Az Ikszek

– Megjött Bogusławski – jelentette Macrott.

Osiński az íróasztala mögül üveges szemekkel bámult a színház borbélyára.

– Bogusławski? – kérdezte.

Macrott bólintott.

– Megjött?

– Megjött, direktor úr.

– És most hol van?

– A kocsmában mesél.

Hozzám kellett volna jönnie először, gondolta Osiński, ehelyett bevette magát az alagsorba. Biztosan Bogusławski-legendákkal traktálja a színészeket. Nem megyek le hozzá, határozta el szilárdan, keressen fel engem ő.

– Ezért jött hozzám, Macrott?

– Ezért. Gondoltam, érdekli a direktor urat.

– Elmehet, Macrott.

Macrott csalódottan távozott az igazgatói szobából, majd a fodrászműhelyben nekifogott aznapi jelentésének. Ez jobb kedvre hangolta. Szép, nyugodt, gondosan rajzolt betűkkel rótta a papírra, hogy Wojciech Bogusławski, az ismert színész féléves lvovi tartózkodás után visszatért Varsóba, és feltehetőleg az a szándéka, hogy visszavegye a színház igazgatását vejétől, Osiński úrtól. Macrott a lap aljára gondosan odaírta a dátumot.

Ezen a napon írták alá Párizsban a Szent Szövetséget.

Macrott erről nem volt értesítve.

Tobiasz Macrott, skót származású színházi borbély jelentését másnap reggel a teához megkapta

Rożniecki tábornok, a katonai titkosszolgálat vezetője,

Mostowski gróf, belügyminiszter,

Węgrzecki polgármester,

Czartoryski herceg, a helytartói állás várományosa,

Mohrenheim báró, a nagyherceg titkára

és még sokan mások.

Osiński sokáig ült az íróasztala mögött és úgy találta, hogy neki Bogusławski már nem árthat, az elővigyázatosság azonban helyénvaló. Úgy döntött hát, hogy másnap tájékoztatni fogja Bogusławski érkezéséről

Mostowski belügyminisztert,

Czartoryski herceget,

Mohrenheimet, a nagyherceg titkárát,

esetleg Węgrzecki polgármestert,

és ha bejut hozzá, megemlíti a dolgot magának Novoszilcovnak is.

Öreg már, gondolta Osiński, ötvennyolc éves. Nem húzhatja sokáig. A feje búbjáig el van adósodva. Nekem van eladósodva.

180 000 volt Bogusławski adóssága, amikor Osiński 108 000-ért megvette a színházat a kellékekkel és a kéziratok egy részével, további 18 000 zlotyt fizetett Bogusławskinak a színházból való kilépésért – ezt nem adta át, mert ennyit ígért Bogusławski Rozaliának hozományul, ami persze üres szó maradt –, maradt tehát 72 000. Délben ebéd közben mindenesetre megkérdezte a feleségétől:

– Mondja, kedvesem, mennyivel tartozik nekem a maga papája?

– Jelentős összeggel – felelte Rozalia.

Osiński bólogatott.

– Miért kérdezi? – érdeklődött Rozalia.

– Megjött Lvovból – mondta Osiński.

Rozalia hallgatott.

Bogusławski ezalatt az alagsorban kását evett hitelbe.

– Két útlevelem volt – mesélte teli szájjal, a kása megragadt hosszú, fehér szakállán –, az egyik valódi, a másik valami kereskedőé, Lvovban szereztem. Már kizötyögtünk Krakkóból, amikor jött egy csapat osztrák, és az útleveleket kérték. Odaadtam az igazit, megkérdezték, mi a foglalkozásom, és azt találtam mondani, hogy kereskedő vagyok.

A kocsmában üldögélők felszisszentek.

– Az osztrákok azt mondták: színész van beírva. Mondom nekik: csak vicceltem. Képzeljétek: ezek nem ismerik a tréfát.

– Nincs nekik humoruk – állította Zdanowicz.

– Visszavittek Krakkóba, és becsuktak egy pincébe. Álló nap nem adtak enni. Darvadoztam abban a hideg lyukban, és rájöttem, hogyan kell átépíteni a színházat. Olcsón megúszható.

– Egyszerűbb lerombolni – vélte Malinowski.

– Hosszú idő óta – folytatta Bogusławski a kását kavargatva – először volt alkalmam nyugodt körülmények között tűnődni. Rendes fickók ezek a Habsburgok. Másnap aztán vittek egy tiszt elé, aki a maga alapos módján kérdezősködésbe fogott, és elém rakta mindkét útlevelemet, válasszak, ha annyira szeretek utazni. Mondtam: színész vagyok, legalább akkora, mint Talma. Nem hatott. Nem látta Talmát.

– Mi sem – közölte Helena Rutkowska tárgyilagosan.

– De még csak nem is hallott róla – mondta Bogusławski elégedetlenül. – Mondom neki: én énekeltem először Varsóban Mozartot, de Mozartról se hallott! Megkérdeztem, volt-e színházban valaha. Egyszer volt, tetszett neki a dolog, de a darab címére nem emlékezett, valami négus gyilkolászta a feleségét.

– Othello – mondta büszkén Szczurowski.

– Ezt kérdeztem én is – mondta Bogusławski, és maga elé húzta a következő tálat –, csak a vállát vonogatta. Emlékszik rá jól a kapitány úr? Bólint. Nahát, mondom, eljátszom a kapitány úrnak a négus feleségét.

Żółkowski röhhentett.

– Vigyorgott, behívta az őröket is. Bulla annak idején játszotta az Othellót németül, emlékeztem néhány részletre. Mondtam a tisztnek, álljon velem szembe, ő a féltékeny négus, én vagyok a felesége. És mondani kezdtem. Eleinte vihogtak, de lassan abbahagyták, úgy bámultak, mintha még életükben nem találkoztak volna kívánatos leányzóval. Láttam a tiszt szemén, hogy tényleg beleéli magát a mór szerepébe, olyan féltékenyen bámult, hogy a legszívesebben azonnal szerződtettem volna. Amikor átöleltem és megpusziltam, senki sem nevetett. Vagy főbe lőnek, gondoltam, vagy elengednek.

Csönd volt a kocsmában, Bogusławski a tálba merítette a kanalát.

– Most azt hiszitek, hogy főbe lőttek, mi? – kérdezte Bogusławski és elvigyorodott.

– Mester, Mester – ingatta a fejét a fekete sörényű Malinowski –, ez olyan szép, hogy ilyet csak maga tud kitalálni.

– Nem kell, hogy igaz legyen – dörmögte Żółkowski –, a lényeg az, hogy szép.

– Hát akkor fizessetek nekem még egy ebédet – mondta Bogusławski. – Hús nincs?

– Nincs – válaszolta bágyadtan a kövér Żółkowski.

– Hetek óta nincs – erősítette meg Szymanowski.

– Nem baj – mondta Bogusławski –, van kása.

– Jó nagy adósságokat csinálhatott Lvovban, Mester – mondta Malinowski.

– Csináltam. A régi gárda megvan, ahogy nézem.

– Vannak újak is – mondta Szymanowski sötéten. – Majd meglátja. Osiński szerződtetett egy csomó hülyét.

– Nem vagytok valami derűsek – állapította meg Bogusławski –, pedig van kása. Mi megy ma este?

– Zseniális darab – fintorgott Żółkowski –, feltétlenül nézze meg. Fél év alatt nagyot változott a világ errefelé.

– Dmuszewskiék megvannak? – kérdezte Bogusławski.

– Meg.

– Kudlicz is megvan – mondta Malinowski. – Nagyon fog örülni, hogy visszajött a Mester.

– Legalább van kit utálnom – mondta Bogusławski vidáman.

A színház előtt már nem mosolygott. Magas, szikár alakja meghajlott, a Lvovban növesztett hosszú, fehér szakáll szomorúan lógott a kopott bundára. Azt várta, hogy a nyakába ugranak, ehelyett kedvetlenül ücsörögtek körülötte, a kérdések gyéren záporoztak, senki sem örült igazán, még Żółkowski is morcosan humorizált. Nem hisznek bennem, gondolta, már nem félnek tőlem.

Ácsorgott a hátsó bejáratnál, ismerős színészek és díszletmunkások, Wąsikowski súgó és Gerlicer, az első gépész tűnt fel mellette, nem vették észre. Pedig fél év alatt nem öregedhetett meg ennyire. A szakáll teszi.

Elindult a Miodowa felé, visszanézett a tér közepén álló színházra. Ütött-kopott épület, mindennek jó, csak színháznak nem. Amikor a király Bonawentura Solari olcsó terveit fogadta el Schrőger és Merlini nagyszabású tervei helyett, Bogusławski még nem tudhatta, hogy nemsokára, mindössze tizenkét év múlva neki kell helyrepofoznia az épületet, szintén nagyon kevés pénzből. Ormótlan melléképületet ragasztott a főépület mellé, megerősíttette az alapokat, tatarozás közben kiderült, hogy az összes gerenda elkorhadt, azokat is kiszedték; a padlástérben lakást létesítettek a gépész számára, és a bejárat mellé istállót emeltek. A király végül is azzal a feltétellel adott még némi pénzt a kétségbeesett Bogusławskinak, ha külön bejárót építenek a királyi páholyba. Ez meg is történt. Díszletraktárra és öltözőkre persze már nem futotta. Pár év múlva az épület megint összedőléssel fenyegetett, 1808-ban tehát kezdődött minden elölről. Bogusławski tudta, hogy a színházat azóta is csak az imádság tartja egyben. A szüntelen javítgatásra költött összegből három tisztességes színházat fel lehetett volna húzni. Így lett Európa legrondább színháza a varsói; a tényt több utazó rögzítette, közöttük Kotzebue.

Mindegy, most már Osiński feje főhet.

