az egész emberiséggel együtt a mennyei trónjára visszaülni tudjon! Jogaiba az Isten így kerülhet csak vissza, az emberek összességének istenné válása révén; az Úr az emberre végzetesen reá van szorulva! mert egyszer, könnyelműen, emberbe költözött! Mózes, Jézus, Towiański álarcát vette magára, s többé az emberi arctól szabadulni nem bír! bár az álomban igazi arcát mutatja; nem Mózesé az, mert Mózes arca a tiltás miatt nem maradt fenn; nem Jézus arca, s nem is Towiańskié, hiszen a Mester kopaszodik; megmutatta igazi arcát az álomban az Úristen, de emberarc az is! az emberi szerep a Világmindenség Teremtőjéhez, Alkotójához hozzá van nőve!
Nem Ramtól búcsúzik hát Ő háromszor, hanem eddigi háromszori jelenlététől, mielőtt a mélybe letűnne ismét!
Érteni vélem, miként értelmezte e jelenést Ram. Lelkifurdalása arra sarkallta őt, hogy a Mózes-hitet és a Jézus-hitet kibékítse, s mégis Egy maradjon az Egyetlenegy, ő pedig, noha kikeresztelkedvén, hitehagyó zsidóvá ne váljék mégse, s Towiański Mesterben zsidó és keresztény képzetek szintézisét lássa. Álmában győzött Ram, ám ezt nem vallhatta be magának, még nem! Kényelmesebb volt álmát halálos fenyegetésnek vélnie, tőle lázbeteggé válnia! testvéreinek sírósan azt mondania, hogy életétől búcsúztatta őt a jelenés.
Csodaszépen tudnak vallásos képzetek összefolyni. Van egy hatalmas dráma, annak végén Krisztus a görög Apollóval olvad össze Dávid király zsoltárainak hallatán, e vulkanikus egyesülés pillanatában pedig a színhely, a Templom, az emberi élet építménye összedől; Akropolisz e mű címe, íratott Ram víziója után hatvanhárom évvel, szerzője lengyel, Stanisław Wyspiański, aki Mickiewiczről és Towiańskiról feltűnően sok mindent tudott.
Midőn álmáról Ram beszámolt, saját közeli halálától megijedve, felfogá Mickiewicz költői lelke a jelenés vészteli mély értelmét; megrázkódott ő már akkor is, midőn elfogadta, hogy a Mesterben Jézus jött újra el; de hogy Towiańskiban az Isten van jelen, s másutt, rajta kívül Isten nincs! e látományba eszét vesztve ájul a gyermeteg ember, e szakadék túl mély, semhogy a partján a szédülve fohászkodó az egyensúlyát megtarthatná.
Annyira kételkedhetett Mesterében Ram, hogy szeme elé vágymunkája a Mestert Istenként vetítette győzelmesen; Adam testvér a szakadékba beléájult, hogy eszelősen felviduljon magához térvén: a legnagyobb adomány, hogy az Úr ezt a nemzedéket választotta újraélni! s ők, a hívek, minden Glóbusoknak avantgárdja lettek! nemcsak a Földön, de azonképpen a Teremtés egészében is!
Ám erről hallgatni kell még, az álom teljes értelmét a Körben is korai bevallani, s a Mestert sem kell erről értesíteni! aki vagy tudja ezt, s okkal hallgat, vagy nem tudja még, de meg fogja tudni, enszelleme súgja meg neki. Ferdynand pedig, aki az egészből nem értett semmit, csak észlelte, hogy azok ketten meg vannak rendülve, Adam testvér ájulását látva jónak látta, ha ő is elájul; korlátolt emberségű emberke volt Ferdynand, a szűk homlokú, de jól volt így, mert őt is az Úr akarta, hogy legyen.
Nagy események lesznek! A Mester Rómába megyen! Az Úrnak ügyét nem ott kezdeni azt jelentené, hogy megsértjük az Úr nevét. Az Igazság sosem fél az Észtől, mert az Ész is az Igazság felé vezető egyik ösvény.
Ezt izente Aleksander testvérrel a Mester még tavasszal, s most a Mester Rómába indul valóban, hogy az Úr Ügyének magát a Pápát nyerje meg!
Adam testvér is indul a Mestert Rómába elkísérni, beláthatatlan jelentőségű események elé néznek hát az Úr Ügyének hívei.
A Pápa messzi van, a Pápát elképzelni nehéz, de ahogy a Mester őket, mindüket megigézte, lenyűgözte, miért épp a Pápát ne tudná?! Meg fog térni a Pápa! És akkor ők, akkor ők mivé is lesznek? a világ számkivetett szegényeiből a világnak parancsoló főapostolokká! Ennek részletei ugyan homályosak, de a zsigereket csiklandó, melengető jóérzet máris megvan. Ha a Mester megtéríti a Pápát, akkor mi is lesz? a Mester lesz a Pápa? vagy a pápaság intézménye megszűnik, helyét a Körnek átadva? mindegy, mert mindenképpen a Mester fog regnálni a Földön s a lelkeken, és legrégibb elvbarátai, ők, gigászi feladatokat s méltóságokat kapnak!
Annak is lehetett örülni mellékesen, hogy Adam testvér a Mestert Rómába elkíséri. Adam testvér nyomasztólag működik, bár ezt mi, a hívek, magunknak is óvakodunk bevallani; egy kis vakáció nem lesz rossz. S amíg Adam testvér e mérhetetlen jelentőségű térítőúton időz, mi, szerény és alázatos szolgái, testvérei az Ügyben, végre kedvünk, hajlamunk, ihletünk szerint ténykedhetünk szabadon; menjen hát Adam testvér, induljon mihamarább, s reméljük, Párizsba visszajőve munkánkat jóváhagyja, gyümölcseit leszakítja, s vágyott szabadságunkra utólag áldását adja.
A Kört persze addig is vezetnie kell valakinek. Ki a méltó erre? Valamelyik Őriző? Nem biztos, ők is csak egyenlők. Minden testvér lehetséges helyettes! Aki az Ügynek a legteljesebb tónusában van, az legyen a helyettes Helytartó! Ám hogyan dönthető el, ha belül van a tónus, az egyes testvérek lelkében? Szavazzunk? Mi, akik a demokratikus játszadozást megvetjük, mint a Nyugat csalétkét? S ugyan mikor mondta meg eddig a többség hitelt érdemlően, mi az igazi érték, s kiben rejlik?! Megannyi óriás történelmi tévedések forrása volt a többségi akarat! Ha ma a világot megszavaztatnánk, kicsoda a legtökéletesebb ember, ugyan ki szavazna a Mesterre az éppen élők közül? Csak mi hatvanan! Na ugye. Az Úrnak részecskéi vagyunk mind, ez a Mester tanítása, úgyhogy szavazni, azt nem.
A Tekintélynek kell ily esetben döntenie, közülünk ilyennel Adam testvér bír, mondja meg ő. Az ő tépelődését imáinkkal segéljük, de a döntést hozza meg ő; bármit dönt, elfogadjuk.
Seweryn testvér imádkozott a legjobban.
Július elején, pár nappal azután, hogy Seweryn a Mestertől visszaérkezett, Adam testvér a Heteket végigjárta, és az ő vezetői ténykedését bíráló fogalmazványokat összeszedte, ahogy a nebulóktól a röpdolgozatot szedik be a tanerők. Seweryn azonban e bírálathoz nem járult hozzá, hanem terjedelmes fogalmazványt írt ezen újfajta gyónás mikéntjét illetően, ezt a testvérek közt titkon terjesztette, el is jutott hamar Adam testvérhez. Ezt olvashatta Adam testvér:
„Eme gyónásban nem úgy állunk Adam testvérrel szemben, mint ember az emberrel, hanem mint az Ügy hívei az Ügy Hivatalával szemben. Nem törekedhetünk lényegtelen sérelmeinket felhánytorgatnunk, de védjük forrón az Úr Ügyét. Ne panaszolkodjunk, de dühöngjünk ellene, ne okítsuk ki őt, mert aki oktat, az hatalmat akar, s ez nincs az Ügynek tónusában; a másikban a jót megbecsülnünk, ez a mi dolgunk; »az elkövetkező háborúkban először azt vegyük elménkbe, ami az ellenségben jó, s csak utána azt, ami benne a legyőzendő rossz«, ezek Adam testvér szavai; ezért tetteinek pocskondiázása nem helyénvaló, noha az sem, ha bizonyos túlkapásairól hallgatnánk. A legszentebb Ügyet, hozzánk hasonló ember lévén, talán nem mindig szolgálta a legtökéletesebben, de kérleljük az Urat legelébb, adjon néki erőt e munka folytatásához. Az újfajta gyónás szellemünknek közmunkája az ő szellemével, az Ügy érdekében; ítéletünk feltárhat talán lelkében rejtett, számára sem ismert rosszakat, de hátha bírálatunk őt még mai állásánál is magasabbra emeli!”
Hogy, hogy nem, a július 7-én megejtett szavazásnál, mert mégis kellett szavazni, Seweryn testvér helyettesül egyhangúlag megválasztata.
Ezt követően Adam testvér elvirányt szabott Seweryn testvérnek, személyekre bontva. Nagy kitüntetés volt, hogy Seweryn testvér Adam testvér alregnálásának elveibe beleláthatott!
Jeżewski fogadja az Ügyhöz csatlakozni óhajtó lengyeleket. A lengyelekkel való szolgálatra elsősorban Pilchowskit, a franciákkal valóra elsősorban Zant használni. A rendőrségi esetleges ügyek Bońkowskit és Eustachyt illetik. Falkowski jól ír. Rettel semmire se alkalmas, Siegfrid és Kunaszowski sem. Turowski legyen kevésbé papos, ösztönözni katonásabb viselésmódra. Istentisztelet, ha szükséges, tartassék, de röviden.
Seweryn testvér óvakodjék azon testvérektől, kiket adott pillanatban éppen a sátán küld. Miről ismerszik meg az ilyen? Egyszerű. Ha jő a testvér, s te úgy érzed, minden erődet elapasztja, kiszívja, s távozása után minden erődet összeszedve alig bírsz foglalatosságodhoz visszatérni, úgy a testvért a sátán küldte és az Ügytől értékes időt rablott el általa.
Vezettessék pedig Nagykönyv az Ügynek folyományairól, és abba mindent be kell vezetni.
Ram pedig induljon Jeruzsálembe, mikor ideje jön, és anyagilag is tessék támogatni őt.
Adam testvér utazására Eustachy Januszkiewicznál összegyűlt a szükséges háromezer frank. Azt írta erről a Mesternek Adam testvér: „Nem kérdeztem, ki adta.” Egyáltalán, a Körnek pénzügyeit a testvérek előtt homály fedte, ehhez Adam testvér ragaszkodott. A pénz, ha van, az Úrnak adománya, Ő az adományozót eszközként használja, az adományozónak hírvivői szerepe van, egyéb semmi. Amelyik testvérnek véletlenül van pénze, még nem testvérebb másoknál! S ha adott neki az Úr, úgy fordíttassék az az Úrnak Ügyére. „Pénzről nem beszélünk”, óvta párszor Adam testvér a híveket. Eustachy, kinek a kiadó miatt amúgy is kellett pénzügyekkel foglalkoznia, a kontók kezelésére magától adódott. A Mester éppily óvatos volt. Adományt akkor fogadott csak el, ha többszörösen megbizonyosodott róla: a szándék nemes, és akkor is vigyázott, hogy soha adománynak írásbeli nyoma ne maradjon. Ne érveljen senki azzal, hogy anyagi áldozatot hozott. Az áldozat lelki kell legyen! Egyébként, mint tudták persze a testvérek mind, Adam testvér utazására a pénzt Szweycer testvér adta, jól ment neki a fotográfia, és a Mesternek belgiumi tartózkodását egyelőre Eustachy és Aleksander testvérek fedezték, soha egyetlen hivalkodó szóval sem utalva erre!
Adam testvér sem hivalkodott azzal, hogy előadásainak harmadik évfolyama kinyomatva igen gyorsan elkelt, s hogy ezáltal a Körnek ő is pénzt keres.
Július 20-án délben Adam testvér Brüsszelbe elindult.
Csak Seweryn testvér ácsoroghatott a nővérek, Celina és Xawera mellett, mikor a kocsira Adam testvér felült. A kocsi elment, Seweryn testvér a lelkének pendülését érezte, amint a nővérekre nézett. Most már nem csak a Kör, de a két nővér is az ő gondoskodására van bízva! E gondolatba tarkója beleizzadt.
Rögtön magyarázni kezdte a nővéreknek, hogy Adam testvér távozásával mélyebb cél is megnyilvánul, semmint a Rómába való utazás, mégpedig az, hogy ők magukra hagyatva is oly lelki erőnek birtokába juthassanak, amilyennel maga a Mester működik!
Bólogattak a nővérek.
Ez a próbának ideje számunkra, mondotta Seweryn testvér.
A nővérek bólogattak.
Két nap múlva egyetemes gyűlést hívott össze Seweryn testvér, az Ügynek története során először hívta a gyűlést össze ő, és össze is gyűltek az ő hívására! és a Kör előtt Seweryn testvér állt, mint Adam testvér szokott, és ő beszélt, holott korábban mindig Adam testvér beszélt, és őt hallgatták a hívek, nem pedig Adam testvért!
Beszédén előzőleg két napig dolgozott. Elmondta, a Körnek állapotja mit sem változott Adam testvér elutazásával, mert a tónusban van a vezetés, nem pedig az emberben. A Hivatalnok személye változhat, a tónus azonos marad. Sok szavakat szólt még, a beszéd pontokba volt szedve, a tizedik pont úgy szólt: nem kell titkot csinálni abból, hogy a Kört most Seweryn testvér vezeti. Meghallgatták szépen a hívek, hazamentek.
Még aznap Seweryn testvérnek másik fontos szolgálata is volt: részt vett két francia nővérnek Celina és Xawera nővérekkel való találkozásán, négy nővér, és ő egyetlen fivérként köztük! Valóban kivételes az Úrnak Ügye, ha így is szolgálható.
Sokan voltak a hívek, ügyes-bajos dolgaik számosak, Seweryn testvér a munkálkodásnak sűrű napjait élte. Beszélt, nyugtatott, kinyilatkoztatott, ahogyan az vezetőhőz illik, a dokumentumokat neki adták át, a végzett munkáról neki jelentettek, úgyhogy egy hét múlva Seweryn testvér a szombatonként ülésező Heteknek gyűléseit volt kénytelen végiglátogatni. Mindenütt elmondta az ügyeknek folyását, és mindenütt végig is hallgatták, mert ő volt a Hivatal.
Mennyi feladat! S mindet ő tartja kézben! és ott ül Adam testvér dolgozószobájában, onnét irányít! Mintha Adam testvér hivatalával a szelleme, az agya, a teste is őbelé költözött volna! Még az is megeshet, hogy tar koponyáján Adam testvér ősz sörénye váratlan kinő!
Változik az ember, a tónus ugyanaz.
Világosan megírta Adam testvér Brüsszelből, a Mester közeléből Sewerynnek, milyen ez a tónus. „A mi tevékenységünk vallási-politikai, a tónusunk krisztusi-napóleoni. A Pápa áldása e két tónus egységének szükségességét el fogja ismerni. Napóleon ott hibázott, hogy nem haladt a Pápán keresztül, a Pápa mellett akart menni. Mi nem az Egyház ága vagyunk, hanem a törzséből, egyazon gyökeréből növünk fölfele. Az Egyház az eddigi hitehagyókat elítélve az Úr gondolatának megfelelően működött. A Mester nem azért jött, hogy a törvényt szétoldja, hanem hogy adott korunkban beteljesítse. Nem vagyunk sem öble, sem elágazása az Egyház életének, de vagyunk a fősodra.”
Magasztos eszmék, jóserejűek.
Hanem a mindennapi ügyintézés más.
Írni, levelezni; fogadni megtérő és téríteni induló testvéreket; Romuald Tillyben a Vintras-hívőkön dolgozik, figyelemmel kísérni; Jeżewskihez küldeni a francia érdeklődőket; Strupiński Mester-elleni keménységét leküzdeni; a Galíciába utazó Wolskit fogadni, kinek szelleme alacsony; Bulhak hisz a Mesterben, csak nem eléggé, további istápolásra Zanhoz és Pilchowskihoz küldeni; foglalkozni Charvoz atya helytelen nézeteivel, mik az Ügyet herézissel vádolják, ami Bournier testvért fájdalmasan érinti; együtt örvendeni Pilchowskival, aki ezen napokban érzi, hogy Napóleon szellemének közvetlen hatása alatt áll; Bournier Orléansban térít, írni neki; kit Napóleon szelleme látogat, támogassuk, e szellemérintéseket vegyük komolyan, erről beszélni a Hetekben; Celina, Xawera és Zan két francia hölggyel foglalkozik, nevük Krompach és Personne kisasszony (utóbbi magát megnevezni nem akarta), a jelentést erről meghallgatni, iktatni; Jeżewski megtérített pár lengyel emigránst, egy szabó is van köztük, hanem ők csak menedéket, társaságot keresnek a Körben, az nem elég; Krakkó környékéről érkezett lelkiatyát fogadni és tájékoztatni a Körről; Berard francia ügyvéd női Heteket akar alapítani, benne Xawerával, levelében semmi szellemi, sőt ellenkezőleg, női szerelmet akar a maga irányában felébreszteni, Xawera utasítsa vissza; Pilchowski más testvérekkel összeütközött, támogatni velük szemben; Berkowicz visszatért Dél-Franciaországból, hol a zsinagógákban az ottani zsidókat térítette az Ügyre, hanem szelleme alacsony volt, pénzért árulta a kis fehér kereszteket, pénzért! és a szemrehányásokat nevetve fogadta, botrány! habár Pilchowski nem az Úr Ügyének tónusában szidalmazta; rendreutasítani ezért, de az ügyet kivizsgálni; meghallgatni Różyckit és Rettelt, akik a Körben uralgó Rossz miatt panaszkodnak; meghallgattatnak, kiderül, a Rossz oka az, hogy Rutkowski tisztátalan viszonyba keveredett egy francia nővel; beszélni Rutkowskival, hagyja ott a nőt.
A dolog, Rutkowskit beidézvén, bonyolultnak találtatik; az ügyet a Hetekjébe utalni; a Hetekjében történetesen Rutkowski az Őriző; nem számít, sőt annál inkább! de az Őriző gyónására a helytartóhelyettesnek el kell mennie! Rutkowski nem akar a Hetek előtt beszélni, inkább Sewerynnek gyón négyszemközt. Szabad ezt? Szabad. Rutkowski előadja hát, hogy a nő egy spanyol fickóval él, aki házasságot ígért neki, de Rutkowski erősen hiszi, hogy a nő a Körbe való; a spanyol épp távol van; Rutkowski látogatja a nőt, ezt ő a Hetekjében már meggyónta, a gyóntató testvér ráparancsolt, hogy a nőt ne látogassa, de látogatja, mert úgy érzi, hogy a gyóntatója az Üggyel szemben ellenséges, nem nevezi meg, a Hetekjébe való, majd megneveli, de mert ellenséges a gyóntató az Üggyel szemben, a tanácsnak épp ellenkezője a követendő. Levelet kapott a nőtől is Rutkowski, hogy ne látogassa, mert köztük a kapcsolat csak testvéri lehet, de ő, Rutkowski bizton hiszi, hogy a nő nem azt írja, amit valójában gondol.
Őszinte volt Rutkowski, és kétségbeesett, nagy szenvedésben volt a testvér, ilyen lehet a szerelem, ha nem a Legújabb Testamentum szerint való; lehordta hát Seweryn, a helyettes helytartó Rutkowskit, s intette, bukás várja, ha a nővel nem szakít.
Úgy gondolom, hálát adott e beszélgetés után Seweryn az Úrnak, amiért ő senki nővel évek óta ily vak, pogány, bűnös szerelembe nem esett.
Nem könnyű bizony a Kört vezetni, nem könnyű, de jó dolog ennyire elfoglaltnak lenni, s napközben nem Juliusz kegyelemszobájában, de Adam testvér dolgozószobájában dolgozni. Az Űr az, ami fenekedik az emberre, különösen az Emigrációban, amit Seweryn testvér sok évvel a Felkelés leverése után, önszántából választott, hogy a szabad lengyelekhez csatlakozzék; nem a gyomornak, hanem a léleknek korgása megalázó; most nem korog a lelke, mert mások lelkének korgását csillapítja, s ettől az Űr benne is jóllakik.
És a nővéreknek is külön szolgálatot kell szentelnie, mert Xawera és Celina nővérek összekaptak, köztük a viszály elharapózott! s döntőbíróként ő lép fel, Seweryn! e két gyönyörű nők közt!
Xawera nővér szép, ezt mindenki látja, bámulják, a szemük kigúvad, Xawera büszkén hordozza magát ettől, Adam testvér gyermekeinek tanítását elhanyagolja, a testvérek imádatának tárgyaként; így hát igaza csak Celinának lehet, akit szépnek szerencsére nem tart már senki, csak ő, Seweryn, aki Celina mamáját is ismerte futólag, az gyönyörű asszony volt, de Celina még szebb, így látja Seweryn, gyóntatólag beszélget hát Celinával, ki ellenáll, ám Seweryn testvér nem tágított, nem tágíthatott. Celina nővér szelleme kemény, meg kell puhítania. Celina nővér a lelkét a Hivatalnak feltárni köteles, akár a férje viseli a Hivatalt, akár más, nem az ember számít, hanem a Hivataliság; felszólította Celinát Seweryn, hogy valljon; nézte sovány nyakát, mélyen ülő szép sötét szemeit, korán ráncosodó bőrét, a szarkalábakat, védtelen törékenységét, szagolta szagát, Celina nyakán lüktetett az ütőér, szája szép volt, kétfelől keserű ráncok ugyan, de szép száj, lényében remegés, nyugtalanító; várta szomjasan Seweryn, táruljon ki Celina lelke, a Mester előtt kitárult már! mikor a Mester meggyógyította! de akkor sem a Mester előtt tárult ki, hanem az Úr előtt, és az Urat a Hivatal képviseli most, e Hivatal pedig ő, Seweryn testvér!
Látta Celina nővér, mi zajlik, s hogy azt kell mondania, amitől a férfi erősebbnek, atyailag óvónak érezheti magát, ilyenek a férfiak; fejét lehajtotta, hogy vékony nyakán, a nyakszirtjén a pihéin szembeötlőbben játsszék a fény, s töredelmesen bevallá, hogy csak a Mesternek utolsó levelét olvasván értette meg az Úr Ügyének lényegét, addig tévedésben volt felőle; ezért is nem volt soha bátorsága a Kör előtt szólani; soha a tónust nem találta el, hogyan is viselkedjék, mint a Körnek háziasszonya; igen, közte s Xawera nővér közt diszharmónia van, ennek oka az, hogy Xawera nővér szelleme magasabb rendű az övénél, bár amint ő maga, úgy Xawera nővér sem végzé el ama feladatokat, melyek teljesítését Anna nővér, a Mester sógornője rájuk rótta.
Seweryn ezekről mit sem tudott, érdeklődött hát, mifélék, de Celina nővér általánosságokat mondott, hogy lelküket emeljék fel a napnak minden órájában, egymás elé kerülni ne akarjanak, nőiségükkel vissza ne éljenek, meg ilyenek. Seweryn ettől is megrettent, s mondá, hogy érti. Celina elhallgatott, ült megalázkodón és töredelmesen, a fény tovább játszadozott nyakszirtjének pihéin és haján, mit koponyájára szorítva viselt, de így is látszott, mily dús és hosszú és fényesen fekete; igazán nem érhette a vád, hogy nőiségével visszaélne, sőt; a nőiségnek e titkolása Seweryn testvért, aki Celina nővérben Adam testvér testét is vizionálta, szörnyen felizgatta; hosszan s ihletetten magyarázta, hogy a szellemnek mi a hivatása, s nekünk a szellem irányában mi a hivatásunk; Celina hallgatta s tudta, mi ez, mert őneki ugyan Adam az Ügyet sose magyarázta, de pont ily hévvel, ennyire átszellemülten magyarázta az Ügyet Xawerának.
Tehetett arról Celina, hogy azok a hímnős, vagy inkább nemetlen szellemek, mik az ő szellemét támogatták, történetesen az ő női testét segélték? Ugye, hogy nem! Seweryn izzadó tar feje, vaskos nyakának veresedése, szőrös ujjainak egymást-vakarása, tokájának remegése, mindeme nem épp gusztusos látványok Celina nővérnek nem voltak ellenére, így felizgulni a társaságában férfit rég látott. Rokon szellemek, a Mestertől tudjuk ezt, egymást bátorítják, egymást jótékony ragályt terjesztőleg segítik; Seweryn testvér magasztos elmefuttatásának hála, a két jelenlévő szellem egymásba is gabalyodott szépen, de a szellemeik csupán, a szellemeik! mert ez volt a Legújabb Testamentom szerint való cselekedet, és nagy volt a tiltás.
Rejtelmes asszony ült Seweryn előtt töredelmesen, titokzatos pediglen nemcsak azért, mert Adam testvér misztikus testi-lelki társa, hanem még elmebeteg is! illetve az volt korábban, s a kétesség bélyege homlokáról nem távozhatott azóta sem. Irtóztató örvény, beláthatatlan mélyű kút ez, elmebeteggel társalkodni! mert az nem is egészen ember, inkább állati lény, ember alatti alakulvány, kivel szemben gátoltságunk szűnhet, a Teremtés öntudatlanná alázott míve, egy rabszolganő, kivel bármi gyalázatosságot elkövethetünk! Nekieshetünk akár, a nyakába haraphatunk; nem több az, mint macskát meggyötörni. Nem gondolta, nem sejtette ezt Seweryn, Celina pedig, magát gyógyultnak tudva, erre végképp nem gondolhatott, de aztán Seweryn még hosszan gyötörte lelkileg az alázkodó furfangokba menekvő Celinát, a nőt; gyötörte Seweryn egyre izzadóbban, kézfején a szőrtüszők viszketegsége mit sem enyhült, fogai pedig egymásba csikorultak.
Jó, hogy annyi más ügyet is kellett vinnie Sewerynnek akkoriban.
Augusztus elején jött meg nejével Ferdynand a Mestertől, hozva üzenetét; azt ő maga akarta mindenáron a Kör előtt felolvasni, ami addig Adam tiszte volt; megtette, de rosszul, motyogva, érthetetlenül olvasott, s a hívek Sewerynnek tettek szemrehányást ezért; Ferdynand egyébként is parancsolgatni akart, nagy volt a felzúdulás, mi végre nejével tizennyolcadikán elutazott Ferdynand.
És ott volt Ram ügye is. Azt írta Brüsszelből Adam testvér, hogy G. testvér szolgálata Stefan testvérrel, vagyis Zannal, a Mester áldását élvezi. Vagyis indulhat a francia vidékre téríteni Ram, amit addig Zan egyedül művelt. Korábban, még Párizsban, Ram jeruzsálemi útját hagyta jóvá Adam testvér. Az tehát halasztást szenved egyelőre. Csakhogy Adam távozása után Eustachy kikelt Ram jeruzsálemi útja ellen, s főként az nem tetszett neki, hogy azt a Kör fizesse. Mondta Eustachy: nincsen Ram lelkében tisztaság, ne utazzék a Kör pénzén sehová! Sokan adtak neki igazat. Miért éppen Ram terjessze az Igét a Szentföldön? hová mások is el akarnak jutni? A Szentföld nem tesz föltétlenül jót az embernek, Juliusz testvér járt ott, mégsem látogatja mostanában a Kör és a Hetekjének gyűléseit; most is mit csinál? otthon ül, és műveket ír! ez a Kör és a Hetek elleni függelemsértés! ne írjon, de dolgozzék a gőgös Lélek!
Nehéz ügy, még Rutkowski nőügyénél is nehezebb! Seweryn számára Gerson maradt Ram, hiába keresztelték ki; Adam testvér is G. testvérről ír, nem J. A. testvérről, mint kellene. Seweryn érti, hogy Jeruzsálemba olyan térítőt kell küldeni, aki a zsidók pogányságát és szellemi sötétségét ismeri, kemény lelküket megpuhítani képes; de ha nincs rá pénz, ne menjen. De miért ne mehetne a franciák közé téríteni? tud olyan jól franciául, mint Zan. Ram azt mondja, őneki pénz nem kell, elmegy mezítláb. Hát menjen.
Igen, de azt is írta Adam testvér, hogy a Mester üzeni: G. testvér teljes tisztaságban, szellemében, érzetében egy időre pihenjen meg az Adamnak adott ideában. Ebből egy kukkot sem értett Seweryn. Most hova menjen Ram, és hova ne menjen? Átadta Seweryn a levelet Zannak, ő pedig nyilván továbbadta Ramnak. És akkor Ram eltűnt. Elindult, és senkinek se mondta, merre, és pénzt nem kért senkitől, mint kiderült.
Bońkowski is elment Kehlbe, mert a Mester parancsolta néki; ezt az ukázt Ferdynand adta át. Ferdynandtól tudták, hogy a Mester a családjával és Adam testvérrel már augusztus 6-án Brüsszelből Róma felé indult. Nem tudta senki, minek hívja Kehlbe Bońkowskit a Mester. Arrafele megy Rómába? Rövidebb utat is választhatott volna.
Az időrend zavaros. Ram július 29-én mondta Sewerynnek, hogy ő franciákat téríteni mezítláb is elmegy. Ferdynand legkorábban augusztus 8-án adhatta át a homályos üzenetet Zannak, mert aznap ért Párizsba, két nappal azután, hogy a Mester és Mickiewicz Brüsszelből elindult. Adam testvér levele augusztus 2-ai keltezésű, ami arról az időleges pihenésről szól. Augusztus 18-án indult Ferdynand és neje, hogy a Mesterrel útközben egyesüljenek, aznap indult Bońkowski is Kehlbe; Ram akkor már nem volt sehol.
Csakhogy augusztus 15-én a Majna menti Frankfurtban jelentős esemény történt! noha ez a Frankfurt a Brüsszel-Róma útvonalon feltűnően kívül esik. Augusztus 15-én Frankfurtban volt a Mester, ott lehetett Mickiewicz is, de nem volt ott se Ferdynand, se Anna, se Bońkowski, mert ők három nappal később indultak Párizsból.
Seweryn a Naplójában Ramról július 29-én szól, s legközelebb október 2-án, mikor levelet kap tőle Marseille-ből.
Hol volt Ram augusztus eleje és szeptember legvége között?
Nincs nyoma, hogy Vilnából Párizsba menet járt volna Ram Frankfurtban; ha igen, akkor is csak átrohant rajta szerintem a Mesterhez igyekeztében; most azonban, vélem, megérkezett, a postakocsiból kikászálódott; csomagja aligha volt; indult a zsidónegyedet megnézni. Biztos, hogy másfelé nézdelődött, mint P. hadnagy történetünk elején, és az Európa-háznak a környékére sem vetődött el.
Adam testvér a Körben elmesélte később, mily gonddal választotta meg a fogadókat a Mester maga; minél szegényesebb, egyszerűbb fogadókat! és mindenütt oly szerényen viselkedett! mintha nem is ő lenne a Mester! és ezzel mind a fogadósok, mind a vendégek szeretetét és bámulatát elnyerte. Eszerint Ramnak nem kellett a Mester számára szállást foglalnia, mászkálhatott a régi zsidónegyedben kedvére, nagy események beálltát szimatolta a lelke, és nem hiszem, hogy tudta volna, Frankfurtba miért is idéztetett.
Már az nagy boldogság volt, hogy a párizsi Hetekből elszabadulhatott, gyónásra a társak által hetente nem kényszeríttetett, s remélte, álmában sem kísértik majd, kik ébren is körülvették. S egyáltalán: látni, hogy más vidékek is vannak a Földön, mint az a szűkös, ragacsos Párizs, ahol csak egy-két lakás adatott a lengyeleknek összeverődhetni, s azokon kívül csak az idegen tömeg! S végre ismét a Mester közeli láthatását remélni!
Hiába nevezik Mesternek mások is, hiába akarják tőle elvenni, az ő személyes Mesterét maguknak kisajátítani: őt szólította a Mester Frankfurtba titokban, nem mást!
Azt a zsidónegyedet az előző században háromszor lőtték szét, utoljára Kleber tábornok, és háromszor perzselte ki tűzvész; volt is nagy vita, építsék-e újjá; újjáépítették, nem akarta a városi tanács, hogy zsidók és keresztényék vegyesen lakjanak; nem akarták még a német polgárok, hogy a gettó kapuja nagyobb legyen, mint volt, és azt se, hogy a házakon új ablakok üttessenek a keresztény utcák felé; aztán Hess, a városi építőmester előállt a tervvel: a hátsó udvarbéli kalyibákat rombolják le, hogy több legyen a fény és a levegő, és rombolják le a judenmauert, vagyis a gettófalat, meg rajta a tornyokat, és a házak nyittassanak meg a Judengasséról meg a Fahrgasséról a Wollgraben felé; merész terv volt, a városi tanács hat éven át vitatta; közben a zsidók az elzártságról kezdtek lemondani, olvasóegyletet létesítettek, Mayer Amschel Rothschild, a bankalapító egy iskola építéséhez is adott pénzt, a Wollgraben 14. szám alatt létesült az iskola, vagyis a zsidófalon kívül, és a gettón kívül már kezdtek házakat venni a zsidók, bár a zavargásoktól tartottak; közben folyt a vita, milyen magas legyen a zsidófal; a gettó terjeszkedni kezdett a falon kívül, odabent a házakat felújították, és az Allerheiligengasse felé a falat megnyitották; a városi tanács végül úgy döntött, maradjon meg a keleti fal, de harminc láb helyett a magassága tizennyolc láb legyen, fölötte drótháló, kissé több lett a fény; aztán már a felvilágosult német polgárok is folyamodványt írtak, hogy a fal eltöröltessék; Karl von Dalberg uralkodó soká habozott, de végül megadta a zsidóknak a polgárjogot, nem tehetett mást, a Nagy Szanhedrin Párizsban már Napóleon védszárnyai alatt összeült volt, Napóleon a zsidók teljes egyenjogúsítását megerősítette, s mikor Frankfurton átutazott, dicsőítő ódákat írtak hozzá a zsidók; erről Ram bizonyosan tudott, ismerte ő a Napóleon-kultuszt Litvániából; na, akkor azt is bevezették, hogy a zsidók megszólítása is: Herr; aztán német családneveket kellett fölvenniük, föl is vették; voltak az idő tájt háromezren ott, a felénél kissé több a férfi; a teljes egyenjogúságot 1811-ben nyerték el, le kellett érte szurkolniuk kétszázezer forintot azonnal, kétszáznegyvenezret részletekben, bár a rögtöni készpénzigényt le kellett szállítani, mert nem bírtak annyit összeszedni; és polgáresküt tettek végre, és szabad polgárok lettek, a gettó elvileg megszűnt, de a legtöbben benne laktak tovább, megszokták; Dalberg udvari bankára Rothschild lett; aztán vége lett a háborúnak, a Szentszövetség megköttetett, és ami jogot lehetett, azt visszavonták; fölmerült, hogy a zsidókat telepítsék ki Afrikába vagy Palesztinába, a Szenátusba zsidóellenes urak kerültek, újabb zsidótörvényeket hoztak; ám 1818-ban egy őrült angol misztikus, Lewis Way a zsidók teljes egyenjogúsítása érdekében emlékiratot írt I. Sándornak, és a cár személyesen fogadta, akkorra már elöntötte agyát a misztika; a németek ebben angol cselszövényt gyanítottak, talán joggal, s a többi nagyhatalmakkal együtt a kérdést ismét napirendre kellett tűzniök; egy évvel később a würzburgi után Frankfurtban is volt zsidóellenes tüntetés, még a Rothschild-házat is meg akarták ostromolni, a katonaság megvédte, a tűntetők azt kiabálták: Hep-hep; már ők se tudták, honnét e zsidóriogató szólás, és azok se, akik az én időmig s még tovább ugyanezt kiabálták: ez annak a rövidítése, hogy Hierosolima Est Perduta,* Krisztus után hetvenben kiabálták először a római katonák, akik Jeruzsálemet a Második Templommal együtt lerombolták. De aztán az eredeti, legkedvezőbb Dalberg-törvények léptek életbe ismét, így lett Frankfurt a zsidó egyenjogúsodásnak és a zsidó vallás reformálásának központja Németföldön.
Mit tudott minderről a kajla fülű vándor?
Némely legendákat. Nyilván kereste Rothschild palotáját, mesélhettek erről gyerekkorában a Nyugatot megjárt szerencsésebb zsidók Vilnában, kik apjánál megfordultak. De palotát nem látott sehol. Pár utcácska volt ez a híres zsidónegyed, a falnak már csak a maradványa vette körül; a két-három emeletes házak még így is a levegőtlenség érzetét keltették, pedig az udvarokból a tákolmány házikókat rég elbontották; voltak csinosabb és vedlettebb házak; szép idő volt, nyárvég, az utcán éltek itt is a zsidók, mint Vilnában, és éppoly hangosan karattyoltak, mintha mindenki nagyot hallana; nézte az arcokat Ram, litvániai zsidók is lehettek volna, sőt lengyelek is akár; voltak köztük kaftánosak és polgári ruházatúak, hosszú pajeszúak és simára borotváltak; kinek a fején volt sábeszdekli, kinek a fején nem; hanem az asszonyok különböztek a vilnaiaktól, büszkébbnek látszottak, az idegennek a szemébe néztek dölyfös-gúnyosan; egyébként a kézművesek, a cipészek, a szabók apró üzleteik előtt ültek sámlin itt is, az órás rövidlátón görnyedt a szerkezet fölé nyitott ajtajú kócerájában itt is; tudta Ram az apjától, hogy a XIV. században űzték el az ő őseiket Németföldről; eltelt négy évszázad, és ő visszatért; lehetett valami diadalféle Ramnak lelkében, noha ő már nem tartotta magát zsidónak akkor.
Nem tartozik sem valláshoz, sem nemzethez az ember, ha eljött a nemzetek fölötti, eleven Messiás.
Szokott bennünk saját fajtánk iránt keserű megvetés ébredni, ha minket nem személyünkben, de vallásunk, fajunk, nemzetünk szerint ítélnek meg; lenézték a nyugati zsidók a keletieket, vagy, rosszabb, sajnálták őket, a barbár elmaradottakat; nem lehetetlen, hogy gőgös megvetéssel a szívében mászkált a zsidónegyedben Ram, magát némán Jan Andrzejnek szólítgatta, új nevével akkor egyesült.
És hopp, máris ott ült a szerény fogadó ebédlőjében, Karolina asszony saját kezűleg kent vajat a kenyerére, és ült az asztalnál egy Isten és egy Félisten, a Mester és a Költő; biztatóan, bizakodón nézték, és hagyták, hogy a kenyeret befalja, és tintát tettek az asztalra, és tollat adtak a kezébe és egy szózatot franciául a Költő keze írásával, hogy németre fordítsa le.
Valószínű ugyanis, hogy a szózat előbb franciául íratott le még Brüsszelben, a Mester és a Költő közös szerzeményeként, s csak jóval később lengyelül, ami a Mester műveinek összkiadásában szerepel. Hogy közös mű volt, abból gondolom, mert a Mester terjengősségéből semmit sem érezni benne, csak a szellemét.
Magára hagyták fordítani vagy ültek némán, szellemükkel segítve az ő szellemét, hogy németül jobban fogalmazzon, mint valójában tud? mindegy; magasztos érzés volt, hogy az Úrnak szózatába, fordítójaként, a maga tökéletlen nyelvtudásával belenyalinthatott.
Ő, aki féltehetséges: a legveszedelmesebb emberek közt élte le utóbbi hónapjait, ímé a legnagyobb szellemek gondolatainak alkotótársává lepett elő!
Nem tudta szerintem, kit érint meg majd a szózat, és felteszem, aznap nem is tudta meg.
Lett abban a fogadóban kicsiny szobája neki is. És együtt vacsoráztak. Láthatta az Istent és a Félistent étkezni! Úgy falatoztak, mintha földi halandók volnának. Körülnézett Gerson, mások szintén így falatoztak, de azok tényleg földi halandók voltak, és nem tudták, minő szellemek szálltak meg a fogadóban, nem tudtak semmit, csak tömték magukba az ételt és öblítették sörrel sűrűn lefele.
S hogy a Mesterrel és a Költővel étkezhetett, az szent szolgálattá tette a rágását, a nyelését, az emésztését is, pont úgy, ahogy a haszidok az élésnek minden mozzanatát megszentelték.
Aztán jó éjt kívánt, az ütött-kopott falépcsőn fölment, leült szobájában az ágyra, ült, üldögélt, vásott cipőjét levetette, kapcáját kitekerte, megszagolta, szellőzni az ágy végébe kiterítette, ingét levetette, a kilincsre szellőzni felakasztotta, ült, még a fordításon gondolkodott, egy-két helyütt talán jobb megoldás is lehetséges lenne; felállt, az ajtóban megállt, habozott, tegyen-e a Mesternek tökéletlen munkavégzéséről említést, tűnődött, vajon tökéletlen fordításban is sugárzik-é a Mester szózata úgy, mint a Sugárzásnak Könyve, a Zóhár?
Kell, hogy sugározzék.
A gettóban fogja e szózatot a Mester a sokaság előtt kihirdetni? vagy egyetlen embernek küldi el? kinek?
A Fahrgasse, a Judengasse lesz a színtér? Nem a Mestert képzelte az összeverődő tömeg közepére Ram, hanem saját magát; ő olvasta e szózatot, és látta már, látta, hogy az összecsődülők előbb nevetnek, aztán elcsöndesednek, s mire a felolvasás véget ér, csapatostul esnek a Mester lába elé csókolni a poros cipőjét, mert a sugárzás földre teremti őket, és elindul a Mester kifelé a negyedből, és követik mind a zsidók, és kint csatlakoznak hozzá a keresztények, és ellepik a mezőket ezrek és ezrek! ő pedig, Ram, a Mestertől két lépésre leszakadva élen jár! és vonulnak ők!
S már hatalmas hadak élén Vilnába látta a Mestert bevonulni! hajlongtak az elöljárók mind, az oroszok, a lengyelek, a zsidók meg a litván földmívesek vezetői szintén; sőt már lovon ültek, a Mester és leghívebb fegyverhordozói; és máris Rómába vonultak be diadallal, híveik a metszetekről ismerős tereket lepték el; nem tudott e vízióktól elaludni Ram, szíve oly zaklatottan vert, hogy fel kellett ülnie az ágyban, aztán járkálnia, végül az árnyékszéket fölkeresnie. Az foglalt volt, Ram toporgott a meleg éjszakában, tyúkok álmodtak az udvar ólaiban tyúkdiadalokról és tyúkistenekről, és macskák surrogtak át az udvaron, gyereksírással adva tudtul, hogy nekik is megvan a macskaistenük, és levelek borzolódtak, mert a levélistenük őket is élni parancsolta. Ram toporgott, és langy volt a szellő, hála a Teremtőnek, aki levegőt is akart. Ram toporgott, aztán motozás bentről, fingás, nyögés, megint motozás, deszkanyikorgás, vaspántnyikorgás, Ram kissé félrehúzódott, hogy a kijövő elhaladhasson mellette.
S a Mester volt az! a Mester!
A holdfényben is láthatták a levelek, a macskák, hogy Ram elpirult. Hökkent volt a Mester is egy pillanatra.
A Mester: ember! ez sajgott végig Ram gerincén.
A Mester sem volt e találkozással megelégedve. Nem azért, mert meglesték, őt nem lehetett meglesni, hanem mert aznapra már Ram testvértől elbúcsúzott, s most újabb búcsúszóra kényszerült. De mert így akarta az Úr, hát még egyszer jó éjt kívánt, majd bement a házba.
Állt a budi ajtajában Ram, és arra gondolt, hogy a Mester is meg fog halni.
Képzelhetetlen, hogy az ő teste olyan savakból, kemikáliákból van, mint az embereké, s hogy ezek bomlani készek; s mégis! Időbe, korszakba van zárva még a Mester is! De hát nem ettől kivételes az a kurta pillanat, amíg a Mester teste éppen létezik?! Boldogak azok a kemikáliák, mik az ő szent testén haladnak végig. S ha a Mester orra hegyesen fog kimeredni a halálos ágyon, akkor minden pillanata súlyos azok életének, kik ővele voltak időhatárok közé zárva. Irdatlan felelősség a híveié: amit ma nem tesznek meg érte, mindörökre tétetlen marad.
Be kellett már akkor az árnyékszékre esnie – szent hely! a Mester boldogan távozó ürüléke szentelte meg! –; kábultan hagyta, hogy történjék, ami történik, s ment vissza a fogadóba tanácstalanul. Amíg a Nagy Tanácstalanságig nem jutunk el, éretlenek vagyunk. Azon az álmatlan éjszakán Ram sokat bölcsült. Érezte, hogy megesett vele valami, de megfogalmazni aligha tudta, és nem tudom én sem; nem egészen kifejtve, nem egészen tisztán keresztezték egymást a gondotatai, a végük ki is lógott a fejéből, ott tekeregtek a légben, valami szél is fújhatta őket, s talán nem is az ő fejében volt a végük, hanem kívűl.
Az ilyen átvirrasztott éjszakák után nem szoktuk tudni, miről is tűnődtünk voltaképpen. Gondolom, elgyászolta a Mester halandó porhüvelyét a tanítvány, hogy többé erre ne legyen gondja. Megtisztító az ilyen gyász is, noha nem valódi, képzelt. Reggel, mintha mélyen aludt volna előzőleg, egy felelősséggel vert és áldott ifjú férfi eltökéltségével húzta föl vedlett cipőjét; az ilyen megrázkódtatások aránylag gyakoriak, mert eléggé akarjuk őket.
És közösen reggeliztek, és láthatta a változást a Mester, mert nézte, a híve maga elé kenyeret, vajat, kalácsot, mézet megfontoltan vesz, és a kenyeret hivatástudattól eltelve keni meg; és harapta a kenyeret a tanítvány, aztán felnézett; őt nézték. Különös volt látnia, hogy őt figyelik! és Ram ettől elmosolyodott.
És látá a mosolyát a Mester, és bólintott, s mintha egy pillanatra a szeme bepárásodott volna. Egészen röpke pillanat volt, talán nem is volt. De mégis. Elérzékenyült, hogy a híve ily hatalmas hivatástudattal étkezik, hogy étkezése őérte: a Mesterért való. Sejtette Ram, hogy másféle nézés a Karolina asszonyé: értetlen, és megint másféle a Költőé: idegen. Ebbe az étkező bele is borzongott, és tudott e borzongása okáról. Ám arról is beszámolt magának rövidített gondolattöredékekben, hogy ilyesmit érzékelni korábban nem tudott, ez új adottsága; az álmatlan éjszaka, az előgyász ünnepi virrasztása tört fel a lelkében egy eladdig zárt fiókot, és az Úr akarta ezt, hogy szolgája teljesebben szolgálandja Őt.
Akkor a Mester, mert mester volt valóban, a Költőt szólította meg. Menjen el a környékbeli lengyeleket látogatni. Válaszra nem váró hangon szólt a Mester. A Költő nem is válaszolt. Három nap, mondta a Mester kijelentőleg, mert parancsolólag nem is kellett szólnia. A Költő hallgatott, oldalvást pillantott Ramra, hallja-e a Mester tónusát; hallotta, és szemét sem kapta el. A Mesternek a Félmester egy tanú jelenlétében vettetett alá. De hát ez volt az igazság.
És mondá a Mester Ramnak: vedd, fiam, a németre fordított szózatot, és vidd el a bankár Rothschildnak, és az Úr Ügyére térítsd meg Őt.
A falatot még lenyelte Gerson, de tovább harapni nem tudott.
Nézték őt; a Mester kedvesen, Karolina közönyösen, a Költő várakozón.
És megértette Ram a Mesternek csodálatos ideáját!
Mielőtt a Pápát az Úr Ügyének megnyeri, bűvkörébe vonja a hírhedett bankháznak fejét, a Nagy Alapító Rothschild legidősb fiát, ki a családnak feje, ki a zsidó király, és általa az Úrnak Ügye a zsidókra átsugárzik!
Hiszen mondotta volt még Vilnában a Mester, hogy eljut a cárhoz és megtéríti, s általa mind az orosz milliókat!
Úgy most e nagyszabású terv a kivitelezés, a Tett korszakába ért!
Hát ezért kellett éppen őneki az Istenhez és a Félistenhez pont Frankfurtban csatlakoznia! Mert az ő hajdani zsidó szelleme a még meg nem érintett zsidó-Rothschild-lelket megérinti, és a Mesternek szelleme a pénz-zsidóság ereibe árad! és onnét a keleti zsidó milliókba!
Dicsőséges év, 1843! midőn az egész zsidóság és az egész katolikusság egy csapásra megtér!
A frankfurti Rothschild számára készült hát a szózat.
Boldogság, hogy ő született átadhatni azt!
E villámlás fényénél látta, mennyire szeretné a Költő a Mester szűkszavú parancsát hosszan magyarázni, részleteit kifejteni, ezáltal a magáévá tenni, a Mestertől elcsenni, ám a Mester jelenléte némaságra inti; a Költő ebből az egészből óvatosan ki van hagyva, el van távolítva; a szentség hatalmából van kiakolbólítva a Költő; e villámlásnál meglátta Ram, hogy a Költő egyéb dolgokra van tartogatva, mintegy a munkamegosztásnak szabályai szerint; hogy ő, Ram, továbbra is a zsidók térítésének első és egyetlen apostola a Mester számára, és e magas pozícióját mi sem veszélyezteti; az ő apostolsága van akkora horderejű, mint a Költőé, ki a szellemi lengyelséget jelenti, s azon kívül mást nem; Adam testvér Félisten volta megingattatott, az ő gersoni státusa pedig Adamé mellé emeltetett! miként Xawera a nőiségnek apostolságára van hivatva! ezek mind egyenrangú küldetések, első angyalságok a Mester mellett! és még Ferdynand is ki van hagyva ebből, hát még a Heteknek Őrizői és tagjai, kik valahol messze lent nyüzsögnek!
Mesterhez méltó terv! éppen a bankárt megragadni szelleménél! hiszen a zsidóságnak egyháza nincsen, szétaprózott, vallásilag egymással szemben álló kicsiny közösségek földiségekbe vesző torzsalkodása épp a zsidóság, haszidokat jelentenek föl rabbinikusok és viszont, nyuvasztják egymást ortodoxok és reformerek, évszázados elzárkózottságban maradni akarók és elzsidótlanodni, polgárjogot nyerni törekvők Nyugaton, rabbik és rebbék, caddikok és talmudisták, kitérők, mint a frankisták, és Majmonidész kései majmolói, kik egymásra is fenekednek – nincsen szellemi központja a zsidóságnak, a Mester mégis megtalálta azt a középpontot, mondhatni a szervezetnek szívét, ahol az egész kulimász megragadható! A bankár Rothschildot megtéríteni! s nem pénzt kunyerálni tőle, miként ilyen-olyan zsidók szokták, sőt keresztények is, hanem a szellemét megrezdültetni, hogy majd e rezdülés az egész zsidóságon végigsöpörjön!
És ennek ő az eszköze!
Merő energia az ő tanítványi teste, edény, miben a Mester szózata körbeforog, s kiáradva, Rothschild szellemével egyesülve harangzúgni fog!
Fel is állt az asztaltól Ram, az apostol, a levelet a Mestertől átvette, és a küldetéstől részegen indult is már, mert a Mester semmiféle utasítást, mint járjon el, nem adott, nem szokott adni.
Őrá bízatott, hogy ezredéves félreértések tisztázódjanak, soha többé ne legyenek pogromok, gettók, elkülönülések, gyűlölségek, a lelkekben az Úrnak világossága gyúljék ki végre; s nem kell mást tennie, mint azzal a pénzbe-földiségbe bonyolódott bankárral elhitetnie a tényt, hogy a Messiás itt van, és egy külvárosi fogadóban várja.
És ment Ram, és hiszen érzette volt a lelke e küldetését előre! mikor éppen Rothschild palotáját megtalálni akarta! tudta az ő szelleme, mielőtt a Mester kimondta volna, mit tegyen Frankfurtban! tudta! mindig tudta! és Ram a lelki kezével a saját szellemét, mint jó kutyát, megsimogatta, megveregette, az pedig kéjesen nyüszített.
Küldetéses embernek a legkönnyebb a sorsa a Földön. Célja nem önmaga, célja kívüle van, de mindig magával hordozza, bárhol is bujdokol. Nem a véletlen külső adottságok vezérlik őt, sem a világi hatalmak. Nem számít, hitét hányan osztják. Semmi az a pár tucat lélek Párizsban, ki a Mesternek Körét alkotja, az emberiség számosságához képest, és azok se mind vannak mélyen érintve. De hány híve volt kezdetben Jézusnak? Ennél is kevesebb. Az számít, mennyire erős, amit egy ember gondol. Aki a legerősebbet gondolja, az a Messiás, akire mindig vártak a zsidók, és akinek újrajöttét vallják a keresztények. Ez ugyanaz a Messiás. De még soha élő emberfia, Jézus sem merte mondani, hogy ő az. Jézusról a tanítványai mondták utólag. Úgy könnyű. És voltak próféták sokan, de Megváltó nem akadt közöttük. Ám jött a Mester, és mondta, hogy ő az. És ő lett. Lehetett volna Napóleon is, ha a francia nemzetvallás köréből kilép és a pápaságot gyáván nem kerüli el; de ő a politikába veszett, Messiás nem lett. A Mester lett a Messiás.
Mily igaz a tanítása a rokon szellemekről! A gettó felé közeledve a küldetéses embert rokon, segítő szellemek tömege várta, az ő szellemével egyesülve frissességet, erőt adtak az övének! Tán elholt, erényes zsidók szellemei köröztek ott, meg derék volt katolikusokéi, kik az Egyházat reformálva új keresztény vallást alapítottak jó szándékkal, mit ugyan a Mester nem sokra tartott, de azért Egyisten-hit volt az is; mindenesetre a Küldött duzzadást tapasztalt minden izmaiban, és boldogságos zsibongást minden csontjaiban. Nem tudta, hogyan is fog ő abba a palotába bejutni, mit nyilván Cerberusok és fogdmegek őriznek, sőt azt se tudta, hol is van a palota, de azt tudta, hogy feladatát teljesíti, mert segítik a fényes szellemek, kikre magát rábízhatja nyugodtan.
Először is azt tanácsolták ezek a fényes szellemek, hogy kérdezze meg, merre van a palota. Megkérdezte. A felelet nem palotáról, hanem csak úgy Rothschild-házról szólt. Hát az arra van, a Fahrgassén. Intettek. És ott is volt a ház, a környezettől el nem ütő, éppenséggel szerény, aránylag keskeny ház, volt emelete kettő, meg a tető alatt is ablakai. Úgyhogy a ház meglett volna. Oda kell bejutni. Nem látszott sem őr, se portás. Mit tanácsolnak a szellemek?
Egymással tanácskozhattak a szellemek, sugallat nem jött.
Ácsorgott Ram a ház előtt, zsebében a Mester szózatával.
Az ő szellemével lehet valami baj, süket lett a szelleme a sugallatra, meg kell a szellemét tisztítania.
Leült hát a házzal szemben Ram, hogy szellemét a salaktól megtisztítsa, a fényes szellemek tanácsát meghallja.
Nem volt kétséges, hogy a házba bejut, a szózatot átadja, Rothschildot az Ügynek még aznap megnyeri. Ez volt a küldetése. De nem mindegy, mikor, milyen lelkiállapotban lép a házba be. Tehát ült Ram kuporogva a bejárattal szemben, és magát mindentől függetleníteni igyekezett. Önráolvasás az ilyen, lehet értelmetlen varázsszavakat dünnyögni, lehet szemmel a házat bűvölni, szemsugárral a falai mögé hatolni, a szemsugárral a bent leledzőket kijövésre kényszeríteni, gondolatot, akaratot átvinni; mindent lehet, ha a mi szellemünk tiszta és jól vannak energiáink egy sugárcsoportba összpontosítva. Elgyöngülnek ettől a láthatatlan kapuőrök, a bankárt legyezgető titkárok, a testőrök, sőt maguktól kell a kuporgóhoz alvajáróként kimenniük, őt beinvitálniuk, megvendégelniük, kikérdezniük. Ha elérjük a lebegés tiszta állapotát, maga Rothschild fog hozzánk kijönni, jövetelünk célja felől érdeklődni, csak a lebegésünk tökéletes legyen. S ha bárki a házba belép, tiszta tekintetünket magával viszi, tekintetünk mintegy rajta ragad, odabent pedig hatni fog. Csak tiszta legyen a tekintetünk.
Nagy, nehéz lelki munka ez, fáradságos, kitartást igénylő, és nem pihenhetünk meg, amíg célunkat el nem értük.
Mit nekünk hölgyek és urak vonulása, fogatok trappolása, árusok óbégatása környül, mit nekünk por, augusztusi hőség, járókelők sanda oldalpillantása ránk, a tekintetekben megvillanó gúny, hogy na, ez a toprongyos is csak pénzt kéregetni jött; mit nekünk éhség, szomjúság, egyre perzselőbb napfény, árnyékok lassú vonulása, lárma, utcazaj, jiddis és német kornyikálás, sőt mit nekünk a házból kijövők és bemenők, hogy hátha ez maga Rothschild, vagy valami bizalmas embere, felugrálnunk nem kell, nem szabad, nekünk a salaktól kell magunkat megtisztítanunk, az utcakövön kuporogva úgy kell imádkoznunk, hogy annak hatása legyen.
S bizony nem árt, ha ültünkben előre-hátra hintáztatjuk felsőtestünket, kabátunkat a fejünkre borítjuk, mintha imasál lenne, bár csak a naptól véd, és nem árt, ha ezen hintázásunk véletlenül Kelet felé történik, mert zsidó módra kemény, kőszerű egyelőre a bankárnak szelleme, közelébe férkőznünk az ő nyelvén kell, különben nem érti.
Eközben ügyeljünk, hogy a Mester szellemével mindvégig egyesülésben maradjunk, a Messiásnak a külvárosból érkező sugárzása hozzánk eltaláljon, testünkben mint harangban a hangja összegyűljön, mert csak így sietnek segítségünkre az összes fényes szellemek.
Telhetnek így órák, sőt félnapok is, türelmetlenkednünk tilos, siettetnünk az Egyesülést káros, éppen mert a küldetésnek záros határideje van: aznap. Ez az igazán nehéz! hogy az ihletet időzítenünk muszáj! de nem szabad sietnünk, nem! mert hosszú még az aznap.
Önvarázslás! testünket megszüntetni, asztráltestté válni, merő szellemmé, szellemi füleinkkel a kóbor harmóniákat meghallani, a Korszak dallamát elkapni, újradúdolni, hogy el ne vesszen! és láthatatlanná válni nyomasztó földiségek elől, hogy ránk ne találjon a nyűg, legalább röpke időre! szabadnak lenni! ezt jól ismertem én, aki ezt írtam, és adottságaimnál tehetségesebbé váltam néha-néha, mikor az önvarázslat sikerült.
Hullámzás: hol már-már sikerül merő szellemmé lényegülnünk, hol visszazuhanunk a látszat- és hallszat-világba, a zavaró ingereket felfogjuk és célunktól eltérülünk, s majd ismét az erőfeszítés, hogy minden érzékeinket becsukjuk és csak belülre figyeljünk. A megszólítandó számára az első mondatot összeállítani! hogy hallatán megrázkódjék, villám fusson a testén végig, többé a döbbenettől szabadulni ne tudjon. Első mondat! és hogy németül vagy jiddisül hangozzék-e, és milyen szavakból álljon, és megfelelően tömör legyen, felhívó, agyba vágó, lélekbe metsző! Ezen soká lehet tűnődni, csak az első mondaton! s még követi majd ihlet szerint sok más, mielőtt az írott szózat átadódnék! Alakult az első mondat, közben dél lett és délután, benne volt a mondatban, hogy itt van a Messiás, csak körülötte voltak piszkosak a szavak, a makulák a lényegen.
És a felállás, a házba való berontás előképzete, mit még mozdulat nem követ! Minden mozzanat előre lejátszása! ez a becserkésző játék, amit macskakölyök éppúgy gyakorol, mint az egyéves gyerek. Figyeljük meg, hogyan hagyják ott a zsákmányt jelölő labdát, hogyan fordítják el fejüket, sőt el is másznak másfelé, mintha megfeledkeztek volna a vadászatról, s aztán hirtelen visszafordulnak, és oldalazva rávetik magukat győzelemittasan.
Hanem a tervnek tetté váltása titok. A tudat elhomályosul. Pillanatnyi elmezavar, nevezzük így, a szellemi megfeszülés tovább nem fokozható; testi mozdulatba ömlik a gondolatot nem lelő Erő. Akkor mi valamennyien, mint az alvajárók. Roham. Rettegés, igen, de szünetel az életösztön. A szemből jövő pergőtűz sem valóság a lendülethez képest.
Felteszem, ámokfutóként tört be a házba Ram. Az még fejletlen képzeletű kor volt, milliomosokat ritkán raboltak el, értük váltságdíjat legutóbb Franciaföldön, a Napkirály idején követeltek, ideológiai okból őket le se mészárolták, csak a gyilkos indulatok fortyogtak a gondolat alatt. Idő kell, amíg az indulat kifejlik, lassú az érés, a megformálódás. Volt olyan Rothschild a fivérek közt, hogyne, aki egész életében rettegett, de inkább a vagyon tisztátalan eredetére következő büntetéstől tartott vallásosan, semmint hogy megkéseli egy tébolyult, és ez a rettegő sem a frankfurti Rothschild volt. Nem voltak ajtónállók, páncélos lovagok a Rothschild-ház feje körüli szolgálatokra beosztva még, Gerson az orosz viszonyokat vetítette rá Európára hibásan. Nem volt akadály az útjában, lelki előkészülete mégsem volt hasztalan, anélkül a házba belépni nem tudott volna, és az első mondatot a bankárnak nem lett volna képes velőtrázón odakiáltani.
Mármost, csodálkozhatunk, a milliárdos is ember. Nem tud egyszerre csak egyetlen ágyban aludni, nem tud egyszerre csak egyetlen nőbe hatolni, nem tud egyszerre csak egyetlen íróasztal mögött trónolni, nem tud egyszerre csak egyetlen ember lenni.
Elég unalmas milliárdosnak lenni.
Még annál is unalmasabb. Pénze van, mindent meg tud venni. Meg tudja venni az ágyat és még húszat, meg az ágyast és még húszat, meg az íróasztalt és még húszat, de az ő napja is csak huszonnégy órából áll, huszonötödik órát nem tud venni a pénzén, egy év alatt egy évet öregszik, sietnie kell, hogy a pénzét megforgassa, hogy a pénze pénzt fiaddzék, kiélvezni nem tudja, milliárdokat kiélvezni képtelenség, elverni nem lehet, a pompásabbnál pompásabb étkek száma véges, a műtárgyak, szőnyegek, csecsebecsék, úgynevezett értékek száma véges, unalmas ez mind, egy rugóra járnak: megvehetők; marad szenvedélynek a pénzt szaporítani tovább, ez benne az emberi: a játék, minden földi cél nélküli élvezet. De mikor a napnak vége van és megint nem történt semmi lényeges, így fohászkodik a milliárdos: Adj nékem Uram Istenem egy megvehetetlen embert, megvehetetlen szeretőt, megvehetetlen barátot, megvesztegethetetlen ellenséget, valami mást, valakit, bármit, ami fölött nincs hatalmam! Mert még több hatalmat akar persze a szegény milliárdos, de másféle hatalmat, nem pénzből valót, hanem emberből valót; olyasmi fölött akar hatalmat ő is, ami ő maga, a szegény tévelygő milliárdos, pedig tudhatná, hogy nem lehet.
Kötelességtudóan pénzszaporító napja volt aznap is az öregembernek, unalmas és örömtelen, levelezéssel, tőzsdei hírekkel, aktuálpolitikával, futárok fogadásával és küldésével agyontömött nap, és akkor napnyugta előtt egy égő szemű tébolyult rongyos ifjú berontott a dolgozószobájába, és azt kiáltotta, hogy megjött a Messiás. Rövid közleményébe gabalyodva el is hallgatott rögtön, az ajtóban állt odacövekelve, csak a szeme égett tovább. Ettől ne vidulna fel egy szikkadt lelkű szegény milliárdos?! Végre történt valami érdekes!
Állt a rongyos ifjú zsidó az ajtóban, szeméből meggyőződéses őrület sugárzott.
Felvidulva beljebb invitálhatta a jövevényt az öregember. Felteszem, Gerson az íróasztal felé léphetett párat; állt a szoba közepén, és szorgosan sugárzott; az éppen élő legidősb Rothschild tapintatosan, hogy a jövevény meggyőződését ne sértse, nyilván érdeklődni kezdett, kiféle-miféle az a Messiás.
Nehezen tudhatta az információkat a kajlafülűből kihúzni.
Hogy az az ember maga az Írás, akire a galutbéliek mindig is vártak, és lengyel, és a zsidóságot megmenti, akárcsak a többi népeket, és Frankfurt külvárosában egy fogadóban várakozik éppen, átutazóban Rómába, mert a Vatikánban hamarosan a pápát téríti meg.
Ezek mind örömhírek voltak.
Soha még ezekhez foghatókat a legidősebb Rothschild nem kapott.
Előbb-utóbb eszébe juthatott a levél Gersonnak, át is adta; nem volt hosszú az üzenet, elolvasható terjedelműre húzta meg az ihletett Költő okosan még a francia változatát, ez tény; és tény az is, hogy a szózat olvastán úgy határozott az öreg Rothschild, hogy a Mesterrel találkozik. Mély benyomást írás nem tészen, még a zseniális mű sem akkorát, hogy tervezett napirendünket érte felrúgjuk; ahhoz emberből kell közvetlenül az isteninek sugároznia; a postás döntött, nem a levél, így rendelte az Úr, így akarta a Mester.
Nem tudjuk, házában fogadta-é Rothschild a Mestert, vagy másutt találkoztak; nekem kényelmesebb, ha a bankár a kézbesítővel kocsiba ült és a Mester szállására elhajtatott.
Odaértek, leszálltak, bementek.
Gerson felloholt a Mesterhez az emeletre, a vén Rothschild leült egy asztalhoz. Körülnézett. Kopott és takaros minden, ideális környezet egy Messiás számára. Szerény ember a Messiás. A bankár víg érdeklődése lohadni kezdett. Látott ő már futóbolondot eleget, mind pénzt akart tőle. Most már nem értette, hogy kerül ő oda. Mindegy. A kocsi odakint várakozik. Ha unalmas a Messiás, ott lehet hagyni.
Az ifjú őrült még mindig nem tért vissza. A várakoztatásnak ősi módszeréhez folyamodott volna az a Messiás? Nem hiszem; inkább lelkileg készült fel a Mester hosszasan, még nem volt a szelleme a maga tökéletességében, mikor a bankár érkeztét Gerson megjelentette. Várakozott az öreg Rothschild, és arra gondolt: lehet, hogy ilyen ócska fogadóban jő majd el egyszer az igazi Messiás, mikor eljön. Ugyan pusztaságba, sivatagba képzelte el annak az Embernek a jöttét, ahogy most visszagondolt a maga Messiás-képzetére, tevék meg kutyák követnék és rongyos tömegek, és afrikai vagy ázsiai falvak sejlenének a messziségben, de sehol sincs megírva, hogy városszéli fogadóba nem jöhet. Ezen kicsit csodálkozva tűnődött az öreg Rothschild. Nincsen sehol tagadva annak a lehetősége sem, hogy éppen Frankfurtban jelenjék meg Ő. Miért ne jöhetne a Messiás Frankfurtba, ha ideje van? Miért éppen Frankfurtot hagyná ki? Nem olyan utolsó hely ez a Frankfurt.
Csak az időpont nem egyezik.
Az idők végeztén jő el a Messiás, megjelenését pedig olyan szörnyűségek, szenvedések, kínok előzik majd, amilyenek most még nincsenek. Türelmetlen emberek gyakran hiszik, hogy ennél rosszabb nem jöhet; szokott jönni. De az tűnődni való, vajon milyen messze esik e kor az idők végeztétől.
Gondolhatta Rothschild, hogy ha megjelenik az a Messiás, először a szegények fogják észrevenni. Ha ő élne akkor, és úgy érezné, a vagyon még gyarapítható, nem tudná, hogy itt a világvége. Csak ha a család vagyona pillanatok alatt szertefoszlik. Addig nem.
De nem foszlott-e szét már régen mindaz, amiben ő hitt, amiben ő élt? Öreg volt már akkor az Alapító Rothschild legidősebb fia, és tudta, hogy nemsokára ő is meg fog halni. Az is világvége lesz, az övé. De csupán az ő kedvéért nem fog a Földre a Messiás leszállani.
S ahogy ott ült a koszlott fogadóban Rothschild, elképzelte, hogy mégis eljön a Messiás, mert nem akarja az Úr, hogy kedves gyermeke ugyanúgy meghaljon, ahogyan szoktak az emberek. Számtalan jelét adta már az Úr, hogy őt igazán szereti. Nagy vagyonba született bele, a vagyont mindvégig gyarapítania sikerült, noha nem ő volt a pénzügyi zseni, hanem öccsei közül kettő, de emberismerete, ösztöne neki volt a legtöbb, ezért is utaztak őhozzá, aki Frankfurtban maradt, az öccsei Londonból, Párizsból, Nápolyból rendszeresen, havonta egyszer, őt tekintve vezérüknek, és majdnem minden üzlet sikerült. Miért vonja meg hát tőle az Úr e rengeteg kegyet, halni kényszerítve őt is?
Maga elé bámulva ült az öreg Rothschild, és életútjának végét egyre képtelenebbnek érezte. Görcsösen ragaszkodik az élethez az, akinek nem a nyomorúságtól kell elbúcsúznia, pedig még annak sem mindig könnyű, így gondolta az öreg Rothschild, aki, mint az emberek általában, azzal sem tudott megbékélni soha, hogy teste nehezedik, lélegzete szuszogóbb, csontjai súlyosabbak lettek, fogai cserbenhagyják, háta fáj, nyaka ropog, ha elfordítja, ültéből felállni lassan tud; fizette bőségesen a doktorokat, ám hitetlenül, nem tudnak azok semmit, különben nem halnának meg ők is, de meghalnak a doktorok, úgy kell nekik, sátánfajzat az egész bagázs, tudatlan kuruzsló mind; ha tett már csodát az Úr, mikor az apja a tömérdek vagyont szerzette, tehetne még egy csodát, semmi az Neki, csak akarnia kellene.
Igen valószínű, hogy most sem jobb a Földön, mint az idők végeztekor lesz, és soha nem volt sem jobb, sem rosszabb úgy átlagosan; küldhetné az Úr a Messiást akár azonnal.
Gondolom, sóhajtott az öreg Rothschild, és bánatosan mosolygott magán. Elég egy mitugrász vakhívő tébolyult szemét látnia, s máris megborzad benne a halandó része. Közel érezte magához a halált ott a fogadóban a legidősebb éppen élő Rothschild.
A Gerson nevezetű tömzsi egyén lefelé szökellt a lépcsőn, az asztalhoz perdült. Mindjárt jön, jelentette. Addig is kér Rothschild úr valamit? Talán egy Messiást, adta fel a rendelést a bankár. A kajla egyén elmosolyodott. Kicsit közelebb hajolt, fejével a fogadós felé intett, aki poharakat mosogatott, s halkan mondá: kár, hogy ezek nem eléggé kóserek, kimaradnak belőle.
Rothschild összehúzta a szemét. Gúnyolódik a kölök? Kicsodán? Túl sokféle értelmet érzett a válaszban. Ránézett az ártatlanul mosolygó kajlafülűre. Nem volt most a szemében se láng, sem őrület, csak diadal. Lehet, hogy a fiú érdekesebb, mint a Messiása.
De már jött lefelé a lépcsőn egy komoly tekintetű úr, fekete kabátja állig gombolva, mégsem izzadt. Méltóságteljesen lépdelt lefelé, akár egy hőstenor. Ajaki vékonyak, orra és álla határozott, szemei vakítóan szürkék, kopaszodása jelentőségteljes. Megállt az asztalnál. Gerson kiegyenesedett. Bizony az öreg Rothschildnak is föl kellett csikorogva állnia. Akkor a komoly úr helyet mutatott. Rothschild biccentett, leült. Gerson egy széket az asztaltól távolabb vitt kissé, s mikor a Mestere, ő is leült.
Kíváncsi volt Rothschild, mivel kezdi az álmessiás.
A komoly úr jó franciasággal kezdett beszélni. A bankár magasztos hivatásáról szólt, ami egyben kötelessége is; a levelet folytatta. Nem mondotta, tudottnak vette, hogy ő a Messiás. Hogy Rothschildnak jutott a feladat a zsidóságot az igaz útra vezetnie. De ezt nem hízelkedve mondta, mint a pumpolók, hanem mint aki tudja. Rothschildnak nem volt kétsége, hogy e monológ meghallgatásáért a számlát utólag benyújtják, de a dolog nem volt ellenére, ilyen előadást még nem hallott.
Az a jó seft, ha a pénzéért embert kap az ember.
Nem is az, amit ez a komoly úriember mondott, hanem a szilárd meggyőződése, hogy aki hívottjaként ott ül a fogadóban, már meg is van térítve, ez nyűgözte le az öreg Rothschildot. Hallgatta a komoly úriembert, és eltűnődött, vajon majdan az igazi Messiás hogyan fogja kezdeni. Fokozatosan ismerik el őt Messiásnak az emberek, vagy egy csapásra? Mert ha emberben lesz az a Messiás, egyszerre nem lehet a Földnek minden pontján. Szónokolni fog az is? beszéddel fogja elhitetni: ő az? vagy elég a látványa? És a kételkedők? Azoknak mit fog mondani? Lehet, hogy tűzzel-vassal fogják már megtért hívei a vonakodókat megtéríteni? Háborúság lesz majd körülötte? aki a békét hozza?
A Mester, minthogy mester volt valóban, tudja jól, hogy Rothschild megtérítve nincs még, de érzékelte, hogy a szellemét a messiási szellem megérintette immár. Megrezdült az öreg bankár szelleme! Az ő mesteri dolga e rezdülést fenntartani, az öreg bankár szellemét az aluszékonyságtól megóvni, az ébredésnek pillanatát a teljes éberségig kiterjeszteni. Nem tudta szegény öreg Rothschild, hogy az Úristen mire is szemelte ki őt, vagyonát élvezni, felhasználni nem tudta, életét céltalanul tengette. Óriás megrázkódtatás az, midőn az ember, élete alkonyán, váratlanul hírt kap, miért is kellett élnie. Szeretettel nézte hát a megrázkódott embert a Mester, tapintatosan válogatta meg a szavait, hogy a kegyelem, melynek zuhataga most az öreget végre elérte, ez a fényáradat a szemét meg ne vakítsa, életének vékony falú edényét össze ne törje.
Ez a mesteri, ez a szellemes módja, hogy akitől kéregetünk, azt magunknál alacsonyabbnak érezzük, szánjuk, és a mi magaslatunkhoz fölemelkedni segéljük azzal, hogy adományát nagyúri kegyesen elfogadjuk.
Gerson ezen lelki áramokból nyilván nem sokat fogott fel. Azt látta, hogy az öreg Rothschild elmélázva hallgatja a Mestert, egy milliárdos! az ő Mesterét! és a Mesterből ömlik a szó, szelleme a parttalan szabadságnak gyönyörűségében leledzik – ilyennek nem is látta még a tanítvány a Mesterét, nem látta még térítőleg működni. Lenyűgöző volt a Mester magabiztossága valóban. Gerson szinte már nem is emlékezett arra az időre, mikor még a Mestert nem ismerte; nem akart erre emlékezni. Neki már az volt a természetes, hogy a Mester létezik, és a világ ehhez a tényhez igazodik. Hanem az még elképzelt világ volt, a Messiással a tengelyében. S hogy a külvaló is láthatólag ezen szerkezethez idomul, az nagy élménye volt az asztal végén kuksolónak. Nem tudhatta, hogy ez a törvény: csak azt vesszük észre kint, amiről sejtésünk van bent, és ami szűkös énterünkbe a világból nem fér bele, az a számunkra nincs is.
És amikor Rothschild egyszerre odafordult hozzá, és kért egy korsó sört! A Mesterre nézett Ram, és a Mester is kért egy korsóval! Ugrott Ram, és vitte az asztalhoz a két korsó csapolt barna sört, letette az Első Eleven Megváltó elé az egyiket, a Pénzvilág Feje elé a másikat, és azok belehörpöltek! Maga Gerson nem ivott, nem volt rá méltó. Hanem odament a csaposhoz ismét, és kevés pénzéből a két korsó árát kifizette. Hiú ám az emberi lélek! nem hagyta ki Ram, hogy a világ leggazdagabb emberét ő vendégelje meg! és kár, hogy erről hallgatnia kell szerénységből és a titoktartás okán, és kár, hogy amúgy sincs kinek elhencegnie; nem jutott eszébe, hogy a Kör adta össze azt a pénzt is.
Addigra már a lényeges ütközet lezajlott volt. Mondta a Mester, hogy megy a pápát téríteni, és mondta, hogy Gerson testvér Jeruzsálembe megy, az ottani zsidókat téríteni, és Rothschild bólogatott, és ez jelentette azt, hogy az utazási költségeket fedezi. Hitte az öreg bankár, hogy a térítés eredményes lehet? Aligha. De hadd legyen a világban ilyen is egyszer. Talán kíváncsi volt az öreg bankár, mire mennek ezek a kedves eszelősök. És működött pénzemberi ösztöne is nyilván. Minden mozgásokban benne lenni: ez a tőke első tulajdonsága, nem pedig a haszonelv. Ellenséges feleket háborúban egyaránt pénzelni, ez az üzlet. A békés újjáépítést győző és legyőzött számára egyaránt hitelezni, ez is az üzlet. A zsidóságnak egymással fenekedő vallási elágazásait egyformán segíteni, ez is elkerülhetetlen. Az Úrnak terveit nem láthatjuk át. Alakulhat úgy is ez a tébolyult jelen, hogy egy ilyen Messiásra sakkjátszmánkban szükség lehet. Jobb, ha előbb vesszük meg olcsón, mint később drágábban.
És jó volt egy Messiással szemben ülni. Jó volt mesélni neki családi gondokról, jó volt titkokat elmondani, mert azokkal visszaélni úgyse tud. Jó volt nem fölérendeltnek lenni, vagy legalább úgy tenni, egyetlen kora este erejéig. Jó volt panaszkodni, emberi tanácstalanságról számot adni. Mikor a most már öreg Rothschild fiatalabb korában látta, miként hanyatlik apjának, az Alapító Rothschildnak egészsége, és kitűnt, hogy ő sem halhatatlan, megrettent, hogy eszerint a fiai sem lehetnek azok! S hogy ettől valamiképpen a tőkehalmozásnak alá lett ásva a szilárd alapja, noha ezt gyakorolták a fiúk az apa halála után mindvégig. S talán azért is voltak az üzleteik annyira sikeresek, mert nem vették komolyan, inkább játéknak tekintették, szomorúan. És jó volt látni, hogy a Messiás a vagyon iránti irigység nélkül hallgatja ezt, és bólogat, és vigasztaló szavakat mond a szellem halhatatlanságáról és az ő rothschildi újratestesülésükről a jövendőben. Nem kell hinnünk a nyugtató szavakban ahhoz, hogy nyugtatóan hassanak. Miért is ültek modellt türelmesen az amszterdami zsidók Rembrandtnak?! Mert a festő bizonyos volt benne, hogy arcukban a sok ezer éve voltak, a bibliai legendás alakok arcát és szellemét látja, és hitte, hogy ezen dolgok halhatatlanok, s ettől gondolhatták a modellek, hogy ők éltek ezredévekkel korábban, s hihették, hogy majdan újra fognak élni; ezt az ő vallásuk így vagy úgy, de mindig állította úgyis, csak azt tiltotta, hogy róluk kép készüljön, ám modellt ültek mégis, oly erős volt a vágyuk, hogy újra éljenek, s amíg nem testesülnek meg ismét, legalább az arcmásuk fennmaradjon! mert sok mindent nem tudunk, de egy dolgot biztosan és sohasem nem: halni, halottként lenni.
Úgy gondolom, Rembrandtként ült modelljével, az öreg Rothschilddal szemben a fogadóban a Mester; a különbség, hogy nem a modellt akarta képre vinni, hanem a modellba kívánta a képet belefesteni.
Mily titkok neszeztek még a szellemektől sűrű levegőben?
Kell, hogy lett légyen a Messiás meg a bankár között vékony viadal, minek Gerson volt a tétje. Kicsit el akarhatta nyerni a tanítványt a Mesterétől a bankár, csupán mert ott ült harmadikként, a harmadikok sorsa ez. De azért nagyon elnyerni nem akarhatta, mihez is kezdett volna vele.
Továbbá kell, hogy a Költő, kinek létéről a bankár nem tudott, hiányával a tolongó szellemek közt helyet foglalt légyen. Nem világos e történet előzményeiből és utózmányaiból, hogy a Legelső Tanítvány teljesen egyetértett-e a Mester frankfurti tettével. Minden forrás beszédesen hallgat, éppen erről. Kivonta magát a Legelső Tanítvány? vagy a Mester távolította el? mindegy; hanem ebből Gersonra később nagyobb feladatok hárultak, mint a fogadóban sejthette. Úgyhogy ez a jövő is ott volt már akkor, midőn a Mester a bankárt az Úr Ügyének ily csodásan megnyerte.
Bizonyos, hogy megkönnyebbült ettől a találkozástól a bankár lelke, szokatlan, új dolog történt, kiléphetett rideg életkereteiből, s nem gondolt azzal, hogy másnapra az egészet elfelejti, és beáll a szokásos unalom.
Mikor a bankár távozott, Gerson kikísérte, a kocsi ajtaját előtte kitárta. Visszanézett a fogadóra Rothschild tűnődve, s mielőtt Gerson a bekászálódottra csukta volna az ajtót, még atyai szigorral kiszólt: maga is jobban tenné, ha gründolna valamit. Aztán a kocsi elporzott. Gerson lelkében némi zavar támadt. Hát mégsem lett a bankár megtérítve?! Ezt azonban nem gondolhatta huzamosan. Dolgozott benne a hiú diadalérzet: a sör, amivel a bankárt megvendégelte. Mikor pedig ágyba tért, hálát adott e szép napért az Úrnak, aki nem az az Úr, akit a zsidók, és nem az az Úr, akit a keresztények imádnak, hanem Maga az Úr, akit eléggé imádni eddig még nem akadt megfelelően magasztos vallás.
Ram éppen Marseille-ben tekergett és a tengerben fürdött, mikor égi hangot hallott: „Ram! Ram! Rómába! Rómába!”, és a tengerből kirohant, és rögtön el is indult.
Így szól a legenda.
Mikor történt? 43-ban. Közelebbit a legendából nem tudunk meg.
Seweryn testvér október 2-án kapott levelet Marseille-ből Ramtól. Nem tudjuk, mi volt a levélben, elveszett, tartalmát Seweryn nem jegyezte le.
Seweryn Naplójában nincs hír Ramról, mióta állítólag téríteni indult; ez az első.
Tudjuk, hogy a Mester a nejével, valamint Ferdynanddal és annak a nejével Rómába október elsején megérkezett. És aznap érkezett vissza Párizsba Adam testvér. És talán ez volt az a nap, midőn „égi hangot hallott” Ram, hogy Rómába siessen.
Postán is tud érkezni az égi hang. Rómába szólította a Mester, hová csak a régi, kipróbált vilnai híveit vitte el; Xawera hiányzott mindössze közülük.
El volt dugva csaknem másfél hónapra a világtól és a Körnek körülbelül százhúsz szeme elől Gerson testvér az Itáliához feltűnően közel eső Marseille-be, Párizstól jó távol, és Párizson keresztülutazni tiltva volt neki. Jeruzsálembe sem indulhatott még el. Ismerte az emberi lelket a Mester. Gerson-Jan-Andrzej testvér egy időben volt minden hagyományok gyűjtőpontja, az Ótestamentomé, az Újtestamentomé meg a Legújabb Testamentomé. Aligha tévedünk, ha úgy véljük: Ram testvérrel küldetését nem közölte volt előre a Mester. Elküldte Marseille-be, hogy ott rejtve várakozzék az égi hangra, mely postán érkezend.
Hogyan élt Ram Marseille-ben? Szabadon. Ott nem voltak a Mesternek hívei, ott nem kegyelem-szobasarokban húzta meg magát, ott nem kellett lelkét a szigorú testvérek előtt hetente meztelenre tárnia. Fürödhetett a tengerben! és nagy dolog a tenger, abban elveszni, abban lebegni, hátra fordulni és egyszerre lenni a tengerben és tükrében, az égben! az elemekkel azonossá lenni! a természet harmóniáját emberi zavaros mivoltunkkal, a pillanatnyival meg nem zavarni! ez isteni dolog valóban. Lehet, hogy Ram testvér úszni is megtanult. Nem volt ez az Úr Ügyének szellemétől idegen. A Mester nem tudott úszni, de Adam testvér igen, úszni tehát eretnekséget nem jelentett. És augusztus volt és szeptember volt, és a Mediterráneum bőven ontotta Gersonra kegyeit.
Csak az tudja a tengert imádni, aki tengertől fosztott földre születik. Vilnától messzi van a tenger. Odesszában látott már tengert Ram, mikor az ottani zsidókat próbálta a Mester hitére téríteni hasztalan, de az ottani zsidók nem fürödtek, a hajókat várták, hogy kereskedjenek. És nem volt annyi ideje, mint most. A szabadság, az ráérősséget jelent. Lebeghetünk a tengerben, avagy a parti árnyékból bámulhatjuk a végtelen vizet álló nap, átélhetjük az időtlenséget órákon át, mert helyzetünk világos, célunk adva van. Semmi kötelesség! Szellemünket karbantartani se kell. Előző térítésünk, a bankáré, fényesen sikerült. Most hát a következő térítés áll előttünk, ami nem lesz nehezebb; a kikötői népséget feladattalanul nézhetjük, és nem kell arra gondolnunk, hogyan is fogjuk megtéríteni őket.
Nézte a kikötői forgalmat Ram, és hamiskásan somolygott magában. Nem tudják még, hogy hamarosan óriás megrázkódtatás éri őket: Rómából maga a Pápa fogja az Úrnak Ügyét meghirdetni messzehangzón! Jó, hogy nem kell egyenként becserkészni őket, hogy nem kell magyarázkodni, elveket ismertetni, lázítani, rábeszélni, téríteni, hanem hogy mindez fölülről jő majd, egyetlen pápai enciklikában. Bölcsen gondolta ki ezt a Mester, aki a hathatósságnak legnagyobb művésze.
Úgy érzékelte hát a nagyszabású nyüzsgést, szinte az egész Földnek anyagcseréjét, a temérdek árut, a ki- és berakodást, a szagok kavalkádját, a nyelvek sokaságát, a fajták garmadáját Ram, mint aki az egész történelmi régmúltba nyer betekintést. Ami a marseille-i kikötőben foly, az még a Megváltás előttről való. Az még a Messiás megjelenése előtti hosszú-hosszú, sok-sok ezer éves, meddő periódus. Így éltek, tudatlanul és megváltatlanul, sok-sok nemzedékek. Termeltek és szállítottak, hajóztak és nyögve bálákat pakoltak, vettek és eladtak, nagy kikötőkben közvetítő kereskedelmet űztek, ittak és verekedtek, kurvákat hajkurásztak, vámtiszteket kentek meg, kalózkodtak, csempésztek, színpompásan tenyésztek, vegetáltak. Ebbe a forgatagba bele is lehetne vesznünk, ha nem lenne eleven Messiásunk. Ők nem tudják még. De megtudják hamar. Akkor megrázkódnak – és mi lesz akkor? Megszűnik a kereskedés, a pakolás, a csempészés, az ivászat, a verekedés? A kurvák szentté válnak? Bizonyára. Egyetlen nyelven fognak beszélni akkor, eltűnnek a Messiás előtti barbár nyelvek; nem lesz pénz többé, nem lesz nyerészkedés, nem lesznek szegények és gazdagok, mindenki kényszer és nyereségvágy nélkül fog dolgozni, termelni és szállítani; belül, az egyesek lelkében lesz az Irányító Erő, mely őket a többiek javára ténykedni készteti; az általános testvériség, az Úrban való egyesülés megvalósul, a piacon még nagyobb lesz a bőség, mint most, és ő, Ram, nem fogja sóváran bámulni az izgató tengeri herkentyűket, miket most megvenni, megkóstolni nincsen pénze, hanem sétál majd a piacon, és amit megkíván, azt elveszi. Az Úrnak terített bőség-asztala lészen a Földkerekség! méghozzá nemsokára, egy-két hét múlva! és akkor a mostani kurvák közül a legszebbet kiválasztja, elveszi, és szent asszony lesz a felesége, és rengeteg kicsi Ramot fognak létrehozni együttes szép erőfeszítéssel.
Annyira jelenvaló volt a közeljövő, hogy Ram nagy elhatározásra jutott: ami pénzt Rothschild adományából a Mester juttatott neki, abból a hasán összespórolt annyit, hogy új cipőt vehessen! és meg is vette! ez volt az első cipője, amit maga vett! és nem a Kör híveinek levetett cipői, a lyukasak. Borjúbőr cipő volt, és a lábára illőt választott, sem nagyobbat, sem kisebbet! és a lába kéjesen ficánkolt! és abban is aludt vagy egy hétig, olyan finom cipő volt az! a régit pedig a tengerbe hajította! és elhatározta, hogy amikor, pár hét múlva, a bőség hirtelen beáll, és ő ingyencipők közt fog válogathatni, ezt a cipőt akkor se dobja el, megőrzi, amíg él, mert benne van a messiási sugár.
Az első új cipő örömét nem ismerte szegény Rothschild! de megismerte Ram; és büszkén mászkált Marseille mediterrán utcáin, vélhetőleg az ő cipőjét nézte lopva mindenki, és, mert új cipő volt, fel is törte a lábát rendesen.
Megszentelt várakozásnak ideje! addigi szűkölködések tűnte! szárnyaló, derűs képzelmek áradása! verőfény! elhivatásunk biztos tudata! szokott ilyenünk lenni nekünk, számkivetett nyomorultaknak időnként, hogy két csalódás közt a szellemünk visszaépüljön, mert erősen akar minket a szellem, testünket óvja, védi, miben lakása vagyon, mert a szellemnek az a jó, ha nem hazátlan bolyong az űrben, hanem ha megtestesülve van, az neki kéj és küldetés.
S bár nem tudhatta Ram, mire is szánja őt legközelebb a Mester, szelleme akként ténykedett, ahogyan a Messiás akarta: épült és egészségesült.
És midőn visszapergette, sütkérezve a parton, a frankfurti epizódot Ram, egyre homályosabbá vált Rothschild megtérítésében a Mesternek szerepe, és egyre előrébb nyomakodott a magáé. A megtérítés azon pillanatban eldőlt, mikor ő a levéllel a kezében a bankár szobájába berontott. Felnézett akkor a bankár, ezt Ram egyre pontosabban látta maga előtt, és máris meg volt térítve. Még a levélbe se pillantott, és meg volt nyerve. Különben hogyan is pillantott volna a levélbe egy ilyen elfoglalt világfi?! Nagy oka kellett, hogy így lett volt. És visszamenőleg Ram lassan meggyőződött róla, hogy akkor az ő szelleme a tökéletességében volt, sőt sugárzott. Éppen úgy, amiként a Mesterből sugárzik a megváltói szellem. Meg se kell szólalnia a Mesternek, és aki előtte áll, meg van érintve, megrezdül, rezeg, harangként zúg. Ilyen a messiási sugár, ami most az új cipőjében is benne van. És ott állt képzelgéseiben Ram a bankár szobájában ismét és újra, és érezte, hogy belőle ez a csodás sugár kiárad, s a bankár felfogja azt; és parttalan verőfény lett visszamenőleg Ramnak teste belülről, a fénytől majd kicsattant, merő fény volt minden csontja, íze, porcikája, s ahogyan a parton sütkérezett, igazoltan dologtalanul, két hatalmas, egylényegű fény találkozott az ő bőrének felszínén: egy kívülről, egy pedig belülről, és volt olyan hatalmas a belső, mint a külső.
Tudja ezt a Kabala rég. Ami fönt van, az van lent is, ami kint van, az van bent is. A személyesen megtapasztalt igazság mégis igazabb. Hatalmasat épült hát Ramnak szelleme, midőn Rothschild megigazulását újra meg újra lejátszotta magában.
És jött az égi hang, és indult lóhalálában, kocsikat váltva, Rómába a megadott címre, egy bizonyos albergóba a fénnyel tömött lelkű hívő.
Róma! Róma! Róma!
Goethe Rómáját szerette volna látni, Goethe Rómát dicsőítő szép könyvét vitte a Pan Tadeusz mellett iszákjában Ram, hogy majd annak helyszíneit látogatja végig, de amint a várost a kocsiból kihajolva már a szélén megszagolta, a könyvet az iszákba visszasüllyesztette, és nézett, bámult, szagolt, ízlelt, tapintott egy eleven Rómát attól kezdve, mert sejtelme sem lehetett Goethének, a megváltatlan ódon klasszikusnak arról, milyen is ama világszíntér, amit a Messiás jelenléte szellemít át.
A kocsiból kiszállt, franciául tudakolta, merre menjen, és olaszul válaszoltak, és az irányt mutogatták lelkesen a vendégszerető itálok, sőt egy-egy sarokig vele mentek, úgyhogy látta Ram, a Mester szelleme már jótékonyan irányítja őket, bár még nem tudják. És a szerény albergót meglelte, és fölment az emeletre, és ott állott ismét a Mester színe előtt! feladatra készen!
És üdvözölte őt a Mester, és a Mester szeme a cipőjére tévedt, és a Mester homloka elredősödött. De nem szólt. És akkor igen-igen elszégyellte magát Ram, és cipőtalpig elvörösödött.
Átfutott agyán a Mester intelme, mit még Párizsba küldött hozzá, e levelet most a Pan Tadeusz lapjai rejtették az iszákban. Azt írta volt a Mester: „Az Ügynek legsúlyosabb elárulása bármin előbb munkálkodni, mielőtt magunkat átmunkáltuk volna, s első munkánk legyen lelkünkben, hogy megalázkodjunk az Úr előtt és a Teremtés előtt: azaz Istennek gondolatai előtt. A magahittség, a gőg nem más, mint liga a rossz szellemmel.”
Ezt kérte számon komor pillantásával a Mester.
„Át kell menni a nullán”, szokta volt mondogatni a Mester még Vilnában, a lelket ki kell üríteni újra meg újra, hogy megtisztuljunk. S most Ramnak új cipője van, így hát nem tiszta a lelke, mert más is eltölti, nemcsak az Ügy.
Mert azt mondja a Mester, hogy számít ugyan, mit tesz az ember, de inkább az számít, hogy kicsoda. Nem azt mondja: ne tégy rosszat. Azt mondja: légy oly tökéletes, aki rosszat nem tehet.
Új cipőt vett, nem tökéletes ember még, volt hát miért szégyenkeznie.
Tépelődhetett aztán, honnét vegyen elnyűttebb cipőt. De az meg a megalázkodás gőgje lett volna, belátta. Így az volt a megoldás, hogy új cipőjét nyűje el mihamarább.
A Mester, kivárván tanítványa megtörését, lepakolni parancsolta egy kicsiny szobában, s mondá: majd utasítja, mikor ideje lesz.
És lepakolt Ram, és nem tudta, mi a szándéka vele az Úrnak.
Mert az Úr, a Mester a szándékát továbbra sem árulta el. Majd ha ideje jön.
Lelki böjtöt tartott hát aznap Ram, és másnap is meg harmadnap is, és a szállodából nem mozdult ki, és a szükségesnél többet nem evett. Lelkét tisztogatta bűnbánóan, és várt.
Várt a Mester is.
Ő sem járkált a Városban, az Örökben. Földi kéjek, színpompa, romvilág nem vonzotta. Ő nem turistaként volt jelen. Őslakóbb volt ő bármelyik italikusznál; az ő szelleme alapította a Vatikánt! A Jövendőmondás Helye, ezt jelenti e szó, és az ő szelleme onnét már vagy kétezer holdéve hirdeti a jövőt, amióta Jézus testét elhagyta. Otthon volt hát a Mester Rómában nemzedékek óta. Minek mászkáljon utcákon? Azokat eleve ismeri. Minek találkozzék halandókkal? Azok szellemét ő uralja úgyis, ismerősek.
A Pápához bejutni mégsem könnyű. De azt intézze el Ferdynand. Előszobázzon a nővérekkel együtt ő. Ez a dolga.
Ó, nem a kudarctól tartott a Mester, aki magát az ügyintézésekből kivonta. Mindenható szellemének teljességét azonban földiségek ne zavarják, ne tartsák vissza. Ferdynandot érheti kudarc, nem baj. A Mestert kudarc nem érinti úgysem. De a szellemét, azt ne zavarja semmi.
Elmélkedett hát szobájában a Mester, és a távolból a Vatikánba irányította sugarait, hogy a Pápát közvetítők nélkül eltalálják. Mellette pedig, egy még kisebb szobában, Gerson testvér elmélkedett szorgosan.
Ferdynand mászkált a nővérekkel, és véletlenül lengyelekkel találkoztak, a Feltámadottak közül kettővel, Hube és Terlecki tisztelendőkkel, kik ezt rendfőnöküknek, Semenenkónak azonnal jelentették, Semenenko pedig értesítette a jezsuitákat, kiket a dolog nem lepett meg, mert a vatikáni rendőrség a Mestert érkezése óta figyelte, a Mester érkezéséről jó előre tudott. Ólálkodtak az albergo körül a civilek. Várt a Mester. Várt a rendőrség is.
Tizenegy évvel korábban hasonló küldetéssel járt Rómában a jó Lamennais abbé, hogy ugyane XVI. Gergely pápát az Egyház modernizálásának szükségességéről meggyőzze. Jól megvárakoztatták őt is, a Pápa nem is fogadta. Az abbét aztán hívei elhagyták emiatt, és a radikális újítások eszméjéről Lacordaire és Montalambert lemondott, az abbé pedig az Egyházzal szakítani kénytelen lett. De a jó Lamennais abbé próféta volt. Egy Messiás, az nem izgága próféta, akire az Idők Szűkössége hatni tud, egy Messiás várhat.
Tudta a Mester, mire vállalkozik. Még Brüsszelből írta volt a Költőnek: eddig a párizsi emigrációban kőföldbe vetett, most pedig Rómában sziklából fog nedvet facsarni a szellemével.
Bizony kőszikla volt az az Egyház, és szilárd volt a hierarchiája. Amíg névtelen senki az ember, a Pápa közelébe nem juthat, az első gyóntató följelenti és elűzeti. Ha van már a senkinek neve, eretnekként ebrudalják ki. Merev építmény az Egyház, merevsége tartja fenn, merevsége a korhadásának fő oka, merevsége a gyöngesége.
És talpalt Ferdynand, és négy-öt naponta a Mester számára pápai kihallgatást kért hasztalan.
És olcsó élelmiszert venni távozott csak szobácskájából Ram testvér, és elmélkedett naphosszat. És rendbe jött a lelke, mert ráébredt, hogy ő fontos küldetéssel járkálhat szűk szobájában naphosszat, ha a Mester még a Költőt sem tüntette ki bizalmával, hogy Rómába elkísérje, mert nem volt ott a Költő; ennek okát nem kérdezte meg.
És eltelt így három hét, mikor a Mester írásbeli parancsot kapott a pápai kormánytól, hogy a várost huszonnégy órán belül hagyja el.
Akkor a Mester kimozdult, és elment Medici kardinálishoz, aztán Lambruschini kardinálishoz; utóbbi ama Lamennais abbét támogatta tizenegy éve hiába. És mindkét kardinális ordított a Mesterre, és mindketten magukból kikelve mondták: eriggyen Towiański a megbízójához, az orosz nagykövethez, ne pedig a Pápához.
Hát ilyen nagy volt a Feltámadottak áskálódásának hatása.
És mindkettőnek békésen felelé a Mester: „Az Úr előtt fogtok számot adni erről.”
És berontott a kilincselések utáni második napon Ferdynand a kicsiny szobába; Ram azonnal kecskebakot kerítsen, követelte, mert a Mesternek kell.
Nem kérdezte Ram, minek az a kecskebak, hanem rohant.
Elérkezett az ő cselekvésének ideje!
Hanem pénze nemigen volt már. Külvárosokban alkudozott kecskére, míg végül szerzett egyet, mely a Tiberio névre hallgatott. Csökönyösségnek jelét nem mutatta, talán mert lengyelül szólt hozzá Ram, és ettől megriadt. Vezette a külvárosból a kecskét Ram, végigment vele a fél városon, ment, mendegélt a kecske, békésen nézelődött, örült, hogy végre láthatja Rómát, az Örök Várost. Nézték a járókelők, hogy kötőféken kicsiny ember kecskét vezet, de nemigen álmélkodtak ezen, mert Róma olyan város volt, ahol minden emberi, így a kötőféken vezetett kecske is lehető.
És az albergo földszintjén, bent éjszakázott a kecske, nehogy éjjel azok a kedves, enyveskezű olaszok elkössék.
És másnap reggel a két nővér meg Ferdynand testvér meg Ram testvér a csomagokat gyalog cipelni kezdé, és a Mester állig gombolt fekete kabátjában a kecskén ült és kecskegelt Rómából kifele.
Nézték a népek a fekete, komoly tekintetű kecskegelő urat meg mögötte a négy szolgáját, kik a csomagokat tisztes távolban vitték, két nő, két férfi, és megálltak, és nézték a vonulást.
Mi tudjuk: a kecskének szelleme korábbvolt lények szellemével volt egyívású, fényes szamár-szellemek környezték Tiberio kecskeszellemét; mi tudjuk: ember-szellemek kőbe, fűbe, lóba is szállhatnak s viszont, úgyhogy mi azt is tudjuk: így szállott Jézus szamarának szelleme Tiberióba, és Jézusnak szelleme a Mesterbe. Így jutott el Jézus szamara végre Rómába, a Mester kecskegelése jóvoltából, sőt a kecskegelés a krisztusi szamaragolásnál is alázatosabb volt!!
Hogyan? Hát nem volt állandóan benne a Mesterben Jézus szelleme?
Nem ismeri az emberi lelket, aki ilyet kérdez. Jézussal, hogy valóban eggyé váljunk véle, ismét és újra egyesülni kell. A communio ilyen. Saját szellemünkkel is újra meg újra szükség egyesülnünk, hogy önmagunk legyünk. S hogy kecskére ült a Mester, nyilvánította, hogy ennen Mestervoltát ismét meghódítani akarja.
Így jutott el Jézus Krisztus szelleme Rómába végre, hová előző testesülése idején eljutni nem volt módja.
Ó, igen, egy Csontváry kellene, hogy e képet méltón megfesse! Állig gombolt, fekete kabátban középtermetű férfi kecskén az október végi verőfényben fürdő Rómában, haladtában a Porta del Popolo felé, s mögötte négyen a hívők elnagyolva. Csupa-csupa szín lenne a kép, égő és lángoló színek, az életnek színei, kápráztatóak! vakító házfalak pirosló tetővel, és pálmák, cédrusok! és tébolyultan kék-lila ég! s mikéntha apróbb cédruskák lennének a málhát cipelő hívek, az elnagyoltak! s a kecskegelő férfi arcából a szemek fehér-szürkesége világítaná meg ezt az őrjöngő tenyészetet, onnét áradna minden láthatókra a Fény! s a férfi arca Krisztusé lenne, és volna szakálla is, vörhenyes, mert benne magát festette volna meg a festő.
Én, aki körmölöm ezt, festő nem vagyok, az én színeim nem oly eszelősek, én csak arra vagyok való, hogy sejtsem: az elnagyolt mellékalakok lelkében mi zajlott.
Ferdynand lelkében semmi. Ő oda s úgy ment, ahová s ahogy a Mester rendelte.
Karolina asszony érzett valamit: ő is szeretett volna kecskegelni, de csak egyetlen kecske volt.
Anna nővér a pokolba kívánta az egészet. Minden mindig nélküle folyt. Mindig hallgatnia kellett, és nyelnie, mint most is a port.
Ram lelkében mozdult csak meg valami, mert ő érteni vélte a Mesternek ideáját. De a szeme látott. Látta, hogy bámészok nézik őket és vigyorognak. S egyszerre széthasadt ő maga; egyik felemása a bámészok közé vegyült, és megértette, mit és hogyan néznek azok, és miért vigyorognak. Mert a Mesternek kecskén zötyögése abban a tájban olyan volt, hogy azon vigyorogni nem volt lehetetlen. Milyen is volt abból a szempontból? durcás vonulás volt, nem pedig Messiásé; minden, csak nem szerves!
Ez annyira szörnyű gondolat volt, hogy Ram megrázkódott a cipője talpáig és fejét leszegte, hogy a bámészokat ne lássa, a Mestert ne lássa, és csak ment, a málhát cipelve.
Nem illett a tájba az a vonulás.
Nem gondolhatott másra Gerson testvér, csak arra, hogy a kecske szelleme alacsony, attól támadt ez a zűrzavar. Tán gonosztévők testében lakozott az a szellem, és ezt neki, a kecskét kiválasztva, meg kellett volna éreznie. Ő hibázott, nem a bámészok, még kevésbé a Mester.
De azért meglegyintette az eretnek gondolat, hogy ha netán a Mester úgy szállt volna kecskére, hogy senki se látta légyen, titokban, szemérmesen, avagy ha a Mester nem indult volna Rómába egyáltalán, várt volna másik pillanatra, másik pápára, kevésbé gonoszra, más korszakra!… De nem, nem és nem, a Mester hiszen nem várhatott mégsem, neki éppen ezen az ősi, pálmák és ciprusok által szegélyezett köves úton, ebben a kellemes, őszt előző verőfényben kellett kecskén himbálóznia, hiszen földi pályafutása, nem a szelleméé, hanem tragikusan testi személyéé, korlátok közé volt szorítva szintén az Úrnak kifürkészhetetlen akaratából – mert az Úr mindig emberben akar megtestesülni, másként nem is tud, csak így; ez az Úrnak vele fogant gyöngesége. És olyan sikeres volt a Mesternek útja addig! csupa merő siker! s a sikerek e halmazában megállni, az a biztos vereség.
Ezekről tépelődött baktatván, összefüggéstelenebbül, mint lejegyeztem, Ram, és nem bírta ki, fel-felpislantott mégis. Riasztó mélység tátongott a kecskén dőlingélő fekete alak körül és alatt. Homály, a ciprusok, cédrusok, pálmák sorát elnyelő, kápráztató. Ram nem mert belenézni. Elkapta a szemét. Lopva Ferdynandra nézett, nézi-e őt. Nem nézte. Úgy tesz, mintha nem engem figyelne, gondolta Ram, mert félt, és belsejének rettenetét, ahogy szoktuk; kívülre hárította.
A világ a négy hívőn kívül e látványt hamar elfeledte, napirendre tért, mint szokta; ám mi tudjuk a Mester tanítása nyomán, hogy e kecskegelés képe a tájban mindörökre bennmarad, beleég, s attól fogva a helynek szelleméhez tartozand; bárki jár arra később, megérzendi azt. Ezt gondolta erősen Ram, hogy ne gondoljon arra, ami tiltva van.
És a Porta del Popolo szigorú őrei útleveleiket ellenőrizték, és őket a pápai állam fennhatósága alól elbocsátották, és mentek tovább Viterbo felé, mert Ronciglione arra volt, és úgy határozott a Mester, hogy ott fog éjszakázni. És a szobájába szólította Ramot az ottani albergóban a Mester, és a szobában kettejükön kívül más nem volt, mikor a Mester egy levelet adott neki franciául írva, hogy azt kell a Pápának átadnia. Az Úr éppen Jan Andrzej testvért jelölte ki e hatalmas horderejű tettet véghezvinni.
Jan Andrzej lett hát végre Gerson.
E levél átadása nehezebb lesz, mint a kemény lelkű Rothschildot megnyerni, és ez így van jól, mert közben Jan Andrzej testvér szelleme megerősödött, Jan Andrzej testvér a szellemére jól vigyázott. E levélnek átadásától igen-igen sok függ, jövendő évezredek fejlődése múlik.
Jan Andrzej testvér, ha szellemére ügyel, oly hatalmas próféta leend, amilyenek az evangélisták voltanak.
S akkor az egyik málhát a Mester felnyitotta, és teveszőr köpenyt vett ki, és bőrövet. És megértette Ram, mi az. És a Mester kezébe adá e dolgokat, s baljával áldólag a vállát, majd homlokát érinté. S mondá: menjél vissza a kecskével Rómába, és étked vadméz és sáska legyen.
Ram testvér szédelgett, le kellett kuporodnia, hő lepte el, borzongott, fázott, mert Keresztelő Szent Jánosnak voltak ezek a ruhái, ezek az étkei. És ő eme lemetszett fejű Szent Jánosról nyerte a nevét a keresztségben.
És megértette, hogy a Pápát megkeresztelnie az Úr Ügyére neki kell.
Borzongató küldetés. Nagyságos küldetés. Ezért érdemes az Angyalvárba záratnia magát, és fejét, a lemetszettet, a tálcára fektetnie.
És hallgatta kiélesült füllel, hogy a lényeg nem azon levélben vagyon, hanem abban, amit a Pápa színe előtt ő fog mondani. És nem határozta meg a Mester, hogy mit mondjon. Mondja, amit a szelleme diktál.
Igen, suttogta Ram, s a Mesternek balját megcsókolta, és a köpenyt meg az övet átvette. Mert erre volt tartogatva ő mindvégig, a Pápa körüli szolgálatokra. És mondá a Mester: tisztítsd meg szellemedet, ürüljön ki tested és lelked, mert nagy dolgokat mondasz a Pápának, mikre magad sem fogsz emlékezni később.
És megáldotta őt a Mester ismét. Balját Ram fejére helyezte, ott tartotta, Ramnak fejbőre zsibongott, apró villámok futkorásztak hajhagymái közt, és elméje frissült, ahogy a fű növését érezzük, és koponyája üres haranggá változott, melyben bévül az apró, sűrű kisülések már az elhangzandó szózatra vadásztak.
És szavakat mondott a Mester, tán mondatokat is, de Ramhoz csak egyes szók jutottak el. Jövendő századok titkai tárultak fel előtte, mintha számtalan életet élendett volna már; nemcsak elmúlt megtestesülései duruzsoltak füle körül, hanem azok is, mik még csak lesznek. Élete kitágult. Múlhatatlan volt egyszeri élete azon percekben, mert a Mester a titkokat feltárta.
Így érezte Ram, míg a Mesternek balját itta a fejbőre.
A Legújabb Testamentum két lábon járó törvénykönyvévé lényegült a kajlafülű, mikéntha egykor a hegyről lejövén Mózes nem a kőtáblát hozta volna, hanem egy rabszolgát, kinek agyába a parancsolatok bé voltak vésve.
A Törvények a Mesteréi voltak, de azokat úgy mondhatja el a Pápának, ahogy éppen az ő eszébe jutnak. Átmennek e Törvények az ő belső tapasztalásán, így lesznek az övéi, hogy a Pápába a maga lényegeként öntse őket.
Minden Törvények az Úrtól valók, de erejüket a meghallók, a hordozók, a hirdetők adják.
És visszaküldé hívét a Mester Rómába az öltözékkel, hogy öltse fel, és a kecskét a gazdájának vigye vissza.
És visszaindult a kecskebakkal Rómába Ram teveszőr köpenyben, övvel övezetten és étlen, mert sáskát és mézet útközben nem talált, a Mester pedig eltöltött Ronciglionéban két éjszakát, majd Svájc felé nejével és Ferdynanddal és annak nejével elindult nagy nyugalomban, mert tudta, hogy a Pápához a tanítvány bejut.
Nézett Tiberio Ramra a gazda háza előtt, és ha sírni tudott volna, sírva búcsúzik tőle. Szeretett volna sírni, mint az emberek, mert igen megszerette a kajlafülűt, ki végig kötőféken vezette, és ráülni nem jutott eszébe. Ember szeretett volna lenni Tiberio is, mint minden ásványok, kőzetek, növények és állatok, de nem bírt. Így hát csak nézett rá nagy, bamba szemekkel, és nem őneki szöktek könnyek a szemébe, hanem Ramnak.
Nem én találom ki ezt önkényesen, meglátta már a sírni akarást egy teve szemében az én századomnak nagy írója, Platonov előttem, én csak újramesélem.
Hogyne szerette volna meg Tiberio a kajla fülű emberkét! Az első barátja volt őneki ez az ember, aki vezette, és nem ült rá! Azt pedig kecskeértelemtől ne várjuk el, hogy megértse: azért nem ült reá a Tanítvány, mert nem akarhatott Mesterré válni: a Mesternek érintésétől szentté vált kecskehátat az ő tanítványi ülepe nem illethette, mikor még a mesteri ülep nyoma ki sem hűlt.
Sokan vannak a hivatalosok, de kevesen a választottak; hanem a választottak kínjait, mikor ők választanak, kevesek ismerik; hogyan is kezdje mostani, minden eddiginél nehezebb feladatát Ram, a hívő, a Mester törvényeinek Eleven Könyve, kit a Vatikáni Államba, mert reá a Feltámadottak nem ügyeltek, visszaengedtek simán? S főleg miféle lelkiállapotot válasszon magának, mely őt a Pápához elvezérli? Mert szellemünknek állapotja a döntő, és azt mi befolyásolni igenis tudhatjuk.
Nem akadt a Mester útjába fügefa, mire rászólhatott volna, hogy száradjon el; és a kecskének nem volt vemhe, miként ama szamárnak, amelyik Krisztust szállította volt, sőt nem is szamár volt, de kecske; és nem tervezé a Mester, hogy negyven napot és negyven éjet töltend a pusztában, vagyis Ronciglionéban; és nem is kísérté a Mestert meg ott az ördög; és nem felsőruha volt a kecskévé lett szamáron a nyereg helyett, hanem semmi; de egyébiránt hasonló volt tényleg minden. És mindig dönteni kénytelenek a választottak, a megváltásban már részesültek, hogyan is hassanak tovább. Úgyhogy Ram, mikor e hatalmas feladat reászakadt, mégsem volt egyedül: körötte hemzsegtek a múlt és a jövendő megváltottjai mind, mármint a szellemük, a halhatatlan, és zümmögtek hallatlanul és dönögtek szorgosan.
Ismét albergóba költözött Ram, csak most még olcsóbba, messzi a centrumtól, hogy a lárma hallszata és az élet látszata őt könyvemberi létében meg ne zavarja, szent edényi mivoltából ki ne tántorítsa.
Józan ész fel nem foghatja, hogyan is nem roppant össze a teher alatt Ram. Ha a Pápához bejutnia magának a Mesternek se sikerült, hogyan sikerülne akkor egy zsidóból kikeresztelkedett rongyos kis senkiházinak, egy Vilnából elbitangolt világcsavargónak? aki csak egy pörsenés a Földnek arcán! Hanem amit józan ész felfogni nem tud, azt tudja minden alterált rezón. Hályogkovácsok sikerének titka a nem-tudás.
Tehát a szellemét ismét rendbe hozni köteles. Szünetlen lelki emelkedettségben, nem hunyó léleklángolásban, imádkozásban élt szobácskájában Ram jó soká, mert lehetetlen volt, hogy az Isten ne figyeljen őrá most. Imája nem a törleszkedő, kérincsélő ember fohásza volt, hanem azé, ki az Urat kényszeríti, imáját addig darálja, míg az Úr csodát teszen. Az Úrnak létét nem elfogadni kell, hanem a szándékait megmásítani! Az Úristen lusta. Hagyta volna bizony a dolgokat tovább folydogálni úgy, mint addig, ha a Mester, s nyomában ő, Ram, jobb belátásra nem bírja. S hogy ez ellentmond ama meggyőződésnek, hogy az Úristen nincs is fenn a mennyben, mióta a Mesterben emberként megtestesült? nem baj, sőt hasznos az ilyen tisztázatlanság, mert vallások alapja soha nem tiszta, s ha tiszta, már nem vallás, hanem erőtlen ideológia, izomtalan eszmeváz.
Kényszerítsük hát az Urat. Nem akarunk néki rosszat, sőt azt kívánjuk, hogy a Teremtése, s általa Ő maga is, jobbá legyen. Megmondották volt már számtalanszor, hogy az Úr önmagára is csak folyamatban, az emberlétnek eseményeiben ismer, és ez a Történelem. A Gondviselés-tanok hirdetői, a providencialisták, valamint a különbözőféle adventisták, kik egymást váltó korokban mind-mind a Nagy Események bekövetkezését várták s kívánták bárha vér- s vízözön árán is, ők is ezen Isten-kényszerítés meggyőződésében cselekedtek s hittek. Isten fogalmát olykor helyettesíték hol szocietással, hol históriával, hol a thalészi anyagelv változataival, ám a fennállónak ismert abszolútumot jobb belátásra bírni, tökéletlen törvényeit kijavítani hivatásuknak érezték valamennyien, ezen belül pedig olykor az embernek öntökéletesedését is akarták néha, noha a Teremtményi Mivolt ezt aligha tette volna lehetővé, ámde a Vágy, az Akarat, a Hatalom ösztöne oly végtelen! oly túlságos az emberi elme megannyi lehetősége! hála érte az Úrnak, kit azonban kényszerítsünk még ennél is többre! múlja felül az Isten önmagát! ideje! éppen most! amíg mi élünk! hogy mi legyünk az elsők, kik meg sose halnak!
Forradalmi ezen lelkiállapot. Elbízottság és nyomorú kétkedés, vakhit és vakság, szűk körű tudatosság és terjedelmes tudatlanság, a fennállónak dühödt elutasítása, kishitűségből, kitaszíttatásból eredő kényszerítés-kényszer: ez az egyik embernek a másikhoz való viszonya, mit imánkban az Úrra vonatkoztatunk. Gonoszsággal és jósággal, törleszkedéssel és eltaszítással, szép szóval és gorombasággal, szeretettel és gyűlölettel azon ügyködünk mindég, hogy a Másik a mi akaratunk szerint cselekedjék és hódoljon be és kedvünket keresse, van pedig ez azért, mert magunkban meg nem vagyunk, mert önnemzésre módunk, mióta osztódással szaporodni nem tudunk, nincs.
Végül is a Teremtő akarja eszerint, hogy őt kényszeríteni akarjuk.
Hogy szerelmetes anyagcserét pont Ővele, éppen Ővele ne folytassunk? hiszen ez képtelenség!
Ram minderről nem gondolkozott, ő imádkozott, az Urat kényszerítőn. Adjon jelet az Úr, adjon éceszt, hogyan is juttassa ő, a senkiházi, a világrendítő levelet a Pápa kezébe.
Lehet imádkozni két napot, lehet hármat egyfolytában és böjtölni közben és belázasodni és látomásokkal eltelni, hanem az életösztön van annyira erős, hogy mégis élelem után és társaságért az utcára hajt minket; akkor támolyogva bolyongunk az emberek közt, és látomásaink közé elevenek keverednek; fel-feltisztul látomásokkal vert agyvelőnk, és a külvilágot váratlan, fájó élességű képek és hangok formájában befogadja; de annyira fáj mindaz, ami kívülünk van ilyenkor, hogy rémülten odúnkba visszamenekszünk, és lihegünk, a veríték kiver, szívünk őrjöngve ver, és lassan nyerjük vissza lélegzetünk tudattalan ritmusát; akkor a nagy rémület enyhül, s mi az újabb böjti imádságnak következő napjaira áldásosan fel vagyunk készülve ismét. Tudom, mert sokszor megtapasztaltam ezt. És két-három, imádsággal teli napok múltán ismét kirohan odújából az ember kétségbeesetten, mert hátha az odú rossz helyen van, eldugva a Csodák elől, és megesik a Csoda, csak nem ott, ahol éppen mi vagyunk; és loholunk a Csodáknak színhelye felé, ami úgy csap le, mint derült égből a villám, és nekünk ott kell lennünk, midőn lecsap – talán egy idegen szemhunyorításában, talán egy szép delnő delejes lépteinek lejtésében, bármiben, csak ott legyünk! –, és amikor így vágtatunk ismeretlen utcákon idegen városban, hol magányunkon kívül minden más kétséges, szerencsésen már az elmebajnak határára értünk, a csodára érettek lettünk, futóbolondok, kiknek lelkük a Gondviselés bárminő behatására tárvák.
Mászkált hát eme bizonyos napokon Róma utcáin Ram, s bár jól tudta, hogy a Mester Rómába vissza nem jöhet, igen-igen remélte, hogy szembetalálkozik vele, és végre megmondja a Mester, kihez forduljon, mit tegyen. S ha nem a Mester, legalább Ferdynand vagy Karolina vagy Anna jönne szembe! de nem jött egyikük se. Ram útvonalakat talált ki, a legvalószínűbbeket a Vatikán körül, hol, ha visszajő a Mester, bizonyosan megfordul, és napszakokat is kitalált, mikor menne arra a Mester, ha Rómába jöhetne mégis; aztán új számításokat készített, és átkozta a butaságát, mert a vak is előre láthatta volna, hogy ott és akkor senki se jöhet szembe, és az új számítás szerint járt arra és akkor, de nem jött szembe a Mester. Akkor úgy gondolta, hogy a számítások elkészítésekor a lelkiállapota lehetett tisztátalan, és visszarohant odújába lelkét tisztítani, új számítást csinálni és a Pápa megnyerése átmenetileg elmerült, a főfeladatról lemondott, elodázta, a Mester valószínűtlen rómábani újra megjelenésével szemben hátrébb sorolta, így pihent meg a lelke a tébolyban. Szoktuk ezt mi így.
Rászakadt az egyedülség, letaglózta. S akkor már a Mesternek kívánása is lemerült, és bárkit kívánt Ram, a kajlafülű megváltott. És annyira kellett volna néki bárki, hogy az utcára nem mert lemenni. Egy másik ember, ki szellemét megérti, ki lelkét megsimogatja! Ez a mély. Mert hiszen a küldetéses ember ily kétségbeesett állapotban meg se látja a másikat. Ha már valahogy kihúzta magát ennen hajánál fogva a bajból, ha ereje már visszatért, akkor igen. De addig nem, mert bajában lelki-szellemi pestist bocsát ki magából, mi a másik embert, az éppen legszükségesebbet, leghajlandóbbat is elijeszti. Az Úr akarja így, mert ez a próba, és aki nem állja ki, azt az Úr, ki nem kegyes, elejti.
Sugallatra várt hát Ram, és a hangtalan odúban szellemek, látomások, hallomások özönöltek, csiviteltek, brummogtak, s kíváncsian várták, mit teszen az ágyán hanyatt fekvő félálmodó. S talán vitáztak is egymással. Reménytelen a küldetése, mit sem tud egyházi hierarchiáról, lépcsőkről, instanciákról, befolyásos pápai egyedekről. De talán éppen ezért. Na ja, Rothschild csak egyetlen ember és zsidó, azt megtéríteni könnyű, bejutni hozzá könnyű, hanem a Pápát évszázadok falai védik, erődrendszer legmélyén levegőtlen, ablaktalan cellában rejtezik, ólomfalú cellában, ólomajtaján láncok, lakatok, ajtónállói a hitnek megégetett mártírjai, őrzik Cerberusként, őrzik Kháronként üreges páncélban évszázadok óta, s talán nincs is ama cellában senki, csak nevek a pápák, nem eleven emberek, ezért is nem meri a pápa, aki nincs, a Mestert, aki van, fogadni. És hasonló dolgokat vélhettek a szellemek, s ha nem véltek is, Ram hallotta őket, éhezésben, önsanyargatásban kifinomult füle meghallott mindent odújában ott Róma városában, hol az ágy alatt a még mindig újszerű borjúbőr cipő elhagyottan cincogott.
Kilenc napon át folyt ez a rekollekció, mint a források állítják.
S hogy így folyt le, az Úristen ilyes, magányos kényszerítésével, szállodai falak közt, van okunk feltételezni, mert Rómában Ram senkit sem ismert, és őt a Mester vagy Ferdynand valamely támogató klerikushoz aligha küldhette, ilyen nem lévén.
Hanem hogy őt küldte vissza Rómába a Mester, és nem Ferdynandot, abban a Mesternek bölcsessége megnyilvánult. Frissiben kikeresztelkedettnek a Pápához bejutnia kétszeresen is könnyebb: a Pápát inkább érdekelheti, és a bejutandó a bejutáson inkább fáradozik, mint ha eleve a katolikus hitre keresztelték volna csecsemőként.
Ismerte az emberi lelket a Mester, és még inkább a híveinek lelkét ismerte pontosan.
És őrjöngött, fohászkodván, odújában Ram kilenc napon át magába szállva, és nem volt eléggé tevőleges az imája. De ha tevőleg imádkozik az ember, előbb-utóbb meghallgattatik. A tevőleges imát meghallgatja a címzett. És valamelyik fohásztöredék felhatott oda magasra, és meghallotta Ram a Hangot, a Visszhangot, mely belőle szállt ki, hogy menjen a Szent Péternek Székesegyházába.
Meghallotta a Hangot Ram, és csodálkozott. Különös, hogy éppen ott. Látta már messziről, kívülről, kurta bolyongásai során arrafele is elvetődött, és azt a templomot nem szerette, túl nagy volt, túl hírhedett. De hát nem volt mit tenni, felöltötte teveszőr köpenyét, és odament. Hanem előzőleg ételt-italt vett magához valami kis trattoriában, amilyeneket, íróbarátom tanúsága szerint, rögtön Romulus és Remus viadala után gründoltak ott. Nem olyan a vallási vakbuzgalom, ahogyan a kívülállók lefestik, attól még enni-inni jól lehet, sőt kell is, a testnek kielégültsége a szellem pattanókészségéhez elengedhetetlen. S talán még fanyar vörösbort is hörpinthetett a trattoriában Ram, és melegség volt a gyomrában, és megvárta szépen, amíg az első kéjes böffenetek lezajlanak, s csak akkor indult útnak, hogy a Szent Péter-székesegyházban tiszteletét tegye.
Feje bizonnyal tiszta volt, szelleme pedig a maga teljességében. S talán megállapította útközben derűsen, hogy még egy nappal hosszabb magábaszállást már nem viselt volna el, úgyhogy a Hang az elmeháborodottságtól az utolsó pillanatban óvta meg, hála az Úrnak.
November 2-a volt, és a langymeleg a maga teljességében, és a színek fáradatlan pompájukban, és a paloták és a házak a maguk teljességében szintén, úgyhogy akarta az Úr, hogy hívének aznap minden sikerüljön, épp a Holtak Napján.
Csütörtök.
Furcsa, hogy vannak ilyen néven nevezett napok, s már mióta! és egy előző pápa is jóváhagyta! de mindegy, néven nevezünk napokat a tagolatlan időből, ez a mi korlátoltságunk áldott legyen, valamint ez a csütörtök is, ami megesett.
A templom szép nem volt, sem az oszlopsorok övezte tér, a nagy. Ram körbejárt, bement, nézdelt, nem tudta, mit tegyen. Hűvös, homály. Nagydarab egy templom, és jó magas. Hát nem szép. Ám az áhítat, mert templom, kötelező. Ram keresztet vetett. Már ment neki a keresztvetés szépen, még Párizsban, ottani odújában jól begyakorolta, mielőtt első gyónására ment. És a letérdelés is ment, mintha mindig is katolikus templomba járt volna. Meg a szenteltvíz. Szóval ő itt már teljes jogon van jelen, Jehovának és a Mesternek hála. Ment előre, a templom közepire. Megállt. Hátha itt most valakivel találkoznia kell.
Térdeltek a mellékoltárok előtt itt-ott, de nem túl sokan, délután volt, még aludták ebéd utáni álmukat a derék itálok. Ram várt, nem jött senki. A főoltár előtt térdre esett, imádkozni próbált, de gondolatai szétfutottak. Nem az ima volt már az ő küldetése akkor. Megérezte, főt hajtott, felállt. Kifelé indult a templomból. A kijárat előtt megállt. A Hang ezt a templomot jelölte ki, elmennie nem lehet.
Állt. Nem történt semmi. Csalatkozott volna? Hamis hang volt, a sátáné netán? Lelkének feszültsége feltámadt, könnyítenie kellett rajta. Ha már ott van, meggyón. Nem gyónt papnak, mióta kereszténnyé vedlett, s közben, a Mester érdekében, vissza zsidóvá is, most meg ismét kereszténnyé. Valakihez végre szólnia kellett, kilencnapos magányos lelki böjtje után. Áldott legyen a katolikus vallás, hogy a meghallgattatást intézményesítette. Odament a gyóntatószékek egyikéhez, minek ajtaja zárva volt, vagyis egy pap odabent kuksolt, fülének horgait a levegővízbe, emberhalra pecázón kieresztve, árván. Halkan szólalt meg, odatérdepelve; halkan jött a válasz olaszul belülről. Ram összeszedte minden nyelvtehetségét, s latinba oltott, franciát olasszá andalító vilnaisággal gyónni kezdett.
Meggyónta utóbbi napjainak eksztázisát, meggyónta, már franciául, mely ügyben jár, milyen történelmi súlyú levél bízatott rá, s csak azt nem gyónta meg, amitől a Mester eltiltotta, amit személyesen kellett a Pápának elmondania, amit nem is tudott, mert csak a Pápa előtt tudta volna, rögtönözve. Egyre hevesebb hév keríté hatalmába; ahogyan ajkai a szavakat megformálták, úgy hatottak vissza a szavai őrá; gerjesztőleg tolultak a szavak ajkára, s talán tényleg olaszul beszélt, nem is franciául, ki tudja. A fakalitkából a gyóntatónak szaporodó lélegzését hallotta, s a másik élőlénynek fújtatása elég volt, hogy meghallgatottnak és létezőnek érezze magát és küldetését.
Tudnia kellett volna, hogy magának az Úristennek fújtatását hallja odabentről.
Mikor lélegzetvételnyi szünetet tartott, a hang odabentről sebesen a feloldozást elmormolta, és nyikorgás. Ram térdelt, gyónásába belefojtva, elcsigázva.
A gyóntatószék ajtaja kinyikorgott, kilépett a gyóntató, méltóságos egyházi személy, arcvonásai feldúlvák. Ram tovább követelte, hogy a Pápához a levéllel bejuthasson. Nem lehet, mondta a gyóntató, de ha üzen bármit, ő általadja. Ram erősködött, hogy csak ő. A gyóntató ellenkezett. Erre Ram a földre, a Szent Péter-székesegyház padlatára veté magát karjait kiterjesztve kereszt alakban, és üvölte. A népek összefutának. Botrány. Meg kellett a gyóntatónak ígérnie, hogy a Pápa fogadja a padlaton hasalót, ki hisztérikusan üvölte, s abbahagyni sehogy se akará.
Bemenekült valami ajtón a gyóntató, mihelyt tehette.
Az őrök Ramot kisegélték a bazilikából, útlevelét ellenőrizték, római címét felírták, és elengedék, mert láták, hogy tébolyult. Lehet, hogy igazán el volt Ramnak elméje borulva akkor. Érezheté, hogy nem jól cselekedett, és az Úrnak Ügyétől a Pápát a botrányokozással elidegenítette. Nem volt a szelleme a maga teljességében, mikor meggyónt. Az a felszólító Hang mégis a Sátáné lehetett, nem az Úré.
Iszonytató kétségek mardoshatták a lelkét, mikor albergójába visszatámolygott és térdepelt és hangtalan jajongott és a fényes szellemeket szólongatta Kelet felől és a mellét verte és haját szaggatá és a Mesterhez fohászkodott és toporzékolt és elernyedve víziókat látott és megint összekapará minden porcikáinak energiáit és a világ felé irányította a sugarait, hogy a világot, ha meg nem is válthatja, legalább megölje bosszúból.
És akkor jöttek a szobájába más látomások közt egyenruhások és körülnéztek és nem értettek semmit és Ramnak útlevelét ellenőrizék és tanácstalan suttogtak maguk közt és a zavarodott szemű alacsony, olajos képű, csapzott fickót bámulták és nem tehettek mást, mint ami rájuk bízatott: közölték és parancsolták, hogy Ram szombaton délben a Pápához a Vatikánba menjen.
Akkor nagy csönd lett, mert ez volt a Csoda.
És Ramnak fejében, testében, minden porcikáiban ezen ünnepélyes nagy csönd tovább tartott, akkor is még, midőn a pontos vatikáni kapubejáratot neki a pápai rendőrök megmondták, cédulára le is írták; elhallgattak a rendőrök, mert Ram üvegesen nézett; vártak, nem tudván, mit tegyenek; na akkor a főnökebbik rendőr nyilván pár sort firkantott arról, hogy a címzett az üzenetet megkapta, és Ramot az elismervény aláírására kérte, amit az üveges szemű háborodott megtett; és akkor a rendőrök, feladatukat teljesítvén, a szobából kimentek; és lehetett bennük aggodalom, így hát igen valószínű, hogy az albergo előtt posztolni maradtak közülük páran, és álltak ott váltásban két napon át.
Ők azon hatalmas, ünnepélyes csöndet nem hallották, ami attól kezdve egész Rómát, Rómának minden épületét, fáit, lakóit eltölté belülről, a megváltásnak csöndjét, mi a látható dolgoknak belső, láthatatlan falára vetült, mint csontban a velő.
De hallotta Ram.
És hallotta a Pápa.
Ők ketten meghallották ugyanazt.
Ami a Mesternek nem sikerült, amire a Költő hiába ácsingózott, az a kicsiny, kajla fülű vilnai exzsidónak sikerült, ki sem istent, sem embert, sem hierarchiát nem ismert, ki nem tudta, mit lehet és mit nem, hanem a vakhite hajtotta előre.
Tűnődjünk el ezen a csodán, mert minden csoda megismerhető szerintem.
Bármit ígér is a gyóntató, ígéretét betartania nem kell; őrjöngő vakhívő eretneket a Pápához bejelenteni? na nem; őt megtérítenie Ramnak aligha sikerült, ezért is vágta Ram kereszt alakban a padlatra magát, miként Mickiewicz a párizsi püspök, Affre előtt nemrég; szóval nem a gyóntató.
Hanem az a kis botrány a Bazilikában valakinek jól jöhetett. Más papok is látták, s kell, hogy közöttük a gyóntatónak legalább egy ellenfele ott légyen. Tudjuk mi jól, mely árgus szemek kísérik fontosabb színtereken az ott szolgálókat szüntelen. Ha csak a sztambuli háremnak beosztását tekintjük! de erről később. Tehát valószínű, hogy a botrányt az illető gyóntató kárára besúgták, egy fokozattal följebb. Jó; de hogyan ment az ügy még följebb? Hát csakis úgy, hogy ott eggyel föntebb is marakodtak bizonyos szentéletűek, s a botrányt a maguk céljaira kihasználni akarták. Így szokott üggyé kerekedni minden piciny botrány, mit eltussolni semmibe se kerülne. De hogy jutott egészen föl?
Még az sem valószínű, hogy a Mesternek kiutasításáról a határozatot a Pápa látta volna. Eretnek szektavezérek oly sokan vannak, s a Pápa ideje oly kevés! úgyhogy valahol Vizardelli kardinális meg Lambruschini kardinális meg Medici kardinális szintjén dőlhetett el a Mesternek kiutasítása. E két utóbbi kardinális fenekedett is a Mesterre személyesen, emlékszünk, orosz ügynöknek nevezék őt. Vizardelli kérte, hogy Hube tisztelendő annak az eretnek Towiańskinak eretnek nézeteiről összefoglalást készítsen, mit Hube atya a titkárságra fel is terjeszte; még október 18-án írta Hube atya, hogy Vizardelli elutazott, ezért Lambruschinihez ment, ott találkozott Acton kardinálissal, ki őt így nyugtatta meg: „Je sais tout, soyez tranquille, laissez moi faire, je l’arrangerai bien”*, vagyis Towiański kiutasítását. Tehát ezen kardinálisokig a Mesternek ottléte elhatott. De Ramnak ottléte nem. Ramot senki a Pápai Államból ki nem utasította, különben nem engedték volna vissza az Örök Városba olyan könnyedén. Nem tudtak Ramról semmit a kardinálisok, s jó okunk van hinni, hogy a Feltámadottak sem, különben az ő kiutasítását is kieszközölték volna.
Lehet, hogy említették a Pápának azon lengyel eretnek kiutasítását; a Pápa, mert nem fogadta, ezzel egyetérthetett. De lehet, hogy nem szóltak róla. Mindegy. Annál csodálatosabb, hogy ennek az eretnek szektavezérnek egy közismeretlen hívét a Pápa mégis fogadja.
Valami nagy oka lehetett a Pápának, hogy ezt a vilnai exzsidót fogadja. Valami hallatlanul nagyon nagy oka.
De hogyan értesült a botrányról a Pápa, s milyen tálalásban?
Úgy szokott lenni megkövült rendi hierarchiákban, hol a tisztségek, funkciók szigorúan el vannak választva egymástól, és emeletek között szűk a lépcső, és azt is fenemód őrzik, hogy e kövült építményt láthatatlan hajszálerek hálózzák be, életét azok biztosítják. Ó, ha egy cár, egy diktátor, egy pápa csak azon értesülésekre lenne utalva, miket hivatalos hivatalai nyújtanak! akkor soha meg nem tudna semmit, és regnálni képtelen volna. Hanem vannak az építménynek apró kövecsei, mik szabadon mozognak a mozdíthatatlan terméskövek között, s fel-alá vándorolnak, mint a szabad elektronok, és szaglásuk, hallásuk jó, és pletykálkodni szeretnek. Ölteztetője volt a Pápának? étekfogója? kedvenc ifjú barátja? társalkodója? pennahegyezője? beszédírója? enciklikafogalmazója? mindegy; olyan lehetett, kinek meg van engedve az árulkodás, kitől e bonyolult építmény legújabb titkai megtudhatók. Alacsony rangú volt bizonyára e felettébb fontos személy.
Ő tehát a Pápának a Bazilikában történt botrányról beszámolt.
S még arról is tudnia kellett, hogy kikeresztelkedett zsidó az illető őrült, és egy lengyel eretnek álmessiásnak híve, ki Rómából kiutasítva nemrégiben lett.
És akkor úgy döntött a Pápa, hogy fogadja!
Bizonyos, hogy egyszemélyi döntése volt ez, legfőbb tanácsnokaival nem egyeztette. Azok lebeszélték volna. Minek a hívet fogadni, ha vezérét nem? S aligha lett volna erős érv, hogy egy frissen kikeresztelkedettet érdemes fogadni. Hihette bárki odafönt a Vatikánban, hogy a zsidóságot ez a senki fogja a keresztény hitre megtéríteni? ugyan! mind-mind okos ember az, ki oda fölkerül.
Hanem mielőtt a Pápa döntött, alighanem elolvasta, amit az eretnek álmessiásról elolvashatott.
Hube atya foglalta össze a Mester nézeteit, ezt tudjuk; magát az előterjesztést nem ismerjük, de vélem, a Mester valamennyi eretnekségét hangsúlyozták a Feltámadottak, ezek pedig számosak.
Krisztus maga nem Isten, csak első az Úr után! (Hozzáfűzhette zárójelben a művelt Hube atya, hogy ez eretnek ariánus dogma a negyedik századból.) Hirdeti Towiański a lélekvándorlást. Szerinte hét küldöttet irányít az Úr a Földre, ő maga a második; az első volt Krisztus. Egy Legújabb Testamentumról beszél, ami az Újnál újabb, és hogy a Kinyilatkoztatás csak ezután fog megtörténni. Krisztus más glóbusokon is uralkodik; a glóbusok közt a Föld alacsonyrendű. Az Úr a XIX. század közepére tartogatta a Lakomát, a Menyegzőt. A Második Messiás eljövetelének végeztével ismét a Rossz fog uralkodni a Földön. Az Úr magát mellőztetésre átadja (hozzáfűzhette zárójelben Hube atya, hogy ez zsidó kabalisztikus motívum). Hirdeti Towiański, hogy most minden formák, gyónások, áldozások lélek nélkül valók. Azt írja a megátalkodott: „Az Úr Szentélyeiben a fekete füst a Sátán kedvére emelkedik.” (Vagyis az Egyház a Sátánt szolgálja, a Pápát a Sátán választatja meg!) Hirdeti, hogy a társadalom legfelső rendjeiig az Úr fénye nem hatolt el. Mondja, hogy Napóleon szelleme kiemelkedő a halhatatlan szellemek közt, és csaknem messiási. Magáról azt állítja, hogy az isteni kinyilatkoztatásban közvetlenül részesült, sőt ő az első, akihez az Úr közvetlenül beszélt (!! itt sok felkiáltójel lehetett Hube atya elaborátumában, mert Towiański ezzel még az Ótestamentumot is visszavonta! Mózest!); és sorolhatta a Mester eretnekségeit sok oldalakon át Hube atya, forrása pedig a Beszély volt.
A Beszély, de nem annak a Dziennik Narodowy-ban megjelent rövidített változata, hanem az egész, amit a Feltámadottak időközben facsimilében is kiadtak.
Az a gyanúm, hogy Hube atya más tudnivalókat is beleírt a jelentésébe, miket a hívekből szedtek ki az atyák. Akkor már nem volt titok, hogy a Mester ifjúkorában szembajjal küszködött, s attól lett a képzelete ily buja; pletykálták róla, hogy orosz ügynök; fontosnak tarthatták a Feltámadottak leírni, hogy az eretnek megrontotta a korábban hithű katolikus költőt, Mickiewiczet, meg az Emigráció költőiből még nehányat; hogy hívei nyíltan Krisztus újratestesüléseként imádják; hogy zsidókkal is kapcsolatban áll; hogy hívei szerint „boldog nyelv a lengyel, mert az Úr ezen a nyelven parancsol az égből” (ezt Turowski testvér mondta így ki, aki a Feltámadottakkal a kapcsolatát ápolta, őket megtéríteni akarván); leírhatta Hube atya, hogy Kajsiewicz és Duński atyák tavaly magától Mickiewicztől érdeklődtek Towiański lélekvándorlástana iránt, s a Költő azt felelte, hogy ez nem az indiai tan, azt ő ismeri; tehát csak zsidó lehet, írhatta Hube atya joggal. Hivatkozhatott Skrzynecki tábornok Kajsiewicz atyához nemrég írt levelére, mely szerint Towiański a szentekkel és Napóleonnal társalog, tőlük közvetlenül nyer tanácsokat.
Mi itt hagyjuk is abba, noha Hube atya bizonyára folytatta kevéssé taktikusan, nem tudván, hogy magas helyeken hosszú fogalmazványt elolvasni soha sincs idő; a Feltámadottak látköre nem volt tágas, számukra a lengyel álmessiás a legnagyobb Rossz volt, ami csak megeshet; a Pápa azonban még számos hasonló önjelöltről tudott.
Az ilyen eretneket az Egyház jobb korszakaiban észre sem veszik. Ha észreveszik, hallgatással sújtják agyon. Szintén jó korokban megégetik. Szóval lepöccintik így is, úgy is. Amióta e legújabb korban az embereket kezdik épelméjűekre és hibbantakra osztani, a lepöccintés sokkal egyszerűbb lett.
A Pápa ilyen eszementet nem fogadhat. Átkozza ki, vagy tudomást se vegyen róla.
De hogyhogy egyik hívét fogadni kívánja?!
Sőt nem akárhogyan! nem a szokásos: kihallgatáson, másokkal együtt! A Pápa egyedül akarta Ramot fogadni, és odarendelte főembereit, hogy lássák és hallják! és szombaton! kíváncsian talán, feláldozza-é elhagyott óhitének ünnepét, a sábeszt az új hitének oltárán a megkeresztelt!
Valami rendkívüli oka volt a Pápának, a Gergelyek közt a tizenhatodiknak, hogy ezt tegye.
Orosz és lengyel ügyekkel foglalkozott Mauro Capellari, aki Metternich támogatásával emelkedett kardinálissá, mikor az 1830-as forradalom Európán, sőt a Pápai Államon is végigsuhant; s már ő volt a pápa, mikor államában a lázongást az osztrákoknak kellett ismét elnyomniok. Utálta hát a felkeléseket a Pápa. Üzente az örmény katolikusoknak, mikor a török ellen fölkeltek, hogy ne lázongjanak, és üzente a lengyel püspököknek, akik a Felkelés oldalára álltak: „Lázadások és zavargások idegenek az Egyház szellemétől.” Üzente, hogy egyházi személyek világi ügyekbe ne avatkozzanak, a hívők legyenek engedelmes alattvalók, a cáréi.
Félt a Pápa, hogy az oroszok a lengyelekkel nem bírnak, s akkor osztrák fegyverek vonatnak el az ő államából, hol a nép lázong; nagyon nem volt jó ennek a Pápának a lengyel Felkelés. Aztán az oroszok a lengyelekkel elbírtak, az osztrákok a Pápai Államban rendet csináltak; ezen megsértődtek a franciák, és a Pápai Államba kicsit ők is bevonultak, s mondták, addig Anconából nem mennek ki, amíg az osztrákok bent maradnak; Anconában időztek a franciák hat évig, de ez most mindegy.
És nem fogadott lengyel menekülőket az államába a Pápa, csak ha orosz útlevéllel rendelkeztek; és a Cum primum kezdetű enciklikában, 32-ben kimondta: „Az Úristen által rendelt felsőbbségnek alattvalója lenni: másíthatatlan alapelv.” Felháborodtak a hazafias lengyel katolikusok mind. Niemcewicz azt írta erről: „Krisztus helyettese az ideiglenes előnyöket a törvényei elé helyezi.” Aztán a Pápa a Mirari Vos kezdetű enciklikában kikelt minden újítások ellen, a lelkiismereti szabadság tébolyult elve ellen, a sajtószabadság átkos elve ellen, és nevezé a forradalmárokat Beliál, vagyis a Sátán fiainak.
Estek volt világi hatalmak fogságába időnként pápák, voltak tűrhetetlen béklyók bogozva rájuk olykor, de ennek a Pápának kínosabb helytartóság adatott: megérte az Egyetemességnek szétoszoltatását, ami ugyan a reformációnak volt a következménye, keserű gyimilcse mégis mostanra érett meg teljesen.
Nem az osztályok harca volt a végzetes, azt az Egyház kezelni tudta mindég; nem a régimódi lázongások, riadalmak, azokban az Egyház, önellenzékének révén, benne tudott lenni, alapja forradalmi hit lévén, alapja plebejus hit lévén, amit soha teljesen kiirtani a kereszténységből nem lehetett. Hanem a nemzeti idea! szintén a reformáció keserű gyimilcse! ez a valláspótlékként fungáló napóleoni agyrém! ez a kapitalista csalás! ez maga a pogány többistenhit! ez teszi tönkre a Régi, Megbízható Egyetemességnek szépen kimunkált épületét! és már tönkre is tette, midőn a lyukas széken ülő eme pápajelöltnek a nemi szervét a vaksötétben alulról kitapinták az erre felkentek, hogy aztán a füst föllebegjen.
Ó, régi szép békés korok pápái! hogy miért is kelle még utánuk is pápáknak születniök, midőn az Egyháznak építménye már alá volt ásva, s környül a nemzetközi politika fenekede reá!
De azért ne sajnáljuk túl ezt a Pápát, végül is ő akart Pápa lenni.
Azt a régi hatalmat visszacsikarni! a még létezőt megtartani! ez volt a mi Pápánk célja. Egy éve fogadá Jelowickit, ajándokul kapta tőle a ęz stochowai Szűzanya-kép másolatát, szépen látszott rajta a két híres svéd kardcsapás, és akkor a Feltámadottak közé törekvő lengyel atyának bölcsen mondá a Pápa: „Ti csak Lengyelhonról akartok gondoskodni, nekem azonban minden népekről kelletik.”
Jelowicki lehajtotta fejét.
S mondá a Pápa: „Ti elsősorban a politikai érdeketekről gondolkoztok, de én elsősorban a ti vallási érdeketekről.”
Hallgatott Jelowicki.
S mondá a Pápa: „Querite ergo primum regnum Dei, et justitiam eius: et haec omnia adjicientur vobis.”*
Sóhajtott titkon Jelowicki.
S mondá a Pápa: „A ti háborútok vallási szellemmel nem bírt, jóváhagyni nem tudhattam.”
Kérdé akkor Jelowicki, hogy ha ők az Úristenre való tekintettel kezdenének felkelést, és ha az Isten is az ő oldalukon állni tetszene, nem áldaná-é meg őket a Szentatya? mire felelé a Pápa: „Hát kételkedtek ebben?!”
Úgyhogy szépen, pápamód regnált ez a Pápa is, csak az idők voltak nehezek. És Jelowicki a Krisztus követése című könyvet ajándékozá a Pápának, a Pápa a könyvet kinyitá, a lengyel szöveget bámulá, és azt mondá tökéletes pápasággal: „Nem értem, de érzem!” Ilyen volt hát ez a Pápa.
Fél év múlva, fél éve tehát, ismét fogadá Jelowickit. Lengyelhonnak már rég nem volt egyetlen kardinálisa sem, holott háromra volt joga, kéré ezért Jelowicki, legalább egyet nevezzen ki a Pápa az ő protektorukul; felelé a Pápa: „Legyen nektek elég, hogy maga a Pápa Lengyelhon protektora.”
És mondá: „A hitnek üldözését a vérig és a vértanúságig kell viselni, de azt kivívni, provokálni nem szabad.”
S mondá: „E században semmi keresztesháború nem járna sikerrel, mert azonnal egoista és politikai háborúvá válna.”
Tudva tudta a Pápa, hogy a kitaszított lengyelek védtelenségük folytán a szélsőségekhez csapódnak bárhol a világon, ezért a jezsuiták alá rendelé a lengyel papokat. Ezek taníttatását és felszentelését az emigráns királyjelölt Czartoryski herceg szorgalmazá vala, hogy legyen a társadalmi érdekű lengyel szélsőségesekkel szemben ellensúlya a másik szélsőségen; gondolom, nem bánta a Pápa, hogy a Feltámadottak a Herceget mégse kedvelék, akit egyébként megáldott, mivel a Herceg csak politikus vala, és a hitnek világterjesztése az ő horizontján kívül rekede. Talán azt is sejtette a Pápa, hogy a Feltámadottak a Herceget vallástalan-demokrata előéletükben sem kedvelék; az ellenszenvek világnézetváltás után is fenn szoktak hál’ istennek maradni.
Nem állíthatjuk, hogy ne okoztak volna a Pápának a lengyel papok olykor homlokráncolást: Semenenko atya, a Feltámadottak priorja nőket gyűjtögete maga köré, valami Julia meg Ludwika meg Melania neve merült fel; Roothan, a jezsuiták főnöke támogatta a Feltámadottak kérelmét, hogy Lengyelhonban missziókat létesítsenek; volt ott valaha huszonhét, s pislákolt már csak kettő; a Pápa elhárítá e kérelmet, mert tekintettel volt a tekintendőkre, így a cárra is pápamód; s azzal feküdt és azzal kelt, hogy valahol lent, hova ő el nem lát, ellenséges, fortyogó kulimász dagad emberi lelkekből, valami gyűlölendő, elvetendő, megzabolázandó, az Ügyet fenyegető; és sejté a Pápa, hogy az itálok rajongani és lázadni kész tömegei az állami széttagoltságból ugyanúgy akarnak s fognak is egyesülni, mint a fránya protestáns németek a kiskirályságaik meg kishercegségeik tömegéből; az európai súlyegyen, az újkor e kényszeredett intézménye, minek fenntartásán ő is buzgólkodik a metternichi bölcs politikát támogatván, inog és korhad és fel is fog borulni, s már-már az atlantiszi, tengermélyi Egyház képét látta, és fulladt, és hűvös-közönyös halak legyinték uszonyukkal.
S mégis ki kelle a Pápának a lengyelek mellett állnia egyszer!
A lengyelek kérdése ugyan nem tartozik a pápára, de a hívőké igen, s mert a cár az Impériumában a katolikusakat a túlságig üldözte, egy évvel ezelőtt a mi Pápánk a cárral szemben felszólalt.
Allocuzione della santità di nostro Signore Gregorio P. P. XVI. al sacro collegio nel consistore segreto de 22 luglio 1842 seguita da una esposizione corredata di documenti sulle incessanti cure della stessa santità sua a riparo dei gravi mali da cui è afflitta la religione cattolica negli imperiali e reali dominii di Russia e Polonia,* ez volt a Fehér Könyvnek is nevezett, Haerentem diu kezdetű enciklika, miben a siralmas állapotokat leírta és a tűrhetetlen üldöztetést és törvénytelenséget keményen bírálta, és a lengyelségben új reményeket keltett, noha a Fehér Könyv végén a cár önmérsékletére és igazságosságos érzületére hivatkozott reménykedve; örültek a lengyelek, csak a demokraták hangoztatták csökötten, hogy a Pápa továbbra is a „trón és az oltár szövetsége” doktrínáját vallja, és olyan maradi, hogy még a gázvilágítást sem engedi Rómába bevezetni; így is volt.
Kemény enciklika, de pápai önmérséklettel megírva: mi mást is tehetett volna a Pápa? kinek az oroszokkal szövetséges osztrákok fegyverein kelle saját népe fölött ülnie? Nem volt könnyű helyzetben Santissimo e Beatissimo Padre Gregorio XVI, Pontifico Massimo ezen időkben.
De hogy nem követett el hibákat, az bizonyos. Megóvta ettől kardinálisainak testülete. Lehettek ilyes-olyas reformelképzelései a Pápának is meg egyes kardinálisoknak is; vitáik is lehettek bőven; ezek anyagához, ha ugyan fennmaradtak, eljutni nem tudtam; talán elkeseredetten vitáztak ők odafönt titokban, mert a katolicizmus nemcsak az Orosz Impériumban leledzett ilyen siralmas állapotban, hanem mindenütt, még Itáliában is; s hogy mit kellene tenniük, bizonyára felmerült e kérdés, sto gyelaty, hogy a cárok nyelvén szóljunk; ismerték ők az európai helyzetet, és csak a vak nem láthatta közülük, hogy forradalom söpör végig nemsokára az államok sokaságán; de hát mit tehet az Egyház?! kétségbeejtő.
És öregedett XVI. Gergely, és nem sok éve volt hátra már, hogy nagy pápa legyen.
Világi bíróságok alá fogják taszítani a püspököket szerte a világon, mint múlt év decemberében Oroszországban, és az iskolákat elveszik, és a szemináriumok ellenőrzését elveszik, és a birtokokat elveszik, és a híveket a tébolyult nacionalizmus hitére esketik fel, és a Vatikánt lerombolják, és a pápai bölcs önmérséklet nem segít, a látogatónak osztott áldás nem segít, a politikamentes hintapolitika nem segít; imádkozott kétségbeesetten a Pápa, és imái nem hallgattattak meg.
Aligha jutott el a Pápához a lengyel emigráns Michał Chodźko költeménye, melyben feldarabolt hazáját Európa Rómájának nevezte a Pápa Rómájával szemben, s hazáját felszólítá, tagadja meg Rómát, és Krisztust az Egyházzal dacolva biztosítá, hogy a népek Ővele vannak; olvashatott azonban a Pápa számtalan hasonló őrült, eretnek irományt, az istentagadó irományok végtelen sokaságáról nem is beszélve. Ilyen kor volt ez, a forradalmak kora, és születtek a szekták, a valláskezdemények szerte a világban, a Pontifex Maximus pedig trónolt odafönt, és a trónszék alatt nem padló volt, hanem űr.
S mégis voltak környezetében sokan, kik eléggé kétségbeesve nem voltak, értelmetlen kicsiny reformjavaslatokat fogalmazgattak, és örültek, hogy így felvitte az Isten a dolgukat! s hogy netán még következő Pápa is lehet belőlük, ezt latolták titkos álmaikban!
Végtelen az emberi korlátoltság valóban.
S mialatt a pápai csendőrök szorgosan őrködtek egy szerény albergo előtt, noha dolguk nem akadt, a madárka a kalitkából ki se mozdult, hanem imádkozott és elmélkedett, a levegőt tüdeje helyett a hasába szívta, ujját pulzusán tartotta, és szívét lassúbb dobogásra kényszerítette, a végtagjait sorban megdermesztette, majd felolvasztotta, egész testét lehűtve a gondolattalanságot, a kiürülést gyakorolta, azonközben csaknem ugyanígy imádkozott a Pápa a maga odújában, és kérte az Urat, hogy ez a véletlen exzsidó lengyel emigráns eretnek tébolyult segítse meg őt.
Sokkal több hatalma nem volt a Pápának, mint ennek a botrányokozó kis senkiházinak, de annyi volt azért.
Amiképpen mink, híveim, kocsmában, saját zugban, városmélyi odúban a bor- vagy sörgőzben odamondogatunk a Hatalomnak meg a Teremtésnek azon társaink közt, kiknek ugyanazon odamondogatnivalójuk vagyon, s így szabadságunkat gyakoroljuk, ilyenképpen odafönt is odamondogatnak a hatalmasok és alig hatalmasabbak, mint mink. Szabadságát gyakorolta azon napokban a Pápa, és némi halovány remény éledt a szívében.
Père,
Voici la quatrième année qui passe depuis que, par l’ordre de Dieu, révélé au plus indigne, j’ai quitté mon pays pour déposer la volonté de Dieu aux Nations, aux personnes en particulier, pour que la Miséricorde de Dieu promise à l’homme devant les siècles puisse couler de sa source dans nos jours.*
Így kezdődött a Mesternek a Pápához intézett hosszú levele, miben nem volt más, mint az Úr Ügyének addigi története, ám a tanaiból alig valami, és eretnekség semmi, és persze benne volt, hogy a Mestert Franciaországból elűzték és Rómából kiűzték, ettől nagyon meg volt sértve a Mester, és így végződött:
Je dépose ma prière à Tes pieds par un de ces Israélites à qui il m’a été donné de faire connaître ses erreurs, en remplissant ma mission envers Israël, qui est arrivé de Paris à Rome pour baiser Tes pieds et pour implorer Ta bénédiction dans le travail de la conversion de ses frères qu’il a enterpris afin d’accomplir les voeux de sa voix intérieure.*
Ez a levél lapult Ram teveszőrköpeny-ujjában, mikor a Vatikánba feldúltan elindult, és lábára még mindig újszerű borjúbőr cipője simult elhivatottan.
Akkor is a maguk teljes színpompájában lehettek a házak, és a Tiberis ugyanúgy folydogálhatott, mint mindig, változó-magában, teljességében, de Ram aligha vett észre bármit is, annyira lenyűgözte a tudat, hogy az emberiség jövendő évezredeinek sorsa az ő lélekjelenlétén fog múlani.
A Pápa sem volt nyugodtabb azon percekben.
Követték pedig a pápai rendőrök messziről a támolyogva lépdelő rongyost, és nem érthették, mitől olyan fontos személy ez a senki. Haladtak a nyomában a Tiberis partján, ez volt a parancs.
És öltözteték a Pápát a pápai öltöztetők fehérbe, és láták, hogy a Pápa feszült és türelmetlen, és valami iratba pislogat bele közben, és öltözteték fehérbe a Pápát gyöngéden.
És ment Ram a Vatikán felé, és elhaladt nem messze azon háztól, hol majd pár év múlva nagy regényt írandott egy Oroszhonból enyhet kereső író, Fjodor Mihajlovics; talán érzett valami mágneses vonzást abból az irányból, a jövőből Ram, de nem volt eltántorítható céljától, ment hát remegő térdekkel, szédelegve a Vatikán felé, és igyekezett nem arra gondolni, mit fog mondani a Pápának, mert a mondatok túl sokan voltak, miket feltétlenül el kellett volna mondania: amint egyet kigondolt, már ott nyomakodtak a nyomában a többiek, hát lelkének ürességét próbálta elérni, és szántszándékkal lélegzett, lehetőleg mélyeket.
Amíg Ram támolyog a Vatikán felé, nyomában a rendőrökkel, értsük meg az ő konfliktusát. Ha valamely tudásnak bizonyosságával vagyunk megáldva, miként szabdaljuk fel közölhetősége végett mondatokra, időbeliségre, mikor ez a Tudás: tömb?! A Meggyőződés kő, a Meggyőzés folyó, soha nem lehetnek egylényegűek.
Van az Egész, a Mag, ami Gömb; az egész gondolatrendszer a Mag utáni egyetlen pillanat; ez a Foganás; az már maga a szövevény; ezt logikus rendbe és egymásutániságba rendezni: a szövevény megbontása és megmásítása, pontatlanság, sőt csalás; Ram feladata egy számára ismeretlen szobában lapult, enmagának és a feladatának a Pápa szeme láttára kell földrengéslökésként egyesülniök; Uramisten! szállá gombolyítani le azt, minek labdaszerűen kell nyugodnia, és úgy kellene hatnia?! s ha lenne elegendő idő! hogy amíg ő legombolyít, addig a Pápa felgombolyít, s mire Ram a labdát felszámolta, addigra azt a Pápa magában felépítette! de nincs idő! s van-e joga, hogy az Egészből piciny részeket önkényesen kiragadjon? s ha az Egész Eszmerendszert, ami végül is Ember: maga a Mester, egyazon ihlet hatja át, az Isteni Emberé, vajon ő ennek részeit kiragadva képes-é azokat oly hatalmas ihlettel, a sajátjával átitatni, hogy az Isteni Ember a Pápa lelkében egyszerre megjelenjék és őt leigázza?
Nem volt Ramnak könnyű. A Sejtést kifejtéssel bizonyítani? lehetetlen! még a Tudást is csak néhanapján lehet. Az Ember nem Tudás, de Sejtés. Hajdan hallott mese, rég olvasott könyv rendeződik idővel tömbbé bennünk, s ha újra akarjuk teremteni, a magyarázkodó időrend reménytelen lapályára jutunk, mint amikor olyan művet ír az ember éveken át siralmas igyekezettel, aminek a Sejtése egyszer már a maga teljességében megvolt, ám munka közben elhomályosult. Hanem ezzel az Úristen is így lehetett, mikor a Teremtést összehozta; meg is látszik rajta; aztán tódozhatjuk-fódozhatjuk mi.
Olyan Emléket bevésni a Pápába, mi a kajlafülűnek legszemélyesebb Sejtése: ezt akarta tőle a Mester! Olyan Könyvet olvasson fel, mit meg sem írtak! ami az ő személyes Tartama, élettapasztalatait előző Lelki Tapasztalása, amire rálátása nincs, amit soha senki, ő sem fogalmazott meg szavakban! Sőt megtiltotta a Mester, hogy amit a Pápának mondandó, azt előzőleg, odújában megpróbálja összerakni! mert az első elmondás mindig a legerősebb; a formátlanságnak nagyobb a hitele, semmint a rutinos, kipróbált, dermedt formáltságnak!
Ezen a szombati november 4-én is olyan volt a Szent Péter-bazilika, ez a barokk, ez a túltervezett, túlméretezett, méreteivel hivalkodó, hívságos oszlopokkal tűzdelt térben hideglelős, mint mindig; Michelangelo sem hitt, hanem technikázott, mikor a kupolát újratervezte; amikor viszont hitt, akkor az Úristen alakjában szomorú, vén, tehetetlen önmagát formázta meg, de az a szobor másutt van, a Vatikánban elképzelhetetlen. Átvágott a téren Ram, és a palotabejáratban svájci gárdisták ellenőrizték, és várakozott ott egy csuhás, és a folyosókon vitte, vitte, vitte; és akkor megnyugodott végre a küldönc, mert azok a csinos gárdisták a bejáratban olyan hosszan tanulmányozták az ő útlevelét, azt a még mindig orosz okmányt, azt a világi, semmis papírt, melynek az Úristen előtt értéke nincs, hogy nevetés csiklandta tőle.
És megálltak végre egy ajtónál, a csuhás visszafordult; Ram erre teveszőr köpenyén az övét megigazította; kicsit még vártak, a csuhás egy faliórát figyelt, s mikor teljes lett az óra, akkor az ajtót némán kinyitotta és Ramot beengedte.
Lilák közt egy fehér.
Már az én századomban írta nyelvem egyik nagy írója, hogy a Pápa úgy ül a trónusán, mint az emberiség anyósa; nem látta soha a Pápát Móricz Zsigmond, attól fogalmazott ilyen találóan; Ramnak profán észlelete aligha támadt, mikor a Pápa kezét megcsókolta, neki a rémület szorította el a gégéjét, és tagolatlanul, egyszerre akartak ajkára tolulni az összes mondatok, amikkel Könyvemberként tartozott; hanem erőt vett magán, és megvárta, amíg a Pápa megszólítja.
És az jutott az eszébe, hogy a Mester azon a széken a fekete, állig gombolt kabátjában ülne. Mindjárt nem volt az a fehér öltözékű Pápa olyan veszedelmes. Az csak egy pápa, nem a Messiás.
És megszólalt a Pápa kegyesen, és olyasmit kérdezhetett nyájas olaszsággal, hogy mi jót akarsz, fiam. És Ram a levelet elővevé, és latinul válaszolá, hogy ezt átadni szeretné, és Mesterének hódolatteli köszöntését hozza. És érezte, hogy a latin a megfelelő nyelv, és érezte, hogy amit valaha sok éve már, ő maga töltött, merő érdeklődésből, tölcsérrel a saját fejébe, az mind ott van, sőt talán még olyan szavak is az eszébe fognak jutni és nyelvtani finomságok, miket nem is tanult.
És akkor a Pápa széke mellett ácsorgó egyik léhűtőnek átadta a levelet ihletetten, és hallotta a bőrével, hogy azok a lila kardinálisok magukban latinul álmélkodnak az ő talpraesettségén.
A Pápa pedig a levelet a léhűtőtől átvette, és keze remegett.
Legalábbis így maradt fönn a towianista hagyományban, lásd a Költő legidősebb fiának atyjáról írt életrajzát, harmadik kötet 247. oldal.
Szerintem akkor megkérdezte a Pápa, hogy ugyan, fiam, ki a te Mestered? vajon az-é, akit Messiásnak mondanak?
Bőrömmel látom, mennyire rökönyülten néznek össze a beidézett főlilák.
Ram pedig boldogságában, hogy ennyire hajlik a jó szóra a Pápa, elkezdte mondani ész nélkül, ami épp az ajkára tolult.
Észlelte vajon közben, hogy a lila ruhások szörnyülködése nőttön nő, s hogy mozdulatokat tesznek, az eretnek őrjöngőt eltávolítani intik, és ebben csak az egyszerre rájuk is, a beszélőre is figyelő Pápa finom kézmozdulatai akadályozzák őket? aligha; ő csak a Pápának egyre nyájasabb, csaknem mosolygó, de mindenképpen örömteli arcát látta, s hogy a Pápa az ő szavait beissza, a Pápának lelki szemei a Mestert látják, jelentőségét megérti, sőt megérzi, érezte ezt Ram jól; s mikor újabb és újabb részleteket mondott a Mester messiási lényéről, keresztényeket és zsidókat és pravoszlávokat átölelő, egyesítő szeretetéről, a zsidók által várt Messiás és Jézus Krisztus második eljövetelének azonosságáról, a halotti csöndben a Pápa emberségesen, izgatottan felszipogott izgalmában, mert értette mindezt a Pápa! ki ugyan csak egy ember volt, de azért az érzékenyebbek közül való, és az ő tanítványi szavait beitta, mint a szikkadt föld, mely soká várt esőre.
Érezte Ram, hogy ő most a Pápát megtermékenyíti; és ékes latinsággal szólott, s mikor francia szavakat latinosított el, azért azt is ugyanúgy megértette a Pápa és a dermedt csöndben fülelő lila szolgáloncai is mind; és mondta Ram, mondta a nagy Napóleonnak csaknem-messiási voltát, és hibáját is elmesélte, hogy nem maradt meg hatalmas tónusában, és hogy a Pápát, vétkesen, elkerülte; bizony akkor már a Pápa sem szipogott, annyira figyelt! és mondta Ram tovább, ihletében a Mesternek nagy rendszerét szálakká törve, a Nagy Egészet kicsiny gabalyokká bonyolítva, de azért az a rendszer volt ez is, és hallani-, látni- és szagolnivaló volt, hogy a Pápa megérti, hála az Úrnak.
Akkor aztán kimerülten Ram elhallgatott végre, s csak annyit kért, hogy segélje őt a Pápa, hogy a tévelygő zsidókat a végre-valahára megjelent Messiás elfogadására bírja és őket minden keresztényekkel együtt a Legújabb Testamentum szerint való életre nevelje.
Támadt akkor csönd abban a közepes méretű vatikáni fogadóteremben, hol minden drága volt és finoman megmunkált s mégis nehézkes; de körül nem nézett Ram, nem a bámészkodás volt a küldetése. És megszólalt a Pápa, és olaszul szólt, mert tudta, hogy Ram úgy is megérti, és mondá, hogy igen-igen örvendezik a hallottakon, s hogy most a jó hír hozóját megáldja. És letérdelt Ram, és a Pápa megáldotta őt. Álltak és bámultak a lila csuhájúak. S mondá aztán a Pápa, hogy ő mélyen megérintve van; s kérte a hívőt, maradna még pár napig Rómában, költségeit addig fizetik és biztonságára ügyelnek, mert ő ezen rendkívüli dolgokat megtanácskozza főtanácsnokaival. És úgy örült Ram, hogy csaknem hátba csapta a derék Pápát.
És elbocsátották, és kivezették, és táncos léptekkel haladt a hosszú, homályos, súlyos folyosókon a csuhás után, és mind a befüggönyzött ablakok, mind a drapériák, mind a lambériák, mind a szőnyegek át voltak már a Mesternek szellemével itatva, az Úrnak Ügye immár a Vatikánban is meggyökeresedett!
Az volt ám a diadalnak részegsége, az a pár nap, szám szerint három, míg az albergójában immár a Pápa költségén lakott, és a Mester pénzét megtakaríthatta! és a fogadósra ráparancsoltak a pápai huszárok, hogy naponta háromszor a vendégének adjon enni, és adott is a fogadós, sőt a kabátját a ritka becsű vendégre akarta mindenáron tukmálni, merő szeretetből, mert áthatotta már a fogadóst is az Ügy, noha még mit se hallott róla, de fog majd, hamarosan! és tekintélyes külsejű, értelmes képű papok látogatták Ramot az albergójában, és kérdezgették az Úr Ügyének további részletei felől, és, Ram engedelmét kérve s elnyerve, jegyezgették is a szavait; és ők is igen-igen kedvesek voltak mind, és gyakran kiáltottak fel, hogy igen, ezt ők is pontosan így gondolják, pontosan így sejtették, noha megfogalmazni nem tudták volna; kicsit csodálkozott néha Ram, hogy akkor a Mestert miért utasították ki Rómából, sőt ennek hangot is adott; akkor megnyugtatták, hogy ők a Mester nézetei felől félre voltak tájékoztatva. Kérdezte akkor Ram, vajon tehát a Mestert is fogadja-é a Pápa. És felelték, hogy ezek olyan nagy újdonságok, hogy kicsiny idő el fog telni, míg ezen a rettenetes vatikáni bürokrácián a hírek átfutnak, amit Ramnak el kellett fogadnia, mert valóban irdatlan lehetett a bürokrácia a Vatikánban.
És kedden ismét jöttek, és a Pápa üdvözletét hozták, és pénzt is adtak, hogy Ram a zsidókat téríteni Jeruzsálembe eljuthasson, és jó utat kívántak, és Róma határáig elkísérték, és még integettek is utána.
Ez volt a diadalnak édes falernumi óbora, és meg is érdemelte a kajlafülű, megdolgozott érte.
Hanem amit a Pápa dolgozott azon napokban, az is volt ennyire fáradságos.
Visszakozásban és szorultságban teltek addig pápai évei, de nem bír a lélek tartósan védekezésben megmaradni, nem olyannak alkotta az Úr. S most egyszerre minden lefojtottsága és önfegyelme elhagyta. Most végre évek óta növekvő, egyre lebírhatatlanabb álmát, ideáját világra kellett szülnie. S mikor Ramot kivezették, a kardinálisokat tovább maradni parancsolta. Azok amúgy is maradtak volna, meg voltak zavarodva. Ily képtelen eretnekségek talán soha még Pápa előtt nem hangozhattak el. Bizonyos, hogy voltak, kik a Pápát gyöngéden, ám határozottan meg akarták róni. A többi udvaroncok kiparancsoltattak, és csak a fehér meg a lilák maradtak a teremben. A székről a Pápa leszállt, és előttük lépdelt feldúlva.
És kipakolt a Pápa.
Hogy most a saját szemükkel láthatták, a saját fülükkel hallhatták, mi folyik odakint a világban. Tébolyult napóleonok támadnak mindenütt. Ateista forradalmárok és eretnek vallásos őrjöngők, lehet választani. Óriás szorultság volt, miből Jézus Krisztus támadt, és hemzsegtek akkor is a szekták, a próféták, az álmessiások dögivel, és rettentő volt a nyomor és éhe a kenyérnek és éhe a hitnek, de mi az akkori éhség a mostanihoz képest?! s még akadnak, kik az Egyház jelen helyzetében meg vannak nyugodva! és az általános káosszal ki vannak egyezve! s a Pápát nyugtatgatják, hogy nem is ég a ház, nem is reng a föld, csak a Pápa vizionálja!
Fel-alá rohangált a lilák előtt a Pápa, és üvöltött.
Nem a nemzetközi politika! nem az európai súlyegyen! nem a cár és nem az osztrákok! hanem ami az emberek lelkében van, ami onnét gomolyog elő, az a rettentő, kétségbeesett erő, az a fékezhetetlen butaság, az a pogány és primitív hülyeség, amitől igazán félni kell! mert bármikor jöhet egy eszelős, ki van olyan pogány és primitív, mint a milliók, jöhet egy lengyel őrült, jöhet egy francia, jöhet orosz is, bárhonnét bármikor bárki, és ezt a hatalmas éhséget öt-hat szóval, öt-hat nagy alaphazugsággal kielégíti, jöhet egy semmirekellő, műveletlen marcona demagóg, és az egész világot lángba borítja! hát ezt tessék végre belátni! hogy kívülről jönnek ezek a megváltók, kívülről jött Napóleon, és kívülről fog jönni utána mind, aki Napóleon akar lenni, és olyan könnyű azzá lenni manapság! mi sem könnyebb annál! tessék, ez a hülye lengyel messiás, tetszenek tudni, kiket térített meg? a legnagyobb lengyel költőket térítette meg! és vakon hisznek benne művelt és okos és egykor hithű katolikusok! és ez a kis szerencsétlen valahonnét az Impériumból! ez úgy beszél latinul, mint a Vatikánban kevesen! egy mitugrász kis zsidó! és az a zavaros agyú felfuvalkodott messiása megtérítette! hát képes lett volna az Egyházból bárki ezt a mitugrászt a katolikus hitre téríteni? képes lett volna?!
Beismerő hallgatás.
A Pápa higgadtabban folytatá.
A lengyel zavarból lengyel messiás jön, a zsidó zavarból zsidó, az oroszból orosz, a franciából francia, az olaszból olasz; Metternich legyőzetett rég, legyőzték az egyes nemzetek, az egyes osztályok, legyőzte a fejlődéseszme, ami párban jár a nemzeti eszmével; és jönnek forradalmak, győztesek, és lesznek még nagyobb forradalmak, s mert ez, noha a nemzetek egymásra fenekednek, mint eddig soha, egyetlen összefüggő nagyvilág, tessék észrevenni, jönni fog egy nemzetközi messiás, amint ez a lengyel messiás már ki is lépett a nemzete köréből, és zsidókkal és franciákkal társul.
Hatvan híve van, szólhatott közbe bárki.
Krisztusnak tizenkettő volt, felelhette más.
És elhangozhattak mindennemű dogmatikai érvek és ellenérvek, és beleveszhettek volna a politikába, ha a Pápa hagyja, de nem hagyta.
Ő nem őrült meg, ő tudja, hogy ez az André Maestro önmagában nem veszedelmes; ő tudja, hogy a többi lengyel szekták meg az ateisták meg a jezsuita lengyelek itt a Vatikánban elegendőek, hogy André Maestro ne legyen Napóleonná. André Maestro csak a fejlődéseszmét meg valami általános hitéhséget sejtett meg a világból; ez nem kevés; ezt azonban olyan dogmatikává akarja összegyúrni, ami tud hatni a megzavarodott költőkre, de a népnek nevezett fejetlen tömegre nem. André Maestro nem lehet különösebben művelt, de mégis túl művelt a tömeg értelmi szintjéhez képest. André Maestro becsületes a maga módján, egy tökkelütött moralista, egy életidegen idealista, aki csak azt nem veszi észre, hogy egyszerre két nemzeti eszmét szolgálni, a lengyelt meg a franciát, nem lehet. S ha ehhez még a zsidókat is hozzákeveri, kudarca bizonyos.
Megint csönd volt, mert aki Towiańskiról nem hallott, nem szólhatott, aki pedig hallott róla, igazat kellett a Pápának adjon.
Ő, a Pápa, csak annyit akar mondani, hogy az Egyház felkészülve ezen új messianizmus kezelésére nincs, quod erat demonstrandum. Az Egyház tehetetlen mindazon jelenségekkel szemben, mik az utolsó száz-százötven évben történnek. Az Egyházat kívülről és váratlanul érik a csapások, és az Egyház minden csapáskor meg van lepve. Az Egyház naponta elképed, hogy a nap keleten kel föl, és váratlanul éri, ha elered az eső. Az Egyház száz éve egyebet sem tesz, mint akarattalanul elszenvedi azt, ami történik. Az Egyház a totális passzivitásba van visszaszorulva.
Erre sem igen lehetett mit mondani.
Megkérdezhette volna persze valamelyik püspöklila, vajon akkor minek hadakozik a Pápa a kopernikuszi világkép ellen és a szűznemzés dogmává emelése mellett, ám, gondolom, nem kérdezte meg.
Így dühönghetett a Pápa jogosan és keserűn, és jámborul hallgathatták a bíbornokok szemlesütve, maguk is mindazt tudván, s várták, mikor mehetnek el birtokukra, villájukba végre. Hanem a Pápa indulata nem szűnt, a csődnek újabb s újabb képeit láváztatta, s mikor már ő maga is úgy érezte: elég, a végső tromfot kivágni az időt beteljesültnek látta. S mondá: mindaz, mi kívülről jön, megváltók és istentelenek ördögi támadása, vissza nem verhető, hanem csak akkor, ha az Egyház maga támad; s miként azon ördöngösök hirdetik, hogy itt van az idő, azonképpen az Egyháznak is ezt kell hirdetnie, sőt erőteljesebben; általános keresztes háborút hirdessen pedig az Egyház mindazzal szemben, ami kívüle esik; s mikor erre jámborul bólogattak a bíborosok, és arra is békésen bólogattak, hogy a papság minden világi hatalmak és bürokráciák megkerülésével a millióknak lelkéig hasson el, mert semmit sem értettek a főpapok, kimondta a Pápa, ami lelkének egyetlen tartalma volt: hirdesse ki az Egyház, hogy a mindenkori Pápa Krisztusnak nem földi helytartója, hanem ő maga Krisztus.
Nemigen foghatták fel azonnal a jámborak, mit mondott ki a Pápa.
Hanem aztán csak kitört a hangzavar.
Hogy micsodát?! hogy a pápa ne őszentsége legyen, hanem isten?! hogy micsodát?! hogy a vallás napóleonja üljön a trónon, cserélődő testben?! hogy micsodát?! hogy szentnégységgé alázzák a dogmát?! vagy hogy a Szentléleknek mindig legyen aktuális emberalakja a Földön?! hogy a Messiás, a Megváltó ezentúl mindig itt legyen?! és hasonlók.
S mert kétségbeejtő volt a pápaság helyzete valóban, s ennek megfelelően a Pápa terve ugyancsak eszelős és forradalmi, miként a külvilágban a vallásos és ateista eszmék mind, a Pápának ideáját lepöccinteni nem lehetett, és belátták a főpapok, hogy hétvégéjüknek lőttek, és hozattak akkor étket és italt, és kicsiny pártokra szakadtak, és maguk közt a javallatot tárgyalák, és talán más kardinálisokat is behívtak, és volt panel, és voltak munkabizottságok, és voltak poszterek vagy ahhoz hasonlók, s a Pápa, ki felülről vágyta az elvetendő valóságot megreformálni, trónszéke mellett kuporgott fáradtan és várakozva, mintha önmaga udvari bolondja volna, s mikor a szolgák kérték, a székbe ülne be, mondá: ő abba addig nem, soha, amíg csak emberalakban, s nem istenként tehetné.
Honnét sejtem ezt a forradalmat? hát onnét, hogy Ramot három napon át főpapok látogaták és kérdezgeték; onnét, hogy nem sok évvel később a Pápa csalhatatlanságának dogmáját bevezeték, s a csalhatatlanság nem emberi kategória; ha később bevezették, az ötlet nyilván korábbi vala; továbbá ha a Pápa később csalhatatlanná leendett, akkor ezen eredmény szélsőségesebb, istenítőbb javallatnak és dühödtebb ellenkezésnek volt az eredője; kompromisszumok köttetnek testületekben mindig a Földön, tehát istennek kelle a Pápát javasolnia az ortodox-reformista pártnak, hogy legalább a csalhatatlansága átmehessen.
Tudni lehet, hogy valami körül óriás viták folytak a Vatikáni csúcson azon napokban, mert szerdán, Ramnak fogadása után négy nappal, november 8-án a Pápa brevét bocsáta ki, melyben Pierre-Michel Vintras szektáját elítélte.
Amiben az érdekes az, hogy Towiańskit a Pápa nem ítélte el!
Ó, igen, forradalmi lehetett a Pápának eszméje; felismerhette, hogy az eretnekséggel szemben a legnagyobb eretneknek az Egyháznak kell lennie! ha e hegyvajúdásból ez jött ki: Vintras elítélése és Towiański hallgatással való mellőzése, ez az egérke.
S alighanem ha akkor a mindenkori pápákat eleven megváltókká felkenik, és az eleven megváltókra éhes millióknak ily lelki táplálékot adnak, mintegy szellemi cárrá emelve a pápát, az intézményeket a megváltó és a tömegek közül kiiktatva – de hagyjuk, mert meg nem valósult, nem valósulhatott, hanem csak töredékesen és folytonosan kívül az Egyházon végig, azóta is; de erről ismét hallgatni kell, mert én, aki ezt írom, ezen korszakon bévül lévén, csak a lényeget nem sejthetem.
Úgy képzelem, napokon át nem aludtak a Pápa és környezete, hanem elkeseredetten, hevesen vívtak szócsatákat és toporzékoltak és asztalt vertek ők; istentelen káromlásokat hallattak bizonyára, hiszen a vallásnak csúcsaira csak oly egyének jutnak fel, kik útközben hitüket el kellett veszítsék és az emberek közti társasági viszony minden vadállati vonását megtanulták; ószövetségi lehetett az indulatuk; képmutató rejtőzködésnek, taktikázásnak azon napokban helye nem volt; dönteni létfontosságú ügyben kelle.
Napóleonná váljék-e a Pápa?! Krisztusnapóleonná?! amiként azt Mickiewicz meghirdette? Voltak már forradalmak az Egyházban, zsinatok újították a Szentírást; boszorkákról Jézus nem szólt, mégis égették őket például; volt esélye, hogy a Pápát megöljék, akadtak volna istenfélő becsületes vegyészek meg orvosok, kevesebbért is öltek már meg élőket ezerszám. Hogy kik miféle észérveket használtak, hogy csoportok miként nyírták egymást, a Pápát hízelegve kik s hogyan támogatták, azt minden rossz író le tudja írni, úgyhogy én nem teszem; egyébként is mindig bíztam az olvasó tehetségében; szíveskedjék elképzelni a hacacárét az olvasó.
Ám azt is gondolja át az olvasó: minél létfontosságúbb az ügy, annál siralmasabb a tárgyalás eredménye, mert mérlegelés folyománya; a ráció megragadja ugyan a lényeget, de csak azért, hogy számunkra elviselhetővé kiherélje; mindig csak azon dolgok ütnek át háziasító vágyszokásainkon, miket az emberek tömegei eszetlenül mívelnek, midőn belátási képességük szünetel. A Pápa javallta újítás leszavaztatott. Viszont az ellenzők sem érték el, hogy a lengyel eretnek álmessiást a Pápa átkozza ki. A Pápa e követelésnek csökönyösen ellenállt. Nem mintha szívének csücske lett volna a Mester, hanem bosszúból, a főpapjai dühítésére. Ha nagy dologban vereséget szenvedünk, kicsiny dologban makacsoljuk meg magunkat kárpótlásul; Vintras a Pápát nem érdekelte, különben is börtönben ült már a zsarolás miatt; jó, Vintras lehet átkozott. De kiátkozni Towiańskit?!
Az elcsigázott Pápa elhúzott szájjal mosolygott. Na de monszinyórék! Ennyire túlbecsülnek egy idiótát?! Kiátkozottá felkenni egy senkit?! Na és mondják csak, monszinyórék: tehet a Pápa indexre olyan eretnek művet, amely könyv alakban meg sem is jelent?!
S akkor a szintén elcsigázott bíbornokok elnémultak.
Szarvashibát követtenek volt el valóban. A Beszély-t könyv alakban kiadni elmulasztották! Az újságbéli megjelenés nem könyv. És ugyan kiadták közben a Feltámadottak Párizsban a Beszély-t facsimilében, hogy a Kör tagjai lássák: az a Mesterük keze írása valóban; az én kezemben is volt egy példány ebből; de az Egyház kéziratot sem tehet indexre! úgyhogy jó nagyokat kaphattak a fejükre a Feltámadottak aztán, amiért e fontos teendőről megfeledkeztek. És a következő évben jelent csak meg a Beszély könyv alakban, Witwicki adta ki, ellátta magyarázó függelékkel is, de elkésett. Sok évvel utóbb persze az újabb Pápa indexre tette a Beszély-t, de ez most nem érdekes.
Tébolyt csak másik téboly orvosolhat, írta egy költő pár évvel e történet lejegyzése előtt; az a költő én voltam; most látom csak, mennyire nehéz másik tébolyt akaratlagosan létrehozni, mennyire ellenáll az intézményi logika; s ha megkérdem magamtól, mi múlott azon, hogy a Pápa a kis kajlafülűt fogadta és a Mestert nem átkozta ki, akkor azt válaszolhatom, hogy Juliusz Słowacki megírhatott jó néhány drámát towianista szellemben, amit talán nem tett volna, ha a Mester kiátkoztatik, és ezen drámákon gondolkozva fél századdal később Wyspiański megírhatta a maga drámáit, és hetven évvel később én az ő drámáin tépelődve eljuthattam oda, hogy ezt a történetet megírjam; lehet tűnődni, hogy ez sok-e vagy kevés.
Egész Itália a Mesteré! a Mesternek szellemétől van átitatva, attól kápráztató, attól gyönyörűséges! ezt érezte Ram, midőn Rómából észak felé elindult, s mert küldetését fényes sikerrel teljesítette, a Pápát az Ügynek megnyerte, azontúl már csak annyi dolga volt, hogy várja, a Pápa az Úr Ügyét a trónjáról melyik közeli napon hirdeti meg. Szabadságolta magát a kajlafülű önhatalmúlag, hogy görcsbe rándult magamagát elernyessze és a következő hatalmas teendőkre előkészítse.
A Mester úgyis hamarább tudja meg az örömhírt újságokból, szószékekről, piaci pletykálkodásokból, semmint ő Svájcba, a megbeszélt találkahelyre, Lausanne-ba érne.
Pénze volt, adott a Pápa; s noha a zsidók térítésére adta, Ram bizonyos volt benne, hogy arra már nem is kerül sor, a zsidók maguktól is meg fognak térni, a Messiásnak megérkeztét hallván. Úgyhogy amint észak felé poroszkált Rómából, eldöntötte, hogy Itáliának legalább egy kicsiny részét bebarangolja, sőt kényelmesen fog lakni és étkezni fog igazi éttermekben, ristorantékban és pizzeriákban és trattoriákban és hasonló csodákban, és kávéházakba is beül! és nézelődni fog, mintha úr lenne! s ha már Rómát nem járta végig, a romokat se, amik nagyok voltak és jó romosak, némelyiket látta messziről, de nem látta a Fórumot, se a termákat, se a Colosseumot, se a piramist, se a Campidogliót, csak annyit látott, hogy Rómában rengeteg a macska, nos, most észak felé gyalogolván eldöntötte, hogy ami város az útjába esik, azt megnézi.
És kocsi jött és felszállt; és mintha úr lenne, fizetett; a szeme hosszú idő óta először nézett a koponyájából kifelé, és nem befelé; kápráztató csudákat látott Ram! a mediterrán életnek vígságát, színességét, utcaiságát, az esti és éjszakai korzózást, a fajoknak keveredését, az arcoknak sokféleségét látta! és szíven ütötte az olaszoknak könnyedsége, barátságossága, mely közönséges sose volt, mert a tartózkodás utánozhatatlanul szívélyes báját tartalmazta. És utazott kisvárosból kisvárosba Ram, és ahol kedve szottyant, éjszakára-kettőre megszállt, és sok helyütt az utcán éltek, az utcán árultak, az utcán étkeztek, akár a frankfurti zsidók, de a szűkösségnek, a bezápultságnak árnya nélkül, és hangosak voltak a népek és gyermetegek, lusták és vidámak, és Ram nem rítt ki közülük, mert rengeteg hozzá hasonló olajos hajú, kajla fülű emberke csatangolt arrafelé, úgyhogy Ram úgy érezte: nem látogató ő a pálmák és a cédrusok alatt, nem kívülálló nézelődő a halpiacon, a kávéházak teraszán a mediterrán őszben, e csodálatos nyárutóban sütkérezve, hanem ő mintha oda született volna, s most visszakerült eredeti közegébe.
Ám tudta jól a hívő, hogy mindeme kellemességek csupán a Mester szellemének jelenlétét jelentik, s immár kétszeresen van a Mester benne e tájban: messzi múltként és közeli jövőként: sőt úgy érezte, háromszorosan is, mert ő, aki néz, ő szintén a Mester szellemétől van átitatva, és amit néz, azt ő tevőleg nézi; amire pillantása ráesik, az a Mester szellemétől teherbe esik.
S ha bármely gyönyörűséges kisvárosban másodszor ült be ugyanabba a kávéházba, a pincér máris a törzsvendégnek kijáró bizalommal üdvözölte, holmi napi dolgokról elcsevegett vele, nem kérdezvén, ért-e a vendég olaszul, hanem csak mondta a magáét bizalommal, és igaza is volt a pincérnek, mert pár nap múlva ettől a vendég már mintha tényleg jól tudott volna olaszul. És volt e pincérek közt magas és karcsú, született arisztokrata, noha olcsó kávéházban dolgozó, és volt tömzsi, guruló, bugyborékoló nevetésű egyén, meg mindenféle más, de az biztos volt, hogy mindben benne már a Mester szelleme.
S bármerre mászkált is Ram, a fehérneműk diadalt jelzőn lobogtak, a mindennapi lét örömeit hirdetve a házak közt kifeszített köteleken, a Mester fehér lobogói! s mikor a szép tereknek valamelyikén üldögélt, mintha soha nem szűnő színielőadás nézője lett volna, mintha a rengeteg víg ember az ő szórakoztatására öltött volna magára fantasztikus jelmezeket és képtelen maszkokat; a saját arcukat öltötték magukra e kedves csodalények! s hevert Ram olykor valamelyik albergóban az ágyán a mennyezet játékait akár felhőket bámulva, és olaszos tétlenségbe merült, nem figyelt semmire, csak arra, hogyan tölti ki a boldogság a testét egészen; gyönyörűséges dolog az életnek ez a kizárólagos jelene, Itáliában nem múlik az idő valahogy, legalábbis most, hogy a Megváltás előtti pillanatban találjuk, az idő egész bizonyosan megállt, mintegy az öröklét előtti utolsó elhatározást latolva lomhán.
Ebben az Itáliában, hol forradalmak voltak készülőben, nagyok és jelentősek, nem a romok lomhasága adta az örökegy pillanatnak állandóságát, hanem a romok körül évszázadok óta cserélődő ugyanazok; az ugyanazon emberek és az ugyanazon macskák, mely utóbbiakból feltűnően sok volt mindenfele, öregasszonyok etették őket az ablakokból dobálva le a maradékot; ezek ugyanazok a macskák voltak, akiket Egyiptomban szent állatként tiszteltek, s mikor Ram egy álló napot töltött el a társaságukban egy amfiteátrum romjai közt, az árnyék lopakvása elől odébb-odébbhúzódva a macskákkal együtt, és volt belőlük legalább harminc, ráébredt, hogy ezek tényleg ugyanazok a macskák, akik évezredekkel korábban Egyiptomban éltek, és akiket az ő ősei ott biztosan láttak, mert nekik egyéni tudatuk nincs, a faj az, ami él; hát ugyanilyen macskaéletet éltek Ram nézete szerint a kedves itálok, s bár a halálnak itt-ott, a kisebb-nagyobb városokban szép, terjengős szertartásait látta, temetési meneteket utcákon a megfelelően jajgató, feketébe öltözött asszonyokkal, és a temetőkben hosszadalmas, áriaszerű sírbeszédeket hallott, valahogy a halál hiányzott ebből az itál életből, elnyomta a lármás létezés, a burjánzóan obszcén.
És eszébe jutott Ramnak, hogy mikor ama kecskét a gazdájához visszavezette, a régi, kicsiny Vesta-templom falán rajzot látott és a rajzot a gyengébbek kedvéért magyarázó feliratot: cazzo duro e lungo*, és tényleg hosszú volt az odasikerített férfi nemi szerv, épp a Vesta-templom falán, s most, a Pápa megtérítése után, igen helyénvalónak találta ezt a dolgot Ram; és helyénvalóak voltak a barokkot előző, régi-szép templomok az ő szemében, melyeknek alagsorában pogány csarnokok álltak hajdan, s azokra bár hevenyészve, mégis évszázadokra húzták az újat, a keresztényt, mert látta Ram, hogy ezek a vallásnak vidám helyei, életes vallásnak terei; csak a barokkot nem bírta elviselni Ram, a barokk templomokba be sem tért, az volt a halott vallás, a hivatalos, a pöffeteg, az érzéki húscafatokkal negédesen érvelő, freskóktól csöpögő, cirkalmaival a félelmet az emberbe tápláló; de a képek, a szobrok! hát igen.
Mindazt megnézte Ram, ami cikcakkos útjába esett, s bár a mételyes levegőjű Firenzét vonzónak nem találta, ott ütötte szíven a szentség. Donatello, az a mélységesen bölcs Donatello! kinek a Dóm mögött egy teremben sok szobrai álltak az én időmben, az Apostolok kőszobrai, és mindnek téboly az arcán, mindnek másfajta téboly, de egészen olyanok, aminőket Ram is láthatott az őt környező eleven arcokon, lettek légyen franciák, lengyelek, zsidók; s a terem közepén a méternyi magasságú faszobor, Mária Magdaléna, hegyes orrú, eszelős tekintetű nyomorult, gótikusan sovány asszony, hajának csigái a testét fedő szőrcsuhába mennek át; a szobor előtt Ram biztosan elsírta magát, ha látta. Hogy ennyire mindent tudtak már évszázadokkal ezelőtt az emberek, s hogy ma sem, és soha nem lehet tudni mást! de könnyei nem a kétségbeesés, hanem az öröm könnyei voltak, mert ha mindig így volt s mindig így lesz, ha mindig bele kellett az életbe tébolyulni, akkor az éppen élőnek az jut ki, ami kijár, sem több, sem kevesebb, s akkor az éppen élő, mindegy, mely korban s mely helyén a glóbusnak, ugyanazt az életet éli, mint előtte és utána a többiek, s így az Egyes az Egésznek tökéletes része, az Úristen mégis zseniálisan működik.
S hogy ez a gondolat a pillanatok múlva bekövetkező Megváltással összhangban nincs, azt a szobor előtt állva Ram aligha érzékelhette, mert le volt nyűgözve egészen.
És Michelangelo öregkori hármas Pietája! amely, ha jól tudom, akkor még a Dómban állott! az Úristen, vagyis maga a vén szobrász, a kőből elnagyoltan kiemelkedve öleli át tanácstalanul a halott fiát tartó gyászoló anyát! egy tehetetlen Úristen! és a holt fiú lábfeje tisztességesen megmunkálva sincs! s mégis, Ő AZ! ó, ez a szobor, ez a szobor, ez igazán eszét vehette a boldog kajlafülűnek, és belévéste, hogy az Úr Ügyének előfutárai közé Michelangelót is fölvétesse, csak el ne felejtsen szólni erről a Mesternek, mert a Mester előde volt Michelangelo kétségtelenül, benne, s ezt a szobrász maga is tudta és gyönyörűn kinyilvánította, az Istennek szelleme lakozott! úgyhogy Napóleon előtt és Krisztus után volt még egy Megváltó, a bizonyíték róla e szobor.
Itáliában, Itáliában látta meg a Vilnából elbitangolt kajlafülű, hogy ami másutt: északon kivételes, ritka, hősies, és emiatt fázósan csodálják, s neve: művészet, az valójában egyszerű, természetes, az emberrel veleszületett képesség a szépre, nélküle az élet nem is élet; bármely apró település célja: városnak lenni, s nem falunak; a templom nem nyomorúságos tákolmány akkor sem, ha kicsike és együgyű; a képek és a szobrok apró városkák templomaiban éppoly gyönyörűek, mint a híresebb helyeken, ez a természetes, ez a szerves, nem pedig mindennek a hiánya; és számtalan a tehetséges, ihletett, látó ember, ha a viszonyok olyanok, hogy tehetsége megnyilvánulhat, belső látása kifejlődhet, s ha van is mit látnia; igenis a tehetség az embernek megkülönböztető jegye, nem pedig az, mit másutt, még abban a hírhedett Párizsban is tapasztalnia kellett, hogy a butaság, a sutaság, a merevség, a korlátoltság az ember. Nem, nem és nem! Az emberi a tehetség, nem más, az emberi a vígság, nem más, az emberi az ízletes, gusztusos hal, csiga, rák, herkentyű, az olcsó, ám zamatos veresbor, az emberi Itália: az eleven, nem pedig a romok, nem a barokk, nem a romantika, nem a Vatikán Itáliája.
Micsoda szerencse, hogy a Mesternek szelleme Itáliából soha ki nem halt, azon évszázadok alatt sem, amíg a Mesternek szelleme megtestesülve éppen nem volt, s a Gondviselő Úrnak hiánya égbe kiáltott! bár üres volt az Ég! mert szikrái a fénynek akkor sem haltanak ki, midőn az Úristen átmenetileg nem létezett, csak lappangott téren s időn kívül a seholban, és máig e szikrák fennmaradtak: a képek és a szobrok! hívő képek, rajongó szobrok, mámoros lelkek mívelményei! ó mennyire, mennyire, mennyire emberben lakozik az Úr! s mikor az Ő léte szünetel, az emberek, az ihletettek megtartják és újra élni segítik!
És enni, enni! mert vendéglőkbe járhatott, leült, rendelt, kiszolgálták! hát ez is már a Megváltás csodája volt, gyomra a rendszeres étkezéstől kitágult, ízeket ízlelt, illatokat szimatolt, s ezen kéjszerzési lehetőség egész lényét lefoglalta annyi böjt után, és pezsgett a szervezete, és egyéb kéjekre is vágyott, de még nem, még nem vetemedett reájuk, a nőket a Megváltás utánra tartogatta gyáván és bölcsen, hogy a megváltatlan s a megváltott világ közti különbséget majd egyáltalán érzékelni tudja. De már azon tűnődött, mi lesz ő, ha a vatikáni trónra a Mester ül, hiszen az a hely a Mestert illeti – ő akkor a kardinálisa lesz, vagy micsodája? de persze a papi nőtlenség eltöröltetik, mint minden korábbi törvények, mik az emberek szabadságát a megváltatlan világban korlátozták.
És barangolt Itáliában Ram, és minden érzékei tárva voltak, és mindent megjegyezni igyekezett, hogy majd a Mesternek elmesélje, kinek mindeme táj, kép, szobor, étek a tüköre, a teremtménye, öndicsérete.
„Az igaz szeretet csalhatatlan”, a Mester mondja ezt is; mennyire fog örülni a Mester, hogy minden, minden, minden az ő mondásának igazát bizonyítja Itáliában!
És eldöntötte Ram, hogy mikor a Megváltásnak ténye elintézett lesz, ő Itáliába élni visszatér.
Minden helyei csábosak lesznek a Földnek egy csapásra, hanem azért Itália e nemes vetélkedésben előnnyel indul; és annyira otthonos az olasz nyelv! adja Isten, tegyen róla a Mester, hogy a Föld lakóinak egyetlen közös nyelve az olasz legyen! ő majd ezt a Mesternek megpendíti, hátha magától nem jut az eszébe; az éghajlat pedig, nos, ki tudja, az éghajlatot változtatni lehet-e, kell-e az általános Megújulás után, de ha nem, s ha az egyetemes jólét nem fogja jelenteni, hogy Északon a hó és jég felolvad és az Örök tavasz beköszönt, akkor ő Itália éghajlatát fogja választani, ahol november közepén olyan az ősz, hogy az júniusi szépséges utótavasznak felel meg Vilnában.
Nem tudni, az Úr Ügyének a pápai trónról való meghirdetése egyben a halandóság eltörlését is magával hozza-e; a Mester erre nem gondolt, a halandóságot adottnak véve; nos, jó, ne legyünk halhatatlanok testünkben, ha már a szellemünk úgyis halhatatlan, legyen csak Halál továbbra is, annál értékesebb lesz az Élet, ám erről tépelődni ifjan egy örökifjú tájban, éppen a Legnagyobb Áttörés előtt nem is kell, mert ilyenkor nincs halál, és soha nem is volt.
S látott más városokban további gyönyörűséges képeket és szobrokat Ram, azon művészek kezéből, kik mind a Mesternek előfutárai voltak, bár maguk nem tudtak erről; látott például temérdek Bellini-Pietát, Bellini-Madonnát, Bellini erre szakosodott, gyártotta volt ezeket szakmányban, rendelésre sok-sok városok számára; hanem látott egy olyat is Ram, ami nem olyan volt, mint a többi.
Én ezt a képet a velencei Akadémiában láttam, két évvel azelőtt, hogy ennek a történetnek nekifogtam volna; Ram idejében e kép nem ott volt még, hanem a Martinengo család tulajdonában, ahonnét e történet lezárásának időpillanata után tíz évvel, 1866-ban a Dona delle Rose gyűjteménybe került, s onnét csak 1934-ben az Akadémiába. Feleségemmel sokáig álltunk e kép előtt, elmozdulni nem tudtunk; e kép mellett egy másik, szokványos Bellini-Pietà függött összehasonlítási alapként; ezen a kivételes képen egyszer, egyetlenegyszer bevallotta Bellini, mit is gondol ő, nem a festő, hanem az ember.
Olyan Madonnát festett egyetlenegyszer Bellini, aki vén, a kínnak és borzalomnak ráncai arcán és homlokán, s ölében Jézus halva, és az Anyának feje félig lehajtva, és szemei, a látni nem tudók, csukva; a háttér a szokásos Bellini-háttér: városkép házakkal, templomokkal, s a két alak körül a pázsitot átszelő ösvények, és lombtalan fák, csenevészek, de a bal oldali, levagdosott ágú fán a levelek kihajtanak mégis; egészen olyan kép tehát, mint a többi, csak Mária vén és csúf rajta. Hogy ezt meg merte tenni egyszer az a gyalázatosan áldott kezű festő! kinek többi képein a Madonna szép és fiatal, ahogy kérték, ahogy kanonizálták, s ahogy nem igaz!
Ram is döbbenten állt e kép előtt, és mélységesen fel volt kavarva. S ha nem láthatta is, azt akarom, hogy látta légyen. Ha Xawerának olyan izomcsoportozatokat adományoztam, mikkel nem rendelkezett, nem mulaszthatom el, hogy Ramot e kép megcsodálhatásában részesítsem, és őt, kit szeretek, másokkal, kiket minden határon túl szeretek, összekapcsoljam téren és időn kívül, a léten túl is akár. Ez a legkevesebb, ami művésztől megkövetelhető. Állt tehát e kép előtt Ram soká, és némán könnyezett; aligha tudhatta, hogy a háttérben vicenzai épületek vannak, s a kompozíció német Pietákra emlékeztet; ha járt is Vicenzában előzőleg, azt a várost aligha szerette, mert olyan volt, amilyet csak Goethe kedvelhetett: mesterkélt, csinálmány, kitalálmány; ám ezen a képen még a Palladio előtti állapot látható a dómjaival, a természetes, a szerves; állt Ram a kép előtt, s mert Bellini ezt akarta, látva látta, hogy Mária ötvenéves; és az emberek döfölte Jézus ott feküdt nyugodtan-halottan a gyászoló Mária ölén, s a háttérben az ugyanolyan gyilkos emberek emelte szép templomok hirdették bölcsen, amit erről az egész tragikus dologról egyáltalán közölni lehet; nézte Máriának ráncos arcát, néma gyászát az éppen élő, a legnagyobb fájdalmat, a természet ellen valót, mikor a szülő a gyermekét veszíti el, s hogy mégis ebből a gyászból lettek a gyönyörű dómok! és a lemetélt fa kihajt! és oly szerényen, szinte bújva jelentette meg a gyilkosságot azon a képen a Krisztus mellén levő seb, hogy attól külön is zokogni kellett; s támadtak e látszólag nyugodt, kiegyensúlyozott festménytől eszelős gondolattöredékei Ramnak, mik egész itáliai utazását alááshatták volna, de hát az volt megírva, hogy a kételyeket, mert fiatal még, hárítsa el, és a Megváltásnak földi diadalmát készüljön fogadni.
„Megbeszélték az emberek, hogy a városban folyóvizet fognak árulni. És megjelent köztük egy ember, aki a vizet ingyen akarta adni. Meggyűlölték őt a többiek, és megkorbácsolták.”
Juliusz Słowacki testvér rövid meséi közül való ez.
Áhította a nehéz életet Słowacki testvér. Pár évvel korábban ezt írta haza, az Impériumba a mamájának: „Mama, elmondom neked, amit soha senkinek – gyermekkoromban, mikor egzaltáltan vallásos voltam, azért imádkoztam Istenhez, hogy adjon nekem minél nyomorultabb életet – egész életemben legyek megvetés tárgya –, de cserébe adjon halhatatlan dicsőséget a halálom után.”
Jól imádkozott volt Juliusz kistestvér, meghallgattatott.
Történt négy évvel a Mester párizsi megjelenése előtt Jeruzsálemban, hová Juliusz elzarándokolt, egy csudás esemény. Ott a Szentsír-templomot este hétkor bezárták, de bévül lehetett maradni bezárva hajnalig; más zarándokokkal együtt Juliusz bent maradt, égett a sok-sok lámpa, Krisztus sírjánál a Bibliát olvasta Juliusz tizenegyig, majd imádkozott; fél tizenkettőkor megjelent egy házaspár, a nő fiatal volt, ők is imádkoztak, csókolták a sírkövet; nézte őket Juliusz; akkor a házaspár felnézett, meglátták őt, odajárultak hozzá, és kézen csókolták.
A házaspár elment, a csók a kézen ott maradt.
Éjfélkor görög papok harangoztak, minden kápolnában felzengett az ének, más-más keresztény felekezeté volt minden kápolna ott, a sírnál a görögök miséztek, majd az örmények, és kettőkor a lengyel jezsuita atya, Ryłło; háromkor vonszolta ki magát a templomból Juliusz, vitte kezén a csókot. Érdemtelenül kapta? vagy netán a teste Krisztus sírjának sugarát átvette s tovább sugározta? Ó, az a kézcsók, mely őt szinte Krisztussá felkente! Nem fogjuk megtudni, mit gyónt meg utóbb Ryłło atyának, s miért böjtölt aztán negyven napig kolostorban ott; de mikor négy évvel később a Mester Párizsban őt is megváltotta, másként váltotta őt meg, mint a többi híveket, válláról a Megváltóvá válás kísértő terhét levette.
Mindenkit kicsit másképpen váltott meg a Mester.
Ó, mennyire boldog volt Juliusz testvér, hogy ő immár meg van váltva! s ehhez még a Mesterre sem volt szüksége a továbbiakban! Nem zarándokolt el hozzá sem Brüsszelbe, sem Svájcba, hanem dolgozott a művein, melyek az Úr Ügyének eszméit hirdették fennen, a testvérek összeloholásaira ritkán járt el, írt három drámát egyszerre és poémákat és számtalan töredékeket, írta szüntelen ihletében towianista műveit rakásra, és meg volt elégedve ezzel.
Írt, amikor senki más a Körben; nem is nézték jó szemmel a testvérek, hogy Juliusz alkot, mert ez a tettek ideje s nem az idejétmúlt költészeté, így mondta Adam testvér, ki régóta nem írt semmit, a Mesternek költészetellenes beállítottságát magyarázva.
Az Igét ne művekben hirdesd, hanem tenmagad legyél az Írás: Saint-Martin javallata jól jött azoknak, kiknek ihlete kiszáradt, s azoknak is, kiknek sose volt; és könnyebb is, valljuk be, Ige-emberré képezni magunkat, mint művet létrehozni. S kiknek tehetségük nem volt, sejtették, hogy a tehetség a Sátántól való; s kik alkotni lusták voltak, folytonos gyűlésezéseiket óriás erőfeszítéssel járó munkának kiáltották ki, és el is hitték, hogy az; minő jogon marad távol valaki ezekről?! csak mert ír? hát ne írjon! azok az idők elmúltak.
Juliusz is gondolta, hogy bizonyos idők elmúltak; májusban korábbi műveinek pár főhősét egy poémában összegyűjtötte, és keményen ítélkezett felettük, imigyen:
|
Költőtől nagyobb áldozat várható-é, mint hogy korábbi műveit elítélje a hasadó hajnal fényinél?! és írta verssorok százait, ezreit Juliusz, hogy a Világ Teremtése óta történt dolgokat a Mester tanai szerint foglalja össze. Elmúlt az óvilág, de attól még írhatunk, így vélte Słowacki testvér, és írt lázasan, mert akkor már tüdőbaja előrehaladott volt. Egyik drámájában a címszereplő, Marek pap, maga a Mester! s még a jövendőnek towianista ünnepeit is összeállította ekképpen:
„Január 1.: az Áldozat Ünnepe. Március 22.: a Testvériség, az asztalok szent kommuniója. Április 4.: a Víz Megszentelése, az Anyák Ünnepe, a Nagy Szellemek Megkövetése. Május 22.: a Szeplőtelen Ünnepe, a Szépség Szellemének Megkövetése a Papnők: a Szűzek által. Június 22.: Jöjjön el a Te Országod, a Himnuszok Ünnepe. Szeptember 22.: az Alacsonyabb Szellemek Fölemelésének napja, a Nyáj Ünnepe. Október 10.: a Találmányok Ünnepe, könyörgés ihletért. November: a Halottak Ünnepe. December 22.: Krisztus (Szent János) Fényének Ünnepe, a Festők Ünnepe.”
Az a sok huszonkettedike, az az Adam testvér által tévesen használt, váteszt jelölő negyvennégyes számnak felezése lehet, minthogy harmincegy napos hónapnál több napos még mindig nem volt kéznél; vagyis ők ketten voltak a váteszek, s nem Adam testvér egyedül; ez így is volt, kettő volt a költő-váteszek száma az emigrációban, mert akarta az Úr, hogy így legyen, s ebből bajok származzanak.
A messiási Szellem magvetőjeként ténykede Juliusz testvér azon hónapokban, s tudta, mily nehéz, mert mesét is akart írni erről, így szól a vázlata: „Mese az emberről, aki feltámadó szellemet vet – de az emberek csak azt értik, aki a kinőtt világot aratja vagy csépeli”; de az mégis megviselte, hogy noha ugyanazt hirdette, mint amit Adam testvér is a katedrán, miszerint a lengyel messianizmus lényege „az Úristen szelleme által uralkodni a glóbuson – aki magában magát Krisztussá teszi, aki lelkében megérti az alkotóerő első szikráját – az már elmondhatja, hogy van Hazája, mely lelkében alkottatott meg”, mégis éppen akkor uszultak rá a testvérei! mert ez történt.
Őt a Mester „halálos álomból” ébresztette fel, és végre, anyjának írta így, „az isteni felébredt a szívekben”; s mégis miket mívelnek a Körben egyesek! Följegyezte Juliusz testvér, hogy „Gutt a Körben bűvészkedik, s minden szcéna után Mickiewiczhez közeledve olyan a képe, mintha azt mondaná: Látod, milyen ökrök? mire Mickiewicz grimasszal válaszolta: Igen, jól bűvészkedtél, hogy ezekből az emberekből ilyen hülyéket csináltál.” De ezt már azután írhatta le, hogy a testvérei megszorongaták.
Időrendben így történt a dolog: júniusban Juliusz testvér nem folyamodott a Körnek medáljáért a Mesterhez, noha erre fel lett szólítva; e visszautasítás sértő volt, mert a többi testvérek e medálokat igen vágyták s azokat könnyek között vették át; pletykálták, netán azért nem akart ilyen medált Juliusz, mert Adam testvér kezéből kellett volna átvennie.
Aztán július 6-án, mielőtt Adam testvér a Mesterhez indult, Juliusz is elment hozzá, mint a többiek, kik gyónásuknak eredményét vitték; Juliusz azonban a gyónás e formája ellen tiltakozott, és elment az óceánban úszkálni és műveket írt veszettül.
Megjött Adam testvér október 1-jén a Mestertől, s mit tesz isten, október közepe táján bizonyos testvérek, neveket nem tudunk, gőgjéért Juliusz testvért kárhoztatni kezdték. Ez lehetett az oka, hogy november 1-jén levelet írt a Körhöz Juliusz. A levél nem maradt fönn, de maga Juliusz említé majd később, hogy írt ilyet; e levélben, így maga Juliusz, „semmiképp sem mondtam fel a testvériséget – de lengyel szellemű vétót emeltem – az orosz törekvés ellen – mely misét és nyilvános istentiszteletet diktált nem a mi hitünk és ideánk szelleme üdvéért.” Vagyis a Sándor cár lelki üdvéért tartott misét ítélte el Juliusz a levélben. És írja még Nabielaknak Seweryn testvér erről a levélről, hogy benne Słowacki azt követelte, hogy a Kör adja meg magát az ő szellemének; bár a Mestert istenítette, a testvérekre panaszkodott, és hogy addig a Hetek vagy a Kör üléseire nem megy, amíg minden úgy marad, mint van. Seweryn úgy vélte: „Słowacki megszűnt a testvérünk lenni.”
Válaszul erre november 4-én, pont mikor a Pápa fogadta Ramot, Adam testvér a nyolcadik Heteknek, melybe Juliusz is be volt sorolva, kiadta az ukázt, hogy más Hetekből hívott testvérekkel tanácskozzék, és mindenki írásbeli feleletet adjon ezen, Słowackira vonatkozó pontokra: „1. Szellemének állapotja. 2. Ennek okai. 3. A felhasználható módozatok. 4. Kin nyugszik az iránta való kötelesség.” Kissé homályos fogalmazás, de az világos: lelki vésztörvényszék hívatott egybe, mégpedig titokban, mert aznap az összes Hetek üléseztek, ám ez a dolog nem került szóba. Adam testvér egy héttel későbbi jegyzetéből tudjuk: a nyolcadik Hetekből két testvér behívott hét testvért, abból megjelent öt, vagyis komplett volt a Hetek (tudni kell, hogy Juliusz nem tudott erről; Nabielak Barcelonában gázt gyártott; csak Kołysko és Pieślak volt Párizsban a nyolcadik Hetekből); úgy volt tehát komplett e rögtönzött Hetek hét fővel, amiként a zsidók is csak akkor imádkozhatnak, ha együtt van tíz férfi.
Kik voltak a behívottak? Falkowski ott volt; írásban azt követelte, Adam testvér szorongassa meg Juliusz testvért alaposan. A többiek? Adam testvértől tudjuk, hogy Słowacki bírálatában Romuald és Jeżewski testvérek elöl jártak, feltehetőleg ott voltak tehát. Két hely még kiadó. Seweryn nem lehetett, ő csak november 10-én szerzett tudomást az egészről. Adam testvér nem lehetett. Talán Eustachy testvér, mert tizedikén ő imádkozott nyilvánosan a Kör előtt Juliusz lelkéért. Még egy hely kiadó. Bevallom, nem tudom, ki volt; mindegy. Összeült a lelki vésztörvényszék, és mindenki írt valamit Juliuszról. Mindegy is, mit írtak, Adam testvérnek csak a Kör közös pecsétje kellett arról, hogy akciója nem magánkezdemény.
Ahol heten tudnak valamiről, onnét a titok kiszivárog; november 6-án Juliusz levelet írt az ő Hetekjének Őrizőjéhez, Kołyskóhoz, így szól:
„Szeretett testvérem! Az Ügy mellett állok minden erőmmel; a Mester által mutatott úton haladok, míg erővel bírom; de a testvérek elidegenülése és elhidegülése tőlem, a Hetek nálam tartott gyűléseinek megszűnte és egyéb kisebb dolgok diktálják, hogy a Kör gyűléseire ne járjak, mert a szellemem szabadságát meg akarom őrizni, semmiféle egyéni befolyásra nem hajlok, és addig fogok egymagam dolgozni, amíg meg nem érzem, hogy a Kör irányomban testvéri lesz ismét, s velem együtt akarja a tiszta hitet, az igazságot és a Kör haladását. A Kör csalhatatlanságában ugyanis nem hiszek, és az általa előírt formák alá lelkemet törni nem hagyom, mert eleven akarok maradni, hogy az Úristenért utolsó leheletemig dolgozhassam. Egyéb okokat már a Mester Helyettesének megvallottam az úgynevezett gyónás alkalmával, mely intézmény tartóssá tétele ellen lelkemben szintén tiltakozom. Ez itt testvéretek, egy lengyel ember szellemi vétója. Ha e testvéretek téved, nem árt nektek. Ha megengedi az Úr, hogy ti hibázzatok, jöjjetek az elhagyott útra, s akkor én veletek leszek a halálig és azon is túl. (Aláírás) Juliusz Słowacki. (Utóirat) Veled, mint más testvérekkel is egyénenként találkozni és élni óhajtok, főleg azokkal, kik lelkükben engem megítélnek, nem pedig elítélnek. 1843. november 6.”
Ezt a levelet a Kör egyetemes gyűlésén olvasta fel Adam testvér, miután Eustachy testvér imádkozott Słowacki testvérért és szólt valaminő két virgácsokról, mik a Kör fölött felakasztva vannak (többet nem ír Seweryn a Naplójában erről).
A levél felolvasása után Adam testvér immár az Őrizőket szólította fel, hogy ama négy pontra válaszoljanak. Még aznap összegyűltek az Őrizők Pieślak testvér lakásán, ott a maga írását mindenki felolvasta. Sewerynét ismerjük. Azt írta, hogy Słowacki szelleme alacsony és földi, nem érzi tisztán és szellemileg az Ügyet; saját magára viszi át a Kör csalhatatlanságát; hirdeti, hogy ő a Kör középpontja, ez a Kör szellemével szemben van; rejtett gyűlölet működik benne, kielégületlen gőg, tanúskodik erről a levele is; sosem áldozott igazán az Úrnak; dicsőséget akart és a saját nagyságát akarta; sose tanulta meg, mi is ő az Úr előtt; egzaltációiban is földies maradt; a magasabbat mindig az alacsonyabbnak szolgáltatta ki. Hogyan menthető meg? Igaz ugyan, hogy szeretetlenségre panaszkodik, ami vagy igaz, vagy sem, de meg kell mentenünk. Rá kell beszélni, hogy levelét vonja vissza. A vele való beszélgetéshez legalább két testvér szükségeltetik, kik iránta teljes szeretetben vannak, s utána dönteni kell, kizárassék-e a Körből. Różycki és Falkowski testvéreket javasolja erre a munkára, ám döntsön Adam testvér.
Nyilván a többi Őriző is írt valamit, vagyis Iwanowski, Mickiewicz, Różycki, Rutkowski, Eustachy Januszkiewicz, Boleski és Kołysko.
Másnap, november 11-én a Hetek üléseztek ez ügyben.
Aznap Adam testvér elhatározta, hogy másnap, 12-én délelőtt tízkor maga megy Juliuszhoz a lakására egyedül.
Ezenközben Juliusz testvér magányában elkeseredetten levelet fogalmazott, többes számban persze; remélte, sokan fogják a pártját; írta (írták), hogy „eddigi vezéreink, akiknek szeretettel és alázattal vetettük alá magunkat, nem feleltek meg bizalmunknak, de a Kört olyan ideális abszolút célok felé vezették, melyek a nemzetek közti idő- s jellembéli különbségeket elmossák”; s vannak e töredékes fogalmazványban szók ejtve csontvázakról és rohadtságokról, mik még Lengyelhon felosztásából maradtak vissza és a Hon levegőjét fertőzik tovább.
A levelet nem küldte el senkinek végül.
Aligha gondolt gyermekkori imájára, mikor megvetés tárgya lett a Körben, s maga sem értette, miért.
És Felhívást is fogalmazott; azt se küldte el senkinek. A Körnek a politizálás irányába eltolódnia nem lenne szabad. Veszélyesek azon látszólag ártalmatlan dolgok, mint a más hitű elhunyt lelki üdvéért misét celebrálni. A társak lelke tiszta, a legszebb a földön, de más társak formákba gyömöszölik, s attól rögvest elhal. Nem szép dolog továbbá, ha valakinek eljövendő szellemi állapotjait eljövendő megtestesüléseiben a társak előre megátkozzák. Nem jó, ha erőltetett egzaltációkba merülnek. „Ne kiabáljatok, mintha a Mennyet megnyílni látnátok, mert a Mesternek szelleme mélyebb titok, s arról angyalokkal kell társalogni.”
Mélyen hitte Juliusz testvér, hogy teljes egyesülésben van a Mesterrel.
És írta még: a Mester nagy dolgokat mível, ő pedig kevesebbet, mert gyengébb a Mesternél, és élete fogyóban; mi nem vagyunk újak, az Úr régóta készít elő bennünket, újjászületésünknek tehát a régóta kikovácsolt jegyeket kell magán viselnie; az újjászületésben túl gyorsan is lehet haladni, megfeledkezve a kicsiny gyermekekről, akik az úton lemaradnak, kinyújtott karral kérve segítséget azoktól, kik árkon-bokron túl járnak; Krisztus az ilyen gyermekeket el nem hagyná. S tanácsolta: a látomásokat nagyobb szeretettel használják a társak, ne a másiknak riogatására, de világosság gyújtására, rémisztgetéssel másokat megfogni ne akarjanak; a lelki gyávaság a testinél alávalóbb; ezt ő nem kioktatásként mondja, hanem kérésként, mert szeretne végre lelki magányából kiszabadulni s a társakban igaz testvéreket látni.
Mire válasz ez? mert ez is válasz. Arra, hogy miután Słowacki levelét Kołysko loholva Adam testvérhez vitte, az álmot látott, miről másnap, november 7-én, a főtestvéreket értesítette.
Meredély szélén lovagolt Juliusz fehér paripán, a lovát a Hon felé szállani ösztökélte, ám az leveté magáról és más irányban eldübörge; az elárvult Juliusz karjai mellső lábakká váltak patásan, feje lófejjé, ő maga lett a paripa, a tüzet okádó táltos; s mint ilyen, a meredélyen növő cserjéket legelte.
Nem vonakodott ezt az álmát a testvérekkel megosztani Adam testvér. Megriadt Seweryn, és szörnyűlködött Eustachy s nyilván mások is. És mikor az álmok természetéről beszélt az Őrizők előtt Adam testvér, megnyugodhattak azok, mert álmaik tőlük függetlenek, sőt magától az Úrtól valók. Álmaikért nem is ők a felelősek, hanem akikről álmodnak; azok lényegét tárja fel az Úr az álomban, mely fokozott ihlet, és csak ilyen fokozott ihletben üzen az Úr.
Juliusz is tudta ezt, de tudta azt is, hogy azért az álmok némileg irányíthatók.
Fájdalommal írta Juliusz el nem küldött Felhívásában: „Látván titeket felkiálték: lám, ők az emberek! és e kiáltásom, higgyétek el, a hálaadásnak legforróbb imája volt…” És írta keserűn: „Ugyan hogy fogja nektek a világot a Teremtő átadni, a zsidókat és az arabokat és az indiánokat, ha ti amiatt, hogy a Mester medálját nem kértem, már undorral tőlem elfordulni készek voltatok?! Miféle egyetlen templomról álmodoztok? Még magatok is picikék, az Úr kegyelmére utaltak vagytok, s máris tiltásokat és átkokat szórtok, és a jövőt boldogtalansággal fertőzitek! Az Úr nevében, mert az Ő igazságát akarom és az Ő királyságát a Földön, egyetlen hamisságtokat sem bocsátom meg, egyetlen tisztátalanságtokat sem kedvelem meg, semmi zavarossághoz nem csatlakozom, semmiféle átkotokat nem hangoztatom veletek együtt. Mert az én szívem mélyén is ott az isteni jog, nekem is megadatott az Úr parancsa, hogy az emberek véleményével nem törődve, akár megvettetvén és szükségben és elítéltetvén is álljak a végsőkig az igaz hitre figyelve Hazám régi zászlaja alatt.”
Ismétlődik a gyerekkori ima; nem tudunk alapvetően változtatni magunkon soha, mi, emberek.
Nem adta ki kezéből e Felhívást Juliusz testvér, csak a rajta is élősködő utókor. De felháborodása jogos volt. Éppen őt akarták a Körből kiakolbólítani?! ki a Mesterben annyira hitt?!
Tudta ő, hogy a Mester irodalmi műveket nem olvas, és valószínű, hogy a műveit el se küldte hozzá; panaszos levelet, azt írt neki, amiért a testvérek annyira szorítják; ez elveszett; a Mester aligha válaszolt rá, a Mesternek Adam testvér kellett, akinek hírneve volt, pártja volt, hivatala volt, lengyel és francia hívei egyaránt; a Mesternek Juliusz testvér nem kellett, csak arra, hogy Adam testvért korlátozza és ösztökélje.
S mégsem fordult szembe soha a Mesterrel Juliusz, csakis a Körrel.
Ám hogyan is fordulhatott volna szembe valakivel, akit nem is ismert?! aki csak ködlőn fénylő gomolyként jelent meg képzelmei egén?! aki szinte nem is volt egyéb, mint Juliusz testvér elvont ideája?! hanem a Kört, azt ismerte, annak tagjai nem látományok voltak, de emberek, s köztük a vátesztárs. Jaj, hogy két váteszt álmodott egy időben a lengyel talajtalanságba az Úr! és csak ő tudja, miért.
És elment Juliusz lakására Adam, és tíztől tizenegyig tárgyalt vele.
Erről nem maradt fönn semmi; Seweryn nem jegyezte föl; másnap a Körtől távol álló Stanisław Koźmian azt írta bátyjának, hogy egész Párizs arról beszél, miszerint Towiański és Mickiewicz összekülönbözött, Słowacki e vitában Towiański pártját fogta, és Mickiewiczet „nem-lengyelnek” nevezte.
Igaz lehet ez?
Mikor október 1-jén Adam testvér visszaérkezett Párizsba, a Mesterrel való szakításáról azonnal pletykálni kezdtek. S valóban, úgy volt, hogy együtt mennek Rómába a Pápát megtéríteni, és Adam testvér mégse ment.
Nem értett volna egyet a Pápának térítésével? Pár év múlva maga térítette a Pápát, a következőt. Nem akarta volna a Mester, hogy Adam testvér e diadalból részesüljön? Túl békésen váltak el. Hogyan is?
Frankfurt után Kehlben töltöttek vagy két hetet, Lausanne-ban öt napot; odaérkezett váratlanul Celina; talán Xawerára panaszkodott, nem biztos; pár nap múlva visszament; a Mester családjával és Adam testvérrel továbbment Martignyba, együtt éjszakáztak Col de Balme-ban, nézték a Mont Blanc-t, Desaix generális sírjánál imádkoztak kettesben; másnap Aleksander testvér váratlanul Párizsból Lausanne-ba indult, harmadnap a Mester a nejével és Ferdynand a nejével továbbindult Rómába, Adam testvér visszament Lausanne-ba, Aleksandert fogadni. A Mester és családja meghágta a Szent Bernát-hágót, Napóleon útját követve; Ferdynand is, a Mester is írt Adam testvérnek Lausanne-ba, beszámoltak utazásukról; nem a különbözés dokumentumai ezek. S aztán október 1-jén, mikor a Mester Rómába ért, visszaérkezett Párizsba Adam testvér, és várt.
Várta a Hírt, a Pápa megtérését.
Nemcsak a kajla fülű Gerson hitte, hogy a Megváltás napokon belül beáll, de hitték nála okosabbak is, és nem kell csodálkoznunk ezen, testvéreim, mert a hit ilyen.
Ott volt még Juliusz azon a gyűlésen október elején, midőn Adam testvér mondá: „Azon erőnek egy része, amit a Mester a Kör felemelésére fordított, most oda kell hogy irányuljon, ahol minden erőre szükség van. Ilyen esetekben mondja a Mester, hogy kilép a Körből. Pár hete ez történt németországi utazása közben, ahol fontos szolgálatot teljesített; így van ez most is, amióta az olasz határt átlépte, s még bizonyos ideig. Vigyázzunk, nehogy az történjék velünk, ami a zsidókkal, miután Mózes a Sion hegyére fölment.”
A németországi szolgálat, az Rothschild térítése, erről Adam testvér nem óhajtott beszámolni egyelőre. De az világos, hogy a dolgunk: szellemünket megfeszítve segélni a Mestert. Nem volt a Mester és az ő Legelső Tanítványa között szakadás. Ha lett volna, Juliusz testvér el nem mulasztja megemlíteni! de nem említett ilyesmit.
Koźmian információja legalábbis jórészt hamis.
Négy nappal Juliusznál tett látogatása után Adam testvér ezt mondta volna: „Mindenfajta szorongattatásra egyetlen gyógyszerünk van csupán, ugyanaz, mint mindenre: szellemünkkel minél magasabbra emelkedni, az egzaltációig, a tébolyig, a szellem salto mortaléját megcsinálni, s ezen ugráskor elkapni az ideát, a gondolatot, magunknak a tanácsot; az Ügy világos megpillantásakor a magunk ösvényét észrevenni. Az eltévedettnek fára kell másznia, hogy az erdőből kivezető utat megláthassa.”
Így idézi őt a legidősebb fia később.
Ez válasz lehet Juliusz bizonyos vádjaira. Talán tébolyultnak nevezte a Költőt akkor a másik Költő.
Pár hónappal később így írt Słowacki a Körhöz, noha ezt sem küldte el: „Nem szokásos árulással, de a nemzeti szellem elárulásával vádolom ezen emberek szellemeit, az egyéni szellem jogainak semmibevételével.” És írta ezt is: „Az Úristen akaratából mint a legtisztább és legmagasabb szellem állok ezen idea zászlajánál, és hamarosan átadom helyemet ezernyi nálam magasabb szellemnek, kiket álmukból az én szavam ébreszt, akik az én Hazámban már megszülettek.”
Úgy gondolom, eléggé világos. Az azonnali megváltás eszméjét ítélte tébolynak Juliusz testvér, mert ő a fokozatos megváltódásban hitt, mihez műveivel hozzájárulni igyekezett; és nemzetközi megváltásban nem hitt, hanem csak Lengyelhonéban.
S valóban! Egy országban fog a Megváltás megtörténni, vagy az egész világon egyszerre?!
A maga egyéni megváltottságának biztos tudatában várta nyugodtan Juliusz testvér Adam testvért; s mikor a gonosz Táltos-Juliusz lakása felé haladt Adam testvér eltökélten, hatalmas volt a tét.
Nemcsak az, hogy a lengyelség lelkét kettejük közül ki nyeri meg, bár az is, mert egyszer meglesz az Ország, s abban egyikőjük költészete és Messiás-felfogása az uralkodó; s minthogy ez az Ország a földkerekség minden népeit vezetni fogja, mert a Megváltó kétezer holdév múltán, ahogyan kell is, ebből a népből jött el, valóban nem mindegy, mi történik ebben az Országot előző, azt előre megélő Körben, mely gyarapodik, s immár csaknem nyolcvan tagot számlál.
Ám sürgetőbb a perceken belül beálló Megváltás előtt a szerepek tisztázása!
Ki marad a Körben, s ki nem?!
A Körnek kitüntetett helye lesz a Megváltott Világban. S bizony fölmerült, nem kellene-é már a Kört bezárni, újakat be nem engedni. Ők már annyit hittek, annyit imádkoztak, hogy a kiváltság megilleti őket.
Nem én gondolom ezt, ők gondolták, mert a Mester még Lausanne-ban, a Pápához készülődve az ilyesfajta kérdésekre ezt a választ írta: „Még nem jött el az ideje az Úr seregét bezárni. De majd eljön a bezárás és a rangok osztása, mindenkinek valós értéke szerint. Az Úr tervei ismeretlenek előttünk.”
Gondolhat-e mást Élcsapat a Megváltás küszöbén?! Igenis zárassanak ki a kedvezményekből mind, kik a régi, megváltatlan világban a Körbe nem tartoztak, mert mindjárt meg leszünk váltva, és túl sokan leszünk. Azok a sok milliók is megváltatnak, persze, csak kevésbé.
És látta Adam testvér, hogy Juliusz testvér a Mesterre oda sem figyel, imádságával a Megváltást nem segéli, hanem csak önös műveit írja; és látta, hogy Juliusz tudatáig ez a római küldetés el nem hatol, csak ír; igaznak kell lennie az álomnak: táltos ez az ember, s még azt is a Gonosz akarhatja, hogy ezt az egyébként nagyra hivatott szellemet az ő emigrációs nyomoruk nem sújtja, szépséges mamája évi kétszeri 1170 frank segéllyel látja el a Gonosz Birodalmából: az Orosz Impériumból, ebből dúskálva megélhet, sőt a tőzsdén is nyerni szokott ez a táltos, idén is nyert 3400 frankot, és családot eltartania nem kell.
Távozzék a Körből a Sátán, s mielőbb, mert a Megváltás után késő lesz.
A Kör: angyalok serege; a Megváltott Világban főangyalokként működnek majd ők, és köztük a Gonosznak nincs helye.
De mi történjék Juliusz testvér szellemével, mely köztudomásúlag nagy szellem, és a Mester megérintette azt?
Kijelentette Adam testvér, midőn Juliuszról az álmát előadta, hogy Juliusz szelleme, Juliusz tudtán kívül, hibáinak bevallása és a bűnbocsánat elnyerése céljából a Mesterhez Svájcba elrepült.
Ebben megnyugodhattak a hívek. Nekik a halandó, testiséggel bíró Juliuszhoz semmi közük, csakis a szelleméhez; nagy szellem az, mert Juliusz ellen fellázadni is képes; magasztaljuk a szellemét, Juliuszt, az embert azonban ne szánjuk, de szorongassuk meg.
De miért indult Adam testvér Juliuszhoz? ha nála csak romlékony porhüvelyt találhatott! a szelleme a Mesternél üdült!
Nos, szellemnek joga és lehetősége van a térnek több pontjain is lehetni egy időben. De ha már bűnbocsánatért esend az a szellem, miről is kell meggyőzni? Nos, lehet az a bűnbánat hamis, ha a Gonosz annyira beléette magát. Ezek a kérdések logikusak, épp ez a baj velük; ők úgy élték szövevényes életüket, ahogy élők szokták, mert semmi tisztán nincsen meg soha.
Juliusz nagy bajáról az a bizonyíték, hogy beteg, vért köp, és annyira leromlott, hogy Stattler, a festő, „hajdani szentély romjának” nevezte. A beteg az oka saját betegségének, nem más. Helytelen tehát, testvérek, ha szánjuk ezért.
S látta Adam testvér, hogy a sápadt, karikás szemű Juliusz testét a közeli halál misztikuma hatja át, és ez részvétet kelt, és védi Juliuszt a Körtől.
Helytelen!
Erős misztérium a halálra rendeltetettség, s kik enhaláluk messziségével csalják magukat, a megjelöltben földön túli igazságok hordozóját sejtik borzongva, mintha abban máris a léten túli nagy folyamok keringenének, és ezen áramok rejtett tudással vérteznék fel, holott ez nem így van. Többet tud-é a haldokló, mint aki nem haldoklik még? mindig feltolul e kérdés a magukat túlélőnek tudókban. Igen, kicsit többet, mert amely életfunkciói elapadnak, azokat utólag becsülni megtanulja a megjelölt, többlettudása ennyi, s nem több; olyan ez az elveszett épség utáni vágy, mint mikor a száműzött a szétszóratásban tanulja meg, mi is a Haza; erről sokat tudott Adam testvér, és meg is írta régen a Pan Tadeusz elején. De ennél többet nem tudhat élő, nem szabad neki. És tudta Adam testvér, hogy bélyegzett emberre nézni: irtózat, a nézett és a néző közt a szokványos párbeszéd lehetetlen; a túlélő lelkifurdalással néz, a nézett pedig, ha van még sejtelme valóságos állapotáról, gyűlölettel néz vissza; aki halálra ítéltnek sötét pillantását magába hatolni érezte már, tudja, mit beszélek. Gyűlölik, mert irigylik az élőket a holtak. S mert látta Adam testvér, hogy Juliusz vértelen, légiesülő testének láttán bizonyos testvéreket elfog a bűntudat, és ez a Körnek munkáját a Világtörténelmi Pillanat beállta előtt megzavarja, úgy vonult hadba e rontó szellem ellen, mint a keresztes vitézek régen.
Juliusz iróniája! az a gyilkos kívül-levés! az a mindent-fenyegető! mit mindenbe-beleéltséggel palástol Juliusz, de hiába, csalás az! s mitől rímei apadhatatlanul ömölnek, mikor csendnek muszáj lenni! ez az igazi fenyegetése a Legszentebb Ügynek, jól érezte Adam testvér, és Juliusz ennen megváltott voltában ül kényelmesen, és a Mester római útja nem is érdekli! holott a Mester küldetésének útjában Juliusz szelleme a legnagyobb fenyegetés, és ha a Mester kudarcot vall, azt Juliusz gonosz megszállta szelleme okozza!
Juliusz azt mondja, hogy ő is hisz, csak másként; hazugság, mert másként hinni nem lehet; Juliusz nem hisz, hanem a Mester ténykedését gátolja. S mert a kudarcot az elaltathatatlan valóságérzék előre bekalkulálja, támadásra fordítja át energiáját védekezésül a hinni vágyó lélek, így működünk az Úrnak akaratából; semmi lehetett a keresztesek eltökéltsége Adam testvéréhez képest, mikor Juliusz lakása felé dobogott.
Két ködlőn gomolygó léleksűrűdés találkozott azon a napon, és különös átszemergések eshettek meg köztük.
Túl tehetségesnek teremtett minket az Úr, így gondolom, miközben látom őket egymással szemben állni; képzeletünk túlcsordul koponyánkon, gondolatunk túltekeredik ehető és nemzésre alkalmas céltárgyainkon; túlságos a bőség, amit belénk ültetett a Teremtő Véletlen, ettől vagyunk mi ennyire védtelenek: ennen eszméink erdejében eltévednünk könnyebb, mint a bárgyú négylábúaknak a magukéban. S e két zseniális költők ráadásul nyelvbőségben is születtek! ami még veszedelmesebb, mert ajkukról a butaság is gyönyörűen hangzik. Nyelvünkkel a kozmoszt uralmunk alá hajtanunk, megtermékenyítenünk, megerőszakolnunk: közös vonásunk ez nekünk, még a dadogók, a süketnémák is ezt akarják; hát hogyne akarták volna ők a másik ideáját a magukéval megerőszakolni akkor!
Egy lengyel vallási forradalmár és egy vallásos nemzetközi forradalom főtisztje.
Nyár volt; lázas volt Juliusz? mindegy, fehér ingben képzelem el, ahogyan őt festeni szokták volt; Adam testvért állig begombolt kabátban látom, noha nyár volt, de talán azt is eltanulta már a Mestertől, izzadását hogyan fojtsa el. Lakásilag Juliusz volt otthon, egyenruhailag Adam; merő hontalanságok ezek.
Adam testvér Juliuszt egészségesnek akarta látni, nehogy részvét keljen a szívében; Juliusz testvér látta, hogy vetélytársának arca puffad, szürkül, vonásai szétbitangolnak, s túl szándékoltan rendetlen a szürke, hosszú hajzata, mit fejének kényszeres fel-felvetéseivel homlokából eltávolít. Egy rossz ripacs, gondolhatta Juliusz, mert néki sem kélhetett részvét a szívében, annyiszor lett megbántva a másiktól. Kemény szavakkal vagdalkozhattak; nem tudhatták, hogy a kaján utókor egybevágó kőkoporsóikat a krakkói Wawel azonos rekeszébe gyömöszöli egymás mellé; én is megbámultam e kőtársbérletet egyszer, nem sejtve, hogy közöm lesz hozzájuk, nem ott a hűvös pincében, de itt, a szellemi Bábelban.
Aztán ott maradt romantikusan fehér és romantikusan kihajtott ingében Juliusz, és a megértés hiányától szenvedett nagyon, de mivel a testvérei ilyen veszettül üldözték, hitébe még inkább visszavonulhatott; a Tant rímekbe ő szedi! a Tan az ő ihletétől nyeri el végső formáját! az Úr nem a Körrel van, hanem ővele! Gondolom, sírt is akkor Juliusz, de nem magát siratta, hanem a Körbe zárt nyomorultakat, a tévúton tévelygőket; neki mindene megvolt, a tehetsége, az ihlete, a kitaszíttatottsága, a betegsége, és még a tőzsdén is nyert nemrég.
Így aratott győzelmet Juliusz testvér.
A Körtől távol élt azontúl; vallotta, hogy „A hit matematikája nem miszticizmus”; hogy „A Tan fejlődést nem igényel, mert akik készen vannak rá, elfogadják”; gyógyszereket nem szedett többé, az orvosokat kerülte; írta drámáit oly erőfeszítéssel, hogy úgy érezte: belétörnek a csontjai; nem melankolikus, hanem fájdalmas műveket akart írni, mik az olvasót nem meglágyítják, de erőssé és angyali nyugalmúvá teszik; szeretnék ilyen művet írni egyszer én is, ezt.
Egyik áprilisban látomása volt: valami nagy tűz, nagy alak az égen, ment feléje, mezítláb volt az, kezei nagyok, naposak, ragyogók, s látta az arcát, és tizenkét lépésre megállt tőle, megnyíltak az egek, a tűz beleszállt Juliusz szájába, aranygalamb suhant alá, szárnyait a népek megváltója fölött szétterjesztve, a világ megrettent körül, ezüstvenyigék reszkettek, mint villám, a füzek, mint a csontvázak, mikéntha a jozafátvölgyi megnyílt sírokból kelnének a zsidók, s aki látta, maga is megégett, feketéllt, s a hang: egyedül tanúsítod, hogy minden a földön így zajlik; az Úr lábánál a bárány nem tudott felállni, de nézett a fénybe, állatszemében megértés.
Más tüzes látomásairól is beszámolt anyjának levélben, bár félve, hogy félreérti, azt hiszi, megbolondult; „Nem változni akarok, de nőni”, írta, és panaszkodott: „Az a nyomorúság és fájdalom, hogy akiket régebben nagynak és szépnek ítéltem, egyre jobban tönkremennek, és senki új nem jön”; várta, megnyílik egy nap az ajtaja és a várt ember, az új szépség belép, „mert lehetetlen, hogy soha életemben az Úr az igazi szépséget meglátnom ne adja a földön”; a trappistákat meglátogatta ő is, azok a régi, s nem az új világ emberei voltak, fehér ruhában, fekete csuklyában, fekete mellényben, sarlóval a kezükben tértek vissza a mezőről, élükön a prior, mellén kicsiny kereszt, kezében bot, öve fehér, ez nyugodt látvány volt; ráébredt, hogy előző életeiben pap volt, harcos volt, festő volt; hitte, hogy az a tehetség, ha a szellemünk az előző állapotaira emlékezik bennünk; hitte, hogy ősi szellem az övé, már sokadszor megtestesülő benne; később pár volt testvérhez mégis közeledett, mikor Seweryn beteg volt és éhezett, küldött neki pénzt; és tizennyolc (azaz 18) év után anyjával mégis találkozhatott Wrocławban, hála az európai forradalomnak; anyja csak a festményekből ismerte felnőtt fiát; együtt voltak pár napig, aztán elváltak megint; mindent anyjára, Salomea asszonyra hagyott, kinek nevét egyik towianista drámájának címe is őrzi; vérzett a tüdeje –
Írta hát a Mester tanaitól ihletett műveit, s hitte, múlhatatlan érdeműek. Mit mondjak erről? Az én szintén múlékony ízlésem szerint azok gyönge művek, a nagyokat korábban írta. Bármily nagyszerű egy Tan, megverselve sincsen benne élet. De mit számít, remekművet ír-e valaki vagy sem. Hitte, hogy azt ír, úgyhogy győzött Juliusz.
És Adam testvér is győzelmet aratott akkor, mert a Körből Juliusz el lett távolítva, a legjobbkor: a Megváltás előtti utolsó pillanatban. S még csak nem is vette észre Juliusz! mert nem mondta meg neki Adam testvér, mi fog beállni hamarosan, és magától nem tudta, s ez is bizonyíték, hogy sosem volt hívő.
És meg lehettek elégedve a testvérek a Körben, hogy együttes tettet hajtottak végre, a Gonoszt kidobták. Mindenki örülhetett tehát, és ez is arról tanúskodik, testvéreim, hogy pompás és víg dolog az élet.
Várakoztak.
Estek nagy várakozások régebben is, később is, midőn a rendkívüli történelmi sűrűdésekben, e társadalmi ciklotronokban erősen bomoltak és hasadtak az elemek, talán hogy ember voltunk a céltalan kísérlet révén tanulmányozhatóbb legyen, de nagyobb várakozás aligha volt ennél.
Egyetemes gyűlés nem tartatott. Naponta Adam testvér lakására járultak az Őrizők, megjött-e már a Hír. És köztestvér nem mehetett oda.
Mindennap elzarándokoltak az Őrizők Adam testvér lakására, s várták a postát. És várták másnap, és harmadnap, és negyednap.
Nem volt bizonyos, hogy postán jő a Hír; hátha pápai futárok lóhalálában ügetnek a négy égtáj felé, így Affre püspökhöz is, ki a Notre-Dame-ban jelenti be, előbb, mintsem ők a Mester vagy Ferdynand leveléből megtudnák; be-betértek a francia misékre, hirdetik-e már.
És ott várakoztak az Őrizők mindennap Adam testvér lakásán.
S a közhívek a rue d’Amsterdam környékén osongattak, fel-feltünedeztek, néztek azokra az ablakokra kintről vágyakozva, ahol bent az Őrizőik várakoztak és a Hivatal. S próbálták elképzelni, hogyan várakoznak azok a jól ismert lakásban. Imádkoznak együtt a zászlószobában? bizonyára. Isznak teát? Celina biztos készít. Sakkozik-e Adam testvér most is valakivel? ugyanúgy szaladgálnak-e a gyerekek most is? és maradt-e hosszú a hajuk? mert Adam testvér nem engedte levágatni, litván szokás szerint a koszmósodásuk ellen így védekezett. Nyolcan voltak az Őrizők; ott voltak benn még Celina és Xawera, a két szent nővérek; bent várakozott még Aleksander, aki Adam testvér körül a titkári feladatokat látta el és szavait jegyezte le; ez tizenegy; bizonyos, hogy tizenketten voltak ott, ennyien vannak mindig a tanítványok; a kívül kódorgók tudták, ki a tizenkettedik, én már nem tudom, e közös várakozásokról semmi sem maradt fenn, Seweryn Naplójából e napok hiányoznak, pedig mint Őriző mindennap ott várakozott ő is. Talán ott volt Eustachy is; az ő Naplója az én időmben Krakkóban volt, s nem volt szabad látnom.
Milyen lehetett e Lázas Nem-cselekvés? Óvóhelyen szoktunk így várakozni a háborúság végét várva; ők tudták, hogy a legnagyobb háborúság dúl a világban a Mester révén; e csata eldőltét várták; úgy várakoztak hát, mint óvóhelyeken szoktunk, és kár ezt misztifikálni: bizonyosan sakkoztak, és biztos, hogy teáztak.
Szweycer testvér is ott ólálkodhatott a ház körül, mint köztestvér. Dwernicki generális és Różycki ezredes hadsegéde volt valaha, az emigrációban a vasútnál dolgozott, majd a fotográfiára vetette magát; hő álma volt egy saját kis atelier! hol saját masinán készíti daguerrotypjait. S a mesterséget szépen kitanulta már, csak még a saját masina és az üzletbérletre a pénz hiányzott. Adam testvérről már készített szép felvételeket. S most, ha lett volna saját masinája, bevitte volna a szellemharc főhadiszállására, s készített volna a Legfőbb Tizenkettekről csoportképet! hogy lássák késő nemzedékek, milyenek voltak az Úr Ügyének apostolai! S elképzelte Szweycer testvér, hogyan is állítaná őket csoportozatba; középütt, emelvényen, Adam testvér, persze; s latolgatta, kit helyezzen a közelébe, kit a távolába; s még a lakás is látható maradjon! és valahová az Ügynek zászlaját is el kéne helyezni. És a waterlooi golyóbisokat! oda a lábuk elé! miket ő maga hozott onnét, a mezőből kaparta ki őket, és a Mester megáldotta júniusban, midőn Szweycer testvér nála járt. E golyóbisokat Adam testvérnél helyezte letétbe Szweycer testvér, s mondá Adam testvér a Kör előtt annak idején: ezen golyóbisok akkor vétetnek elő, midőn a Waterloonál félbeszakadt csatát folytatni fogjuk. A csata éppen most folytatódik, úgyhogy a golyóknak a képen a helyük.
És ki se lépett otthonából Adam testvér azon napokban.
Képzelegték a testvérek, Szweycer is, mi folyik odabent. Azok a tizenkettek imáikkal, a Mester felé, Róma irányába küldött fohászaikkal a Mestert a munkájában hatalmasan segélik, hogyan is? hát félálmukban szellemüket pattanásig feszítve, látomásokra vadászva hevertükben, álomképekre lesve, hogy teljék az a mamutlassú idő, s közben lássuk meg a lényeget; tudjuk mi, hogy az álomban a teljesebb lét üzen, maga az Úr láttatja képeit velünk, úgyhogy indokolt az ilyen heverés.
Nyilván ott heverésznek a tizenkettek, és álmaikról egymásnak beszámolnak; s ott hever a szépséges Xawera is, meg Celina! vajon milyen álmokat látnak ők?! és lejegyzi-e őket Aleksander, s a köztestvérekkel megosztja-e majd? S elképzelte Szweycer, mint fotográfus, mely széken ül ernyedten Xawera, s melyiken Celina; ha valamelyikük enyhe tudat alatti suhanást észlel, halkan felsikolt; ha bárki képtöredéket lát koponyája belső falára vetülni, elmeséli; ott hevernek, térdelnek imát mormolva, félig hunyt szemhéjjal azok, kik a legnagyobb csatát vívják; ilyen álomvadászó tétlenségben kihűl a test, lassul a szív, márvánnyá libabőrzik a határ, mely az emberi formát a tárgyakétól kontúrosan elkülöníti; biztosan parancsba adta Adam testvér a tétlenséget, nehogy a mélyben, a tudat-iszapban rejlő szellemsuhanásokat a testvérek elmulasszák; tetszhalálba ringatják magukat a főtestvérek éppen, gondolhatta Szweycer, s úgy látta magát fotómasinájával köztük járni, mintha szobrok között járna, egyedüli élő az öröklétbe dermedtek között; képzeletem túlzását szememre ne vessék: Wyspiański képét hívtam elő a Menyegző végéről, mit volt szerencsém magyarítani; s hogy miért ringatják a tizenkettek magukat halálba? mert mi egyebet is követel a minden eddiginél életesebb élet, mint hogy pusztulásból szülessék?!
A régi világ hőseinek utolsó pillanatát megörökíteni, nos, ez valóban fotográfus lemezére méltó.
De a fotográfus szenvedély, mi Szweycer testvért eltöltötte, olyan volt, mint az örvény. Őt bizonytalan lelkifurdalás kerítette hatalmába, valahányszor a lemezen a nagyszerű savak és pompás vegyszerek mintegy varázslatra az arcot lassan megjelenítették. Borzongott, ahogyan előtűnt a kép, múlt pillanatnak kövülete, halotti maszk élőkről, az Időnek megszentségtelenítése, sátáni dolog. Ne feledjük, az akkori masinák mélységélessége tökéletesebb volt, mint amikor ezt a történetet írtam. Hölgyek arcát fotografálni Szweycer testvér nem is merészelte. Nem tudta, miért, de érezte, hogy tilalmas dolog. És erről az egészről úgy érezte, mibe szenvedélyesen beléveszett, hogy mélységesen perverz. Mikor tehát tervezgette, masina híján végre nem hajthatva, hogy a várakozó testvéreket lefényképezi, a helyrehozás, az átszellemítés vágya munkált benne, hogy a Gonosz ajándokát a Szent Ügy révén a jövőnek megmentse és ördögi voltát eltüntesse.
És képzelegte a ház körül sündörögtében Szweycer a várakozók csoportozatát, a beállítások sokaságát kísérletezte végig, Xawera és Celina nővérek mindig kissé rendezetlen öltözékben hevertek a képeken elomolva, a Megváltást befogadni, a Megváltástól megfoganni vágyva, és képzelegte Szweycer testvér Xawera húsos ajakit és Celina mélyen ülő, feneketlen szemének örvény-csábját, a ruhák fodrozatát, a csípővonalak hajlását; ha a régi, megváltatlan világ letűnik, annak minden törvényei elavulnak, többé semmi külön törvényre szükség nem lesz; ami bűn volt hajdan, az nem lesz többé bűn; s bizonyosan nem sokat tévedett ösztöneiben Szweycer testvér, hogy képzeleti képein a nők kerültek a középpontba, a Megváltást befogadni a férfiaknál inkább képesítettek, azt még a megváltatlan világban is jobban érzők.
Hát így várakoztak, és sok hasonló várakozások estek már, de ennél nagyobb egyikük se volt.
És november 18-án megérkezett végre a Hír! de nem a jó.
A Pápa nem fogadta, sőt Rómából kiutasította a Mestert.
Ferdynand írta meg Marengóból, november 9-i dátummal ezt; abban a levélben még nem volt benne, hogy Ramot a Pápa fogadta. A Mester levele is megjött; benne volt, hogy „az Úr Ügyének tónusa elküldetett” a Pápának, bár erre aligha figyeltek a csalódott testvérek.
De mielőtt a csalódásról szólok, eltűnődöm. A Feltámadottak harcolták ki a Mester kiutasítását. Megtörtént október 24-én. Több mint három hete. Hogyan lehetséges, hogy ezt a hírt Párizsban nem kürtölték szét?
Különös dolgot ír erről a Feltámadottak priorja, Semenenko: „Towiański nem haragudhat, amiért nem fejthette ki a tanait: ő kimutatta készségét, csak nem hallgattatott meg, tehát bizonyos mértékig fedezve lett.” Bizonytalanság és elégedetlenség érződik ebből, a Feltámadottak többet akartak, a kiátkozását, és nem érték el; az lett volna a győzelem, s noha a Kör sem győzött, valahogy sem így, sem úgy nem történtek meg a dolgok, nem dőlt el semmi. Nem jó dolog az emberi történet folyamatos megoldhatatlanságát érzékelnünk egy múló pillanatban, testvéreim; és ezt a felvillanó sejtésünket temessük is el, ilyen zavarodottságban nem tudunk élni, vonuljunk inkább korábbi előfeltevéseink sáncai mögé, és hadakozzunk tovább, mintha mi sem történt volna.
És a másik oldalon, a Körben? Irtóztató csalódottságot, legalábbis teljes összeomlást várna a lelki ügyekben tájékozatlan lélek, s mit látunk? merő bizodalom volt a Mester levele; eljő az idő, állította, és a franciákkal való összefogásra biztatott; és Adam testvér azonnal kiadta a Heteknek a parancsait:
„A testvérek örvendjenek ezen eseménynek; minden győzelem a legyőzetett büntetése; a győztes a büntetés eszköze; a pápai kormány eljárása révén e kínos szereptől megkímélt minket az Úr.
Azért is örvendjünk, mert rosszabb lett volna, ha a Mestert mindenféle papírok, igazolások összeszedésére kényszerítik és hivatalról hivatalra küldözgetik.
A Pápa bebizonyította, hogy a monarchák közül a legérzéketlenebb. Oroszországban a legnagyobb gonosztévők is kapnak kihallgatást a cártól; Napóleon magához hívatta német merénylőjét, és négyszemközt, zárt ajtók mögött tárgyalt vele.”
És másnap azt is mondta Adam testvér, hogy a Pápa rá fog jönni, hogy a Mester szelleme győzött. Igaz, Seweryn följegyezte, hogy Adam testvér és mások rendkívüli nehézséget éreztek a szellemi munkában, de harmadnap már ismét ügybuzgón ténykedett Adam testvér. Igen kevéssé viselte meg Adam testvért a kudarc, s úgy vélem, nemcsak azért, mert ő abban személyesen nem részesült. Inkább megkönnyebbülést jelenthetett a pápai vonakodás és ellenkezés tudata. Félelmetes az az ismeretlen világ, melynek eljövetelét annyira óhajtjuk; egyszerűbb a szörnyű, elviselhetetlen, megváltatlan világban élnünk, semmint az ismeretlen csodásban.
Ebben a szörnyűségben, amiben élünk, legalább tudjuk, mi micsoda.
Például kiadhatja Adam testvér az ukázt, hogy a Felkelés évfordulójára tervezett ebéd maradjon el, mert igen kémlelik a Kört, harminc titkosrendőr ólálkodik köröttünk. És a St. Roch-templomban a lengyel misén részt lehet venni, de Kajsiewicz prédikációja előtt tüntetőleg testületileg vonuljunk ki továbbra is, mint régen. Jó dolog, hogy vannak ilyen szokásaink, megtartóak ezek a szokások. És izgalmas, ha mégis másképp történik valami. Úgy dönt Adam testvér, hogy a kopókra tekintettel az egyetemes gyűléseket és az Őrizők összejöveteleit ne az ő lakásán tartsák mostanában, a rue d’Amsterdam 1. szám alatt, hanem Aleksander testvér új lakásán, a rue d’Amsterdam 4. szám alatt, mert ettől a kopók teljesen meg lesznek zavarodva! akikből minden testvérre csaknem fél kopó jut.
Ennyire veszélyesek vagyunk hát, testvéreim.
És fölemelő látni, hogy a lelkierőt nem lehet megtörni. A vereségben ismerszik meg a nagyság. Azt mondja Adam testvér: „Vártam a jelet, hogy összehívjam az egész Kört, de nem adatott meg, tehát a Gonosz fenyeget; a felénk szálló bomba elől el kell hajolnunk, és megyünk tovább.” És azt is mondja: „A Gonosz fenyeget; meg kell változtatni a Hetek gyűléseinek helyét.” Ez is próba, és mi ki fogjuk állni. Súgva mondom, testvérek: talán nem is a kopók miatt kell a rue d’Amsterdam 4. szám alá mennünk. Ott ácsorognak a kopók, és arcról ismernek minket, és csak félfordulatot kell tenniük, mert a két ház szemben van. Adam testvér nem vak, ő is látja ezt. De a szellemeknek, azoknak a gonoszaknak, nincs szemük! azok továbbra is hozzá sereglenek, miközben mi a szemközti házban leszünk!
Földi hatalommal kibabrálni, az is jó érzés. De még jobb, ha szellemekkel.
És örülhet Adam testvér, mert november 28-án elhozta Ferdynand a Mester levelét, és az van benne: „Előadásaidban tovább kell haladnod, s a Beszély, mely eddig az egyetlen publikus írás, noha az Ügy tónusát gyöngén és tökéletlenül adja át, alkalmas, hogy a katedráról hirdettessék.” És azt is írta neki: „Nagy dolgot mívelsz, Adam! A tónusnak szeretete, amit a katedráról hirdetsz, legyőzi a terjedő rosszat!”
Lehet, hogy nem is a Megváltásra vágyunk mi, életre ítéltek, hanem a napjainkat kitölteni valamivel, bármivel?
És jól mondja Adam testvér, hogy a Mester Rómába nem a Pápa meggyőzése céljából ment el. A Szent Anyaszentegyház világias intézménnyé lett, s a Mester ne tudta volna ezt?! Ő csak utolsó lehetőséget kínált a Pápának, hogy javuljon meg. Nem is volna mester a Mester, ha a Pápától ezt az esélyt megtagadta volna. A Pápa a lehetőséggel nem élt, ezzel bebizonyította, hogy nem nála, hanem minálunk az igazság. Ez most napvilágra jött, és ez volt Isten akarata, mert ha az Isten mást akart volna, hiába áskálódtak volna a Feltámadottak meg a vatikáni cári nagykövet ellenünk!
Gondolom, Adam testvérnek volt a legkönnyebb a csalódást kihevernie, neki volt állása, dolga, hivatala, és volt múltja is, nagy művekbe zárt szellemisége; hanem akinek nincsenek ilyen művei, miben higgyen az elmaradt Megváltás után? A hajdani haditettek rég elhalványultak az Emigrációban, és majdnem mindük végrehajtott dicsőségeseket. Mit tegyen például Seweryn testvér?
Ő, szűntelen lelki éhét enyhítendő, elment december elején a St. Roch-templomba, és a következő fogadalmakat tette:
1. Minden reggel abba a templomba megy imádkozni. 2. Minden reggel imádkozik a Legszentebb Szűzhöz. 3. Leszokik a pipázásról. 4. Reggel hat előtt kel. 5. Nappal többé nem alszik. 6. Egész nap elfoglalja magát az Úr Ügyével. 7. Dolgozik a szellem test alóli felszabadításán. 8. Készül a tevékeny szolgálatra. 9. Adam testvér kérdéseire válaszol. 10. Ami az evést és ivást illeti, még szerényebben él, krumplit is csak napi egyszer vesz magához. 11. Kutatja jövendő elhivatását.
Mindezek teljesítéséhez a következőkre hívja fel magát:
1. Kelj hajnali négykor, külső segítség nélkül. 2. Ne maradj ágyban pillanatig sem az alvás kényszere nélkül. 3. Ne feküdj le, míg az álom le nem terít, s az alvás következzék megfeszített munkád után; nappal sose aludj, és egyébként is aludj minél kevesebbet. 4. Nappal az ágyra ne feküdj, dolgozz ülve, s kifáradván inkább járkálj, a mozgás a testet fölszabadítja, a szellemet kiszabadítja. 5. Védekezz az üresség, a lustaság, a förtelem, a nehézség ellen. 6. Minden reggel állapítsd meg a nap főcélját, mással ne foglalkozz. 7. Ne gondolj egyszerre több tárgyra. 8. Óvjad testedet a tisztátalan vágyakozástól. 9. Ha felkelsz, minél gyorsabban, Krisztus katonájának mundérját minél hamarébb öltsd fel lelkedben, testedben, öltözz gyorsan, és siess imára, hogy az igaz tónusban állhass a Hivatal elé.
Mennyire boldog volt Seweryn testvér december 10-én délelőtt, midőn eszméit Adam testvér az egész Kör előtt szentesíté!
Azon a gyűlésen olvasta fel Adam testvér a Mesternek a Pápához intézett levelét franciául, és akkor számolt be Ferdynand a vatikáni szolgálatról és a kiutasíttatásról, és akkor adta elő Ram testvér a Pápánál tett látogatását. S hogy ily horderejű dolgok közt hagyta jóvá Adam testvér az ő seweryni fogadalmait! És oly hatalmas ihletbe jött tőlük Adam testvér, hogy felkiáltott: „Nagy vagyok, igen, nagy vagyok, és ti is nagyok lehettek és azok is kell, hogy legyetek!” És ezt ők mélyen átérezték mind! És kérte Adam testvér az Urat, adná meg nekik Napóleon szellemét és erejét kétszeresen is! Ha így kérik, az Úr meg is adja!
És még egy öröm érte Sewerynt. Pár nap múlva Adam testvér kijelentette: a Körben a kozákságot Seweryn képviseli, amiként Gerson a lengyelhoni izraelitákat. Seweryn helye így a Körben biztos! Örömében meg is hívta magához Ram testvért, a kollégát.
Honnan került elő Ram?
A diadal tudatában végigmászkálta Itáliát, aztán végre elért Lausanne-ba és a jó hírt a Mesterrel tudatta. Meghallgatta a Mester, és hallgatott. Úgy hallgatott a Mester, komoran nézve őt a hideglelős szürke szemével, hogy Ram összetöpörödött a nézés súlya alatt. Amit ő, a balga, győzelemnek tartott, az a legsúlyosabb vereség, és egyetlen oka: ő. Az elbízottsága, a vaksága, imáinak tökéletlensége, a szép új cipője. Hagyta, hogy megcsalja a Gonosz, aki a Pápa fehérében ült a sátánfajzat lilák között. Már akkor rájöhetett volna, mikor a Pápa még pár napig Rómában marasztotta, de ő el volt telve önmagával. Holott a Pápát a Mester szelleme, mit akkor az ő gersoni teste zárt magába, nem érintette meg, különben azonnal az ő gersoni lábai elé esett volna. Az lett volna a győzelem, és nem a Pápa nyálas nyájaskodása.
S mikor az áldiadalról beszámolt, a Mester azonnal tudta, mi történt! mert látnok a Mester! ő meg csak egy tömzsi törzs, két elálló fül, egy olajosan csigás hajzat, két kurta láb, és amit rejt, a szelleme, az kezdetleges, gyalulatlan, noha ősi.
De nem rótta meg a Mester, csak hallgatott a Mester, és Ram elvonult, hogy súlyos bűnét levezekelje.
Böjtölt sok napokat, és bűnhődött imádkozván, és egy napon hirtelen két világban érezte magát létezni.
Lett egy létezhetetlen világ, abban a házak, utcák, kocsik, boltok, emberek, annak része a négy fal, mi éppen körbevette; és lett egy valóságos világ, amelyben a Megváltás mégis megtörtént, ennek a világnak volt része a Mester és ő maga is, kiben a Megváltás rég lezajlott, még Vilnában, mikor a Mester híve lett; eddig ezt nem vette észre! de most meglátta végre. Különös fények törtek elő álmatag bútorokból, szobazugokból; azok a tárgyak is meg voltak már váltva eszerint! és feltartózhatatlanul csúszik, mászik, lopakodik előre ez a fény, az Új Világ derengése, és hiába, hogy a Pápa nem tért meg. Különös élességre tettek szert a tárgyak határvonalai, mikre ránézett. Kéjesebben domborodtak a domborulatok, homorodtak a homorulatok. Azok már az Új Világnak tárgyai, enlétüket immár teljesen élvezők. És akkor megérezte Ram, milyen is a Megváltás, amiről csacskaságokat olvasott, de elképzelni sehogy se tudott. Hát ilyen! Minden létezőket hatalmasabb létezésre késztető Erő! Minden ugyanolyan marad, amilyen, csak még inkább! Minden fokozottan lesz önmaga! A szép szebb, a randa randább! A fény fényebb, a sötét sötétebb! mert megmondta a Mester, miként küzdenek egymással a fényes és a sötét szellemek!
S hogy látomásait, mik nem víziók voltak, hanem létező dolgoknak másfajta észleletei, a Mester tanításával összhangba tudta hozni, elnyugodott a csigázottan imádkozó, vízen élő Ram.
S miközben éhezett, az éhezéstől fájni a teste elfelejtett.
Mikor még a fény nem kezdett tűndökölni, ordítva fájtak a porcikái, sejtjei emberi nyelven káromolni megtanultak. De midőn a fény kiterjedt, elhallgatott a teste. Nem a szemével látta, amit látott, hanem ízei ízesültek szemmé. Valóját kitöltő szelleme érzékelt őhelyette, és szelleme a burkát egészen töltötte ki. Így látta meg: a Fény is Szellem. Eddig is tudta, de most meg is tapasztalta. S mikor látni a szellemével kezdett, az időt elveszítette. Így tapasztalta meg, mit a misztikusoknál olvasott, de sosem érzett át: az idő nem múlik, de fényteli, anyagtalan pillanatként egyetlen tömbben van, s mindaz, ami volt s lesz, együtt van e nem-múlásban, amely mégis fokozódás valahogy.
Nyilván a Mester bocsátotta rá sok utcával odébbról e varázst; onnét sejteni ezt, hogy mikor Ram már mozdulni nem bírt és békés örömmel várta az éhhalált, mely csupán a fényteli másik világba való teljesebb belépés lett volna, beállított hozzá a Mester személyesen, s látva állapotát, hóna alá nyúlt, és a lakására támogatta, hol is a két nővérek, Anna és Karolina, lágy türelemmel, óvatosan feltáplálták a csontig fogyottat.
Ha a Mester gondoskodott arról, hogy a fényt meglássa egyszer, gondoskodott arról is, hogy ne lássa meg többé; ám az észlelet feledhető nem volt, porcikái tudták, amit tudtak.
S mikor Ram megerősödött, a Mester Párizsba küldte, hogy a Kör előtt a Pápánál tett látogatásáról tanúskodjék.
A Rothschild-látogatásról egyelőre hallgasson. Adam testvért is erre kérte volt levélben. Más utasítást nem adott. Bölcs messiás volt a Mester.
Számoljon be annyiról és úgy a híveknek Ram, ahogyan éppen a tulajdon szelleme diktálja. Azt mond, amit akar. Amit Ram beszél, azok nem a Mester szavai.
A Mester hallgatását szerette volna elvinni Párizsba Ram, azt a jelentésteli némaságot, de hát senki más úgy hallgatni nem tud, mint a Mester, úgyhogy a megváltói csöndet otthagyta Ram Svájcban.
De hogy mit mondjon a testvéreknek erről az egészről?!
Miként érzékeltesse, hogy a Megváltás már beállt volt rég?! mint a Mester jelenléte is bizonyítja, valamint az ő hitük a Mesterben?! S hogy egy hülye pápa ezen mit sem változtathat! A Megváltás halad előre, és bejárja Európát; ők még csak kivételes pillanatokban láthatják meg, mert még nem egész lényükkel jutottak át abba az Új Világba, de át fognak jutni teljesen, és akkor! és akkor! de hogyan lehet szavakba önteni ezt? szavakban élményt megformálni nehéz, sőt lehetetlen, hazudnak a szavak, Adam testvér tudja ezt; s mégis mondani kell valamit. A Pápa keze, mikor a levelet átvette, reszketett, igen, s így utólag azt is látta Ram, hogy a Pápa el is sápadt, és lapos lett a teste, mintha pergamenből hajtogatva; meg volt a Pápa szelleme érintve, a vatikáni Gonosz később kerekede fölül; de a harc tovább dúl, s még a Vatikánban is fordulhatnak a dolgok, a Mester levele ott van letéve, és sugárzik. Kínlódik a Pápa, mert szellemének tökéletesítésén nem fáradoz eléggé, ezért illő rajta szánakoznunk, testvérek, a magunk szellemét pedig tökéletesítsük tovább.
Nemigen javasolhatott mást Ram testvér, mert Adam testvér is ilyeneket javasolt, és mást a Mester sem tudott kitalálni, pedig ő Messiás volt.
Számosan hívhatták a testvérek Ramot, tartana élménybeszámolót; nyoma ennek Seweryn Naplójában maradt, imigyen:
„Ram testvér elmondta nekem ma egész utazását Párizsból való indulásától egészen a Rómában tett szolgálatáig. Elbeszélése tizenegytől fél háromig tartott. Egész útján az Úr rendkívüli gondoskodása kísérte, valahányszor az Istenre hagyatkozott, azonnal felülről származó segítség jutalmazta. Óriási tanulság ez számunkra, és én az ő mai hozzám látogatását azon lelki munkában, mivel most foglalkozom, az Úristen kegyének tekintem, melyet eléggé imádni nem tudok.
Ami engem még inkább megütött elbeszélése során, főleg később, az, hogy a teste az elbeszélés munkája miatt némileg elgyöngült. Egészen elfeledtem, hogy magam előtt Ramot látom és hallom; valahányszor elfordítottam a szememet tőle, nem az ő szokásos hangját hallottam, de mintha valaki más beszélt volna belőle. Ma éreztem csak meg e testvér szellemének egész nagyságát, főleg mióta Rómából visszatért.”
Így a december 21-i feljegyzés.
Tudom én, hogy az elbeszélés munka, el tud attól gyöngülni a test. Juliusz úgy érezte, a csontjai törnek bele, de Ramnak még ennél is több oka lehetett, hogy rosszul legyen. Derűt sugárzó történetet faragni a kudarcból! Másképpen látni például a Mester kecskegelését, mint ott, a helyszínen! szentté látni azt! és az ottani pálmákba is e sugárzó angyaliságot belévetíteni! és a kecskét isteni adottságokkal felruházni utólag! s megérteni végre, hogy nem véletlenül volt a neve Tiberio: egy pogány császár kecskebakként nyert végre keresztényi kegyelmet! mindezt kitalálni bizony nagy erőfeszítés. Látni, ami történt, mert emlékezete kihagyni nem bírt; látni, amit mesél, mert azt is látta párhuzamosan; valamint törekedni ama nézés gyakorlására, mit éhezése közben talált és azóta úgy látni nem tud: három kép csúszik folytonosan egybe így, de bárhogy szeretné is a mesélő, a rávetítés a valóban megtörténtet ellepni nem tudja teljesen, és ez a mesélő újabb kudarca.
Nem mintha ebből Seweryn bármit érzékelt volna, ő csak a mesélő izgalmát érezte, s a maga befogadó izgalmával rokonnak vélte. Nem tudhatta, hogy Ram fél tőle: Ferdynandra emlékeztette, ki mindent szűkagyúan fogott fel és minden hallomásból rögtön dogmát csinált. Seweryn lett Adam testvér helyettese, amíg az a Mesterrel utazgatott; nem értette az ilyen ambíciókat Ram, neki ilyenje nem volt, és amit nem értett, attól ő is félt.
Nem volt a helyén Ram a történetben, amit mesélt; nem volt a helyén Seweryn odújában, ahol mesélte; jó lett volna a megváltó fénytől átsugárzottnak látnia azokat a szegényes tárgyakat, de nem ment, abba a nyomorba még nem ért el az Új Világ. S közben öntudatlansága legtetején, azon a hártyavékony, átszakadni mindig kész határon ott vibrált a tudatba törekvő alattomos sejtelem, a lebírhatatlan valóságérzék, amivel szintén megáld minket az Úr, hogy ugyanis ő, a mesélő, hazudik. Van, aki ezt kibírja, van, aki nem; Ram nem bírta ki, sőt csalt, hangját elmásítván!
S közben akitől félt, Seweryn, éppen a legközelebb érezte őt magához!
Igaz szeretet ébredt Sewerynben végre egy ember iránt, aki nem ő maga! egy kozák megszerette a zsidót! és hitte, hogy ők ketten a lengyeleknél lengyelebbek! és orrában váratlanul ukrán mezők illata lángolt fel gyermekkorából, mikor még bizalom volt benne és gyanútlanság, mert éltek még a szülei. Láthatta Ram, hogy vendéglátója szimatol, arcvonási torzulnak, szeme veresedik, mintha szénanáthája lenne, s azt hihette, rajtakapta őt Seweryn a hamisságon; és amúgy is eltorzították azt az arcot a nélkülözés évei, a krumplievés, a nőtelenség, a magába szorultság; szörnyű volt e torz koponya, és rettegve mesélt tovább Ram, mint hitte, az inkvizítorának, nem sejtvén, hogy Seweryn őt éppen a legmélyebb szeretettel szereti.
S lehunyta Seweryn illattól bódultan a szemét, és merő hang lett az a mélyzengésű hang, testetlen, földöntúli, neki rendelt, és nem Ram szólott, hanem a testében sátrat vert lényeg; akkor érezte meg Ram szellemének nagyságát Seweryn, mikor az önmagát múlta alul; gyakori esemény ez az emberek között, és mély értelme van: mégis megtörténnek valahogy a dolgok, legföljebb nem az alkalmas időben, nem az alkalmas helyen, és nem egészen.
Gondolom, a Szajna-partra ment a rosszulléttel küszködő Ram fél három után, mert az jó szeles, ott összeborzongva magához tud térni az ember. Én is összeborzongtam párszor, mikor a Szent Lajos-szigeten lévő könyvtárból, ahol ezt a történetet kutattam, kiléptem. Minden rosszullét oka, tudjuk, a szellem alacsony állapota. S másodszor lett ennyire rosszul Ram. Először akkor, midőn kiderült, hogy ki kell keresztelkednie. Bizonyos feszültségeket, úgy látszik, ő nem tud elviselni. Ezzel az adottságával számolnia kell, ha életét idő előtt befejezni nem óhajtja. És nem akarhatja, mert élni teremtett bennünket az Úr.
Nedvesen csillogó, átható volt az a decemberi szél, és persze hogy a melegszívű Itália felrémlett akkor Ram előtt, s nem is mint a múlt, hanem mint a jövő: ő maga ott a mediterráneum pompázatos növényei és épületei között napsütötten, dologtalan-gazdagon!
Veszélyes látomány.
Valami szépséges palota, teli olajfákkal, cédrusokkal, pálmákkal a kertje, s ő mintha függőágyban ott, és fehér szalmakalapban, s valami jövőbeli alakok suhanása ott fehéren, talán egy család? avagy szolganép?
Valami ködlő fogadkozás töltötte ki Ramnak borzongó testét akkor, amiben ő nem is vett részt; a fizikuma fogadott meg valamit, a szürkeállománya süketen hallgatott.
Dühödten megváltottnak tudta magát akkor is, abban a szemerkélő párizsi ónos esőben, decemberben, csütörtökön, délután három körül a Szajna-parton, ahol az ő történetét, a Vilnából elbitangolt kajlafülűét papírba kötve, kétes minőségű francia fordításban a kőkorlátra erősített fadobozokból a szakállas antikváriusok árleszállítva se tudták majd az én időm után az ott mászkálók nyakába sózni.
Ram hangja pedig ott zúgott Seweryn zsigereiben soká, és boldog volt aznap Seweryn.
Akinek bármi közlendője van és nem közli, akasztassék fel, mondja a Talmud.
Jó, hogy a Megváltás nem következett be, mert egy Megváltott Világban már nincs miről beszélni.
Így viszont annyi mondandója volt Adam testvérnek! annyi elhallgathatatlan közlendője a Messiásról! hogy előadásainak negyedik évét kezdve, lángoló orcával, villámló szemmel, csaknem önkívületben szónokolt, s még azokra is mély benyomást tett, kik őt és az Ügyet nem szenvedhették. Üsd a vándorbotodat a földbe, s ahol másnapra kizöldell, ott legyen otthonod; ezen ősi tanács bevált a Collège de France katedráján; lombot hajtott ott az Ügy! s a hallgatókat ama jólesés csiklandta, hogy e merész előadásokat az államnak hamarosan be kell tiltania, ők tehát jelentős esemény fül- és szemtanúi. Ezen érzés az Ügy ellenfeleinek is boldogság forrása volt; akkor már rég nem történt Párizsban semmi, még egy kicsike forradalom se, és a lelkek szomjazták a változást; felnőttek már azon ifjak, kik a korábbi forradalomra nem emlékezhettek; utálták ők a fennálló társadalom hazugságait! azon páratlan gaztetteket! mik minden fennálló társadalomnak sajátjai egyébként. Az érzékelősejtek már tudták, amit a tudatsejtek még nem érzékeltek, hogy elháríthatatlanul közelít a következő forradalom, úgyhogy a francia hallgatóság magánkívül lelkesedett; Michelet professzor csodálatosnak nevezte a szláv-francia egyesülésről szóló Mickiewicz-előadást; csak az Üggyel szemben álló lengyelek terjesztették lihegve, hogy a Költő a lengyelségét megtagadta.
Annyira kellett a szenzáció mindenkinek!
És a Költő neve napján a hívek Adam testvérnél összegyűltek, és Adam testvér kezét csókolták, előtte térdre omolva; ő dicsőülten tűrte. Volt, kit e látvány viszolyogtatott; ám a többség hitte, hogy van egy sugárzás, talán Svájcból, talán a Mennyből, évezredek távolából, a Paradicsom előtti létből, van, és arra a kézre, mint hímpor, a szokásosnál több tapadt belőle; a csókolt biztosan hitte ezt, ki a Megváltatlanságban lubickolt.
Szeressétek a franciákat, ezt üzente a Mester, és ezt hirdette Adam testvér most, de végrehajtani nem volt könnyű. Azok a zavaros fejű, nagyhatalmi francia értelmiségiek! azok a hisztérikus ellenzékiek! a maguk nagyhatalmi voltába őrült vakok! nekik az Úr Ügye csak játék, pletykatéma, a lengyel próféta előadása unaloműző csiklandás, mert nekik van hazájuk! Támadják saját országukat, saját rendszerüket, saját királyukat, saját törvénykezésüket, hangzatos világszabadsági, világtestvériségi eszméket kiabálnak, miközben sejtelmük sincs, milyen az, ha valakinek nincs utálni való saját hazája, támadható saját rendszere, megvethető saját királya, gyűlölhető saját törvénykezése! A Haza ott van, ahol hóhérod anyanyelveden kér bocsánatot tőled, mielőtt kitöri a nyakadat! Mit tudnak erről azok a dölyfös nagyhatalmi franciák? mit értenek ők Adam testvér beszédéből, amiért lelkesednek? semmit! semmit! semmit!
S mégis szeretnünk kell őket, testvéreim.
Ezeknek a szabad honpolgárként forradalmárkodóknak, ezeknek a pelenkázott ellenzékieknek, ezeknek a szenzációra éhes semmittevőknek, nyüzsgöncöknek, heréknek az Úr Ügyéhez semmi közük!
Mégis szeressük őket.
Adam testvér előadásain lép ki a Kör a világ színe elé, és a Mester is megizente, hogy a franciákkal egyesülni kell.
Adam testvér hivatása óriás, ezért a testvérekkel sokat foglalkozni nem tud.
Ezt megszenvedték a testvérek.
Ott voltak tüntetni az előadásain szorgosan, de két előadás közt oly üresség várta őket! úgyhogy mégis jobb lett volna talán, ha a Megváltás beállott volt légyen.
Keserűn írja év végi, összefoglaló tűnődési közt Seweryn, hogy bizonyos testvérek a rossznak fogságába estek, a hívek közt senkiházias szolgalelkűség, vak parancsteljesítés és effélék tapasztalhatók; az alázat egyeseknél csúszás-mászássá vált, s ki agybelileg a leglustább, az most annál nagyobb professzor, varázsló, doktrinér, teológus. Ugyan kikre is gondolhatott? De megriadt saját gondolataitól Seweryn testvér, mert rögtön hozzáírta: „Magamat sem zárom ki ebből.”
Így zárult hát a zajlatos 43-as év, mikorra az új megváltás ki volt tűzve, és vagy elkezdődött, vagy sem; és kezdődött a nem kevésbé ígéretes 44-es év azzal, hogy január 5-én Adam testvér kimondta, mit mi már rég tudunk, és a Körben is tudtak a beavatottabbak, ám nyíltan meghirdetve mégsem volt: „A Mesterben Krisztus Szelleme vagyon.”
Nem egyszerűen a Szentlélek, hanem Krisztus tulajdon szelleme.
S elérkezettnek látta az időt Adam testvér, hogy titkaiból másokat is eláruljon. A testvérek készüljenek a világ elé való kilépésre. Elmesélte, hogyan kell az embereket meggyőzni. Sem túl magas, sem túl alacsony hangot megütni nem szabad, hanem csak azt, mely a meggyőzendőnek megfelel, számára érthető. A meggyőzésre készülni kell, hallgatóság nélkül is gyakorolni kell. Képzelje az igehirdető, hogy király előtt, avagy kaszárnyában katonák előtt áll, hogyan beszélne akkor. És parancsolta Adam testvér, hogy azontúl minden írásbeli ügyeiket a testvérek francia nyelven terjesszék elő.
Vagyis a Kör hivatalos nyelve a francia.
Ha meggondoljuk, mit Adam testvér ősz óta gyakorta kijelentett, hogy a „Mester nem lengyel, hanem ő az Univerzális Ember”, a törekvés logikus. De hogy éppen franciául?! hiszen az Univerzális Ember nyelveken beszél, nem pedig egyetlen nyelven! Ezentúl számítani fog, ki mennyire bírja a franciát! holott a szellemi tökélyhez talán nem is kell tudni franciául feltétlenül, nemde. Előtérbe nyomulandhatnak lelkileg éretlen, ám a nyelvet jobban bíró testvérek is esetleg. Ez politika! amitől a Körnek a Mester igéi szerint távol kellene állnia!
Érezhette a feszültségek gyülemlését Adam testvér; parancsba adá, hogy az Őrizők gyűjtsék össze és tárják elé a testvérek azon javaslatait, miket ő előadásain hasznosíthat, az ötletadók nevének említése nélkül. Ez szép, egyenlősítő idea; és nyilván növelte a hívek önbizalmát, hogy Adam testvér hozzáfűzte: sosem tudni, kiben lakoznak a termékenyítő gondolatok; de azért ez kevés nekünk, valljuk meg, híveim.
Sőt Adam testvér utasításba adá: ezentúl a franciákkal érintkezni tilos, a franciákkal a kapcsolatot csakis Adam testvér és az ő Hetekje tartja, vagyis a második Hetek. Olyanok voltak benne, mint Romuald, meg Zan testvér, meg Pilchowski testvér, meg Giedroyć testvér. De hát úgy mások is tudnak franciául, mint ezek!
És lesújtólag hathatott a testvérekre, amiket ezzel kapcsolatban Adam testvér kifejtett. A napi életben, mondá, minden francia fölényben van a lengyellel szemben, és a lengyel alacsonyságát azonnal megérzi. A napi életben szellemesnek kellene lennünk, ami egyikőnknek sem megy. De azt nekünk nem is szabad, a mi feladatunk az, hogy lelki nagyságunkkal győzzük le őket. A Mester például a családjával nem napi, földi életet él; a családja számára ünnep, ha a Mester leszáll és velük kenyeret tör, abban mindig van valami szellemi. E példát kövessük, testvérek. Hajdan a lovagok páncéljukat sosem vették le, abban is aludtak. Mi se rakjuk le hát szellemi fegyvereinket egy pillanatra sem. Sokat veszítünk, ha rossz formánkban mutatjuk magunkat. Csak erős szellemi késztetéskor találkozzunk a franciákkal, mikor valamit adhatunk nékik. Hát ezért ne igen érintkezzünk szövetségeseinkkel, a franciákkal általában.
Hogyan is vétetik ki Adam testvér mindebből? hát úgy, hogy ő nem professzor, hanem az Ügynek orgánuma; egyebet sem tesz, mint az Ügyet szolgálja; és ez a szolgálat mindünk legfontosabb teendője most. Másnak közülünk nincs ilyen állása, ilyen hallgatóköre, úgyhogy nincs most ennél fontosabb szolgálat.
Miután mindezeket kifejtette a testvérek előtt Adam testvér, Ram testvérnek is megadta a szót.
Óvatosan beszélt Ram és szerényen, de hát nem szerencsés Adam testvér után szólani, és még kevésbé szerencsés, ha más aztán nem szólhat. Olyanokat mondott kényszeredetten, hogy mindaz, mi a Mesternek Nyugatra érkezése óta bekövetkezett, elég erőt adhat a testvéreknek a további szolgálathoz. A kisebb szolgálatok elhagyhatók a nagyobbak kedvéért. Mondta még, hogy a szellemi emlékezet más, mint az anyagi, a lélek jobban tudja, mit kell megőrzenie, mint az elme; adatok, számok, tanult dolgok kieshetnek belőlünk (mondta Ram, kiből adat, szám, tanult dolog kiesni nem tudott), ám lelkünkből akarattal sem tudjuk eltávolítani, amit megtapasztaltunk valaha, és így van ez jól. De hogy igazán emelkedett állapotunkra emlékezhessünk, abban igenis segíthet az Akarat.
Ilyeneket mondott, mert nem emlékeztek már a testvérek, minő lelkesedés töltötte el őket, mikor a Mesterhez csatlakoztak, úgyhogy nagy volt a baj; és azért ő beszélt, mert azt a levelet a Pápának ő adta át, és a Mesternek régi híve volt; Adam testvért támogatta, mert a Mester is őt támogatta; de azért az előadások horderejéről szólni óvakodott.
Igen megviselhette, mikor pár hét múlva a franciákkal való kapcsolat ápolására Adam testvér nem őt nevezte ki, hanem Jeżewski testvért. Miért éppen őt? netalán mert könyvkötő, ami jó és konvertibilis szakma, és dolgozott Eustachy testvérnek, a Kiadónak? inkább talán mert kevésbé volt erre alkalmas, mint Ram testvér és még sokan. Így maradt a francia kapcsolat Adam testvér kezében továbbra is. És történhetett ez Ram testvér ellen is. Elég, hogy a Mesternek régi híve, s a Körben a lengyelhoni izraeliták képviselője, érje is be ennyivel.
Fájhatott Ramnak, hogy a Pápához bejutnia szabad, de együgyű franciákkal beszélnie, köztük az Ügyet terjesztenie nem, és rághatta Adam testvér fülét, engedje a franciák közt téríteni.
Ó, az a kitűnni akarás, az a büszkeség, az a gőg, amivel új cipőjét Marseille-ben megvette, csak nem akart távozni belőle!
Indult volna zsidókat téríteni Jeruzsálemba azonnal, de nem mehetett, mert a francia szolgálat volt előtérben éppen, amiből ő ki volt hagyva.
Tartattak tehát Adam testvér profetikus előadásai, és nagy tömeg látogatta a Collège de France nagytermét. Madame D’Agoult így írt Franz Liszt zeneszerző úrnak: „Je suis allée au cours de Mickiewicz qui est plus loin de désert que jamais. Il est sybillique, obscur, révélateur, éloquent, fou.”* Ugyane hírhedett dáma pedig a forradalmár Herweghnek ezt írá: „Il faut absolument que vous entendiez les cours de Mickiewicz. C’est dans un genre par trop sybillin, mais pourtant hautement intéressant, surtout en raison de sa droit, loyal et noble nature.”* S más dámák is hasonló tónusban irkálhattak; sokat irkáltak akkoriban. Nem volt súly nélkül való az unatkozó kedves hölgyek hírverése, kik az emancipáció első lépcsőfokára kidüllesztett keblekkel felálltak.
És január végén olyan hölgy is akadt, ki előadás után az ajzott, távozni készülő Szent Szószátyár lábai elé veté magát!
Arról beszélt azon az előadáson a Költő, miként is volt keresztény Napóleon. Korábbi alkalmakkor szintén borzongatóan szóla az Új Egyházról, az Új Evangéliumról, az Új Miatyánkról; Krisztust, miként a Beszély-ben írva vagyon, így minősíté: „le plus grand des esprits”*; borzadva hallgatták az egyházhű lengyelek, és lelkesen a szabadgondolkodó franciák, kik ugyan Krisztusról nem gondoltak semmit, de nekik minden kellett, ami szabadnak és gondolatnak nevezhető akármely dogmával szemben; szoktak ilyen hangulatok lenni. De semmik a szavak azon látványhoz képest, mikor egy hölgy ott vonaglik az Előadó lábainál, zokog, a két égbe vezető lábat szorosan öleli és kiáltozza, hogy az Ügy híveinek nővére akar lenni, könyörüljenek rajta, fogadják be! Egyesült sóhaj szakada fel a keblekből. S a hölgy nem is lengyel volt, a kiejtése szerint!
És keblére emelé az Előadó a hölgyet és megcsókolá, és a könnyei neki magának is megindulának. Oly emelkedett volt a kép, mintha Jeruzsálem valamely pálmafák árnyékolta kies ligetében festődött volna! Meg is volt hatva mindenki, s talán csak Celina és Xawera nővérek kevésbé, mert ők tudták, hogy a hölgy nem más, mint ama kétes erkölcsű perszóna, akit Rutkowski testvér szedett föl valahol.
Marie Lemoine volt a neve, és el is küldték a Mesterhez Soleure-ba; odaköltözött volt akkorra a Mester, mert ott volt eltemetve Kościuszko Tádé, tehát szent volt az a hely.
Ott az Úrnak Ügye a francia hölgyet keresztül-kasul át- meg átjárta, és a Mestertől szaturáltan tért vissza Párizsba, és hozta a levelet, miben ezeket írta Adam testvérnek a Mester: „Találtam benne a testnek bűneit, de a szellemnek ártatlanságát, az Úr kegyének eltépetlen szálát. A Föld a testét megerőszakolta, de a lelke közben az Úrnál nyugodott – ismerjük fel e különbséget. E különbségben áll az Ügy. Ezt tanúsítom; a többit rátok hagyom, nézzétek gyümölcseit, s hogy közösségetekre érett-e már, állapítsátok meg. Keresztényi menedéket a Te házadban leljen, ezt akarja az igazság; ez az Ügyért való tett. Celina és Xawera nővérek barátságába ajánlom őt.”
El lett hát tiltva a nő Rutkowski testvértől! S még sokáig kellett a bírhatásáért Rutkowskinak hadakoznia, és csak akkor hagyta jóvá kötésüket a Mester, mikor összeházasodtak.
Soká, soká beszélt tout le monde* e lábhoz esésről Párizsban! és e csúcslelkesültségek hullámi hosszan verdesték a hitetlen lelkek omló partjait! mert e fölemelő jelenet után pár nappal Adam testvér elesett, karját kificamította, s erre való hivatkozással nem adott elő. Jónak látta az Úr, hogy következő előadás e hatalmas hatást ne rontsa le azonnal.
Csakhogy nem mindig mindenható a Teremtő, mert e karficamítás utáni napon, templomból jövet Celina a lépcsőn leesett, jajgata, ölben vivék haza, nem moccant, orvosok vizsgálták, törést, ficamot nem leltek, de látták, hogy Celina állapota súlyos; Adam testvér felkötött karral komoran állott, vakációjának békéjétől meg lett fosztva.
Lehúzattak a redőnyök, Celina szenvedett, látogatókat nem fogadtak, Adam testvér még temetésre sem ment, pedig lett volna alkalma rá: Franciszek Wołowski, Celina anyai ágról való nagybátyja hunyt el, ki ugyan az Ügyet szidalmazta, de azért rokon volt. Celina elment temetni, ott nem volt rosszul, csak mikor hazaérkezett, akkor nagyon.
De aztán megjöve Marie, és hárman laktak ott azontúl a nővérek. Az Úr küldte abba a komor, elsötétített lakásba ezt a nőt, ki rosszullétre, karfelkötésre nem figyelt, hanem Soleure-beli élményeit mesélte szüntelen, kiáradó lelkét visszatartani nem bírván; még a templomba is elment, hol Kajsiewicz tisztelendő prédikált, a szentbeszéd végeztével reátámadott és két órán át beszélt a lelkére, Kajsiewicz összeesett, úgy vitték el kézben; ilyen körülmények közt tanácsos volt Adam testvérnek hirtelen, mint szokta: csodaszerűen meggyógyulnia, és Celina újrakezdődő tébolya szintén visszaszorult, a redőnyöket felhúzták, az Őrizőket ismét fogadták, február 24-én.
Mondotta pedig nékik Adam testvér: a Mester most áldását Marie személyében küldi, s a Legújabb Testamentom szellemiségét azért emberben küldi a Mester, mert az nem holt betű, hanem eleven és tevékeny. A mi nővérünknek, Marie-nak léleklángja, mely a Nagy Nemzet hajnalának mihamarábbi pirkadását jósolja, legyen számunkra érzékleti jel, miféle benső erőfeszítéseket kell tennünk, hogy a közeljövendő Franciaország légkörében lélegezni és cselekedni képesek legyünk.
Igen, a Mester az áldásait soha nem írásban közli, hanem személyben küldi el; így volt ez addig is. Vannak a testvérek közt, kikre Marie rossz benyomást gyakorolt; bosszantja őket a magasabb szellem kihívása. Ugyanígy volt a farizeusok számára gyűlöletes Krisztus. És mi is hajlamosak lennénk Marie-t őrültnek kikiáltani, sőt megkövezni, ha lelkünket nem emeljük fel. A mi mai megrekedtségünknek bizonyítéka éppen az, hogy Marie nővér állapotát oly furának érzékeljük! Ha mi azok maradtunk volna, akiket a Mester megérintett, Marie természetes módon s feltűnés nélkül került volna a Körbe! Akit Marie lángolása riaszt, aki azt őrületnek tartja, az a franciaság tüzét keblében nem hordozza, és félre lesz tolva, és elférgesülve elhullik. Senki arra ne hagyatkozzék, hogy a Körben már benne van. A Körből ki is lehet esni. S ha a franciáknál hidegebbek leszünk, kihullunk egészben! Miért is nem tudott a legnemesebb lengyel, Kościuszko, megegyezni Napóleonnal? mert őrültet látott benne! Napóleon pedig alacsony embernek tartotta őt, mert látta benne a hithiányt.
Hát ez valóban komoly fenyegetés volt. Kiesni a Körből?! s egyúttal a Történelemből is?! iszonyú perspektíva! akkor már jobb egy őrült nőt imádni.
Annyira hitt Adam testvér Marie erejében, hogy még Lamartine-hoz, a forradalmár francia poétához is elküldte, térítse meg! és kereste a botrányt Adam testvér, a Lengyel Történeti Társaság tagjait farizeusoknak nevezé; és litografáltatni tervezé Wańkowicz festményét, melyen Napóleon Európa térképével kezében, menyasszonyi fátyolban, babérkoszorúsan, csizmásan ég fele néz, hogy az előadások hallgatói közt majd szétossza – bátor tett! a tiltott Napóleon-kultusz kihívó tette! és imádkozott Adam testvér a Mesterhez, és egyik este a Saint-Louis des Invalides-ban megérezte, hogy a Mester szellemétől megkapta az oltáriszentséget, és a Körben kijelenté, hogy az áruló papok kezéből a szakramentumot ki kell ragadniok végre, és megint a Tillyből való vérző ostyáról írt a Mesternek, az az övék, és Romuald testvér lakásán kell azt az ostyát elhelyezni, ahol is kápolna lészen.
Hiába tiltotta a Mester, a börtönben csücsülő, kiátkozott Vintras ostyái, a vérzők, megint felmerültek. S éppen, mikor a Gazette de Tribunaux megírta: Meran tisztelendő rózsapomádét fedezett föl a Vintras használta oltárterítőn! Hát pont ezért. Ahol a sötétség szelleme támad, ott kell a fényes szellemeknek lábukat megvetniök, és az Úr Ügyének támadtatását ki kell provokálni, mert ez a végső harc. Nem csökkent a nagy-nagy Várakozás. Ha egyszer elkezdünk nagyon várakozni, abbahagynunk nehezen lehet. Mi leszünk az Új Vallásnak papjai!
Hajszolta az üldöztetést Adam testvér abban az időben.
S volt már francia Hetek a börtönben csücsülő Vintras áttért híveiből. S mikor Adam testvér bejelenté, hogy a vérző ostyának az Úr Ügye kápolnát emel, könnyekig hatódtak ők. Megírta a Mesternek Adam testvér, és hozzátette: „Azonban semmilyen irányt nem adtam, és tőled, Mesterem, nem kaptam.”
Nincs irány, Mester, nincs irány!
Jaj, hogy így volt! Nem volt irány, s a Mester Svájcban hallgatott!
És most ideje, hogy e történetben egy miniszter is ábrázolást nyerjen.
Monsieur Villemain kultuszminiszter urat sokan és szorgalmatosan tájékoztaták a Collège de France-ban folyó lázításról. Az Egyház igen meg volt sértve az istentelen három professzorok, Michelet, Quinet és Mickiewicz léte által, és amúgy is az iskolák államtóli visszaperlésére készült; a prefektúrán úgy vélték, hogy azt a félbolond lengyelt a katedráról ideje már eltávolítani; számos lengyel emigránsok is beadványokkal ostromolták a miniszter urat, és arról a bomlasztó álmessiásról s köréről beszámoltak.
Villemain miniszter úr felvilágosult elme volt. Maradi királynak volt a minisztere, hát annál inkább. Sem az Egyházzal, sem a reakciós körökkel, sem a rendőrséggel nem volt tanácsos ujjat húznia, mert ő a haladás ügyét szolgálta bársonyszékében, melyben csak nála rosszabb követhette volna; beláthatjuk, óriási különbség, vajon ugyanazt a rendelkezést haladó, avagy reakciós miniszter hozza-é meg.
Nem jó a mi legújabb korunkban kultuszminiszternek lenni, a rendőrség, a belügy és a pénzügy úgy bánik vélük, mint kutyákkal. Békeidőkben elvi kérdésekben csattognak össze a fegyverek, mindenki éberen figyeli hát, merre tendál a kultuszminisztérium. Kultuszminiszter akkor ül székében viszonylag otthonosan, ha a király személye körüli fülbesúgók megsúgják neki, mit akar a király hallani.
Monsieur Villemain többnyire azt tette, amit egy jó miniszternek tennie kell: az aktákat tologatta és elfektette, az élesebb helyzeteket halasztgatva tompította, entompulásukat bölcsen kivárta, ő maga botrányt nem kavart. Nemsokára földcsuszamlások lesznek, s neki, a liberális szellemű embernek, továbbra is bársonyszékében kell ülnie hasznosan.
Mintha földcsuszamláskor a hajdani rezsimben szolgáltak viszonylagos érdemei számba vétetnének! s ezt egy olyan ember gondolta, ki még a júliusi forradalomra emlékezett! ám ne rójuk meg őt, a miniszter is ember, annak is lehetnek illúziói.
Most fülébe súgták neki, hogy a Collège de France-ban garázdálkodó gigászi professzortriászra sújtson le. Michelet és Quinet a közeljövőben miniszter is lehet akár, ellenük fellépni őrültség lenne; azt a kimondhatatlan nevű lengyelt azonban nem védi a francia jövendő. Behívatta hát a hivatalába március 19-én, kedden délelőttre. Fenyegető időpont, mert a húsvét előtti utolsó előadás aznap kora délutánra volt kitűzve. Villemain úr íratott egy szerződést, mely a lengyelnek magasabb fizetést biztosít professzori címe meghagyásával, ám a tanítási kötelezettség alóli feloldozásával. Úgy vélte a miniszter úr, hogy ez a dolgok civilizált elintézési módja.
Megjelent a félnótás, Monsieur le Ministre felállt, elébe sietett, kezét nyújtotta, fotelba invitálta; Monsieur le Ministre kedvesen és bűntudatosan mosolygott és főleg cinkosan, mert tudják mind a ketten, miről is van szó; szabadkozott Monsieur le Ministre, amiért egyáltalán hívatta Miskeves urat, igazán nem szívesen tette, nem mintha nem örülne, hogy végre elbeszélgethet Mixquvecs úrral; ő a maga részéről természetesen minden telhetőt elkövet, hogy az affér, mely korántsem súlyos, csak hát magas fülekig elhatott, kedvező elintézést nyerjen, és Musqueres úr az ügyből ne vesztesként kerüljön ki, hanem ellenkezőleg, mintegy kedvezményezettként. Monsieur le Ministre mindvégig cinkosan mosolygott, mint az egyívásúak közt magától értetődő; Müsküvüs úr botot nyelve, komoran ült a fotelban, amelyben pedig nehéz lehetett kényelmetlenül ülni, mert díszes volt, elegáns, ízléses és süppedős.
Nos, folytatta Monsieur le Ministre, hogy a tárgyra térjen, de még mielőtt, esetleg teát, netalán kávét? Nem, köszöni, mondta Mesquevues úr. Nos, meg van győződve arról, hogy a legegyszerűbb, ha Mechquevech úr önként lemond kurzusának további megtartásáról, melynek magas színvonaláról és rendkívüli népszerűségéről Párizsban mindenki tud; fájdalmas döntés, és a fennálló rendszer legrosszabb bizonyítványa, hogy ilyesmire kényszerít egy európai hírű költőt és tudóst, de hát tudjuk, milyen is az, mikor magas fülekbe jut el valami; reméljük, óhajtjuk, hogy ez már nem soká marad így; ám a professzori címet meghagynók, és eddigi fizetése úgyis botrányosan kevés, úgyhogy végre alkalmunk nyílik felemelhetni; bizonyosan lehetséges oly megoldást találni, hogy emellett Muesruevecs úr egyéb díjazott elfoglaltságot is találhasson; s nem lehetetlen, hogy a botrány felhangjai elrezegvén, Meusquivach úr ismét tarthat majd előadásokat a szláv irodalmak tárgyköréből; a miniszter úr igen reméli, hogy Meuchquirich úr ezen előadásokban csakhamar ismét örömét lelendi, s hűséges hallgatósága szintúgy.
A miniszter elhallgatott, várta Müsquivicks úr válaszát. Mickiewicz komoran közlé, hogy ő a kötelességét teljesíteni köteles. Monsieur le Ministre megértőn bólogatott. Csönd, a vendég botot nyelve ült, beharapott ajkakkal hallgatott. Csönd. A miniszter úr lassan megértette, hogy megmagyarázhatatlan ellenállásba fog ütközni, és csodálkozott. S akkor még azt is mondta a vendég, hogy az ő élete egyetlen eszmének van szentelve, s ő ezen eszméért életét is feláldozza. Erre Monsieur le Ministre a hagyomány szerint ezt mondta: „Vous voulez donc être Martyr, mais savez-vous M. que pour l’être il faut être deux.”* Vagyis két ember kell ahhoz, hogy egyikük mártír lehessen. S még hozzátette volna, hogy mártírcsináló a kormányban nem fog találtatni.
Ez azonban apokrif is lehet, mert például Alekszej Tolsztoj Duchâtel belügyminiszternek tulajdonítja e mondást, holott Mickiewiczet Villemain fogadta. A legendaképződés szép példája ez: a mondás kerek, szellemes és tömör, ilyenné a szájhagyomány csiszolja; figyelemre méltó, hogy a súlytalan kultuszminiszterből súlyosabb belügyminiszter válik. De hogy ilyesmi elhangzott, arra bizonyítékom van. Egyik darabom előadásából pont egy ilyen mondatot húzattak ki, s azt hitték, álnaivan tettetem, mintha nem tudnám, hogy nem sokkal előbb hazám főkultúrvezetője mondta ugyanezt hazám egyik soros renitensének, pedig nem tudtam, s akkor még a Duchâtelnak tulajdonított Villemain-mondást sem ismertem.
Hát ha ez nem bizonyíték a lélekvándorlás igazsága mellett, akkor semmi!
Ami elhangzott, elhangzott, ami nem, az nem; nem ücsöröghetett soká a fotelban kardot nyelve Adam testvér, sietett utolsó előadására. Várta még, hogy Monsieur le Ministre közli: az előadást betiltja; ő mégis megtartotta volna; előadás közben cipelték volna el őt a fogdmegek, a pribékek! hatalmas tömeg szeme láttára! gyönyörű szcéna lett volna; ám a miniszter úr nem mondta, hogy az előadás nem tartható meg, sőt előzékenyen az ajtóig kísérte.
De arról meg volt győződve Adam testvér, hogy utolsó előadása lesz az. Ez a szellemét rendkívüli izgalomba sarkantyúzta, s ahogyan a kultuszminisztérium cikornyás épületéből kilépe, máris felettébb ihletett állapotba volt kerülőben, és orrlukai szűkültek-tágultak szenvedélyesen az örömtől.
Monsieur le Ministre igen dühös volt: semmiért diktált le egy állásszerződést, holott az ő ideje drága. Az különösen felháborító, hogy őt a sodrából ki tudja hozni valaki, aki nem is francia. Visszaült karszékébe Villemain, a derék miniszter, a bosszú módozatain tűnődve, s arca egyszerre földerült.
Nem fogja betiltani ennek a kótyagosnak az előadásait. Még nem. Most az meg van győződve, hogy a mai előadása lesz az utolsó. Hadd higgye. Ma üldözött mártírként szárnyalóbban fogja zengeni a zagyvaságait. Hadd zengje, a francia gloire nem fog beléremegni. Lehet, hogy a vállukon viszik ki ma a teremből a zavaros fejűek, hadd vigyék. De nem ez lesz az utolsó előadása.
A miniszter úr csak jóval később fogja az előadásokat betiltani. Be se fogja tiltani. Jön a nyári szünet, és valahogy majd úgy alakul, hogy a következő szemesztert más kezdi helyette.
Még egyszer utolsó, nagy hatású előadást tartani nem lehet.
Hadd kínlódjék ez az idegen az utolsónak vélt, csúcspontnak gondolt előadás után egy darabig, újabb előadásokat tartani kénytelenül.
Villemain miniszter úr hangosan nevetett, s nem tudta még akkor, hogy azon tárgyév végén, egészsége miatt, lemond.
S megvolt az utolsó előadás, jött a húsvét, de nem jött a betiltás, és Adam testvérnek április végén újabb előadást kellett tartania, és nem volt mit mondani, nagy volt a csalódás. És várta a betiltást, de nem jött, s akkor május elején, betegségre hivatkozva, lemondta; s még mindig nem jött a betiltás, noha a nemzetgyűlésben sokan követelték, például Montalambert, aki azért támadta a professzortriászt, mert maga is hasonló eszméket hirdete nemrég; és Adam testvérnek emiatt május végén még két előadást kellett tartania, bár végképp nem volt neki már miről; és a betiltást május 31-én írta alá Villemain, Monsieur le Ministre, mikor a félév úgyis véget ért. A professzúrát meghagyta, azt csak nyolc évvel később, immár a forradalom utáni sokadik miniszter törölte majd el.
Hát ilyen volt a találékony Villemain úr bosszúja.
De mi szent történet tanúi vagyunk, és szent történet legendák nélkül nem áll meg. S mert ama március 19-i előadást, az évben a tizediket szánta a Költő-Előadó utolsó, legnevezetesebb fellépésének, s erre szellemileg s lelkileg fel is készült a Körrel egyetemben, és hírhedetten hatalmas lett az az előadás, ezen alfejezet közepét zárjuk mégis ezzel. Mert mi más is lehet egy igazi történet, mint az, amire vágyunk? Szebbet s jobbat mondani önmagunkról kései koroknak: az emberiség öröktőli törekvése ez, minden szép valahogy ebből fakadt mindig, ezért is halavány minden realizmus. És az az előadás megtörtént valóban, ne feledjük. És ami megtörtént, hiába múlt el, mert megvolt egyszer.
Vénülve, minek szinonimája a bölcsülve, egyre derűlátóbbá válik az ember. Emlékszem, ifjúkoromban a törhetetlen pesszimizmus jellemzett engem, s nem állíthatom, hogy nem jogosan: semmi sem garantálta, hogy azon éveket, mik most már mögöttem vannak, megélhetem, s valóban kevésen múlott, hogy nem az ősök között nyugszom már én is. Amit eddig kibírtam, azt már nem tudják elvenni tőlem, sem a jót, sem a rosszakat, mert elmúlt, s így ellenségeim kezéből kicsúszott. Jövőmet vehetik el legföljebb, de az úgyis egyre kevesebb, úgyhogy nem nyernek vele túl sokat. És amire vissza tudok nézni, az egyre szebbnek tűnik. Csak annyi kell, hogy a lényegtelent lehántsuk arról, ami szépnek vélhető.
Előfordulhatott volna, hogy az a tizedik előadás tényleg az utolsó, és ők nagyon örültek volna ennek, bár fikarcnyit sem változott volna ettől semmi a világban; hát én most utólag megadom nékik ezt a boldogságot.
Így ír Adam testvér Ferdynandnak erről az előadásról:
„Miután kiöntöttem eszméimet a hallgatóságnak az új reveláció szükségéről, felhívtam a jelenlévő lengyeleket és franciákat: élő szóval tegyenek bizonyságot arról, hogy a kinyilatkoztatás létezik, majd pedig, hogy a Megtestesült Ige él, s hogy azt a Mesterben felismerték. A testvérek felálltak, s megfeleltek nékem hangzatosan. Voltak ott idegen franciák is, kik szintén felálltak és tanúságot tettek erről. Egy orosz is kiáltott: mi ezt magunkban hordozzuk! A többi hallgató a felhívástól megkövült és zavart lett. Senki nem mert egyetlen gesztussal sem ellenkezni. A terem tele volt, és sokan az ajtón kívül álltak.”
Többen följegyezték utolsó szavait az Előadónak: „Most pedig, testvéreim, szolgálatom az Úristen előtt és tielőttetek véget ért. Bárcsak e pillanat oly örömöt s oly végtelen reményeket ojtana belétek, mikkel én vagyok teli.”
Azt írta erről Seweryn testvér Nabielaknak: „Mindnyájan éreztük, hogy köztünk a Szentlélek. Sokan, kik a Körhöz nem tartoznak, e tűztől elragadtattak. Mindenki felugrott, mindenki így kiáltott: Igen! Tanúsítjuk!, tapsoltak, dobogtak. Olyan volt ez, mint valami villámcsapás, eredményét az ellenfelek arcán lehetett lemérni. Elbambulva elsápadtak, elképedtek, álltak vagy ültek egész idő alatt erőtlen, azt se értvén, mi történt, és síri csöndben vonultak el.”
Egy francia forrás így ír: „Une dame étrangère à la secte, effrayée de cette scène, tomba dans une crispation nerveuse. Des cris mêlés de sanglots se firent entendre parmi les femmes adeptes, dont une est restée quelque temps les mains jointes, les bras élevés au-dessus de la tête et tendus vers le professeur. Une autre femme a attendu que le professeur fût descendu de sa chaire, et alors elle s’est jetée à ses pieds et a voulu les embrasser.”*
Az utóbbi hölgy Marie volt, ki korábbi hőstettét ismételte meg.
És megírták még, hogy mikor Mickiewicz a termet elhagyta, sokan utánatódultak, mások egy lengyel urat vettek körül, ki az izgalmaktól elájulva feküdt, és volt ott egy ifjú francia hölgy, ki végig sírdogált, s aztán egy székre hanyatlott és üvöltve zokogott.
Gołembiowski megfigyelte, hogy „e jelenetek gondosan megtervezve voltak. Az addigi előadásokon ugyanis a towianisták egy tömegben ültek, zárt falanxot alkotva; ezúttal azonban szét voltak szórva a terem különböző pontjain kettesével, hármasával, úgyhogy az adott jelre egyszerre felugorva és kezüket felemelve azt a benyomást kelthették, hogy a manifesztáció az egész publikum részéről történt.”
Igaz lehet.
De az Előadónak és a híveknek érdemeiből ez nem von le semmit.
Amióta világ a világ, az ily szcénákat megrendezik mindig. Ezt jól rendezték meg.
Celina nem volt ott, neki akkor betegnek kellett lennie, nehogy a férjét ez ünnepkor örülni lássa, nehogy vele kelljen örülnie.
Aztán a hívek Adam testvérrel és nagy tömegű bámésszal a St. Magdalene-templomba vonultak imádkozni, mert ez is meg volt beszélve előre; Adam testvér eszelősen nézett és kik megszólították, azokkal eszelősen beszélt, ám méltóságos volt az ő tébolyult tekintete, ziháló lóéra emlékeztetőn tágulók az orrlyukai, s ha kérdezték, hogyan tovább, azt mondta, diadalmas fénnyel a szemében, hogy több előadás nem lesz. Ezt érthették úgy, hogy ő nem tart, és úgy is, hogy nem hagyják. És aztán a rue d’Amsterdam 1. alá vonultak, és voltak vagy ötvenen, és akkor már négy óra múlt. Ezt onnét tudjuk, mert a francia rendőrspicli jelentése fennmaradt. Franciát a hivatásos szem ötöt vagy hatot számolt össze. Honnan tudta, hogy azok franciák? Hát onnan, hogy személyesen ismerte őket, nyilván. És gratuláltak az Előadónak, és ezt is leírta a hivatásos szem.
A Körnek tagjai még soká maradtak ott, s mind úgy érezték, még az irigyek is, hogy Adam testvér hatalmas dolgot cselekedett, s hogy e szolgálat az Úr Ügyét hatalmasan lendíti előre. Adam testvér sugározta magából az elektromosságot, és Xawera nővér finom ujjacskáival a már hajnaltájt álomba zuhanót addig simogatta, addig csiklandotta, míg Adam testvér, e hatalmas ember megérezte a maga férfiúi hatalmasságát is, és Xawera nővér is megérezte, és nem szégyellte Xawera nővér, sem Adam testvér ezt, mert meg volt ez engedve az oly embereknek, kiket az Úristen, szolgálatukért, igen kell hogy szeressen.
Így jutalmazta hát az Úristen szolgálatáért Adam testvért és Xawera nővért és mind a híveket. S ha nem egészen így történt, akkor én most az Úristennek mulasztását visszamenőleg jóvátettem, ámen.
A legkevesebb, mit ezen dicsőséges előadás után gondolni lehetett, hogy a franciák már meg vannak térítve; jó, nem mind, de akik ott voltak, azok már igen, és ők az Úr Ügyének szellemét elterjesztik hanyatt-homlok.
Az áldás sem jő, mint egyes őrszem, egész dandár beront; április elején megérkezett Adam testvérhez a Mű, mely a Mester tantételeit tartalmazta! melyért Adam testvér esengeni nem szűnt!
Ímé a Mű, a Könyvek Könyve, a Szentírás következő Új Evangéliuma, a Megváltás írásos foglalata!
Címe: A Nagy Periódus.
Méltó cím, nagyszabású cím. Nagy időket élünk, az eddigi legnagyobbakat, most minden forradalmian változik meg, a voltak elmerülnek, s mi vagyunk az első nemzedék, mely az Időtlen Időbe, a Teremtés előtti Határtalanba, az Ősparadicsomba visszatalál.
Ez az ígért eszmei alapvetés, amit annak is szánt a Mester, nem pedig hevenyészett vázlat, mint a Beszély!
Említette április 4-én az Őrizőknek Adam testvér, hogy, a Mestertől „igen fontos írást kapott, de magának kell rajta dolgoznia és emésztenie”, és a harminc-egynéhány oldalnyi kéziratos művet éjszakánként elvonulva nagy titokban olvasta, újraolvasta, merengett fölötte, jegyzetelte, mélységeibe hatolt, újabb mélységekbe látott szédülőn, és enszellemének önrezdüléseire figyelt, mert Kinyilatkoztatást úgy olvasni, mint bármi mást, nem lehet. Mióta az Úristen a kőtáblát Mózesnak átnyújtotta, nem látott emberi szem ilyet, s ezt a Mester is tudta, mert magát a Mű végén Mózessel azonosította.
Itta magába a Kinyilatkoztatást Adam testvér, de nem beszélt róla senkinek, kerek egy éven át.
Különös.
Igaz, hogy kísérőlevelében a Mester így szóla: „Néked, mint az Ügy miniszterének tartoztam egy írással, mely az Ügyet megvilágítja – elküldöm néked”, vagyis hogy más ne lássa, másoknak nem tartozott vele a Mester, de azért fura, hogy egy Kinyilatkoztatást rejtegetni kell.
A levélből valami harag érződik Adam testvér iránt, mintha csak az ő sokszori unszolására íratott volna le mindaz; nem érezte tán a Mester az isteni ihletettség boldogságát? két nappal a Mű befejezése után morcos volt a Mester?! és még azzal is vádolta e levélben Adam testvért, hogy szellemének munkája nem teljes!
Nem úgy látta Adam testvér a Mestert, a Művet olvasván, mint aki ül Soleure-ban a szobájában, a tollát rágja, fogalmaz, pacnit ejt, töröl, beszúr, homlokát ráncolja, vizet iszik, budira távozik, visszaül, járkál, latolgat, ideges, kibámul az ablakon, mint egy könyökvédős könyvelő, vagy mondjuk én, aki ezt írom, a közönséges tollnok, alulfizetett fogalmazó, hanem mint aki nem túlesni akar a dolgon, hanem az Isten súgja néki igéit. Századok, ezredek állnak előtte nyitva. Nem siet fogalmazásában a Mester! neki mindegy! mert a Szózat elhangozhat bármely időtlen pillanatban!
És nincsen piszkozat, nincsen tisztázat, minden készen vetődik a gyatra papírra. Nem ír így senki más. Javítgatta a Mester egyéb írásainak nyelvtani hibáit és döccenőit Adam testvér, de tudta, hogy azon megnyilatkozások mind irdatlan mélységből valók, ezért is hibásak grammatikailag oly sokszor! a mélyben nem a szűkös, emberi grammatika szabályai mérvadók, ott nagyobb a valóság, közel a Paradicsom!
A Mester az Úristennel közvetlen kapcsolatban áll, az ő hangja az Isten orgánuma.
Hanem lehetett némi félsz Adam testvérben, hogy a kinyilatkozásra az Istent ő késztette, ami abszurdum.
A Nagy Periódus a mester kézírásával az én időmig nem jutott el, Pigoń másolatból adta ki 1922-ben, talán Aleksander testvéré volt a kézírás. Lehet, hogy A Nagy Periódus is benne volt ama 849. számú dossziéban, mely a párizsi Lengyel Könyvtárban a Mickiewicz-Towiański-anyagokat tartalmazta, de az eltűnt az 1946. januári leltár szerint, mikor a pincékből az anyagokat visszahozták a felszínre. Nagy imádója lehetett a Költőnek, aki azt a dossziét eltüntette. De ami még figyelemre méltó, A Nagy Periódus a Towiański-összesben sincs benne, mit három vaskos kötetben a Mester halála után négy évvel, 1882-ben adtak ki Torinóban. A Beszély, mármint a Mester által kigyomlált későbbi változat, benne van.
Valamiért nem akarta a művei közé sorolni A Nagy Periódus-t a Mester.
Netán valami csapdába hajszolta sürgető leveleivel a Fiú az ő Atyját? S valóban! miféle dolog az, hogy a Megváltó, ki nézeteit szóban hirdetni hivatott, ki emberek lelkét orvosolja, szellemüket személyének sugárzásával éleszti, személyiségüket gyökerestül felforgatja, valójukat megrendíti, egyszerre írni kezd?!
Hát nem az a módja, hogy a Messiás, a Szentember, a Próféta, a Testté Vált Ige társalkodik, jár-kel, beszélget, tanítványai pedig a szavait, loholva mögötte, lejegyzik, a hitelesebb változatért egymással hadakoznak, élet-halál vitát folytatnak?! Hát nem az a módja, hogy a Mester beszél, a tanítványok pedig félreértik?! és Ő írást maga után nem hagy, hanem az apostolpiócák a maguk hatalma érdekében a Messiásnak szavait és tetteit hamisítják, félremagyarázzák?!
Így és nem másként gyötrődik ki minden Hagyomány! A Félreértés: maga a Törvény! Minden félrehallott szótag, elveszejtett igekötő, henye vonzat, vétlen vagy tudatos ferdítés úgyis ama nézetkörön belül marad, mely a Messiásé! azt egészíti ki gazdagon, életesen, gyönyörűn!
Amit félreérteni, kiforgatni, csalárd-csalafinta módon hajlítani nem lehet, ami új elemeket magába fogadni nem képes, az nem is Hagyomány!
Mert vagyon kezdetben egy hatalmas gomoly-látomása a Vallásalapítónak, miként minden műnek ötlete is ilyen; a harc azért folyik, hogy majd az olvasóban a kész mű elolvastán ugyane gomolygás maradjon vissza; ami közben volt, a mű szövege maga, semmis; a Vallásalapítónak azonban az élete ez a zűrzavaros gomoly; majd aztán mások megírják, a mondatait kikalapálják, hitelesíttetik, befagyasztják, újra felolvad; így hagyományozódik át kései korokra az a gomolylátomás.
A Megváltó nem lehet enmaga íródeákja.
S különösen nem írhat befejezett, lekerekített egészet. Csak a töredékes mű igazi mű, a kihagyásos, tökéletlen, lyukacsos; abba beleláthatjuk magunkat, és az él.
A Messiás emberből emberbe közöltetik, igen. Szépen mondta Adam testvér, hogy a Legújabb Testamentomot Marie személyében küldte el a Mester. Lehet szép a bőrbe kötött könyv is, hanem a Könyvek Könyvét eleven ember bőrébe kötni muszáj.
S mikor Adam testvér A Nagy Periódus-t olvasta titkon, azt tette, amit kell: enbőrébe próbálta kötni a művet, hogy hagyományként sugározzon az. És nehezen ment, sőt nem ment sehogy se. Istenem, mennyire szent volt a Beszély szövege! apokrif mű, töredékes, következetlen, telis-teli lyukakkal, de azokba be tudott férkőzni az élet! hanem A Nagy Periódus? abban szikár vázra próbálta zagyvaságait felfűzni a Mester! legalábbis ilyen érzése lehetett az Első Olvasónak, ki ezért magát nyilván meg is rótta. Ami a Mestertől származik, az határtalan mélységű. S nem azért olvasta Adam testvér a Művet, hogy megértse, hanem hogy a mélységet belelássa, beleolvassa, visszalopja belé a Titkot, amiben hinni lehet.
Kívülálló mondhatná: micsoda badarság, hogy Izrael a Mester szerint jelenti a zsidó vallást, a zsidó népet, de jelent mindenféle papságot és értelmiséget, és jelenti a franciákat és mind a szlávokat is! Micsoda tébolyult agyszülemény, hogy Napóleon is Izrael tagja, meg a cár is! És nem kimondva, de a Pápa is úgy trónol a trónján, mint a zsidó bűnök letéteményese! S hogy a legtisztább Izrael, azok a szláv jobbágyok! De belülálló addig olvassa ezt, amíg a legmélyebb bölcsességgé szemével e sorokat át nem itatja, s meglátja, hogy e Tan minden egyesre és minden népre vonatkozó lett. S talán még azt sem veszi észre, hogy sem a mohamedánok egyfelől, sem az angolok és a németek másfelől ennek az emberiségnek nem tagjai, mert róluk a Mester nem szólt; különösen haragudhatott a protestánsokra a Mester.
Olvasta, olvasta Adam testvér az Írást, és örülni annyira akart, hogy meg is örült végül. Mily nagyszerűen politikus ez az antipolitikus kinyilatkoztatás! Név szerint Napóleonon és Mózesen kívül senki említve nincsen, senki meg nem sértődhetik, senki az Ügytől el nem idegeníttetik! Amúgy elítéli a racionalista politikát a Mester, jól is teszi; ő még ezt a pokoli politikát is képes átszellemíteni. S mily türelmes a Mester! írásában ellenségről nincs szó, megnyerhető még a Pápa, sőt a cár is, meg a csökött zsidók; szép nemzetek fölötti Tan ez, s mily jól érzi a Mester, hogy ez az egész emberiség, ez a széttördelt, nemzetekre és osztályokra osztott, hogy ez Egy. A Beszély még teli volt meggondolatlan nyilatkozatokkal, mikbe bárki beleköthet; A Nagy Periódus-ba senki emberfia belékötni nem tud!
Ennek örülhetett csak Adam testvér, más örülnivalót a műben aligha találhatott. Úgy gondolom, jól érezte Adam testvér, mire lett volna szükség a harmincvalahány oldalas traktátus helyett: egy Kiáltványra. Négy-öt pontban az alapelvek, mindenki szívéhez szólók, és kész. Mert akkor már a Kiáltvány volt a Műfaj.
De kishitű is volt Adam testvér ugyanakkor. Azt hitte, pótcselekvéseket és eszméket kell a testvéreknek adnia, különben a Kör széthullik. Azt hitte, programtalanságban szenvednek. Holott átmeneti programtalanságot minden mozgalom kibír, mert amíg a végszükség, miből született, meg nem szűn, a mozgalom se bír.
S mégis merész volt Adam testvér másfelől.
Midőn a Mester Párizsba érkezett, mindenkinél nagyobbat gondolt: azt gondolta, hogy ő a Megváltó.
Mostanában azonban már Adam testvér gondolta a nagyobbat, mert ő Új Vallást akart, és papi tisztességet a híveknek, és új szertartásokat, és házi szentélyt, és a testvéreket, sőt Celinát is már maga gyóntatta! Adam testvér levonta a logikus következtetést. Ha már itt a Megváltó, a régi vallásoknak végük.
S mikor a Mester A Nagy Periódus-t körmölte, megváltónak lenni elfelejtett.
Atyai mesterem, a nevéhez méltón gyomláló szellemű író szokta volt nekem mondogatni: „Ami nem radikális, az nincs is.” Jó mondás, maga az írás. Ami nem szélsőséges, azt az emlékezet kiveti.
A Beszély, az a laza kotyvalék, az megtörtént.
A Nagy Periódus nem történt meg.
Javára kell írnom a Mesternek, hogy utóbb ezt ő maga is belátta.
Mily különös: midőn egy év múlva Adam testvér A Nagy Périódus-t magyarázni kezdte, a hívek nem tudtak odafigyelni rá, nekik többet mondtak a Költő sok-sok szép költeményei, miket a Mester felbukkanása előtt írt; azok a költemények megtörténtek. És Ram sem a Mester műveit hordozta az iszákjában, hanem azt az Aleksander testvér által szerkesztett Mickiewicz-összest; amit ezen év április 2-án kapott ajándékba tőle; tudjuk, Eustachy testvér adta neki oda, és a két frank ötven centime költséggel a Költő kontóját terhelte meg.
Egyetlen maradandó passzus volt A Nagy Periódus-ban: hogy a Megváltás művét főleg a Világnagy Férfiak segélik (lengyel eredetiben: wielcy jak świat), közülük volt első Napóleon.
Ez volt Adam testvér egyetlen fogódzója, hogy a művet magára vonatkoztassa, ezzel lopta vissza a műbe a titkot. Kár, hogy nem a Mester találta ki ezt sem; Kleber generális mondotta volt ezt Napóleonról.
Tudjuk, mik a szentségnek húsz követelményei. Ezek: 1. A holtaknak feltámasztása. 2. Szóbeli közlekedés a holtakkal. 3. A tenger kiszárítása és a víz színén járás. 4. Víznek mézzé, zsírrá változtatása. 5. A föld összegöngyölítése, hogy a térbeli táv elenyésszék. 6. Fák, kövek és állatok beszédét értse. 7. Betegséget gyógyítson. 8. Vadállatokat szelídítsen. 9. Időbeli, térbeli táv a számára ne létezzék. 10. Állítsa meg az időt. 11. Könyörgése mindig hallgattassék meg. 12. Jövendölje meg a fenyegető veszélyt. 13. Tűrjön éhséget, szomjúságot. 14. Tudjon végtelen sokat enni. 15. A természetnek a természetétől eltérő szabályokat szabjon. 16. Soha semmi gyanús tárgy a testébe ne hatoljon. 17. A legtávolabb eső helyeket is lássa, miként függöny mögül. 18. Kinek a szemébe néz, haljon meg. 19. Isten semmisítse meg az ellenségeit. 20. Ezerféle színt és alakot tudjon váltani.
Ezekből a mi Mesterünk teljességgel tudta a második, hetedik, tizenkettedik, tizenharmadik és tizenhetedik pontot; részlegesen tudta a tizedik, tizenötödik, tizenhatodik és tizennyolcadik pontot. Az engedékeny keresztény középkori Európában ettől még bőven szentté avatták vagy megégették volna.
De nem tudott valamit, ami így hangzik: „A legnagyobb boldogság emberre nézvést hinni azokban, akik állítják, hogy Istennel érintkezésben vannak, még ha ez az állítás hazug volna is.”
Igaz, hogy e mondás a derék Muhji al-Din ibn Arabi sejktől való, és az is igaz, hogy a húsz pont szintén a mohamedánok szentjeinek húsz kötelező jellemzője.
De az Iszlám, az is nagy vallás, éppoly nagy, mint a zsidó és a keresztény, és ha egy vallás sok évszázadot, sőt évezredet kibír, akkor abban minden megesik, ami vallásban megesni tudhat.
Történt pedig májusban, hogy Aleksander Chodźko testvért a párizsi orosz követségre bekérették, ott a chargé d’affairs*, a kiváló Kiszeljov úr, ki oly jól szolgált, hogy vatikáni nagykövet lett később, megmutatta Nesselrode levelét, ki Aleksander Chodźko úrnak a cári diplomáciai szolgálatról való lemondását írásban kérte indokolni, s egyúttal állásából fölmentette.
Tizenöt évig szolgálta az ördögöt, mint maga hívta így az Impériumot, Chodźko úr, s ebből tizenegy évig Keleten; ő Adam testvérnek még Vilnában egyetemi társa volt, s miután lecsukták őket kis időre, útjuk másfele kanyarodott; Londonban perzsát tanítva hezitált, mitévő is legyen, mikor már hírek érték el, hogy egy lengyel Megváltó megjelent; kívánta a Vallást Aleksander nagyon, írta Adam testvérnek: „Ihletre várok és a Te tanácsaidra”; Adam testvér segített neki útlevelet szerezni Franciaországba, és Aleksander három-négy nappal a Mester kiutasítása után ért Párizsba. Volt ez 42 júliusában, éppen két éve. A negyedik Hetekbe került, ahol Seweryn lett az Őriző; a Hetekje is, az egyetemes gyűlés is gyakran ülésezett nála a rue d’Anjou 60. szám alatt, és a Felkelés évfordulóját is ott ünnepelték az első évben. Körbéli szónoklatairól nincs nyom, kevés beszédű lehetett. Tudjuk, a Költő egyik előadásának írásos változatát ő külde el az érdeklődő George Sand úrhölgynek. Aztán múlt év április 23-án Brüsszelbe utazott a Mesterhez, ott a szavait szorgosan jegyzetelte, és a Mester engedélyével a Körnek megküldte, némi lelkifurdalással, mert, mint Adam testvérnek írta: „Tudod, mi az a Mestert látni és hallani. Én most tapasztaltam meg először. Ilyen dolgokat csak imában lehet az Úrnak elismételni. Leírni vagy elbeszélni, amíg még az emlékezetben friss, a bűnözésre hasonlít. Azt jelentené, hogy lerázzuk szívünkről azokat a drága, égi harmatcseppeket, mik telítve vannak frissességgel, illattal, a lélek virágáról letöröljük a megtermékenyítő virágport, s ezt az Isten bűntetlenül nem engedi. Azért, én drága Adamom, a benyomás alatt a legszívesebben hallgatnék.”
De azért elküldte a hallott dolgokat, mert az egész Kört illették.
Ő volt az első, kinek a Mester bejelenté, hogy Rómába készül.
Több mint egy hónapig ült a Mester lábainál, s azontúl a Költőnél ült így, és az ő szavait jegyezte le, mintha titkára, sőt társalkodónője lett volna; amíg ő távol volt, akkor vezette be Adam testvér a dezsurálást: naponta két hívek ültek nála cserélődőn; a Mester ettől eltanácsolta Adam testvért; azontúl Aleksander ült nála egyedül, de naponta. Nem volt meg közönség nélkül Adam testvér, és az volt ő Aleksander testvérnek, ami a Mester őneki: a Vezető, a Tekintély, a Csudálnivaló, ki az egykori vilnai diákok közül egyszerre felporzott a költészet magasába, s noha neki is két füle volt és egy orra, mégis titkokkal volt teljes az élete és oly dolgok jutottak az eszébe, amik nékik soha.
Az Úristen nem adta meg Adam testvérnek Celinában a szellemi Társat, de megadta helyette a testit Xawerában és a lelkit Aleksanderben.
Onnét is tudjuk ezt, hogy mikor már a Mester Rómába továbbindult, de Adam testvér még Lausanne-ban volt, odaérkezett szeptember 19-én Aleksander testvér; nyilván az Úr Ügye is szólította, de más is: az ott élő Jundziłł család számos leányi közül Helenát el akarta volna venni; s akkor Adam testvér mondta neki: „Nősülni annyi, mint az Úr előtt vállalni a feleségnek az Úr felé való vezetését”; s megtiltotta, hogy az Üggyel szemben ellenséges családból az Ügy iránt közönyös leányt elvegye; hát ennyire fontos volt Adam testvérnek, hogy legbensőbb bizalmasát őtőle holmi nők el ne vonják! egyébként ezt is a Mester akarta így.
Jóval később mégis elvette azt a leányt Aleksander, de ez most mellékes.
Még Brüsszelben azt mondotta neki Skrzynecki tábornok, az Ügy első hitehagyóinak egyike, hogy igen szerette volt a litván katonáit, kik elestek, és a Felkelés leverése után ateista lett, mert nem létezhet isten, ha ilyen legények hiába estek el, s aztán jött Towiański és visszaadta hitét az Istenben.
Aleksander testvér e nehezen visszaszerzett hitet nem hagyta elveszni, Skrzyneckival ellentétben.
És körmölte Adam testvér mondásait Aleksander szorgalmasan, én is láttam sok lapot a keze írásával; sok-sok olyan mondatot írt le így Aleksander, mint Adam testvér eszméjét, noha a Mester leveleiből vett szó szerinti idézetek azok; gyakran visszatartotta Adam testvér, a Hivatal, e leveleket, hogy ő mint eleven könyv sugározza azokat tovább; ennyire tévedhetetlen igazságforrásnak tartotta az ő Mesterét az ő Legelső Tanítványa, azt pedig a Legbenső Bizalmas.
Oly igen össze voltak ők fonódva! hogy Adam műveinek összkiadását Aleksander hatezer frankkal a kiadó Eustachy testvérnek meghitelezte, a jogot is megvéve ezzel; majd az ezerötszáz példány megjelenése után Eustachy fizet neki tizenötezer frankot. Úgy hiszem, e nagy hitellel Aleksander testvér az ördög szolgálatában szerzett pénzét az ördög ellen fordíthatta végre, és lelkiismerete meggyógyulhatott, valamint Adam testvérhez is még közelebb kerülhetett.
Most hát izgatottan tárgyalta Aleksander testvér Adam testvérrel, mit is írjon, a cári szolgálattól miért vált meg.
És akkor egyszerre azt sugallta valami hang Adam testvérnek, hogy fejtse ki Aleksander testvér az Úrnak Ügyét részletesen, méghozzá a cárnak címezve!
Meg vannak már szinte térítve a franciák, a Nagy Periódus már sugárzik; noha még a dolgozószoba mélyén, ideje hát a cárt is megtéríteni.
És megüzente a Mesternek az ötletét, és a Mester jóváhagyta azt.
Reá volt a Mester szorulva a Költőre, kellett hogy higgyen benne. Azt mondotta a Mester Zan testvérnek, ki őt látogatta, a Költőről akkortájt: „Kevesebbet műveltem Párizsban, mint Adam, mégis engem űztek ki onnan. Most, hogy ő ott nélkülem fejleszti az Ügyet, még csak a katedrát sem veszik el tőle, sőt a diákok érmet veretnek a tiszteletére. Ki ne látná ebben az isteni elrendelést?”
Mindent jóváhagyott a Mester, csak az új vallásnak alapítását nem; jóváhagyta az utolsó előadáson szétosztott Napóleon-litográfiának feliratait is, fent az volt olvasható: „Plus avant dans la vérité divine, plus fort pour la réaliser, il consomme ce qu’il a commencé”;* jobboldalt: „Dabo autem operam et frequenter habere vos post obitam meum, et horum memoriam faciatis”; baloldalt: „Mais je mettray peine de vous avoir et chacun en particulier, après mon trépas, pour être fayte mémoire de ces choses”;* lent pedig: „Le magistrat du verbe devant le verbe.”* A franciák ügye jól áll. De a cárt megtéríteni az Ügyre, az sem kevésbé kívánatos.
Számosan jártak a Költő előadásaira oroszok is, úgy érezte hát a Költő, hogy Oroszország immár változóban! s panaszosan emlegette, hogy a Körben még egyetlen orosz sincs, noha van már francia, ukrán, zsidó és cseh; Aleksander testvért Világnagy Férfiúvá avatni igyekezett, mondván néki: „Ha úgy tudnál Kiszeljovval beszélni, hogy az megzavarodik, vagyis ha valamely testvér ilyen lélekrezdülést tudna egy ilyen muszkában előidézni, az jel lenne, hogy már a földön is üthetjük Oroszországot. Akkor azt mondhatnánk a mieink által a franciáknak: elég a zsoldotokból, megyünk hazánkat visszavívni. A te egyetlen ilyen pillanatodtól függene Lengyelország megváltása.”