A Krasiński tér ugyanazt a hangulatot árasztotta, mint amit reggel érzett, Prága felől átérve a kompon. Lerongyolódott, rosszkedvű, szegény város lett Varsóból. A bíróság épülete, a Krasiński palota messziről árasztotta a dohszagot, a Długa utcában rogyadoztak az épületek, a leginkább Ehlert kétezer embert befogadó bérkaszárnyája. A Miodowán még mindig nem volt kint az utca neve. Napóleon utcának keresztelték el nemrég nagy ceremóniával, aztán feltűnés nélkül levették a táblát, a helyére még nem került vissza a régi. A sár az egész színházteret elárasztotta. A Długa végén kisebb tömeg verődött össze, hemzsegtek a csendőrök, feltehetőleg házkutatást tartottak, dohányt és spirituszt keresve. Reggel, átérve a Visztulán, Bogusławskit is alaposan megmotozták, aztán még egyszer a városkapu előtt.

Bogusławski lassan végigbandukolt a Miodowán. Lessel házában zárva volt a híres cukrászda, Glücksberg kölcsönkönyvtárán lelakatolt rács, de a Honoratki és nem messze tőle a Dziurka Marysi nyitva tartott. Bogusławski még mindig éhes volt, megállt a Miodowa és Senatorska sarkán a Chovot étterem előtt, de aztán továbbindult: inkább a fiánál eszik ingyen.

Az üzletek nagy része a Krakowskie két oldalán is zárva tartott. Húst sehol sem látott. Bekukkantott az Óvárosba, a városháza üresen és félig kiégve tátongott, gyerekek labdáztak benne. A városháza oldalához ragasztott bódék szintén üresen álltak, csak néhány zsidó ácsorgott előttük, unatkoztak. A batárok mellett sovány lovak. A kocsisok a bakon takaróba burkolózva szunyókáltak, egyikük sem ajánlotta fel a szolgálatait. Bogusławski végigbaktatott a Krakowskie Przedmieścién, a Radziwiłł palota előtt megállt. A hajdan színházként szolgáló épület, ahol a pályát kezdte, most siralmasan festett, a kövek között gyom, az épület tetején egy fa nőtt. Ilyen kietlen még soha nem volt Varsó.

Nem baj, gondolta Bogusławski, ilyenkor is színházat kell csinálni.

Nacewiczék háza felé tartott.

Ha ők sem fogadnak tisztességesen, gondolta, fogom magam és visszamegyek Krakkóba.

A Świętokrzyskán faházak sorakoztak. Ez az új gettó eleje, néhány éve a Marszałkowskára telepítették ki a zsidókat a belvárosból, a régi temető környékére, ahol minduntalan feltört a talajvíz, és hullákat mosott ki a földből. A fia a gettó szélén lakott, és hiába szeretett volna elköltözni a belvárosba, ahol a többi fiatal tiszt élt, a zsoldjából nem futotta; Bogusławski egyetlen fillérrel sem tudta támogatni, nem is akarta.

Aniela nyitott ajtót, egy pillanatig csak bámult, aztán a nyakába ugrott, és bevonszolta a házba.

– Ignacy nincs itthon – mondta Aniela a szobában –, folyton parádékra készülnek, csak aludni jár haza.

Bogusławski leült az öreg karosszékbe – ő adta a gyerekeknek nászajándékul –, elgémberedett ujjait ropogtatta, és könnyes szemmel bámulta az apró, törékeny kislányt.

– Megnézed az unokádat? – kérdezte Aniela.

– Nekem unokám van? – kérdezte elképedve Bogusławski.

– Elfelejtetted, mi? Amikor elmentél, a negyedik hónapban voltam.

– Ez a vakarcs az unokám?

– Ez. Fiú. Wojciech Maurycy.

Bogusławski bámult, Aniela nevetett és visszavitte a csecsemőt a másik szobába.

– Csak kása van – mondta visszatérve.

– Ettem a színházban. Teát innék.

– Akarsz mesélni? – kérdezte Aniela a szamovárral bajlódva. Bogusławski vállat vont.

– Hat hónap elment a fenébe – mondta. – Adósságokat csináltam.

– Úgyse fizeted ki – vélte Aniela.

– Nem hát – mondta a Mester. – De azért jó volt.

– Beletörődtél…

Bogusławski felkapta a fejét, aztán elmosolyodott, bólintott.

– Igen – mondta. – Ha az ember évtizedekig a Nagy Direktor… aztán lezuhan a talpnyalói közé… Direktorból csepűrágóvá…

Vállat vont, nevetett.

– Mit akarsz – mondta Aniela –, júniusban, amikor kihirdették, hogy királyság lettünk, megint a Vélt csodá-t játszották. Mindig a darabodat játsszák, bárki jön Varsóba. Most a nagyherceg dicsőségére pofozták át. Szar volt.

– Mert nem én rendeztem – vélte a Mester. – Biztosan Sándor cár tiszteletére is a Vélt csodá-t adjuk. Megnyugtató. Hát így írjon az ember életében egyszer forradalmi operát.

Bogusławski megvetően fintorgott.

– Napóleont megverték Waterloonál – mondta Aniela.

– Tudom. Tej van?

– Nincs.

Aniela kitöltötte a teát.

– Ignacy szerezte feketén. Már teát is alig lehet kapni. Talán lesz tej, amint a cár idejön a koronázásra.

– Akkor biztos lesz tej. És megint eljátsszák a darabomat. Mondd csak, mitől vagy szomorú?

– Nincs értelme, hogy visszamenjek a színházba.

Bogusławski a teát szürcsölte. Alig tizenhat éves, bájos, tüneményes kislány. Fél éve még szeleburdi kölyök volt. Most lassú és fáradt a mozgása, a szeme befelé néz, mintha olyasmit tudna, amit neki, Bogusławskinak illik csak tudnia.

– Nem öregedtem meg – mosolyodott el Aniela –, csak megváltoztam.

Bogusławski sóhajtott.

– Még mindig elvennél feleségül?

– El – mondta Bogusławski –, lennék csak harminc évvel fiatalabb.

– Jól van, legközelebb hozzád megyek.

Hagyd ott a fiamat, mondta volna Bogusławski, én tényleg elveszlek.

– Játssz valamit – kérte.

Aniela a zongorához ült és játszani kezdett. Bogusławski hátradőlt a karosszékben, és behunyta a szemét. Aniela Mozartot játszott, aztán rögtönözni kezdett. Milyen különösen improvizál, gondolta Bogusławski, tele van sötétséggel. Minden zárlata disszonáns, a témák hosszasan készülődnek, aztán nem bomlanak ki és nem oldódnak fel. Céltalan hullámzás. Felrúgja a formákat, de nem hoz létre helyettük mást. Micsoda nagyszerű tragika lehetne ebből a gyerekből.

Aniela betakarta az alvó Bogusławskit és sokáig nézte az arcát.

Aztán bement a másik szobába, és kedvetlenül megszoptatta a gyereket.

Bogusławski késő délután ébredt. Mogorván, összetörve kászálódott ki a fotelból.

– Hosszú út volt – mondta –, tegnap hajnalban indultam Krakkóból, az a rohadt postakocsi a beleimet is kirázta. Órákig vártam Prágán a kompra. Mindenféle népek tolongtak körülöttem, ácsok, parasztok, ócskások, cigányok, zsidók, útonállók, én meg arra vártam, hogy fölismerjenek és Mesternek szólítsanak. Mintha bárki is járt volna közülük valaha színházba.

Elnevette magát.

– Le fogom borotválni a szakállamat, hogy fölismerjenek, és csak akkor növesztem ki újra, amikor a népemet új hazába vezetem. Addig nincs értelme. Adjál nekem valami ruhát, ebben a mocsokban nem mehetek be a színházba.

Aniela szomorkásan mosolyogva nézte, amint apósa felveszi a fia ruháját. Az öreg lefogyott, a bordáit meg lehetett számolni, a medencecsontja csaknem átszúrta a bőrét.

– Mit bámulsz? – kérdezte Bogusławski. – Sovány vagyok? Legalább nem kell tartanom az elhízástól.

Aniela hallgatott.

– Nem jó, hogy szeretsz – közölte Bogusławski ridegen. – Tudom, hogy szeretsz, pedig kriptaszökevényt látsz bennem. Megparancsolom, hogy csak akkor szeress újra, amikor megint a régi leszek, akiért őrjöngenek a nézők, akit a vállukon visznek le a színpadról. Addig ne szeress, hallod?

Aniela bólintott.

– Nem hiszel már bennem, mi?

Aniela mosolygott.

– Tele vagyok tervekkel – mondta Bogusławski komoran. – Azt a hülye Osińskit ki fogom fúrni. Velem nem lehet leszámolni. Kievickélek én az adósságokból, meglátod, az atyaúristen se állhat az utamba, nemhogy egy ilyen Osiński. Tehetségtelen barom.

– Neki vagy eladósodva.

– Hát aztán? Vannak még barátaim. Olyan színházat csinálok, amilyen még nem volt. Ez nem egy szenilis vénember dohogása. Ezt én mondom, Bogusławski, a lengyel Molière. Még megéred, hogy Molière-t fogják francia Bogusławskinak nevezni. Kalap nincs?

Aniela hozta a kalapot.

– Gyere hozzánk aludni.

– Van nekem saját lakásom – mondta Bogusławski méltatlankodva.

Az utcán eltűnődött, miből vegyen tüzelőt. Mindegy. Átvészelt ő már nehezebb időket is.

Fél hatkor ért a színházba. Az alagsorban leborotváltatta a szakállát.

– Eléggé kopasz tetszik lenni – mondta neki Macrott.

– Annál jobban áll majd a paróka – felelte a Mester.

Egy pattanásos kamasz összesöpörte a fehér szőrtömeget.