Nem szívelhette a franciákat Adam testvér túlságosan.
Mondta még neki: „Addig nem fogsz hatni a követre, amíg nem tudod matematikai bizonyossággal, hogy a Mester erősebb a cárnál. Ezt ésszel is be lehet látni. 1. Se muszka, se nagykövet rá nem tudna beszélni minket, hogy földi érdekeink ellenére ténykedjünk. 2. Mi a mi Urunkat fizetetlenül szolgáljuk. Neked fényes pozíciód volt, a Föld leghatalmasabb államának szolgáltál. Miféle erő vetett ki a pozícióból? Menj, és gondold át e két pontot.”
Aleksander testvér ment és átgondolta.
S mondotta Adam testvér: „Légy nagy emberré legalább három napra.”
Aleksander testvér megpróbálta.
És mondotta Adam testvér: „Szolgáljunk az Úrnak úgy, ahogy a muszkák a cárnak.”
S hogy Aleksander testvér lelki munkáját segélje, mondotta még: „Az intuíciót behatolásnak nevezhetnénk. A legfelsőbb foka, vagyis a lelki szem és a lelki fül legnagyobb megfeszítése az álom, mikor magad is a testetlen kép testetlen részévé válsz. Figyeld, füleld, ami benned van, és annál, amit bévül találsz, semmi emberi bölcsesség többet adni nem tud.”
Bizonyosra veszem, hogy álmodni is igyekezett Aleksander testvér.
S kezdetét vette a munka a cárnak szóló levélen. Titkos munka volt, akárcsak A Nagy Periódus emésztése. Fogalmazta Aleksander testvér, fogalmazta Adam testvér, akkor elküldték a Mesternek, aki javította, visszaküldte, s akkor még dolgoztak rajta ők ketten, és írták a levelet franciául. S hogy a Körnek is legyen emésztenivalója, mondotta Adam testvér az Őrizőknek, hogy legyenek készen. És felveté, készüljön szobor Napóleonról a Wańkowicz-festmény alapján, legyen ez a lengyel nép ajándéka. Az a szobor a Mester szobra is lett volna, tudjuk; szerencse, hogy Napóleon és a Mester arca annyira hasonló! ez véletlen nem is lehet. S hogy a Megváltást megint, avagy még mindig igen közelinek vélte Adam testvér, mutatja, hogy az Őrizők figyelmébe ajánlotta a kérdést: mi leszen, ha eljő a pillanat, és a világnak vezetője a Mester leend? mikor már nemcsak a szellemi vezérség lesz az övé? mi hogyan fogunk viselkedni akkor? Vajon fogjuk-e úgy teljesíteni az Ő parancsait, mint a káplárét a közlegény, a kapitányét a káplár? Hanem ez már most is így kell legyen: legyünk jó katonák, kik a vezérüket érzik; csak a rossz katona nem érzi, hanem kritizálja vezérét.
S nyilván még mindig s már megint sokan látták a testvérek, amint Varsóba végre belovagolnak. Később olasz hívei a Mestert egy festményen fehér lovon ábrázolták, felemelt jobbjában sugárzó kehely, épp a háttérben fehérlő kereszt origójában; a lovat a kép jobb szélén a Mesterre emelt tekintetű bajszos paraszt vezeti, baloldalt a hívek, az első sorban Mickiewicz, Celina és Różycki; s egy nyíl átdöfölte harcos a földön fektében balját emeli a dicsőült, szemüveges, őszen kopasz, fekete lebernyeges, lovagló Mester felé. Ezen apoteózis a Mester halálának ötvenedik évfordulójára készült 1928-ban, és éppoly gyönyörködtető, mint mondjuk Mussolinié, s mint előtte és utána mind az apoteózisok; kár, hogy lassan a ló kiveszett a Vezérek alól, de hál’ istennek azóta is alulról szimatoljuk őket.
S miközben tevékeny volt a Költő, s kiadá az Őrizőknek a parancsot: a Hetek valamennyi tagjáról készítsenek jellemrajzot, miben azok fő hibáit részletezik, azokat majd ő meg Ferdynand átvizsgálják, úgy küldik el a Mesternek, és a Körnek dossziéja tovább vezettetett, s abba minden testvéreknek minden viselt lelki dolgai beírattatnak, hogy majd az öröklétben minden dokumentálva legyen, fogalmazódott a levél a cárhoz titokban.
És közben elkészült az érme a francia diákok adakozásából, három profil egy érmen, a három nevezetes szabadelvű professzorok: Michelet és Quinet és Mickiewicz, és csak Michelet haragudott meg, mert ő külön érmen szeretett volna szerepelni.
És közben a képviselőházban és a sajtóban tartott a vita a Collège de France-ról, nagyhatalmi francia férfiak támadák és védék a Költőt, és a Körből közben Turowski testvért kizárták, mert kiderült, hogy a Feltámadottaknak a Mester titkolni való tanaiból sokat elárult, noha jóindulatból, de mégis ki kellett őt zárni; és Marie végre házasságra lépett Rutkowski testvérrel, a Mester habozás után hozzájárult, és egyéb szerelmek is estek, és a svájci Valais-ban térítettek a Mester ügyére Kamieński és Zan testvérek, élet zajlott tehát, közben született a levél, és csiszolódott szépen, és az volt a kérdés, vajon ki adja át és hol és kinek.
Kiszeljov úr a cárhoz bizonyosan nem továbbítja, kivéve, ha az Ügy annyira megérinti, hogy a Mester hitére áttér. Nem volt ez lehetetlen! és nem is Kiszeljov úrtól függött a dolog, hanem attól, aki Kiszeljovot átsugározza. De úgy vélhette Adam testvér, hogy erre Aleksander testvér mégsem alkalmas, ő maga pedig az orosz követségre menni nem akart. Felmerült hát, hogy a levelet valaki személyesen vigye el a cárnak. Tanácsos a Mestert nem terhelni; nem tehető ki a Mester még egyszer annak, hogy valahonnét elzavarják. De hát akkor kicsoda?
Soká latolgathatták a postásnak szerepére jelölteket, s úgy tűnik, korán felmerült Pilchowski testvér neve, mert mikor a jó Lafitte tábornok meghalt, ki a lengyelek ügyéért derekasan kiállt a Felkelés alatt és azután is, és a Kör képviseltetni óhajtá magát a temetésen, s ennek szervezésében Pilchowski testvér elöl járt, Adam testvér a másik szobájából az Ügynek összecsavart zászlaját előhozta, és kérte Pilchowskit, venné át és vezetné a Kört; ettől Pilchowski megijedt, elsápadt, nem merte átvenni, s mindenki hazament.
Akkoriban Adam testvér gyakran fogadott egy Csizsov nevű orosz utazót, kit a Költő hírneve csábított oda; sok időt vesztegetett rá Adam testvér, vélvén, hogy ezen együgyű utazónak meggyőzése mintegy a cár meggyőzésének főpróbája; Csizsov úr tágra kerekedett szemmel bámulta a nevezetes költőt, ámultában fejét ingatta, de a levelet elvinni nem bizonyult alkalmasnak, a levélről nem is tudott, persze. Ram testvér sem lehetett a küldönc, ő próbaképpen végre francia spiritiszták közé küldetett, hogy megtérítse őket, de azok nem tértek meg, mert, mint Adam testvér rosszallóan mondta, Ram elmulasztotta, hogy „villámként sújtsa őket”. Tanulság gyanánt mondta ezt a Költő és nem szidásként a testvérek előtt; Ram is ott ült köztük lehorgasztott fővel; igazat mondott a Költő.
Ó, az a nyárelő! a sétányokon zöldellő fák! a lengébben öltözött hölgyek! a Napnak áldott sugárzása! a náthának visszaszorulása! langyos szellők a bulvárokon! ezek mind az Úrnak jótéteményi közül valók, miket ebben az évben kétségtelenül azért bocsát reánk, mert a cárnak szóló levél kész és tökéletes. Mondotta is Adam testvér az Őrizőknek, miszerint „Az Idő az emberben van; az idő hosszabb vagy rövidebb az embernek benső állapota révén; az események ideje ugyan állandóan megjelölt és változhatatlan, ám ezen időponthoz ki előbb, ki utóbb ér el”. A levél átadásának külső időpontját az Úr szabta meg; hanem a belső időnek a külsővel egybe kell esnie, és az viszi el a levelet, akinél ez megtörténik, kinek szeme a Mester mélységesen átható, borzongatóan szürke szemévé válik, s akkor Lengyelhont a cár azonnal visszaadja. És semmi sem lehetetlen ilyenkor nyárelőn, semmi; a reményekért, a kizöldült fákért, a lengén öltözött hölgyekért hála az Úrnak, hála!
S miközben a francia nemzetgyűlésben vehemensen támadták és óvatosan védték a Collège de France hírhedett professzorát, Csizsov úr a lehető legjobb benyomásokat szerezte Mickiewicz úr otthonában, ahol az oroszokat nem bántotta senki, béke honolt, a feltűnően hosszú hajú gyerekek szabadon bolondoztak és rajcsúroztak, kivéve a tíz év körüli, hallgatag kislányt, aki mélán borongva nézett; Celina asszony szépen zongorázott, a vendég kérésére mazurkát is, és egy ifjú, feltűnően csinos lengyel hölgy szépen, bár kissé hamisan énekelt; Csizsov úr teológiai kérdéseket vitatott meg a házigazdával, és teát ittak, és sakkoztak is, amíg a rengeteg lengyel emigráns meg nem érkezett, és mindennap megérkeztek, és maguk közt izgatottan lengyelül tárgyaltak; Csizsov úr olyankor elbúcsúzott, kilépett az utcára, és egyre erősbödött az a benyomása, hogy a világon a legjobb dolog lengyel emigránsnak lenni Párizsban.
Nem tudhatta a derék Csizsov úr, micsoda feszültségben él az ő békésen sakkozó társalkodópartnere! Adam testvér úgy vélte: „Ki oly feszültségben akarna élni, mint a Mester él szüntelen, tíz napig se bírná ki”, de feszültségben élt ő is, mert a Mester levélben sürgette: ideje már azt a levelet a cárnak elküldeni. S írta még a Mester: az egész Körnek az akcióban részt vennie kötelesség; találják meg a tónust, mely az Oroszhonban lévő Rossznak legyűrését megkezdi, és Lengyelhon felszabadítását kieszközli. Csak az első akadályokat küzdjék le a testvérek, a többit majd a felsőbb szellemek elvégzik, ám azok az emberi részvétel nélkül tenni maguk semmit sem tudnak.
Egyszerre a cári rendszert megjavítani, az orosz szellemet rabságából kiszabadítani, egyúttal a független Lengyelországot visszavívni, a két szláv népet hivatásához visszavezetni, ezt nem érte el senki azidáig, sem fegyverrel, sem szép szóval, sem törleszkedéssel, sem lázadással, sem palotaforradalommal, sem jobbágyfelkeléssel, de most a Mester megteszi, és a Kör e hatalmas cselekedetnek része lesz! ezt erősen hitte Adam testvér és Aleksander testvér, ki utóbbi a nevét a levél alá odaírta, de ezt így ki nem mondhatták. Ám amit az Őrizők szűk gyűlésén mondott Adam testvér, mert addigra lett tág és szűk gyűlésük az Őrizőknek (nem maradt fenn, hogy a nyolc Őriző közül kik tartoztak a szűkek közé), az sem volt jelentéktelen.
A Szellem oly láthatatlanul terjedve működik, mint az ásítás, mely az egész környezetet megfertőzheti, noha a kórokozó láthatatlan. Ezt a nép is tudja; ha valamely gyülekezetben egyszerre hirtelen csönd támad, azt mondják: angyal szállt keresztül. A mi küldetésünk, hogy ezt a titkot a világnak feltárjuk. A Beszély-ben írva vagyon: Mózes a szellemek oszlopait imádsággal lehívta, így nyerte meg csatáit; mi hasonló imáinkkal kell hogy a magasabb szellemeket vonjuk magunkra. Ha e szolgálatot teljesítjük, hamarosan nagy jeleit láthatjuk kívül. Rajtunk egyenként is ma egész világ nyugszik; s ne legyünk tévedésben az eljövendő Messiást illetően, mert az a Messiás, az mi vagyunk.
Ez lázadás a Mester ellen, de nem tűnt fel nekik.
Sőt mikor a Mester egyik levelében azt javasolta, hogy a levélben az orosz népet testvéri népnek nevezzék, mely a tűz átvételére elsőként jogosult, Adam testvér a Mestert megcenzúrázta, és a javasolt mondatot kidobta!
Nem volt ez tudatos lázadás, persze. A vátesz és a cenzor külön-külön volt meg benne is, egymásra fenekedve, amiként legtöbbünkben nem egy, hanem sok ember lakozik; hiszen a Mester is azt hirdette, hogy a minket körülvevő különböző szellemek egyszerre próbálnak befolyásuk alá vonni, s a mi szellemünk is többféleképpen működik rájuk vissza.
Aki ezt tudja, a lelket érti, bajait orvosolni tudja; úgy vélte Adam testvér akkoriban, a Mestertől mindent megtanult már, és hogy a szegény tébolyult Bułhakot meggyógyítani ő is képes. Bułhak testvér meg volt győződve, hogy a hasába a próféták millió ördögöt gyömöszöltek, az emberiségnek minden bűnét reá hárították, hogy ő szenvedjen miattuk, és örökkön örökké el van átkozva. De mert állította, hogy Mickiewiczben és Goszczyńskiban van a legtöbb bizodalma, utóbbiban a francia királyt tisztelte, hát elvitték Adam testvérhez. Bevezette Bułhakot Adam testvér a szent zászló szobájába, ott lógott Wańkowicz képe is oltárkép gyanánt a térképes, fátyolos Napóleonról, és ráordított a nyomorultra, hogy térdeljen le és imádkozzék Napóleonhoz, és higgyen az Új Kinyilatkoztatásban. Mondják, fél órán át tartott e gyógykúra, mely hasonlatos lehetett a Mester eljárásához Celinát illetően; ugyan a kúra nem hatott, de Adam testvér hitte, hogy igen, és a tébolyultat kísérő Niezabitowskinak mondta volna: „Ez az ember boldog, mert sokat szenved; az ilyenek lesznek a Legújabb Testamentom igaz követői.”
És elközelge augusztus 15-e, csütörtök, Napóleon születésének napja. A francia kormány a Vendôme-oszlop környékét természetesen lezárta, a néhai császár maradék obsitosainak aznapra tervezett lakomáját betiltotta; mindazonáltal reggel az Invalidusok templomában a Kör tagjai az istentiszteleten részt vettek, majd masíroztak keresztül-kasul Párizson emelkedett hangulatban, végiglátogatva azon helyeket, mikhez Napóleonnak köze volt, és sok ilyen hely akadt. De azt nem tudták még akkor a hívek, hogy e napi kelettel a Miklós cárhoz címzett levelet az orosz követségen két megnevezetlen testvér a követnek átnyújtotta.
Szóval mégis bíztak a követben.
Hogy ki volt a két testvér, azóta sem tudjuk. Mindegy. A napnak kiválasztása helyes volt, mert ha a Mester Napóleonnal azonos, akkor e nap Jézus Krisztus születésnapja is, mert a Mester és Krisztus azonos; nem maradt más hátra, mint a válaszra várni.
El is rendelt két hét munkaszünetet Adam testvér, s mikor az letelt, újabb két hét szünetet írt elő. Nem mondta, miért. De az Őrizőknek megmondta: ez az utolsó előtti, sőt talán az utolsó harc; legyünk készen, a győzelem hitével szívünkben.
Várakozzunk a cár válaszára mi is.
Mialatt várakozunk, elmesélem, hogy Ram testvér és Romuald testvér szeptember 7-én útnak indult Saulzoir-ba téríteni.
Miért épp oda és épp akkor? nem tudni. Netán ők adták át az orosz követségen a levelet? vagy más oka volt? avagy a tétlenséget nem bírták már elviselni? annyit tudunk, hogy kaszárnyákban igyekeztek a hitet éleszteni, és Napóleont dicsérték a franciáknak. Egy hét múlva értek vissza Párizsba, ahol várta őket a Franciahonból való szigorú kiutasítás.
Szeptember 15-én közölte a hírt Adam testvér az Őrizőkkel, és megmondta, hogyan kell értékelni azt. Diadalként, áldásként. Az ő szolgálatukban semmi bűn vagy vétek nem volt, így elutazásuk az Úristen áldásának pecsétjét viseli magán. Úgy akarja az Úr, hogy ezentúl másutt szolgáljanak. Főleg Ram testvér számára áldásos e lengyel kereszt: ez köti végképp össze őt az emigrációval és a sanyarú lengyel sorssal. Intés ez egyúttal, hogy hamarost mindenkire ilyen, sőt súlyosabb üldöztetések várnak. Készüljünk fel idejekorán. Nem arról van szó, hogy készítsünk tervet: ide vagy oda akarunk utazni, ha innét elűznek, hanem a morális résenlétről.
Ez szép volt.
Dublint vagy Londont tervezte megadni Adam testvér, mint hányattatásainak következő állomását tizenegy nap múlva, midőn Villemain úr ismét behívta, tehát tervet ő maga mégiscsak készített, de megóvta az Úr attól, hogy erre fény derüljön, mert Villemain úr fél év fizetett szabadságot ajánlott fel civilizáltan mosolyogva, amit a Költő el is fogadott. Hogyne fogadta volna el. Mire a szabadsága lejár, már meg lesz váltva Ázsia és Kelet-Európa!
Így hát szeptember 18-án Romuald és Ram elindultak a párizsi száműzetésből egy mélyebb száműzetésbe. A Mesterhez indultak természetesen, úgyhogy nem volt az mégsem száműzetés, hiszen hazaindultak. De mert örökre távoztak Párizsból, sok testvér kísérte el őket a postakocsihoz, és sírtak a maradók, és sírtak az elutazók, mert tudnivaló volt, hogy soha többé nem látják egymást. Ez ugyan nem így lett, miért is lett volna így, de úgy érezték akkor, hogy búcsújuk örök, úgyhogy felemelő esemény volt ez is a Körnek életében.
Voltak, akik irigyelték őket, olyan hosszúra nőtt már a várakozás ismét! és aki tehette, ment ide, ment oda; Różycki testvér Giedroyć testvérrel elzarándokolt Waterloo mezejére, s ott három napon át imádkozott; Xawera elutazott a Mesterhez Svájcba, mert Celina újabb terhessége felháborította és kétségbe ejtette, és Szelleme alacsonyra szállt; ott már a Mester kifejtette Romualdnak új tételét, miszerint „Az ember áldozata legyen hármas, úgymint: 1. a lélekben; 2. a testben; 3. a tettben”; a Sátán most a második ponton támad, mondotta a Mester; ezt aztán lehetett emészteni.
Amit az Úr elrejteni nem akar, napvilágra jő. Még mindig nem jött meg a válasz a cártól, talán az a gonosz uralta Kiszeljov nem továbbította, mikor kiszivárgott, hogy valami üzenet ment a cárhoz. A túlfeszült Aleksander testvér nem tudta már a titkot magába fojtani? avagy talán ismét a kézbesítő keresése indult meg tapogatózva? nem tudjuk, de biztos, hogy Pilchowski testvér ajánlkozott: ő a levelet a cárnak személyesen átadja.
Komoly helyzet.
Adam testvér habozott.
Pilchowski testvér közölte, elmegy a Mesterhez, átitatódni a szellemével. El volt tökélve láthatólag Pilchowski testvér, hogy nagy tettet visz végbe. Nemrég erősen támadta Adam testvért, amiért Villemain minisztert nem térítette meg; ő bizony Adam testvér helyében megtette volna; jogos volt Pilchowski haragja: képesnek kellett lenniük akár a Sátánt is megtéríteni! nemhogy egy minisztert! úgyhogy Adam testvér írt a Mesternek, és Pilchowski testvért imígy jellemezte: „…lelkiereje óriás, az Ügynek tónusával még nem bír. Fizikailag nincs egészen rendben, de betegsége inkább lelki természetű; valamely idegen szellem, vagy azok egész csapatja szállta meg őt testének alsó részeiben, ettől igen szenved. Ha az Úr lehetővé tenné, hogy e szellemek fent, a torkán, a száján át eltávozzanak, egy csapásra kigyógyulna.”
Magáról is megemlékezett e levelében Adam testvér: „Én sokáig nyomott és beteg voltam. Az Úr a legutóbbi napokban magamról új ismeretekhez juttatott el. Úgy látom, testi szenvedésem oka egy szellem műve, vagy éppen sokuké, akik engem folytonosan támadnak; egyiküket félálmomban láttam is; de úgy érzem, őrangyalom is közelít; két napja vagyok ebben a munkában éjjel; az az érzésem, hogy köröttem e szellemek az én családomból valók.”
Nehéz éjszakái lehettek Adam testvérnek.
Nem mindegy, mit látunk álmainkban és vízióinkban! Adam testvér kifejtette az Őrizők előtt: nemcsak a Múltnak, hanem a Jövőnek is vannak szimbólumai, mik előre készen vannak, hogy az Időnek egyéb dolga se legyen, mint majdan kibontani azokat. A jövőbe látni, a jövőbe nyúlni eszménkkel, szellemünk öntörvényét követve, nemcsak lehető, de kötelességünk is. Ami mibennünk most megtörténik, az fog történni a Hazában később!
Ezt Różycki testvér úgy fogalmazta meg a Kör ellenségeinek: „Mi évszázadokkal vagyunk tielőttetek!”
S a Körben az irritáltság terjedt, és a betegségek terjedtek; Adam testvér jól látta, hogy a betegségnek oka maga a beteg; aki meghűl, ne fogja azt a nyitott ablakra, mert miért nem csukta be; kinek a gyomra háborog, ne fogja az étekre, mert ő evett belőle; az irritáltság a gyöngeség jele; így dühöng a nemesség Lengyelhonban a muszka ellen: mert gyöngébb. Az egész Emigráció álmodozásban él most; éppen azért jött el a Mester, hogy e süppedtségből kihajszoljon minket a tettekbe; de ezt ma még a Mesteren kívül senki sem gyakorolja. De mind eme rosszak jók lesznek valamire. Jobb a Sátán által betört ló, mint a betöretlen, mert a csatában azt is használni lehet.
A Mester messziről mindezeket átérezte, írván nekik: „A Kör siralmas állapotban van. Ha engem ma valaki megölne, igaza lenne. Nézzétek testvéreiteket, kik az Úr Ügyéhez csatlakoztuk előtt egészségesek, vidámak, tevékenyek voltak, s most mizerábilis állapotban járnak-kelnek, szemük véres, sápadtak, félőrülten tébolyognak. Joga a világnak, hogy így kiáltson fel: látjátok, ezek ép emberek voltak egykor, most semmik, ezt tette velük az az ember – öljétek meg! Testvérek! az Ügy azért van, hogy lelkileg mindenkit fölemeljen! Erejét megsokszorozza! Aki írt, annak most jobban kell írnia, aki szabó volt, jobban kell szabnia! Csak a ti szellemetek legyen ép, s akkor magatokkal ragadjátok az embereket, mert tiétek a Szellem!”
És írta Karolina nővérhez Adam testvér: „A Körben félreértések adódtak, a nem-realizálásnak gyümölcsei, melyek mostanra teljesen beértek.”
És vizionálta a túlvilágot Adam testvér, s mondotta Różycki és Seweryn testvéreknek, hogy az olyan, mint itt; a holt azon helyen marad, hová őt éltében erős érzelmek kötötték; ugyanazon szellemek közt élsz odaát, mint ideát; azt kell ott bevégezned, mit itt csak elkezdtél. Ám a testetlen munka oly nehéz! mert a Földre úgy kell hatnod, hogy eszközeidtől meg vagy fosztva! s van úgy, hogy ötszáz évet is várakozni és jajveszékelni kell. A szellemvilág lakója számára az a boldogság, ha egy éppen testben lakó szellem megérinti; ez akkora csoda őnékik odaát, mintha közöttünk egy kutya beszélni kezdene.
Borzongott ettől a két testvér, bár én úgy vélem, nem látta Adam testvér a túlvilágot, csak elmélkedett felőle, különben képekben, szagokban mesélt volna róla, mint Dante és Swedenborg mesterek.
Isten azonban nem azért gyötri meg kiválasztottjait, hogy halálra gyötörje őket. November végén jött meg az áldás, midőn Pilchowski testvér a Mestertől Párizsba visszatért.
Levelet hozott a Mestertől Pilchowski, az állt benne, hogy Pilchowski testvér szándékai, érzelmei tiszták, és Adam testvérrel egyesülnie kell.
És jóváhagyta a Mester, hogy a levelet a cárhoz Pilchowski testvér vigye el, ám csak azután, hogy Adam testvérrel közösséget képezett majd, vele szellemi ikeregyletbe lépendett.
Harminchat éves volt akkor Pilchowski-Biberstein Seweryn gróf, a Felkelés demokrata hadnagya, ki a Mesterhez két éve Brüsszelben csatlakozott; Adam testvér Hetekjébe lett beosztva; gorillai, csontos, hajlott testében hol lötyögött, hol megszorult a lélek; tekintetét elkapdosta, bélgörcsök kínozták, repedt hangján sokat beszélt, mániáihoz körmeszakadtáig ragaszkodott; állították róla, hogy laudanummal él, bár nem volt szürke a bőre; inni sokat ivott.
S most, november 28-án, egy nappal a Felkelés kitörésének évfordulója előtt ott hadonászott Adam testvér lakásában, és magyarázta, hogy nekik egymás előtt titkuk többé nem lehet, egymással úgy kell beszélniük, mintha egyedül, tükörnek beszélnének, s oly bensőségesen, miként az imában; az ő kettejük szelleme nemcsak rokon, de azonos is, mert mondotta a Mester, hogy egyetlen szellem két testben is lakozhat egyszerre; Adam testvérnek talán eszébe jutott, hogy Swedenborg szerint három emberi szellemből lesz egyetlen angyal; s mondotta Pilchowski, hogy ők ikrek, egymás örömét és fájdalmát száz mérföld távolságból is érezni tartozók; közösségük szent és megbonthatatlan, mert a Mester ütötte rá pecsétjét.
Gondolta vajon Adam testvér, hogy a Mester az ő körbéli hatalmának megnyirbálására találta ki ezt az egészet? nem tudom; a legszívesebben kidobta volna Pilchowskit a lakásból, mert hallatlan erőtlenség kezdte őt a hatalmába keríteni, oka nyilván Pilchowski; hanem az ő lelki kötésükre valóban a Mester ütött pecsétet, erről a keze írása tanúskodott.
Ifjan egyszer Karpiński barátságról írt sorát idézte Mickiewicz: „Két ember eggyé leve”; hozzátette: „Vannak ilyen emberek? – Nincsenek. (…) S mire az ilyen barátság? Hol a bizalmasság, ha ketten úgyis ugyanazt érzik?”
Gondolt erre most? Agyunk olyan, hogy újra megszüli, amit elfeledtünk.
S látom: Adam testvér váratlanul feláll, mindjárt jön, mondja, kisiet a szobából, a rosszulléttől szédeleg. Áll a szalonban, tudja: roszszullétét a szellemek okozzák, kik benne harcot vívnak éppen. Menni valahová. A gyerekekhez nem lehet, megijednének tőle. Benyit Celina szobájába. Az ablaknál ül, hímez, felnéz, kezében megáll a tű, látja, férje nincs jól. Férje leül az ágy szélére, elhárító kézmozdulatot tesz, hogy Celina ne csináljon semmit, ül, mélyeket lélegzik. Celina nézi.
Xawera ugrott volna, hogy homlokára, mellére borogatást tegyen, kezével halántékát szorítsa, majd nyakát csókolja puhán; Xawera buzgalma női lett volna, de nem neki szóló, hanem bárkinek, aki rosszul van éppen; de Celina fagyos közönye, ahogy ült és nézte, az őszinte volt, lelkének mélyéről fakadó, és csak neki szólt.
Látom: Celina szótlanul hímez tovább, némán, diadallal, hogy más is tud rosszul lenni. S ahogyan neki sem segített más, csak a Mester, hát segítsen a Mester most is a távolból, és ha nem akar, ne segítsen. Nézi Mickiewicz az ágyról Celinát, akinek senki máshoz köze nincsen, csakis a Mesterhez; a Mester eljegyzett menyasszonya; belőle a varázsló az ördögöt kiűzte, és orvosába beleszeretett. Egy sziluett ül az ablaknál, kezének árnyképe preklasszikus zenemű nyugodtságával mozog; idegen; béke honol benne, és végtelen közöny.
Celina nem az ő társa; tudja ezt a Mester; elküldte helyette Pilchowskit, hogy ne maradjon annyira magányos.
Külön nemet kellene létesíteni a barátok számára, harmadikat a hím- és nőnem között, ezt javasolta Mickiewicz egy levelében ifjan; még ezt is tudja a Mester!
Mélyeket lélegzett Adam testvér, és az a sziluett az ablakban szép volt, kezének muzsikája szép volt, mint amit megfestettek valaha; a képen látható személyhez másképpen van közünk, semmint ha élne; és domború volt a női árny hasa, szentkép, a nő érinthetetlen; és a színek hiánya szép volt, otthonos volt, a némaság áldás volt; az az idegen asszony más időben létezik, az élőt nem zavarja, nem nyomasztja most.
Visszamegy, látom, szobájába Adam testvér, és nyugalom árad szét zsigereiben. Akkor és úgy bocsátja reánk a kegyét az Úr, amikor és ahogyan a legkevésbé várjuk. Hatalmas érzet ez; gondolatokká kibogozni, mi is történt, kell némi idő.
Ez a kegy a Mestertől ered, és hordozója Pilchowski; ez az áldás átfogó, Celinát is magába zárja és a cárt is, mindeneket!
S az ő megoldhatatlan görcse ezzel el is van vágva.
Mert Adam testvér addig kerülte a Tettet. Mit kellett volna tennie? amire Pilchowski vállalkozott: elmenni a levéllel személyesen a cárhoz, és megtéríteni.
Egyetlen szóval sem kérte Adam testvért erre a Mester, ő soha nem kért semmit senkitől, csak várta. Pilchowski ébredt először, hogy mi a teendő; nem volt érzéketlen híve ő az Ügynek. Gyáván ingadozott Adam testvér, a lengyelfaló cárhoz elmennie nem akaródzott, menjen más, ne a lengyelség vátesze! pedig ez lett volna a legnagyobb áldozat, és az Ügyért a legnagyobbat kelletik áldozni! Homályosan célozgatott Adam testvér Aleksander rossz szellemi állapotára ebben az időben, na igen, mert Aleksander sem akarta meghozni ugyanezt az áldozatot, vélvén, hogy a levelet aláírván már meghozta. És érezte a távolban a Mester, milyen nagy bajban vannak ők! és talán még el is mosolyodott, szokásával ellentétben, mikor eszébe jutott, hogyan szüntesse meg az ő Legelső Tanítványának és e tanítvány Legbenső Bizalmasának lelki hányódását. Hát így!
Ha Pilchowski és Adam szellemei ikrek, akkor Adam testvér szelleme fogja megtéríteni a cárt, ám anélkül, hogy a teste ott lenne Pétervárott! Igenis, Adam szelleme térít, ám erről az Emigráció és a Lengyelség nem fog értesülni, tettét félre nem értik, mert azt látják csak: Pilchowski ment oda!
Mindent megoldó formula! de nem agyalmány, az a Mestertől távol áll; valóság az ő szellemi ikersége Pilchowskival!
Aznap este ez a szent szellemi ikerség megköttetett; hogy ilyenek voltak az okai, valószínű; aligha közösködött volna saját szellemén mással a Költő, a büszke, ha vészesen rászorulva nincs.
Elnyomja ám az akart öröm a jövőnek nyomasztólag feltörő képeit! és ez így jó, különben soha semminek nem tudnánk örülni.
Másnap a titkolózásnak vége lett. Összegyűlt az egész Kör Adam testvér lakásán a Felkelés évfordulóján, csak a Mesternél tartózkodók hiányozhattak azon hetvenkilencből, kiknek névsorát nemrég egy poznańi lap árulkodón leközölte; nagy beszédet mondott Adam testvér, majd a Miklós cárhoz intézett levelet teljes terjedelmében franciául felolvasta.
Hosszú levél volt; „Legfényesebb Úr!”, ezzel kezdődött, és Aleksander Chodźko alattvalói hűségnyilatkozatával; benne volt, hogy az Úr Ügye őt megérintette; Oroszország megőrizte a lélek őseredeti egyszerűségét, Krisztus kialudt vagy eloltott szikráját már csak a szláv népekben lehet megtalálni; miközben másutt fejlettebb a szabadság és haladnak, fejlődnek, azért az Úristennek legfőbb ereje a szlávság; a lengyel felkelés révén a lengyelek az úton megrekedtek, és az Úr által rendelt útról letértek, és az Úr vereséggel sújtotta őket ezért; „a forradalmak nem sikerülnek a lengyeleknek, azok ellen fordulnak, akik kirobbantják őket”; benne volt a levélben, hogy Napóleon az Úr zászlaját fölemelte, de túllépve hivatásán, az Úr kegyelmét elveszítette, és „az Úr megengedte, hogy Napóleon legyőzessék, ám az Úr akarata beteljesedett: a vallás és a politika összekapcsolásának ideája beléojtódott a földbe”.
És írva állt a levélben, hogy a cárnak lelke nagy, s hogy milliók megmentése bízatott rá; „oly sok szláv nép vezetőjeként, kik a Te jogarod alattvalói, ma az Úr legfontosabb eszköze vagy a Földön”. És hivatkozott a levél I. Sándor, az elhunyt cár és más holtak szellemére, melyek valaha a szláv népeket vezették, s ma már az Úrnak akaratát elismerik. És szó volt az Ige Orgánumáról, ama Férfiúról, kit elítélt a felséges cár kormánya, és elűztek Franciaországból és Rómából. És kéretett a cár az Igét meghallgatni; ha így tesz, alattvalói az Úr cárba helyezett gondolatának hódolva magukat a Felséges Úr nagysága és boldogsága érdekében feláldozzák; „ne utasítsd el azon áldozat gyümölcseit, mellyel a lengyelek az emberiségért, a testvéri népért és a Te javadért áldozzák magukat”.
Hosszú levél volt.
Döbbenten hallgaták a testvérek.
Kik a levéllel egyetértettek, ott maradtak; eszerint akik nem értettek egyet, elcsörtettek.
Tudjuk, hogy másnap Adam testvérnél mint a Kör Hivatalánál Kamieński testvér feldúltan tiltakozott, és kijelentette, hogy ő a Mesterben többé nem hisz, és hogy a cárt Grand Monarque-nak nevezni szégyenteljes talpnyalás.
Iszonyú háborgásban volt Mikołaj Korwin Kamieński ezredes lelke, ki harcolt volt vitézül Grochów és Ostrolęka alatt, az emigránsok sorsát nejével, Adamina Potockával derekasan tűrte, fiát a francia kereskedelmi flottába beadta, mivel a hadiflottától ők, lengyelek, el voltak tiltva, hogy majd a Szabad Lengyelország haditengerésze legyen, de nem lett, tizenegy évre mostanhoz elesett majd a francia seregben az olaszok ellen.
Nemrég Zan testvérrel a svájci Valais-ban térített, bár hasztalan, azok ott a világias forradalomban hittek; és a Mestert is fölkereste, nála felüdült; most történt nemrég, de a Mester erről a cárnak címzett hódoló levélről egyetlen szót sem szólt! s most kételyek mardosták Kamieński testvért, vajon a Mester áldása rajt volt-e a levélen, vagy csak Adam és Pilchowski hazudja. De akár megáldotta a Mester a levelet, akár nem, hogyan álljon ő a lengyel utókor elébe e gyalázatos behódolás után? S miközben ő tépetten tépelődött, a Körben gyűjtést hirdettek, hogy Pilchowski a cárhoz elutazhassék.
Lehetetlen! ez nem történhet meg! így vélte Kamieński, s fölkereste azokat, kikben szövetségest találni szeretett volna. Azt tudjuk, hogy Seweryn testvért rossz állapotban találta, mert megint pipázott. A levélről nem mert véleményt nyilvánítani, de odaadta Kamieńskinak a Naplóját, hátha az segít.
Zan azt mesélte, sokat álmodik Adam testvér mostanában, szülőfalvát látja, és élők s holtak szellemeit, kik a Kör legújabb fordulatáról vitáznak vele; családjának tagjai ezek, és keményen vitázhatnak, mert Adam betegnek látszik.
S miközben Kamieński testvér Seweryn Naplóját olvasta, a szerzője elment Adam testvérhez gyónni, s hogy bűneit vetné a Hivatal a szemére, kérte; Zan szerint Adam azt mondta: törekedjék mindenki jókedvűen cselekedni; Napóleonnak voltak ilyen pillanatai, fel is jegyezték, hogy meglesték párszor, mikor Napóleon magányában az örömtől fel-felugrált!
Kamieński őrjöngött. Nem ettől volt nagy hadvezér, és soha nem írt volna alázkodó levelet a cárnak!!
S közben olvasta Seweryn Naplóját, s benne volt a Kör alakulásától kezdve a hitért folytatott súlyos küzdelem meg az Egyetlen Eszmének való alárendelődés akarása, és nem volt benne hívság; talán szégyenkezett Kamieński, hogy őbenne ekkora hit, úgy látszik, nincsen, és könnyek közt adta vissza a Naplót Sewerynnek, és kijelentette: iszonyú kísértésektől óvta meg ez a Napló.
Szerzőnek nagyobb diadala nem lehet.
De nagy hányattatásban volt a lelke, s párja volt ez annak, ami Adam testvérben zajlott, míg az ikerség eszméje meg nem szabadította tőle. Mert a Mesterben nem hinni nem lehet; a Mester által szentesített tettet elvetni nem szabad; s mégis az utókor előtt tisztán kellene megállni! mihez kezdjen az ember ilyenkor, egyes-egyedül?! hogy az örök lengyelség őt később kínpadra ne vonja? ám ez önzés!!!
Virrasztott és imádkozott Kamieński testvér, s akkor ő is sugallatot kapott, és remegő kézzel deklarációt fogalmazott, így:
„Teljes szabadságomból lépvén az Úrnak Seregébe, ezen szabadságommal visszaéltem, ezen szabadság számomra a legiszonytatóbb kísértésnek lett okozója. Ma erősen érzem, hogy az Úrnak Ügyét tovább nem szolgálhatom, míg ennek a szabadságnak maradok a rabja. Ezért a mai nappal szabadságomról lemondok, és ezentúl az én Mesteremnek, Andrzej Towiańskinak az akarata lesz az én akaratom minden tevékenységeimben.”
Kamieński lemondott a saját akaratáról!
E deklarációt Adam testvérnek átadta, hogy a Mesterhez juttassa el, s a Körben tegye közhírré.
Ettől végre megnyugodott.
Ő mint személy nincs már, ő a Mester szellemének másutt tartózkodó edénye. Ez tágabb szabadság valóban, az akarattalanságé, a felelőtlenségé; fellélegezve sétált Párizs utcáin végre, és szánakozással nézte a többi embert, kik önös érdekeik és gondolataik csapdájában szűkölve vergődnek.
Nem érdekelte, mi zajlik a Körben. Juliusz írásos vétót emelt az oroszosítási törekvések ellen? jó. Michał Chodźko a Mesterhez utazott? jó. Ferdynand megérkezett, Batignolles-ban, a rue Puteauxban, hol megszállt, Adam nélkül üléseznek némelyek? jó. Adam testvér az ő deklarációját nem ismertette? nem baj, majd a Mester úgyis azt cselekszi, amit kell. S megjött Michał testvér, hozta a Mester intését: aki a Hivatalban nem hisz, a Fényforráshoz forduljon személyesen; ez utóbbi ő volt, a Mester; jól volt így, Kamieński bólogatott, hiszen ezt ő előre tudta, mióta a Mester akarata lett az övé.
Ám akkor! akkor azonban Pilchowski franciául nyilatkozatot tett, urának és parancsolójának ismeri el Andrzej Towiańskit, s mint a jobbágya, mindenestül neki adja magát.
Szó szerint idézem:
„Ezen okmány értelmében Andrzej Towiańskinak jobbágya lesz gróf Seweryn Biberstein-Pilchowski, a lengyel hadak tisztje.
Karol Różycki Ezredes, Romuald Giedroyć Herceg, valamint Michał Chodźko, a Lengyel Seregek tisztjei jelenlétében mint tanúk előtt:
Én, alulírott gróf Seweryn Biberstein-Pilchowski Terehowából, lengyel tiszt, jelenleg a Párizs alatti Batignolles-ban a rue de l’Eglise 18. szám alatti lakos, korábban lengyelországi lakos, a kijevi vajdaságban levő Terehowa faluban, Ukrajnában, a machnowieci járásban, elismerem Andrzej Towiańskit az én Mesteremnek és Uramnak, jogilag szolgájának és jobbágyának nyilvánítva magamat, és kötelezem magam, hogy szent kötelességeimnek Mesterem és Uram iránt mindenben eleget teszek, a következő feltételekkel.
Andrzej Towiański, Mesterem és Uram, a mai naptól az én személyem fölött és lengyelországi birtokaim fölött, valamint ezután beszerzendő valamennyi birtokaim fölött mindazon jogokkal bír, melyeket a régi Lengyelországban az urak bírtak az alattvalóik fölött, az egykori alkotmányok és szokások szerint.
Ezen jobbágyi nyilatkozatom személyes és életfogytig tartó. Ebből következik, hogy amint az én Mesterem és Uram, Andrzej Towiański, szívemből kívánt mennél hosszabb évei múltán a földet elhagyja, akkor én szabaddá válok, ami személyemet és birtokaimat illeti, és jogom van, hogy amennyiben kívánom, azokat a nevemre visszaírassam. Andrzej Towiańskinak, az én Mesteremnek és Uramnak gyermekei sem atyjuk életében, sem a halála után semmiféle jogot nem formálhatnak mindarra, amit ezen akta értelmében az ő atyjuk élvez.
Magától értetődik, hogy amennyiben megnősülök és gyermekeim lesznek, őket az én jelen nyilatkozatom semmire sem kötelezi. De megígérem Mesteremnek és Uramnak, Andrzej Towiańskinak, hogy mihelyt gyermekeim a nagykorúságot elérik, őket felhívom arra, hogy szabad akaratukból apjuk nyomdokát kövessék…”
Ezután szóvirágos indoklása, hogy e dokumentum azért született, mert szerzője így szolgálja a lengyelséget legjobban. S a végén: „Ezen akta letétetik Adam Mickiewicznél a rue d’Amsterdam 1. szám alatt, ki felhatalmaztatik, hogy ezen aktáról kópiákat adjon ki.” Aláírás. Tanúk kézjegye. Párizsban, 1845. január 6-án.
Aki nem hiszi, olvassa el Szpotański Mickiewicz-életrajzának harmadik kötetében a 120-121. oldalon.
Kamieński tajtékzott.
Pilchowski az ő szent sugallatát ellopta! és Adam segédkezett neki ebben, mert az ő szabad akaratáról való lemondását nem ismerte más, azt Adam nem ismertette senkivel, hanem átpasszolta Pilchowskinak!
Hallatlan bűntény, párja a történelemben nincs.
Eget verő bűntény, és a Mester hallgat! pedig neki ezt éreznie kellene!
Mások is fel voltak háborodva egyébként, például Benduski, a festő; Paszkiewicz is Kamieńskihoz csatlakozott; igen háborogtak, hogy olyan birtokokat juttatott a Mesternek Pilchowski, mik a cári Ukrajnában vannak, s azoktól Pilchowski meg volt fosztva rég; merő szemfényvesztés az egész! miközben azért harcolnak a jóérzésű emberek, hogy a jobbágyság eltöröltessék! s még akadnak a Körben, kik ezt demokratikus aktusnak nevezik! hogy a szolgaság a legteljesebb egyenlőség, mondják! botrány!
És Jeżewski a Legújabb Testamentum csillagának nevezte Pilchowskit! s hogy ezen új csillaglás a glóbust megreszketteti! és Adam leteremtette Aleksandert, mert kifecsegte, hogy Pilchowski útjára a nyolcezer frankot ő adta! és rengetegen nyalják Pilchowski seggét most!
Hosszasan háborogtak így; végül Kamieński január 30-án elment Pilchowskihoz, és bűnei nyilvános meggyónására felszólította. Pilchowski fegyelmezetten állt, és mosolygott. Párbajra is kihívhatta volna Kamieński, de ő, az ezredes, egy hadnagyot?! aznap este hát a Puteaux utcában a hívekkel üvöltött Kamieński, kijelentvén, hogy a Körből kilép, és rohadt moszkovita az egész bagázs.
S mert ismét a Mesterhez készült a Legelső Jobbágy testvér, és ez alkalomból a Hivatal testvér felszólítá a híveket, tegyenek ismét írásos nyilatkozatot szellemi állapotukról, leült Kamieński testvér, és fogalmazott két és fél héten át, és nyilatkozatát február 16-i dátummal a Hivatalhoz eljuttatta.
Írta pedig, hogy fájdalommal van tele az 1844-es év november 29-i események óta, s ezért azok a bűnösök, akik az Úr Ügyének hivatalnokaiként címeztetik magukat.
Az Ügy kezdetén minden szívet a reménység újjászületése örvendeztette vala, egymást elérzékenyülten ölelék volt meg; s oly szép volt az útjuk hazafelé Nanterre-ből! és az erdei lakoma, a közös ének, a lengyel táncok, az istentiszteletek a St. Roch-templomban! minő szabadsága a léleknek!
Később azt mondták, a tanácskozásokon nincs helye véleménymegoszlásnak, elv az egyhangú szavazás, a lélek szabadságát azonban semmi sem köti, nem szekta ők, egyszer felvett testvér a Körből el nem távolítható, a testvérek érzelmeiket szabadon közölhetik, szavukba vágni nem lehet, s a Hetekre osztás csak a közlekedésnek megkönnyítését szolgálja, ezért is jelöltettek ki az Őrizők; Adam és az Őrizők hatalma egyedül a testvéri szereteten nyugodott.
Ám ezen első korszak után, mit Lengyel-Szláv korszaknak lehetne hívni, jött a következő, és jöttek a hivatalnokok. Mondták: az Úr Seregében a létszám betelt, az Úrnak kegye lezárult; ezt ugyan később módosították, de a másként gondolkodókkal való érintkezést az Ügyre nézve kezdték ártalmasnak találni, s megszakíttattak a kapcsolatok a családdal, a rokonokkal, az ismerősökkel; ha a Kör tagja régi társához látogatott, ajtót mutattak neki a testvérei a Körben, ellökte a Kör magát szinte mindenkitől, a testvérek magukba gubózva éltek, de nem ösztönük vezette őket erre, hanem a parancs.
És a szeretet nélkül levő Hivatal fölénybe került, mindenki lelke megdermedt, véleményét magába fojtotta; művi lelkesültségekkel táplálkoztak, felhívattak vizionálásra, álomlátásra, szellemek idézésére. Orációk jöttek, lábaknak csókolgatásai, egyes testvérek kiemelései, mások megalázásai, a semmi által nem indokolt lelki hierarchia, mely időről időre változott, úgyhogy a hirtelenül és jogtalanul kiemelkedni akarókat vissza kellett parancsolni, felszólítva őket, hogy maradjanak emberek. Egy Bábel tornya nőtt ki ebből, s mikor már felfelé út nem volt, a Nagy Monarcha, Miklós cár lába elé zuhant a Kör a Felkelésnek évfordulóján, hogy a lengyel vérből gúnyt űzzenek.
Kezdetben, a Lengyel-Szláv idea korszakában azt mondták, a Mester a tevékenységét nem kezdi meg, amíg a Szentatya meg nem áldja; az áldás nem jött; akkor a tervet megváltoztatták és a Mongol-Szláv ideára vetették magukat. A jobbágyi nyilatkozat megtételére bírt Pilchowski dolga lett, hogy vele a testvérek ebben az ideában egyesüljenek.
Ekkor már a Körrel nem mehetvén tovább, a levél szerzője kijelentette, hogy a Mesterben nem hisz, most pedig kijelenti, hogy a Kör célját látva a Körrel haladni nem tud és erre nem is bírható rá; nyilvánosan az ellenségüknek tekinti magát. De ha még az őszinteség a Kör vezérelve, a Hivatal a testvérekkel ezt a levelet tudatni köteles, és talán még megszólal bennük a lengyel szellem, s megérezve a fejük s Lengyelhon felett tornyosuló szörnyű veszedelmet, csalárdsággal megölni nem engedik.
Eljuttatta Adam testvérhez a levelet Kamieński, várt két és fél napot, nem történt semmi, s akkor elvitte az egyik másolatot közöltetés céljából a Dziennik Narodowy szerkesztőségébe, hol a Beszély-t is közölték volt ellenségesen.
Összeszaladtak az újdondászok, eltűntek a kézirattal egy másik szobában, Kamieński várt. Előjöttek aztán, és mondták, a nyilatkozatot valószínűleg közölni fogják, de nem tudják, mikor, s nem tudják, az egészet-e. Kamieński nem értette. Ő a tiszta igazat írta, miért kellene ezt megkurtítani? De látta Kamieński, hogy az újdondászok arca víg, és inkább elment, hogy a kárörvendő pofájukat ne kelljen látnia. Megérezte, mily nehéz a renegátok sorsa; a szakadárság nem volt benne a természetében.
Hazament Kamieński, gondolkozott, mit tehet még. A Mestertől kapott érmet és a Kör másolatban nála levő beszédeit a Hivatalnak visszaküldte, és Mickiewicztől a nekiajándékozott díszes pallosát visszakérte.
Ült otthon és várt, senkit nem fogadott, csak a szintén szakadár Benduskit, aki búskomoran mondá: Pilchowski javallatára azontúl a Körben a Mesternek neve: az Úr.
Az Úr?
Igen; ő az Isten.
Hallgattak magukba roskadva, mert nagy volt a teher; ilyen mélyre süllyedt a Kör egyfelől, s hátha igaz másfelől.
Közben igen félt a Kamieński-nyilatkozattól a két iker, s már Juliusz extestvér hasonló tiltakozása és kéziratban terjedő Kör-ellenes versei is eljutottak hozzájuk, s jogosan gondolták, hogy a Kör ellenségei azokra le fognak csapni.
Kamieński nyilatkozata el is került Czartoryski herceghez, az újdondászok az ő áldása nélkül nem merhették közölni.
Nem aludt jó pár éjjel a Herceg. Túl jól tudta, ki az az Adam Mickiewicz. Lelewel, a demokrata, ujjongva fogadta Pilchowski jobbágyi nyilatkozatát, mert most végre Mickiewicz diszkreditáltatott; a Herceg kevésbé örült. Amíg lengyelség lesz, Mickiewicz műveit a magáénak fogja vallani. Nemzetek léte legalább annyira szellemi természetű, mint anyagi, főleg, ha meghúzott határai bizonytalanok; a Nyelv! ott van a Haza, a mondatokban! és gyönyörű lengyel mondatokat ketten írtak azon időkben, és egyikük, Słowacki, népszerűtlen voltánál fogva a politikai játszmákból kiesett.
Mit sem tudnak ezen állapot törvényeiről azon népek, melyek századokon át csekély fenyegetettségben élnek!
Tudta a Herceg, hogy bármit művel is nem-költői léte idején Mickiewicz, azért ő a Hagyomány, s emiatt a Hagyományban az ellene tévők eszerint ítéltetnek majd meg. Reálpolitikus volt a Herceg, és elkövette mindazon marhaságokat, mik reálpolitikusra kiróva vannak; de lengyel is volt, egészen reálpolitikus nem lehetett tehát. Rossz fényt vet rá, ha Mickiewiczet támadja.
Czartoryski a levél közléséhez, hosszú ingadozás után, hozzájárult mégis!
Neki használható Mickiewicz kellett, még az ő hercegi életében. Meggyöngített Mickiewicz kellett neki, s minden jó volt, ami abból az egyébként ártalmatlan, növényevő misztikus körből kilódítja. Jó, ha megérzi a zseni: az a pár eszelős nem védi már; jó, ha magára marad.
Kamieńskihoz eközben zarándoklat indult, a misztika minden rendű és rangú ellenfelei akarták kezét megszorongatni, s voltak köztük őszintén örvendő, kevéssé pokolbéli egyének is, sőt mindenféle demokraták is mentek hozzá együtt, ami nagy szó, mert mindig a demokraták szokták egymást a legveszettebbül gyűlölni.
Kamieński zordan tűrte, de a várakozást nem bírta, nyilatkozatát saját költségén pár tucat példányban kinyomatta február 20-án.
Egy hétre rá részleteket közölt belőle a Trzeci Maj; ballont eresztett föl a Herceg. Talán arra várt, Mickiewicz rohan hozzá és esengve a lábához omlik, nehogy az egészet közöljék. Nem így történhetett, mert március 1-jén két lapban is megjelent a nyilatkozat egyszerre; a levél a Demokrata Polski-ban, a levél és Pilchowski jobbágyi nyilatkozata gunyoros szerkesztőségi kommentárral a Dziennik Narodowy-ban, valamint a hírrel, hogy Pilchowski, a Legelső Jobbágy, Pétervárra készül Miklós cárt megtéríteni.
Aznap utazott el a Legelső Jobbágy az Úrhoz.
Nem lehetett könnyű a Körnek tagjaként az utcán emelt fővel végigmenni akkor.
Einsiedelnben lakott akkor az Úr.
Miért ott? mert Soleure-ban csak az oda temetett Kościuszko szelleme ténykedett, és az nem volt eléggé nemzetközi szellem.
A zürichi tónál azonban, az öböl mélyén Rychterswilben kötöttek ki a hajók, melyek azon zarándokokat szállították, kik Einsiedelnbe vágytak, hol Szent Meinradot imádhatták, sőt volt ott egy csodatévő erejű Szűzanya-kép is.
A néhai Meinrad német szerzetes a IX. században zarándokként lakott az Etzel hegyén, majd a hegy lábánál az erdőben, s ahol ő rejtőzött hajdan, ott épült fel a kolostor, melynek romjainál kellett az Úrnak, vagyis a Mesternek laknia most; az Etzel a hun Attilának svájci neve, Isten Ostoráról volt tehát az a hegy elnevezve. Annak a pogány hunnak szellemét szelídíteni és Isten felé fordítani ment volt oda a jámbor Meinrad testvér hajdan, egészen úgy, amiképpen Napóleon szellemét az Úr Ügye felé fordította a Mester; ezért az Úr Ügyét ilyen régi szellemek támogatásának kitenni valóban kiváló volt az a hely.
Ott tartózkodott a Mesternél éppen Xawera; ott volt a Párizsból kiűzött Romuald; ott volt a Mester családja: neje, Karolina, s annak húga, Anna; ott voltak e család összes gyermekei; de nem volt ott Ferdynand, Anna férje, ki Párizsban ténykede éppen, és nem volt ott Ram, ki a jeruzsálemi zsidókat megtéríteni több mint három hónapja a más égtáj felé fekvő Frankfurtba elment.
Megérkezhetett Einsiedelnbe Pilchowski legkésőbb március 3-án, és 4-én az Úr, mármint Towiański, olyan írásos szidalomban részesítette Xawerát, hogy még én, az utókor is meghökkenek kissé. Olvasható Kallenbach A towianizmus történelmi háttérrel című könyvének 187-188. oldalán. Xawera e pásztor-szidalomhalmaz szerint testét a szellem előtt nem hódoltatta, testét az Úrnak nem áldozta, az Isteni törvényt lábbal tiporta, ártatlanságát elvesztette, a rossznak uralma alá hajolt, a Hivatalát segélni elmulasztotta, átok sújtja, az Úr Ügyének érmét bemocskolta, azt vissza kell adnia, s új érmet csak akkor kaphat, ha bűnös életét megjavítja, életét újrakezdi; ha azonban az Ügyet ismét elárulja, enszellemét ismét meggyilkolja, életét bujálkodásban, meddő álmodozásban és merő önkényben az Úr Igéjével szemben éli, sújtsa a szörnyű végleges átok, és reszkessen.
Három nappal később pedig megírta az Úr Adam testvérnek, hogy Xawera ugyan „a te gyámolításodat nem utálja, sőt kívánja, de arra nem méltó, s míg új életének gyümölcseit nem adja, nálad nem lakhat”.
Szóval Pilchowski Xawera és Adam testi viszonyáról árulkodott.
Március 10-én ért vissza Xawera Párizsba; egy hét múlva visszaért Pilchowski is; akkor Xawera Pilchowskihoz költözött Adam testvér beleegyezésével; onnét március végén Adam testvérhez visszaköltözött; ettől az Úr éktelen haragra gerjedt.
Szerelmi bonyodalmak? ó, nem; ők nem egyszerűen gondolkodtak, és gyanítom, hogy egyszerűen emberek gondolkodni nem is képesek.
Ne ejtettek volna szót jó szándékú testvérek Xawera és Adam testvér szoros együttlakásáról a Mesternek korábban?!
Pilchowski az Úrnak egyéb dolgokról is beszámolhatott. Adam testvér többé a Collège de France-ban nem taníthat. Villemain úr, ki Adam testvért védte, lemondott. Az új kultuszminiszter kevésbé fog neki kedvezni. Ama kedves Raczyński gróf, ki addig évente kétezer frankot küldött Mickiewicznek, azon felkiáltással, hogy „a lengyel Homér ne kolduljon”, meghalt, örökösei a pénzt nem küldik többé. És a Kört Adam testvér miatt sokan elhagyák. Dehogyis árulkodott Pilchowski! ő csupán meggyónta az Úrnak, amit tudott! hiszen neki saját akarata és vagyona nem is volt! mindene az Úrnál volt letéve! ő csak látó szeme volt az Úrnak! egy hosszú kocsányon lógó szem, mely Einsiedelnből Párizsig elért!
Azt látta ez a szem, hogy Mickiewicznek nincs már katedrája és tekintélye, hogy a franciákat megtérítse és a Kört egybetartsa.
Az Úr tehát elvette Mickiewicztől Xawerát, és Pilchowskinak adományozta. Tehet ilyet az Isten.
Nem mindegy ám, ki bírja Xawerát! mert ki is ő? hát Izrael királynője, a Mester tanai szerint; ő az emberiség misztikus Nőalakja, benne az Isten Nőként testesül meg; így hívják ezt a zsidók: Sekinah; náluk az Isten földi jelenléte csakis Nő lehet. Xawera tehát a Nőnemű Isteni Jelenlét. Erre tartogatta őt a Mester, mióta Xawera Vilnában a híve lett. S mihelyt az Úr Ügye győzedelmeskedik a földön, Xawera az őt megillető valóságos királynői trónt elfoglalja.
Addig Xawera azé, ki az Ügy trónusát a legteljesebben birtokolja.
Amíg Adam testvér volt ez, Xawera az övé lehetett. De most a trónust a cárt téríteni induló Pilchowski birtokolja, Xawerának nála a helye.
De miért nem a Mester birtokolja a trónust a legteljesebben, s hogyhogy Xawera nem az övé testestül-lelkestül?!
Semmi nyoma, hogy Xawera a Mester igéit spermatikusan fogadta volna be. Holott a Mester a nemiségnek ellensége nem volt. Távol állott a Mestertől az én kedvenc szellemi nagybácsikám, Hamvas Béla mennyekig ható jajszava, amiért mindent az Isten szúrt el, mikor a nemeket megteremté.
Nézem Wańkowicz Vilnában készült festményét, az ifjú Towiański ajaki vastagok, érzékiek, szeme csábos, orra jókora, már kopaszodik, valóban hasonlít Napóleonhoz; s elnézem öregkori arcát, az fénykép, Goethére és Tyutcsevra hasonló száraz arc, vékony ajkak, okuláréja mögött pillantása távolin szigorú: átszellemítette a maga nemiségét a Mester. Érzékeit ő kicsapongni nem engedte, bár nejével számos gyermekeket nemze. Ám néki a köznapi közösülés kevés volt. Ő emberek teljes és folyamatos bírására tört. Betölteni őket mindvégig, a halálukig, és azon is jóval túl, egészen! hát ezért osztogatta Xawerát könnyedén, mert valamely híve által úgyis ő részesült belőle.
És nem is lett volna semmi baj; Adam testvér Xawerát Pilchowskinak engedelmesen átengedte, és Pilchowski igen vágyhatott Xawerára, az az egész szellemi ikerség-ökörség ebből a vágyából fakadt. S megkönnyebbült Adam testvér, írta is a Mesternek, hogy a Xawerával való kötés terhét Pilchowski a válláról levette. Elárulta kedvesét? igen. De mi mindent kapott cserébe! nevének mocsoktalanságát kapta, mert Pilchowski megy alázkodni a cárhoz őhelyette!
Csak Xawera nem értett az egészből semmit. Kétségbeesett, zokogott, kiabált, őrjöngött. Pilchowskit elviselni nem bírta. Visszamenekült a férfihoz, aki tetszett neki.
Ebből az a tanulság, hogy mit sem értenek a balga nők a legmagasztosabb eszmékből, csak szülni akarnak ebbe a tökéletlen világba, s ha rajtuk múlna, nem is lenne megváltva a világ sohase.
Előttem Adam testvér arcképe egy vaskos könyv 561. oldalán. A rajz egy 1844-es daguerrotyp nyomán készült; torzított a fényképész, tovább torzított a rajzoló, még tovább torzítom én, aki nézem. Valaha élt, rég halott embert nézek, aki nézésem ellen tiltakozni nem tud, grimaszt nem vág rám, visszanézni nem képes, holtában ki van nekem szolgáltatva. Nézésemtől viszolygok, mégsem állhatom meg, bámulom. Nézem loboncos haját, megrovólag és tűnődőn felvont szemöldökét, magába merülő pillanatását színpadi-álmatagon lefelé nehézkedő szemhéjai alatt, nézem durcás ajakának ráncait, kissé túl széles orrlikait, kínosan határoltra beretvált szakállának áll alatti fodrozatát, towianista mód nyakig gombolt kabátját, s látom: pózol, nemcsak mert akkoriban hosszú ideig exponáltak, vagy túl sokat hamisított volna a kordivatból élő rajzoló, hanem mert bensőleg pózol, prófétailag, a maszk nem idegen tőle, hanem a bőre. Jelentőségteljesen néz egy irányba: befelé. A világ neki annyi, hogy szemét elfordítja róla. Nézéstelen tűnődés van a szemében, így látom én, róla való gyarló tudásom birtokában; de ilyet sem egykori masina, sem későbbi rajzoló, sem utókori szemlélő hamisítani nem tud. Különös, jelentőségteli, nyugtalanító arc, merő várakozás.
Hát őt szerette Xawera, és hozzá visszament; ártatlan képpel írt Adam testvér a Mesternek erről, mintha nem értene semmit, és Xawera szellemének javuló állapotát ecsetelte. Nagyon szerethették ők egymást, úgy, ahogy az emberek. Hogyne háborodott volna föl a Mester!
Képzelhető a Legelső Jobbágy haragja is.
Az ő kettejük szelleme azonos, mégis a másik ikerhez megy vissza a nő! és a külföldiek is csak a másik ikerhez zarándokolnak, legutóbb az a Bakunyin nevű orosz is, aki a forradalmár Herwegh-gel bratyizik, és mondják, még népi cár is lehet belőle! sőt Kołysko és Paszkiewicz testvérek ajánlkoznak, hogy ők akarnak a levéllel a cárhoz menni, és erről a másik iker írt a Mesternek, mintegy támogatótag! hát miféle szellemikrek akkor ők?!
El volt keseredve a Legelső Jobbágy nagyon, és az útra kapott pénz egy részét elitta és eldorbézolta; galád vádaskodás azonban, hogy az egész összeget elverte; miből vett volna később birtokot magának Ukrajnában? miután a pravoszláv hitre áttért és amnesztiát kapott?! de ott még nem tartunk; el volt ő keseredve nagyon, és nem az ő bűne volt, hogy az orosz vízum késett. Xaweráért harcolni nem szűnt, s nem volt könnyű a helyzet, mit a Mester a maga mesteri nagyvonalúságával oly egyszerűen javasolt megoldani, mert váratlanul Ferdynand is Xawera rajongójaként tűnt fel, és Xawera oly keserves állapotba került, mint Celina az őrülése előtt.
Zordon levelet intézett a Legelső Jobbágy a hívekhez április 8-án, mert kinek a tej csap az agyába, kinek a sperma; írta a Legelső Jobbágy, hogy a Mester tettre szólító felhívására nem feleltünk, a magasabb eszme és akarat teljesítve nincs; legyünk kommunióban Krisztussal és a testvérrel (vagyis a Mesterrel és Pilchowskival), kívánjuk és segéljük az Urat (vagyis a Mestert); sok ilyet írt; nem volt tanulatlan towianista a Legelső Jobbágy. S mert sokan érezték a Körben, hogy az Élet Könyvébe eléggé beleírva még nincsenek, az általánosságokban magukat meglátták. Pilchowski a maga keservéből fogalmazott, de sok hívek rezonáltak rá, mert nekik sem volt várandós a feleségük, mint Mickiewicznek, és őket sem látogatták külföldiek, mint Mickiewiczet, és a Mester tanait sem magyarázhatták ők, mint Mickiewicz, ezért isteni végzés szólt Pilchowski semmitmondó leveléből akkor.
És április 16-án a rue Neuve Truffault 46. szám alatt, Różycki testvér lakásán az Őrizők előtt Pilchowski beszélt! és Adam testvér ott se volt! noha a gyűlés megtartásához hozzájárult; a késlekedő tettről beszélt Pilchowski, és őt hallgatták az Őrizők, és Adam testvér helyzete meg volt ingatva.
Nem halogathatta tovább Adam testvér a Mesterhez való utazását.
A tettről gondolkozott közben ő is; így kellett harcolnia a Legelső Jobbágy ellen, kit nemrég szellem-ikrévé fogadott; s mondá: arról szól a történelem, hogy még a legerősebb szellem által kimondott szó is elfelejtődik; Krisztus azért is engedte, hogy megfeszítsék, azért ömöltette szét a vérét az egész világon, mert a Vérnek folyatása a Tett! A vérontó feledésbe merül, vért áldozni nehéz, ám az áldozó vérét a világ nem feledi el.
S közben megérkezett hozzá a Mester levele, ki Xawera szellemének segítőjeként ismét Pilchowskit jelölé ki. Adam testvér a levelet szótlanul elsüllyeszté.
S közben a francia Hetekből Emil Bournier önmagát, létét, házát és fejét a Körnek Hivatala elé írásban letette szabad rendelkezésre, s kérte, ezt a Mesterrel is tudassák.
Ez volt a Körben a Harmadik Tett, Kamieński és Pilchowski tettei után.
De minő finom distinkciója a nyugati szellemnek, hogy nem egyetlen emberre, hanem egy hivatalra bízta az őt birtoklás jogát! s hogy magát a létezésétől elválasztotta, létét a házától elválasztotta, fejét önmagától és házától elválasztotta! mert a Keletről jöttek vagy az akaratukról mondtak le, vagy jobbágynak nyilváníták magukat, énük ennyi különböző szféráira nem gondolva!
Ó igen, Emil testvér Nyugatján az egyénnek már differenciált funkciói voltanak; volt az egyénnek önmaga, meg léte, meg háza, meg feje! de azért még Emil testvér sem vala szabad igazán, ha nagyhatalmi hazájában idegenek szektájához volt csatlakozni kénytelen, és ne is nagyon ámuldozzunk, híveim, ha olykor Nyugaton egészen hasonló katasztrófák következnek bé, mint Keleten.
Május 17-én indult Adam testvér a Mesterhez, és ott maradt június 12-ig.
Szintén május 17-én utazott el Párizsból hanyatt-homlok Ram, ki jeruzsálemi útjáról oda május 9-én visszaért és 15-én az Őrizők előtt beszámolt; mert a rendőrség igen kereste, de erről később.
Amíg Adam testvér távol volt, a Körben az történt, mit az Úr válságban előír.
Różycki lett a Hivatal Helyettese. Pilchowskit mellőzték? vagy az orosz vízumot remélték? Pilchowski a Körön belül szűkebb kört szervezett Egylet néven; Xawera a francia Hetek nővéreiből nővéri Egyletet szervezett, és megint Pilchowskihoz költözött; talán mégsem lehet egy nővel mindazt végigcsinálni, amit Adam testvér ővele? és kijelentette Xawera Różyckinak, hogy Celinát és annak gyermekeit gyűlöli; Celina ezt hallván elrohant Pilchowskihoz, kidobatott; Seweryn az Egyletnek tagja lett; sőt tagja lett Różycki is!, sőt Aleksander is!; ilyen a bomlottság, s tartott még Adam testvér visszaérkezése után is!
Június 15-én ezt írta Naplójába Seweryn: „A Bűnnek Napja. Adja isten, hogy utolsó legyen!” És két héttel később, ugyancsak vasárnap, ezt írta be: „A Bűnnek Napja.” S hozzátette: „Isten megadta, hogy az Egylettel való egyesülés által megerősödtem.”
Mi történt?!
Egyszerű. Megszűnt Adam testvér kivételes helyzete, hogy a nemiség az övé Celina és Xawera révén, s a testvérek azon feladat elé kerültek, hogy ők is nőket birtokoljanak. Ez az Utópia válsága: egyéni öröklétünkről mondunk le reményünkvesztetten, midőn szeretkezünk, nemde?! de mit tegyünk, ha az Utópia meginog? Sewerynnek is a maga férfiasságát maga előtt bizonyítania kelle. Irtóztató feladat! mert ezt egyén nem oldhatja meg egyedül úgy, mint az imádkozást meg az írást. Seweryn pénztelen volt, bőven termődő férfinedveit haja hullatásába tette át hosszú évekig. Most azonban a férfiasság becse a Körben megnőtt! Kínok kínját élte át Seweryn.
Történt ezen átmeneti korszakban, pontosan június 1-jén, hogy Celina a gyerekekkel olcsóbb lakásba költözött, míg Adam a Fényforrásnál tartózkodott. Ez így is volt megbeszélve, s mert Batignolles-ban volt az új lakás, nem sokkal előbb, hogy közel legyen, Seweryn is odaköltözött Batignolles-ba április 8-án, s följegyezte mint fontos eseményt, hogy aznap szült Celina.
Adam testvérék új lakása a rue Boulevard 12. szám alatt volt, bére évi hatszáz frank, sokkal kevesebb, mint az előző, és ott, a városfalon kívül, olcsóbb volt a hús, a bor, a világítás, a tűzelő, és gyalog csak két percnyire a városkapu. Kert is volt a házhoz. A földszinten szalon, étkező meg gyerekszoba, az emeleten két szoba Adam testvérnek, egy szoba Celinának, még egy a gyerekeknek; a konyha toldaléképületben volt, annak a teteje lapos, ki lehetett rá lépni Adam testvér egyik szobájából. Erre a teraszfélére állították Napóleon gipszszobrát; azon is egybevágók voltak Napóleon meg a Mester vonási. E szoborral szemben, lent a kertben állt egy breton katona gipszből, és Napóleonra emelé gipszkarabélyát.
Nagy költözés volt, sokan segédkeztek, Jeżewski hozott egy hatalmas madárkalickát, benne eleven fehér sas; Napóleon szobra mellé tétetett. Rengeteg húst zabált az eleven címerállat, Celina panaszkodott, a cselédek féltek a kalickát tisztogatni, odatipegett egyszer a piciny Jaś, megijedt Celina és patáliát csapott, Adam testvér akkor kénytelen volt a sast eltávolíttatni, de ez jóval később volt már, mikor a kertbe tyúkólak lettek telepítve, és mi most még a költözésnél tartunk, miben persze Seweryn testvér is segédkezett, az Erard-zongora szállítására ő felügyelt, s míg Celina szoptatott, boldogan, férfiként ténykedett, noha megsiratta a rue d’Amsterdam 1. szám alatti lakást, ahol otthon érezte volt magát, s remélte, egyszer azon helyen emeltetik föl az Úr Ügyének katedrálisa, mit oly nagy tömegben látogattak a fényes szellemek.
Seweryn akkor Celina szépségére ismét fölneszelt; örülhetett Celina. Nem hiszem, hogy megesett volna köztük bármi, nem lehetett a Kör annyira fellazulva még, hogy Seweryn az Árnyat lebirkózza, csak később; és oly szűzies volt Celina! földi vágynak nem lehetett céltáblája ő, s hogy a testetlenségbe távolítsa, képzelte Seweryn, hogy Celina az öt gyermekét nem is Adam testvértől foganta meg.
S most magamat Seweryn helyébe képzelem, és kínzó vágyaim gond nélküli kioltására egyetlen módot találok: elmegyek egy kuplerájba. Megyek Seweryn testvér testébe bújva, bemegyek, elveszetten állok, jön a madame, lenézőn végigmér, valami szobába betaszigál, ott valami omlatag húshalom hever, női ruhákkal körülbugyolálva megtévesztésül; de hát én éppen ilyen megtévesztésre vágyom! valami mélységesen nem-valódira! s akkor nagy nehezen, félálomban a dolog megesik; menekülök kifelé aztán, és igen sajnálom azokat a frankokat, mik erre a méltatlan szörnyűségre elperegtek; és a Naplómban este leírom, így gyónom meg esettségemet kései koroknak, hogy komoran elítéljenek engem.
Csakhogy! azon kíméletlen mozdulatok, mikkel engem az az állati lény spermáimtól megszabadított! az kísért ébren s álmaimban! engem, kinek kötelességem, hogy az Úr Ügyének katonájaként magamat tökéletessé tegyem! erről valakinek be kell számolnom az élők közül is! A Felsőbbségnek! oldozzon föl engem, s ki más, mint Adam testvér? akinek szelleme most Pilchowski testvér testében van köztünk, és aki ezen jogon Xawerát bírja.
Megyek hát őhozzá, és meggyónom, ami történt, és meggyónom azt is, ami nem történt, közöttem és Celina nővér között. Régóta szeretném már ezt Adam testvérnek meggyónni! s most meg is gyónom neki, bár Pilchowski szeme néz rám közben. És szól Pilchowski: rosszul cselekedtél. Ezt én is tudom. De mond még mást is, hogyan oldozzam föl magam, és oly bölcs a tanácsa, annyira emberséges, hogy kétségem sem lehet: Adam testvér szellemével bír ő valóban, és megbocsát! S akkor elfogadom tőle a pénzt, hogy ismét bordélyba mehessek; a Körtől való az a pénz, szent a Kör, így szent lesz az én cselekedetem is; megyek az általa megadott címre, az általa megnevezett madame-ot keresem; ő mutatja a leányok daguerrotypjait, s valóban, igazat szólott az én druszám, Seweryn Pilchowski testvér: közöttük van Celina! illetve pont úgy fest, mint ő! foglalt éppen, szent foglalatosságát űzi, várok hát; nézem a képét, és az Úristen művének csodáin elmélkedem, és dicsérem az Urat bölcsességéért; bennem könnyűség van, hála Pilchowskinak s őbenne Adam testvér hatalmas szellemének; s akkor bejutok, és nézem Celinát, ő az, s megnézem, hogy mind, aki él, halhatatlan, mindig-volt és mindig-lesz, így ismétlődünk mi halandók nemzedékről nemzedékre az Úrnak kegyelméből, s következő életeim valamelyikében ez a nő lesz a feleségem, és boldog családi életben fogunk egymásban kiteljesedni, s ez most előzetese jövendő életeim egyikének! a főpróbája mintegy! és megesik a Bűn, de ez már nem olyan Bűn, legyen érte hála az Úrnak.
Így képzeltem magam Seweryn testvér bőrébe, s ha nem így történt, enyém a felelősség.
Valami óriás erotika valóban felbuzgott akkor a Körben, mert Zan megint szerelmes volt Xawerába és Siegfried halálosan szerelmes lett Xawerába és Kalinowski megkérte Xawera kezét és Ferdynand meg akarta kapni Xawerát, miközben Xawera Pilchowskinál lakott; és Pilchowski Egyletéhez csatlakozott Eustachy testvér is, a Kiadó! és Różycki ezredes fia, Stanisław! és Jeżewski, ki Adam testvért egyébként imádta, és Paszkiewicz, sőt Zan támogatta Pilchowski vezérségét leginkább, Zan! a Költőnek réges-régi kebelbarátja! továbbá Wrotnowski! meg valamennyi francia testvér!
Kołysko tartott ki csak Adam testvér mellett következetesen, s aztán vele tartott az ingatag Aleksander testvér is.
És ezen Adam testvér elleni összeesküvésről, mert hiszen az volt: forradalom, nyilván mentek levelek a Mesterhez, az Úrhoz, nehogy puccsnak legyen minősíthető; a Mester tudott erről, Adam testvérnek mégsem említette, hanem nyájas pásztorlevelekkel árasztotta el ott maga mellett, az Úr Ügyének Szent Péterévé kinevezte; az Egyletnek pedig a Mester megüzente, hogy azon a szervezkedésen nincsen áldás, és Pilchowskit sürgősen magához rendelte. El is indult július 10-én Pilchowski Párizsból Svájcba; és Adam testvér július 12-én érkezett Párizsba, úgyhogy éppen elkerülték egymást a Mester akaratából. És öt nap múlva Párizsba visszatért Pilchowski is, nyilvánvalóan a Mester által letolva.
Lassan derült fény az összeesküvésre. S mikor fény derült rá, a tisztázásra és a felszámolásra ráment sok-sok hét. Siegfried megkérte Adam testvértől Xawera kezét, és Pilchowski szintén megkérte tőle Xawera kezét, mert a Mester úgy ítélte meg, hogy a szikrát Xawera nővér lelkében ő oltotta ki; és az Egylet tagjai sorra önkritikát gyakoroltak írásban, és Pilchowski is erre kényszerült; nagy volt a káosz a lelkekben soká; Adam testvér ténykedett, szervezett, meggyőzött, meghallgatott, egyesével fogadta őket, többesével fogadta őket, Różycki testvér az őrizői posztjáról lemondott, Adam testvér nem fogadta el; teltek a napok, hetek megfeszített munkával, a Földnek Szelleme lassan elűzetett, de a Kör már nem az a Kör volt, miként a Mester sem ugyanaz a Mester.
Túl sok fájdalmat okoztak már addigra a testvérek egymásnak, miként ez a mozgalmakban szükségképpen megesik; a legapróbb fájdalom sem feledhető, ha zárt és kicsiny létszámú a kör.
De bármily kicsiny volt e Kör, valódi és nagy volt a vihar, ami bennük, köztük és köröttük zúgott; erősen gomolyogtak ők és szenvedélyesen, mielőtt alámerültek volna ismét.
Azt mondja erről a Jószerencse nevű figura, a Sziget ura egy szépséges drámában:
|
Milyen jó, hogy ez meg van írva; nekünk szinte nincs is más dolgunk, mint olvasni.
Az Úr mindenütt látható, csak Jeruzsálemban rejtezik.
Jehuda Halévi, a kasztil orvos írta volt a Kazárok című poémájában ezt; egész életében Keletre, az Országba vágyott, s midőn végre vénen odaért és zokogva a romokra omlott, egy beduin leszúrta, a hagyomány szerint.
Ez a kivételes rejtőzés járt Ram fejében, mikor a Szentföldre 1844. november 20-án elindult. Távoli volt addig e feladat, és áhította szomjasan; közeli lett immár, és lelkét félelem töltötte el. Poggyászában ott volt a Mickiewicz-Összes, valamint háromszázharminchét frank; ezt Romuald testvér jegyezte föl, aki az indulás előtti éjjelt Rammal átvirrasztotta és átbeszélgette; és vitte Ram a Mester két levelét is magával.
Az egyik hozzá, a hírvivőhöz szólt.
Írta a Mester: Jeruzsálem a zsidó ellenállás és vétkek csúcsa, hol a Földnek rontó szelleme leginkább uralg, mert az ott élő zsidók magukat Krisztus szellemének át nem adják; királylik ott Mammon, a nyerészkedés és Izráelnak minden vétkei. Megváltásukra eddig minden kísérlet megtört, ám most az igaz út Izráelnak megadatik, ez lesz Izráel istenszeretetének legutolsó próbája. Aki magát e szeretetnek át nem adja, megvettetvén és megaláztatván számkivetve hánykolódni fog; ám az Úr az ő alázatosainak Jeruzsálem és a mennyek kapuját megnyitja.
Ezt a levelet útközben valahol el kell dugni, s majd Jeruzsálemből visszatérőben ismét felvenni.
A másik levél a frankfurti Rothschildhoz szólt, úgyhogy Dél felé először Északra vette útját Ram.
Így kezdődött ez a levél:
„Dem Göttlichen Willen gemäss sprech ich aufs Neue zu dem Werkzeuge Gottes, dem Göttlichen Amte in der Rettung Israels – und rein werde ich sein vor dem Richterstuhle Gottes, vor Gott und vor Deinem Geiste, o mein Bruder –, dass ich die Pflicht für Dich erfüllt…”*,
és így végződött:
„…Ich sende Dir, o mein Bruder, einen Bruder aus Israel – welchen Gott frühzeitig zu Seinem Dienst berief – welcher mit Seinem Israelitischen Geiste vielfache Dienste im Werke Gottes verrichtete – welcher das Göttliche Amt auf dem Römischen Stuhle aufrief zur Pflicht für Gott – und welcher heute für Dich, mein Bruder, den Dienst zu erfüllen verbunden ist. Ihr traget beide in Euch den Gedanken Gottes – es ist der Wille Gottes, dass Ihr beide vereint in Eurem Israelitischen Geiste Gott dienen sollet.”*
Ram és az öreg Rothschild első találkozását csak kikövetkeztettem, ezúttal azonban biztos, hogy találkoztak ők.
Nemigen lehetett Ram nyugodt, mert a levélben őt a Mester Rothschild kényére-kedvére kiszolgáltatta, megírván, hogy a Pápához eljutott; zsidót a Pápa nem fogadott azon korban; mi várja őt Jeruzsálemban, ha Rothschild oda megüzeni róla ezt?! de még mindig biztonságosabb volt Frankfurtban a bankárral tárgyalni és belőle az útiköltséget kiszorítani, mint ami később várja küldetése során. Nagy terhet rótt reá a Mester, a legnagyobbat! ám van ebben büszkeségre okot adó mozzanat: éppen őreá rakta a legnagyobb terhet a Mester! és tudta ezt az elméje, csak a zsigerei, a gyomra és a belei nem, mert azok rángatóztak.
Szórakozottak a milliomosok, és nemcsak az öregek; emlékezett Towiańskira Rothschild? ha emlékeztették, talán haloványan igen, s valahol a papírok közt nyoma lehetett, hogy a Mesternek útlevelet ő szerzett, amivel Rómába a Pápához ment nemrég. Milyen volt az az útlevél? hát francia biztos nem, onnét a Mester ki volt utasítva; s mire kellett az útlevél? hát hogy eljusson Rómába, mert orosz útlevele lejárt, ellentétben Raméval. Ezt Adam testvér egy feljegyzéséből tudjuk, bár csak annyit mond, hogy Rómába a Mester nem orosz útlevéllel ment.
Elmulatozott a Messiással egy estét annak idején Rothschild, akit a kérincsélők zaklatni soha nem szűntek; mesélik, egyszer a Fahrgassén levő házba a második emeleti ablakon át egy kérelmező levelet dobtak be kőnehezékkel, pont a milliomos levesestányérjába; ilyen még nem volt, megörült Mayer Amzel, a borítékba a nehezék helyébe egy aranyat tett, az ablakon kihajította, és a levest kanalazta tovább; most pedig elszórakozott az ifjú hittérítővel, s bólintott, mikor az útiköltségre vonatkozó kérést hallotta; ilyen olcsó kémet még életében nem látott, Jeruzsálemba el-elküldött ügynökeinek ötször-tízszer többet fizetett. Mert hát kémként használta fel Ramot az öreg bankár, természetesen; nem kért tőle mást, mint hogy visszatérőben mesélne útjáról, és megfigyelni valót nem kötött a lelkére; leghasznosabbak az olyan kémek, kik azt se tudják, mit árulnak el.
Azért is kedvelte a mulatságos őrülteket Mayer Amzel, mert egyszerű kérdésekkel lehetett zavarba hozni őket.
Lesz-é vagyonközösség, miután a Megváltás a föld kerekén beállott majd?
Hogy kocsmában ültek-é akkor, s a milliárdos testőrei mint kedélyes német sörözgetők odébb, avagy a bankár dolgozószobájában, mindegy, a kérdésre válaszolni kelle, a Mester nevében ráadásul, mert nem a maga nevében beszél a térítő.
Az Úr Ügyéért tett szolgálatokat sem a Mester, sem a hívei nem feledik el, felelhette Ram, és többet aligha mondhatott, s azt a legkevésbé, hogy addigi vagyonok semmissé lesznek, s talán pénz se lesz többé, hanem általános paradicsomi jólét, mert az Ügy felé hajló mágnást elidegeníteni nem a térítő dolga.
Ha kocsmában voltak történetesen, borocskát hörpölgetett Mayer Amzel, vizet pedig Ram; de történhetett ez akkor is, ha hűvös-homályos dolgozószobában ültek ők ketten; Mayer Amzel akár itt, akár ott bizonyára somolygott; s mert a jó kérdező kegyetlen kérdező, megérdeklődhette, melyik nap volt, melyen Ram kikeresztelkedett. Kis hallgatás után meg kellett mondania Ramnak. Bólinthatott Mayer Amzel ismét; vigyázz akkor a szentföldi zsidók közt, fiam, mert aki ott keresztény térítővel szóba áll, azt a rabbik kiátkozzák, vásárolni nem vásárolhat, aki pedig kiszolgálja, maga is kiátkoztathatik, és családját is átok sújtja, éhen hal az egész pereputty. Te elmész onnét, fiam, de ők ott maradnak, figyelmezzél hát erre. Tudod, ugye, hogy a külföldről érkező adományokból él ott mind, és azt a rabbik vezette kolel osztja szét? hát hogyne tudnád; Vilnában a te atyád is szokott volt adakozni nékik. Óvatosan járj el, fiam, a Szentsír-templom közelébe pedig, hol Krisztus sírját mutogatják, azért ne menjél, mert ott a zsidókat agyonverik, és annyira még zsidó vagy, fiam. Ha pedig megbetegszel, fiam, nehogy az Angol Misszió kórházába menjél, ami ott az egyetlen kórház, mert az odavezető úton zsidók posztolnak, és a kórházba vonszolódó beteg zsidókat megkövezik; hát ennyire utálják a keresztény hittérítőket Jeruzsálemban a zsidók, mondta az öreg Rothschild elégedetten, és bort hörpöle, Ram pedig vizet iva. Ha pedig elhalni találsz ottan, azért se menjél az Angol Misszió kórházába előzőleg, mert ki benne huny el, azt nem temetik el a zsidók az övéik közé, fiam, Gerson, avagy hogyan is hívnak téged a keresztségben, volt ilyen eset, a hullát álló napig cepelték ide meg oda, mert senki elföldelni nem akarta, noha ottan két órával a halál beállta után már mindenki el van kaparva, ilyen ott a törvény és a klíma.
Kérdé Ram, járt-e ott a bankár; nem kell nékem a házamból kimozdulnom, felelé az, hogy mindent tudjak.
S felkacagott az öreg Rothschild döcögősen: Montefiore angol–zsidó kórházat akar ottan! na majd teszünk róla, hogy az zsidó–zsidó kórház legyen.
Hallgatott Ram; nagy név volt Sir Moses Montefiore a zsidó füleknek! és a Rothschild-vagyonba Montefiore be van nősülve, de valami ellentét mégis lehet köztük eszerint.
Azon brit eszmét helyesled-é, fiam, Gerson, avagy hogy is hívnak a keresztségben, hogy a zsidókat mind Palesztinába telepítsék vissza?
Nem, sugallta a választ Ramnak a távolból a Mester; az Új Világban mindegy lesz, ki hol él, mert az Új Világ leszen.
Helyeselte a választ az öreg bankár; ám mi lesz, ha a te Messiásodnak elfogadása elhúzódik? mert ez ugye nincs kizárva, fiam, Gerson, vagy hogy is hívnak mostanában? nos, addig is, hol éljenek a zsidók?
Nem tud róla, felelhette Ram, hogy a Messiás ezen gondolkodott volna.
Pedig a zsidók ezen gondolkoznak mostanság, fiam. Vallási szempontból a dolog egyszerű: amíg a Messiás nem jött el, nincs értelme Palesztinát zsidó állammá tenni; politikai szempontból vizsgálva azonban a kérdést, és a politika, úgy tűnik, a mai világ vallása, akárhogy nézzük is, és hogy e mai világ új-e, régi-e, ne méricskéljük, titok az, hagyjuk a minősítését, politikai szempontból tehát nem helyeselhető, hogy minden zsidót odatereljenek, a sok gettóból egyetlenegybe; egy állam, édes fiam, könnyűszerrel leigázható, és összes lakói kiirthatók; megmaradna talán pár hírmondó, azok aztán rohanhatnának újraalapítani a Szétszóratottságot; csak a Diaszpóra biztos, édes fiam, a Szétszóratottságtól vannak még zsidók a világon. Hol vannak a punok, hol a rómaiak? hol lesznek az angolok, a franciák, az oroszok, a németek pár száz év, pár évezred múlva? sehol, fiam, Gerson, de zsidók akkor is lesznek, mert nincsen államuk. A nemzetállam ennek a politikai vallású kornak a tébolya, fiam; minden népecske eszelősen államba tömörülni törekszik; ősöket és hősöket találnak ki maguknak visszamenőleg, mítoszokat gyártanak, nyelvet fabrikálnak, hogy azon ugyanazt állítsák, amit a másik a maga fabrikátumán; micsoda vakság! egy olyan korszakban, mikor világpiac van már! de persze csak akkor maradnak meg a zsidók, ha egyfelől államuk nem lesz, másfelől kitérni és egyenjogúsodni és a lakhelyükön termő nemzetállamba beolvadni nem akarnak, mert az a másik csapda.
Eszerint én a csapdába beleestem, állapította meg Ram vidoran.
Ugyan fiam, Gerson, biggyesztette ajakit Rothschild, amiben te hiszel, azt már megalkotta és elterjesztette az Úristen rég.
Ram nem értette.
A pénzről beszélek, fiam, s még inkább az uzsoráról; olyanok ezek, mint a te Messiásod.
Ezt a bakugrást végképp nem értette Ram; csak erre várt a milliárdos, hogy rögeszméjét elébe tárja.
Mi a pénz, fiam? A pénz, az bizalom-sűrítmény. Hittel kereskedik a te Mestered; hittel kereskedem én is. Mi az a kis fémdarab? semmi; a hit teszi váltóeszközzé, nem más. Mondják, a benne lévő arany. Miért az arany? mert tartós, vélik. Mintha a régi ember racionálisan mérlegelte volna: ez a fém nem tartós, ez az arany igen, nosza, találjuk fel az aranypénzt! Ugyan, ugyan. Előbb volt pénz, mint aranypénz, fiam; lehetett kurta korszak, midőn az arany tartóssága önérték volt, de könyörgök! mihelyt császárok képét verik rá, már nem is kell, hogy arany legyen! akkor már a császárba vetett hit a garancia, hogy az érmét terményért elfogadják! úgyhogy mi a pénz eredetileg, fiam? az Isten könnye! Isten mosolykönnyének szilárdulata! és Isten könnyének csak mása a császár fizimiskája, fiam.
Ha már pénz van, tőzsdének is előbb-utóbb lennie kell, mert mi a tőzsde? a bizalomnak sűrített színtere, maga az a mennyei Jeruzsálem, miről minden misztikusok álmodoztak! Bizalmat kelteni és bizalmat aláásni: ez a tőzsdézés; részvény és váltó, az mind könny, mosolyé vagy keserűségé, és látni fogod, fiam, Jeruzsálemban, miféle pénz van ott forgalomban a külföldi pénzek mellett, azokra átválthatóan: egy négyszögletes fémlapocska, az van ráírva: bikkur holim, igen, „beteglátogató”; kegyes egészségesek kapták, kik a nyomortanyákon fekvő betegekhez ellátogattak; a nép e lapocskákat pénzként kezdte használni, adnak érte javakat, árfolyama is van, Londonban ugyan nem jegyzik, de elég magas, többet ér egy piaszternél; gazdaságilag haszontalan kegyes cselekedet emlékérme ez a lapocska, ám mert az Úristen túlvilági viszontjutalma be van kalkulálva, abból már az e világban is valami e lapocskára átsugárzik, több mint egy piaszter értékben, fiam!
Hát ez a pénz, és nem babona nagy vagyonról azt mondani, hogy az Úrtól való; elég nagy a római Egyház vagyona, nemde, holott ők maguk nem uzsorakamatból szerezték, az nekik tiltva van; csupán azt kell belátnunk, hogy egy érme értékének nemcsak egyházi tizede a hittartalma, hanem szinte az egész; szinte, fiam, mert enni-inni kell, s azt meg kell valakinek termelnie; van dologi csereértéke a pénznek, ki tagadná, hanem az a kicsiny hányad, az a dologi tized; és a maradék kilencven százalék a hit, amivel tőzsdézni lehet. A tőzsde, fiam, nem az értékpapírok cseréjének színtere, hanem a tévhitek hippodroma!
Mesélik, van egy őspénz valahol Dél-Amerikában, hatalmas, malomkőszerű, kerek kődarab, ott áll mozdíthatatlanul a falu közepén; mindenki tudja, kié az a kő éppen, s ha átruházza másra, érte ennyi meg ennyi házat, földet, feleséget, rabszolgát kap; tudják mind, kié az a kő, és érte ennyi meg ennyi háza, földje, felesége, rabszolgája lehet, eggyel sem több, és nem jut eszükbe, hogy összegyűljenek és a tulaj ellen összeesküdjenek, s a kő tulajdonjogát más egyénre vagy akár az egész közösségre átruházzák.
Ilyen a bizalom, pénz anélkül nem hatékony; mikor e bizalom meginog, a kerek kőből kerek kő válik, misztikus tartalma kivész, elpárolog, nem is működik akkor semmi, ez a forradalom; sokáig forradalomban élni azonban nem lehet, a kerek kőbe a misztikus tartalom visszatér, vagy szétdarabolják, helyébe másik nagy darab követ állítanak, kereket vagy négyszögleteset, és akkor abba tér vissza a Bizalom, és akkor megint lehet élni.
Ugyanilyen a bikkur holim feliratú lapocska; s hogy mi tartósabb, a kő avagy a pléh? avagy az arany? nem mindegy?
Nos, ami különös, ugyanily hittartalom működteti az uzsorát, az átkosat szintén. Hogyan is? Az uzsorás pénzt kölcsönöz rövid határidőre magas kamattal; a kölcsönkérő a fogát szívja, de kénytelen e feltételre ráállni, s keményen dolgozik. Mondhatja az uzsorás: a kölcsönnel jót tett, az éhhaláltól mentett meg valakit. De mivel indokolja, hogy kamatot kér? Mondhatja erre: életet mentett, ezzel az Úristen művét segélte, és egy élet értékének csak töredéke, mit kamatként visszakap, és a nagyobb összeget is rögtön kölcsönadja, újabb élő élhetését segélve.
Igazat mond az uzsorás? Ő nem eszik többet, mint ami egy emberbe fér. Hatalma nő, igen; pénze egyre több; minden pénze kihelyezve, igen; mind az Isten művét segéli; ez lehet öncsalás, hogyne, önigazolás, ilyesféle, s mégis, ha végigtekint az ember ezen az Új Világon, amiben élünk, bár ne minősítsük, mennyire új, látnunk kell: az összes államok, népek, csoportok, egyének hitelbe élnek! az egész emberiség! és ha minden kihelyezett hitelt egyszerre behajtanának, kiderülne, hogy az a fizetőképességet többszörösen felülmúlja! így hát az egész emberiség deficites – mihez képest? hát a másvilághoz képest! és amint ez nyilvánvalóvá lesz, be is áll a végítélet, a legutolsó vízözön! úgyhogy a te Mestered, fiam, Gerson, azzá akar lenni, ami a pénz!
Nemigen tudta Ram a bakugrásokat követni, és Rothschild udvariasságból nem utalt rá, hogy Towiański tartóssága fánál, fémnél kétesebb; de azért somolyogva megkérdezte, ugyan körül volt-é Gerson metélve. Elérté a gúnyt Ram, és felelte, hogy nem, mármint az a régi, Mózesnak elsőszülötte, mert az após, Jetró, nem engedte volt; hanem a másodszülött, Eliezer, már körül lett metélve.
Szóval te vagy a Jövevény, mondá erre Rothschild, az öcséd pedig Isten Segedelme. Ram hallgatott, mert neki nem öccse volt, hanem bátyja, egyébként azonban a Gerson jelentheti, hogy Jövevény, Eliezer pedig valóban jelenti, hogy Isten Segedelme. Te vagy a Mennydörgős Jövevény, mormogta vidoran az öreg Rothschild, s volt némi igaza ebben is, mert Ram, az dörgés és dörgedelem. Aztán még elcsámcsogott az öreg Rothschild a vendégének nevén, mert a Ram jelenti, hogy bivaly meg rénszarvas, melléknévként hogy magas és magasztos; jelenti még, hogy erő és hatalom; a Rom pedig, és askenáziul így hangzik a nevük, annyit jelent, hogy magasság, büszkeség, dölyf és magasztalás; talán inkább Magasztos Bujdosó akarnál lenni, fiam?! kérdé az öreg Rothschild, és Ram hallgatott; az ő neve jelentheti azt is, hogy Bujdosó. De Mayer Amzel inkább amellett maradt, hogy Mennydörgős Jövevény, ezt hajtogatta vidáman, ennek felettébb és huzamosan örült; hiába, öreg volt már.
Ram tudta, neve abból a mondatból van rövidítve, hogy „Idegen voltál ott Egyiptom országában”; a Gér, az az Idegen, és a Sám, az az Ott; ebből van a Gérsám, vagyis az ő neve; annyira erős e névben az Idegenség, hogy ritkán adják gyermeknek a zsidók.
Az én nyelvemre Károli Gáspár egyszer Jövevényként, egyszer Bujdosóként fordítá e nevet; szép megoldás mindkettő.
Rothschild jó kedvében egy titkát is elárulta. Ő szerencsétlen embert babonából soha nem fogad, a szerencsétlenség fertőző, mint a pestis; jó tanács ez, fiam, Gerson, ne feledd.
Ram megkérdezte, miért fogadta akkor őt a bankár.
Mert te nem vagy szerencsétlen, ha én fogadtalak, felelé Rothschild. A szerencsétlenek vallásba menekülnek, és a szerencséseké a Föld, tette hozzá incselkedve; avagy ne tartsalak szerencsésnek, fiam, amiért nem égtél benn a tűzben?!
Sápadtan hallgatott Ram; nem volt jó érzés, hogy kétszeresen is a markában tartja őt a bankár; ki fecsegte el? ezt is a Mester? de nem, hiszen tudhatott a tűzvészről Rothschild; hallgatott Ram erősen, hallgatok egyelőre a tűzről én is.
Térítési szempontból faramuci volt a helyzet: a bankárt megtéríteni nem kellett, mert ígért már pénzt az útra; ám hitetlenül ígérte, tehát megtérítve nem volt! s mégis az Úr Ügyét segélte! és amiket mondott, merő földiség volt! s a pénz, amit adott? azt meg kell vetnünk nékünk, kik a merő szellemiségben élünk! ám erre figyelmeztetni a bankárt nem lehetett, mert képes és a pénzt visszavonja, ami nem áll az Úr Ügyének érdekében! jobb volt tehát hallgatnia Ramnak.
Felröhhintett még egyszer az öreg Rothschild, Magasztos Jövevény?!, sóhajtá, s legyintett, majd mondá: menjél fiam a szabómhoz méretet venni, holnap édesanyámnak felolvasol, aztán operába kíséred.
Gudula asszony! az Alapító Rothschild még mindig élő neje! az eleven legenda! néki felolvasni, véle operába!
Gudula asszonynál, így remélte Ram idegesen, talán nem fenyegeti semmi.
Ketten voltak az elegáns, leányos képű fiatalemberek Gudula asszonynál, mikor oda recsegő frakkjában, csikorgó lakkcipőjében feszengve Ram beállított, nyakát húzogatván, mert a nyakkendő fojtogatta; ellenséges udvariassággal hajoltak meg e nemük fosztott ifjak a vetélytárs felé; ettől hősünk kihúzta magát, s lekezelőleg hajolt meg viszont és lehetőleg délcegen; mindjárt biztosabbak vagyunk magunkban, ha ellenség van jelen.
Csicsás ruhácskában ült a vénasszony, szalagok a derekán, zsidó főkötő a fején, lábacskáján cipellőcske, az meg a lábzsámolyon, mely odaadón, szinte dorombolva kushadt a fotel elé; vaksin hunyorgott az öregasszony, midőn Ram elébe járult, s nagyothalló harsánysággal felolvasni rögtön maga mellé parancsolta; mindegy, fiam, mit olvasol, olvass nekem valami istentelent, Börnét vagy Heinét, az jó lesz.
Az ifiurak állva feszengtek, Ram a zsámoly mellé macskásodott másodiknak, vadonatúj frakkjával nem törődve, s egy könyvet fölvett, hogy majd fölolvas; de nem úgy lett: Gudula asszony szüntelen fecsegésben tört ki egy-egy felolvasatási rohama közt, s ezen kissé összefüggéstelen fecselynek megvolt a magva, az öndicséret s ennen megóvott fiatalságának hangoztatása, mint erre az álldogáló ellenséges ifjak hódolatteli lelkes helyeslésiből Ram még jókor ráébredt.
Szerényen a könyvbe kapaszkodott hát, remélte, bele tud mélyedni, bár szemét a gót betűk szálkásan kaparták, de mégis érdekes lehet, miből olvastat fel magának a hírhedett ősmama; figyelmét a könyv és a helyeslő felkiáltások közt megosztotta, s harmadik szemével látta, a vetélytársak elhűlnek ebbéli jártasságán, keleti zsidótól nem vártak ilyet, s harmadik szemét lehunyta akkor, meg ne lássák, neveti őket. S hogy egyáltalán, csak úgy a padlóra ül frakkjában! Tudta Ram, hogy Gudula mama szívét megnyerte ezzel.
Lapozgatott a könyvben, mintha belemélyedőben, s olvasni kezdé találomra hangosan.
„Es leben in dieser Stadt viele und reiche Juden, die von ihren christlichen Mitbürgern gehasst und geneckt werden. Weil nun der fremde Schauspieler der christlichen Einwohnerschaft die Schadenfreude gewährt, zu seinem Benefiz den »Kaufmann von Venedig« zu wählen, wollte er den Juden, die das Haus bevölkern helfen, wohl auch etwas Artiges sagen…”*
Gudula asszony kacagott, mily jól találta el a jövevény ifjú rögtön az oldalt! s leintette, s a barátság közte meg az ifjú közt megköttetett; nagyon csodálkoztak azok a nyugati ifiurak, a sértettek, mikor Gudula mama elbocsátá őket, és az operába a jövevénnyel indult.
Jiddisül ordított a kocsiban Gudula asszony, de nem hagyta abba azután se, hogy a kocsiból kiszálltak, és ordított az előcsarnokban is; néztek rájuk az elegáns urak és dámák; látta Ram, nem illik oda Gudula mama a csicsás ruhácskájában, fején a zsidó főkötővel, és pirult, egyébként is úgy érezte magát a frakkban, mintha mezítlen lenne, bár túl szoros rajta a bőre; feszengett a pillantásoktól, de leginkább egy másik pillantás zavarta, a Mesteré Svájcból.
Az urak meg a hölgyek nem Gudula mamát vizslatták, hozzászoktak rég, hanem őt, a tömzsi emberkét, vajon ki a sátáni vagyon mamájának legújabb gardedámja. Nem tudhatták az urak meg a hölgyek, hogy az Ügynek élharcosa a Mester szigorú pillantásának terhe alatt botorkál fel a lépcsőn a délcegen menetelő Gudula asszony mellett. Puha szőnyeg süppedt csábosan a lakkcipője alatt; kínos volt. Beirányíttattak valami szűk, zárt helyiségbe, de jaj! mégsem zárt volt, hanem a szemközti ugyanilyen kalickákra nézett! és szemben a hölgyek és urak sokasága őket bámulá és távcsővel vizslatá, s még mindig a Mester pillantása volt a szigorúbb! De mert pompázatos épület volt az a frankfurti operaház, s Ram mégiscsak körülnézni bátorkodott, láthatta, a vilnai színház e pompához nem fogható; oda ő még gyerekkorában lopakoda be s állt végig, amíg a lengyel csodák a színpadról zengtek; titkokkal teli tér volt az is, ám ez! ez sokszor pompázatosabb!
Nem tudhatta Ram, hogy a frankfurti operaház nem igazán nevezetes épület, még csak nem is a híres Semper tervezte, mint a drezdait például és másokat, miket sorra lebombáztak majd később; nem mintha a frankfurti elkerülhette volna a sorsát, hiába nem volt igazán szép és nevezetes; az én időmben vasbeton-üveg kalicka állt a helyén, noha pár héttel azelőtt, hogy éppen ezt írtam, egy szokványos őrült felgyújtotta s porig égett; mire ez a történet majd megjelent, ha megjelent, állott már a helyén az új operaház, ahogy én a németeket ismertem; szóval Ramnak az az épület kápráztató volt mindenképpen.
Itáliában láthatott volna szebbeket, de nemigen tudta azokat kívülről más palotáktól megkülönböztetni, s ott már az is nagy teljesítmény volt tőle, hogy templomokat bámult meg és képeket és szobrokat; Párizsban ő voltaképpen nem is járt, azon utcákat és házakat ismerte csak, hol a Körnek tagjai éltek és gyűltek, s ha megkérdezték volna, merre van a párizsi Opera, nem tudta volna megmondani; térítőket a létező dolgokról ne kérdezzünk lehetőleg. Úgyhogy csodálta volna ő e díszes nagy hodályt, e túlcicomázott oltártalan templomot őszintén, ha nem nézi Svájcból a Mester, ha a frakk nem betöretlen, s ha Gudula asszony nem üvölt szüntelenül a fülébe.
Mert a páholyban is, hiszen az volt, magyarázta Gudula asszony, hogy ő bizony tizenharmadikán utcára nem lép, és tűrhetetlen, hogy vannak utcák, hol tizenhármas számot viselő ház is akad, ezt el kéne törülni végre; dicsekedett továbbá, hogy ugyan ő írni-olvasni nem tud, de mégis olvasott mindent, felolvasnak a csinos ifjak, sőt örülnek ennek, meg vannak fizetve, de azon fölül is örülnek mind; felolvastat magának naponta sok-sok órát, és tudja, miket írt az az istentelen Börne, az az istentelen Heine, meg az a főistentelen Moses Mendelsohn.
Majd tanácsolá Gersonnak, pont olyan nőt vegyen feleségül, mint az ő néhai megboldogult férje tette, áldott legyen, mert a jó feleség fél vagyon, de nem, legalább háromnegyed, és a feleség mással ne kurválkodjék, vagy csak módjával: titokban.
Jiddisül ordította mindezeket Gudula asszony, hát nem volt kellemes.
Akkor Gudula asszony a frankfurti operát kezdé csepülni. Minden új opera sok év késéssel érkezik. Ezek itt még mindig Spohrt játszanak meg Webert, pedig Drezdában nemrég bemutattak valami csudát, Kolo di Rienci a címe, valami Abner írta; kevés a Donizetti! üvölté fájdalmasan; szegény pára, nebach, most halt meg, hát nem szörnyű?! megbuktatták az utolsó operáját az irigyek, és a nemes lélek belepusztult! de van egy új olasz mű, biztos láttad, Gerson fiam, mikor a Pápát az óhitre visszatérítetted, a Nabukodonozor, megtanultam a címét, hát ez a kedves ifjú talján szerzett egy újat, most az évad végén mutatták be Bécsben, az a címe, hogy Hernáni, de hogy menjek én olyan messzire?! a bécsi fiam látta, azt mondja, remek, de ezek itt ki tudja, mikor fogják előadni, azt én meg se érem, ezek itt direkt nem játszanak semmi jót, direkt nem játsszák a Halévy-darabot se, a Zsidónőt, ezek itt ilyenek!
Ram beleizzadt a frakkjába.
Hanem a suhanás! a fényeső! s lent a favázas karámba terelt komoly zenészek az ő gettójukban, mikor fölzengtek! és az a frakkos, fekete lángként hajladozó alak, aki állt, és hadonászott, egy isten, kinek az ujjaiból, a vékony botjából folyt ki a zene! az az ördögi tonzúrás alak! s hogy ragyogott a tonzúrája néki! és az épületnek titkos mélye, mi feltárult! mit piros függöny rejte addig, s most sziklás táj a helyén! hogy került oda, abba a titkos mélybe?! fák és bokrok és picinyke házak, s e mélységnek mélysége van, nem úgy, mint a vilnai színházban! ott ennyire sziklák sose voltak a sziklák! hát végtelen nagy ez az épület belülről?!
S még az sem zavarta Ramnak ámulatát, hogy Gudula asszony éppen azt kiabálta, hogy hülye doktorok, fiatalító csodaszereket akarnak rásózni, a sarlatánok! Tudd meg, fiam, nem fiatalnak kell lenni, hanem öregnek, de azt minél tovább!
Gudula asszony tudta, mit beszél, kilencvenéves volt akkor, és élt még négy évet.
De hát nem figyelt rá az oktondi Ram; ó mely szépséges parasztleányok tűntek fel népviseletben számolatlanul! s mind énekeltek! S megvilágosodása is támadt ezenközben, mert megértette végre a Mesternek tervét Xawerát illetően.
Azt akarja a Mester, hogy egy ilyen hatalmas színházi tájra Xawera egyszer kiálljon és az Úr Ügyének dicséretét énekelje! ezért kell Xawerának énekórákat vennie! ó, tudja a Mester, mit cselekszik, tudja! a szöveget majd megírja Adam testvér vagy Juliusz testvér; hogy a zenét ki szerzi hozzá, még nem tudjuk, de lehet, hogy maga Chopin! igen, ő lesz az!
Mesélték a Körben, hogy egyszer George Sandnál adott koncertet Chopin, és a lakásban tűz ütött ki, és mind menekültek, a tüzet eloltották, keresték Mickiewiczet, sehol se találták, mígnem rábukkantak a terem zugában, hol Chopin játszott volt, még ott ült, és tovább hallgatta magában a zenét, ült, s mikor mondták neki, tűz volt, felelte Mickiewicz: nem vettem észre, és elment. Igen, igen, Chopin írja meg majd az Úr Ügyének himnuszát!
Magába nyelte a színházi tünemény Ramot teljesen; mi sejtjük: első élménye a vilnai színházban volt legalább ekkora, de hát most azt el kellett felednie, mert az még a Mesterrel kapcsolatban nem volt; és emiatt nem hallotta meg azt sem egészen, bár meghallotta persze, amit jiddisül Gudula asszony ordított a fülébe: add el ezt a frakkot, Gerson fiam, pocsékul áll rajtad, vegyél az árán szép nagy útitáskát, és ha nincs mit belepakolnod, mert nincs, tudom én, hát tömjed ki papírral, akinek nagy az útitáskája, azzal csínján bánnak a muzulmánok, azok az emberevők.
Az olvasó nem fogja megtudni, mit adtak aznap este a frankfurti operában, mert se Ram nem tudta, ki látványba és hangárba veszve ült, sem én, aki nem tudtam kikutatni. Aki tudja, mit adtak ott 1844. november 21-én, csütörtökön, írja be ide. Szerintem a hősnőbe, ki csudaszép volt és gyönyörűn énekelt, Ram halálosan belészeretett, és az egész csodát feldolgozni nem lévén képes, eltette a megváltás utánra.
Jó lesz majd Frankfurtba visszatérni, miután a zsidók megtértek már! erre gondolt, és hő imákban kérte az Urat, hogy segítse meg ebben.
Az Úr segítette őt, mert úgy intézte bölcsen, hogy a férfiember szakálla naponta néhány mikronnyit nőjön; mire Ram Frankfurtból Marseilles és Málta érintésével Sztambulba ért, loboncos lett a szakálla, sötétbarnán csigás hajzatához kihívóan veres állszőrzet társult, úgy festett hát így kétszínűn, mint ki a peregrinációnak iskolapéldája, és csak járulék volt ehhez a fekete kaftán, valamint a hatalmas útitáska, miben a Mickiewicz-Összest meg útközben vásárolt könyveit cepelte, az mind-mind papír végül is, hadd legyen Gudula asszonynak igaza.
Két hónapig tartott, míg Jaffába elért. Nem tudunk részleteket, ám céljához közeledvén alighanem egyre lidércesebbek lettek az álmai, s hogy azokban apja megjelent, valószínű. A múltjához közeledett Ram, mit négy éve örökre odahagyott, volt hát félnivalója. S ha a térítés nem sikerül?! hogy áll ő a Kör elé? melyen kívül, egyre világosabban látta, neki nincsen semmije. A Mester, hogyne, Ő van. De most az ő testéből mint hegedűből fog a Mester hangja szólani; s ha nem elég telt hangú a hegedű?! és ha siketek a zsidók, mint mindig?! Az ima segíthet ilyen esetekben kizárólag, s mert zsidóként hányódik már a hajón a sok tucat más zarándokkal egy teremben Ram, fején gyakorta rajta az imasál, karján az imaszíj, és minduntalan fellohol a fedélzetre, megállapítandó, merre van Kelet, s lebukdácsol az ablaktalan terembe, és legkeletibb zugába húzódik, és buzgón hajbókol a keleti fal felé. Hogy lássák is, persze. Nem tudni, ki figyeli ténykedését, s ki jelenti Jeruzsálemban fel. De azért is, hogy a zsidókkal már az úton az ima révén egyesülésbe jusson. Ezt követeli a Mester, ki mindig tudja, mit miért követel.
Jó messzire horgonyzott le a gőzhajó a kikötőtől a veszedelmesnek mondott szirtek miatt. Nemigen észlelte Ram, hogy ő már gőzhajóval utazik, sem azt, hogy brit meg francia társaságok buzgón irányítják gőzszörnyetegeiket zarándokokkal oda. Ha a politika érdekelte volna, kitalálhatott volna ebből előre sok-sok évtizedeket, s tűnődhetett volna a modern nagyhatalmi politika áttetszőségéről. De ő nem észlelt semmit, neki küldetése volt. S jöttek kicsiny sajkákban a törökök, mert az Oszmán Birodalom uralga ott még akkor, hogy az utasokat a partra kiszállítsák. Január közepe volt, de olyan időjárás, aminőt Vilnában nyárnak neveznek; enyhe szellő fújdogált; beszállt az egyik sajkába Ram is, kezében a tekintélyes táskával, minek előző testesülése ama frakk volt. Dobálta kissé a szellőverte hullámzás a sajkát, de Jaffa közeledni látszott, mikor az evezősök váratlanul evezni megszűntek, s előttük, utánuk a többiek is a többi sajkákban egyszerre; gyatra, de érthető franciasággal mondta az egyik török, hogy a hullámzás életveszélyes, evezni félnek, inkább visszamennek a hajóra. Volt a sajkában trappista szerzetes kettő, ortodox pap egy, előkelő angol utazó szintén egy, azok rögtön sopánkodni kezdtek, csak Ram hallgatott, még Sztambulban megtanulta: ha idegen nyelven szólalnak meg a törökök, és tudnak azok még oroszul is, lengyelül is, akkor baksis lesz belőle. Békésen és bután hallgatott hát, mint ki franciául nem ért, és az inge alá rejtett erszényke felé kezét rebbenteni óvakodott. Sopánkodtak a kegyes utazók soká, mígnem az ortodox pap, ki ez ügyben leginkább a helyén érezhette magát, aprópénzt kapart elő, és a főevezősnek átnyújtá. Megnézte az érmeket a főevezős, megvetőn elmosolyodott, és a tengerbe dobta mindet. Ebből értett végre az angol utazó; mellényzsebéből utánozhatatlan, megvető eleganciával hüvelyk- és mutatóujja közé csippentett pár papírpénzt, s nyújtotta nem sietősen, hanyagul; azokat a főevezős a Nap felé tartva megvizsgálta, majd inge alá dugta; attól kezdve, hogy elsimult a tenger! és szégyenükben a szirtek, a veszélyesek is a tengerfenék alá süllyedtek! s ők diadalittasan láthaták, hogy sok sajka csak jóval őutánuk kezdett a part felé közeledni ismét; azokon buták ültek; cinkos öröm kapcsolta össze a megkopasztottakat ettől, s megkopasztóik iránt megenyhültek, amiért ők ilyen gyorsnak bizonyultak a helyi szabályok megértésében.
Ott állott hát Ram Jaffa kikötőjében.
Útitársai lelkendeztek, hogy a Szentföldön állnak; az egyik trappista letérdelt és a földet csókolá; észbe kapott az ortodox pap, s követte; az angol úr szenvtelenül állt, de azért nagy viharlás kavaroghatott a lelkében neki is. És partra léptek a többi sajkákból is, és korábban érkezett zarándokok is odaverődtek a kikötőhöz; s örvendeztek, a Szentföld felett mily hasonlíthatatlanul kéklik az ég, s mondták tájékozottan, hogy a város a nevét megszolgálta, mert héberül jáfó annyi, mint szép; úgyhogy nagy volt az öröm és a találkozás és a jelen és a múlt; csak Ram maradt ki ebből, nem mintha zsidók nem értek volna földet vele együtt, csak hát azoknak mindössze úti céljuk volt Jeruzsálem, neki azonban hittérítésbeli hivatása. S indult volna, teli félelemmel, tovább azonnal, de nem lehetett: nem indult Jaffából karaván naponta, s karavánon kívül menni nem lehet, életveszélyes, mondták, az út a beduinok miatt. Így hát azt sem úszhatta meg Ram, hogy kicsit őt is kifosszák, mert terelték valami előbukkant törökök megnézni a várost, hegyre föl, hegyről le, és a végén tartották a markukat, s a megittasult zarándokok nemhogy megtagadták volna, de egymást múlták felül a baksisjuttatásban! hát persze, hiszen még ama híres örmény kolostort is megmutatták nekik, melyben Napóleon a pestises betegeket méreggel megölette.
Így vesztegetett el egy napot Jaffában Ram, s még a tömegszállásért is fizetnie kellett.
Szomjat oltó ecetes vízzel kínálták a zarándokcsoportot másnap az út előtt; Ram nem kért, egyedül ő nem, megrovó tekinteteknek volt emiatt kitéve; hanem ő böjtölni akart az úton, és nem is látta értelmét, hogy szomját akkor oltsa, mikor nem is szomjas. A törökök hátaslovakat, szamarakat és kocsikat ajánlottak az utazóknak; a tősgyökeres európaiak, így az angol úr is, a favázas nyerget találták legpoétikusabbnak, s abba másztak segítséggel fel; Ram megelégedett a kocsival; lóra ott zsidó nem is ülhetett, tiltotta a szultáni törvény; a szamár pedig Jézus állata, a Mesteré tehát, akár a kecske is.
Sáron mezeje kihalt volt és terméketlen; a zötyögtető utat őrházak romjai szegélyezték elhagyatottan; messziről Lidda tűnt fel, apró volt és jelentéktelen; Ramleh se volt nagy, egyetlen mecset meredezett fölibe; kopár volt az a Júdea-hegy nagyon, itt-ott csenevész bokrok kapaszkodtak a kövek közti szélhordalékba, vagy inkább csak hitték, hogy van ott pár porszemnyi föld, holott nem volt, de mégis e hit zöldelltette őket; még néhány vacak kis olajfa küzdött a talajtalan életért; ezeket a lovagoló útitársak nem látták, mert feneküket a nyereg rögtön feltörte, azzal voltak elfoglalva, s a szekéren ülő többiek mintha a zötyögéshez szoktak volna kevésbé, mint Ram, úgyhogy ők se láttak semmit; hősünk azonban nézte, nézte e kis bokrokat, és testvéri szeretet ébredt benne e haszontalan életű gyomok iránt, kik az Úrnak rendeléséből kilátástalanul, hősiesen hadakoztak, s megrótta magát, amiért mindenfélének elképzelte a Szentföldet korábban, csak kopárnak nem. Holott nem is lehet a Szentföld, csak kopár.
Útitársai vaksi örömükben fel-felkurjongattak, hazulról hozott könyveikben és térképeikben elmélyedtek, viskóvároskák neveit ismételgették rossz kiejtéssel, Ram bámult, és a gyomok növését fülelte, a gyomok pedig hálásan az ő zsigereinek rángásait puhították, oldották viszont.
A Jaffa-kapun vitte be a batár Jeruzsálemba; az se volt csúnya, de azért a híres damaszkuszi kapu, a tornyokkal csipkézett, méltóbb lett volna fogadni őket. Leszálltak, fizettek, némely várakozók megrohanták őket, történt, ami történt; s látta Ram: mocsok, bűz, nyomor, szemét, hulladék, mocsok, bűz, szemét mindenütt, ez volt Jeruzsálem, ahol rejtezett az Isten.
Eltünedeztek a többi zarándokok, őket várták, vagy címük volt nekik; Ram állott a bűzben és szemétben, lábánál az útitáska; volt neki ajánlólevele az öreg Mayer Amzel Rothschildtól, bárkinek felmutatja, földig hajol s megvendégeli – de jó lesz ez így? nem tudta; és azt se, ki légyen a zsidóságnak feje ott, akinek megtérítésével kezdenie kell. S annyi izgalmak után fásultság töltötte el, jótékonyan elfedni ama kérdést, vajon nem kellett volna-e az útitársakat is, a véletleneket, útközben megtérítenie.
Ott állt hát Jeruzsálem falain belül, hová a Mester szólította őt; várta, hátha jön egy beduin késsel a kezében, és leszúrja, de nem jött, amiként a Mestert se akarta még megfeszíteni senki; mindig a Gonosz effajta vonakodásából adódnak a problémák; jó lett volna azonnal visszaindulni Jaffába egy karavánnal, s onnét Európába, a Mesterhez! a Körhöz! mely így a távolból szerető testvérek ölmeleg családjának érződött, de nem lehetett megfutamodni, s nem is a csalás lehetetlensége miatt, hanem mert Ramnak maga előtt kellett a feladat teljesíthetőségéről számot adnia.
Délután volt; álmukból kóvályogtak elő az emberek, vagy talán mindig ilyen álmosak itt? A városfalhoz belülről bódék voltak tapasztva, inkább csak tetők, és függönyök képezték a falakat; nargilét, dohányt, kávét kínáltak bennük, pár zenész bóbiskolva gajdolt és valami húros hangszert nyiszált; nyitva voltak a konyhák, füstjük a tetőhiányon át szállt fel, s a belsőbb helyiségekben is tamburások, citerások lebzseltek; ezek kávéházak, ismerte föl Ram, s a konyha mellett az egyikben egy hátsó szobát is látott, ott a földre terített szőnyegen valaki feküdt, s mellé bekötve a lova; így hát szállodák is ezek; sok volt a koldus, olyasmit kiabáltak őfeléje, hogy Habs, vagyis zarándok; odébb ment Ram, utánaszóltak: Nyemca, vagyis német, vagyis hát német zsidó; érdekes, itt nem franknak hívják az európai zsidókat, mint Sztambulban.
Ha már fölvette a táskát, el is indult az egyik utcán találomra; mindkét végén fabódé zárta le, e bódékban árusok lézengtek, kézművesek ültek és vízipipából csibukoztak, olyikuk kalapáccsal odavágott valami fémlapra gyöngéden időnként; egy török kávét kínált a földről; másik papírba csomagolt áruval hadonászott, egy európai zarándokkal alkudott a világ minden nyelvén egyszerre; Ram megállt, nézte őket, a tárgyalás úgy folyt, ahogyan kell, a vevőjelölt fele árat ajánlott, a mohamedán jajongott, s az árut csomagolta kifele végtelen lassúsággal; Ram továbbindult; egy árus a vevőjének hátat fordítva, megvetően aludt a földön, a vevő a csecsebecsék között turkált; sok szappan volt kirakva, félkör meg hüvely alakúak, rajtuk a félhold, az Olajfák Hegyének rajzolata, mit Ram még a batárból látott, meg a Szentsír-templom, hová zsidónak belépni tilos, meg Rachel sírja, ami nem is Jeruzsálemban van; Ram fölvett egy szappant, megszagolta, pézsmaillata volt, visszatette. Odébb fazekak meg fazekasok koszos szőnyegen. Meg damaszkuszi selyem és angol szövet, francia és svájci gyártmányú vázák és órák, egyebek. Aludtak még fellahok is a földön, de azok nem árultak semmit. Takács mellett zöldség, gyümölcs. Mászkáltak pár arabok fehér lepelben és mezítláb, egy-két lovas poroszkált, szamaragoló is feltűnt; volt ott néhány pólisi zsidó fekete kaftánban, szőrmesapkában, meg beduinok fehérben és kékben; egy ferences barát; várt Ram, miféle népek láthatók még, hát látható lett egy szép, fiatal, fekete szakállú, magas, hosszú hajú görög pap, vagy orosz, és feltűntek sárga kerek sapkában dervisek is; katonák rabszolganőket hajtottak az utcán át, odébb szerecsenek toporogtak céltalanul sok gyerekkel; jött három perzsa magas, csúcsos kalapban, maguk is magasak, sudárak, feketék; odébb egy teljesen mezítelen sovány férfi, ráncos bőre a csontjaira szikkadt, nem figyeltek rá, kikerülték, törökülésben ült, kezével hadonászva, valamit gajdolva, himbálva magát, szent őrült lehet; pár európai úr is mászkált lassan, oldalukon európai dámák a legutolsó párizsi divat szerint öltözve – ezek mind, mind, mind arra várnak, hogy a Mester szelleme megérintse őket! s hogy álomkórjukból végre a való életre ébredjenek!
Az volt a benyomása Ramnak, hogy ezek az álmos emberek túl békésen élik megváltás előtti életüket itt; s mikor az utcát elhagyta, még álmosabb létet tapasztalt: sok ház omladozott, úgy hagyták s laktak benne tovább; vízhordó emberek meg vízhordó szamarak caplattak ráérősen; a mezítlábas, mocskos kölkök se úgy rohangáltak itt, mint Európában, hanem megfontoltan, koravénen; macskák és kutyák is időbőségtől betegen turkáltak lagymatagon a szemétben; a bűz, az valóban minden szaglási képzeletet felülmúlt, szinte lehetetlen, hogy a szemét bocsássa ki ezt, noha szemét volt bőven; s valóban, később megtudta majd Ram, hogy a szefárd vágóhíd bocsátotta ki azt magából, rögtön a Nagy Szefárd Zsinagóga mellett, mi ebből a kis utcából nem volt látható; már a keresztesek idején ott bűzölgött, s azóta kicsiny megszakításokkal folyamatosan, hiába kérték a zsidók, hadd vigyék a városból ki, a törökök nem engedték, hadd bűzölögjön a zsidónegyed közepén, s emiatt többnyire be voltak deszkázva az ablakok, holott mögöttük éltek; és voltak alig vállmagasságú bódék, laktak azokban is; ültek az utcán bádogosok, gyapjúfonók szunyókálva, s egy pénzváltó vénember ült a mérlege előtt, hátát a falnak vetve, félálomban bámult maga elé; ez itt az emberi világ pereme, az ember legjobban teszi, ha leül, lábát az űrbe lógatja s nem mozdul többé.
S hogy egyre kevesebb embert látott az utcákon Ram, amerre bolyongott, rájött utólag, hogy az a kicsit forgalmasabb utca, hát az volt a híres jeruzsálemi bazár! holott azt hitte, valami mellékutca! mert bazárról való képzetét a sztambuliban alakította ki, ahol pezsgő és vérbő volt a megváltás előtti élet; s mintha az ő küldetése attól függne, mennyire eleven a bazár, felsóhajtott panaszkodván: Uram, de nehéz lesz!, és az Úristen azt a gondolatot küldte rá akkor, hogy foglalkozzék csak a zsidók megtérítésével, azok a választottak, a többiekkel pedig ne törődjék. Nem mintha nem ez lett volna a legnehezebb.
Azt látta a napjárásból Ram, hogy a város délnyugati részén, tehát a zsidónegyedben bolyong, vélte hát, hogy eleve odavezérelte az Úr; s akkor csodák csodája egy passzázshoz ért, a sikátor felett össze voltak építve a házak és sűrű volt a homály; hatalmas rácsos kapu volt tárva a sikátor bejáratánál, Ram bement, ment még, álmélkodva megállt: lehet, hogy ez a hírhedett Hos? mi arabul annyit tesz, hogy Akol? ahol állítólag kétezren élnek a jeruzsálemi zsidó hétezerből?!
De annak kellett lennie kétségtelenül, ahogyan a bűzölgő lyukakat: az ablaknak nevezett nyílásokat elnézte; a hatalmas rácsos kaput pedig este bezárják a rablók és gyilkosok elleni védekezésül. Fekélyes öregek hevertek a kapualjakban, és csak hevertek, és Ram lába alatt sikamos volt a ledöngölt talaj, mintha kilégzések nehéz köpete, mintha beteg csigák nyoma lett volna, és úgy érezte, kórok spórái tartják össze a köveket a falban; az a nehéz félhomály! az maga volt a középkor sötétje! amilyet nem látott még sehol, mert ő igazi gettót nem tapasztalt meg életében. És kimenekült akkor Ram a fénybe, és hálát adott az Úrnak, amiért a Host megmutatta neki, mert Sztambulban még úgy hitte, elfér ott ő is a többi ember közt, hanem most már látta, más vele az Úrnak rendelése.
Ment tovább; egy félig romos épülethez ért, egyik nagy szárnya helyre volt állítva, kertjében kicsi fabódék a támfalhoz növesztve, éppen zárva mind, de aránylag újak, mi lehet? Mászkált a gyomfölverte kertben, s egyszerre falhoz láncolt faalkalmatosságot vett észre, ilyet már látott Ukrajnában a falvakban: kaloda volt; ebből rájött, merre jár: a Hurva-zsinagóga kertjében. Tudták mind a sztambuli zsidók, hogy e Romzsinagóga kertjében van a kaloda, hová a szigorú askenázik a hit ellen vétkezőket közszemlére, megszégyenítésül, kiteszik. Hogy is hívják ennek a Romzsinagógának a rabbiját? igen, Samuel Salant rabbi; és ellenlábasa a keményszívű Bardaki rabbi, ki e Romzsinagógával vetélkedve a Kertzsinagógát építette föl, mesélték a sztambuli zsidók; és Bardakinak van a házában egy rituális fürdő, a mikve, és az is szolgál börtönként, napokra odazárnak bűnösöket, mert noha Bardaki is askenázi, de a Romzsinagóga kalodáját nem használja. Ekkora a fenekedés az askenázik között, mesélték a szefárd zsidók vidoran Sztambulban; minden zsidónak szüksége van olyan zsinagógára, amibe nem jár.
Leült a kaloda mellé, hogy összeszedje a gondolatait végre. A Pápához bejutnia könnyű volt; lehet, hogy ezer veszély leselkedett rá ott is, de nem ismerte őket; Rothschildhoz bejutnia könnyű volt, a veszélyeket ott sem ismerte; hanem itt sok veszélynek van a tudatában, és szellemét e tudás kalodában tartja.
Szép tiszta volt az ég Jeruzsálem fölött, és sütött a nap a Romzsinagóga kertjére is kegyesen, de hiába, mert látta, mi több: érezte azt a kalodarendszert Ram, melybe világosság el nem hatol: gettóbugyrok szövedéke az, s még az Akolnál is nyirkosabban sötét. Századok és ezredek szövevénye, miből kitörést nem hozhat más, csak a Messiás. Hála Néki, hogy eljött. Megvetik a szefárdok az askenázikat s viszont; marakodnak az askenázik; közülük a Kitörők, akik a vilnai Gaon vezetésével pár nemzedékkel előbb ide indultak, maguk között szintén, s velük szemben a haszidok, kik gúnyosan Poricsnak nevezik őket, s azok őket hoszidnak; s vannak Jeruzsálemban fekete zsidók is, magrebiak, arabusok voltaképpen, s vannak karaiták páran, kik csak Mózes Öt Könyvét fogadják el; beszélnek ladinóul, vagyis spanyolul a szefárdok, jiddisül, vagyis németül a poricsok meg a hoszidok, arabusul a magrebiak, és se közös faj ők, se közös kultúra, csak a vallás, minek részleteiben és imáikban szintén különböznek gettócskáikban, s mégis kívülről egyetlen nagy, elvont gettóba vannak besorolva. Porics volt Menahem Mannes Romm, a nyomdász, a mi Gersonunk apja, noha ő nem tört ki a száműzetésből, hanem maradt, ahová született, a Zónában; inkább Mitnagdim volt az ilyenek neve, vagyis Ellenzők, mármint a hoszid újítások ellenzői; s vannak, nem Jeruzsálemban, hanem Európában képviselői a Haszkalának is, a felvilágosodásnak, s mindezen dolgok együttvéve azok, mik ellen Gerson Ram fellázadt valaha.
Mindezen dolgok együtt vannak, a felvilágosodástól eltekintve, ebben a picike zsidónegyedben, ahol óriási a gabaly, mi kétezer év alatt csomósodott össze; itt valóban az Úrnak kell segítenie, Neki kell szolgáját megóvnia az icurtól, vagyis a tiltástól, amit ha kimondanak rá, könnyen a kalodában találhatja magát, melyre most ültében hanyagul, süttetvén magát a naptól, rátámaszkodik.
Hanem mi már bölcsek vagyunk, csaknem cinikusak, s tudjuk: nem a külső gabaly ejt minket kétségbe, hanem a belső, a magunké; összedőlhet köröttünk a világ, nem érint, legföljebb beledöglünk, ha lelkünkkel egyébként békében vagyunk épp; Ram egyre kevésbé volt enlelkével békében, ahogy Jeruzsálem felé közeledett, a Béke Városa felé, mert azt jelenti e név; úgy gondolta útjának elején, hogy ő a poricsoknál is kitörőbb, velük szemben is az, és valóban, neki megvolt már a Messiása; s most itt ül a kalodára támaszkodva, ami néki a Zóna szimbóluma, minden rosszé, amit elvetett, amiből kitört, több mint négy éve már; s hogy a Rossz, ami a kaloda erezetébe beléette magát, ne vonzza magához végleg, Ram feltápászkodott, a táskát fölvette, s lassú léptekkel továbbindult; azért lassan, nehogy a Gonosz Szellemek úgy véljék: menekül.
Elnehezedett táskával bolyongott Ram a zsidónegyedben, Jeruzsálem bűze húzta le a táskát, a könyvek megszívták magukat nem beléjük illő, a súlyos légben bolygó titkos írásokkal és titkos számerőkkel a sok ezer éves misztikából; nagy harc dúlhatott a könyvek lapjain az összeférhetetlen betűk és szavak közt, védekeztek a könyvek; s nehezült már Ram lába is, minden bolyongások fáradtsága szállt beléjük az ellenséges szellemek akaratából; leült egy szélesebb utcán, úgyis ücsörögtek közel s távol elegen törökülésben, vagy csak úgy guggoltak, hátukat a falnak vetve. Hátát ő is a házfalnak vetette, mint a támadástól tartó emlősök mind, s igyekezett nem gondolni rá, hogy a házfalból szellemek szivároghatnak a gerincébe, ellenségesek is; hogy örülnivalója legyen, ismét megállapította, hogy nem szomjas, kibírja három napig is víz nélkül, kipróbálta már az úton; nagy kegy az Úrtól ez, főleg Délen; az ő szelleme már tevében is megtestesült egyszer bizonyára. Lelki ténykedését jóváhagyta az Úr, mert nemsokára egy tevét vezettek az utcán végig, Ram főhajtással üdvözölte, s mintha az is kíváncsian nézett volna emlékeiben kutatva rá.
Üldögélt Ram, és nézelődött. Frankfurtban is ült a Rothschild-házzal szemben, de az más ücsörgés volt: ott ő akart bejutni valahová; itt úgy ült, hogy őhozzá jussanak be mások, a rendeltetettek, buzgón ült tehát; az önbizalom, mit elő kellett magából csiholnia, falat kerített köréje, a fal mindig csábító, hogy mögéje bejussunk; tevőleges volt hát szenvedő ücsörgése. Nagy útitáskája volt a titkársága, a várakozás az ő palotája. Feltünedeztek alakok és eltünedeztek; Ram csak ült, és ennen várakozásán felvidult; kicsiny falu ez, mindenki mindenkit ismer, nemsokára az ő ott-ücsörgése lesz a téma mindenütt. Nem tömhette el a bűz az emberek orrát annyira, hogy a kivételes jövevényt meg ne szimatolják. Akkor is őt figyelik, mikor az utcán senki sem jár. Teltek a tízpercek, a félórák, mik ott lent Délen terjengősebbek, s mintha azt súgta volna a házfal: rólad pletykálnak már, légy még türelemmel.
Hogy ihletét a közelben lakókra átvigye, lehunyta a szemét, és kérte emlékeit, jöjjenek, hogy küldetésének titkos kulcsát meglelje. Olyasmit áhított, minek „álom-kérdezés” a neve, sok nagy rabbi gyakorolta hajdan, s átvették tőlük a haszidok: elvonul a hozzá intézett kérdésekkel a rabbi, s álmában az Úristen a kérdésekre a választ megjelenti.
S meglátta a tavat!
Hosszú sorban úsznak a vadkacsák, le-lecsapnak a sirályok, csőrükben hal vergődik, s mikor felszállnak, az első csapásokat nehézkesen teszik meg a teherrel; valószínűtlenül éles a kék, a zöld, a szürke; közelébb vonulnak a földhöz a felhők, de távolabbra tartanak; nedves és hűvös a fű mindig, s a falu derűs, békés, mozdulatlan; belépsz a tóba, hideg, gyorsan mélyül, tiszta, láthatod a halak surranását, ihatsz vizéből nyugodtan; fekszel a fűben hanyatt, kondát hajtanak el, nyájasan röförésznek a disznók; tehenek ballagnak, legelik a füvet körülötted, téged kihagynak; megszaglásznak a nagy testű kutyák, ismerősként üdvözölnek, belekapaszkodhatsz a szőrükbe, meghúzhatod a farkukat, vagy csak nézed, hogyan loholnak egymás nyomában, s mikor a hátsó az elsőt utoléri, az levágja magát a földre hanyatt, és a birkózás azonnal véget ér; reggel van és este van, a színek egyformán élesek, mindig önmaguk, idegen szín nem vegyül beléjük, csak a harangszó, de az is tiszta, nincs abban semmi repedtség; kis késsel lehasíthatsz magadnak nyírfából háncsot, erős és hajlékony, betűket farigcsálhatsz bele, amilyeneket a faluszéli házban a táblába rakosgatsz ólomból, s nézed, a sajtó alól miként kerülnek ki a nyomtatott oldalak, s magad is markos leszel ettől és hatalommal bíró, mint a nyomdászsegédek, te is varázsolsz, mint ők, csak a fogantyúkat nem éred még fel nyújtózkodva sem; megpaskolja arcodat Simha bácsi, a nagy szakállú, aki olykor kikocsizik ide Grodnóból, az háromórányi kocsiút, jó hosszú, és annyi útközben a látnivaló! falvak, tanyák, állatok, erdők, madarak! majd vissza is kell menni nyár végén, és onnét haza, ám te könyörögsz, hadd maradj Ozarban, ahol a parasztok ugyan különös hangokat hallatnak, a beszédjüket nem érteni, és ők Ozar nevét is másképp ejtik: Ozeri, s magyarázzák a segédek, hogy az szlávul annyit tesz: Tavak; nem értelmes nyelvet használnak tehát a parasztok, de nyájasan mosolyognak rád, s mint urat, meg is süvegelnek ők; és megengedik, hogy felmássz a templomtoronyba, megnézheted a harangot, az nem is olyan érdekes, de onnét messzire ellátni! látni az egész tavat felülről! és alacsony az ég a síkság felett, és nincsen annak a síkságnak vége sehol! és oly tiszták a színek, a kék, a zöld meg a szürke! s most, utólag, tudható, hogy azt a tavat már akkor magához ölelte a Megváltás, és ebből a grodnói Simha Cimel nyomdász, a Rommék társa, meg a markos legények is részesültek, noha felnőtt voltukba vakultan nem vehették észre. Ott maradni, reggel és este bemerészkedni a tóba, tapicskolni a vizet magad körül, halak pofáját érezni a combodon, mintha vízi macskák bajsza lenne, nem menni vissza Vilnába soha, ne jöjjenek a bajok, vissza a tóhoz a kacsák, a gémek közé, a parti nyírfák törzsét ölelni, vissza!
Lengyel szó ébresztette, vagy jiddis, orosz, héber, ladinó? mindegy, jókora a misung, amit az Úristen idecsinált erre a nyomorú Földre; latolgatta Ram, miért ezt az álmot bocsátotta rá az Úr és mit akar ezzel; rosszat semmiképp se akarhat, gondolta Ram, s mintha az álombéli tó cseppjeit törölte le volna ajkáról, s mintha álmában jóízű friss vizet ivott volna a Mindenható kegyelméből.
Felállt, Rothschild ajánlólevele a táskában mint tóbéli hal ficánkolt. Nem volt semmi különös a levélben, a rabbik jóindulatába ajánlotta az átadóját, de több mint elegendő ennyi; Ram elindult, hogy járókelőbe botoljék, kitől valamelyik nevesebb szefárd rabbi nevét megtudakolja. Voltak neki címei nyilván, már Sztambulban ajánlhattak néki hakhamot, vagyis szefárd rabbit, ki segíteni fogja. S hogy miért gondolom, hogy szefárd előljárót keresett? netán mert szefárd élt akkor Jeruzsálemban hatezer, askenázi meg csak ezer? ó, nem, a küldetéstől sújtott világbolyongók nem így számítgatnak. A szefárdok tudhattak Ramról és családjáról kevesebbet.
Kinél szállt meg? Nem tudom, de a Hakham Basinál, vagyis a szefárd főrabbinál aligha. Tekintélyes ember volt Hájim Gagin, az akkori főrabbi, és jobb, ha a térítő kevésbé exponált személynél húzódik meg. Hogy művelt családot keresett föl Ram, az valószínű, mert neki eleinte mint atyja fiának kelle Jeruzsálemban szerepelnie, és Menahem Mannes Romm, a papája, a legnevesebb nyomdász volt a Diaszpórában azon időben, kiadványai Jeruzsálemba is eljutottak, s főleg a Babiloni Talmud, mit éppen tíz éve kezdett Menahem Mannes Romm, vagyis Min Romm rabbi, Vilnában kiadni.
S most ideje, hogy bevalljam: Ramnak Vilnából való távozása nem eshetett úgy, ahogy azt korábban mesésen-legendásan, a Kör híveinek találgatásait követve leírtam; mentségem, hogy erre egy kurta mondatban utaltam akkor.
Első jeruzsálemi estéjén, látom, szőnyegen ül keletiesen egy gazdagon berendezett szobában; több szoba is van egyébként a házban, s mindegyiknek kupolás a teteje, nem díszítésül, hanem mert így építkeztek ott; a vendéglátó férfiak fején piros fez, Ram fején kapedli, a hölgyek kicsípték magukat, mert ritka becses vendég érkezett: a Talmud-kiadó fia Vilnából!; a házigazda alacsony széken ül tekintélyesen, és törökmód csibukozik, zaccos török kávét isznak, mert a vacsora megvolt már, és van az asztalkán nargile, sőt még tokaji bor is, és talán a gyertyák a díszesebb tartókban égnek, mert megérkezett Jeruzsálemba a rabbi Min Romm fia.
És vannak könyvek is a szobában, s ott van a Babiloni Talmudnak addig megjelent négy-öt kötete is, amit a vendégnek atyja nyomott, és ez a Babiloni Talmud eddigi legjobb kiadása, ha nem is az első.
Igaz ugyan, hogy átlag másodnaponta érkezik bevándorló Jeruzsálemba, mióta a nagyhatalmak megegyeztek ebben, de híres ember kevés van közöttük; és ez a Gerson Romm, ez még Rothschildtól is hozott levelet!
Elmúlott a vacsora, elmúlott az utazás felőli kérdezgetőzés, és most már nem halasztható tovább, amit rögtön kérdezni szerettek volna a háziak, csak hát az illem nem engedte: hogy ugyan miként is történt az a tűzvész?!
Ram már Frankfurtban tudta, hogy ez lesz az első kérdés; szenzáció volt az a tűz nem egészen öt éve Diaszpóra-szerte, s még a lipcsei Allgemeine Zeitung für das Judenthum is részletes hírt közölt róla 1840. május 16-án, a tűz után mindössze hat héttel; ők csak egészen nagy tüzekről számoltak be, azokról se mindig.
Valóban akkora volt a kár?!
Valóban akkora, kénytelen Ram válaszolni, mert az újság is közölte: kétszázezer ezüstrubel. Nagy csönd támad, nagy-nagy nehéz csönd, számolnak a férfiak, mert a nők nem tudnak, amiként írni sem; kijön valami szám, eláll a lélegzetük, újra számolnak, bele is izzadnak, mert képzelhetetlenül nagy ez az összeg, ha pedig piaszterre átszámoljuk, még nagyobb, mert hússzal kell szorozni. Négymillió piaszter! S hogy ez mennyi? Kétmillió piaszter a szefárd közösség adóssága a törököknek, és ez évszázadok alatt halmozódott ekkorára! Tíz évvel későbbi adat szerint, és ezt nyugodtan használhatjuk, akkor nem dívott még az infláció, a szefárdok évi összes bevétele így oszlott meg: külföldi adományokból egymillió piaszter, ezen fölül Amszterdamból nyolcvanezer, temetésből, házasságkötésből, eskütevésből, vágásból és az elhaltak utáni öröklésből félmillió piaszter. A hatezres szefárd közösség két és fél évig meg tudna élni ebből a pénzből! és a Hakham Basi csak évi ötezer piasztert kap, ő nyolcszáz évig élhetne belőle!
Döbbenten hallgatnak a férfiak, miután ezt kimondták, a hölgyek pedig pirulva fészkelődnek, petéjük korai érésbe kezd, ők elkerekült szemmel bámulják a jövevényt: a legjobb parti volt ez a kajlafülű az egész Diaszpórában! legalábbis amíg a nyomdájuk le nem égett. Bámulják és ég a fülük, a legnagyobb kujon lehetett volna ez a kurtalábú az egész Diaszpórában! de nem lesz már, mert a nyomdájuk leégett.
Ram nem mondja, a vendéglátók pedig nem kérdik, az egész hatalmas vagyon a Romm családé volt-e; persze hogy nem; benne volt abban a leggazdagabb vilnai rabbik pénze, Jozef Eliasbergé meg Baruk Ryndzinskié, akit Schreibernek is hívnak, utóbbi adta a ház helyét az udvarában, a Zwolna és a Georgowski sarkán; azt se mondja Ram, hogy ő abból a vagyonból, ha megmarad, se kapott volna sokat, ki volt jelölve örökösnek a bátyja, a sokkal idősebb Jozef Reuben; és annak elsőszülött fia, Dávid, csak tíz évvel fiatalabb a mi Gersonunknál, úgyhogy maradt volna neki abból a szép új nyomdából a korrigálás meg a szövegek szerkesztése mindhalálig; s hogy a vendéglátók ilyen részleteket ne is kérdezzenek, meséli a tüzet, öt éve volt az, Ádár 11-ének éjjelén, mire odaértek, már elharapóztak a lángok, próbálták a tüzet lohasztani sokan, vödrökből zuhintgatták a vizet, de túl sok benn az éghető anyag, a pincében bálákban a papír, a kész könyvek ezrei, meg fönn a bútorok, a faváz, a tetőszerkezet; háromemeletes ház volt, de a tűz a pincéből indulhatott, ezért nem maradt meg semmi, égtek a sajtók mind, szám szerint huszonöt…
Huszonöt sajtó! egek! mikor az egyetlen jeruzsálemi nyomdásznak, a haszid Izrael Baknak, aki az idén kezdte sok évi nyomorgó gyűjtögetés után, csak egyetlen sajtója van! Igaz, az a sajtó vasból van, Montefiore ajándéka, Bak két fasajtót hozott magával Berdicsevből, de 37-ben tönkrementek Szafedban a földrengéskor.
Na és mintha bennégett volna valaki…
Ketten.
Ram hallgat; érzik, nem illik több kérdést föltenni. Ha hősünk említi Mose Ryndzinskit, aki bennégett szegény, a másik áldozatot is említenie kéne, és akkor mit mondjon; hogy az ő maga volt?! és akkor el kéne mondani, hogy Mose a dúsgazdag rabbi Baruknak volt unokaöccse, ki az üzletbe így is betársult, és hogy a kétszázezer rubel veszteség semmi a remélt nyereség elmaradásához képest, ami csak milliókban mérhető.
Csönd van; Ram annyit kénytelen hozzáfűzni, hogy az emberi csontokra harmadnap bukkantak, mikor a még mindig forró hamu alatt a maradék értékek után kutattak kétségbeesetten.
Valamiért az Úristen büntette azt az épületet, teszi hozzá, részben az igazsághoz híven, részben hogy ne a vendéglátók mondják ki ezt; éppen csak felépült, éppen csak berendezték, éppen csak felavatták ünnepélyesen! és akkor rögtön!
Bort hörpölnek, hallgatnak, a hölgyek elszenesedett emberi testeket képzelegnek sápadva, borzadozva, Ram pedig arra gondol, hogy neki már sikerült, hála az Úrnak, elfelednie, milyen is az.
De valami azért megmaradt, segít a házigazda bölcsen.
Hát meg, a ház, mert ők nem ott laktak; megmaradt a grodnói nyomda, Simha Cimelé, amiben a Romm család részes, ott nyomják a Talmudot tovább, illetve Ozarban, az egy kis falu, nem messze Grodnótól, ott is vannak régi sajtók; és ami a lényeg, megmaradtak a kapcsolatok, az összeköttetések, a viszonteladók, az árusok, a piac; az ilyesmi nem tud elégni, és pénzben ki sem fejezhető; és megmaradt, ami nekik a fejükben van, s annál fontosabb nincs is talán.
Ez igaz. Bólogat a házigazda hakham, rabbi ő, kell tudnia, hogy ami a fejben van, nem tud elégni, volt e tanulságra sok száz, sok ezer évnyi tapasztalat, s mi ehhez már csak azt a keveset tehetjük hozzá, hogy ilyen-olyan világégések után az égés előtti állapotot érik el mind a nemzetek mindössze pár év alatt, se többet, se kevesebbet, éppoly egyenlőtlenül, mint annakelőtte. A kisasszonyok viszont fészkelődnek, igen szeretnék kiszámítani, mennyi pénz maradt ennek a Gersonnak a fejében, de ezt a jelenlévő tudós férfiak se tudják, hát még ők, analfabéta istenadták.
Na és a kedves családja?
Erről is szűkszavúan kell nyilatkozni, különben vége-hossza nem lesz. Annyit elmondhat, hogy atyja a tűzvészbe belerokkant: megütötte a guta, megbénult, beszélni nem tanult meg újra, magatehetetlenül feküdt, mígnem a következő év Tisri 28-án elhunyt. Ezt azért is említenie kell, mert azóta érkezhettek Vilnából a Szentföldre, kik erről tudnak. A vendéglátók azt mondják kórusban: legyen áldott az Igazságos Bíró. Minden halálhír hallatán ezt kell mondani.
Látni való, hogy e témát Ram befejezettnek tekinti. Hadd véljék a házigazdák, hogy a nyomdát ő vette át. Ha rákérdeznek, inkább arra tereli majd a beszélgetést, hogy a Talmud kiadása folytatódni fog, ami igaz is, noha akkor még Ram nem tudhatta, hogy a teljes kiadás kilenc év múlva fejeződik be.
S hogy ne kelljen egyéb részletekről beszámolnia, bőségesen ecseteli, miként idomította őt kicsiny koruktól nyomdásszá és kiadóvá az apja, aki kemény volt, s akit alig látott hónapszám egyébként. Mellesleg ez igaz. Hároméves korától sok nyelven kellett tanulnia, sajnos a ladinó nem volt köztük, teszi hozzá szabadkozva; biztosítják: nem tesz semmit. De, de, milyen jó lenne most! Ugyan, hiszen héberül remekül megértjük egymást. De mégis! na mindegy. És ő, négy-öt éves gyerek már silabizálta azokat a régi szép Talmud-kiadásokat, és szerkesztette össze, atyai segédlettel, az újat! Ez részben igaz; az atyai segítség nem stimmel csupán, viszont voltak rabbi Min Rommnak tudós emberei, kik a gyerekekkel foglalkoztak. Már nemcsak az atyai híres nyomda jogán van Gerson Ram tisztelve ott, de a saját tudósi jogán is.
Rabbi Min Romm? nem volt gyakorló rabbi Gerson atyja, de minden tudós embert rabbiként tiszteltek akkoriban a zsidók. Hogy tudományának nyomatékot adjon, Gerson fejből idéz tekintélyeket, kik egy-egy Talmud-passzust így vagy úgy értelmeztek, s belevész némely vitás apróságokba; a háziak feje le-lebillen, figyelni próbálnak, elszunyókálnak megint; nehéz dolog Délen estidőben tudománnyal foglalkozni; így talmudizálhatta álomba első este a háziakat Ram, kivédvén, hogy egyéb ügyekről szó essék.
Fekhelyén álmatlanul heverve, szapora szívdobogását lassítani igyekezvén azon töpreng, elővigyázatosan viselkedett-é.
Nekünk most már tudnunk kell, amiről vagy tudnak Jeruzsálemban, vagy sem; a szefárdok talán nem hallották, de a poricsok meg a hoszidok feltehetőleg igen, hogy hatalmas volt a botrány, és szörnyűséges a vérbosszú, mert az volt.
Úgy volt az már réges-rég a Diaszpórában, hogy minden könyv terjesztését három rabbi és egy világi zsidó hagyta jóvá, s nevük réges-rég a könyvben felelősként szerepelt; főleg arra ügyeltek, nehogy a gójokat sértő kitétel legyen benne, mert azt a közösségen torolják meg a gójok; e saját zsidó cenzúra tiltotta el a terjesztést és a könyv vételét a kiközösítés fenyegetésével, ha úgy alakult; gyakorta égettek el könyveket ők, haszidokét az ellenzők, ellenzőkét a haszidok, reformistákét mind a kettő, 1945-ben is égettek el New Yorkban reformista könyveket nyilvánosan az ortodoxok, így lesz ez mindig, ezt az én könyvemet is elégetik majd pár helyen; no és az említett négy cenzorok ügyeltek, hogy a piaci versengés tisztességes legyen, s a nyomdák termékeit újabb nyomdák ne nyomják ki újra. És be is tilthattak könyveket az ilyen ad hoc négyek, s gyakorta a Nyugaton kiadott könyvek keleti terjesztését a Zónában megakadályozták.
A legjobb üzlet a Talmudot kiadni, mert annak minden családban ott kell lennie, s mikor a keresztény püspökök itt-ott a Talmudokat összegyűjték s elégeték, a zsidó nyomdák felvirágzását segélték, valamint az összes dúlások és egyebek is a zsidó nyomdászok kezére játszottak. De a piac mégis véges; mi van, ha két nyomda adja ki egyszerre a Talmudot? hát veszekedés; történetünk előtt száz évvel így pereskede az amszterdami Proops meg a sulzbachi Mesullam Zalman; utóbbinak a kijelölt Beth Din megtiltá a nyomást, de nem engedelmeskede, mondván, hogy pólisi volt a Beth Din, és döntését nem ismeri el ő, a németföldi; de hát a feljebbviteli fokon a prágai Ezekiel Landau a tiltást támogatta, és Proops nyert. De az Nyugaton történt, ott ritkábban ömlik a vér.
Mikor történetünk jelene előtt tíz évvel rabbi Min Romm és társai a Babiloni Talmud újrakiadása mellett döntének, maguk mögött tudván a hatalmas vilnai gazdagok erkölcsi támogatását és anyagi érdekeltségét, a szlavutai nyomdász, Mose Sapiro felháborodott, mert ő a Beth Din engedélyével már évtizedek óta nyomta a Talmudot igen szépen, és még volt neki raktáron belőle, de már kevés, és éppen újra nyomta volna. Rommék úgy kaptak engedélyt, hogy tanúk állították: a Sapiro-féle kiadás már elfogyott; érdekes módon a Beth Din egyúttal az összes többi Talmud-kiadást betiltotta.
Meghallotta ezt Mose Sapiro, felháborodott, és loholt Kovnóba, hol Romméknak az engedélyt kiadták, és előadta, hogy neki még van raktáron sok példánya, és a szedés is megvan; és vitte sok tekintélyes haszid rebbe tanúskodását erről, sőt poricsokét is; erre az engedélyezők közül sokan engedélyüket visszavonták, a vilnai rabbi Avraham Oboli például; és loholt Sapiro másokhoz, kik az ő kiadását hagyták jóvá, és a készülő vilnait tiltották be; és gyűjtött száz hoszid rebbét maga köré Sapiro. Akkor száz poricsot gyűjtének a Rommok maguk köré. Megszerezte Sapiro a galíciai rabbik támogatását, köztük volt Jakov Ornstein lembergi főrabbi, meg a volhíniaiak, meg a lengyelek; a Rommok a litván rabbikat gyűjték maguk köré, a tekintélyes breszti és karlini rabbit is, meg Akiba Égert Eisenstadtból és Chatam Szófért Pozsonyból, akik nagy tekintélyek voltak.
És összeült a Beth Din Grodnóban, és Rommék kiadását hagyta jóvá, kötelezve őket a Sapiro-készlet felvásárlására. A haszidok, mert végül is hoszid–porics háború volt ez is, fellebbeztek, és összeültek hárman, egyet Sapiro jelölt, egyet Romm, és azok ketten behívtak egy harmadikat, és nem tudtak dönteni; és közben Romm már nyomta az első kötetet, és Sapiro is; és hatalmas volt a gyűlölség a táborok közt, és emlegették, hány hoszidot jelentettek föl a poricsok két-három nemzedékkel korábban az oroszoknál, juttatva őket börtönbe, Szibériába, halálba, és eretneknek mondták a hoszidokat ismét a poricsok; hivatkoztak arra a hoszidok, hogy Mose Sapirónak Pinkasz volt a felmenője, a Baal Sém legjobb tanítványa; közben a vilnaiak az orosz hatóságot igyekeztek lefizetni, mert pénzük nekik volt több; és akkor Sapiro szlavutai nyomdájában az orosz hatóság az egyik munkást felakasztva találta.
Lefogták az öreg Mose Sapirót és fiait, az elsőszülött Smuél Abbát, meg Pinkaszt, meg a többit, és még ott Szlavutában megbotozták őket, és Moszkvába vitték börtönbe, és ott a nyolcvanéves Mose meg is halt, és fiai mind börtönbe kerültek meg száműzetésbe, és történetünk jelenidejében is ott voltak, Smuél Abba és Pinkasz harminc évig ültek összesen, és azért szabadultak, hogy szabadlábon halhassanak meg, de ez később történt majd. Az összes szlavutai könyvet ott a nyomdában elégették, és minden héber nyomdát betiltottak az oroszok a Zónában, kivéve a Romm-nyomdát.
Ez volt tíz éve.
Így már nem volt nehéz meggazdagodni, még akkor sem, ha a varsói területre sem törhettek be, azoknak a lengyelhoni zsidóknak voltak saját nyomdáik és piacuk, s a Zónából a könyvek behozatalát tiltották. De hát elég nagy a Zóna.
S most fektében Ram a szélütött apjának szemét látja, csak a szeme él, csak az mozog, és feneketlen gyűlölettel nézi őt, az árulót; ez a merev arcban villogó szem, s alatta a mozdulatlan petyhüdtség táskái, ez rosszabb a fejbe vágott, még mozgó farkú halak szeménél is; ezeknek a szemeknek a rabságába küldte őt vissza a Mester, és ebbe az egész megoldhatatlan gyilkos gubancba, hogy a Fénnyel átitassa azt. Hol vannak a fényes szellemek, hogy a rossz szellemektől megóvják ebben az éjszakában?!
De csak nézik apja szemei a sötétből vádlón, mint másfél éven át, amiért a kisebbik fia rágyújtotta a nyomdát.
Jó volna elaludni, végre elernyedni, látni valami mást, álmot, látomást, a Mesternek csodáit; és nem szabad elaludni, mert egy függöny választja el csak a többi aluvótól, s ha álmában a kísértő szellemekkel találna feleselni, meghallják.
Imádkozni hangtalanul! kérni az Istent, szabadítaná meg azoktól a merev petyhüdésben forgó szemektől! vagy legalább arra képesítené, így utólag, halott apját, hogy szemhéját gyorsabban bírja leereszteni kiszáradt, vörös szeme fehérjére! vagy kérni az Urat, forgassa vissza az időt, és ölje meg apját a tűzvész éjjelén azonnal! ha már annak a tűznek lennie kell!
Vagy vezérelje vissza emlékeit az Úr a párizsi Körbe, hol Eustachy testvér, a kiadó, nem sejti: egy másik, nála nagyobb kiadó fiát tisztelheti Jan Andrzej testvérben, bár talán azért bántja ösztönösen, mert mégiscsak az ólombetűket szimatolja ki belőle; vissza a Körbe, ahol az ő előéletének bűneiről senki nem tud semmit, csak a Mester, aki nem árulja el!
Nyomasztó a párizsi Kör, de maga a béke és nyugalom ehhez a jeruzsálemi éjszakához képest, mikor sem elaludni nem mer Ram, sem ébren maradni, mert muszáj az élőnek aludnia, hogy másnap hivatását: a térítést gyakorolni tudja. Kötelességből aludni vágyni álmatlan éjszakán hánykódva! aki nem ismeri ezt, nem tud az emberi létezésről semmit.
Tudni való, hogy Jeruzsálemban nem magától kél fel a nap.
A soros rabbi a Beth Midrasban, vagyis a Hittudomány Házában egész éjjel virraszt a Talmudot bújva, s mikor megérzi, itt az idő, felküldi a templomszolgát, a gabbait a zsinagóga tetejére. Kimászik a gabbai, néz, figyel, s a pirkadás első jeleire elkiáltja magát, akár egy müezzin, hogy „imára!”, s csak akkor mer előbújni a nap, soha korábban; s fények gyúlnak e kiáltásra a zsidónegyed ablakaiban, és megtartatik az első ima a sztambuli zsinagógában, ami ott van a Nagy Szefárd Zsinagóga épülettömbjében, amivel a Hittudomány Háza egybe van építve, és háromszor ismételtetik meg a reggeli ima még, ki ne maradjon valami későn kelő belőle. Ez az épületegyüttes, amit röviden csak Nagy Zsinagógaként tisztelnek; van benne még egy épület, a Középső, vagyis a Medio; azon helyen van ez az egész, ahol a neves Johanan ben Zakkai rabbinak vala tanodája egykor, s róla is el van nevezve; az első században, a Második Templom lerombolása előtt ténykedett volt a nevezett rabbi, és történetünk jelenideje előtt tizenegy évvel kezdték felújítani e zsinagógaegyüttest, s mikor Ram arra járt, már majdnem kész volt. Ott imádkozott hát kialvatlanul a Los Stambulisban első jeruzsálemi reggelén buzgón, hogy a zsidóságban mélyen megmerítkezve az ő nyelvükön tudjon szólni hozzájuk a Messiásról; és láták őt szefárdok és askenázik vegyest, mert utóbbiak is imádkozának ott.
Mivel teltek Ramnak első napjai Jeruzsálemban? nem tudom.
Fogadta őt a főrabbi: a Hakham Basi? nem tudom; találkozott olyan mutogatnivaló nevezetességekkel, mint a derék Mose Schnitzer, a csodatévő, ki amuletteket gyártott betegségek, meddőség ellen, s ezeket Bagdadba, Bombayba, Algériába exportálta, valamint olajfából szobrokat faragott, és a Holt Tenger mézgájából edényeket, szintén exportálandó, s mert mereno vala, vagyis írástudó, az Európában éppen épülő zsinagógák számára négyzetes, kegyes idézetekkel ellátott alapköveket gyártott és szép vagyonra tett szert? nem tudom; ellátogatott vajon Don Perezhez, ki ritka szép kertet ápolt, volt benne sok virág és gyümölcs, még eper és uborka is, és ricinusolajat is sajtolt? nem tudom; de biztos, hogy nem vesztegette az idejét fölöslegesen, ha két héten belül elérte a célját, mint majd meglátjuk; s bizonyos, hogy lázasan ténykedett, mert az ilyen ténykedés a lelki baj egyetlen gyógyírja, a lelkiismeret egyetlen altatója, az emlékezet egyetlen zsibbasztója.
Mikor a megfelelő csillagok feljöttek, január 17-én, pénteken, a sábesz beálltakor vendéglátóival a Siratófalhoz biztosan elment.
Odafele a magrebi zsidók, a legnyomorultabbak mocskán gázoltak át, kiket a muzulmánoktól megkülönböztetni nehéz; mesélték kísérői: nemrég még a törökök az odajárulást tiltották, az arra kószáló zsidókat megverték, az askenázikat most sem nézik jó szemmel, idén azonban a Hakham Basi az odajárulás jogát évi háromezer fontért megvette; három éve a Siratófal előtti negyvenkét láb hosszú, tizenöt láb széles területet kikövezték, s most a harc a többi rész kikövezéséért folyik, de biztosan megadja az Úr azt is; mentek arrafele mások is piros fezben, vagy fekete kaftánban, vagy fehér lepelben, meg szőrmés sapkában, meg sábeszdekliben, de a nők mind fehérben; mentek vének és mentek gyerekek; s még útközben meghallották a kiáltást: „ascender!”, a sábesz beálltát jelenté meg így a müezzinszerű gabbai a Nagy Zsinagóga tetejéről, aki nélkül a Nap nem tudott volna lebukni; odaértek; egy mecset sandított a Siratófalra oldalról, lábuk alatt mocsok volt és szemét, és nehéz volt ott is a bűz.
Hatalmas ódon kövekből volt az a Siratófal összerakva, huszonhárom kősor, alul kilenc a nagy, négyzetes kövekből; előttük álltak fehérben vagy feketében, födött fejüket a falhoz dörgölve a férfiak, s hátrébb az asszonyok fehérben, kik közelébb nem léphettek, mert csak nők voltak; és vállig ért az első kősor, és onnét fel, fel a magasba a többi; és a repedések közt abból a falból is gyomok nőttek, sőt fácskák, mint a sivatagban; és fejmagasságban a kőfal igen sima volt. S levették akkor a cipőiket ők is, mert az Mokem Kodes volt, Szent Hely, a falhoz csak mezítláb járulhattak, és oldalt sorakoztak a cipők, a saruk, a papucsok mind, és hűségesen, izgatottan, alig hűlőn, pertliiket csóválván, maguk is könnyezvén talán, a lábakat visszavárták.
Ott volt a Siratófal a zsidóknak tilos szent mohamedán templom, a Szikladóm alatt, ami a Salamon templomának helyén épült, és benne van a csodás szikla, ahol is, ezt a Talmud is így tudja, egykoron Ábrahám és Melchizedek áldozott; Izsákot ott akarta feláldozni Ábrahám, és ott állt Jákob lajtorjája; ez a világ közepe; ott tartják a frigyládát is, oda rejté Jeremiás egy sziklarepedésbe, és azóta is ott van, ezt onnét tudni, hogy sehol máshol nincs; arra a repedésre van felírva a Sém, az Úr neve, amit kimondani tilos; a keresztények szerint Jézus a frigyládát megtalálta ott, s emiatt vihette végbe csodás gyógyításait; a mohamedánok azt mondják, azon szikla alatti barlangban van a lelkek kútja, a holtak ott heti kétszer összegyűlnek s tanácskoznak, és az utolsó ítélet napján a harsona, így hívják ők a sófárt, abban a barlangban fog megszólalni, és Isten azon a sziklán trónol majd, ezért is mondta Mohamed próféta, hogy az ott mondott ima minden más imánál ezerszer többet ér, ő maga is ott imádkozott, onnét ment fel a mennybe Borak nevű csodaparipáján, ma is látszik a sziklán a kerek nyílás, amit a fejével ütött; fájdalmában meg is szólalt a szikla, azt mondta: Szálem Alejkum, mert nyelve van a sziklának, látszik is a kiékelődés, s hogy így történt, bizonyság a próféta lábnyoma, a szikla alatt jól látható, mellette a jáspislemez, abba Mohamed tizenkilenc aranyszeget ütött, ezekből időnként eltűnik egy-egy, már csak három van benne, a negyedik kilóg, s mire az utolsó szeg is eltűnik, vége lesz a világnak; és a Szikladóm előtti kupolás épületben volt Dávid ítélőszéke, ki Daud néven a mohamedánoknak is szentjük, ez a trón láthatatlan lánccal van a mennyhez fűzve; a zsidók úgy tartják, hogy Salamon egy láncot erősített hozzá, amit minden vádlott köteles volt megérinteni, és ha esküszegő érintette, egy láncszem levált.
Sorba állva várakoztak, hogy a falhoz jussanak.
Volt a falnál előimádkozó, kántálta a hagyományos szöveget; „A romba dőlt palotáért; a szétdúlt falakért; letűnt uralmunkért; nagy férfiainkért, kik itten fekszenek; királyainkért, kiket megaláztak; papjainkért, akik eltévelyedtek; kincseinkért, amik elégtek”, s minden ilyen közleményre kórusban feleltek a falnál állók: „Ülünk magánosan és sírunk”. S mert vallás előimádkozók egymással való versengése nélkül nincs, odébb másik jó hangú egyén állt, az is előimádkozott, Sionnak Megváltóját közeledni kérve, s hogy összegyűlnének Jeruzsálem fiai, kérte, és jöjjön el a királyság Sionba mielőbb, kérte, s lakozzék végre békesség és boldogság Sionban, kívánta, és Jessze ága viruljon Jeruzsálemban, akarta; és akik hozzá közel álltak, utánamondták ezeket a falnál. Régi imák voltak ezek, Ram várt, nem úgy érezte magát, mint aki mélyen meg van hatva, kívül volt ezen a dolgon, szégyenében lehajtotta a fejét, úgy várt.
A falhoz jutottak végre ők is, kántált a néppel együtt Ram, nem érzett semmit. S mikor a következők jöttek, indult ő is a cipőkhöz, vendéglátói felhúzták a magukét, de Ram csak állt mezítláb; a vendéglátók elmentek, Ram ott maradt, nem mintha tudta volna, mire vár.
Oldalt ácsorgott, éppen a minarettal szemben. Talán szeretett volna valamit megérezni végre, ám üres volt a lelke, levegővel töltve a csontjai. Nézte a zokogókat, unatkozott. Jöttek, jöttek a mindenféle öltözetűek, a helybéliek, a zarándokok meg közönséges utazók is, kik plajbásszal a kezükben a pompás keleti látványt mappákba húzogatták, a rajzokat majd Európában eladják; viszolygott ettől az egésztől Ram, de maradt, talán csak az eltűnést gyakorolta, ami tömegben teljesebb, mint akármely magányos zugban.
S akkor valamit meghallott. Zokogást? nem, mert zokogtak ott számosan. Mégis meghallott valamit, s mielőtt tudta volna, mi volt az, beléborzongott. Jobbra nézett, pár öregasszony állt ott és siratott, onnét jött a hang? nem biztos; de miféle hang?
A zokogás és sírás függönyén át egyszerre azt hallotta meg Ram, hogy JAHVAH. S egyszerre meghallotta ugyanezt a múltból: ezt mondták a nyomorékok Sztambulban, egy kolerában haldokló a gőzhajón, beszélni képtelen apja a halálos ágyán; ezt hallottam én is egy öntudatlan, összeégett fiatal nőtől a berlini kórházban, mikor ezt a fejezetet először leírtam; ezt mondták a panaszkodó zsidók a vilnai piacon: ajhvajh; ugyanezt, csak a paródiáját; és minden nyelveken ezt mondták fájdalmukban a népek, ezt a négy hangot: gyötrődő szájpadláshoz szorulás, a J; oldó sóhaj, a H; alsó ajkak görcsös tapadása, a V; légzésgörcs oldása, a H; és nincs is más hang zokogáskor, nem is lehet más hangokkal jajgatni; csak ez a négy hang van, a JHVH; ez pedig a Sém, a Név, Isten valódi neve, amit kimondani tilos, a Jahveh, a Jehovah.
Ram fülelt, de most már ezt hallotta mindenünnen. Hallgatta s látta a hihetetlent: a Siratófal tövében a nép az Úr nevét igenis kimondja, az évezredes tiltás ellenére.
Nem azt zokogták, hogy Él, nem azt, hogy Adonai, nem azt, hogy Elohim; ezek az Úrnak kimondható nevei; azt zokogták, hogy Jahveh, amit kimondani tilos.
Körülnézett Ram, de senki semmit nem vett észre, belé voltak a siratásba feledkezve, akik pedig nem, a rajzolgatók, azok süketek voltak.
Az Úr tehát, eszerint, a Fájdalomnak Istene!
Ő az, kihez az ember fájdalmában híva szól.
Ő az, ki ezt a fájdalmat okozza.
Ő az, kiről azt hisszük, a fájdalmat megszüntetheti.
Egyetlen Isten Ő; nincs is hát a világban más, csak fájdalom és panaszolkodás; csak az embernek kiszolgáltatottsága és kétségbeesése és zokogása és jajgatása és fájdalma van, és nem egyéb a világ.
S akkor meglátta Ram a régi-régi prófétákat: a haldoklók ágyánál ültek íróvesszővel a kezükben, hogy a másvilágra átlépő első szavát feljegyezzék.
Ültek a próféták és az ő fülelő segédeik, és a haldoklók jajgatását feljegyezték, mert hitték, hogy a távozó már Urával beszélget, Őt a valódi, titkos nevén szólítva, és gondolták, hogy ittlétbeli utolsó szavunk az ottlétbeli első.
És lejegyezték a hangokat, és összegezték sok nemzedéken át, s látták, a négy hangból álló szó azonos.
És tanácskoztak a próféták, mihez kezdjenek ezzel a tudással, mely nem az övék, mert ők még nem haldokoltak, bár amennyit az Úrról biztosat élő tudhat, tudták; és megállapodtak, hogy ezt a tudást tiltásba csomagolják; átadják, de el is rejtve bölcsen.
Mert sok nemzedékeken át töprengve úgy találák a régi bölcsek, hogy az élet nem lehet jajgatás; nem mondhatja ki élő, amit csak halottnak szabad.
Mindezt egyetlen pillanatban látta maga előtt Ram, és azoknak a régi prófétáknak a kipárolgása is az orrába szaladt. És akkor szemét elöntötték a könnyek, odarohant a falhoz, fejét a kőbe verte, és a tiltott hangokat üvöltötte, és zokogott, és apját, kitől Jeruzsálemban a legjobban félt, végre elsiratta.
Aki Jeruzsálemba megérkezik, megbolondul mind; idő kell, míg visszabolondulnak, de vissza szoktak többnyire.
Ez az alacsony, veres szakállú egyén, aki a kis haszid zsinagóga előtt újabban ácsorog és ácsorog kapedlisan, hosszú fekete kabátosan, és orrlikai tágulnak, összehúzódnak, és szeme mélyen süllyed a szemöldöke alá, ez pont olyan, mint aki megjött, tudják ezt a haszidok, kik naphosszat ott ácsorognak dologtalanul és pletykálnak férfiasan, mert az asszonynak az a dolga, hogy a házból ne mászkáljon el. Ügyet sem vetnek hát a régebben érkezettek a jövevényre, már csak azért sem, mert őket nem hatja meg, hogy állítólag Rothschild ajánlólevelével bír. Nagy dolog! mit ér vele? ő is csak itt ácsorog eszelősen!
Így vélik ezt a vének, így a tizenkét-tizenhárom éves kamaszok, kik már nősek, s így a férfias ácsorgásban joguk van részt venni, alig esvén át a bármicvón; itt ugyan a korai házasságnak nyomós oka nincs, nem úgy, mint a Zónában volt, ahol házas férfit nem vittek el katonának, de ha már egy szokás kialakul, nem lehet megszüntetni többé. Észrevételezik némán, hogy a jövevény ácsorog, körbemászkál, eltűnik, visszacsámborog; erről nem tárgyalnak maguk közt titokban sem, nem szükséges, egyetértőn nem beszél erről az összes ott pletykáló ivarérett hím, hanem beszélnek fontosabb dolgokról, és mindenről van nékik véleményük, és nyilvánítani nem is késlekednek, egyéb dolguk nincs is, azért kapják az adományokat Európából, Amerikából, az Impériumból, Amszterdamból, hogy nekik ott Jeruzsálemban mindenről véleményük legyen, és aki kétkezien dolgozik vagy kereskedik, pontos kimutatás szerint a jeruzsálemi zsidók egyhuszonnegyed része, az méltó a megvetésre.
Nekik most igen fontos dolguk van: megtárgyalandó, miféle következményekkel jár, hogy a cár az Impériumban betiltotta a Kahalt.
Ram nem győz csodálkozni, honnét tudták meg ezt Jeruzsálemban ilyen gyorsan. Ő alig vette hírét Sztambulban, máris behajózott a Szentföld felé.
És hallja, amit ő is tud, hogy I. Sándor is betiltotta már negyven éve a Kahalt, de vissza kellett a betiltást csinálnia, mert Napóleon a zsidóknak megadta az egyenjogúságot; és hallja, amit még a hajón végiggondolt: nekünk most nincsen Napóleonunk, a cár ezt nem fogja visszacsinálni! s hallja az ellenérveket: Napóleonunk nincs, de van Rothschild, és vannak a franciák, és vannak a britek, úgyhogy ennek a cárnak is meg van kötve a keze, a betiltást ez is vissza fogja csinálni, uraim.
A Kahal!
Érdemes ezt ismernünk nekünk, késeiknek? nem; csak hát benne élünk máig, mármint ahol ezt írtam.
Ez volt azon önkormányzati testület, mit minden zsidó közösségben választani kellett a keresztény középkorban; általában hat főből állott, de a legkisebb közösségekben is négyből; megvolt Spanyolhonban, Németföldön, Lengyelföldön, mert hiszen a keresztény törvénykezés a zsidókra nem vonatkozott, így hát meg kellett hagyni nekik a magukét; rabbik voltak a tagjai meg a gazdagok; elvileg persze tekintélyes szegények is lehettek, de hol tekintélyes ember egy szegény?! még a zsidók közt is ritkán, különösen, hogy a választás joga csak a tanultakat és gazdagokat illette.
Miközben a Kahal betiltásával járó jövendő rémképeit festik maguk elé a jeruzsálemi haszidok, az eszelős jövevényre sandítanak, mert híre jár, hogy atyja a vilnai Kahal tagjaival össze volt nőve, és a vilnai Kahal volt a Zónában a legbefolyásosabb! s noha azt is feloszlatták, nyilván, azért a föld alatt még befolyásos marad.
Jól tudják a haszidok ott, amit a nyájas olvasó nem sejtett e történet elején, hogy Gerson a szomszéd faluba se mehetett el az oroszok bumágája nélkül, nemhogy Odesszába vagy Európába! azt pedig a Kahal engedélye nélkül senkinek a kezébe nem nyomták. S már azért nagy pénzt kellett rabbi Min Romnak mind az oroszoknak, mind a Kahal tagjainak fizetnie, hogy nőtlen másodszülöttjét el ne vigyék katonának huszonöt évre.
Adókat vetett ki a Kahal, és keményen behajtotta őket; eldöntötte, ki élhet s mely településen azon elhagyhatatlan határvonalon belül az Impérium nyugati felén, minek a neve Zóna; az angolok a sápadt Pale nevet adták ennek, és a franciák a maguk szellemességével azt, hogy Yiddischland; a Kahal döntötte el, kinek a fiát vigyék huszonöt évre katonának; a Kahal vesztegette meg a csinovnyikokat, hogy hagyják a zsidókat békében, és a zsidó közösség költségeit a különadóból fedezte, ennek neve Korobka; a Kahal szabta meg, ki temethető el zsidó szokás szerint, ez a legsúlyosabb jog, tudjuk, mert minden közösség életében első helyen áll a temetés.
Nemzetállam kormánya volt a Kahal kicsiben.
Nemzetállam kormánya volt a Kahal, a közösség gyűlölte és félte, tagjai minden galádságot elkövettek, mert emberek voltak ők is, megvesztegethetők, s tették tetteiket ama tudatban, hogy népük javát szolgálják, ami igaz is volt úgy, mint minden: részlegesen.
Mikor az oroszoknak Lengyelországgal együtt eme nemkívánatos gyümölcs, a zsidóság is ölükbe hullott, megijedtek, mi lehet ez, de aztán megnyugodtak, mert láták: a Kahal tagjai éppoly pici cárocskák a maguk szemétdombján, mint ők a magukén; jé, hiszen ez pont olyan, mint az obscsina! és tényleg olyan is volt.
Odafönt szép törvényeket bocsáta ki Katalin cárnő az ő védelmükre, azokat aztán szépen visszacsinálták; akkor megint engedékenyebb törvényeket bocsáta ki Sándor cár, azok is visszacsináltattak; írattak a rendeletek ezerszám, és odalent soha nem hajtották végre se a jókat, se a rosszakat; a helyi cárocskák akkor se tudták volna elolvasni őket, ha akarják, írástudatlanok lévén; az egy mozdíthatatlan Gólem volt, az a Birodalom, s mikor erre rájöttek a zsidók ott lent, ahol az élet megtörténik, sóhajtottak egyet, és hálát adtak a Teremtőnek ezért, cárok jöttek-mentek, a Kahal megmaradt és működött, és saját népét derekasan sanyargatta az érdekében. És büszkék voltak a zsidók, hogy a sorsuk a saját kezükben vagyon, és mulattak az oroszok, amiért nem őket, hanem ennen választott elöljáróikat gyűlölik a zsidók; ezek is, azok is dicsérendő állami tettet hajtottak végre, és így maradt ez az én századomban is, mikor a nácik a Zsidótanácsokra bízták bizalommal a hitsorsosok deportálásának megszervezését, és a kápórendszer is ilyen, amiből az a tanulság, hogy nehéz a történelemben valami tényleg újat kitalálni, csak az ölés technikája tökéletesedik.
Ama Birodalom, s most nem a Harmadik Reichről beszélek, hanem amit nagy nehezen Péter cár hozott össze acsarkodva, oly órához volt hasonlatos, melynek óriás ingája hol balra, hol jobbra kileng, minden átlendülésnél fejek sokaságát leszakítva, ám a számlapon a mutató mégse moccan; s mikor felmásztak, mert felmásztak, a kicsiny cárocskák, valahányszor Európával szembesültek ijedten: az ősellenséggel, mint Péter elsőként észrevette, hogy enkezükkel lódítsák odébb, na nem a kismutatót, de a nagyot, mert ott ilyen a nagyravágy, akkor lemásztuk után az inga továbbra is ingott, azt ők meg nem állíthaták, de a mutatók továbbra is álltak. Nagyszabású, nehézkes, ódon szerkezet volt az az óra, fogaskerekei nyikorogva-csikorogva őrölték, ami közibük került, gabonát, embercsontot, mindent, csak az európai időt nem mutatták, mivel a fogaskerekek tudták, hogy nem is Európában vannak elhelyezve. S a cárocskák, élet-halál urai, kik az európai idő mind gyorsabb múlását észlelék riadtan, kétségbeestek, és az óra számlapjára sűrűbben másztak fel, és előre vagy hátra löködték, nem a kismutatót, de a nagyot, és fáradtan lemásztak, s úgy érezték, tettek valamit, és álltak és bámultak; a hatalmas fogaskerekek pedig őrölték a gabonát, az embercsontot, mindent, amit kell, és a teljhatalmú kicsi cárocskák sem győztek álmélkodni ezen.
Hol pedig egyenjogúsíttattak minden felekezetek, Katalin cárnő így löködte a nagymutatót, hol meg visszamásjogúsíttattak és üldöztettek, amiként az alapító Péter cár is eljárt az eretnek szektákkal szemben, és lenyírattak szakállak, pajeszok meg fejek, avagy, enyhébb korokban, megadóztattak; ám odalent, hol az emberek a fogaskerekek közé szorulva éltek, s maguk is e kerekek egy-egy fogai voltak, a fönti horderős változásokból mi sem volt érezhető; odafönt a nyílt agyúak kémlelték a számlapot, s a mutatók álltak; odalentről a számlap nem volt látható, de jól érezték: nem telik az idő.
Féltek, hogyne, a Kahal alá vetett zsidók, mikor a pogromtalan Lengyelhonból a szibériás Orosz Impériumba elszállíttattak, noha ők szülőfalujukból tapodtat se mozdultak el; de rájöttek, hogy továbbra is békén vannak hagyva, csak a nyugodt középkori megkülönböztetések vannak ellenük foganatosítva, és katonának se visznek el minden ifjat, csak megtizedelik őket, ez nem is rossz arány; a Kahal fennen uralgott, mint addig, tagjait lehetett megvetni, gyűlölni, szolgálni, lefizetni, róluk viccelni, mint addig, hát így telt az idő, és évről évre újrakezdődött elölről; amit eleik éltek, azt ők ünnepeiken, imáikban emlékezvén újraélték; ilyen volt az időszámítás a Góleszban, és ilyen is marad mindaddig, amíg az Erecbe vissza nem térnek, eljövén a Messiás; addig pedig egy helyben menetelnek az évek, körbeforognak, kezdetükhöz minden ősszel visszatérnek, s nem is nagyon más ez a körkörös idő, mint amit az az irdatlan orosz óra mutat, vagyis nem mutat.
S most mégis megszakadt ez az egy helyben topogó idő, mert Miklós cár a Kahalt betiltotta! s a Jeruzsálemban toporgó haszidok a Zóna jövendőjének sötét képeit festeni nem restek, mert van rá idejük, és vállaikra, kik már az Erecbe, mint hírmondók, mint első telepesek, visszatértek, a Zónában rekedt milliók balsorsa ránehezedik.
Kiürül a Zónában a zsidó közösségek tartaléka, ebek harmincadjára kerülnek az iskolák, a zsinagógák, mert az oroszok kezén, ez törvény, minden tönkremegy! Nem védi többé népét a Kahal, a zsidóság a helyi cárocskáknak védelem nélkül lesz kiszolgáltatva ezentúl! S e súlyos szavakon eltűnődnek csöndben, s mindenki tudja, hogy ez igaz, noha gyűlölték ők egyénileg a saját Kahaljukat odahaza, és idevándorlásukban mindenkinek a maga Kahalja nem lebecsülendő szerepet játszott. Mert ha ki tudtak volna jönni a Kahallal, ugyan vállalták volna-é ezt a hosszú utat, amelynek még Jeruzsálemban sincs vége?! De hát más az egyéni tudat és más a közösségi, s most a maguk gyűlöletén felül kéne emelkedniük, hogy a Kahalt megsirassák.
S mondja egy emelkedett lelkű vén bölcs: a rendelet értelmében a zsidók minden közös vagyonát az állam elkobozza, vallási célú pénzeiket maradéktalanul átadni kötelesek, a Kahal ingó-ingatlan vagyonát is átveszi az állam! és igaz ugyan, hogy a rendelet szerint az állami szervek e vagyonból valamicskét a zsidóknak saját elhatározásukból visszaszolgáltatnak, de hát, uraim! ki tartja be a rendeleteket Oroszországban?!
Visszaemlékeznek a Zónára ők, erecbéli szabadok, s bólogatnak: úgy éltek abban a rabságban a zsidók, hogy rendeletek jönnek-mennek, időnként új neve van a cárnak, de attól ők még a nyomorukat utódaikra hagyhatták békén, s azok felnővén mondhatták imáikban tovább, hogy „jővőre ugyanekkor Jeruzsálemban”, mert semmi sem volt biztos a Zónában, csak az, hogy soha senki nem tartott be rendeletet Oroszországban.
Hanem ez most más.
De vajon felfogják-e a Góleszban rekedtek, amit ők innét, a szabadság birodalmából, oly világosan látnak? Nem fognak azok ott a Zónában tiltakozni, uraim. De fognak! Nem fognak. De fognak; már tiltakoztak is! Ugyan? Igen, például Sztarokonsztantyinovban már felébredtek a zsidók. Hogy hol? Mondom Sztarokonsztantyinovban! Jó, hallom én, Sztarokonsztantyinovban; de mért, mi történt ott? Hát az, hogy ráébredtek, mi történt; tegnap mesélték a Sundel rabbinál. Ne mondja; maga odajár, ahhoz a poricshoz? Oda; mér, tiltva van? Nincsen; mondtam én azt? Nem mondta, így a kórus.
Szóval, tegnap mesélték a Sundel rabbinál, hogy azok ott Sztarokonsztantyinovban írásban tiltakoztak a Kahal betiltása ellen, de a papírt átvenni sehol se akarták; akkor ők a petíciót egy frissen elholt hitsorsos kezébe nyomták, a halottat a főutcán végigvitték té és tova, és kiabálták, hogy mivel a tiltakozásukat sehol se vették át, hát akkor a túlvilágra frissen érkező az iratot magához az Úristenhez juttatja el!
Csönd lesz, elgondolkoznak a haszidok mélyen, hátha ez a megoldás; ki kéne próbálni itt is, Jeruzsálemban, mert itt se hallgatja meg őket senki, pedig ez az Erec. Egy kétkedő hang harsan, mert mindig van olyan: gondolja, hogy az Úristen a Kahalnak visszaállításáról, észbe kapva, gondoskodni fog? Nem én gondolom, ők gondolják így Sztarokonsztantyinovban. Na és mit gondol a Sundel rabbi? Valamit biztosan gondol, mert erősen vakarta a szakállát.
Jó, majd megkérdik a maguk csodarabbiit ők is, mit véljenek efelől; kár, hogy itt minden halottat két órán belül eltemetnek; helyes, ha a klímát meg a legyek és rovarok tömegét nézzük, de ki fog egy épkézláb petíciót olyan rövid idő alatt megfogalmazni, hogy az Úristen is értse? Ha pedig előre megírnak egy ilyen petíciót, akkor se lesz idejük a halott kezébe nyomni, mert igen őrködnek a szefárd temetőszolgák a hullákon, azokhoz senki nem férhet. Hát, nemcsak a Zónában nehéz.
Vélekedés hangzik: sajnálatos, hogy a Zónában ezentúl még rosszabban fognak élni.
Csönd, részvevő bólogatás. Ram kihallja: ennél is sajnálatosabb, hogy az adományt, amiből ők Jeruzsálemban élnek, ezentúl a Kahal nem szorítja ki se a gazdagokból, se a szegényekből, s mindkét kategória szegényebb lesz ezentúl. De viszont az askenázi bevándorlás nem fog csökkenni ettől. Erre bólogatni kell megint, mert okos ember egyedül is megtalálja, kit kell az oroszok közül lefizetni ezért, most már nem áll a két becsületes üzletelő közé a sápszedő Kahal.
Sóhajtások szállnak fel; tudni lehet, hogy a helybéli Kahalra, a szefárdra gondolnak neheztelve; ezentúl a haszidok, kiket egyenrangú zsidónak a törökök elismerni vonakodnak, még inkább a szefárdokra lesznek utalva, meg az őket támogató amszterdami Lehrenekre, kik a nyugati adományokat gyűjtik össze; s ebben nem is tévednek, mert amiként jó tizenöt éve a Lehren-bankház a nyugati adományok kezelésének jogát megszerezte, bizony hamarosan a vilnai adománygyűjtő központ is az ő ellenőrzésük alá kerülendett. S ki tud a világvégi Jeruzsálemból az európai számlákba betekinteni, nem kezelik-e a számukra gyűjtött alamizsnát hűtelenül?!
S megint sóhajtások szakadnak fel, de most vissza haza, a Zóna felé; ott mindig biztos lehetett az ember, kit kell lefizetni, itt azonban?! itt már csak a törökökben, azokban a rablókban lehet megbízni, uraim!
Óvatos célozgatások ezek; Ram érzi, hogy ha ő nem lenne köztük, nem tennének lakatot a szájukra. Gyanús ember ő, szefárdoknál lakik, az apja az egyenrangú Kahalok közül a leghatalmasabbnak, a vilnainak a tagjaival volt barátságban, kik élet-halál urai voltak, így vélik a haszidok, és nem is tévednek ebben, csak a részleteket nem ismerik, amiket ő születése okán igen. S megint zavarban van Ram, mint régen, mikor még a Zónában járt a haszidok között. Ettől a zavartól Európában meg volt óva, és szinte el is felejtette, milyen ez; mikor Franciaországban a kaszárnyákban szónokolt a francia katonáknak a Messiásról, üdítően idegenek voltak azok a katonák! s nem kellett irányukban éreznie semmit!
Hanem a haszidok, az a saját népe. Saját fajtánkat tudjuk csak gyűlölni igazán; az ellenség, az elvont.
Visszahullámzanak most idegeibe régi, egymást kizáró gondolatai a haszidokról: hogy nagyszerűek, hogy sötétek, hogy együgyűek, hogy tehetségesek, hogy sarlatánok által befolyásolhatók, hogy zseniálisak; elönti kamaszkorának minden érzelemhullámzása egyszerre: a lelkifurdalás, az imádat, a gyűlölet és a megbántottság; s fohászkodik magában a Mesterhez, legyen a segítségére, ha már ebből a zsákutcából kihúzta egyszer.
Látják a haszidok, küszködik magával a jövevény, s igyekeznek nem odafigyelni. De mindig van, ki az ilyen szünetben váratlanul elérkezettnek látja az időt, hogy a maga mániájának ismét hangot adjon; megszólalt tehát Joffele Becher Galíciából, s kezdi szokásos prófétai átkait minden gazdagokra szórni. A többi haszid nem szól közbe; amit Joffele mennydörög, azzal ők egyetértenek, és jó is, hogy valaki helyettük az átkokat kimondja; a hallgatás azonban nem feltétlenül beleegyezés; ha a jövevény feljelenti őket, ők nem szóltak semmit; Joffelét nem fogják bántani, mindenki tudja, hogy Joffele ilyen, ő már büntetlenül mennydöröghet.
S kiáltozza Joffele érces hangon: bűnösök a gazdagok a Góleszban és az Erecben egyaránt; bűnösök a szegények a Góleszban és az Erecben egyaránt, mert a gazdagok hatalmának magukat átadják; de a legbűnösebbek az erecbéli gazdagok és szegények, mert úgy élnek, mintha a Messiásnak el se kéne jönnie; a legbűnösebbek mi vagyunk, mert itt élünk Jeruzsálemban, holott csak azután volna szabad itt élnünk, hogy eljött már a Messiás; de el fog jönni a Messiás, és minden bűnöket kegyetlenül meg fog torolni Ő, és keményen fog ítélkezni azok fölött, akik európai nyelveket tudnak és a Talmudon kívül más könyvekbe az orrukat beleütötték!
Ram lassan megnyugszik, Joffele ugyan őt is támadja, de nem tudja, hol sebezhető. Azon eltűnődik, persze, mihez kezdjen Joffele Messiás-hitével. Átfordítható ez a babonás hit az érvényesbe? Lehet egyszer Joffele a Mesternek híve? Nem könnyű kérdés.
S mikor Joffele kifárad, hamarébb, mint ha valaki ellentmondott volna neki, némi csönd múltán szerényen a mostani szabadságukat kezdik dicsérni a bölcsebb haszidok. Barátságosan emlegetik a briteket, kik a zsidó bevándorlást gyámolítják; az az új konzul, a Mister Finn, gój létére remekül beszél héberül, sőt még írni is tud; aki orosz útlevéllel érkezik, s fél év múlva nem tér haza, azonnal brit alattvaló lesz, ha kéri, még csak elbocsátó bumága se kell az oroszoktól, bár adnak azok szívesen, szeretnek a zsidaiktól szabadulni. És mi lehet pompásabb, mint brit alattvalónak lenni Jeruzsálemban? tőlük nem kérhet fejadót a szultán, amit bizony a török alattvaló szefárdoknak fizetniük kell. Igaz, a Hakham Basi az askenázikon is uralkodik, és csak neki van zsidó bírósága, kettő is, melyek határozmányait a törökök mindig elfogadják, úgyhogy a fejadó helyett annál többet is kiszorítanak a szefárdok belőlük, de ők mégis brit alattvalók, nagy dolog az, mehetnének Londonba is akár, bár nem mennek, annyi pénz nincs a világon, hogy ők odamehessenek, de minek is mennének?! mikor Jeruzsálemban jő majd el a Messiás! negyven évvel korábban, mint másutt, meg van írva!
Hol lehet még főhivatásban imádkozni és elmélkedni? na ugye!
S mert Joffele átkait a jövevény láthatólag nem vette magára, óvatos bizalom hatalmasodik el a haszidokon, s mert a jövevény Rothschild ajánlólevelével érkezett, amire egyébként mit sem adnak, Rothschild is csak egy ember, semmi a Magasságoshoz képest; körülményesen, majd mind nyíltabban megindul a panaszáradat, s Ram azon veszi észre magát, máris a lelkére kötötték, számolna be Rothschildnak minden visszaélésről, ami a Szentföldön történik, és menjen el Amszterdamba is, a Lehren-bankházba, mert mivé lesz az adomány, amit onnét küldenek?! semmivé, uram! ellopják itt az egészet!
Ó, hát itt a szegény zsidóság még inkább ki van szipolyozva, mint a Zónában! Európában nem is sejtik, hogy a Halukkából itt külön Kadimát képeznek! A Halukka, ezt tudja Ram, az a pénz, amit Jeruzsálemban per kopf minden zsidó megkap, a csecsemő annyit, mint a felnőtt meg a vén, és a nagycsaládosok járnak eszerint jól, és nagy családjuk főleg a haszidoknak van, mint mindenütt a világon a szegényeknek. De az újdonság a számára, hogy a Halukkából itt elvesznek egy csomó pénzt, nem tudni, mennyit, mert a szefárd elöljárók pénztárába nincs betekintése senkinek; ez az elkülönített alap neveztetik Kadimának, s ebből a Hakham Basi kegyeltjei kapnak ellenőrizetlenül! mikor mennyit! rang szerint, és ilyen-olyan szolgálataik fejében! s még ha a tudomány számítana rangnak, de nem: olyan elöljáró is kap rendszeresen belőle, aki a nevét leírni most tanulja izzadságosan!
Tessék megnézni, Gerson úr, a ferenceseket! Azokat is Európából pénzelik, és azok se mívelnek mást, mint mink: imádkoznak, s mégis milyen jól élnek! mert a keresztények sose találnak ki ilyen sátáni dolgot, mint a Kadima! és hiába imádkozunk mink, hogy gyöjjön mán a Messiás, nem fog, míg a Kadima érvényben van; tessék ezt elmondani Európában mindenkinek!
Ram megígéri.
Az lenne a jó, ha a pénzelosztást kivennék végre a szefárdok kezéből. Illetve osszanak csak a szefárdok a maguk fajtája körében, de nekünk legyen saját haszid kolelünk, és legyen saját porics koleljük a poricsoknak! Lám, a Kolel HOD tagjai egytül egyig tehetősek! hogy ők kicsodák? hát a HOllandusok meg a Deutschok, akik onnét gyüttek. Ők közvetlenül kapják a pénzt Amszterdambul, a szefárdok ki vannak hagyva! náluk nincs Kadima! ők minden pénzt igazságosan elosztanak! mer Jozef Schwarz, a rabbijuk, az a hatalmas eszű ember, kivítta. Csak hatvan tagja van a Kolel HOD-nak, de azok európaiak, azok igen! nem pedig ázsiaiak, mint mink! úgyhogy tessen szorgalmazni, ha visszamegy Európába, Gerson úr, hogy gyüjjenek mán többen a mieink, mer csak hétszázan vagyunk, és az kevés, hogy a szefárdokkal szembeszálljunk!
Ram megígéri.
Az adomány nagy részét a hakhamok maguk közt kiosztják! és házakat vesznek rajta! de mit tehetünk mi? aki szólni mer, a pénzosztáskor félrelökik! sőt kiátkozni se restek! most képzelje. Megírjuk mi névtelen levélben becsülettel, mi folyik, de elfogják! és ha eljut is a Lehrenékhez Amszterdamba, áldott legyen a nevük, ők nem érzik át a mi sanyarú helyzetünket! ott senki! úgyhogy tessék nekik elmondani, Gerson úr, hogy itt, aki szegény, az a legszegényebb, s közben a rabbifeleségek smukkokban korzóznak! illetve már nem, mert megtiltották nekik, hogy ékszert hordjanak nyilvánosan, akkora volt a felháborodás, de nem mindegy, otthon hordják, vagy a Mejdan utcában?
Nem olyan egyszerű, hogy mindegy-e vagy sem; s mialatt erről vitáznak, megpróbálja összeszedni magát térítőleg Ram; ha még nem mondja is, azt kell most gondolnia, hogy igenis van olyan ember Európában, aki tudja, meg is írta, hogy Jeruzsálemban van a zsidó bűnök csúcspontja; megtudják ezt hamarosan a derék haszidok; hogy mikor? hamarosan, mihelyt az ő hírnöki szelleme a maga teljességébe jő.
Körülötte pedig a kiválasztottak, akik elődeik álmát beteljesítve Jeruzsálemba felmehettek végre, bánatosan emlékeznek vissza a Zónára, s megállapítják: a Kahal is harácsolt, hogyne, de a kivetett adókból mégiscsak fenntartott iskolát, árvaházat, szegényházat, kórházat, temetői egyletet, jótékony egyletet, zsinagógát, mindent! és tessék megnézni, mi van itt? semmi!
Ám ebből ismét vita támad; Joffele azt a következetes nézetet képviseli, hogy mindent úgy kell hagyni, romosan, ahogy van, amíg el nem jő a Messiás; majd felépíti ő a Templomot, ha úgy akarja, s akkor magától lesz majd iskola is, kórház is, minden; néhány megátalkodott haszid, kire a Haszkala eszméi, úgy látszik, hatottak már, ellene veti, hogy a Zónában mindenkinek muszáj volt dolgoznia, a Kahal abból levághatta az adókat, de itt alig dolgozik valaki, itt miből vennék el az adót, hogy abból felépítsék azt, ami nincs?!; a vitázóknak egész napra akadt tennivalójuk, odébb is vonulnak kissé, a maradók ingadozhatnak, menjenek-é utánuk.
Képzelje, Gerson úr, itt minden elhunytnak a vagyona a Hakham Basi pénztárába vándorol! ha utód nélkül hal el; és özvegy bevándorlási kérelmét csak úgy hagyják jóvá, ha igazolja, hogy örököse nincsen!
Aki pedig dolgozni akar, mert volt a Góleszban böcsületes szakmája, nem teheti, mert nem kap a hakhamoktól Hafakát! Hogy az micsoda? Működési engedély, és mit gondol, minek a fejében osztogatják? nem fogja kitalálni: pénzért! Fél év itt lakás után kérhető, és családtagokra is kiterjed és öröklődik; akinek asztalosi Hafakája van, azt a kölke akkor is örökli, ha a gyalut a fűrésztől nem tudja megkülönböztetni! a többi asztalos meg nem kap Hafakát, aszongyák neki: van már asztalosunk, te imádkozzál! Nemrég is, képzelje Gerson úr, megsértődött valamin a sakter, az is szefárd, hogyne, és hetekig nem vágott semmit, nem volt hús! mert neki van Hafakája, másnak nincs, és persze hogy visszaél vele!
Nézzen körül, Gerson úr, van itt köztünk egy csomó mesterember, de adományból él mind, ahelyett, hogy dolgoznának, próféta lett belőlük is, egész nap a Tórát magyarázzák!
Ez azonban nem népszerű nézet, mert a Tórát igenis naphosszat magyarázni kell, úgyhogy a mutatottak a fejüket csóválják, és némán mosolyognak.
Egy izgága, mindig vannak a haszidok közt izgágák, karjait szétdobálva, szemét az égre emelve panaszolja: Jeruzsálemban egyetlen dolog van, amit el lehet adni, és az a vallás! Most meséljem el magának, uram, hányan tértek ki idefele útközben, és mennyit kaptak érte? engedje meg, hogy ne kelljen megneveznem őket, de például Sapir, a költő, aki Jeruzsálem pusztulásáról azt a hosszú poémát költötte, mikor tíz éve idejött, rögtön rohant a Brit Misszióba kitérni, és tudja, mennyit kapott? nem mondom meg, de kérdezze meg a Munjét, aki ugyanannyit kapott, és megmondhatja Penfe is, akinek az éremgyűjteménye van! Ismeri a viccet? Jeruzsálemban az egyetlen jó üzlet kitérni; kár, hogy ezt is tönkreteszi a zsidó konkurencia. Jó, mi? De a legjobb az egyik porics, aki még odahaza, Oroszországban ortodox lett; megérkezik ide, rohan a Misszióba, és anglikán lesz! na mit szól? hát nem egy koponya?! de nevet, azt nem mondok.
Ram morfondírozhat, jó-e az Úr Ügyének vagy nem jó, hogy a haszidok ennyire a bizalmukba fogadják; amíg töpreng, árad a panasz. Jól figyelmezzen, uram, ezt most én fogom elmagyarázni, mert Slomo érti, csak elmondani nem tudja, Jicak el tudja mondani, de nem érti. Nevezettek vihognak. Na, figyeljen. Mit gondol, miből van a vagyona Amzalagnak, netán Portugáliából hozta volna be? dehogy. Na és miből milliomos a Zadok Halévi, akit jeruzsálemi Rothschildnak hívnak? a három házából? csakhogy azok nem is az ő házai! Tudja, itt az ingatlantulajdonnak az a neve, hogy Mulk, és olyanja csak muzulmánnak lehet. Muzulmán a Zadok Halévi? nem muzulmán. A Zadok Halévinek az a három háza Waqf. Most figyeljen, uram. A Waqf, az egy muzulmán tulajdonú ingatlan, amit egyszer egy zsidó már bérbe vett. Tízévi bért fizetett érte előre, ha a hakhamok megengedték, hogy kibérelje. Mármost a mi áldott szefárdjaink kifundálták, amiről maguk ott Vilnában nem is álmodtak volna, a Hazakát. A Hazaka annyit tesz, hogy zsidó csak zsidótól bérelhet házat. Aki gójtól bérel vagy moszlimtól, az ki van átkozva, és éhen döglik, mert azt kiszolgálni is tilos. Mármost azt hiszi uraságod, hogy a zsidó bérlő kevesebbért adja ki a házát, mint ő bérelte volt? nagyon téved. Úgy gondolja uraságod, hogy ugyanannyiért? megint téved. Mit gondol, mennyiért adja bérbe a bérleményét? Többért? Eltalálta, gratulálok! Úgyhogy nem a szegény gój vagy moszlim keres a bérleményen, hanem az első zsidó bérlő, mert van mit stejgerolni, egyre több itt valahogy a zsidó ugyanis, ház azonban ugyannyi van, mert építkezni nem szabad. És a hakhamok azt is kitalálták, hogy a Waqf, vagyis az első zsidó bérlet joga atyáról fiúra öröklődjék! úgyhogy azok stejgerolják az árat, nem a mafla ottománok! aki pedig most jön, annak sose lesz ebből üzlete, mert a jövedelemből kapnak a hakhamok, azoktól meg a Pasa meg az emberei, és ez a rendszer sose fog megváltozni, uram, soha! és mi mindig ki leszünk fosztva mindenünkből!
Azt suttogja valaki: a városon kívül talán… a falon kívül rengeteg a hely! amire legyintenek páran, nem engedi a Pasa, tíz éve kiment pár pólisi a Heródes-kapun túlra, vettek pár viskót a Bab Hutában, de visszaűzték őket a szomszédok a zsidó gettóba, a Bab Huta az övék, a mienk meg az Akol.
De mégis… ha a városfalon kívül éjszakázna valaki!…
Csönd, s nem is tudni, ki mondta ezt. Ram felfogja, miről szól a hallgatás: a kint éjszakázók leölettetnének s vérükkel szereznének hitestársaiknak jogot arra a földre.
Ezt valóban jobb nem feszegetni, több itt a mohamedán meg a keresztény együtt, mint a zsidó, de valamiről beszélni kell, hosszú a jeruzsálemi nappal; nem múlott az idő a Zónában sem, de itt végképp nem múlik. Áldott legyen ez a jövevény, neki ezt az egész unalmas itt-létezést úgy lehet elmondani, hogy új lesz, kiszíneződik, mélyebb értelmet nyer, amiként a Szentírás is, ha sokat tanulmányozzák; hát így esnek meg új és új dolgok Jeruzsálemban.
Amitől Ram tart, nem következik be; ezek galíciai, volhíniai haszidok, az ő családjáról csak harangozni hallottak, inkább Rothschild kémjének vélik őt is, akár a szefárdok, de nekik kevesebb a vesztenivalójuk, kevésbé is nyájaskodnak vele tehát, és ez inkább jó, semmint kellemetlen.
S panaszaikból kifogyván már csak a mese mesélése kedvéért mesélnek tovább a karaitákról, kik csak kilencen vannak, nagyon vigyáznak ám, hogy ne legyenek többen! mert azt hiszik, ha tízen lesznek, kiűzetnek Jeruzsálemből! és ezen nevetni lehet; úgy tudja valaki, pár éve a Krímből jött volna egy csomó karaita, örültek is az itteniek, hogy meglesz végre a Minjan, vagyis a tíz férfi, és végre imádkozhatnak ők is, de meghaltak útközben pestisben, és nem lett ki a Minjan! de aztán megkönyörülnek a kipletykáltakon; igaz, hogy csak földbe kapart zsinagógájuk van nekik, a tetején négyzetes luk, azon megy be a fény, de a Tóra-tekercs helyén a könyvük szép, van vagy félezer éves, meg a szőnyegük is szép; azon persze megint lehet nevetni, hogy a föld alatti zsinagóga ugyanaz, mint amit a szektaalapító Anan vájt ki, pont ezer éve, mert ezer éve csak földbe vájt zsinagógára kapott firmant Anan, mikor Babilonból idejött, ezer éve! s ezen megint nevetnek, s nem azért, mert ezer év sok, hanem mert a négyezerhez képest kevés; ez már csak a mese mesélése kedvéért való mese, nem félnek már Ramtól a haszidok.
És az is a bizalom jele, hogy egy szakáll bizalmasan a füléhez hajol s belesúgja, hogy mindenki hallja: Uram, össze akarnak számlálni minket! Csak nem? De bizony, a Rothschildok, hogy hányan vagyunk. A szakáll távozik a fülből, Ramnak viszket a zsebében az ajánlólevél, komoran bólogatnak a többiek; átlátható a helyzet komolysága: mikor a Zónában cári ukázra a zsidókat össze kellett számlálni, minden Kahal kevesebbet számolt, hogy kevesebb legyen a fejadó; eszerint Jeruzsálemban éppen fordított a helyzet, itt többet mondanak, hogy több alamizsnára tarthassanak igényt. Felsóhajt Ram gondterhelten, s bizalmasan közli: egy népszámláláshoz sok számláló kell, nagyon sok; eltűnődnek ezen a haszidok, s látván, hogy Ram egyedül van, megnyugszanak, s bizalmukkal végképp kitüntetik.
Mikor a Szentsír-templomról beszélnek, az már nem is neki szól; ezt a mesét naponta elmondják egymásnak, nem tudnak vele betelni. Mert tiltás és életveszély ellenére mégis bemerészkedtek zsidók oda; s ha nem ők, hát keresztény térítőkkel álltak szóba mégis, azok mesélték; de még valószínűbb, hogy a mohamedánoktól tudják, akiknek oda belépniök szabad. Szóval, odabent fegyveres török őrök ülnek, rögtön a bejárattól balra egy falmélyedésben, és ülnek, ücsörögnek fegyveresen éjjel-nappal, mert össze szoktak verekedni a gójok, főleg a latinok meg a görögök; a mohamedánok választják őket széjjel, ki más? és ha két zarándokcsapat ütközik össze, akkor is oly nagy a tumultus, hogy kellenek az ottománok. Pláne nagy a tömeg, mikor húsvét szombatjára a pátriárka bemegyen a sírkápolnába, s bent van másfél-két órát, és azalatt kinn várnak a görögök; nekik a kápolna két oldalnyílásán dobják ki az égből alászállt tüzet, hogy a gyertyáikat azzal a parázzsal gyújtsák meg, és addig ottan tapodják egymást vitézül. Évszázadok óta ugyanaz a mohamedán család őrzi hagyományosan a keresztények főtemplomának a kulcsát, csak ők nyithatják, csukhatják a templomot; hát ilyen a kereszténység; jellemző, nemde? Nnna, és a Golgota alatt mutogatják a görögök Adam Kadmon sírját! képzelje! és szerintük a Megváltás ott fog megtörténni. S közben váltig állítják, hogy Melchizedek, Szálem főpapja is ott nyugszik. Mert a Golgota, az oda be van építve a templomba, az egy három-négy lépcsőnyi emelvény ott benn, és az úgynevezett stációkból is be van építve még néhány. Na és temérdek a mellékoltár, minden felekezetnek megvan ott a magáé, mind másmilyen, egy nagy misung az egész, ce nit? Hogy Krisztus sírja milyen? hát van egy szűk előkápolna, jó díszes, abból nyílik egy kicsi kamra, van ott egy kétméternyi kőlap valami alacsony emelvényen, meg van repedve, a hasadékon be lehet látni, na és mi van bent; mi van bent? hát nincsen bent semmi, mert ha nem tudná, Gerson úr, harmadnapra feltámadt a tulaj.
A jövevény hallgat. Most már feltűnő a hallgatagsága, de könnyen magyarázható: Jeruzsálem rázta meg a valóját nagyon. Lehet, hogy ő is le akar telepedni itt, illetve úgy jött, hogy le akar, s most küszködik, na ja. Itt mindig kétségbeesésbe zuhannak az újonnan érkezők, első pillantásra megrendítő ez a Szent Város, koszos és jelentéktelen, és az érkezők a Góleszba vágynak vissza. De ezt ők csak hiszik. Nem a Góleszba vágynak vissza, hanem Jeruzsálemba! mármint a mennyeibe, amilyennek a Góleszban elképzelték. De aztán meglelik lassan ők is a földiben a mennyeit, muszáj nekik, Jeruzsálem a vándorút vége, innét nincs tovább.
Érőfélben van ám az újonnan érkezett lelke; a nefes, a lélek, harcban áll a szellemével, minek a neve ruah, és e harcból majd neki is, mint minekünk, régóta itt levőknek, a felsőbbrendű szellemi létbe kell eljutnia, minek neve nesamah, oda mi már eljutottunk rég. Vannak persze még magasabb rendű állapotjai is annak a nem-testi etvasznak, ami a halhatatlan bennünk, tudja ezt a Zohár, a Sugárzás Könyve, tudták sok bölcs kabalisták, a hajjak meg a jehidah, de ezeket már csak a választottak érik el, jehidahja csak kettőnek volt közülünk eddig, Ábrahámnak és Dávid királynak, mint tudjuk. Úgyhogy ennek a jövevénynek is érik most a lelke, tusakodik most magával némán, mert Jeruzsálem a végpont, innét nincs tovább; kedves Gerson úr, vegye tudomásul, eddigi rabságai múltán itt látja meg az ember, hogy nem mással, de önmagával áll szemben, attól nem bír menekülni, és ez a legnehezebb küzdelem.
Nem jól gondolják pedig ezt a haszidok, ők bonyolult embert nem ismernek, maguk nem olyanok lévén.
Nekik most éppen azt igyekszik megbocsátani Ram, hogy nem tudtak Megváltók lenni testületileg, mert maguk közé nem fogadták, másságát éreztették, családja vétkeiért utálták, az igaz haszid bölcsek pedig, kikért ő rajongott volna, tanítványukul nem fogadták a bűnös, gyilkos gazdagságból érkezettet, csak mikor álnéven kóborolt közéjük, és az nem az igazi, s mikor származását elárulta, meg is verték néha.
Korán kezdődött ez el neki, mert a jesivába járó szegény diákok napokat ettek a gazdag Romm családnál is a Kahal szolgáinak beosztása szerint; egy asztalnál étkeztek velük, gazdagokkal, és a kis Gerson még nem volt tisztában azzal, hogy ő nem is olyan gazdag, mert véletlen és kései gyerek, és az örökség nemzedékekre előre el van osztva már, de azt látta, hogy a szegény diákok nem butábbak nála, csak nem tömték a fejükbe a tudományt otthon, mint neki.
Már akkor irigyelte a nyomorukat, hozzájuk törleszkedni próbált, de azok magukba zárkóztak, nem feleltek, megszégyenítették, bár maguk az inkább megszégyenítettek. És kint éjszakáztak a sufniban a vándor zsidók, kik a szeretetházba nem fértek be; a Kahal bilétáival jöttek ők is, azzal aludhattak ott, és löktek nekik valami ételt az ólba, ők a házba nem léphettek be; talán ez volt az első jegyrendszer a Zónában, követte később sok más és a Zóna a gójokat is magába nyelte.
Gerson éjjel a feldunyházott ágyban nem bírt elaludni, de a sufniba kimenni hozzájuk félt; ez volt a második szégyen. Mert volt sok-sok taszítóan vonzó ember köztük, csavargók, batyuzók, drótosok, üvegesek, köszörűsök, csodabogarak, félőrültek, koldusok, hegedősök, gyilkosok, besúgók, próféták, eszelősök, hideglelősök, kiütésesek, köhögők, harákolók, krákogók, hörgők, torzak, sánták, vakok, és azokról azt mondták, hogy hoszidok; és ő akkor már nyugati nyelveken, miket a fejébe vertek, titokban sok fennkölt nyugati eszmét összeolvasott egyenlőségről, testvériségről, ilyenekről, és ki kellett volna közéjük mennie. Ha akkor kimegy, később aligha lázad akkorát. De nem mert kimenni.
Aztán egyéb szégyenek is ezzel kapcsolódtak össze a fejében; mikor a bármicvóra készült és a szövegét magolta, és nem volt a házban senki, csak az egyik cselédlány, a csúnya vaskos derekát hirtelen át akarta fogni, mire a lány sikított, az odújába berohant, bőgött, Ram utánabotorkált riadtan, és véres csík lett a lánynak lábán a rémülettől, tisztátalanná lett a leány, és Ram azt hitte, attól a piciny érintéstől megfogant a lány és rögtön el is vetélt, ő ölte meg azt a gyereket, a nemzője, ez volt a harmadik szégyen, mert haszid volt a lány, ő pedig a helyzetével akart visszaélni.
A negyedik az volt, hogy sok-sok hónapokon át fekhelyén éjjel képzeletben apja elé állt, s felelősségre vonta, amiért pár nemzedékkel korábban a talmudisták sok haszidot az oroszok kezére adtak. Nappal nem állt elébe. Szégyennél is szégyenebb volt, hogy képzeletben is gyáván vádolta meg apját a haszid nyomdászok meggyilkolásával! noha tudta, hogy közvetlen részese annak az apja nem volt; de mégis! S képzeletében apja mindig meghajolt az érvei előtt, és mondta: menjél, fiam, Gerson a haszidok közé vezekelni helyettem is. S képzeletében a haszidoktól már haza is tért Gerson, és a nyomdát a bátyjától elszedte, és a haszid Talmudot nyomta Vilnában, és ő lett az elsőszülött, és felesége haszid rebbe lánya, és kibékültek, nyomdájának hála, az egymásra fenekedő zsidók.
Azt is képzelte néha, hogy őt nem rabbi Min Romm nemzette, hanem valamelyik vándor koldus a maga haszidságának teljében, s bizonyíték erre, hogy a Romm családban mindenki fontosabb nála, és csak anyja szereti óvatosan, jelét ritkán és titokban adva. Azt nem tudja hova rakni, hogy apja megdicsérte, valahányszor a felbérelt tanárok rendkívüli előmeneteléről beszámoltak, s hogy a Talmud jegyzeteinek összegyűjtését, a legnehezebb munkát, amiben az ő kiadásuk a haszidokét felülmúlni tartozott, rábízta, pedig alig volt húszéves akkor.
Nem merte azt mondani, hogy a haszidokhoz akar menni, csak azt mondta, hogy világot látni indul, mikor eltökélten végre mégis apja elé állt; nem örült az apja, de vállat vont, és a bumágát a Kahaltól meg az oroszoktól megszerezte, ő pedig úgy ment, mint a hatalommal bíró családok csemetéi mind, bizton tudván, hogy a pereputty megvédi, ha baj van; ettől annyira lázadók. És nem fogadták be azok, kik az eleven vallást hirdették a könyvekbe száradottal szemben; és gyanakodni kezdett kudarcos vándorlásai során Ram, hogy apja talán előre tudta ezt. És próbálta szeretni őket álnéven, de hiába próbálta szeretni őket, akiket oly rég szeretett képzeletében; voltak már caddik-dinasztiák, a csodarabbi hivatása öröklődött már akkoriban apáról fiúra, úgyhogy több volt köztük a dölyfös sarlatán, mint az igazi kegyes ember; e szép panteizmus alapítójának, a Baal Sém Tovnak, a Jó Név Tudójának méltóságáról és emberségéről mit se tudtak ők, csak valami tant böfögtek újra többnyire, s az igaz rebbékhez, mert hogyne lettek volna olyanok, közel jutnia nem sikerült, kötődni magukhoz nem engedték, sejtvén vagy tudván, ki is ő, s a legbölcsebbek a homlokáról olvasták le, hogy ennek az embernek a haszidizmus kevés lesz: túl könnyedén kiismerhető.
Rabbi Min Romm egyébként nem gondolta, hogy a haszidokban csalatkozott a másodszülöttje; azt hitte, a Nyomda vonzotta vissza, mikor pocsékolni való idejét eltékozolván Vilnába hazatért.
Min Romm számára a Minden volt a Nyomda; meg nem fordult volna a fejében, hogy másnak esetleg nem az. Téren, időn, tán még valláson is kívül létezik egy Hatalmas Nyomda, valahol a dolgok mélyén s felettük láthatatlanul, és ennek könyveiben az Úrnak minden lehetséges igéi vannak betűt öltve. A gyarló ember hivatása az, hogy e Láthatatlan Nyomdához a létezhetőt közelítse. Netán atyjával, az alapító Barukh ben Jozeffel vetélkedett Min Romm, s elholt atyja szellemének bizonyította-é, hogy többre képes nála? nem tudom; Barukh Rommról annyi maradt rám, hogy elhunyt négy évvel azután, hogy a nyomdáját Grodnóból Vilnába vitte volt. De meglehetős ambíciókat hagyhatott a fiára, az ormótlan sajtóknál is ormótlanabbakat.
Nem hiszem, hogy hálaimát rebegett rabbi Min Romm, mikor tékozló másodszülöttje hazatért, kajla füleit lekonyulva hordván, mert a Nyomda foglalta le nyilván aznap is a zord atyát, kinek erejét mindvégig a munka feltételeinek kivívása merítette ki, hogy maradék öt százalék erejéből magát a Nyomdát létrehozza s fenntartsa. Hasonló volt a produktív és improduktív munka aránya e tájon, mikor ezt a történetet írtam, vagy csak picikét rosszabb.
Hetekig, hónapokig kóborolt Gerson? nem tudom, de szerintem atyja úgy fogadta, mintha előző nap vadult volna el, és az aznapi munkát rögtön kirótta rá, mert létezik az a Hatalmas Nyomda láthatatlanul, s a lehetőt még nem közelítettük hozzája eléggé; gondolom, inkább zavarta a családja, gyermekei észlelhetetlen anyjával az élén, kit még akkor vett el kishitűen, mikor atyjától a csekély örökséget átvette volt; később kiderült, hogy rangon alul kötött házasságot; na mindegy, nemzett hát örököst magának, jóval később nemzett egy megbízható korrektort is, az unokák pedig, elsőszülöttjének három fiai, már előnyösen nősülnek, hála az Úrnak, lesz hát, ki a Nyomdát működtesse s vevőkörét az egész Diaszpórára kiterjessze.
Spanyolcsizma volt Gerson lelkén az a Nyomda, és rabságának cellája a család, hol mindenki fontosabb volt őnála, és kínszenvedés minden közös étkezés, minden közös ima, miket szigorúan együtt kellett végigcsinálni a többiekkel, észlelhetetlen anyjával, dölyfös bátyjával, annak szintúgy dölyfös elsőszülöttjével, Dáviddal, s annak öccseivel, kikre már előnyös házasulás várt; bátyjának felesége is gőgös volt, Mirjam Motle, Gavriel rabbi lánya, őt észre se vette; és Dávidot bármicvója után rögtön kiházasították, a nevezetes Eliezer Landau lánya volt a felesége, gőgös az is, meghalt, s akkor másik gőgös asszonyt vett el Dávid, Jozef Markavynak lányát, Debórát, ki a nagy Smuel Straschun rabbinak volt unokahúga; fia, Matitjahu Straschun nagy tőkével szállt be a Talmud-kiadásba, öccse meg, Elijahu, a nyomda főkorrektora volt, Gerson vetélytársa tehát, művelt fiú, el kell ismerni, de memóriája mégiscsak gyengébb! és kezdett már szorgalmasan utódokat nemzeni Debórával Dávid, azok is ott sivalkodtak az asztalnál, úgyhogy rendszeresen ott ettek egy asztalnál rabbi Min Romm meg a felesége, meg Jozef Reuben és a felesége, meg a három fia, Hajjim Jakob, Menahem Gabriel s a legidősebb David, annak felesége Debóra, meg a két legidősebb fiuk (a többi négy meg az egy szem lánya még nem volt meg), és ott evett Matitjahu meg Elijahu, ez tizenkettő Gerson nélkül, ő volt a tizenharmadik, és gyakran jöttek az apósok, az anyósok, jöttek a napokat evő diákok, jöttek illusztris vendégek, húsz-huszonöt ember rendszeresen ott ült annál az asztalnál, hol Gerson leszegett fejjel rágott, és magát észrevétetnie csak egy-egy botrányos, idétlen közbeszólásával sikerült.
Nagy családban szokott lenni család bolondja, család vadóca; Gerson lett az; kinevették, mert féltek tőle; hogy visszatért, és a Nyomda a végleges börtöne lett, tekintete tovább sötétült, s okolta a Nyomdát, hogy a szegényekkel együtt nem panaszolkodhatott az Úrhoz a szegénysége miatt, de hallgatott erről, nem voltak kimondhatók a dolgok abban a családban, s csak néha mondott valami oda nem illőt, hogy jelezze, él.
Az atya-fiú viszony úgyis maga a téboly, s csak az anya-fiú viszonytól nem különbözik; merő bűnös anyagiság volt a Nyomda Gerson számára, merő szellemiség és érdem az atyja számára, és kellemes adottság a többieknek. Haszontalannak látta azokat a könyveket Ram, a beléjük rakott betűk a Megváltást sok ezer éve nem bírták elhozni; a Megváltásnak ékkövei voltak ugyanezen betűk az atyja számára, ki a könyvek megjelenését furfanggal, hamissággal, csalafintasággal kiharcolta, s hajbókolt gyáván a tőkéstársak előtt, s velük a haszidokat gyilkolta.
Vér tapad a könyvekhez, ezt látta meg Gerson tisztán, merő vérontásról szólnak a szent könyvek mind, és kiadásukat újabb vérrel érik el; s lázadván e rengeteg vér ellen, álmodta Gerson, hogy a földbe süllyed a nyomda, hullámzó mocsár nyeli el a bent levőkkel együtt, s remélte, összedől az új nagy nyomda építés közben és agyonsújtja építőit egytől egyig, de nem bírt összedőlni, erősek voltak a gerendák, és a legjobbak a Zónában az ácsok. S bűnnel voltak átitatva a sajtók, régiek-újak egyaránt, s a Talmud betűit is áthatotta a méreg, s a Tízparancsolatnak betűi tiltakoztak, hogy kinyomassanak, harcoltak azokban is a mindenféle szellemek.
Vágy, szándék és tett között hol a határ, Uram?! csak a világi bíróság mérlegel és állapít meg ilyet, s annak ítélete semmis. Emlékeiben kutatva nem lát tűziszerszámot a keze ügyében Jan Andrzej Ram azóta sem. Első érzete a szégyen volt, amiért a haszidok megtették őhelyette, de nem látja az utat, amit rohanvást kellett a tűzhöz megtennie azon az éjszakán. Lehet, hogy mégis ott volt, mikor a tűz ki sem gyúlt? Rémlik, imádkozik a lángok melegénél, s a haszidok minden bűneit magára vállalja ott. A lángok csontvázára bontják az épületet, vak mélységeit elleplezve feltárják, fenséges és nagyszabású a látvány; miféle szerzet, Uram, az ember, ha a romlás látása kéjes boldogsággal tölti el?! S mikor harmadnap Mose maradékát meglelték, Ram élénken képzelegte, milyen a tűzhalál, és olajat is locsolt szalmára, vagy a valóságban, vagy képzeletében, s kis híja volt, hogy kipróbálja; ha gondolattal tűz csiholható, Mose Ryndzinskit ő gyilkolta meg.
Sokan ütöttek rajtuk a tűz után, kárörvendőn részvétüket nyilvánító vilnai tekintélyesek, kik az üzletből ki voltak hagyva korábban, meg kóbor haszidok, kik a csapás sújtotta poricsok megtérítésére az időt elérkezettnek látták, meg vizslató oroszok, kik a bajt csak tetézni akarták és tetteseket szimatoltak, de valamiért éppen őközöttük, kiket a tűz égetett; voltak részvétüket őszintén nyilvánítók is, hogyne, segélyalapot gyűjtők, ilyenek; orvosok garmadája, kik szélütött atyja mellett dologtalan üldögéltek, bár képük aggodalmas, mert mimikával nyerhető a pénz; nem volt, aki kiseprűzze őket; akkor jött a Vendég.
Ránézett, és mondta néki: abban a tűzben te égtél benn, Gerson Ram, és adj hálát ezért az Úrnak. S mondá: az a tűz a te szellemednek volt a purgatóriuma. S mondá: ez volt eddig a zsidók közt a legnagyobb holocaust; választott a te családod még a választottak népében is; azért sújtott ilyen nagy csapással az Úr, mert célja vagyon ezzel. És másmilyen volt az Idegen, mint a többi sete-suta ügybuzgó, mert lassú volt a lépte és lassú volt a szava, és lengyelül beszélt; és mondá: amíg gettók voltak, nem volt szégyen zsidónak lenni, hanem elrendelés; mikor a gettók fala ledőlt, szégyenné lett immár; de a szégyentől megmenekedtek ők és minden ivadékaik! hát ezért lett a tűz.
A szélütött rabbi Min Rommon nem tudott a Mester rajtaütni, sem örökösén, Jozef Reubenen, sem annak fián, Dávidon, vakok voltak, s nem látták, hogy a kegyelem elérte őket, ám Gerson megütődött, őt megérintette a Mester.
Áll tehát most Ram a jeruzsálemi haszidok közt, és szeretetének teljével hallgatja őket, a gyermekeket, mert gyújtogatni és gyilkolni gyermeteg dolog; beléjük rakhatott valamit gátul az Úristen, hogy ne tudjanak felnőni soha, és ezzel így vannak minden más népek is; tudja ezt a felnőtt, akinek Messiása van, és megbocsátja.
Most is mily gyermetegen vidulnak, mesélvén: a keménykezű Bardaki meg akarta törni a szefárd monopóliumot, pénzt gyűjtött, önálló porics vágóhidat létesített, ám amint kész lett, a szefárdok elterjeszték a muzulmánok közt, hogy a poricsok vágás előtt a juhok nyakán a szőrt kitépdesik: kínozzák az állatot a poricsok! s ettől úgy megrémültek a muzulmánok, hogy a porics sakter hiába hajbókolt Mekka felé az Allah Akbárt kiabálva, tönkrement Bardaki, negyvenezer piaszter a vesztesége! ami ugyan a töredéke csak annak, amit a hallgatag jövevény családja vesztett, mint mondják, a Zónában, de mégis hatalmas összeg, Bardaki egész életében nyögni fogja, meg a poricsok mind!
Ők a maguk tökéletlenségének teljében, felnőtté válhatásuk akadályaiba gubancolódva, lelki kalodáik sokaságában heherésznek ezen; de ha a hírnök a maga küldetéséhez felnő, egész valójukat megrázza majd a Hír! és őket is megváltja a Messiás, akit várni a Szentföldre vándoroltak ők, hol az Isten hozzájuk, hitük szerint, közvetlenül fog szólani, és a Megváltás előtti világvége őket ott elkerüli, s talán fel se kell támadniok, mert meg se fognak halni, ha a Megváltás ebben a nemzedékben jő el, és eljöhet bármely pillanatban, nemcsak akkor, ha teljesen tiszta vagy teljesen romlott a nemzedék, mint állították volt hajdan a Megváltás teljesülésének feltételeit számolgatók.
Az ő üdvük a hírnök szellemének érettségétől függ most, ez nagy teher, és nem szabad elsietni semmit. Ihletett pillanat kell, és olyan színhely, hová a segítő fényes szellemek összegyűltek. Ez még nem az a hely, nem az a pillanat. Tengődni fognak még pár napig megváltatlanul, s nem látják meg a fényt még; a Kelippák: a Héjak zárják még őket magukba, mint sok-sok nemzedéken át mindenkit a Földön; ma még a Pokolnak eme páncélzatában hajtják álomra a fejüket, s nem tudják meg, hogy a Megváltás már el van kezdve, s a hírnök személyéből rájuk is sugárzik, bár tartózkodva még.
Ez a sugárzás a Mestertől való, de csak azóta, hogy az ő szelleme ismét testesülve van; s mikor testesülve nem volt, sok-sok nemzedékeken át, úgy hívták, hogy Sekinah, ma is így hívják a zsidók; ez az Isteni Jelenlét, amely köztudomásúlag nőnemű.
Most a zsidók nőnemű Ott-lakása, mert szó szerint ezt jelenti a Sekinah, az ő Mestertől való jelenlétének sugárzásával egyesül, amely, így érzi Ram, férfi jellegű; s majd e kétféle sugárzásból létrejön a Legújabb Szövetség, a hím- és a nőstény-jelenlétből a Gyermek. Igaz lehet ez? morfondíroz Ram, mert a Mester tanaiban ilyen nincs; attól még lehet igaz; és érzi Ram erősen, hogy noha a környéken nincsen nő, csupa férfiak álldogálnak körül, egész Jeruzsálem mintha asszonyként arra várna, hogy az isteni hím-jelenlét az ő gersoni küldetése által megtermékenyítse. Avagy már létrejött az egyesülés? csak még ő, az eszköze, nem vette észre, emlékeit rendezni próbálván?
Meg kell próbálni a Sekinah és a Mester viszonyát tisztázni egyszer. Tudnunk kell, hogy e nőnemű szellemi létező lángolt vala Mózesnak a csipkebokorban, ez volt a lángoszlop, mely a Hazába vezette, benne lakik az emberben, de az emberek közötti köztesben is ott van; arámi fordításban ez a „Szó”, a „Dics”, az Újtestamentomban ez az „Ige” és a „Sugárzás”; Majmonidész szerint közvetítő Isten és a Világ között, Nahmanidész szerint Isten mindmegannyi viszonya a Világhoz; egyesek szerint a Tóra még nem állítja, csak a Talmud, hogy a Sekinah lejött a Földre, ám ez a vélekedés téves; két bárka jött ki Egyiptomból: az egyikben József teste, a másikban a Sekinah; a Tabernákulumot azért emelték, hogy benne lakozzék a Sekinah; a száműzetésbe elkíséri a zsidókat, s mikor ők megváltatnak, maga is felszabadul. Addig is a kiváltságosakra ereszkedik alá, de csak ha éppen vígak, mert Isten közelében nincs helye borúnak; nevezik Szentléleknek is; megkapják a harminchatok, kik minden nemzedékben a világot a vállukon viszik; a betegnek a fejénél helyezkedik el, a férfinak a jobbján, a rosszat cselekvőtől elszelel; van neki fénye s néha hangja, olykor harangszó ő, s lehet szárnya, galamb képében jő, a szentekre ő sugárzik, mert ő az Úristen Arája, véle egyesülni vágy, az lesz az Égi Tikkun, vagyis a Nagy Fölemelkedés; addig is valahányszor ihletünkben az Úrhoz emelkedünk, Ő tart vélünk extázisainkban, mik által az ő emelkedését viszont mi segéljük.
Ám ha a Mester megváltói szelleme: az maga az Úristen, és első eljövetele óta a mennybe visszamenni nem tud, s a Gonosz Szellemek láncát ezentúl csak testesülései idejére bírja lerázni, hogyan is állunk e Nőnemű Jelenléttel? Nehéz ez a dogmatikai kérdés Ramnak, jobb a Megváltás utánra eltenni ezt is, különben is már este van, a haszidoknál ül a szőnyegen törökülésben, és az Impériumból csempészett jófajta kóser vodkát isznak, s ha nem kóser, hiszik, úgyhogy azzá nemesül; jiddis–lengyel–orosz dalokat énekelnek, és cigánydalokat is; érzi Ram, hogy köztük van a Sekinah, hála érte az Úrnak, amiként abban a látomásában is a Sekinah sugározta át a tárgyakat, amit hosszú böjtölése után látott, mikor meggyőződött róla, hogy a Megváltás már tör a világban előre; együtt van azokkal, kiktől a leginkább fél Jeruzsálemban, azért is ment közéjük, a bátrak küldetése az övé, nem a gyáváké, megbízhat benne a Mester; velük eszik, velük iszik, mintha a Zónából ki se mozdult volna soha, s úgy érzi, az éjszakába kilépve a vilnai Sulhojfban, a zsinagóga kertjében találná magát.
És könnyeztek a becsípett haszidok, mert bennük is megképzett valamelyik sulhojf, amit odahagytak a Zónában, s még az is látta a magáét, akinek az apja, a nagyapja jött volt fel Jeruzsálemba; a Gólesz után, ők így hívják a Galutot: a Rabságot, vágyakozni soha meg nem szűntek; ilyen a honvágy; s mielőtt a feje végképp elnehezülne, megérti a Titkot egyszeriben Ram: nem jöhetett el másutt a Megváltó, csakis Vilnában! mert hallja most, úgy hívják a Zóna fővárosát a haszidok, hogy Új Jeruzsálem! és így humorizáltak magukon a vilnai zsidók is, holott igazat beszéltek, csak nem tudták!
Vilna az igazi Jeruzsálem, hát ezért ott jött el a Mester, és nem ebben a koszfészekben itt, a messzi Ottomán Birodalomnak is legtávolabbi szegletében!
S talán feltárta volna a Titkot azonnal, de nem forgott már a nyelve, nem volt szokva az alkoholhoz, ám kóvályogva is észlelte, hogy sokan nézik őt: nézi a Mester, nézi a Költő, nézik jó páran a Körből, és odaátról kíváncsian figyeli az apja, mihez kezd a fia, a lázadó.
Másnap reggel, a Nagy Szefárd Zsinagógába igyekezvén, az úton ezt a verset mondta magában:
|
És imádkozott, mint a többi zsidók, és kiment a zsinagógából, és tudta már, merre menjen, és akkor ezt a verset mondta magában:
|
Szokott a költészet segíteni a rászorulónak, erre való; segített a két régvolt poéta, Halévi és Gabirol az Úr nevében térítőnek Jeruzsálemban.
Mose Rivlin hatvanéves volt, mikor, négy éve már, Jeruzsálemba érkezett; addig Sklovban vala Maggid, vagyis Lélekvezető. Az ő atyja, Hillel, ki hét éve holt meg, még a század elején ment fel Vilnából Jeruzsálemba hetven askenázival, az ő atyja pedig, Benjamin alapítá volt Vilnában a Hazon Ciont, és ő is elindult vala Jeruzsálemba, mikor Napóleon az oroszokkal hadakoza, de útközben meghalt. Hozzátehetem, hogy történetünk jelenétől két évre Mose fia, Elijah Jozef is Jeruzsálemba érkezendett, s ő lett ama nevezetes ember, ki elsőként a falon kívül éjszakázott. Azt veszem ki e család történetéből, hogy olyan az ember, mint a hal, eltekereg messzire, de ívni visszatér oda, hol állítólag kimászott a kaviárból.
A kopogásra egy ifjú szőke ember lépett ki a házból, burnusza, akár a beduinoké, szólt valamit spanyolul, Ram rámosolyodott, és jiddisül kérdé, írhatna-e kvittelt; a gabbai, mert az volt, felelé, hogy bald; visszament, előtűnt, hozta a papírt meg a plajbászt, akkor Ram letérdelt a földre, firkantott pár szót a papírra, aláírta a nevét, a papírra tett pár piasztert, így nyújtotta a gabbainak; az megint bement; Ram a térdét porolta, várt; megint kijött a gabbai, félreállt, Ram bement.
Székében ült a rebbe, köpenyének ráncai immár a térdén szépen elredőzve, a gabbai megállt a széktől balra; illedelmesen köszönt Ram, és elhallgatott. A rebbének emlékeiben kell kutatnia most, a róla hallottakat összegeznie, hogy lelkét megérezze, magába fogadja, kínjait magára vegye, s mielőtt bármit is kérdez, az előtte állónak életét lehetőleg végigélje.
Ram türelmesen állt. A rebbe ismét a kvittelbe nézett. Beszédes az ilyen cetli, jósolni lehet belőle. Az állt rajta: „Az igazat hirdetni érkeztem Jeruzsálemba, csak nem tudom, hol kezdjem, ebben kérek tanácsot.” Nézte az írást a rebbe, tetszett neki. Rövid volt a közlemény, ami tudatta, hogy művelt, okos ember áll előtte. Fellélegzett a rebbe ismét, mert a hosszú kvittelszövegektől rettegett. Aki önmagával nincs tisztában, körülményesen és zagyván fogalmaz, ezért is terjengős a legtöbb iromány.
Állt Ram, állt a gabbai, ült a rebbe, hallgattak. A rebbék szótlanságban szokták az elébük járuló lelkét befogadni, és a szemüket is lehunyják, nehogy az esetleges külső a lényeg befogadásában megzavarja őket; voltak vak rebbék, kik mégis mindent láttak, mint a nevezetes Lublini Látnok is; ez a hírneves Lubliner meg tudta mondani az előtte állóról, annak lelke miféle inkarnációkon ment keresztül az évezredek során, vagyis tudta azt, amit Towiański Mester is; így, hunyt szemmel tanulmányozta Ram lelkét Mose ben Hillel.
Sok bonyolult, szép dolog zajlik ilyenkor.
El kell a rebbének mélyülnie azon kérdésben, mi is az, hogy valaki az igazat hirdeti.
Ismerjük a legendát: Baal Sém Tov, vagy, másik változat szerint a prágai Lőw rabbi az „Igazság” szót írta az agyagból emberré tapasztott Gólem homlokára, s mikor az fellázadt, csak úgy lehetett megzabolázni, hogy egy betűt a homlokán áthúztak, lett a szóból „Gazság”, s a Gólem porrá omlott. Így fordítom szabadon, mert az volt a homlokára írva, hogy EMET, ez azt jelenti: igazság, és az E betűt húzták át, s lett belőle MET, ami azt jelenti: halál.
Hunyt szemével az előtte álló kegyes zsidó homlokán a feliratot vizsgálja a rebbe, azt silabizálja, vajon az első E ott van-e vagy sincs. Az a rebbe dolga, hogy ezt hunyt szemmel meglássa.
Dolga továbbá, hogy elvesse az elébe járulóról szerzett tudását.
A haszid rebbének a porics Romm család ellensége, tudjuk; a szlavutai nyomdász Mose Sapiro felmenője, Pinkasz Sapiro az alapító Baal Sém Tovnak személyes tanítványa volt, s könyve, a Midrasz Pinkasz, rebbénknek szent könyve. De nem szabad erre gondolnia a rebbének, mert származásáért senki sem felel. Nehéz erre nem gondolnia a mi rebbénknek, mert ő már caddik dinasztiába született, és rebbe a születése jogán lett. Mégis arra gondol most a rebbe, hogy az Úr előtt mindenki egyenlő, legyen bár haszid, talmudista vagy edombéli gój; a jehidahért vív a rebbében a nefes és a ruah, e harcnak ki van szolgáltatva ő, és jól teszi, ha hunyt szemmel a csatazajt füleli.
El kell feledkeznie továbbá a rebbének arról, hogy ő Jeruzsálemban nem egyszerűen a közössége lelki istápja, hivatalosan azt a törökök nem is engedélyezik egyelőre, hanem a zónabéli kegyes zsidóság meghatalmazatlan nagykövete. Haszid Kahalok szervezetlen szervezete delegálta oda, s megbízatását a Kahal betiltása nem szüntette meg, tovább fog élni a Kahal a Föld alatt, ilyen a valaha kialakult szervezetek továbbélete; az írásbeliségből a szóbeliségbe alányomott Kahalok diplomatája lesz ezentúl, s tudjuk, a szóbeli Tan mindig az erősebb. Ám rebbének lenni más, mint diplomatának lenni. Emberibb, nehezebb.
Kiemelkedő Lélekvezető volt vajon Mose ben Hillel? nem tudom; sokukról legendák költettek, mondásaik később vaskos kötetekbe lettek foglalva jó pénzért; ő nem tartozott közéjük. Ettől még igaz caddik lehetett, s amit az elébe járuló nyomorultakról tudnia kellett, tudhatta. Kisvárosi, falusi bajokat ismert meg Sklovban, zavarba csak művelt, világot járt emberek hozhatták. Ezúttal hát zavarban lehetett. Lehet, hogy ezt a Gersont az oroszok küldték a nyakára (divat volt akkoriban orosz kémektől tartani ott). Lehet, hogy a szefárdok provokálják. Lehet másnak kéme, besúgója, a törököké akár. Ám ilyen lehetőségekre nem gondolhat a Lélekvezető. Éppoly bizalmat köteles az elébe járuló iránt tanúsítani, mint annak őiránta, s ha az elébe járuló történetesen hazug ember volna, azt sem kezelheti hazugként ő, a rebbe; a legjobbat kell embertársunkról gondolnunk, és akkor olyanná is válik.
Az ilyen tiszta betűvetésű embereket ő otthon nagyobb rebbékhez küldte el, maga velük mit sem kezdhetvén; ám itt nem volt kihez küldenie tovább. Fohászkodott hát némán a rebbe, bocsátana reá legalább kicsiny időre az Úr nagyobb bölcsességet, mint amivel rendelkezik.
Védekező üléspontba volt kényszerítve a rebbe, noha látszólag trónolt, s előtte egy támadó kérelmező állott, csak látszólag alázatosan. Gersonról gondolni lehetett, hogy majd elmegy onnét, ám a rebbe immár máshová nem tudhata halni, mint Jeruzsálem földjébe, úgyhogy neki az ott élőkkel s az odahaltak szellemével is számolnia kelle. Ez súlyos korlátozás a vándor szabadságához képest. Hanem ezt már ihletetten gondolta a rebbe, kinek hunyt szemhéján belül Gerson Ram ábrázata úgy jelent meg, mint nyughatatlan vándoré.
Ram őszinte alázattal állt és várt, s fölényre tett szert így; hunyt szemmel ült a rebbe, neki kellett ihletét magából kiszorítania; a szoba falon túli pontját nézte merőn a szőke beduin, a gabbai. És eldöntötte magában Ram, fölényét érezve, hogy a rebbe kérdéseire kertelés nélkül azt fogja mondani, amit valóban gondol. Nézeteit, lelkét, szellemét kiszolgáltatja, aztán történjék, aminek történnie lehet és muszáj.
S még tartott a hallgatás, de máris létrejött ama szent kapcsolat, amire a kérelmező haszid és a rebbéje vágyik. Ennek külön neve van, ez a jehidut, ama legmagasabb állapotja a léleknek, mit egyedül senki el nem érhet, mert csak Ábrahámnak és Dávid királynak volt megengedve, ám kettesben bárki igen; a jehidut ugyanis a jehidahnak többes száma, logikusan. Megérezte a rebbe, hogy a kérelmező őszinte alázattal áll, s így ő, ki az Erecben is a Galut foglya maradt, Jeruzsálemban is a száműzöttségre jellemző rejtőzésben él, e jehidutban végre önmaga lehet. Az ő neve is Mózes volt, vízből vétetett, és a magzatvíz ősóceánjába e kurta jehidut idejére visszatalált, és szorongása, mi sose hagyta el, enyhült. Mert szorongott a rebbe világéletében, főleg, ha tanácsot kellett adnia, és voltak gyomortáji és szívpanaszai, és el volt a szüntelen elmélkedéstől hízva, és minden tanácsadást követően bűnbocsánatért esedezett ő. És most, érezte, nem szorong.
Megszólalt akkor a rebbe, azt kérdezte, van-é Gersonnak felesége.
Gerson a kérdésbe belepirult. Azt felelte, nincs. Nősülj meg, tanácsolta a rebbe. Ram hallgatott. Túlkoros bóher vagy, fiam. Tudom, vallotta meg Ram.
Hallgattak. Ihletett kérdés volt a rebbéé. S ha a porig alázott Ram őszinte mert volna lenni, bevallotta volna, hogy az ő asszonytalanságban elcsorgatott magvaiból már számosak a pokolfajzatok, kik a légben bolyonganak testet ölteni akarva, spermára vadászva; ezek a kurafiak őt majd temetésekor a sírjához úgy kísérik, mint apjukat, és rátámadnak ott az ő majdan asszonytól születendett gyermekeire. De nem vallotta be, ő ebben a gyermeteg zsidó babonában sohasem hitt, csak mindig az eszébe jutott, valahányszor kamaszmódon könnyíte magán.
Létező harmónia a jehidut, dinamikusnak kell hát elképzelnünk azt is. Legyűrte egyetlen aljas kis kérdéssel a kérelmező fölényét a rebbe, s ő került fölénybe. Ami a műveletlen, együgyű lelket fölkavarja, az a művelt, bonyolult lelket még inkább. Ám a rebbe sem akart a fölényével visszaélni, némán hálát adott az Úrnak, hogy az elébe járult haszidot bölcs kérdéssel irányíthatta a jó útra, s ezzel meg is elégedett, és igen kívánta, a jehidutnak lenne vége már. Ilyenek voltak a bizonytalan, kétkedő, hírnévtelen igaz caddikok.
Ram hallgatott. Ismerte a szép mesét, mely szerint minden egyes gyermek foganása előtt negyven nappal a mennybéliek összegyűlnek, s határozatot hoznak, ki legyen a gyermek életbeni társa. Elmondhatta volna, hogy figyelt ő árgus szemmel, ki az a nő, aki néki van ítélve, de nem találta, ám nem a mentegetőzés volt jövetelének célja, s őt nemcsak a rebbe figyelte, hanem Svájcból a Mester is.
Le kellett küzdenie szégyenét, az csak az ő személyének volt a szégyene, még csak nem is halhatatlan, vándorló szelleméé; neki az Úr Ügyének híveként kellett a rebbével lelki társulásba lépnie.
Egymagában ő a rebbe szemében nem teljes értékű férfi, mert a nőtlen férfi soha nem egész; hanem az Ügyet képviselő szellem nemhogy nem töredék, de Istentől megszállt félangyal, mérhetetlenül több hát, mint amennyi egy férfi lehet. Félrevezette a rebbét, mikor magát Gersonként írta alá a kvittelen. Ő már csak ex-Gerson, és re-Gerson többé nem lehet. Ám a Jan Andrzej név is félrevezető. Az Úr Ügyének szempontjából közömbös a név. Aki az Úr Seregének katonája, névtelen is lehet akár, mert bármit hirdet, az a merő igazság.
Megszólalt hát Ram, s mondá: nagy hírt, örömteli hírt megjelenteni érkezett Jeruzsálemba, minthogy az igazságnak birtokában vagyon.
A rebbe kinyitotta végre a szemét, ismét a kvittelt vizslatta, s megkérdezte, minek kell ehhez ő.
Mert nem tudom, hogyan kezdjek hozzá, válaszolta az igazsághoz híven ex-Gerson, az Úrnak katonája.
Eltűnődött ezen a rebbe, s mondá: ha ő az igazság birtokában volna, kiállna a Siratófal elé s fennen hirdetné. De mert ő csak egy közönséges ember, az igazságnak birtokában nincs, nem is tudja hát, mit kell cselekednie annak, aki az igazság birtokában van.
Igazat szólt a rebbe; az ex-Gerson a gondolatait összeszedé, s mondá: úgy van ő a teljes igazsággal, hogy elkopik, ha gyakran magyarázza; lépten-nyomon nem hirdetheti, mert ihletettsége, az igazság öltözéke, szertefoszlik; engedje meg hát a rebbe, hogy ne most mondja el, amit hirdetnie kell, hanem egy zsinagógában, s kéri, jöjjön el oda a rebbe is, hogy hallja.
Eltűnődött a rebbe, majd az igazsághoz híven mondá: ő nem az a személy, akihez a kérelmezőnek fordulnia kell, ő semmire engedélyt nem adhat, tiltani se tud, mert felhatalmazása senkitől semmire sincs; forduljon a törökökhöz, kérjen nyilvános helyiséget azoktól, vagy a szefárdoktól, mert ők el vannak ismerve. Ram erre azt mondá: ő sokasághoz szeretne szólani, de bizonyos kiválasztott sokasághoz az Úristennek választott népéből, s az idő még nem érett meg, hogy igazát a muzulmánokkal is közölje; de segítsen neki a rebbe, hogy a szefárdok zsinagógájába haszidok is elmenjenek, ha ideje van. Azt mondá erre a rebbe, hogy ezt soha nem tiltotta, mehetnek oda továbbra is. Azt kérte erre Ram, küldené híveit oda a rebbe, mikor ő fog ott beszélni. Felelé a rebbe, hogy hívei oda mennek, hova s mikor akarnak. Érezte az ellenállást Ram, s akkor mentegetőzött, hogy korábban nem egészen pontosan fejezte ki magát, mert nem ő van a teljes igazság birtokában, hanem valaki más, akinek ő csak a tanítványa, és ez a másik ember a zsidóságnak megmentője.
Csönd volt, és igen felneszelt a gabbai, nézte Ramot merőn, de Ram nem vette észre, ő a rebbével volt jehidutba bonyolódva.
Elgondolkozott a rebbe mélyen, majd mondá: ő nincsen meggyőződve, miszerint a zsidóságot meg kéne menteni; sokan akarták eddig, és sose sikerült; ám akik nem akarták a zsidóságot megmenteni, sőt ellenkezőleg, azoknak szándékait mindig támogatta az Úr; így vannak ezzel a gójok is, kiket szintúgy senki se mentett meg eddig.
Ram felnevetett.
Csodálkozva nézett fel a gabbai, nem volt hozzászokva, hogy a rebbéje szellemes is lehet. S a jövevényre furcsálkodva bámult, ki rebbéjéből a szellemet előcsiholta.
Helybenhagyta a rebbe válaszát Ram, hozzátéve, hogy vannak korszakok az Úrnak akaratából, mikor sok minden változik a világban; volt hosszú idő, mikor hallgatott az Úr, és aztán megszólalt és törvényeit Mózesnek lediktálta; megint eltelt hosszú idő, és aztán a hatalmas Baal Sém Tov a haszidizmust feltalálta, ami előtte nem volt; igen lehetséges tehát, hogy egyszer új és hasonlóképp hatalmas változás áll be, és nem lehetetlen, hogy éppen mostanában.
Semmi sem lehetetlen, hagyta helyben a rebbe, az Úr változatos alakzatokat támogat, s neki semmiféle alakzat ellen kifogása nem lehet, csupán azt nem képes felfogni, hogy a teljes igazság birtokába juthasson egy ember, bármily hatalmas is.
Mert az már a Megváltást okozná; így Ram.
A rebbe bólintott.
Mondta Ram: ő éppen erről szeretne szólni egy szűkebb sokasághoz, mert neki tudomása van róla, hogy az idő eljött.
Oly tömény sugárzás indult akkor a gabbaitól Ram felé, hogy odakapta a szemét. S nem is sugárzás volt az, de annak ellentéte: sugarakat befogadó vonzás. Állt a szőke beduin, s mintha Ram felől lángot gyűjtött volna maga köré: a Mester szellemét. De nem volt ideje Ramnak erre figyelni, a rebbét kellett meghódítania, úgyhogy erőszakkal elszakítá pillantását a gabbaitól, és visszairányítá a rebbére, ki a szemét ismét lehunyta. Behunyta akkor a szemét Ram is, hogy a rebbét magára hagyja tisztelettel. Hosszú volt a csönd, és láthatta a gabbai, hogy Ramnak pillái alól könnyek buknak ki, s a rebbére nézett, és annak csukott szemhéjai alól is könnyek szivárogtak elő.
Minél vénebb az ember, a csoda annál sürgetőbb. Fordítva szoktuk gondolni ezt, látjuk, minden újabb nemzedék csodában reménykedve vág neki az útnak és radikálisan, de az ő csodavárásuk nem az igazi még; vélik: rengeteg idejük van a csodákat megérni, és számukra a csoda mindaz, ami nem is lehetetlen. Bíznak ők, nem pedig hisznek. De mikor már tudni lehet, hogy pár év, pár hónap a maradék élet, és a csoda nem jött el, sőt nem valósult meg az sem, ami lehetőnek tűnt és nem csodának, csak akkor lehet a csodában sietősen hinni igazán. Ez az Isten itala, étke, ebből tartja fenn magát.
S az érzelmek is erősebben akarnak felfakadni öregkorban. Nem is más az öregség, mint csődös életvágyaknak, egymásra halmozódott életkudarcoknak lerakódása az erekben, a porcogókban, s ha nem így volna, az ember örökké is élhetne akár. Nem mondott sokat a rebbének Ram, voltaképpen nem is mondott semmit, de annyi a rebbének elég volt.
A rebbe nyitotta ki előbb a szemét, nem szégyenkezett, a kézfejével maszatolta szét püffedt arcán a szó fakasztotta vizet; nézte, nézte a hunyt szemmel imádkozó lelkes jövevényt, és szerette őt. A gabbai immár lángoszloppá vált testét nem vette észre ő sem. Aztán Ram is kinyitotta a szemét, a rebbe vereslő szemébe nézett, szája szélét rágcsálva bocsánatkérőn elmosolyodott, vállai kissé felhúzódtak, mintha azt mondta volna: ő nem tehet arról, ami nélküle történt; a rebbe pedig krákogott, ami viszont azt jelentette, hogy jól van, fiam, menjél, beszélj a sokasághoz, majd én is küldök oda híveket.
Ram meghajolt, kihátrált a szobából, az utcán megállt. A gabbai követte, kint térdre esett, Ram kezét forrón megcsókolta, s felzokogott. Ramnak az utolsó farkcsigolyáján túl a ki nem nőtt csigolyái is megborzongtak ettől, s a kézcsókba még az a rég holt teve is beleborzongott, melyben a szelleme hajdan lakozott.
A Lehetőség másik neve öröm, és az öröm mibennünk vagyon. Okos emberek megmondták: a fanatizmus a kétségbeesés átfordítása vaksággá; de kárhoztathatjuk-é azt, aki örülni akar? s noha tudjuk: egyik szélsőségből a másikba lengünk át, mint az inga, és végső soron minden életből megmarad a köztese, a nulla, azért a szélsőségeken átesettek többet tudnak a semmiről, mint azok, akik végig a semmiben éltek.
Van egy fénykép, a híres filmrendező Eisenstein féltékenyen nézi a királynői ruhába öltöztetett másik híres filmrendezőt, kinek a neve Mihail Romm; próbafelvételre készülnek a Rettegett Iván című film el nem készülhető harmadik részéhez; nézi Eisenstein, eléggé férfias-é a királynő, s nézi, eléggé nőies-é a jókora orrú, jókora állú Mihail Romm; derék sztálinisták voltak e hírességek akkor, bár később csak Eisenstein pusztult ebbe bele, Romm pedig annyira kiábrándult, már Sztálin elvtárs halála után, hogy megalkotta a Hétköznapi fasizmus című dokumentumfilmet, mely közvetetten volt őszintén antisztálinista. Mihail Romm a mi Ramunknak dédunokaöccse volt, bár ő maga félmondatban említi csak Vilnát önéletrajzában, egyébként őseiről, Szibériába száműzött atyja kivételével, jónak látja hallgatni.
Egy élet csak arra elég, hogy egy bizonyos hitből vagy egy bizonyos hitetlenségből kigyógyuljunk, többre nem futja, ezt mondta egyszer rabbi Min Romm, de Gerson elfeledte, mert nem értette még; nagy hitetlenségből gyógyíthatta magát a Talmud-kiadással rabbi Min Romm, azt hiszem, és azért is töltötte ki láthatárát a Nyomda egészen, hogy ne kelljen meglátnia egyebet.
Mindenki úgy örül a létnek, ahogy tud, mert az „örülni” parancsa hatalmas; és nekem ne mondja senki, hogy bölcsebb lehet náluknál, kik örülni akartak.
Tudnunk kell továbbá, hogy amit a valóságtól elrugaszkodott elméjűek valaha kiötöltek, az ott van, hová gyökeresülni viszik, és az lesz a helynek szelleme, és így leszen valóság.
A Teremtés, mesélik, úgy történt, hogy az Úr magát a világból visszavonta. Ami a helyére türemkedett, az a Teremtett Világ. Az Úr e szerény önkorlátozásának köszönhető minden létező; az Úr azokat mind áthatja, persze. S mikor eltört az Isteni Fényt tartalmazó edény, ez pedig Adam Kadmon, az Első Ember, ki a tudásból éve bűnözött, szétszóródott az Isteni Fény szikrákká, és nincs oly létező a Földön, nincs tárgy, növény, állat, ember, kiben, bármi gonosz légyen is egyébként, a Jónak szikrája meg ne lenne. S mióta az Úr magát visszavonva korlátozta, vagyis mióta a Cimcum, mit az én századomban tudálékosan Ősrobbanásnak neveztek, lezajlott, azóta nékünk az a dolgunk, hogy a hajdani Egészet visszaállítani törekedjünk. Ez a Felemelkedés, neve Tikkun, akkor lesz, és az Őseredeti Állapot vissza akkor áll, midőn minden egyes lélekben lángra lobban a szikra, az Úr iránti szeretet kitölti egészen, és pont akkor jő el a Messiás.
Az élőknek feladata addig is az Istennel való egyesülés, a devekut, amit a keresztények kommuniónak neveznek a maguk nyelvén. Ám mind az élés, mind a halás átmenet csupán. Tudja a hagyomány, hogy hatszázháromezer-ötszázötven a zsidóknak lélekszáma (a gyermekek s a nők nélkül), kik Egyiptomból kijöttek vala; és ezek a lelkek ma is élnek, létük örök; ez a hatszázezer lélek a Tórát és a Talmudot mind a maga kedvére értelmezheti, s nincs olyan értelmezés, mely ne volna elfogadható; az éppen érvényes törvényeken kívül vannak még számos ellenkező törvények, csak lappanganak, amíg a Megváltás életbe nem lépteti őket. Az az ősi hatszázezer lélek mindig megtestesül az éppen élőkben, s ha valaki meghal, a lelke él tovább, és kötelessége, hogy újabb elevenbe szálljon; vonakodik ettől, korábbi élettapasztalataitól nyomasztván, ám erős az Úrnak parancsa, hogy örüljön, vagyis éljen, tehát ismét megtestesülnek a lelkek, s mindig ugyanannyi van belőlük; kiszámítható, adott pillanatban egy lélek hány testben van benne épp; mikor ezt írtam, nyolcvanhárom testben volt benne ugyanaz a lélek.
Száműzve vannak a lelkek az élésbe, miként száműzve van az Isteni Jelenlét: a nőnemű Sekinah is a Földre, s amiként ő a Férfiistennel egyesülni vágy, úgy törekszünk mi, lelkes állatok, szintúgy csak fölfele mindig, fuldokolva víz alól, kopoltyútalan.
Ha a lélek halhatatlan s vándorol, ugyan mi történik a halálban? Egyszerű. Ott a lélek földiségeitől nagy rázkódtatással megtisztul. Nagy a káosz eleinte a halálban, és igen nagy a hangzavar, minden hangok együtt vannak, mit a valaha élt összesen hallott; ettől őt fülének kirázatásával az angyalok megszabadítják; utána egész testiségétől újabb nagy rázatással megszabadítják; akkor a lélek legföljebb tizenkét napig a Purgatóriumban marad, ahol is Ábrahám áll őrt, a napokat számon tartván, míg a lelket kegyetlenül purgálják; s aztán a lélek az Édenkert lakója leszen, és együtt van a magához hasonlókkal, kik hozzá az életben is hasonlók voltanak, mert ezek egymást vonzzák, a földi létben is meg odaát is; lelki fokozatuknak megfelelően választják egymást mindég, és más fokozatú lélek köztük nem lehet.
Mindezt pedig nem Towiański Mester mondja, ki bámulatosan hasonló eszméket hirdet, hanem mondja a Kabala, mondja Izsák Luria, mondja a Baal Sém Tov és nyomukban sokan.
Mi pedig mondhatjuk, hogy mindez merő kitaláció, s találhatunk e képek helyett másokat koronként, de ugyanarról fogunk hallgatni tudatlanul, mint ők.
Azt pedig soha ne feledjük, hogy a legfelső szefira a Kéter, vagyis a Korona. A szefira Isten emanációja, és tíz van belőle az Élet Fáján, s a legfelső a Korona, az utolsó látható pont, vagyis az első a Teremtés felől; a Korona a Negatív Létezés átfordulása Pozitív Létezésbe, és három tartománya van, úgymint a Tagadás, a Végtelen, meg a Korlátlan Fény; és a Korona maga a Pont, maga az Egy, s maga a kijelentés, hogy „Én vagyok”. E szépséges hármasságra pedig különösen jól figyelmezzünk, mert egész észterhes életünknek kulcsát adja meg, higgyünk bár egyébiránt vándorló lelkekben vagy géneknek becézett micsodákban.
Azt is tudják az emberek évezredek óta, hogy a Teremtés nem ért véget az Úristen visszahúzódásával, mert a kezdet folyamatos, azóta is tart, s bizonyság erre az, hogy a világ, amit látunk, szagolunk, tapintunk, hallunk, ízlelünk, egyáltalán van, s könnyen belátható, hogy ha az Úristen nem segélné minden pillanatban véghetetlen jóságával lenni azt, ami van, úgy bármely pillanatban összeomlana ez az Egész.
De nem omlik össze, s ezért a létezés minden pillanatát csodának kell tartanunk; és örömünkkel támogatni tartozunk.
Örömöt volt köteles magából előcsiholni Ram, hogy kimondhassa végre: örömhírt jelenteni érkezett, és előcsiholta, áldott legyen.
Kimondta; nem tudom, kinek és hol mondta ki először; nem tudom, mit gondolt az illető, de az, hogy örömhír, csak egy dolgot jelenthet. Hiszen az eljövetele oly rég esedékes! és soha még annyira nem várták, mint ebben a nemzedékben! mert mindig ebben a nemzedékben várják a legigazabbul. És ahol Ram kimondta, az volt a legsúlyosabb száműzetésnek színhelye. Mert ez a hely éppenséggel az a Hely, hol megvolt a Haza egykor, s most még sincs ott a Haza, mégsem az a Hely, holott ide jöttünk végre; ez az Ígéret Földje, de nem a Beteljesült Ígéreté. Azzá csak úgy lehet, ha ő eljő.
De gyanakvóak az emberek, talán némi okuk is van rá; örömhír? miféle? honnét? kitől? hogyan?
Ennyire gyanakvóak az emberek.
Fekete lánggal éghetett a jövevény tekintete. Majd a zsinagógában elmondja. De mégis, csak nagy vonalakban?!… Nem, csak a zsinagógában. Akitől a nyilvános igehirdetést kérte, követelte, láthatott már tömérdek vallásba tébolyultat, egyebet se láttak Jeruzsálemban, de Ram mégis más volt, a Talmud és a Kabala tudósa, sőt Rothschild ügynöke, netán revizora is, tartani kellett tőle kissé, és feltételezni, hogy szándéka nem is az övé.
Jó, hát beszéljen.
Minek? Miért pont ő? Ezt kérdezhette egy másik tekintetes elöljáró, kihez tanácskozni az elsőül megkért elment.
Ugyan, hát nem fecsegnek a zsinagógákban maflaságokat folyton?
De fecsegnek. Épp ezért fölösleges a számukat növelni.
Erről hosszan lehet tanácskozni, s másokat is be lehet vonni. Méltánytalanság volna ezt és ezt a hakhamot meg nem kérdezni ez ügyben. Tanácskoznak tehát sokan, idejük van, más dolguk semmi.
Fontos emberek tevékenységének alapja a fontoskodás, amivel hatalmukat a közösség és maguk előtt újra meg újra, miként folytonos teremtésével az Úristen a világot, megerősítve fenntartják. Lehet, hogy mi, akik létezünk, csak egy Óriás Fontoskodás áldozatai vagyunk? Rothschild titkos megbízatással érkezett tudor küldöncének kérelme ezen önújító fontoskodásra pompás indokul szolgálhatott.
A rituáléhoz hozzátartozik, hogy elsősorban aggályokat huzigáljunk elő gyönyörű sokaságban. Fontosságunkat úgy szoktuk bizonygatni, hogy a fennálló őreként tüntetjük fel magunkat a fenyegető ismeretlennel szemben.
Hátha azok az eszelős németföldi reformerek küldték, hogy az ortodoxia ellen szónokoljon. Frankfurtból indult ez a Gerson Romm, maga mondta; ott van a reformerek főhadiszállása, ott tartják majd most nyáron a reform-rabbik a második egyetemes gyűlésüket, és mindent el fognak vetni, ami a zsidó vallást egyáltalán vallássá teszi! Csupa kis förtelmes, akarnok zsidó luther! Zsinattá akarják magukat előléptetni! Ilyen még a zsidóság történetében nem fordult elő! Ők akarnak diktálni az egész Diaszpórában! Azok az emancipálódást és szétolvadást hirdető szédültek egy zsidó egyházat akarnak létrehozni, annyi évezred után! Ha ez megtörténik, ha ezt megtörténni engedi az Úr!…
Akkor Jeruzsálem a jelentőségét elveszti, mondom én, aki írom ezt, és a rabbik mindenüket. Ehhez a rémisztő kilátáshoz képest áldás az Úrtól, hogy a kereszténységet kifejlődni engedte, mely a szétszóratott zsidóságot a külső kényszer erejével összetartotta, zsidóságába újra meg újra visszagyömöszölte, s gyanítható, hogy nem is volt más célja a kereszténység engedélyezésével az Úrnak.
Aggályos továbbá, hogy Rothschild levelével érkezett a szónokjelölt. Rothschildék gazdagok, megáldotta őket az Úr, helyes; támogatják a zsidóságot, szép; csakhogy vallásosságukat illetően komoly kétségek merülnek fel, keresztény államok kitüntetéseit fogadják el, úgy élnek, mint azok, angolabbak az angoloknál, franciábbak a franciáknál, németebbek a németeknél! és az ő küldöncük ez a fickó.
Adtak pénzt a Rothschildok Jeruzsálemnak?
Adtak, de milyen keveset!
Jó, jó, de adtak, ez a lényeg.
Nem szorulunk rá a pénzükre! tartsák meg maguknak!
Jó, megtarthatják, ám ha ők az európai bankrendszerbe beépülve nem volnának, továbbra is kesztyűs kézzel bánnának velünk azok a fránya nagyhatalmak? Mi lenne belőlünk, ha nem ők finanszíroznák a gójok békéit és háborúit?
Ugyan kérem, kicsodák ezek a Rothschildok? sehol se voltak, amikor már több ezer éve létezett a zsidóság! Vegyék tudomásul: a legutolsó jeruzsálemi koldus is többet ér náluk! mert ITT koldul!!
Hány órát vitatkozhattak az illetékesek? nem tudni, de két héttel Jeruzsálemba való érkezése után Ram beszélhetett a sokaság előtt.
Főhajtás illesse e tényt, derekasan munkálkodott a hírvivő.
Hogy tény, onnét tudjuk, hogy az eseményt a Kör számára Párizsban leírta és május 15-én átadta.
Ennek a jelentésnek a másolatát Seweryn testvér a Naplójába betette, onnét az én századom elején Rawita-Gawroński kivette és a Pamiętnik Literacki-ban 1900-ban leközölte. A kéziratot nem tette vissza, gondolta: nála jobb helyen lesz; el is veszett. Seweryn Naplóját 1984-ben adták ki, abból hiányzik is. Mikor e történetet körmöltem, lengyelhoni állami könyvtárban nem engedtek kutatni; egy igen-igen kedves hölgy küldé el nekem a Pamiętnik ama számának xeroxát; habent sua fala documenta.*
Nézzük, mit ír Ram.
Elhallgatja, hogy Frankfurt érintésével indult a Szentföldre. Írja: Jeruzsálemban sok izraelitával megismerkede, azokkal közlé, örömhírrel érkezett; január 29-én reggel fél tízkor a Medras Zsinagógában több mint hatvan izraelita előtt beszélt; így kezdte volna: „közölhetem a hírt, mely az Úrtól való, és amire népünk annyi évszázada vár.” S mondta volna még: „Több mint négy éve, hogy az európai földön megjelent az Isteni Férfiú, és az Úr parancsára kinyilvánította más népeknek és Izraelnek, a mi testvérünknek, hogy az Úr már megkönyörült rajtunk és hívja Izraelt az ő ügyébe.” Továbbá ilyeneket mondott volna: „A mi népünk annyi évszázadon át nem értette meg az Úrnak Akaratát, de megkönyörült rajta az Úr, és ma elküldte néktek az ő Szolgáját, hogy elősegítse akaratának foganását és magyarázását és megvalósulását a Földön.” Bejelenti, hogy Izrael felsőbbrendűségének elismerése bekövetkezik. Már rég kötelességének érezte az öröm szavait közibük elvinni, „de mint Ember sok akadályba ütköztem és késlekedtem megtenni”. És a zsidók bocsánatát kéri ezért. S mondta volna: „Rajtatok, e szent város lakóin nyugszik természetesen ama forrás megkeresésének kötelessége, melyből az öröm Szavai kijöttek, valamint elfogadni azokat és egész Izraelben terjeszteni.” Röviden ennyi. Hozzáteszi még: „Ilyen tartalommal és majdnem ilyen szavakkal szóltam a jeruzsálemi izraelitákhoz, elkerülve, mint láthatjátok, Testvéreim, bármiféle részlet érintését, melyekbe Izrael szelleme belékötni hajlamos, és azonnal a nem megfelelő módon tolmácsolták volna azokat. Csak arról volt szó, hogy teljes tisztasággal, hittel és szeretettel Izrael szelleme felébresztessék és belső munkára szólíttassék.” A hatásról pedig így ír: „Az Isten megáldotta azt a pillanatot. Az összegyűltek, egyesek többé, mások kevésbé, meg voltak érintve. A megindulás, elérzékenyülés csaknem általános volt. Néhányan rögtön magyarázatot kértek, amire azt feleltem: »ma csak arról van szó, hogy a Szavaimat valamennyien a szívetekre vegyétek«.” Folytatja pedig Ram ekképpen: „Másnap a zsinagógából öt delegátus jött el hozzám. Elmagyaráztam nekik néhány pontot sok napon át, minden részletet elővéve, amelyek Izrael jelen állapotát és jövőbeni hivatását illetik, s elmagyaráztam, melyek ma a kötelességeik és feladataik.” Ezután pedig: „A búcsúm tőlük úgyszólván lélekben térdre esve történt; nagy tömeg kísért el a városkapun túlra. Jeruzsálem elhagyása előtt szemtanúja voltam, hogy határozatot hoztak: azonnal írnak Lengyelországban lakó testvéreiknek és a Szentföldön lakó zsidóság gondnokának, aki Amszterdamban van, jelentve, amit tőlem hallottak, felhíva őket, igyekezzenek közelebbről megismerni a kinyilatkoztatásnak szavait, s miután úgyis szoktak futárokat küldeni a különböző országokban lakó testvéreikhez, a Franciaországba indulónak főként ajánlják, legyen ott a forrásnál, honnét az én hozzájuk való küldetésem is ered.”
Hm.
Nézzük csak. Nyilván a Mester tanácsolá, a frankfurti kapcsolat egyelőre hallgattassék el, helyes. Január 29-én beszélt Ram, szerdán. Lehet. De miféle zsinagóga az a Medras? Nini, hiszen ez a Hittudomány Háza, és nem zsinagóga! noha a Nagy Szefárd Zsinagóga épületének része. Füllentett pár lépésnyit Ram; bocsássuk meg neki. Jobban hat, ha zsinagógában beszél, mint egy tanteremben, és a körbéli testvérek úgyse tudják, mi az a Medras.
Hatvanfőnyi hallgatóság. Volt annyi? lehetett. Odahívták őket? erről a mi Ramocskánk hallgat. Odaszervezhetett pár embert, de veszekedett realizmusom azt mondatja velem, hogy a negyedik reggeli imát követően a véletlenül ottlévőket terelték be óvatlanul.
Ha valóban mondta, hogy olyan hírt közöl, mire a népe annyi évszázad óta vár, akkor nyíltan megmondta, hogy megjött a Messiás. Mondhatta ezt ennyire nyíltan? nem jó kérdés; azért ment oda, hogy ezt mondja. De nézzük csak. „A mi népünk” várja annyi évszázada, mondja, s utána Izraelt „a mi testvérünk” megtisztelő címmel illeti. Hol megkülönbözteti magát a zsidóktól, hol nem. Ügyes. Így kell jelentést írni a Körnek, bevallatlanul vallva be, hogy kikeresztelkedéséről nem szólt.
Nézzük tovább szövegkritikailag. „…ma elküldték nektek az ő Szolgáját.” Ki ez a szolga? Nézem a lengyel eredetit; pontosan másoltak a Körben a testvérek, Seweryn különösen pontosan, Rawita-Gawroński pedig nem tudta, mit másol, nem volt érdekében tudatosan hamisítani: ez bizony nem a Mester, ez a Szolga, így nagybetűsen! mert jelentésében a Mestert egyéb helyeken „Igaz Szolga” címen aposztrofálja Ram; ez a Szolga ő maga. A legkevesebb, amit mondhatok: Ram mintha Messiásnak magamagát nevezné. S akkor micsoda a Mester? hát eggyel följebb kerül ő is, ő az Isten. Nincs kimondva, persze, de látható.
Izrael felsőbbrendűségének elismerése következik: udvarolnia kellett, úgyhogy ez autentikus. És a mentegetőzés, hogy késlekedett az örömhírt megvinni, úgy is mint Ember, ismét nagybetűvel? Bizony jogos, mert a Messiásnak első dolga legyen a szentföldi zsidókat fölkeresni! Ram, mint nagybetűs Ember, késlekedett. Nagy betűvel mondani nem lehet, de gondolni és leírni igen. Hogyhogy nem égette Rawita-Gawroński kezét ez a szöveg?!
Látom Ramot magam előtt: jelentését körmölve ismét ama hangulatba éli bele magát, s óvatlanul messiási képzelgéseiről számot ad!
Nem is olyan unalmas régi, értelmetlen szöveget elemezni.
Miféle forrást keressenek meg a jeruzsálemi zsidók? hát a Mestert keressék fel. Ram nevezi Forrásnak a Mestert először; a Kör dokumentumaiban ez később kezdődik. És azért keressék fel, hogy ha már másutt jött el az Isteni Férfiú, azért hadd érezzék a szentföldi zsidók, hogy a Megváltásban, legalább utólag, nékik is szerepük van.
Helyeselhető, hogy egyéb konkrétumot nem mond. Nem jó politikus, aki konkrétumot ígér, nem jó hírvivő, ki részletekbe vész. És a hatás? hogy egyeseket megrázott, másokat nem? ez biztos igaz, mert mindig így van.
De mi az, hogy a zsinagógából másnap öten mentek el hozzá?
Miféle zsinagógából? Volt ott több zsinagóga. Szóval hivatalos küldöttség, ezt akarja mondani. Öten? lehet. És mi történik? sok napon át faggatják. De miért nem valami hivatalos helyen? s mi az, hogy „hozzám jöttek el”? Szálloda, fogadó ott nem volt. Szóval vendéglátójának házában kérdezősködtek azok öten. Elmagyarázta volna, mik a zsidók kötelességei és feladatai? hát ez túlzás; a Mester a párizsi Körnek sem szabott meg ilyet.
S nem tér ki a kérdezősködés természetére, hanem azonnal búcsúját írja le; „nagy tömeg kísért el a városkapun túlra”: túloz? néhány lézengő lett volna a tömeg?
Magamaga térítési értékét növeli netán, mikor a küldöncök szétküldéséről beszámol?
Gondolhatnám, ha nem tudnám, hogy a szentföldi zsidóság amszterdami gondnokával majd valóban együtt ment Ram Londonba augusztusban.
Elég sok a homály, mint ebben a történetben mindvégig, ám ahogy az előző homályok szétoszlathatók voltak, hátha ezúttal is.
Képzeljük magunk elé: véletlenül összeterelt népség előtt Ram arról szól, hogy megjött a Messiás. Vannak ott páran elöljárók: hakhamok, rabbik, effélék. A nép egy része örvendezni kezd, hitelt ad a hírnek, más része a fejét ingatja, szakállát huzigálja. A szónok hadonász, igét hirdet, tömzsi alakja megnyúlik, maga fölé magasodik, egyetlen fekete láng az egész emberke. S mindezt Jeruzsálemban!
Ha valaki nyilvánosan azt mondja, hogy megjött a Messiás, akkor azzal foglalkozni kell. Azért kell, mert a népben a messiáshit erős. Óvatlanok voltak, kik Rothschild kémjét szónokolni hagyták.
Berendelni azonban vallásbíróság elé, hivatalosan? Ne üssük erre a hivatalosság bélyegét. Felkeresik hát ott, ahol lakik. Ám tenni kell róla, hogy a kérdezett el ne kóboroljon, és igét ne hirdessen.
Akárhogyan forgatom is Ram beszámolóját, bizony szobafogságban tartották őt jó pár napig Jeruzsálemban.
És akkor azt is értem, hogy a kérdezgetés után azonnal búcsújáról ír. Nemigen engedhették, hogy még egyszer szóljon a néphez.
S ha be kellett zárniuk, akkor a tömeg valóban sokaság volt, nem pedig egy-két tébolyult. Ott várakozhattak a jó hírtől ittasultak Ram szállása közelében sok napokon át, s mikor őt az illetékesek halkan kilopni próbálták Jeruzsálemból, a kapuig s azon túl is lelkesen elkísérték.
De miért nem dicsekedett el ezzel Ram? ha csaknem vértanúságot szenvedett az Ügyért?
Mert ez küldetésére vetett volna rossz fényt, s azt jelentette volna, hogy a jeruzsálemi zsidóságot nem térítette meg. Oda silányult volna az ő ténykedése, ahová az előzők, például amelyikért Romualddal együtt Franciaországból kiutasíttatott.
De azt már bevallhatta a Körnek, hogy a gyanakvó elöljárók az ő állításait Európa-szerte ellenőriztetni fogják. Ez felfogható győzelemnek is.
Kik lehettek azok öten, a Faggatók?
Páratlanul voltak, ez hihető, könnyebb vitás ügyben szavazni. Szefárd lehetett a többség. Volt köztük haszid vagy porics? A haszidok voltak a legkisemmizettebbek akkor, vagyis a „nép”, s bennük a Messiás közeli eljövetelének hite csökötten élt; különben is jelenthették a kémek, hogy a haszidokat lázította előzőleg Ram, köztük bóklászván; haszid rebbe a Faggatók közt aligha volt. De egy porics rabbi lehetett ott, mint Zóna-szakértő; két szakértő ártalmas lehet már, jobb, ha csak egy van.
Ha pedig tekintélyes hakham adott Ramnak szállást vendégszeretően, az öttagú bizottságba őt biztosan behívták.
Nagyot vétkezett, a lázítót a házába fogadván; tegye jóvá.
A jóvátevő a legkíméletlenebb inkvizítor.
Hát még ha saját házába van szigorú vizsgálat folytatására delegálva!
Miután kijelöltettek, a Faggatók nyilván összeültek a Hakham Basi valamelyik hivatali helyiségében, hogy a rendkívüli helyzetet megtárgyalják. Nem kellett volna azt a fickót szónokolni hagyni! ki a felelős?!
Éles kijelentések hangozhattak el bőségesen, és a vendégszerető házigazda harsoghatott a legszigorúbban a felelőtlenek ellen, kikben az éberség szünetelt; de nem foglalkozhattak túl soká ezzel, nem ez volt a dolguk végül is, hanem hogy a kínos botrányt megússzák, eltussolják, nehogy a Pasa meg a nagyhatalmak fülébe jusson a dolog, kik visszaélhetnének azzal, ami történt.
Hogy mi történt? nem történt semmi, de olyasmi történt, ami a napok rendes folyását megzavarta, és az mindig tűrhetetlen, tudjuk.
Különleges bizottmányt nem azért szokás kiküldeni, hogy az igazságot felderítse, hanem hogy azt találja meg, amit a kiküldő eleve tud. Mit tudott a Hakham Basi? hogy álnok, ármányos gazember furakoda közéjük, egy bújtatott keresztény a legrosszabb fajtából, amilyen csak egy zsidó lehet.
Mi a bizonyítandó? hát ez.
Feltárandók Ram előéletének ocsmányságai, jellemének ferdeségei, hirdetett eszméinek antijudaista vonásai. S hogy honnét szerezhetők be az erre szolgáló bizonyítékok? Azon idilli korban az egyesek életének minden titkai nem voltak még központilag adattárolva, a kívánt adatok nem voltak beszerezhetők mástól, csak a kérdezettől magától.
Tárja fel mocskos életét ő. Arról, hogy akit Messiásnak mond: csaló, szolgáltasson bizonyítékot ő maga.
Ram a Messiásról akart mesélni; a Faggatók is erről akarták faggatni; igazuk lehet azoknak, kik szerint az Úristen művében nincsen semmi diszharmónia.
Az pedig, hogy szobájába bezárták, szintén az Úristen páratlan ajándéka, legalábbis így kell a rabnak felfognia, tehát így is fogja fel: s hiszi odabent, hogy a szónoklata után szobájából amúgy sem távozott volna, hanem böjtöl és elmélkedik és az érdeklődőket várja tisztult lélekkel; így hát csudálatosan egybeesett az ő szándéka azokéval, akik odazárták, az isteni harmónia dicsőségére.
Szóba nem állnak vele őrei, de vizet adnak, ételt adnak; Ram nem nyúl hozzá, böjtöl, s várja kérdezőit.
És mennek Ramhoz az öt Faggatók.
Köztük a házigazda komoran. Ramnak is komor a képe; ők most új kapcsolatban vannak, kapcsolatuk mélye most válik láthatóvá, s nem emberek közti viszony az, hanem szellemeké.
Salakmentessé lett a böjtölésben, fohászkodásban Ramnak szelleme, kérdezhetik nyugodtan.
Jegyzeteket fognak a Faggatók készíteni mind az öten. Ram készségét fejezi ki, hogy az ötből összesített hatodikat alá is fogja írni, hogy hiteles legyen.
Ez nem hatja meg őket; Ram nem is azért mondta.
Igen, feleli az első kérdésre, a Messiásról van szó, ő jött el.
Kivételes pillanat, még akkor is, ha oly szelíd egyszerűséggel ejti ki ezt Ram, mintha azt mondaná: megjött az ószeres.
Csönd van; nagy-nagy szeretettel nézi faggatóit Ram; nem is ő, hanem a Mester szereti azokat őbelőle.
S mikor őszinteségétől zavarba esvén a Faggatók hebegve kérdik, hogy gondolja ezt, feleli: eljött, igen, és ő a Dávid házából való Messiás.
Tudja a Hagyomány, s pontosan megírja a Zohár, a Sugárzás Könyve, hogy két Messiás jő el: az első a József házából való, a harcos, kinek Jeruzsálem falai alatt harcban kell elesnie, és rögtön utána jő a Dávidházi Messiás, aki a békét hozza. Ez a pontos válasza Ramnak meglepőbb, mint az, hogy a Messiás egyáltalán eljött; na és ki volt akkor a Józsefházi Messiás?! A válasz pedig ismét meglepő: Izsák Luria.
Hát ezt már le kell írni; percegnek a tollak.
Ram indoklásul Luria, a nagy kabalista tanítványaitól idéz, kik tanítójuk messiási voltát ecsetelték, s hogy azért nem fedte föl magát, mert satnya volt a nemzedék.
De hát Luria nem Jeruzsálem falai alatt esett el!
De igen, feleli Ram.
Ugyan kérem! egész életében betegeskedett, abba halt bele huszonnyolc évesen, a Szentföldön sose járt!
Ram elnézően mosolyog. Luria hatalmas szellem volt, benne a legnagyobb harcukat vívták a fény és a sötétség szellemei, ettől volt beteggé gyöngítve a teste; de harcát derekasan megvívta, s ő egész életében ott állt Jeruzsálem falai alatt, és vívott, mert Jeruzsálem nem kívül van, hanem bévül. Amióta pedig és ameddig a Diaszpóra létezik, minden zsidó így vívja meg a maga harcát, ki hatalmasabban, ki kevésbé, de megvívja, bárhol éljen is; aki a leghatalmasabban vívta, az lett a Józsefházi Messiás; Luria vívta a leghatalmasabban.
Hát ez elég szép interpretáció. Látják a Faggatók, kik a csalárd fickóval szemben ellenszenvvel viseltetnek, hogy a kajlafülű nem futóbolond, és a dolguk nem lesz könnyű. Ellenszenvük ettől csak növekszik. Lopják itt az Isten szent napját egy álnok szócsavaróval, ahelyett, hogy a dolgukat végeznék: békén imádkoznának! És igen sajnálják, hogy a zsidó vallásban eretnekséget kimutatni nehéz, a sok ezer év alatt az ilyen kajlafülűek, meg sajna a lapultfülűek is, sok ezer szépséges interpretációját kitalálták ugyanannak a pár állításnak, és előbb-utóbb csaknem mind a Hagyományba bekerült, a Szóbeliségből az Írásbeliségbe, a Tiltottból a Kötelezőbe; nem kifogásolható, amit Ram a szentséges Izsák Luriáról mond, nem is ő állítja először, ő csak újabb magyarázatát adja annak, amit már sokan magyaráztak, s minden tetszetős magyarázat a Hagyománynak része.
Mégis jobb lenne talán, ha létezne zsidó Egyház, és megmondaná, mi eretnekség és mi nem az.
Jó, Luriáról ne vitatkozzunk; ám hogy képzeli Romm úr: miért nem jött el a Dávidházi Messiás régen!?
Eljött; ő volt a Baal Sém Tov.
Nahát!
A haszidizmus alapítójáról tett állítás végképp nincs a Faggatók ínyére, s nem is igen értik, hiszen tudomásuk szerint porics család sarja ez a kígyó. Ram türelmesen magyarázza: Baal Sém Tov volt a legtisztább ember a Földön, és maga mondta, hogy azért térhetett vissza a másvilágról ily páratlanul tisztán, mert előző életeiben rengeteget bűnözött.
De hát hol a bizonyíték, hogy ő volt a Dávidházi?!
Bizonyíték a szeplőtelen élete, s hogy a békét hozta, az életnek minden mozzanatáról a szentséget állította, minden létezőhöz alázatosan lehajolt, minden létezőben az Úristen jelenlétét észrevette, és ezzel a világot meg is váltotta.
Hogy mit mond? hogy a világ meg van váltva?
Meg.
Na és azt mivel magyarázza, hogy még sincs?!
Az történt, hogy őhozzá a halála után a tanítványai és a követői hűtelenek lettek, és ő a másvilágról elkeseredésében a megváltást visszavonta. Igaza is volt. Tessék csak a mai haszidizmust megnézni!
Morfondírozhatnak a Faggatók, a létező haszidizmus pocskondiázása rájuk nézve kedvező-e vagy sem; inkább kedvező, mint sem; de azért nincs ez így rendben.
Hagyjuk békén Luriát és a Baal Sém Tovot; de talán szólna arról Romm úr, ki ez a harmadik Messiás, akiről a Hagyományban szó sincs?!
Kérem. A harmadik Messiásban a Baal Sém Tov szelleme támadt fel. Ezt a neve is mutatja, mert úgy hívják: Towiański; a lengyelben a Tov szó nem létezik, nem jelenti tehát azt, hogy Jó.
Az ilyen szófejtések részei a Hagyománynak, de azért elhúzhatják a szájukat a Faggatók gúnyosan. Mindamellett a névre rákérdeznek és leírják.
S akkor Ram nyugodtan kimondja, hogy a Messiás nem zsidó.
A tollak percegése megszegik.
Mármint netalán gój a Messiás?
Gój.
Szünet, szünet, szünet.
Na és miért nem a választott nép kebeléből való?
A választott nép bűnei miatt.
Ez a válasz sem minősíthető eretneknek, ám Ram most már folyékonyan vall. A Messiás, tudjuk, minden nemzedékben eljő, akárcsak Mózes. Hagyományunk ellentmondó a tekintetben, vajon a Messiás szelleme is vándorol-é. A Hagyomány tud arról, hogy zsidó szellemek gójokban is megtestesülnek. A Messiás szellemének szabadsága minden más szellemnél nagyobb. A Messiás szellemének szabadságában van, hogy gójban testesüljön meg.
Veszedelmes eszmefuttatás, mert nincs kívül a Hagyományon. És a Faggatóknak nem jó, ha Ram ennyire zsidó interpretációt kínál. Nekik az a jó, ha van mibe belekötniük, s mert az a jó nekik, előbb-utóbb meg is találják. Ram pedig, a balga, azt hiszi, észérvekkel hitet csepegtethet beléjük?! Mennél logikusabb egy kifejtés, annál hitetlenebb! És azt talán még ő sem gondolja komolyan, hogy el tudja velük fogadtatni, miszerint a Messiásnak gójként muszáj eljönnie!?
Bajban van Ram, és a Faggatók ellenszenve az irányában nőttön-nő; körülnéz a szobában, kupolás annak is a mennyezete, de van néki négy sarka; és az egyik sarkon a pillantása fennakad. Vonzza őt az a sarok. Nézi, nézi, megborzong, szemébe könny szökik.
Némely Faggatók követik a tekintetét. A sarokban semmi. S akkor szerintem felhorkan egy jó ösztönű Faggató: ez azért mégis túlzás!!!
Mert Éliás prófétának szoktak volt széket állítani az asztalhoz és eléje a tálba ételt rakni, hogy a láthatatlan próféta vélük étkezzék! úgyhogy amit Ram a tekintetével most művel, az lelki terror ellenük, Faggatók ellen! Odalátja a sarokba a Messiását!
Sőt ihletbe jő, és kérdésre nem várva mesélni kezd. Elmesél a Messiás életéből mindenféle csudákat, valamint hogy mikor a Vatikánba ment, a Pápa annyira megijedt tőle, hogy fogadni nem merte, tudván, hogy megtérítené, és a Vatikánból emiatt kiűzte.
A ténybeli közlemény érdekes, lejegyzik.
És elmeséli Ram, hogy a Messiás levelét személyesen ő adta át a Pápának. Hihetetlen közlés, óvatlan is némiképp, hiszen a Pápa zsidót nem fogad, de egyelőre nem ezen akadnak fenn a Faggatók. Hogyan? levelet, a Pápának?! Ram pedig mesél; nem festi át a történteket túlságosan, csak annyira, hogy a néhai Solomon Molkho cselekedetéhez váljék hasonlóvá az övé. Nevezett, kit vagy háromszáz évvel korábban Mantovában megégettek volt, koldusok közt ténfergett vala Rómában harminc napon át, s azon a hídon ácsorgott dühödten, mely a Santo Angelico-palotához átvezet, onnét szórta átkait Edom központjára ő; hát hasonlóan ténykedett Rómában a mi hősünk, bár nem átkot szórt az Ősgonosz Birodalmára, hanem a Mester levelét a Pápának átadta, és a messiási szellem ott azóta is hatalmasan működik.
Vannak meséjének életes részletei, mik azt a gyanút ébreszthetik, hogy valóban járt Rómában. Ram érzi a Faggatók zavarát, jó úton jár tehát, válaszait a Mester sugallja a sarokból, sőt már a Mester hangja mint Maggid szól belőle.
Mi is a Maggid? A haszidok a Lélekvezető csodarebbéket nevezik így, a bonyolult dolgok egyszerűsítésére törekedvén ebben is; a Maggid ugyanis eredetileg több ennél: angyal, kit az Úr a nagy rabbikhoz segítségül küld. A Maggiddal tanácskozza meg a rabbi, mit mondjon és kinek. S mikor a rabbi ihletbe jő, öntudatát gyakran el is veszíti, hangja elváltozik, mert az már a belőle szóló Maggid hangja bizony. S ha nem jóságos a Maggid, akkor a neve: Dibbuk. Nem titkos része ez a zsidó hagyománynak, de a gójok nem ismerik; nem sejtette Párizsban Seweryn, mikor, emlékszünk, Naplójában megrendülten Ramnak egy ilyen állapotát megörökítette, hogy a Maggid szólt belőle. Hát most is ez a helyzet, de a Maggid most a Mester.
A legjózanabb Faggató megkérdi, tud-e vajon Rothschild Ram vatikáni ténykedéséről. Tud. Ram nyugodt, Rothschild valóban tud róla. Csönd van. Ott lóg a levegőben a kérdés, vajon Rothschild tudja-é, hogy gój ez a Messiás, de jobb nem firtatni ezt, Rothschildot inkább hagyjuk ki a játékból.
Na de mégis, kedves Gerson! hogyhogy gój a Messiás? Mert egy dolog, hogy a Messiásnak szabadságában áll gójban jönni el, és másik dolog, ha valóban az!
Finom distinkció.
És tényleg! Miért gój a Mester?!
Ezen Ram soha nem gondolkozott, most pedig fülel a csöndben, sugallatra, a Mester vallomására vár, mondja meg ő.
Miért nem tűnődött még el erről? mert jobb titoknak meghagyni azt, ami éltetni bír minket.
Fülel tehát, és meg van győződve róla: lehetetlen, hogy a Hagyomány erre az esetre is ne vonatkozzék.
Vonatkozik, hogyne, csak nagyon kell akarni. S megjő az ihlet, és egyszerre varázsos fényben átlátja az Egészet! Szokott lenni ilyen pillanatunk nekünk is, csak többnyire hagyjuk szertefoszlani, a Nagy Összefüggések riadalommal töltenek el, mindennapjainkat megzavarnák, inkább meg se látjuk őket. Ram viszont most látja: gójként emelkedik föl Edomból, a Gonosz Birodalmából, azon alsó félköréből a Világnak a Mester, hogy az ott senyvedő isteni szikrákat magával kihozza!
Tudják a Faggatók, hogy az Isteni Fény töredékei, miután az Első Ember bűnözött, a Teremtésben szétszórattak; a legtöbb a zsidóknak jutott belőlük, ám végtelen jóságában gondoskodott arról is az Úr, hogy nemzsidók szellemébe is jusson valamennyi; értik tehát, mit állít Ram: hogy mikor a Messiás a gójok közt senyvedett a Kelippák: a páncélos Héjak, vagyis a Pokol uralma alatt, megtestesülésre várva, az ott lévő gój szellemektől a fény szikráit összegyűjtötte, elszedte, s most felhozta a Pokolból, és nékik nem hagyott semmit! és ez a Messiás hatalmas tette, és sokat kellett szenvednie érte; és erre zsidó Messiás nem is lett volna képes!
Most olyan súlyos a csönd, mintha a színhely akarna beszakadni!
Ram látomása elszabadul, ő lelkesen festi, amit lát: Izrael bosszúálló Istene így fosztja ki a keresztényeket mindenükből! Megmártózik a zsidó Messiás szelleme, testesülésére várva, Edomban, tönkretévén azt! Ezért állítja, mert állítja, Towiański Mester, hogy az ő szelleme Mózesé! és tudjuk, hogy Mózes szelleme nyert alakot Luriában, és Baal Sém Tovban, s most őbenne! De mikor a szikrákat Edomból is összeszedi a Mester, egyúttal nékik is lehetővé teszi, hogy szikráik után a magasba felkívánkozzanak, és aki közülük akar, feljöhet! És a Mester tanaiban minden úgy van, ahogy lennie kell; Ő a Héjakat Kőnek nevezi, ám a lélek vándorlását ugyanígy hiszi, mint a zsidók; a Mester sötét szellemeknek nevezi, amit mi Tohu néven ismerünk; ez a Formátlan Fény, ami a Cimcum után visszamaradt, vagyis a Gólem; és a Rossznak átfordulása Jóvá, az a Pilpul szellemében történik, ami a talmudi és kabalai dialektika; Herr Professor Hegel hogy örülne, ha hallaná!
Ram érvelése, érzik a Faggatók, eléggé zsidó dolog, mert tekeri közlései értelmét így meg úgy, és ez pont olyan, mint azok a szép mesterművei a sok száz éves szétszóratottságnak, hogy az Alef betűnek ezerkétszáz értelme van, s hogy egy-egy Tóra-mondat sok száz különböző jelentéssel bír, s mert a betűk számok is egyúttal, az azonos számértékű szavak közt titkos, ám többé-kevésbé megfejthető kapcsolatok vannak, s egy-egy ilyen fölfedett szókapcsolatból egész univerzum építhető fel, és minden ilyen új bölcseleti képződmény jogos.
Az összezavart Faggatók mellékes dolgok iránt érdeklődnek most már, azokra fölényesen lehet válaszolni. Hogy csodákat mível-é a Messiás? Hogyne, kézrátéttel gyógyít, nézésével gyógyít, de nem szeret, neki magasabb hivatása van, mint egyeseket megmenteni. És léleklátó, természetesen, meg tudja mondani, mily lényekben s milyen személyekben testesült meg korábban bárkinek a szelleme, vagyis a Gilgul, mert ez a neve annak, ami testből testbe vándorol; és ez is bizonyság, hogy Luria újratestesülése ő, ki az arcból mondta meg, kinek mi a Gilgulja, és az illető lelki bajaira a gyógylás módját eszerint adta meg.
Lehet, hogy valamelyik Faggató megkérdi, a Mestere szerint milyen személyekben lakozott addig Ramnak szelleme, de erre hősünk aligha válaszol, az az ő szakmai titka.
S hogy van-e a Messiásnak betegsége? fura kérdés, ám van benne logika, Luria egész életében betegeskedett, Mózes pedig dadogott; jó lenne, ha dadogna a Mester, de nem teszi; akkor eszébe jut Ramnak, hogy mesélte egyszer a Mester, ifjúkorában titokzatos szembaj lepte meg, hetekre megvakult, majd látását minden beavatkozás nélkül visszanyerte; ezt elmondja hát.
Akkor a Mester magánéletét firtatják, hátha van benne bűn; Ram magabiztosan válaszolhat.
Mikor találkozott a Messiással először?
Az idő fenemód kocsonyás valami, iszamos meg csuszamos; azt feleli hát Ram, és őszintén így is emlékszik, hogy nyolc éve. Utánaszámolhatnak a Faggatók, ez ötezer-ötszázkilencvenhét, vagyis ezer-nyolcszázharminchét. És eszükbe juthat, amit Jeruzsálemban hallott csodálkozva Ram: akkor volt az a hatalmas földrengés Szafedban és Tiberiasban, ami után az ottani zsidók, a megmaradottak, Jeruzsálemba települtek. Sejthető, hogy vannak, kik a Messiást vajúdó Föld fájdalmának tekinték e csapást, s gyanítható, hogy némely rabbik erősen figyelik az akkor született gyermekeket, nincs-e közöttük a Messiás. Rendkívüli memóriájú emberek is képesek úgy emlékezni, ahogy éppen jó nekik; semmilyen működésünk nincs a vágyainktól megtisztítva, úgyhogy Ramtól se várjunk csodákat, bármennyire benne van is a Mester szelleme éppen.
Tudtukra adta tehát Ram, hogy a Messiás, csudálatos módon, neki Vilnában pont akkor jelent meg, midőn a Szentföldön jöttét a földrengés megjelentette, és ez is bizonyíték.
Azt nem mondja el nekik, mert nem értenék, hogy valahányszor emberben testesül meg az Úr, a Mennyekben lenni nem tud, s hogy mióta Jézusban már megtestesült a Mester, a Mennyből az Úristen kiáltón hiányzott, s oda többé visszamenni nem is tud már soha. Ezt nem értenék. Elég, ha megtudják, hogy itt a Messiás.
És napokon át kérdezgetik, miért pont most jött el. Hát mert bármely pillanatban eljöhet; írta Halévi: „A Megváltás szempillantás alatt jő”; s nem kell, hogy megjelenését csodás körülmények előzzék, s nem kell, hogy ő maga csodákat míveljen, ez benne van a Hagyományban.
A Hagyományban ennek az ellenkezője is benne van, uram!
Na és mivel bizonyítja a Messiás, hogy ő az?!
Idézheti végre a nagy kételkedőt, Majmonidészt Ram, ki rég megírá, mit fejből a Faggatók fejére olvas: „Ne gondoljátok, hogy a Messiás jeleket és csodákat fog művelni, vagy bármely látványos tettet visz végbe, vagy feltámasztja a holtakat és hasonlók. Az igazság a következő: a Tóra minden törvényivel és rendelkezésivel örökkön érvényes, és semmi hozzáadva nem lesz, se elvéve belőle. Mikor egy király támad Dávid házából, aki szorgalmasan tanulmányozza a törvényt, és, mint előde, Dávid, jó tetteket hajt végre kitartón az írott és a szóbeli törvényeknek megfelelően, és egész Izraelt felhívja, hogy jöjjön bé, és megvívja az Úrnak harcait, akkor róla feltehető, hogy ő a Messiás. És ha sikere lesz, és fel tudja építeni a Templomot, és össze tudja gyűjteni mind a száműzötteket, akkor bizonyos, hogy ő a Messiás.”
Ezt lehet mondani, van a hakhamok közt, ki ismeri ezt.
S mondja még a nagy Majmonidész: „Ne higgyétek, hogy a Messiás napjaiban bárminő eltérés lesz a dolgok szokott folyásától, vagy bármi változás a kozmikus rendben.”
És bölcsen hozzáteszi a nagy Majmonidész: „Nincs ma senki, aki tudná, hogyan fog ez történni, s még a tudósoknak sincs hagyományuk e tekintetben, csak az Írás interpretációi mindössze, így hát nagy a különbség a véleményekben. Ám sem az események sorrendje, sem részleteik nem képezhetik hit tárgyát. Nem ajánlatos, hogy bárki legendákra és mesékre hagyatkozzék e kérdésben, és istenfélelmének vagy istenszeretetének sincs szerepe ebben.”
S mondhatja Ram diadalmasan, hogy a Mester a zsidó törvényeket ismeri, mert a Tórát: az úgynevezett Ószövetséget ismeri; a haszidizmusból sok dolgokat ismer, és a kabalából sok dolgot ismer, s mikor azt mondja a Mester, hogy a Legújabb Testamentomot alkotja meg, akkor az úgynevezett Újtestamentomból visszatér az Óhoz.
És senki előre nem látta, miként jő el, és úgy jött el, hogy senki megjósolni nem tudta, és ez is bizonyíték.
És jótettei számosak, és akivel szemközt áll, arra jósága átsugárzik és meggyógyítja; és szelídíti a Pápát és a Cárt és Rothschildot eredményesen, és a lengyelség meg a zsidóság békéjét hirdeti, és őket mint száműzötteket együtt hívja bé, s már eddig merő diadalmenet a vonulása, csak még a Templomot nem építette fel; de ha ezt akarják, a jeruzsálemi zsidóknak hinniük kell Őbenne, mert nem várhatják Tőle, hogy a Templom minden egyes építőkövét egyedül, enkezével cipelje a helyére!
S bizonyíték, hogy őt, legnagyobb szükségében, megváltotta! s most elmeséli Ram a nyomda leégésének következményeit, mikor a Mester jött és felvilágosította, hogy azt a nyomdát az Úristen perzselte le a föld színéről, mert ott Mammonnak áldoztak ők. És megmutatta neki, Gerson Ramnak, az igaz utat, mely a földiségtől, üzleteléstől, vetélkedéstől, irigységtől elvezet.
S hogy miért most jött el?! micsoda kérdés! és ekkor Ram már dühöng, és jogosan. Mert megírta volt már Nathan Sapira, a jeruzsálemi, hogy hétezer zsidónak kell Palesztinában lennie, hogy eljöhessen a Messiás, és most pont annyi van már! szemet szúróan!
És sokan tudták rég, hogy ott jő el a Messiás, hol a legnagyobb a pokolbéli Héjak hatalma, s ma ez a Zóna, és a Kahal betiltása üvöltően bizonyítja ezt! mert újabb Hmelnyickij-vérengzések árnyát vetíti előre!
És megírta volt régen Suriel, hogy az Úr a hetes számot kedveli minden más számok felett, és Párizsban az Úrnak Serege hét főből álló egységekre van osztva! és a lelki böjt, mit a Mester a Körben bevezetett, az nem egyéb, mint a Kavannah, az elmélyült meditáció, és segítségével zsidó módra emelkednek azok a száműzött lengyelek fel az Úrhoz!
És dühödt ihletében, a kihallgatás második vagy harmadik napján, elárulhatja Ram a Tetragrammatonnak titkos értelmét, mit néki, a Siratófalnál állónak a Mester a messzi Svájcból megsúgott! Azt mondja a Misnah Tóra, hogy „aki a Nevet a valódi betűkkel kiejti, nem részesül a jövendő világból”; és a Mester megsúgta neki a távolból, hogy senki nem részesült eddig a jövendő világból, mert életében legalább egyszer mindenki sírt és jajgatott, a Tetragrammatont kimondván! a Feltámadást meg nem érdemelvén! hanem a Mesternek hatalmában van ezt az igaz parancsot áthágni, mert ő a Messiás, és fel fogja menteni azokat, kik életükben sírtak és jajgattak és panaszolkodtak, mert kegyelmes a Mester!
Ó, Istenem, hiszen letörhetett a kezük a jegyzetelő Faggatóknak, szegényeknek! és éjszakáikat álmatlanul töltik, elsősorban a házigazda a szomszéd szobában, akiben szörnyű ellentétek dúlnak: a bűntudat, hogy házába ezt a fickót befogadta, a félelem, hogy ezért baja esik, a rettegés, hogy hátha igazat mond és a Messiásnál bemártja, a lelkifurdalás, hogy vendéglátóból világi parancsra inkvizítorrá lényegült, holott a vallás parancsa a feltétlen vendégszeretet; és a szomszéd szobában imádkozik Ram álmatlanul, és a Mestert hívja magához, és mindent elkövet a Mester érdekében, többet már nem is lehet, és ez olyan, mint mikor a tűrhetetlenné lett házasságot önfeláldozóan végigcsináljuk és várjuk, reméljük, hogy a másik rontsa el, mert szabadulni szeretnénk már mindenáron, de nem tehetjük másként, csak ha áldozatunkba szinte belepusztulunk!
Mit művelnek a Faggatók, mikor nem faggatnak éppen? talán behívnak olyanokat, kikkel Ram Jeruzsálemban beszélt, talán nem; a politikusabb döntés az, ha nem, mert jobb, ha az ügy mennél szűkebb körben marad.
De hogy erősen vitatkoznak, a hallottakból mit kell a Hakham Basi elé terjeszteniük, az igen valószínű. És mert régóta élnek ott együtt abban a kicsiny zsidónegyedben, köztük is a sértettségek elmérgesedtek már, s most szerét ejthetik, hogy vallási vita álruhájába rejtve egymásnak törlesszenek.
Amiként hosszú béke gyülemlett föl Vilnában a zsidók közt, és ennek az eredménye a nyomdatűz lett, úgy tüzelnek most a Faggatók is egymás ellen, legalábbis így látom magam előtt én, a rosszhiszemű krónikás, aki magam is láttam egy hosszú béke áldatlan következményeit, pont mikor ezt írtam.
És egymás éberségét kétségbe vonják, és másokét kétségbe vonják; csakhogy a babonás népség ott csámborog Ram szállása körül, s már az terjed köztük, hogy megjött a Messiás, és ő van fogságba zárva ott, és a rabbik elleni gyűlöletnek fennhangon adnak kifejezést a söpredéknek örök felcsigázottjai, őket pedig emiatt igen sürgetik, hogy vizsgálatukat mihamarább fejezzék be már; de ők még nem tudnak mindent, bár nem kell tudniuk valójában semmit, ez egy eretnek, ez egy keresztény térítő, s ha Rothschildéknak valamiért kedves, akkor megkövezése helyett ki kell a Béke Városából utasítani.
Hát igen, de semmi sem egyszerű. Azért jelölték ki őket öt Faggatóknak, hogy amennyiben a Hakham Basi rossz döntést hoz, majd rájuk tudja kenni utólag, ha úgy alakul. S ki tudja, mik az Úrnak szándékai, és azoké ott Európában, a Rothschildoké, a Lehreneké, a Montefioréké. Ezért a Faggatóknak, óvatosságból, minél hosszabb kihallgatási jegyzőkönyvet kell produkálniuk. Le kell írniuk minden képtelenséget, még azt is, hogy gój a Messiás; ám le kell írniuk azt is, ami a hírnök közlései szerint a zsidós gondolkodására bizonyíték; megmaradni, túlélni csak a legnagyobb elővigyázattal lehető annak, aki az Ottomán Birodalomban él, valamint aki a Zónában él, és aki zsidó valaha bárhol élt. Ezt az idegeikben hordozzák ők. Készül, készül tehát lassan az összesített jegyzőkönyv éjszakánként, és egyre terjedelmesebb, egyre zagyvább, s amiről Ram világosan nyilatkozott, az benne kell hogy legyen, de elkenve. Sőt ügyelni kell arra is, hogy majd e jegyzőkönyvet a faggatott aláírja, mert ha nem írja alá, az egy csapás lenne. Koronatanú nélkül sok-sok éjjelnyi munkájuk egy bikkur holim érmét sem ér.
Mondá vala hajdan a kitért zsidó Szent Ágoston: „Nem hinnék az Evangéliumban, ha a katolikus Egyház tekintélye nem késztetne rá”; szerencsés ember volt ő, neki volt tekintélyes Egyháza! de a Faggatóknak nincs. Ilyenkor átok a júdaizmus hajlékonysága, ami másfelől áldás, mert ettől maradt fenn, meg attól, hogy szilárd nézetrendszerét újra meg újra felrúgták az egymással vitázó vallásfilozófusai, kik a szertartásokat is gyakran vonakodának betartani.
Nagy córesz, amibe a jövevény váratlanul taszította őket.
És lehet, hogy felfakad itt más is, bár ezt végképp nem tudom.
Mert történt ezen események előtt vagy száznyolcvan évvel korábban, hogy Messiásuk támadt a zsidóknak. Ez aránylag széles körben ismeretes volt az én koromban, úgyhogy csak vázolom.
Úgy hívták ezt a messiást, hogy Sabbataj Cvi, és volt néki egy prófétája, a gázai askenázi Nátán. Áthágott ez a messiás sok törvényeket, mert hitte, hogy ő Saddai, a Mindenható, és tiltott étkeket habzsolt, és hitték, hogy ő Mózesnak meg Bar-Kochbának inkarnációja; és nagy botránkozásra összeházasította magát a Szaloniki zsinagógában a Tóra-tekerccsel, és Sztambulban halat rakott bölcsőbe pólyában s efféléket mívelt, és Jézust fel akará venni a próféták közé, és időnként úgy le volt törve, hogy a betűket se látta, máskor táncolt, énekelt, és hirdette, hogy ő a Dávidházi Messiás, és hogy előtte a Józsefházi az az Abraham Zalman rabbi volt, kit a kozákok 1648-ban zsinagógájában népével lemészároltak.
És lefogatta Sztambulban a Nagyvezír, és Gallipolliban toronyba záratta, és világszerte pénzt gyűjtének a zsidók, hogy kiszabadítsák, és ezrek meg ezrek vándoroltak oda, és börtönében királyi pompában fogadá őket a messiás, és lakomázott velük, mert az őrök le voltak fizetve, úgy is hívták börtönét a zsidók, hogy az Erő Bástyája, és odaköltözni akarának Európából a zsidók, és a keresztények az adósságokat már nem akarták ezért kifizetni, és leállt volna a kereskedelem, hát erre röghöz köték a zsidókat az európai fejedelmek rémülten, és Kelet-Európában a rabbik keményen harcoltak a messiáshitűek ellen, főleg Vilnában, és a babonás nép hitte, hogy felhőn szállítja őket Jeruzsálemba a messiás, s volt, ki toronyból felhőre átszállni akartában lezuhant, és vezeklésül, mi megváltáskor kötelező, hóban fürödtek és belehaltak sokan, és böjtöltek, és a csecsemőket is böjtöltették és belehaltak sokan, és nyolcszáz prófétanő őrjöngött Sztambulba gyűlve, és nyitva voltak a házakban a héber könyvek, ahogy kell, és régi ünnepeket eltöröltek, újakat bevezettek.
És egyik nap az Erő Bástyájában megjelent a lengyelföldi Nehemiás, és állította, hogy ő a Józsefházi, úgyhogy Sabbataj Cvi nem lehet a Dávidházi, csak az ő halála után jöhet az el, és három nap, három éjjel vitatkoztak ezen, török szolgákkal könyveket hozattak, azokból idéztek egymás ellen, mígnem Nehemiás dühöngve kirohant, muzulmán lett, és csalóként vitapartnerét a töröknél följelentette, aztán a rabbik kiátkozák, és vándorolt a világban álruhában, álnéven, míg meg nem halt.
A messiás közben nőkkel és fiúkkal üzekede börtönében, de aztán a díván elé vitték, a szultán tükör mögül nézé és hallgatá, itt mondák neki: vagy kitér, vagy megölik, és kitért erre a messiás, Aziz Mehemed effendi lett belőle, tiszteletbeli kapuőr, és neje, a lengyelföldi kurtizán Sára pedig Fatima.
De nem szűnt meg ezzel a mozgalom, ó, nem. Mert prófétája, a Nagy Ideológus Nátán, ki addig sok szépet hirdete, például hogy a Cimcum után visszamaradó üres tér, a tehiru teli van fénnyel, s abban sötét fények is vannak, és a sötét fény a Gondolattalan Fény, és a fényes fény a Gondolatteli Fény, és a Gondolattalan Fények teszik ki a Formátlanságot, a Gólemet, és a tehiruban a felső félkörben vagyon Izrael a fényes fények közt, és a Messiás az alsóban a sötét fények közt, hol a kígyóval gyürkőzik, és kinek ott lent van szikrája, kimenti, így Jézust is, és sokat szenved ott a Messiás, de a lentieket onnét kihozza, nos, ez a Nátán, ki egyébként szellemek által volt gyakran látogatva, az Úr maga is szólt hozzá, és láttatta véle a Teremtés hét napját, és a Sekinah is szólt hozzá, és látta az égi szekeret, és szónokolván a Maggid szólt belőle más hangon, miközben ő elájult, hirdeté, hogy hét a millenniumok száma, miként hirdette Towiański is majd, de nála ezer év egy periódus, míg Towiańskinál kétezer, s az utolsó millennium után jő a Megváltás, ez a Nátán tehát Sabbataj Cvi hitehagyása után kitalálta, hogy a Messiás csak elrejté magát, leszállt a Héjakba a szikrákat összegyűjteni, és azért esett mélyre, hogy még magasabbra emelkedjék majdan.
És elment Nátán Rómába, és Molkho tettét ismételte, és átokkal teleírt tekercset dobott a Tiberisbe, és mondá Nátán: a Megváltás meg van kezdve már, csak még nincsen készen, de a Sekinah már emelkedőben, s hogy gójban is visszatérhet a messiás, hirdette, s hogy Mózes egyenes botja kígyóvá lett most, és a fény nem egyenesen jő, hanem kör alakban; s mikor Dulcignóban meghalt a Messiás, csak okkultáció érte, fényfogyatkozás; és Üskübben halt meg Nátán, hol sírja a második világháborúig megvolt, és a török sabbateánusok, a Dönmeh tagjai addig látogatták. És voltak még sabbateánusok sokáig, az én századom elején is Prágában például, és egyebütt titokban.
Miért mondom ezt? Mert nem tudom, hogy tudott-e erről valamit Ram, s hogy tudtak-e valamit erről a Faggatók.
A mi Gersonunk születése körül, 1814-ben Izrael Joffe nyomdájából megjelent egy könyv, az volt a címe: Az Álmok Meséje avagy a Csoda Vége, és 1830-ban Lembergben még egyszer megjelent; Sabataj Cviről szólt a könyv, mintha korabeli, egyidejű krónika lett volna, pedig hát hamisítvány volt, vagyis regény; erősen Napóleon-ellenes lehete a könyv, mert Napóleont úgy várták a haszidok akkor és némely naiv poricsok is, mint sok lengyelek: Megváltóként; én nem olvastam, sehol se találtam; állítólag kevés példány maradt fenn, talán összevásárolták valakik, s bezúzták. Hogy a második kiadást mi ellen bocsáták ki? netán a lengyel Felkelés ellen? ki tudja. Olvashatta ezt a könyvet Ram?
Vilnában nemigen lehetett e régi történet beszédtéma, ott e téboly ellen még annak idején veszettül hadakoztak a talmudisták. De a messiás aposztázisa után, mikor kétségbeejtő vala a csalódás, jött a Baal Sém Tov, az a bölcs ember, és a messiási várakozással szemben a maga szép panteizmusát meghirdette volt, és a haszidizmust megalapította volt; s mert valami ellen hozta létre azt, a szerkezetét megőrizte ő, noha nem akarta, és később fel is bukkanának a kicsi messiások mint haszid rebbék szépen, a caddikok. Azok közül sokat ismert Ram.
Úgy gondolom, az eredeti történet rejtve maradt előtte, máskülönben aligha ugrik fejest a maga Towiański-hitébe oly gyanútlanul.
De volt-é Sabataj Cvinek titkos híve a Faggatók közt? ha igen, hihette, hogy a Messiás, ki hajdan elmerült Ismaelben, most Edomban támadt fel, ez a Gerson Romm pedig, maga se tudva róla, a gázai Nátán inkarnációja.
Két eset lehetséges: örült, és enyhébb elbírálást próbált Ram számára kieszközölni, hiszen nyíltan támogatni nem merhette, vagy pedig örült, és nem igyekezett enyhébb elbírálást kiharcolni, mert úgyis megsegíti a Messiásuk mindkettejüket.
Ha nem volt ilyen, és Ram se tudott erről az egészről, minek kellett még ezt is ideírni, terhelve az olvasót? Mert az olvasónak most már édes mindegy, ha idáig eljutott; és hadd legyen világos: nem kell nekünk az Egyisten-hitek között aggályosan válogatnunk, úgyis eljön mindben az Úristen emberalakban időnként, el kell jönnie, mikor a túl távolra távolított Istent szükségünkben közibünk idézzük.
Valamit mégis tudhatott Ram, meg a párizsi Körben páran, s főleg a Mester. Mert volt egy lengyel követője ennek a hitehagyott zsidó Messiásnak, ki szintén szabados volt nemileg, és a Kabalát elutasítá, csak a Zohárt fogadá el, a szentháromság tanával megspékelve, s magáról kijelenté, hogy ő Sabbataj Cvi inkarnációja, és az égből kapott parancsot, hogy a zsidóknak meg kell keresztelkedniök.
És akkora volt a hatása, hogy Lembergben sok templomokban egyszerre sokan ki is tértek a zsidók, és örvendező lengyel nemesurak és nemeshölgyek lettek az ő keresztszüleik; maga Jakob próféta Varsóban tért ki, és maga III. Ágost, a lengyel király lett a keresztapja.
Hanem aztán Częstochowában raboskodott Jakob tizenhárom éven át, mert rájöttek, hogy Törökhonban utaztában mohamedánként tündökölt.
Akkor szabadult, mikor Lengyelországot először osztották fel a környező nagyhatalmak; Brünnben élt, majd Bécsben, hol Mária Terézia tüntette ki leghőbb kegyeivel őt, világszép leányát pedig, Évát a későbbi II. József császár; aztán Jakobot onnét is kiűzték, és 1791-ben halt meg, mikor már Grodnóban létezett a Romm-nyomda, és Éva, ki a mozgalmat atyja örökébe lépvén szent prófétanőként vezette, 1816-ban halt meg, amikor a mi Gersonunk már legalábbis gőgicsélt.
Sok híve volt hát ennek a Jakob Franknak, aki a vezetéknevét a töröktől kapta, mint európai; ki tudja, vajon nem épp eme frankista mozgalom ellen lett-é annyira csökötten talmudista Ramnak nagyapja és apja. Ez a Jakob Frank Podóliában az ottani püspök színe elé a zsidókat vitára kihívta; a szegény talmudisták meg voltak riadva, a vitában látványos vereséget szenvedtek, mert szólni alig szóltak; annyira örült ennek a püspök, hogy nagy vígságában a Talmud valamennyi példányát Podólia-szerte elégetni ítélte, mint más püspökök is őelőtte, mint pár száz évvel korábban egy francia király; égett tehát a Talmud rengeteg példánya, mert úgy intézte az Úristen, hogy ezzel a kiadók végső soron jól járjanak, mert a Talmud iránti kereslet megnőtt.
Így is összefüggnek a dolgok, és semmi soha nyomtalanul elmúlni az emberi történelemben nem bír, igaza van Herr Freudnak a Mózesról írott könyvében ezt állítván, bár amit abban a könyvben egyébként ír, az merő egy badarság, csak a lényege valós.
Faggaták tehát, ez a lényeg, napokon és éjeken át Ramot, és keresték a botrányos pontokat, amikbe beléköthetnek, és bizony ellenségesek voltak a Faggatók, szellemüket a maga szellemével Ramnak nem sikerült megérintenie. Márpedig őt azért küldte oda a Mester, hogy megtérítse őket.
És múlt az idő, és egyre kevésbé voltak megtérítve. Nem ezt várta tőlük a térítő. S hogy bizonytalanabb lett, nagyobb erőt mutatott feléjük, mint volt neki, ez a mi legjobb taktikánk általában. De nem hatódtak meg ettől, csak türelmetlenségük nőtt. És akkor, úgy gondolom, hosszú ótestamentumi átkokat szórhatott reájuk Ram keservében, mert ha a Vatikánban a földhöz verte magát, úgy erre volt neki hajlama.
Kicsit vérmes család lehetett az övé, atyját a guta ütötte meg, öccsét, ki a nyomdát átvette, történetünk jelenétől tizenhárom évre a guta szintén megütötte, annyi gonddal járt a Nyomda, és legidősebb fiát, Dávidot, ki a Nyomdát átvette, két évre rá a guta szintén megütötte, bár őt örömében, miután Pétervárott a Zóna-monopóliumot egész Oroszországra kiterjesztve megkapta, és boldogan vonatozott éppen haza, és a monopólium megint elveszett. Mindez később volt, és nem biztos, hogy majd Ram értesülendett ezekről, örvendhetvén, hogy ő a Nyomdába belepusztulni okkal nem volt hajlandó.
De a Faggatók nagy keserűséggel töltheték el őt, és börtönét akkor már nem kegyelemből juttatott hittérítési színtérnek érezte, hanem annak, ami volt: börtönnek; nem kellemes szembesülnünk azzal a ténnyel, hogy a börtönünk valóban az, ami, és nemcsak gondolkodásunk teszi azzá.
S látom magam előtt, hogy Ram már Faggatóit fenyegeti bizony!
Vigyék a Hakham Basi elé, mert ha nem, mert ha nem, akkor a Megváltásból csak ők nem fognak részesülni, az életből kivettetnek, feltámadni soha nem fognak, hanem sátánfajzatok marcangolják őket a véghetetlen idő végezetéig!
Kegyelmes ugyan a Messiás, de nem ajánlja, hogy megharagítsák; őt ugyan haragosan még emberszem nem látta, de jobb is! ti szemét, utolsó szarházi hitetlenek!
Fáradtak már a Faggatók is, nem örülnek, hogy a fogoly türelme fogytán; átkait leírni nincs értelme, a Hakham Basi elé nem bocsátják. Álmatlanul vereslő hat pár szemek a homályos szobában; odakint a pletykálkodás nem szűn, a Hakham Basi dühöng. Az ügyet le kell zárni. S a házigazda, ha ott volt, minden szigorát eltékozolta már, megadón ül a szobában, mely voltaképp az övé, de oly idegen lett e botránytól, hogy nem reméli az Úristentől visszanyerni már, be fogja falaztatni, határozza el komoran, és szívéből a messiásvárás végképp kivész.
De még vannak gyermeteg eszközök a Faggatók kezében. Olyan kijelentéseket tulajdonítanak Ramnak, miket nem tett. Ram háborog, maradék erejét a kétségbeesett cáfolatra fecsérli, addig a Faggatók pihennek. Nem sejti szegény, hogy a Faggatókat az ő érvei nem érdeklik. Nem az a baj, hogy a Messiásról beszélt Ram nyilvánosan, hanem hogy egyáltalán mondott valamit. Amíg az alamizsnát ingyen kapják odakintről, addig rendben mennek a dolgok; de nekünk, rabbiknak, papoknak, ideológusoknak, pártvezéreknek, művészeknek, íróknak, értelmiségieknek az az érdekünk, hogy a szegényekkel elhitessük: az ő érdekük az, hogy mi legyünk a gazdagok, s ne ők; aki a szegényeket e beléjük plántált hittől, vagyonuktól megfosztani akarja, az esküdt ellenségünk minekünk, és a szegényekkel is rosszat tesz nagyon.
Lehet, hogy az a Messiás valódi. Való, hogy Mózes minden nemzedékben eljő. De ha mégse nőtte ki magát senki új Mózessé ama régi óta, akkor ebben az Úristen végtelen bölcsességét sejthetjük, mert Ő nem akarta, és nyilván megvolt erre az oka.
Nem jó nekünk itt egy Messiás.
Ez ennyire szikáran nem gondoltatik el senki által, de ténykedésünket mégis ez vezérli, ha nem csalódom.
S mikor szigorúan közlik, hogy futárokkal fogják Ram állításait ellenőriztetni? Úgy vélem, csak fenyegetőznek kicsit ők is, a fontoskodáshoz hozzátartozik. És Jeruzsálemből Ramot kiebrudalják. Észrevétlenül nem tudják kicsempészni; vakhívő rajongók valóban kísérhetik páran a kapuig, sőt azon túlra is; majd külön kell határozniuk, hogy azokkal mi legyen.
Kiebrudalták hát Ramot, ez volt a legjobb megoldás a megkövezése és az imádása között. Fogságot szenvedett, hihette hát, hogy a Mester Igéje termékeny talajra hullott: mennél kietlenebb a pusztaság, a Hitnek magva annál jobban megtapad.
Mit láthatott, immár egyedül, a városra visszanézve? azt, amit érkezőben? nem hiszem, hanem látta a Városban a Mestert, kinek szelleme ott benn már hatalmasan ténykedik, és egyebet nem is látott.
„Pillantásunk mindig első pillantás legyen”, idekívánkozik ez a szép idézet, és egy másik is: „Nincs a megváltottság érzeténél hatalmasabb s veszedelmesebb”; kár, hogy ezeket már az én halálom után írták.
Valami azonban biztosan történt még Jeruzsálemban, mielőtt Ram a szónoklatát a Midrasban megtartotta volna.
Ihletre és a Mester sugallatára várva tekergett sokat, és lehetetlen, hogy a városból ki ne ment légyen egyszer. S ha már kiment, délkelet felé vette útját, és nem járt arra azon időben rajta kívül senki.
Arrafele volt az Olajfák Hegye, inkább dombocska, semmint hegy, és olajfák se igen nőttek rajta épp, hanem csenevész bokrok, és a Getszemáné-kert is kisebb volt, mint aminők például a Párizs melletti Batignolles-ban a házakhoz tartozni szoktak. Alacsony fakerítés vette körül a kertet, és fel volt parcellázva sok nadrágszíjakra, így jutott ki minden keresztény felekezetnek a magáé belőle. Abban a kertben valóban álltak olajfák, szám szerint hét, és néhány ciprus is; elég vaskos volt a pár száz éves fák törzse, hogy bármely vándor képzelete ezernyolcszáz évesre taksálja őket; azok alatt izzadott volna vért a Megváltó az elfogatása előtti éjjelén.
Sok szép szörnyűséges történetet ki lehet agyalni, és ki is szoktak a népek egyformán tehetségesen, és minden vallásokban igen hasonlók a képek és a történetek, mert ami egyáltalán megtörténhet, az hasonló, de olyat kitalálni, hogy valakinek félelmében a pórusaiból vér szivárogjon izzadsággal elegyen, olyat kitalálni nem lehet, csak látni és egyszerű szavakkal elmondani.
Ácsorgott ama kertben a bizonytalan korú olajfák alatt Ram, nem volt még a kert kulcsra zárva, mint később, mikor nagyobb üzlet lett a zarándoklat; ácsorgott, ahol félelmében Jézusnak vér szivárgott a pórusaiból az elfogatása előtti éjjelén; igen kellett hogy féljen a haláltól, nyilván nem tudta még, hogy halhatatlan és fel fog támadni harmadnapon. Állt a kertben Ram, valami olajsajtónak is kellett volna ott lennie, onnét a kert neve, de azt nem rakták oda, állítván, hogy eredeti; nem olyan volt az a kert, mi őt ennen Mesterére emlékeztette volna, hát továbbállt.
És leereszkedett a Kidron patak völgyébe, mit Jozafát-völgynek is neveznek; a patak, mely nyáron ki szokott száradni, vékonyan csörgedezett; ez volt ősidők óta a temetkezés helye.
Botorkált a kövek közt, és láthatta Absalom sírját, mindenféle stílű oszlopokból rakták össze, piramisféle csúcsban végződött, alsó kockarésze régebbi időből volt való; fia nem lévén, utódtalan kétségbeesésében emeltette Absalom e sírhelyet magának, és gonosznak tartotta a nép, s azóta is az elhaladónak a sírra átkot és követ kell dobnia, Ram nem dobott; látta Jakabnak sírját, amit a sziklába vájtak, ott éhezett ő a keresztények szerint Krisztus elfogatásától a feltámadásáig; látta Zakariás piramisát, igen magas volt, egészen a sziklából vájták ki, ez volt az a Zakariás, kit a templom előtt köveztek volt meg; visszanézve látszott az Olajfák Hegye is, meg a Botrányok Hegye is, hol igen régen Salamon király áldozott vala sok nejével a pogány isteneknek; és valami nyomorúságos arab falu is látszott a viskóival.
Visszafele indult volna, de nem vitte a lába; leült egy kőre, gondolattalanul szemlélődött, de nem is volt mit látni, csak köveket mindenütt; jó hely, hogy az ember misztikus elmélkedésbe merüljön, a Sekinaht az Istenhez emelkedni segítve, de ehhez is gyönge volt éppen; s akkor megérezte, hogy a kő, amin ül, sima.
Lenézett oldalvást, s látta, sírkövön ül. És végignézett a tájon, és látta, hogy a kövek, miket a pusztasághoz szokott szeme addig nem is észlelt, mind-mind sírkövek. Ezernyi, milliónyi sírkő.
Bármily elcsigázott volt is Ram, felállt, lassan araszolva megindult, a kövekhez közel hajolt, a feliratokat silabizálta, remélve, hátha mégsem sírkövek azok mind, de hát sírkövek voltak mind, az a sok ezer, az a milliónyi; héber betűs, arab betűs, latin betűs feliratok, meg görögök és cirill betűsek is; voltak köztük jól olvashatók, voltak köztük elmosódottak; voltak kövek, miknek csak faragott alakjuk árulta el, hogy sírkő gyanánt szolgálnak, és voltak, miket a természet már őseredeti formátlanná csiszolt le, azok voltak a leginkább gömbölydedek s a legszebbek is emiatt, szél, por, eső faragta ki azokat, az ősieket; az Elemek, e Legnagyobb Szobrászok működtek tehetségesen; azok tehát így voltak sírkövek.
Ram még mindig remélte, hogy talál a kövek közt természetes képződményeket, de ahogy a völgyet járta, látnia kellett, hogy követ raktak kőre, sírt sírra, s mindet emberkéz rakta oda, s hiába repedtek el már, csiszolódtak el már, emberi szellemtől átjárt voltukat őrizték makacsul; a Halottak Völgyében járt Ram, hallott róla eleget, tanították a messzi Vilnában is, hogy a Kidron patak völgyébe várják a feltámadást a zsidók, sőt a gójok is; most láthatta, hogy a mohamedánok is így vannak ezzel.
És azért van itt annyi sír Córdobából, Hollandiából, Kis-Ázsiából, Afrikából, Grodnóból meg mindenünnen, mert kik ide temetkeztek, ott akartak nyugodni porlón, hol a Feltámadás sófárjának első hangjaira előugorhatnak halottaikból, s nem akarják megvárni, míg a kürtnek hangja a távolabbi temetőkbe elér; a másutt feltámadottaknak is majd ide kell utazniok, mert itt lesz az Utolsó Ítélet; a másutt eltemetettek kötelesek a föld alatt idefúrni magukat vakondokul addig is; bámulta a számtalan sírkövet, mik az évszázadok során szaporodtak el ennyire, de nem azt érezte, hogy uramisten, mennyi a halott, hanem azt, hogy micsoda ereje és hatalma vagyon az életvágynak.
És ezek itt nem is mind a holtak; ezek az életnek kivételezett jött-mentjei, mert volt pénzük és módjuk idehalni, avagy csontjaikat utódaik által ideszállíttatni! ezeket nem jeltelen tömegsírba kaparták, ezeket nem leöldösték valahol, ezek az életvágyukat teljesen nyilvánítani tudták a halálban! ezek a szerencsésebb holtak eszerint.
Ott ült hosszan Ram, és csak ült. A mohamedánok szerint a templomtéren álló kőoszlop meg az Olajfák Hegye közt vasdrót leszen kifeszítve, amin a Feltámadottnak végig kell egyensúlyoznia, és ha nem sikerül neki, a drót alatti Pokolba zuhan; a jókat angyalok támogatják majd kétfelől szárnyasan, a gonoszokat senki; szintén hiszik a mohamedánok, hogy a Jozafát völgyével határos Hinnom völgyében álló oszlopra áll majd fel Mohamed, onnét fog ítélkezni, ott fogja húgát Jézushoz hozzáadni; nemrég, csak pár száz éve ott szónokolt egy próféta azon az oszlopon, leszédült, és szörnyet is halt. Krisztus az Olajfák Hegyén tartja majd meg a maga ítélkezését, így hiszik a keresztények, de mindez megvan már Joel prófétánál, ki írta volt: „Egybegyűjtöm mind a nemzeteket és leviszem őket a Jozafát völgyébe és ott ítéletet tartok felettök”. Talán valóban tartattak ítéletek ebben a völgyben, midőn még Absalom meg sem született volt.
Laposnak látta Jeruzsálem felé közeledve a Hinnom völgyét Ram, és nem volt mély a Jozafát völgye sem, és látnivaló sincs benne sok, hanem hinnivaló, az van benne, ott nyugszik milliónyi hajdanvolt embernek élethite és életösztöne a kőlapok alatt, és nem nyugszik az az életvágy, nyugodni nem tud, az éppen élőkben lüktet most; s ahogy ott ült Ram a Kasztíliából és Speyerből és Libanonból és Sztambulból és Pszkovból érkezett halottak közt, az ezernyi, milliónyi még látható s már láthatatlan név közt, és látta, hogy minden sírba teljes emberi élet van bezárva, s mind-mind megörökítésre érdemes élet, zsidók, arabok, keresztes lovagok, gazdagok és szegények, s mindnek volt külön története és élnivaló küldetése, a sírok közt elcsigázottan ülve oly alázatot érzett az életvágynak ily tébolyítóan nagy megnyilvánulása láttán, mint korábban soha.