– A fiú remekül készít parókát – mondta Tobiasz. – Hieronim a neve. Szymanowski úr fia.

Bogusławski nagyot nézett, és megpaskolta a fiú arcát. Az elvörösödött.

– Csínján kell vele bánni – mondta Tobiasz jóindulatúan –, bele szokott harapni a színészek kezébe.

Előadás előtt már nem ment le a kocsmába, nem akarta, hogy még egyszer fizessenek neki. A nézőtéren beült az utolsó sorba, ahonnét az egész nézőteret szemmel tarthatta. Elfogta a lámpaláz. Csodára várt, az üres padok látványa kéjes izgalommal töltötte el. Előadás alatt, ha éppen nem játszott és csak a kollégáit figyelte, korogni szokott a gyomra. Most is érezte, hogy a gyomra muzsikálni fog. Ezt az előadást is végig fogja izgulni, pedig semmi köze hozzá, ez már Osiński üzlete.

Egy öreg jegyszedőnő ki akarta zavarni. Bogusławski rámosolygott.

– Mester! – suttogta a néni, és zavarában eltipegett.

Bogusławski az érkező nézőket bámulta. Kicsípték magukat. Fent a második emeleti állóhelyet, az úgynevezett paradicsomot, vagyis a kakasülőt a fiatalok töltötték meg, feltehetőleg az új egyetem diákjai.

A bal kettes királyi páholy üres maradt. Még mindig rácsok különítették el a nézőtértől, odabent csillogtak a tükrök. Ott kuksolt a mindig egyformán tagbaszakadt testőrök szorításában Zygmunt August, Friedrich August, Friedrich Wilhelm, Napóleon, Poniatowski, ott kuksol mostanában Konsztantyin nagyherceg, ott ül majd Sándor cár. A királyi páholyban jöttek-mentek az uralkodók, lengyelek, poroszok, szászok, oroszok, a szereplők változtak, a díszlet maradt. És maradtak a valódi színészek is, minden hatalom kiszolgálói, akik a megfelelő pillanatban minden hatalmat hátba szoktak támadni.

Ez az én birodalmam, gondolta Bogusławski, ezt senki sem veheti el tőlem. Osiński sem, a cár sem, az atyaúristen sem.

Bogusławski minden fáradtsága elpárolgott. Ötvennyolc év még nem kor. Lehet, hogy két-három éve van hátra, de lehet, hogy húsz-harminc. Úgy kell élni, mintha még minden megtörténhetne, és akkor meg is fog történni. Játszani kell.

Amikor a nézőtéri lámpákat eloltották, Bogusławski gyomra korogni kezdett.

Megismerte a díszleteket. A háttérfüggönyre festett tájkép Smuglewicz műve, tizenöt éve festhette valamihez, a festő öt éve halott, a kifakult tájképet még mindig lehet használni. A lefúrt deszkafa a rajta lógó ormótlan gyümölcsökkel Plersch ötlete volt valamikor a század elején, amikor az egyik rémdrámában a fa odvából kellett a vámpírnak színre lépnie. A székek mindegyikében ült már, a kupák mindegyikéből ivott, személyes barátai a tárgyak, valamennyihez kedves emlékek fűzték, valamennyit a tulajdonának érezte. Aztán a színházzal együtt a kellékeket is eladta Osińskinak, most tavasszal, a csőd legmélyén. Minden kelléket ő csináltatott, ő rohangált egy-egy bútordarab után, Smuglewicz pemzlijének ő parancsolt, ő szerelte saját kezűleg a trägereket az utolsó átépítéskor. Megvehette őket Osiński, az igazi értékükkel mégsem lehetett tisztában, azt nem tudta megvenni.

Rémdrámát játszottak, annak rendje és módja szerint. Útonállók kergették a főhőst árkon-bokron át. Bogusławski jóváhagyó unalommal szemlélte az eseményeket, amíg elő nem került egy majom, a főhős hű társa, aki makogva, a fákon himbálódzva és önfeláldozóan mindaddig megmenti a gazdája életét, amíg az útonállók le nem lövik. Bogusławski gyakran játszott vadállatoktól és kísértetektől hemzsegő darabokban, ez a majom azonban nem fért a fejébe. Nem tudta, ki játssza, a majom makogáson kívül egyéb hangot nem hallatott. De inkább az zavarta, hogy nem értette, mit akarnak mondani a majommal. Eleinte hajlott arra, hogy a főhős Napóleon, a majom tehát a lengyelséget jelenti, amely tűzön-vízen keresztül kitartott a császár mellett. A közönség hangulatából azonban arra kellett következtetnie, hogy nem erről van szó. Később más aktuális tartalmat próbált a darabba magyarázni, hátha a majom a nagyherceg, és akkor az úriember az állandóan megmentésre szoruló Lengyelország, de ez a behelyettesítés sem stimmelt, Osińskiban nem lehet annyi bátorság, hogy majomnak titulálja a nagyherceget. Bogusławski nyugtalanul fészkelődött a helyén. A darab nevetésre ingerelte, és a maga szokásos módján nevetett is befelé, szaggatottan és hangtalanul, de a közönség egyáltalán nem nevetett. A közönség mély csendben, érezhetően meghatottan követte az eseményeket. A majmot majomnak látták.

Bogusławskinak tudomásul kellett vennie, hogy a közönség jóvoltából nem vígjátékot lát. Nem érezte a bőrén a hangulatot. Micsoda közönség ez? Fél éve még nevettek volna. Legalábbis nem ültek volna csöndben. Ha együtt éreznek a majommal, legalább kiabáljanak föl neki valami biztatót.

Amikor az előadás végén az útonállók leterítették a hűséges állatot, és a majom percekig makogott halálra sebzetten a fa tetején, mielőtt lezuhant volna – erre ment le a függöny –, a nézőteret elöntötte a szipogás. A hölgyek szemükhöz emelték kendőjük csücskét, az urak bánatosan és mélyértelműen bámultak a semmibe. A szipogás elültével gyér taps tört ki. A színészek kijöttek, vállukon hozták a majmot. A majmot alakító színész nem vetette le a jelmezét, még a maszkját sem volt hajlandó feltolni. Bogusławski várta, hogy a majom valami illetlent mutasson a közönségnek, de hiába.

– Megrázó élmény – hallotta Bogusławski az előcsarnokban az egyik hölgytől. Szép nagy kalap volt a fején.

– Bárcsak nekem volna egy ilyen hű háziállatom – vélekedett a másik.

– Azt mondják, a majmok értenek az ember nyelvén – mondta egy úr.

– Kár, hogy nálunk nem honosak a majmok – mondta egy másik úr.

Bogusławski visszabaktatott az alagsorba, bekopogott Ledóchowska öltözőjébe, de zárva volt, Ledóchowska nem szerepelt a darabban. A kocsmában Bautz úr éppen elpakolt, még adott Bogusławskinak egy teát. A folyosón díszleteket tologattak, Zieliński káromkodott és magas hangon visított, valamelyik szereplő késve lépett a színpadra. Érdekes, gondolta Bogusławski, nem vettem észre.

A hangok elhaltak, Bogusławski idegenkedve ment ki a színházból.

Sołtyk várnagy palotája előtt a Nowolipki utcában – tizenöt éve ott alapították az Akadémiát – hosszú percekig kopogtatott, míg előkerült a kapus, és hajlandó volt megígérni, hogy Wojciech urat bejelenti a várnagy úrnak. A kaput visszacsukta Bogusławski orrára. Hideg, ónos eső szemerkélt, felhajtotta a gallérját. Valahol elhagytam a fiam kalapját, gondolta bánatosan.

Az utcán egyetlen lélek sem járt, nyolc óra múlt, a lámpák nagy része nem égett. A színház és a várnagy palotája közötti úton mindössze egyetlen beszélő lámpás csatlakozott hozzá, de azt is könnyű volt lerázni; Bogusławski nem tudta volna kifizetni a világítóember szolgálatait. Kész csoda, gondolta, hogy a színházban normális volt a világítás.

A várnagy a fia társaságában fogadta a hatalmas, rideg pompájú, ismerős teremben. Bogusławski a várnaggyal is, fekete hajú, markáns arcú fiával is kezet fogott és leült az egyik több száz éves karosszékbe.

– Ne vegye le a kabátját, Wojciech úr – javasolta Stanisław várnagy –, rosszul állunk tüzelővel.

Néhány pillanatig hallgattak.

– Mi újság Lvovban? – kérdezte a várnagy.

– Úgy élnek, mintha nem lett volna háború – mondta Bogusławski.

– Nagy hibát követtünk el – mondta Roman Sołtyk –, hogy Ukrajnában nem szerveztünk partizánosztagokat. Pedig hányszor rágtam Napóleon fülét. Átvitték Szent Ilonára, hallotta?

Bogusławski bólintott.

– És Krakkóban? – kérdezte a várnagy.

– Élnek maguknak. Kifejezetten örülnek, hogy kívül maradtak a Lengyel Királyságon. Komolyan akarják játszani a városállam szerepét. Azt mondják, nem tudnának mihez kezdeni egy lengyel kormánnyal.

– Hol van itt lengyel kormány? – kérdezte Roman. – Itt csak a nagyherceg van, és Novoszilcov. Czartoryski herceg fedezte föl valaha, ő ajánlotta Sándor figyelmébe, ide is hozták a nyakunkra, és Czartoryski nagyon meg volt lepve, amikor napokig hiába könyörgött Novoszilcovnak kihallgatásért.

Megint hallgattak egy ideig.

– Nincs itt most mit tenni – mondta a várnagy. – Először arra gondoltunk, hogy ellenzékbe vonulunk, de ahhoz ellenzékre lenne szükség. Maga sem tud ellenzékről, igaz, Wojciech úr? Meg kell várnunk, amíg még rosszabbra fordul a helyzet.