Ott ült Ram ama hatalmas, kerítéstelen temetőben, hol éppen senki élő nem járt, hol a holtaknak vágya sugárzott, az újra élni isteni parancsa, és ez volt a legnagyobb parancs, bármely vallásnak nyugtató kitalációinál erősebb: pogányabb; örömhírt közölni ment Jeruzsálemba Ram, de még nagyobb hírt jelentettek meg neki magának azok az ezernyi sírok ott, noha nem tudta még, s talán nem is tudta meg, hogy ez pénzben is kifejezhető; húszezer piaszter volt akkoriban egy sírhely ára ott, a Hakham Basi négyévi fizetése.
Napnyugtáig ült a Jozafát völgyében Ram, zöngés hangokat bocsátva ki kebeléből, de gondolata nem volt, a Kavannah nem jött össze, fohásza nem az Úrhoz szállt fel, nem szólt senkihez, hacsak önmagához nem; gyászolni nem gyászolt senkit, gyászolni csak ismert és imádott embert lehet, azt se bármikor; ezernyi, milliónyi ismeretlen halottat gyászolni lehetetlen; s magát az Életet sem sirathatta el ott, hiszen mindazok a sírok az életvágy miatt kerültek oda diadalmasan; nem is a nyomorult állatnak vonyítása volt az övé, az állatnak a fájdalom fáj, halálról nem tud; s nem is a nyomorult embernek vonyítása volt az, ki a halálról tud, noha nem tud arról többet az ember az állatnál, csak annyival, hogy tudja: ez a Titok; az a dünnyögése Ramnak, az a nyelvvel megáldott-megátkozott embernek a nyelv alattiba való visszavonulása volt, főhajtás a Teremtésnek Csodája előtt.
Napnyugtáig ült ott Ram, akkor a városba visszaindult, mert a kapukat este hétkor bezárják, és reggelig senkit be nem engednek. Úgy érezte akkor, hogy a város magas falai mintha ezt a veszedelmes életvágyat nem mernék az élők közé beengedni, s azért éjjel védekezik a város, mert akkor gomolyog fel a nemlétből a zabolátlan erő, mit nappal a színek, formák, hangok jótékonyan elfednek, legalábbis megkönnyítik az éppen élőknek, hogy azokba vesszenek látásukkal, hallásukkal, s hogy egyúttal a halálról se vegyenek tudomást. És a város felé sietvén az a múló sejtelem szállta meg, hogy az ő valamennyi lelki és testi böjtje semmi ahhoz képest, amit a valaha éltek művelnek, kik mögötte a völgyben ott maradtak kövekként böjtölni a Feltámadásig.
Párizs.
Vajon egyenlőek vagyunk-é mi, testvérek az Ügyben?
Ezen tűnődött naplójában május 6-án Seweryn testvér, s úgy találta, nem. Persze egyenlőek vagyunk, amennyiben az isteni ideát testesítjük meg, és ez a mi küldetésünk; hanem egyenlőek mégsem lehetünk, minthogy szellemünk évszázadok óta vándorol, s kinek idősebb, kinek fiatalabb szellem adatott földi létében; mindünk másként élte meg előző életeit, egyik többet, másik kevesebbet tett.
Szóval a tehetségről tűnődött kétségbeesve Seweryn testvér; odáig nem jutott el, hogy „Sok minden észveszejtő, de az embernél semmi sem észveszejtőbb”, mint a régi görögök a maguk pogány nyíltságával kimondták, én pedig igyekeztem pontosan lefordítani; de odáig nem is kellett eljutnia Sewerynnek, mert úgyis nyilvánvaló.
A tehetségről azért kellett Sewerynnek tűnődnie, mert a Körben megingott a tekintély, és megindult a versengés a Nőért, úgyhogy forradalmi volt a helyzet, s mindenkinek nagy volt a szenvedelme.
Május 9-én ebbe érkezett bele Ram.
Sok alkalma nem volt a Kör jelenében elmélyednie, mert másnap Seweryn lakásán a rendőrség már kereste is, de nem találták.
Adam testvérrel nyilván még megérkezése napján találkozott, hogy elébe tárja a maga jeruzsálemi beszámolóját, valamint a Mesternek levelét is, mit Svájcból hozott; a rendőrség kereste, ám ő a Kör előtt jelentését felolvasta, ez volt tizenötödikén, sőt tizenhetedikén a Mester pásztorlevelét is ismertette vélük; egy hétig konspiráltak hát a testvérek, Ramot rejtegetvén. Az említett kiemelkedő alkalmak kivételével nemigen beszélhetett velük, még egy közös találkozója azonban volt a saját Hetekjével, mert ripsz-ropsz, egyszerre ő lett az Őriző! Ezt onnét tudjuk, hogy Seweryn a következő év március 31-én jegyzi majd be Naplójába, hogy Ram helyett az Őriző ott Służalski lett. Nem eshetett máskor Ram Őrizővé választása, mint e rejtőzéssel teli héten; így honorálták az ő áldozatos térítését, ő pedig ezzel egyetértett, hiszen Őriző csak úgy lehetett, ha a titkos szavazáskor ő is enmagára szavazott.
A beszámolóját már ismerjük; mit írt a Mester, ki a jeruzsálemi útról hallottakhoz valamit hozzáfűzni kénytelen volt, Mester lévén? egyéb szóvirágok közt ilyeneket:
„Izraelnek segíteni csak keresztjét felvéve lehet, könnyítvén ama kőnek megsemmisítését, mely az ő lelkét nyomja. A katolikus egyház azt parancsolja neki, hogy higgye, miszerint Krisztus Isten volt, ezt Izrael nem érzi meg azonnal; tehát elébb meg kell neki mutatni, hogy Krisztus az igazat hozta el, s tudakolni, Izrael mit hoz fel ez ellen.
Izraelnek templomban megkeresztelkednie nem kell, megkeresztelődik az Új Szellem elfogadása által – Ram testvér ebben a formában eleget tett annak, ami az Úrtól rendelve volt, hogy ezt a világ tudomására hozza –, hogy nyilvánossá legyen, miszerint Izrael a Pápát, Krisztus Helytartóját, Krisztushoz fordulni hívta fel.
Tudjátok meg, testvérek, hogy a föld törvényei szerint a hivatal ma mindenütt visszatartja az emberek tiszta mozdulását az Úr felé. Így van ez az egyházban, így van Franciaországban és egyéb népeknél. E törvények elől a Körben rejtezni tartozunk; s mert mi vagyunk az igazságnak őrizői, bármennyit szenved is az igazság a hivatalban, bátran erről a hivatalt, megadván elébb a földnek, ami a földé, figyelmeztetni tartozunk.”
Mi utókoriak vélhetjük, hogy szokatlanul defetista megnyilatkozása ez a Mesternek. S bizonnyal a Körben is eltünődtek páran, hogyhogy a zsidóknak nem kell kikeresztelkedniük?! S hogy rejtezzünk?! Rejtezünk mi rég, menekülünk mi a föld törvényei elől, mást sem teszünk, de hogy csak a figyelmeztetés volna a mi tisztünk? nekünk, megváltottaknak? semmi egyéb?! És mi az, hogy Ram jeruzsálemi sikeréről semmit sem ír a Mester? sőt, lám csak, a szövegből kihüvelyezhető, hogy Ram testvér a Pápát a Krisztushoz fordulásra mint zsidó hívta fel! hát hiába kereszteltük meg őt; kétszer is?
Vájt szemű olvasó már akkor gyanakodhatott, hogy netalán minden hivatalok ellen intéz dörgedelmet a Mester. Csak nincs a Kör hivatala is támadva ezzel?! de nem, mert akkor nagybetűvel írta volna a Mester. Mégis…
Kiknek Adam testvér egyeduralmából elegük volt, nem hivatkozhattak másra, mint a Mesterre, ám Ram testvért a Mester meg Adam testvér láthatóan egyetértésben védelmezi – ezért ezzel az egész dologgal nincs mit kezdenünk, testvéreim, szeretjük avagy imádjuk-é Adam testvért, és legyen Őriző Ram, ha mind a Mester, mind a Hivatal így akarja.
Túl van ez az egész zsidó dolog dimenzionálva úgyis, azok csak néhány millióan vannak a világban, mi azonban, hatvanan-hetvenen, mi a megváltottak vagyunk! és az sokkal több, mert mienk az igazság, és a cár is meg fog térni, csak az a kérdés, ki vigye a levelet hozzá.
Most pedig meg fogjuk ismerni Monsieur Cyprian Robert magánzót.
Jelenünkben harmincnyolc éves, paraszt volt mindkét felmenője, se felesége, se gyereke, német újságcikkek fordításából él, ám van egy különlegessége: megtanult szerbül, és a Török Birodalom szlávok lakta területein szeret utazgatni. Ez még nem lenne baj, de elkövette tavaly azt a hibát, hogy könyvet is írt, két vaskos kötet! s a címe: Les Slaves de Turquie, Serbes, Montenégriens, Albanais et Bulgares, leurs ressources, leurs tendances et leurs progrès politiques*. Nem olvasta a kutya sem, nem is azért írta a derék földmíves-leszármazott, hanem mert az ilyen utazók, kik a titkosrendőrség pénzén szoktak szorgalmatosan utazgatni és kutatgatni messzi tájakon, kénytelenek az utazó maszkját viselni, ahhoz pedig, hajh, a könyvírás hozzátartozik. Nagy Kelet-kutató lett sokukból, utaztak légyen angol, francia, német pénzen, és az illető akadémiáknak becses tagjai lettek; Monsieur Cyprian Robertnek nem e sors volt szánva.
Emlékeznek, uraim, azt a lengyel költőt, azt a Mickiewiczet, fizetése meghagyásával szabadságoltuk, és a szláv tanszék megürült. Oda valakit ki kell neveznünk. Szláv a tanszék, szlávok versengenek tehát, s nemcsak a Franciahonban élők, hanem a messzi Balkánról is; lengyel emigránsból elég volt, az oroszok, az világpolitika, és a kisebb szlávok is az. Nehéz ügy: olyan kéne, aki nem szláv. Van olyan egyáltalán?! S akkor Czartoryski herceg, a lengyel emigráció feje kijelenti: van; tavaly januárban még könyve is megjelent. A könyvből elég a címe, ellenőrizzük csak; tényleg van ilyen. Nosza, hívjuk be ezt az urat.
Behívják. Nem valami lelkes. Próbálják rábeszélni. Azt mondja magáról, hogy ő nem literátor. Nem baj, olvasson el két-három könyvet, beszéljen arról. De ő nem tud, csak szerbül, meg kicsit törökül. Ember, hát az bőven elég! Azok a szlávok mind ugyanazt a nyelvet kaffogják, az oroszt! Tiltakozik, hogy nem; meg- s lemosolyogtatik. Jóember, biztos fizetést kap, nem kell többé cikkeket fordítgatnia éhbérért. Azt mondja, jó neki így. Jóember, biztos egzisztenciája lesz! tudja, mi az manapság, egyetemi katedrához jutni? Tudja; nem kell neki. Úgy tudjuk, nincs is saját lakása, és amit bérel, az egy odú, ugyebár, a Quartier Latinban. Jó neki az odú, mondja. Ejnye; nem szabad a parasztokat tanulni hagyni, ez lesz belőle. Na nézze, jóember. Megtilthatjuk, hogy a jövőben Törökországban mászkáljon. Tiltsák meg; ő már mindent látott ott, nem is vágyik oda. Na figyeljen. Csak nem képzeli, hogy a szolgálatból csak úgy ukmukfukk ki lehet lépni?! Hallgat a parasztja. Mit gondol, ki maga?! Azt hiszi, nem csinálunk magából professzort, ha nem akarja? de csinálunk! és előtte lecsukatjuk egy kicsit, mint török kémet, ha sokat ugrál! Na?
Március 25-én tehát Salvandy kultuszminiszter úr, az áldott emlékű Villemain utóda annak rendje és módja szerint a szláv katedrára kinevezte Cyprian Robert urat.
Hörög a lengyel emigráció: egy ilyen senkit a szláv katedrára?! és főleg egy Mickiewicz után?! gyalázat! Kicsit csöndesednek, mikor Czartoryski palotájából kisuttogják, hogy a jelölést a Herceg támogatta. Na de mégis, mondogatják halkabban, de keserűn. Kérdezgetik Mickiewiczet, mit szól. Ő megbecsülését fejezi ki Robert úr iránt; a könyvét ugyan nem volt ideje elolvasni, ám bizonyára alapos munka. Ez szép; Mickiewicz előkelőn viseli a megpróbáltatást, ezt is vártuk tőle; ám azt a trónbitorló franciát sose fogjuk szeretni, esküszünk!
Szegény meg közben magolhat lóhalálában lengyelt, csehet, oroszt, biflázhat egyszerre három hasonló s mégis eltérő grammatikát, és ez a gyötrelmek gyötrelme; oly könnyű összetéveszteni őket! egyszer százezer példányban feketével át kellett nyomni egy kész könyvön a címlapot, mert szerb vonzatot használtam egy szám után a lengyel helyett, évekig égett a pofám mint nyelvi szerkesztőnek, és soha nem kaptam prémiumot; igaz, a késéseim miatt.
De még rosszabb, hogy most irodalmi műveket kell olvasnia! verseket tanulnia! félig tudott nyelveken! holott ő semmit se akart a világtól, csak kóborolni benne kicsikét, inni a pálinkát azokkal a kedves, vad rácokkal, hallgatni a többszólamú énekeiket, aludni velük a földön, nem mosakodni hetekig, nem váltani ruhát hetekig, elvegyülni köztük, akik egészen olyanok, mint a szülei voltak, isten nyugosztalja őket valahol Normandiában. Mégis nekik volt igazuk, mikor a tanulástól bottal próbálták eltiltani.
Sőt egy öltözet ruhát is kell most csináltatnia, hogy ősztől a hülye sznobok elé kiálljon!
Érti, hogyne, hogy ez is világpolitika, annak a szolgálatában kell magasztos szólamokat zengenie literátori agyszüleményekről, amik a kutyát se érdekelnek. De hol írtak olyan szép hősi énekeket, mint amilyeneket az öreg rácok deszeteracban mondanak kívülről, és mondják órákon át?! Az igen! azokban vér van, dúlás van, azokban hősök vannak, és nem ez a sznob kifinomult sápadtság, amitől ájuldoznak a schöngeistek. Még Goethe is megrendült tőlük, pedig gyatra német fordításban olvasta őket az az alapjában őszintétlen, képmutató alak. Hát ha még eredetiben hallotta volna! talán összetépi az életművét; nem ártott volna.
Robert úr tudja és mélyen fájlalja, hogy bajt hoz a rácokra, a bolgárokra, az albánokra, a crnagorácokra, kik eddig szépen megvoltak a török alatt és sosem akartak világpolitikát csinálni. Amint a nagyhatalmak oda beteszik a lábukat, az a sok szép ősi, kemény népség fel lesz morzsolva teljesen. Jönnek a jöttment napóleonok, és oda is beviszik a hülyeséget. Nem mintha nem gyilkolnák egymást ősidőktől a délszlávok is, erről szólnak a gyönyörű énekeik mind, meg a szerelemről, mert ők is csak emberek; de ott még szemtől szembe megy a harc! ott még tiszta a párbaj! ott még aki amilyennek születik, az olyan! de majd odamennek a jöttment napóleonok, belőlük is kreálnak egyet-kettőt, és senki se lesz többé az, aki.
Ó, ha jóvá lehetne tenni, hogy a leigázásukhoz ő is hozzájárult némiképp! de nem lehet; ha pedig nem a nagyhatalmi hazáját szolgálja, meg sem ismerhette volna őket, ez a bökkenő, s most nem tudná, kit és mit szeressen.
Ha valahol a rendőrség nem kereste Ramot, az Cyprian Robert úr odúja lehetett.
Jó, hát jöjjön, akit Mickiewicz küld; ez már velejár ezzel a kibaszott élettel.
Nézte Cyprian a vendégét, és rökönyét élvezte. A vendég megállt az ajtóban, s körülnézett, mintegy másik, harmadik szobát keresve, ami az igazi lenne, de nem volt olyan. Volt abban a kajla tetejű padlásszobában egy jókora koffer, meg valami zsák a földön, és lógott egy vadonatúj öltöny az ajtóba vert szegen, és más nem volt abban a szobában. Zömök volt és kajlafülű a vendég, és nem volt nála, csak egy útitáska. Hellyel kínálta vendégét Cyprian a padlón enyhe gúnnyal; a tömzsi lengyel nemes, mert lengyelben csak nemes van, azonnal le is ült, méghozzá törökülésbe, s mintha vidorabban nézegetett volna körül, mint az egy lengyel nemestől várható. Cyprian ráült a kofferra, s hallgattak. Aztán sajnálkozva közlé Cyprian, hogy bundazsákja csak egy van, és abban hagyományosan ő alszik. Bólintott a Jan Andrzejként bemutatkozó lengyel nemes, és szemügyre vette a bundazsákot, mert olyat még nem látott. S megkérdezte, nem túl meleg-e télen. Ezen Cyprian eltűnődött. Amíg a választ mérlegelte, vendége határozottan kijelentette, hogy a koffer túl nagy. Lenézett a kofferra, egyetlen vagyontárgyára Cyprian, amin ült; tényleg, kissé túlméretezett. Akkor kinyitotta útitáskáját a lengyel nemesúrfi, volt benne pár megviselt könyv, kirakta őket a padlóra, s mondta, hogy neki ennyi a vagyona. Cyprian felállt, odaguggolt, megszemlélte őket, ott volt köztük a Mickiewicz-Összes lengyelül, annak köteteit már látta Cyprian, meg valami zsidó könyv, amihez nem értett, és néhány érdektelen francia meg német regény, de nem volt felvágva egy se. Akkor felállt Cyprian, kinyitotta a koffert, és oldalvást megállt; a vendégnek, udvariasságból, fel kellett tápászkodnia s a kofferbe benéznie; volt ott sok könyv meg jegyzet meg kézirat és pormacska. Bólintott a vendég, s a koffert, együttérző érdektelensége okán, lecsukta. Na, mondta Cyprian enyhülékenyen, akkor menjünk le és igyunk valamit.
Lementek hát és ittak, hol az egyik fizetett, hol a másik; enni nemigen ettek, hanem mikor a rác ételeket kezdé dicsérni Cyprian, a szalonnát, a razsnyicét, a csevapot, a muskalicát, meg a rakiját, főleg a prepecsenicát, amihez képest a konyak poshadt állóvíz csupán, akkor Jan Andrzej viszont a török ételek értő taglalásába fogott, s lassan kiderült, hogy azok hasonló vagy azonos ételek. És a töltött káposzta! uramisten! jó zsírosan, esetleg csülökkel, amit füstölni szoktak! meg a báránypörkölt! vagy nyárson, rablóhúsként, a saslik, paprikával, hagymával, szalonnával együtt sütve! meg a töltött tök! a töltött padlizsán! meg az ajvar saláta! Kérdezte aggodalmasan Cyprian, vajon ezek mind kóser ételek-é; megnyugtatta Jan Andrzej, hogy mind az, amit csak az Úristen jónak látott finommá tenni a teremtményei számára, ekképp a disznóflekken is az. Ittak; mosdatlanul illatozott a kávéházban Cyprian, s hozzá hasonlóan illatozott Jan Andrzej; mindkettejük cipője egyetlen pár volt és vedlett; ó, mennyire elnyüvődött már az a hajdan csikorgóan szép új cipője Ramnak, mely a lelkét sokáig szorította betöretlenül! úgyhogy szépen egymásra találtak veresedő szemmel, nehezülő fejjel ők, és Ram mintha bátyra akadt volna kalandoztában végre, ki azonban nem tornyosul nyomasztólag fölibe, mint Jozef Reuben, kivel Cyprian éppen egyidős volt.
Aztán Cyprian plajbászt vett elő, és a kávéházi asztallapra aprólékos alapossággal számokat rótt, s magyarázta, mennyivel olcsóbban jön ki így, hogy nem nősült meg, nem csinált porontyokat, hanem a bordélyokat látogatja rendszeresen; és a kurvák sokkalta kedvesebbek, mint egy feleség! s mire olyan öregek lennének, már úgyis eltűntek a föld színéről, s helyettük ott vannak az új kedvesek! mire Jan Andrzej szigorúan az asztalt kopogtatta, tessék a kedvességet is pénzbe átszámítani. Úgy még olcsóbb! rikkantotta Cyprian, ő még házsártos kurvával életében nem találkozott; talán szerencséje is volt.
Mindenki nyomot akar hagyni, morogta Cyprian elégedetlenül, a hülyék. Minek?! Én nem akarok nyomot hagyni! jelenté ki határozottan. S magas hangulatában hívta vendégét, mennének most azonnal el a lányokhoz. Ingadozott Ram, vendéglátóját megsérteni nem akarta. Ne habozzál, Kraljevicsu Marko! kiáltotta Cyprian. De Jan Andrzej továbbra is habozott. Te is csak egy csóró csergar vagy, prijatelju moj!* biztatta Cyprian, remélvén, hogy e szavak lengyelül is úgy hangoznak; szard le a burzsoáziát te is! Üld meg a párizsi flasztert a szőrén te is! Ugyanazt a levegőt szívom, mint ők, ugyanazt az eget bámulom, mint ők, és legalább háromszor annyi devojke jebam,* mint ők, és tizedannyiba se kerül nekem!
Nem volt mese, vele kellett menni. Cyprian kiválasztott neki egy kövér lányt, maga eltűnt egy szintén vaskos másikkal. Bement a szobába Ram a lánnyal, adott neki pénzt, s kérte, hagyná aludni egy félórácskát; a lány vállat vont és kiment, Ram ücsörgött a széken félálomban, mert az ágyra heveredni félt, s kérte az Urat, hogy majd méltó körülményeket teremtsen a szüzessége elvevéséhez, mikor sor kerül rá, de még a Megváltás teljes beállta előtt, ha lehet.
Aztán hazavonszolta Cypriant, ki egészen elázott, és a bundazsákba próbálta belegyömöszölni, majd a bundazsákot ráhúzni igyekezett, hasztalan; így hát a padlón hortyogtak másnap délig mindketten, az újonnan kinevezett professzor meg a hittérítő, és úgy akarta az Úr, hogy egyforma fejfájással ébredjenek.
Sok-sok évvel később, annyival később, hogy történetünk odáig már nem is terjed, visszagondolt egész életére Ram, s ezt a néhány párizsi napot találta a legboldogabbnak; lakott abban az üres padlásszobában fogadott bátyjával, Cypriannal, s közben a Körben Őriző lett! a kiválasztottak közül a leginkább kiválasztott nyolcak egyike! s még reményteli kalandok állottak előtte! Igen, ilyen volt a legnagyobb boldogság a forradalmak korában, és aki nekem nem hiszi, olvassa el Flaubert mester műveit.
Frankfurt.
Oda indult Ram megint, oda szólította a küldetése. Ugyanaznap indult a Mesterhez Adam testvér. Ram is a Mesterhez ment volna először? nem tudjuk, nem biztos. Együtt nem utazhattak, Adam testvér hivatalos francia útlevelet kapott, Ramot üldözték. Hogy jutott ki Franciaországból? szerintem úgy, hogy a gazdagok szokását követve fogadott egy kényelmes kocsit, azzal az indóházhoz kihajtott, ott a kocsit a vaspályán ácsorgó egyik nyitott tetejű vagonra a lovak felhúzták, s ott is maradtak a vonatozás alatt végig a pofájuk elé kötött zsákból zabot eszegetve és a vagon padlatát le-leszarva; fent utazott bundába burkolózva, fázósan a kocsis, a kocsiban pedig bent egyedül kinyújtózva, békésen szunyókálva Ram, és száguldott az a vonat szélsebesen. A szegények ötvenen-hatvanan szorongtak a nagy csukott vagonok osztatlan légterében emeletes priccseken, őket figyelmesen ellenőrizték a határon a zsandárok, de a gazdagokat nem szokták, ugyan.
Június 4-én Seweryn a Naplójába beírta, hogy Ramtól levelet kapott Frankfurtból. Ez a levél elveszett. Szóval június 1-jén már ott kellett lennie. És ott maradt július legvégéig. Két teljes hónap! nagy idő. Mit csinált ott két hónapon át?
Adam testvér július 12-én tért vissza Párizsba a Mestertől; ír Ramnak; Ram e levelet 22-én kapja meg; erre július 28-án válaszol Frankfurtból. Ez a levél fennmaradt, mert Rawita-Gawrosńki kiadta.
Azt írja Ram, hogy július 21-én a zsandárok ki akarták utasítani, és a Testvérei nagy nehezen érték csak el, hogy nyolcnapi haladékot kapjon. Huszonötödikén összegyűltek, és megérezték, hogy három rabbival egyetemben Ramnak a francia követségre kell mennie. Aznap délután a hamburgi, a lipcsei meg a darmstadti rabbikkal, kik „civilizált emberek, franciául jól beszélnek”, a francia követségre el is ment, ott az Ügyről félórás előadást tartott a diplomatáknak, azok meg is hallgatták, sőt a „legnagyobb alázattal” tették ezt; mondta Ram, hogy a Mestert kiutasítván a franciák rosszul cselekedtek, mert amit az Úr küldötte a franciákhoz vitt, azt Franciaországnak el kell fogadnia és realizálnia, ha nem ma, hát holnap, de az a nap közel; és ezzel Izrael is így van. A rabbik ezt megerősítették volna: Ram testvér nem forradalmi összeesküvésre szólítani érkezett, hanem a Vigasz igéit hozta, amire ők oly rég várakoznak, s ami nélkül létezni nem tudnak; bemutatták igazolványaikat, hogy ők felesküdött rabbik, és mondták a nagykövetnek, hogy ők ugyan németek, de egyetértenek azzal, amit Ram mond, nagy hivatás vár a francia népre, és úgy, ahogy most van, Franciaország meg nem maradhat. Előszedte volna akkor a nagykövet a Ramról írott jelentést, melynek értelmében tőle a francia útlevél elkobzandó, de mert a szavaitól igen meghatódott volna, imígy szólott volna: „Na uram, most mit tegyek magával? mert hallom, Frankfurtból is eltávolítják, hát most hova fog menni?” Mire Ram azt felelte volna, hogy ő oda megyen, hová az Úr szólítja, és ahol az Úr Igéit hirdetni lehet; erre odaszólt a nagykövet a titkárának, hogy Ram úrnak az útlevelét adja vissza; vízumot nem adtak, írja Ram, de azt nem is kért.
És írja még Ram, hogy pár napig nem tudta, hova is menjen, de az Úr és a Szentlélek megteszi a magáét, mert e levél írása előtti napon, vagyis július 27-én levelet kapott Amszterdamból; ez válasz volt arra, mit tíz nappal korábban ő küldött oda bizonyos Hers Lehrhez; ő az, akinek Jeruzsálemból az Ügyről írtak már a zsidók; ennek az öccse, Ekiwa válaszolt most, hogy náluk pár hónapja nagy munka folyik, mióta a hírt Jeruzsálemból megkapták, s nem tudják, mitévők is legyenek, de érzik, hogy nagy lett az idő; imádkoznak és böjtölnek, s várják őt Rotterdamba, onnét a rotterdami rabbival Londonba mennek, hol pár hete a bátyja már e dolgokról tárgyal. Úgyhogy ő, Ram, másnap utazik Rotterdamba; Frankfurtban megtette, amit megtehetett, a többit az Úr és a Szentlélek végzi el; ő megyen, hová az Úr szólítja.
Nem jó mű az, mely a hétköznapoktól a legnagyobb általánosításig nem jut el; nem jó mű az sem, mely a legnagyobb általánosítástól a hétköznapokig le nem hatol; megtehették a történészek, hogy Ram frankfurti ténykedéséről mit se tudjanak, s ha tudtak is valamit, elhallgassák; én művet írtam, nekem elő kellett ásnom.
Íme.
Történt három éve, Braunschweigben, hogy összegyűltek a reformokra áhító rabbik, és összevitatkoztak, mi érvényes még a zsidó hagyományból s mi nem; vajon a Talmud egésze meg a Messiáshit elhagyható-é, a héber nyelvű imádkozás elhagyható-é, meg ilyenek; képzelhető a forrongás! mert az ortodoxok Palesztinát akarák hazájokul továbbra is, és a Messiásban hinni meg nem szűntek, míg a reformisták azon országot akarák hazájokul vallani, ahol éppen éltek, és a messianizmusból elegük vala, és a teljes szóbeli hagyományt, a Talmudot, a Zohárt, az egész Kabalát elvetni javasolák, a modern filozófiát az okítandó tárgyak közé felvenni óhajtják, sőt egyesek a szombatot vasárnapra átrakni javasolni sem átallották volt, hogy németül mondjam ezt; és ez év január 20-án Magdeburgban kitűzék a második Reformverein kezdetét július 15-ére, Frankfurt am Mainba; hát ezért ment Frankfurtba megint Ram, hogy az összes német államból gyülekező reformrabbikat, vagy az ellenzőiket, az Úr Ügyének megnyerje.
És úgy akarta az Úr, hogy mikor e hatalmas horderejű gyűlés résztvevői elutaztak dolguk végeztével, Ram is aznap hagyja Frankfurtot el!
Hat héttel e gyűlés kezdete előtt tehát már ott volt a helyszínen. Sok dolga lehetett. S nemcsak ő sietett oda, hanem az ortodoxok számtalan ügynökei mind, hogy e gyűlést megakadályozzák. És olyan híresség is találtatott közöttük, mint rebbe Awroom Prins Hollandiából!
Rebbe? hát rebbe; vagyis egy nyugati ortodox haszid.
Illetve nem egészen, rebbének csak szólították a haszidok, kik a Zónából, ha tehették, a békés Hollandiába seregültek, hol már ötven éve polgárjogot nyertek a zsidók, s ott a Jooden Breestrat sarkán, rebbe Awroom házában, ami eredetileg vegyeskereskedés volt, laktak és ettek és csiviteltek ingyen; a Lehren-bankház látta el őket, melynek rebbe Awroom barátja és híve volt. És ott lakhattak több hétig is, és a szentföldieket is vendégül látták ott, úgyhogy óriási volt abban a házban a tömeg, a zsivaj és a szabadság.
Mármost a Lehrenek már az első Reformverein ellen röpiratot bocsátottak ki. Meg is rótta ezért őket a lipcsei Allgemeine Zeitung für das Judenthum: a Lehrenek a zsidóságot száz évvel akarják visszavetni! pedig dr. Philippson magdeburgi rabbi, e lap szerkesztője, a mérsékeltek közé tartozott a reformerek közt. S valami furaság van is itt: támadják e holland ortodoxok a német zsidók polgárjogért való folyamodványait, holott maguk már ötven éve elnyerék azt Hollandiában, s élnek is vele. De lesznek még egyéb furaságok is.
És Amszterdamból ezen év tavaszán váratlanul eltűnt rebbe Awroom. Hová lett?! s közben megjelenik két vaskos kötetben azon európai rabbik leveleinek gyűjteménye, kik a reformot támadják. Szerkesztette rebbe Awroom és Hirschel Lehren, kit szintén rabbiként tisztelnek, bár nem az. Erec Izrael reformellenes rabbijainak leveleit, fájdalom, csak a következő évben tudják megjelentetni; ó, az a lassú posta! mert egyébként rebbe Awroom meg a Lehrenek alapíták jó harminchat éve a Pekidim és Amarkalim segélyegyletet a szentföldi zsidók számára, úgyhogy a szentföldiek le vannak kötelezve, és a kért leveleket szívesen megírják. Nos, rebbe Awroom a nyáron egyszerre Frankfurtban bukkan fel, s azon rabbik aláírását gyűjti szorgosan, kik a Reformverein ellen vannak. És terjed rebbe Awroom röpirata, címe: Hartelijke toespraak aan al zijn Israelitische broeders, vagyis Szívélyes felhívás minden izraelita testvérekhez, bármely országban éljenek is; ebben nézetei össze vannak foglalva szépen: ellenzi az asszimilációs törekvéseket, a héber nyelv eltörlését, a Palesztinába való visszatérés óhajának az imákbóli kivetését, a zsinagógákban az orgona használatát meg ilyenek.
S nemcsak rebbe Awroom ténykedik a nyáron Frankfurtban, hanem sok ügynökök is, mit a reformisták írásban, hogy ne mondjam feljelentésekben nehezményeznek; és ott ténykedik Ram. Nem volt olyan terebélyes az a gettóból már kinőtt zsidónegyed, hogy valahol össze ne akadtak volna e négy-öt-hat hét alatt ők, ilyen-olyan vakhívők.
Na és az öreg Rothschild? ő ez ügyben feltűnően hallgatag. A reformistákat aligha szíveli, de nem nyilatkozik róluk; a reformisták nem mulasztják el, hogy lapjukban, az Allgemeiné-ben Rothschildéknak hódoljanak; az ortodoxoknak élénk kapcsolataik vannak a londoni Rothschilddal; tűnődöm, vajon fogadta-e Ramot az öreg Rothschild ezúttal, mikor érkezését tudatták véle? s az a látomásom támad, hogy Rothschild legyint: nem kell. Mi újat mondhat neki Palesztináról ez a csudabogár? különben is, most inkább nem fogadunk senkit; amikor mindenki politizál, mi nem politizálunk: úgyis mindenki a mi pénzünkön politizál.
Ram, a térítő, eleinte tájékozódik. Ezt már megtanulta. Nem mindegy, mely párton üssön rajta, mint az ő családján a Mester, s ahhoz kissé ismerni kell őket.
Hát, nagy a forrongás kétségtelenül. Már sok német városokban nyújtának be petíciókat a zsidók, egyenjogúsításukat kérvén, s azokat nemzsidók is aláírták sok helyütt; zsidó közösségek gyűjtik a pénzt, hogy rabbijuk Frankfurtba utazhasson; egymást terrorista módszerekkel vádolják a sajtóban a reformisták és az ortodoxok, intoleranciát, fanatizmust hánynak egymás szemére, morális inkvizíciót emlegetnek; a cikkek szerint egymást a gójoknál kölcsönösen följelentgetik; árulók itt, árulók ott. A vegyes házasság, úgy tetszik, Németföldön gyakorlat, mert eltérő nézetű rabbik kelnek ki ellene. Javasoltatik: legyen a Messiás ezentúl a Vaterland! A reformisták egyszerűsíteni akarják az istentiszteletet, s héber egyetem alapítását javallják Jeruzsálemban. Tudós rabbik nyilvánosan lehülyézik egymást: a másik a Szentírást nem ismeri. Az Allgemeine a caddikdinasztiák ellen dühöng. Azt írják: ideje lemondani végre a földi Messiás-államról. A Talmud számtalan előírása réges-rég elévült, elvetendő. Legyen zsidó szinódus valahára, reformista. Rabbik levelet közölnek: a gyűlést nem ismerik el, az nem egyéb, mint egy zsaroló gyülekezet. Leíratik: rengeteg zsidó nem tartja a szombatot! a zsinagógák üresen tátongnak! Vita: mely pszalmuszok hangozzanak el nemzeti nyelven. Héber vagy német!? Reformista érv: a reformok célja a zsidókat vallásukhoz visszavezetni, mit az ortodoxia miatt hagytak el. Kezdődjék hát a sábeszi istentisztelet ne hatkor, mikor úgyse mennek el az emberek, de nyolckor, s ha még úgy se mennek el, hát legyen sábesz csak négyhetente egyszer, úgy hátha elmennek mégis! hiszen megírta Rambam, vagyis Majmonidész, hogy az Első Templom idején az imádságnak, éneknek, tanulásnak nem is volt rögzített ideje.
Kérdi a frankfurti közösség levélben: miként használtassék a női rituális fürdő? és használható-é orgona a zsinagógában? és a polgári válás érvényesíthető-é vallásilag? és kaphatnak-é olyan nevelést a nők, mint a férfiak? és szabad-é cukrot és vajat enni pészahkor? és mi legyen a haldoklókkal? szabad-é zsidót felboncolni?
S nagy a szervezés, hogy közadakozásból lakhassanak és étkezhessenek a gyülekvő reformrabbik.
Tünődik Ram, miként is viszonyuljon ő mindehhez az Úrnak Ügye felől, s magánszorgalomból a kinyomott zónabeli híreket is átfutja. Mégiscsak onnét lépett meg, további indokokat keres hát, hogy jól cselekedett, s meg is találja, hál’ istennek.
Megírták Frankfurtban is, hogy a Kahalt eltörölték, és az iskolák és zsinagógák sorsáról semmi hír; újabb cári ukáz próbálja a zsidókat földmívelésre késztetni, földönfutóvá tenni, adókedvezmények és sorozási könnyítések ígérgetésével; Varsóban rendelet jelent meg: zsidók többé nem bérelhetnek kocsmát és nem főzhetnek pálinkát; Oroszföldön a háromezer léleknél kisebb városokból a zsidók továbbra is tetszés szerint Belső-Oroszországba transzportálhatók; a zsidók ezentúl kötelesek keresztény ruhában járni, tilos a pajesz, a cicesz, a gartni, a jermolka; aki mégis hordja, ha tízéves elmúlt és hatvanéves nincs még, minden darabért adót fizetni köteles, gazdagabb pajeszonként, ruhadarabonként ötven rubelt, kézműves öt rubelt, rokkant három rubelt évente. Aztán: újabb cári ukáz, az összes zsidókat városokba gyűjtik, faluban, kisvárosban nem maradhatnak, ingóságot magukkal nem vihetnek, csak pénzt; a városbéli lakhatásért meghatározott összeg fizetendő; aki nem bírja fizetni, csak úgy bocsáttatik bé, ha kitér; megtudja Ram a régebbi újságokat lapozgatva, hogy pont mikor ő elmenekült onnét, Herszonba erőszakkal telepítettek zsidókat, földmunkára kényszerítették a rokkantakat, véneket, gyerekeket is, sok-sok százan belehaltak; valami kósza hír, miszerint a cár a harmincas évek végén kitalálta, hogy az összes zsidót telepítsék Szibériába jobbágynak, s ha a cárnál kissé bölcsebb pénzügyminiszter nem esdekel térden állva, hogy ne tegye, mert a deficitjük ettől még nagyobbra nőne, végre is hajtották volna; s mesélnek egy történetet a frankfurti zsidók frásztörősen, az újságba csak pár hét múlva, a rabbigyűlés után kerül, miszerint Odesszában kitűnt a seregszemlén két matróz, be is mutatták őket a cárnak, kitüntetés várta őket, de mikor a misére kellett volna menniük, nem mentek, mert zsidók voltak, erre megbotozták őket, ők az admirálisok szeme láttára a hajóról a tengerbe vetették magukat, és nem is bukkantak fel többé.
A többi hírrel nem törődtek a frankfurti zsidók, kik inkább németek már, de ez a két szerencsétlen fájt nekik, ezen felháborodtak, mert azt már értették, mi az, ha valaki jó katonája a rendszernek, s mégsem tüntetik ki.
A Zónából fusson, aki futhat; hanem a teendőivel nem került Ram tisztába e hírek által.
A reformisták németté akarnak válni, s a zsidó vallásból sok régiséget elhagyni törekednek, s azt ezáltal a kereszténységhez közelítik, ami a Mesternek jó; az ortodoxok a Messiáshit fenntartásán munkálkodnak, ami a Mesternek jó; melyik jobb a Mesternek?!
E dilemma gyakorlati következményekkel jár, mert eldöntendő, vajon a reformistákat, avagy ellenfeleiket kell-é térítenie.
Azt régtől tudta Ram, hogy a protestánsokat a Mester utálja, vallásukat vallásnak nem is tartja, számára világi és földi az ő hitük; a Mesternek tehát nem jó, ha a zsidók protestáns németekké válnak.
A reformisták a Messiáshitet is elvetik, holott már itt van! itt van évek óta! itt a Messiás! tehát kézenfekvő lenne a reformisták ellen venni fel a harcot.
Ám ellenfeleik, az ortodoxok, a maguk óhitéből jottányit sem engednek; őket egy gój messiáshoz hajlítani hogyan is lehetne? hiszen ők azok, kik bármiféle újítástól mereven elzárkóznak!
Két rossz közt választani azonban nem a hittérítő, hanem a politikus dolga, hittérítő a körülményekről nem vehet tudomást, neki csak azt kell éreznie, hogy akivel beszél, azon rajta tud-e ütni, mint őrajta a Mester, s oly sokféle a lelki nyomorúság az emberekben, miből szabadulni szeretnének! úgyhogy lehet híveket toborozni a Mester számára a szembenállók közt, illetve elvileg nem lehet, de a gyakorlatban muszáj, mert megmondta a Mester, nem egyenesen, hanem homályosan, ahogyan szokta, hogy, édes fiam, eredmény nélkül most már a szemem elé ne kerülj.
Hát igen, sejtette az a léleklátó Mester, hogy a szentföldi térítés nem járt teljes sikerrel, s noha illik az Úrnak és a Szentléleknek időt hagynunk, hogy eredményesen ténykedjenek helyettünk, azért jogos, hogy a Messiás türelmének vélük szemben is legyen határa.
Volt hát oka Ramnak éjt nappallá téve ügyködnie!
S volt erre oka Awroom rebbének is, meg az ügynökeinek. Válogatott egyének lehettek azok, a Zónából meglépettek értelmesebbjei, kik a gyűlés megakadályozásán fáradoztak. Mert a leghelyesebb, ha ilyen második Reformgyűlést összeülni nem engedünk. Az első után írásban tiltakoztunk, s ha ezek ennyire fafejűek, s nem értettek a szóból, hát második gyűlés, az már nem lesz! Felkeresik hát a tekintélyes rabbikat az ügynökök, s maga Awroom is látogatja őket, kikről elhírlett már, hogy a gyűlést ellenzik, tőlük aláírás beszerzése célszerű, s látogatja azokat is, kikről meg az hírlett el, hogy ingadoznak.
Alig hiszem, hogy e sorból a nevezetes frankfurti rabbik, úgyis mint Jost, Auerbach meg Stein, kimaradtak volna. Stein tekintélyes ember, s hírlik, igen mérsékelt a reformpártisága; Auerbach a kompromisszumokra hajlamos, ő is meggyőzendő; Jostról sokat tudni nem lehet, óvatos ember, nagy karriert akar befutni. Kellenek a tekintélyes rabbik szegény Awroom rebbének, mert pápaság, zsinat és egyház híján a zsidóságban az illető rabbik valami módon megszerzett tekintélye dönt vitás esetekben, s mindenféle elbírálandó ügyekben ad hoc bizottságokat szoktak összehívni, s azokba a legtekintélyesebb rabbikat Európa legkülönbözőbb szegleteiből. Nagy kár bizony, hogy a reform szélsőséges követelői közt nagy tudósok is vannak, Geiger meg Fränkel például; kár értük, ám velük nincs miről beszélni, ők nem tartoznak a meggyőzendők közé, ők ellenfelek, vagy, fogalmazzunk nyíltan, mert éles a helyzet: ellenségek!
A csaknem négyezer éves vallás létéről van szó! a kiválasztott nép legszentebb tulajdonát akarják sárba tiporni a meggondolatlanok!
Lehetetlen, hogy belé ne ütköztek volna abba a borzas, kajla fülű illetőbe, ki a Messiáshit mellett szintén hevesen agitált, szintén azoknál, kiket ők is meggyőzendőknek tartottak.
Lehetett némi zavar eleinte az ügynökök körében, hogy ki ez, akit ők Amszterdamból nem ismernek. S gondolhatták, ez is rebbe Awroom embere, talán szentföldi, vagy a Lehrenek küldték, ami ugyanaz.
De mikor jobban odafüleltek, vagy mikor egy-egy meggyőzendő e fura figuráról megjegyzést tett, hallhatták, hogy nem egészen azt hirdeti, amit ők. Mert ők a Messiáshit mellett agitáltak, ez meg azt mondta volna, hogy már eljött a Messiás.
Erről Awroom rebbét értesíteni kellett, neki pedig döntenie, látni kívánja-é az illetőt, avagy e jelenséget úgy értékeli, mint a reformpártiak csapdáját.
Hiszen állíthattak ilyen kelepcét a megátalkodottak! ez a legkevesebb, ami kitelik tőlük! az árulóktól!
Hogy lám, a csökött ortodoxia ilyen képtelen hiedelmekhez vezet.
De mikor többedszer jelentették a rebbének, hogy az illető sürögni nem szűn, talán felrémlett neki, hogy nemrég Jeruzsálemből értesítették a Lehreneket egy ugyanilyen csudabogárról, kérdve, mire véljék. Lehet, hogy ez ugyanaz?
Ám óvatosan kellett Awroom rebbének eljárnia, úgyhogy szerintem egy értelmes ügynökét bízta meg a csudabogár kifaggatásával.
Az ügynök megtette, ami rá volt bízva, s jelentett. Rebbe Awroom szakállát tépdesve hallgathatta. Tehát mégsem a reformisták csalétke. Ha nem az övék, akkor a miénk. Mikor éles a helyzet, ez a dolog ennyire egyszerű. Ezzel a csudabogárral bizonyítani lehet, hogy a csökött reformpártiság ilyen képtelen hiedelmekhez vezet. Szörnyedjenek el, kikben még eleven a vallás.
Nyíltan közösséget vállalni ezzel a tébolyulttal nem szükséges. Jól jönne ez az idült reformistáknak, rögtön belékapaszkodnának, ahogy szokták a csököttek. De hadd működjék csak a boldogtalan. Hirdesse, hogy eljött a Messiás, és gój! Hadd lássák ezek a gójokká lenni akarók, mivel jár az árulásuk. Ez lesz, ha az úgynevezett reformjaikat keresztülviszik, és a zsidó vallást gyökerestül kitépik! S ha botrány kerekedik az eszement körül, annál jobb; minél több a botrány, annál nagyobb az esélye, hogy az ingadozók megriadnak, s a Reformverein elmarad.
Nagyon szegény, jelenti még az ügynök, éhezik.
Igazán éhezik?
Igazán. Megvendégeltem; falt a szerencsétlen, falt, aztán az egészet kihányta, és remegett, és hideg veríték verte ki.
Az nem jó, gondolja rebbe Awroom, ha ennyire éhes; akkor nem tud kellőképpen működni. S megkérdi, vajon igazi fanatikusnak látszik-e az illető.
Nemcsak látszik, az.
Akkor jó, mondja Awroom rebbe, s kitalálja a módját, hogyan juttasson pénzt az éhezőnek, de bizonyíthatatlanul.
Valahogy így történhetett, hogy Ram nem halt éhen a frankfurti két hónap alatt, s ha másképp történt is, nagyon másképp nem történhetett.
Kivel beszélt ott s kivel nem, fogalmam sincs, de nem is érdekes, mert amit nekik mondhatott, azt ismerjük, s amit neki válaszolhattak, azt elképzelhetjük. Ha valaki átélt már hasonló forrongást ilyesfajta gyűlés előtt, tudja: a rosszullétig heveskednek a pártosok, s a rosszullétig ingadoznak a dönteni nem tudók; aki pedig még nem élt át ilyet, majd át fog élni, megnyugtathatom. Ami szegény Awroom rebbét illeti, célját elérnie nem adatott meg, mert a Második Reformverein július 15-én megnyílt; ő már ekkor nem is volt Frankfurtban. A mi Ramunk azonban, tudjuk, ott volt.
Nem a gyűlésen magán, oda közönséget nem engedtek be, legalábbis ez derül ki a híradásokból. Talán zavart keltettek volna, akiknek a nevében pedig ott mindenki szónokolt? lehet; ám vegyük észbe, hogy a vallási kérdésekről folyt a szó, s kik szónokoltak, végül is az Isten, nem pedig képviseltjeik nevében szóltak! illetve ez sem pontos egészen: a gyűlés átmenet volt a vallás meg a politika közt. De inkább nézzük meg, mi is történt; utána vonja le maga az olvasó a következtetést, hogy e gyűlés a középkor s az újkor határán billegett.
Megnyílt a gyűlés július 15-én reggel kilenckor, huszonnyolc német városból jöttek a rabbik, mindegyikből egy, csak Berlinből és Frankfurtból hárman-hárman, és jelen voltak harmincan (páran elkéstek eszerint). Elnök lett a frankfurti Stein tizenkét szavazattal, alelnök a breslaui Geiger (tizenhat szavazat), titkárok a luxemburgi Hirsch meg a frankfurti Jost, altitkárok az alzeyi Adler és a frankfurti Auerbach, bár utóbbi sorshúzással, mert a birkenfeldi Einhorn is annyi szavazatot kapott, mint ő, hatot. S felolvastak sok-sok, a gyűlést támogató táviratot, valamint felolvasták hetvenhét ellenző levelét, ennyit sikerült rebbe Awroomnak összegyűjtenie. Több mint kétszer annyi rabbi tiltakozott, mint ahány odament! Meghallgatták, tudomásul vették, s folytatták. Sokan levélben új imakönyvet s liturgiát kérnek, tudatik. Salomon Hamburgból és Fränkel Drezdából felszólal ez ellen. Megválasztatik a közleményszerkesztő-bizottmány: Salomon (tizenkét szavazat), Fränkel (tizenegy), a magdeburgi Philippson (tíz), s kezdődhet a történelmi jelentőségű vita!
A stuttgarti Maier terjeszti elő a jelentést. Hanyatlik a kultusz. Az ortodoxok és a radikális újítók egy pontban találkoznak, ugyanis hogy a rituálékon ne változtassanak. Az ortodoxok, mert ők ortodoxok. A radikálisok, mert szerintük már nem érdemes. Ő, Maier, úgy véli, az ima lélekből jön, tehát anyanyelven kell lennie, s nem héberül, ami már rég nem anyanyelv.
Ezt Philippson meg a schwerini Holdheim hosszan vitatja.
Ezzel az első nap el is szelelt.
Második nap. Vita: kell-e héber istentisztelet? Kell-e még a Messiás-dogma? Az arany közép szerint igen, de csak ha nem politikai és nem nacionalista. Kérdés: legyen-e orgona a zsinagógákban? Döglött kérdés, mert sok helyütt már van. Igen, de ma még csak meg van engedve, ám legyen ajánlott!
A hírneves Fränkel szólal fel. Elveket, elveket! követeli. Ő a pozitív-történelmi zsidóság nevében beszél! Túl nagy a szakadék köztünk és az Írás között; az Írásmagyarázat szubjektív, ma csak az Önkénynek van ereje, ilyen most a Korszellem, s minden egyéb átmeneti. Ámde! mi ne osszuk két részre a zsidóságot! A héber a zsidósággal összenőtt, szükséges tehát!
Mások: nincs tiltás az Írásban, hogy más nyelven ne volna szabad imádkozni! Azon a nyelven kell imádkozni, amin az ember ért, így Salomon. Nagy, heves, hosszan tartó vita. Szavazás végre, egyhangú: nincs olyan törvényes előírás, hogy kizárólag héberül szabad imádkozni. Utána a kérdés: foglaljuk-e törvénybe, azazhogy javalljuk-é, hogy legyen az istentisztelet nyelve a német, bár a hébert nem kizárva? Óriási vita, ki legyen-é a héber nyelv az imádkozásból zárva.
Hirsch: vigyázzunk, nehogy a vallás a művelteknek a műveletlenek fölötti elnyomását segítse! A hébert kizárni nem szabad; könyörög, tanítsák meg a gyerekeket héberül legalább annyira, hogy könnyebb prózát megértsenek!
Holdheim ellenzi; más vallások is megvannak az egyetlen szent nyelv nélkül.
A braunschweigi Herzfeld a hébert ajánlja, mert ha nem értik, az ima misztikusabb.
Az oldenburgi Wechsler váltig állítja: nem ima az ima, ha érthetetlen!
Geiger: kizárólag anyanyelven történjék imádkozás, úgy válik valósággá! Ha ragaszkodunk a héberhez, olyan nacionalista jegyet tulajdonítunk neki, ami nem vezet jóra!
Nagy forrongás, nagy idők!
Harmadik nap. Lichtenstein rituális szövegeket elemez. Löwengard szerint legyen a vallás alapja a lelkiismereti szabadság, a zsinagógák pedig a hamis prófétálástól legyenek szabadok.
Nem bírja e mellébeszélést Fränkel, szólásra emelkedik. Nem szabad a héber nyelvet az emancipációval együtt tárgyalni. A héber lehetővé teszi a szent szövegek megértését. Maradjon a héber azon kötelékek közül az egyik, melyek a zsidókat vallásukhoz kötik. Már eddig is túl sok kötelék szakadt el. A zsidók nemcsak a Kinyilatkoztatás hordozói, hanem azon nyelvé is, melyen a Kinyilatkoztatás történt. Ezt pedig most akkor is ki kell mondani, ha eddig erről törvény nem született.
Salomon erre azt mondja, hogy az ima érthetetlen, ha héberül van.
Maier kijelenti, hogy a tanulókat nem tudják a héberre megtanítani, alig olvasnak.
Philippson közvetít: legyen a német rituális nyelv bevezetve, de maradjon a héber is. Az egyén imádkozzék németül, az istentisztelet tartassék héberül. Mi német zsidók vagyunk, ám a zsidóság nem lehet német, mert egyetemes. A héber valaha népnyelv volt, mostanra médium lett; legyen hát eleven úgy, mint a vallás közvetítője.
Trauenfels úgy véli: az idegen nyelv ismerete felemelő.
Adler szerint ha a szent szövegek mind németre lesznek fordítva, a műveltség emelkedni fogand. A héber egy primitív nyelv, tessék csak megnézni a konjugációját, mennyire szegényes.
Reis csatlakozik Fränkelhez és Philippsonhoz.
Auerbach szintén.
Stein kijelenti, kell a héber.
Szavazás.
Objektíve szükség van-e a héberre? Igen tizenhárom, nem tizenöt, tartózkodás három, mert utóbbiak nem értenek egyet az „objektív” kifejezéssel.
Kérdés: tanácsos-é a héber használata az istentiszteletben?
Az igennel szavazó tizenhármak kijelentik, hogy igenjük ezt magában foglalja.
Jolowicz: a már létező közösségekben tanácsos, az ezután létesülőkben nem.
Einhorn és Rahn a héberre szoktatás ellen szól.
Wagner, Wechsler, Holdheim szerint a közösségekben se használják a hébert.
Adler úgy véli, akkor kell használni a hébert, ha a közösség többsége ezt megszavazza.
Tízen igent mondanak erre.
Este a tiszteletreméltókat a Frohsinnba hívták, ahol zsidó hangászok adának hangversenyt.
Negyedik nap. Fränkel nincs jelen. Felolvastatik a kilencvenéves Friedländer rabbi üdvözlő levele, ki csak hajlott kora miatt nem tudott jönni.
Vita: miként használtassék istentiszteletkor a héber? Mennyi ima legyen héberül? mi a minimum? Philippson elnapolást kér, elvettetik. Óriás vita, melyek az őseredeti imák, mert azokat kéne megtartani. Mi az, hogy őseredeti? A másik Adler szerint, ő a kevésbé híres Adler, ezt nehéz megállapítani.
S ekkor bejelentetik: Fränkel azért nincs jelen, mert aznapi dátummal cikket közölt az Oberpostamtszeitung-ban!*
Gyönyörű szó! érdemes a német nyelvre áttérni!
Azt írja Fränkel: felháborítja az előző napi szavazás. Hogy egyáltalán egy rabbigyűlésen szavazásra kerülhete sor! Úgy kezelték a héber nyelvet, mint valami apróságot! Ezzel a szent Ősöket megalázták! Ha az imákból is kiűzik, teljességgel el fog enyészni! Nem lenne a héber akadálya semminek, ha tisztességesen bírnák okítani. A gyűlés többsége úgy határozott, hogy a héber ezentúl csak tanácsolt nyelv legyen; nos, ez a döntés a zsidóság megsemmisítésére vezet, így hát az egész úgynevezett gyűlés semmis. Az ő álláspontja egészen más, ő protestál, és a gyűlés közegében megnyilvánulni nem is tud, tehát szakít.
Botrány!
Botrány? nem. A gyűlés mérsékelten foglal állást, istenkém, Fränkelnak ez az álláspontja, megesik.
Schott rabbi írásban határolja el magát.
Jegyzőkönyvbe vétetik ez is.
Ötödik nap. Miként kezeltessék az imákban a Messiás?
Kell, de politikai-nemzeti jegyek nélkül, hangoztatják többen.
Stein: minél tágabb a Messiás-fogalom, annál általánosabb; ezért is kell az imákban megmaradnia, s ha imáinkban megmarad, hiteles így lesz.
Einhorn: erősítenünk kell a kiválasztottság hitét, mert Izrael el van hivatva.
Hess ezzel szemben: minthogy a politikai Messiáshit már kiveszett, az egészet eliminálni kell.
A másik Adler: nem tudhatunk a jövőről semmi bizonyosat, tehát lehetőleg ne is beszéljünk róla. Az imakönyvbe a Messiáshitet fölvenni nem kell, de az alapidea igenis legyen kifejezve.
Holdheim: a nemzeti már nem él a vallásban, távolítsuk hát el a politikait is, az egész talmudista előírástömeggel együtt. Mi nem a jövőről beszélünk, hanem a jelen tényeiről. Akik a restaurációt nem akarják, vagyis Palesztinába visszamenni nem kívánnak, azok is legyenek az imakönyvben kifejezve.
Hirsch: a Messiáshit a zsidó vallás központja. Az Emberi Nem el fogja érni a célját a Földön, ez a lényeg; lesz isteni ország a Földön; ez az alap, ehhez a Talmud mit sem tett hozzá; Egy az Isten – Egy az Emberiség; feladatunk mindössze annyi, hogy az egyes mondatokat az imakönyvekben egymással kibékítsük.
Maier: az ideát magát meg kell tartanunk, csak imádkoznunk kell elővigyázatosabban ezután.
Wechsler: a Remény területén mozgunk most; viszont, vegyük tudomásul, a Hogyanról semmit sem mondhatunk. A kérdés az, vajon kihagyhatjuk-é imáinkból a politikai-nemzeti államért való esdeklést.
Auerbach szerint az idea már a Talmudban tiszta, tehát meghagyandó.
Hatodik nap. Formstecher síkra száll a Messiás-tan ellen, szükségtelennek nyilvánítja. Philippson azt feleli, hogy szükséges.
Szavazás: benne legyen-é a Messiás az imákban. Egyhangú igen. Újabb szavazás: kell-e imádkoznunk azért, hogy Palesztinában ismét létesüljön zsidó állam? Többségi nem.
Soká tarthatott a szavazás, mert aznap más már nem volt. E napon keresék fel Ramont a zsandárok.
Hetedik nap. Vita az áldozati kultuszról. Szavazás. Az imákból az áldozati kultusz egyhangúlag kizáratik. Újabb szavazás, maradjon-é emlék az imákban arról, hogy volt ilyen. Igen tizennyolc, nem tíz.
Ez is soká tarthatott, vitákkal, kiabálással, egyebekkel, mert más nem történt aznap.
Nyolcadik nap. Betartassanak-é a Tórában felsorolt ünnepek vagy sem. A kompromisszum: hároméves ciklusokban olvasandó fel a Tóra. További kérdés: sábeszkor és ünnepekkor miből és mit olvassunk fel? nyitva marad.
Kilencedik nap. A Zsidóságbéli Reform Társaság megújítása. A társaságból Fränkel kilépett, erre hivatkozva Salomon is kilép, viszont Holdheim és Einhorn belép.
Határozat hozatik, hogy a harmadik rabbigyűlés Breslauban tartassék. Megalakul az új liturgiát kidolgozó bizottmány, tagjai: Stein (huszonegy szavazat), Geiger (tizenöt), Salomon (tizenegy), Maier (tizenegy), Philippson (tíz), Herzfeld (tíz); utóbbi kettő közt sorshúzás dönt, Philippson kiesik.
Ez is soká tartott, más már nem volt.
Tizedik nap. Vita a sábeszről. Mit lehet és mit nem szabad szombaton. Mi minden minősül munkának, amit tenni nem szabad. Ismertetik Fränkel felhívását a rabbigyűlés ellen, mit Mainzból bocsátott ki.
Ezen a nevezetes napon ment volna a három rabbikkal Ram a francia követségre.
Tizenegyedik nap. Szabad-e a női rituális fürdőkbe folyóvizet csöveken át, pumpák segítségével szállítani. Van-e bibliai tiltás erre vonatkozólag, vagy csak tradíció? Mit szól ehhez a rabbiság? Stein kijelenti: a Tórában nincs szó arról, hogy a rituális fürdő nőknek kötelező. Ám a Biblia nem is tiltja a menstruáló nő fürdését. Szavazás: a pumpák és a csövek mellett szavaz tizenhét, tartózkodik három. Ekkor már csak húszan vannak jelen, laposodik a Reformverein.
Több száz frankfurti zsidó aláírásával üzenet követeli: tessék azonnal kimondani, hogy a Vaterland azonos Deutschlanddal. Ők büszkék a németségükre. „Hol másutt van olyan ország, melyben ilyen rabbigyűlésre sor kerülhetett volna?!” A gyülekezet örvend. Egyúttal köszönetet fogalmaz százhatvannyolc breslaui zsidó támogató levelére is.
Tizenkettedik nap. Egyhangúlag megszavaztatik, hogy zsidó teológiai fakultás létesíttessék. Bizottmány e célból is alakul, a huszonhárom jelenlévő így szavaz: Geiger huszonegy, Philippson tizennyolc, Stein tizennégy, Holdheim tizenegy, Salomon kilenc. Megválasztatik a breslaui gyűlést előkészítő bizottmány is: Geiger (ő úgyis breslaui), Philippson, Herrheimer és Holdheim, mert ők közel laknak.
Hirsch vezetésével imádkoznak a rabbik, s ezzel a gyűlés ünnepélyesen bezáratik.
Másnap elutaznak a rabbik, és aznap utazik el Frankfurtból Ram is Hollandiába.
Szép nagy gyűlés volt, és ugye, hogy a középkor meg az újkor között billegett!
Úgy kell e gyűlést elképzelnünk természetesen, hogy a különböző, többé vagy kevésbé radikális frakciók a színfalak mögött tárgyaltak, éjjelente, hajnalonta érdekeket egyeztettek, alkukat kötöttek, jelölteket állítottak, a rivális frakcióval huzakodtak, megegyeztek, obstruáltak, túl merész újításokat javasoltak, hogy amit el akarnak érni, a kevésbé merész, eléressék; s mindez nagy izgalommal folyt természetesen, mert nem akármilyen volt a tét, hanem egy négyezer éves vallás léte! úgyhogy kiabálások, elfojtódások, szívrohamok, gyomorgörcsök, álmatlanságok nagy gyakorisággal fordultak elő. Amiként minden ilyesféle gyűlés alkalmával.
De kik jelentették fel Ramot, és miért?
Rebbe Awroom, miután a gyűlést meghiúsítania nem sikerült, visszament Hollandiába, csak némely ügynökeit hagyta a színhelyen. Ez bizony a veresége volt. Hiába gyűjté össze kétszer annyi rabbi tiltakozását a gyűlés ellen, mint ahányan azon részt vettek, a gyűlés megtartásának ténye a reformisták győzelme volt kétségtelenül, visszhangja pedig akkora, mintha sok ezer rabbi vett volna részt azon.
Ha valakik a német hatóságnál Ramot följelentették, azok csak reformérzelműek lehettek, a hatóság pedig a gyűlésnek a jelek szerint kedvezett. Nem, kérem, nem voltak azok a frankfurti hatóságok antiszemiták akkortájt; akit a holocaust érdekel, olvassa inkább a gój zseni, Tadeusz Borowski pontosan száz évvel későbbi remekműveit. Mi még a békességes, nyugalmatos, boldogságos XIX. század derekán járunk; e könyv szerzője romantikusan a múltba menekül, mert nincs neki ereje, ahogy mondani szokták, a jelenével szembenézni. Ó, én korom boldogságos, lagymatag demokráciái! jujjjj, miféle szörnyűséges népirtások várnak rátok a következő századokban! jó, hogy azt már nem fogom megérni.
De nem is az a jó kérdés, kik jelenték fel Ramot, hanem hogy kik védelmezték, kik mentek el véle, ha elmentek egyáltalán, a francia követségre, elintézendő, hogy a gyűlés végéig maradhasson?
Ram azt állítja idézett levelében, hogy a hamburgi, a lipcsei meg a darmstadti rabbikkal ment oda.
Lipcsei és darmstadti rabbi a gyűlésen nem vett részt. Ez biztos, mert ha részt vettek volna, a reformista sajtó ezt a saját érdekében boldogan leközli.
Odamehettek mint ellenzők, mint a gyűlés ellen agitálók? Kérdés, amire a választ nem tudom, de valószínűnek nemigen tartom.
Hamburgi rabbi azonban volt a gyűlésen valóban, a neves Gotthold Salomon, kit, láttuk, mindenféle tisztségekre megválasztottak. Népszerű ember volt, s méltán, már a század elején német nyelvű szabad iskolát létesített kollégáival, az itt gyakran emlegetett Fränkellel és Philippsonnal együtt; írt egy csomó művet, például az Über die Entfaltung des Inneren Lebens durch die Spraché-t;* szóval a német nyelvű istentiszteletnek bajnoka volt. Tanulmányozta a korabeli protestáns prédikátorok stílusát, és bizony a nyomukban nagy zsidó prédikátorrá növekedett ő is. Mikor pedig, 1818-ban, új gyülekezet létesült Hamburgban, odahívták Eduard Kley rabbi mellé. Oly sikerrel szónokolt a zsinagógában, hogy Koppenhágába is elhívták párszor vendégprédikálni. Ám ő Hamburghoz hű maradt. Történetbeli jelenünk előtt tíz évvel élesen vitázott írásban a rostocki Hartmannal, ki az emancipációt ellenezte. És kiadott német nyelvű imakönyveket, meg népszerű iskolai bibliát; egyik ilyen kiadványát a retrográd Isaac Bernays be is tiltotta, amitől Salomon rabbi becse csak nőtt. E második rabbigyűlés után részt vett a harmadikon is, és jelenünk után tizenhárom évvel ment nyugdíjba az ő városában, Hamburgban, hol híresen nagy beszédeket tartott, miket áthatott a felvilágosodás; nem volt hát véletlen, hogy Moses Mendelssohn, a zsidó felvilágosodás alapítója tiszteletére monográfiát is írt a születésének százéves fordulóján, még 1829-ben.
Nem illik be a képbe, hogy egy zónabeli fanatikussal, kinek gój a messiása, a francia követségre siessen.
Annyira sosem lehetett antirabbi ő, hogy egy ilyen marhaságnak bedőljön.
Nézem a jegyzőkönyvet, s látom, kilép a Reformtársaságból. Összekülönbözött volna a többiekkel? nem, mert számtalan bizottságba beválasztják még ezután, s e tisztségeket el is fogadja. Csakhogy! neki jó barátja volt Fränkel, ki a gyűlés ellen felhorgada, s valami módon az iránta való szolidaritását éreztetnie kellett. Megtette; szép gesztus volt; s maradt a reformisták között rendületlenül, s a német nyelvért harcolt a héber ellenében, mit gyöngén beszélt.
Tartózkodott volna Frankfurtban akkor netalán másik hamburgi rabbi is, esetleg Salomon ellenlábasa, kinek semmi sem drága, csak hogy ellenkezését éreztesse? Erről nincs adat.
Derítse ki a teljes igazságot, aki képes rá; én innét, száznegyvenhárom év távolából, az európai könyvtárak használatától elvágva, magyarul annyit tudok megállapítani, hogy Ram ezúttal, hogy is mondjam, füllentett.
Nyugodtan megtehette. Ugyan ki tud a Körben arról, hogy Frankfurt am Mainban a rabbik gyülekeznek? S hogy az általa megnevezett városokban kicsodák a rabbik s mit képviselnek?
De bizonyos, hogy nyugtalanul füllentett. Térítése ezúttal sem sikerült. S rohan tovább, mert a Mester szeme elé nem kerülhet, amíg a zsidóságot meg nem térítette.
Ezért nem ugrik be hozzá további utasításokért Svájcba. Holott eddig mindig így járt el.
Ha egyáltalán járt azon a francia követségen Ram, és netalán valóban odakísérték három rabbik, azok a Lehrenek meg Awroom Prins emberei lehettek. De bizony lehet, hogy nem is rabbik voltak, csak amszterdami ügynökök. Ugyan miképpen ellenőrizhetné Adam testvér Párizsból ezt? Semmiféle írásos bizonyítékról nem tesz említést a mi hősünk, sőt mintha éreztetné is, hogy e követségi látogatásnak írásbeli nyoma nincs.
Tudjuk, e reformpártiságban lelkesen fövő Frankfurtot nem sok évvel utóbb a Lehrenek úgy megdolgozák, hogy egészen ortodox lett. Ám ez már a mi történetünkön kívül esik, s csak azt bizonyítja, amit eleve tudtunk, hogy pantha rhei; és akkor már nem volt Kör sem.
Nagy keserűségben lehetett Ram, mikor Frankfurtnak búcsút inte. Mi azonban örüljünk, hogy újabb színhelyre tarthatunk véle!
Amszterdam!
Szép emlékem fűződik e városhoz. Amint odaértem, az ottani zsidó Gemeindét felhívtam rögtön, mert ott se volt sok napom, s érdeklődtem, kitől kaphatnék a Lehren családról felvilágosítást. Adtak egy másik telefonszámot. Felhívtam. Szégyenszemre hollandul nem beszéltem, de a hölgy gagyogott angolul. Kérdezte, ki vagyok, mi vagyok. Mondom, szégyenkezve, mint kelet-európaihoz illik: író, Budapestről. Csönd. Mondom: az Magyarországon van. Csönd. Mondom: a Lehrenek érdekelnek. Azok kik? Mondom: zsidók, a múlt században éltek. Mire a hölgy: neveket senkinek nem szolgáltatunk ki. Én: mármint hogyhogy? Ő: Neveket nem! Kis csönd. Nem fér a fejembe, hogyhogy nem szolgáltat ki olyan nevet, amit én mondok neki. Aztán lassan rájövök: terroristának vél, aki nevezetteket le akarja puffantani. Mondom neki: ezek múlt századi emberek, rég meghaltak már! Csönd, de én hallom a hölgy agytekervényeit dolgozni: hátha mégis élnek még. S mondja is: akkor sem; és lecsapja.
Végül egy sokadik hölgy mégis több időt szentel nekem, s kezdi mondani, kik voltak. Pillanat, mondom én, kerítek egy tollat. Mire kerítek, a hölgy felvilágosító buzgalma megcsappan. Azt mondja: menjen el Izraelbe. Mondom: az nem olyan könnyű az én hazámból. Erre ő tömören: menjen könyvtárba. Én: hiszen éppen ezt akarom, de hová?! Ő: könyvtárba; s letette.
Akadt végül az amszterdami Egyetemi Könyvtárban egy készséges úr, ki minden lehetőt elém rakott a Lehrenekről. Kérdezte, mihez kell. Mondom: regényt írok. Küldjem el nekik, ha kész lesz. Mondom: magyarul írom. Látom a zavart a szemén: micsoda őrület, hogy valaki ilyen nyelven ír, mért nem választ magának alkalmasabb anyanyelvet? de nem akart megbántani, és némi habozás után azt mondta: „Nem baj.”
Nos, történetünk jelene előtt két évvel egy jó tollú újdondász, kinek később minden lefirkantott betűjét sok-sok kötetekben sok-sok nyelveken kiadták majd, azt írta, hogy a Lehrenek amszterdami irodája képzelhetetlenül festői, számtalan ügynökük gyűlik össze a házukban naponta megszámlálhatatlan teológusokkal egyetemben, az utcán pedig kéregetők tolongnak. Hitelt adhatunk az újdondásznak, bizonyos Karl Marx úrnak, mert látta, és a szeme éles volt valóban.
A tömeg azonban, mit Marx úr ott látott, viszonylagos. A Lehrenek gazdagok voltak, mint bankárokhoz illik, ám piacuk szűkös: csak a zsidók. Ők nem voltak a keresztény bankrendszerbe beépülve, mint a Rothschildok, későn kezdték, és Rothschildok már nem lehettek, csak Lehrenek. Azon belül szépen működtek, megkaparintották a szentföldi adományokat, s amíg tovaküldték, nékik kamatoztak; később Vilna is be lett általuk kebelezve, hála a Kahal betiltásának. Őrájuk a reformmozgalom a legsúlyosabban volt fenyegető. A dologhoz tartozik még, hogy hét évvel korábban elhalt az amszterdami főrabbi, Berenstein, s hogy ki légyen az új, azon elvitáztak évtizedekig; addig a legidősebb Lehrent, Cvi Hirschelt tekintették annak, és rabbinak hívták tiszteletből; s mikor történetünk vége után tizennyolc évvel végre lett főrabbi, Dünner, azt a legfiatalabb Lehren fivér, az akkor nyolcvanéves Akiba támogatta, úgyhogy tényleg nem akármilyen család voltak ők.
De történetünk végéig van még tizenegy év hátra, s ebből kiszámítható, hány éves most Akiba, ki Ramot Rotterdamba hívta.
Követék pedig ők a portugál rítust, mint Palesztinában a többség; reggelente ima után egy órán át a Talmudot tanulmányozák; a hajnali ima kezdődött otthon fél ötkor, s a Portugál Zsinagógában, mit ottjártamkor tataroztak, bemenni nem tudtam, negyed nyolckor, és lehetett benne imádkozni álló nap. A német rítust követőket szívesen gúnyolák, de azért ott állt az askenázi zsinagóga a portugál mellett, sőt kettő is egybeépítve, múzeumként az én időmben; sőt az askenázi zsinagóga volt az elsőül felépült, ezért hát a második, a portugál, a sokkalta nagyobb. Minden askenázit haszidnak gúnyoltak ott; képzelhető, mit éreztek a poricsok! De a Lehreneknél gyülekeztek ők is, és küldték Amszterdamból Németföldre őket, és a taníttatásukat fedezték, és az ortodoxiát védelmezték és terjesztették szorgosan.
Hanem volt nekik, ortodoxoknak, egy nagy hátrányuk: ők mind kénytelenek voltak nagyobb városokban élni, mert rituális vágóhídat fenntartani a közösségek csak ott bírtak, míg a neológok megvoltak ilyenek nélkül bárhol. Enni pedig, az Úristen rendeléséből, muszáj. S mennél nagyobb egy város, annál oldóbb hatású, ha már a gettórendszer kimúlt; és ott már 1795-ben polgárjogot nyertek a zsidók. Úgyhogy nem volt könnyű a gettórendszert, ha másutt nem, hát a fejekben, visszacsinálni.
S valóban, nemcsak a németföldi elvetemültek voltak az ő ellenségeik, mert bizonyos Hartog Joshua Hertzfeld, Zwolle rabbija, a jiddis helyett hollandusul kezdett istentiszteletet tartani! ami ugyan az én fülemnek csaknem azonos, de az ő fülüknek nem volt az, a lelküknek meg pláne nem. És ez a Hertzfeld négy éve a holland rabbikat összehívta, hogy reformjaira rábírja őket, mik enyhébb és óvatosabb javallatok voltak, mint a németföldiekéi, de így is kétségbeejtők. Mi lesz, ha a zsidók ezáltal teljesen a holland fennhatóság alá kerülnek? s így az ő pénzragadványos kezükből teljesen kicsúsznak?! Hát így vívta halálra sebzetten utolsó csatáját a középkor náluk akkor; az én időmben is vívta, és vívni fogta még az én időm után is a legtöbb helyen, a legszámosabb népeknél, bármely vallásúak lesznek is légyen.
Úgy hívták a keleti zsidók Amszterdamot akkor, hogy Mokum, vagyis a Város; és hívták úgy is, hogy Amszterdam hamehulala, vagyis Amszterdam, az áldott. Az is volt. S mikor a Nagy Portugál Zsinagógát felépítették, történetesen a hitehagyó Messiásban, Sabbataj Cviben csalatkozván, el kellett határozniok: nem muszáj Palesztinába menni, ott kell élni, ahol van az ember. Minő reformista gondolat ez! de mivel az ortodoxok hirdették meg, hát annak is számít most, 1845-ben. S hiába hirdetnek ehhez egészen hasonló dolgot pár száz évvel az ő felismerésük után most a német reformisták, azok reformisták így is, úgy is, még akkor is azok, ha a felvilágosultak a zsidó Jeruzsálem újjáteremtését szorgalmazzák Angliában, ami ugyan elég ortodox eszme, de mert reformisták hirdetik, hát az ellen is hadakozni kell. Ilyenek a pártállások a Történelemben többnyire, a gyűlölet az elveken táncos könnyedséggel lép át, mélyén meg a piac rejlik, hadd legyen igaza ama jó tollú újdondásznak egyszer.
A Lehrenek háza a Rapenburgerstraat 175–179. alatt nyúlt karcsún fölfele, mint a többi házak mellette, földszintjén nagyobbak, az első és a második emeleten kisebbek az ablakok, és két kicsi tetőablak is a tetőjén; mindegy, zsidó ház vagy keresztény ház, egyformán drágák voltak a telkek, attól törtek soványan a házak fölfele, mint a századomban egyéb helyeken több tucat emeletnyire is; ám ottjártamban így is megcsodáltam ezeket a három-négy emeletes kis csodákat, némelyik ferdén állt már, mint a pisai torony, de álltak sok száz évesen, és nem voltak az ablakokon függönyök.
Hát ezt nem látta Ram, mert a sors a néki rendelt városok közül Amszterdamot történetesen kivette.
Isten tudja, nem jellemzőbb-e ránk az, amit nem láthattunk életünkben, mint az, amit látnunk adatott.
Úgyhogy ez az alfejezet olyan karcsú lett, mint egy amszterdami ház.
London-don-don-don!
A földkerekség fővárosa, szíve! mármint akkoriban.
Ide rohant vissza Nathan Rothschild ló- s csónakhalálban, a waterlooi csatamezőn a fordulatot észlelvén. Vágtatott a lován Brüsszelig, majd kocsin Oostendébe, hol viharos tengerhez ért, és nem akadt, ki átvigye, de Rothschild nem tágított, s kétezer frankért mégis átevickélt véle egy tengerész. Amint Doverban partra támolygott, rohant postakocsin Londonba, ott a tőzsdén megjelent sápadtan, összetörve; ott már elterjedtek a rémhírek Wellington súlyos vereségéről, s látván a nábob Nathant sápadtan, betegen, kitört a tőzsdén a pánik, meredeken zuhantak az árfolyamok, Nathan is csak eladni akart, eladni… s másnap megjött Wellington győzelmének híre, és ott állt Nathan ragyogva, mert előző este, mialatt ő eladott, az ügynökei vásárolták fel az összes részvényeket, és nyert ezzel a kicsiny trükkel egyetlen éjszaka kerek egymillió font sterlinget.
London!
A széfekben váltók ezrei! államkölcsönök tömege! a világgazdaság lüktet ott! És Nathan Rothschild báró lett! s mit számít, hogy szünet nélkül beteg volt, merénylettől félt és babonákban hitt! s mit számít, hogy meghalni Frankfurtba ment vissza, és fia, Lionel vette át a londoni seftet, mert már ekkor tervbe volt véve, hogy a fiú az angol parlamentbe beválasztatja magát! s ez két év múlva meg is történt! megválasztották képviselőnek! noha a helyét még nem foglalhatá el, és négy év múlva megint megválasztották, de helyét akkor sem foglalhatta el, mert ősei hitét nem hagyta el, és a City keresztény polgárai ismét megválaszták, s megint hiába, de aztán 1858-ban végre sikerült helyét elfoglalni, midőn a zsidók egyenjogúságot nyertek! de ez már történetünk vége után két évvel történt.
London-don-don-don!
Amióta egyetlen szűk háló a világ, muszáj, hogy valahol fővárosa legyen; az én időmben ez volt New York, az Amszterdam-változat. Ram évtizedeiben, s ezekből minden élőnek kevés jut az Úr beláthatatlan akaratából, London volt ez a hely.
Milyen volt az a London, hová Ram Akiba Lehrennel s a rotterdami rabbival áthajózott? Hát szűkös, természetesen, amiként Párizs is csak azon utcákból állott, hol az Úr Ügyének hívei laktak és gyülekeztek.
Kicsike minden Világfőváros, téved, aki mást gondol róla, s jobb, ha e szomorú ténybe belenyugszik. Valamilyen pici közösségbe csöppen az ember ott, Babilonban is az ő nyelvét beszélők közé, s azon kívül nem lát másikat, ha pedig a törzsi társadalmát a világvárosban elhagyja, többé a bábeli zűrben vele szóba senki sem áll, s elhaladnak mellette szótlanul, midőn egy építmény tövében lelkét éppen kilehelni készül figyelemfelhívóan. Csak a jómódú bennszülöttek libbenhetnek át adott körükből nehány másikba fölfele, lefele és oldalvást; övék a Világbábel viszonylagos teljessége, de hát micsoda szűkös teljesség még az is! ám ehhez bennszülöttnek, a nyelvi és vallási többséghez tartozónak, gazdagnak, hatalom bársonyába születettnek kell lenni. Aki máshová született, magára vessen. A bábeli kisebbségbe születettnek a Toronyból pár utca, egy-két térség s egy imahely az övé; a jövevény pedig örülhet, ha egy imahely közelében megtűrik.
Romuald szeptember végi leveléből tudjuk: Londonba augusztus 4-én érkezett Ram, és hetedikén már valamely zsidó gyülekezet előtt, „egy jószívű rabbinál”, beszélt az Ügyről.
Ez gyorsan sikerült.
Sőt! ez volt az első Város, hova kísérték, hol várták, hol lakással és étellel is ellátták!
Diadalmas térítés kezdete!
Ennyi tapasztalat után Ram már hivatásos térítő. Tudja, csak az az Ige hathatós, amit a hallgatóság megért, csak az az igehirdető szavahihető, aki azt mondja, amit a hallgatóság amúgy is hallani szeretne. Nem árt, ha mi is megtanuljuk ezt. Művész, sose farigcsálj, pingálj, szavalj olyasmit, ami a közönségben lappangva meg nincsen! Nemcsak, mert befogadni nem bírja, és a sikertelenségtől megbántva entehetségünk alá zsugorodunk vissza sünimódon, hanem mert ami a közönségünkben lappangó, sejtett tudásként nincs meg, az nem is tudás. Utókorra ne hivatkozzunk, azok is csak emberek lehetnek szegények. Vannak persze koráramlatok, ceitgeisztek, mindenféle divatos sületlenségek garmadával, de a mélyükben az Állandóság ott van, s nekünk, amíg élünk, mert később nehéz, oda kell lehatolnunk.
„Hetven arca van a Szentírásnak”, mondák a régi jó bölcsek; na ja, de az mégis ugyanaz a Szentírás. Figyelmezzünk továbbá rabbi Abraham Galanté szavaira, ki Szafedban élt vala a XVI. században: „A Tökély magasába az jut, aki előbb lent járt a Pokolban”; figyelmezzünk arra, mit mondott József Attila az én századomban: „Aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni”; nem tudtak ők egymásról, de tudták, hogy van Tudás. Nem árt, ha számolunk ezzel.
Ám mielőtt térítő beszédét megkezdte, legalább öt napon át együtt volt Akibával Rotterdamban, s talán az első három londoni napot is véle meg bátyjával, Hirschellel töltötte. Miről társalogtak ők?
A Mesterről keveset, majd mondja el Ram, amit akar, a gyülekezet előtt. Elég sok följelentő levelet kaphattak a Lehrenek Jeruzsálemből, s bőven volt idejük párizsi meg svájci embereikkel ellenőriztetni, ki is az a Messiás. Nem hinném, hogy ezt Ramnak említették volna, nem is ez volt a dolguk, hanem hogy a rabbigyűlés körüli hercehurcákról kikérdezzék. Nagy vereségük volt a Lehreneknek, hogy a gyűlés megtartatott. Nem az ott jelenlévők száma, mert mi az a harminc rabbi, a sok ezerhez képest a világban?! hanem hogy egyáltalán! mert, tudták ezt jól, e gyűlés határozataira hivatkozva nyugodtan elhagyhatják ősi vallásukat a zsidók, váltig állítván, hogy attól még zsidók maradtak. S ha nem így lesz is, ilyesfajta gyűlések határozatai hatékonyak szoktak lenni. Gondoljunk csak az 1793. május 3-i lengyel alkotmányra! mely életbe sose léphetett! bizony erősebben hatott még az én időmben is, mint bármely, valóban bevezetett alkotmány!
Tehát Frankfurtról faggatta Ramot előbb Akiba, s talán a rotterdami rabbi is, kinek nevét sajnos nem tudom, meg később Londonban rabbi Hirschel. Ram pedig elmesélhette, kikkel találkozott, s mi volt a véleményük. Miért ne mesélt volna? kedvesen kérdezték, s nem is a Mesterről! úgyhogy nemigen érezhette, hogy ezúttal meg a Lehrenek alulfizetett kémjeként működik, holott ez történt. És megjegyezték az információkat a Lehrenek, és sok nevet kaptak, a gyűlés meg a reformok ellenzőiét, meg az ingadozókét, kiket később meg is puhítandottak eredményesen.
És megszervezék néki a kedves Lehrenek, hogy augusztus 7-én egy rabbi lakásán a Messiásáról beszéljen.
Ez volt az első város, hol nem ócska fogadókban, olcsó kocsmákban, éhesen, a nyomornegyedekben csavarogva érezte meg a helynek szellemeit Ram, vagyis meg sem érezte egyáltalán; semmit sem tudott azokról, kik majd ama jószívű rabbi házába eljönnek; ez volt hát első nyilvános beszéde, melyre felkészülni nem tudott.
De annyit látott már addig, annyi mindent tapasztalt ő! úgyhogy hihette, hogy itt is csak olyanok a zsidók, mint a Zónában meg a Szentföldön meg Németföldön. Tapasztalt, sőt önhitt hittérítő volt ő már!
Romuald testvér jó pár héttel később Svájcban jegyzé fel, amit Ramnak erről a beszédéről hallott. Hogy miután ama „jószívű rabbi” házában Ram „hatvan izraelita előtt beszélt, volt, aki közülük megtért, s volt, aki nem”. Gyanús fogalmazás. Nem keveri Romuald ezt a térítést a jeruzsálemival véletlenül? De bizony keverheti. Ő nem volt, kitiltva lévén a francia földről, jelen, mikor Párizsban jeruzsálemi jelentését Ram előadta; később, augusztus 11-én ott volt, erről még szólok, ám rögtön ment vissza Svájcba a Mesterhez, és Rammal nem találkozhatott szeptemberben, mert Romuald ott nyüglődött Svájcban, és próbálta, Adam testvér utasítására, a Valais kanton lázongóit az Úr Ügyére téríteni. Az pedig egészen valószínűtlen, hogy az újabb hatvanfős hallgatóság híre Ramtól származna. Ha e beszédéről beszámolhatott volna a Körnek, eltérő számot talál ki, ötvenet vagy hetvenet, mondjuk.
Különben is, kicsit sok egy lakásban a hatvan ember.
Maradjunk annyiban, hogy összegyűltek jó páran. S ez valószínű is, mert a Lehrenek vendége az mégiscsak a Lehrenek vendége, s akit a Lehren-bank valahova előadást hallgatni meghív, annak ott a helye.
Talán volt, akit valóban érdekelt, miféle híreket hoz valaki a Szentföldről, Frankfurtból meg a Zónából egyszerre.
Fontosak voltak a Lehrenek, hát jó pár fontos személy érezhette kötelességének e sokfelől szalasztott csudabogarat meghallgatni, aki, hírlett, még a római pápával is személyesen tárgyalt valamiről.
Ott kelle a hallgatóság soraiban lennie a nevezetes Sir Moses Montefiore titkárának is.
E szintén nevezetes úr, bizonyos Louis Loewe, vagyis Eliezer Ha-Levi, történetünk idején harminchat éves beérkezett ember; Porosz-Sziléziában született, a bécsi meg a berlini egyetemen tanult keleti nyelveket, másoknál előbb eszmélvén rá, hogy nincs oly nagyhatalom, mely a keletre való terjeszkedést elkerülhetné. Jó érzékkel Londonba tevé át székhelyét huszonnégy évesen, négy év múlva expedícióval elméne Egyiptomba, ahol is megtanult egyiptomiul meg núbiaiul, sőt etiópul is; sok Nílus menti feliratot ő fejte meg; Palesztinába zavaros időben érkezett, éppen a drúzok lázongtak, őt Szafedban ki is foszták, nyomdakész jegyzeteit szintén elzabrálták; Damaszkuszban értékes éremgyűjteményre teve szert, és sok ritka könyvet vett olcsón a karaitáktól Sztambulban; utazásairól az Allgemeine Zeitung-ban hat éve részletesen be is számolt. Szintén hat éve, hogy Rómában véletlenül Montefioréval összefutott, a tolmácsa és a titkára lett, héberre is ő fordított neki, mert a Sir héberül épp hogy csak hebege; elkísérte urát Damaszkuszba, a franciák által kirobbantott vérvád-lázongást lecsillapítani, ott arabra tolmácsolt. Főállásban a sussexi herceg szép keleti gyűjteményének volt a gondozója egyébként, és nevezetes könyveket szerze, úgymint The Origin of the Egyptian Language,* meg a cserkesz nyelv szótára; ezek más nagyhatalmaktól elhódítandó népek voltak, persze. Igen kedvelhette Sir Moses, kit Victoria királynő pár éve üte lovaggá, Loewe urat, mert szinte nem is volt nyelv a világon, melyre tolmácsolni ne bírt volna; az ilyesmi magával hozza, hogy a tolmács-titkár az urának első éceszgébere lesz; szóval az európai és ázsiai zsidóügyekben, melyekkel a Sir foglalkozik, Loewe hoz minden döntést végső soron.
A Szigetről nézve Porosz-Szilézia a Zónába szinte beléolvad. Mi tudjuk, hogy ez így elég pontatlan, de a Szigetről nézve ezek a kontinensen lévő értelmetlen határok azzá válnak, amik: értelmetlenné. Loewe úr hozott némi tudást magával von Haus aus erről a vidékről: nosza, szakértse hát ezt is. A keleti szakértőknek Nyugaton azt is illik tudniok, amiről odahaza nem is hallottak; ez mind az én időmig így volt. Minthogy a cár most a zsidóellenes törvényeket meghozta, elkerülhetetlennek látszott, hogy a Sir a cárt erről lebeszélni próbálja; az orosz ugyan nem keleti nyelv, de a titkár úrnak is el kell az Impériumba utaznia a gazdijával; Loewe úrnak tehát el kellett battyognia a jószívű rabbi házába aznap este, hogy a Zónából szalasztott csudabogarat meghallgassa. Különben is mondták, hogy a jövevény angolul nem tud, csak jiddisül meg németül meg franciául; héberül, hírlett, jól tud a jövevény, de héberül meg a szefárdok nem tudtak. Emiatt úgy vélem, kevesebb szefárd, semmint askenázi lehetett abban a lakásban, melyben Ram ismét térítő szónoklatba kellett vágjon.
Mikor Loewe úr a rabbi házába belép, már vannak ott páran. Valamelyik Lehren is ott van; szerintem a legfiatalabb, Akiba, végül is ő levelezett Rammal, és nem a nála tekintélyesebb bátyja. Akibával, a bankárral Loewe úrnak pár röpke félhivatalos mondatot kell váltania; Sir Montefiore a neje révén a néhai Nathan Rothschild sógora, ekként a bankügyek az este mélyén ott lappanganak. De ez nem tart soká; Loewe úrnak más ismerősöket is üdvözölnie illik: ő ugyan csak titkár, de hát Sir Moses ügyeit nem Sir Moses intézi, hanem ő, tehát ő Sir Mosesnél fontosabb ember, és ezt mindenki tudja. Fél szemmel észleli az egyik sarokban Mister Loewe azt a kicsi, tömzsi, vadóc küllemű figurát, akin az öltöny rosszul áll; az lesz az előadó. A házigazda rabbi neje süteményt kínál, italt kínál; Loewe úr szórakozottan vesz belőle, s fél szemmel látja, a vadóc idegen nem kér, sápadt, magába van merülve egészen, szeme befele fordul. De nem egészen lámpaláz ez, nem; mintha imádkozna hangtalanul. Részvét ébred Loewe úrban az illető vadember iránt, ő maga is lehetne ilyen, ha esetleg a Zónában született volna. De szólnak hozzá; előmosolyogva fordul a hang irányába, s mikor az illetőt megpillantja, előmosolya valódi álmosollyá szélesedik; teszi a dolgát a Titkár Úr.
Finom, halk trécselés, mit azok hangos hahotája s felkiáltásai törnek meg, kiknek erre pozíciójuknál fogva joguk van. Egynémely ifjabb, még kiszorítottságban lévő önjelöltek hangoskodásai. De ez itt nem tart soká, az idő pénz, mint ezt valakinek halk köhintése emlékezetükbe idézi; ezt a halk köhintést a finom lármában nem is lehet meghallani! s mégis, egy csapásra mindenki elhallgat, helyét rangjának megfelelően elfoglalja ülve vagy állva; Loewe urat az ülhetés megilleti, de mosolyogva elhárítja, s inkább áll a háziasszony foteljének fejtámlája mögé, és jól teszi, mert az a legbizalmasabb s legelőkelőbb hely.
Ram, kinek a lelki valóságra, a Mesternek hála, abszolút hallása lett, engedelmesen odaáll a fogadószoba közepén terebélyesedő zongora mellé, mert itt az is van; kölcsöncipője tudja, amit a lába nem, hogy ilyenkor a szőnyegbe kell süppedni; még egyszer emlékezetébe idézi, amit Akiba közölt vele: itt negyven percig lehet előadni, egy perccel sem tovább; szemét a faliórára emeli, s beállítja magát negyven percre; ez mintegy szellemi egyesülés a nagymutatóval, remélhetőleg a nagymutató is érzi ezt; és a csöndben meghallja Ram, hogy az ő lángoló szavait itt, ebben a szépen kivilágított, gazdagon berendezett, jól öltözött emberekkel teletűzdelt lakásban hűvös figyelem, okos és haszonelvű mérlegelés fogadja majd, s nem a tárgy miatt, amit meghallgatni összegyűltek, hanem részben a Lehrenek széfjeinek köszönhetőleg, részben pedig azért, mert őbenne, aki ott áll esetlenül a zongora mellett, mint valami énekes, noha nyakravalója igencsak szorítja: nem az övé, őbenne kuriózumot látnak, a régmúltból idetévedt őslényt, valami előemberfélét, aki még csak angolul sem tud.
Mialatt a sarokban meditált és a Mesterrel akart egyesülésbe jutni, azért hallotta, hogy ezek mind angolul beszéltek egymással és nem héberül, nem jiddisül, még csak nem is ladinóul; kihallotta a lelki jóllakottság böfögését és szellentését abból az érthetetlen nyelvből, melynek a szóhatárait sem képes kihallani a füle; s talán még azt is megérezte, hogy ez itt csak egy társadalmi esemény, s elmúltával el is felejtődik, és követik majd más, szintén múlóan érdekes társadalmi események hetente, harmadnaponta. S talán még azt is érzékelte, ha valóban Nagy Hittérítő lett belőle, hogy ezek a békén éldegélő angol úriemberek, mert angolok ezek inkább, s nem zsidók, ezen az estén keleti hitsorsosaik iránti lelki adósságukat letudják szépen, és nem is való ez az este másra, mint hogy nyugodtan tudjanak aludni ezután is.
Ő ásatási leletként áll a zongoránál abban a kényelmes lakásban, s vele szemben hallgatói valami felsőbbrendű lények, kik elődjüket tanulmányozhatják minden erőfeszítés nélkül. S az a tiszteletteli némaság, mellyel megszólalását várják, az nem az őiránta megnyilvánuló tisztelet, s nem is puszta udvariasság, hanem az udvariasok önbecsülése, a magamaguknak megadott tisztelet; a légben bolyongó tónus nem az Ügynek tónusa, s kérdés, ilyen szellemektől áthatott közegben vajon belőle az Ügy tónusa megszólalni bír-e.
De hát beszélnie kellett.
Az eljött Messiásról a mesét el kellett kezdenie és végig kellett mondania. De csak a történetet magát, fenséges misztikuma nélkül, rövidre fogva, tárgyilagosan, tényszerűen, negyven perc alatt.
Ilyen volt az a kétoldalas szinopszis, amit a kiadóba benyújtottam, mikor erre a könyvre szerződést kötöttem, hogy előleghez jussak.
Érezte vajon Ram, hogy Akiba, ki a lakásba vezette, s előzőleg öt napon át vele volt, most árulómód a részvétlen hallgatósághoz csatlakozott? nem tudom. De hogy ez megtörtént, bizonyos. Lényünk lényege, ha van olyanunk éppenséggel, nagyobb társaságban nyilvánul meg jellege szerint, s nem a négyszemközti dialógusban, mely csalékonyan felelőtlen szabadsággal és a tanútlanság részegségével ruház fel bennünket átmenetileg; fordítva szokták ezt gondolni s ábrázolni a középszerű írók, kik szerepjátszásról, maszkokról nagy kedvvel szövegelnek; na, majd tessék az életben megfigyelni.
Augusztus volt és hideg, ilyen az a London-don-don-don; a házigazda nem fűtött, nyár lévén, és télen sem igen fűtenek ott, noha majd belegebednek, de megmondták nekik, hogy a partjaiknál folyik a meleget árasztó Golf áram, ezért hát az ablakok is szimplák. S ha augusztusban hideg szél fú és jégdara hulldogál, attól még nyár van, ami arról ismerszik meg, hogy nem fűtünk. Ilyen a bárgyú, minden nagyhatalmat ideig-óráig fenntartó mértéktelen bizalom az elrendelésben. Már csak a hideg miatt sem lehetett otthon a bőrében Ram azon az estén, és igen vágyakozott volna az ő Itáliájára ott, de nem volt rá ideje.
Tudjuk mi, emberek, szemünket lángoltatni, hevült testünkből a sugarakkal a hallgatóságot perzselni, lelkét ki-be fordítani, velejüket összerázni, titkolt vágyaikat vak szemükbe vájni, mindent tudunk; de ha nincsenek titkolt vágyaik, mit tehetünk?! halkan beszélünk, pontosan fogalmazni igyekezünk, érzelemmentes közleménybe zárva a gyúanyagot, miről másutt már kiderült, hogy az. A többi az Úristen meg a Szentlélek dolga. Minden főbb pontot ismertetett hallgatóságával halk, visszafogott hangon Ram; nem hallgatta el, hogy a Mester Mózes is, Jézus is egy személyben; vázolta a Kör felépítését, melyben lengyelek és franciák vannak elsősorban, de van már pár olasz, van egy cseh, van zsidó is; röviden elmondta, hogy a Mester levelét a Pápának ő adta át; Jeruzsálemről és Frankfurtról röviden szólt, azt a Lehrenek révén aki akarta, úgyis tudta már.
A nagymutató kegyes volt hozzá; mikor ideje jött, az előadó megköszönte a figyelmet, s hogy szívesen válaszol kérdésekre, fejezte be.
Ha a Nyugatot Ram ismerte volna, mint ahogy nem ismerte, mert végig a Keleten mozgott addig, s Párizsban a nyugatiak, a franciák, kik a Körhöz csapódtak, hát azok is eléggé keleti, mert nyugatiságukból kizáratott excentrikus, ütődött egyének voltak, Frankfurt pedig ott billegett Grönland, a Brit Sziget, a napóleoni Szent Ilona meg a legdélibb Balkán között, hogy a Zónáról ne is beszéljünk; nos, ha ismerte volna a Nyugatot Ram, érzékelte volna, hogy előadása után, mert előadás volt, nem pedig térítéses lángoló hitvallás, a csönd kissé a nyugati udvarias csöndeknél mélyebb. Akiba volt tán az egyetlen, akit e dolgok hallata nem ámultatott el, mert ismerte. De a többiek! S feltehetőleg még Loewe úr is meg volt kövülve, noha mint poroszországi származék, ki utazónak is bevált, láthatott és hallhatott már mindenféle eszelősöket. Úgyhogy szép nagy csönd volt, az elképedés ritka emberi pillanata. De hát azért nyugati az ember, még ha zsidó is, hogy gyorsan ráncba szedje magát; és akkor a kérdezgetés kezdetét vette.
Érdekfeszítő előadás volt, köszönik. Ám nem derült ki, vajon az előadó maga ezt a Towiański nevű urat valóban a Messiásnak gondolja-é.
Nem annyira gondolja, inkább hiszi, hogy ő a Messiás; mióta megismerte, mindvégig ebben hitt.
Az előadó mintha a jelen idő és a múlt idő között tétovázna; pontosítaná ezt kissé?
Az előadó hallgat.
A kérdező a kérdését pontosítja: netalán most már nem hiszi?
Az előadó megfontoltan válaszol: ha Towiański történetesen nem a Messiás, akkor az Úr Ügyének terjedési lassulása, mi a kezdeti páratlan lelkesedést követte, természetes dolog. Ő, az előadó, sok országokban igyekezett Mesterének eljöveteléről az embereket meggyőzni, és ha őszinte akar lenni magához, nem sok sikerrel. Ennek lehet oka, hogy aki megjelent és azt mondta: ő az, mégsem az. De lehet oka a hittérítő alkalmatlansága is, amiért azt a hasonlíthatatlan, páratlan jelenséget, aki a Mester, érzékeltetni nem tudta. Ám aligha lehet a véletlen műve, hogy a lengyel emigráció legkiválóbb tagjai, művelt, nagy tudású emberek mind, olyanok, mint a költő Mickiewicz, a költő Słowacki, meg volt ezredesek, hadnagyok, volt demokraták, volt katolikusok, a lengyel értelmiség krémje, mind elfogadta mesteréül a Mestert. Tegyük fel tehát, hogy ő a Messiás. A feltevés nem minősíthető abszurdnak, mert a Messiás bármikor megjelenhet. Ha ő az, először magának kell a tudatára ébrednie, majd el kell árulnia, hogy ő az; az első időben erről csak szűk kör értesülhet. Ha Towiański valóban a Messiás, akkor hittérítője kudarcáért nem felel. Az sehol sincs megírva, hogy a Messiás messiási voltát minden népek vonakodás nélkül, egyszerre elfogadják.
Ismét idézheti a nagy Majmonidészt Ram; ezt már ismerjük.
Az előadó így folytatja válaszát: a legutóbbi rabbigyűlésen, Frankfurtban, az egyik résztvevő kijelentette: jobb a jövőt nem kutatnunk, ezért a Messiáshitet imáinkból ne száműzzük. Helyesen vélekedett. Ha valaki az egyiptomi rabszolgáknak pár évvel idő előtt azt mondja, hogy Mózes, a fáraó kegyeltje fogja őket rabságukból kivezetni, vajon hittek volna-é neki? S vajon maga Mózes akkor tudta-e már, hogy ő nem más, mint Mózes?
Ami őt, a térítésben talán már kissé kimerült hívőt illeti, nemigen tudja elképzelni, hogy ha ma eljön a Messiás, aki nem Towiański, nála emberségesebb, az egész világot, minden népet magához ölelőbb programmal léphetne föl. Bizonyos, hogy a Messiás a lehetetlent kell hogy hirdesse, és Towiański Mester ezt teszi. Ami pedig a zsidóságot és kereszténységet illeti; midőn a Messiáshit a zsidóságban kialakult, még nem volt kereszténység. Most van. Ha most jön el a Messiás, ezzel számolnia kell. Towiański Mester azt hirdeti, hogy e két vallás egy magasabb rendű harmadikban egyesülni fog. Hogy ez mikor lesz? A Mester azt mondja, a hetedik eljövetel után. Addig van hátra sok ezer év. De, mint a zsidók is, hirdeti, hogy mindig ugyanaz a szellem jő el. Ez most Towiański Mesterben lakozik. Ez pedig képzelhető. Aki ezt erősen képzeli, az hívő. Ő, az előadó, úgy hiszi, hogy ezt erősen képzeli.
Az eszmefuttatás nem kelt visszatetszést. Ám akkor az áruló Akiba szólal meg: igaz a hír, hogy Ön kitért?
Igaz.
Nem mondhat mást a térítő, de nem is akarja letagadni. S előadja, hogy először a Mester egyik híve keresztelte meg az Új Hitre, aki nem pap; utána keresztelték csak meg francia templomban lengyel papok. Ő úgy véli, az első keresztelés volt számára fontosabb és érvényesebb. De tény, hogy hivatalosan is katolikus lett. Ehhez annyit fűzne hozzá, nem mentegetőzésül, arra oka nincs: ő arra a Legújabb Testamentumra esküdött fel, amely még nincs megírva, azt a Mester hívei a saját életükkel írják Párizsban és Svájcban, ahol a Mester időz. A Messiásnak új vallást kell hoznia; ennek kimunkálása hosszadalmas, és a hívekkel együtt történik. Azt is hozzáteheti még, hogy a Mester, aki katolikus, a katolikus egyházzal barátságos viszonyban egyáltalán nincs; ami őt, a térítőjét illeti, valószínűnek tartja, hogy az Egyház a Messiást előbb-utóbb kiátkozni lesz kénytelen.
Ez mind érdekes hallomány.
Kérdés: amennyiben elfogadjuk, hogy a Messiás bármikor eljöhet, mivel magyarázza Mister Ram, hogy éppen most jött el?
Csönd van. A kérdezett bólint, s olyasfajta mozdulatot tesz kezével, hogy várjanak pár pillanatig. Várnak. Ram az emlékeiben kutat, hogy meditációinak végiggondolt, majd elnyomott válaszait visszaidézze. Mert hiszen erről tűnődnie kellett, mikor a Mesterben már erősen hitt, és saját kiválasztottságának okát kellett igazolnia magának. Sóhajt, kimondja.
Azért most jött el, mert minden világvallás szétesett.
A csönd most hosszabb, ezt a hallgatóknak meg kell fontolniuk. Ez a válasz a zsidó vallást sérti. Igaz, a többi vallás sem jár jól. Megfontolandó, vajon a közleményben van-e igazságtartalom. Ha a maguk vallását nézik, van. Ha a többit tekintik, nos, az bizonytalan dolog, azokat nem ismerik belülről. Tény, hogy az istentagadás, vallástól függetlenül, terjed. A jelenlévők közül sokaknak lehet erről kialakult véleménye, a válaszolóéhoz hasonló, de nem biztos, hogy ez a hely és időpont alkalmas, hogy erről vitát nyissanak.
Loewe úr kérdezne, de sajnos egy hölgy megelőzi egy mellékes kérdéssel, mely így hangzik: miért történt ez így?! és kebléből fájón fakad a sóhaj fel.
Az előadó nem tudja. Hozzáteszi, hogy szerinte ezt senki sem tudja, az Úristen tudhatja egyedül.
Loewe gyorsan kérdez, mielőtt más teszi. Nem gondolja az előadó, hogy ebből a helyzetből, ha valóban ez a helyzet, amit nem tudunk, ám tegyük fel; tehát hogy ebből a helyzetből nem a Messiás eljövetele következik, hanem a szabadgondolkodás, az anarchia, az ateizmus terjedése?
Az előadó a fejét rázza, és az este során először elmosolyodik. Nem gondolja. Ő elolvasta az ateista műveket, a franciákat, németeket főleg, sajnos az angolokat még nem; sok bölcs megállapítást tettek, elsősorban a franciák, kik a Nagy Forradalmat előkészítették. S mi következett éleselméjű valláskritikájukból? Először a halavány istenpótlék, a Legfelsőbb Lény üres tisztelete; ez a Legfelsőbb Lény csak öldökölni tudott. Abból egy ember vezetett ki a rendbe, úgy hívták, hogy Napóleon, és istenként kezdték imádni azok, kik nemrég még azt hitték magukról, hogy ateisták. Egy Emberistent tiszteltek. A Messiást látták benne. Tévedtek; Towiański Mester őt Majdnem-Messiásnak nevezi; igazi Messiás azért nem lehetett, mert nem univerzális volt, hanem csak francia.
Az ő Mestere azonban, látván ezt a veszélyt, meg egyébként is, természete, szelleme okán, univerzális. Hogy ilyen nemzeti Majdnem-Messiások lesznek még szép számmal, azt ő, a térítő, nem tartja kizártnak; lehet majd német Napóleon és orosz Napóleon és olasz Napóleon; azért ezeket mondja, mert e népek hitvilágát kissé megismerte már; lehet, hogy minden népnek meglesz a vezérbálványa; ez a katolikus Egyházat teljességgel szét fogja robbantani; ez lesz a többistenhit ismét; teli van és teli lesz a világ forradalmakkal és adventista várakozással; azért van ez így, mert úgy intézte az Úr, hogy legyenek nemzetek újabban, s hogy az emberek lelkében legyen egy üres tér, egy kitöltésre váró sajgás, amely az Istennek van fenntartva, ahová az Istennek be kell hatolnia, az embereket, férfiakat és nőket egyaránt megtermékenyítve; és gyarló emberektől nem várhatjuk, hogy életük végéig hiába várakozzanak sajgó, vágyakozó űrrel a lelkükben az igazi Istenre.
Ami a zsidó vallást illeti: a Tóra és a Talmud Istene igen bölcsen a világból ki van véve, az emberektől el van távolítva; bizonyosan okuk volt a régi bölcseknek ezt ennyire szigorúan megkövetelniök; lehettek tapasztalataik arról, milyenek az emberistenek, a bálványozottak, kikről faragott képeket csinálnak a vallásos fenevadak folyton. Ő, az előadó, ezt az eltávolítást elvileg helyeselné, ha a gyakorlatban keresztül lehetne vinni, de nem lehet, s erre a fő bizonyíték, hogy a kereszténység lett és mindmáig fennmaradt. Távoli Istent ugyanis, ezt most már sok ezer év tapasztalatával a hátunk mögött sajnálattal kell megállapítanunk, az ember nem bír elviselni. S talán megfordítható e képlet, hogy ugyanis az Úristen soha nem is akart távoli lenni, és azért teremté ennyire vágyakozóvá az embert, hogy benne lakozhassék! A kereszténység azonban, hogy pontosan, ám tiszteletlenül fejezze ki magát, gyáva vallás. Állítja, hogy emberben jött el az Isten, de már a kezdet kezdetén a múltba taszigálta ezt az embert, később pedig körülvette a szentháromság dogmájával, ami ismét a távolítást szolgálta, nehogy valakinek eszébe jusson eleven embert istenként imádni.
Ő, az előadó, nem tartja kizártnak, hogy az Úristen újra meg újra eljött emberalakban, de akkora volt a tiltás körülötte a keresztény világban, hogy dolgavégezetlenül távozott. A zsidóság nem véletlenül állítja, hogy Mózes minden nemzedékben eljő. Ő, az előadó, ezt a Messiásra nézvést is igaznak fogja fel. S nem ő egyedül. Akkora ma a várakozás az emberekben, hogy a haszidok minden caddikot Messiásnak vélnek. Látni való, hogy a túlvilág képzete megingott, az e világé elhatalmasodott; való, hogy ebből ateista törekvések is származnak; de vajon nem az Úr akarata munkál-e mindebben? vajon nem azért hozott-e létre ekkora káoszt a fejekben, hogy meglássák Őt végre, emberalakban?
Ő, az előadó, tudja, hogy ez nem egészen az a Messiás, akiről a zsidó hagyomány szól. Az a Messiás csak hírhozó, csak közvetítő az Isten és az emberek között. A keresztények is óvatosak ez ügyben, és Krisztus isteni voltát igyekeznek kisebbíteni azzal, hogy Fiúnak nevezik, s fölébe Atyát helyeznek a biztonság okából, melléjük pedig odarakják a Szentlelket, ami a Sekinah bárdolatlanul primitivizált mása. Holott képzelhető, hogy az Úristen nem akar távol lenni már; képzelhető, hogy már jó ideje nincs is távol, hanem folytonosan jelen van a Földön; s mert most a legnagyobb a várakozás, hogy emberalakban eljöjjön végre, most fedi fel magát. Hogy a zsidó hagyomány képzeteivel fejezze ki magát: nem a Sekinah emelkedik fel az Istenhez, hanem az Isten száll le, immár végérvényesen, a maga Földi Ottlétébe.
Azért gondolom, hogy Ram ennyire nyíltan beszélt, mert ez volt térítésének legutolsó állomása, ez az Angle-terre, minek jelentése: a világ vége; azontúl téríteni való földek nem találtattak akkor a tudomása szerint.
Nem volt ez mind a Mester tanítása szerint való, de hát a térítőnek van szabadsága, hogy Mesterét megmásítva imádja.
S talán megérzett valamit abból a viszonylagos szabadságból, mibe készületlenül belekerült ott, ahol mindenki, bizonyos korlátok közt, azt mondhatta, amit akart, mert a dolgok úgyse az egyesek véleményétől változtak, hanem mástól: a Végzettől, ami a Brit Impériumot is akarta többek közt.
Csakhogy! e szép eszmefuttatás a hallgatókat nem rázta meg úgy, mint Ram, őszinteségi hullámába beléveszve, remélte. Oly méltatlan kérdések következtek ezután, hogy leírni is szégyen! Például: érdeklik-e az ő Mesterét a szociális kérdések? mire a válasz, hogy nem, kielégítőnek nem találtatott, s tovább firtatták. S mikor mondta, hogy az ő Mestere kizsákmányolók és kizsákmányoltak közös Mestere, sikert nem aratott. S a kérdés, hogy politikailag hol áll a Mestere! mire hiába mondta, hogy a Mester politikán felül áll. Gondolja Ön, hangzott a gúnyos kérdés, hogy egy univerzális Mester a lengyelekben leigázóik, az oroszok iránt szeretetet fog ébreszteni, és viszont? az oroszok majd a lengyel államiságot egyszerre visszaadják? S mikor a térítő azt válaszolta, hogy Mesterének ez kimondott célja, szájukat húzták, s mondák: kibékülést hirdetni, mikor egy nemzet van államiságától megfosztva, objektíve a helyzet fennállását támogatja, s mi ez, ha nem politika, uram?! mert bármely apolitikus nézet egy átpolitizált közegben merő politikává válik, vagy nem? S mikor elhangzott a kérdés, hogy milyen tömegbázisra számít a Messiás, Ramnak végre be kellett látnia, hogy ez itt nem megy. Válaszai rövidültek, s a végén már csak egymást kérdezgették a kérdezők, válaszára nem számíthatván.
Ez vereség volt, súlyos vereség, mert amennyire tudta, Ram lemeztelenítette magát, de hasztalan.
Csakhogy ezen augusztus 7-i beszéde után még sokáig Londonban maradt, s csak szeptemberben érkezett Párizsba rövid időre. Marasztalták? újabb információkat kiszedni belőle? ugyan miféléket? s kicsodák? Megszánták volna? na nem. Ő maradt volna minél tovább, hogy a Kör előtt hosszú, nehéz munkájára hivatkozhassék? az utózmányok nem ezt mutatják.
Vagy megpróbálta volna megint? Házalt volna hitével házról házra? S miből élt közben? Ugyan miféle köröktől remélhetett volna támogatást? A katolikusoktól? kiket már sok éve polgárjogokkal elláttak, s ennek a zsidók ott örültek? Aligha, mert ő a zsidók megtérítésére volt tartogatva Vilna óta, ő egyedül, és a katolikusokkal mások tárgyaltak a Körből.
Visszatért volna a zsidó hitre, mint lengyel kutatók, bizonyítékok híján is, állítják? Ez ki van zárva, mert akkor a vilnai zsidó annalesekben szerepelne a neve, de nem szerepel, és a leveleit később Gersonként írta volna alá, nem pedig Jan Andrzejként, mint tette.
Más történt.
S látom magam előtt, amint Louis Loewe úr löncsölni hívja Ramot egy kedélyes kiskocsmába, s látom őket, amint ott ülnek, Loewe úr ilyen-olyan ételeket ajánl, egyúttal közölvén, hogy csak fél órája van, de azért némi tájékoztatást adni, úgy érzi, kötelessége.
Amit most leírok, vagy megtörtént, vagy sem, de ilyen brífingben (írd: briefing) nekem is volt részem egyszer, New Yorkban kaptam a legértelmesebb magyar 56-ostól; nem találkoztunk többé; hálám jeléül rovom hát az itt következőket.
Azzal kezdhette Loewe, hogy kijelentette: „Ha érdekli bármely nemzet karaktere, figyelje meg az ott élő zsidók szokásait”. Bölcs közlés, XIX. századi közlés; részben az én időmben is érvényes volt. Közben, 1939. szeptember 1-jén Varsóban, a később létesített gettó egyik házában a nem sokkal utóbb elgázosított Chaim A. Kaplan ezt jegyzé fel keserűen: „Ha érdekli bármely nemzet karaktere, kérdezze meg a zsidókat, ők minden nemzet karakterét ismerik”. Úgy találom, mindkét közlés igaz, mindössze a helyet és az időt kell figyelembe vennünk.
S folytatta Loewe, és Ram nem szólt közbe, mert a fülelés volt a szerepe ezúttal. Na nézze, elmondom, mi foglalkoztatja manapság a zsidókat Londonban. Most tárgyalja a Mahamad, tudja mi az? az öttagú szefárd vezetőség, évente újak a tagok, persze újra is választhatók, szóval most tárgyalja a Mahamad, ki legyen a Hazan, vagyis az Előimádkozó, mert az előző, Almosino, két éve elhunyt. A helybéli jelölt Abraham de Sola, a másik Montréalból jön, David Piza. Nagy a vita, uram. S úgy fest, hogy a brit zsidóság történetében először havi fixet fog a Hazan kapni, évi száz fontot, plusz ingyen lakást. Ez jó pénz; eddigi imánként fizettek két-két fontot. Ha történetesen Piza nyer, akkor de Sola megy a helyére Montréalba. Ez itt egy fontos ügy, mert a szefárdoknak már tizenhét éve nincs Hahamjuk; az itt a szefárd főrabbi neve, nem úgy, mint Jeruzsálemban, ahol minden szefárd rabbit így hívnak. Ahogy én elnézem, még évtizedekig nem is lesz, úgyhogy a Hazan igen fontos személy.
Aztán. Az askenáziknak most lett új főrabbijuk; elég nehezen választottuk, sok körülményt kellett mérlegelnünk, de megérkezett végre, talán hallotta, Nathan Marcus Adler, tudós ember, würzburgi egyetem, erlangeni egyetem, doktorátus német filozófiából, ilyenek. Hannoveri rabbi volt előzőleg. Reformista, de annyira mérsékelten, hogy csaknem ortodox. Érti, ugye? Angolul még nem tud, majd megtanul.
Na már most. Azért kell itt angolul tudni, mert itt ortodox és reformista, szefárd és askenázi angolul imádkozik rég. A szefárdok elfelejtettek portugálul, az askenázik jiddisül, és mindenki elfelejtett héberül. Az előző askenázi főrabbi, Hirschel, angolul beszélt barátja, a szefárd Haham, Meldola sírjánál, képzelje. És együtt is átkozták ki a West London-zsinagógát.
Ezt is tudni kell. Öt éve tizennyolc askenázi meg hat szefárd alapított egy új zsinagógát a Burton Streeten, ami messze van a Bevis Marks zsinagógától, az a szefárd főzsinagóga, jó régi. Volt a Bevis Marksnak egy engedékeny határozata: aki három mérföldnél távolabb lakik, mehet más zsinagógába imádkozni, csak a West-London-zsinagógába nem. Utóbbi mégis felépült három éve, vegyesen látogatják szefárdok meg askenázik; Meldola meg Hirschel kimondták rá a Heremet, ez az átok azóta is érvényben van, na de csak úgy, mint itt minden átok: a Mahamad nem tiltja a házasulást azokkal, akik odajárnak. Érti.
Ram nem állja meg, belekérdez. Szóval mindenki angolul?!…
Mondtam, hogy igen. Meldola megrögzötten ortodox volt, az anyanyelve olasz, legszívesebben spanyolul beszélt, de muszáj volt neki angolul tartani az istentiszteletet. Ám ettől még ortodox szefárd volt, és ha élne, bibliai átkokat szórna a német reformerekre, akik németül akarnak imádkozni a héber helyett. Továbbá. Lassan tíz éve a Mahamad jóváhagyta, igaz, csak 3:2 arányban, de mégis, hogy az angol törvényeknek megfelelően ezentúl a Mahamad, sőt a szülők megkérdezése nélkül is lehet házasságot kötni. Most arról folyik a vita, vajon az angol válási törvényt, mely elég szabados, a zsidó valláshoz igazítsák-e. Nagy az ellenállás, de higgye el nekem, keresztül fog menni. Ja, és rengeteg a vegyes házasság, főleg, ahol a menyasszony Tudesca, mert az askenázik vannak többen. És már három éve Yahid lehet, vagyis a szefárd közösség tagja, aki szefárd nőt vesz el. Érti.
Nem mintha a viszony felhőtlen lenne, á. Öt éve üléseznek a vegyes bizottságok, hogy közös Beth Din állíttassék fel, de nem jutottak semmire, Meldola egyik fia, aki a szefárd Ab Beth Din, ellenzi. Azonkívül az askenázi bevándorlás szünet nélkül nehezítve van, mert a szefárdok az őshonosabb britek. Még a francia forradalom előtt kimondták, hogy útlevél és pénz nélkül nem jöhetnek ide askenázik; a francia forradalom alatt jónak látták a szegényebb askenázikat kipaterolni; nagy nyomorban éltek, mesélik, mert egy igazán vallásos zsidó csak négy és fél napot dolgozhat hetente a vallási előírásai miatt, egy keresztény meg hatot. Melyik tulaj vesz fel vallásos zsidót?! úgyhogy betörtek, loptak, gyilkoltak, és kirúgták őket. Annyira nem szeretik az askenázikat, főleg a haszidokat, hogy mikor is? nem sokkal azelőtt, hogy én idekerültem, megszüntették a rabbinikus küldöttek támogatását; addig minden saliah kapott pénzt, lakást, ajándékot; azóta semmit. Ennek ellenére még mindig jönnek a Szentföldről, a Pale-ből, de nem kapnak semmit.
Nézze. Londonban most húszezer a zsidó. Ötven éve is ennyi volt. Ha újak valahogy beügyeskedik magukat, menjenek vidékre. Ötven éve voltak vidéken ötezren, most vannak tízezren, abból jó rész szaporulat. Úgyhogy ez nem Amszterdam. Ezek itt vigyáznak magukra. Nem is annyira a britek, inkább a brit zsidók.
Ram közbekérdez: mi az, hogy Pale?
Hát amit a franciák a maguk találékony szellemességével Yiddishland néven tisztelnek.
Ja! a Zóna!
Az. Szép szó. Mikor már pötyögtem angolul, azt hittem, azt jelenti, hogy sápadt. Vagyis az a föld, ami alig látszik, gondoltam én. Aztán utánanéztem, vajon az ott élő zsidók, talmudisták, haszidok egyként, valóban a sápadtságba vesznek-é bele a Sziget számára. Kiderült, hogy a dolog érdekesebb. A „pale” azt is jelenti, hogy elfoglalt körzet. Így hívták egykor az Írországból az angolok által kihasított részt. Jelenti a szó még, hogy határkaró. Benne van a szó gyökében, ami „pag”, hogy erődítmény, megerősítés, összekötés; ennek a gyökvonása az, hogy „pax”, a latin béke; ez pedig abból jön, hogy „pagus”, kijelölt határ, amin kívül a gyöngébbet élni hagyják; ebből ered, képzelje, az a szavunk, hogy pogány! sőt az az angol szó is, bár nem könnyű felismerni, hogy „peasant”, vagyis paraszt, szóval jobbágy a maguk fogalmai szerint; tehát aki röghöz van kötve és rabszolga, az mind ennyire sápadt, érti. Hát ez mind a Pale; nekünk, briteknek, azt az eleve pacifikált gyarmatot jelenti, amit meg- vagy elhódítanunk nem érdemes, húzzák bár ott karóba akárhány hitsorsosunkat.
Ram kicsit elrágódik ezen, és a marhahús is rágós, nincs húshoz szokva az utóbbi időben, és kicsit nehéz az angol sör, az első korty a fejébe száll. Ha neki ilyen bátyja lett volna! mert Loewe annyi idős lehet éppen, mint a bátyja; de nem ilyen volt a bátyja.
Hogy világosan lásson, uram, a fő kérdés a Rilif. Úgy szpellolják, hogy re-li-ef. Azt jelenti: Mentesség. Mentesülni akarnak a zsidók az állami eskü szövegének végétől, ami úgy hangzik, hogy „upon the true faith of a Christian”.* Azt kérik, hadd esküdjenek a Tórára, amit itt úgy hívnak, hogy Mózes Öt Könyve. Arra hivatkoznak, hogy mikor Napóleon ellen a seregbe zsidók is beléptek, már megtehették; kapják meg békében is, és akkor vállalhatnak bármilyen hivatalt. Vannak megyék, ahol a helyi kormányzat ezt megengedi. Négy éve vitáznak erről a Parlamentben, és most, július 18-án, Peel nyomására átment az alsóházban 91:11 arányban. Hátravan a felsőház. Azok majd elhúzzák pár évig, és addig ez lesz a fő téma, úgyhogy itt hiába jön bárki a Messiással, várjon a Messiás, amíg a Rilif meglesz. Ezt én tudom. Én Montefiore titkára vagyok, aki a felvilágosodás bajnoka, ugye, és elvileg, mármint a kontinensen, ezért minden ortodoxnak és minden reformistának utálnia kéne, de itt nem utálják, sőt; és van neki egy házi zsinagógája a Ramsgate-en, a háza mellett, és ott, képzelje, a Bevis Marks rituáléja érvényes. Hát ha ezt európai ész össze tudja adni, adja össze.
Ram rág.
Na most, hogy világosan lássa a helyzetet. Miért támogatják a brit zsidók a Lehreneket a német reformistákkal szemben? mikor a németföldiek nem akarnak mást, mint ami itt rég megvan? nemzeti nyelven imádkozni, vegyesen házasodni, állami hivatalt vállalni? megmondom. Hogy ne legyenek németek. Érti? Németország ne legyen egységes, és a zsidók ne szaporítsák a németek számát, mert Németország a Brit Birodalom potenciális ellensége, és mi itt britek vagyunk. Hogy mi a vallásunk? elhanyagolható. Lehetnénk katolikusok is, mindegy. Mi britek vagyunk, uram.
A titkár úr látja, valami homály maradt meg a vendége fejében, siet eloszlatni azt is.
Jogosan kérdi ön, ugyan mit akar Sir Montefiore a diaszpórában élő zsidóktól, miért védi például a zónabeliek érdekeit, ha ő már nem annyira zsidó, mint brit. Tudja, én úgy gondolom, a briteknek jobb, ha minden zsidó, bárhol él is, brit védelem alatt levőnek érzi magát. Még akkor is, ha ez a valóságnak nem felel meg. A Brit Impériumnak lehet egy diffúz, ám elég hatalmas hadserege, az alaptalanul reménykedő zsidók serege Németföldön, Ausztriában és Oroszföldön, de persze csak ha nem asszimilálódnak. Franciaföldön asszimilálódtak, Sir Moses ott nem is ténykedik. Az emberbaráti gesztus a legjobb üzlet: a legkisebb befektetéssel, egyetlen penny kiadás nélkül a legnagyobb hasznot hajtja. De ezt vegye az én személyes véleményemnek; Sir Moses a legnemesb lelkű férfiú, akivel valaha találkoztam, és azonnal kirúgna, ha a fülébe jutna, mily ördögi cinizmussal nyilatkozom arról, ami az ő számára szent.
Ram ugyan le van sújtva, mégis fel kell nevetnie kurtán.
Na. Maga kikeresztelkedett, all right. Zsidó közösségbe bejutni nem fog, de jobb is. Ön egy katolikus lengyel eszerint, nem? Pompás. Ön politikai menekült, akit az oroszok üldöznek. Önre vonatkozik a „habeas corpus” elv, aminek alapján a britek önt kötelesek befogadni. Jobb ez irányú kérelmét minél előbb benyújtania, zavaros idők jönnek, túl nagy lesz a bevándorlók áradata hamarosan. Szerencséje, hogy ön már nem zsidó; zsidóként fogadnák be a legnehezebben. Írja meg a kérelmét; meg fog lepődni, milyen gyorsan kap útlevelet. A lengyel emigráció, mint hallom, egy darázsfészek, azt kerülje el; maga különben is annak a Tohuvabohunskinak a híve, úgyis kimarnák maguk közül. Munkát szabadon vállalhat. Letehet állami esküt is, hiszen keresztény. Önt szívesen fölveszik bárhova, maga heti hat napot fog dolgozni, magának a szombat nem ünnep. Dolgozhat heti nyolc napot is nyugodtan; ezt itt különösen szeretik. Ért maga valamihez? Mi a maga családja, nyomdász? Itt is vannak nyomdák.
Nem tudok angolul, szól Ram.
Sag schon, majd megtanul. A kiejtése miatt mindig ki fogják utálni. Ne törődjön vele. Ha jó munkaerő, elnézik, hogy idegen. De addig is dolgozzék, mert itt magát segíteni senki nem fogja. Ilyen a szabadság, uram. Szabadon felfordulhat, és mékolhat manit is, ha akar és képes. Bődületesen magányos lesz, irtóztatóan szabad lesz. Rosszul képzelik el a szabadságot a Zónában, de még Poroszországban is. A szabadság nem a nyájbanlét büdös melege. És nem is a fegyelem. A Magány a Szabadság. Persze van, aki onnét jőve sose bírja megtanulni, de hát nem muszáj szabadnak lenni; az menjen vissza. Ha itt akar élni, a Messiását feledje el. Ha visszamegy a Kontinensre vagy a Zónába, akkor persze legyen Messiása. Feudalizmus és fidelizmus együtt jár. Itt politika van, ott vallás van. Itt Haszon van, ott Igazság van. Nem mondom, hogy az egyik jobb, hogy az egyik fejlettebb, mint a másik, ezt nem mondom, csakhogy itt, tudja, a munkásokat kivéve, mégis tovább és jobban élnek az emberek. S nem mintha vallás és politika ne játszana egybe mindig. Dehogynem. Csak hogy melyiké a primátus! Egyébként pedig itt éppoly barmok az emberek, mint ott. Ott az Igazságért, az Ideáért öldökölnek, itt a Haszonért. De tudja, a haszon mégis kézzelfoghatóbb, szerintem. És hát, ha megkaparjuk, mit rejt ott az Igazság meg az Idea?… Édességet kér?
Nem.
Még egy sört?
Nem.
Jó. Ha úgy dönt, hogy itt marad, azt tanácsolom, nőjön fel, mert itt Atyát nem talál magának. De ha úgy dönt, hogy itt marad, a felnövésben az első lépést már meg is tette.
May I have the bill, please?*
Még valami. Vannak itt féltitkos keresztény szervezetek, igencsak zsidóbarátok. Fel akarják támasztani a zsidó nemzetet Palesztinában. Crybbace reverend meg Bradshaw reverend vezetik, meg valami Mitford, civil. És hát, láthatta, ha Jeruzsálemban járt, az első ottani anglikán püspök, az a Slomo Alexander, mit tesz isten, kitért zsidó. Aztán van egy úr, Gawler, Dél-Ausztrália kormányzója volt, és van egy terve, hogy Palesztinát kolonializálják a zsidók fokozatosan, kicsiny településeket hozva létre, brit protektorátus alatt. A brit érdekek ott vannak, uram, ahol a Török Birodalom szét fog esni. A Zóna meg Lengyelország, az az oroszoké meg a németeké; ott nekünk a zsidóság arra kell, hogy bomlassza őket.
Loewe titkár úr fizet. Ram hallgat. A világ, mely tele volt titkokkal, hagyományokkal, szellemekkel, világtérképpé zsugorodott össze, semmivé. Erről a világról mit mondjon az ember?
Felállnak.
Mister Ram! Én most ingyen adtam önnek tanácsot. Ne higgye, hogy más is megteszi, sőt én se teszem többé. Itt a tanácsért is fizetni kell. Ingyen senki sem vesztegeti az idejét. Kegyetlen dolog, de hasznos. Isten áldja.
Párizs.
Augusztus 11-ére esett ebben a nevezetes évben Ab hó kilencedik napja, ami a zsidók gyásznapja emberemlékezet óta. Ab hó 9-én dönté el az Úristen, hogy a pusztai nemzedék az Ígéret Földjére bé nem juthat; e napon gyújtá volt fel az Első Szentélyt Nabukodonozor király; a rómaiak, a huncut Titusz vagy tanácsnoka, a humorral megáldott Josefus Flavius ötletétől vezettetvén, ugyane napon gyújtják fel s rombolák le a Második Szentélyt Krisztus után 70-ben; s tán mondanunk sem kell, hogy a hozzájuk hasonló humoristák pont e napon űzék ki Spanyolországból a zsidókat 1492-ben.
Úgyhogy méltán gyászos nap ez az Ab hó 9-e, ami a nevezetes 1845-ös évben augusztus 11-ére esett.
Azt nem tudom, ott volt-e valamelyik londoni zsinagógában e napon Ram; ám fontosabb, hogy Párizsban nem lehetett, hol az ő további térítői sorsára nézve súlyos dolog esett meg. Ennek a dolognak azonban megvan a maga időrendje.
Augusztus 1-jén, mint Seweryn testvér naplójából tudjuk, Adam testvér magához hívta Różyckit, Zant, Jeżewskit, Giedroyćot és a naplószerző Sewerynt, tehát nem egészen az Őrizőket, sőt szellemikrét, a tébolygó Pilchowski testvért sem; mondott nekik ezt-azt, mint szokása volt mondani ezt-azt, de a végén ezt monda: „Hamarosan bizonyára Szolgálatot teljesítünk az egész Kör részvételével, hogy egyesüljünk Ram testvérrel és lelkünkben őt segítsük, kinek most fontos szolgálata van Angliában az izraelitákkal, kik már a holland izraelitákkal megegyeztek. Ezek a zsidók már értesültek a Mesterről, böjtölnek és imádkoznak, hogy az Úr megvilágítsa őket.”
Adam testvér itt Ramnak Frankfurtból hozzá írt levelére hivatkozik szinte szó szerint, amit nemrégiben kaphatott meg.
Ezután ír csak, augusztus 2-án, levelet a Mesternek Adam testvér.
„Mesterem és Uram,
Ram fontos levelét másolatban küldöm. E levélből látom, közeleg az idő, mikor az izraelitákhoz felhívást intézzünk. Áldozataid Izraelt meghatották, Ram szolgálata pedig jel, hogy nyilvánosan kell tennünk valamit. Vajon a felhívás a Körtől vagy Tőled induljon-e ki? Vagy mind a kettő, külön? Nem tudom. Úgy tűnik nekem, hogy Neked még nincs tered a hangos ténykedésre, hogy először a Körnek kell a felhívást kibocsátania, ám erre vonatkozólag Tőled várjuk az Ideát és a tónust.
Közöltem a testvérekkel, hogy e napokban, talán tizenkettedikén, Jeruzsálem lerombolásának napján elmegyünk egy zsidó szentélybe és lelkünkben egyesülünk testvérünkkel, Izraellel…”
A levél végén utóiratban pedig: „Ramnak keményen megírtam, hogy Londonban ne a bankár és a civilizált zsidó tónusát vegye föl. Kérleltem, hogy e kísértéstől óvakodjék; valami rémület fogott el, hogy ott Ramra nagy baj leselkedik.”
Tűnődjünk el.
Adam testvér kiválasztott híveivel előbb közli tervét, mint a Mesterrel. Nem szép dolog ez a Legelső Tanítványtól, úgy is mint Hivataltól. Továbbá önhatalmúlag eldönti, hogy e fontos ügyben kezdeményezőleg a Kör lépjen föl, a Mester pedig hallgasson. Szembetűnően udvariatlan fordulat, hogy „Neked még nincs tered a hangos ténykedésre”. Írhatunk-e ilyen pökhendien a Mesterhez magához?! Továbbá: a testvéreknek azt mondja, Ram londoni térítését segélik ezzel; a Mesterrel viszont közli, hogy elégedetlen Rammal. S mikor ezt írja, Ram még nincs is Londonban. Adam testvér előre kizárja, hogy Ram Londonban eredményesen működhet, sőt rémüldözik, hogy ott reá nagy veszély leselkedik, s méltatlanul fog viselkedni.
S mi az, hogy a bankár meg a civilizált zsidó tónusa? Svájcban hallhatott az ottani lengyelektől bíráló szavakat Adam testvér Ramról; azok a kegyes lengyelek nyilván egy leszegett fejjel sunyító zsidócskát vártak, s nem az Úr Ügyének öntudatos térítőjét; Ram végül is a gazdag zsidó fiú neveltetését kapta otthon, és leszegett fejjel járni nem tanult meg. S hogy ő bankár lett volna? ejnye. Ahhoz több pénz kellett volna, s nem a könyöradományok, mikből nyomorúságosan utazgatott.
De a tények nem sokat érnek a politikában, tudjuk, és ez itt már régen politika. A zsidó ügyek kezelése Ram révén kezdettől fogva a Mester kezében van; ki kell venni belőle. Legkönnyebb ezt elvégezni úgy, hogy zsidóügyi miniszterétől megfosztjuk. Nem számít, hogy nemrég Őriző lett. Majd akad másik Őriző, például Służalski, Adam testvér rajongó híve, kinek a Mesterhez semmi köze. Ha a Kör Adam testvér vezetésével testületileg bevonul egy zsinagógába a nevezetes gyásznapon, úgy ők legalább annyit tesznek a zsidók megtérítéséért, sőt többet, mint Ram. A térítő eddigi érdemei egy csapásra elévülnek, bizony!
El fogom távolítani réges-régi hívedet, üzeni a Mesternek Adam testvér. Arról még hallgat, hogy Ram helyére már van saját jelöltje, bizonyos Jakub Aronowicz, kit nemsokára mind a Körben, mind a templomban a lengyel papok által meg fognak keresztelni, pont úgy, mint Ramot annak idején.
A Mester augusztus 5-én válaszol Bázelból; így kezdi:
„Izrael megmozdulása, amit az Úr révén Ram művelt, s annyi vetésünk gyümölcsöt adni köteles – majd megnyílik számunkra a cselekvés mezeje, én pedig az Úr akaratát megadom.”
Vagyis: a Mester a tervet nem meri ellenezni, ám Ramot, hűséges hívét, megvédi. A továbbiakban a Mester igen pártfogolja a „szerencsés ideát”, ami a nagy emléknappal függ össze, s kívánja, hogy „az Isten könyörüljön meg Izraelen”, egyúttal pedig örül, hogy „Izrael számára kijelölte az embert – a testvért, akinek meg kell mutatnia, mit követel az Isten, hogy Izrael bűnei megbocsáttassanak, és jövendője boldog legyen”. Elég kétértelmű fogalmazás, mert jelentheti Adam testvért, de jelentheti még mindig Ramot is. Hosszasan fogalmazgathatta ezt a mondatot a Mester, amíg ilyen szép homályos lett.
A Körben folyó leszámolásról semmit sem ír a Mester, csak Pilchowski és Ferdynand lelkiállapota ítéltetik el, miről Adam testvér jelentett, és Xaweráról történik említés. Holott ezek azon hetek, midőn Adam testvér lassan rájön s kibogozza, hogy amíg ő júliusban jó soká a Mesternél Svájcban időzött, Pilchowski vezetésével sokan fellázadtak ellene, s még leghívebb hívei közül is elhagyták sokan. Én, az utókor, alig hiszem, hogy e lázadásról a Mestert sokan ne értesítették volna, s erősen gyanakszom, azért is tartotta Adam testvért oly soká Svájcban a Mester, hogy a lázadás szépen kibontakozhassék és visszacsinálhatatlanná váljék; ezúttal még nem sikerült neki.
Augusztus 11-én délelőtt tehát Adam testvér, immár a Mester engedélyével, kiadja utasítását a híveknek, hogy „legyenek mind a rue Neuve St. Laurent 14. szám alatt este nyolckor, a zsinagóga kapujában. A portától balra, az udvarba menjenek, ott rögtön jobbra nagy ajtó van, s belül körben galéria a vendégek számára. A helyet bizonyos Prague úr és a kapuőrök megmutatják majd. Fedett fővel kell maradni. Imádkozni térdelés nélkül, a padokban ülve. A nők az emeletre mennek, ajtaja a bejárattól jobbra, ott leülhetnek, ahol akarnak. A szentély kicsi, alig lesz megvilágítva. Eltöltendő ott egy óra, majd Adam testvér három másik testvérrel a rabbihoz megy. (…) Ha az ima alatt Adam testvér úgy érzi, hogy el kell énekelnie az »Isten a mi menedékünk« kezdetű zsoltárt, ő kezdi, mi pedig őt követve elénekeljük az első strófát kétszer.”
Adam testvér kézírásával ez az utasítás nem maradt fenn, csak két hívő másolatában, ettől a többes szám első személy.
Seweryn testvértől tudjuk, hogy a rabbihoz végül Adam testvért kísérve Aronowicz, Różycki és Romuald ment oda.
Az utóbbi adat érdekes. A Mester lóhalálában Párizsba küldte Romualdot, aki, tudjuk, Franciaországból ki volt tiltva, akárcsak Ram; szerencse, hogy útlevél-fotográfiákat csak húsz év múlva kezdtek rendszeresíteni. Romuald volt Ram legjobb barátja a Körben; Ram hiányában a Mester személyesen csak őáltala képviseltethette magát az eseményen, mert kimaradni nem akart belőle. Ott van hát Romuald, a Mestert és Ramot képviselve; ott van már új Ram: Aronowicz, és ott van Różycki ezredes. A szellemiker, Pilchowski az orosz ügyekre van fenntartva, akárcsak Aleksander Chodźko, a cárhoz írott levél aláírója; ők a zsidó ügybe jobban, mint az egész Kör, nincsenek belevonva.
Öt nappal később így jelent Adam testvér a Mesternek:
„A zsidó szentélyben egyik legfontosabb munkámat végeztem el, megnyitottam az utat a francia testvérek számára. Az itteni zsidók talán a legalacsonyabbak. A rabbi leginkább azon háborodott fel, hogy Izrael gyászáról beszéltem neki. Mert ők itt csak élvezni akarnak, de fájni, az nekik a legnehezebb. Izrael gyásznapja a számukra a legnagyobb kihívás napja. Nem az Úr akarata nélkül választottuk ezt a napot. A rabbi többször félbeszakított és el akart menekülni, de megfogtam; utolsó szavaim ezek voltak: »Je parle au nom des Synagogues de notre pays dont nous avons entendu les cris déchirants, je parle au nom des Synagogues de l’Orient et de l’univers entier«*, ez kissé megindította a jelenlévő zsidókat…”
Írja még Adam testvér, hogy a részletekről majd Anna Guttowa személyesen számol be a Mesternek, mert ott volt ő is.
Aztán még írja, hogy Stěch meg Goszczyński a demokratáknál próbálkozott, két másik testvér Czartoryskinál járt, Pilchowski a legnagyobb bajban van meg ilyenek. Pilchowski, a kinevezett szellemiker, sosem jár jól Adam testvér jelentéseiben, persze, és hát bizony ez is a Mester ellen történik, hiszen szellemikrévé Ő nevezte ki; nem sokkal korábban ilyet írt róla Adam testvér a Mesternek, már július 27-én: „Undort érez lelkében, hogy Svájcba utazzék, s valahányszor lelki munkába kezd, azonnal a legerősebb irritációt érzi Veled szemben! s arca eltorzult és förtelmes volt a mosolya” satöbbi; de ez most nem érdekes.
Augusztus 19-én a Mesterhez visszautazó Romualdot látja el tanácsaival Adam testvér, hogyan is térítsen ott; s írja neki: „A kommunistákkal ne kerüld a beszélgetést, tartsd a tónust erősen, de ne keresd őket”.
Romuald még augusztusban visszalopakszik Svájcba.
Ekkor még Ram nincs Párizsban.
Ettől kezdve a Mester leveleiből Ram neve hiányzik. A szintén kitiltott Iwanowski is Párizsba érkezik a Mestertől; ezúttal senki sem bántja, s nem hánytorgatják fel, hogy másfél hónapja Ram ottlétével kapcsolatos magatartásáért elítélte őt a Kör; levelet hoz, s majd visz; egész szeptemberben semmi hír Ramról. Svájcban jegyzi fel szeptember 30-án Romuald, hogy a Bournier fivérek elbeszélése szerint szeptemberben Ram Párizsban járt és szörnyű állapotban volt, alig ismertek rá, s valami „lelki züllésben” lett volna. Október 6-án Adam testvér azt írja Anna nővérnek Svájcba: „Ram írt Brüsszelből. Tele van rettegéssel, és nyugtalan, amiért nem írnak neki (holott én írtam párszor). Fura, milyen könnyen esik rémületbe és igazi zsidós reszketésbe a mi Ramunk. Eustachy válaszolt neki, én akkor gyöngélkedtem.”
Majd novemberben Karolina nővérnek ír Adam testvér Svájcba; küldi Ram Brüsszelből írt levelét (nem tudjuk, milyen levél ez); s közli: „Előéreztem és előre láttam, hogy a rossznak nagy támadása éri Ramot Londonban, s erre figyelmeztettem is. Nem tudom, miféle helyzetben volt Ram testvér, de nem egyszer és nem kevéssé kellett hibáznia, ha innét olyan rossz állapotban utazott el, erejétől megfosztottan és szinte megzavarodottan, mint maga is ír erről.”
Írja még Annának Adam testvér, vagy ugyanabban a levélben, vagy egy november 22-i másikban, hogy „Ram szeptemberben járt Párizsban, szörnyű bukásban volt és rögtön elutazott”; s valami homályos pénzügyi manővereket is emleget vele kapcsolatban. De lehet, hogy ez ugyanaz a levél, amiből mást hagyott ki Władysław Mickiewicz később, és mást a Jubileumi kiadás XVI. kötetének szerkesztői. Utóbbi változatban Zanról is azt írja Adam testvér, hogy mindjárt megőrül, s hogy irtóztató a nevetése, de ez most megint nem érdekes.
A lényeg egyszerű: mialatt Ram Londonban térít, Párizsban megfúrják, s némi habozás után a Mester nem emel vétót.
Nagyobb harc dúlt már akkor a Körben, semhogy egyetlen ember fontos lehetett volna, de azért mégsem szép dolog.
Aronowiczot templomban még szeptember 8-án keresztelték meg, de hogy Ram biztosan el legyen távolítva, Adam testvér szeptember 17-én azt írta a Mesternek, hogy egy másik, ifjú izraelitával is tárgyal, „ki az Úr Ügye iránt igen fellángolt; teste erős, belső tűz égeti, olykor beteges állapotba kerül. Tegnap dolgoztam vele, meghatódott, felszabadult, remélem, köztünk lesz.”
Mitől ez az indulata Adam testvérnek Rammal szemben vajon? Ezt a merőben politikai megfontolás nem magyarázza. Jó, a Fiú fellázadt Atyja ellen és viszont; az Atya pozícióit gyengíteni kell; embereit vagy el kell csábítani, vagy el kell űzni, így működünk többnyire. De mi ez a sokszoros túlbiztosítás?
Úgy vélem én, lelki ügyekben sajnos némileg járatos ember, hogy az igazi baj az volt: Ram látta a Mestert és Legelső Tanítványát együtt. S amit látott: a Fiú teljes alávetettsége, időszerűtlenné s veszélyessé vált, midőn a Fiú akarta immár Atyját maga alá gyűrni. A szemtanúknak sosem bocsátanak meg. Ez az, amit a szemtanúk viszont megtanulni sosem képesek, ezért akad mindig szemtanú.
Isten legyen hozzájuk irgalommal!
Létezik egy levél, eddig senki sem publikálta, fotokópiáját elhoztam a párizsi Lengyel Könyvtárból, rá van firkantva a dossziéra: „dátum és hely nélkül”. Ram írta.
Egyik oldalán ez áll: „Az én Testvéreimhez”.
Másik oldalán a levél, de az csak Adam testvérhez szól.
Így kezdi: „Kedves Adam testvér”.
Azt írja Ram, nagyon szeretett volna Adam testvérrel egyesülni, mert azt mondta neki Eustachy testvér, hogy Adam testvér Oostendéba megy, de miután ő, Ram, csak három nap szabadságot kapott (congé; ez a szó franciául van a lengyel nyelvű levélben), és másnap van a harmadik nap, nem tud Oostendéba utazni. „Isten látja, fáj a szívem és lelkem arra vágyik, hogy csak egy pillanatra egyesülhessen Adam testvérrel, de mit tegyünk, Testvérem, ameddig élünk, szolgálunk és kívánunk (? olvashatatlan) és legyünk fegyelmezettek és engedelmesek – semmi baj hát, drága Testvérem, az Isten kegyelmes, és lesz majd szíves minket összekapcsolni, mikor mi magunk sem várjuk majd már. Légy egészséges, óvjon az Isten és az Úr – búcsúzom tőled, én drága Testvérem. A Te Testvéred. Ram.”
Agyunk mélyén patkánykodó Kétely! védtelenségünk bevallhatatlan tudata! mily sokáig nem veszen tudomást rólad sem az erőtlen, sem az erős! mert atyátlannak lenni, az a nehéz.
Választott atyától megfosztódni a vér szerinti atyától való elszakadásnál is fájdalmasabb.
Mikor kitűnt, hogy e csudabogár Messiása sem zsidó, sem brit, sem vallási, sem geopolitikai szempontból nem érdekes, udvariasan mosolyogtak rá a vendéglátói, úgyhogy Ramnak a vendégszobából távoznia kellett, s mehetett szabadon, ahova csak akart, téríteni is mehetett akár, de nem volt kit.
S hogy miért csak szeptemberben, annak is inkább a vége felé érkezett Párizsba? csak nem térített mégis?! aligha; de a pénzt az útra meg kellett keresnie. Hogy mivel? Munkával. És útlevelet is kellett szereznie, a „habeas corpus” elvre hivatkozván.
Három év múlva, Loewe úrnak igaza lett, a forradalmak idején ezt az elvet a britek a töméntelen menekült miatt felfüggeszték majd, s csak az ötvenes évek elején iktatták, óvatosabban, vissza.
Miféle munkát vállalt Ram? későbbi híradások szerint hosszú évekig gyári munkás volt. Valószínűleg trógerolt ekkor. S miután tudjuk, hogy Párizsba, mihelyt tehette, még visszament, Svájcba pedig a Mesterhez nem, jogosan vélem, hogy a munkánál nagyobb gondja volt ott neki akkor.
Szokott nekünk, korlátozott ideig élőknek olyan pillanatunk lenni, midőn egész addigi életünk egyszerre új színben tűnik fel, s kiderül, hogy amiben addig hittünk, amire hosszú távú terveinket építettük, nem is létezett. Akár megesett az a Loewe úrral vagy hozzá hasonlóval folytatott beszélgetése Ramnak, akár nem, a Mestert többé látni nem kívánta.
A kérdés, amit megfogalmazni kényszerült, egyszerű. Tévedhet-e a Messiás? Mert ha a Messiás programja nem működik, akkor ő nem is Messiás. Az imádott Atyát logikánkkal mentegethetjük egy darabig, hogy ő Isten is meg Ember is; hogy isteni része nem tévedhet, de emberi részének szabad; de hát amikor ezt mérlegeljük, nemhogy térítők, de hívők sem vagyunk már.
Hanem ez nem megy egyszerűen, etapjai vannak az ilyen lelki folyamatnak.
Aki Isten volt addig, először is Ördöggé válik, az imádat tárgya a gyűlölet tárgyává. Csaló, gazember a Mester; ez a legkevesebb, ami elmondható róla! illetve nem mondható el, nincs, aki meghallgasson. Folyik tehát a nagy beszélgetés a Mesterrel; Ram bebizonyítja neki, hogy csaló és gazember; a Mester lehajtott fejjel, alázatosan áll, majd Ram bocsánatáért esdekel, szemében a megbánásnak könnyei, legalábbis a képzelet ezt láttatja, s amíg ezt láttatja, addig a Mester legyőzve nincs, addig a Mester vágyva van.
És annyira hiányzik a Mester személyéhez kötött ima! Öt éve a Mesterhez fohászkodik, az ő szellemével egyesül nagy bajaiban; s most, hogy csaló gazembernek nevezi, még most is ezt teszi, hozzá fohászkodik, nem máshoz.
Mit csináljon az ember az imaidejében?! átkozódik; attól az még ugyanaz a szokás. Szerencse, hogy napi tizenhat-tizennyolc órát trógerol, és még mindig fiatal szervezetét elnyomja az álom; valahogy meg lehet úszni pár napig ima nélkül; de az imaidő kiköveteli a maga jussát. Átkozza akkor a Mestert; meggyőzi a Mestert; akaratát a Mesterre viszi át; a rabja még.
S mikor erre, a tudata alatt jó mélyen, de mégis rájön, akkor rémül meg igazán; kihez szálljon imája-átka ezentúl?!
Túl nagy kérdés ez; a kétkedő indulata félresiklik, s mellékes dolgok foglalják le képzeletét áldásosan.
Hogy pont abban a rideg Albionban éljen, atyátlanul, hazátlanul; hitetlenül tovább?! pont ott?!
Na igen, csakhogy sosem oda megyünk mi, zónabeliek, ahova szeretnénk, hanem ahová lehet.
A Zónába, vissza? kitagadottnak? ágyútölteléknek? ez föl sem merülhetett.
Már az meg tudja viselni az embert, ha a közeg nyelvét nem érti; s hogy az egész Sziget bizonyult részvétlennek a Messiás és a Kontinens iránt, rettentő düh ébredhetett Ram lelkében a nyelv ellen. Ez a legkönnyebb, a nyelv nem beszél vissza. Iszonyú mód gyűlölhette az angolt Ram, pedig akkor még nem tudta, hogy azon a nyelven a csecsemőt is magázzák, s hogy a beszélni épp csak kezdő gyermekcse képes mondókáját úgy kezdeni: „Feltehetőleg nincs egészen kizárva, hogy”!
Később, sokkal később kezdte csak e nyelvet becsülni Ram, mikor belátta, hogy hűvös személytelenségét és tárgyilagosságát azon rétegei okozzák, mik nem követhetők az érzéki szógyökig vissza, mint a kontinentális nyelveken, németül, oroszul, lengyelül meg héberül; s hogy épp a személytelen és érzékietlen rétegei vannak, paradox mód, az újlatin nyelvekből kölcsönözve! s hogy ezért valódi szinonimák angolul nem is léteznek, hanem mindnek van árnyalatnyi jelentéskülönbsége! s hogy ez nem baj, sőt! de ez sokkal később volt már.
Most még gürcöl valahol Ram, alszik valami hideg odúban, dühödten rág valami ehetetlen ételt, és a Messiásról elmélkedik kétségbeesetten, és ennen térítői működését sem tudja másnak látni már, csak nevetségesnek. S hogy mindvégig nem is hitt a Mesterben! erre kell most ráébrednie! ez pedig nagyobb újdonság az újsütetű hitetlennek, mint az, hogy a Mester mégsem Messiás.
Hogy ismét szívtáji s gyomortáji fájdalmai vannak, hogy zsigerei mind egy szálig felmondják a szolgálatot, rá kell jönnie, hogy ilyesmi már történt vele, mikor váratlanul ki kellett keresztelkednie. Tudja Ram, hogy a betegség a megtámadottnak lelki, nem pedig testi nyavalyája, s nemcsak a Mestertől tudja ezt, hanem a haszid kuruzslóktól is; az ő szervezete mindvégig tiltakozott a Messiás jelenléte ellen, csak ő nem akart tudomást venni erről, mert azt hitte nagy bajában otthon, hogy a Messiás a könnyebbik út! S ha most számba veszi, körbéli társai közül kik s milyen nyavalyákkal küszködnek, arra kell gyanakodnia, hogy a Mesterrel ők is úgy vannak, mint ő.
Egy Messiás nem tévedhet annyit, mint a Mester.
Azt nem tudja Ram, mit kéne az igazi Messiásnak tennie, hogy levelét kézhez véve megtérjen a Pápa, s hogy Igéjére zászlaja alá sorakozzanak a zsidók, de nem is neki kell ezt tudnia, hanem a Messiásnak.
Most Ramnak alkalma nyílott végre, hogy dermedt éjszakáin végiggondolja, micsoda lehetetlenség, hogy ő, aki csak ember, a Messiást ilyen vagy olyan vélekedésében befolyásolni próbálta, és néha sikerrel. Ez is bizonyíték a Mester Messiás volta ellen most, amiként korábban mellette volt bizonyíték, mert felfoghatta úgy a hívő, hogy Mesterének titkos gondolatát ő, az ember, ihletve a szellemétől, kitalálta.
Hit és hitetlenség határa bizonytalan, egy penge éle csupán, melyen egyensúlyozunk; múltunktól elszakadni ritkán szoktunk pálfordulással, az nem is szabadulás voltaképpen, nyomatékosan ismétlem ezt, csupán a szeretet átcsapása gyűlöletbe, szerkezete azonos; Rammal nem ez történt. Ramulusból nem lett Pamulus, írjuk a javára ezt. Ő csak a Körbe vágyott vissza a ködös Albionból, hogy a visszaútra meglegyen a pénze, s hogy legyen végre érvényes útlevele egyszer. Barátok, testvérek közt lenni akarni, ám sehol egy széket, melybe otthonosan belefészkelhetnénk magunkat, nem találni; megnyilvánulni, vallani akarni oly nyelven, melyet értenek a körüllévők, ám közben elvakkantott utasítások értelmét beszédtudás előtti állapotunkba visszasüllyedvén, csecsemősödvén kifülelni, válaszolni képtelenül: ez valódi megpróbáltatás, nem a kiválasztotté: az emberé.
Úgy vélem, abban az első pár heti londoni nyomorban volt a legtisztább az ő kapcsolata a Körrel, éppen akkor, mikor onnét Adam testvér, kinek Összes Műveit éjjelente a sötétben az ujjbegyével olvasta, mert kivilágításra nem tellett éppen, kitúrta. Talán sose szerette annyira Mickiewiczet, a lánglelkű poétát, mint akkor. Nem volt már Atyja Ramnak, választott hát magának öntudatlanul egy pótatyát. Gyáva döntés, de hát ilyenek a döntéseink többnyire. Hozzá imádkozik azontúl az üres imaidejében, s átmenetileg a lélek dolga meg van oldva. S mert művei vele voltak, Towiańskinak pedig nem voltak művei, Mickiewicz lett pótatyja a könyvei révén. Gondolom, simogatta azokat a könyveket Ram, mikből egyébként eladni keveset sikerült Párizsban akkortájt. Voltak már ehhez hasonló érzelmei a Körrel kapcsolatban; valahányszor tőlük távol mászkált, mindig jobban szerette a testvéreit, mint közöttük; de ez mégis más volt, most élte meg mélyen, hogy a Kör az ő családja, s a Körön kívül, noha a Mester messiási voltában már nem hisz, nincsen senkije és semmije.
Egészen biztos, hogy hosszú párbeszédeket folytatott Londonban azokkal is, akik kedvelték, mint Romuald és Seweryn, s azokkal is, kik nem szerették, mint Eustachy meg mások; de a legtöbbet Adam testvérrel társaloghatott.
Talán azt is bevallotta neki ott Londonban, munka közben vagy éjjel hánykolódván, hogy nem volt őszinte, mikor először találkozott vele és művei recitálásával megnyerte magának; a műveit valóban szereti, biztosíthatta Adam testvért e néma párbeszédben, sőt jobban, mint bármikor kimutatni bírta, de mégis hazudott akkor, nem volt az Ügynek tónusában, mert mellékes cél: a bizalmának elnyerése vezérelte. S ha nem is egészen ezt mondta el ötször és tízszer képzeletben Mickiewicznek, valami ehhez hasonlót elmondhatott.
És amint tehette, sietett Párizsba; a töredékes adatokból az világlik ki, hogy Mickiewicz, kit új idolnak választott, nem fogadta, Eustachy pedig, kire Ram lerázását bízta a Költő, azt tanácsolta Ramnak, hogy menjen vissza Brüsszelbe, mert Oostendében lesz Mickiewicz nemsokára. Ram visszament, várt, hiába várt, búcsúlevelét Mickiewiczhez intézte, nem a Mesterhez, és ment oda, ahová mehetett: Londonba, amit, van okom feltételezni, gyűlölt.
Szenvedni és bűnhődni persze az volt a legjobb színhely.
Bűnhődni, voltaképpen miért is? hogy a Tant, a Mesterét elhagyta? hogy a szülővárosát elhagyta? hogy a zsidóságát nem bírta? hogy mellőztetését a családjában nem bírta? hogy egyáltalán a világra jött? mindegy, bűnhődni bármiért, mert az is altatja a lelket, az elcsigázottat; a bűnhődés kevesebb energiát emészt fel, mint a belátás, hogy valami nincs.
Ködös képeket látok, mert Albion a színhely. Dideregve, vedlett kölcsöntakaróba burkolózva gubbaszt egy vaságyon Ram, és vakoskodva angol szavakat bifláz. Azt nem látom, mennyire éhezik és szomjazik, az belül van, de látom, vacog. Éhezni lehet, szomjazni lehet, főleg, ha másod-harmadnaponta valamivel mégis jóllakik az ember, nem is éhezés az ilyen; de aki fázott már valaha, tudja, milyen az: a didergés a csontjaiba, a velejébe költözik, s nem távozik akkor sem, ha pár órát fűtött helyiségben tölthet el. A vacogás áthatja egészen, az lesz lényének középpontja, s a didergés elleni küzdelem minden sejtjének fő gondolata. Magára tekeri a takarót az ember, életműködését lassítani próbálja, hogy átvészelje az őszt, a telet, a tavaszt; emlékszik valami nyarakra, valami napsütötte tájakra, nem is ő emlékszik, hanem a sejtjei; hanem csodálkozott volna Ram, kit a három-négy fokos fagypont feletti hőmérséklet annyira megviselt, hogy száz év múlva mínusz ötven fokot is kibírnak éveken át alultáplált, rabmunkába hajszolt emberek Kolimán, már aki kibírta; legalább hárommillió nem bírta ki ott; csodálkozott volna, s nem hitte volna el; de ha van lélekvándorlás, amiben ő sokáig hitt, s amiben én, ki róla írok, nem hittem soha, akkor most a szelleme a mennyei kandalló előtt ráérősen olvasgatja az én századom talán legnagyobb írójának, Salamovnak erről szóló novelláit; ha olvassa, álmélkodik és szégyelli magát. Egyszóval ott gubbaszt Ram a fűtetlen, szimpla ablakú odúban, és magol, mert a lényege nemigen tud változni az embernek a hidegben sem, s angolabbul akar tudni angolul az angoloknál mindenáron.
Aztán látom őt, zsebében félpennykkel, kocsmában ülve fülelni magányosan, s a hallott, félig értett szavakat, látom, hangtalanul újraformálja a szederjes ajka. S látom, erősen készülődik, hogy majd e legalacsonyabb osztálynak ott lévő tagjait megszólítsa, de még nem meri, mert az immigránsnak e szóba elegyedés eleinte éppoly elérhetetlen, mintha disztingvált, zártkörű klubnak akarna tagja lenni egy frissen lovaggá ütött.
Aztán látom a City környékén kóborolni, s bizton tudom, hogy szenvedését nem kapkodta el, hanem a végére jár becsülettel. Ott mászkál és didereg a bankok környékén, a tőzsde tájékán, valami szobrok magasodnak fölébe, és hatalmas nagyhatalmi épületek; látom idegenül félrehúzódni a keménykalaposok elől, kik céltudatosan sietnek, és e keménykalaposok arckifejezésétől, mit egy Jól Működő Óramű egyformán fontoskodóra s derűsen tartózkodóra húzott fel, amitől ezek az arcok pénzt ketyegnek, jobban fázik, mint dermedt csontjait és nyikorogva tiltakozó ízületeit görcsöltető, belülről áradó ennen hideghullámaitól.
Olyan szokott lenni a közegünk, amilyenek magunk is vagyunk éppen, ez a rokon szellemek törvénye, ebben hadd legyen igaza a Mesternek; akiben melegség van, az melegséget von magához, és bárhol él is, Itáliában él; akiben a dermedtség tombol, az éljen idegenként Albionban; nagy dermedtség lehetett sokáig Ramban ott, mert egyre távolabbról tekintett vissza a Mesterre s mindarra, ami vele történt, és kevesebbet tudott a világról, mint valaha.
Lidérces álmok a didergő emberéi, s nem látomások többé, mert túl sok energiát elvonók azok is. Vissza-visszatért egy álma Ramnak: valami mezőségen, fák határolta, bokrok kitöltötte lapályon történt a dolog, körötte sokan voltak, a Körnek tagjai többnyire, Romuald meg Seweryn gyakorta, s ha nagyon igyekezett álmában Ram, még a Mester is feltünedezett; ő maga kordélyfélében ült vagy félig feküdt, a többiek tolták, de mást is toltak így mellette kordéban, sosem emlékezett, kicsodát; ők ketten voltak azok, akiknek hamarosan meg kellett halniok, s az ő temetésükhöz készülődtek a többiek, az őket vigyorin túlélni fogók, és azért tologatták őket, kordéhoz tapasztottakat, hogy pont ott leheljék ki lelküket, ahol szerintük illik. Nem nyilvánult meg részvét a túlélők részéről irántuk, Ram és társa halálát természetesnek fogták fel a jelek szerint, s valami öregember is mintha feltűnt volna, ki önszántából készült a halálra; szerette volna Ram, hogy az apja volt légyen, de ez sose sikerült, pedig jó lett volna beszélnie vele, s felébredvén sose tudta, ki volt az, talán a Mester? de nem. Avagy a Mester, öregen, amilyennek nem látta még? ki tudja. És kérdezgette Ram a kordéból, miféle halálnem szánatott neki, talán megfullad majd? s valami igenlő választ kaphatott, mert gégéjét a szorulás ébren sem eresztette el. Hamvaszöld fák voltak ott különben, a talaj homokos, tó pedig, hiába szerette volna, sehol; és tologatták őt, társa eltűnt, és siettek testvérei, a tologatói, mert a halál, így tudták valamennyien, közeledett, és csak egy óra volt hátra Ramnak az életéből álmában. De nem halt meg az álmában soha, mert a Dolog előtt mindig felébredt, néha letörten, hogy mégsem élte át, megint nem.
Gégeszorulással, mellkasi nyomással, gyomorfájdalmakkal ült a vaságyon Ram sokszor reggelente, s álmára visszagondolva belátta, hogy a szelleme már halni vágyik, tán másban előnyösebben testesülhet meg, véli a szellem; lemondott az életéről akkoriban Ram, mert van úgy, hogy a Messiás az egyszerűbb, és van úgy, hogy a halál; de a teste nem akart meghalni még, nem volt rá megérve.
A forradalmak azzal kezdődtek, hogy Mateusz Maks szíjjártó uramnak Vilnában két leánya született, s minthogy nem ikrek voltak; egyikük lett a nővér, másikuk a húg.
A húg volt a kevésbé randa, hát az ő kezéért vetekedtek bizonyos ifjak inkább, a nővér pedig, szegény, figyelmet nem keltvén senyvedett; és férjhez is ment a húg 1830. február 17-én, huszonkét évesen, amiből arra következtethetünk, hogy a nővére ennél legalább kilenc hónappal, ha nem többel volt idősebb. És nem eredeti udvarlójához ment férjhez a húg, nem ahhoz a kicsiny termetű, szűk tekintetű orvoshoz, ki a jobbágyokat ingyen gyógyítgatá, hanem a doktor barátjához, a daliás törvényszéki hivatalnokhoz; nem tudjuk, vajon a boldog lányos atya értesítve volt-é, hogy a doktor nem egy embernek, hanem egy megváltónak engedte át imádottját, de ez nem is lényeges, mert Mateusz Maks úr elhalálozott 1837-ben, feleségét, a megboldogultat négy évvel követvén, s így a második boldogságban, hogy ugyanis a doktor az idősebb lányt 1839-ben elvevé, nem részesülhetett.
Talán jobb is, mert fura esküvő volt az: a korosodó Annát és a korosodó doktort Karolina férje, Andrzej Towiański eskette össze, noha papi jogosítványa nem volt; Ferdynand Gutt, a kálvinista, annak rendje és módja szerint adott diszpenzációt, s feltehető, hogy később valódi pap is egymáshoz kötötte őket. De azért az első esketés volt az igazi, Ferdynand számára egész bizonyosan, mert ő barátjával, Andrzejjal még 1828 márciusának egyik éjjelén hosszan beszélgetvén, annak feje körül a glóriát meglátta, s ez annál is nagyobb dolog, mert Andrzej Towiańskinak ama bizonyos megvilágosodása csak ezután, május 11-én történt meg! s hogy mily nagy ember volt Andrzej, abból is látható, hogy tanácsára Gutt doktor sokak beteg lelkét gyógyította minél nagyobb fizikai fájdalom szándékos okozásával eredményesen.
Nem tudjuk, valóban hirdeté-e Andrzej akkoriban Saint-Simon nyomán a nőközösséget avagy sem; nem tudjuk, volt-e nőnemű okozója annak, hogy Andrzej másik híve, a festő Wańkowicz 1833-ban maga akart Mester lenni, bár eredménytelenül; mindenesetre az évek során Karolina kilenc gyermeknek adott életet szerencsésen, kinek még otthon Vilnában, kinek aztán Nyugaton, ebből hat volt a lány és három a fiú; Ferdynand és Anna házasságát ilyen áldás nem kísérte, mígnem, csodák csodája, Anna immár legalább harmincnyolc évesen, az Úr 1845-ik esztendejének január végén teherbe ese.
Történt ez Svájcban, a Mester közelében; Ferdynand, feljegyzés van róla, január 1-jén elment Svájcba Párizsból, hová nem tudni, mikor tért vissza, de január 24-én megint Svájcba utazott, s onnét vissza Párizsba csak február 10-én; úgyhogy volt alkalma nejét a foganás szerencséjében részeltetnie, ami feltétlenül leszögezendő, mert egyebekben igen nagy a homály.
Homályos, miért nem utazhat ezután nejéhez Svájcba Ferdynand, ki egyébként április elején Xawerának birtoklásáért harcol eszelősen, Adam testvér jelentése szerint. Meg lehetett bolondulva valamitől Ferdynand, mert Adam testvér júniusban azt jelenti a Mesternek: Ferdynand Badenban el akart csábítani egy nőt azon fogással, hogy állította: ők, mármint Ferdynand és Adam, nagy emberek. Nem mondom, tud váratlanul az emberre szakadni az apaság, sőt az Úrnak akaratából a gyermekek többnyire maguk döntik el, mikor s mely méhben óhajtanak élni kezdeni; Ferdynand hisztériája azonban ennél nagyobb lehetett, mert kerek egy évvel később, február 12-én ezt mondta a Mester Eustachy és Romuald Januszkiewiczoknak: „Ferdynand már egy éve másról sem írt nekem Párizsból, mint Xawera szemeinek csillogásáról ívnyi leveleket; Anna és Karolina e levelek olvastán testi betegségeket kaptak”. Dühös volt a Mester mind Ferdynandra, mind Xawerára; utóbbiról ezt mondta: „Valahányszor Xawera nővérrel beszéltem, szemét behunyta ő; másképp őt nem is láthattam! Xawera, Izrael Királynője, nagy elhivatásnak készítettje, ma a Pokollal egyesülvén a kereszténység megölésére tör. Magnetizmussal kísért és áskálódik.” Amiből arra következtetek én, a gyarló, hogy a Mester sem lett volna közömbös Xawera szemének vonzása iránt, ha nem ő a Mester.
S mondta még a Mester: „A test járma semmi. Gyermekként testemet apám kényére kiszolgáltattam, de megfenyegettem, hogy ha lelkemet nyomorítja, apellálni fogok az Istenhez. Én a lélek foglyul ejtésére kétségbe esem, s tőletek is a kétségbeesésnek azt az energiáját követelem, amit bennem láttok!” Ó, mily bölcs tanács! és kár, hogy nekünk magyar szavunk arra, hogy „rozpacz”, a kétségbeesésen kívül nincs; de legyen! ez is magyarítható, így: „szétvetemülés”!
Igen, a szétvetemülés elleni energia a legnagyobb! helyesen mondá a Mester! ki így folytatá: „Bal kezemet szívesen égettetném el, csak hogy Adamot a fúriák tépdessék. Egyetlen fúriaérintés Adamot semmivé teszi, földi állásáról letaszítja. Különben Adam Ferdynand útjára lép.”
Ez nem egészen világos. Mit mond még a Mester? „Négy a hamis tónusok királya, a Menny ellenségeinek száma, kiket a Körben ismertek: Adam, Seweryn Pilchowski, Ferdynand, Xawera.” Ferdynandról pedig külön így beszél a Mester: „Eddig áldozatát nem hozá meg. Hányszor esett lábaimhoz, könnyet ontván! holott jobban hinne nekem, ha Lajos Fülöp adjutánsával volna együvé zárva, mint az Istentől eredő igének, mit Mestere szájából hall.”
Nagyon dühös lehetett akkoriban a Mester mindenkire, akit Xawera megigézett, s bizony hányan meg hányan estek Xawera pillantásának útjába! s ekkor mondta azt is Adam testvérről, hogy „szelleme oly szorosan van a lengyel nemzettel évszázadokra összekötve, hogy amíg áldozatát az Istennek meg nem hozza, addig hiába álmodozni a Hazáról. Nélküle Hazánk nem lesz.” S hozzátette ezután: „Jobb nekünk Miklós cár, mint Adam, mert az a földet, míg ez a Mennyet zárja el előlünk”.
Hát így vélekedett e négy gonoszokról a Mester egy évvel később: de most még ott tartunk, hogy Anna megfogant.
Egy foganáshoz, szent kivételektől eltekintve, ketten kellenek, nézzük hát először Ferdynand helyzetét.
Hátrányos helyzetben vala Ferdynand. Orvosként a francuzok közt nem praktizálhatott, mert lengyel volt; a Körben őt mindenki utálta, mert a Mester árnyékaként uralkodni akart; Párizs és Svájc közt levélhordói szerepre volt kárhoztatva, holott leveleket hoztak-vittek mások is; a Mester unta e régi hívét nagyon, és Adam testvért fel-felszólítgatta, gyötörje meg Ferdynandot rendesen; Adam testvér gyötörte, és Ferdynand jobb-rosszabb szellemi állapotjairól jelentéseit a Mesternek, Karolinának és Annának megírta; igen, Annának is, a nejnek, írt a férjről elítélőleg sokat! különös helyzet; szegény, szegény Ferdynand, nem így képzelhette a jövőt a Mester oldalán még odahaza, első híveként!
Távol tartotta magától őt a Mester, a Körre bízva megtörését, ám Annát nem küldhette el, nejének nővérét, s ráadásul újabban teherbe is esett.
Lássuk most Anna helyzetét.
Őt, a nővért illett volna a Mesternek elvennie, nem a húgát! S mikor a Mester őt Ferdynandhoz férjhez adta? Ferdynand nem őt vette el, hanem a Mestert sógorul! Létezhet-é nő, kit két ekkora megaláztatás tönkre ne tenne?! Elhamvadt volna lassan tán a sértettsége Annának, ha ő Ferdynanddal valamely litván kisvárosban unalomteli életbe szüli gyermekeit, de ehhez az kellett volna, hogy a Mesternek isteni volta a külvilágban be ne bizonyult légyen. De hát istenné lett a Mester, és Karolina az isten mellett szent asszonnyá lényegült; Anna pedig eme rendkívüli dolgokból ki volt rekesztve végig.
Pokollá tehette volna férjének életét Anna, idejét így múlatván, ezzel is szépen eltelhet egy élet, de jaj, többet volt távol Ferdynand, mint közel! úgyhogy őt huzamosan gyűlölve gyötörni nem tudhatta. Kik pedig Párizsból hozzájuk utazgattak, a Mestert keresték, és Karolinának a tiszteletet megadták, de ki törődött ővele?! a mindössze sógornővel? iránytalan lett hát Annának gyűlölete. De minden szenvedély megleli a tárgyát előbb vagy utóbb, jegyezzük meg ezt; aligha volt Ferdynandra féltékeny Anna, hanem a többi nőkre a Körben féltékenynek kellett lennie, s mert húgát a Mester sugárzása védte, maradt neki gyűlölnivalóul Xawera meg Celina. Hanem azok őt közvetlenül nem bántották soha. A legsúlyosabb sértés, ha tudomást sem vesznek rólunk; ezt a bűnt e hölgyek Annával szemben elkövették. Ám ez kevés: Ferdynandot elcsábítani nem akarták soha. Az nem is fájt volna Annának. Ám mind Xawera, mind Celina bírta a Költőt! Így lett Anna féltékenységének tárgya Adam testvér.
Ó, hiszen csak eredeti státusába akart visszakapaszkodni Anna! Még Vilnában, Ferdynand nejeként, a Second Lady volt ő! Most sem akart Anna többet. A Körnek Második Asszonya! ezzel megelégedett volna.
Nem hiszem, hogy Anna világosan tudta: Adam testvér asszonya kíván lenni. S nem is azonnal támadt féltékenység benne a messzi Költő iránt, kit látni ritkán látott, s kivel beszélni aligha sokat beszélt. A lélek háborgása iszamos, lápos történet valamennyiünkben, előember és lángész e tekintetben nem különbözik; további hatalmas tényező a tétlenségre kárhoztatottság; képzelgéseink pedig derűlátóak, tessék megfigyelni. Ami sikerült Xawerának és Celinának, az neki is sikerülhet, ezt kellett gondolnia Annának, s nem zavarhatta ebben, hogy Celina vonzó mód aszott, hogy Xawera gyönyörű és fiatal; csúf nők, az életnek szépséges parancsa ez is, magukról mint kívánatos nőkről gondolkoznak, enszépségüket emelkedettebbnek látván, mint a csábos idomokkal bírókét. Xawera szép, de üres. Celina vonzó, de tébolyult. Marie Lemoine csinos és egzaltált, ki Adam testvér lábához omolt az egyik előadás után, de őt hál’ istennek elvette Rutkowski. Alix Mollard nővér annyira férfias, hogy Adam szeme rajta fenn nem akadhat. Adam testvérnek nincsen méltó társa, csak ő, Anna.
Úgy akarta az Úr, hogy Annának sok évek múltán igaza legyen: Xawera nemcsak csúf, de Annára feltűnően hasonlít is öregkori képén; sose mondtam, hogy e történet nem különös. De most még ott tartunk, hogy Anna lelkében érik, érik a Forradalom; és érik benne a magzat; ki állíthatná, hogy egy-egy újszülött nem forradalom?! az hát! a sosemvolt egyszeri, hatalmas, isteni alkotása! és alig hiszem, hogy terhes nő vallásossá ne válna, ha mégoly erős is benne a Ráció.
Csoda minden foganás; hát még, ha valaki közel negyvenéves, és először él meg ilyet! s minthogy hat éven át Ferdynand anyává nem tette, Anna fokozottan érezte, mit minden terhes nő, hogy magzatának nem a férj az apja, hanem, hanem! és erre vannak különböző szavak a Kultúrkörökben, szerencsére; ha ezt nem éreznék mind a nők, az a szép mese az ácsról és nejéről és az Úristenről nem lett volna annyira hatásos, de az lett. Szűz Máriává tette hát Annát a Szentlélek, melynek hordozója nem a férje volt.
Nem érzékelte volna Annának változását a Mester, a léleklátó?! dehogynem. S mert a Körtől el volt vágva, hol Adam hatalma teljes volt, s mert a Körben Pilchowskit Adam ikréül hiába kente fel, s mert Ferdynandnak súlya Adam ellenében nem volt, és Ram a térítőútjain bolyongott, és Xawera Adam testvérbe bele volt habarodva és viszont, és Celina, sajnos, nem volt tényező, a Mester Anna tébolyával élni volt kénytelen, hogy minden pozícióit végleg el ne veszítse.
Egyébként az Úristen valamennyi asszonyokat szűzanyává teheti, ha kedve tartja, úgyhogy Anna képzelményeivel, ha meggyónta azokat, s miért ne tette volna, a Mesternek dogmatikai gondja nem lehetett.
Csak attól kellett a Mesternek megrémülnie, hogy ennek a gyermeknek is Adam testvér a szellemi atyja. Ez már túlzás. Ekkora hatással a Megváltónak kell és szabad csak rendelkeznie! s ez így is volt; Krisztus magához ölelé mind a nőket, mind a férfiakat, kik e hatalmas erejű, hatalmas ölelésű emberfiát kísérték; s bár a Mester Xawerát megölelni nem merte, csak enfeleségét, és Celinát megölelni nem merte, csak enfeleségét, mert rokokó, kispolgári, prűd Messiás volt a Mester, azért sejtelme a messiási szellem hatalmáról volt néki, és tanítványnak pogány ölelését ő, a Mester, nem hagyhatta jóvá, mert maga keveset ölelt.
Ó, az a testiség, mit földiségként kiiktatni szeretett volna a Mester, s ehelyett, Xawerát az örvénybe dobván, maga erősített! a pogányságot! minek ő átszellemített változatát akarta s tudta csak, gyávaságból, gyakorolni!
Harcolt Xaweráért Adam testvér és Pilchowski testvér meg Ferdynand, és el lett küldve Nanterre-be Xawera, oda, hol a Mester lakozott volt, hogy helyettük a Mester szellemével egyesüljön; de hiába, mert Siegfrid testvér imádta Xawerát, s az ő női kacsójából akarta az Úr Ügyének érmét megszerezni, és Kalinkowski testvér e bűnös Xawerát angyalnak nevezé! és Szweycer is nyugtalan lett, szintén Xawera miatt! és Pilchowski kijelenté, hogy Xawerát el akarja venni, „elégtételt szolgáltatandó neki”, és megkérte a kezét Zan testvér is, noha elutasíttatott, mit Zan testvér nyugodtan fogadott; akkor már Jeżewski testvérnél lakott Xawera, ki reá igényt nem formált, jó helyen volt hát Xawera, de tudta a Mester, mi vonzotta a többi híveket Xawerához: hogy a Legelső Tanítványé volt! s a Legelső Jobbágynak lett ágyasa! s mind azt képzelte, hogy szeretővé téve Xawerát, maga a Legelső Jobbágy és a Legelső Tanítvány magasába emelkedhet! mi ez, ha nem Lázadás, mi ez, ha nem Forradalom a Tekintély ellen?
Az volt a dolga a Mesternek, hogy e Forradalmat a távolból a valódi hatalom gyakorlója ellen fordítsa, ki néki Legelső Tanítványa volt.
Nem lehet más oka, hogy ezen az őszön váratlanul megszaporodnak Adam testvér Annához írt levelei.
Feltűnő gyakorisággal ír Annának hosszú leveleket a Költő. Korábban a Mester, s ritkábban, de rendszeresen Karolina voltak a címzettek. Ám most a Körnek nehéz ügyeiről Annának számol be a Hivatal, minden levele csupa merő alázat, csupa merő hízelgés. Eljuthatott valami hír Anna őrületéről Párizsba, és Adam testvér tudta már, az őrület nem orvosolható, és azt is tudta, mennyire ragályos.
Ragályos volt Adam testvér félelme is, mert írta a Mesternek júniusban, hogy Celina álmot látott, anyja jelenté meg neki, hogy Anna fiút fog szülni, egészségeset, s hozzátette Adam testvér: az álom annál is jelentősebb, mert Ferdynand nem volt ott az álombéli szülésnél, noha Celina nem tudott arról, hogy Ferdynand a Mester által a jelenléttől el lett tiltva!
Fiút szülni! ez a szent asszony dolga, ha a Szentlélektől fogant meg; azon év október 27-én azonban csak egy lányt szült Anna nővér; köteles lett volna pedig fiút szülni! Ez a terv hát keresztül lett húzva. A leányka neve, persze, Karolina lett, a Mester neje után.
De közben sok minden történt. A Mester magához rendelé Pilchowski testvért, ki azon év szeptemberében és októberében az Úrnál lakozott, miután a Mester úrként való megszólítását, nagy vonakodások után, magáévá tette.
Nem jó ajánlólevelekkel érkezett a Legelső Jobbágy az Úrhoz.
Írta a Költő a Mesternek, Karolinának és Annának, hogy Xawera nem érzi Pilchowskiban a szikrát, meg hogy Pilchowski önkritikát gyakorolt néki, s mondta volna Pilchowski a Költőnek: „Te vagy a Földkerekség Férfiúja”, tehát nem a Mester az; s jelenté a Költő, hogy Pilchowski utálja a franciákat, és meggyűlölte a Mestert, éppen akkor s amiatt, midőn jobbágyi nyilatkozatát tette irányában, s ezt be is vallotta néki; hogy szakítani akar a Mesterrel Pilchowski, jelentette a Költő; ki akar Pilchowski szabadulni az Emigrációból mindenáron; Pilchowski és Ferdynand szövetséget kötöttek, kívül vannak a Körön; s bár egyik válaszlevelében, még július végén, a Mester megvédte e jelentésekkel szemben Pilchowski testvért, Adam testvér nem szűnt jelenteni róla e dolgokat. És másokra is árulkodott Adam testvér ebben az időben; október 13-án Annának árulkodott saját nejére, Celinára, hogy „nem tud örülni, nem hisz az Ügyben, bár úgy tesz, hogyha kell”; de ez már fölösleges árulkodás volt, csak nem tudta még Adam testvér.
Dolgozott Pilchowski szellemén a Mester Svájcban soká, mert Adam testvért, ki már nem adott elő a Collège de France-ban, ejteni akarta, de belátta végül a Mester, hogy Pilchowski nem az alkalmas utód; szabadulni akart Adam testvértől a Mester mindenképpen; még júniusban Karol Różycki testvért ajánlotta levelében a Kör vezéréül; szeptember 18-án indult el Karol testvér a Mesterhez Svájcba; de már előbb, augusztus végén hozta Ivanowski testvér a Mester levelét Párizsba, és az volt abban a levélben, hogy Adam testvérben gyilkos a tónus, Pilchowski testvérben pedig despotikus.
Érthetett volna ebből Adam testvér, de még írta, írta kétségbeesetten a híveket feljelentő leveleit Svájcba, miközben október 1-jén, történelmi dátum, a Mester az Etzel hegyén Karol Różycki ezredes testvért az Úr Ügyének Vezérévé kinevezte.
Emlékszünk, az Etzel a hun Attila nevének svájciasítása, s Meinrad szerzetes emiatt költöze volt oda a IX. században, s lakozott a hegy lábánál, és ott épült fel az a kolostor Einsiedelnben. Szellemek által bőven látogatott hely az; a Mester egy sziklamélyedésben a sétái alkalmával megállni és imádkozni szokott, hogy a hegy méhébe zárt bűnös szellemeknek, kik életeik bűneiért vezekeltek, segítsen; ezt Seweryn a Naplójában lejegyezte. S mert Attila vala Napóleon előszelleme, s mert egy lengyel katonának kellett Napóleon szellemét magába fogadnia, Różycki ezredes, a Felkelés hadvezére ott lett az Úr Seregének élére kinevezve, mint Isten Következő Ostora!
Nagyobb lehetett Różycki öröme, mint Napóleoné, mikor császár lett belőle: Napóleon csak egy földi ország vezére lett, de Różycki minden szellemeké! így a Jövendőnek is ő parancsol immár!
Nem tudott erről Adam testvér hat héten át semmit, de próféta volt az ő lelke és egész októberben álmatlanságtól szenvedett, a Mestertől semmiféle híradást nem kapván, s még a lengyel jezsuitákat is fölkereste, kik előadásainak nyilvános megtagadását és visszavonását követelték tőle.
Adam testvér azt hitte, Anna felől fenyeget a fő veszély, holott közben már volt Vezére a Körnek, s nem ő! És Svájcban kijelölte ugyanakkor a Mester a francia Kör vezetőjévé a nála időző, férfias Alix nővért, szintén a Költő ellenében. És pásztorlevelet intézett a Körhöz október végén a Mester, két nappal azután, hogy csak leányt szült Anna, és kárhoztatta Adam testvér öldöklő tónusát, valamint Pilchowski keleties, despotikus tónusát, és október utolsó napján hatalmas, elítélő levelet intézett Adam testvérhez a Mester, szemére vetvén, hogy nem akart „Anna nővér krisztusi szeretet-járma alá hajolni”; és másnap Karolina nővér, a Mester neje, rajongó verset írt Karol testvérhez mint Vezérhez, és megismerték e költeményt azonnal az ott időző hívek, úgymint Karol testvér, Alix nővér, Eduard Bournier, Giedroyć testvér, Iwanowski testvér, Rettel testvér és Szweycer testvér mind.
Nagyon-nagyon félt már akkor a Mester Adam testvértől, hogy Pilchowski is, Karol Różycki is, Alix Mollard is kellett neki ellene, s ha Svájcban a jelenlévő hívek előtt nyilvánosan kijelenték a szent nővérek, hogy a Mester után az Úr Ügyében Első Férfiú, a Vezér, értük, szüzekért, mindent megtett, őket a bálványimádás, az elnyomatás alól, értsd: a Vátesz nyűge alól felszabadította.
Ekkortájt mondta volna Adam testvér a Körön kívül álló Bohdan Zaleskinak: „Aki a puskaport feltalálta, azt hitte, felrobbantja a világot; a világ nem robbant fel, de a por megmaradt; ez a helyzet a mi igazságunkkal is; nem annyi, amennyit reméltünk, de mindig lesz”.
Mitől e rezignáció? hát attól, ami a Karol testvérrel folytatott Új Beszély-ben áll, hogy ugyanis egyesüljön az Ige a Tettel, egyesüljön az Első Férfiú, a Testvér, a Szellemi Föld a másik Első Férfiúval, a Testvérrel, a Földi Szellemmel; egyikük neve ezentúl Vezér testvér, másikuk neve ezentúl Vátesz testvér, és ők ketten teszik a teljes hivatalt, s ők együtt a Kegyelem mutatta úton haladva szolgáljanak.
Ha Pilchowski mint iker nem bírta Adam testvér egyeduralmát megzabolázni, majd megzabolázza Karol Vezér testvér.
Bizonyos, hogy az újonnan kinevezett Váteszt nem a Vezér kinevezése tette borongóssá, ó, nem. Ismerte ő és becsülte az ezredes Vezért, ki feddhetetlen előéletével tüntetett, s ki hatalmi harcban kevésbé otthonosan forgott, mint a harcmezőn. Hanem a Mesternek gyávasága volt, mi a Váteszt kétségbe kellett hogy ejtse. Ha úgy látja a Mester, hogy elbitangolt tőle a Vátesz, feddje meg, rója meg, szidalmazza, átkozza ki akár! de ez a körültekintő, taktikázó óvatosság, hogy le is teszem hivatalából, meg nem is, hogy a gyakorlati vezetést kiveszem a kezéből, de a szellemi vezetést nála hagyom, ez Mesterhez nem illő.
S ha nem illő, hát jogtalan is, igaztalan is. Karolina és Anna nyomasztó befolyása alá került a Mester. Egy Mester! az Úr! hisztérikus nők visításaira dróton ráng!
És azt bírta írni a Mester a Vátesznak, hogy benne az öldöklő tónust látja, mitől a kereszténység szenved, a bálványimádás nyer; fáj a Mesternek látnia, hogy a Vátesz a nyáját így elhagyta; fáj neki látnia a Váteszt halál utáni léteiben, szörnyű kínok közepette alacsonyabb lényekben megtestesülve; fáj neki, hogy a halált szereti a Vátesz, mert életét nem akarja; fáj neki, hogy egy nagy férfiú, kiben a Hatalmas Izrael lakik, ennen kicsinységébe húzódik vissza, és töltekezik halállal.
És nemcsak olvasnia kellett e levelet a Vátesznak, hanem a Kör előtt hangosan felolvasnia is, mit megtett engedelmesen.
Fennmaradtak bölcs nyilatkozatok, miket érdemes ezen időből idézni, mert van mélységük. Mondta ezen időben a Vátesz testvér Seweryn testvérnek: „A Hazából újonnan érkezők magasabban állnak szellemileg az Emigrációnál. Világosabban és mélyebben látnak, egészségesebben ítélnek. Nem fogod meg őket semmilyen emigrációs teóriával: mindent butaságnak ítélnek.”
S hogy e tétel mennyire igaz, ekkoriban írja az ifjabb emigráns Norwid: „Amióta a valóság alantas lett, vagyis az alantasság lett a valóság, megvetnek minden valóságosat, ezt találjuk egész mickiewiczi-romantikus költészetünkben oly kifejezően. De mi lesz a szárnyalás vége?”
Bizony.
De látnunk kell, hogy az alaptalan szárnyalás is valóság.
S látnunk kell: a Megváltónak emberekkel foglalkoznia maga a pokol, mert ki van nékik szolgáltatva ő is, holott azok csak emberek!
Hogy az Úristen a teremtett világban emberekre van reászorulva, kik olyanok, amilyenek, ez az Úristennek legnagyobb belkonfliktusa, ezt magában rendezni sosem bírta, és ebből van, nem másból, hogy oly kegyetlen s annyira részrehajlón büntető az Úr, s hogy legigazabb híveit sújtja leginkább, kik őt a porba sújtva, fetrengve is imádják.
Hogy az Isteni Ember alkatilag gyönge, s hogy híveit ezért gyűlölnie kell emberi módon! nos, ez volt az a keserű tapasztalása a Vátesznak, mi őt ebben az időben olyan mély bánattal töltötte el, hogy a szidalmazásra engedelmes főhajtással válaszolt.
És ezzel nagy titokban a szidalmazó fölibe is kerekede.
Mily áldás, hogy hajdani fizetésének már csak a felét kapja ekkor a Vátesz, mert csak a szegénységben, szűkölködésben otthonos a váteszi szellem! s hogy éppen akkor sújtja őt az Úr, midőn Őérte nyilvánosan tenni már nem tud! midőn az Úr számára haszna nincs, eldobandó, selejtes, nullára írt gépentyű csupán!
Ekkor lép fel a szétvetemedés elleni erő az emberben, minek létét a Mester is tapasztalta magában.
Mert nézzük csak! megjött Svájcból a Vezér, és megjött a francia Kör kinevezett vezére, Alix nővér, kit azontúl a Vátesz Alix fivérnek nevez találóan; és a Vátesz a híveket lakására, Batignolles-ba, a rue du Boulevard 12. szám alá összehívta, és saját hangúlag a Mesternek határozmányait bejelentette.
S mondta: vessük ki magunkból, mi más testvérek ellen felgyülemlett bennünk. És szólt a férfi-nő viszonyról hosszasan. És nyugodt volt a Vátesz végig, legalábbis senki sem jegyzé fel, hogy nyugtalan lett volna. És tárgyalt a következő napokban sokakkal, és szépen küldözgette jelentéseit a Mesternek, mint korábban. És szépen, higgadtan írta a Mesternek, hogy intése jókor jött, és kegyelem az; saját állapotáról azért nem ír semmit, mert azt a Mester pontosan megírta; hogy a baj mennyire haladt előre, nem tudja, de hogy a fehér kereszttel a kezében kilábal, bízik abban.
E nyugalom, ezen alázat, e parttalan önmegadás a Mester részéről beszámítva biztosan nem volt.
Léleklátó létére nem látta a Mester a Vátesz szellemét eléggé mezítelenül.
Egyéb sem hiányzott a Vátesznak, mint a maga vértanúságának tudata!
Megfeddte, leszidta igaztalanul a Megváltó, s ő vért izzadhat kínjában végre; ez a kéj maga!
És összegyűltek a hívek november 30-án, Szent András napján a Vezér testvér lakásán, a rue Neuve Truffault 46. szám alatt, és az Úr Ügyének új, forradalmi korszaka megkezdődött. Nem november 29-én, nem, mert a Felkelés évfordulója eltemetődött már, hanem a Mester neve napján, és ez a Vátesz ötlete volt.
Először a Vezér mondott beszédet, aztán a Vátesz olvasta fel az Új Beszély-t, melyben az Úr őt szidalmazta; ezután a Vezér térdre esett, úgy imádkozott, majd így kiáltott felállván: „Ímé, a diplomám a vezérségemről az Ég s a Föld előtt!”, s a Krisztus képét viselő zászlóra veté magát, és Jézus segélyét kérte kiáltva, és a zászlót markolá s keblére ölelé; és a Vátesz az engyöngéiről, miket a Mester feltárt, ezután hosszasan beszámolt, s élvezettel.
Valóban új korszak kezdődött ekkor, és a cárnak írt levél, valamint a zsidókkal való egyesülés szépen el is lett feledve.
Annyira új volt ez a korszak, hogy a testvérek, mint a Dziennik Narodowy januárban kajánul hírül adta, az Új Beszély-nek szövegét a párizsi emigráció tagjaihoz elvitték, bezörgettek, benyomultak, a szöveget állva ismerteték, részleteit felolvasák komoran, ünnepélyesen, fenyegető arccal, s miután végeztek, a megriadt meglátogatottnak nevét felírák, a lakhelyét felírák, a napot s a napszakot, midőn a felolvasás megesett, szintén feljegyzék, és pár nap múlva egyikük visszatért, nem reszketett-é meg az illető meglátogatott lelke; s ha a vizitált ennek jelét nem adta, komoran végleg sorsára hagyták.
Az életnek törvénye, hogy a sejt megtermékenyülvén dagadni kezd, s vagy kifejlik, vagy elpusztul, de mindenképpen osztódik, míg teheti; a Vezér testvér által Krisztus zászlaja alá behívattak sokan, ők lettek Krisztus Katonái, s voltak januárra tizenketten, és örültek ennek, mert ez volt az apostoli szám; s bár a közeljövő úgy döntött felőlük, hogy nem lesznek az Élet Nagy Könyvébe beírandók, ezért ők is élni akartak az Életnek parancsolatjai szerint a bomlásból táplálkozván, a forradalmi meghasonlás első körbéli csapatjaként, mint tekintélyek megingásakor, a néphatalomnak feltörésekor, minek jó régi neve a demokrácia, esedékes.
De nem volt e tizenkettes számmal megelégedve a Mester, mert nagyon félt a Vátesz testvértől akkoriban, noha ő úgy vélte, csak haragszik rá az elkövetett bűnei miatt.
Bűne volt a Vezér testvérnek, hogy Krisztus katonái közé többet besorozni nem bírt; és bűne volt a Vátesz testvérnek, hogy a Kör többsége őrá hallgatott továbbra is; és nagy bűne volt a Vátesz testvérnek, hogy Xawera ismét hozzá költözött, noha a francia testvérek intették és óvták ettől nyomatékosan.
Együtt mentek a Vezér testvér meg a Vátesz testvér Czartoryski herceghez, hogy megtérítsék őt, és oly erővel beszélt a Vátesz, hogy attól a körülállók elsírták magukat, s a Herceg is fel volt dúlva, de hiába mindez! mert a Vezér beszédét, ki szintén szónoklatba fogott, már lábáról lábára ácsingózva hallgatta a Herceg, s még Zamoyski gróf is visszavitatkozott! úgyhogy nem jól működött együtt a Hivatal két felerésze, ez így tovább nem mehetett!
S bár számtalan tanújelét adta a Vátesz, hogy a Vezérrel békésen együttműködni kíván, magához rendelé őket a Mester, a kérlelhetetlen, a hatalmas haragú.
És elment a 46-os év februárjának negyedik napján Svájcba a Vátesz, Eustachy testvér kísérte őt; és utánuk ment két nap múlva a Vezér.
És megérkezett Svájcba a Vátesz a Kiadó testvérrel február 8-án, és ott kellett töltenie két teljes hónapot, és ott volt a Vezér is.
Addig Párizsban Alix testvér lett a francia Körön kívül a lengyelnek is vezetője. Alix a Kört kemény kézzel vezette, a gyűléseket rendben megtartotta, és vezéri szerepére kiválóan alkalmasnak bizonyult; Xawerát utálta, Celinának kedvezett; és beléje bolondult Geritz testvér teljesen, és románcot csikart ki tőle; s mikor Alix később eldobta magától, fájdalmát Seweryn testvérnek Geritz meggyónta, s akkor Seweryn testvér viszont meggyónta, hogy Alixról néki kéjes álmodozásai voltak; Alixról, nem tudta ezt Seweryn, azért kellett mint nőről álmodoznia, mert ő volt épp hatalmon, s akkoriban értette meg Seweryn testvér, hogy az Úr Ügyét vezetni ő a hivatott; hogyne kívánta volna hát Alix testvért, úgy is mint nőt! leigázni! miközben bizonygatta Seweryn magának, hogy „nem a nagy testvérek csinálják az Ügyet, hanem a tiszták”. Igaz, hogy Geritz több mint egy évvel később gyónta meg ezt Sewerynnek, mikor már Alix fivért elszerette tőle Łącki testvér, de sok híveknek ezek lassú évek voltak, csak főhőseinknek annyira sűrűek és változatosak, azért is ők a főhőseink.
Ott voltak hát a Mester vonzáskörében a Vátesz, a Vezér, ott voltak az Ügy szent nővérei: Karolina és Anna; ott bolyongott Eustachy, oda volt száműzve öccse, Romuald; s még megfordultak ott páran, franciák, lengyelek, ki hogyan s mikor.
Ekkor volt annyira haragos a Mester, hogy a két Januszkiewiczoknak elmondta Ferdynandról meg Xaweráról meg a Váteszről mindazt, amit pár oldallal elébb már idéztem.
Hogyne lett volna éktelenül haragos! hiszen Xawerát a Vátesz a tiltás ellenére magához visszavette!
Sőt azok után, hogy egész előző évben Annának írt leveleiben Xawera alacsony állapotairól maga számolt be!
E leveleket a Mester is olvasta, inkább előbb, mint utóbb.
Úgy viselkedett Xawera a Vátesz jelentései szerint, hogy égbekiáltó!!
Először is olyan állapotba került a kémjellemzés szerint Xawera, mint Celina a betegsége előtt! Aztán folyton összeveszett, hajba kapott Celinával! Állati módon gyűlölték egymást! s ezek a kémjelentő Vátesz szavai. Sőt a Váteszt is megtámadta Xawera, mondván, hogy a Körben helyette legyen a Mester helyettese más! S mikor Pilchowski öngyilkossággal fenyegetőzött, ha nem veheti el Xawerát, Xawera némasággal tüntetett! s kijelentette Xawera, hogy a Vátesz gyermekeit, kiket korábban nevelt, gyűlöli!
S mégis ott lakik nála ismét, ott zongorázgat a hívek s nemhívek füle hallatára!
Hát nem rosszabb az ilyen nő, mint egy közönséges boszorkány? kikből annyi van; ez a nő valóban a Sátán, amiként a kémjellemző Vátesz maga is pontosan tudta! úgyhogy a Vátesz lázadása az Úr Ügye ellen elhatározott és tudatos!
Nyilvánvaló, hogy a Váteszban is a Sátán lakozik, mert hasonló a hasonlót vonzza, a Mester igaz tanai szerint.
Mit sem használt hát a Mester figyelmeztetése. Alázatos levelekben hízelkedett a csúszómászó Vátesz, de bűnbánata őszinte nem volt.
Fegyelmezzék meg a Sátánnő rabját a Szent asszonyok, ez volt a Mester mélyen átgondolt terve.
És nem engedte magához őt a Mester, hanem Zürichben Karolina és Anna védszárnyai alá bocsátotta.
Nagy kudarc származhatott ebből, ha így kellett a Mesternek a szent nővérek számára nyilatkoznia: „Adam a régi éjbe esett vissza, beszélgetése veletek keresztényi áldozat nélkül való volt, nem a szívből, lélekből folyó, ahogy lengyelek közt szokás, nem a szellem kiáradása, hanem a földé, idegi és magnetikus gázok áradása… E keresztényietlen beszélgetés házunkat szalonná alázta, sértette házunkat.”
S közben Karol testvért a Mester nyilván azonnal fogadta, mert őt, a Vezért a Szent asszonyok igen-igen kedvelék.
Február 10-e körül eshetett e botrány.
És írta a Mester felháborodottan a Vátesznak pásztorlevelében február 12-én: „Megadtam a fényt, megadtam a tónust egész életedre, éretted való szolgálatom beteljesítve. Magad tartozol, hogy amit elutasítottál, keresztényi áldozatoddal kivívjad az égtől, testvéred, a te szolgád segítsége nélkül, kivívni és teljesíteni, amit néked a Seregek Ura parancsolt, engesztelő tettet a te bűnös életeidért.”
Kemény szavak.
Ha pedig ez nem így lesz, „szellemként bűnöd színhelyén jajgatsz majd és ténykedel a föld és törvényei ellenében erőlködve testvéreidért, akiknek tartozol. Állati alakban, nehéz életben, emlékeiddel, a bűn látásával, tettre bénán – végül a sziklákban, bűnelkövetéseid közelében leszel, hol a mozdulás, élet, jajszó, vágy, a szellem szerelme alakulni köteles – sziklák, pokol az ellenállás vége a Teremtő gondolata számára.”
Ez már átok, s annál súlyosabb, hogy nevezetes napon: Kościuszko születésnapján veté papírra a Mester, s mint írta, azért, „hogy tisztán álljak előtted a mi időnkben, kinyilvánítván néked az Úr ítéletét”.
Ó, lázadások, forradalmak kicsiny körökben s nagyobb körökben! mennyire egybe szoktatok ti esni mindég! hatalmas törvény ez, bár mélyére látnunk harmadik szem nem adatott nékünk, földi halandóknak. Mert míg Mestere ellen lázada a Vátesz, azonközben az elveszített, ködlésbe foszlott Honban felkelések törtenek ki s buktanak el; Poznańban lengyel összeesküvőket tartóztattak le épp ezen átok papírra vetésének napján, s hat nappal később Krakkóban tört ki lázadás, és tartott egy teljes hónapon át, és lemészároltak akkor a jobbágyok vagy ezer nemest és földesurat.
Nem lephet meg bennünket, hogy ezen felkelések a Mester utálatát elnyerék, s hogy a Vátesz ezen fölkelések jogosultságát hangoztatta véle szemben. „A szlávok történelmében mindig ugyanaz ismétlődik. A parasztok soká tűrik az elnyomást, tűrnek, végül kiirtják az urakat”, foglalta össze nem sokkal később a Vátesz a nézeteit erről Aleksander testvérnek. Persze hogy levelet intézett a kiátkozott Váteszhez a Vezér, miszerint végleg szakít véle, s a híveket saját zászlaja alá hívja.
Mulatságos, hogy éppen ezen napokban készült el a towianisták teljes listája Párizsban. Így működik a történetírás: mindig régvolt állapotot rögzít, soha folyamatot ábrázolni nem képes, soha az egyesig lehatolni nem bír, legföljebb neveket ismer.
Ez a lista a neveket még pontosan adta meg, de hát az az idilli XIX. század volt.
Száztizenöt név! ez több, mint a bolsevikok száma két évvel a hatalomátvételük előtt! noha ebben benne voltak az elhunytak meg a kilépettek is, és Ram még a tényleges tagok közt szerepel.
A forrásokban hosszú szünet ezután; a legközelebbi adat március 17-éről való, mikor a Mester a nála tartózkodók előtt nagy beszédet mondott, és a Váteszt vámpírnak nevezé imigyen: „Én reszketek a vámpír, vagyis az álmodozásban felszabadult nagy szellem láttán, mert az ilyen szövetségtől kell a testvéreknek rettegniük. Az ilyen nagy szellem, ha feléje hajlanék, még a missziómat is el tudná orozni – s mégis az öldöklő tónus képviselőjével harmonizált a Kör!”
Mi másnak is nevezhette volna a Váteszt a Mester, mint vámpírnak? hiszen az ő művein nőtt fel mesteri énje Vilnában annak idején, és vámpírnak nevezé önhasonlatú romantikus hősét az Ősökben Mickiewicz, mikor még elméjét a vérzivatarnak békebeli hiánya el nem homályosítá.
S mondotta akkor a Mester: „Ha ma feltámadna Lengyelország, az Isten ideái ki lennének nevetve”. Ezt is a Vátesz bűneire értette a Mester.
És a jelenlévő Rutkowski szerint mondta még a Mester Mickiewicznek: „Hagyd el a többieket, testvérem. Anna nagyon is lehet bűnös, és mások is, de te ne foglalkozz mások bűneivel, mert megvannak a magadéi.” Vagyis visszabeszélt Mesterének a Vátesz, a szent nővérek egyikét pocskondiázva! És Seweryn testvér később a Mester szavai nyomán följegyezte, hogy mondta e hallatlan vitában a Vátesz a Mesternek: „Küldd a pokolba Annát, és akkor én szolgállak tégedet”! És Rutkowski szerint azzal rohant volna ki a Vátesz, hogy az Urat elátkozta!
Hát ez már akkora lázadás volt, hogy szép szó nem segíthetett, az Istenhez magához kellett a Mesternek folyamodnia, hogy a Váteszt megregulázza. És Isten szörnyűséges álmot bocsáta Karolina nővérre! aki erről három nappal később a Vátesznak írásban beszámolt.
Ezt írta Karolina: „Adam testvér anyjával álmodtam, ki fiához rendkívüli erővel így beszélt: »Régi fásultságodban heversz, irányod nincs, akaratod nincs; a jövőbeni tett reményére hagyatkozol, de azt meg nem éred. Az Úristen hamarosan szólít, menekülj. Sokat elvesztegettél, maradt három napod. Megreszkettél egzaltációdban hivatásod iránt, léptél és hulla lettél. A rossz az áldozatod tételében gátol. Bűnöd alapja ellenállásod az álmatagságodban, ellenállásod az élet iránt.« Adam megijedt, kővé vált. A gyászos anya hirtelen elment. Lelkiismeretedre bízom, testvérem, ezen dolgot álomnak, lidércnek vagy az Úristen hangjának vélni, mely a szellemek világából az emberhez szól – miként mind álmomban, mind éberen ennek véltem. Karolina. P. S. Éreztem, hogy az Úr szólítása Adam testvér halálát jelenti; a mai napon kívül már háromszor álmodtam, hogy Adam testvér meghalt itt.”
Megkapta e levelet a Vátesz március 20-án és „három napig élet s halál között lebegett”, mint Aleksander följegyezte; maga a Vátesz mesélte el neki, hogy „halálra készült, végrendeletet írt, utolsó éjjelére készült”; Eustachy testvér pedig, a szemtanú úgy fogalmazott, hogy „Adam sokat szenvedett, súlyos harcát vívta”.
Nem az lep meg engem, hogy e jóslatot a Vátesz magára vette, bűntudata okkal működött. Inkább azon tűnődöm, hogy a Vátesz, a babonás, nyomorult, tehetséges emberiség alappéldánya e megrázkódtatásból fel hogyan is épülhetett. Hogy ezt az álmot nejének a Mester sugallta? persze; de amit a Mester sugall, Isten végzése az; fel pedig e válságból csak úgy tápászkodhatott a porba sújtott, hogy benne a bizonyítás ördöge felébredt: téved az Isten! téved a Mester! és ő, a bűnökben fetrengő Vátesz, mégis ő a hadvezér, ő lesz az, nem pedig Karol Różycki ezredes!
Nem szoktunk életben maradni, csak dacból, kiből pedig a vetélkedés kihuny, a halálnak megadja magát.
Amiként a nyomdász Romm helyett a fia, Gerson Ram kellett a Mesternek, úgy kellett Skrzynecki tábornok helyett, ki a szóra nem hajolt, Karol Różycki ezredes. Mennyivel jobb lett volna Skrzynecki pedig! Tábornok volt Skrzynecki, fővezére a felkelt lengyel hadaknak, és bizonytalan, határozni képtelen, halasztgató, gyáva, rossz vezér, mint a Felkelés során végig bizonyítá, ezért is őt környékezte meg a Mester Németföldön, majd Brüsszelben is, mielőtt Párizsban a Költőnél megjelent. Hasadtlelkű nyomorultakon gyakorlá a rajtaütést a Mester; de hát Skrzynecki nyomorultnak lenni is gyáva volt, s az Úr Ügyének hívéből az Úr Ügyének árulója lett.
Határozatlan tábornok helyett nyugállományú derék ezredes: nem valami nagy fogás, de nem volt más katonája kéznél a Mesternek, ki minden vállalkozásaiban, mióta a Kört megalapítá, kudarcot vallott: nem jött be sem a Pápa, sem a Cár, sem a zsidók megtérítése. Vezérhiányban szenvedett a Mester; ezt sejté meg a Vátesz; ezért is horgadt fel annyira a Mester őellene, holott a Vátesz az ő egyetlen valódi térítettje volt! de markából a Kört kiragadta, és elrablotta mind a körbéli nőket.
S miután a jóslatba a Vátesz nem pusztult bele, kezdődött a türelemjáték, a Szövetséget ki mondja föl elébb.
Március 27-én színe elé hívatta a Mester a Váteszt. Miről beszéltek, nem tudni, de másnap azt írta a Mester: „Az Úr akarata a mi múltunkat immáron bezárta”. S bár enyhítőleg hozzátette: „Az Úr nagy jövőt adott nekünk”, s ennek beteljesítésére hívta fel a Váteszt, a szakítást a Mester mondta ki.
És megírta a szakítás tényét a Mester a testvéreknek Párizsba, és másnap újra írt, döntését meg is indokolva; ezt a pásztorlevelét a Vezér vitte a Váteszhoz, térdre rogyva adta át, a Vátesz térdre rogyva vette át, mint a Mester minden leveleit addig is, de kijelenté, hogy hivatalt többé vállalni nem fog, noha a Mester pásztorlevelében kifejezetten erre kérte, úgyhogy hiú büszkeségből még a szakításnak tényét is elvette a Mestertől a Vátesz, a kevély.
„Fáj az Istent romokban látni” – írta az én időmben a nyelvembéli nagy költő rémült ihletében; láthatta romokban a Messiását akkoriban Zürichben a Vátesz, látta korlátolt, bosszúszomjas keselyű-nőktől befolyásolva, látta hiúnak, embermód sértettnek, féltékenynek; láthatta programtalannak, a honi felkelések iránt érzéketlennek. És meg is mondta volna Urának a Vátesz a későbbi krónikás, Niedźwiecki szerint, hogy nehezményezi, amiért az Úr „némberekre hallgat”; s mondta volna dölyfösen Urának, hogy „nekem is megvannak a magam tervei”; erre az Úr a földön kifeküdt volna kereszt alakban jajongva, izzadva, a Vátesz lelki üdvéért imádkozva, és a földre terült volna a Vátesz is akkor, s földön fetrengése végeztén mondta volna Urának, hogy elmegy bűneit bánni Einsiedelnbe, és el is ment.
Fáj az Urat romokban látni, de Ő marad az Úr. Kit gyámolunkként, létünket szervező erőként, emberalakban magunk fölé képzeltünk egyszer, arról lemondanunk később sem lehet; leszaggathatjuk-é az égboltot fentről? nem, mert megfulladunk. Elvonult az összeszidalmazott Vátesz Einsiedelnbe, sok napokat átmeditált ott, Urától igazoltan távol; kedvenc rekollekciós helye volt az a kolostor a Mesternek az Etzel hegycsúcsa alatt; csakhogy! e meditálás is lázadása volt a Vátesznak! mert Isten Ostorának, Attilának, a hunnak erejét hívta, idézte, igézte magába a Vátesz, és a kijelölt Vezér ellenében a vezéri szerepet magának már ott elorozni kezdé!
Heverhet romokban az Isten, ha ellene továbbra is lázadunk; ennen szétvetemülésünk ellen küzdvén, az ő szétvetemültségét is visszafordítjuk, romjaiból őt ismét felépítjük éppé és egésszé, magunk fölé magasítjuk Mennyboltozatnak újra. Ebbéli tevékenységünkben az Emberatya közelléte csak akadályoz minket. Ezt érezhette meg a Vátesz, sugallatoknak edénye, szellemáramoknak rezdülő húrja, midőn Urának tökéletlen állapotát, mint Krisztus a keresztet, magára vette.
Akit imádtunk valaha, mert benne leltük fel mindazt, ami belőlünk hiányzik, eltaszítani magunktól nem fogjuk soha. Kiderülhet, hogy nincs benne meg az, ami bennünk megvan. De ami belőlünk hiányzik, az belőlünk továbbra is hiányozni fog. E megszüntethetetlen hiány imádottunkat, legyen bár méltatlan, újra meg újra éltetni fogja emlékezetünkben s vágyainkban.
Április 7-én megírta kurta levelét Urához a Vátesz: elutazik, teste fáradt, pihenni akar a hazaúton; a Vezértől várja a Mester írásos parancsolatjait, és a Vezér jelenti majd, hogyan teljesíti azokat ő. Amíg a Vezér Párizsba nem érkezik, addig ő, a Vátesz semmit sem kezd. Így zárta levelét: „Örökre a tiéd.”
A romjaiban heverő Isten ott maradt Svájcban, a romjaiból felépült Isten a Vátesz lelkében, postakocsin Párizs felé zötyögött.
Ettől kezdve a Váteszt nem értette senki, ettől kezdve mindentől és mindenkitől védve volt.
Addig kívül volt az Emberatya a Fiú lelkén, és titok volt úgy is; most belül került a Fiú lelkén az Emberatya, és oly nagy titokká vált, mint a hallgatag, áttetsző hegyi tavak, mikbe bárki betekinthet, és nem látja meg, csak az átláthatóságukat.
Nem a Vátesz lett Mesterré, sőt! Hiszen a Mesterrel vetélkede eddig, ez volt a harca, ez volt a tévedése! Hanem most őbelé költözött a Mester, s annak is a Legmesteribb, Legtöményebb Lénye! ezért hát süllyedhet a Mester akármely földiségbe odaát Svájcban, nem számít, mert a Vátesz lelke megőrzi a Lényegét, mint zárványt.
Mélyen hívő emberek derűs közönnyel viseltetnek a mások bajai iránt; úgy vélik, tisztük az Istent szeretni, s nem az embereket. Szeretik egyébként felebarátjukat, mint önmagukat ők, csakhogy önmagukat sem szeretik, mert abból is csak az Istent szeretik, nem az egyest. Ismertem papokat, lelkészeket, sőt a vallásos ateisták közt is pár ilyet; láttam, hogy sokuk kegyes volt, sokuk meg kegyetlen; ám minden tetteikre fölmentés volt az, amit szerettek, lett légyen az Ótestamentomnak, az Újtestamentomnak vagy bármi egyéb utópiának istene.
Derűs nyugalmú az ilyen küldetéses ember, és megismerszik arról, hogy nem a szemedbe néz, hanem a füled fele el; oldalpillantásai ködös tájakat, körvonaltalan arcokat súrolnak, miközben mosolyogva odabiccent, s nem veszi észre, ha lába alá ember kerül s letapossa, legyen az rajongó barát, imádó szerető vagy gyűlölködő ellenfél. Az ütközéstől felszisszen talán, ám konfliktusát meg sem éli; hiába sebzik, sebződni nem tud.
Azt hiszik róla környezetében, hogy távoli csillag köti le figyelmét, arrafelé törekszik, korlátoltságában a pislákoló cél felé vágtat; ez a legnagyobb tévedések egyike! és azzal vélik gyógyítani őt, hogy e csillagról minden rosszat elmesélnek, fényét, létezését kétségbe vonják; azt hiszik, ha célját ellopják, a küldetéses ember kényszerül a körötte levők felé fordulni végre; azt hiszik, emberek fogják az elvett célt, a betölthetetlen hiányt orvosolni, hogy a küldetéses ember lekötetlenné vált vágykötései, e számlálhatatlan, csonkolt, vérző idegvégződések majd más célokhoz, eleven emberekhez illeszkedni fognak.
Kétszeres tévedés ez! mert kinek célja kívül van, és célja Egyetlen s Hatalmas, emberekhez illeszkedni csonka végződéseivel nem fog, azokat csak felsebezni tudja, s maga is sebződik, üszkösödik, míg csak él. Hanem kinek a célja belülre került zárvány, az támadhatatlan s menthetetlen; halálról nem tud, köd előtte, köd utána; ki zárványcéllal bír, az a Tökéletes Lemondást tudja gyakorolni tragikumtalan; léte: hajdant elhessentő legyintés; felnőttségének ismérve, hogy csecsemőül bámészkodni tud; halálra készülés ez, ha a mélyére nézünk, mert mozdulattalanság, mire élő, míg nedvei bőven buzognak, felette ritkán képes.
Sokszorosan nem értették akkoriban a Váteszt.
Azt jól tudták, hogy fokozatos, bensőséges fejlődés során alakult ki benne a Hit, mely a Mesterben az istenét végül megtalálta; remélték, Mesterét veszítve, Mesterétől eltaszíttatván a Hitbe, melynek külalakja Költészet, visszatér. Naiv remény. Fordulhat-e vissza az elhagyott hitfejlődési szakaszba, ki a költészetet odahagyta, mert az nem volt eléggé tökéletes forma? Alkotás és vallás rokonok; ám aki apostollá vált, miként is lenne képes az alacsonyabb rendű létezésbe, a költőlétbe visszavedleni?! a sokaságból az egyesbe?! S nem értették, hogy apostolnak lenni: abban az a jó, hogy nem kell többé költeni! a mindennapi rímképzési gályarabság sutba vágható! és nincsen többé Én!
Várták, midőn a Mester és a Vátesz szakítása nyilvánossá pletykáltatott, hogy a Költő, annyi év hallgatása után, újratermő vulkánként lávázza ki tépett lelkéből a műveket, a még nagyobbakat. És várták a Feltámadottak, hogy a lengyel jezsuitizmushoz egykori hívük, barátjuk, pártfogójuk, rendüknek kezdeményezője visszatér. Keblére ölelte volna szakadár hívét az Egyház; várták új műveit rajongó olvasói, a hűséges régiek s a közben született újak; nem értették a zárványcélú küldetéses embernek lelkét.
Földi összekülönbözésről beszéltek, politikai koncepciók különválásáról, a passzív és az aktív hit ellentétéről, eregettek feltevéseket személyes konfliktusokról, egyebekről. Írták, hogy a Mester a fegyveres felkelések ellen lett volna, a Vátesz meg értük. Szakításuk után így alakult külsőleg, de ez nem lényegi különbség: nem szellemi. Egyébként is: hiszen egy ezredest kent föl az Ügynek Vezérévé a Mester, vagy nem?
Hanem az megtörtént, hogy a Mester a leghívebb híve szemében, mint tükörben fedezte föl, hogy ő már nem a régi Mester; öregedő, befolyásolható, zavarodott Messiást rettenet nélkül szemlélni ki képes?! legkevésbé ő maga, ki híve szemében látta meg magát.
A szakítás után eltávozott a Mesterből ifjúsága, márványváltozatlansága, öröklétnek rendelt szoborarca a Legelső Tanítvány emlékezetébe. S hiába vették körül sokan volt hívei s új tanítványai; hiába lettek olasz hívei később, öregedők voltak mind, mint a Mester, kik ebbe a Messiáshitbe beleszoktak, s kényelemből, életfáradtságból új Mestert már nem kerestek maguknak. A Mester ifjúi megváltó voltát a Vátesz elvitte magával.
Legnagyobb veresége volt a Mesternek a Legelső Tanítványa.
A Mester csak Towiański volt, a Vátesz viszont towianista.
S még a Messiás iránt feltámadó legigazibb érzeményt is elrablotta a Mestertől a Vátesz! mert a hívek nem a távollévőt, hanem a közellévőt tanulták meg gyűlölni! nem Towiańskit, hanem Mickiewiczet!
Április 10-én ért vissza Párizsba a Költő, és 14-én a szakítást bejelenté; az egyetemleges gyűlés viharos volt; Alix kijelenté, hogy a Vátesz „a Sátán körét vezette”; Bońkowski hűségnyilatkozatot tett a Vátesz mellett, sőt levelet írt a Mesternek, miszerint „Adamot a Körben gyilkolták és nyomorították egyesek, mások Annának irkáltak róla feljelentéseket”; a Vátesz védelmére kelt Aleksander testvér és Niewiarowicz; Aleksander kijelentette volna, hogy a Vátesz ellen támadókat Anna bizgatta fel; Seweryn érdemesnek tartotta Teodor Fouqueré Svájcból írt leveléből Naplójába írni, miszerint „Il y a parmi vous un homme terrible, qui vous perdra tous”,* ez a Váteszra vonatkozott; Aronowicz, szintén Seweryn tudósít erről, a szakítás miatt nekibúsultan leitta magát.
És heteken át Alix vezetésével támadták a Váteszt, és állítólag Svájcból a Vezér is őket támogatta; Alix követelé, hogy a Mester körüli nőket ismerjék el a „legszentebb asszonyoknak”; és gyűlések voltak Alix vezetésével a Vátesz ellen a tudomása nélkül; Rutkowski és Ferdynand levélben szólíták fel a Váteszt, álljon a Mester mellé vissza, mert „szörnyűséges rajta a felelősség az Úr és a Nép előtt”; őrjöngtek hát a testvérek, miközben, Seweryn testvér jegyezte föl, „Adam egész nap Celina zongorázását hallgatja”.
Igen várták a Vezér testvér jövetelét, hogy irányt szabjon; nem sejtheték, hogy a Vezér nem jön, hanem a Mester nagyszabású tervének megfelelően Mulhouse-ban, vagyis francia földön, de a svájci határ közelében fog meghúzódni, hogy személye minden ragacsos földiségtől ment maradjon, hogy ő legyen a legtisztább lengyel, kinek tiszte a Honba vezérlendő seregek élére makulátlanul állni, ha üt majd az óra. Ezt a Vátesz sem tudta, és a Kört vezetni egyedül nem akarta, csak a Vezér testvérrel együtt; Alix fivér a Kör vezetését a Vátesz kezébe vissza akarta adni, ám lemondását a Vátesz nem fogadta el.
Két részre szakadt hát a Kör.
Huszonegy testvérek, a neológok a Vátesz mellett tettek hitet, s mert a rue St. Charles 9. szám alatt, Aleksander testvér lakásán üléseztek eztán, ők lettek a Szent Károly utcai testvérek; és lettek velük szemben tizennyolcan az ortodoxok, kik a Mestert s annak Vezérét ismerék el vezetőjükül, s a Váteszt minden módon átkozák.
S tartattak a hisztérikus összejövetelek; megbélyegzések, írásos felszólítgatások, hűségnyilatkozatok, egymásba borulások, szétbitangolások, árulások, átrendeződések, önjelölések történültek, ezzel tölték éjeiket, nappalaikat; atya fiával került szembe, fivér a fivérrel; a Vezér a fiát, Stanisławot veszíté el, ki a Váteszhoz állt, a Januszkiewiczok közül Eustachy a Vátesz mellett foglalt állást, Svájcban bolygó öccse, Romuald a Mester mellett, és bátyja segélő pénzküldeményeit felháborodottan utasította vissza azután; minden forradalmi meghasonlás így zajlik, s ez nem az én véleményem, ki körmölöm mindezt, hanem Hube tisztelendő írta meg Kajsiewicznak, mi folyik: „A towianisták közt látható a forradalom. Már nem három vagy négy táborról beszélnek, hanem forradalomról, amit a Mickiewiczcsel tartók művelnek. Eustachy Januszkiewicz azt mondta Wielogłowskinak, hogy ők eddig tévedésben voltak, Towiańskit most már csak rendkívüli embernek tartják, de látják, sok dolgot rosszul ért. Már nincs vele kapcsolatuk, és Mickiewicz nagyon sajnálja a messianizmusát, s ha lehetne, erről írt műveit elégetné.”
És mégis nyugodt volt a Vátesz, és nem értették ezt sem a neológok, sem az ortodoxok, sem a Feltámadottak, sem a Mester; Celina volt az egyetlen, ki értette, de Celina hallgatott.
Őbenne azóta élt zárványként a Mester, mióta meggyógyította. A Mesternek volt menyasszonya ő! hát hogyne értette volna, hogy férje is a Mester titkos menyasszonya lett! Volt hát oka hallgatnia Celinának. Tudta ezt a Mester, a léleklátó, s mondta is maradék híveinek, hogy Celina ismeri Adamot egyedül! s emiatt Adam a felesége rabja! és mondta nem sokkal később Sewerynnek, ki hozzá Svájcba ellátogatott, hogy „Adamnak két nőt kellett volna leküzdenie, Celinát és Xawerát. (…) A kegyelem úgy szólt, hogy Adam Xawerában élessze fel a tiszta mozgást, nem pedig Celinában. Adam nem használta ki a pillanatot. Megölte a tiszta mozgást Celinában, megölte Xawerában. Ezentúl örökkön társai lesznek, a nyomorúsága lesznek, amíg a nékik okozott kárt Adam meg nem téríti és ők tiszta lappal nem indulhatnak”. S hogy miért Xawera lett volna a Vátesz esélye? mert Celina a Mester menyasszonya lett, és ki más tudhatta volna jobban ezt, mint a Mester! ki még azt is elárulta Sewerynnek, hogy „ami a Körben ma történül, az Lengyelország jövendő históriája. A Körben végzett munka töredéke elég, hogy Lengyelhont megmentse. A zenész, aki versenyművet előadott már, könnyűszerrel játszik könnyű darabot; én, a Mester, Adam testvért illető szolgálatomban versenyművet játszom; ehhez képest Lengyelország visszaállítása könnyű kis darab”.
Amennyire ember tudhatja, ők hárman tudták, mi zajlik belül.
De nem tudták a többiek. Nem tudta Seweryn, ki azon év áprilisában ezt jegyzé be Naplójába; „Vétkeztem az Úr szelleme ellen, de nem utasítottam vissza, mikor Adam azt mondta nekem; »Úgy szólok hozzád, mint ember az emberhez, mint Mickiewicz Goszczyńskihoz«. Nem adtam meg magam, de nem utasítottam vissza. Vétkeztem. Adam testvér irányomban a legmagasabb hivatalnok. Nincs se Mickiewicz, se Goszczyński. – Hála az Úrnak, megvan az életünk! Élni kezdünk! Nem az öldöklő tónus uralkodik rajtunk, hanem a kegyelem.”
Nem tudta Seweryn, mit jegyez le. S nem értette, mit jelent, amit Celina mondott Paszkiewicznak, noha lejegyezte: „Adam a Mester számára Sátán, mert kisebb szellem nála; ugyanígy mások Adam számára sátánok, mert nála kisebb szellemek”.
Saját álmait sem értette Seweryn, miket följegyzett ezen időben. Álmában azt mondta Sewerynnek Adam, hogy Hrisztosz voszkresz, és megcsókolták egymást, meg a tömegével ott álló nőket is, férfi más nem volt, sőt Adam is eltűnt a nők között, talán nővé vált maga is.
És azt is álmodta Seweryn, hogy Karolina reáadja a Mester fehér ingét, ő szabadkozik, aztán mégis elfogadja; előzőleg pedig arcon és szemen csókolta őt álmában a Mester. És el akart menni, erről ábrándozott ébren, Seweryn Adamhoz beszélgetni, és nem ment, de a beszélgetést, ami lefolyt volna, amit mondott volna, leírta sok-sok oldalakon.
És álmodta aztán, hogy egy hulla ingét adták rá. És leírta végre júniusban: „Fojtogató nekem már a Körben. Már szűk nekem a testvéri Kör. Érzem, tágabb mezőkre szólít az Úr. Végeznem kell a körbéli testvérekkel.” Így lett Seweryn testvér az ortodox Kör vezetője lassan, pedig már fél éve úgy gyóntatta meg Budziszewskit, mintha ő, Seweryn lett volna a Mester! s már akkor leírta, hogy ez az ő hivatása!
És még a télen csoda esett, kapott egy franciától ajándékba két frankot, és aznap este ingyen húslevest! és másnap reggel ingyen kávét! és talált egy kétsous pénzdarabot is az utcán! mégis csak a Mesternél, a rábeszélésére lett az ortodoxok vezetője végül, mert nem tudta, hogy az ő lelkében kicsoda a zárvány, és azt is a Mestertől kellett megtanulnia, hogy „csakis a kétségbeesettek képesek a tettre”.
És nem tudta az extestvér Juliusz Słowacki sem, hogy kicsoda az ő lelkének zárványa. Azt hitte, a Mester. S közben Mickiewicz műveit, a Pan Tadeusz-t, a Konrad Wallenrod-ot, az Ősök-et írta tovább, és e töredékek olvashatók voltak az én napjaimig.
Semmi a Hurva-zsinagóga kalodája az ilyen zárványhoz képest, mert az csak külső.
Hitcsuszamlást éltek át a nem-tudók, és a földiség kiáradt.
Szweycer bizonyos Saillant nővért is bevont a Körbe, ki férjezett volt, és szeretőjévé tette, és fenyegette az új nővér a neológokat a királyi prokurátorral, annyira nővér lett! mígnem az ortodoxok markából a neológ Michał Chodźko kiragadta, szeretőjévé téve.
És ingadozott Rettel testvér a két szélsőség között, és tíz főből harmadik kört hozott létre, a teológusokét, ahogy magukat nevezték. S mondta Aleksander neológ testvér néki: „Tudod, miért űztek el téged Svájcból? mert szeretetet mutattál Adam iránt. Nekem elvették a feleségemet, elvették vagyonom egy részét, én ma már nem vagyok hülye.” Hát így beszélt, ily cinikusan Aleksander Chodźko testvér, a perzsa irodalom tudora, ki sok pénzét költé a Körre valóban, s kit Helena Jundziłł kisasszonytól, mert nem lett towianista, valóban eltanácsolának, úgyhogy tudta, mit beszél. És írásban követelte a Mestertől Aleksander testvér, a Körben folyó dolgokban foglaljon végre állást, mert nem igaz, mit Karol testvér ír, hogy azokról a Mesternek nincsen tudomása; és azzal érvelt a neológ Aleksander testvér, hogy a Vátesz mindig térden állva olvasta fel a Mester leveleit, és órákon át állott lelkesülten a Mester arcképe előtt, mikor templomba vagy előadásra készült.
És váltig állíták a francia testvérek, hogy a Vátesz maga a Sátán; ám történt, hogy vezérük, a kemény Alix fivér Geritzet eldobta s nővé vált! s május végén töredelmesen megírta a Mesternek, hogy négy éve szolgálja már az Ügyet, de most először boldog és szabad, mert belészeretett Łącki testvérbe! ami azért hallatlan dolog, mert Łącki neológ volt. Írta pedig Alix nővér, hogy hálás ezért mind Mickiewicznek, mind Towiańskinak, és szerelme ügyében parancsot vár.
És a Mester engedélye megjött, és a rettegett Alix fivér férjhez ment, s úgy tűnik, Mickiewicz esketé őket össze, és asszony lett Alix, és boldogan élt azontúl, a további hitcsuszamlásokat megúszta, férje pedig zeneórákat adott.
De a többi testvérek, a neológok meg az ortodoxok, fenekedtek egymásra vicsorogva oly elvakultan, ahogyan csak hajdani elvbarátok képesek az emigrációban, és nem vevék észre, hogy nem írt többé megrovólag a Mester a Vátesz ellen: nem mert; nem veszik észre az ortodoxok, hogy nem áll melléjük a Mester egyértelműen soha; sőt! nem győzi enyhült hangú pásztorleveleiben hangoztatni, hogy a Vezér és a Vátesz együtt az ő teljes földi Hivatala! S kérleli a Váteszt, utazzék hozzá. De a Vátesz nem megy. Nem akarja Urát romokban látni többé. Celinát küldi maga helyett.
Nem veszik észre, mert azzal vannak elfoglalva, hogy Pilchowski, a Vátesz exikre nyilatkozatot tett: „magát a börtönnek általadja”, megy a Cári Birodalomba, az amnesztiát elfogadja, s a pravoszláv hitet felveszi. Elítéli e tettet a Vátesz nyilvánosan, és ugyanígy elítéli a Mester is. Kegyelemszerű e szép nagy egyetértés! de aztán az áruló eltűnik, s ott maradnak a neológok s ortodoxok, és kénytelenek keserű vitáikat folytatni.
Celina pedig elment a Mesterhez a férje helyett.
Törékeny testét, törékeny lelkét törték, gyötörték soká a két szent asszonyok meg a Mester; Celina levélben pénzt kért, a Vátesz hetven frankot küldött, többje nem volt, a legkisebb gyermek fogai jöttek, orvosra kellett a pénz; a Vátesz az órafedőt adta zálogba, mást már nem tudott.
Október 1-jén éjfélkor térden állva áldotta meg hívei előtt Celinát a Mester, kérlelvén őt, „hagyja el a nemkeresztény nők szokásos féltékenységét és álheroizmusát, az élettársat illető közönyt”; úgy tűnik, e kérlelés hatott, férje ellen fordult Celina, mert pugilláreszt kapott a Mestertől, benne a Mester kézírásával ez állt; „Krisztus katonájának, ki először szabadult meg a rossztól, mely Krisztus seregét széttörte”; aztán mennie kellett Celinának a Vezérhez Mulhouse-ba, odaküldték előre Karolinát, hogy a törékeny asszonyt ott is gyámolítsa, Karolina és Karol testvér a Fehér Kereszt alatt szólottak hozzá, onnét ment vissza Párizsba Celina, hol a Mester híveként szónokolt a hívek előtt, amiért november 1-jén Anna levélben szépen megdicsérte, de aztán Celina a férje mellé mégis visszaállt.
Pedig nagyon kellett volna a Mesternek a Vátesz, ki legnagyobb kudarca volt néki; nem maradt ugyan nyoma, miből élt a Mester és szép számú családja Svájcban, de kereső foglalkozást nem űzött egyikük sem; nem maradt nyoma, gondos kezek eltüntették, de valamiből mégiscsak megéltek, s bizony a neológok közé sorakoztak mindazok, kiknek még némi tőkéjük maradt, Aleksander testvér, Michał testvér, Eustachy testvér. És nyomorgott ugyan a Vátesz, de így is csak az ő jövendő vállalkozásaiban csillant meg némi pénz, mit a Mester egyébként megvetett.
Forrásaimban látom: a Mester szelleme e vészek közepette kiszikkadt, s nem támadt új ötlete, hogyan is kéne a világba kitüremkednie. Sok-sok lapos szövegét felírák a hozzá zarándoklók, ezeket nem idézem. Fő célja volt a Mesternek ezen időben a Váteszt az akolba visszaűzni; nem ment; akkor már a Vátesz őrizte a Mestert egymaga. S ment volna a Mester Rómába ismét! mert elhunyt a régi Pápa, ki őt nem fogadta, s lett új Pápa, IX. Pius; hatalmas reménykedés fogadá megválasztását Európa-szerte, mert liberális itál hazafi hírében állott Mastai Ferretti, a reményteli reformpápa; ment volna tehát a Mester, de se pénze nem volt az útra, sem súllyal bíró hívei, kik útját egyengetni képesek lettek volna a Feltámadottak ellenében; hacsak nem a Vátesz! neki megvolt egy ilyen vállalathoz a pouvoir-ja! de makacskodott a Vátesz, s nemigen sejtheté a Mester, a léleklátó, hogy a Vátesz az ő mesteri Leglényegét lelkébe zárva a Pápa elé tárni tervezi.
S rengett a Föld a lábuk alatt immár. Az semmi, hogy Genfben is felkelés tört ki, hol James Fazy hadat üzent a kantonközi klerikális ligának, ahhoz képest, miként lángoltak a testvérek befelé.
Kołyszko a három Kör közt szaladgált, közvetíteni próbálva; Rettel vezetni kezdé a tízfős teológusokat; Napóleon betegsége, az aranyér kínozá mind a Váteszt, mind az ortodoxok önjelölt vezetőjét, Sewerynt, ki Naplójába azt is leírta már, hogy „Adam szellemét kell támogatnunk, nem pedig Adamot, az embert”; s leírta, amiben hitt, hogy „minden gondolatunk évszázadokra irányt szab másoknak”, és álmaiban testileg vétkezett, és saját rémült kiáltozására ébredt, de idegen volt az a Hang.
Lángoltak hát a testvérek befelé, emiatt rengett a lábuk alatt a föld; Niewiarowicz Celinát meg akará szerezni, és nyomában volt, követé mindenüvé, férje ellen hergelé; pedig csak azt szerette volna megtudni Celina, amit nem értett, hogy mi történt Svájcban a férje meg Anna között.
Midőn reng a föld, az önvizsgálat ideje elközelg; Seweryn áthárította ezt a Mesterre, írván, hogy „a világ a testvérek minden rejtett tettéről tudni fog, mert a Mester írásai bizonnyal fennmaradnak, azokat örök időkig magyarázni fogják, s azok fényében ítélik meg mind a testvéreket”; ám kinek ez a hite nem volt meg, rendkívül szenvedett, a biztos pontot nem találván, s enbűnében volt kénytelen a biztos pontot megragadni.
Különben is tudjuk: az önkritika éppoly ragályos kórság, mint minden egyéb léleklángolás; kell hogy legyenek a léleknek is láthatatlan baktériumai, mik a megfelelő ájerban vígan élnek és testből testbe furakodnak; valódi fájdalmat enyhítő szer az önpocskondiázás, nagy műfaj, ha minden egyéb műfaj épp halott. Önostorozó gyónás! mennyire nem értették működésed akkor még! hiszen lázad a gyónó, az önutálat kéje őt a gyóntatónak fennhatósága alól ki is szabadítja!
Először Marie Lemoine gyónt meg írásban, Rutkowski testvér neje, ki egykor a Collège de France-ban a Vátesz lábaihoz omlott. Önszántából tette írásos önvallomását, vagy rábeszélték valakik? s ha rábeszélték, ugyan ki ellen, a Mester vagy a Vátesz ellen akarák-e vallomását felhasználni? nem tudjuk, csak a szöveg maradt fenn, az íráshibáktól hemzsegő, mely egy év múlva került a Mester kezébe, akkor Marie-t s férjét ki is átkozta, bár újabb egy év elteltével a Körbe őket ismét visszafogadta, mert valakiknek kellett a Körben lenniük, s túl kevesek voltak már a bűntelenek akkor, vagy nem is volt olyan.
Nos, Marie meggyónta, hogy színleltek voltak minden addigi eksztázisai, s miután más férfi nem vette el, így akaszkodott Rutkowski nyakába; a tébolydából anyját azért hozatta ki, hogy ezzel is a nősülésre bírja kiszemeltjét; merő számítás volt, midőn a Vátesz lábaihoz nyilvánosan leomla; azért lépett be a Körbe, mert különben Rutkowski nem vette volna el; még a Mestert is megcsalta, mikor nála járt, minden tanúsított érzeménye hamis volt, előre megfontolta minden lángolását, s kíváncsian figyelte, rájön-é a léleklátónak mondott Mester a hazugságaira. Nem jött rá a léleklátó Mester, látta hát Marie nővér a Mestert a női akarata, a női hatalma alatt lenni. El is határozta akkor, hogy erről majd egyszer beszámol, annak bizonyítékaképpen, hogy nem az Isten küldötte a Mester. Úgy hitte, nem tudja a Mester, mi lakozik az emberi lélekben, és kezdte is Marie mondani, hogy a Mester a hamis próféták közül való. De mégis felébredt váratlanul a lelkében a szikra, s akkor rájött Marie, hogy a pokolban leledzik; és levelet kapott Annától, és Anna őt és minden hamisságát leleplezte. De a poklot még akkor sem hagyta ott, mert nem a Mestertől jött a levél. S úgy gondolta még akkor is, hogy ha az ő lelkének hamisságát látná a Mester, nem hagyta volna Rutkowskihoz férjhez menni. De azért már félt is akkor, mert hátha mégis az Isten küldötte a Mester. És mikor figyelmeztetésben részesítette a Mester, hogy nem a krisztusi úton jár, annyira megdühödött Marie, hogy a Mesternek halálát kívánta. S hogy elvegye férjétől a vádemelés jogát, szántszándékkal oly dühödt állapotokba hajszolta férjét, hogy az összeverje őt. Percnyi nyugtot sem hagyott neki, hogy abba a pokolba taszítsa őt is, amiben maga volt. Ezeken kívül még annyi sok bűnt követett el, hogy azok számolhatatlanok, és nem is számol be azokról. S mégis megkönyörült rajta az Úr; most már hiszi az Istent és hiszi a Mestert, és világosan látja már az utat, és bízik a Mester kegyelmében, s a botrányokért, miket ő okozott, a testvérek bocsánatáért esedezik, és oly tiszta és igazmondó leszen ezentúl az Isten kegyelméből, amilyen gonosz és hazug volt addig, ámen.
Valamiképpen hát ennek az együgyű teremtésnek a lelkébe is bekerült a zárvány.
S mikor a két Mickiewicz-zárványt őrző költők, Seweryn testvér és Juliusz Słowacki extestvér kibékültek, egymás keblére omolván, megírta a maga önvallomását a Vátesz, és prózájának éke lett e mű; tizenhárom évvel azelőtt, hogy én ezt írtam, hatalmas művében, az „Adam testvérben” az áldott nevű Zofia Makowiecka nem merte, vagy nem engedték, az egész önvallomást leközölni. Pedig sokáig csiszolta önvallomásának mondatait a Vátesz, míg tökéletessé nem lettek s valóban váteszivé.
Írta pedig a Vátesz 1847. május 12-i dátummal ezeket:
„Mesterem és Uram, (…) Midőn megjelentél közöttünk, még senki sem állt közéd s kiválasztott néped közé. (…) Később mi, mindenféle hivatalnokoskodással közéd és a Te Köröd közé furakodtunk. Öldököltük testvéreinket. A te Hivatalod gyilkolta a mi Hazánkat. Valahányszor mestereskedtünk, a Mester szellemével nem rendelkezvén, annyiszor öltünk; a mesteri szellem pillanatokra jelent meg s tevékenykedett; mi azonban évekig hivatalnokoskodánk; így a feléledés pillanatnyi volt csak, az öldöklés meg hosszú. A Hivatal, a föld szellemének szolgája, vagy inkább rabja, (…) az Igét nem a maga teljességében hirdette, s erre nem is volt képes, nem lehetvén a szellem és a forma tökéletességében, ami csak Néked van megadva. Tudott hát lázadozni a Hivatal a föld szelleme ellen, tudta dühíteni; de trónján megingatni nem tudhatta. (…) Hogy ez bekövetkezik-é? Isten tudja; de hogy létezik e törekvés, félreutak és alásüllyedések ellenére fejlődésben, azt tudja, és ezt az érzését senki el nem veszi Tőle.
Ezen tudattal élünk. Ugyan mi más éltethetne minket?
Az a megrezdülés, amit áldozatoddal kiváltottál, mely Istenhez tartozik, Tőle került a Te kezedbe, kinyújtott kezünkbe került. A közeledben a pillanatnyi fellángolásban, múló fellángolásban, mi olykor tettetett volt, e megrezdülést meg akartuk vásárolni. Áldásod nyomán, a Véled való szövetségben úgy véltük, jogunk van Hazánkra. Lelkünk rezdülését kirakatba tettük, ürességünk ékítményeként; s úgy adtuk a rezdülést egymásnak, mint holmi halott berendezési tárgyat kéz alól kéz alá. Örvendeni vagy szomorkodni parancsoltuk a testvéreket, szeretni vagy gyűlölni, gyakorta nem rendelkezvén magunkban a fájdalom vagy öröm azon érzetével, melyet érezni másokat felhívtunk! A parancsolók sokasága egymással feleselő felhívásokat sokasított, s azokra mind a választ követeltük.
Mi, a felhívók, magunk is a hitnek hiányában szenvedők, kínunkban, a magányt elviselni képtelenül, mely magunkkal szembesítve semmisségünket megmutatta, testvéreinkre uszultunk, szenvedést okoztunk nékik, hogy kínjuk látványától tragikusan vigadjunk. Oda jutottunk, hogy mi, felhívók, hasonlatossá váltunk a gyöngülő tirannusokhoz, kik csak a vérfürdőben lelnek melegséget. Fürödtünk a testvéri lélekben! Mennél kevesebb szabadságot, erőt, életet éreztünk magunkban, annál erősebben hívtunk fel az életre. És művi életet kaptunk így: oly gesztusokra késztettük a testvéreket, melyek gyakran belső állapotukkal összeegyeztethetők nem voltak; s elvettük testvéreinktől utolsó szabadságukat is immár, amit még a tirannusok is tisztelnek mind, a hallgatás szabadságát… A testvérek pedig tanújelét adták az istenfélelemnek és az Irántad való tiszteletnek, mert a Nevedben mindezt elviselték, csak hogy a Körben maradhassanak, mit egyre szűkebbre és szűkösebbre vontunk körülöttük. Hiszen a Körön kívül egyetlen lépés sem tehető munka nélkül, nem lehet az Ügyet képviselni kockázat, a magunk kiszolgáltatása nélkül, nem állhatunk meg az Isten látható kegyelme nélkül. Inkább maradtunk hát kényelemből a Körben, mit a te áldozatod megteremtett, és benne, mint örökölt kis faluban uralkodtunk, igaz, nem sok lelkek fölött, de legalább úrhatnámul.
Mikor pedig dühített már nehéz földi helyzetünk, a testvéreket lázongásokba kergettük, hogy forradalmat kezdjenek, nem kutatva, vajon ez az Isten szándékával egyező-é s lehetséges-é. A vonakodó testvéreket renyheséggel vádoltuk; de magunk sem éreztünk kedvet az önkiszolgáltatásra, hirdetvén közben, hogy mi nagyobbakra vagyunk elhivatva. A lélekrezdülést földi helyzetünk előnyösebbé tételére akartuk kihasználni.
Midőn az Isten nem adta meg nekünk azt a kegyet, hogy a saját szellemünk, a saját arculatunk hívja rokonainkat az irántunk való figyelemre, lelkesedésre, tiszteletre: saját fizikai csökevékenyességünket kiáltozással, szidalmazással pótoltuk, akit pedig nem tudtunk elrémíteni, azt távollétében gonosztévőnek és lázadónak bélyegeztük. Mert mindenkit, aki bármiben és bármikor nem értett velünk egyet, vagy, pontosabban, nem a mi visszhangunk volt, lázadónak nyilvánítottunk. Bevezettük a legsiralmasabb hatalmat, amilyen csak létezhet a glóbuson; olyan hatalmat, amilyennel a mi hazánkban a házvezetőnők, az intézők, az udvaroncok és a kiskirályok rendelkeznek; a legsiralmasabb hatalmat, mert ez a hatalom csak följelentést, büntetést ismer, és nincs panasztevés, sem védelem, sem kihallgatás, sem bíróság, sem ítélkezés; olyan hatalmat, amilyet a Gondviselés már a szláv földekről is elsöpör.
Ezt a hatalmat akartuk gyakorolni, összekötve a lelki hatalommal. Azért ismételgettük, hogy lelkünkből parancsolunk, mert éppen lélek, az nem volt bennünk érezhető. Az ilyen parancsokkal megdermesztett testvéreket minduntalan az Isten bosszújával fenyegettük; kihívtuk e bosszút; örültünk, ha testvérünket fájdalom vagy nyomorúság érte; eltaszítottuk, letapostuk. A farkasok neméhez váltunk hasonlatossá, kik sebesült társukat széttépik és felfalják.
Mindazon visszaélések, melyek Izrael régi zsinagógájában megtörténtek, s mindazok, miket a századok során az Egyház elkövetett, köztünk is hamar gyümölcsöt hoztak. Lelkünk pedig rémülettel érezte előre a jövendő csíráit, oly visszaéléseket sejtvén meg, mik rosszabbak a mohamedán orgyilkosokénál, a jezsuita kolostorokénál és a szent inkvizíció tömlöceinél.
Láttuk példáját, hogy a testvér bűneit, miket másik testvérnek szent egyesülésben gyónt meg, másoknak feltárták, a bűnhődővel való lelki egyesülés nélkül. A bűnözés történetében új mozzanat ez.
Mesterem és Uram! Mindezek után nehéz nekünk ahhoz a bizalomhoz, ahhoz az őszinteséghez visszatérnünk, amellyel indultunk évekkel ezelőtt, anélkül pedig nincsen lángolás, nincsenek tettek. És nem is térünk oda vissza, míg valamennyien meg nem érezzük, miben vétkeztünk, magában vétkét mindenki leküzdi és szellemét előítéletektől, megítéléstől és gyanúsítástól szabadon a testvérek elé nem tárja. Ezen dolgozunk. S közben a szellem szikráját megőrizni igyekszünk. A hitünket, reményünket és szeretetünket nem vesztettük el. Az Istenhez fohászkodni meg nem szűnünk. A Szűzanyát, a mi Anyánkat kérleljük, segítsen: mert minden gyermeki közül mi vagyunk a legnehezebb helyzetben. Az Isten kegyelmében bízunk. Az Isten haragjának titkait sok halandó érezhette, azok gyakorta nyilvánulnak meg; az Isten kegyelmének titkai gazdagabbak, mélyebbek, s magasabban vannak elrejtve. A Mennyei Atya váratlanul látogatja meg bűnös gyermekeit, és hirtelen vigasszal képeszti el őket. Így látogatott meg minket és képesztett el szerencsésen évekkel ezelőtt a Te köztünk való megjelenéseddel. Hisszük, hogy a Számára tudott pillanatban, a Számára tudott módon ismét meglátogat minket, és az Ő kegyelme valamiképp megvigasztal.
Testvéred, szolgád és tanítványod,
Adam Mickiewicz.”
Hallgatott a léleklátó Mester, mikor ezt az önkritikát kézhez vette, és utána is, mert csalhatatlanul érezte a mélyén a dölyföt, ha pedig igazán léleklátó volt, láthatta e levél mögött derengni a Hölgyet.
A Megváltó nő is lehet, tudták már a frankisták, és ezer évekkel korábban azt is tudták, ki az a Királynő: az a Királynő nem más, mint az Isten Földi Jelenléte.
Téboly tébollyal, vallás vallással, rom-Messiás ép Messiással orvosolható; a Találkozás februárban esett, az Önkritika dátuma pedig későbbi, májusi!
A Hölgy amerikai volt, neve Margaret Fuller, harminchét éves volt akkor és szűz, beszélt görögül, latinul és minden európai nyelven, és azon hírneves Emerson barátja volt, kinek ideáit a Költő az Előadásain szívesen idézte.
Úgy vélem, Emersonnak kötelessége lett volna e szép, szőke, törékeny hölgyet, kinek szeme feketén lángolt és minden pórusaiból az érzékiség csapott ki forrón, szüzességétől idejekorán megfosztani; csakhogy nagy balfácán volt Emerson, feleségül oly hölgyet vett először, kinek tüdőbaja gyógyíthatatlan volt, halála pedig közeli; s miután a kívánt gyász eljöve, Emerson végre magán is tapasztalhatá az egészség kívánt megromlását, mi reformlelkésznek, költőnek meg szabadgondolkodónak rendkívül javallott e romantikus korban.
Na, akkor Emerson feledni Európába ment, s találkozott a magához hasonszőrűekkel; hazatér az USA-ba, szónoklatokat tart, azokért pénzt kap; elvesz egy puritán hölgyet s gyermekeket csinál néki, és előad, hol tíz dollárért szónokol magasztos dolgokról, hol kevesebbért; magas, karcsú, kék szemű férfi, spermáit a szónoklatba öli, s hirdeti, nem Isten létezik, hanem valaminő Egyetemleges Agy, valaminő Legfelsőbb Szellem, valamely Felsőbbrendű Lélek; ilyen szavakkal szépen lehet játszani, a rajongó nőktől pedig szavakba burkolózva meg lehet menekülni.
Szegény, szegény Margaret! már másodszor is nős Emerson, az Ideál, midőn az általa alapított Transzcendentalisták körébe Margaret, a férfiasított, belép a lét alapértelmét kutatni, az emberi nem sorsát értelmezni, a maguk intuícióját fejlesztve, a francia utópistákat tanulmányozva, vallván a lélek halhatatlanságát, a fejlődést, a lélekvándorlást, a démonok létezését, valamint küzdve küzdvén a szociális egyenlőségért és a nők egyenjogúságáért.
Volt nékik folyóiratuk is, címe The Dial, vagyis Számlap; Margaret szerkeszti két évig, utána maga Emerson; volt is vagy háromszáz előfizetőjük. És az életben is gyakorlatoztak ők! Margaret farmot alapíta, hol minden volt, mezőgazdaság, varroda, suszteráj, asztalosműhely meg iskola; az én koromban kibucnak hívták az ilyet Palesztinában és kommunának másutt; szóval ilyet alapított Margaret, ki mélyen hitte, hogy szelleme legközelébb férfiban fog megtestesülni; amíg ő így munkálkodott az életben, ideálja, Emerson odáig merészkedett otthonában, hogy a cselédekkel egy asztalnál étkezett, vegetáriánus kosztra tért át, s kertjében maga gyomlált! A farm aztán anyagi csődbe jutott, persze, Margaret pedig nem bírta szüzességét elveszíteni, kortársai szerint azért, mert a szerelmet iszonnyal kerülte; én azonban úgy vélem, azért, mert Emerson egy nagy balfácán volt.
Nemrég azonban egy hamburgi születésű úrba a szép Margaret beleszeretett! Csakhogy az úr, a plátói kapcsolatot testi térre átterelni nem tudván, elszökött. Mélységes csalódása volt ez Margaretnak, az Amerika-szerte híres újságírónőnek, a befolyásos New York Daily Tribune irodalmi szerkesztőjének, és feledni, továbbá Nagy Férfiakat láthatni ideálja, Emerson tanácsára a vén Európába utazott.
Föllelni azokat a Reprezentáns Férfiúkat, kik az Egyetemleges Agynak valamely részét megjelenítik! pont úgy, ahogy Emerson kimutatta esszéiben Platónról, Swedenborgról, Montaigne-ról, Shakespeare-ről, Napóleonról és Goethéről! nemes úti cél valóban. Margaretnak Carlyle és Mazzini voltak beszélgetőpartnerei Angliában; írt is róluk kimerítőleg Emersonnak; aztán Párizsba ment, mert hírlett, a Legfelsőbb Világszellem bizonyos részei Nagy Férfiúkban ott is megtestesültek. Össze is hozták nevezetességekkel Margaretet ott. „Gyönyört okoz nekünk mindannak látványa, mi a rendeltetését teljesíti, legyen az tejelő tehén vagy csörgőkígyó akár!”, ezen mély emersoni mondat zengett-zúgott Margaret lelkében párizsi férfiakkal társalogván, de egy bizonyos költő iránt érdeklődött lázasan elsősorban, mert hírlett, egzotikus, Európánál is távolibb világból származik, az északorosz pampákról való, nézetei Boehme, Swedenborg és St. Martin nézeteihez közel állók, s férfi létére hirdeti, hogy nők is lehessenek végre pappá!
Végzetszerű volt ez a Találkozás valóban.
Mit is írt a nagy Emerson, kinek mindenről megalapozott véleménye volt? „A Végzet mint természet és hajlam fölénk nő, mint a fű.” Szép.
S hogy ez az Északfényű Költő éppúgy rajong Napóleonért, mint Emerson! ez is külön kegy a Legfelsőbb Agytól. Mert mit is írt Emerson? „Bonaparte a tömeg bálványa volt, mert benne transzcendens fokban vannak meg a tömegember tulajdonságai és erői.” A Költészet Bonapartéjának mondják ezt a szibér pampákról Európába vágtatott férfiút; lássuk hát végre őt!
Más hölgyek is jelen voltak, mikor a Költő e végzetszüzet fölkereste, de azokat nem látta, csak Margaret szellemét mezítlenül, oly pőrén, mint Margaret önmagát soha, és igen lenyűgözte e törékeny szűzasszony látható szelleme a Költőt, és leborult előtte. Mit beszéltek egymással, nem tudni, de több forrás mondja, hogy a Költőnek hatása alá került Margaret azonnal, s hamarosan a szófára ájult.
Miről is válthattak szót? Margaret, ki fogadalmat tett volt, hogy férjhez soha nem megy, vallotta, hogy oly ádventi korban élnek, midőn egy férfi vagy egy nő, az Úristen küldötte, a Földre leszáll s az Új Korszak beálltát bejelenti; tán ezért is zarándokolt Margaret abba a picinke Európába, mert valamely látomásában, mik rendszeresen megszállták, valaki e régi földrészt jelölte ki a Hírvivő leszállási helyéül. S tán jött volna Európába korábban is már, de nem volt annyi pénze, mert illett, hogy kenyerét férfiasan, egyedül keresse.
Ismerte már akkor a Költő előadásait Margaret, de mennyire más holt betűkön rágódni, és mennyire más az eleven szellemet az eleven test mélyén megpillanthatni! S bizonnyal ő is oly pőreségében látta a Költő szellemét, mint a Költő az övét. Két mezítelen szellem szemlélte egymást fázékonyan, az egyik a szófán, melyre a test reáájult, a másik karszékben vagy fotelban, avagy a szófa mellett guggolva szorongott a börtönéül kijelölt testben. A jelenlévő többiek e mezítelen szellemeket nem látták, ők csak egy nőnek udvarló férfit láttak, a vaksiak.
Azt súghatta Margaret testének a szelleme, hogy ímé, ez a Férfi, kit sóvárogva áhított, s kinek szüzességét tartogatta zsugorian; ettől valóban muszáj a szófára ájulni. És megérezte a Költő, hogy ímé az Asszony, a tiszta, ímé a Királynő, vagyis a Messiásnő; szabad ilyet meglátnia annak, kinek eleven Messiása épp romokban hever.
S mert a Mestert megismernie nem adatott meg Margaretnak, a mesteriességet a Legelső Tanítvány jelenítette meg néki.
Így hát két mezítelen, libabőrös messiás-szellem ült egymással szemben, a Király és a Királynő, egymás szellemét a szövegalattiban szomjasan itták, és mindegy is volt, mily szavak hangzottak el tószt gyanánt ezen ivászatban. Így vált a Királynő, ki szent szüzességét hozta Európába, férfiistenné egy feminin férfi szemében. Voltaképpen a feminin férfinak kellett volna inkább a szófára ájulnia, de késlekedett, s mikor a férfias nő elájult, ő már nem tehette, mert látta, hogy nem ő a Királynő, hanem a nő.
Mindezeket azért írhatom le ilyen magabízón, mert még aznap intelmet fogalmazott a Költő Margaret számára, s leírta Margaret szellemét, amilyennek megpillantá.
Oly szellem ez, írta a Költő, mely a régi világot ismerte, a régi világban vétkezett, s e régi világot az újban is ismerni törekszik. Támpontja a régi világban vagyon, cselekvési tere az újban, békéje pedig a jövendőben. Margaret hivatása e három világokban érezni, beszélni, cselekedni; ő az egyetlen nő, kinek megadatott, hogy megérintse azt, ami a jelen világában döntő, a jövendő világát pedig előérezze. A Te szellemed, írta a Költő, össze van kapcsolva Lengyelhon és Franciaföld történelmével; Te a szellemek második generációjába tartozol; küldetésed a lengyel, a francia és az amerikai nőiség létre szülése; megszerezted a jogot, hogy tudd és gyakorold a szüzességnek jogait és kötelmeit, reményeit és szükségeit; szülendésed első lépése megtudni, vajon meg van-e Néked engedve, hogy szűz maradhass. El kell hoznod az Új Világnak századok óta érő gyümölcsödet, izgató gyümölcsidet; nyilvánítsd szellemedet pillantásid, mozdulatid, tetteid által; vond el, én Margaretom, vond el a rossztól a férfit, aki bátorító pillantást keres, tégy irányában sürgető gesztust, megerősítő kézfogást, mert hasonlót nem lel a jelen világban; vond el az ilyen férfiakat a szellem minden tetteivel szembeszálló asszonyok pillantásától, gesztusaitól, kik érzik ugyan e szellem szükségét, de maguk szellemet nem adhatnak; donnez de votre esprit, et à ceux qui sont préparés à le recevoir, donnez le tout avec – ton frère A – – –*; hát ezt írta közvetlenül első találkozójuk után a Költő.
Gondolom, e levélből minden érthető; a szellemek második generációja a Beszély értelmében Isten után az első sorban áll a Megváltóval együtt; szóval ott van a Megváltóval egy sorban Margaret szelleme is. Úgyhogy nem az én kitalációm, hogy Margaret a Messiásnő. S hogy a Költő a Nőmessiást tanácsokkal ellátni merte? hogyne, hiszen a Zárvány szólt belőle, a Mester Leglényege, a messiási. S az egész levél tónusa! mintha maga a Mester intézte volna legelső hívéhez. És a Mester írta ezt a levelet valóban, nem a romokban heverő, hanem a Vátesz lelkében élő. Csak az a fránya kitétel, hogy szabad-e Margaretnak szűzként megmaradnia! ez az én számomra, ki ilyen ősidős, halhatatlan szellemmel nem rendelkezem, azt jelenti, hogy e levél szerelmi vallomás. És sok-sok évtizedekkel ezen elporlott érzemények múltán engem, az éppen élőt, aki írom ezt, eltölt a jóérzés, hogy szerették egymást.
Igen jól érthette e levelet a Szűz, mert Nő a XIX. században című nagy művében ezt írta: „Az embernek az a sorsa, hogy az idő haladtával ennen létezése törvényét beteljesítse, s így egész élete végül úgy lesz tekinthető, mint élete egy angyalnak vagy hírvivőnek.” Valóban Messiásnőnek látta magát az unitárius atyának ádventistává eretnekült gyermeke!
Micsoda áldás, hogy a Hírvivőt, kit magában Margaret addig csak sejdíteni mert, a Költő első pillantásra meglátta! és királynőiségét hamupipő-álmából felébresztenie sikerült! holott férfi szeretett volna lenni tévesen e Királynő, magát, ha lehetett volna akkor, férfinéven szólíttatja, de ezért még megszólták volna abban a puritán Amerikában akkor.
De bizton tudom, hogy sem az ókorban, sem az én időmben nem lett volna leszbikus. Ő csak ember kívánt lenni, nem pedig a véletlen nemének kiszolgáltatottja, s hogy mennyire nő volt a lelkem, kiderül, mert leveleiben sóváran tudakolta, milyen is az a Királynő, kit a Költő tárt fel benne! Ez női kérdés, kedves Margaret! És női dolog, kedves Margaret, hogy magácska nem értette, mitől válnak a Költő levelei az első után szárazakká! s hogy a találkozást magácskával azontúl kerüli!
Önnek, drága asszonyom, a nőisége tiltotta megértenie a férfit, kit enmagából nem ismert. Én enmagamból ismerem, s mondhatom: a férfit egyetlen ihletett, szerelmes estének teljessége kielégíti; meglátta a legmagasabb, isteni, királynői nőiséget, és ez elég is volt néki. Mily boldogan lehet ébredni egy ilyen éjszaka után, mikor végül is nem történt semmi következménnyel terhes ballépés! csak a hódítás történt meg, teljesen! További hódítások felé hajózik ám el a férfi, drága asszonyom! Valamint azt is megsúgom Magának: nem a Költő szeme pillantotta meg a Maga királynői szellemét, hanem a Zárvány szeme! s mert Ön, Asszonyom, elájult, bizonyítéka volt annak, hogy működik a Zárvány! a Mester, kit Ön sosem láthatott, a Vátesz lelkében úgy működött, mint kelle!
Úgyhogy nem egészen Maga lett meghódítva, kedves Margaret, hanem a Mester, végleg.
S még azt is elárulom nememről, melybe zárva élnem kellett, miként Magának a magáéban, hogy tűrhetetlen nőket rendelünk magunk mellé és fölé mi alkotók, hogy nyomasszanak, nyüvesszenek minket, s minden tehetetlenségeinkért őket tegyük felelőssé. Kényelmesebb ez így nekünk, mint szembenéznünk azzal, hogy tehetségünk nem határtalan. Nyűgnőnek pedig ott volt Celina és Xawera. Magácska, kedves Margaret, már túl sok lett volna; még a férfi önfelmentési ösztönének is van határa.
Kegyed talán csodálkozott, miért mindig nagy társaságban találkoznak. Hát ezért. Együtt hallgatták Chopin és Liszt zongorálását. Hát igen. És kiskegyed följegyezte, hogy a Költő szerint Chopin szellemekkel társalkodik és megadja nekünk Ariel pillantását az Univerzumra. Szép és igen helyes, hogy ezt Emersonnak meg tetszett írni. Nekem azonban még jobban tetszik, amit Megátalkodott Szűzként hozzá szíveskedett tenni, hogy ugyanis Liszt a férfivilág folyékonyan szónokló néptribunja, kissé vulgáris, így magamutogató is, de kegyed mégis a néptribunust kedveli jobban. Drága asszonyom! férfias megjegyzése vall csak női lélekre igazán!
Tudom, Ön maradt volna még Párizsban, és bánthatta, hogy a Költő nem tartóztatta. Nézze, Asszonyom. A kegyed életnedveit a vámpír-költő, mert hiszen volt a Mesternek igazsága, kicsikét kiszívta, anélkül, hogy a szüzességét elvette volna. Ámde! a kiszívott életnedv helyére új képződik, bővebben bugyogó! Hát nem elvette magát d’Ossoli márki, a jóképű ifjú olasz, kivel az Itáliába ringó hajón ismerkedett nemsokára össze? nedveit életében először zsibongani érezvén? A Költőnek köszönhette ezt, drága Asszonyom. Gyakran van ez így, más férfi számára műveljük elő a talajt, nincs is ebben kivetnivaló. Ez majdnem olyan szövetkezeti mozgalom, mint a Magáé volt Amerikában, csak jobban működik. Látja, látja. És megkönnyebbült e hírre a Költő. Találkozott a Király a Királynővel; megismerték egymást; rámutattak egymás királyi voltára, így volt ez a dolog ideális.
Mélyen sajnálom, Asszonyom, hogy aztán jött a Népek Tavasza, s Magának pont akkor kellett szülnie, méghozzá nehezen viselt terhesség után. Bizony nem embernek való az ilyesmi; jobban intézte volna az Isten, vagy ama bizonyos Egyetemleges Agy, hogy Magácska ikrát, a Költő vagy más férfi pedig az alanti televénybe tejet bocsátott légyen.
Az szép dolog volt Kegyedtől, Méltóságos Asszonyom, hogy szoptatós szűzként a Rómát védő lengyel légió sebesültjeit ápolta, s igen fájlalom, hogy emiatt menekülniök kelle a csecsemővel, mikor a dicső franciák Rómát bevették. Az pedig a legmélyebb fájdalommal tölt el, hogy mindössze pár száz yardnyira az Újvilág partjaitól a szélviharban épp a hajó fedélzetén tartózkodtak, mikor a hullám mindhármójukat az óceánsírba sodorta, mint bizonyára emlékszik, 1850. július 19-én.
Ilyen sorsot szánt Önnek az Egyetemleges Agy! Önnek, a Messiásnőnek, a Fiat szülő Szűznek! Fájdalmam azért is szívemet szaggató, mert tudom, hogy az Ön minden gondjai megoldódtak volna a New York állam közepin lévő Oneida-völgyben, ha az Egyetemleges Agy másként intézi a dolgokat! Mert 48-tól e szép nevű völgyben John Humphrey Noyes tisztelendő vezetésével kiváló társaság gyűlt össze, férfiak, nők, gyermekek vegyest, és építettek maguknak házat meg mosodát, konyhát, gyümölcstároló pincét, sütödét, és létesítének tehenészetet, hűtőházat, varrodát, és maguk csináltak mindent, még a cipőt is a lábukra, és a munkákat rendszeresen váltogatták, és úgy beszéltek magukról, hogy MI; ami távol álla tőlük, az az önzés; a tagokra képességeik szerint bizonyos kötelességek voltak kiróva, s a munka váltogatása mellett ama funkció az övék lett, s kiválasztódtak így a könyvelők meg a gondolkodók meg a földmívesek meg az olyan nők és férfiak, kiknek testén osztozni szabad volt, és a gyermekeknek atyja-anyja vala mind az egész társaság!
Ott megszabadulhatott volna, Méltóságos Asszonyom, mind a gyerekének, mind a csinos férjének nyűgétől! és lett volna, aminek rendeltetett, a Közösség felszentelt kéjpapnőjévé végre! s élhetett volna boldogan!
Fáj nekem nagyon, hogy nem így lett. S ha innét, az éppen-életből valami nyugtatót mondhatok, kötelességem közölni Önnel, hogy az Ön jelentéktelen ifjú csinos férjére a Költő-Király mindvégig féltékenykedett azért.
Kegyed valóban fényes pontja volt a Költő sanyarú életének, mert ha hihetünk a Mesternek, ki léleklátó volt nagyon, bizony úgy kellett lennie, ahogy ő Sewerynnek lediktálta volt: „Senki úgy meg nem veti Adamot, mint Celina, mert jobban ismeri, mint bárki más. Celina őt saját büszkesége eszközének tekinti, hogy ő legyen felül.” És felül volt Celina.
Jaj, sok minden nem érdekelte Celinát!
Nem érdekelte mindenekelőtt férje, a Vátesz. Talán ha a Mester ellen valóban fellázadt volna, akkor igen! de nem lázadt fel igazán, mert benne volt a Zárvány, amely Celinában régebbtől fogva rejlett. Utolszor használom e szót, mert még felkapják, pszichológiai műszót csinálnak belőle, na, azt nem.
Izgatottan híresztelték a testvérek, hogy az osztrákok elfoglalták Ferrarát – ki a fene tudja, hol az a Ferrara? és reménykedtek a lengyelek, és az Egyház védelmére jelentkezett Skrzynecki Brüsszelből és Bem a messzi Birminghamből, de az Egyház elzárkózott, noha a feltámadott Jelowicki is támogatta őket, mint mesélték – Celina főzött, amiből tudott, öten voltak már a gyerekek.
Férje levelet intézett a hívekhez: a krisztusi szellem politikai megjelenítését Rómában kell kezdeni, mert az Egyház is, állam is – szép játék a szavakkal, a gyerekeknek enniök kell. Svájcban kitört a háború, a maradi katolikus ligát megverték, örültek a hívek, Celina nem örült, drága volt a hús. Hirdette a férje, amit a rendőrspiclik rögtön jelentettek, hogy a jelen francia hatalom rövid életű – minden hatalom rövid életű, gondolhatta Celina méltán, és még mindig drága volt a hús. A Pápához akart menni a férje; Kajsiewicz és Jelowicki járt ez ügyben a reformpápánál, aki azt mondta, mint rögtön jelentették, hogy „jöjjön, kihallgatom venga pure*, csak a nézeteit vonja vissza, mindegy, hogyan, csak nyilvánosan”; hát menjen a Pápához, attól még nem lesz olcsóbb a kenyér. Hallhatta Celina, mit mondott Michał Chodźkónak a férje. „Ha nem jött volna Towiański, meghaltam volna már tüdőbajban, mint Garczyński”; ha nem jött volna Towiański, engem megöltek volna a tébolydában, gondolhatta Celina, s nem hatotta meg, mit a férje melankolikusan hozzátett még, hogy „pár év múlva így is meghalok”.
Regélték, a Pápa áll majd az olasz szabadságharc élére, s hogy Czartoryskiékat IX. Pius unokaöccse, Luigi Mastai-Ferretti gróf támogatja, s hogy a Feltámadottakat a Kúriában támogatják, s bármikor bejuthatnak a Pápához; ez már a 48-as év elején volt, de a gyerekek továbbra sem táplálkozhattak kielégítően, és nehezen aludtak el.
Aztán izgatottan tárgyalák a házban megforduló hívek, hogy Milánóban az olaszok bojkottálják az osztrák lottót meg az osztrák dohányt, mire az osztrákok demonstratíve dohányoztatják a katonáikat az utcákon meg a nyilvános helyeken, mire az olaszok kővel dobálják meg őket, erre sortűz, pár tucat halott – Párizsban drága a dohány, és ő, Celina, nem dohányzik, férje pipázgatását pedig utálja. Betiltották Párizsban Michelet előadásait, a diákok tüntettek. Szép, de ettől a férje nem kapja meg egész fizetését. És a férje Rómába akar menni. Menjen. A nunciatúra nem akar vízumot adni. Ne adjon. Palermóban kitör a felkelés. Átterjed Szicíliára! Nápoly is lázad! Általános olasz felkelés lesz! – hideg van, nincs mivel fűteni. És a férje megkapja a francia útlevelét. Bele van írva, hogy „âgé 47 ans 1/2, taille d’un mètre 70 cm”*; tévedtek, a férje már negyvenkilenc éves. Celina látja, a másfél éves ifjabbságnak férje gyermetegen örül. Megszánja kissé, de nem mutatja; abból is veszekedés lenne.
Forradalom Nápolyban. Nem kérdi Celina, mire jó. Seweryn és Szweycer levelet intéz a férjéhez: mielőtt a Pápát téríteni indul, béküljön ki a Mesterrel, különben merényletet követ el az Úr Ügyével szemben. A férje megmutatja a levelet. Celina átfutja, hallgat. A férje, mint szokta, megsértődik. És azonnal indul Itáliába. Meleg ruhát nem visz, azt mondja, ott mindig meleg van. Januárban?! hát csak fázzék meg a hülye, mindig megfázik, nyáron is folyton csöpög az orra, szipog és harákol.
Geritz kíséri el; délben indulnak; Celina kötelességtudón integet, mellette integet Xawera; integessen ő is, mindegy már. Fő gondja Celinának más: Maria Poznań környékén utazgat, írni kéne neki végre, de nincs pénze bélyegre sem. Kölcsönkérni utál, rögtön jönnek a kegyes, térítő szöveggel.
Jön a hír, hogy férje megérkezett Rómába; Geritz előbb ért oda, hogy a Santa Scala közelében vegyen ki lakást; ezt már a Mester így akarta, mert e római lépcső a jeruzsálemiről nyerte nevét, ahol Krisztus ment Pilátus elébe; jön a híre, hogy mégse tud ott lakni a férje – Celina gonoszul fölnevet talán: a Santa Scala a Mesteré! Az egyéb híresztelések nem érdeklik, mert Czartoryskiék köréből szivárognak ki, és azok ellenségek. A Feltámadottakkal tárgyal a férje. Tárgyaljon. Híre jön: a férje Makryna Mieczysławska nővérrel találkozik sűrűn. Lengyelhonból menekült Nyugatra e kegyes nővér, s beszámolt az otthoni muszka vérengzésekről látnoki szavakkal; Celinának nincs véleménye Makrynáról, csak azt tudja, hogy az ilyen szent nők felsőbbrendűbbek a férjénél, mert a Honból nemrég jöttek; az ilyenekben mindig az egész Hont látja a férje, irányukban lelkifurdalása határtalan.
És akkor Párizsban kitör a forradalom. Február vége van. Gúnyosan mondják Celinának: na, a te Vátesz férjed azt hitte, Itáliában tör ki először, most igyekezhet vissza, le ne késse ezt is, mint a Felkelést! Celina nem mond semmit. A férje megjósolta, hogy a forradalom Párizsban fog kitörni, és a végén egy Napóleonida kerül trónra; ellenségnek ezt nem kell mondani, barátnak pedig szükségtelen, úgyis tudja. Nem forradalmat csinálni ment a férje Rómába, hanem hogy a Mester tanainak a Pápát megnyerje, de erről végképp hallgatni kell.
Nem olyan kellemes ez a várva várt forradalom, mely világforradalomba fog torkollani, és Lengyelország államiságát visszaadja végül, mert eddig sem volt miből megélni, ezután még kevésbé lesz. Władzio tízéves, sokat eszik; szerencse, hogy a batignolles-i líceumba jár; de a nyolcéves Helena, a hatéves Aleksander meg a hároméves Jan otthon van, és Victoria, a leányanya cseléd is sokba kerül; Xawera nem lakik Batignolles-ban most, nem érdemes neki, a szeretője Itáliában utazgat; mesélik az idősebbek, hogy minden forradalomban felmennek az árak; szép dolog, hogy Lajos Fülöp lemondott, de mit fogunk enni?
Dekrétumot ad ki az Ideiglenes Kormány a munkához való jogról; ez Celinát nem érinti. Lengyelek tüntetnek bent Párizsban, a tanácsházán Dupont del’Eure, Lamartine, Marrast a Tanácsházán kijelentik, hogy Lengyelországnak vissza kell nyernie önállóságát és Franciaország megtesz mindent, amit megtehet; Celina most leginkább annak örülne, ha a férje visszakapná a teljes fizetését, de azt mondják, ez még eltart pár hétig; biztosan visszakapja a katedráját Mickiewicz, de kicsit várni kell még – Celina krumplit kér kölcsön, és este a nyugtalan, beteges Jan ágyánál mesél, és Władzio egészsége is ingatag, megnyúlt az utóbbi időben, köhög. Betűvetésre oktatja Helénát és Aleksandert, ami Xawera és a férje tiszte volt korábban. Most ritkák a látogatók, bent Párizsban gyűléseznek a lengyel emigránsok; kaján jóakaró akad, ki elviszi Batignolles-ba a hírét, hogy az Ideiglenes Bizottmányba való választáskor kik kapták a legkevesebb szavazatot: Słowacki kettőt, Lelewel hármat, Czartoryski hetet, Mickiewicz huszonnyolcat. A kaján vendég álságosan nyugtatgatja Celinát: lám, a férje népszerűbb, mint Lelewel meg Czartoryski herceg! s aztán, végső döfésként, kiböki, hogy a közismert rendőrspicli, J. B. Ostrowski viszont ötvenöt szavazatot kapott, s ezzel távozik.
E hír Celinát nem rázza meg. Tülekszenek, nyomakszanak, vonyakszanak az emigránsok, most a megválasztottak azt hiszik, ők már a hazatérő lengyel kormányt alkotják – maflák; a független lengyel kormányt odahaza Towiański fogja kinevezni! sőt a Világkormányt is, mert olyan is lesz!
Sokszor elmesélte a férje, hogyan fog mindez bekövetkezni; sok jóslata nem vált be a férjének, de ez a víziója oly bizonyos, mintha már rég megtörtént volna. Kiiktathatatlan rituáléja lett az életüknek, hogy a férje a jövőt festi, ő hallgatja némán; főleg olyankor beszélt soká a férje, mikor más hallgató nem volt a közelben; hallgató nélkül nem tudott meglenni ez a gyermeteg ember szinte félórát sem. A jövőről mesélt mindig a férje, és Celina úgy megszokta, ahogyan a kicsinyek az ő mesélését este; aztán jött Xawera, és a férje még lelkesebben magyarázta a jövőt, Celina pedig Xawera melegét és szagát érezte rajta; akkoriban kétkedő megjegyzéseivel szurkálta szárnyaló férjét, hogy bántsa, bántotta is; aztán erről is leszokott, mese nélkül nem tudott meglenni már, mint ima nélkül sem, és szövögette tovább féléberen férje álmait magában, és szeme befele nézett, mert ott volt a jövő.
Elterjedt Párizsban, hogy a férjét a Pápa fogadta. Akkor megint többen látogattak ki Batignolles-ba, megint fontos lett a ház, meg ő is, mintha elözvegyülvén gazdagság szakadt volna a nyakába hirtelen. Olyanok voltak a látogatók, mint Pénelopé kérői. S hallotta, férje légiót szervezni akar. Celina hallgatott. S mikor meghallotta, hogy a Szent Péter-bazilikából Szent András fejét ellopták, igazolva látta e hírekkel szembeni néma tartózkodását. A férje ellopta a Mester küldetését, helyette tárgyalt a Pápával, bosszúból, amiért az előző Pápát látni a Mester nem vitte magával; és ha légiót szervez, akkor a Mester kijelölte Vezér, Karol testvér állását is el akarja lopni; és a Mester érezte Svájcban, miféle gonosz ármánykodást művel Mickiewicz Rómában, s helytelenítése jeléül saját fejét, Szent Andrásét, a szemek elől elrejtette!
Magában mosolygott ezen Celina, mert a Mesternek ezúttal is igaza volt; bizonyos, hogy az eltűnt relikvia meg fog kerülni, mert nem az örök rejtőzés a Mester célja; és pár hét múlva meg is került! és örült Celina, de nem mondta senkinek, s mikor a forradalmi ifjúság Michelet és Quinet professzorokat állásukba visszakényszerítette, és Mickiewicz mellett is tüntetett, ám Mickiewicz a teljes állást mégse nyerte vissza, a nélkülözést mosollyal tűrte Celina, mert a Mester legyőzte a férjét megint.
Közben forradalom tört ki mindenütt, Bécsben, Pesten, Berlinben, Velencében, Milánóban, Poznańban és Rómában is tüntettek az osztrákok ellen, az osztrák címert elégették, és Torinóban Carlo Alberto király hadat üzent Ausztriának; forrongtak a lengyel elmék emigrációszerte, s hogy hová menjenek harcolni, miféle légiókat alakítva, latolták, mert a világszabadságharc élcsapata voltak ők; ezek természetes folyományai voltak annak, hogy a Mester lejött a Földre. És március 24-én megérkezett Karol Vezér testvér Párizsba végre mulhouse-i önkéntes száműzetéséből, s minden híveket magához hívott! és odament Celina is, mert a Mester akarta így.
Megérezheté a Mester akaratát Rómában a légiót szervezni kezdő Költő, mert másnap sűrű napja volt: először is a Feltámadott Jelowickinak átadá két művét, előadásainak két kötetét franciául, hogy a pápai bíróság alá bocsássa eretnek nézeteit, és a Mester nála lévő írásait is átadá ugyane célból; este héttől kilencig ismét a Pápa előtt állott a lengyel küldöttséggel együtt, és a Pápát a towianizmusra rábeszélni igyekezett, és aztán a lengyelek közt a nagy vitában a lengyel légió fővezérének Karol Różycki ezredes testvért javasolta.
Nagy vita volt az, mert jelölt volt még Zamoyski gróf, Czartoryski herceg unokaöccse, valamint a Feltámadott Jelowicki tisztelendő bátyja, Edward Jelowicki is. A Légióba jelentkeztek rögtön huszonhárman, de a Vezér személyében megegyezniök nem sikerült.
Erről még lesz szó; maradjunk Celinánál. Ott volt végre a Vezér Párizsban, és a Körnek vezetését a Mickiewicz kijelölte helyettestől, Łącki testvértől átvette; Mikołaj Kamieński ezredes, a szakadár, a Körre három éve kimondott rágalmait nyilvánosan visszavonta és az Úr Ügyéhez ismét csatlakozott, és a Légióba csapatot szervezett, csak még nem tudta, merre is vezesse őket, Németország felé-e vagy Itáliába; elindult háromszáz fővel, aztán megrekedt Strasbourgban, s habozott; a Vezér testvér nem indult semerre, a Mester utasítására várva, Celina pedig kívánta, hogy a Mester Párizsban megjelenjen végre, mert szelleme a Mesterével egyesülni vágyott.
Hírlett a Körben, hogy a Mester dühöng a Váteszra és dühöng Kamieńskira, mert ez a Légió még nem az a Légió, ez a harc még nem az a harc, csak előszele; átment hozzá Kamieński Strasbourgból, a Mester lebeszélni próbálta vállalkozásáról, s fenyegette; Celina tehát férjének nagyszabású vállalkozása ellen kellett hogy szurkoljon, mert az könnyelmű és világias vállalkozás volt a Mester szerint, s gondolom, Celina imáiban a Légió feloszlatását kérte az Úristentől akkoriban. És a francia szomszédoktól ismét krumplit s répát kért kölcsön, és varrt, stoppolt, takarított, így teltek nehéz unalomban a napjai a Népek Tavaszának felfelé ívelő szakaszában.
Május közepe volt már, mikor a lengyelek melletti rokonszenvtüntetést fegyverrel verték szét a világforradalmi francia kormány csendőrei. Pár nap múlva szigorú levelet írt a Vezér testvér a Vátesz testvérhez, ki akkor már az itáliai lengyel légió fővezéreként működött, jöjjön Párizsba azonnal.
És május 26-án a Mester a nejével Párizsba érkezett!
Sírt az örömtől Celina, s látta ismét, mily nagy a Mesternek hatalma, mert kiket a Vezérnek visszatérítenie a neológok közül nem sikerült, azokat a Mester rögtön visszatérítette, Wrotnowskit, Łąckit, Bońkowskit, Koryłskit, Zant, sőt Eustachy Januszkiewiczet is, ki pedig a férjének leghűbb híve volt! És szigorú levelet intézett a Mester a Váteszhez, hogy Párizsban a színe előtt azonnal jelenjék meg, a légióját odahagyván, és engedelmesen válaszolt a Lengyel Légió fővezére, hogy amint lehet, indul, és útlevelét meg is szerezte, hogy csapatait odahagyván Párizsba visszamenjen.
Június vége volt, mikor a nemzeti munkahelyeket a kormány Párizsban beszüntette, és két nappal később megint kitört egy forradalom, ezúttal az alsó néposztályoké, mint ilyenkor szokás; Celina aznap Quinet professzorhoz ment, aki a Montparnasse-on lakott, és férje levelét vitte néki, tartalmát nem ismerjük; Celinának pénze kocsira nem volt, úgyhogy Batignolles-ból szépen begyalogolt. A levelet átadta, s már visszaindulni akart, de az utcán tüntettek, barikádokat emeltek, mint rendesen, és lövések durrantak el; Quinet, a szabadság lánglelkű apostola óvatosan kikémlelt az ablakon, a függönyt alig libbentve odább, mert szimata azt súgta, hogy megint készül valami; mondta Celinának, hogy inkább maradjon náluk éjszakára, reggelre talán elmúlik az egész, leverik a csőcseléket, elég talán néhány rongyost lepuffantani. Celina azonban megrántotta vállát, mert otthon egyedül volt a négy gyerek, neki haza kellett érnie, és elindult.
Kilépett a kapun, s látta, az utca megváltozott, utcakövek egymásra hordott halmazától, deszkáktól, liszteszsákoktól, miegyebektől lett göröngyös, de hát neki haza kellett a városhatáron túli Batignolles-ba érnie. Látott a barikádokba kocsikat is beleépítve, kocsisok sehol, nyilván a barikádok valamely oldalára álltak lövöldözni ők is; ahonnét Celina aznap délután elindult, ott díszelgett az én időmben az Edgar Quinet metróállomás, Batignolles pedig már nem volt a térképeken jelölve, mert Nagy-Párizsba olvadt, kevéssé idilli, ismétlődő barikádemelések meg -lerombolások során, mint ez is volt.
Golyók süvítettek, honfiak céloztak szakértelemmel a barikádok mindkét oldalán; a rongyosoknak a rongy volt az egyenruhájuk, a reájuk lődözőknek az uniformis; nagyon franciák voltak hát azok a barikádok mindkét oldalán. Céloztak, lőttek, megint céloztak, megint lőttek volna, de mozdulatuk megszakadt, s elhűlve nézték, hogy egy asszony a golyóverte barikádokon magaslatról magaslatra szökken könnyű cipőben, fekete, towianista mód zárt köpenyében (ők persze nem tudhatták, miféle divat is az); csodálkoztak a felkelők s a katonák, mily bátor e nő, azon pedig még inkább, hogy golyó nem fogja; hát persze! hiszen őt nézték, ahelyett, hogy lelőtték volna! de minden csoda ilyen. Mintha Delacroix híres, rossz képének a modellja ugrándozott volna a barikádon! az a bizonyos szabadságszimbólum, mit azok a felkelők s azok a lekelők jól ismertek! csak a dús keblei nem látszottak ki, s ha kilátszottak volna is, aszottak voltak már. Ámulva, istenfélősen bámulták hát azt a vézna asszonyt, s a történelem arra a kis időre felfüggesztetett.
Aztán Celinának hullákon, elhullott lovakon kellett átgázolnia, és este hazaért Batignolles-ba, és a haja szála se görbült, noha erre az égvilágon semmi esélye se volt; Párizs püspökét például, aki a barikád két oldalán fenekedőket élőszóval békíté, halálosan lepuffantották.
Nem sokkal később már annyira forradalom volt, hogy kitört az ellenforradalom a maga szokásos terrorjával, és a Champs-Elysées-n levő lakásából a Mestert is börtönbe hurcolák, az addigra odaérkezett Ferdynanddal együtt. Az volt a vád, hogy júniusban lövöldöztek a barikádokon, mert az ellenforradalom is kedveli a hazug vádakat. A párizsi lengyeleket inkább fölháborította, hogy többek közt Jerzy Zenowicz generálist is lefogták, aki egykor Napóleon stábjában volt adjutáns, ráadásul Kościuszko oldalági rokona! és ezt a derék, franciahű embert vádolák azzal, hogy orosz pénzért lázadást szított! „Három véres nap harminc év békét biztosít”, mondta egykor Metternich; szép mondás; erre a korszakra már nem volt érvényes.
Mikor a Mestert lefogták, a Vátesz már egy napja Párizsban volt. Őt nem vitték el, túl sokan tudták, hogy a júniusi sajnálatos eseményekben távolléte okán nem vehetett részt; a derék besúgóknak, az olyanoknak, mint JBO, még nem jutott eszükbe, hogy följelentéshez az is elég, ha leírják: nem volt ott, de ott lehetett volna. Mi, tapasztalt utókoriak, tudjuk, hogy ez is bőven elég.
Július 11-én esett rabságba a Mester; hat nappal később a Vátesz írt Cavaignac tábornoknak, ki a diktátori hatalmat gyakorolta, s kihallgatást kért tőle a lengyel légió ügyében. Másnap a Vezér testvérrel tárgyalt a Vátesz testvér, majd ment Cavaignachoz, kinek titkárával, de Foissy úrral, a Vátesz hál’ istennek ismeretségben állott; a kiváló diktátor, ki a júniusi felkelést amúgy napóleoniasan vérbe fojtá, szíveskedett engedélyezni a lengyelek toborzását, ám Towiańskiról nem akart hallani állítólag, mondván, hogy sok izgága lengyel vett részt az utcai harcokban. De még az sem egészen biztos, hogy a Vátesz a Mester ügyét szóba hozta. Érdekes detail: másnap a véreskezű diktátor a Mester két másik hívét is fogadta, Fouqueré testvért és Nabielak testvért, és engedélyezte, hogy a rab Mester orvosi ellátást kapjon a tömlöcben.
A Mester valóban megbetegedett; akkor már a Conciergerie-ben volt, az Igazságügyi Palota belső börtönében; Seweryn feljegyzése szerint eleinte igen jól érezte magát, a rabok közt több keresztényiességet tapasztalt, mint szabadlábon, s első tette az volt, hogy fázós rabtársára teríté köpenyét; felesége látogathatta; ó, azok a XIX. századi terrorok és börtönök! de félre, nosztalgia, mi vágtató történetet írunk; Seweryn szerint is beteg lett a Mester, de a kórházba szállítás ellen tiltakozott, mondván: „az egészségem nem rám tartozik”; aztán, mert mások kérték, mégis hajlandó volt rabkórházba kísértetni magát; ott nem ment neki fényesen, már ki akart a börtönből jönni, vallásosságát rabtársai gúnyolák, a golyhók; de aztán a Mester vélük szembeszállt, jövendő életeikben ilyen meg ilyen bűnhődés várja őket, bizonyítá, erre megijedtek a golyhók, sőt egy rab festő lerajzolta őt, s a börtönparancsnoktól követelte, e rajzot húzzák le sok példányban s odakint terjesszék; és generálisnak kezdék a rabok nevezni a Mestert, annyira megbecsülték! és erre a bölcs börtönparancsnok külön cellába tette, majd a látogatókat eltiltotta, úgyhogy mesteri módon viselkedett bent is a Mester! noha a látogatások betiltását a derék börtönparancsnok avval indokolá, hogy ez a jele annak, ha valakit szabadon fognak engedni; főhajtás ezért a mondásért néki, ez már az én századom cinizmusát vetíti előre. Ez pedig akkor volt, mikor JBO, vagyis J. B. Ostrowski, kit halhatatlan Beniowski-jában, emlékszünk, Słowacki a gúny nyilával agyonlődözött, olyan jelentést írt Towiańskiról és Ferdynand Guttról, hogy a lengyeleket az oroszoknak adták el jó pénzért, Mickiewiczről pedig ezt jelenté: „bien connu comme agent russe”*, és a lengyel légiót orosz cári parancsra szervezé meg.
Erre aztán a Mestert deportálásra ítélték, ami azért még abban az idilli XIX. században is rosszabb volt a halálnál.
Érdekes, ezen napokban a Vátesz valahol falun húzódott meg. Mit művelhetett ott? elmesélem később.
Az ítélet ellen a Vezér és Nabielak testvér tiltakozott másnap, július 30-án Bertrand úrnál, a börtönparancsnoknál. Dolguk végezetlen távoztak. Bertrand azt mondta volna szerintük: „Towiański azért veszedelmes ember, mert jó pár évszázaddal előzi meg az emberiséget”. E kijelentés inkább a testvérek fejéből pattant ki, annyira szép.
Augusztus elején függ a Mester feje fölött e végveszély. A Vátesz azt írja Karolinának, hogy jó ötlet Cavaignac diktátor mamájánál próbálkozni, magánál a diktátornál veszélyes. Aztán sokáig semmi. Valamikor e hetekben meglátogatja a Vátesz a Mestert a Conciergerie-ben (már nem Marie Antoinette cellájában volt ekkor a Mester, de megfordult abban is, és a lefejezett szegény királynő isteni lelkével békén egyesülhetett). Valamit elértek a testvérek, mert a rögtön deportálandók listájáról a Mestert mégis kihúzták; mégis írt a Vátesz a Diktátornak a Mester érdekében; tőle függetlenül sok más hívek is írtak a Diktátornak; érdekes, hogy ezt Xawera nem írta alá; és továbbra is raboskodik a Mester, akinek pedig a világforradalom élére állnia kellene végül is.
S mert ez a rész Celinával foglalkozik, nem feledkeztem meg erről, itt térek vissza őrá.
Kilincseltek ugyanis a hívek, köztük a Vezér meg a Vátesz is, de valahogy kevés meggyőződéssel tehették, bizonyíték erről, hogy a Mester rab maradt. Celina, kinek Vőlegénye volt a Mester, egyre fogyó türelemmel figyelte, mi folyik. Augusztus közepén betelt a pohár. Elrohant akkor Celina, kihez máshoz, mint a véreskezű Diktátorhoz. Kétlem, hogy bárkivel megbeszélte volna ezt. Azt tudta Celina, hogy de Foissy titkárt a férje ismeri. Lehet, hogy a titkár úr Celina útját az előszobáig valamiképp egyengette. Azon túl azonban aligha. Berontott a Diktátorhoz Celina, visított éktelenül, magas hangon, hogy a rettegett tömeggyilkos rémülten fogta be a fülét; dermedten nézte a Tábornok, hogy a vézna kis asszony toporzékolva üvölti be a kint várakozó nagyhatalmú prefektust, Ducoux-t, s diktálja néki pontos franciasággal a Mester szabadulólevelét; de főként azon ámult a Tábornok, hogy a prefektus szuszogva, szolgálatkészen körmöli, amit ez a visító boszorka diktál. Leírta a szöveget a prefektus, a Tábornok-Diktátor pedig odalépett, és alákanyarította, hogy Cavaignac. S hogy a továbbra is sipító fúriától megszabaduljon, elnézését kérte, amiért annak a Towiańskinak a szabadulása pár nap halasztást fog szenvedni, de hát bürokrácia még a diktatúrában is létezik, sajnos.
És ki is szabadult a Mester nemsokára, és a Vátesz e történetet szégyenkezve titokban tartotta, amennyire tudta, mert arról tanúskodott Celinának e tette, hogy benne a Mester iránti szerelem és odaadás nagyobb volt, mint bárki másban.
Hihetetlen történet, de megesett; én pedig a források tanúságán túl is tudom, hogy ez csak így történhetett.
Van egy orosz költő, neve Tyutcsev, az idő tájt élt, meg kicsit tovább, mint a hőseink; nos ez a legnagyobb orosz lírikus feltűnően hasonlít ránk maradt fényképein Towiański Mesterre. S volt néki egy nagy szerelme a többi nagy szerelme közt, úgy hívták e hölgyet, hogy Gyenyiszova. Mármost amikor én először láttam fényképét Celinának, rögtön ismerősnek tűnt. Igen: Gyenyiszovára hasonlított Celina, később ellenőriztem. Hát hogyne szerették volna ők egymást hatalmasan, Towiański és Celina, Tyutcsev és Gyenyiszova! Ugyanaz a szellem testesült meg a két férfiban, ugyanaz a szellem a két nőben; és tudjuk, születésük előtt már réges-rég meg volt határozva az Égben, hogy egymással kell nékik találkozniuk.
Ezért, hogy a nő az életben mindig hasonló férfiakba zúg belé, s a férfi mindig a hasonló nőkbe.
S most elmondom, hogy anyám kétszer mentette meg apám életét ugyanígy.
A másodiknak nevezett világháború alatt apám a Bakonyban bujkált béresként, miután a munkaszolgálatból ő meg az öccse talicskát tolva elszökött; a századot a németek kinyírták. Apám aztán a fronton többször ide-oda átvetődött, elfogták párszor az oroszok, ő mindig megszökött, s végül a felszabadított Budapestre ért, ahol az oroszok megint elfogták és Szibéria felé bevagonírozni készültek, mert ott mindig kelleni szokott a munkáskéz meg a friss hulla. Anyám akkor már leveté sváb álruháját s álbeszédét, mert fel volt szabadulva a németek alól. Egy ismerős hozta lélekszakadva a hírt, hogy látta a Nyugati pályaudvaron apámat, bevagonírozzák az oroszok. Anyám odarohant, és addig sivított magyarul az oroszok fülébe, hogy azok nem bírták tovább, és elengedték apámat; akkor hazatértek, apám lavórban lábvizet vett, mint béres jó kövér volt, anyám, mint a Pesten felszabadultak, jó sovány, és akkor mondá apám, hogy „most már megrendelhetjük a bébit”; ez lettem én, aki ezt a történetet írtam, mikor éltem.
Másodszor akkor mentette meg apámat anyám, mikor én hároméves kis hülye voltam és nem tudtam, mit is kéne tennem. Előző nap felszólították apámat, válasszon valami szép magyar nevet magának, mert magas pozícióban olyan zsidó névvel, mint az övé, nem maradhat. Aki felszólította, szép magyar névvel bírt, és persze mindenki tudta, hogy zsidó. Apám egész éjjel töprenkedett, végül a Tátrai nevet választotta. Bement apám reggel, kissé szomorúan, hogy atyja nevét el kell hagynia; az apám atyja, kit én nem ismertem, szegény kis szabó volt, és meghalt, mielőtt elvihették volna a gázba, és fogalma se volt róla, mi az, hogy zsidóság, így azt se tudta, hogy neve a Speyer városnév lengyel változata, ahonnét a XIV. században rúgták ki a zsidókat. Mikor apám közölte volna, hogy ő ezentúl Tátrai, mondták neki, hogy már nem időszerű, mert közben a pártból ki lett zárva. Később háromszor engem is le akartak e névről beszélni a magyar nevű zsidók, mondván, ilyen névvel nem lehetek magyar író, de mert nyakas magyar voltam, tanácsukra nem hajlottam. Nos, apámat kirúgták a pártból, és ez akkor annyit jelentett, hogy akár másnap vihetik a börtönbe, ahol a rab kollégák már igen várták, mert tervezőiroda működött a börtönben, és az igazgatót többször is sürgették, hozassa be apámat, nélküle nem boldogulnak; ez 56-ban derült ki, mikor ők kijöttek. Anyám erről mit sem tudott, de nő volt, hát elrohant az Akadémia utcába, ott volt a pártközpont, a fekete kocsik elé ugrált, a sofőrök alig tudtak fékezni, anyám éktelenül visított, apám magas beosztású ismerősei próbálták csitítgatni, hiába, nem is bírták soká, úgyhogy apámat nem tartóztatták le, mint tervbe volt véve, hanem behívták, elébe vágták vissza szó nélkül a párttagkönyvét, ami az életét jelentette akkor, ha nem is a szabadságát, mert akkoriban majdnem mindegy volt, hogy odabent vagy odakint.
Hát ugyanígy hódolt meg száz évvel korábban Cavaignac elvtárs a női erőszaknak.
„Szentatyám!
Imádom az Istent és ama ideát, mely szerintem az Úrtól származik: Olaszhont, mely az egység és az európai népek haladó civilizációjának angyala. Úgy szólok Hozzád, mintha a síron túl az Istennel beszélnék. Hiszem, hogy jó vagy, és nincs ember, nemhogy Olaszhonban, de egész Európában sem, aki erősebb lenne Nálad. Így hát hatalmas kötelességeid vannak: az Úr azon eszközökhöz méri ezeket, mikkel szolgái, az Ő kegyéből, rendelkeznek.
Európa a kételyek és vágyak szörnyűséges válságában leledzik. Találsz babonás vagy hipokrita embereket, de nem találsz hívőket. Az értelmiségnek semmi támasza nincs. A rosszak istenítik a számítást és az anyagi javakat; a jók imádkoznak és várakoznak; nem hisz senki. És nem harcol senki kötelességtudatból, ama meggyőződésben, hogy a gonosz és a hazugság ellenében folytatott harc szent, és az Úr parancsa. Elveszítettük az Eget, következésképpen a társadalmat is. Ilyen Európa általános állapota.
Ám az emberiség nem élhet Ég nélkül. A nép évszázadokon át keresztre feszítve szenvedett, és az Úr megáldotta őt és hitet adott néki. Siettethetnéd, Szentatyám, a Megváltásnak pillanatát! (…)
Atyám, Világnak Nevelője, két korszak közé állva vezetheted az emberiséget az undorító materializmus és a meddő negáció romjain támadó igaz vallás felé. Isten óvjon engem, hogy ambícióval kísértselek Téged! Azon hatalom nevében hívlak fel, mit az Úr adott Néked, és nem adta ok nélkül, hogy tedd a Jónak Ügyét, ami Feltámadást segélő, európai tett. Ne foglalkozz diplomáciával! Micsoda a hercegek egoista civakodása és számítgatása az Örök Úristen Evangéliumának egyetlen szótagjához képest?! Jelentsd be az új korszakot; tanúsítsd, hogy az Emberiség szent és az Isten leánya, s hogy mindazok, kik az ő fejlődéshez és kölcsönös egyesüléshez fűződő jogait tiporják, tévedésben vannak; hogy az Úrban vagyon minden uralkodásnak forrása; hogy a legjobbak, kik értelmükkel, szívükkel, zsenijükkel s erényükkel kitűnnek, a nép bíráiként ténykedni hivatottak! (…)
Egyesítsd Olaszhont, a Te hazádat! Nem kell érte tenned semmit, csak add meg az áldást, az tenni fog Helyetted, a Te nevedben. (…) Ajándékozd meg együttérzésed szavaival a legelső galíciai lengyelt, aki színed előtt megjelenik, s ennek adj nyilvánosságot. Mutasd meg, hogy nem csupán maroknyi alattvalóid anyagi jólétét akarod, hanem huszonnégymillió olaszt ölelsz kebledre szeretve, testvéreidet; s hogy hiszed: az Úr egyetlen családban egyesülni rendelte őket, egyetlen Szövetségben; áldd meg a nemzeti lobogót ott, ahol tiszta, szeplőtelen kezek emelik a magasba, a többit pedig hagyd ránk! (…)
Olaszhon egysége az Istentől való; a Gondviselés része és valamennyiünk törekvése. Beteljesedik Veled is, Nélküled is. Azért fordulok Hozzád, mert Téged méltónak talállak, hogy kezdeményezője légy! (…) Lobogód alatt azonnal meglenne a politikai eredmény, s vele az óriás erkölcsi eredmény is; Olaszország újjászületése a vallásos idea pajzsa alatt, oly lobogó alatt, mely nem jogokat, de kötelességeket jelképez, messze maga mögött hagyna minden külhoni forradalmat, és Olaszhont az európai fejlődés élére állítaná azonnal!”
Bámulj el, Olvasó: nem a Vátesz, nem is a Mester írta e szavakat, hanem Mazzini, a lánglelkű forradalmár, és nem a Népek Tavaszán, hanem egy évvel korábban, londoni száműzetésében.
Egy évvel később, midőn az osztrákokat Milánóból kiűzték, megtalálták az olaszok a bölcs Metternich kancellárnak Radetzky marsallhoz írott levelét; ez volt benne: „Mi ketten tudunk testek ellen harcolni. Fantasztikus lárvák ellen azonban anyagi erő nem elégséges, s közben minduntalan ilyen lárvákkal kell megütköznünk. A világot még attól sem kímélték meg, hogy egy liberális pápát lásson!”
Hát igen, ettől nem sikerülhet semminémű politika soha.
De azért tegyük hozzá, a Milánóba megint bevonuló Radetzky marsallt később hatalmas evvivák fogadták lombard parasztok részéről, meg az, hogy „halál a földesurakra”. Metternich exkancelláron ez már nem segített. Az a bizonyos liberális Pápa pedig, hát istenkém, persze hogy reakciós pápa lett belőle is aztán. Nem bízott magában eléggé a bölcs Metternich. Olyannak teremtüvé az Úristen Ádámot, hogy fennállót túl soká elviselni ne bírjon, de fennálló nélkül meglenni se tudjon; fennálló megdöntését célzó felkelések a fennállót újrateremtik; csupa merő kudarc hát fent és lent, hátul és elöl, és ömlik a vér, és e színjáték rettentő lenne, ha közben nem élnénk, de közben élünk, míg meg nem ölnek az Úristen rendeléséből, és mulatunk, például azon, hogy a lánglelkű Mazzini politikusi baklövései nélkül az itál egység jóval hamarébb valósult volna meg.
De most még, történetünk idején, sok kicsi olasz állam létezik, s ezekben a maroknyi kicsi értelmiség éppoly világszabadságról szónokol, mint a maroknyi francia meg a maroknyi lengyel, hogy ugyanis e világszabadság vezető szerepe az övék. Ilyen szokott lenni az a fránya nemzetköziség. De ők ezt még nem tudják, csak élik; nézzük, hogyan éli a mi Váteszünk, mert elég nekünk e műfaj egyetlen képviselője is bőven.
Oly igen féltek a Vátesz római útjától a Feltámadottak, hogy nagy szervezkedésbe fogtak lelki megtörésére, még mielőtt odaért volna. Jól tevék. Nem az ateista demokratákra haragudtak ők; ateizmus vallásra még soha végveszélyt nem hozott; hanem a majdnem-úgy-hívők, azok a legveszedelmesebbek, és a Vátesz az volt. Az én időmben azt mondták erről: „A barátaimtól ments meg, Uram, engem, mert az ellenségeimmel magam is elbánok”; nem lehetett nagyon más az én korom, mint amiről írok éppen.
Tudták, hogy nem lesz könnyű dolguk; nem olvasták ugyan a Költővátesz Józef Grabowski grófnak még Párizsból írt levelét, de sejthették, mit ír a majdnem-elvbarátjuk: „Én itt kedvező helyzetbe juthattam volna, sőt igen kiválóba, de csak életelveim feladása révén. Azt akarták, hogy megnyugodjak. Jó a nyugalom a holtaknak és szerencséseknek. Mi azonban nyugtalanítjuk a világot, és kell is nyugtalanítanunk. Megyek hát a magam útján, és remélem, minden jóakaratú ember erre az útra tér, mert közös a céljuk.”
Ezt nem ismerték a Feltámadottak, ám ismerheték a Költővátesz korai versét, melyben így szólt a Növendékvátesz: „Ja płynę dalej, wy idźcie do domu”, vagyis: „Én hajózom tovább, ti menjetek haza”; és még nem is volt száműzetésben akkor! Jó tizenöt évvel azelőtt, hogy ezt a történetet írtam, s a Költőről még szinte semmit nem tudtam, egyetértésem jeléül egy saját versembe is bevettem e sorát, úgyhogy ezek hatásos szavak eszerint. S mikor február 7-én Rómába a Cavallieri kapun át a Költővátesz bement, már várták őt a légben bolyongó nagy ellenállások. Nem hiszem, hogy Geritz, ki szállodafoglalásra előre volt küldve, kecskét kerített volna a Vátesz számára, mert a kecske a Mestert illette meg, és az se biztos, hogy Ram beszámolt volna légyen: Rómában a kecske a szent állat; de annak a Feltámadottak igen örülhettek, hogy a Santa Scala helyett a hozzájuk közel eső Minerva Hotelban szállt meg a Vátesz, a dögletes eretnekség magvetője.
És audienciát kért a Pápától a Vátesz. Hanem az út valóban a Feltámadottakon át vezetett. Gyónjon meg előbb a Vátesz, követelték. Szívesen, felelé a Vátesz, csak nem Jelowicki előtt. Nahát erre persze ez lett a feltétel. Az ellenséget nem legyőzni kell, hanem megalázni, az pedig lelki kényszer nélkül nem megy, előszedék hát a Feltámadottak adujukat: látogassa meg a Vátesz a nevezetes Makryna nővért.
Ihletett apáca volt Makryna Mieczysławska, ki az Impériumból Nyugatra menekült nemrég, és Párizsban a katolikusok üldöztetését, meghurcoltatását, kínzatását elmesélte, s ha nem lett volna a Mesternek ott Köre, bizony neki támadt volna, oly népszerű lett ő. Szörnyűek voltak azok a történetek! és igaza is volt a nővérnek lényegében, mert a mese a valónál igazabb. Mikor azonban a nővér nem egyszerűen a valóságtól került távol, hanem az ihletett mesélés műfajától is, akkor Czartoryski herceg óvatosan, titkon kiebrudalta a köreiből. Hanem túl népszerű lett addigra Makryna, a holdvilágképű szentasszony, Jelowicki Párizsból Rómába vitte, és ott a Pápa, a régi, XVI. Gergely fogadta is 45. november 5-én! és a jó Makryna ihletett meséi közrejátszottak abban, hogy nyolc nap múlva, midőn a Pápa a Cárt fogadta, a Pápa a lengyelséget védve szólott! mire Miklós cár sírva fakadt volna! És annyira bojkottálták a kardinálisok a Cárt, hogy meg se látogatták szálláshelyén, s mikor a Cár a Villa Borghesét meg akarta nézni, nem nyiták ki néki, mondván, hogy elveszett a kulcs; ne becsüljük le a mesemondók szerepét a történelemben. De hogy én mégse mesét mondjak, hozzáteszem, hogy Miklós cár biztonságára a Pápa testőrségének derék altisztje vigyázott, s oly igen vigyázott, hogy a Cárt nem is ölte meg senki; Justyn Piotrowski volt e testőr neve, és végig egyetlen szóval sem árulta el, hogy lengyel! s még azt is elmondom, hogy a pápaság meg a cárság között a konkordátum később persze így is létrejött.
Hanem a jó XVI. Gergely őrjöngött, mikor megtudta, hogy Makryna történetei mesék. S mert Semenenko érte el, hogy a Pápa elé bocsássák a hazug szentasszonyt, előszedette a terhelő anyagokat a Pápa Semenenko ellen, mik külön titkos dossziéban voltak őrizve, amiként mások anyaga is; Jelowicki jelenté volt még 43 októberében, hogy Semenenko, a Feltámadottak priorja Julia Bartoszewicz, Melania Szołdrska meg Ludwika Moszyńska nővérekkel üzekede, kikből lengyel apácarendet akart magának Semenenko; hogy talán csak a Juliára vonatkozó állítások voltak megalapozottnak látszók, mert nevezett hölgyet már a karmelitákhoz se vették föl a rossz híre miatt, s korábban a Sacré Coeurből kiűzték, a dolog lényegén mit sem változtat; őrjöngött hát a Pápa, és Semenenko tisztelendőt fenyegette, Makrynát pedig, kinek nagy híre volt, bedugták a Trinità dei Monti téren ama bizonyos Sacré Coeur-klastromba, és ott akarák felejteni végleg.
S mégis történt, hogy az új Pápa is fogadni volt kénytelen Makrynát. A rendszer, ha folytatólagos, ilyen. Előző tévedéseket az új tisztviselők sem vallhatnak be, mit ők sajnálnak leginkább. Tudta ez a liberális reformpápa, miféle asszony Makryna, de hát eszköze volt, használnia kellett néki is. És tudták a Feltámadottak, hogy a Váteszt a Mesemondónő vonzza és riasztja, meséiben hisz, így hát a szentasszonyt rábeszélték, bírja rá a Váteszt, hogy gyónjon meg, s éppen Jelowicki atya előtt.
Elment hát Makryna cellájába a Vátesz, és a tiszta tekintete előtt villámsújtva állt; tisztának látta a Mesemondónő szemét a Vátesz, és az ettől tiszta is lett; hitte a Vátesz, hogy Makryna oly kínzatásokon ment át, milyeneken ő nem, sőt szemtanúja sem volt; ezt kellett hinnie, hogy jogát a költés szüneteltetéséhez fenn tudja tartani, amire a Mester imádásához volt szüksége; vélte hát a Vátesz, hogy ő nem szállott pokolra eléggé, Makryna meg igen, Makryna hát az ihletett, s nem ő. És kellett, hogy az egész Lengyelséget lássa egyetlen személyben. A Mester más volt, univerzális. Így hát Makrynába látta a lengyelséget bele a Vátesz. Makryna pedig, jobb, ha megbékülünk evvel is, tehetséges asszony volt, szeme a Vátesz nézésétől valóban tiszta lett és lengyel.
Esett e dolog február 21-én, egy nappal a párizsi forradalom kitörése előtt.
Állt Makryna, midőn a Váteszt hozzá bevezették, és szólni nem szólt, hanem felsóhajtott mélyről fakadón, ettől a Vátesz szívét kések döfölék. És mondá a Vátesz: „Én vagyok Adam Mickiewicz, litvániai számkivetett.” És mondá Makryna: „Én pedig azon apáca vagyok, kit Litvániából a nagyvilágba, olasz földre vetettek ki.”
Három órát ült nála a Vátesz; nem tudni, miről s miként beszéltek, de székéről a Vátesz mindenesetre leájult, majd Makryna elé esett, zokogva a lábát csókolta, mert az volt a lengyelségnek lába, s így kiáltott: „Mindent megteszek, amit parancsolsz, csak mutass utat, a lelkemet mentsd meg, mert azt inkább elcsigázták az évek, mint vándor testemet.” És akkor Makryna imádkozott érte, és előimádkozta néki: „Megtagadom Towiańskit”, és a Vátesz gépiesen utánaimádkozta volna, legalábbis így írja le az esetet Krasiński, a harmadik nagy költő a Vátesz meg Juliusz extestvér után, nem tudni, mennyire hűen, mert nem volt ott. De hogy Makryna rábeszélte a Váteszt, hogy éppen Jelowickinak gyónjon meg, az biztos, mert megtörtént.
Közben Jelowicki atya is működött. Castracani kardinálistól tudakolta, miként is kell a Váteszt feloldoznia. A kardinális azon feltételt szabta, hogy a Vátesz ígérje meg: saját műveit és Towiański elmeszüleményeit az Egyház bírái elé bocsátja, s ítéletüket, bármi lesz is, elfogadja. Nehéz lesz, sápadozott Jelowicki. Nem könnyű, bólogatott részvétlenül a kardinális, aki olasz volt, Jelowicki pedig csak egy lengyel, olasz kiejtése pocsék.
A Vátesz pedig Makrynával járt misékre, s mellette térdepelt, és levezekelte minden súlyos bűneit, mikről tudott, holott csak egyetlen olyan bűne volt, ami súlyos: nem halt mártírhalált a Felkelésben hajdan, s emiatt gyönyörű műveit megírhatta, mik a lengyelséget azóta is a derék egyenesítéséhez segélik, legalábbis így volt azon időpontig, mikor ezt írtam volt valaha.
De mire kellett a Vátesznak Makryna?! ha benne volt a lelkében a Mester?! s ha megtalálta már a maga Messiásnőjét Margaret személyében?! és gyermekei anyját Celinában, és szeretőjét Xawerában?!
A lengyelséget akarta végre megkaparintani a Vátesz! magába inni, magába zárni végleg! erre volt Makryna az eszköz. S mikor azt hitték a Feltámadottak, hogy ők győztek, tévedésben voltak. Nem mintha a Vátesz nem lett volna tévedésben egész életében, persze. Még hogy ő akart volna igazán lengyellé válni rossz lelkiismerettel! Az volt eleve. De ha ebben nem kételkedik, bizony mondom, nem vált volna a lengyelség nagy költőjévé soha. S mikor a Feltámadottak az eretnekség bizonyítékait gyűjtögették fullánkjaikkal tőle szorgosan, hogy Towiański kiátkozását elérjék, nem látták az egymással párbajozó szellemek oszlopait a Vátesz körül, kik nyüzsögve-nyűgözve egyúttal segélték is őt, mert rokon szellemei voltak néki. Tán kissé túl sok volt a rokonszelleme a Vátesznak, de hát a tehetség már csak ilyen.
Hanem e szellemek nyüzsgését, légbeli surrogásukat az egyik Feltámadott meghallotta.
Neve Edward Duński. Húszévesen harcolt a Felkelésben, majd ő is emigrált a világszabadság földjére, Franciahonba; Zaliwski balul sikerült expedíciójában részt vett; a demokraták társaságába belépett; aztán pap lett ő is; és Towiański ellen veszettül prédikált, mígnem saját fenekedő prédikációiból ki nem hallotta, hogy ezen eretnekség a szívéhez közel áll.
Megrémült, sátáni kísértés.
Amúgy is látomások gyötörték, és teste gyönge volt, sokszor írni se bírt, csak diktálni, vagyis a Mester ifjúkori nyavalyája gyötörte. De amit álmodott vagy vizionált, annak jelentőségét érezte, és magát azok alapján elemezte, belső hangjaira figyelt, tudván, hogy azokban üzen az Isten. És tudott szeretni. Például a Költőt, rajongva. És a belső Hangra fülelt. S valahányszor orvoshoz kelle mennie vagy levelet továbbítania, nem indult, míg a Hang nem parancsolá. És nemsokára, ezen 48-as év szeptemberében, a Hang végre azt mondta neki, amit régen várt, hogy induljon ahhoz, aki ellen addig prédikált, és akkor tiszta lett és betegségéből felépült és elment a Mesterhez és boldog lett, az Egyház kiközösítette, s azontúl mint a Mester világi papja működött és boldogan élt és kiegyensúlyozottan történetünk vége után még két évig, a rajongásig imádott Váteszköltő ellen immár Towiański nevében mennydörögve.
Úgyhogy ezen időszakban már bensejével volt elfoglalva Duński, és a Vátesz megtörését Feltámadott-társaira hagyta. Látta Duński, amit látni kellett, hogy a roppant szellemi világbirodalom, a Pápaság, éppen most roppan össze. Két évezreden át épült és uralgott Krisztus állama a földön, s önmagától elidegenedett. Voltak válságai a katolikus hitnek addig is, de nem ekkora. És ez jel. Ez az az idő, midőn „az Isten közvetlenül szólhat az emberhez, és megjelenhet neki közvetlenül”. Ezek Duński szavai, kicsit későbbről. És írta: „Nous sommes faibles, imparfaits, pécheurs, nous ne pouvons rien faire sans la grâce”*; ezt is ő írta. És leírta: „Celui qui doit servir les magistrats, ne peut pas être magistrat lui-même”*. Ez szép. Szobához kötve, gyöngesége rabjaként élt akkoriban Duński, tehát a Szellemben, s messzibbre látott bénultságában, mint Feltámadott-társai, kik tenni tudtak. S akkoriban elítélte azt, amit a Feltámadottak a Váteszköltő ellen tettek, mert más életekbe beletúrni, azokkal játszani, másokat meggyőzni iszonyú kísértés, szörnyű következményekkel járhat. És csak egy évvel később ítélte el a Váteszköltőt, immár a Mester oldalán.
Ezt azért említem meg itt, mert az, hogy Feltámadottak, az is csak henye elvonatkoztatás; dinamikus egység voltak ők is, mint minden gyülekezet és minden egyes ember, s talán nem is szól másról ez a történet, mint a Szüntelen Válságról, ami az egyes életét kitölti.
Tudott már a Vátesz a párizsi forradalomról, de nemigen érdekelte, midőn, február 29-én, ádáz ellensége, egyébként exjóbarátja, házassági tanúja, Jelowicki előtt gyónni kezdett. Aznap harmadfél órát, másnap négy órát tartott a dolog Makryna cellájában, s kintről, ezt Krasiński írja, ki nem volt ott, olyan visításokat és üvöltéseket lehetett hallani, mint mikor disznót ölnek. Gyónó s gyóntató egyaránt zokogva léptek ki; Jelowicki a feloldozást mindenesetre megadá.
Persze kiszivárgott minden, kiszivárogtatták. Jelowicki követelte, hogy a Vátesz többé semmit a gyóntatója engedélye és tudta nélkül ne tegyen; ebbe a gyónó nem ment bele, viszont műveit és a Mester nála lévő műveit az Egyház bíráinak ítélkezésére átadta. Írásba nem adta a Vátesz, amit a gyóntató követelt; viszont az inkvizítorok a mondott műveket valóban megkapták tőle. S megígérte a Vátesz, hogy az Egyház ítéletét, bármi légyen is, elfogadja. Óvatos formula. Attól még a nézeteit fenntarthatja, nem?
Megtagadta volna a Vátesz a Mesterét?! a Feltámadottak így vélték. Csakhogy! Vajon nem azon céllal adta-é a Mester műveit át a Vátesz, hogy azok az olvasókra villámként hassanak, őket megtérítve rögvest?! Mert ő közben a Mestert Rómába várta, számára a talajt akarta előkészíteni!
Amiket átadott, azok a Mester műveinek kéziratos másolatai voltak. Indexre az Egyház csak kinyomatott műveket tehet, mint már meséltem.
Bizony csak tíz évvel később tették a Mester műveit indexre. S nem a forradalmi zűrzavar okozá e hanyagságot, mert a Vátesz műveit volt a pápai cenzúrájának ideje s körültekintése betiltani, 48. április 15-i dátummal. Előkelő listára kerültek a Vátesz előadásai, mik két kötetben adattak át általa franciául; L’Église officielle et Messianisme,* valamint L’Église et le Messie* címen. Azon a listán volt még Quinet, a metróállomás műve, az Allemagne et Italie;* Friedrich Klée műve, a Le Déluge,* miben misztikusan magyarázta a földtani és történelmi kataklizmákat a szerző; Génin messzetekintő műve, címe: Ou l’Église ou l’État;* valamint Lacour írása, az Aeloim ou les Dieux de Moïse.* Dicsérjük meg a cenzúrát, e forradalmi időben is feladata magaslatán állott, úgyhogy a szerzők méltán lehettek büszkék a betiltásra akkor.
Hiába érvelt okosan Jelowicki, hogy Towiański a mardosóbb métely, nem a Vátesz; a kardinálisoknak egyéb bajuk volt akkor, és azt a hülyeséget belső lengyel ügynek tekinték. Aktuálpolitikailag nekik volt igazuk, a lényeget tekintve Jelowickinak; gyakran van ez így. Jelowickit elrémíté a perspektíva, hogy mi leszen a világból, ha bárki bármikor előállhat azon ötlettel, hogy hoppá, most emlékszem vissza, én vagyok az Isten Fia! Nézem, mi lett a világból, s csakugyan. De az egyházatyák akkoriban a tüneti gyógylással voltak elfoglalva, az is elég teher volt nekik.
Hogy mennyire el volt akkor a bűnös eretnekség terjedve már a Földön, jegyezzük meg, miről társalgott akkoriban a Vátesz a nézeteit ellenző Krasińskival. Krasiński, tőle tudjuk, ezt mondta: „Isten volt Jézus, de a Földre lelépve, hogy emberi feltételek közt fejtse ki lényét, istenlétéről elfeledkezett, és a maga erejéből, emberi verítékkel és munkával jutott ismét a magáról való emlékezetéhez.” Meglepődve nézett volna ekkor rá a Költő, és megerősítette volna, hogy ez igaz; így Krasiński. De nem mondott mást a Vátesz, különben vitapartnere följegyezte volna; így hát Krasiński sose tudta meg, hogy amit ő Jézusról gondol, az az Úristenre áll! s mióta a Földre másodszor is leszállt, szólíttatik Towiańskinak.
És fogadta a Pápa a Váteszt március 5-én.
Részleteket nem tudni; utána azt mondta volna a Pápa: „Szegény ember!”; más forrás szerint Hube atyának ezt mondta a Pápa: „Vostro poeta è un matto”*
Aztán kitörtek sorra a felkelések az olasz városokban, és a Vátesz elhatározá, hogy maga veszi kezébe a Lengyel Légió felállítását, és tizenöt pontban az Alapelveket megfogalmazá, de nyilvánosságra csak kissé később hozá, miután a Pápához más lengyelekkel együtt ismét elméne, március 25-én este, mint már mondottam volt Celinával kapcsolatban. Akkor már forrongott Róma is; észak felé csapatok vonultak ki az osztrákok ellen Durando generális és d’Azeglio márki vezetésével, őket a polgári gárda meg az önkéntesek követék Ferrari ezredes vezetésével; Durando serege pápai áldás nélkül vonult ki, bár a lobogó meg volt áldva; lobogót megáldhat a Pápa, sereget nem. Nevezetes nap volt ez Milánóban is, hol az ottani Ideiglenes Kormány a nemes lelkű lengyeleket testvérnek nevezte felhívásában, és a népet a Hon és a Szabadság nevében fegyverbe szólítá az osztrákok ellen; a szívek Itália-szerte telve voltak reménységgel. Előző nap Orpiszewski, Czartoryski ügynöke Ludovico Mastai ügyvéddel, a Pápa unokaöccsével egyeztette a lengyel küldöttség összetételét, belekerült a nemzeti összefogást jelzőn a Vátesz, meg Jelowicki ezredes, a tisztelendő Jelowicki bátyja, meg Lubieński gróf, meg Postępski, a festő; és eldöntetett, hogy a kihallgatás privát lesz, nem pedig hivatalos. Március 25-én pedig a Quirinalison, ahol IX. Pius lakott, megesett a kihallgatás, és botrányos volt.
Hogy a Vátesz elragadtatta magát és kiabált, az biztos, mert minden forrás említi, csak azt nem tudjuk, mit mondott erre a Pápa, azt-é, hogy: „Piano, piano!”,* vagy azt, hogy „Figlio, non tanto forte; alzate troppo la voce!”.* S midőn a lábai elé esett a Vátesz, talán valóban mondta a Pápa, hogy „Nelle mie braccie, figlio mio!”.* Kiáltotta-e valóban a Pápa kedves szavaira a Vátesz, hogy: „De hát mi szenvedünk atyám!”? lehet. Olyasmiket adtak szájába később, miket valóban mondhatott. Eszerint mondta a Vátesz, hogy eljöve a szellem új korszaka immár, és a Pápa teljesítse új kötelességét és támogassa Lengyelországot; tudja meg a Pápa, hogy az Úristen szelleme ma a párizsi pórnép zubbonya alatt lakozik; a világmozgalomnak Rómából kell kiindulnia azonban, mert ha Párizsból indul ki, merő vérözönt okoz csupán; és kérte a Pápát, áldaná meg a lengyel lobogót, úgy kéri, mint kit a lengyel ifjúság a vezéréül választa nemrég, és ők elviszik e lobogót Lombardiába s tovább, Lengyelhonba; s mindezekre valóban azt felelheté a Pápa, hogy mint az összes hívők Pápája, nem akarhat háborút közöttük, és saját alattvalói zászlaját is csak ama feltétellel áldotta meg, hogy a Kúria védelmére szorítkoznak és a pápai állam határát át nem lépik. S talán hamiskásan somolyogva valóban hozzátette: ő megparancsolta a seregnek, hogy a határt át ne lépjék, de ha továbbmennek, az nem a Pápa hibája. De ebből a jelek szerint nem értett a Vátesz, tovább erősködött a lengyel lobogó nyilvános megáldásáért, mire mondta volna a Pápa, hogy vannak környülállások, és mit szólnának az orosz, porosz meg osztrák nagykövetek?! és ekkor emelte volna fel hangját a Vátesz, kiabálva, hogy „Krisztus nem törődött az evilági hatalmasságokkal, csak az igazsággal”, és erre mondta volna a Pápa, hogy „Fiam, elfeledkezel magadról”. De aztán privátim megáldotta volna a lobogót a Pápa, és Szent András relikviájának darabját adta volna emlékbe a Vátesznak és ezüst kereszteket a Légió számára; ez azonban apokrifgyanús feljegyzés, mert Szent András ellopott fejét csak hét nap múlva találták meg, mikor emiatt egész nap zúgtak a harangok s este illumináció is volt.
Mondják, Orpiszewski, Czartoryski herceg kezének meghosszabbítása végig a Vátesz ruhaujját cibálta volna hasztalanul; ez igaz lehet.
Bármi történt is a botrányos kihallgatásokon, tény, hogy a Feltámadottak nagy bánatára április 8-án Antonelli kardinális külügyminiszter Adam Mickiewicznek, a lengyelek vezérének kiadta a közös útlevelet.
Szólott az útlevél Signor Adamo Mickiewicz capoconduttore nevére, valamint a véle tartók nevére, úgymint Napomuceno Siodolkowicz tenente colonello, Edoardo Geritz, Stanislao Zaleski, Alessandro Kaminski, Giuseppe Orlowski, Carlo Saski, Carlo Marconi, Alessandro Zielinski és Casimiro Niesolowski, „che si portano in Lombardia via di mare e gli presteranno aiuto in caso di bisogno”.*
Ugyanekkor Párizsból is elindult Lengyelhon felé az első csapat, bár fegyver iránti kérésüket Lamartine elutasította, a lánglelkű forradalmár költő, ki miniszterként reakciós lett azonnal, de hát mi mást tehetett volna.
Aztán Rómában az Első Lengyel Sereghez csatlakozott még Gabriele Roźniecki is, majd bizonyos August Rubicondi szintén, és lettek tizenegyen a Váteszfővezéren kívül, vagyis tizenketten összesen! és ez megint az az apostoli szám! aminek ilyenkor meg kell lennie, és több nem is lehet!
Ismerték pedig már akkor a Seregnek további tizenegy tagjai a Vátesz Alapelveit, a tizenöt pontot; így hangzanak:
1. A krisztusi szellem a szent római katolikus hitben szabad tettek által nyilvánul. 2. Az Evangéliumban megjelentett Isteni Ige a népek, a haza és a társadalom joga. 3. Az Ige őre az Egyház. 4. Az Isteni Ige földi élettere a Haza. 5. A lengyel szellem az Evangélium szolgája, a lengyel föld társadalmával együtt a teste. Lengyelhon feltámad a testben, melyben szenvedett és száz éve a sírba tétetett. Lengyelhon szabad és független személyben támad fel, és a Szlávságnak kezét nyújtja. 6. Lengyelhonban szabadságot minden Egyistenvallásnak, minden szertartásnak s gyülekezetnek. 7. A szólás szabad, szabadon nyilvánul, jogi elbírálás gyümölcseként. 8. A nép minden tagja állampolgár, minden állampolgár egyenlő a jog és a hivatal előtt. 9. Minden hivatal választassék, szabadon adassék, szabadon vétessék. 10. Izraelnek, az idősebb fivérnek tisztelet, testvériség, segítség örök és jelen útján. Mindenkivel egyenlő jog. 11. Az élettársnak, a nőnek testvériség és állampolgárság, mindenkivel egyenlő jog. 12. Minden Lengyelhonban lakó szlávnak testvériség, állampolgárság, mindenkivel egyenlő jog. 13. Minden családnak háztáji föld a kommuna gyámsága alatt. Minden kommunának közös föld a nemzet gyámsága alatt. 14. Minden tulajdon tisztelete és érinthetetlensége, a nemzeti hivatal őrizete alatt. 15. Politikai, rokoni segítség lengyel részről a cseh testvérnek és a csehekkel rokon népeknek, az orosz testvérnek és az orosz népnek. Keresztényi segítség minden nemzetnek mint rokonnak.
Botránykő lett ez a tizenöt pont, a légióba már jelentkezettek közül sokan visszaléptek, mások egy másik légió szervezésébe fogtak. A Váteszt e tizenöt pont nyilvánosságra hozataláról sokan lebeszélni igyekeztek, ám ő nem engedett, mondván: „Aki nincs velünk, az ellenünk van”. Ezért lett a csapata kicsiny.
És átadta e tizenöt pontot Jelowicki atyának, nyomassa ki olaszul is.
Jelowicki felterjeszté, természetesen a pápai cenzúrára. Ott pedig Ventura atya is ténykede, ki maga szicíliai származású lévén, a forrófejű lengyelekkel együttérze.
Híres nagy ember volt Ventura atya, az előző Pápának is barátja meg a mostaninak is; csodatévő hírében állott, s a Sapienza egyetemen egyházjogot tanított, és liberális volt és szabadelvű és az itál egység szószólója; az Egyházat ért megrázkódtatások őt is rázták, remegtették, ám a viharban szálfaként állt; 47. június 28-án híres nagy beszédet mondott az ír néptribun, O’Connell sírjánál, aki Genovában halt meg, útban Róma felé, a Pápa áldását kérendő népe számára, mely szenvedett; e nagy beszédében Ventura atya a vallást a szabadságeszmével összehozta, amiből nagy botrány lett, támadák ezért a maradi papok; hogyne támadták volna, mikor ilyeneket mondott:
„Ha azon barbárok utódai, kiket egykor az Egyház olajjal felkent s belőlük a keresztény monarchia csudáját hozta létre, most a pogány elemmel töltekezve, ama despotikussal, elutasítják a keresztény elemet, mely lényegénél fogva szabad, mert szerető, az Egyház talán jól teszi, ha a demokrácia felé fordul, s megkereszteli e vad ősanyát, amiként a barbárokat keresztényekké tevé egykor!”
És most, a forradalomkor, a néptüntetéseket úgy nevezé Ventura atya, hogy agitazione amorosa!* s az ellenfeleiket az infernale* jelzővel illeté!
Hírlett, Ventura atya személyesen hagyta jóvá e tizenöt pont megjelentetését, és ki is nyomatott Simbolico politico polacco* címen! A főparancsnoki címért azonban folyt a harc tovább; hej, ha Edward Jelowicki, a tisztelendő bátyja nyerte volna el! akkor nem Bécsben kellett volna a felkelők oldalán harcolnia, s a felkelés elbukása után nem végezték volna ki.
Norwid is kihúzatta magát a légiósok listájáról, midőn a tizenöt pontot megismerte. Huszonhét éves volt akkor, hat éve emigráns, és festő, noha szem- s fülbaj gyötré; nehezményezé a zsidók egyenjogúsítását, mert „az végső soron a zsinagógába vezet”; nehezményezé a lengyelség felfogását, mert az „megsemmisít minden hagyományos Honfiságot”; igen ellenzé a kommunisztikus beütést, a női egyenjogúságról pedig úgy vélekedék az ifjú festő, hogy az tökéletes hülyeség.
Meg is írta Skrzynecki tábornoknak e forró április közepén Norwid, hogy Mickiewiczet, idézem, „a misztikus radikalizmusba oly belesüppedve találtam, hogy abból már kimászni nem fog, vagy pedig akkora hatalmas csaló ő, amilyenre még példa nem volt. Ez az ember szörnyűség Lengyelországra nézve. Szervezetében, úgy vélem, elpattant ama rugó, mely egyúttal zabolaként szolgált. A Jó és a Rossz keveredik finoman misztikus formuláiban – véle kapcsolatban semmire sem támaszkodhatunk, legföljebb a rabjaivá válhatunk. Sokan azok is lettek. (…) A towianizmusban a Morál szörnyűségesen van felfogva. (…) A félresiklást tekintik áldozatnak – nagy különbség; a borzalmat vélik energiának – nagy különbség; a vallásszabadságot pedig úgy fogják fel, hogy a végén inkább a szokások és az Egyház szétszabadítása következnék be. Ahol senkinek sincs jogosítványa az elviselésre, a szenvedésre, a tűrésre, ott mind kibírhatatlanok, türelmetlenek, tűrésképtelenek lesznek, és ők ilyenek. A tulajdon kérdésében a kommunizmus felé hajlanak, a nemzet kérdésében pedig a politikai kommunizmus felé, ami nem más, mint pánszlávizmus. Mintha a számukra még nem létezne Haza. A nemzetet törzsként fogják fel. E felfogásból csak barbár hordák következnek, nem pedig a keresztényi nemzetfogalom.”
És felfigyelt Norwid arra is, hogy „olyan emberiség számára, amilyenről pan Adam álmodik, törvény már nem is kell. Azonban ezen az alapon jogrendet adni a létezőnek, valamely misztikus fourierizmus nevében, az igen ügyetlen dolog és hamis, és örülhetünk, ha véres nem lesz”.
Így vélekedett hát e tizenöt pontról és a Vátesz nézeteiről akkoriban Norwid, és sokat festett ott Rómában, mutatta is a kartonjait, vásznait Bohdan Zaleskinak és Krasińskinak, azok a tehetségét igen dicsérték, és ott előttük a képeit rögtön szét is tépte Norwid, és mikor a nép a Pápa ellen fölkelt, ő a Pápa testőrségébe belépett; nem sejtette még akkor, hogy nemsokára a legmélyebb lengyel költő lesz belőle, és a lengyel zsidókról a legszebb együttérző verset ő írja majd, és a lengyel nőről a legszebbet ő írja majd, és Amerikában fát vág, aztán Londonban és Párizsban egyre ismeretlenebbül nyomorog, s a párizsi Szent Kázmér-menedékházban hat éven át betegen kuksol cellájában, mígnem éhen vész.