Bogusławski a gyönyörű ezüst gyertyatartókat bámulta.

– Alkotmányozó nemzetgyűlésről regélnek – mondta a várnagy –, ezzel fogunk játszadozni évekig. Senki sem akar változást, Sándor cár a legkevésbé. Bizalmas értesülés szerint… – elhallgatott, legyintett. – A közlegényeket leszerelték és szélnek bocsátották, a parasztok örülnek, hogy nem kell többé háborúzni. Minden tiszt megtarthatta a Napóleontól kapott rendfokozatát, de őket is szétszórták, tábornokaink pazar nyugdíjat kapnak hajdani ellenségüktől, a mi jótevőnktől, a cár atyuskától. Nagy a nyugalom, Wojciech úr. Valószínűleg Czartoryski lesz a helytartó.

Megint hallgattak.

– A szabadkőművesek működnek? – kérdezte Bogusławski.

– Igen – válaszolta Roman és felnevetett. – Maga a nagyherceg is felvétette magát. És ki a nagymester helyettese, mit gondol? Rożniecki tábornok! Ezek után képzelheti.

– Iszik valamit? – kérdezte a várnagy, és csöngetett.

– Köszönöm.

A kammerdiener vörös bort töltött.

– Fukiertól való – mondta a várnagy –, nem tudom, honnan szerzi, varázsló. Miben segíthetünk?

A várnagy fázósan a rókaprémbe burkolódzott.

– Szeretnék visszakerülni a színházba – mondta Bogusławski. – Ha sikerül, ígérem, úgy segítek önöknek, mint eddig.

A várnagy legyintett.

– Nincs miben segítenie, Wojciech úr. Rendben van. Szólok Józef Krasińskinak, ő szabadkőműves vonalon gyakorolhat nyomást Osińskira. Megemlítem magát Linowskinak, úgy vettem észre, érdeklődik a színház iránt. Stasziccal megromlott a viszonyom, de úgy emlékszem, amúgy sem szívelte magát.

– Kétszer utasította el a felvételemet az Akadémiába – mondta Bogusławski.

– Szólhatok Dąbrowski tábornoknak is. Mostanában magányosan él a birtokán, de a napokban feljön Varsóba.

– Köszönöm.

– Niemcewicznek ne szóljak? – kérdezte a várnagy.

Bogusławski eltűnődött.

– Inkább ne – mondta. – Niemcewicznél mindig homályos, kire is játszik.

– Jó. Tehetek még magáért valamit?

Bogusławski hallgatott. A várnagy becsöngette a kammerdienert, és a ládikát kérte. A lakáj eltűnt, Bogusławski csöndben várakozott.

– Majd visszaadja, ha lesz pénze – mondta a várnagy.

Bogusławski lehajtotta a fejét.

Az utcán fellélegzett, és átszámolta a pénzt. Annyit kapott, amennyit önmagának fizetett havonta, amíg az övé volt a színház. Ebből most szerényen akár három hónapig is megélhet, bár több mint fél éves lakbérhátralékot kell kifizetnie a tulajnak. Három hónap nagy idő, egymás után akár három csodát is lehet művelni. Három vélt csodát.

Furcsálkodva gondolt arra, hogy még mindig van hetvenkétezer zloty adóssága. Az unokáim is törleszteni fogják, gondolta. Karol például önmagának fogja törleszteni, mint Osiński fia és Bogusławski unokája.

Dühe hirtelen Sołtykék ellen fordult. Nagylelkűen odavágtak hozzá néhány zlotyt a több százezerből. És még hálásnak is kell lennie, szégyenkezve kell elfogadnia, és a lekötelezettjük lesz haláláig. Ellenzéknek mondják magukat, mert nem volt annyi sütnivalójuk, hogy bekerüljenek a hatalomba. A várnagy hősiesen elbújt a birtokán, Roman pedig Napóleon adjutánsaként vészelte át a háborút, akkor látott csatateret, amikor a hullákat ment azonosítani. Ő is csinos zsoldot kap a cártól. Most ők az ellenzék. Megdöglenek az unalomtól.

Nem dohogott sokáig: mit fog szólni a háztulajdonos, az a vén kupec, amikor a képébe vágja a tartozását!

Nem volt szerencséje, csak a kupec félhülye lánya volt otthon, vele íratta alá a nyugtát.

Bogusławski elhatározta, hogy ha pénze lesz, vesz magának egy házat. Egy palotát. A falépcső gúnyosan nyikorgott.

A kellékekkel, emléktárgyakkal és kéziratokkal agyonzsúfolt szobában sokáig bajlódott a vaskályhával. Nem volt mivel begyújtania, majdnem leakasztotta a falról hajdani szerelmének, Anna Lampelnak a képét, de aztán úgy döntött, hogy megkegyelmez neki, egy Bacciarellit mégsem tüzel el az ember, inkább zálogba vágja. Marianna Pierożyńska pasztellképét sem tüzelte el, hasonló megfontolásból.

Még nagykabátban didergett, amikor belépett Marianna, a pasztellkép eredetije, öregebb kiadásban.

– Hamar terjednek a hírek Varsóban – mondta Bogusławski epésen.

Marianna Pierożyńska, Bogusławski Ignacy nevű fiának és Rozalia nevű lányának anyja, továbbá Karol és Wojciech Maurycy nevű unokáinak nagyanyja zokszó nélkül kicsomagolta a füstölt halat. Bogusławski mogorván kezdett falatozni.

– Ki fecsegett? – kérdezte –, Aniela?

– A nővérem – mondta Marianna.

Bogusławski szidni kezdte Truskolaska felmenőit.

– Az a némber! – méltatlankodott teli szájjal –, tíz éve már, hogy örökre tönkretettem a pályáját, és még mindig keveri a szart.

Marianna soványan, petyhüdt arccal, boldogan nézte a habzsoló Mestert.

Sokan fognak pocsékul aludni, gondolta Bogusławski, kéjesen nyújtózva az ágyban.

Osiński álmatlanul szuszog és fogadkozik, hogy semmiképpen sem szerződteti az apósát.

Żółkowskit furdalja a lelkiismeret, amiért nem volt elég kedves a Mesterhez, aki színészt faragott belőle.

Szymanowski azt reméli, hogy a Mester segítségével kifúrhatja a fiatal, Osiński által szerződtetett Werowskit.

Malinowski sajnálja, hogy büszkeségből nem mutatta ki a Mester visszatérése fölötti örömét.

Ignacy féltékeny Aniela miatt, és szeretne szegény lenni, hogy semmiképpen se segíthessen az apján. Pedig biztos, hogy Mariannának ő adta a pénzt a halra. Szegény fiam, gondolta Bogusławski, nem vagy elég nincstelen.

Dmuszewskiék is tudnak már róla, mindenkinek első dolga lehetett értesíteni őket. Hátha a Mester megint elcsábítja Konstancját. Dmuszewski most minden bizonnyal elérzékenyülve simogatja Stanisław fejét. Hány éves most Stanisław? Hét. Stanisław Pięknowski. Konstancja nem akarta, hogy a Mester nevét viselje, de azt sem engedte, hogy Dmuszewski törvényesen adoptálja. Ez azért szép dolog volt Konstancjától, gondolta Bogusławski, sóhajtott. Szóval, Dmuszewski most majd még mélyebb szerelemmel csüng a feleségén, és továbbra is ő lesz a Mester legodaadóbb híve. Hasmenése lesz, gondolta Bogusławski, az egész éjszakát a budin fogja tölteni.

– Hehe – mondta Bogusławski Mariannának búcsúzóul, és békés álomba szenderült.

Reggel a legszívesebben azonnal a színházba rohant volna, hogy Osińskitól a díszletezőkig mindenkit leteremtsen a tegnapi előadás miatt. Hülye előadásokkal rongálják a közönséget, az ő közönségét! Ideje volt visszajönnöm, gondolta, tehetségtelen banda, semmire sem mennek nélkülem.

Megborotválkozott, és hosszasan grimaszolt a tükörbe, pár monológot mormolt, és úgy találta, az öregségnek semmi nyoma az arcán. Ez ugyanaz a Bogusławski. Előszedte vaspántos faládáját, amelyben a kéziratokat őrizte. A ládától soha nem vált meg, mindenhová magával cipelte, csak most nem vitte el Lvovba. Komolytalan szökés volt, gondolta. Sorra vette a csődbe jutott színigazgatókat, akiket ismert; amelyikük nem jutott börtönbe, az általában meglépett a hitelezők elől. Megszökött Varsóból Montbrun, akinek a truppjában kezdte, meglépett Bizesti; Foures, a francia színészek vezetője alig úszta meg a börtönt – én tettem tönkre, gondolta Bogusławski elégedetten –, Döbbelin is szedte a sátorfáját, és visszaszökött Poznańba…

Bogusławski úgy számított, hogy fél év alatt elmúlt a színészek dühe, elfelejtették, mennyi gázsijukat tartotta vissza, és most már minden hajdani méltánytalanságért az új igazgatót, a vétlen Osińskit kell hibáztatniuk.

Marianna hozta a reggelit, Bogusławski jóízűen falatozott, és a színházi ügyekről faggatta. Marianna hat éve már epizódszerepeket sem játszott, de elég pontos értesülései voltak. Bogusławski tilalma ellenére olykor felkereste a lányát, Rozaliát; néha összefutott nővérével, Truskolaskával, aki Bogusławski egyeduralmának kezdetéig a legerősebb truppot vezette; Marianna jóban volt Truskolaska lányával, Ledóchowskával, a nagy tragikával; Mariannának szívesen mesélt Nacewicz, a részeges epizodista, akinek lánya, Aniela, Marianna második unokáját, Wojciech Maurycyt szülte meg nemrég.