A vitatott férfiú pedig, a Vátesz, azon ügyködött, hogy a tizenkettek zászlaját a Pápa elé megáldatni vigye, amiről őt Makryna minden eszközzel lebeszélni próbálta; és írt Párizsba helyettesének, Łąckinak, és úgy szólította meg, hogy „szolgatárs-testvér”.
Írta: a Mester engedélyét várja, s akkor az Első Lengyel Sereg zászlaja az Ügynek lobogója lesz. Addig is az átmeneti lobogón a glóbuson ezüst sas látszik, egyik oldalán a felirat: „Lengyel Sereg”, másik oldalán: „Szlávság”; vörös mezőben fehér kereszt, fehér mezőben vörös kereszt. És április 5-én a Tizenkettek az András-napi körmenetben részt vettek, Geritz vitte a zászlót, ő tartotta a Vatikánban Péter sírja mellett, egész zászlóerdők meredeztek ott akkor! és a Pápa az oltárról áldotta meg mindet, és a zászlókat akkor a föld felé leboríták. Beszédet akart ezen pillanatban mondani ott a Vátesz, hívei már a Pápa útját el is állták, hogy a lengyel lobogót külön is áldja meg a Pápa, de mert a Feltámadottak e tervről tudtak, odaállíták a Váteszt figyelni Ciceruacchiót, a népszerű forradalmárt, kit később kivégeztek, és ő a botrányt megakadályozá.
S mikor a Bazilikából kimentek, az ott ácsingózó Nemzeti Gárdától a Vátesz megkövetelte, hogy a lengyel zászlónak tisztelegjenek; azok zavarba estek s megtették.
Elment aztán a Vátesz kérlelésére Ciceruacchio, vagyis Angelo Brunetti a Pápához, hogy a lengyel zászlót külön is áldja meg, de a Pápa csak a derék lengyeleknek küldé el áldását általa. Ebből aztán hosszú viták lettek, meg volt-e áldva a lobogó vagy sem; ezt hagyjuk.
És április 10-én az Első Lengyel Sereg kimasírozott Rómából! és voltak ők összesen tizenketten. Sokan búcsúztatták őket, köztük két tősgyökeres orosz herceg is, Grigorij Volkonszkij meg Jevgenyij Wittgenstein; indult a Sereg a Sant Andrea della Valle-templom elől, mert hiszen Szent András a szlávok fő védőszentje, tudjuk, és a Mesternek is ez a neve hál’ istennek. És kimasíroztak a Tizenkettek a Porta Cavalleggerin át. Tudták már, hogy Ausztria mégsem esett azonnal széjjel és Krakkóig így el nem masírozhatnak, de indultak Észak fele mégis, hogy harcoljanak, mint sereg.
Számos forradalmak voltak azon a Tavaszon; számos csapatok indultak el innen-onnan, teli lengyelekkel, hogy a Népek Egyetemes Szabadságharcában részt vegyenek, de aligha volt vonulásuk oly diadalmas, mint a Tizenketteké!
Vonult a Sereg, és a Váteszvezér célja Svájc volt, a Mester lakhelye. És fogadtattak a Tizenkettek minden városban katonai tiszteletadással, és lobogójukhoz őrséget kaptak, és zenét adtak a tiszteletükre, és volt illumináció meg beszédek. És Firenzében tüntettek az olaszok a Lengyel Sereg mellett, és istentisztelet volt a Santa Croce-templomban, és a toszkán Nagyherceg a Váteszvezér-Főparancsnokot fogadta, és adott nekik ezernyolcszáz frankot, mert oly szépen mondta a Főparancsnok, hogy Ausztria és Oroszország hamarosan összeomlik. És mondotta a Váteszvezér az ottani toszkán ifjaknak: „Volt egy férfiú köztetek, ő volt a Messiásotok, Napóleon! Ti, olaszok, adtatok tehát egy Messiást a világnak, ez a legnagyobb dicsőségetek. Azonban, akár a zsidók, nem akarátok megérteni őt. Másodszor hagytátok immár, hogy a Capitoliumon a tűz kialudjék. Hagytátok eltűnni az Isteni Szikrát. Ámde Franciaország, a ti nővéretek, megóvta. És Európa más népei is előbb ébredtek nálatoknál. De a bűnhődéseteknek vége, ébred valahára Olaszország, s véle Róma! (…) A mi lengyel sorsunk össze van kötve a tiétekkel. A mi óránk is közel!” Megtapsolták lelkesen.
És hívta onnét a Főparancsnok Itáliába Michał Chodźko és Bońkowski és Służalski testvéreket, és írta, hogy Xawera szabadon dönthet, jön-é, vagy Párizsban marad. És kérte Celinát, próbálja meg rábírni Pilchowkit, hogy ő is jöjjön, és bocsássanak meg egymásnak. El is indultak Służalski, Michał Chodźko, Stypułkowski testvérek Itáliába.
És Bolognában nagy volt az illumináció, a tömeg, a zene, hatalmas volt az itál karnevál, és a lengyel Főparancsnok is szónokolt. Modenában is megálltak, ahol a nép az elhagyatott palotákat fosztogatta épp; ott is volt ünnep a Tizenkettek tiszteletére; a Főparancsnok ismét szónokolt. Reggióban és Parmában is ünnepelték őket. Parmában ottlétüket fizették, s még kétszázötven frankot is adtak nékik. Lodiban küldöttség fogadá őket, és olaszul egy diák elszavalá a Főparancsnok ifjúkori költeményét, címe Óda az ifjúsághoz; a Főparancsnok megölelte.
Aznap történt, hogy Rómában IX. Pius kibocsátá Non semel kezdetű enciklikáját, s kimondá, hogy mint az Egyház feje, keresztény államok ellen nem háborúzhat, és a hercegségek eltörlését, Olaszhon egyesülését nem fogadhatja el; nagy volt ám a felháborodás! de hiába, mert ezután a forradalom lefelé görögni a lejtőn megindult.
És Milánóba érkezett a Lengyel Sereg május 1-jén. Hírlett később, hogy a várostól egy mérföldnyire küldöttség várta őket, hanem ez a hír megtévesztő, mert ez a küldöttség a rendőrség volt, és nem is egymérföldnyire, mint később írák, hanem tizennyolc kilométernyire, Melegnanóban; Toccagni volt a rendőrök vezetője; féltek ők a Lengyel Seregtől nagyon! nem akartak nemzetközi bonyodalmat; ők igazán háborúztak, tizennyolcezer ember állt a városban fegyverben.
Na, megjött egy tucat lengyel; az lehet az előőrs, gondolák a rendőrök, s vártak. Hanem a Sereg nem jött. Magyarázta az előőrs, közülük kettő olasz, hogy ők a Sereg. Nem hitték. Aztán el kellett hinniük. Csodálkoztak nagyon, hogy ez a Lengyel Légió. És akkor ünnepélyesen a városba vezeték őket, mint testőreik, és a városban a Főparancsnok szónokolt, majd dr. Pavezi és dr. Griffini, és a Főparancsnokot megölelé Jan Berchet, ki szintén költő vala, aztán az egész Lengyel Sereget köszönté az Ideiglenes Kormány feje, Casati. Nagy tömeg volt, csalódottan mozgolódott: ők valódi sereget vártak, és akkor tizenegy ember egy öreg, kicsi vezér mögött! ez micsoda?! és abból a tizenegyből is az egyik púpos! (nem tudták, hogy neve Niesiołowski). De ha ekkora a Sereg, hát ekkora; a szerenád megvolt este, és olyan az itál nép, hogy mihelyt szerenádot adni kezd, a maga mulatságára adja és örül; úgyhogy az itál népnek hála, mégiscsak hatalmas segítő hadsereg érkezett Milánóba aznap!
És ott volt a zavaros fejű Mazzini is akkor, és másnap a Vátesz-Fővezérrel találkozott; csak annyit tudunk, hogy megutálták egymást; azt látták meg a másikban, amit magukban meglátni sohasem akartak.
Nem volt könnyű hely az a Milánó akkor, ott tényleg háborút viseltek, és a háború éppoly bonyolult, mint a béke. Tárgyalt a lengyel légió elismertetéséről a Fővezér, s megjöttek a testvérek, Chodkiewicz pénzt is hozott, felesége gazdag orosz nő volt; tábori papot kért Casati elnöktől a Főparancsnok, meg a szláv foglyok közt is akart verbuválni, kik osztrák mundérban estek itál fogságba; elutasíták az Ausztria ellen hadakozó milánok, csak a lengyelek toborzását engedék, háborúban is nagy úr a világpolitika.
Azon tépelődtek a derék milánok, hogy a lengyelek közt, kik végre gyarapodni kezdtek számban, több a főtiszt, mint a közlegény, és a tisztek túl magas zsoldot követelnek; a francia segítség is büdös volt az itáloknak, zászlójukon ez állott: „Dio, Alberto e Pio”, valamint a büszke közlemény, hogy „Italia farà da se!”;* ezt a lengyelek Metternich mesterkedésének tekinték, hibásan.
Ott gubbasztottak a lengyelek a San Gerolamo-kaszárnyában, s vártak. És nagy harcot folytatának húsz darab galíciai ulánus hadifogolyért, s kétnapi tárgyalásba tellett, mire megszerzék őket! Służalski ment a raboskodókért, a többi szláv meg német meg magyar közül nagy nehezen kiválasztá őket; s vezette azokat által a városon, rajtuk osztrák egyenruha volt, az olasz köznép gúnyolá és megköpdösé őket; na, akkor megfürdeték a volt foglyokat, az Első Lengyel Sereg mundérját adták rájuk, és a visszaúton az olasz köznép rajongva keblére ölelé őket, álmélkodtak is a nemzetközi reakció volt katonái, mostantól a világforradalom hősei.
Csinos volt az egyenruhájuk, csak azt nem értették, mi az a fehér kereszt a mellükön balfelől.
Sok ezren kísérték el az újdonatúj hősöket a kaszárnyába lelkesen, mellettük forradalmár papok masíroztak önként, s mikor megérkeztek, a nép dobogott, fütyült, úgyhogy a Főparancsnoknak meg kelle jelennie és szónoklatot rögtönöznie; és aztán együtt étkezett a világforradalom újdonatúj hőseivel a Főparancsnok, és a boldogságtól zokogott.
Ez biztos, Michał Chodźko testvér írta le, ki ott volt, s ki később a Váteszt anyagi természetű panaszokkal halmozta el vádlón.
S várták a Strasbourgban habozó Kamieńskit a csapatával, s végül meg is érkezett, noha a Mester tiltá ettől; igaz, csak százhúsz embere maradt, az Alapelvek ismertetése után sokan megszöktek a csapatából; sebaj! S hogy levél jött: Michelet és Quinet, a két lánglelkű, a későbbi rakpart meg a későbbi metróállomás, nem segít Mickiewicznek állását visszaszerezni, mert a Pápa ítéletére bízta műveit? hulljon a férgese.
De mikor megjött a Mester levele, hogy Párizsba várja a Főparancsnokot, akkor a Főparancsnok fejet hajta, s amint tehette, csapatait, kik benne bíztak, odahagyva ment. Hát hogyne! A Mesteré volt az a Légió, s az Alapelvekben, ama tizenöt pontban, ez ki is volt mondva oly nyíltan, amennyire lehetett!
A légiója nem értette a Főparancsnokát.
Sok szép ötlete volt pedig a Főparancsnoknak. Javasolá a milánoknak meg a franciáknak, hogy a soknemzetiségű Ausztriát nyilvánítsák nem-levőnek; igaza lett, csak később. És elküldé Michał testvért a franciákhoz, segítsenek. Ha akkor a franciák az itál forradalmat megsegélték volna, nem kellett volna leverniök nem sokkal utóbb! S ha Lamartine nem utálta volna a lengyeleket annyira, nagyobb Lamartine lett volna tán! a költőnek középszerű.
Zavaros volt az a nyár ott Milánóban, legalábbis azoknak, kik benne éltek, a Főparancsnok kivételével, ki bizton tudta, hogy a Mesternek dolgozik az idő. Pár lengyel légiós a zsoldfizetés meg a mundérosztás után megszökött. Mazzini hiába izgatott, a nép Carlo Alberto királyban bízott. Forradalmi volt a Lombard Kormány, de mégis elgyávult és Piemonttal egyesülni akart, puccsot szervezett erre a baloldal, de sikertelenül; fogadá a király a lengyel Főparancsnokot, de külön lengyel légiót nem hagyott jóvá, akárcsak a háborúzó Kossuth Magyarországon később, a cártól féltében; Collegno hadügyminiszter hatszáz főben akará a légiót maximálni, s hogy olasz zászló alatt szolgáljanak, követelte; dühöngtek a lengyelek! és a csapatból harmincan dezertáltak; és fuzionált végül is népszavazással Lombardia és Szardínia, ami azt jelenté, hogy a forradalom aláhanyatlik; s jött a hír, hogy Vicenzát az osztrákok elfoglalták, és Durando a Pó mögé vonult vissza, a maga részéről a csatakozást befejezve; Velence felé nyomult az osztrák előre, írtak onnét Milánóba, várnának ezer lengyelt; akkor már intézte útlevelét titokban a Főparancsnok, hogy Mesteréhez Párizsba utazzék; kérte a királyt a Főparancsnok, nyilvánítsa ki az olasz és a szláv szabadságmozgalmak egységét, és hívja meg főparancsnokának Dembińskit vagy Bemet; szép szavakkal felelt a király, s nem tett semmit; írásos tervet nyújtott be a lengyel Főparancsnok-Vátesz, hogy a lengyel légió ne használtassék fel az olaszok ellen meg a Francia Respublika ellen, és ismét megígérte a király, hogy aláírja, és nem írta alá.
Pont akkor búcsúzott el a Légiótól a Főparancsnok, mikor Cavaignac Párizsban a felkelést elfojtotta.
És elment június 25-én a Főparancsnok, és elindult hadakozni Kamieński vezetésével az itál szabadságért százhúsz fő, és Milánóban maradt Siodołkowicz vezetésével negyvenöt plusz négy tiszt, köztük tizenhét lengyel, huszonnyolc szlovák és cseh, meg a zászló.
Úton volt még a Főparancsnok-Vátesz, mikor napvilágra került, hogy a Pápa konkordátumot kötött titokban a cárral, a forradalmat elárulva, népe bizalmával visszaélve.
S ha ezt rossz jelnek vélte a Vátesz, bizonyos, hogy jó jelnek a Mester; forradalmár Pápában bízott a Vátesz, reakciós Pápában a Mester.
A Mesternek kételyek tépte, határozatlan, rémült Pápa kellett volna, hogy rajta tudjon ütni! ám a Mester messze tekintő, mesteri koncepcióját aligha látta át akkoriban a Vátesz. Ingadozó, nyomorult Pápa, kit a Mester segít Pápadespotává lenni végre! igen, ezt akarta a Mester, és hogy a cárral a Pápa kiegyezett? remek! mert akkor a cárt külön téríteni nem is kell már, elég a Pápára hatni. Ezt a magasztos célt szolgálta a nemzetközi hadakozás, a Népek Tavasza és a Népek Nyara, csak éppen nem tudták ezt a népek, a Mester tudta egyedül, mert ő volt a Mester.
És megérkezett július 10-én Párizsba a Capoconduttore, s másnap reggel letartóztatták a Mestert.
Persze összefüggést kerestek e két dátum közt az ortodoxok, a Vátesz-Capoconduttore gyűlölői; nem volt igazuk. De azért valami lehetett abban, hogy a Mesterért nem mindent tett meg a Vátesz, s hogy a Mester szabadulása Celina műve volt, és nem az övé.
Hogyhogy arra volt ideje a Vátesznak, hogy a Mester mellé állt Eustachy Januszkiewicz testvérrel szakítson, de a Diktátor nyakára nem járkált? Arra is volt ideje a Vátesznek, hogy Czartoryskinál a Légióról tárgyaljon, és arra is volt ideje, hogy Xawery Branickitól a Légió céljaira kétszázezer aranyfrankot szerezzen! ami hallatlan nagy összeg. Igaz, csak huszonkétezer frankot használt fel ebből a Capoconduttore, ez Michał Chodźko adata, más forrás tizennégyezer frankot említ; mindegy. S hogy mivel főzte meg az emigráns Branicki herceget a Vátesz-Főparancsnok? Krasiński úgy értesült, hogy még Rómában a Vátesz Franciaország külügyminiszteri tárcáját ígérte Branicki hercegnek a támogatásért cserébe! Krasiński őrületnek tekintette ezt; de hát miért ne lehetett volna éppenséggel egy lengyel arisztokrata egy olyan Franciaország külügyminisztere, mely az Egyesült Európai Respublika élén áll? Igazán nem a Váteszen múlott, hogy Egyesült Európa akkor nem lett! ez csak az én időmben merült fel ismét, bár akkor is az én szellemi és nyelvi vadászterületeim kizárásával, sajnos.
Szóval sok mindenre volt ideje a Vátesznak, és a Légió számára a pénzeket azontúl kiutalta és könyvelt szorgosan, ám a raboskodó Mesterért nem tett meg mindent. Próbára tette volna Mesterét a Vátesz, vajon krisztusi szellemének erejével a börtön falát átfúrja? avagy lelke mélyén, és tudjuk, mélységes mély a lélek, még a testi halálát is kívánta volna? vallván, hogy a szelleme úgyis halhatatlan? nem biztos; arra intem magam, hogy bár az emberről sok rosszat megtanultam, mégse legyek rosszhiszemű szüntelen. Inkább félt a Vátesz. Valamit nem tanult meg a diktatúra természetrajzából a Vátesz, noha egész életében abban élt és azt gyakorolta. Nem azért lesz diktátor valaki, hogy nyakra-főre öldököljön, azt minden hülye tud; hanem egyszer-másszor kegyelmet gyakorolni! életet nagylelkűen visszaadni! az a Kéj! az a Hatalom! amelyért a tömeges gyilkolászás hivatalnoki unalmát vállalni érdemes! Ezt nem tanulta meg a tirannusokról a Vátesz; nem tudta ezt Celina sem, de ő nő volt.
Volt oka félnie a Vátesznak, de nem magamagát féltette ő, s nem is a Mestert, hanem sokkal többet és nagyobbat: az Úrnak Ügyét! s midőn július végén úgymond „falun tartózkodott”, vajon mivel foglalatoskodott? valamivel biztosan. Előtte s utána lelkiismeretesen vezeté a Légió pénzügyeit, mint könyökvédős Capoconduttore, ami önmagában is hadművészeti tett. Úgyhogy falun sem lehetett tétlen. Úgy vélem: az Úr Ügyének bizonyos dokumentumait rejté el, hogy megmaradjanak, melyek, mellesleg, a Mester ellen felhasználhatók lettek volna. Tartott az a forradalom még mindig, éppen ellenforradalomként.
S miközben az itál seregeket az osztrákok immár sorra legyőzték, Párizsban újabb s újabb pénzeket utalt ki a kasszából a Főparancsnok, és újabb meg újabb lengyel légiósok indultak Itáliába a világszabadságért küzdeni, mert csak annak kivívása után mehettek volna haza, és a Vátesz-Főparancsnok szép beszédekben búcsúztatá őket.
Służalski Strasbourgban húsz embert verbuvált; az egyik induló csapat élére a Capoconduttore Haukét nevezé ki; támadá a Demokrata Polski Mickiewicz légióját nagyon; mikor Milánót az osztrákok visszafoglalák, akkor indultak harminckét légiósok oda, ez volt a második csapat, és vitték a zászlót, az volt arra írva: Per la nostra e la vostra libertà* egyfelől, ugyanez lengyelül másfelől, és fehér és piros volt az a zászló. Aztán indult a harmadik csapat, tizenkét fő, Ciechanowicz vezetésével, majd Michał Chodźko vezetésével a negyedik, nem tudni, hány fő, és írt közben Klukowski Itáliából, hogy a „lengyel légió” név használatát megtiltották nékik, és Genfből írt Nakwaski, hogy a Légiót ilyen körülmények között megszervezni, pontosabban meg nem szervezni óriási felelőtlenség; se pénzük, se ruhájuk. Hírlett: midőn Carlo Alberto király menekülni volt kénytelen, végig derekasan védték a húsz lengyel testőrei, és ők, a lengyelek, vitézül harcolni ott maradtak; sok itál városban s államban reménytelenre fordult már a helyzet, de arrafele sürgött Zomoyski gróf, ki a lengyel hadak vezére akart volna lenni; jövendő hadvezérek, figyelem: szervezze meg a hadsereget más, aztán lopjátok el a készet!
Kamieński eleinte arról irkált kétségbeesve, mekkora a demoralizálódás a légióban, aztán augusztus 6-án Lonato és Desenzano közt harcba vezette csapatát, melynek Első Lengyel Kompánia volt a neve, ketten elestek, hárman megsebesültek, köztük Kamieński ezredes testvér is súlyosan; Klukowski és csapata már Franciaországba szeretett volna visszamenni, de írta nékik a Capoconduttore-Próféta, hogy nem tanácsos, mert nehéz Franciaföldön az emigránsok élete; Livornóból írta Michał Chodźko, hogy a zsoldjuk csak öt sou naponta, s közben ott is kitört a forradalom, a tömeg a lengyeleket is be akarta vonni, páran bele is vonódtak; Novarából Witkowski jelenté, hogy a sebesült Kamieński helyettese, Wern beteg, és pénzük nincs; hangosan beszélik páran, hogy a Főparancsnok elfeledkezett róluk; Michał Chodźko Firenzéből írta, hogy sok az engedetlen, lazul a fegyelem, isznak, kívánatos a Fővezér jelenléte, s lehetőleg közlegényeket küldjön a Profèta-Capoconduttore, ne tiszteket, és ne részegeseket; Orłowski azt írta vádlón, hogy a Főparancsnok nem a Légióval törődik, hanem Towiańskival; a tisztek veszekednek, Siodołkowicz erőtlen; erre Párizsból Siodołkowiczot nevezé ki a Vátesz-Főparancsnok helyettes Fővezérré; aztán jelenté Siodołkowicz, hogy Michał Chodźko a saját hasznára működik; s mikor a lábadozó Kamieński ezredes testvér nejével Vercelliba ért, kijelenté, hogy „nem ismeri el Mickiewiczet vezérül, politikai képességeiben nem hisz, az nem Adam szférája, jobban tette volna, ha a szakmájánál marad, sőt mint Váteszt sem ismeri el őt, mert túl sokan pusztultak el miatta”. Ezt a szintén légiós Roźniecki jegyzé fel.
Hát igen, rossz politikus, rossz hadvezér, rossz látnok volt a kiváló költő azok szempontjából, kik a Légióban hadakoztak, vagy tétlenül, köpenytelenül éheztek ilyen vagy olyan itál városban, s főként azok szempontja esik latba súlyosan, kik életüket el is veszték. Igen, a Légió pénztárkönyvébe a kiadásokat bekörmölő Főparancsnok a teljes bizonytalanságba küldött embereket, valamely messzi, magasztos cél, a Mester világbirodalma érdekében. De vajon nem így cselekednek-é a mindenkori Hadvezérek? kérdem én! Bizony mondom, igazi Hadvezér volt a Vátesz!
De hova lett a Világbirodalom várományosa, miután börtönéből kiszabadult? Avignonba ment. Netán mert ott volt tizenhét éve a besançonihoz hasonló depó? ugyan. Hanem mert Avignon a Nagy Forradalom előtti időkben a francia földbe beékelt pápai város vala! úgyhogy a Mester az ott bűnhődő előző pápák szellemeivel békén társaloghatott, értük imádkozhatott, és a szellemek segítségét elnyerhette, hogy a mostani Pápára jótékonyan hassanak! Mert továbbra is a Pápa megtérítésére készült a Mester, és a Vátesz-Főparancsnok egyetértett ezzel.
A dicső 48-as év októberében húsz napon át volt együtt Párizsban és Montereau-ban a kiszabadult Mesterrel a Vátesz, és csak ezután ment nejével Avignonba a Mester. Semmi nyoma köztük a diszharmóniának. Úgy vélem, inkább az egyetértés dokumentumait tüntették el később, kik ezekhez hozzáférhettek.
Felépítette hát romjaiból istenét a Vátesz!
Lelkébe zárva átmenté a Jövőnek Őt, s most a Mesternek mesteri leglényegét tanítványi lelkéből visszaadta.
Ezután teljesedjék az Úristen akarata.
A Légió pénztárkönyvét a Vátesz-Főparancsnok lezárja, Vátesszé visszavedlik, és Branicki pénzéből lapot alapít.
Hogy közben Zamoyski és Breański ellopja a lengyel légiót? az nem számít, az földi tünemény. Tárgyal még más lengyel tábornokokkal a Vátesz, utálja Zamoyskit nagyon, hát fúrja, de a Légió nem érdekli többé. A fontos, a szellemi történés máshol van már, nem Itáliában.
48 októberétől 49 június végéig egyesül a Mester a pápák szellemeivel Avignonban; ott dől el minden. 49. február 25-én meg is írja Mesterének a Vátesz, mi függ a Mester és a Pápa találkozásától: minden! És ez az, mit a földhözragadott Kamieński ezredes, maga is véresen, a vérzőket maga körül látván, fel nem foghatott.
Michał Chodźko Toszkána külügyminiszterétől köpenyt kér a légiósok számára; Twarowski Vercelliből a légiósok ivászatairól, demoralizálódásáról ír; a toszkán külügyminiszter azt írja a Vátesznak, hogy csak Michał Chodźkót ismeri el vezérnek (utóbbi közben Párizsban jár); még verbuválnak Lyonban új légiósokat; Firenzében Siodołkowicz zálogba adja az óráját; Firenzében forradalom, Mazzini is a kormány tagja lesz; Rómában forradalom, Mazzini ott is a kormány tagja lesz; Breański Torinóból szervezi az Hôtel Lambert külön légióját; újabb tizenhat önkéntes megy márciusban Itáliába Párizsból; Mazzini a Lengyel Demokratáktól kér Légiót, a Vátesz sértődötten írja néki, hogy az övé az egyetlen; a lengyel légiósokat ide-oda dobálják Itáliában; a francia Nemzetgyűlés közben Olaszország részleges megszállása mellett dönt; Bresciát beveszi Haynau, a hiéna, és vérengzésbe kezd; Párizsban a kormány megszünteti azon lengyelek, magyarok, olaszok segélyezését, kik az olasz háborúban részt vettek, és új menekültek fogadásától elzárkózik; Służalski és Fredro tizenkilenc önkéntessel Toszkánába indulnak, de Marseille-ben megrekednek, ott már huszonöten vannak; Dziekoński Párizsból újabb légiósokkal Rómába indul, de Marseille-ben őket is feltartóztatják, akkor Németországba indulnak, Baden környékén a forradalomban részt vesznek, majd Svájcba húzódnak vissza; a mi P. hadnagyunk e történet első fejezetéből is velük tart, sőt még Szardíniáig is elvergődik, hiába, s onnét aztán nagy nehezen vissza Franciaországba; ez mind olyasmi, ami látható.
Itáliában az volt látható, hogy Rómában a pápai kormány miniszterelnökét, Pellegrini Rossi grófot a nevezetes Ciceruacchio fia megöli, és tüntetés van, és IX. Pius elmenekül Gaetába a nápolyi királlyal, s a haladással végleg szakítva, 48. december 4-én az európai hatalmakhoz fordul, hogy az ő pápai uralmát állítsák vissza; látható aztán, hogy 49. február 9-én a Római Köztársaságot kikiáltják, a Pápát világi hatalmától megfosztva; látható, hogy a derék forradalmár francia hadak, most már ellenforradalmár hadakként, Rómát ostromolják, melyet lengyel légiósok is védenek számosan, négyen elesnek, ketten súlyosan megsebesülnek; hiába akarta a Vátesz kikötni, hogy a franciák és olaszok egymás elleni harcaiba a lengyeleket ne vonják be. És látható volt, látta Garibaldi, hogy vitézül küzdöttek a lengyelek, hát az ostromlókkal folytatott tárgyalásokon eléré, hogy a legyőzött Örök Városból azok is elvonulhassanak. Be is hajóztak, és Korfu szigetére értek, az angolok nem engedték persze kikötni őket; onnét a magyarokhoz akartak menni, harcukat segélni a már ott harcoló lengyelekhez csatlakozva, de közben a magyarok is letevék a fegyvert; akkor más görög szigetekre vetődtek. Rómában megvoltak még száztizenketten; Civitavechhiából százan indultak Patraszba; követ törtek, málhákat cipeltek, odahaltak páran; volt, ki Európába valahogy visszaszökött, volt, ki Törökországba csúszott át, ahol szabad volt a vallás meg a cárt is lehetett utálni szabadon; voltak, kiket valamely sziklás szigeten a napfényre kitettek az őrök; kevésen múlik az élet: árnyékba húzódhatunk-e vagy sem; nekem rabok és őrök helyzetének azonosságáról ne papoljanak.
Ilyesmi volt, ami látható.
Amíg a magyarok fel nem adták a túlerő miatt, lehetett földi dolgokban is reménykedni, persze; remélt a Vátesz is: mikor a gyerekeknek az esti mesét mondta, így fejezte be: „Most abbahagyom a mesét és akkor folytatom, amikor Dembiński bevonul Bécsbe.”
De ő azt is látta, amit a többiek nem: hogy Avignonban számos Pápaszellemek már megtértek a Mester akaratából!
Ő maga is láthatatlanul ténykedett! mert nem volt látható az általa művelt könyvelés és bürokrácia, a hadművészet legfontosabb része Hannibál óta! aki, mielőtt az Etzel közelében az Alpokon átkelt, évekig kereste a megfelelő elefántokat meg az idomárokat, és kiképezte titokban az ormányos-kormányosokat, s közülük a tehetségteleneket leölette, és elefántellátmányozókat képeze volt ki, mert emberek elhullhatnak dögivel, az ember olcsó, de az elefánt drága és pótolhatatlan. A hadművészet csúcsa azt a rémületet elérni, midőn az elefántot megpillantják azon népek, kik ilyen szörnyet sose láttak. Úgyhogy miközben könyvelt a Vátesz és lapot alapított a Mester Világbirodalma érdekében, Hannibálhoz hasonlóan járt el: a Mester volt az a rémisztő elefánt, akinek hamarosan a Pápa hangján kellett majd felbődülnie!
Nem mindig az történik, ami látható, sőt; ám előbb-utóbb mindent láthatóvá tészen az Úr.
Pontosan azon napokban, midőn Celina a rettegett diktátort elrémítve a Mester életét megmentette, mert lelkének Vőlegénye volt a Mester, a kedves-szép-pogány Xawera, ki a Mester fennhatósága alól magát immár végleg kivonta, megfogant, a gyümölcs pedig az Isten kiszámíthatatlan akaratából pontosan kilenc hónap múlva láthatóvá is vált. És az volt az Úristen akarata, hogy Xawerát ebben a Vátesz segélje. Értsük meg az Úr szándékát pontosan. Celina szelleme és lelke a Mesteré, tehát megmenti a Mestert; az Isten a Mester életével jutalmazza Celinát. Igaza van az Úrnak, Celina lelkében volt erősebb a Zárvány. Megérti ezt a Vátesz, és fejet hajt; lelkéből a Zárvány-Mestert mind Celinának, mind az eleven Mesternek alázatosan átadja, mintegy visszaszolgáltatja, mert nála csak zálogban volt. És felszabadul ettől. Sokféle a szabadság. Néha lelkünkben Felettesünkkel, máskor anélkül vagyunk szabadok. Xawera már korábban kiveté magából a Mestert. A Vátesz most. Semmi akadálya nem volt tehát, hogy a legtökéletesebben egyesüljenek.
De értsük meg azt is: akit magunkból kivetünk, képzeteink egére száll fel ismét. Ezt is mi akarjuk így. Legnagyobb lázadásunk sem lép túl a magunk szabta korláton, amíg dolgozik bennünk a Létezés. Ezért nem akárhol szülte meg 49 júniusában gyermekét Xawera, hanem Nanterre-ben, pontosan ott, ahol a Mester a Kört megalapítá, s ahonnét emiatt az ő mesteri szelleme el nem távozik többé soha.
Nem tudjuk, fiú volt vagy lány, és azt sem, megáldotta-é az eleven Mester, legalább távolból, azt a gyermeket; de hogy a Mester örök szelleme megáldotta, afelől semmi kétségem sincs.
Lángolás a Forradalom, nyomában Pernye szálldos, égett hússzag terjeng.
Mikor még a Légió pénzügyeit intézte a Vátesz, a sok jogtalanul kérincsélő közt egy éhező lengyel nyomdász is besunnyogott hozzá. Azt mondta volna néki a legszívesebben a Vátesz: „légy öngyilkos, jóember”; de hát nem mondhatta ezt. Az én századomban egy nyelvembéli nagy költő kimondta ezt zsidótörvények üldözte kollégájának; később e nagy költőt ezért csúnyán megvádolák, pedig csak őszinte volt és tehetetlen e pokoli oda-vissza forradalmi lángolásban.
Ámde! nemcsak lelkek, városok, eleven emberek égnek e forradalmi korban, hanem égnek a művek is. Azzal nyugtatá magát az én századomban Bulgakov, hogy „rukopiszi nye gorjat”;* pont ugyanekkor írta le Hamvas Béla, tőle függetlenül, amit idézni érdemesnek tartok: „Csak mulandó művet érdemes kiadni; a halhatatlan maradhat kéziratban. S a szerző halála után a cselédleány bátran kosárba gyűjtheti, konyhába viheti, hogy befűtsön vele. (…) A halhatatlan mű nem itt történik. Feljebb. Beljebb. Ami benne van, az ember és Isten között történik. Megtörtént. Akkor is, ha senki se tudja. És Isten emlékszik reá szívében, mikor már a papírok elégtek.”
Tudom, gyakoroltam: nagy művet befejezni nem lehet, csak menet közben kétségbeesve feladni. De hát ami tökéletlen, mert ember alkotta, mégis teljessé lesz valahogy, mert emberek fogadják be, ha befogadják. Eszerint a Lángról meg a Pernyéről, mik tények, én kissé másként vélekedem. De azt elfogadom, hogy nagy művek és forradalmak titka sosem leleplezhető, tán azért, mert nincs is; lényegük az Űr, melyről Flaubert mesternek is volt sejtése egykor; ebbe nem tudunk beletörődni mi soha, mert lázadásra teremtüve bennünket az Úr, aki maga az Űr; ekként leplezi lényegét előttünk, s mert nincs, inkább van, mint bármi létező.
Hamvas mester nem szól az alkotó saját kezű műégetéséről, illett volna ezt is végigmorfondírnia pedig.
Bulgakov mester említi; szerinte a Masztyer névre hallgató szerző kétségbeesésében égeti el művét, amelyet később szerelmese, Margarita a bájos kandúr-ördögtől, a Behemót nevűtől visszakap.
Én a dologról kissé másként vagyok értesülve.
Mikor Főparancsnok volt a Vátesz, Itáliában katonai köpenyhez hasonló kabátban járt; midőn lapszerkesztő lett Párizsban, munkásblúzban. Midőn Avignonban dolgozott az elholt pápák szellemén a Mester, angol útlevelet szereztek neki, aztán mégis visszament Svájcba; midőn újabb vészes fordulatokat vettek a francia események, svájci útlevele lett a Vátesznak, mégis maradt Párizsban.
49. június 11-én Ledru-Rollin az Alkotmányozó Nemzetgyűlésben megvádolta Napóleon Lajost, ki már Elnök volt fél éve, óriási többséggel választá meg őt a diktatúra után a nép, az isteni, hogy az alkotmány ötödik cikkelyét megsértve avatkozik be az olasz ügyekbe; másnap megint vádolta Napóleon Lajos elnököt és minisztereit Ledru-Rollin, ami felhívás volt az általános népfelkelésre; harmadnap azonban kevesen mentek ki az utcára, azokat szépen össze is fogdosták, megint megteltek a börtönök, sok forradalmi lapszerkesztő és zsurnaliszta is odakerült, és megint hadiállapot volt Párizsban, és Ledru-Rollin, Considérant, Delezcluse emigrált, és sok lapot betiltott az Elnök, így a Vátesz lapját is, a Tribune des Peuples-t, és a Vátesz, ki már pár napja a szerkesztőségbe nem járt be, elbújt. Lapjának pár szerkesztőjét elvitték, egyik szerkesztője Angliába szökött, a szerkesztőséget lepecsételték. Ez nem annyira érdekes; a Vátesz az egyik lelkes tanítványánál, Antonin Dessus-nál bújt meg, aki szállodába költözött; ott lakott hát június 14-től július 9-ig a Vátesz a Régi Komédia utcában, a 18. szám alatt; örüljünk, hogy ily találó neve volt annak az utcának. A ház első emeletén volt a Pinson étterem, a másodikon lakott a Vátesz; lejárkált abba az étterembe a Vátesz ebédelni, vagy felhozatta az étket magának; sétált is a környéken esténként békésen; áldott jó XIX. század! és állítólag dolgozott abban a konspirációs lakásban a Vátesz, írt. És Dessus, a lelkes tanítvány időnként meglátogatta, postát vitt neki, beszélgettek. És egyszer azt látta Dessus, a lelkes baloldali diák, akiből később jobboldali klerikális lett, hogy a kályha telis-teli van kéziratokkal, és égnek. Csaknem elájult e szörnyű látványtól a kedves Antonin Dessus, és szemébe könnyek szöktek; azt mondta szerinte akkor a Vátesz: „Kedves barátom, hidd el, elmúlt a könyvek ideje.”
Ezekben a napokban szült Nanterre-ben Xawera. Netán a Gyermek ideje jött volna el? ne legyünk ennyire profánok. És egyáltalán: ír és éget a Vátesz egy időben? és mi égett ama kályhában el? Egyes források szerint az a kézirat, mire Eustachy Januszkiewicz testvérrel kötött szerződést jóval korábban, címe: Lengyelország története; ez valami összefoglaló tákolmány lett volna a tudatlan Nyugat számára. Más források szerint a Vátesz sosem írta meg, csak az előleget vette föl, modern szerzőhöz illőn.
Valami azonban elégett kétségtelenül. Ez volt az Első Égetés.
Ekkor már a Népek Tavasza szemmel láthatólag véget ért, és e véget érés nem szünetelt akkor sem, midőn elkövetkeze a Második Égetés, az első után hat évvel. Ennek a Vátesz másik hű diákja volt a szemtanúja, Armand Lévy. Akkor sok ezer oldalnyi kézirat égett, francia szövegek is, de főleg lengyelek. És Armand Lévy, Antonin Dessus diáktársa, ki tőle eltérően végig baloldali maradt, nehéz szívvel volt kénytelen ezen égetésben segíteni az ő imádott Professzorát.
Mondotta a bölcs Omár a könyvekről: „Ha egyeznek a Koránnal, fölöslegesek, ha nem egyeznek, károsak.” Nem volt megírva a Legújabb Testamentum akkor, sőt még az én időmben se; azok a kéziratok nem lehettek fölöslegesek. S hátha az, ami elégett, az maga volt a Legújabb Testamentum?!
Azt írja Władysław, a Vátesz legidősb fia, hogy Aleksander Chodźko jelenlétében is égetett műveket az apja, azok versek voltak; Aleksander ellopott belőlük negyed ívet; és megemlékezik a Második Égetésről is Władysław, és állítja, azért nem írt az apja éveken át, mert félt, hogy a towianizmus bizonyos titkait tárná fel.
Ha kéziratoldalak ezrei égtek, mégis írt az apja valamit.
„Az ember élete: lap egy könyv közepén; hogy megértsük, el kell olvasnunk az előző lapokat”, ezt a Vátesz mondta Aleksander testvérnek, és a lélekvándorlásra gondolt. Azonban élete során egyetlen emberben is vándorol a lélek, új meg új alakzatot ölt; hol ír, hol meg égeti, amit írt; mindkettőnek oka van.
Azt írja Maria Gorecka, vagyis a Vátesz elsőszülött leánya emlékiratában, hogy apja a művei közül az antiromantikus Pan Tadeusz-t szerette, a messianisztikus Ősök-ről pedig úgy nyilatkozott, hogy jobb lenne, ha sosem írta volt meg légyen; kicsi lánynak aligha mondta ezt a Vátesz, vagy ha mondta, a kicsi lány nem jegyzi meg. A Második Égetés táján mondhatta ezt, mert az Első Égetés idején Maria, tizennégy évesen, Poznań környékén tartózkodott.
Ajánlatos, hogy e két égetést elkülönítsük tehát.
Hogy a Népek Tavasza le van verve, azt már 49 nyarán láthatta a Vátesz. A bizonytalan Franciaországban volt még a Mester, de már Mulhouse-ból ír június 29-én, midőn a Vátesz rejtezik, hogy átmegy Svájcba, s át is ment. Nem kellett hát a Mesterre veszélyes iratokat a Vátesznak elégetnie. Azon műveit kellett elégetnie, melyek váteszi voltát a Történelem nem igazolta.
A Váteszköltő hiúsága gyújtotta hát meg a tüzet Dessus diák úr kályhájában.
Azt tudjuk, hogy elégett az Ősök folytatása. Vagyis nemcsak szegény megboldogult Juliusz testvér írta tovább Mickiewicz művét, hanem maga Mickiewicz is. Elégett a Pan Tadeusz számos további éneke. Akkor kellett elégniük, mert a Második Égetés idején talán már megtartotta volna őket a Költő. Elégett pedig mindenképpen Dessus kályhájában A Jövő Története című alkotás, a második modern utópia az európai irodalomban; az elsőt még a tízes években írta volt Niemcewicz, mint e történet negyedik fejezetében említettem.
Azért égtek volna e művek, mert a Mester szerint költeni bűn? S mert aki maga Igévé nem válik, annak Igét hirdetni joga nincs, mint Saint-Martin tanította volt? aligha, ezek korábbi dolgok. Vagy azért netán, mert ami a Nemzet számára közvetlenül, hadipolitikailag nem hasznosítható, fölösleges?
Ne kérdezzünk csacskaságokat, hanem nézzünk a kályhák mélyére.
A L’Histoire de l’Avenir, többen olvasták, ott volt a kályha mélyén. Az 1990-es években történült e terjedelmes mű cselekménye, vagyis akkor, mikor ez az én könyvem megjelent, ha megjelent; nagy fajháború dúl, a kínaiak Európát elözönlik; Európában van már kiépített vasúthálózat, légballonok röpdösnek a milliós fővárosok közt, kicsiny dobozkákból távoli hangok hallhatók, képtávíró is működik, sok-sok ezer mérföld távolból is megjelennek arcok, valamint működik a csillagközi közlekedés; pompás világ ez, csak éppen a materializmus, a racionalizmus, a leplezetlen érdek uralja.
Nem tudni, mikor s mennyi íródott belőle. A Pétervárott írott első változatban az európai megújulást a nők és az ifjak vívák ki morális alapon, s abban a változatban még az oroszok is szerepeltek. Ezt olvasta Odyniec 1829-ben. Mikor 33-ban Párizsban Zaleski az egészet olvashatta, már más volt; talán azonos azzal, melyet Montalambert olvasott s várta boldog izgalommal a megjelenését, mígnem beállt egy aktuális „helyzet”, s ő maga beszélte le a Váteszt a megjelentetésről. Égesse el azonnal, javasolta rémülten. De pár év múlva még mindig megvolt a mű, és Eustachy készült kiadni. Akkor már kicsit másról szólt, mert egy hatalmas európai forradalom is le volt benne írva, a népek európai konföderációt alkottak, közös volt a hadseregük, azzal győzték le a monarchistákat. A hadszínterek: nagy vereség Belgiumban, a szövetségesek győzedelmes vonulása Németföldön át Lengyelhon felé; közben két forradalmi csapat, egy magyar és egy ukrán veresége; a szövetségesek mégis elfoglalják Berlint; forradalom tör ki Angliában és Itáliában; kitör a francia polgárháború, republikánusok hadakoznak a monarchisták ellen, a proletariátus két táborra szakad, egy többségire és egy kisebbségire; és eljön a Bourbon-restauráció, hanem egy Napóleonida a haladó seregek élén győz, és a respublikát bevezeti. Ez már nem egészen utópia volt, hanem a közeljövő látomása, sőt valóságos alak is említve volt ebben, Mohamed Ali, az egyiptomi reformer uralkodó, kit a franciák, a Vátesz nagy bosszúságára, nem támogattak.
De volt e Jövő Történetének egy bizonyosan 42 után született változata is, ezt látta Scovazzi, a Mester olasz híve. Ez nem regény volt, hanem poéma. A Költő maga egyes szám első személyben mint emigráns lengyel és örök zsidó vándor hányódik országról országra, korszakról korszakra a Jövő felé gyilkolhatatlan szomorú szellemként, és látja, hogy a káosz egyre nő, nép nép ellen, vallás vallás ellen támad, a nyomor és a szörnyűség nőttön-nő, s a végén kitör az általános kannibalizmus. Scovazzi annyira le volt törve ettől, hogy nem tudott elaludni.
Hogy ezeken kívül még hányféle Jövő Története volt, nem tudni, de hogy az Első Égetéskor tűnt el mind, e Jövőnek váteszi sugallatú előjeleként, az nagyon valószínű. Ekkor még a Reménynek Lángjai végezték e kannibáli robotot. Hátha mégsem úgy lesz, ahogy az utolsó változatban a Vátesz testvér előre vetíté, a Népek Tavasza bukását látva látván. S hátha az embereknek maguktól nem jut eszükbe, hogy azt cselekedjék, ami a műben írva van.
Erkölcsös tett volt ez az égetés.
Dessus, a butuska tanítvány, hihette, hogy a Költő-Professzor a könyvek idejének múlásáról szólván a tettek eljövetelét sürgeti.
Holott akkor már attól tartott a Vátesz, hogy sötét látomása a gonosz tettek megtörténtét elősegíti.
Bizonyos, hogy az Írott Ige hatalmában akkoriban, az Első Égetés idején, korlátlanul bízott. Ezért is kellett ezt és ilyen műveit elégetnie. Nehogy hassanak, uramisten, jaj, nehogy ötletet adjanak az embereknek!
S még egy súlyos érv szólott az égetés mellett. A Jövőnek e mindenféle Történetei nem szóltak a Megváltóról, nem szóltak a Mesterről! ami bűn, ha az ember towianista.
Hat év múlva szintén erkölcsös tett volt a Második Égetés, de az már másról szólt.
Nem tudjuk, mi minden égett el, de a keretek tudhatók, mint mindig. A Második Égetéskor tűnt el a Kör Naplója, ami másutt, mint a Hivatalnál, nem lehetett letétben. Bizonyítja ezt, hogy nem került elő senkitől, holott számosak voltak a hívek, s valamennyien buzgó másolók. És elégtek a Kör egyéb dokumentumai is, legalábbis azon részük, miket a Vátesz a Jövő szempontjából veszedelmesnek, mert félreérthetőnek ítélt. Tudjuk, Władysław Mickiewicz sok mindent megsemmisített a reá jutott hagyatékból, amit apjára nézve sérelmesnek talált, de az mind a Vátesz magánéletével függött össze, a Nőkkel. A Kör azonban Władysław szemében szent volt.
A Második Égetéskor pernyévé lett ez az egész regény.
Mondtam én, hogy égetni fogják ezt a regényt jó párszor jó pár színhelyen; még mielőtt írni kezdtem volna, már elégett!
Mégis tűnődjünk el, miért kellett a towianizmus legfontosabb dokumentumait megsemmisíteni.
Szégyellte volna már talán a Vátesz, hogy valaha egy sarlatánban hitt? Vannak ilyen szemérmetes hívők; többségük, az én századom rá a bizonyíték, éppoly vak gyűlölettel esik a hajdani imádottnak kiábrándulása után, amily vak imádattal csüngött rajta egykor; ez olyan, mint az a lusta orosz inga, lendül erre, lendül arra, fejeket, sorsokat leszakítva. De a mi Váteszünk nem volt lapos lelkű ember. S mikor a Második Égetésre magát elszánta, a Mester küldetésében akkor is hitt.
De látta ő, hogy a Második Eljövetel csak pillanat volt, s már elhomályosul. Éppen ily rövid villanat volt az Első Eljövetel is, a Krisztusé. Egy hatalmas világosság, a Fény Csodája, s aztán az Egyház kiépülésének homálya, majd uralgásának feketéje, századokon át, kétezer évig. És megint villant egyet az Úr a Földön, ismét emberben villant, s e csillámlást elvakultan bámulá a Kör, és elkezdődött ismét a sötétség, és tartani fog ismét kétezer évig, mire a Mester krisztusi szelleme egy felragyogásnyi, emberéletnyi időre a Földre újból leszáll.
Látom én, látom az idő előtt megvénült Váteszt, mindenek veszte után a Második Eljövetel írásos dokumentumait olvassa éjszaka magányosan, és saját múltját újraéli, hogy erőt merítsen a sötétség ismét beállott korszakában; s egyszerre megdermed! a Szent Iratokat hirtelen azok szemével látja meg, kik már a Sötétség Gyermekei, hinni nem bírnak, és e Szent Iratokat őrültségnek vélik! Ihletett költőszínész volt a Vátesz, megláthatta hát a számára Szentet a vaksiak szemével.
Ő, aki egykor megírta a Zarándoklat Könyvé-t, címet is tud adni e szövegeknek a tudatlanok tudatával: a Téboly Könyve. Mi más is lenne a vallástalan, hitetlen, szerencsétlen előemberek, a gazdasági és ipari pokol virágzásába születettek, a tömegbe lesüllyedtek számára a Mester és a Kör története, mint nevetséges téboly?
Krasiński írta, hogy semmitől sem félt inkább a Vátesz, mint attól, hogy kinevetik.
Csak hívő ember éget; hitetlenné átingázott ember a Hajdani Szent és Titkos Dokumentumokat összegyűjti és jó pénzért eladja.
S hogy mi marad meg? hogy majd kétezer év múlva, a Harmadik Eljövetelkor, az akkori hívekből a Szent Tűz ismét fellobogjon, immár fényesebben?
A Szikrák megmaradnak, de nem iratok, nem könyvek lapjain, hanem emberekben. Elegendő minden nemzedékben egy, ki a titkos tudást hordozza magában. Nem is kell leírni, még szóban sem kell áthagyományozni semmit, a szellemek így is, úgy is szünetlen vándorolnak.
Végszükségben védekezik így a vallásos lélek, de védekezik, s a Vereséget elfogadni nem bírhatván Győzelemmé átfordítja. Annak érdekében kell a Nyomokat látszólag eltüntetni, hogy mélyebbre ágyazva maradjanak meg, a kétezer éves telet magként vészeljék át; erről szólt a Második Égetés, melyben a Vátesz legidősb fia meg a Vátesz tanítványa, Armand Lévy mit sem sejtve segédkeztek buzgón Párizsban, az Úr 1855-ik esztendejében.
Hogyan tör ki majd a forradalom?!
Ezt kérdezgettük egymástól aggodalmasan, kik ebben a forradalmi korszakban éltünk.
„Hát úgy, hogy két kofa összevész, csődület támad, verekedés, Lajos Fülöp elszökik”, felelé erre a Vátesz prófétailag.
Hej, forradalmak, forradalmak, gyönyörűséges a ti kezdetetek!
Megmozdul a föld!
Mellékutcákból indul a rengés, feketéllő tömegként zúdul a főútvonalakra, hullámzik a fekete, mint a szökkenős járásúak bizonyíták az én századom eleji filmfelvételeken; hullámzik szökkenőn a fegyverét bátortalanul szorongató katonaság, és éppen arra gondol, milyen jó lenne néppé válva a tüntetők közt elvegyülnie, de csak áll, kissé ugrándozva, az egyenruhás csoportozat. Nagy öszveölelkezések! össznépi nagy öszveelegyedés! ilyet magam is láttam, meg a tréfás-gúnyos jelszavakat a táblákon, a szellemes obszcenitásokat, meg a lobogókat kivágott címerrel, új címerrel; hej, ilyen-olyan trikolórok! hej, Egyesülés, Eggyélevés, Eggyéavatódás, Nagysága apróknak, Együtt! És bámészok kétfelől a járdán! Suhancok, kamaszok az eltökélt meneten kívül, loholók, menetbe furakodók, menetelők maguk is! Rongyosok és elegáncsok együtt, ugyanott! Egység! Emelkedett lelkületű hangyák! Eldobottnak érzett hangyalét a Legmagasztosabb Bolyban! Isten velünk van, a mi népünk Istene! a sok ezer éves, a minden Istenek közt a legősibb! Egyéni bonyolultságok üdítő lefokoztatása a tömeglét nagyságos együgyűségébe! Védő tömegnek ajnározott, melegített tömegtagja lenni: kéj! Zárt falanxban nyomulni, nem félni, nyomulni, elsöpörni, letapodni, luxuskirakatokat bezúzni, és azokból semmit el nem lopni, nem rabolni, ó, első két-három nap magasztos erkölcsisége! Boldog Forradalmak, kiket ekkor vernek le! mert Ti vagytok az emlék, a szilárd, múlhatatlan viszonyítási pont!
Legenda csak azon Felkelésből lehet, melyet túl hamar fojtanak el. Ember is könnyebben lesz halhatatlan, ha ifjan pusztul, megalkuvásainak előtte; mikor még csak Terv, a Teremtő nagyszabású, tiszta elgondolása. Ez a regény is: mennyivel szebb volt a Terve, mint ami, látom, belőle megvalósul. Ó, ha a tervét mesélhettem volna el! az Érzetét! ó, ha azt tudtam volna az Olvasóval közölni valamiképp! a Sejtést! mi teli volt gyönyörű, reményteli titkokkal! de hát minden remekmű tökéletlen, ha megvalósul.
Lett pedig a Forradalmak Korában az Úrnak rendeléséből olyan, hogy hivatásos forradalmár, és az volt Armand Lévy is, a szigorú szemű, fekete szakállú fiatalember.
Mikor halasztást szenved az Úr Ügye, belép helyette az Űr, ugye, s az Űristennek áldoznak a hívők, mert hívők mindig vannak, csak az Urat nehéz megtalálni.
Anyuka kedvéért keresztelkedett meg Armand Lévy apukája egykor; választhatott Armand, mi ellen is lázadjon kamaszodván legelébb: vajon anyuka kereszténysége, avagy apuka zsidósága, netán apuka kitérése ellen-é. De inkább lázadt végül is apuka Napóleon-imádata ellen. Nem Napóleon volt az első, ki a zsidóknak a teljes egyenjogúságot megadta! hanem már előbb a jakobinusok kiharcolták! de hiába érvelt ezzel a kamasz, mert apuka, Georges François Lévy, imádta a Nagy Napóleont, előbb mint employé de troisième classe des postes militaires de la Grande Armée*, később mint secrétaire chef du département des dépêches et des estafettes*, sőt személyesen kézbesítette a postát a Nagy Napóleonnak, s ezért a kis postamester a kegyeltje lett sok parvenü hercegeknek s grófoknak is! Büszkén vonult az oroszok földjén Georges François Lévy Moszkváig, kevésbé rátartian vissza, de ez rég volt, ez ellen lázadni nehéz.
Lázadjon Armand, ki 1827-ben született, atyja felkapaszkodott volta ellen? mert polgármester lett a postás atya Précy-sous Thil-ben, s köztiszteletben állott Semur-en Auxois-ban is, hol Armand felcseperede. A környéken hemzsegtek a fourieristák és bújták Pierre Leroux műveit, közel volt Dijon, benne számos lengyel emigráns, és olvastak az emberek Lamartine-t meg Georges Sandot meg Saint-Simont; ráértek még akkoriban olvasni a pógárok, és Louis Blanc-t is olvasták.
Armand nem tudta még, mi ellen is fog lázadni végül, mikor már Párizsban találta magát, és lakott, hol egyebütt lakott volna, a Quartier Latinben, a rue de l’Est 17. szám alatt; Kelet utcája! jövővel terhes utcanév! És látogatta Michelet előadásait az ifjú diák, azokat a feledhetetlen, poétikai hevületű történetfilozófiai szabad értekezéseket! s mert annyi minden ellen lázadoztak az elmék abban a Latin Negyedben, Armandnak az atyja ellen nem is kellett fellázadnia, ott volt halálos ellenfélnek Lajos Fülöp rendszere, az átkos, hinnivalónak a hazafiság meg a nemzetköziség; lemosolyogta a Fővárosból vidéki atyját Armand: ugyan hogy lehetett egy Napóleonban, mint istenben, hinni?! és látogatta Michelet és Quinet és Mickiewicz előadásait, és istenként imádta a professzortrojkát.
Az elméket a nemes nemzetköziség szelleme igen áthatotta, és Mickiewicz előadásain olyan nevezetességeket láthatott Armand a hallgatóság soraiban, mint Montalambert és Sainte-Beuve, meg a német forradalmár Georg Herwegh, meg a chilei forradalmár Francisco Bilbao, kivel barátságot is kötött. És lassan Michelet meg Quinet fölé magasodott Mickiewicz középmagas alakja Armand szemében, mert Észak-Ázsiából jött, hol egykor a havat az ő apukája is tapodta Napóleon talpnyomának közelében. Az egzotikum fontos része a bájnak; Armand el lett bájolva a Költő előadásai által teljesen. Ifjúi nedvei csak azt sajnálták, miről ő maga nem tudott, hogy Észak-Ázsia prófétája nem Asszony. Hanem mikor a tanítványok közt egyszer ő is fogadva lett a Költőprofesszor otthonában, és meglátta a Költő legidősebb gyermekét, Mariát, aki lány volt, kicsike még, de mégis nőnemű! nos, akkor az ifjúi nedvek reménykedőn felcsoborásztak.
Mikor 46-ban előadásait a hatóság betiltotta, e disznóság ellen Armand is tüntetett, s emiatt hál’ istennek diákjogát egy évre felfüggeszték. Szomorkodtak a szülei, de nem úgy Armand! aki Michelet nyakán lógott, családi ügyeiben amolyan ingyenes magántitkári feladatokat látott el, és azellen érvelt, hogy a Professzor a lányát Prosper Mérimée-hez adja, mert jó író ugyan, de maradiak a politikai nézetei! és sikerült is professzorát lebeszélnie!
Oly magasztos volt, amit Michelet professzor hirdetett! A katolikus dogmák, mikben Lévy úgysem volt otthonos, az Új Korszakban átadják helyüket a racionalizmus, az igazságosság és a szabadság eszméinek, és a Forradalom nagy dolog, csak vérontás ne legyen belőle!
Szépet mondott 46-ban a galíciai felkelés hírére is Michelet: „Imádkozom Istenhez, hogy győzzön az a nép, amelyikre mindnyájan gondolunk most. Mert hol is van most a mi lelkünk? A Szajnánál? Nem, hanem a Visztulánál!” Lelkesen tapsoltak és dobogtak a teremben az ifjak, Lévy szintén tapsolt, dobogott.
Mikor a gyűlölt miniszter, Guizot, megnyerte a demokratikus választást, az ellenzék ellentámadásul banketteket, vacsorákat rendezett, ezek szervezésében Armand tevékenyen tűnt ki; és tüntetett Michelet mellett 48. február 3-án, ez már a forradalom legelőszele volt; az utópista kommunisták meg a köztársaságpárti demokraták titkos gyűléseire is meghívták; egy huszonegy éves diák ilyen nagy időkben már veterán. Azon hónap 23-án hajnalban Armand levelet írt a nővérének, halála esetére Dél-Amerika Washingtonjára, Bilbaóra hagyta összes vagyonát, és elindult a postára, utána meg a barikádra. Attól kezdve minden csata előtt megírta a végrendeletét.
Oly szépségesen szép a Forradalom! Quinet, a tudós professzor a Nemzeti Gárda ezredese lett, és a Tuileriákban sikerült a gyűlölt Bugeaud képmásából egy darabot megszereznie, az orrát! mit Vernet festett volt! Az én nagymamám Sztálin bal füléből szerzett egy bronzdarabot száztizenkét évvel később. És kiáltványt fogalmazott Armand a miniszterré választott Lamartine-hoz aznap, kinek lánglelkű poézisa a lelkében lángot gyújtott, úgyhogy lánglelkű volt az a kiáltvány is.
Hányféle gyűlés volt aznap és utána! s mennyi beszélyek meg határozatok! és klubok alakultak gombamód, s egyiküknek elnöke Armand lett! ez volt a Club des Égalitaires. És Ledru-Rollin pénzt adott nekik, hogy menjenek vidékre az eszmét terjesztendő, és ők mentek! És Párizsban olyanokkal tárgyalt Armand egyenrangúként, mint Leroux, Proudhon, Delezcluse! És agitált és szónokolt Armand! Beh gyönyörű napok is voltak azok!
S mikor a lengyel emigránsok végigvonultak Párizson, hogy vérüket ontsák Hazájuk felszabadításáért, velejéig megrázta a látvány.
S jelen volt, midőn a Collège de France-ban a katedrára tettek három karszéket, kettőbe a jogaikba visszaiktatott Michelet és Quinet beleültek a diákok hatalmas ovációja közepette, a harmadik karszék üres maradt, hát akkor dörgött csak fel a taps igazán, mert az volt az Itáliában légiót szervező hősé, Mickiewiczé!
De mikor Lamartine észérvekre hivatkozott, amiért az Ideiglenes Kormány a lengyel állam visszaállításáért nem tesz semmit, s még azt is hozzátette a lánglelkű poétából külügyminiszterré vedlett kígyó, hogy Franciaország természetes szövetségese Oroszország, Armandot mintha nem is kígyó, de reakciós bolha csípte volna meg!
Habozott Armand, mikor a Lengyelhonért küzdeni induló önkéntesek közé jelentkeztek legjobb barátai, Dessus és Hélie, és Bilbao Bécsbe és a német államokba utazott, hogy a lengyeleket segítse; nem tudta Armand, hol jobb a vérét ontania; végül Párizsban maradt, hogy ott is legyen valaki, akinek szíve a lengyelekért dobog és vérzik, és a reakcióval szembeszáll.
Hogyne keserítette volna el a reakció felülkerekedése, meg hogy a munkásokat más sem érdekli, csak a hasuk!
Mikor a május 15-i munkástüntetést leverték és egy csomó embert letartóztattak, elvitték Armandot is. Egy forradalmárnak előbb-utóbb börtönben a helye, s ha olyanok is ülnek, mint Barbès meg Blanqui, akkor ez így jó; mindazonáltal sajnálta Armand, hogy az öntudatlan lázongók miatt ül ő is. Nem tudhatta a derék társadalmár, hogy a Gondviselés rendelkezett így felőle, mert mikor júniusban már fegyvert is fogtak a munkások, és négy napig harcoltak keményen, és leverettek, és sok volt a halott, több mint húszezer embert tartóztattak le, Armand még a börtönben ült, és a fegyveres felkelésben való részvétellel nem lehetett megvádolni. Forradalomban jó, ha minél előbb csukják le az embert.
A vincennes-i erődben raboskodott, aztán a Conciergerie-ben, hol pár napig a halálraítéltek is megfordultak, a társaságra nem lehetett panasza; szabadon július 20-án engedték, professzorai közbenjárásának hála.
Keserű tapasztalata volt Armandnak október 4-e, mikor az új Alkotmányt megszavazták, és négy évre Napóleon Lajost Elnökké választották.
Visszaállították a királyságot a gyávák! mert azt a négy évet bármikor meg lehet hosszabbítani! Sőt a munkához való jogot az Alkotmányból kivették! Hiába volt hát a Forradalom?! A reakciós férgek! Cavaignactól, a diktátortól és Ledru-Rollintól, az igazi baloldalitól féltek a gyáva reakciósok, és a hülyének tartott Napóleon Lajost választották meg! Egy pici öröme maradt csak Armandnak, hogy Lamartine hiába kandidált, de ezt is megkeserítette, hogy a Párizsba visszatért Mickiewicz e változásnak örült, mivel ő előre megmondta, hogy Napóleonida lesz az új francia király.
Ez bizony fájt Armandnak, ki az Elnököt gyűlölte, és Észak-Ázsia költőprofesszorát imádta. Vitatkozott is vele hevesen, mert egyre gyakrabban fordult meg Batignolles-ban, már az ottani újabb házban, a rue de la Santé 42. szám alatt, ahol két kis kert volt, és a Professzor-költő dolgozószobájából a házi zajt nem lehetett hallani, és ahol Maria lassan már tizennegyedik életévébe cseperedett.
Oly egzotikus teremtés volt ő! Franciául úgy beszélt, mint egy francia, atyjától és anyjától eltérően. Büszke is volt erre Armand, meg sértette is. Jobban szerette volna, hogy Maria franciasága tökéletlen lett légyen. Ifjú férfinak süldőleány felett atyáskodnia kéjkiváltó dolog, és elengedhetetlen, hogy a férfi a nőnél minden tekintetben tökéletesebb legyen.
Maria, Armand borzongva figyelte, önálló volt és hajthatatlan, szeme pedig áthatóan világosszürke; a fekete szemű Celina asszony, a mamája, azt állította, hogy egyik nagynénje szemét örökölte; ó, ezek az északi szürke szemek! hol zöldesek, hol kékbe játszók! titkok nyilvánítói, titkok elfedői! és Maria mintha mind atyját, mind a vendégeit részvétlenül, távolból szemlélte volna koraérett nőisége magasából megvetőn, anyját pedig, ezt is megfigyelte Armand, szerette bár, de nem tisztelte.
Azt is látta Armand, hogy húgainak s öccseinek Maria nem nővérük, de anyjuk, és irántuk való gondoskodásában cseppnyi deklarált áldozat sem volt, semmi mártíromság! erős leány volt hát Maria, tűrhetetlenül józan és koraérett, s az apjánál tömegével megforduló forradalmár diákok az ő számára mitugrászok. Armandnak ki kellett valamiként tűnnie. Ilyen nőt igánk alá hajtani, betörni, ilyen, nálunk sokkal fiatalabb anyát találni: vajon e késztetést lehet-é más szóval illetni, mint szerelem?!
Szabadság, Szerelem! Melyikükért öltözünk gondosan nyírott, tükör előtt hanyagra borzolt szakállba inkább?! s a barikád tetejére melyikükért ugrunk? noha sejtjük, hogy mind e két hatalmas vonzerő csalafinta, hűtelen, szeszélyes, kiszámíthatatlan, ésszerűtlen! De éppen ezért kelletik törekednünk, hogy mindkettőt meghágjuk diadalmasan!
S bár a Batignolles-ba látogató forradalmárok aligha Maria áttetszően áthatolhatatlan világosszürke szeméért tüzeltek, Armand úgy érezte, nagy sokasággal kell szembeszállnia. Micsoda nemzetközi társaság volt ott! Dumesnil és Dessus, meg Dél-Amerika Washingtonja: Bilbao, meg a román Brătianu-testvérek, meg a szintén román Rosetti, meg Golescu, meg az orosz forradalmár Ivan Golovin! és mindet Maria hívta meg a nevével ellátott csinos kártyákon a batignolles-i estélyekre, mikor is zenét kellett hallgatni áhítatosan, valami cseh hegedűst, és Celina asszony zongorázott, és Dumesnil felesége énekelt.
Nem úgy kell elképzelned, tisztelt Olvasó, ki forradalomban még nem forogtál, hogy szüntelenül lőnek! Az emberek bizony kártyáznak, sakkoznak, pletykálnak, szeretkeznek közben, szóval élnek, mintha nem is lenne forradalom; ez persze csak az életben maradókra vonatkozik, de azokra felettébb.
Armandnak az okozta e szépséges forradalomban a legnagyobb gondot, hogy botfüle volt. Antonin Dessus, a barátja, jól hegedült. Képzelhető Armand fájdalma, sőt irigysége. Azt hiszem, nagy elégtétel volt számára sok évvel később, hogy Dessus-ból reakciós, klerikális nagyburzsoá lett.
Most azonban, a forradalom kellős közepén, Armandnak is hallgatnia kellett e házi hangversenyeket áhítatosan, és el kellett hitetnie magával, hogy végre ő is fölfedezte: van olyan, hogy zene! és mert akkoriban még ünnep volt a zene, egyszeri, ismételhetetlen esemény, az áhítat nagyon is helyénvaló volt, mert az volt az egyén lelkének forradalma, valami titokzatos egyesülés azon ismeretlennel, aki mi vagyunk; a zene volt az abszolútum, a zeneszerzők pedig a messiások, a szentek, kikben az isteni összhang a földre leszállt, s ebből az előadókra is átsugárzott valami; annál is inkább így volt ez, mert a zenét fogalmilag még csak akkor kezdték leképezni, amiből aztán az én századomban a zene halála lett.
Sok Mozart meg Beethoven meg Schubert hangzott el ezen estéken, és főleg Chopin, ki a Lengyel Istent képviselte ott, s kinek akkoriban már várható halála a hallgatóságot a Teljes Örökkévalóval kapcsolta össze. Ezen érzet maga volt a Forradalom, a Mindenséggel való egyesülés lehetősége! Ezt ugyan Armand fizikai füle nem hallotta, de a lelki füle igen. Ez a zene, amit romantikusnak neveztek el később tanácstalanul, valóban az ő lelkükből lelkedzett; ez volt az az alaptalanul dinamizált lélek, minek nagyszerűségét az én kételkedő, nyuszi koromban sem győztük eléggé bámulni mi, satnya, töredékes egyéniségű maradékok, kik a zenének misztikus alapjával már rég nem voltunk tisztában, számunkra a zene már nem ünnep volt, hanem gépezetek alantas segítségével bármikor, magánosan is újra meghallgatható fülrágógumi; ez is azon bűnök közé tartozik, mikről sunyin hallgatni szokás a gépzene kavarta hangzavarban.
Egy botfülű forradalmárnak nem az a dolga, hogy a többi zenehallgató fülelésének hamisságát vagy hallásának mélységeit meghallja, hanem hogy magával elhitesse: ő is hall úgy, mint bárki. Nagy erőfeszítés ez, ne rójuk meg a szegény társadalmár Armandot, hogy e házi hangversenyek valódi mélye zárva maradt előtte. El volt foglalva azzal, hogy ama átszellemült fülelést elérje, amit a többiek is csak színleltek, hanem erről kissé később szólok, mert most Forradalom zajlik.
Miközben Armand az emberi bonyolultságból, amiről a zene értesít, nem vett észre semmit, és a maga bonyolultságai elől menekülvén kiszemelte magának Mariát, hogy még nagyobb, végképp megoldhatatlan gondot okozzon magának, a többi gondot ekként orvosolván, lapot alapított Maria apja, Mickiewicz professzor, Tribune des Peuples volt a címe, és Armand a sajtó barikádjára fellépett, és büszke volt nagyon, hogy apró cikkei, tudósításai név nélkül jelentek meg, mert erre is való a Forradalom: hogy nevünktől, akárcsak a trappista szerzetesek, végre megszabaduljunk! az emberiség nagy közösségében, a leghatalmasabb közösülési aktusban feloldódjunk! S mikor pár cikke alatt végre a neve is megjelent, hát erre még büszkébb volt Armand, mert erre is való a Forradalom: hogy az arctalan tömegből kiemelkedjünk, nevünket széles körökben felkapják és szent irtózással ejtsék ki!
Ó, azok a szerkesztőségi esték, éjjelek, hajnalok a rue Neuve-des-Bons-Enfants 7. szám alatt, hol a francia újdondászok mellett ott voltak a lengyelek, meg az orosz Golovin, meg az olasz Ricciardi, meg a magyar Ladyslas Teleky, és megfordult ott a híres orosz író, Herzen, és a Kommunisták Szövetségének élharcosa, Herman Everbeck, és a német szocialista Moses Hess, meg a nyomdászok is ott voltak, meg a hírhozók, a terjesztők, a mindenféle szimpatizánsok!
Ó, a frissen nyomott, még nedves újság! ó, dohányfüstnek és ólomnak illata! a Nemzetközi Forradalom, a Haladó Európa egésze ott lüktetett a piciny szobákban, és ők voltak a Megújhodás szíve, és tudták is ezt!
Armand Lévy tördelte a lapot, és a szedésre felügyelt, korrigált, ily módon a maga egyetlen személyében máris visszavonva az átkos kapitalizmus legnagyobb bűnét, a munkamegosztást! és még azt is sikerült elérnie, hogy a nyomdászok majdnem ouvriernek tekintsék! úgyhogy osztályöntudata is lett némileg! Ez volt az az időszak, mikor Mickiewicz exprofesszor Főszerkesztő leveté magasan gombolt fekete kabátját, és a munkások blúzát ölté magára! tüntetés volt ez, a magába zárkózó értelmiség a munkássággal egyesült! és kihívás a burzsoák felé: itt a munkás, ide lőjetek! és azok nem mertek lőni! és ha nem lőnek ránk, akkor minket nem is fog a golyó!
Egyébként nem írt olyasmit Armand Lévy, amiért le kellett volna lőni.
Egyebet sem hirdetett, mint a gazdagok és a szegények, a burzsoák és a proletárok, a kapitalisták és a munkások, a királyok és a népek összebékítését; hirdette a vallásosak és ateisták, katolikusok és protestánsok, muzulmánok és keresztények, idealisták és materialisták békéjét, és hogy a tolerancia katekizmusa érvényesüljön, javasolta. Ettől ő még forradalmár volt, mert annak tartotta magát.
Armand ifjú életének az volt a csúcspontja, mikor 49 tavaszán ott lehetett Bourges-ban, ahol a 48. május 15-i tüntetés szervezői ültek a vádlottak padján, és ő felszólalhatott, mellettük tanúskodván.
Ó, hogy ő Barbès, Raspail, Louis Blanc mellett szállhatott síkra a gyilkolni kész vérebekkel szemben! szinte védőügyvédjük lehetett nékik! akik egyébként maguk védekeztek, nem is védekeztek, de támadtak! kemény, hatalmas vádakat vágtak vérbíráik fejéhez! és sokévi deportálásra ítélték őket!
Az bizony maga volt a diadal.
Volt vitája Főszerkesztőjével Armandnak, de az is jó volt, hogy valamiben Professzorának ellene mondhatott! Armand a demokrata szocialisták programjával értett egyet, miszerint a Köztársaság a többségi akarat felett áll, és az Alkotmány megszegése esetén a népképviselő kötelessége, hogy az ellenállás példáját a népnek megadja. A Főszerkesztő viszont hevesen ellenzé, hogy a parlament alá rendeljék a legfelső végrehajtó hatalmat, aki akkor már Napóleon Lajos volt, mint Elnök, sőt a szerkesztőségi szobába kiírta, hogy „Itt az Elnököt szidalmazni tilos!”
Végtelen viták voltak ezek, ott a füstös, szűk szerkesztőségi szobácskákban, mert nagy kérdés, ismerjük el, vajon a nép mint olyan rendelkezik-é a bölcsességgel hatalmát gyakorolhatni, avagy csak egy királyszerű lény lehet ilyen bölcs. Armandnak megadatott, hogy ezen ügyben lemosolyoghassa ezt a nagy embert, sőt magában helyre is tette a Professzor-Főszerkesztő eszmei eltévelyedését: a cárizmust ismerte meg fiatalkorában, és a nyugati társadalmat, az igazi demokráciát nem érti; e tekintetben ez a hatalmas elméjű, megragadó kisugárzású férfi mégiscsak egy észak-ázsiai előember csupán, messze nem francia!
Jó dolog forradalmárnak lenni; még jobb, ha az ember francia forradalmár; Armand pedig azzal a Lévy vezetéknévvel még a francia forradalmároknál is franciább és forradalmárabb volt.
Abban Főszerkesztőjével egyetértett, hogy Franciaország fegyveres erőit más népek szabadságmozgalma ellen bevetni alkotmányszegés és bűntény; Franciaországnak minden tirannusellenes mozgalmat támogatnia kell; a munkához való jog alapvető emberi jog, s e tekintetben a legkíméletlenebb tirannus a tőke, tehát eltörlendő; a művelődés a szabad államban kötelező, egyenlő, általános és ingyenes.
Hát ilyenek voltak a Viharkavarók, ahogy őket nevezték franciául, vagyis „les Émeutiers”. A Kényszerítők közé tartoztak ők is, kik a Megváltást a korábbi századokban közelébb vonszolni igyekeztek, s a Katasztrófák tisztító tüzében hittek; az Űristen nézte őket és mondá: ezek az én fiaim. És látá az Úristen az Űristent, mert a tükörképe volt neki, és csodálkozott az Úristen nagyon, hogy ő ilyen, de mert neki a vezekléshez felsőbb fóruma nem volt, kénytelen volt odalent a porban, a fiaiban vezekelni.
Az a 49-es év! hát az keserves volt, mert Armand jóslata bevált, a reformpápa reakciós lett, és a szabadságharcos olaszokkal szemben a francia sereget beveték, borzalom! de mégis öröm, mert megmondtuk előre, kiváló jósnak bizonyultunk; ez katasztrófa, igen, de a kitűzött célt ez is csak közelébb hozza: most már mindenki láthatja, mire vezet a nemzetköziséghiány!
A Pápa futásáról azt mondta a Főszerkesztő, hogy az száz évvel hozza előrébb a pápaság bukását; ebben ifjú tördelőszerkesztőjével hasonló nézetet vallott, legalábbis a tördelő így értette. Hogy a magyarok a Főszerkesztőt zavarták, az bizonyos, mert nem tudott róluk semmit, és a pánszláv koncepcióba nem fértek bele; csak midőn Falkowski megjött a magyarok oldalán küzdő lengyel seregtől Párizsba, próbált tájékozódni a világpolitikus Főszerkesztő; akkor már csak a magyarok harcoltak, úgy könnyű volt szeretni őket.
Armand elfogadta, hogy a szlávok sokan vannak, és egyesülni fognak; hogy az egységes szlávsághoz a ki tudja, honnét szalasztott magyarok miként fognak viszonyulni, az mellékes az Egyetemes Fejlődés szempontjából; legföljebb eltűnnek a térképről, talán így nekik is jobb lesz. A világszabadságért valakinek áldozatot kell hoznia. Esetleg beolvadnak az Egyesült Itáliába, a magyarok úgyis mind beszélnek latinul. Ők lesznek Kelet-Olaszország, a románokkal együtt. Vagy, ha már a Portát kell támogatnunk a cári rezsimmel szemben, térjenek vissza a törökök oda, ahol már úgyis voltak korábban, a románok meg a magyarok vegyék fel a mohamedán vallást, az iszlám éppen rohamosan terjed, legyen belőle abban az elmaradott Ázsiában a forradalom vallása. Csak az a fontos, hogy pravoszláv ne maradjon senki. Hát igen, kissé nagyhatalmú volt Armand forradalmisága, de hát francia volt, ne feledjük; nagyhatalmak az olyan apróságokat, mint a népek sorsa, nagyvonalúan szokták megoldani. Mikor pedig a magyar szabadságharcot is leverték, Armand fellélegezhetett: végre! mert most már a vak is láthatja, hogy Ausztriát és Oroszországot meg kell semmisíteni.
A június 13-i felkelés előtt a Főszerkesztő sürgősen megbetegedett, s mikor a Tribune des Peuples ajtaját lepecsételték, némely szerkesztőit börtönbe tessékelvén, Armand is elbújt már, úgyhogy megúszta. Fájlalhatta később, hogy kollégája, Dessus lakásán bujkált a Főszerkesztő, annál is inkább, mert Lévy Armandnak saját lakása nem volt, csak hónapos szobái. Armand első három napjáról tudunk; június 16-án a Nagy Michelet följegyezte: „A. Lévy háromszor itt aludt és itt vacsorázott.” Akkoriban még naplót vezettek az üldözött forradalmárok, s nem gondoltak azzal, hogy naplót ne vezessenek. Lomha az emberi elme, vegyük észre! a terror még évtizedeken át habozik, míg az ilyen naplókat elkobozza, újabb évtizedekbe telik, míg e naplókat hamisítja, s megint évtizedek múlnak el hiába, mire a terror rájön, hogy az önkény önmagában is megteszi, hogy az Önkény: „Willkür an Sich”*; csak áldozatokra van szükség; sőt! olykor az önkény nélkülük is pompásan működik.
Hogy ezután hol vacsorázott Armand, nem tudjuk, mert sok társaival Belgiumba szökött. Szóval, az Önkény még a határokat sem őrizte rendesen! habár talán ezúttal az Önkény, a Despotisme, az én századomat kissé meghaladó bölcsességet tanúsított: nem kell lezárni a határokat, különben a lázító elemek a határon belül maradva tovább lázítanak.
Armand a Waterloohoz közeli Mont-Saint-Jean hegyre épült szállodából postán köszönőlevelet küldött Micheletnek, amiért „a nehéz, embert próbáló napokban menedéket nyújtott” néki. A levél meg is érkezett. Ne találta volna fel még a levélcenzúrát az Autoritarisme, vagyis az Önkény? Feltalálta, hogyne találta volna fel ezt az Absolutisme, vagyis az Önkény, csak talán még nem volt elég szakolvasója hozzá, vagy ha volt is, még nem volt elég erős az Autocratie, vagyis az Önkény. Mitől nem volt erős? Hát a forradalmárok hitétől, hogy az Önkény gyönge, s hogy naplóik és köszönőleveleik az újabb forradalom után az ő hősi helytállásuknak tárgyi bizonyítékai lesznek. Az ilyen hittől az Arbitrarisme, vagyis az Önkény, valóban meg tud gyöngülni, különös tekintettel arra, hogy legmegbízhatóbb kiszolgálói korábban maguk is ilyen vagy olyan Önkény ellen harcoltak, s nem is feltétlenül mint kettős ügynökök; sőt még a kiszolgálók is vezetnek naplót és leveleznek ebben az idilli XIX. században, hogy az új forradalomban e dokumentumok az ő titkos önkényellenességüket bizonyítsák!
De azért a franciák nyomására még a XIX. században is kirúgták Armandékat Belgiumból.
Akkor Angliába került, melynek nyara, emlékszünk, angolosan hűvös. Neki sem lehetett túl sok pénze ott. Nyilván fázott ő is. De azt nem teszem meg, hogy azzal, akire az Olvasó most gondol, regényszerűen összehozzam, annál én agyafúrtabb komponista vagyok: én az életet hagyom komponálni. A földi javakban való szűkölködés a forradalmárt nem zavarja: ilyenkor levelez csak forradalmilag termékenyen igazán! Levelei közül párat ismerek, engedtessék idézésüktől eltekintenem; Londonban a Club des Proscrits* tagja lett, s megint olyan szellemekkel ülhetett egy teremben, mint Louis Blanc, Ledru-Rollin meg Delezcluze; szónokolni úgy, mint ők, nem tudott, hát a pénztárkönyvet vezette. Nem tekintette másodrangú foglalkozásnak ezt; láthatta Párizsban, miként vezeti a Nagy Lengyel Légió pénztárkönyvét ideálja, a Professzor-Főszerkesztő-Főparancsnok!
A kemény terrort, ha terror akar maradni, lágy terror követi, így aztán Armand hamarosan Párizsba visszatérhetett, s tette, amit a konszolidáció bízvást elvárt tőle: szélsőségesen radikális kijelentésekkel vétette magát észre, élesen támadta a katolicizmust, miből áldásos álvita kerekede a lágy terror szabadságában fürdőző exforradalmi sajtóban; ez arra volt jó, hogy az istenadta közvélemény a túl radikális kijelentésektől rémülten, a forradalmi zűrzavarba immár beleunván, jóváhagyólag tűrje, hogy a kormány, abban is a reakciós Falloux miniszter az iskoláknak a klérus kezébe visszajuttatását aláírja.
Lévy sose látta, de hevesen gyűlölte ezt a reakciós Falloux urat, mert hozzá fellebbezett Mickiewicz, kérvén a Collège de France-ba való visszahelyezését, és Falloux berendelte magához Észak-Ázsia lánglelkű Professzorát, de kiüzent, hogy nem tudja fogadni, és a titkára lökte a Professzor elé az írást, hogy visszahelyezését megtagadják; megszégyenítették az egyik legfennköltebb szellemet! előre kifundálták, hogyan fogják megszégyeníteni! Igen gyűlölte Falloux urat Armand Lévy, s fennen hirdette, hogy e gaztett a kitalálókra s végrehajtókra vet rossz fényt, nem a megszégyenítettre, örök időkre.
Persze a lágy terrort is szuronyok védik, könnyű ilyenkor rendeleteket aláírni, és az ellenzéki hörgést hangszerelni sem nehéz; Armand javára kell írnom, hogy valamit érzékelt ebből, s eztán a közszerepléssel felhagyott.
Úgy döntött: történész lesz. A közeli forradalom reményét feladó forradalmár szükségszerű választása ez; illúziója, hogy múlt események közvetítésével a jövendő forradalmárnemzedék elméjét formálni tudja, megmaradt. Nem teljesen alaptalan ez az illúzió, belécsöpögtetni az Eszmét alakuló agyakba érdemes; bár meg kell mondanom, hogy a jövendő forradalmárok agyát a nyomorultul képzeletszegény hatalom, a maga ijesztő szellemtelenségével, hatásosabban taszigálja a soros forradalom irányába, mint a felvilágosítók. Húsz-huszonöt év, és a termés beérik. Nem a hatalom birtokosainak egyénisége dönt, akadnak köztük fantáziadús egyének bőven, hanem valahogy az egész mérhetetlenül lapos és unalmas. Így akarhatja forradalmi időkben ezt az Úristen, különben miért is alakulna mindig így?! ám ezt óvakodnék Armandnak személyesen elmondani, nagyon elszomorodna szerepének kicsinységét belátva szegény.
Szóval eldöntötte, hogy történész lesz. Forradalmár azonban a tudósi gyűjtögető szöszmötölésre ritkán alkalmas, lelke mélyén a tudományt megveti, magát kifejezni csak gyorsan megírható, azonnali visszhatást kiváltó cikkekben képes. Armand tehát megint cikkeket írt, melyek közölhetetlen merészségéről meg volt győződve, s mikor mégis közölték, és a liberális-radikális olvasók lelkesedtek, örült. Ő azt hitte, az Egyház történetében mélyedt el; mi tudjuk: a felszínén úszkált, mint ízes húslevesben a zsírkarikák, nem tudván, miféle zöldségek, húsok rotyognak alatta.
Armand a szellemének csillámait minden bekezdésben felragyogtatta: tudta, amit később én is megtanultam, hogy minden bekezdésben ugyanazt kell elmondani, és ha négy bekezdést kihúznak is, az ötödiket, elbizonytalanodván, benne hagyják; csudálkoztak is némely hűséges olvasói, hogyhogy ily élesen klérusellenes cikkek átmentek a cenzúrán; én már tudom, hogy pont ezért: csak csudálkozzanak az olvasók! S gondolhatták az olvasók, a maguk írni lomhák, hogy mégis elértünk, mégis kiharcoltunk valamit; és a cenzorok is örültek, mert éppoly bölcs önkorlátozásuk volt e közölhetetlen vad cikkek közlésének engedése, mint az Úristené, midőn a Világból kivonta magát, a Teremtés aktusát megtétettnek nyilvánítván ekképp.
A cikkekért fizettek, a forradalmár egész apartmant bérelt és vendéglőbe járt; ezt nem úgy mondom, mint kivénhedt reakciós, nekem egy forradalmár ne éhezzen, mert az a rosszabb; de hát leleményes a cenzúra mindig, valahányszor közölhetetlen cikkeket közölni enged, mert elhinti ezzel a gyanút, hogy a Forradalmár nem egyéb, mint kis betűvel írott provokátor.
Hanem ez az Önkény, mit annyi sok szép francia szóval illethettem, nem volt a valódi Proizvol mélye; ez már nem franciául van; még működött névleg a Nemzetgyűlés, pártok huzakodtak, s még csak az ouvrier-osztály elnyomása volt a szuronyok hegyén ülők által szentesítve. Még baj nélkül tüntethettek a radikálisok, főleg a temetőkben; ilyen szép alkalom adódott az 51-es év márciusában, midőn a harmadik Nagy Professzor, a metróállomás kedves neje elhalálozott.
Ott volt a temetőben az egész nemzetközi radikális baloldal! de legalábbis Carnot, Reynaud, Mickiewicz, David d’Angers, Préault, a szobrász, meg Arago, Simon, meg de l’Ardèche; csak ennyit közöltek a lapok; a rendőrspiclik nyilván többet tudtak följegyezni. Szépek az ilyen temetések, jelzik: nem győzettünk le, vagyunk még, s hogy e jeladás épp gyászos alkalomkor történik, morális értékét emeli, sőt gyászunkat is enyhíti valamelyest: a halott már biztonságban van, mi azonban az életünkkel játszunk. Így a túlélők pogány öröme, hogy ők túlélők, valamint a lelkifurdalásuk emiatt, amit bevallani nem lehet, a könnyek árján túlfolyhat.
És még mindig lehetett, bátorságot nyilvánítandó, féltitkosan szervezkedni, mert a lágy terror ilyen: nem old meg semmit.
Armandot valamely ügyefogyott szónoklatáért némely társaival együtt bíróság elé állíták, mondván, hogy polgárháborúra uszítottak. December 3-ára volt a tárgyalás kitűzve. Ez volt Armandunk szerencséje ismét, pár napig vigyázott a szájára. December 1-jén este ott lebzselt az észak-ázsiai Professzor lakásán, ott volt Aleksander Chodźko is, az Assemblée Nationale vitáiról volt szó, és azt mondta a Professzor-Vátesz: „Ha az Elnök ismerné nevének erejét és hagyományát, egyetlen bataillonra se lenne szüksége, hogy ezeket a szájtépőket kihajítsa, sőt pár darab csendőr is megtenné.” Ez volt este kilenckor, mint Armand a Naplójában feljegyzé; és másnap reggel fél nyolckor már rohant a Váteszhez Armand, hogy a jóslat bevált, Napóleon Lajos a Nemzetgyűlést feloszlatta, az ellenzék vezéreit lefogatta, és Austerlitz évfordulóját választván, mintha a Vátesz sugalmát hallotta volna meg, népszavazást hirdetett, és az utcákra harmincezer katonát vezényelt.
A vezérei fosztott Nemzetgyűlés még összeült hősien, és az Elnök leváltását, ki államellenes bűnt hajta végre, megszavazta, mire délután kétszázhúsz képviselőt a Quai d’Orsay kaszárnyáiba zártak. Akkor még az Ellenállási Bizottmányban Victor Hugo megpróbálta, amit lehetett, ott volt Armand is a szocialisták közt; addigra lőttek, pár százan meghaltak megint; hatodikán a Bizottmány már nem létezett, és december 21-én megejtetett a népszavazás, hét és fél millió polgár szavazott Napóleon Lajosra, és csak hatszáznegyvenezer ellene, másfél millió meg hallgatott; elég jól ismerte Észak-Ázsia látnok Bárdja, a Professzor-Költő a francia népnek géniuszát.
És ezzel lett vége a forradalomnak.
Már amennyire forradalomnak vége lehet a forradalmak korában.
Meg kelle várni a következő nemzedéket, hogy elölről kezdődjék az egész hacacáré.
Armand tárgyalása szerencsésen elmaradt.
Kilenc évvel később önkritikusan, ahogy öntudatos forradalmárhoz illik, leírta: „A forradalmárok sokat beszéltek és semmit se csináltak. Ugyanígy a nép is: ünnepélyes felvonulások, de semmi tett; a klubokban doktrínák, de semmi praktikum.” S így következtetett forradalmilag: „Amikor forradalmi kormány van hatalmon, többet kell tenni, mint beszélni, és ne feledjük: elég csak néha megszólalni, s aminek az érdekében szóltunk, annak megvalósítását máris lehetetlenné tettük.” Arany szavak. Hát így tűnődött a húsleves felszínén a zsírkarika, miközben, gyanítom, továbbra sem sejté, miféle zöldség is rotyog alatta.
Ezután Armand a csöndesebb diverzió vizeire eveze.
Ő, kit még a Club des Clubba is delegáltak 48-ban, történetünk vége felé Napóleon Plon-Plonnal tárgyalt, kiben Mickiewicz reménykedett, aztán, történetünk vége után három évvel, 1859-ben Genfben lapot alapított L’Espérance címmel; volt ama lapban La Tribune des travailleurs című rovat is, és munkásokkal együtt petíciót írt a kormányhoz, miben a Napóleonidák iránt hűséget fogadtak, de szabad társadalmat kívántak; Plon-Plon támogatta a lapot, de benne Lévy csalandott, a lapot beszüntette; 1862-ben a nyomdászokat védte Párizsban a kormányzati üldözéstől; lett a Munkások Nemzetközi Szervezete Francia Szekciójának vezetője; újraindítá a L’Espérance-t, a bonapartizmus, a nacionalizmus meg az internacionalizmus lett hármas jelszavává; közben 1857-ben indult Semurben és Chatillon-sur-Seine-ben a választáson, megbukott; 63-ban már bírálá a Második Császársággal való kiegyezést; 69-től írt a Tribune populaire*-be; nem tud valahogy e sok tribünöktől szabadulni; aztán Keletre utazott a román zsidók érdekében; akkor már tizenegy éve a szabadkőművesség meg az Internacionálé tagja vala; 1870 júliusában tére Párizsba vissza, szeptember 3-án nagy tüntetést vezete a Császárság ellen, másnap a Corps législatif elleni invázióban veve részt; Párizs VI. kerületében a Comité central républicain tagja lett s megint lapot ada ki Le Patriote* címmel; később a jakobinus munkásdiktatúra és a partizánság ellen foglala állást; írják róla: „Il ne fut pas élu à la Commune, mais il la soutint et se rapprocha des blanquistes Ranc, Protot et Tridon, malgré ses idées spiritualistes et déistes”.* A Kommün bukása után Itáliába meneküle, hol Mazzinit látogatá, és sok gyűléseken szónokilag résztveve; kilenc évvel később, az amnesztia után tére Párizsba vissza, a Munkáspártba nem lépe be, de némely kisebb szocialista kápolnákba igen; aztán megint indula Semurben a választáson demokratikus szocialista programmal, megint hiába; sokat írt, főleg a románok meg a lengyelek érdekében; 91-ben halálozott el, a Montparnasse-on temeté el a zsidó hitközség.
De ez később leendett.
Most még ott tartunk, hogy néki, a Forradalom hordozójának, elsőrendű gondja lett, hogy magát a későbbi forradalomig átmentse. A Forradalom érdeke kívánta így! nem pedig önös porhüvelyének életösztöne. Ha misztikus lett volna Armand igazán, vélte volna, hogy így menti át a Szikrát, de hát ő ezt a nyelvet nem ismerte. Így hát eltengődött a Második Császárság tizennyolc hosszú évein át, mint láttuk, hogy 71-ben a VI. kerület Köztársasági Központi Bizottságának lehessen pár napra a tagja! végigvárt egy emberöltőt pár szem napért! s a Forradalom leverése után megint várt húsz évet, míg meghalt!
Ilyen a társadalmár élete.
S mikor a társadalmár a reakció átmeneti győzelmekor önátmentését elhatározza, akkor az Űristen, ki az Úristent felváltotta, Semmistenné változik, a hármasság szentségével dolgozó ősi és forradalmi dialektika jegyében, s a Forradalom a lélekben öncéllá távolul.
Az Úristenhez a Semmisten az Űristennél közelebb áll.
Így jöve el az Újközépkor hajnala, miben azóta is élünk, legalábbis e történet körmölésekor, a Földnek bizonyos színterein ebben éltünk mi számos milliók, a többség. E korszak teológiája nincs kidolgozva még, s mi rá nem láthatunk, benne fuldokolva; iróniánk, még az enyém is, véges, úgyhogy erről ennyit; így is bőbeszédű lett ez a történet, és őszintén remélem, hogy idáig már úgysem jut el Olvasó.
A Semmisten hívei közt szoktak lenni terroristák és gyilkosok, de Armand mindig a terror és a vérfolyatás ellen érvelt, benne vérszomj nem volt egy csepp se; ő morális megújulásról papolt, s hogy a Szellem a Fejlődés motorja; és utálta, Leroux nyomán, a bürokráciát, mert hivatalos doktrína vezérli, ami az inkvizíció mindenhatóságába vetett hit elseje; Armand olyan terrorista lett, aki szent, mert ez is gyakori.
De az bizonyára megrázta Armandot, mikor apósjelöltje így szólt: most az Elnök a szakállakat le fogja vágatni.
Badarság, vélte Armand.
Hát ahogy a bojárok szakállát vágatta le a cár, így Mickiewicz.
Erről Armand nem tudott, apósjelöltje elmesélte. Mondá erre Armand: de hát ez itt mégsem Ázsia!
És másnap Napóleon Lajos parancsára a professzorokat felszólították, hogy szakállukat vágassák le, mint forradalmárságuk tüntető szőrképét, különben állásukból repülnek. Volt, aki levágatta, volt, aki nem; repültek így is, úgy is; Armand mélységes tisztelete a Vátesz iránt pedig nagyot nőtt. S ő, ki a csöndes diverzióban önátmentőleg pancsolt, egy időre szép, fekete szakállának láthatásától a deli ifjú nővé felserdült Mariát, választottját elhivatott elővigyázattal megfosztotta.
Úgy érezte magát szegény Armand, mint csiga a háza nélkül, mint kereszteslovag a páncélja nélkül, mint Abélard a heréi nélkül. S mikor Maria a pucér állú ifjat lemosolyogta, és annak pirulását a szakáll nem takarta el, az szégyen volt, szégyen, szégyen! és a Forradalom elbukásának ez volt a legsúlyosabb következménye Armandra nézve.
Ó, Szerelem!
Te segíthetnél a Semmisten uralgásának idején, magad is Vice-Semmistenné válva! de nem segíthetsz.
Ó, úgynevezett magánélet zűrzavaros mocsara, nemiségnek kiáradása, lelkek tébolygása, te vagyol a kemény diktatúra idején a kémény, hol a feszültségek, a reményekkel együtt, a diktatúra örömére füstbe mennek!
Oly zavaros volt akkor valóban minden.
Quinet emigrált.
Michelet ifjú és Párizst imádó új nejjel bírván, kinek esküvői tanúja Mickiewicz volt, maradt. De fel volt azért háborodva a lánglelkű, poétikus történész Michelet.
Mickiewicz örült, mert vágya, hogy Napóleonidát láthasson a trónon, teljesült.
Ezt nem értette Armand. Atyja imádta Napóleont, a hülye, de hogy egy ekkora Vátesz?!
Hallotta Michelet és Mickiewicz veszekedését, és fájt neki. Mondá Michelet: ő a Nemzeti Archívumban, hol állást kínáltak neki, Napóleon Lajosra az esküt le nem teszi, inkább éhen hal. Kérdé Mickiewicz: És az nem zavart, hogy Lajos Fülöpre letetted az esküt, ki Franciaországot szintén elárulta? Felelte Michelet dühöngve: Hát legyek hálás Napóleon Lajosnak, hogy puccsot csinált? Mire Mickiewicz: De hiszen nem kellett keresztülmennetek Antonius, Octavius és Lepidus proskripcióin, mindjárt megkaptátok Octaviust! mire panaszkodtok hát?!
Miféle ókori jelképek ezek?! gondolta rémülten Armand, ki a Fejlődés Szellemében, professzorai tanításához híven, híve hitt.
Ebben a zűrzavarban az a legkevesebb, hogy Maria az imádójához nőül menjen. A forradalmár is ember! és a nézeteit az ágyban osztó hű társ a falat kenyérnél is létszükségesebb számára. S mikor az emigrált francia forradalmárok azt hirdették, hogy ők az igaziak és a meg nem alkuvók, holott a Francia Elnyomatásban kitartók voltak az igaziak és a helytállók, Mariának még inkább illett volna egy ilyen helytállóhoz nőül mennie! Ez a minimum, amit egy szép, fiatal nőtől elvárhatunk, aki, ne feledjük, nem is francia. Olyan gyermekeket létrehozni, akik a vallási türelmet és a nemzetköziséget mintegy vérükben hordozzák, forradalmi tett akárhogy is.
Armand úgy vélte, ő nagyon jó parti Maria számára. Nem költő ugyan, mint Maria apukája, de a költészet ideje lejárt, ez a tettek ideje, ezt mondja Maria apukája is; ez az agitálás ideje, ebbéli tehetségét pedig sosem vonták kétségbe a Három Professzorok. Sok pénze ugyan nincs, de Maria családja is napról napra tengődik, úgyhogy Maria rosszabb helyzetbe nem kerülne mellette semmiképp.
Látta Armand, hogy Mariát az üres lelkű ifjak nem érdeklik, s hogy a házimunkát tapintattal, észrevétlen, derűsen végzi, mentesítve a gyakran levert édesanyját; ideális feleség lesz! és férjét megcsalni sose fogja, ez biztos.
Volt valami különös nyugalom Mariában, s valami tántoríthatatlan józanság. Csak a nevetése, az volt fura. Nem mindig s nem úgy nevetett, mint a társaság; illetve velük nevetett, de mintha illemből, udvariasságból tette volna. Nincs neki humora tán? Éles szemmel vizsgálta Maria nevetését Armand, s nem értette, mi ez. Sőt mosolygott is néha Maria, ráadásul Armandra kicsit gyakrabban, mint másokra! igen, ezt Armand nem csak képzelegte, így volt! de valahogy távoli volt Maria mosolya mindig, milyen is? fátyolos? de mindenképpen messziről mosolygott; vagy pedig az volt messze tőle, akire nézett. Egyszer megborzongott Armand, holott nem is rá, hanem atyjára tekintett így vakító szürke szemével Maria, s mintha nem is távolság, de idő választotta volna őket el; és megfigyelte Armand, hogy Mickiewicz mindenkitől tart, akinek szürke a szeme; örült Armand, hogy az övé fekete.
Talán az emigránslét ilyen, gondolta Armand; hiába született Maria Franciaországban s hiába beszélt úgy, mint egy francia, lengyel volt. Nyilván hazájába vágyott ő is. Talán ettől volt a mosolya távoli. De most, hogy a Népek Ősze beállott, tudhatná Maria, hogy amíg a Tél el nem múlik, nem lesz Lengyelország! s életét külföldön éli le!
Zarándokoltak újabb, ifjabb emigránsok is a nyomorgó Költő-professzorhoz; árgus szemmel figyelte Armand, nem nyílik-e Maria szeme egyikükre túlságosan, de nem, a mosolya irányukban is távoli maradt.
Ilyen volt a mosolya Mariának Itáliában is.
52-ben történt, hogy Mariát egy Zofia Szymanowska nevű hölggyel Olaszhonba küldték a szülei, hadd utazgasson ott, és Armand meglelé a módját, hogy csatlakozzék. Olaszul Armand előbb kezdett tanulni, hát olaszra is tanította Mariát. Zofiát nem, ő nem akart megtanulni olaszul. Az is szép hölgy volt, festő, Mariának mije is? félnagynénje, mert Celinának a félhúga Zofia, ki Párizsba azért ment, hogy a váteszi háztartásban segítsen. Celina atyja, ki már elhunyt, a második feleséggel nemzé Zofiát, ki Celinánál tizenöt évvel volt fiatalabb, és pontosan annyi idős, mint Armand: huszonöt éves. Maria pedig tizenhét. És Zofia is szép volt, és hajadon.
Két szép hajadonnal együtt utazgatni annyit tesz, mint eunuchként vigyázni rájuk. Lassan jött rá Armand, hogy nincs ennél megalázóbb szerep férfiember számára. Eleinte azt hitte, szabadon választhat a két gyönyörűség közt. Mariát régóta imádta, Zofia meg a túlérettség határát közelíté éppen, és kívánatos volt iszonyúan. Ő persze pocsékul beszélt franciául, egyáltalán nem mosolygott, keleti volt mindenestül és zárkózott, de épp ezen gyarlóságai miatt a nemiséggel besározni alkalmasabb célnak látszott! és okos is volt, meg kell hagyni, s bár négy hónappal fiatalabb Armandnál, rajta is anyáskodott, nemcsak Marián, úgyhogy még inkább! Zavaros volt hát ez az egész ott Itáliában, és Armand nem jutott arra a zseniális gondolatra, hogy mind a két nő kell neki; ettől az eunuchot kifogástalanul alakítá mellettük.
Mariának jó füle volt, Zofia nagyszerűen rajzolt; micsoda egy istenáldotta család, gondolta Armand irigyen, Celina szépen zongorázik, Mickiewicz nagy költő, Celina mamája állítólag valami világhírű zongoraművésznő volt; mindezt forradalmárunk azzal vélte helyrehozhatónak, hogy az Itáliában felhalmozott sok kép meg szobor szépségét ő magyarázta el a hölgyeknek.
Operában is voltak, akkor az operák lényegét tárta fel előttük.
Veszekedett dühvel magyarázta a szépséget a botfülű Armand, ki maga két egyenes vonalat egymás mellé húzni sose volt képes; mindeme magyarázatai szerelmi vallomások voltak mindkét hölgynek; s bár ők a tehetségesebbek, mégis Armand fogja megmondani nekik, megmutatni, a fejükbe verni, mi a szép, mi a jó! Ebből lett az én századomban az a szörnyűség, hogy Modern Esztétika.
Mikor már az itáliai utazgatás a vége felé közeledett, Armand döntött: mégis inkább Maria. Neki, a szürke szeműnek voltak meghódítandóbban titkosak a titkai, és, így látta Armand, Zofia túl kemény.
Jaj, semmit sem értett a nőkből szegény Armand! Elhitte, amit látott!
Zofia demonstratívan utálta a forradalmárokat, Batignolles-ban lehetetlenül viselkedett velük, hol megfordult belőlük rengeteg; azonkívül fukar is volt Zofia, a szíve szakadt meg, ha a vendégeket meg kellett kínálni valamivel; szóval konzervatív, a Nyugatot nem értő, de tudatlanul eleve lenéző hölgy volt ő olyan despotikus hajlamokkal megáldva, amilyenek még a Professzor-Vátesztől sem álltak távol, csak hát hozzá illettek, egy nőhöz meg nem. Így fordította le a lelki jelenségeket Armand, a szocietás elkötelezettje, a világos és pontos fogalmakkal dolgozó ideológia nyelvére. Egyszer emberi gondolat is átfutott az agyán, hogy ugyanis a gyakran levert Celina helyett Zofia kellemesebb társ volna a Költő-Professzor oldalán, de ezt rögtön elfelejtette, mert nem őrá személyesen és nem a világra társadalmilag vonatkozott.
52 őszén Armand visszatérhetett Párizsba, így döntött felőle a Második Császárság; 53 elején a két hölgyek is hazatértek Párizsba, és Armand továbbra is ott lógott a Professzor-Vátesz házában, mint állandósult házibarát, akit még a szeszélyes Celina is kedvelt.
Ó, azok a batignolles-i késő délutánok! a külső reakció-tombolás hullámain Noé-bárkaként hánykódó kertes ház, a Béke Szigete! Tényleg béke honolt ott, mert a Professzor-Költő fél fizetését is megvonták immár, s hagyták, hadd forduljon fel a tetszése szerint, és nem bántották.
Tud barnamedve lenni, ha nagyon muszáj, életfunkcióit lassítva az ember, a Történelmi Telet átalussza, és álmodik valami szépet közben; a Reakció éppen ezt akarja: álmodozzanak csak az emberek. De közben életben maradnak! már akit le nem lőttek, már aki vízbe nem fojtja magát.
Éppen a vízbefojtódás esélyeit latolók számára volt menedék az a ház, voltak légyen akár franciák, akár lengyelek, és válogathattak a férfiak, kire nézzenek a kedves hölgyek közül inkább, a bimbózó Mariára, az érett Zofiára vagy az izgatón hervadó Celinára, ki legutóbb két éve, már a Reakció felének elején szülte meg újabb fiát a Házigazda-Vátesztől. Más hölgy nem volt ott, és Armand nem sejthette, hogy a múltból Xawera vulkáni pogánysága is hullámoztatja e Béke Szigetét, s hogy részben ettől görnyed szántszándékkal a valónál megtörtebbre s öregebbre a magát bottal fényképeztető Mickiewicz, ettől lassúbb a beszéde, ettől mélyíti a hangját el, talán még szívverését is lassítani igyekezvén a hajdan Pétervárott tanult, keleti önráhatás módszerével, s még mindig önnyugtalanító lényének energiáit befelé fordítván, önellentmondásainak idegszálait váltogatva csomózván egymáshoz fülel, miféle disszonáns vagy harmonikus hangzatokat adnak ki, megpendítve, azok. De csak részben ettől öregíté magát Mickiewicz, csak részben!
Nem értette e látványos vénülést Armand; gyanakodott, hogy ez nem a biológia (szintén új, forradalmi tudomány akkoriban!) rendelkezése, de azt nem sejthette, hogy ez Don Juan, Casanova önkorlátozása, jövőtől való irtózása inkább.
Armand rémülten tiltakozott, mikor Professzorának a gyűlöletes Második Császárság kegyelemkenyeret kínált megalázó módon, nem lehet a Lánglelkű Professzor az Arsenálban működő könyvtár portörlője és könyvkihordója! nem lehet! az éhen haláshoz sem elegendő fizetésért! Észak Byronja ebbe nem mehet bele!
Napokon át érvelt e dolog ellen, mint a családnak immár csaknem teljes jogú tagja, az Exprofesszor önkéntes ingyentitkára, sőt keményen kikelt Maria ez ügyben tanúsított hallgatása, Celina passzivitása és Zofia támogató tétovasága ellen. Ha a családtagok e megszégyenítést eltűrik is, ő, e családtól idegen, nem tűrheti! és nem értette a konok, bár mégsem ellenséges csöndet, ami szavait követte.
Elfogadta mégis a segédkönyvtárosi állást a Költő, és a második batignolles-i házat is fel kellett adni; behurcolkodott a kilenctagú család az Arsenálba, a szolgálati lakásba; nem volt szűkös, csak sötét, földszint a rakparton, és az előkertje zsebkendőnyi, és rácsok némely ablakokon, hogy be ne törjenek.
A segédkönyvtárosi fizetésből nem jöttek ki, Armand olykor kölcsönadott az Exprofesszornak, mert ő a szüleitől, kik éltek még, néha kapott pénzt, és rettentő volt mind a kölcsönadó, mind a kölcsönvevő kínja, de mégis Armandé a nagyobb, mert most már igazán a feje tetejére fordult minden a világban, ha a Vátesz-Professzort neki kell így kisegítenie.
Nézte Professzorát, s látta, már nemcsak a haja ősz, de őszek a szavai, őszek a gesztusai; puffad a hajdan szikár test, megereszkednek az izmok, tán a csontok is lágyulnak már. Az egészségtelen, nedves lakás, a rossz levegő, a tüdőt próbáló könyvtári munka számlájára írta mindezt Armand, a társadalmár, nem sejtvén, miként is munkál a Szellem átmeneti lakhelyén, a testben, maga alatt vágva mintegy az ágat, de csak azért, hogy jussát ismét kikövetelje, de már az új testesülésben majd. Azt pedig végképp nem sejthette Armand, hogy a Szellem, a lusta, ebben a testben is elidőzne még, ám véle szemben munkál egy szintén hatalmas, váteszi gyáva Akarat.
De még abban a lakásban is tartattak összejövetelek.
Estebédek voltak ezek, Armand ette a lengyel és zsidó módon készített finomságokat; kezdődött a szertartás délután ötkor, és nyolc felé utolsó fogásként Haydn, Mozart, Beethoven, Chopin tálaltattak fel. Celina is, Zofia is remekül főzött; Armand ízlelőbimbói fejlettek voltak, hála istennek, s ettől a zenét is le bírta nyelni. Akinek botfüle van, abban is megrezdül előbb-utóbb valami, ha sok zenét hallgat; hogy ez miként zajlik, nem tudom, nekem sajnos jó volt a fülem, csak mesélték botfülű barátaim, hogy van ilyen.
Valamiképp Armand is élvezte a zenét, ennek örült, van hát Fejlődés még ebben is! és áhítatos képpel ült, és Mariára pislogott, és latolgatta, eljött-e már az ideje, hogy megkérje a kezét, és tombolt a Reakció békéje odakünn.
Hol volt, hol nem volt, élt egyszer egy vagyontalan kisvárosi ügyvéd. Őseitől csak a nemesi oklevelet örökölte, így hát dolgoznia kellett, ezért is lett ügyvéd. A kisváros inkább nagyközség volt, benne az ügyvédnek rendes háza némi kerttel, és öt mérföldnyire a várostól egy tanyasi háza is volt, ott lakott a felesége, és született tőle öt szép fia. A legidősebb púpos és sánta lett, a második makacs és zárkózott, a harmadik normális, a negyedik hasonlított a leginkább az atyjára, és a legkisebbik volt a legtehetségesebb, ötéves korában írt és olvasott és fejben számolt, de még nem volt hatéves, mikor meghalt.
Az ügyvéd sokat dolgozott, el volt adósodva, mert részt akart egy felkelésben venni, és az sokba került, és a felkelést le is verték; ahogy az idősebb fiúk cseperedtek, beköltöztek hozzá a kisvárosba, és iskolába jártak; anyjuk a tanyán élt, ritkán látogatta őket. Sokat dolgozott az ügyvéd, adósságai mégse fogytak; hogy ivásnak adta-é a fejét vagy sem, nem tudjuk; a kisvároson tűzvész söpört végig egyszer, és legidősebb púpos fia mentette volna ki őt a tűzből állítólag; mások szerint az ügyvéd és púpos fia titkos, összeesküvő iratokat mentettek más égő házakból, és a maguk házába vitték azokat; közelgett a háború, az ügyvéd igen várta, háborúkban el szoktak a tartozások évülni; akkor már vért köpött az ügyvéd, és mire a háború a kisvárost elérte, nem élt az ügyvéd, meghalt fiatalon; aznap egy tükör a házban elrepedt.
Maradt utána sok adósság, egy kertes ház, egy özvegy és négy fiú.
A három idősebb fiú iskolába járt, majd a nagyvárosi egyetemre; aki útra kelt tőlük oda, előtte végrendelkezett, olyan messzi volt az a nagyváros a maga pár tízezer lakosával, az ő kisvárosuktól nyolcvan mérföldnyire!
Addigra a háború véget ért, az elmék lehiggadtak, csak a lelkek nem; szép nagy templomok álltak a városban, meg szép nagy paloták, bár a katedrálishoz vezető út nem volt kikövezve és bódék övezték; régebben sok volt a tűzvész, az olasz Palladio ízlésének megfelelően építék volt a várost újjá. A másodszülött fiú tanult a legjobban, bár írni későn tanult meg; igen félt gyermekkorában a betűktől, olyanok voltak azok, mint a pókok: ha rájuk lép az ember, a belsejük kifordul. Ez a fiú volt a lázadó, mint másodszülötthöz illik, leveleit úgy írta alá, hogy első keresztneve után ezt írta oda: Napóleon. Napóleon győzelmében reménykede volt ugyanis az atyja, de meghalt, mielőtt a városba a Császár bevonult volna; végül győzött Napóleon; bámulta a másodszülött a visszavonulókat, egy díszesen öltözött francia tisztet is, aki nagy éhségében egy egész mécsest befalt; nem tudtak aludni a visszavonulók, hetek óta nem aludtak már, csak ültek a tűz körül; kérdezte a másodszülött, miért hagyták oda hazájukat vajon, s felelék azok: „Mert nem hagyhattuk magára a Vezért”. A ház kerítését a visszavonuló franciák eltüzelték, mert fáztak, de a kapu megmaradt. Kemény volt az a tél; valahonnét egy nagy, fekete kutya került, egész télen ott lakott náluk, védte a rablóktól a házat, s miután megvédte, tavasszal a hóval együtt eltűnt.
A nagyvárosban, ahol az Egyetem volt, egy kanonoknál lakott a másodszülött fiú; a kanonok vezetékneve az övével volt azonos, bár nem voltak rokonok; nem szerette a kanonok családja a másodszülött fiút, attól tartottak, hogy az örökségre jogot formál netalán; szorongott ettől, de nem tudott máshol lakni a másodszülött fiú. A kanonok kövér volt, és folyton tubákolt; a másodszülött megőrzött egy festményt, amely a kanonokról készült, mert megszerette őt.
Verseket írt a másodszülött, mint minden diák. Első versét ama nagy tűzvész ihlette vala; az egyetemen Byront fordított, példaképét, s midőn a Childe Harold-ból barátainak felolvasott, elájult az izgalomtól. Barátai sokan voltak, és társaságot alkottak, és magukat úgy nevezték, hogy Sugárzók.
A Sugárzók húszan-harmincan voltak, a város környéki dombokra vonultak vasárnaponként sétálni, és a plátói szerelemről beszélgettek Isten szabad ege alatt. S miután ettek-ittak-beszélgettek, a városba visszatértek, és az esti misén együtt vettek részt; bámultak a templomban a hívők, nem volt szokás addig, hogy diákok csoportosan jelenjenek meg a miséken.
És volt nékik, volt nékik egy diáktársuk, ő volt a Vezérük; úgy nevezte magát az a társuk, hogy ő a Fő, és úgy hívták őt, hogy ő a Fő; imádták a Főt a Sugárzók, mintha istenük lett volna nékik, imákat is írtak hozzá, és a Fő sokat és szépen beszélt az éteri szerelemről, és a testi szerelmet tiltotta, és társait gyakorta földöntúli álomba magnetizálta.
És fölesküdtek ama tízparancsolatra a Sugárzók, amit a Fő írt. Így hangzott:
„Én vagyok a Fő, aki téged a százados setétségből és szégyenletes semmittevésből kiragadtalak.
1. Ne legyen néked más istened, mint az enyém s mint a fény sugara, mely meg van adva néked.
2. Ne beszélj rólam és cselekedeteimről hiában.
3. Ne feledd, hogy május hatodikát minden évben megünnepeld, valamint azon napokat, miket én parancsolok, s azon napokon csókkal és tejjel ünnepelj.
4. Tiszteld Atyádat, a Főt, Anyádat, a Hont, és honfitársaidat.
5. Ne ölj, hacsak nem a vesztedre törő ellenséget.
6. Ne akarj tündökölni.
7. Ne lopj el idegen szokásokat, idegen nyelveket magadnak, és tiszteld a magadét.
8. Testvéreiddel élj egyetértésben, és minden szándékaid sikerülnek.
9. Ne kívánd meg másnak tulajdonát, hacsak nem éri el az értéke a kilencvenkilenc éter-métert, a magadét pedig védd minden erőddel.
10. Otthon és a világban ne légy sem ökör, sem szamár, sem más dolog, mert mindaz az Övé.
Szeresd a Főt és a sugárzásnak jogát egész szívedből, felebarátodat pedig úgy, mint tenmagadat.
Ó, Fő! légy kegyelmes, tanítsd nékünk a teóriádat!
A sugarak Atyja nevében, a Fiai nevében, a korszak szellemének és a szent barátságnak nevében. Ámen.”
Ezt az imát a Fő jelenlétében mondották el a Sugárzók, és voltak még nekik sok ilyen imáik. Az éter-méter a légies szerelem mértékegysége egytől százig, a májusi ünnepi dátum pedig azért került e tízparancsolatba, mert májusban vonultak ki a dombokra először, és az előre odavitt friss tejet itták; reggel kivonultak, énekeltek, virágot gyűjtöttek, és az odakészített friss kenyeret is ették; már mind ott voltak, mikor belső tanácsnokai körében a Fő is megjelent; már messziről köszönték őt, mint a Sugárzók Mesterét; aztán leültek kört alkotván, a Fő a kör közepére állt, és ők azt énekelték: „Hej, élvezzük az életet, hiszen egyszer élünk”. A Fő is verset mondott, és akkor megint énekeltek a Sugárzók, az utolsó szakaszt kórusban ekként:
|
És énekeltek mást is, például a tavaszi hónapokat, a feltámadást köszöntő dalokat, mik egyúttal a Haza feltámadását is hirdeték; híre ment e dolognak, úgyhogy következő májusban már nem mertek kivonulni.
Aztán a Sugárzók megalakíták az Erénykedvelők társaságát, s ennek vezetői a Tudománykedvelők társaságát, és titkosan ténykedének; még többen lettek, csoportokra osztattak fel, amiket szövetségeknek neveztek; ezek az egyes katedrák szerint szerveződtek, csak a medikusoknak volt két szövetségük, mert ők voltak a legtöbben. És különböző színeket kaptak, a költők a rózsaszínt, a jogászok a zöldet; mindenkinek dolgozatot kelle írnia valamiről, s a havi gyűlésen előterjesztenie; minden szövetségben volt Vezető és Tanácsnok és Írnok, valamint két-két küldöttek, akik a többi szövetség ülésein részt vehettek; és titoktartást fogadtak valamennyien. Továbbra is a Fő volt a Fő, és ő nevezé ki a Hivatalnokokat, volt köztük Kancellár meg Vajdák meg Alvajdák, és volt nékik Archívumuk is; volt Kincstárnok, meg voltak Várnagyok, kik a Fő üzeneteit szertehordák; a Főnek udvartartása pedig tíz erénykedvelőből álla.
Ártalmatlan társaság voltak, csak hát az egyetem Kurátora, a már kegyvesztett, félt, hogy az áskálódók e társaságot őellene akarhatják felhasználni; írt is titokban az egyetem rektorának, hogy e társaságot tiltsa be, vezetőire pedig, a Főre és a Poétára, a másodszülöttre, fokozottan ügyeljen; a diákok e titkos levélről nem tudtak, ők a hercegi Kurátorban a jövő királyi dinasztia alapítóját remélék. Mikor a hercegi Kurátor a Városba látogata, személyesen fogadá a Poétát, kinek némely versei titkárának kezébe kerültek s tetszését elnyerék; a Poéta, ki egy kisebb városban volt líceumi tanár, már akkor külföldi ösztöndíjat kért, de nem kapta meg, előbb legyen magiszter; visszaűzetett hát a kisvárosba tanárnak a Poéta, és sugárzó barátai kiruccanásain csalogányként nem csattoghata, hanem heti húsz órában taníta, mi őt igen megviselé; szerelmi bánata is volt éppen, úgyhogy majdnem belehalt e száműzetésbe.
Előbb azonban a mamája halt meg ama kisvárosi házban, hová a tanyáról beköltözött, az Egyetemi Várostól nyolcvan mérföldnyire. Meghalt a Poéta mamája október 9-én, és tudtak erről az ő egyetemi barátai, de nem mondták meg a Poétának, féltek a rossz hír rossz hatásától, és visszament a kisvárosba a Poéta, és állítólag csak ott tudta meg a hírt.
Pontosan két hónappal ezután írta egyik sugárzó barátjának, az Erénykedvelők Kancellárjának: „Anyám volt az én legnagyobb sanyargattatásom és minden édességem, minden örömem! Nem tudtam neki segíteni, de azon reménnyel kecsegtetém magam, hogy egykor majd az én kedvező sorsom számára megkönnyebbülés és boldogság lesz. Egyedül maradtam.”
Másik sugárzó barátja szerint, kit a hercegi Kurátor szintén a Rektor különös figyelmébe ajánlott, a Poéta isteníté anyját, s halála egybeesett a Poéta plátói szerelmének máshoz való férjhezmenetelével, s ezért a Poéta öngyilkos akart lenni, aztán inkább párbajra hívta ki imádottja férjét, aki azonban a kihívót rideg udvariassággal asztalhoz ülteté és megvendégelé, és a Poéta elsomfordált, ezt mondogatva szöktében: „Micsoda szégyen! Micsoda szégyen!”; nem sokkal később a kisvárosban egy másik férjezett asszony miatt is párbajozni akart a másodszülött Poéta, ez a párbaj is elmaradt; arról azonban nem szól senki, miért nem volt ott imádott anyja temetésén a Poéta.
Ott kellett volna lennie. Törvény, hogy gyermek a szüleit méltón eltemesse. Legalábbis abban a korban ez volt még a Törvény. A Poéta öccse a gyászhírbe csaknem belerokkant. A Poétáról nem tudunk ilyet.
Egy patikusnak adta bérbe a házát a Mama, ebből élt, a Poéta a házat el akarta kótyavetyélni, hogy a pénzen szűkös, fojtogató hazájából külföldre mehessen; mikor ezen összevesztek, a Mama egészséges volt; ettől roppant össze? nem tudni; meghalt ötvenhárom évesen.
Írta pedig a Poéta tovább a verseit, azokban magáról túl nagy kijelentéseket tett, ami nem baj, ám e kijelentésekhez felnőni kötelességének tartotta, s görcsösen nagyobbá, a legnagyobbá akart magasodni, azon társai fölé, akik szüleinek az ő apja egykor tartozott; a Fő mégsem lehetett már ő, ő már csak a Poéta lehetett, a magiszteri munkáját megírta, és továbbra is külföldre akart menekülni, ismét útlevelet kért, kérelmét felterjeszték a Kurátorhoz, aki ezúttal már hozzájárult, de a döntés a Gubernátortól függött; a Gubernátor maga nem határozott, a Nagyherceghez terjeszté tovább, az a kérvényt újabb véleményezésre visszaküldé, akkor megint véleményezék, megint felküldék, tartott ez soká, mint ama Impériumban mindig minden, végre a nagyhercegi jóváhagyás megjött; a Gubernátor végre érdeklődni kezde, miféle könyvet adna ki a kérvényező majd; az a könyv addigra megjelent. De a mulatságos az, hogy a kérelmező Poéta akkor már hónapok óta börtönben ült.
Jól sejté a Kurátor, hogy ellene pert fognak koholni.
Először tízéves diákokat vitettek el huszonöt évi katonáskodásra ártatlan faliratok firkálásáért, s ezután tartóztatták le az egyetemistákat; a buzgó, perkoholó szenátor, a vizsgáló akkor már jobbára csak ivott, egy honfitársát halálra is itatta volt; a jamaicai arrakot kedvelé leginkább, siettek is bőséges készletet beszerezni ebből, ahová csak érkezett.
A Fő és a Poéta letartóztatása október 23-ára esett. Pár diákot rákényszerítének, hogy a rendőrség által előzőleg gondosan megfogalmazott vallomásaikat aláírják; a diákokat éjjel vitték el hálóruhában, vagy a templomból hirtelen, vagy az utcán léptek melléjük; verték őket eleinte; egyikük, mikor jöttek érte, leugrott a második emeletről, s lábát törte; másikuk a saját nyakát vágta el; harmadikuk anyja rögtön megőrült; akinek a szülei sok pénzt tudtak a morc zsandárok markába dugni, azt elengedték; minden úgy zajlott hát, ahogy kell, ahogy szokás.
Bohózat az élet, s vagy beledöglünk, vagy nem; raboskodtak az Egyetemi Városban különböző helyeken a Sugárzók sokan: a palotában négyen, a várban ketten, a rendőrfőnöknél hárman, egy másik előkelőnél csak egy, valami főtisztnél egy, a baziliánusoknál tizenketten, a Bernát-rendieknél tizenöten, a mezítlábasoknál tizenegyen, a dominikánusoknál tízen, a ferences rendieknél tizenketten, a lazaritáknál egy, a misszionáriusoknál heten, a piaristáknál kilencen, a Mindenszenteknél nyolcan; nem voltak még az Egyetemi Városban a koncepciós perekre felkészülve akkor; egy ismert költő neje gyűjtést indított a rabok számára; a Rektor lemondott; nappal egyenként hallgatták ki őket, de éjjel együtt lehettek, vallomásaikat egyeztethették, sőt leveleztek is a másutt levőkkel. Nem volt még tökéletes a technika? nem, de a Hatalomnak végül is csak Ügy kellett, s elegendő Ügy, ha ily sok embert letartóztat a Hatalom, a vallomás majdnem mellékes. A fővárosi hercegi kapcsolatot akarták kicsikarni belőlük, hogy a Kurátor ellen fordíthassák az ügyet; ilyen kapcsolat azonban nem volt; az előző rektor fia külföldön volt éppen, ott fogták el, átadták, a fővárosban a Nagyherceg személyesen hallgatta ki őt, aki az Erénykedvelők vezetőiről, a Tudománykedvelőkről is szólott elővigyázatlanul, de végül is nem tett semmi rosszat ezzel, mert a fővárosi kapcsolat megdőlt.
Bisogna essere volpe e leone*; Machiavelli e bölcs javallatához tarták magukat a diákok hősiesen, s azt hivék, furfangosan járnak el inkvizítoraikkal szemben; nem tudhatták, hogy a Hatalom mást akar tőlük, olyat, amiről ők se tudnak; örültek ennen agyafúrtságuknak, örüljünk ennek utólag mi is.
Egy hitükbéli gyóntatóatya is bemehetett aztán hozzájuk, mert a vizsgálat hosszúra nyúlt; az atya éjfélkor érkezett, meglepte a rab diákok vigassága, és így kiáltott fel: „Kecskék, vidám kecskéim, ti vagytok az én nyájam!”
E szólás elterjedt a dutyin kívül rögtön.
Azért kell megemlékeznem erről, mert az Olvasó nem tudja: a kecske lengyelül dutyit is jelent; bizonyos ifjú ember pedig, Andrzej Towiański, ezen egyetemi városban, Vilnában élvén akkor, e szólásról nyilván értesült, amiként a Fő istenkénti imádottságáról is kellett tudnia, s ha később kecskén akart Rómából kimenni, talán ezért. Towiański Fő akart lenni! már akkor! s maga is létrehozott egy titkos társaságot, a Sugárzókéval szemben!
S talán azért csapott le a Deybel-házból, Xawery úrtól és Albina asszonytól 18-ban született Xawerára a Mester, mert a Deybel-leányneveldében adott történelemórákat a bájos bakfisoknak a Fő, akinek a neve Tomasz Zan és ott sokat magnetizált; Szibériában senyvedett aztán a Fő húsz evet, mert minden vádat magára, csak magára vállalt hősileg; de ez a májusi időszak, ami a Fő Tízparancsolatában le volt írva! talán ezért támadt éppen májusban a Mesternek a megvilágosodása.
És a Fő öccse, Stefan Zan, az Úr Ügyének híve lett, s maga is lefogatott. És az egyik letartóztatott Sugárzó fivére Giedroyć testvér; és a két Januszkiewiczek fivére a középső testvér, a letartóztatott Ignacy; és a letartóztatott Jan Klukowski fivére Ignacy Klukowski testvér; és le volt tartóztatva Aleksander Chodźko testvér; és a lefogott Pieślak Alojzy fivére, Karol is testvér lett. És Sugárzó volt, bár nem fogták le, Ferdynand Gutt bátyja, Aleksander.
Vagy maguk voltak az Úr Ügyének későbbi élharcosai közül sokan lefogva az Erénykedvelők ügyében, vagy öccsükért, bátyjukért álltak jót utólag, szégyellvén, hogy amaz ügyben lefogva nem voltak. Említendő még, hogy a gyermek Juliusz Słowackival ez a bizonyos Andrzej Towiański hosszú sétákat tett a városon kívülre, mert már akkor elve volt, hogy a séta gyógyerejű; a vilnai egyetem kurátora Czartoryski herceg; a Poéta pedig, a másodszülött, az Adam Bernard (vagy ahogyan akkoriban aláírta magát: Napóleon) Mickiewicz.
Armand Lévy, a forradalmár, lemosolyogta Professzorát, valahányszor olyasmit mondott az, hogy jobb lenne, ha sose írt volna semmit; magakelletés, vélte Armand, a maga mély lelki érzékenységét csodálva közben; ő nem tudhatta, amit mi tudunk, hogy Professzora, Mickiewicz tudta, mit beszél, mert bele volt ő gabalyodva száradó bogárként ama hálóba, mit egykor pók korában maga szőtt. „Szenved az ember, az önmaga bakója, / kört von maga köré, s nyakára csomózza”, írta erről, mielőtt még a Mestert megismerte volna, s valóban nem ereszté el sem múltja, sem művészete sem őt, sem nejét, sem gyermekeit soha, ez volt a legnagyobb rabság, és Armandot is sújtotta, bár sose vette észre.
Végigrágta magát Armand a jövendőbeli apósa két nevezetes művén, mert mondták a lengyelek, hogy az a két nemzeti alapmű, melyekben a szerző halhatatlansága foglaltatik; a többit nem olvasta el. Ezeket is hiába. Ne ítéljük el Armandot: francia fordításban olvasta e műveket, a derék lengyel Ostrowski úr igyekvényeit; nem tévesztendő össze a spicli J. B. Ostrowskival; idegenszerű franciaság volt az, pontos, de próza, mert a nagyhatalmi franciák már akkor is csak prózában fogadtak el idegen verses műveket a maguk nyelvén, vélvén, hogy tökéletes verselésük csak az ő őseredeti francia műveiknek lehet. Így is óriási dolog, hogy két vaskos kötetben megjelent Mickiewicz majd minden írása, az első kötet még 41-ben, a második 45-ben; az elsőben volt olvasható a Les Aïeux, vagyis az Ősök, a másodikban a Pan Tadeusz. Armand ugyan az Ősök negyedik részét verses fordításban is olvashatta, mert 51 márciusában a jótét Dubois úrnak hála úgy is megjelent, de ha olvasta is, attól sem lett okosabb.
Lapozzuk át az Ősök-et Armand szemével.
Van a műnek egy előversengése, címe: A Vámpír. Egy teljesen meghalni képtelen halott monológja az egész; öngyilkos lett ifjan, s most igen kesereg.
A műnek első része nincs, rögtön a második résszel folytatódik. Valamely észak-ázsiai pogány nép Halottak Napján azon holtjait idézi meg, kik földi bűneik okán a Mennybe nem bírnak bejutni. Kínlódó holtak jönnek vissza bánkódva, és a Kórus, a Nép, egy Hegedős vezetésével igen féli őket; a jelenet végén a halni nem tudó holtak közt megjelenik egy ifjú, talán ő az a Vámpír, akiről az előversengés szólt; a Kórusból előlép egy leány, talán ő volt a kedvese; semmi sem derül ki, csak az, hogy a Nép fél, és ezzel a második résznek vége is.
Armand azt várta, a második rész után a harmadik jön; megütődhetett, hogy nem, hanem a negyedik. Na mindegy. Fura, hosszú, drámai jelenet. Egy falusi paphoz beállít egy jövevény, akiről lassan kitűnik, hogy földöntúli ereje van; mágikus hókuszpókuszokat végez, tükröt repeszt, órát késztet ütésre; kitűnik, hogy ő Gustaw, a pap ismerőse; elmondja, valami baj történt vele és birtokával egykor, és szerelmese máshoz ment férjhez; a pap szeme láttára öngyilkos lesz, de nem tud meghalni, talán mert már eleve halott; talán megint ő a Vámpír, így nevezi őt legalábbis a pap; előkerül a Népi Kórus a második részből, riadtan énekel, s a negyedik résznek is vége.
Ekkor jön a drámai költemény harmadik része.
Hogy miért a negyedik rész után? ez szöget ütött Armand fejébe, de megkérdezni sem a Költőt, sem a lengyeleket nem merte.
Sőt ez a harmadik rész csak egy többfelvonásos dráma első felvonása!
Az előjátékban egy Gustaw nevű egyén börtönben ül, lelkéért angyalok és ördögök versengenek. Halottak napja van, és ez a Gustaw, talán a negyedik rész Gustawja, a nevét valamiért Konradra cseréli. Ezután kezdődik a dráma első felvonása. Sok lengyel ifjak ülnek muszka börtönben, köztük ez a Konrad, akit a többiek nagy poétaként tisztelnek. Hosszú monológot mond Konrad, műfajául a szerző azt adta meg, hogy „improvizáció”; ez vita az Istennel, s mikor a végén, lázadva, a Mennyei Atyát a cárral azonosítja, elájul; akkor megint versengenek érte az angyalok meg az ördögök, de belép egy pap, Péter nevű, és az ördögöt kiűzi belőle. Sok minden összevisszaság történik aztán, ezeket Armand nehezen követi, de egy báli jelenet megmarad benne. Varsóban játszódik, a cár szenátora mocskolja a lengyeleket hosszasan, cinikusan; egy asszonyt, aki lefogott gyermekéért könyörög, megaláz; váratlanul ott is megjelenik Péter pap, ki a túlvilággal jó viszonyban van, s a cári szenátorral szembeszáll; a szenátor valamiért büntetni nem meri; talpnyaloncait eléri a Menny büntetése, az egyiket villám sújtja agyon. A végén megint előbukkan a Népi Kórus, valami titokzatos öngyilkosról beszélnek, homlokán lyuk; és vége az első felvonásnak, és vége a harmadik résznek, sőt az egész Ősök című drámai költeménynek, utána szép lírai versek jönnek csak, melyekben Mickiewicz oroszországi élményeiről számol be.
Ez az a mű, amit a lengyelek rajongva tisztelnek.
Zavaros és zagyva volt mindez Armandnak, aki a francia romantika műveit se tudta megemészteni, noha kedvence közülük, három lánglelkű professzorainak hála, Victor Hugo volt meg Saint-Beuve, nem pedig Balzac, a földhözragadott, kit Mickiewicz dühösen lenézett. Armandot a költészet a maga originális franciaságában sem tudta mélyen megérinteni, őt a tiszta fogalmazású politikai irály vonzotta; úgy vélte, arról a lengyel felkelésről szól ez a mű valamiképp, ami 30-ban volt, mikor az egyik francia forradalom is; azok a rabok nyilván a felkelés hősei, s köztük Konrad maga Mickiewicz; Armand tudta, hogy Professzora öt évig volt muszkaföldi száműzetésben a letartóztatása után; időben ugyan nem minden egyezett, de ezt Armand aligha firtatta.
Nem sokat érthetett e műből Armand, a nyugati civilizáció társadalmár gyermeke.
Nem tudhatta Armand, hogy az ifjú Poéta az Ősök második és negyedik részét még letartóztatása előtt írta, ez a Vilnai Ősök; reménytelen szerelmét írta bele, persze; és homályosan írta, mert akkor még személyes érzelmekről beszámolni nem volt szabad; így is ez volt a legnagyobb lehetséges lázadás a dolgok berendezkedése ellen akkor! s mert ő csinálta meg először, és őt támadták a klasszicisták, ő lett a romantika zászlajára emelve, nem más. A legnagyobb lázadás volt az Én bensejének szembeszegezése a dolgok látszólag racionálisan működő világával szemben! ezért, hogy Vámpír a főhős, ki visszajár! kinek öngyilkosságában a maga tervezett öngyilkosságát kiélte a Poéta; ezért, hogy a képzetek világával ez a Gustaw nevű alak jóban van. Agyrémnek tartották Varsóban ezt a zagyvaságot a mívelt klasszicisták; az is volt; csak azt nem tudták a klasszicisták, hogy ők is ebben az agyrémben élnek, s ha erről mégis sejtettek valamit, annál inkább letagadták. És persze allegória volt ez az elveszett lengyel államiságról is, ezt a feljelentők nem mulaszták el megjegyezni, mikor a Poéta már ült, úgyhogy a dolog nem volt túlságosan elhomályosítva mégsem.
Nem tudhatta továbbá Armand, hogy ez a kis konstruált per, minthogy az első volt e nemben, mely lengyeleket sújtott, a résztvevőket hatalmas aurával övezé fel. Hősök lettek, noha nem tettek semmit. És bár nem tettek semmit, azért sokuk életét e vizsgálat tönkretette, kiét húsz évre, ki pedig bele is pusztult. A Kurátor, Czartoryski herceg aztán óvatosan pártjukat fogta, miután kitűnt, hogy reá mégsem veszélyesek; hogyne fogta volna a pártjukat! híresek lettek, hősök, politikai tényezők! egy majdani hatalmi osztozkodásban hasznossá tehetők! és némely főkolomposok az Impériumba lettek száműzve, mint a Poéta is, de úgy, hogy fényes hivatali karrier várta őket a Cár ilyen-olyan minisztériumaiban. A renitensekből kiváló szolgák nevelhetők általában. S mert a költészet azon műfaj, mely zsarnoki rendi társadalmakban a politika kéménykürtője, a Poétát a romantika és a cárellenesség királyfiaként fogadák a muszka értelmiség legjobbjai, kik a cári berendezkedéssel még a lengyeleknél is kevésbé voltak megelégedve, mert ők aztán igazán tudták, mi az. Odakerült a tapasztalatlan, ifjú Poéta, s azon vevé magát észre, hogy szalonokban forgolódik, s nincs nála népszerűbb költő az Impériumban! verseit versengve fordítják versben! sőt Puskin fölé helyezik! őt, a hozzájuk száműzöttet, a lelkifurdalásos orosz imádat célpontjaként!
Az Impériumból elmenekült már az ifjú Poéta, s épp Rómában bolyonga, midőn a lengyel Felkelés kitört. Nem sietett haza hősiesen elesni, mint illett volna, amiként a szemére is hányták a Felkelés leverése után, és benne az orosz típusú lelkifurdalás felébredt, és Drezdában leült és az Ősök harmadik részét megírta.
Oly erős volt benne az önbizonyítás vágya, hogy megírta azt a sok évvel korábbi, ártalmatlan diákösszeesküvést, melyben ő is részt vett. Fel akarta emelni a Felkelés nemzeti magasába az ő diákcsínyüket önigazolásul, s mert az olvasók ebbe a műbe olvasták a Felkelést bele, lehetetlen kísérlete sikerült.
Mások ugyanis a Felkelésről írni nem mertek; túl bonyolult volt; működött a kisnemzeti öncenzúra. Az elveszett lengyel nemzetállamot utólag bírálni, holott az újrakivívása a cél? A Felkelés hibáira rámutatni, mikor a külső ellenség verte le? A belső meghasonlást feszegetni, mikor a lengyeleket magára hagyta a világ? „Ismerem, beh ismerem”, mondhatnám erről, Wyspiański nyomán, én is. S bár vitatkoztak, vonyakodtak az Emigrációban a pártok, ám művet az asztalra letenni nem tudtak, csak ő.
Hiába írt nem sokkal később az Ősök harmadik részével versengő nagy drámát Kordian címmel Słowacki, hiába ábrázolta abban a lengyel bonyolultságokat hívebben s világosabban, addigra megint Mickiewicz lett az első, és a Kordián-t nem fordították franciára, Armand nem olvashatta.
Szent Ráértés!
Műre, Alkotóra egyaránt!
Hatalmas ösztön ez ott, hol az atyai tekintély érvényesül az álladalom minden fokain, s a lelkület mást nem is visel el.
Kedves Armand, abban a harmadik részben csuda érdekes dolgok vannak ám! Ön nyilván úgy fogta fel, hogy ama nagynak nevezett poéta, ki a cellában nevét Gustawról Konradra cseréli, a Költő alteregója. Így fogták fel a lengyel olvasók is, nemde. Ó, igen, így fogták fel, s nem vevék észre, hogy a Költő e szellem-alak mindkét változatát elítéli, a romantikus tudatot a romantika eszközeivel bár, de károsnak mutatja! Gustaw cselekvéstelenségben, Konrad istenülésben szenved! ami bármely hagyományos szemlélet felől bűn! S hiába, hogy a Konrad név gyaníthatólag a kivégzett dekabrista, Kondrat Rilejev tiszta alakját idézi; hiába, hogy az ördögöt belőle egy Péter pap nevű gáncstalan erkölcsiségű ember kiűzi, minden bűnös és szenvedő alakoknál fényesebben ragyog egy névtelen, ki Péter papnak látomásban jelenik meg: a Messiás! ki egyébként alakként nem szerepel, nem szerepelhet; azt mondja róla a Költő, hogy „anyja idegen nő volt”, s hogy a száma „negyvennégy”; bizony, kedves Armand, magának Mickiewicznek volt anyja idegen, legalábbis keresztneve szerint, ami Barbara volt, vagyis „idegen, barbár”; és az Adam nevet jelentő, egyébiránt tévesen használt negyvennégyes számról már szóltam a történetben korábban, lapozzon vissza, uram. A mű írója egy alakjának látomásába titkolta a saját messiási voltát! Ismerje el, kedves Armand, ilyen még nem volt!
Önnek bizonyára nem tűnt fel, hogy a börtönben csücsülő vilnai diákok közt, akik valóságos alakok voltak, kurtán egy Tomasz nevezetű is felbukkan; vezérnek hívják, ám szájába érdektelenségek adva, s el is tűnik. Tudja, kicsoda ő? Hát a Sugárzók Istene, a Fő, maga Tomasz Zan, ki midőn Mickiewicz Drezdában ezt a részt írja, még Szibériában senyved, s húsz év múltán, mostanában, midőn Ön, Armand, a művet olvassa, térhet csak rabságából Litvániába vissza.
Korrekt, ám feltűnően halavány szerepet juttatott a műben Mickiewicz Zannak, a Főnek, kit a társakkal együtt maga is istenített vala, s kinek ugyanazt a művet dedikálta száműzetésébe indultakor, mint később Jelowicki a Pápának: a Krisztus követését lengyelül. S ha meggondoljuk, hogy mindvégig Zan közvetített Mickiewicz és imádottja, a Deybel-intézetben nevelkedett Maryla között; ha meggondoljuk, hogy Maryla a titkos leveleit Zannak címezte, azokat Zan el is olvasta; ha eltűnődünk, vajon a szerelmetes, rajongó és ragaszkodó sorokat Maryla, akkor már egy tekintélyes úr neje, kihez is intézte, a Költőhöz-é, avagy a címzetthez magához; ha Zan válaszleveleit olvasva megütődünk azok bensőséges hangján, s gyanakodni kezdünk, hogy a messzi Kownóban tanári robotra fogott Mickiewicz helyett Zan is udvarolt az imádottnak; nos, hajdanvolt, porló emberek gyanúsítgatását hárítsuk el magunktól, ám akkor is világos, hogy a Fő legalább annyira beleszólt Mickiewicz érzelmi életébe, mint a Mester húsz évvel később.
Nem történt hát más az Ősök harmadik részének írásakor, mint majd a towianista mozgalomban: a Fő azért lett oly halavány alak, mert a Poéta nagyobbá akart nőni, mint a Fő!
Nem egyéb, hanem a Főnek elcsekélyítése volt azon indulati erő, mitől az Ősök harmadik része még az én koromban is gyúanyagként szolgálhatott. Minden egyéb téma megpendítése, minden zsarnokság-ellenesség mélyén ez húzódott. Értelmezhették aztán a művet politikailag s vallásilag tetszés szerint sokan, mert sok zavarosságok vannak benne valóban; ám mindegy, miféle véletlen ráértések olvastatnak belé egy műbe, mik abban nincsenek vagy nem úgy vannak meg; higgye el nekem, kedves Armand, ki magam az ilyesfajta zavarosságoktól lehetőleg tartózkodni szoktam, hogy tisztázatlanságok nélkül és eleven személyt illető szenvedély: imádat, irigység, gyűlölet nélkül ható művet létrehozni nem lehet.
S azt nemhogy Ön, kedves Armand, de maga a szerző sem tudhatta, hogy e befejezetlen s befejezhetetlen, zagyvaságokkal s géniuszi felvillanásokkal elegyes, torzónak szánt s még annál is töredékesebben maradt mű nyit utat sok-sok alkotó lengyel nemzedéknek az én napjaimig és azokon is túl. Épp mert a műben minden megoldatlan. Hála érte a Költőnek, ki a maga legmélyebb bajait megoldani nem, de végigkínlódni tudta.
Jobban járhatott Armand a másik nevezetes művel, a Pan Tadeusz című elbeszélő poémával, mely állott tizenkét fejezetből, mint ez a történet is véletlenül, sajnos szintén prózában, s így minden szépséges rímek, ritmusok, árnyalatok, nyelvi sajátságok kivesztek belőle franciául.
Értette a Pan Tadeusz-t Armand? legalábbis érteni vélte, az is valami.
Abban a műben nem volt látszólag semmi titok: se romantika, se kísértetek, se ördögök, se angyalok, se vámpír.
Mi volt benne? ráérős meséléssel előadva régi lengyel nemesi vadászatok, bőséges étkezések, a lengyel vidék minden használati tárgyai, az udvarházak berendezése; a táj; és a szereplők: gazdák, bírák, katolikus pap, rokonszenves zsidó, kamarás, pohárnok, közjegyző, ülnök meg sok ilyen; volt agarászás, gombászás, uborkák közt szép leány; volt nagy-nagy szép béke, derű, idilli humornak végigindázása; volt medvevadászat, párbajparódia, életveszély, kocsmázás, népi bölcsességek vederszám; újabb ételreceptek, meg valami földbérleti vagy földfoglalási ügy, erre Armand nemigen tudott odafigyelni; és gyakorta volt emlegetve Napóleon, akitől e derék, békés lengyelek a szabadságukat várták.
Nem bírta egyvégtében elolvasni e lassúdadan csörgedező, ráérős, cselekménytelen történetet Armand, el-elbóbiskolt közben, mintha maga is a hosszú feudalizmusba bódult, szunyókálva betűzgető lengyel nemesek egyikévé olvastatott volna a szöveg által; megképzett előtte a francia vidék, melyet, városi ifjonc lévén, nem ismert, s ezért éppoly idillinek képzelt, mint a szerző a régmúlt Mezőországot, Lengyelország neve ugyanis ezt jelenti.
Armand forradalmiságát persze zavarta, hogy a francia vidék hagyományosan a reakció melegágya; elméjén talán átsuhant, hogy ez abban a régi Mezőországban sem lehetett nagyon másként; de azok a bumfordi alakok, kiknek bája még a lapos francia fordításon is átütött, az ő társadalmár, szikkatag lelkét is megnyerték, noha el-elbóbiskoltatván őt.
Hogy a mezőségiek Napóleontól várták a szabadságot? ez valami tartós kórság lehet náluk, Mickiewicz még mindig úgy hisz a korzikaiban, mintha fel tudna támadni. De annak Armand, a mélységesen mély francia örült, hogy a történet végén a lengyelek a franciák oldalán indulnak a muszka ellen háborúzni, mert ez lesz a jövő!
Derűs nagy mulatozás a történet vége, az összes szereplők polonézt táncolnak bájosan; a Népek Tavaszának télvíz idején Armand e nagy osztálybékével egyet is értett, ő maga már a Népek Tavaszának tavaszán írt efféle osztálybékítő szellemű cikkeket forradalmilag; s talán megérzett valamit abból, mekkora dolog is a művészet, mert az életben csupa merő vereség várta a lengyeleket, de a boldogság és a remény, a mentő francia seregre való örömteli várakozás a Pan Tadeusz végén az életvalóságot legyőzte.
Nemigen értette Armand, hogyhogy ugyanaz a szerző írta az Ősök-et meg a Pan Tadeusz-t; dicsérjük meg forradalmárunkat, az ő szakmájában ritka az ekkora esztétikai fogékonyság! De ezen nem tűnődött túl sokat Armand, Professzorát ő szocialistaként ismerte meg, előélete nem tartozott rá, inkább az utóélete, legidősebb leányában persze.
Az Ősök-et a lelkifurdalásaiba belebonyolódott, azokból kifele törekvő görcsös ember írta, a Pan Tadeusz-t pedig a sosemvolt idill melegébe bújni vágyó támasztalan emigráns. Mindig valami idillbe vágyunk, ez életzarándoklatunk csillaga, mely a zűrzavarba aztán egyre beljebb toszigál minket; a vágyott múltnak szépségét kevesen írták meg annyira sóváran, mint Mickiewicz; a Felkelés leverése után az Emigráció kezébe adta a Remény Könyvét, áldott hát az ő neve mindmainapiglan a lengyelség körében, ámen; s minden költészeti találatok, szerkesztési egyensúlyozások, csillámlások, derűfakadások abból lettek, hogy a másodszülött fiú azokból, eladósodott atya fia lévén, már odahaza ki volt zárva. Kétszeres volt a vágyakozása, ezért oly hatalmas. Amit gyönyörűségesen leírt, abból ő sosem részesedett, hanem csak messziről látta, és illatát is csak képzeletében szagolta. Így születnek remekművek többnyire.
Árulkodó, mit írt arról a 12-es évről Mickiewicz, midőn Napóleon seregeit várták a litvániai lengyelek: hogy az volt életének legboldogabb éve. Nem kellett tudnia Armandnak, hogy abban az évben halt meg Mickiewicz apja.
Armand tehát szorgalmasan hallgatta a házimuzsikálást az Arsenálban, és nézte, de nem látta meg az Erard zongorát, amin Celina játszott. Azért nem látta meg, mert sosem láthatta azt a régit, amely a Felkelés alatt, lassan negyedszázada már, leégett.
Pedig az volt az első Erard zongora, mely Lengyelföldre eljutott! s egyúttal az a nevezetes zongora, amelyen Celina mamája, vagyis Maria nagymamája, a csodagyerek zongoristanő, a későbbi nagy Zenedáma Maria Szymanowska, akkor még leánynevén Maria Wołowska, nem mert játszani! mert annak a zongorának nehezebb volt a billentyűit leütni! úgyhogy unokanővére, Tekla Wołowska lépett fel helyette.
Elsner, a kitűnő varsói zenetanár, Chopin felfedezője hozatta meg a pompás hangszert a híres francia cégtől, de csak bérleményként, mert a megvételhez szükséges összeget hiába próbálta összekoldulni illetékes helyeken; aztán a bérleti díjat se küldték el soha, mert változtak az idők, jöttek be Varsóba a szászok, a franciák, az oroszok, a zongora bent állt a mindenkori felségesek hálószobájában, a felségesek cserélődtek, a zongora maradt; klimpírozott rajta egy darabig Napóleon udvari főzenésze, Paër is; aztán az oroszok úgy jöttek, hogy maradtak, de a zongorát ők se adták ki, és a bérleti díjat ők se küldték el a francia cégnek; sok-sok évi lótás-futásába tellett Elsnernek, hogy a zongorát végre megszerezze, és égett a szégyentől az arca, hogy a bérleti díjat nem küldi el, mígnem a zongora elégett. Bánta is persze az Erard cég azt a zongorát! százszámra szállítottak olyat a világba! de e miatt a füstbe ment zongora miatt lett később Celinának ugyanolyan zongorája; nagyobb óvatossággal kezelték, mint a könyveket, minden költözéskor költöztették a zongorát is, külön cég szakosodott erre; az utolsó ilyen költözéskor Armand is segédkezett, de nem tudta, mennyire baljós az a hangszer.
Hallgatta a házizenét Armand, és ellazulni igyekezett, mint a békén pipázgató Mickiewicz; nem tudhatta Armand, hogy ugyanilyen békésen pipázgatott vala az ifjú Poéta, s a barátai tudták, az öngyilkosság ötletét latolja.
Armand készen kapta a zongorahangokat. Mit tudta ő, hogy amiként az orgona a katedrális építőinek lelki tűzorkánja, akként a zongora a magánlélek katedrálisának lángja! s van akkora jelentőségű találmány, mint a gőzgép!
Celina és Mickiewicz végigélték a hangtechnika forradalmát, technika és lélek együtt fejlődött bennük. Klavikordok, klavicsembalók dívtak még Mickiewicz ifjúkorában, és Celina mamája, a Zenedáma is játszott a főrangúaknál kezdetleges pianofortékon; ó, mely hatalmas változás volt, midőn megjelent a kézzel-könyökkel lökdösendő pedál helyett a lábbal nyomkodható! és forradalom, midőn a kalapács, e csodálatos elmeszülemény, már nem egyetlen húrt ütött meg, hanem három egyformát! sőt a boszorkányos Erard fivérek azt is kitalálták, miként kell a kalapácsot önmechanikával visszaugratni úgy, hogy ugyanazt a hármas húrt újra meg lehessen ütni! Ebből a forradalmi ötletrajzásból lett az a mennyei hangzás, mely a korszak emberének lelki tartalma!
Nem voltak korábban ilyen hangok, s lettek! és kitűnt, mennyi minden van a lélekben legbelül! ami addig sose volt!
Mindezen változásokat Armand nem élte végig, készen kapta; nem is tudta felbecsülni, micsoda.
Ó, az a költséges fekete monstrum oly sok zűrzavaros értelmet gyűjtött magába lencsemód, s hevét gyújtólag oly erővel sugározta éveken át, hogy nemcsak Armand, de a valamit sejtők, a végigélők sem tudhatták egészen, mit is sejtenek!
A Pan Tadeusz befejezésén dolgozott még Mickiewicz sietősen, tudván, hogy a legnagyobb lengyel költővé érett, de már rettegett ama rémséges űrtől, ami rövidesen elnyeli, és megtevé első lépéseit, hogy pappá lehessen és szerzetbe vonulhasson, s egyúttal elküldé követét Varsóba az üzenettel, hogy elvenné Celinát.
S mikor a Nemzeti Vátesz üzenetét Celina megkapta, még aznap írt Párizsba, hogy hozzámegy, és 1834. június 28-án megjelent a Pan Tadeusz, és másnap megérkezett Párizsba Celina.
Erről se tudott semmit Armand; nem tudta azt, amiből imádottja lett.
Morawski doktor, ki a házassági ajánlatot Varsóba vitte, ezt írja: „Celina is, Adam is igen hasonló hangulatban voltak, a megtapasztalt csalódás után a bánat emésztette őket.” Szerelmi csalódásokról van szó kétségtelenül; házasulandók! nem szerencsés a csalódás után rögtön házasságba ugrani!
Azt írja Celina nagynénje, Aleksandra Wołowska, bizonyos Faucher nevű őseredeti francia úr felesége, ki Lajos Fülöp alatt magas posztig vitte, hogy Celina délután ötkor érkezett hozzájuk Párizsba, egy óra múlva beállított Mickiewicz, de a kiszemeltek nem tudtak beszélni egymással, mert rengetegen nyüzsögtek ott. S most szó szerint idézem: „La première impression réciproque ne fut pas exempte de contrainte, tous deux s’étaient quittés dépuis longtemps et s’apercevaient qu’ils auraient à refaire connaissance.”* Több mint öt éve nem látták egymást, közük pedig egymáshoz annyi volt, hogy mindketten ismerték Celina mamáját, a holtat.
S fogadta Párizsban Celinát, a kislányból nővé idegenültet a Mama régi rajongó barátja, a Költő, kiben a költői véna, így érezte ő maga, kiszáradt.
Celina azt remélte, e házassággal a Magas Művészet birodalmába léphet, mit meghódítania magának nem sikerült; Mickiewicz a lelki nyugalmat áhítá, a családi békét, mely megóvja, holott hányattatásaink nem a külvilágból valók többnyire, és anyát akart, miként egykor Celina mamájában, most már Celinában, de Celina e szerepet nem látta anyjától, nem tanulta meg; másfelől diktátor akart lenni igazából Mickiewicz, rabszolganőt akart, kit a maga képére gyúrhat, sikerült is szegénynek; valamint úgy képzelte, a házassággal biztosíthatja magának ama lengyel-francia nagyvilági kört, mit Celina rokonsága szállít.
Szokatlanul tehetségtelen házasságközvetítőnek bizonyult ez esetben a Gondviselő. Történetünkből talán kitűnt, hogy magas célja volt ezzel. Mégis, földi mecsmékerek, figyelem: a házasulandóknak legalább egyike legyen magabízó személy!
Érezték a Nemzet Költőjének barátai, hogy valami nincs rendben, az első viszontlátás nem sikerült a huszonkét éves ara meg a harminchét éves vőlegény között; barátokhoz illőn aggódtak is, alig palástolván, hogy Celinában a méltó társat nem találják; koránál is éretlenebb volt akkoriban Celina, de annyira talán mégsem, hogy ezt ne vette volna észre, úgyhogy a barátok mindent elkövettek, hogy a házasság tényleg ne sikerüljön.
De aztán, úgy tetszett, minden jóra fordult.
Celina születésnapján, július 22-én a házasság megköttetett, jelen volt a fél Emigráció; a Nemzeti Vátesz tanúja volt Aleksander Jelowicki, akkoriban demokrata érzelmű könyvkiadó, a Pan Tadeusz megjelentetője, kiből később a csikorgó fogú gyóntató lett a Vatikánban, csak akkor ő se tudta még, hogy majdan Feltámadottként fog a frigyre lépők ellen küzdeni; másik tanúja volt a vilnai diáktárs és rabtárs Domeyko, ki majd Chilébe vándorolt ki; Celina tanúja volt a vén Niemcewicz, aki őt pici leány korától imádta s térdén lovagoltatta, meg a Párizsban élő gazdag nagybácsi, Stanisław Wołowski doktor, a családi vagyon szép hányadának nyugatra menekítője; természetes, hogy az eskető papnak is volt Virtuti Militarija, a litván légióban harcolt volt a Felkelésben ugyanis.
Aztán lett ház, melyben élhettek. Celina zongorázott, Mickiewicz pipázgatva hallgatta, irigykedett is Słowacki nagyon. És tartattak náluk attól kezdve a házizenélések, melyek maradékából Armandnak is jutott, és 35 szeptemberében megszületett Maria, Armand választottja, és nyomorogtak ugyan, de minden rendben volt, és 38 júniusában megszületett az első fiú, Władysław, és minden rendben volt; akkor Svájcba utazott a Költő, mert nyomorogtak, és ott latintanári állással kecsegtették, s mire visszaért, Celinának „agyába csapott a tej”.
Előadták a Svájcból gyanútlan Párizsba hazatérő Mickiewicznek, mi történt.
Celina, mesélte Eustachy Januszkiewicz, ki végig a tébolyodott mellett volt, azt képzeli, hogy ő a częstochowai Szűzanya, Lengyelországot neki kell feltámasztania, és férje a lengyel király kell legyen; valamint, tette hozzá habozva Eustachy, azt is képzeli Celina, hogy a zsidóságot is neki kell megmentenie. Megparancsolta Celina, hogyan imádják a barátok az Istent és hogyan őt, a Szűzanyát, és biblikus próféciák ömlöttek ajakáról szakadatlan órákon át, s elfelejté, hogy van már neki két gyermeke, s hogy a kisebbiket éppen szoptatja, és a teje el is apadt, s nem vette észre.
A csecsemőnek dajkát kerítettek, a hároméves Mariát elvitték a Wołowski rokonokhoz, ne lássa az anyját tébolyultan; őrködtek Celina ágyánál sokan, virrasztának két héten át; akkor Celina megkérdezte, szabad-e néki zongoráznia; Eustachy remélte, jót tesz, megengedte; akkor Celina odaült a zongorához, verte a billentyűket őrjöngve, hányta-vetette magát, és zokogva, zsoltárokat rögtönözve énekelt.
Két órán át sírt e hírek hallatán a Lausanne-ból hazatért Mickiewicz, aztán összeszedte magát, s bement Celinához; kint a barátok füleltek; csönd volt odabent három órát, de akkor Celina ismét sikítozni kezdett, megint doktorokat hozattak, azok tanácskoztak, két ápolónő ült Celina ágyánál éjjel, nappal barátok őrizték, aztán az ápolónőket önkéntes lengyel hölgyek válták fel, így ment heteken át.
Akkoriban csak azt látták, hogy Celinának elment az esze; az én időmben laktációs neurózisnak nevezték az ilyet; jobb, hogy a doktorok Celina ágya mellett komoly képpel nem arról vitáztak, hisztéria vagy skizofrénia esete forog-é fenn, mert legalább semmi rosszat nem tettek.
Akadt az én századomban egy Németországban született francia úr, ki mérnök lett az USA-ban és rakétákat tervezett, s a fejlődő rendszerek elméletét kutatta Kanadában, s közben elvégezte az orvosi kart és pszichiáter is lett, s mert kedvelte Chopin zenéjét, megtanult lengyelül, és Montréalban akkora terjedelemben, mint ez a történet, ni, 1987-ben, mikor már három éve dolgoztam e mesén, kiadta művét ilyen címmel: Adam Mickiewicz, poète national de la Pologne. Etude psychoanalytique et caractérologique.* Jungi alapon le is írta költőnket szépen, ám Celina betegsége elkerülé a figyelmét, s a vallást, maga vallásos lévén, tanulmányából kirekeszté. Úgyhogy nagy szerencséje volt Celinának, hogy 1838-ban még nem voltak pszichológusok meg pszichiáterek, mert bizony mondom meggyilkolták volna.
Végtelen odaadással, lemondással, alázattal ápolta feleségét Mickiewicz! a barátok csodálták! ez ám a keresztény! és volt egy álma Mickiewicznek, maga mondta el: látta a gyermeklány Celinát, mintha oltár elé vezetné, és a kínzatás minden eszközei fel voltak ruhácskájára varrva: kalapácsok, szögecsek, csípőfogók, korbácsok, fejecskéjén pedig töviskoszorú.
Állította Mickiewicz, hogy az álmot még annak előtte bocsátotta rá az Isten, hogy Celinát megkérte; a dolog annál súlyosabb.
Imádkozott neje ágyánál Mickiewicz, és tudnia kellett, hogy felesége lelkében az ő férji lelkének cserepei tükröződnek, mik már maguk össze voltak törve! s ha úgy fogta fel Celina őrülését, mint aki a férje tébolyát vette magára, helyesen tette; leginkább azonban azért imádkozhatott Mickiewicz, hogy a maga legalább annyira bomlékony agyát az Úr a végső cseppfolyósodástól megóvja, legalább az övét!
Egyébként nem történt köztük más, mint a házasságokban szokás: a férjről kiderült, hogy nem isten, a feleségről pedig, hogy megváltani nem bír.
Tizenhárom éves volt csak Celina, és már mindenki Mickiewicz verseit fújta körülötte, miket ő is kívülről tudott, mikor megismerte a diadalmas férfiút; egy ilyen embert habozni látni! az önmaga bőven elég. S hogy az első gyermek szoptatásakor még nem csapott Celina agyába a tej? idő kell, hogy kitűnjék, az apaság és anyaság mindazon bajainkat, mikkel a házasságba léptünk, meg nem oldja, sőt; de hát előbb-utóbb kiderül, hogy semmi az életben meg nem oldható; mibe őrülnénk bele, ha nem ebbe? s mindenki azon a nyelven közli tébolyát, amelyen körülötte beszélnek; még tébolyunkban sem válunk szabaddá igazán.
De valahogy magához tért Celina; Svájcba együtt utazott férjével, latinul latint tanított Mickiewicz Lausanne-ban, agyát az erőfeszítés a végsőkig kifacsarta, s belebetegedett; így vágott vissza a tébolyért; Celina ápolta, s arra az időre kénytelen volt egészséges maradni. Lausanne-ba szállíttatták az Erard zongorát, amilyen a Mamának sose volt; fölösleges költségnek vagy rendkívüli alázatnak gondolták ezt a barátok, pedig lehet, hogy bosszú volt. Kisebb rohamoktól eltekintve megvolt Celina valahogy, s még Svájcban megszületett a harmadik gyerek, Helena; lesték a barátok, agyába csap-é megint a tej Celinának, s nem csapott; és költöztek vissza Párizsba, mert Mickiewicz akkor kapta meg az állást a Collège de France-ban, és költözött a zongora megint; és mégis agyába csapott a tej Celinának megint, és akkor már tébolydába kellett vinni.
Armand már egy időnkénti összeomlásra hajlamos, de az életet tűrve élő asszonyt ismert meg anyósjelöltjében, kinek tekintete férje tekintetéhez sorsszerűen hasonló; nem látta a fiatal Celina arcképeit soha.
Kreol szépség volt Celina, kivételes teremtés, lángolóan fekete szemű, nyúlánk, titokzatos kislány, értelmes és nyílt tekintetű, anyjától, apjától s gyermekeitől is elütő; ebből lett a szürke bőrű, befelé néző, megtört öregasszony, ki negyven év körül járt mostanában.
Nem tudhatta Armand, hogy ugyanennyi idős korában ragyogó szépségű, hódító fiatal nő volt Celina mamája, Maria Szymanowska, a híres zongoristanő, Párizs, London, Moszkva, Róma, Pétervár, Varsó ünnepelt csillaga, Goethe utolsó szerelme már ama bizonyos Ulrike von Levetzow után, és hozzá szólnak utolsó szerelmes elégiái. Ó, mit is mondott Maria Szymanowskáról Londonban a nagy Rossini! ezt mondta: „Madame, j’admire autant votre modestie que votre talent, vous avez l’air de sainte qui joue du piano, ou bien d’une femme qui joue sous la protection de la Sainte Vierge!”* És a többiek is, Paganini! Mozart fia! meg mind, miket írtak, miket mondtak a gyönyörű Zenedámáról! mikor még Celina gyerek volt, és anyátlanságban szenvedett Varsóban, mert anyuka a világot járta s koncertezett. Legalább tíz-tizenöt évvel látszott fiatalabbnak a koránál a Zenedáma, mikor Mickiewicz megismerte; éppen annyi idős volt a Zenedáma akkor, mint megvénült, aszott leánya, Mickiewicz neje most.
Celinának apja se volt voltaképp, szüleinek házassága gyorsan tönkrement, atyja, Józef Szymanowski a Varsó alatti földbirtokával törődött, semmi mással, vadászott, az állatait nevelte, s mikor az ikrekkel, Helenával és Romualddal, vagyis Celina nővérével s bátyjával volt gyermekágyas a Zenedáma, férje büszkén cipelte be ölben hozzá az akkor született kiscsikót! s nem értette, felesége mit sikoltozik. Ő a kiscsikóra büszkébb volt, mint az ikreire.
Úgyhogy Celina születése után a Zenedáma a szüleihez a gyermekekkel visszaköltözött, és hatéves volt Celina, mikor szülei hivatalosan is elváltak; őket az anyja szülei nevelték, a sörgyárosok, meg a rokonság, és a Zenedáma, a zongora női Paganinija turnézott, s lett Minden Oroszok Anyacárnőjének legelső udvari pianistája, a cárleány tanára. Feslő rózsabimbókként kísérhették csak koncertekre, fényét emelendő, a Mamát jóval később Helena és Celina. Sem apja, sem anyja nem volt Celinának, s nem tanulta meg, milyen a férfi, milyen a nő.
Niemcewicz híres Történelmi énekei-hez a legnépszerűbb zenét a Zenedáma szerzette! s ezek még Chopinra is hatottak! ezért volt épp Niemcewicz a házassági tanúja Celinának! Armand csak Chopin-zenét hallott, mikor Chopint zongoráztak az Arsenálban; honnan tudta volna, melyik téma való Ogińskitól, melyik a Zenedámától? Ha a folyamatot nem ismerjük, a stációt sem értjük.