Bogusławski kis cédulákat készített, felírta rájuk a színészek nevét, és az újonnan szerződtetettek neve mellé odaírta a legszükségesebb információkat. Mariannának tévedhetetlen volt az ítélete a színészek tehetségét és jellemhibáit illetően, azt azonban ritkán tudta, milyen erők állnak egy-egy színész mögött.

– Nem sok hasznodat veszem – morogta Bogusławski, és kártyázni kezdett a cédulákkal. Sokáig pasziánszozott, Marianna csöndben figyelte. Bogusławski stratégiájának mindig fontos részét képezte az intrika.

A színészpasziánsz végeztével Bogusławski a munkások, a szabók, az öltöztetők, az ügyelők, az asztalosok, a borbélyok és a zenészek hogyléte felől érdeklődött. Velük sem pasziánszozott sokkal rövidebb ideig. Marianna úgy látta, hogy Bogusławski elégedett az eredménnyel.

– Valahol – mondta a Mester mosolyogva – ma reggel óta ugyanígy játszanak az én nevemmel.

– Zosiát nem akarod megnézni? – kérdezte Marianna.

– Mi van vele? – kérdezte Bogusławski és elkedvtelenedett. Tizenegy éves lánya, akivel még nem lehetett értelmesen beszélni, határozottan untatta. Zosiának egyáltalán nem kellett volna megszületnie. Futó kalandból lett Zosia, Marianna vette magához, és úgy nevelte, mint a sajátját. Bogusławski nem kedvelte a jótékonykodást, nem tartotta őszintének.

– Betegeskedik – mondta Marianna –, beadtam a Szentlélek kórházba.

Bogusławski felmordult. A város legócskább kórházának nem volt jó híre, több beteget öltek meg benne, mint az összes többiben együttvéve.

– Majd meglátogatom – morogta végül.

Marianna nem jegyezte meg, hogy végül is nem ő a kislány anyja.

Bogusławski öltözni kezdett.

– Elmegyek Niemcewiczhez – mondta.

– Ebédre hazajössz?

Bogusławski szórakozottan bólintott.

Kocsit fogadott, a Sołtyktól kapott pénz jólesően csiklandozta a kabátzsebét. Szép napfényes időben hajtott ki Ursynówba, Niemcewicz birtokára, amely a legkevésbé sem hasonlított földbirtokhoz, elhanyagolt szemétdomb volt inkább, amelyet Niemcewicz persze farmnak nevezett. Azután vette, hogy visszaemigrált az Egyesült Államokból. Washingtonnak akarta keresztelni, de nem engedték, így lett Ursynów, Niemcewicz második keresztneve után. A farmnak egyetlen része volt rendezett, a pöcegödör, amely mellé függőágyat és szoborkertet telepített; büszkén mutogatta a látogatóknak, „itt én vagyok az úr”, mondogatta, és kukorékolt.

Niemcewicz a kertben sütkérezett, mintha már várta volna.

– Hallom – mondta a zömök, széles arcú, ősz oroszlán, és bozontos szemöldöke alól gúnyosan nézett Bogusławskira –, tegnap már csevegtél Sołtykkal.

– Kicsi város ez a Varsó – mondta Bogusławski, és belehuppant a másik karosszékbe. Az is kellék volt, a híres Niemcewicz-vígjátékban, A követ hazatérésé-ben szerepelt negyedszázada. Ez az előadás volt Bogusławski legnagyobb sikere. Akkor még sülve-főve együtt volt Niemcewiczcsel, fiatalok voltak, forradalmárok, optimisták. Akkor még megvolt a lengyel állam is. A széket Bogusławski később olcsón eladta Smuglewicznak, a festőnek, tőle kunyerálta el Niemcewicz, amikor végleg hazatért, mint mondta: „farkasszemet nézni hajdani önmagával.”

– Te is jó helyen kereskedsz, hallod – mondta Niemcewicz –, kevés családot állítottak félre teljesen, de Sołtykék az elsők között voltak.

– Mit tegyek, ha nincsenek magasabb pártfogóim?

– Itt vagyok példának okáért én – mondta Niemcewicz szolgálatkészen.

– Aha – mondta a Mester –, szóval, vígjátékot írsz, és nem szeretnéd, ha tönkretenném.

– Biztos, hogy visszakerülsz a színpadra? – érdeklődött Niemcewicz jóindulatúan.

– Sejteni vélem – folytatta Bogusławski zavartalanul –, miről szól a vígjátékod: Sołtykékról, nemde? Félreállították őket, róluk most lehet humorizálni. A várnagy Czartoryskiék seggét nyalja, mert ha Sándor győz, az ifjú Czartoryski kerülhet a trónra; a fiát mindenesetre Napóleon mellé adja adjutánsnak, mert végül is a franciák is győzhetnek…

– Ez így semmi – legyintett Niemcewicz –, ez minden jobb családban így történt.

– Igaz, igaz – bólogatott Bogusławski –, hiszen magas pártfogód, az öreg Czartoryski ugyanezt játszotta.

– De hát ő a pártfogóm – vigyorgott Niemcewicz –, róla nem írhatom meg.

– Ezért írd meg Sołtykékat – javasolta Bogusławski.

– Eh – mondta Niemcewicz. – Öregem, hogy én mi mindent tudok! Kellemes állapot a béke, mostanában derül ki, mi történt az elmúlt években a színfalak mögött.

– Na mesélj – mondta Bogusławski.

Niemcewicz nevetett.

– Belőlem egyetlen kukkot sem húzol ki – szögezte le. – Hallottad, hogy a könnyűlovasaink Párizs alatt találkoztak Kościuszkóval?

– Mi van vele?

– Nemzeti hőseink éppen szalmát rekviráltak a lovaknak. Ez Napóleon lemondásának másnapján történt. Rabolnak a mieink, rabolnak, egyszerre megjelenik az istállóban egy töpörödött vénember, és lengyelül felszólítja bátor legényeinket, hogy ne vegyék el a sokat szenvedett francia parasztok tulajdonát. Hős fiaink jól megverik az öreget, aztán megkérdezik, honnan tud lengyelül. „É-é-én Ko-ko-kościuszko va-va-vagyok – dadogja a vérbe fagyott öregember –, a sza-szabadságharcos!” A derék hazafiak erre vállukra emelik a vérző orrú aggastyánt, körülhordozzák a faluban, aztán leteszik, ott hagyják és a szalmát végérvényesen ellopják. Vandernoot mesélte, Napóleon elhárítótisztje, most a mi cári titkosszolgálatunk megbecsült szakértője, jelen volt az esetnél.

– Szegény Kościuszko. A barátod volt valaha.

– Hogy én ki mindenkinek voltam a barátja! Kevés lengyel író dicsekedhet az enyémhez hasonló skalpgyűjteménnyel. Barátom volt Poniatowski herceg, amíg meg nem fulladt, barátom volt George Washington, barátom volt Jefferson elnök, barátom volt a Péter-Pál erőd főfoglárja, még te is a barátom voltál egy időben. Egy barátom maradt meg, Mostowski, akinek a pétervári cellában szorgalmasan kopogtattam át a híreimet. Régi, szép idők! Ó, a Péter-Pál erőd! Ha én egyszer megírnám az emlékirataimat!

– Írd meg.

– Inkább tragédiákat írok. Osiński úr, felfedezetted és vejed vonzódik a fennkölt versezetekhez. A tragédiák nem szólnak semmiről, de legalább jó unalmasak. Írj tragédiát, van piaca. Kiadhatod az én nevemen, Osiński fülében a te neved nem cseng eléggé dallamosan. Apropó, Mostowskinál reggeliztem, aki megkérdezte, mitévő legyen veled.

– Mit feleltél?

– Te mit feleltél volna az én helyemben?

Bogusławski hallgatott.

– Látod – mondta Niemcewicz –, szóról szóra ezt mondtam én is. Mostowski felvetette, hogy esetleg nyugdíjba küld.

– Legalább megoldódna a lengyel színészek öregsége – mondta Bogusławski sötéten. – Tíz éve javasoltam először, kinevettek. El kellett vesztenünk a történelem legnagyobb háborúját, hogy megérjenek a feltételek a színészek nyugdíjának rendezésére.

– Nem vesztettünk eleget – mondta Niemcewicz –, úgyhogy Mostowski mégsem küld téged nyugdíjba. Azt mondta, olcsóbban jön ki, ha nem törődik veled.

– Kedves ember.

– Nagyon aranyos. Nem azért dicsérem, mert a barátom, de anyagiakban is felettébb realista. Írjál inkább regényeket. Már unják Genlis, Cottin és Delila baromságait, viszont D’Arlincourt-nak óriási sikere van. Előbb-utóbb úgyis be fogják tiltani a színházat.

– Igen? Kicsodák?

– Jó, én is teszek majd valamit ennek érdekében – nevetett Niemcewicz engedékenyen. – Mielőtt elfelejtem: hallom, tegnap este megtiltottad Sołtyknak, hogy az érdekedben a közbenjárásomat kérje. Hát nem bízol már bennem?

Bogusławski percekig hahotázott.

– Látod, Julian – mondta, amikor lélegzethez jutott –, ezt imádom Varsóban.

Niemcewicz vele nevetett, aztán két kéziratcsomót szedett elő a kerti szék alól egy útitáskából.

– Még mindig grafomán vagyok – mondta –, érdekel?

– Darabok? – kérdezte Bogusławski fintorogva.

– Dehogy, ezek komoly dolgok – tiltakozott Niemcewicz –, idenézz, ez a szabadkőművesség új alkotmánya, én vésem kőbe.

Bogusławski átvette az egyik kötetet, jó súlyos, mondta, belelapozott.

– A lényeg az – mondta Niemcewicz –, hogy meg akarom fúrni a dogmatikus vezetőket a szimbolikus páholyok védelmében. Mégiscsak lehetetlen, hogy a Nagy Kelet tagjait évek óta nem hívják meg a legfelső Kapitula üléseire.

Bogusławski felvonta a szemöldökét.

– A páholyok teljesen irányítás nélkül maradtak – érvelt Niemcewicz –, elképesztő rítusokat találtak ki maguknak, szétesett az egész szabadkőművesség.

– És azt hiszed, az oroszoknak érdekükben áll…?

– Nem hiszem – felelte Niemcewicz.

– Azt hiszed, fel lehet újítani?…

– Nem lehet.

– Ahhoz képest jó sokat tökölhettél ezen a marhaságon – mondta Bogusławski az áthúzott és újrafogalmazott mondatokra mutatva.

– Hátha mégis sikerül megerősíteni a Nagymester pozícióját.

– Ja, vagy úgy – mondta Bogusławski –, miért nem ezzel kezded?

Mondd azt, hogy Kostka Potocki jól fizet.

– Csak az erkölcsi siker – mondta Niemcewicz. – Tudod, mennyit kap Novoszilcov azért, mert ideült a nyakunkra? Évi százezret. Amikor az összes kórházra csak kilencszázezret költhetünk.

Bogusławski meggyőződés nélkül cöcögött, lapozott a kéziratban.

– Ez itt micsoda? A Nagymesternek helyettese is legyen?

– Ezt muszáj volt belevenni – szabadkozott Niemcewicz –, Rożnieckinak kell valami magas pozíció.

– Szóval a titkosszolgálatot is beépíted az alkotmányba.

– Miért, úgyis tele vagyunk besúgókkal. Kompromisszum nélkül nem megy semmi. Különben sincs értelme az egésznek, hacsak az nem, hogy süröghetek még egy kicsit ott, ahol a döntéseket hozzák. Hagyd a fenébe, inkább ezt nézd.

A másik kéziratot nyújtotta Bogusławski felé.

– Az emlékirataim – mondta Niemcewicz hatásosan.

Bogusławski abba is belelapozott.

– Hátha egyszer jól jön valakinek – mondta Niemcewicz. – Az a gyanúm, hogy elég sokat tudunk. Ha nem írjuk meg, nyomtalanul elvész.

– Emlékiratnak akkor van értelme – mondta Bogusławski –, ha minden benne van.

Niemcewicz felnevetett.

– Ebben nincs benne minden, ebben ártalmatlan nyavalygások vannak. De párhuzamosan írok még egy emlékiratot, az lesz az igazi.

– Ide vele.

– Nincs nálam – mondta Niemcewicz –, eldugom. Nem muszáj megtalálniuk egy ártatlan házkutatáskor. Amint kész vagyok egy-két oldallal, elviszem valakihez. És naplót is vezetek. Azt se fogják megtalálni nálam. Csak ezt. Hihi. Ebben semmi sincs. De azért nagyon föl leszek háborodva, ha megakadályozzák a megjelenését.

Niemcewicz jókedvűen élvezte a tulajdon agyafúrtságát.

– Nem lesz nálad mostanában házkutatás, Julian – mondta Bogusławski lemondóan.

– Gondolod? Megnyugtatna az optimizmusod, ha Novoszilcov nem két hete égette volna el nyilvánosan azt a húszéves paródiámat.

– Melyiket? Amit az oroszok ellen írtál?

– Azt, öregem, holott már leültem érte a két évemet. Egy boldogtalan mészárosnál bukkantak rá, le is csukták érte. Én pedig, a szerző, szabadon mászkálok, szenátornak titulálnak, és abban a Potocki palotában lakom telente, amelyiknek másik szárnyát Novoszilcov foglalta le. Ha találkozunk, barátságosan üdvözöljük egymást. Jöhet még olyan idő, hogy a röpiratomat nem égetni fogja, hanem vádiratként használja föl ellenem.

– Istenkém – mondta Bogusławski.

– Annak a hülye Staszicnak – kesergett Niemcewicz – borzasztó nagy szerencséje van, ő húsz éve is az oroszok mellett agitált az Utolsó figyelmeztetés-ben, most úton-útfélen hivatkozhat rá. De én?!

– Megszakad érted a szívem – mondta Bogusławski.

Otthon Marianna libasülttel várta, Bogusławski jó étvággyal falatozott. Délután kopogtattak, egy szutykos alak állt az ajtóban, és a Mestert kereste.

A Mester csontot szopogatott.

– Cieślak vagyok – mondta az illető, és beljebb somfordált, majd megállt Bogusławski előtt. – A nevem szerint ács vagyok, de tévedésből a szabászatot tanultam ki.

– Örvendek – mondta Bogusławski.

– A színházból küldtek – mondta Cieślak.

Bogusławski kikereste a cédulák közül Cieślakét.

– Mondja, fiam.

– Mester – mondta Cieślak megilletődve –, ma délelőtt összegyűltek a színészek, és önről tárgyaltak. Felkérik önt, hogy térjen vissza a színházba, és foglalja el az önt megillető helyet. Engem küldtek, hogy tájékoztassam a Mestert a közhangulatról.

– Nagyon szép dolog, fiam. Kik voltak jelen azon a gyűlésen?

Cieślak felsorolta. Bogusławski az asztalra terített cédulákat rendezgette.

– Jól van, fiam – mondta aztán –, de mit akartok tulajdonképpen? Én szerződés nélkül nem mehetek vissza.

Cieślak tanácstalanul hallgatott.

– Mondd meg nekik, hogy harcolják ki a szerződtetésemet. Még egy dolog. Ha legközelebb összeröffennek, írásban hívjanak vissza.

Hajnali négykor meglátogatta Dmuszewskit, amikor Konstancja még aludt. Ilyenkor szokott Dmuszewski dolgozni. Bogusławski testvérként üdvözölte a meglepett Dmuszewskit, értésére adva, hogy nem a színház ügyében jött, hanem szabadkőművesként kíván vele beszélni. Dmuszewski erre a szabadkőműves-kézfogást alkalmazta, és némán vezette a belső szobába, ahol a könyvespolcok roskadoztak a már lefordított s majd fordítandó drámák alatt. Dmuszewskinak mindegy volt, mit fordít és mit játszik, ebben Bogusławski tanítványának tekintette magát.

Bogusławski Dmuszewski segítségét kérte, hogy megkapja a mesterfokozatot.

Dmuszewski zavarba jött, hosszú, szőke haját simogatta. Lelkiismeret-furdalása volt, annak idején a már régóta szabadkőműves Bogusławski ajánlotta be, azóta Dmuszewski, hála Osiński támogatásának, inasból tanonccá, tanoncból mesterré lépett elő, Bogusławski azonban megrekedt a tanoncfokon. Dmuszewski a legszívesebben kinyilvánította volna, hogy Bogusławski fiát, Stanisławot a sajátjaként szereti, továbbá egyetlen vágya, hogy a Mester visszakerüljön a színházba, de nem tudta, hogyan kezdjen hozzá.

– Mindent megteszek – suttogta Dmuszewski kétségbeesve, majd kissé zagyván elmondta, hogy a szabadkőműves-mozgalom nagy fellendülés előtt áll, hiszen a nagyherceg és Rożniecki tábornok is támogatja. Beszélt a Kelet Fénye és az Ízisz páholy munkájáról, és jelezte, hogy a testvérek egységes Lengyel Nemzeti Páholy megalakítására törekednek. A törekvést maga a cár is megértéssel kezeli.

Amikor Dmuszewski kifulladt, Bogusławski váratlanul könnyezni kezdett és remegő hangon köszönte meg Dmuszewskinak, hogy részt vett azon a máris híres gyűlésen, amely, Cieślak híradása szerint, elhalmozta őt, a tékozló fiút, a színészek jóindulatával.

Dmuszewskinak is könnyek jelentek meg a szemében és azt mondta, hogy amint a kis Stanisław felkel, nagy barackot fog nyomni a fejére. Egyúttal ünnepélyesen meghívta Bogusławskit, hogy fél év múlva, húsvétkor, feltétlenül vegyen részt a Potok kocsmában rendezendő lakomán, amelyre már most gyűjti a pénzt.

Bogusławski előre felkészült, és előkotorta valamennyi ötgarasosát. Dmuszewski híres volt arról, hogy boldog-boldogtalantól ötgarasost kunyerált, és az apró érméket szétosztotta a koldusok között.

Dmuszewskit meghatotta a figyelmesség; közölte, hogy jöhet bármi, örökre hű marad a Mesterhez, akinek annyi mindent, egyáltalán, az égvilágon mindent köszönhet.

– Ki játszotta a majmot abban a baromságban? – kérdezte Bogusławski, amikor Dmuszewski kicsit magához tért.

– Kratzer – mondta Dmuszewski –, két hónapja jött fel Krakkóból.

– A korrepetitor? – kérdezte Bogusławski csodálkozva.

Dmuszewski bólintott.

– Osiński szerződtette, de aztán rájött, hogy Kratzernak nincs hallása. Szerencsétlen flótás, Krakkóban megvette a színházat, és két hét alatt tönkrement.

– Így legyen színigazgató az ember – mondta Bogusławski.

Dmuszewski idegesen járkált a szobában.

– Nem akarja megnézni Konstancját? – kérdezte hirtelen. – Nagyon kedves, amikor alszik.

Bogusławski nemet intett.

– Már láttam – mondta tárgyilagosan.

– Megvettem a színházi kocsmát – mondta erre Dmuszewski –, Bautz úrnak ajándékoztam. Hadirokkant, megérdemli.

Bogusławski a gesztust szépnek és nemesnek tartotta.

Bogusławski távozása után Dmuszewski még sokáig szaladgált felindultan a szobában, majd, mint válságos óráiban mindig, szélsebesen nekilátott egy francia bohózat fordításának. Az a hetven-nyolcvan fordítása és átdolgozása, amivel büszkélkedhetett, egytől-egyig valamely lelki válságának köszönhette létrejöttét.