Nyolc évvel volt Mickiewicznél idősebb a Zenedáma, s az ő moszkvai és pétervári szalonjában Mickiewicz egyre sűrűbb vendég. Oly látványos volt a Zenedáma asszonyos anyaisága, mellyel két leányát pátyolgatta: a két csibéket, így hívta őket Malewski, a hajdani rabtárs, a száműzetésben a legjobb barát. Nemcsak Celinának és Helenának nem volt anyja, a Poétának se. Anyja temetésén ott se volt. Anyja emlékétől félt. Emlékszik talán az Olvasó: Karolina a Váteszt az állítólagos álmában megjelenő anya révén fenyegette halállal, és a Vátesz halálra ijedt. Okát nem tudom, de elhiszem, hogy a „legnagyobb sanyargattatása” volt Mickiewicznek valamiért a mamája. Talán bátyját, vagy valamelyik öccsét jobban szerette nála; van ilyen. Apjával még nagyobb baja lehetett, mert róla sosem írt. Szégyellte a birtoktalan kisnemes szüleit a Vátesz, ezt kell gondolnom, s mindig apát és anyát keresett. Az a sokak által leírt vehemencia, mellyel az ifjú száműzött Költő Muszkaországban a Zenedáma köreibe veté magát!
Magas, magas körök voltak azok az ifjú száműzött számára, óriás csáberővel bírók! hiszen ott legyeskedtek, ott páváskodtak a Zenedáma körül a legragyogóbb orosz és lengyel arisztokraták! sőt azok is, kik a Szellem által lettek naggyá! s e kivételes, szűk körbe e jogon fogadtattak bé!
Noha kétértelmű helyzet volt ez is; Armand nehezen fogná fel, ami egyszer Varsóban történt. Már az anyacárnő legelső udvari pianistája volt Maria Szymanowska, mikor az anyacárnő középső fia, a varsói Nagyherceg egy spicli besúgása nyomán a Zenedáma atyját szeméttakarításra kényszeríté.
Ez az ember Celina nagyapja volt, aki őt nevelte.
S nem sokkal később a Nagyherceg szeme láttára egy bálon maga a cár, I. Sándor, a Nagyherceg bátyja, a szeméttakarító zsidó lányával, a pianistanővel tüntetően táncolt, és a szeméttakarítónak másnap nemességet adományozott!
Armand ezt végképp nem értené. Mi az, hogy zsidó? kicsoda? s körülnézne az Arsenálban, ahol mindenki katolikus.
Kedves Armand! A Zenedáma szülei mindkét ágról a Wołowski névre hallgattak, mert egymás között házasodtak az ilyenek; ugyan már a felmenőik kikeresztelkedtek rég, de a keresztények még nem fogadták be őket, az óhitű zsidók pedig már nem.
Frankisták voltak a Wołowski sörgyárosék, akik a világnak a híres lengyel zongoristanőt adták, ősük pedig Eliás Sor vala, mert „sor” héberül ugyanaz, mint lengyelül a „woł”, vagyis ökör.
És vala ez az Ökör Eliás annak a bizonyos Sabbataj Cvi álmessiásnak a híve; fia pedig, a rohatyni Slomo ben Eliás leve Sabbataj Cvi inkarnációjának, ama bizonyos Jozef Franknak a híve, és a kikeresztelkedésben a mesterét követte.
Ezt azon időben, mikor Celina gyermeklány volt Varsóban, mindenki tudta, s mi több, számon is tartotta még.
Makrott, a skót protestáns származású lengyel-katolikus besúgó, így szólt róluk franciául az orosz-pravoszláv Nagyhercegnek címzett kémjelentéseiben:
„A kikeresztelkedett zsidók mostanság Franciszek Wołowskinál gyűlnek össze pani Szymanowska koncertjeinek hallgatása ürügyén, aki az említett Wołowski lánya.”
„Tegnap este Josef Kapliński serfőzőnél kikeresztelkedett zsidók gyűltek össze, úgymint Wojciech és Pawel Wołowski, Andrzej Brzeziński, Franciszek Wołowski (műbarát), pani Szymanowska meg mások…”
„A serfőző Franciszek Wołowski levelet kapott lányától, pani Szymanowskától, aki most Oroszföldön van, hogy koncertjeivel harmincezer forintot keresett és nemsokára visszatér Varsóba.”
És bizony, én Armandom, Celina papája, a deli lengyel földbirtokos, a szarmata öltözékű, lengyel bajszú Szymanowski úr, hát ő is frankista családból származott, persze, húga pedig népszerű katolikus énekek szerzője lett majd; igen gyanakszom, hogy Celina kreolságát a Sabbataj-mozgalom valamely titkon belopózó szefárdja okozá egykoron abban a szőkésbarna askenázi nemzetségben; örülök, hogy azok az ősök szenvedélyesen kívánták egymást, amiként az is nekem tetsző dolog, hogy Madame Marie Mickiewicz, az Ön választottja, világosszürke árja szemekkel bír, mert ezek szerint ott bolyong az Ön választottjának szemében egy titkos kéjű, gyönyörű hajdani éjszaka szintén!
Ez olyan Istennek tetsző Nagy Morajlás, gyönyörös keveredés, amilyenről Maria Szymanowska sikerszerzeménye, a Le Murmure című szól, mert Celina mamája, az Ön választottjának nagymamája maga is igen szerelmetes természetű, nagy kévánású hölgy volt, Isten nyugosztalja.
Törődtek vajon a Zenedáma kétes származásával a lengyel és orosz arisztokraták? oh, dehogy! a frankisták krémjét könnyedén befogadták: ez is nemzetközi társaság volt, az is. Nem sokat értett volna ebből Armand, maga egy más nemzetköziség harcosa lévén; ő már a feudális nemzetköziségről nem is tudott, még kevésbé sejtvén, hogy a magáé is abban gyökeredzik. Megköttetett a hallgatólagos szerződés az archaikus földbirtok és a felívelő kereskedelmi-ipari tőke közt, amiből arrafelé az egész közép- és kisnemesség, na meg a jobbágyság ki volt rekesztve; ezek voltak a tömegek, ők lettek hát a nacionalizmus hordozói, el is követtek később mindent, hogy a hatalmat megragadják így vagy úgy; ez a társaság azonban felvilágosult, határokat nem ismerő, mondén társaság volt, magához is vonzá a kisnemes ifjú költőt, mert ebben a körben, ebben a szűkben, nem árt ismételnem ezt, a szellemi teljesítmény, a Művészet a születési előjog megbecsülését már-már elérte!
Ami az én koromra ebben a zónában többszörösen lett visszavonva.
Elterjedt már akkor is, még inkább később a pletyka, miszerint Mickiewicz édesanyja szintén frankista származék lett volna; én Witwicki és Ludwika Śniadecka pár korabeli megjegyzésében bukkantam ennek nyomára: méltatlankodnak, amiért Mickiewicz fáradt arcából zsidósan mered ki az orra.
Századomban az alapos Pigoń, a kitűnő irodalomtörténész hevesen tagadta, hogy Barbara Majewska asszonynál valami ne lett volna rendben.
Tán soha irodalomtörténész nem szerette kutatottját annyira, mint Pigoń Mickiewiczet.
De hát az Istenért: nem mindegy, miféle származék a mama, ha egyik fia a legnagyobb lengyel költő?! Na és ha szerecseny lett volna, mint Puskin dédpapája?! Van Puskinnak egy epigrammája, a lengyel származású szerkesztőről, Tadeusz Bulharinról írta, aki alja ember volt:
|
Mindig úgy van, hogy a kis tehetség a nagyban tisztátalan démoniságot sejt, s a förtelmet világgá kiabálva engyalázatát zengi; erre már abban a kies XIX. században a származás firtatása volt a legjobb, mert a leghomályosabb eszköz; Witwicki rossz költő volt, Ludwika Śniadecka meg a Vátesz váteszriválisának, Krasińskinak szeretője soká; hát így.
A Zenedáma netán a származása okán vonzotta volna Mickiewiczet? ugyan. A feddhetetlenül ukrán Goszczyński is rajongva sétált még odahaza, Ukrajnában huszonkét évesen a Zenedámával egy ligetben, s e sétát nem feledte; volt hát oka a későbbi Seweryn testvérnek, hogy a későbbi Vátesz testvérre Celina miatt is, a Zenedáma miatt is féltékeny legyen.
Ó, azok a felvilágosult oroszok, kik a lengyel vátesz-jövevényt a keblükre ölelték! Európává akartak lenni ők mindenáron! megértvén végre ama Bronzlovast, Péter cárt, kinek Európáról az első megrázó tapasztalata volt valaha. Őket a 12-es év rázta meg. Kevésbé az, hogy le tudták győzni Napóleont, inkább megrémültek, belátván, hogy az az irdatlan monstrum, aminek a részei, most már Európával áll szemben közvetlenül, és háborúk lesznek, s ha ők Európává nem válnak, legyőzetnek. Szétnéztek honukban európai szemmel, s elszörnyedtek, meglátván, amit addig szempont híján észrevenni nem tudtak. Ebből a megdöbbenésből, hogy ők micsodák, lett aztán a hatalmas orosz irodalom később, s első alakja Puskin, akinek nem kellett Európába mennie, hogy lássa, mi az. És beleőrültek ebbe kristálytiszta elmék, az olyanok, mint Gogol. A dekabristák, akik lengyelül tanultak, hogy Niemcewicz és Mickiewicz műveit eredetiben olvashassák, és felakasztattak, száműzettek, ők is Európává szerettek volna lenni, a cári rendszert felülről megdönthetni vélvén; ebben szövetségeseik voltak a leigázott lengyelek, noha a vágyott cártalan Oroszországban továbbra is leigázandók; náluk Európa előfutára volt Mickiewicz, mint Nyugaton Ázsia előőrse aztán; megszemélyesítésben gondolkoztak ők még, de akkoriban Európában se igen gondolkoztak másként, hacsak Angliában nem; úgy gondolták a felvilágosult oroszok már húsz éve, hogy e két szláv nép összeborulása olyan, mint ahogy a görög kultúra a rómait megtermékenyíté volt, esetünkben a lengyelség a görögség; naiv idea? természetesen, mint minden vágyunk, mely azonban szűk körben hathatós.
Mickiewiczet először a Polevoj fivérek ölelék keblükre Moszkvában. Az első találkozáskor hallgatagnak bizonyult a lengyel száműzött, s ha megszólalt, akkor is unalmasan, írta Kszenofont Polevoj; volt oka hallgatagnak lennie, éppen leverték a dekabristákat, akiket ismert, s még nem ismerte azt a különös rendszert, amit nem is volt könnyű kiismerni soha, s bizony a fejével játszott s játszik ott minden kiismerő. De aztán Kszenofont fivére, Mikolaj elolvasta Mickiewicz verseit, s a lelke belerendült, és a lengyel vátesznak attól fogva ott volt a helye a szalonokban, hol a Panteizmus dívott mint csevelytéma. Kiváló elmék gyűltek össze! Szobolevszkij, a bibliográfus, meg a Venyevityinov fivérek, közülük a daliásabb ifjú az idősödő Zinaida Volkonszkaja hercegnő kedvese; gyönyörűen énekelt operákat a hercegnő, és szépen rajzolt és jól verselt; és rajongott Mickiewicz költészetéért Zsukovszkij, a költő; és igaz barátja lett Pogogyin, a szerkesztő; és lobogva szerette Vjazemszkij herceg, a lengyelül jól tudó, ki a verseit oroszra fordította; és a sógora, Gagarin herceg; és Krilov, a meseíró, kiről mondják, hogy embernek még nagyobb volt; és a köztiszteletben álló Kozlov, az akkor már vak, betegen is Mickiewicz-verseket fordított! és Batyuskov, Ozerov, meg az öreg Puskin, az igazi Puskin atyja! akik majd a Zenedáma koncertjein is ott voltak! s azokat a koncerteket hallgatta az anyacárnő is; Miklós cár, a dekabristák eltiprója, majdan a Népek Tavaszának eltiprója is hódolt a lengyel pianistanőnek! egy évvel a lengyel Felkelés kirobbanása előtt, mit majd szintén eltiport! de a Zenedáma csak Mickiewicz száműzetésének negyedik évében jelent meg ott, s addig a szalonokban imádták őt, és Dmitrij Golicin herceg, Moszkva katonai parancsnoka, kihez szemmel tartás végett volt a lengyel költő beosztva, Poétánkat annyira megszerette, hogy folyton szabadságolta, hol arra hivatkozva, hogy időt kell neki hagyni, amíg megtanul oroszul, hol meg egészségi okokból; Vilnában élt korábban két évig a herceg, s a lengyeleket a szívébe zárta.
S mert megelőlegezték Poétánknak, hogy ő nagy költő, írnia kellett szonettjeit, verses epikáit, és akkora erőfeszítésre volt kényszerítve, hogy tehetségének oly barlangjai is megnyíltak, mikről maga sem tudott, s e váratlan mélyekből további gyönyörűséges verssorok buzogtak elől és zongorakíséretre az orosz szalonokban a lengyel száműzött francia prózában rögtönzött hosszú költeményeket hatalmas sikerrel!
A muszka barátok ötlete volt, hogy 26-ban Anasztaszevics menjen Pétervárra cenzornak, úgy többet segíthet a lengyel vátesznak; a lengyelbarát Anasztaszevics, a notórius agglegény segített is; neki volt a legnagyobb lengyel könyvgyűjteménye akkoriban a világon, és kicédulázta az egész addigi lengyel irodalmat! archívuma később félig elégett, nem is heverte ki e csapást ez az ukrán-orosz-lengyel filológus. De még az új moszkvai cenzor, az egyetem rektora, Kacsenovszkij is csak két sort dobatott ki Mickiewicz szonettjeiből! engem esz a sárga irigység.
Ó, azok a víg összeröffenések Homjakov házában a Kuznyeckijmoszton! meg Szobolevszkijnél a Szobacsja Ploscsadkán! Glinka is járt ott; ettek-ittak-zenéltek-éltek!
Hogyan kell túlélni egy forradalmat? bálozni kell! mondá volt Daunau, a francia történész, és minden áldott nap bálozott, nehogy a lakásából elvigyék. Hogyan kell túlélni a zsarnokságot, mely századokig tart? hát ahogy a felvilágosult oroszok próbálták vigadva, s utánuk is sok-sok elvérzett nemzedékek, habok az óceánon.
Pokrovszkij utcai lakásában Mickiewicz először Puskinnak és Polevojnak olvasott fel a Konrad Wallenrod-ból, s ők rajongtak érte! sőt Puskin a költemény bevezetőjét le is fordította; noha nem fordított soha máskor! És azt mondta rosszmájúan Zsukovszkij Puskinnak, hogy őt költőként Mickiewicz máris sarokba szorította, és Puskin azt felelte erre, hogy igaz! És felkiáltott egyszer Puskin a társaságban: „Ó, miért nem vagyok én Mickiewicz!” Amire Budrevics azt mondta: „Már az vagy, csak még a műveltséged hiányos hozzá”; e bon mot bejárta a Birodalmat. Boratinszkij pedig Mickiewicz lábához esett egyszer, így kiáltva: „Ah, mon Dieu, pourquoi n’est il pas Russe!”*
Nemrég lett száműzetéséből Puskin visszaeresztve, a Borisz Godunov-ot írta épp; a cár már egyszemélyi cenzorává léptette magát elő; kopók követték éjjel-nappal; ő vigadott, túl akarta élni; végül megölték persze, de addig is élt. Talán a legragyogóbb elme volt, kit anya szült; dehogy akart Mickiewicz lenni! csak rettegett, nehogy ellenfelei számát még eggyel növelje. De a lengyeleket valóban szerette. Miért épp ő meg Zsukovszkij lettek arra kényszerítve, hogy a lengyel Felkelés után Varsó elestét a Cárt dicsőítőn ünnepeljék, a lengyeleket mocskolván? hát pont ezért. Keményen megrótták emiatt Puskint és Zsukovszkijt Homjakov és Vjazemszkij, utóbbi lengyelgyűlölővé csak sok évvel később lett, Homjakov meg soha; egyébként Puskin volt olyan óvatos, hogy megúszhatta volna e szégyenletes önostorozást, ha Lelewel észnél van, de nem volt, 31 nyarán a felkelő lengyel kormány tagjaként megdicsérte Puskint; erre idézte be az orosz váteszt a zord Benkendorf, s a halálra vált Puskin mi egyebet is mondhatott volna, mint azt, hogy „Lelewel ölelése rosszabb, mint száműzetni Szibériába”.
Mickiewiczet is följelentgették persze, például mert negyven lengyel előtt egész drámát rögtönzött egyetlen este Samuel Zborowskiról; Benkendorf azonban ezt az ügyet elsimítá, mondván, nem történt semmi; persze hogy ezt mondta: ha történt volna valami, azért ő a felelős. Az önkényuralomban akkor bízhatunk, ha jól működik, és ha egyáltalán nem működik; baj akkor van, ha félig működik; ezúttal jól működött, önmagát ellenfelével együtt védte meg, ahogy kell.
Volt valami riasztóan álomszerű abban, hogy a maga többszörösen kétértelmű helyzetét Mickiewicz akkor és ott írt műveiben hiába jelzé egyértelműen, azok a lengyelbarát cenzorok jóvoltából megjelentek, és az orosz szalonokban sikert arattak, és a zsarnokságba betagolódtak, ami ellen egyébként írattak. Erről a tébolyról szólt a Konrad Wallenrod című elbeszélő költemény. Főhőse az idegen, elnyomó hatalomba beépülő litván, ki e hatalmat belülről akarja tönkretenni. A költeményben persze a német keresztesek közé épült be ez a Konrad; ellátta a szerző a művét aprólékos történelmi jegyzeteléssel, hogy elfedje, amit úgyis mindenki tudott; cenzoraink épségéért folytatjuk e játékot, a rivális cenzoroktól védjük meg őket, ők viszont minket védenek, átlátszó játék, de szabályait felrúgni sose szokták; Varsóban biztosan fennakadt volna a cenzúrán, ami Pétervárott megjelenhetett. S hogy a sajtóban Mickiewicz műveit recenzálni tilos volt? s hogy ennek Varsóban a maradiak örültek? kell ennél jobb reklám? Utólag persze a Konrad Wallenrod-ot is följelenté Novoszilcov, a buzgó perkoholó szenátor, de mire a feljelentése átvergődött az instanciákon, a mű már sikert aratott. Háromtagú vizsgálóbizottságot nevezett ki akkor a cár, benne volt Zsukovszkij, Mickiewicz atyai barátja, és még egy barát, meg egy ingadozó, úgyhogy nem lett semmi; mikor egy évre rá megint kiadták a művet, már több volt az akadékoskodás, ám Anasztaszevics rábírta a költőt, hogy cárseggnyaló bevezetést írjon eléje; alighanem a bölcs humorú cenzor tanácsára oly szép, emberi kiválóságaiért dicsérte a költő a cárt, melyeknek az köztudomásúlag teljességgel híjával vala; képzelhető a visongó kacagás, amit a felvilágosult orosz körökben e bevezető kiváltott!
Ez volt legfelül, ahol a rövid életű habok vigadoztak csacsogva.
De nemcsak a mi sugárzó száműzötteink éltek akkor Muszkaföldön. Sok ezer lengyel tenyészett Pétervárott, Moszkvában, Odesszában; nagy tömegben ügyködtek a kijárók, az ügyosztályok főnökeihez, alfőnökeihez, még aljabb főnökeihez csúszópénzt, kenőpénzt, baksist vivő bejárók; ezernyi üzleti gond, jogi akadályhárítás, ügynökölés, közvetítés, viszonteladás nyűgözé az ottani lengyel elméket, kik a feudalizmus szilárd bástyái tövében gombásztak, s egérkeként a réseken furakodtak ki-be; Mickiewicznek is kijutott ebből, s nemcsak kiadatási gondjai miatt, mik súlyosak voltak, mert a könyvei jövedelméből élt, hanem mert ifjabb öccsével, Aleksanderral a még ifjabb öcs, Jerzy „rossz magaviseletét” kellett helyrehozniuk, amitől Mickiewicz egészsége megrendült; úgy veszem ki a homályos utalásokból, Jerzy az atyjuk könnyelmű természetét örökölte, és adósságokat csinált.
E fojtó életmocsárból kiemelkedhetni! a lápi emberek fölött a tündöklő fellegi régióban lebeghetni! ott, ahol a döntések hozandók! és koncerteket hallgathatni, és zenére rögtönözhetni sikerrel! jutalom volt ez, nem száműzetés! de azért volt annyira fojtogató e jutalom, hogy az Impériumból Mickiewicz mindvégig menekülni vágyott.
Ezt is az orosz barátok intézték el. Kitalálták, kísérje el Zinaida Volkonszkaját a gyógyvizekhez, Itáliába Mickiewicz. Golicin herceg kiváltképpen ügyködött. Aztán pénzt kellett gyűjteni az utazásra. S meglett az útlevél, és Mickiewicz hivatali állása helyett az volt beleírva, hogy „lengyel költő”! ami példátlanul szabályellenes! netán féltek beírni a titulusát, nehogy a hivatalt vonják felelősségre, ha emigrál? De 29. március 27-én a rendőrség ukázt kapott, hogy az útlevelet vonja vissza. Fúrták egymást a felső orosz körök derekasan. A barátok az ukázt elcsípték és elfektették. Mickiewicz úgy menekült, hogy Szymanowskáéktól el se búcsúzhatott, s a formaságokat is az angol gőzhajó fedélzetén intézték kivételesen el. Ötévi álomszerű ottlét után szökve távozott a hajdani Sugárzó, maga mögött hagyván barátait meg a pétervári hliszt-szekta tagjait, isten embereit, kikkel talán nem találkozott, de akik magukat korbácsolták és a bukott Napóleont istenként imádták.
Aligha tudta Armand szaktárs, hogy most nemrég, a Népek Tavaszának bukásakor a lengyel Vátesz-Professzor régi muszka barátai Homjakov vezetésével ötezer rubelt gyűjtöttek össze a cári Impérium ellen hadakozó Poétának, és Párizsban a Capoconduttore meghatódottságtól könnyezve fogadta el azt. Armand kartárs új kor szülötte volt, nemigen foghatta fel, hogy létezhet cárellenesség és muszkabarátság egyszerre, s hogy nem a politika az egyetlen tér, melyben az ember helyét a Gondviselés kijelölte.
Képzelje csak, Camarade Armand! midőn a lengyel Felkelés kitört, az Ön apósjelöltje még az orosz Golicin hercegnél is borúlátóbban ítélte meg a helyzetet, mert Golicin csak a lengyelek katonai vereségét látta előre Rómából, míg Mickiewicz attól is félt, hogy esetleg győznek, minthogy a diadal tartós nem lehet, s csak rosszat hozhat!
Megtanult a Sugárzók ügyéből valamit Mickiewicz, és az életvágy az emlékeiből csak később törölte ki: hogy összeesküvéseket, felkeléseket, lázongásokat abban az irdatlan cári zsarnokságban koholni és gerjeszteni szoktak, hogy történjék valami, amit le lehet verni, a felelősséget a riválisra kenve. Annak a lengyel Felkelésnek történetesen gazdasági oka nem volt, sőt túl jól mentek a dolgok, a lengyel ipar és kereskedelem éppen gyarapodni kezde; nem éhséglázadás volt az, hanem dinasztikus pofozkodás két cárevics között; Konsztantyin Nagyherceg gyanúsan bele is halt, Miklós cár megerősödött. Sok-sok ezer lengyelek és oroszok haltak e családi viszályba bele, és földönfutókká még több ezrek váltak, s hontalanná a lengyel értelmiség legjobbjai; voltak persze titkos, hazafias egyletek az ifjak közt előzőleg, őszinte erkölcsiségű gerjedelem hozá azokat létre, ámbátor terjedésük a provokátorok ügyködése nélkül nem lehetett volna gyors; létező dolgokra hivatkozhat csak a politika! s ha nagyon politika akar lenni, a létezőket még inkább létezni segíti!
Volt hát a lelkifurdalásnál mélyebb oka is annak, hogy a Sugárzók perét a Felkeléssel állítandotta párhuzamba az Ősök harmadik részében Mickiewicz.
S miközben a férfiak, a lengyel költő és az orosz herceg a borúlátásban versengtek egymással az Örök Város pálmái alatt, Golicin felesége, a Walewski-házból való Karolina asszony a lengyelek győzelméért fohászkodott, mert előző házasságából való két fia, a két Chodkiewicz, a muszkák ellen harcolt! Nem hitt volna a szemének és a fülének, kedves Genosse Armand!
Towarzyszu Armandzie! látta Ön valaha azon porosodó rajzokat, festményeket, miket az Arsenálban még a pétervári időkből rejtenek a fiókok?
A Zenedáma koncertjein ott voltak a festők is, a Zenedáma pedig megfordult a műtermeikben!
Ó, az a csípős nyelvű, viccelődő, mindent kifigurázó, csökötten ateista, cigányképű Orłowski! aki Puskint is, Mickiewiczet is lefesté! Azt írja róla Morawski doktor, hogy élete végén, ötvenvalahány évesen családját csapások érték, gyermekeire „a feldühödött tehén és az Ég nyilazott”; politikai megtorlás érhette őket; ám Orłowski, folytatja a doktor, „a bajban, lelki nyomorban, betegségben, szenvedésben, kétségbeesésben, halálos ágyán sem gondolt avval, hogy Isten létezhet a világban”.
Na és a másik festő, a másik atyai jó barát, Oleszkiewicz!
Emlékének külön verset szentelt a Vátesz, s alighanem Péter papban is benne van.
Oleszkiewicz vezette be a misztikába, amire az ifjú költő fogékony volt, félvén, hogy őt nemzeti vátesszé tévedésből kenték fel, s ha egyszer eljő az igazi, a turpisság kiderül.
Celina is járt Oleszkiewicz műtermében Pétervárt, a Mamát kísérte el nővérével, Helenával meg vak nagynénjével, Júliával együtt; a vak Júlia azonnal meglátta, hogy a festő nagy ember, amiként Mickiewicz hangját hallva is meglátta a jövőjét; azért kísérte el a két csibe is a Zenedámát, mert az egyedül modellt ülni félt. Celina is riadtan nézte a vézna testű, nagy fejű, de így is madárképű embert, hosszú orra lelógott, álla kicsi, nagy szemei álmodozón néztek kétfelé; a műterem nagy volt, de a sok tucat macska alig fért beléje, az utcán szedte fel őket a festő, de nem, a kóbor állatok maguk dörgölőztek a lábához és követték; egy lengyel Faust műhelye volt az a rendetlenség, preparált különös lények spirituszban, misztikus ábrázolatok a meszelt falakon, kabalisztikus jegyek, a Zodiákus jelei, az Életfa, a polcokon nagy-súlyos-régi könyvek, francia, német, zsidó misztikusok művei, és korpuszok kőből, fából; szabadon szálldostak a műteremben az utcán felszedett, meggyógyított verebek, a macskák álmosan bámulták őket, a verebek szoborról szoborra szálltak.
Minden élőlényt szeretett a Festő, ha már az Isten létezni érdemesítette őket; különös, állatszerű növények is tekergőztek a zavaros vízzel töltött edényekben, s hírlett, a növények nyelvén is megtanult a Festő; őt a legnagyobb szomorúsággal tölté el, hogy az ember maga körül mindent tönkretesz; ez annak a jele, hogy az idők végük felé közelednek.
S mondá: „Dolgunk már csak az, hogy egymásba kapaszkodjunk, s főzzünk lekvárt télire.”
S mondá: „Kapaszkodnál tölgybe, eltaszít; kapaszkodnál káposztába, szétesik.”
A vizekkel is tudott társalkodni, megjósolta például a Néva 1824. évi nagy áradását; annak másnapján érkezett Pétervárra Mickiewicz, a hatalmas pusztulást látta; és megjósolta a Festő a dekabrista felkelést meg a leverését is; ha erről kérdezték, elmosolyodott, kezét a Szentírásra tevén mondá: „Semmit sem én tudok előre, hanem az Írás.”
És mondá tanítványáról, Mickiewiczről: „Még védekezik a szellem ellen, mint Jákob, de hiában. Ő választott edény, s előbb-utóbb a kegyelem kitölti, és az ő révén másokra is átsugárzik.”
És húst nem evett, sőt mikor a növényi eledelt magához vevé, előzőleg bocsánatot kért a répától meg a káposztától, mint bakó az elítélttől; emésztés közben a lenyelt falatokkal lelkileg egyesült; kívánta, éljen tovább az, amit ő elpusztított; „A világon a legszebb vallás a nemevők szektájáé lenne!”, így kiáltott fel pár évvel később nem a Festő, hanem Słowacki egy levelében, ám e felismerés ott bolyonghatott a lápi, mocsaras, északfényű légben Pétervárott is már.
A misztikára kevéssé hajlamos, szigorún katolikus Morawski doktor is úgy ír róla, mint akinek a festésen kívül egyéb missziója is volt: „Ismeretlenül távozott közülünk, mert őt felismerni nem valánk érdemesek. Már az is nagy szerencse, hogy megkövezni nem akará senki.”
Mikor bizonyos Andrzej Towiański és régi iskolatársa, Ferdynand Gutt doktor Pétervárra ment a lápi leget beszívni, Oleszkiewicz már nem élt, ám a szelleme bizonnyal ott lappangott a tébolyult csinovnyikok tapodta kövezetben, s a túl szépre tervezett épületek falában szintén.
Nem tudjuk, miként lett látóvá a Festő, de azután történt a dolog, hogy szépséges, imádott ifjú hitvese pár heti házasság után otthagyta, és bizonyos M. hercegnőhöz költözött s azontúl őt szerette.
Akkor nyíltak meg a mélyek a Festő vakká sírt szemeinek gödrében, és lába alatt beszakadt a föld, s ő a mélyekbe zuhanva meglátta a mélyeket és magasakat egyszerre, s megnyíltak előtte a Mennynek kapui, és oly csudákat látott odaát, mint Swedenborg, a nagy mennyei realista.
Ezekről szólani óvakodott, és meg sem is festé, mert vannak képek, miket lepingálni nem szabad. Bölcs ez a tiltás. A véletlen, henye szókkal határozatlanul jelölt körvonalak plántálandók át! hogy a fogékony lélek maga lássa meg a saját látományát! mely ettől éles lesz, kontúros, színes! és ez a Mű valódi befogadása, tartós áthagyományozása, így válik a vízió a másik emberben sajáttá s kitörölhetetlenné.
Tudta ezt Oleszkiewicz, ki szokványos tájképek, portrék meg szentképek mázolgatásából éldegélt szerényen, és szeméről a látás hályogja nagy fájással lehulla volt már, s a még világtalanokat gyöngéden, óvatosan vezetgeté; és olvasta a Bibliát héberül és görögül és latinul, és olvasta a keresztény misztikusokat, és ismerte a Kabalát; tudta ezért, hogy a Szentírás maga az Úr, és titkai számosak és jelentései különbözők, s mi, olvasói, magunk is az Úr részei vagyunk, mert értelmezzük, ami írva van; amit ember csak elgondolni képes, az mind az Úristen beszéde; ki sem kell mondani semmit, mert közlés nélkül is nyilvánvaló; hanem az Írást olvasni hangosan kell! az eleven szó az Isten Igéje, különben halott! olyan ez, mint a szótári alak, mely a ragozás során kél életre; a kimondókra reá van szorulva az Isten.
Nincs is olyan állítás, állítá Oleszkiewicz, mely ne a Szentírás maga volna; az ateisták is az Ő történetét mesélik újra, a Tagadásban az Állítás munkál tovább lappangva, még erősebben tehát. Hallván ezt, Orłowskit a guta kerülgette, Oleszkiewicz pedig nevetett. Talán az ő vitáik okozák, hogy az ateistákat Mickiewicz nem utálta, sőt nékik majdnem mindent megbocsátott; én a hívőkkel voltam így.
S mondá a Festő: „Minduntalan ismételgetvén: Miatyánk, azt reméljük, meghalljuk egyszer a választ: Mifiunk.”
S mondá: „Nem lehet boldog az ember, míg az eleven fájdalom fáklyája meg nem gyúl benne.”
S mondá: „Az Istent hívő ember sosem eshetik kétségbe, ki pedig az Urat szereti, egyetlen pillanatig sem bírhatja ki jajgatás nélkül.”
Ezek ugyan Saint-Martin mondásai voltak, de a könyveit a Festő adta a költőpalánta kezébe, valamint Jakob Böhme könyveit is, s mert ő, a Festő idézte, az övé lett mindeme mondás.
Szerintem már azt is majdnem tudta, amit én tudok, hogy az ember vallásos vadállat, istenes kannibál.
De nálam is többet tudott egy nyelvembéli hatalmas költő egykor, és kimondá, hogy az emberfaj sárkányfog-vetemény.
Tanítá pedig a Festő a lélekvándorlás megannyi tanát, mert együtt volt akkor Pétervárott a keleti és a nyugati misztika szépen; sok ezer éves hathatós kuruzslások csodafüvei-csodagyökerei, tapintásul, bökdöséses, kézrátételes gyógylások léptek egymással frigyre; soha pompázóbb tavirózsáit, vízililiomait annak a csontig ható, mocsaras derengésnek, ami az ember volt akkoriban Pétervárott, ahol alacsony az égbolt.
Ott porosodtak az Arsenál-beli lakás fiókjainak mélyén e festők némely kézvonásai, hogy ne a falakon lógva, ne maguk kelletően, hanem a mélyben fejtsék ki hatásukat.
Pontosan tudjuk, mely képek lógtak Mickiewicz dolgozószobájának falán, mert a szintén festő Norwid leírta. Egy Mihály arkangyalt ábrázoló metszet, eredetije a római kapucinusoknál. Raffaello képének másolata, ami a Louvre-ban van, címe: Mihály arkangyal harcra hív a Sátán ellen. Az ostrobramai Szűzanya másolata. Domenichino képének másolata, eredetije a Vatikánban: Szent Jeromos kommuniója. Egy kis metszet, rajta Napóleon, még a tábornoki kinevezése előtt. Egy ősz úr daguerrotypja; talán Towiański; ezt nem teszi hozzá Norwid. Mickiewicz íróasztalán pedig két, egymással birkózó gipszmedve. Talán a muszka cárság pontos szimbóluma.
Ezeket Armand is láthatta, de ezek ártalmatlan dolgok, nem sejthette hát, miféle mélységes rettegés él választottjában, Mariában a zongora bendője s a fiókok mélye iránt.
Azon pétervári festők közül egyet Maria is ismert.
Ott lehelte ki lelkét apja dolgozószobájában, még a rue d’Amsterdam 1. szám alatt Wańkowicz, a bomló testű, bomló agyú vénember.
Hétéves volt Maria, mikor a negyvenkét éves Wańkowicz befejezte életét, de a bűz, amit a szobában hátrahagyott, ismét és újra Maria orrába csapott, valahányszor festményt kellett megpillantania. Minden képekbe a haldokló, tébolyult Wańkowicz kimeredő, zavaros, vizenyős, szemrehányó szemét látta bele Maria. S tudnia kellett, hogy ez a szörnyű lidérc-ember az ő papáját még Vilnában többször lefestette volt, először 21-ben, diákkorukban, aztán Pétervárott is többször, ahol Wańkowicz később a Towiański nevű ember híve lett, s már ilyenként érkezett hozzájuk Párizsba, testét a földnek megadandón. S Maria, aki izgatón bandzsított a kékesszürke szemeivel, mik barna hajához még izgatóbban nem illettek, úgy látta, hogy mindenkinek olyan a szeme, mint Wańkowicznak, ha zenél vagy képet mázol, és rettegni soha meg nem szűnt az öt vonalon rovarokként mászkáló kottafejektől, mik anyját megtébolyíták, meg a fiókok mélyén vészesen sunnyogó mázolmányoktól.
Leginkább a vallásos témájú képektől rettegett Maria, a sok keresztre feszített Embertől, a köröttük, alattuk kavargó túl színes, túl sötét felhőktől, a túl egyenes sugárkévéktől, a mindig felfele pillantó, kifordult szemektől; ó, azok a tucat-Golgoták, miket a fiókok mélye rejtett! s mik ellen a festészet az Élet nevében csak évtizedek múlva lázandott fel végre! s éppen Párizsban! de későn, mert rabul ejtették már addigra Maria tündöklő szemeit a tucat-Golgoták, a giccsek, az erősek!
Mesélt vidám dolgokat Mariának a Wańkowicz-képekről az apja? nem tudjuk, Maria az emlékiratában Wańkowiczról is hallgat. Pedig tényleg víg események környezték Wańkowiczot s egyik Mickiewiczről festett képét, melyen az ifjú poéta puskini pózban egy sziklán könyököl, a szikla is sötét, a poéta lebernyege is sötét, jobbját napóleoni módon köpenye nyílásába rejti félig, szeme álmodozón fölfele néz, pofaszakálla pedig hamisítatlanul puskini. Már 27 december végén kész volt e kép, 28 májusában a pétervári akadémián is kiállították Dowe, a divatfestő tábornokportréi mellett; nagy kitüntetés volt az! és ezért a Mickiewicz-portréért Wańkowicz akadémiai aranyérmet nyert! hanem ábrázolva volt egy másik képen Sękowski, a lengyel nyelvzseni, minden létező és nem létező keleti nyelvek tudója arab ruhában, egyiptomi piramisra támaszkodva a cári terjeszkedés büszke szimbólumaként, feje fölött a légben gyík tekergett, amin a lengyelek vidultak, Sękowskit utálván; és feldühödött a hiú zseni Sękowski, hogy nem az ő képmása kapta az aranyérmet, besúgta Wańkowiczot, hogy a száműzött lengyel összeesküvők megvették a pétervári akadémia zsürorjait, és nagy vizsgálat indult! persze ha a bírálókat megvették volna, úgyis letagadják, de nem vették meg, pont olyan volt az a kép, amilyenre akadémiai aranyérem jár.
Aligha mosolyodott el Maria, ha e történetet hallotta.
Ó, hogy e szelídnél szelídebb festőknek, a Zan-hiánytól szenvedtében Towiańskihoz csatlakozó Wańkowicznak, meg a növényeket is lelkifurdalással fogyasztó Oleszkiewicznek ártalmatlan képei fenyegették a szelídnek teremtett Mariát halálosan! s hogy az atyjánál egy évvel fiatalabb Wańkowicz lett a vénség szörnye-kaszása, megadó, esdeklő pillantása pedig a rettenet Maria számára! ez már igazán az Úristen csele, és csak remélhetem, hogy a túlvilágon, miben mindhárman hittek, e félreértést azóta tisztázták már egymás közt, három szelíd néhaiak.
Nem ismerte szegény Armandunk választottja elrendeltetését.
Amitől viszolygunk, azt muszáj szeretnünk; alázatosan így élhetünk csak, rettegésünket így háziasítjuk, a leselkedő rontással így szállunk szembe, s ha nemzeti hovatartozásunk bizonytalan, az előnytelen mellett döntünk. Maria képre nézni félt és a zongorától félt, s ebből megtudta, hogy az Úristen, a Távoli, a sosem-testesülő, a Láthatatlan őt mire is választotta, mire is tartogatja.
Nem volt könnyű meglátnia ezt, nem emberben volt ez a Dolog. Az embereket ismerte, túlontúl. Átlátni embereken, mintha bőrük, húsuk, csontjuk, porcogójuk áttetsző lenne! meglátni a szellemüket pőrén, ahogyan ők soha a magukét! beleláthatni agyukba, tekervényeik zegzugaiban könnyedén tájékozódni, mert ott mi jártunk már, a magunkéit keservvel, titkon virrasztva végigbolyongván! meghallani legmélyük muzsikáját, mit ők sosem! ez a legnagyobb csapás, mi élőt sújthat, ez a Kasszandra-sors, és a bölcs Kasszandra hallgat. Az Úr választ ki erre a sorsra is, de jogosítványt nem mellékel hozzá.
Hánykódik a látó ember két kívánság közt: vagy adjon az Isten felhatalmazást is, vagy ha nem, vonja az átlátás adományát vissza! de nem teszi az Úr sem ezt, sem azt, ebben is tettkerülő az Isten, a Teremtő, a visszahúzódó, az űrt hagyó.
Nem akarta, s látta atyja és anyja szellemét Maria; az övékéhez képest Armand szelleme felettébb együgyű. Tudta magáról Maria, hogy akin átlát, arra ő veszedelmes, hatalmas gondja volt hát magától Armandot, kit kedvelt, megóvni. Szeretett volna lesütött szemmel járkelni gyakran! mert látta, hogy Armand forradalmár egészen, vesztes forradalmakkal kecsegtető jövőnek néz elébe elvakultan a szünetlen forradalmak hosszú, reménytelenül egyhangú korszakában; két levert forradalom közti lapályos időben kellett volna őt Mariának megváltania, és Maria bizonyos volt, hogy e vágy az Isten szándékával szemben áll. Azt volt a legkönnyebb észrevennie, hogy nem őbelé, de atyjába szerelmes a hő társadalmár, próbálta ezért öccse, Władisław barátsága felé taszigálni gyöngéden, maga helyett vérét ajánlotta, miként az Úristen maga helyett teremtményeit; jobban szerette ő Armandot, mint az képzelni s vágyni bírta valaha, s leghőbben akkor szerette, midőn Armand végre megkérte, ő pedig szelíden visszautasította.
A kikosarazás Armandot elképesztette, de Maria szüleit is meglepte. Nem volt más kérő a láthatáron. Armandot igen kedvelé mindenki. Armand talán meg sem bántódott, annyira nem lehetett Maria nemleges válaszát komolyan vennie. Próbált vajon Armand remélt apósa vagy anyósa révén fellebbezni? nem tudom; vajon traktálta-e sirámaival Zofiát, a festő nagynénit? lehet; Armand úgy látta, Zofia és Maria a legbizalmasabb barátnők; ó, mily vak tud lenni a férfiszem! ez talán nem egyéb, mint a hím Úristen öniróniája, ki minket, férfiakat, másolatait, a női jelenlét iránti tökéletes antitálentummal látott el örökre.
Nem tudta még Maria, az Erard zongora és a fiókok mélyén sunnyogó mázolmányok kit is fognak odavonzani hozzájuk, de már annak az embernek élt.
S mert neki élt, meg is jelent előbb-utóbb, tíz évvel volt idősebb Mariánál, és annak az Antoni Goreckinek volt a fia, ki a Mesternek első árulója lett vala, anyja pedig az, ki a vilnai diákrabok segélésére a gyűjtést indítá vala. És festő volt a férfi, Tadeusz Gorecki, ki hatéves kora óta apátlanul élt, mert atyja Nyugatra menekült a családja nélkül; és atyja helyett atyja volt Vilnában néki Walenty Wańkowicz! kitől Maria annyira rettegett! s ki Tadeusz atyjának unokaöccse volt, bár csak három évvel fiatalabb nála. És Wańkowicz tanítá Tadeuszt tizennégy éves koráig, akkor Pétervárra küldte. Ez volt 39-ben. És jól tanult Tadeusz Gorecki, a hírneves Brjulov volt a mestere, úgyhogy 49-ben aranyérmet kapott és engedélyt, hogy az Impériumból külföldre utazzék. Hálás volt Brjulovnak Tadeusz, meg is festette. És járhatott Hollandiában és Itáliában, és Madridban a Prado képeit másolhatta; lázadó atyja bűnéért nem a fia felelt még abban az idilli XIX. században. És Spanyolföldön megfesté híres képét, melynek címe A haldokló utolsó kommuniója. És megint kapott ösztöndíjat Pétervárról Itáliába 52-ben! s a következő évben a történeti festészet műfajában tanúsított kiemelkedő munkásságáért a Pétervári Akadémia tagja lett! Két év múlva ismét külföldre utazhatott, lemásolta Raffaello Szent Cecíliáról készített képét, s ezért a Pápa külön áldását elnyerte; még mestere, Brjulov kezdte a másolást, de meghalt, és Tadeusz fejezte be a Pétervári Akadémia számára.
Történetünk vége után másfél évvel, 57 novemberében vette el Tadeusz Gorecki a mi választottunkat. Maria azontúl idős, beteg apósát ápolta, ki négy év múlva meghalt. Tadeusz kópiák és portrék festéséből tartotta el feleségét, majd két fiát és egy lányát szűkösen. Tanítania is kellett, hogy valahogy megéljenek; Aleksander Chodźko révén, aki a Collège de France-ban akkor a szláv irodalmakat tanította, perzsa tanítványokra tett szert Tadeusz, amiért perzsa kitüntetést is kapott, az Oroszlán és a Nap rendjelét; hogy e kitüntetést viselhesse is, sokat kellett Pétervárott az engedélyért kilincselnie.
De akkor már majdnem teljesen vak volt, tíz évvel házasságkötése után a festő, és Maria ápolta; és meghalt Gorecki negyvennégy évesen; két évvel élt több időt, mint Wańkowicz; és ott maradt Maria a három gyerekkel és öccseivel, húgaival egyedül és pénz nélkül, harmincnégy évesen; lakásukban ott voltak Tadeusz képei, főleg a családról, mert megrendelést ritkán kapott, ott volt a falakon sok változatban Maria maga, meg Zofia Szymanowska, meg Maria öccsei; a fiókokban a Pan Tadeusz-hoz szánt, félig kész illusztrációk, és nem volt mit eladni, ez a sors volt Mariának rendelve; és gyermekeit egyedül nevelte, az egyik fiú ügyvéd lett, a másik fiú orvos, a lány fiatalon halt meg; és Armand hiába kérte meg ismét, megint elutasíttatott: az özvegység óvó távolába vonta ki magát Maria, áldozatát immár csaknem teljesen letudván; csatáiból az volt hátra már csak, hogy a szülei életét makulátlanná lássa és azzá élje, a Mestert hallgatásával megsemmisítse, a bűnözőt, és Xawerát, kit egykor szeretett, szívéből és emlékezetéből kivesse; könyvet írt, kemény szavakkal kelt ki a szülei magánéletében turkáló avatatlanok pletykálkodásai ellen, és felháborodásában álság nem volt, akkor már valóban úgy emlékezett, ahogy akarta; Maria a szülei minden bűneit magára vette, levezekelte, őket holtukban megtisztította, az Úristen elé tisztán állította, a lengyelség elé tisztán állította, s ezzel utolsó csatáját is diadallal vívta meg.
Mindazon rejtegetni való dolgok, amikről ez a történet szól, Maria áldozata révén magának az Úristennek meggyónva és soha nem történtté téve lettek.
De ez később volt, és Armand később sem érthette meg.
Most még ott tartunk, hogy a komolytalannak tűnő kikosaraztatás után is úgy jár az Arsenálba a makacs Armand, mint Maria jövendőbelije, és úgy is fogadják; és hangok fakadnak az Erard-zongorából, és látja Armand, hogy békésen sakkozgat egymással Mickiewicz és Celina, és Celina gyakran győz; idilli tünemény! legalábbis annak látja Armand, nem tudhatván, hogy azért kell Celinának feltétlenül győznie, mert csibeként gyakran látta a felnőtt költőt sakkban mások ellen diadalmaskodni. S a bot, melyet ilyenkor a székhez támaszt Mickiewicz? nem tudhatja Armand, hogy a Vátesz-Professzor atyja, Mikolaj Mickiewicz, a könnyelmű ügyvéd botba kapaszkodott, halálát előérezvén.
Nézte, nézte választottját Armand, s nem volt kétsége afelől, hogy keze s szíve mégis az övé lesz; húszéves, érett nő, Celinánál magasabb, teltebb és erősebb, szinte tenyeres-talpas, mégis kecses, haja gesztenyebarna, szép szeme tündöklőn világosszürke, hol kékesen, hol zöldesen az, és bandzsasága pillantásának további titkosságot kölcsönöz; szeme vágása kissé keleties, mandula; hangja épp a szoprán s alt között, válla és csípeje széles, combjai sejthetőleg hosszúak, keze nagy, szinte férfikéz, ám ujjai hosszúkásak, vékonyak; bőre sötétfehér; nyaka kissé vaskos, de az is hosszú, fejét kicsikét lehajtva hordja, mintha hallgatózna; ámuldozva nézték Mariát a szülei is, felnőtt köztük észrevétlenül egy idegen az Úr akaratából; és Maria békésen tevékenykedett s a háztartást vezette, a családanya sok éve ő volt, és tudta, hogy anyja Towiańskit szereti, mert Istent és embert összetéveszt, holott őket szétválasztani helyes; és tudta Maria, hogy rontó hatalmakkal teli a zongora, és a fiókok mélyére zárt képek kipárolgása ártalmas, és mindaz jelenvaló, mit anyja és atyja valaha megéltek.
Azt is tudta Maria, hogy Xawera szelleme az Arsenálban nincs jelen.
Nem azért, mert férjhez adták egy becsületes francia rendőrkomisszárhoz, bizonyos Edmund Mainard úrhoz, kiből rögtön towianista lett, és Xawera gyermekét atyjaként szerette. Hanem azért, mert látta Maria: apja lelkében az az ügy rég lezárult. Könnyen zárult le, és tartani is azért tartott sok éveken át, mert könnyű volt, lelki teher nem sújtotta. Sem nem anyja, sem nem lánya volt Mickiewicznek Xawera, hanem az ágyasa, ezért nem érezte magát soha kicsinek véle.
S mert léleklátó lett Maria, akárcsak a Mester, érezte, hogy Celina szelleme atyjáénál erősebb. S mert Celina mostanában fogyni kezdett, annak oka az, hogy egy még erősebb női szellem munkál az Arsenálban. Maria hallgatott, s látta, Armand azt sem veszi észre, hogy Mickiewicz újabban a bottal járás szokását, mintha feledékenységből, elhagyta; Maria hallgatott.
Armand továbbra sem észlelt semmit, hallgatta a zenét, a béke szigetén nyugalom honolt, miközben odakinn a Második Császárság átmeneti hazug békéje dúlt és tarolt. Már nem Hummel és Field kompozíciói hangzottak fel jövendőbeli apósa lakásán, melyek alig harminc éve még Haydn és Mozart és Beethoven műveivel azonos népszerűséget élveztek, de az ő hangzataik is ott bolyongtak Mickiewicz és Celina fülében kirázhatatlanul, s midőn a húsz éve ismétlődő repertoár egyéb darabjai kerülnek sorra, felrémlik bennük a hely, ahol először hallották, s az is, hogy kiknek társaságában; nem is arra emlékeznek, mi történt velük az idő tájt, hanem hogy ennél meg annál a hangzatnál mire vágytak, mit vártak az eljövendő élettől éppen! a hangzatokban az egykori hallgatók hajdani vágya csodálatosképpen bennmaradt.
Voltak nékik közös koncertélményeik hajdanán. Az anyanyelv szavainak beégődéséről nem tudunk, de mikor idegen nyelvet tanulunk, minden új szónak sajátos hangulata támad attól függően, mily helyzetben s kitől hallottuk a szót először; ettől, hogy idegen nyelvet úgy, mint az anyanyelvűek, beszélni nem fogunk, érzelmi tapasztalásunk más; a zenét azonban második anyanyelvként sajátítja el az, aki; ezért is tolmácsolható azonos mű másként mindig; ám Mickiewicz és Celina zenei nyelve egyező volt! hallották a Mamát zongorázni! hát így egyesültek a zenében ők. Egyesülésüket észlelte Armand, dicsérjük meg; egyesülésüket irigyelte, s nem tudta, mily pokoli mélyeket irigyel, de hát ő sose látta a Mamát.
Kecses, kék szemű, sötétszőke hölgy volt Maria Szymanowska, a Mama, a Zenedáma, fogai, akár a gyöngysor (volt már akkor fogszabályozás, vaspántokat építettek a gazdag gyermekcsék szájába bele), tartása délceg (volt már akkor tartásnemesítő fémfűző is), koránál ifjabbnak látszott mindig; egyetlen tökéletlensége akadt, a rekedtsége, de jaj, attól kelle a férfiaknak végleg beléje bolondulniok! mint tevé Vjazemszkij herceg, meg akinek a herceg a verseit oroszra szépen fordítá, az anyakereső Mickiewicz! és utóbbi ezt írta be 1829. újévre Maria Szymanowska emlékkönyvébe: „Mon épitaphe. Musique à faire. De terre suis venu, mais en terre ne retournerai.”* Nem tért meg a Zenedáma sem a földbe egészen, hiába vitte el a kolera egyetlen nap alatt Pétervárott 31 júliusában, ott maradt ő Mickiewicz fülelésében és Celina billentésében mindvégig, hogy belsejükből, visszajáró, kísértő szellem, vezérelje őket.
Tragédia volt, hogy a Mama meghalt! s éppen, mikor a Felkelés volt, s leveretett! Úgy volt, hogy Celina férjhez megy bizonyos Erazmus Puchalskihoz, de visszament a parti, kiderült, hogy a menyasszony mégse elég vagyonos; meg azért is, mert a Felkelés miatt a Pétervárott s Moszkvában csillagló lengyelek egy csapásra gyanúsakká lettek.
Más világ lett a Felkelés után, mint volt előtte. Celina nővére, Helena Pétervárott maradt, s bár Mickiewicz féltréfásan írta neki, hogy várja meg, elveszi, lecsapott rá legjobb barátja, a száműzött rektorfi Malewski, és elcsaklizta, és az Impérium szorgos polgárai lettek, mint Helena ikre is, Romuald, ki a Kaukázusban halt meg ifjan, muszka tisztként. És szorgos oroszokká lettek a lengyelbarátságukkal tüntető korábbi kacérak majd mind, és azzá lett a katonaorvos Jerzy Mickiewicz, a „rossz magaviseletű” öcs is.
Celina visszament a Wołowski nagyszülőkhöz és nagybácsikhoz-nagynénikhez Varsóba, hol apja halt meg mindjárt; ők ott gyorsan új nagy zenedrámát akartak produkálni, Maria Szymanowska elkényeztette őket, gyakorolt hát Celina sokat, és énekelni tanult, gyakorolt szegény, gyakorolt, az elholt Mamával versenyre kélve; szép dolog a sörgyártás, de a Muzsika annál is szebb, és, úgy látszik, az is jövedelmező. Ó, micsoda teher nehezedett hirtelen Celina gyönge vállaira! Addig a Mama udvarhölgye volt, s feladata, hogy jól menjen férjhez. Most meg? a Mamát kellett volna pótolnia, felülmúlnia!
Ücsörgött a frankista gazdagságban Celina, s látom: az utcára kimenni fél, gyakorol az ínhüvelygyulladásig. Elfut falura, visszatér, emeleti szobájából a család engedélyével le se jön. A Mama egykori zenerajongó hódolójáról, Novoszilcovról kiderült, hogy ott ártott a lengyeleknek, ahol tudott; őket most oroszbérenc zsidóknak tartják a lengyelek; a kivételezett zsidókkal meg frankistákkal bizony politikai okokból barátkoztak a cári felsőbb hivatalnokok! amiként Napóleon meg az oroszok ellen nyájaskodott vala vélük! régi módszer, s mindig beválik, hol a nemzeti gyűlölségnek előzőleg gazdasági és jogi fosztottság az alapja; e régi cári módszer az én életem idején is bevált, jó érzékkel nevezett ki zsidóvá minősíthetőket Sztálin elvtárs a lengyel meg a magyar párt élére, hogy a népek azokat, a rendszer egésze helyett, mint zsidókat gyűlöljék, s emiatt azok néki a legteljesebben ki legyenek szolgáltatva.
Celina tehát nem komilfó a lengyelek körében, pláne, hogy Mamája már nem él; a gettó tájékára álmában sem merészkedik, pedig ott van tőlük nem messze, hol a továbbra is jogfosztott nyomorultak tengődnek, kik őket alulról vetik meg s gyűlölik; görcsösen gyakorol Celina, mert csak a zenével törhetne ki e fojtottságból saját jogon, de nem bír, nyűgözi őt sok-sok árny és sok-sok ijesztő hiedelem.
Koncertjére nem kerül sor; elmúlik húszéves, elmúlik huszonegy, és görcsösen zongorázik a korábban elkényeztetett spanyol szépségű kislány, és rosszul alszik, lefogy, emésztése romlik; érzi: ő itt idegen: a kiterjedt Wołowski családból a mozgékonyabbak Nyugatra mennek a vagyon jó részével; divat a vagyonmentés az arisztokrácia köreiben is, bár ők nehézkesebben tudják megoldani, vagyonuk országnyi földbirtokokban hever, miket a cár tapod, s a Nyugatra távozott arisztokraták teljes vagyonát elkonfiskálni nem habozik. Mégsem hiszem el az alapos Handelsmann állítását, miszerint Czartoryski herceg minden vagyona odaveszett volna, s a maradékkal tőzsdézve a herceg neje szerezte volna az új vagyont, miből még a párizsi Szent Lajos-szigeten az Hôtel Lambert-t is megvehették. Mindegy; menekült a vagyon Nyugatra, ez volt az első ilyen típusú újkori kifosztódása ennek a zónának, követte sok más.
És akkor megjelent Varsóban Mickiewicz követe, Celina ész nélkül rohant Párizsba férjhez, hogy nemsokára agyába csapjon a tej először, és aztán másodszor is; másodszor már tébolydába kellett vinni; és akkor jelent meg Mickiewicz lakásán a Mester, a küldetését Mickiewicz elhitte, Celinát a tébolydából Voisin doktor tiltakozása ellenére kihozta, és mikor a Mester Celinát, a zavarodottat meglátta, rákiáltott: „Én vagyok Mózes és Jézus egy személyben!”, és ezzel Celina lelkéről a terhet levette.
Egyszerű, amit a doktorok nem tudtak, de tudott a sarlatán Mester.
Ez is benne volt a zenében; Armand nem hallhatta ki.
És nem látta soha Vilnát a mi Armandunk, a Radziwiłłek, a Chodkiewiczek, a Sapiehák, a Pacok, a Tyszkiewiczek palotáit, sem a nevezetes katedrálist, mit még az egyik Jagiełło idején építettek volt, s nem látta az európai módon készített remek csatornákat, a szennyvizet a város alatt engedték a Wiliába; nem látta az Obszervatóriumot, sem pedig a Botanikus kertet, mit egy Jundziłł alapított volt, bár Aleksander Chodźko feleségét, a Jundziłł lányt ismerte, de azt se tudta, hogy Towiański Mester tiltására Aleksander évekig nem vehette el, míg végre elvette. Hétezer növény volt abban a kertben! S nem látta maga előtt a világ egyik legszebb temetőjét, hatalmas fák nőttenek benne gondozottan, szép rendben, inkább park volt, semmint a gyásznak színtere, írta egykor Niemcewicz; de mindezeket látta maga előtt Mickiewicz és Celina, s bár együtt sose jártak ott, emlékeikben mostanra odaértek, s mintha ifjan mégis együtt sétáltak volna abban a derűs temetőben.
Hallgatta Armand a zenét, s nem vette észre, hogy létezik ujjrend egyáltalán! pedig Celina ujjrendjében nemcsak a Mamáé volt benne, mit a Zenedáma egyedül kísérletezett ki magának, hanem a többi virtuózoké, így Jan Renner ujjrendje is, akinek improvizációit a nagy Berlioz fölé helyezték a kortársak, s jósolták a csodagyerek Chopinról, hogy Renner nagyságát sosem éri el. Csak hát kurvát vett el Renner, ivásnak adta a fejét, s tönkrement; mégis maradt valami belőle, ő sem enyészett egészen el.
És Celina billentése! mert olyan is létezik. Óriás háború dúlt a Mama billentése körül a húszas évek végén a varsói sajtóban! még a későbbi forradalmár, Mochnacki is hozzászólt Maria Szymanowska védelmében! A konzervatív nézetet egy bizonyos X. úr hirdette, így írta alá a cikkeit, mint tíz évvel korábban a színész Bogusławskit támadó írásokat, de erről van már egy vaskos regény. S midőn Maria Szymanowska billentését vitatták, ugyanakkor másik botrány is volt, egy ifjú vilnai költő első két kötetéről vitáztak dühödten az újítás és a hagyomány jelesei, a költőt úgy hívták: Mickiewicz. Az ő kettejük talákozása végzetszerű volt valóban. S bár Mickiewicz Varsóba soha életében nem jutott el, amiként állampolgárságot se kapott sehol a világon, és Maria Szymanowska meghalt kolerában, a billentés, a billentése megmaradt.
Kényelmesen ül karszékében Armand, a társadalmár, Celina zongorázik, valaki hegedül, másvalaki csellózik, Armand el is szunyókál talán. Áradnak Párizsba a világ minden tájáról a virtuózok, zenélnek termekben, zenélnek lakásokban, a botfülű rajongónak három sarkot se kell mennie, s már koncerteznek valahol. Mintha a rousseau-i természeti törvények okoznák, hogy az ő életével ez ennyire velejáró dolog. Nem sejtheti Armand, miféle utakra emlékezik a zenével kapcsolatban Mickiewicz és Celina.
Sártömeg! az volt, s arrafele nyilván most is az van; útjelző karók alig akadtak ama tájon, mit Zónának neveztem, mert a csumakok, a nyomorultak, azokat is eltüzelték, fáztak; az útirányt a kocsmában kellett az eltévedt kocsisnak tudakolnia, s nem volt azokban a kocsmákban semmi, csak egy nagy terem üresen, meg az alkóv, ahova szalmát szórtak, hogy aludjon a vendég; vodkát és buggyant sört lehetett kapni, de kenyeret ritkán, élelmet az utas cipelt magával, sőt széket is, ha le akart ülni, s főzhetett a füstölő kályhán és kedvére köhöghetett; mesuresz nélkül nem volt tanácsos hosszabb útra indulni, ez a szolga zsidó neve, a lengyelek átvették; egy mérföldnyi utazás kerek egy zlotyba is belekerülhetett! Télen a kocsi kerekeit szántalpakra szögezték, úgy húzták a lovak, általában négy; nyáron álló napot is kellett várni, hogy a legközelebbi faluból lomhán érkezők a kocsit sárból ökreikkel kiemelni segítsék; voltak verve fahidak a folyók felett, hanem előttük s mögöttük akkora a sár, hogy a hidat megközelíteni nem lehetett; vert utak alig akadtak, nyilván most, mikor az Arsenálban Celina zongorázik, még most sincsenek; a legjobb út, Celina emlékezhet rá, Varsó és Poznań közt van, az háromszáztizenkét kilométer, legalább hatvannégy óra; négyen-öten-hatan szorongtak egy kocsiban, egymással szemben ülve, és zötyögtek, kiknek saját fogatuk nem volt; magasan voltak a kemény ülések, létrán kellett felmászni, a létra mindig eldőlt, a beszállás félórát is eltartott; ha kinek volt pénze külön fogatot bérelni, csak az orosz hatóság engedélyével tehette, azt megint meg kellett fizetni, ezt úgy hívták, hogy podorozsnaja; sűrűbben lakott vidéken a fullajtár leszállt, előrement és fütyült, tudták is a népek, hogy vigyázat, kocsi közelít! s kiálltak oda, hol az utat sejtették, és bámulták a kocsit soká, és kereskedők szaladtak, rossz portékáikat az elszelelők felé kínálgatván, meg a könyvárusok, kik a postavonalak mentén ődöngtek nagy táskával; és hideg volt és sár és tetvek és bűz a postaállomáson, és a kocsmákban hideg és kosz és bűz, és mégis tömegesen utaztak a legeldugottabb falvakból is a nagyobb városokba a nemesek, kicsik és nagyobbak, az évi vásárokra, s nemcsak az évi szerződéseket megkötni! hanem zenét hallgatni! muzsikát! igazi koncertet! s azokon a koncerteken európai hírű virtuózok is felléptek! még maga Maria Szymanowska is! amiért pedig ekkora áldozatot kell hozni, ennyi pénzbe és fáradságba kerül, az megéri, sőt! hiába csak egy dukát a jegy ára!
Sose tudta meg Armand, milyen is egy koncert, és mennyit ér.
De azt még ő is megérezte, hogy Celina egyre szebben játszik, s vélte Armand: a Második Császárság künn tomboló Szörnyűségét helyrebillentendő. Mintha terhek lebbentek volna fel válláról, a gyöngéről, mintha valaminő görcsök kioldódtak volna csontjaiból, a játszott zenével eggyé lett, a szerző lelkével lelke megbékélt, a holt szerzők lelkét a magáéból érezte immár, s mintha mindazon eszelős befelé fülelők minden benső mélye, kincse őbenne is feltárult volna! de ezt már én teszem hozzá, aki írom ezt.
Mikor ágynak dőlt Celina s rettentő fájdalmai voltak és úgy kiabált, mint szüléskor soha, Armand nem értette. Minek ez a dolog? miért nem kel föl, miért nem zongorázik? S akkor finoman kitessékelték reménybeli anyósa szobájából.
Celina pedig a fájdalomszünetben sóhajtva mondá férjének: szereti. Mickiewicz hallgatott. S kérdezte Celina értetlenül: „Miért nem voltam hozzád mindig ilyen?” S visszakérdé Mickiewicz: „Miért nem?”
Mikor a doktor megmondta, hogy meg fog halni, Celina egészen megnyugodott.
Illetve Mickiewicz mondta meg, amint ezt Celina előre kérte tőle. A hírt nyugodtan fogadta, a halálra békésen, bátran készült, mint egy katona. Aznap jelenté meg neki Mickiewicz a hírt, mikor arca is puffadni kezdett.
Azt írta később erről Mickiewicz: „A búcsú pillanataiban egyesültünk életünkben először. Mintegy megígérte nekem, hogy szellemével mindig segíteni fog engem és velem lesz. Miért nem volt így az életben?!”
S írta Duński Karolinának és Annának: „A régi rossz, mely őt ráncigálta s másokat dühített, egészen kiveszett belőle; türelmesen, imádkozva tartott ki a végig. »Bár mindig ilyen lett volna!« – mondta erre az elérzékenyült Adam –, »mert oly sok tortúrákat jártam vele végig!«.”
S mondta bántó szándék nélkül férjének Celina: „Boldoggá tehettél volna engem, Adam, de nem voltál rá képes, én pedig nem akartam.”
S felszólítá idősebb gyermekeit, éljenek istenfélőn; kérte férjét, írja meg a Mesternek, hogy mindig hitt és mindig hinni fog benne. Férje azt akarta, hogy Duński gyóntassa meg, kinek erre a jogosítványa már nem volt, mert a Mester híve lett, s emiatt Sibour püspök felfüggesztette, ám Celina – különös! – szokott francia gyóntatóját kérte, az oda is érkezett, s aztán az egész család jelenlétében vette föl Celina az utolsó kenetet, az imádságot maga mondván. Vasárnap volt; látván Maria és Zofia fáradtságát, Celina éjféltájban aludni küldte őket.
Hryniewiecka asszony volt vele attól kezdve, együtt imádkoztak, beszélgettek. S meghagyta Celina, kinek mit üzen; sok-sok évekkel korábban utoljára látott emberekről sem feledkezett meg. Reggel Celina megáldozott Mickiewicz, Władisław és Hryniewiecka jelenlétében. S kérte, jöjjön Aleksandra, Faucher úr neje, nagynénje a Wołowski-házból; jött is; elbúcsúzott tőle. A kisebb gyerekek riadtan lopakodtak be hozzá, láttukra Celina kétségbeesett, a legkisebb Józef ötéves se volt még.
Mariának meghagyta Celina, legyen Zofiával együtt Józef anyja majd.
Kérte, temetése szegényes legyen, testét közös sírba rakják. Mickiewicz tiltakozott, mondván: „Szeretném tudni, hol vannak a csontjaid, temessenek engem is melléd”. Felelte Celina: „Neked az Úr megengedi, hogy Lengyelhont megláthasd.” És mondott még a Mesterről valamit, de a jegyzetelő Duński nem értette, micsodát.
Szinte tankönyvi volt Celina haldoklása. Utólag emlékezték volna ilyenné? nem hiszem; inkább Celina igyekezett úgy halni meg, ahogyan kell, ahogyan szép; még haldoklásunkban sem válunk szabaddá igazán.
Nagy fájdalmában pedig azt kiabálta Celina: „Végy már magadhoz, végy!”
Jól intézi ezt is az Úristen: oly teherré teszi életünket a végén, hogy a világból távoznunk boldogság legyen.
Az Úr 1855-ik esztendejének március 5-ik napján, hétfőn kora délután hárman voltak ágyánál, a cselédlány, Mickiewicz és Zofia. Akkor már nem tudott beszélni Celina, csak a kezét mozgatta, s mutatott férjére és Zofiára. Azt mondta akkor Mickiewicz: „Azt akarja, hogy kezünket egymás kezébe tegyük.” Zofia megrémült, s mondta, szerinte Celina a szobából a levegőre vágyik. Celina reményt vesztetten lehunyta a szemét, kezét leengedte, feküdt mozdulatlan; Zofia az ágytól ellépett, távolabb leült; Celina összeszedte magát, szemét kinyitotta, férjét és Zofiát ismét magához intette, intésével kezüket egymásba tenni kifejezetten parancsolta. S akkor Zofia, életében először, kezét Mickiewicz kezébe tette, mert Mickiewicz rászólt: „Ez a haldokló utolsó kívánsága”. És Celina keresztet rajzolt a kezükre akkor.
Celina testét koporsóba Armand és Władisław tette.
Gyász volt és zavar volt a házban a temetés után.
Celina beszélni nem tudván is kimondta azt, amit kimondani tilos.
Parancs volt ez, az Úrnak parancsa, de kívülről mondatott ki, nem pedig úgy, ahogy kell. Zavartan téblábolt a házban Zofia heteken át, zavartan intézte az intéznivalókat Mickiewicz, és az egyesülésüket kívánó halott Celina közibük állt.
Tépelődhetett Mickiewicz, vén-e már vagy sem. Zofia pontosan tizenöt évvel volt fiatalabb Celinánál, tehát Mickiewicznél csaknem harminccal; a lánya lehetett volna. De Michelet ifjú felesége például! és Goethe öregkori szeretői! és sok más példa! Niemcewicz, kit a bimbózó francia hölgyek nyolcvanéves korában is ajnároztak! Mikor ő csak nyolcvanéves lesz, Zofia már ötven!
Gondolhatta, hogy a túlvilágról is úgy nézi Celina Zofiát, ahogyan még életében nézte. Látta Mickiewicz, miként nézi Celina kihunyóban Zofiát lopva, irigyen, vágyakozva; belelátta a maga életének jobbik lehetőségét, azt, ami nem lett. Kinézte magának Celina Zofiát, hogy élete, a földi, benne folytatódjék. Úgyis közös volt az apjuk. De Zofia erősebb alkatú, életrevalóbb, talán mert a Wołowskiak vére nincs benne, őt a Zenedáma árnya nem nyűgözi, Zofiából hiányzik a zene.
Azt is tudta Mickiewicz, hogy Zofia őt társául kívánja. Ha másból nem, megtudhatta abból, hogy Maria a tizenhét éves Władisławot szép félunokanővére ellen hergelte. Maria hűvös utálattal sújtotta Zofiát, s mikor a szerelemféltő Władisław atyja és Zofia ellen kikelni késznek mutatkozott, színük elé hívatta atyját, és kipakolt.
Hogy ez megtörtént, bizonyos; a részletek nem maradtak fenn, de kitalálhatók. Elvégre puccs volt, hogy ők Celina láthatásától az utolsó napokban lényegében el voltak tiltva, akkor is, mikor ama végrendelkező gesztust Celina állítólag tette. Az is bűnös dolog, hogy Celina áldását a kötésre Mickiewicz sietett kiszivárogtatni. Hivatkozhatott anyja emlékére Maria, hogy a házasságot meggyalázni sem az életben, sem utána nem szabad. Elmondhatta Zofiát mindennek. Csak jó partit akar csinálni. Celina megszenvedett érte, ők, a gyerekek megszenvedtek érte, hogy a nagy lengyel költő rokonai legyenek: hogyhogy most jön valaki, és beleül a készbe? A korkülönbséggel, ha okos volt, és az volt, nem érvelhetett Maria, de előadhatta, hogy Zofia egy nemzeti költőhöz nem illik: mindent vidékiesen, elmaradottan ítél meg, gondolkodása földhözragadott, fukarsága közbeszéd tárgya, Európában idegenül mozog, nyelveket alig beszél, hát társ az ilyen? ilyen egy Vátesz társa? De a legjobb érve az lehetett Mariának, amit biztosan kijátszott, hogy „nevetséges leszel”.
Ha tudta a távoli Krasiński, és tudta a Mester, hogy a nevetségessé válástól retteg a Költő, hogyne tudta volna Maria.
Nem tudjuk, mit felelt a vádakra Mickiewicz; úgy gondolom, erősen kívánta, hogy az utolsó tizenöt év, pont amennyivel Zofia fiatalabb Celinánál, ne történt meg légyen. Ha ezt a tizenöt évet az életéből kitörölhetné, s kezdhetné elölről, de Zofiával! akkor a Mestert sem ismerte volna meg.
Mitől van, hogy visszaifjodni nem lehet?
Nem hiszem, hogy Maria érvelése vagy a lelkifurdalásos gyász megrázta volna; mi nem így működünk. Maria lényegében azt mondhatta csak: légy olyan, amilyennek lenned kellett volna; légy olyanná hátralévő életedben, amilyenné magad a legjobb műveidben fölemelted; ugyanazt mondhatta Maria, amit Saint-Martin követelt, csak most már a dolgoknak utána. De hogy magát életében először szabadnak érezhette! s volt a közelben egy életteli nő, aki őt szabadon választotta, akarta! aki őt tiltások ellenére szerette meg! ehhez nem volt hozzászokva a Költő, és a zavar napról napra nőtt, miközben Zofia várt; igen félt az élettől a Költő; így talán csak költők tudnak félni.
Maria ellenkezése mégis súlyos volt, érveket szolgáltatott a gyáva döntés mellett.
Az élet kívánása mégis oly erős volt! oly határtalan!
Még tartott a felfüggesztett állapot, mikor levelet kapott a Mestertől, Zürichből a Költő, március 17-i kelettel. Megrendülten vette Celina halálhírét a Mester; levele a bizonyság, hogy Celinát mélyen szerette ő; reményét fejezte ki, hogy Adam testvér szenvedése immár elegendőnek bizonyult a krisztusi útra visszavezéreltetni. Szép hosszú levél volt, de az őszinte gyásztól megbicsaklott a végén a Mester tolla, mert jókívánságait Celinához és Adamhoz együtt intézte, mintha Celina élne még, és egyesülésüket forrón óhajtotta, mint testvértársuk és szolgájuk nékik. Hitt a túlvilágban a Mester, hogyne, de Legelső Tanítványa kiérezhette, hogy a gyászhírt a Mester nem bírta felfogni.
Ugyanúgy akarta őt a Mester Celinához és múltjához kötözni végleg, mint legidősebb lánya, ki a Mestert csak embernek, s e műfajban is gyarlónak tekinté.
Néhány hét múlva a feszültséget tovább bírni nem lehetett; Mickiewicz habozott, mint mindig, nem mondott sem igent, sem nemet, így volt kényelmesebb; akkor Zofia elutazott örökre, noha ő volt az, kit az Úr a Költőhöz rendelt; az Úr megengedte ezt, de meg volt rendülve bizonyára Ő is.
Mickiewicz sok levelet írt Zofiához aztán, változatlan érzelmeiről biztosította megkésve; e levelek lényegét Władisław letépte majd; Zofia később férjhez ment egy elég jó költőhöz, aki festő is volt, Lenartowiczhoz; üres lett a ház, noha nagyobb s kisebb gyerekekkel tömve, de az élet reménye végleg kiszökött belőle Maria akaratából, aki nem eleven embert akart, hanem a lengyelségnek szobrot, múlhatatlant, makulátlant, és apjában az életet megölte Maria, a számkivetettségben született, aki a vakká vált lengyel festőnek halálon túl is hű özvegye lett majd, akinek hontalan életében a Hon volt a parancs; mindebből csak Armand nem vett észre semmit, a társadalmár.
Az orosz a törökkel háborúzni fog!
Az európai hatalmak a török oldalán be fognak avatkozni, hadba lép az egész világ, feléled a világforradalom, s meglesz Lengyelország!
Ennek Armand külön örült, mert Maria kezére várakozva csaknem lengyel emigránssá lett már maga is.
Bölcsen tették a közben elhunyt Bem tábornok meg a többi lengyel s magyar hadfiak, hogy a levert Népek Tavasza után a törökhöz menekültek és mohamedánná lettek, előre érezvén, hogy a Porta és Pétervár összeütközik a világszabadság hajnalán! De hogy ennyire gyorsan?! az elbízott, lomha nyugati hatalmak számára kényszerítőleg! ezt még a vadul reménykedők is alig remélték.
Már megmondták a doktorok, hogy Celinának ritka fajta rákja van s gyógyíthatatlan, de Mickiewicz mégis felélénkült, és íreket fogadott nagy számban, felújult a francia-ír szövetség eszméje az angolok ellen, mit még Ledru-Rollin javasolt! és latin nyelvű ódában szólítá fel III. Napóleont a világszabadság képviseletére Mickiewicz! Ismét veszélyes lett a Költő-Professzor, hála istennek! leveleit a cenzúra feltépte! és Stattler márványba szoborta Mickiewiczet, és Szweycer ismét lefotografálta, és Zofia Szymanowska a Költő-Professzor portréját megfestette! és visszatért a Portáról Wysocki, a forradalmár katona, és a lengyel demokratákkal egyezkedni kezdett, hogy a lengyel koronát Napóleon Jeromosnak, becenevén Plon-Plonnak ajánlják fel, s az el is fogadta! Kár, hogy a magyar forradalmár Klapka egyébként helyes elvirányú röpiratot írt a hivatalos francia politika és III. Napóleon ellen, Plon-Plon terveit támogatván, mert a szerzőséggel magát Plon-Plont gyanúsíták, s emiatt kegyvesztett lett; mindegy; forrtak az elmék ismét! és jöttek ifjú lengyel költők a Professzor-Forradalmárhoz, például egy Lenartowicz nevű, meg mások!
Kitör a világháború mégis! a Honából negyedszázada elűzött lengyel nemzedék mégis megéri a diadalmas hazavonulást! e dicső nemzedék mégis honi földben nyugodhat!
Armand elképzelte, hogy a világforradalom diadala után Mariával ő Varsóban vagy Vilnában fog élni; a költözés végre teljesen szabad lesz. Más város nem jutott eszébe, ezt a kettőt hallotta emlegetni leggyakrabban.
Tevékeny forradalmárrá lett Armand ismét, és nyomasztólag csak az hatott rá, hogy a Professzor-Forradalmár nem őt, hanem másik önkéntes ingyentitkárát, Henryk Służalskit tüntette ki a szeretetével inkább.
Behozhatatlan előnyökkel indult e versengésben Henryk, mert már a Felkelésben részt vett, és a Professzor fővezérsége idején légiókat szervezett, amiért őt a francia vasút a forgalomszervezői állásából menesztette, s azóta cantonier gyanánt dolgozik, kis házikóban ücsörög a saint-germaini erdőben, minden vonat elé kibattyog, s jelzi szabad-é a pálya. Van egy jó kutyája, avval járja az erdőt, madárfészkeket fosztogat, nyúlra vadászik, Párizsba mindig teli táskával jő be. Armand nem tudott vadászni. Henryk teljesen kopaszra beretválta a fejét, ez valami ólengyel szokás, hatalmas bajsza kétfelől majd a füléig ér, ez is valami ódolog, és termete hatalmas, ereje herkulesi; mikor nagy növését a franciák csodálják, hamiskásan, népiesen ilyeneket mond: „Hazámban a törékenyek közé tartoztam”. Egyszer egy francia vendég megemlítette, hogy mikor az orosz sereg Párizst megszállta, látták, hogy a kozákok, kik közé magát Henryk valamiért számította, noha lengyel volt az anyanyelve, nos, a kozákok mécsest ettek; mondta erre Henryk: „Én civilizált kozák vagyok, én csak sztearingyertyát eszek”. És tudott játszani dorombon, és kozáktáncot tudott járni, és régi lengyel anekdotákat tudott kópésan, ráérősen előadni, miket Armand nem értett, csak körülötte kacagtak a lengyelek; látta Armand, hogy a Professzor számára Henryk a megtestesült Nép, s ezzel ő nem bírt versenyezni.
Szerette volna Henryket szeretni Armand, de az nem hagyta magát; nem tudhatta Armand, hogy Henryk az olyan fajtájúakra, mint ő, azóta haragszik, mióta a Hetedik Heteknek Őrizője csak Ram távozása után lehetett. Immár tíz éve ennek, de azóta se jött ki a tüske Henryk medvetalpából.
Mikor Celina halála után úgy döntött a Professzor, hogy Sztambulba utazik, újabb légiót szervez és az orosz ellen maga is hadakozni fog, Henryk, a leleményes, nagy tábori sátrat kerített, a lakás legnagyobb szobájában a parkettára fölverte, belülre szalmát szórt, és a Professzor-Vezérrel benn éjszakázott e sátorban. Szívta a fogát Armand, hogy e hízelkedésnek Professzora bedőlt, de örült, hogy Henryk mellett e nagy hadi vállalkozásba őt is magával viszi reménybeli jövendő apósa. Armand dühösen érvelt a rémült kishitűek ellen, kik Mickiewiczet őrültségéről lebeszélni próbálták arra hivatkozván, hogy közelebb van a hatvanhoz, mint az ötvenhez. Ugyan! rég nem nézett ki ilyen jól a Professzor! és hány sokkal vénebb nagy hadvezérek voltanak már!?
Ekkor történt az az égetés, amelyben Armand is segítkezett, Władisław mellett; sok ezer kéziratoldal égett, mint már mondtam.
És útra keltek Sztambulba, és Czartoryski herceg támogatta a vállalkozásukat, és egyik fiát is vélük küldte, örökösét, Władisławot. Kivirult a Költő-Professzor a hajón, orrlukaiból a könyvtár betűrágta pirporát kiprüszkölte, mint a hadiparipa. A könyvtártól Armand is szívesen szabadult, hol történészi kutatómunkáját önkényszerrel végzé. Sehol annyira erotikus teret, mint egy olvasóterem! hol immár csinos ifjú hölgyek is megfordulnak, és a polcokról a könyvbe zárt holt szerzők e hölgyek finom kezébe kerülni akarnak síron túli nagy gerjedelemmel! Maga is gerjedve érezte ezt Armand, kiben misztikus hajlandóság egyébként nem volt, és a múltból, e nagy kolumbáriumból, ami a könyvtár, előre akart menekülni, az életes jövőbe.
És megérkeztek Sztambulba.
Teli volt Mickiewicz lobogással, a lakáskörülmények nem izgatták. Az ifjú Czartoryski herceg persze szállodába ment; ők hárman, vagyis Mickiewicz, Armand és Henryk együtt, egy szobában laktak Perán, a Galata európaiak által kedvelt részén egy franciánál. Amíg Henryk és Armand titkárilag szaladgáltak a városban, a nyirkos szobában három művet is elkezdett írni a Költő: egy történelmi drámát, egy képzelt lengyel hölgy képzelt emlékiratait, valamint egy fura drámai költeményt, címe A Betegek Társalgása; mindenféle kolerások közt játszódott volna a történet egy soknemzetiségű karanténban, melyből egy lengyel tiszt szerencsésen mégis kikerül. Armand nem tudhatta, hogy hasonló művet írt már Słowacki, címe A Pestis-holtak Atyja, halhatatlan remekmű, az első egzisztencialista költemény a világon, s tán a legjobb; amiként régen Mickiewicz műveit Słowacki, úgy írta most Słowacki művét újra Mickiewicz, s talán lélekben így zarándokolt el Słowacki sírjához, amit 49 április elején, mikor temették, elmulasztott; harmincan állták a koporsót körül, senki meg nem szólalt, úgy oszlottak fel.
Nagy volt a belső lendület a Professzorban tényleg, noha Towiański e merőben földies küldetéstől elállni intette Svájcból, akárcsak az olasz vállalkozás idején.
És egyezkedni kezdett Mickiewicz Sztambulban az ő nevével is páváskodó Czartoryskiakkal, de nem soká bírta, hamar összeveszett az ifjú herceggel; egyezkedni kezdett a Sztambulban mászkáló lengyel demokratákkal, kik őt nyíltan utálták és Júdásnak nevezték, mert Czartoryski szolgálatába állt; és egyezkedett török hivatalosságokkal, kik lassúak voltak s kevéssé közlékenyek, ám ha valamit mégis mondtak, érződött, hogy mondataik mögött nem egyetlen hátsó szándék húzódik, de legalább három; az is előfordulhatott, hogy az ötödik végső hátsó szándék egyezett azzal, amit mondtak. És találkozott Mickiewicz mohamedánná lett lengyelekkel és magyarokkal, tárgyalt vélük, s nemigen lehetett tudni, melyikük hazafi, ki az iszlámot álcaként vette magára jó katolikusként, melyikük karrierista, s melyikük kinek az ügynöke, kettős-hármas orosz ügynök-é, vagy csak a Porta valamely hatalmasságának lefizetettje. Mosolygós volt mindenki, ráérősen ücsörge mindenki, mintha nem is dúlna háború, mely a Portára nézvést végzetes is lehet; az lett; sok mosolygósak világosan látták ezt már akkor, de remélték, hogy amíg az ő életük lepereg, addig még kihúzza a Török Birodalom. Tárgyalt, tárgyalt a Költő-Professzor nem is egy, de két légió felállításáról, az egyik lengyel–szláv lett volna, a másik pedig zsidó; titkárai közül Henryk a lengyel, Armand a zsidó légió létesítéséért ügyködött, ezért is voltak a Költővel ketten ott; nem értek el semmit.
Mickiewicz lendülete elhamvadt.
Armand mindent megnézett a városban, Mickiewicz semmit.
Armand bódultan mászkált s jegyzetelt; bámulta az Hagia Sophiát, kívülről megnézte az épülő új szultáni palotát, a Dolmabahcse-szerájt, már majdnem kész volt, egy kis török Versailles, addig ötmillió aranyba került; mondták róla a cinikusak, hogy ilyet utolsó uralkodók építenek, midőn az identitásnak már vége, de Armandnak tetszett; járt a híres bazárban, a szépséges Kék mecset szépségét megcsodálta, s megnézte a Jedikulét, a Héttornyot is, hol a lengyelek közlése szerint lengyelek is raboskodtak hajdan. A Chóra-templomot nem láthatta Armand, mert akkor még dzsámi volt, és a legrégibb keresztény mozaikok lemeszelve várták feltámadásukat. A Topkapi szerájt se láthatta, mert még benne lakott a szultán, Abdul Medzsid. A régóta ott élő lengyelek mesélték, hogy három biztonsági zónára van osztva a szultáni lakhely, s közülük csak az elsőbe juthattak be közülük páran; de a legtitkosabb belső épületről, a háremról csuda meséket tudtak: sok pici szobából és egy áttekinthetetlen folyosórendszerből áll az a hárem, teli van ajtóval-ablakkal, de sose tudni, melyik nap melyik ajtó s ablak lesz nyitva, melyik zárva, melyik mögött áll fegyveres őr s melyik mögött nem, ezt csak a szultán tudja; s mesélték, van ott bent egy olyan tárgyalóterem is, melyben kút áll, csőrendszer szállítja belé a vizet, a víz éjjel-nappal hangosan csobog, ezért az ott folyó beszélgetést kihallgatni nem lehet; tetszett ez az ötlet Armandnak nagyon, noha mondták a cinikusak: kár a vízért, mindig mindenki mindent tudott a politikában; a város is tetszett Armandnak, s nem értette, mitől lett átmenet nélkül borongós Mickiewicz.
Pedig még a hajón oly derűlátó volt! és az a néhány koleraeset, ami előfordult, meg sem legyintette kedélyét! Hogyhogy most borús lett e virágzó, illatozó-bűzlő, egzotikus, pompás városban? Annak is örülhetne Mickiewicz, hogy az ifjú Władysław Czartoryski herceget az angol nagykövet, Redcliff hűvösen fogadta, ám őt, a hírneves költőt, a nemzetközi forradalmárt kitüntető melegséggel! Mickiewicz legyintett: az ifjú herceg diplomata, és Anglia így érezteti, hogy hivatalosan nem tesz semmit, ő meg, a költő, egy senki, hozzá lehetnek kedvesek; Armand tiltakozott.
És mégis elértek valamit! Lassan, nehezen, de mégis! ennek örülhetne Mickiewicz! Igaz, a francia nagykövet, Edouard Thouvenelu gyáva bürokrata, de a lengyel légiósokat mégis beengedik, ha nem is Sztambulba, de legalább Burgaszba, Szadik pasához!
És ők mindjárt indulnak a sereghez Burgaszba!
Ennek Mickiewicz is megörült. Elege volt az előszobázásból, az ígérgetésekből nagyon. És elindultak Burgaszba ők hárman, a Költő, meg a két titkára Szadik pasához, akinek eredeti neve Michał Czajkowski volt, becenevén Czajka; Mickiewicz ismerte még az emigráció első éveiből, Párizsból; Czajka maga is irkált, s csak később lett Czartoryski keleti ügynöke, és a mohamedán vallást azért vette föl, hogy a török ki ne adja az orosznak.
Szeretettel fogadta őket Szadik pasa, cipelte a Költőt vadászni, lovagoltatta jó lovon, etette-itatta; a Költőt nem zavarta, hogy Szadik a vallását és a nevét elhagyta, mert sose volt vallásos, úgy hát mindegy. Henryk azonnal jelentkezett a kozák seregbe, Armand habozott.
A vezéri sátorban lakott a Költő, egyenruhába bújtatták, ennek örült. A katonákkal együtt étkezett, a tábori kosztot fogyasztotta megint, mint hadvezérként Itáliában hét évvel előbb. Voltak e lengyel–kozák seregben az itál légióból is páran, látásuknak Mickiewicz örülni látszott. Hogy a többiek veszte nyomasztólag hatott-e kedélyére, nem tudjuk, és azt sem, miként hatott a volt Capoconduttore látása a megmaradt légiósokra; ezt a témát minden feljegyzés kerüli, kerülöm én is.
Látta Armand, hogy Szadik a túlságig hízeleg Mickiewicznek, eszközként akarja felhasználni Czartoryski ellen, aki Szadiknak régebben kenyéradó gazdája volt, áskálódni kezdett ugyanis Zamoyski gróf, és a mások által megszervezett sereget el akarta lopni, akárcsak hét éve; így is lett később, Zamoyski a Szadik-sereg felét elcsábította a magasabb angol zsoldba; Czartoryski herceg eközben azt hozta fel Szadik ellen, hogy mohamedán, holott az ő utasítására lett sok éve azzá; e méltatlan viszonyok láttán úgy döntött Armand, a demokratikus szellemű társadalmár, hogy az arisztokraták bosszantására a kozák légióba ő is felvéteti magát.
Ezek a kozákok nem egészen olyan kozákok voltak.
Történt még I. Péter alatt, hogy bizonyos Ignat Nyekraszov kozák atamán a katonáival fellázadt a cár ellen, menekülniük kellett, letelepedtek a Szurdzsa folyó melletti Enoszban, de az is közel volt, és az 1828-29-es orosz–török háború után továbbmenekültek Anatóliába, a Kus tó mellé. Nyelvüket, szokásaikat megőrizték, s várták, hazájukba egyszer visszatérhessenek. Szadik még mint Czajka sok évvel korábban vetődött közibük; úgy tudta, e kozákok nem oroszok, bár oroszul beszélnek, s a lengyelek természetes szövetségesei lehetnek; a nyekraszovisták meg akarták ölni, cári kémet gyanítva benne, amolyan zaporozsjeit, akikből sokan küldettek át, hogy őket kikémleljék és leölettetni visszacsábítsák az Impériumba. Czajka életét egy szökött orosz katona, a Pohrebiscsból való Prokop mentette meg, tanúsítván, hogy Czajkowski lengyel s a Felkelésben az oroszok ellen harcolt. Erre a kozákok úgy megvendégelték, hogy csaknem abba halt bele. S hogy immár Mehmed Szadik lett Czajkából, e régi italozásra emlékezvén a kozákok hagyták magukat általa a török seregbe verbuválni, s még azt is eltűrték, hogy lengyelek is jöjjenek közibük. És jöttek a Törökhonban tengődő lengyelek és más lengyelek is, kik nem haltak meg a görög szigeteken. Hát ez volt Czajka kozák serege. Oszip Goncsar volt a kozákok atamánjának a neve, van róla fénykép, kezében tábla, rajta oroszul: „Életem keserű a földön, 1855.” Adott e nevezetes kozák atamán ötszáz katonát Szadik pasának, és Mickiewiczet még Sztambulban szép ősi szokás szerint meghatódva kenyérrel és sóval köszöntötte; egyébként a cárnak volt a besúgója.
A táborban Mickiewicz szinte kizárólag Szadikkal társalkodott négyszemközt. Miről beszéltek? Arról biztosan, hogy Karol Różycki legyen a légió fővezére, ezt szerette volna Mickiewicz; Czajka a Felkeléskor Różycki vezérsége alatt harcolt vala; úgy vélem, magasztalóan nyilatkozott Czajka az Ezredesről, látván, hogy személye Mickiewicznek különösen kedves, mert egy magányos vénemberrel könnyebben elbánhat pasaként, mint Zamoyskival, ha úgy adódik.
A Vátesz testvér erősen akarta, hogy a Vezér testvér fővezér legyen.
A Vezér testvér közben a Mester parancsára tétlenül, erkölcsileg feddhetetlenül várta a Tettnek idejét, ami a Mester szerint még nem jött el; csak hat évvel később neszelt föl a Mester, mikor Lengyelországból hírek jöttek, hogy valami készül; utasítására 62-ben ment Párizsba a Vezér testvér, hogy kéznél legyen; az újabb leverendő lengyel Felkelés 63-ban ki is tört, némelyek otthonról hívták Karol Różycki ezredest, legyen ő a fővezér; a Mester végre áldását adta, a hetvenhárom éves Różycki elindult a Hazába, kísérte őt az ötvennyolc éves Nabielak Zürichtől; Prágán és Krakkón át eljutottak Lvovba, ott Różycki megfázott, ágynak esett, és a Nemzeti Tanács elutasította követelését, hogy a lengyel sereg esküdjön fel a towianista elvekre, úgyhogy Różycki mégsem lett fővezér; élt még hét évet aztán. De most, 55 őszén nem tudhatta senki, hogy így lesz.
Szép ősz volt, csak Armand unatkozott nagyon, vele senki sem törődött; irigyen figyelte Henryket, aki a katonákkal megtalálta a nyelvet és a történeteivel traktálta őket s azok nevettek; Armand, a forradalmár, lengyelül nem tudott, oroszul nem tudott, lovagolni nem tudott, a török koszt megfeküdte a gyomrát, a vodkát pedig, amit a mohamedán vallás tilt és a táborban vedelték, utálta.
Igen felvidulhatott, mikor a tábort váratlanul otthagyták és visszatértek Sztambulba.
Azt írta erről Mickiewicz Czartoryski hercegnek Párizsba: „Úgy éreztem magam a táborban, mintha hazám ölén lettem volna, és ha nem fog el a hirtelen gyöngeség, alig tudtam volna a tábortól elszakadni.”
Miféle gyöngeség?
Állítólag vérezni kezdett az aranyere ismét, és elrontotta a gyomrát. Orvost hívtak, megvizsgálta alaposan, arrafele nem ritka a kolera, de nem az volt; mindenesetre azt tanácsolta, térjenek vissza pihenni Sztambulba.
De mit kellett volna Mickiewicznek kipihennie? az üdülést? a víg nyúlvadászatot? az őszi langymeleget? a lófuttatást? az éneklést a katonákkal?
Gyermeteg, játszi katonáskodás volt az, unta is Armand.
Összekülönbözött volna Mickiewicz Szadikkal? ellenkezőleg; őt dicséri abban a levélben is, amit Lenoir úrnak írt; e befolyásos Kelet-szakértővel mi már találkoztunk, Hersfeldben ő volt az a Zwierkowski hadnagy, aki savanyú megjegyzést tett a németek lelkesedésekor, és a besançoni depóban is időzött demokrataként, nem sejtvén még, hogy Czartoryski herceg keleti ügynökeként, francia álnéven híresül majd el.
Visszatértek hát Sztambulba; de miféle gyöngeség miatt?
Bámultam Sztambulban Mickiewicz török íráspróbálkozásait és bólogattam. Egy örökké nyughatatlan elme miért ne akart volna törökül megtanulni? Lévy is tanult törökül. S miért ne szervezett volna Mickiewicz lengyel légiót, zsidó légiót, bármilyen légiót, ha a cár elleni küzdelmet a sorsának tartotta?
Nem értettem semmit; én is alábecsültem a Költőt; elhittem, amit mások hittek róla: hogy komolyan gondolta, miszerint pár száz fős csapatok az orosz–török háború kimenetelére hatással lehetnek.
Nem ezt gondolta.
A nagyot gondolta: hogy az ideát, a szikrát a Földön szimbolikusan segíti lenni.
Őbenne ott volt a szikra, ő pedig Európa délkeleti végén, Sztambulban és Burgaszban, s a túlparton már Ázsia.
De ugyanez a szikra Európa északnyugati végén is ott volt, és szintén az ő váteszi volta révén. Nem hazudott Eustachy testvér tíz éve Ramnak, mikor azt mondta neki, hogy Mickiewicz Oostendébe készül. Valóban oda akart menni, de mert nem jött össze, maga helyett odaküldé Ferdynandot és Annát, és meg is keresztelék ott a Népek Tavasza zűrzavarának idején Towiański Mester fiát a Kazimierz Ferdynand Adam névre, ki ott is született Oostendében 42-ben, de a keresztelővel sok évig vártak, hogy Mickiewicz a helyszínen lehessen a keresztapja. Az lett, bár távollétében.
Úgyhogy az ő révén a szikrák egész Európát, kelettől nyugatig, beboríták.
Szimbolikus volt ez a két légió is, a lengyel meg a zsidó. És jó, hogy Czajka mohamedán lett, az iszlámot is ezzel a szikrával kell telíteni, hogy kétezer év múlva, a következő Eljövetelkor a három szép Egyisten-hit a Megváltót együtt segítse. Sőt négy Egyisten-hit! mert a pravoszlávia is bevonatott a kozákok révén.
És a kozákok közé a félzsidó Armand is belépett, s ezzel a Mester teljes körű misztikus nemzetközisége meg volt valósulva.
Tán sose volt hívebb követője a Mesternek Mickiewicz, mint Törökföldön.
Elképzelhetetlen, hogy Szadik pasát a Mester hitére ne próbálta volna megtéríteni Mickiewicz, és erős a gyanúm, hogy Szadik pasa e térítésre hajlani mutatkozott bölcsen; küldetését a táborban elvégezte a Vátesz, nem volt miért maradnia tovább.
De mi az a gyöngeség, mely a Legelső Tanítványt megrohanta?
Talán ez: a küldetés vége.
Ugyanolyan rettentő üresség, mint a Pan Tadeusz befejezése után.
A Mester is azt tanítja: megérzi a Szellem, mikor fogytán az Akarat, s lefokozódni nem akarhatván a Szellem úgy dönt, a Testet elhagynia ideje. Fájdalmas e folyamat, és nem azonnali, túl sok szállal kötődött össze Test, Lélek, Szellem az életidő alatt; gyarló néha a Szellem is, van úgy, hogy átmeneti lakhelyét a túlságig megszerette. A válás fájdalmát nem is feledi soha, emlékét a következő testesülésbe magával viszi.
Lakástól is nehezen válunk meg mi, emberek, ha megszerettük, ha benne mind a jó, mind a rossz: az élet megesett velünk; emlékekkel teli az ilyen lakás, szellemek suhognak benne tülekedve, bútorokat hiába rendezünk át, dobunk ki; képzelhető hát a Szellem fájdalma, midőn a vendéglátó Testtől búcsúzik! és a Szellem is kényelmes, és kancsukával kényszeríti majd az Úristen, hogy földi testbe gyötörje magát ismét.
S midőn véget ér majd a Történelem, így tanítják sokan, a Szellemünk a többi hasonló szellemekkel az Úrban egyesül, és tudása és emlékezete, mindmegannyi felhalmozott szeretete az Urat a többi hasonló szellemekével együtt kitölti egészen; akkor lesz minden együtt egyetlen pillanatban, s talán akkor meg is fordul az Idő, erről azonban találgatásokat kiötölni fölösleges, ezt nemhogy ember, de Szellem se tudhatja előre; elég annyi, hogy erre vágyunk irtóztató erővel mindaddig, míg halandók vagyunk.
De miként adja jelét a Szellem, hogy búcsút intenie eljött az idő? hát szellemesen: emlék suhan át bennünk váratlanul.
Azt hittük, elfeledtük. Azt hittük, leküzdöttük a nem létező tartományba. Tévedtünk.
Könnyebben ér minket ilyen sugallat tengerparton, mert nemcsak a hangot viszi jól a víz. Tudják ezt a halászok, tudják a kalóznépek; hajóznak a nyugodt felszínen, s látják a tornyokat, a kristálytömböket, a kristálypalotákat maguk előtt, s ha odaérnek, nincs ott semmi, de ők tudják, nem a látszat csalta meg őket, és elnevezik a vízimanókat, tengermély-isteneket maguknak hallgatagon; és Burgaszban Kelet felé nyitott a tenger.
Oroszul beszéltek a kozákok Szadik táborában.
Oroszul kellett, hogy a tenger felől hangozzék a Szózat.
Én hallom; ide is írom.
|
E költeménynek címe az, hogy Prorok, vagyis A Vátesz; két évvel annak előtte írta Puskin, hogy a Mesternek az első látomása támadt.
Megírta a történetüket Puskin költőfejedelem előre.
S megírta a régmúltat is, jobban értve, mint kik a Szentírást körmölték volt hajdan, és Ézsaiás történetét beleválogatták vala, hogy szent legyen.
Ézsaiás látá meg az Urat, miután meghalt Uzziás király, és egy hatszárnyú szeráf elibe állt, és ajkát illeté az oltárról elvett eleven szénnel, a feláldozott élőlény égő maradékával. Tisztátalan ajakú volt Ézsaiás korábban, ettől a széncsípéstől vált látó igazmondó prófétává.
És meghaltak a dekabristák, ettől vált szomjassá Puskin költőfejedelem lelke, és a dantei sötétbe jutott; elébe állt az az ódon szeráf neki is, ennek is hat szárnya volt, de ezzel ő már a keresztúton találkozott, s mert a nép úgy hiszi, hogy keresztútnál az ördög áll, ördög volt e szeráf kétségtelenül.
Látóvá tágult Puskin fejedelem szeme is, mert a jövendő sasfiókjait félteni nyílott ki a szeme. S hallá a mennynek rezdülését. Egészen a Mester nyelvén mondja ezt. S mily találó, hogy az angyalokkal nem ördögöket, de tengeri szörnyeket állít szembe! Leírta-e már valaki vágyak és ösztönök ellentétét egyszerűbben, nagyszabásúbban? s vajon ábrázolta-e valaha bárki finomabban a földi siralomvölgyet, melyben a völgyi szőlő senyved? s hogy éppen szőlő! benne ott lappang a bor! a részegedés, maga az élet! Dionüszosz sejlik a kép mögött! micsoda titkos, hatalmas költészet ez! mennyire pontos!
Ézsaiás igazmondó lett a parázstól, mert ajka tisztátalan volt korábban; Puskin nyelve bűnös volt, ravasz, mert csevelykedvelő; de igazmondóvá lett-e, hogy kígyófullánkos nyelvet kapott? s hozzá bölcset! Mit hirdet majd mérgező nyelvével? És kitépi az ördög-szeráf az emberi szívét, s az áldozati élőlény szénné égett maradékát teszi helyébe: a fájdalmat, igen, de szív helyett csak parazsat! Ember-e még az a modern Ézsaiás, vagy csak szívtelen, fullánkos gépezet, halálát tovább fertőző holt, vámpír?! Igen, vámpír, mert holtan esik földre; feltámasztja az Isten, követévé avatja, igévé lenni parancsolja Saint-Martin szellemében – de nem tudni, mit akar az Úr!
Meglátta Puskin költőfejedelem a messiási sors kétértelműségét, mert átélte Ézsaiás sorsát újra; megértette ínségében a régi prófétát, s benne önszellemét látta meg, és új tudását e régi szellem tudásához hozzátette; azóta gondterhelt, bölcs ez a szellem, saját kígyófogának, parazsas szívtelenségének veszélyét látja, az Ige homályát szenvedi, önmaga természetétől retteg.
Újat látott meg Puskin költőfejedelem, fiókáit féltve messzi jövendőbe nézett riadt anyasas-szemével.
S nemcsak a gyász lehetett, ami hozzá a szeráfot vonzotta. Ézsaiás szerethette azt az Uzziás királyt, ki alatt biztosan rend volt, halála után pedig rendetlenség; de a dekabristák barátai voltak Puskinnak! igen, de kétes alapozású és kétes célú, elsietett vállalkozás volt az övék, s e tudásától Puskin legalább annyira szenvedett, mint a megtorlástól.
Legfőként pedig attól, hogy meglátta: gyanús vállalkozás az olyanok léte, mint Puskin és Mickiewicz.
Mindent látott ez a bölcsült ézsaiási szellem, csak a honvesztést nem ismerte.
Volt saját országa Ézsaiásnak, midőn látnokká lett, és volt Puskinnak, mikor saját látnokká válását rettenve figyelte, de Mickiewicznek az országa elveszett. S midőn a szeráf Mickiewicz keblét feltépné, hogy szíve helyébe az áldozati parazsat tegye, honfitársai megégett maradványát, a szívét nem találja, elmozdult már az, bolyongott. Ez az elmozdulás, a Közép elvesztése, ez a Hazátlanság; nem kívül van, de belül. Nem fáj, mert oly hatalmas bizonytalanságot okoz, mely minden fájdalmat elnyom. Jöjjön az a szeráf, legyen bár ördög, találja meg a szívet végre, tépje ki, tegyen helyébe sátáni parazsat is akár, az is jobb! mert fájni tud! Elvan a fájdalommal a lélek, csak a hazátlanságot nem viseli el.
Ne tudta volna ezt is Puskin, aki mindent tudott?
Mi az a sötétlő pusztaság a második sorban, az a Dante-idézet? Hát nem a hazátlanok éje az?
Száműzött volt Dante is, így lett Ézsaiássá ő is. Idézné őt Puskin céltalanul? Belső száműzetésben élt Puskin végig – belső vagy külső, nem mindegy? s mindvégig meg akarták ölni, meg is ölték; ő hazájában volt hontalan, tudta, látó volt, ki a maga kétségtelen váteszi voltára is rálátott, jogosultságát illetően kételye nagy volt, s bevallotta azt is.
Évezredek minden valódi titkai, harminc sorban.
S nem tudni, hogy az Ige, melyet hirdetni parancsol az Úr, micsoda, s hogy egyáltalán az Úré-e!
Borzongató az idők végezhetetlenségének, az embertökéletesítés kétségének távlata, amit e harminc sor nyit meg. Az ézsaiási sors ismétlődik Dantéban, Puskinban s majd valamely csipás szemű sasfiókban; ez a Halhatatlanság keserű és fájdalmas dolog: a vágyak és az élhető élet közti szakadék: maga a Történelem.
Lehet, hogy a Történelem az embernek Isten általi teremtésével kezdődött, s lehet, hogy az embernek Isten általi visszavonásával fog végződni sok ezer évek múltán, de közben, meglehet, a Szellemek szenvedése lanyhulni nem fog, és nem történik semmi, és nem tudni semmit.
Lehet, hogy terméketlenül ismétlődő, s nem fejlődő az ember-szellemlét.
Hogy Puskin fejedelem versét idézte-é Mickiewicz emlékezetébe tulajdon búcsúzni akaró szelleme a tengerparton, reá a keleti ellenségtől szellemfuvallatot bocsátván, vagy Celina üzent így, netalán mások, nem tudom, de hogy ilyesmi játszódott le a lengyel Ézsaiás lelkében, azt én belülről tudom.
És visszatértek Sztambulba.
Armand a tábori életet unta, s most örült, neki a város volt az eleme; akadt dolga bőven! a zsidó légió szervezését egyedül ő intézte, és oly fontos potentátokkal tárgyalt! Rothschild ottani bankáraival! mondhatta nékik a tényt, hogy a Lengyel Légióban már van kétszáz zsidó! és bejutott, elismerést érdemel, Resid Pasához, a Nagyvezirhez, meg Mehmed Pasához, a hadügyminiszterhez is. Armandot aztán Camondo és Alléon bankárok elvitték Izrael Landau úrhoz is, ki a párizsi Alphonse Rothschild váltóival érkezett Sztambulba; Landau úr kijárta, hogy Armandot a török külügyminiszter, Fuad Pasa is fogadja. Pompásan alakult minden. Honnét sejthette volna Armand, hogy a töröknek esze ágában sincs zsidó légiót engedélyezni? s hogy tudják: elég ígérgetniük, úgyis megkapják a pénzt! Hogy aztán a párizsi Rothschild minek támogatta a törököt az orosz ellen? Hadikölcsönök jól szoktak jövedelmezni. Miféle álláspontot foglaltak el zsidóügyben a Rothschildok? Gondolom, egyik ilyet, másik olyat; a lényeg az, hogy a tőke mindenben benne legyen; úgyhogy a Teremtő nyugodtan művelhette, ami addig is egyedül Őrá volt bízva.
Lehetett szó persze arról, hogy a párizsi Rothschild kap valami területet a töröktől Jeruzsálemban, így ez a zsidó légió is az Erec visszahódításának része lett volna angolellenes éllel; nincs kizárva, hogy ezért támogatta Armand Lévyt, ki vezetéknevével élt, nem pedig keresztnevével, a sztambuli francia zsidó iskola igazgatója, Brunswick; ezt az iskolát a párizsi Rothschild titkára, Albert Cohen alapította; végül is mindegy; Rothschild a hadikölcsönt megadta, zsidó légió pedig nem lett; katonája bőven volt a szegény, hát tékozló Portának, adófizetője kevesebb, így a birodalomban élő nem-muzulmánokat inkább alaposan megadóztatni határozott, semmint besorozni.
Armand a loholásai közben Mickiewicz lakásügyét is intézte.
Mickiewicz nem akart lakást keresni.
Egy lazarita kolostorban húzódott meg, nem volt kedve járni. Habozott, elmenjen-e megint Ludwika Śniadeckához, ki mostanában Szadik kedvese volt, nála a táborba utazta előtt járt már; összeszedte magát, elvánszorgott hozzá Besiktasba, de az út megviselte, és nem is kedvelte azt a nőt különösebben, az sem őt.
Armand sürgetésére a Hotel Luxemburgba költöztek pár napra, az a Perán volt, fából építették, később leégett; aztán talált végre egy házat Armand elég messze, a Jenisehir útnál, a Kalandzsi Kuluk és a Szakiz Agacsi szokak között, faház volt, de emeletes, környezete nyomorúságos, de lengyel nő adta bérbe.
Papasz Köprünek hívták e területet akkor; a Takszim tértől a Boszporusz felé indulva jobbra, a meredeken lefelé lehetett odatalálni százharminc évvel a történtek után, mikor én jártam ott egy meleg őszi napon; nem volt könnyű megtalálnom, ráadásul két nappal Sztambulba utazásom előtt bukkantam az adatra, hogy a kőház, melynek fényképét a párizsi Mickiewicz-múzeumban láttam, nem az eredeti, mert az 1870-ben leégett. Mindegy, odamentem. A házat éppen tatarozták, de be tudtam jutni; néztem a szegényes gyűjteményt és Mickiewicz eredeti halotti maszkját; inkább az rendített meg, hogy én, a magyar odajuthattam, a lengyelek viszont, kiknek sokaságát érdekelné az a ház, nem.
Könyökölt a Költő az emeleti szoba ablakában, és nézdelt kifele csöndesen. Faházak álltak szemben és körül, szűk utcácskák, s a meredek dombnak kapaszkodó, gyalogosnak vagy szamárnak szánt tekergő ösvény jobbra; lent az utcán vízhordó kordék, mert forrás a közelben nincs; a földön árusok ülnek, vénemberek bámulnak az emeleti ablakokból lefele naphosszat szótlanul, szurtos gyerekek zsivajognak, kávét hörpölnek a dologtalan férfiak lent, s kiabálva társalognak; úgy szokás; nézte a Költő csöndesen.
Onnét tudom ezt, mert noha a környék teljesen leégett, mikor a ház is, úgy épült újjá, ahogy Keleten minden: ugyanúgy; ott az idő kevésbé csomósodik össze és kevésbé tágul, mint Nyugaton. Az egyik legszegényebb negyede volt Sztambulnak ottjártamkor az a hely, s nekem a legvonzóbb; nem azért, mert tudtam, hogy a Költőt a környék litván hazájára emlékeztette s azért szerette; habár igaz lehet, amit a Mester tanított, hogy az ottjártak szelleme ott marad, s a látogatót megszállja; hanem mert amíg ott kóboroltam és ácsorogtam, s köröttem álmosan folydogált a keleties délszaki élet, vizet cipeltek a nők, zsivajogtak a gyerekek, fentről öregek bámultak lefele szótlanul, s a kicsi, koszos kávézóban kávét ittak, és szamár kocogott végig lassan a kövezeten, és a házat is lassan, ráérősen, csevegve vakolták újra, ismét megcsapott a Mediterráneum lehelete, valami latinság, óság, ami a lengyel és a magyar kultúrhistóriában is benne van még, a Mediterráneum, amit ifjúkoromban a helyszínen, az Adrián imádtam meg, s amelyet annyira szeretek, hogy mindig csak elfeledni akarom és hallgatok róla; azok a meredek, tekergő utcácskák azokkal az alig emeletes házikóikkal, a szabálytalanul homoruló falaikkal, meg a pici belső kertjeikkel, hol a füge megterem, az a Dél, a Dél, a Dél, annak minden bűzeivel együtt; azt éreztem ott, hogy köztük maradnék végleg, kiknek nyelvéből csak keveset értek, a sztambuli szegények között.
Kicsiny közösségben élni alkalmas csak az ember, így van teremtve, az élettere hatvanfős falu, s ha valamely közösségben ennél több személy van, megdöglik benne az élet; ez a hatvan bűvös szám, ennél nagyobb társulatú színház nincs; nem lehet; a Körnek is mindig hatvan tagja volt, cserélődők, de hatvan, s mikor többen voltak, nem is működött; és hét évre van méretezve minden hatvanfős közösség, többet ki nem bír, szétrobban; hét évig dolgozhatsz egy helyen, utána állj tovább!; amiként negyven év múltán minden eltemetett múlt feléled, negyven év a pusztában! éppen másfél nemzedék! mert ez is bűvös szám; hatvan fővel elvegetál egy pszichiátriai osztály, hetvennel már nem; hatvan főig sziget egy sziget személyes barátokkal, személyes ellenségekkel az Északi-tengeren, azontúl szörnyűség; nem arra való az ember, hogy nagyvárosokban hányódjék magányába savanyodott, babonáit vizionáló, passzív és agresszív előember módján. Tudom, az a Kelet is változott azóta, s fog még, hogyne, de mégis megéreztem ott, mi vonzotta épp oda a Költőt, s noha Vilnában sose jártam, megsejtettem, milyen lehetett az a nyomorult, szegényes emberi paradicsom, ahová őt nem engedték vissza, és amilyet én, írásba menekvő különc, mindig hiába vágytam.
Alkalmas helyet talált a Költőnek a titkára, csak nem tudta, mire. Nem tudta, mivel jár, ha egy hontalan hazatér.
Testi bajt hűséges szolgái, Henryk és Armand nem észleltek. Henryk változatlan energiával alakította a Népet, Armand társadalmilag szervezkedett s tanult törökül, jiddisül és lengyelül egyszerre; látták, hogy a Költő leballag az utcára, saslikot eszik, ízes csorbát kortyol, olajban sült padlizsánt, sült paprikát majszol vagy lepénybe sült kebabot, és olajos salátát sok hagymával, paradicsommal, olajbogyóval, vagy piláfot, és tűnődő, megértő mosollyal nézi, ahogy a törökök a felfordított csésze alján maradt zaccból jósolnak; látták a titkárai ezt, csak azt nem látták, hogy ez a nyugalom.
S látták, a sarkon a kovácsműhely ajtajában álldogál a Költő, nézi bent a tüzet, az üllőt, hallgatja a kalapács csattanásait; szokott pipáját csibukra cserélve maga is az utcán ücsörgők közt üldögél, bár ő széken, azok a földön; magyaráznak, mesélnek a kedves szomszédok hadonászva a kedves szomszédnak, ő pedig bólogat, mintha értené; talán értette is.
Lesz olyan, hogy nincs múlt és nincs jövő és nincs vágyakozás.
Megerőltette még a szellemét, hogy a Mester szellemével, mely Svájcban időz a testben, egyesüljön? lehet, de nem volt annak célja már; változhatatlan világnak minek a Messiás?
A betegség a szellemé, mondotta a Mester, nem a testé.
Állították még az én időmben is, hogy Zamoyski gróf és Szadik Pasa vetélkedése döntötte volna romba a Költőt.
Mindig alábecsülik a Költőket.
A ház, ahol lakott, sötét volt és nedves; baktériumok üdülője! mondanák az én századomban; ugyan.
Puffadt volt akkoriban a Költő; az ember a baját az ételre szereti tolni, hát eszik. Szeretett enni akkoriban a Költő. Volt fogadott szakácsa is, egy lengyel, bizonyos Antoni Łepkowski, valamiért eltűnt, utána jött egy görög; a görög konyha se rossz.
Karol Brzozowski bóklászott a sztambuli utcán, s egyszerre látta: jön vele szemben a Költő! Haja ősz, arca puffadt, járása ingatag, de ő. Megálltak. S miközben beszélgettek, így emlékezett öreg korában Brzozowski, egy török lépett hozzájuk, s felindulva, tört franciasággal kérdezte: „Ki ez az ember? Ugye felszentelt látnok ő?” Igaz is lehet. Oly sok ihletett szent embert ismerhettek azon másik szép Egyisten-hit hívei életükben, hogy látásuk kifinomodott. Szétmálló arcon is látható a múltja. A Szellem legutolsó vékonyka kisugárzása is mérhető a legérzékenyebb műszer által: általunk.
Az már a másik kisugárzás, bár keveredik még a régivel.
Burgaszba ír Szadik Pasának a Költő, legyen a Zsidó Légió vezére Karol Różycki. Végrendelet, megbocsátás, felkenés.
Éjjel felriad, gyerekkoráról mesél Henryknek, a halott Celináról s gyermekeiről, az élőkről. A legkisebb, az ötéves Józef legyen a költő. Bárcsak falun cseperedne föl! csakis úgy lehet nemzeti bárddá!
Jó volna gyermekünkben magunkat újrakezdenünk. Ez bosszú is a még élők iránt. Nemcsak Ödipusz-komplexus létezik, van a fordítottja is, legyen a neve Polüneikész-komplexus; éppoly kannibáli.
Október végén esni kezd, zuhog, nem lehet az utcára társas csibukozás céljából kiülni. Hosszan fejtegeti Armandnak, miben téved Towiański: meg akarja várni az egyesnek tökéletesedését, s csak akkor kezdeni a Tettet. Nagy hiba, mondja. Armand lejegyzi; fogalma sincs, mit ír le.
Szörnyű fejtegetés: tévedni képes ember lett a Mester.
Még török írást gyakorol; abbahagyja, céltalan.
Mesél Vilnáról. Czartoryski herceg jószágigazgatója akart volna lenni, semmi más, ez volt vágyai netovábbja kamaszkorában, s még ez se sikerült. Hazájából a nagyvilágba vágyott mindenáron, orvosi igazolásokat hajszolva levelezett Kovnóból lázasan – amire vágyott, a nagyvilágot megkapta – bárcsak ne sikerült volna.
Nézi már, igen nézi testéből kifelé emelkedve őt a Szelleme, nézi, hogy a következő testesülés előtt megjegyezze.
November 29. közeleg, a Felkelés évfordulója. Jó lenne aznap. De nem. Három nappal előbb. Vele vitázó nagy utóda, Wyspiański közelebb került majd, de még ő is egy nappal előbb.
A rosszullét nem volt súlyos, elment hát a dolgára reggel Henryk is, Armand is, meg Kuczyński ezredes, a látogató; Bednarczyk vette észre, hogy baj van; jött Gembicki doktor; mire Henryk és Armand visszaért, a Költő visszanyerte az eszméletét; hívtak még két orvost. Narkiewiczot és Szostakowskit; megjött a pap, Ławrynowicz; jött még egy doktor, Drozdowski. A házat bérbe adó Rudnicka asszony is ott volt. Gyógyszerrel tömték. Teste tüzelt. Nem értették a doktorok. A gyógyszereket nem akarta bevenni. „Mit akarnak tőlem?! Rúgd ki őket, elegem van!” Aztán a gyógyszereket, megsajnálva őket, mégis lenyelte. Fáj. Laudánummal kínálják. Nem kell, hadd fájjon. Nem értik a doktorok. Mi ez? Kuczyński ezredes vissza. Felismeri. Jön Duchiński, meg Rudnicki kapitány, Perkowski kapitány. Nagy esemény, jelen kell lenni. Fáj. Szájába tömik a laudánumot. Fetreng. Még benne van a Szellemből az utolja. Spiritusszal dörzsölik, fáj. Tiltakozik. Dörzsölik. A haldoklásban az a megalázó, hogy nem tilthat meg semmit. Hálát ad az Úrnak, új tapasztalat. Este kilenc. Látják, magánál van. Nyugodt. Lát. Ez nem kolera, néznek egymásra a doktorok. De micsoda?
Nézi őket. Megmondja nekik.
– Nem volt –
Nem hallják.
Legyinteni nem bír.
Azt írja Naplójában Seweryn testvér november 30-án, pénteken: „Adam Mickiewicz meghalt Konstantinápolyban folyó hó 26-án este kilenckor, pár órás betegség után (kolera). Czartoryski telegráfon kapta a hírt. Nekem Wincenty Budziński mesélte, akivel a Palais Royalnál találkoztam. Épp a testvérek gyűlésére mentem Karol testvérhez, Andrzej Towiański névnapja alkalmából. Ott már tudtak Adam testvér haláláról, s ezen esetről úgy éreztek, amint kell. Valamennyi testvér keresztényi hangulatban volt iránta; fájlalják, hogy a halál a számára nem sajátságos úton érte; érzik, hogy e véget az okozta, hogy saját igaz misszióra nem vállalkozott. Vasárnap emlékére mise lesz a St. Méry-templomban.
Voltunk ötvenvalahányan. Edward (Duński) felolvasta az általa s Karol testvér által írott, Andrzej Towiańskinak címzett levelet, volt benne hely még valamennyi testvér számára. Aztán ittunk Andrzej Towiański egészségére s arra, hogy kötelességeink az Ügyben teljesedjenek.”
Megkönnyebbült a hírtől Seweryn testvér, és december elején ilyeneket jegyez föl: „Grałężowski kedvezőtlenül vélekedik Mickiewiczről…”; majd: „Költeményt kezdtem Adam testvér halála alkalmából…” December 7-én pedig ezt jegyzi föl Seweryn testvér: „Meglátogattam Grałężowskit, nála találtam Bohdan Zaleskit. Persze a beszélgetés jórészt Mickiewiczről folyt. E beszélgetés felszabadító benyomást tett rám, és nagy tanulsággal szolgált. (…) Bohdan, a látszólag érzékeny és lágy, Adamra vetette magát, a gőgjére, a hibáira, amelyekről eddig nem is tudtam, oly tűzzel és szenvedéllyel, amilyet még sose láttam nála. Sőt kijelentette, hogy Adam gőgje és despotizmusa olyan pokoli volt, hogy ez tartotta vissza az Ügytől, amit neki pedig Adam maga nyújtott.”
Örültek a demokraták is, hogy a zavaros költő nem zavarja többé köreiket; a demokraták szoktak a leginkább despotikus módon működni; Czartoryski pedig azt akarta, török földben, Adampolban nyugodjék a Költő, a lengyelségtől és a franciaságtól mennél távolabb, haló porában is őt, a Herceget szolgálva.
Sztambultól huszonöt mérföldnyire fekszik Adampol, a francia lazariták birtoka, 42 óta bérelte Czartoryski, nevét azóta viseli a falu; az ott élő lengyelek állampolgársága francia; van ott, kit a cserkeszek adtak el a kurdoknak rabszolgaként és Szírián keresztül vergődött el oda, van, ki az orosz flotta valamely hajójáról ugrott vízbe és úszott a görög partra, s ott zsoldosként szolgált évekig, mígnem leszerelt és Adampolba ment; járt ott maga Murad Pasa is 49-ben, mi korábbi nevén ismerjük: Bem apó; ott ünnepelte 50-ben huszonkilencedik születésnapját egy ambiciózus titkos író, bizonyos Gustave Flaubert; lakott ott két magyar hadirokkant is; később, a nyolcvanas években a Czartoryskiak a birtokot meg is vették; az első világháború után Adampol neve Polonezköy lett, lakói lengyel állampolgárok: 37-ben Atatürk, akit ők rajongva szerettek, lengyel állampolgárságukat elvette; 1958-ban ment el innét az utolsó lengyel pap, Kot atya; a hatvanas években Ausztráliába, Nyugat-Németországba vándoroltak ki a legtöbben, a londoni Czartoryski-utód 1970-ben mondott le tulajdonjogáról; oda akarta hát Czartoryski, a királyjelölt, a Költő bolygó szellemét zárni, és ezt nem akarhatták a demokraták, noha meg voltak könnyebbülve ők is.
A barátok azt kívánták, nyugodjék Mickicwicz Montmorencyban. Niemcewicz meg Kniaziewicz mellett; láttam a szobrukat ott a templomban és sírjukat a csinos temetőben, ott nyugszik Celina is meg sok gyermeke, Maria nincs köztük; Mickiewicz is ott nyugodott aztán egy darabig – de mily nehéz volt Armandnak koporsót szereznie, engedélyt a hulla kiszállítására! Akadékoskodtak a helyi hatóságok meg a franciák is, nem kellett nekik a forradalmár holtan se, a francia követségen okmányt követeltek, hogy nem kolerában halt el; Armand dühödten ügyintézett, átkozódott, közben Henrykkel felváltva a szoba előtt is őrködnie kellett, a tisztelgőkkel kezet fogni, a halotti maszk öntésére felügyelni; de aztán, mikor a behajózási engedély végre meglett, akkor!
Akkor Armand elindult a házból.
Felfelé kaptatott, nem tudta, merre, lefelé botorkált, nem tudta, merre, soknapi álmatlanság után, ürességtől részegen imbolygott, nem volt se fájdalma, se fáradtsága, ment, vitte a mozgása, és a tengerpartra ért.
Leült a parton, ült a Boszporusznál. Szemben dzsámitornyok, balra a Topkapi szeráj halma, pont átellenben a dombon felfelé kapaszkodó bazár, a vízen ladikok, révészek s halászok tették a dolgukat; a kikötött csónakokat ráérősen mosták, a kifogott halakat komótosan rakták dézsába, vergődtek a halak, hálójukat foldozták a halászok, a zsákmányt válogatták, emberemlékezet óta így; éltek a halak, a farkuk tőlük függetlenül csapdosott, dobálták a testüket, ugráltak fel, a halászok hagyták, a zsákmánynak joga ez.
Ült a parton Armand Lévy, térdét felhúzta, kezeit a térde alatt egymásba kulcsolta, önkalodába zárva ült, kisebb volt, mint ember lehet, mintha görcs bántotta volna, de nem fájt semmije, csak üres volt; és ültek ott mások is a part legszélén, koszosfehér göthös macskák ültek ott izgatottan.
Ültek, ücsörögtek, egyikük-másikuk néha felállt, izgalmában a tengerbe majd beleesett, egyikük beugrott egy ladikba, a halász az evezőjével odacsapott, az elszánt macska visszaugrott a partra, leült, ült, a ladik felé bámult meredten, várta a könyöradományt tovább; várt a többi macska is, üres szemmel néztek Armandra, ki ez a jövevény, szemüket visszafordították a vergődő halakra, vártak.
Ekkor jött két török.
Jöttek, és a maguk nyelvén kiabáltak, azon a nyelven halkan beszélni talán nem is lehet, jöttek, a macskákhoz értek, az egyik török egy macskába belerúgott s fölnevetett. A macska majdnem a vízbe esett, a többi felugrott, elvágtatott. A két török továbbment. A macskák lassan visszasomfordáltak, körülnéztek, megint leültek.
Akkor zokogott fel Armand.
Felnézett az egyik halász, feldobott egy kisebb halat, a macskák hersegve nekiestek.
Armand Lévy üvöltve sírt ültében. Két másik halász is odanézett. Látták, ül ott egy ember és sír. Visszafordultak munkájukhoz. Halandó az ember, s az élőnek olykor gyásza van.
Történt hét évvel ezelőtt, 1848-ban, hogy London városában egy Marlay nevű lelkes ír hölgy bizonyos összeget végrendeletileg a Kelet ír prófétájára, Mickiewiczre hagyott, aztán meg is halt. Éveken át húzódott a végrendelet végrehajtása, s mikor semmi levél nem segített már, Mickiewicz találkozott a Párizson átutazó Rammal.
A Körtől való elszakadása után 52 márciusában járt Ram Párizsban először, pár hívekkel találkozott is, azok erősen borongtak szellemének világiasságán. Aztán 54 augusztus közepén három napot töltött Párizsban Hannover felé, s mikor három hét múlva visszatért, útban Új-Grenada felé, ismét megállt Párizsban. Akkor Mickiewicz fogadta, kilenc évvel azután, hogy Ram a Körből ki lett akolbólítva.
A lelki egyesülés, amire egykor annyira vágyott Ram, aligha jött létre, mert Ram kijelenté a Kör tagjairól, hogy nem a tettek emberei; Mickiewicz ellenkezett; valamit Duński tisztelendőről is mondott Ram, amit Seweryn szerint őrá magára kell alkalmazni, de hogy mit, nem tudjuk. Ram úgy vélte, hogy a testvérek álmodozásba süppedtek, tenni alkalmatlanok, a maga útját pedig az Ügy helyesebb szolgálatának vélte.
Tudjuk, hogy Romualddal is találkozott meg Duńskival is; e testvérek borzadva jegyzék fel, hogy Ram azzal dicsekedett: évi négyszáz font a jövedelme, de ha akarná, kereshetne ezret is. Szörnyű földiesség valóban! főleg, ha meggondoljuk, hogy Ram eszerint a szefárdok jól fizetett londoni előimádkozójánál négyszer többet keresett! bár az előimádkozó ingyen lakott, míg Ram feltehetőleg nem; de akkor is.
Történt ez augusztus 15-én; aznap lett igazán rosszul Celina, többé az ágyból alig kelt fel. Mindenesetre Ram megígérte, hogy az örökség ügyében lépéseket tesz; tett is; Mickiewicz az összeget, ennek hála, meg is kapta, nem sokkal végzetes sztambuli utazása előtt.
Ram egyes testvérekkel mindvégig levelezett. Romuald gyakran rémüldözött Ram leveleinek tónusától, az egyik levél vétele után még Kościuszko sírjához is elrohant, hogy az extestvér lelki üdvéért imádkozzék. New Castle-ból Ram 50-ben azt írta Eustachynak, hogy azért kedveli őt különösképpen, „mert soha nem akart apostol lenni”. Nem tudom, örült-e ennek a címzett. Egy évvel később azt is megtudta Ram, hogy Eustachy 31 óta tartó, húszéves romantikus levelezés után feleségül vette Lariss báró leányát, Eugéniát, akit a Felkelés leverését követően, menekültében ismert meg Osiekban; tűnődhetett Ram, gratuláljon-e vagy sem; szerinte várhatott volna a házassággal Eustachy, ha már húsz évig kibírta, s ily szép távoli célja volt, ami életét leélni segítette; végül, úgy tűnik, nem gratulált, legalábbis nincs nyoma.
Annak végképp nincs nyoma, hogy sűrű utazásai során a Mestert fölkereste volna, noha kapott felszólító levelet a Mestertől, ezt Seweryntől tudjuk. Eszerint esze ágában sem volt fölkeresni.
Tudjuk még, hogy történetünk vége után pár hónappal, 56 végén Romuald följegyezte: évi harmincháromezer frankot keresett Ram. Hogy ez mennyi pénz? Mickiewicz héttagú családot tartott el évi hatezer frankból, mikor a Collège de France teljes jogú tanára volt; ennél Ram öt és félszer keresett többet.
55 májusában Seweryn pár napon át följegyezte, mennyiből jött ki egy nap; ideidézem:
„Május 16., szerda. Tartalékaim: egy kis tea, kevés cukor, kevés vaj. Pénz egy frank. Reggeli – tea, tej – 5 centime, kenyér 20 cent. Ebéd 40 cent, dohány 20 centime. Május 17., csütörtök. Kávé a fogadóban 75 cent. Ebéd Bolewskinál. Dohány 20 cent. Május 18., péntek. Kávé, a tegnapi megspórolt fele. Ebéd Karol Różyckinál. Bougie (gyertya) 50 cent. Május 19., szombat. Kávé a fogadóban 75. Ebéd Karol Różyckinál. (Zsebemben két napja 6 centime.) Május 20., vasárnap. Reggeli Rettelnél. Ebéd Nabielaknál. Május 21., hétfő. Kávé a fogadóban 75. Este a tea meg a zsömle 5 cent. Maradt a zsebemben 1 centime. Tovább május 21. Áthozat 2,75. (Szerintem kölcsön. S. Gy.) A fogadóban kupica vodka 1 centime, gyertya 50. Május 22., kedd. Kávé 75. Május 23., szerda. Kávé 75, reggeli Rettelnél. Május 24., csütörtök. Ebéd Nabielak nejénél. Május 25., péntek. Ebéd Karol Różyckival. Gyertya 50, Niedziński megadta egy frank tartozását. Május 26., szombat. Ebéd Karol Różyckinál. A fogadóban vodka 1 centime. Május 27., vasárnap. Reggeli Rettelnél; ebéd Plessis-Piquet-ben. Május 28., hétfő. A fogadóban kávé 75. Vodka 1. Ebéd Nabielak nejénél. Május 29., kedd. A fogadóban kávé 75. Kölcsönkértem Bońkowskitól 60 centime-t, Radeckitól 50-et, ebédre kifli 10 centime = 9,75. (? S. Gy.) Május 30., szerda. A fogadóban kávé 75, gyertya 50, vodka 2, ebéd 40 centime. Május 31., csütörtök. Kávé 75, ebéd Nabielak nejénél, áthozat 9,75 = 13,75 (? S. Gy.)”
Szóval a maradék Kör mind az ötvenvalahány tagja fejedelmien élhetett volna Ram egyévi jövedelméből. Nem csoda, hogy hűtlenségét zokon vették s az Ügyhöz visszatéríteni akarták, mikor 56 novemberében Párizsban a mozaikgyára részére salakot vett, miből rezet nyertek ki olcsón; s mikor 61-ben ismét megfordult Párizsban, már Torino környékén szulfidbányája volt! és felajánlotta Nabielaknak, legyen a bánya főmérnöke, ám az ajánlatot Nabielak felháborodva utasította vissza, felszólítván Ramot, hogy az Úr Ügyéhez térjen meg; érthető, amiként az is, hogy a maga földiességébe beleragadván az elbitangolt Ram az ő ködös Albionjába ügyletelni visszament.
Mennyit ért ez a harmincháromezer frank a ködös Albionban akkor? Pontosan ezerháromszázhúsz fontot. Jó tíz évvel a Körtől való elszakadása után Ram tizenháromszor keresett többet, mint a szefárd előimádkozó Londonban; nem dicsekvésből mondta korábban, hogy évi ezer fontot is megkereshet, ha akar. Nagy összeg ez; akkoriban évi ötezer fontot meghaladó jövedelme csak négyezer főnek volt a huszonegymilliós Angliában, s ebben a legfőfőfőrendiek is benne voltak; Ram negyedannyit keresett, mint a felső négyezer! az én időmben ez annyi lett volna, mint a teniszcsillagok nettó jövedelme!
Pedig 45-ben úgy kezdte, ahogy kezdhette: munkásként.
Nem volt jó munkásnak lenni Angliában az „éhező negyvenes években”, ahogy már akkor hívták; a bányákban a nők félmeztelenül tolták a csilléket, a vegyigyárakban rongyosan takarították a mérgező hulladékot; bár 1819 óta gyereket kilencéves kor alatt alkalmazni tilos volt, és a kiskorúak elvileg csak heti hetvenkét órát dolgozhattak, a törvényeket ott se tartották be, amíg nem volt muszáj; szervezett, fegyelmezett sztrájkok még alig voltak, inkább a géprombolás dívott, meg „a leggyorsabb érvelés: a tűz”, hogy Carlyle meglátását idézzem.
Ram nem értett semmihez, a legmocskosabb munkákkal kezdhette hát és legalul; napi tizenhat-tizennyolc órákat küszködött hol ebben a gyárban, hol abban, ahol fizikai erejét eladhatta, de mindenütt leginkább az írekkel, akik a legszegényebbek voltak, hazátlanok, akárcsak ő, és katolikusok, akárcsak ő.
Többnyire írástudatlanok is voltak az írek; közöttük tanult meg angolul Ram, s azt is megtanulta, hogy az írek angolul beszélnek, nem pedig írül, s csak ritkán botlott olyan ír emberbe, aki pár szót kihaló anyanyelvén mondani tudott volna. Ha valamit írniuk kellett, Ramnak mondták tollba, aki ott kínlódott velük, ott aludt közöttük a fabarakkban, hatvan-nyolcvan ember szuszogott az emeletes deszkaágyakon. Pokolként élték meg életüket az írek, mert ők még szabad parasztnak születtek elvileg, és emlékeztek saját kis viskójukra könnyezve, melyből az angol infernóba űzte őket az ínség; adományként fogadta e mindenütt egyforma barakkokat Ram, mert közepükön kályha füstölgött, a mocsokhoz, bűzhöz bolyongásai során hozzászokott, s bár testét a munka meggyötörte, mindennap evett, nem úgy, mint addig.
Kedvelte az íreket Ram, s mikor már beszédüket maradéktalanul értette, rá kellett jönnie, hogy ő az írek legtitkosabb gondolatait eleve ismeri.
Egymillió ír tengődött akkoriban Angliában, s mire Ram angolul megtanult, odaát, az ő szigetükön kitört az Éhínség, a Fame, amit a Blight okozott, a Vetemény-rontás; és az odaáti nyolcmillióból a negyvenes évek második felében meghalt kerek egymillió, s mire Ram meggazdagodott, emigrált másfél millió. Mintha a Zónában a zsidók fele éhen halna, másik felét pedig elvinnék rabszolgának, gondolhatta Ram. S hallgatta, a senyvedő ír munkások a szigetükről mily büszkén nyilatkoznak: az a legtökéletesebb sziget a világon, mert ovális formájú, belül pedig szép hegyes; nem olyan macskapicsacakkos a formája, mint az angol szigeté! és úgy van az, hogy ők adnak Angliának mindent, élelmet és rabmunkát egyaránt, ők tartják el az angol világbirodalmat egészen; az az Unió Anglia és Írország között, ha az megszűnne, összeomlana a Brit Világbirodalom azonnal, és van is nekik ilyen Visszavonási Mozgalmuk, úgy hívják, Repeal-movement. S mondták még az ír munkások, hogy az ír paraszt a legdolgosabb és leghozzáértőbb a világon, az ír a legbátrabb, legvirtusosabb katona, az ír nép a legvallásosabb faj, amióta Isten napja fölkélt; az ír sziget telis-teli van ásványi kincsekkel! de az Isten mélyebbre rejtette azokat, nehogy az angol rablóhordák megtalálják; aki az ír népet támadja, nem is ember, hanem csak állat; és húsz angol nő közül tizenkilencnek vak gyereke születik a házassága előtt! ez az Úristen büntetése, Dzsonirem, ez biztos, megmondta ezt az angol Alsóházban O’Connell, a halhatatlan ír!
Megtudhatta továbbá Dzsonirem, hogy Wellington csak véletlenül győzött Waterloonál, és az angol miniszterelnök, a zsidó Disraeli azonos azzal a latorral, a tolvajjal, aki Jézus balján halt meg a kereszten; és Napóleon feltámadását várták, hogy az angolokat tönkreverje végre, és a Pápáról feddőleg emlékeztek meg, és magukat választott népnek tekintették, erre mérhetetlen szenvedésük a legjobb bizonyíték, mondták komoran. S valóban, nemigen volt közülük, kinek hozzátartozója éhen ne veszett volna; s látta Dzsonirem, hogy ír társai akkor is krumplit esznek, ha másra is telik; és szeszt ittak, s lerészegedvén úgy énekeltek, úgy táncoltak, úgy sírtak és úgy késelték egymást, mint az oroszok a Zónában, és temetni úgy szerettek, mint az Emigrációban a lengyelek; választottak voltak hát, mint a zsidók.
Óvatosan, tapintattal szedte ki belőlük Dzsonirem, miféle földbérleti rendszer is van odaát az ínség szigetén. Olyan volt, mint sejtette, s minden második mondatuk után tudta, mi lesz a harmadik. A nagybirtokosok bérbe adták földjüket, s bár tilos volt, a bérbe vevő parcellánként adta bérbe tovább; a bérlet örökölhető nem volt, a földből kisanyargatták, amit rögtön lehetett; ha többletet termelt egy család magának, azt a nagybirtokos teljesen elvette, úgyhogy nem is termelt többletet senki; és krumplit termeltek csaknem kizárólag az egész termékeny szigeten! az volt a legigénytelenebb, azért; és hitték az írek, hogy minden gyerek azért születik, mert az Úristen személyesen garantálja megélhetését, és mondták nekik a papok is: szaporodjatok! legyetek annyian, mint az angolok az áruló skótokkal együtt! és szaporodtak, mert igénytelen volt a krumpli, s mikor mégis beütött egy rossz termés, éhen haltak rögtön egymillióan.
Akkor Indiából hozott temérdek kukoricát szállítottak az angolok alamizsnaként az ovális szigetre, de elosztani nem lehetett, ellopták az elosztók maguknak; az angolok lelkiismerete jóllakott; mintha az orosz rendszert párosították volna a jeruzsálemi zsidó földbérlettel! mikor ezt végiggondolta, még az íreknél is nagyobb éhínségek képzettek meg Dzsonirem lelki szemei előtt, mik a Zónában történhetnek majd; meg is lettek később.
S látta, az ír munkások lelkifurdalással hagyták el szigetüket, mert a papok a kivándorlást hevesen ellenezték, és vakon hittek papjaiknak az írek; és látta őket tömegestül Manchesterben, ott már ír volt majd minden gyári munkás, és a munkanélküliek az Amerikába induló hajókra vártak csapatostul Liverpoolban, kicsi motyójukat magukhoz ölelve, az utcán éjszakázva; szegénytörvényt fogalmaztak az angolok, megalázót, persze, éhhalál ellenit mégis; hallotta Dzsonirem, hogy az a bizonyos O’Connell e törvény ellen van, helyesen, mert nem alamizsnát kell adni az embereknek, hanem jogot, hogy dolgozhassanak! aztán sajnos kitűnt, hogy a halhatatlan ír azért utasítja vissza a szegénytörvényt, mert angol találmány, és az ír gazdagok jogát, hogy jótékonykodhassanak, elvenni nem szabad, különben a mennyországba nem juthatnak el.
Rajongva dicsérték a Halhatatlan Ír Férfiút Dzsonirem barakktársai, ő pedig magának tartotta meg sejtését, hogy a Halhatatlan Ír Férfiúnak az az érdeke, hogy minden maradjon úgy, ahogy van, amiként a többi ír földbirtokosnak is az a jó, ha éhen halnak százezrek, mert a szerencsétlenek indulatai a hódító angolok ellen fordíthatók a katolicizmus nevében, ámen, ők pedig jótékonykodhatnak könnyedén tovább, mint a hakhamok Jeruzsálemban.
S míg a Halhatatlan Ír Férfiúról beszéltek a munkások, hangjuk elcsuklott, szemük bepárásodott, térdre estek, és imádkoztak hozzá csapatostul, és zsoltárokat énekeltek az ő tiszteletére.
Szépek voltak az énekeik egyébként, ősiek, mélyek, és daloltak rengeteg balladákat az írek, s voltak a munkások közt népénekesek is, kik dalaikat maguk szerezték, ámulva hallgatta őket Ram, és az ihletett dalnokokra nagy tisztelettel figyeltek a többiek, sőt helyettük is dolgoztak gyakran, hogy a bárdok pihenhessenek; mintha a dalnokok papok lettek volna! azok is voltak csakugyan.
Ismerős volt mindez nagyon, s mikor az ír társak a legmélyebben voltak kétségbeesve, a barakkban előhúzta Dzsonirem a motyójából a Lengyel Zarándoklat Könyv-ét, s a fontosabb passzusokat megpróbálta angolra fordítani; jól fordított már lengyelről angolra Ram, csak éppen a nyelv, amelyre Mickiewicz szavait áttenni próbálta, az angol, immár az íreknek is anyanyelvük, az mégiscsak a kizsákmányolóiknak volt a nyelve! s amit e nyelven nem maguk az írek költöttek, az nem lehetett az övék! ezért volt a fordítás lehetetlen. Igen sajnálta Ram, hogy az írek anyanyelve nem a lengyel.
Kilenc évvel azelőtt, hogy én ezt a történetet befejeztem, jelentős zendülés volt a Zónában, hajógyári munkások foglalták el Gdańskban a gyárukat, sztrájkoltak, krumplit ettek, vártak, hosszúra nyúlt a várakozás; a környékbeli színházakba nem ment e lázas napokban senki; s akkor a színészek meg a rendezők bekéredzkedtek a gyárba. Nem ment könnyen, jogos bizalmatlansággal fogadták őket a munkások. De bémentek mégis, egyikük ihletetten elővette a Lengyel Zarándoklat Könyvé-t, amit másfélszáz évvel korábban írt Mickiewicz, és olvasni kezdé. És csönd lett a gyárudvaron, és hallgatták a munkások, és sírtak, és olvasták a színészek a művet, melyet akkor már emberöltőnyi ideje nem adtak ki újra, s mikor véget ért a felolvasás, kérdezték a megindult munkások, hol lehet azt a könyvet megvenni. És nem lehetett. De elhangzott a mű, és erőt merítettek a munkások belőle.
Érdekelni kezdte Ramot a Halhatatlan Ír Férfiú, ez a bizonyos O’Connell, és sok mindent megtudott felőle.
Nagybirtokos volt Daniel apó, és sikeres ügyvéd lett, s évi nyolcezer fontot keresett, hatalmas összeg! de mikor a nép szószólója lett, harminc éve már, mozgalmára évi tizenháromezer fontot adtak a garasaikból össze a szegények! és nagy hatalma lett Daniel apónak, az angol Alsóházba így jutott be, s ott hangosan ásítozott, vagy közbekiabált és káromkodott is hangosan; miniszterséget kínáltak neki a gyáva angolok, de ő büszkén visszautasítá; ki csak egyszer látta, nem feledi el: termete óriás, oroszlánfeje hatalmas, haja szénfekete, szeme húszmérföldnyire csillog, hangját annál is messzebbre hallani, és félmilliós tömegek előtt beszélt! de hogy! s mondotta, hogy az ír tenger szent tenger, s hirdette, hogy szabadok lesznek az írek, és írek lesznek végre az írek; és híve lett az alsó papság egészen, sok-sok ezer papok! s a szószékről az ő szavait visszhangozták a gonosz felsőbb papsággal szemben; Daniel apó érte el a katolikusok egyenjogúsítását még 29-ben; és mondta, hogy Írország gazdagsága kimeríthetetlen, és bármit mondott, a paraszt is értette azt! és évtizedek óta reggel négykor kel, százak várják háza előtt ébredését, és százak reggeliznek véle, és énekelnek, s az ilyen reggelit holtukig nem feledik!
És felszólítá a népet Daniel apó, hogy a bankokból a betéteket vegyék ki, és megtiltotta, hogy angol árut vásároljanak; tönkre is ment Anglia!
Dzsonirem ugyan azt látja, hogy nem ment tönkre Anglia, de bólogat.
És hiába próbálkoznak az írek áttérítésével az angolok, mert Daniel apó nem akarta, s így lett a legelső katolikus nép az ír! és hatalmas fáklyás felvonulások tartattak az ő tiszteletére nem is oly rég, és fegyverrel vonultak fel az ő hívei, kiknek nevük Ribbonmen; titkon fegyveresek ők, bár van nyíltan fegyveres társaság is, az Orangemen, azok is melléje fognak állni, ha üt az óra; félmillió fegyverese van Daniel apónak, s ha üzen, mi is fegyvert ragadunk, és leszünk kétmillióan legalább! s most is csak azért kushadunk, mert testvéreinket az áruló főpapok följelenték, de meglakolnak ezért!
Vereséget szenvedett a választáson pár éve Daniel apó, igaz, de csaltak a szavazatszedők! azt hitték, ezzel vége van, a balgák! rögtön tömeggyűlést tartott Daniel apó, voltak ott félmillióan! na, akkor a tömeggyűléseket betiltották, és Daniel apót elfogták és tömlöcbe dugták, ez két éve történt; nem sejtették a veszett birkák, kit is fogtak el!
Szolgáival, barátaival vonult be a börtönbe Daniel apó, és látogatták a hívei sokan, harmincszemélyes királyi lakomákat adott nékik Daniel apó! ült az asztalfőn a tömlöcben, mit ült! trónolt! és mesélt, csudásan tud mesélni! és dőltek a nevetéstől a vendégek! hát ez volt a richmondi piknik, mert így hívják Daniel apó bezáratását hamiskásan. Még azok a balga birka angolok is belátták, hogy jobb lenne kiereszteni. Ki is szabadult! de azt már a Szűzanya végezte el, hidd el, Dzsonirem, megmondták még akkor szombaton a templomokban is, a szószékről hirdették, hogy rabságából a Szűzanya vezérelte ki Daniel apót! és kilépett a tömlöce kapuján, s várta egy díszes kocsi, azon a trón, s a kocsi tetején hárfa, s a hárfás pengeté; fia várta a hintóban Daniel apót, és Daniel apó a trónusba beleült, és megindult a menet, sok díszes kocsi vonult az övé mögött, az egyikben a bűnbánó attorney, akinek a Szűzanya megmondta, hogy vétkezett; kétszázezer fő vonult a sorban, hat mérföldön át, így vitték haza a kiszabadult Daniel apót!
Látják az írek, hogy mesének véli mindezt Dzsonirem, a lengyel; s hoznak elő szakadozott újságokat, írgyűlölő angol lapokat, átadják, maguk olvasni nem tudván, s lesik a hatást; és Dzsonirem elcsodálkozik, mert úgy látszik, mégsem mese mindez, el is ismeri; és az írek kérésére felolvassa, mi áll a lapokban, hát ugyanez; boldogan hallgatják az írek, amit úgyis tudnak; azt szeretjük hallani, amit úgyis tudunk.
Ram később még valamit megtudott e richmondi piknikről, ami 44-ben esett, egy évvel az ő jeruzsálemi fogsága előtt.
Valóban rájöttek az angolok, hogy hibáztak, kieresztették hát O’Connellt; tudták, a nép isteni csudát fog látni ebben, mégis ez volt a kisebbik rossz; az angolok így számolnak, azt nézik, mi okoz kevesebb veszteséget.
És akkor még a nagy O’Connell is hibázott! mert kiballagott a börtönből, beült a legközelebbi batárba, s hazahajtatott; feleségét s gyermekeit igen szerette. Hanem még hajnal előtt a hívei a házába betörtek, felverték, kocsiba tuszkolták, s lóhalálában a börtönhöz visszavitték; órákon át könyörgött az észhez tért O’Connell a börtönigazgatónak, hogy cellájába engedje vissza; az igazgató végül befogadta; s csak másnap reggel kezdődött az a trónos-hárfás-ügyészes hajcihő; de az úgy történt valóban.
Ha ismerte Ram a néhai Sabbataj Cvi diadalmas fogságának történetét, eszébe kellett jusson, s ha véletlenül nem ismerte volna, akkor is volt miről eltűnődnie. Írországban is járt Towiański; be volt már ott a mesteri szerep töltve, dühödten odahagyta hát.
Majdnem két éve volt már Ram Angliában, mikor híre jött, hogy Genovában meghalt Daniel apó, a Halhatatlan Ír Férfiú; szívét Rómában temették el a Szent Agatha-kápolnában, testét Dublinban, a Glasnevin temetőben; megírták az újságok, hatalmas volt a temetés; imádnak temetni az írek. S mondásait idézték, idézték egyre; szép mondása is volt e hatalmas hordószónoknak jó pár, az egyik Ramnak is tetszett: „Human blood is no cement for the temple of human liberty”.* Akkor már értett egyszerű összefüggéseket Ram; ezeket meglátni a legnehezebb, persze; Daniel apó gyermekei s legközelebbi munkatársai addigra az angol kormányhivatalokba beépülve voltak, és a földbérlet kérdését Daniel apó sosem érintette, és a brit-ír Uniót visszavonni sosem akarta, és a hívei százezrével haltak éhen s vándoroltak ki, hogy az Egyesült Államokban, szervezetlenek lévén, legalul kezdjék.
S látott munkáslázadásokat vérbe fojtva Ram, és látott vitriollal leöntött, megvakított munkavezetőket; a darabbér enyhítéséért maga is sztrájkolt a többiekkel; tehette: teljes jogú katolikus brit állampolgár volt már; s látta, az írek is a pubertáskor előtt házasodnak, mint a haszidok a Zónában meg Jeruzsálemban, s látta, egymás ellen fenekedtek az ír frakciók, és munkaadóik ellen összefogni nem tudtak; s látta Ram, igen jól jött az ír éhínség az angoloknak, kik az alamizsnát emberbarátilag valóban nagy mennyiségben küldözgették át a tökéletes ovális szigetre: áradtak onnét az írek, az embermunka olcsóbb lett, a munkások összefogása nehezebb.
Észrevette Ram, hogy szépen exportálták a nagyhatalmi burzsoá angolok a feudalizmusukat a gyarmatokra, s Írország azért járt oly látványosan rosszul, mert közel volt; megtapasztalhatta, hogy az az állítólag idejétmúlt feudalizmus a macskapicsacakkos angol szigeten is megmaradt a mélyben, amibe jól szituált angol állampolgár, szaglását féltve, az orrát nem üti; a művezetők rabszolgahajcsárok voltak, a jutalékrendszer volt így megállapítva, s bár nem ők voltak a legnagyobb, ám ők voltak a legkegyetlenebb kizsákmányolók; ezen épült fel a polgári szép szabadság rendszere; nem úgy van a Fejlődés, a nagybetűs, ahogy a német filozófok meg a romantikus francia szocialisták hirdették, hogy emez a forma megszűnik, amaz a forma diadalmaskodik, ó, nem, hanem együtt van az életben minden, semmi nem veszett el, sem az ősközösség, sem a rabszolgaság, sem a feudalizmus ott, hol odafent a legfejlettebb társadalomról papolnak a győzők; és nyugodt lehet a győzők lelkiismerete, hiszen egy ilyen O’Connell-féle lázadót más országban rég felkötöttek volna! s ők, lám, mily liberálisan jártak el! na persze, náluk erős a tőke, bízhatnak benne nyugodtan, összerabolták a kincseiket korábban.
Nem tudom, miként vergődött ki a munkáslétből Ram. Felmérte volna, hogy addig hittel kereskedett, s most alapanyagokkal kell kereskednie? s hogy amit ő tud: nyelveket, népek mentalitását, az tőke? és lehet belőle sikeres kereskedelmi utazó, anyagbeszerző a Brit Világbirodalom dicsőségére? Ez lett belőle, a Körben maradt hívek lejegyezték. De addig? Volt netán valami gyártási, munkaszervezési újítása valahol? ha volt, a közvetlen felettesei nyilván ellopták. Berontott talán valahol a gyártulajdonoshoz, s rábírta, bízza rá ezt vagy azt, nem bérért, hanem a nyereség szerény százalékáért? lehet; nem érdekes. Tőzsdézni aligha tőzsdézett, inkább utazott szerte Európában, és olcsó nyersanyagokra vadászott. Szeretett utazni a világcsavargója.
Úgy képzelem, valamely bordélyban szüzességétől végre megszabadították, s Európa-csavargásai során e tekintetben is végigpróbálta a piacot. Londonban nyilván szép saját háza lett, s mert nem utazhatott folyton, azt valakinek rendben kellett tartania.
Látom magam előtt a jól öltözött brit állampolgárt, a sikeres üzletembert, amint beállít egy megbízója textilgyárába, mászkál a gépek közt, tizennégy-tizenöt éves ír munkáslányok dolgoznak ott napi tizennégy-tizenhat órában, kinéz magának kettőt, egy művezetői irodába hívja őket, s kikérdezi. A csinosabbik teljesen árva, nem maradt senkije. A másiknak, szintén üde leány, maradt néhány öccse Írországban, fizetése jó részét oda küldi. Az árva szép lányt visszaküldi dolgozni a jól szituált úriember, a másiknak felajánlja: alkalmazná házvezetőnőnek, s mond egy hatalmas összeget, mondjuk kétszer annyit, amennyi házvezetőnőnek dukál. Az üde leány legalább húsz évvel fiatalabb nála, és ölét is áruba bocsátja, ha igent mond.
Emigrációban sosem a többségi nemzethez csapódunk, nem lehet; hősünktől se kívánjunk lehetetlent. Ahol a pénz az egyenérték, ott aránylag minden egyszerű és semmi sem szégyenletes, pláne, ha nem beszélünk róla. Látom Ram többemeletes házát, belül szűk falépcső, a szerződéskötés után talán egy héttel az üde leány megy föl a lépcsőn, és a háziúr hálószobájába hívatlanul bekopog. És bekopog azontúl minden kedden és minden pénteken. Ebben tévedhetek is, mert lehet, hogy hétfőn, szerdán, pénteken. Fizetését megkapja hetente, majdnem az egészet hazájában maradt öccseinek küldi; a háztartásra is hetente kapja a pénzt, vásárol, főz, takarít. Első éjjel a háziúr a magját a földre csurgatja; a leány is vigyáz, ilyen állásról nem is álmodhatott; ezekről a dolgokról nem is kell beszélni.
Templomba a lány egyedül jár, ő rendszeresen gyón, a háziúr soha; egyetlen különös szokása van a háziúrnak: minden áldott nap, az üzlet menetétől függetlenül, ebéd után órákra a szobájába vonul meditálni, akkor nem szabad zavarni.
Egyszer azt javasolja a háziúr, utazzék Írországba a lány az öccseihez nyugodtan. Elpirul a lány, szemébe könny szökik, kis szobájába gyorsan bemegy. Aztán soká készülődik. Megtakarított pénzéből ruhát vesz magának, utazótáskát, öccseinek ajándékokat, megveszi a vasútjegyet a tengerig, tovább nem lehet, Írországban alig van vasút; az utazás előtti éjjelen nem tud aludni, elképzeli öccseit, kiket sok éve nem látott, s nem bírja elképzelni őket. S bár nem olyan nap van, a háziúr hálószobájába hajnaltájt bekopog. A háziúr ébren van. Azt mondja a lány, hogy mégsem utazik; szemében könny. A háziúr azt mondja, legyen úgy, ahogy a lány akarja. És a lány kezét megcsókolja majdnem.
Délutánonként Ram a szobájában Istenről s titkairól meditált.
Volt egy nagy kérdése: hogy mi is az az Egy.
Nem új kérdés.
Az Életfán a legfelső Szefira a Kéter, vagyis a Korona, s abban van az Egy, a Pont és ama kijelentés, hogy Én Vagyok. Azon túl semmi sem felfogható; azon túl van az En, az En Szof meg az En Szof Aur, vagyis a Nem, a Végtelen és a Korláttalan Fény. Ram olyan Teremtésről gondolkodott, mely nem az Egy és a Pont létével számoló matematikával írható le, hanem amely a Nullától az Egyig nem jut el. Nem mintha Ram az Én Vagyok kijelentésről balgán hallgató matematikát ne vetette volna meg kellőképpen s jogosan; de éppen az Én Vagyok kijelentéstől szeretett volna egy nem emberi matematika révén, ami lehetetlen, szabadulni. Hogy az én századom kevésbé barázdált agyú olvasói értsék: Ram az Istent az emberi elme öntörvényeiben kereste, ezekkel elégedetlen lévén; visszahatolni próbált tehát oda, ahol a tévút, talán a Nyelv, megkezdődött, reménykedvén, hátha van nem zsákutca is; túllépni az emberi logikán! én erről végül is lemondtam, de legalább a határait el akartam érni.
Vadászok mesélték neki még odahaza, Litvániában: a sas nem tud számolni. Ha a magaslesre ketten másznak fel, s aztán egyikük lemászik, a figyelő sas azt hiszi, a magaslesen nem maradt ember.
Hátha a sasnak van igaza.
Azon is tűnődött Ram, vajon az egyenlet időben oldódik-e meg vagy sem. Ha bármely egyenlet időtlenül igaz, akkor a Teremtés nem folyamat, s talán el sem kezdődött. Ha csak időben igaz, úgy az egyenlet önmagával nem maradhat azonos. S vajon a képlet felállítójától s megoldójától független-e az egyenlet? S melyik egyenletben miként múlik az idő, ha múlik? Gyorsabban az egyikben, lassabban a másikban? Netán a Teremtésben különbözőképpen múló idők vannak, s egymást néha metszik? S vajon leírható-e a Teremtés egyetlen képlettel valaha? Ha igen, akkor az egész képletben szünetel az idő. De ettől még részleteiben múlhat. Ha van is ilyen egyenlet, elvileg csak részei bizonyíthatók, egésze soha.
És Spinoza Etiká-ját olvasgatta, mert látta egykor Párizsban, hogy e mű margójára dühödt-ellenséges széljegyzeteket írt Mickiewicz. És olvasgatta délutánonként Mickiewicz Összes Műveit, leggyakrabban a Pan Tadeusz-t; nem azért, mert abban egy rokonszenves zsidó is le van írva, bizonyos Jankel, ó, dehogy! hanem mert abba a lengyel nemesi idillbe vágyott hajdan ifjú kajlafülűként, kirekesztett zsidóként, semmi másba, mert nem ismerte; nem volt az valóság soha, mielőtt egy nagy költő megírta, de megírta, s azzá lett véglegesen.
Nincsen is Hon másképpen, csak Meseként.
Jól ment az üzlet, és Ram hetente egy napot a brit múzeum könyvtárában töltött. Megtanult még jó pár nyelvet, olvasott és meditált. Ücsörge ama libraryban sok nagy szakállú, zömök vagy nyurga, barázdált homlokú illető, olvastak, jegyzeteltek, szivarozni a folyosóra mentek.
Ram is szivarozott, s beszédbe elegyedett a többi szivarozókkal. Egy tömzsi nagy szakállút különösképp kitüntetett figyelmével, könnyen föl lehetett hergelni. Német származású forradalmár volt, eszméje pedig abban állott, hogy a munkásosztály a kiválasztott, hogy a Kánaánba béjusson, a Földre a Paradicsomot lehozza, legalábbis így értelmezte magának a nehézkes nyelvezetű műveket a szivarozgató Ram.
S kérdezte a szerzőtől, nem túl keresztényi gondolat-é ez, s illik-é egy bizonytalan körvonalú társadalmi osztályt Krisztus állítólagos tulajdonságaival felruházni, s vajon ezen utópia nem hasonlít-é kísértetiesen arra, midőn egy kiválasztott nemzetet tüntetnek ki ugyanezzel, például a zsidót, a lengyelt, az írt?
Látta a zömök, szakállas szivarozó, hogy zavaros elméjű, veszekedett reakciós kispolgárral esett találkozása, szemöldökét igen ráncolá.
Mondta Ram: Szép, hogy a Szerző Úr a gazdaságtannak elsőrendű fontosságot tulajdonít, ám nem gondolja, hogy ez így kissé egyoldalú dolog? A Szerző Úr szűkszavúan felelé, hogy nem gondolja. Mondta Ram: ő úgy véli, egyetlen dolog lehetséges a világon, mely a tudomány nevet megérdemli, ez pedig az összehasonlító vallástörténet; nevezzük egyszerűen embertannak; más tudomány elvileg sem lehetséges: macska csak macskát ismer, ember csak embert; hogy ásvány ásványt ismerni bír-e, az már a titkok titka, s nem az emberre tartozik.
Hüledezett a zömök nagyszakállú, ilyen obskuritással abban a szép könyvtárban nem találkozott; némely könyveket elolvasni ajánlott a kérdezőnek; kitűnt, hogy azokat a kérdező olvasta; erre már csak dühös lehetett a zömök nagyszakállú, nem hitte volna, hogy könyvek ily silányul hasznosulnak.
Uram, mondta Ram, ön németnek született Németországban, noha ősei vallását tekintve zsidó; ez remek dolog, vájkál önben valami métely, ami a gondolatnak ihletője; hanem én messziről, az ősiségből jövök, mely az orosz zsidó Zónában még megvan, s eljutottam a Pápán keresztül Londonig; nagy utat jártam be, s nem jutottam semmire; hanem van egy helyénvaló kérdésem önhöz: vajon a cári rendszer nem éppúgy az emberre hasonlít-é, mint ez az angol, meg a homéroszi költemények világa? ne válaszoljon, de ajánlom, foglalkozzék a vallástörténettel is kicsinység, mert ami fejlett, az bonyolult, és ami bonyolult, az a gyöngébb és bomlékonyabb; ezt én már tudom.
Sokat vitáztak szivarozva, de nem tudta magát megértetni Ram a rokonszenves tömzsi, szakállas úrral, mert keresztény szektaalapító volt csak az is, noha elméje rendkívüli.
Ínyenc volt már akkoriban Ram, étkezni különleges éttermekbe járt, válogatott finnyásan, behozván sok-sok éves éhezéseit, s elhízott; házvezetőnője jól főzött, az éttermekbe nem vitte magával, étkezése volt az ő gyónása voltaképp; isiásza, amit nagy fázásai idején szerzett be, kínozta; térde, háta, nyaka fájt, ujjait nehezen mozgatta; javasolták a tudós doktorok, utazzék délre; elment Skóciába, kinézett magának egy szép kis északi tavat, amely felett alacsony az ég, a tóban halak, kézzel is lehetne fogni őket, körül a falu csöndes és harangszó; eltanácsolák ettől a tótól Ramot a tudós doktorok, küldték Délre; vett is gyárat Itáliában, bár tudta, Itália egyesülését hozó háború lesz nemsokára; nem tudott dönteni, hová is vonuljon majd vissza, Skóciába-é a tóhoz, vagy Itáliába, hol minden otthonos.
Történt egy télen, hogy két férfi állított be a londoni házba, egyikük magasabb volt, másikuk alacsonyabb; a házvezetőnő nyitott ajtót; a jövevények lélegzete elállt, mert láták, hogy a nő tenyeres-talpas, mégis kecses, haja szőkésbarna, szeme világosszürke, szeme vágása kissé mandula, válla és csípeje széles, combjai feltehetőleg hosszúak, keze nagy, szinte férfikéz, ujjai mégis vékonyak, hosszúak, bőre sötétfehér.
Valami idegen nyelven szóltak hozzá, megütődve; nem értette a nő, s kérdezte angolul, hangja éppen szoprán s alt között, mit akarnak. Valahogy tisztázták zavartan, hogy Mister Ramot keresik. A nő beengedte őket, s várakozni kérte; hangjából az urak értettek, várakoztak. Öltözékük szegényes volt, kesztyűtlen ujjaikat fújkálták toporogva; az asszony javasolta, a kandallóhoz lépnének közelébb, de hát az urak nem értettek angolul; frencs? próbálkoztak az urak, az asszony a fejét rázta; kiáltott valamit az asszony a maga nyelvén, aztán csönd volt; az urak, az egyik magasabb, a másik alacsonyabb, bámulák az asszonyt, egymás közt a maguk nyelvén tárgyaltak izgatottan; érezte az asszony, hogy róla beszélnek; fura volt.
Akkor megjelent a falépcső tetején Ram, nézett lefele, a lépcsőn sántikálva gyorsan lecsámpázott, és a két úr nyakába ugrott.
Az asszony oldalt állt, nézte Ram érzelemkitörését dermedten, sose várt volna tőle ilyet. Azok hárman karattyolni kezdtek egy idegen nyelven, fura sípoló nyelv volt, teli sziszegőkkel, állt az asszony mandulaszemét összehúzva, s elfogta egy nem tapasztalt rettegés. Azok karattyoltak, az egyik férfi előhúzott táskájából egy daguerrotípiát, átadta Ramnak, az nézte, és kicsordultak a könnyei; sose látta Ramot könnyezni az asszony, ki oldalt állt. Beszéltek aztán még azon a sípoló nyelven, s mintha veszekedtek volna is; aztán Ram a zsebéből fontokat vett elő, a kezükbe akarta nyomni, de nem fogadták el, feldúltan elrohantak.
Állt Ram görcsös ujjai közt a daguerrotípiával, és sírt. Nézte az asszony a képet. Jelentőségteli arcú, lobogó haját céltudatos büszkeséggel viselő férfi volt a képen, szemei álmatagok, befele nézők.
Akkor Ram zihálva, hüppögve megszólalt, de mintha sose tudott volna angolul, a szavakat kereste, nem találta, mindenféle nyelvek szavai tolultak ajkára egymást letapodván; bábeli nyelvzavara támadt Ramnak, és a torony ledőltét az angol szenvedte meg leginkább.
Rémülten állt az asszony.
Aztán Ram mégis talált angolra emlékeztető szavakat, mert nagyon akart az asszonnyal valamit közölni; hogy bűn, a legnagyobb, hogy élő arcát így! holta után!; megcsúfolás, minden emberi; lefokozás; ördögi, hogy meghosszabbítás! és lerontása, isteni; amit adományozott! ember alatti létbe ezentúl! örökre! gyásztalanság! jogunk volt, visszaveszik; joga volt, hogy mibennünk! többé valaha volt lény soha, a törvényt már nem, halála után senki; vége, vége!
Hallgatta a szózavart az asszony döbbenten.
Akkor leemelt egy könyvet a polcról Ram, de csak fogta, nem ütötte fel, fel-felcsuklott, orrát szívta, és azon a sípoló nyelven szavalni kezdte:
|
Felajzva fülelt az asszony, de túl hosszúra nyúlt a szavalat, a váratlan gyöngédség kiapadt, medrét ellepte az unalom.