Bogusławski megpróbálta felvenni a kapcsolatot Józef Krasińskival, de az Bécsben tartózkodott, a másik vezető szabadkőműveshez, Ludwik Platerhoz pedig nem tudott bejutni. Ludwik öccsével, Stanisław Platerral véletlenül összefutott a palotatéren, Stanisław jóindulatúan érdeklődött Bogusławski hogyléte iránt, Bogusławski pedig azonnal megbízta egy Kotzebue-darab fordításával.

– Van benne egy remek apaszerep – indokolta választását Bogusławski.

Stanisław Plater vállalta. A Mester elcsodálkozott, hogy Stanisław nem érdeklődik, milyen jogon ad neki megbízást valaki, aki nem igazgatója és nem is tagja a színháznak, aztán rájött, hogy Platernak fogalma sincs a színházi helyzetről, talán még azt sem tudja, hogy fél éve Osiński az igazgató.

Bogusławski megnyugodott. Ezek szerint vannak, akiknek a tudatában örökre ő marad a Nemzeti Színház igazgatója.

Később felháborodott. Elvégre mindenkinek tudnia kellene, hogy őt méltatlanul mellőzik.

– Levelet írtam Kostka Potockinak – mondta este Mariannának.

Marianna hallgatott, a kultuszminiszter nem kedvelte a Mestert.

– Nem a magam nevében írtam – vigyorgott Bogusławski –, egy titkos társaság követeli, hogy engedjenek engem a színpadra.

– Ezt talán nem kellett volna…

– Biztosan lesznek titkos társaságok – mondta a Mester. – Lesznek? Már vannak. Egyébként Mostowski is megkapta azóta. Még Lvovban és Krakkóban írtam neki, ott a rajongóim nevében, hogy a belügyminiszter úr időnként szíveskedjék hozzájárulni, hogy művészetemben az elcsatolt területeken is gyönyörködhessenek.

Bogusławski nevetett. Azt már nem vallotta be, hogy Lanszkoj cári gubernátornak és a nagyhercegnek is írt; előbbinek felajánlotta, hogy szívesen játszik neki Fonvizint oroszul, az utóbbi figyelmét tisztelettel és hódolattal felhívta páratlan oboatudására. Kostka Potockinak a saját nevében is írt; drámatörténeti előadásokat szeretne tartani az egyetemen, természetesen ingyen, csupáncsak hazafiúi felbuzdulásból.

Aztán mindenfelé megjelent.

A piaristák épületében, a Miodowán a Drámai Iskola nebulói nagy ovációval fogadták. Eljátszotta nekik a nagy Bogusławski szerepét, szabadszájú volt és gúnyos, még a nagyherceg pisze orrára is megengedett magának egy célzást. Külön-külön találkát beszélt meg két tizenöt éves lánnyal; a gyors siker boldoggá tette, egész nap pompásan és férfiasan érezte magát, Mariannával is tréfálkozott, aki nem értette, mi ütött a Mesterbe. A találkákra persze nem ment el.

Elment viszont csütörtökön Woronicz püspökhöz. Délelőtt állított be hozzá, és elérzékenyülve kérte: mondana imát Zosia lánya egészségéért maga a püspök úr. Ettől Woronicz is meghatódott, megígérte, majd alaposan kikérdezte lvovi élményeiről és terveiről. A beszélgetés Bogusławski tervei szerint alaposan elhúzódott, úgyhogy a püspök ebédre is ott marasztalta. S minthogy éppen csütörtökönként szokta irodalmi ebédeit tartani – ugyanabban az időben, amikor Wincenty Krasiński tábornok, akihez a Mester bejelentés nélkül nem juthatott volna be –, a visszatért exdirektort több kiváló férfiúnak alkalma volt megtekinteni. A társaság vegyes volt: Węcki, a kiadó, Lesznowski, a Gazeta főszerkesztője, Linde, a líceum igazgatója, de volt egy eleven államtanácsos is: Sierakowski, valamint Maximilian Fredro adjutáns, orosz feleségével. Bogusławski Zabłocki-verseket szavalt (Woronicz kedvelte a szerzőt: az egyetlen jelentős lengyel író, aki kolostorba vonult), majd a messzeségbe elborongva, elkeseredetten kijelentette a társaságnak: ha nem engedik színpadra, ő bizony Sándor cár lábai elé veti magát, ha az végre Varsóba érkezik. Woronicz azzal biztatta, hogy ezért nem kell a cárhoz folyamodnia.

– Na – mondta a Mester otthon Mariannának –, elértem, hogy Linde meghívjon magához estére.

– Elmégy? – csodálkozott Marianna.

– Eszem ágában sincs.

Bogusławski még a feltételezést is sértőnek találta.

– Szörnyű pasasok – mondta. – Ez a Lesznowski!… Bólogat és vigyorog. Vigyorog és bólogat. Ebből áll a repertoárja.

A többiekről sem nyilatkozott kedvezőbben.

– Halálra unják magukat – mondta végezetül –, ideje volt hazajönnöm. Majd én felrázom őket egy kicsit.

A színházból még mindig nem keresték, kicsit nyugtalan lett, az utcákat rótta, sorra végigülte a kávéházakat, felismertette magát, elbeszélgetett rajongóival, méltóságteljes volt és megközelíthetetlen, és jövendő szerepeiről beszélt.

A színházba nem ment be. Meg kell várni, amíg Osiński visszakönyörgi, és ő kegyet gyakorolhat.

Hamarosan meglátogatta Węgrzecki, a polgármester.

– Amit tudok, megteszem – mondta üdvözlés helyett, és leült.

Magas, sovány ember volt, beesett arcán jókora ráncok díszelegtek. Néhány évvel fiatalabb volt Bogusławskinál, de egykorúnak tűntek.

– Mi van Lvovban? – kérdezte.

– Reménytelen hely – mondta Bogusławski.

Węgrzecki bólogatott:

– Varsó még Lvovnál is reménytelenebb – mondta biztatóan. – Mindennek vége. Nemcsak az volt tévedés, amiben hittünk valaha, de az is, amiben valaha hinni fogunk.

– Na és ha tévedés?

– Kellene egyszer egy tökéletes forradalom – mondta Węgrzecki –, ha az is úgy bukik, mint a franciáké, egy új Napóleon révén, akkor a bukás törvényszerű. És akkor elkezdhetnénk gondolkozni.

– Nálunk is megbukott kilencvennégyben – mondta Bogusławski.

– Nem eléggé – vélte Węgrzecki. – Kívülről verték le. Ha kizárólag belül, minden külső támogatás nélkül rohadt volna el, most meg lennék nyugodva. De hát leverték, így aztán, ahogy magamat ismerem, továbbra is jakobinus maradok. Nem valami jó szerep.

Bogusławski hallgatott.

– Teljes defenzívában vagyunk – folytatta Węgrzecki. – Ha Arakcsejevnek eszébe jut és nálunk is katonai kolóniát létesít, mint Novgorodban, tisztelt rendjeink a farkukat csóválják, és a mi gyerekeinket és asszonyainkat is besorozzák a reguláris hadseregbe. Sándor megmondta: Oroszországban annyi katonának kell lennie, mint Poroszországban és Ausztriában együttvéve. Képzeld, mit mondana, ha ezek az országok nem volnának a szövetségesei!

– Szerinted lesz háború?

– Lesz. Mindenki fegyverkezik. Csak abban bízhatunk, hogy ha mondjuk Metternich hadat üzen Sándornak, erről az oroszok csak tizenöt-húsz év múlva értesülnek.

Bogusławski nevetett.

– Ez nem vicc – mondta Węgrzecki –, olvastam egy bizalmas jelentést, Capo d’Istria készítette, a cári dekrétumoknak ennyi az átfutási idejük a hivatalokban.

– Jó – mondta Bogusławski elismerően.

– A kazányi egyetemen tavaly ősszel anatómiai preparátumokat ástak el a megszentelt földbe ünnepélyesen Golfcin személyes utasítására… Tudod, mennyi megy el a hadseregükre az idén? Százhúszmillió rubel. A flottára külön tizenötmillió. A rendőrségre nyolcmillió. A kultúrára kétmillió. Kettőmillió. Ebben a kórházak is benne vannak.

– Istenkém – mondta Bogusławski –, ez mindig így volt.

Megint hallgattak.

– Dzierżkowski megvan még? – kérdezte Węgrzecki.

– Egyre kövérebb – mondta Bogusławski –, üdvözletét küldi.

– Mit művel?

– Könyveket gyűjt, a szokása szerint.

– Majd elrabolják tőle – vélte Węgrzecki.

– Addig is gyűjti. Láttam nála a röpiratodat, szépen beköttette.

Węgrzecki vállat vont. Öt éve kinyomatott egy röpiratot, amelyben a kommunák létesítése, a tolerancia és a társadalmi egyenlőség mellett foglalt állást, nagy ügyet akartak csinálni belőle, de még nagyobb ügyek jöttek közbe, például a háború, és Węgrzecki megúszta.

– Szóval, ne menjek Lvovba – sóhajtotta Węgrzecki –, pedig akkor végképp nincs hová menni.

Másnap megint kopogtattak. Lányos képű, szőke, nagy szemű fiatalember állt az ajtóban, és elpirult.

– Antoni Fiszer a nevem – mondta.

Bogusławski hunyorogva nézte és eszébe jutott, hogy a név a zenészek cédulái között szerepel. Az üstdobos, gondolta.

– Nincs magának valami köze Fiszer tábornokhoz? – kérdezte Bogusławski. – Tudja, aki Moszkva alatt esett el tizenkettő őszén.

– A nagybátyám volt – mondta a fiatalember szégyenkezve. – De sose láttam.

Bogusławski beinvitálta.

– Mit keres maga a zenekarban? – kérdezte.

Fiszer vastag iratcsomót szorongatott a kezében.

– Maga nagyon szégyenlős – mondta Bogusławski –, nem fog magának jót tenni a színház.

– Tudom – mondta Fiszer bánatosan. – Anyám jogásznak szánt. Végeztem is két szemesztert.

Elhallgatott, aztán kinyögte:

– Hoztam egy drámát.

Bogusławski elmosolyodott.

– Tegye csak az asztalra. Ha nem tévedek, tragédia.

– Honnan tetszik tudni?

– Na, azért nem kell szégyenkezni, elmúlik az ilyesmi. Azt ugye tudja, hogy nekem most semmi szavam sincs a színházban?

Fiszer bólintott, Bogusławski meghatódott.

– Maga emlékeztet engem Zabłockira – mondta –, annak voltak ilyen buta nagy szemei.

– Úgy tudom – mondta a fiú –, a Mester utálta Zabłockit.

– Persze hogy utáltam, a király elhalmozta a kegyeivel. Nem volt tehetségtelen, eltekintve attól a butaságtól, hogy a tragédiát erőltette. Amióta nem ír, tényleg szeretem. Egyszer meg is látogattam a kolostorban. Maga is szerzetesként fogja végezni.

Fiszer feszengve ült a széken.

– Szóval maga egyetemre is járt – tűnődött Bogusławski. – Vannak barátai a diákok között?

Fiszer bólintott.

– Meséljen majd róluk, jó? – kérte Bogusławski és elnézett a feje fölött. – A darabját pár napon belül elolvasom.

Fiszer kihátrált a szobából, Bogusławski egy láda mélyére süllyesztette a kéziratot.

Már mindenki Sándor cár bevonulásának előkészületeiről fecsegett, amikor Marianna lihegve berontott a rosszkedvű Bogusławskihoz.

– Osiński aláírta! – kiáltotta.

Bogusławski felpattant.

– Ki mondta?

– A fűszeres!

Bogusławski megnyugodva vigyorgott, majd felöltözött, a tükörben kipróbált néhány méltóságteljesen hideg arckifejezést, és nekifogott a várakozásnak.

A küldönc ebéd után érkezett és Maciej Unicki néven mutatkozott be. Közölte, hogy három hónapja főellenőri és titkári minőségben szolgál a színházban.

– Szolgál? – kérdezte Bogusławski.

– Kapitányként szereltem le – közölte Unicki. – Osiński úr jobb keze vagyok. Osiński úr üzeni, hogy nagy örömmel veszi fel társulatába Bogusławski urat, és tisztelettel kéri, írja alá a szerződést.

Bogusławski flegmán vette a kezébe a papírt, az íróasztal mögé ült és a tanulmányozásába mélyedt. Unicki urat elfelejtette hellyel kínálni.

Szeme azonnal az összegre tévedt. Osiński aránylag bőkezűnek bizonyult, illetményét ezer zlotyban állapította meg. Ez körülbelül húsz százalékkal több, mint a vezető színészeké általában.

Bogusławski nem mutatta ki az örömét.

Rögtön rájött, miért volt bőkezű Osiński. Mindenki utálni fogja a húsz százalék többlet miatt.

Nem baj.

Tűnődött, milyen hibát találhatna a szerződésben, hogy visszaküldje, és Osiński kénytelen legyen engedni, de nem talált semmi kifogásolnivalót.

Aláírta.

Még aznap délután bement a színházba.

Méltóságos fejhordozásával mindenkinek a tudtára adta, hogy itt ő az úr. Elbeszélgetett Bautz úrral, aki Dmuszewski jóvoltából tulajjá lépett elő a kocsmában, megpaskolta Bautzné, a kivénhedt markotányosnő vörös képét, és mindenkinek fizetett egy vodkát. Hamarosan nagy tömeg verődött össze a sarokban, a törzsasztalánál, Bogusławski trónolt, és kissé elázva mindenkire nagy-nagy szeretettel mosolygott. Fél füllel a neki szánt hangos suttogásokra figyelt.

Milyen fiatalos a Mester, remek színben van a Mester, a Mester végre rendet fog csinálni.

Hazug népség, gondolta Bogusławski szeretettel, hazug, álnok, sötét lelkű, önző dögök.

Emlékszik, Mester, amikor… – és zaftos történeteket adtak elő a nagy napokból, a régi színházról, amely a Radziwiłł palotában működött.

Ott szorongott körülötte mindenki, Szymanowski, Żółkowski, Zdanowicz, ott termett Dmuszewski, mögötte felrémlett a még mindig szép Dmuszewska, de ő nem ment közelebb Bogusławskihoz; páran helyet engedtek Ledóchowskának, Bogusławski kedvencének, a törékeny, kislányos tragikának, akit most látott először a visszatérése óta; észrevette Fiszert; a társak nevében Rutkowski mondott pohárköszöntőt, Nacewiczet pedig, aki egyetlen kupicától tökrészeg lett, még időben kivitték a budira. Wainert elfújta a tiszteletére a Vélt csoda nevezetes áriáját, a fuvolaszólót Weniger kísérte oboán, fagotton pedig Czyże, és Bogusławskival énekelték Bardos áriájának refrénjét, amelyre negyedszázada a varsóiak kimentek az utcára:

 

Kutya világban élek, az ellenség körülvesz, a tisztesség a vétek, s ha bűnös vagy, örülhetsz. De látok szebb világot, ahol az ész az érdem, s ki most mezítláb járok, dunyhám is lesz, megérem.

 

Bogusławski nézte a kivörösödött arcokat, a párás szemeket; a mocskos, sötét kocsmában mintha újra lehetett volna kezdeni az elmúlt harminc évet. Eszébe sem jutott, hogy csöndre intse őket.

– Lesz még egyszer Lengyelország – ordította Malinowski, és elcsuklott a hangja.

– Lengyelország nem veszett el – énekelték üvöltve a Dąbrowski-indulót. Még Kudlicz és Szczurowski is zokogott.

Mindenki ott volt Osińskit és Unicki titkár urat kivéve.

Tobiasz boldog volt, hogy lesz miről jelentést írnia.

Másnap Osiński valamennyi színésztől, aki a Dąbrowski-indulót énekelte, büntetésül levont félhavi gázsit.

Bogusławski szerfölött meg volt elégedve, és méltatlankodva csóválta a fejét, amikor a színészek hozzá tódultak panaszkodni. Megígérte, hogy kieszközli Osińskitól a büntetés mérséklését. Esze ágában sem volt találkozni Osińskival. Így jó, ahogy van, haragudjanak csak a direktorra.

Jókedvét csak az lohasztotta némileg, hogy a pénztárban, ahol első gázsiját felvette Uszyński bácsitól, kiderült, hogy adósságtörlesztés címén minden hónapban csak a fizetése ötvenöt százalékát kapja kézhez, az első hónapra pedig, miután ő is énekelte a Dąbrowski-indulót, mindössze kétszázötvenöt zlotyt kap.

Az első dühroham elültével Bogusławski Harazyn úrnál, a kellékesnél megrendelte az igazgatói páholy kulcsának másolatát. Harazyn úr felháborodva utasította vissza az aranyzlotyt, mert ő a Mesternek mindent ingyen csinál, különösen az igazgatói páholy kulcsát.

A Mester szerét ejtette, hogy mindenkinek meghallgassa a panaszait, a terveit, az álmait és a családi bajait, s bár nem ígért semmit, mindenki azzal áltatta magát, hogy a sorsa immár jó kezekbe van letéve. Elsősorban szerepeket kértek. Csak Osiński leghívebb emberei nem járultak a színe elé, pontosan olyan megoszlásban, ahogyan nemrég kikártyázta.

Rivoli, a hórihorgas, hallgatag epizodista azt mondta, hogy a cár tiszteletére nem a Vélt csoda megy majd, hanem új művet írnak, Az imperátor kegyelme címmel. Dmuszewski, Osiński és Kudlicz írja a szöveget, és Elsner szerzi a zenét. Bogusławski vállat vont, és két éjszaka alatt megírta részletes javaslatát, hogy a rozoga állapotban levő Marywil, a vásárcsarnok helyére kellene felépíteni az új Nagyszínházat. A terveket évek óta dédelgette magában, és a részletei készen lapultak a ládában, néhány tervrajz társaságában, amelyeket még a napóleoni háborúk előtt vett az olaszoktól, akkor még ki tudta fizetni, de a csőd miatt a beadványt már nem készítette el. A most végső formába öntött javaslat egyúttal a Nemzeti Színház állami tulajdonba való vételét is kívánatosnak minősítette. Bogusławski részletesen és cirkalmasan indokolta, miért tarthatatlan a mostani rendszer, amely húsz-harminc százalékos szubvenció mellett magánkézen hagyja a színházat. Gyakran hivatkozott a lengyel kultúra érdekeire is. Nagyon szép beadványt szerkesztett, elégedetten nézegette. Ha véletlenül elfogadják, ingyen hullik az ölébe a színház, amelyet a saját erejéből semmiképpen sem vásárolhat vissza a vejétől.

Bogusławski a szíve szerint egészen másmilyen javaslatot tett volna. Először is követelte volna egy másik színház megnyitását, Osińskit pillanatok alatt tönkretette volna, mint cselekedte ezt számtalan riválisával az elmúlt harminc-negyven évben. Másodszor kifejezetten kérte volna, hogy a Marywil helyén épülő új Nagyszínház mellett maradjon meg a kirakodóvásár. Jöjjenek a bérlők, de jöjjenek azok is, akik a vásáron tolonganak eladóként és vevőként.

A javaslatot, amely az alaprajztól és a belső térkiképzéstől kezdve a gázsik részletezéséig mindent felölelt, három példányban lemásoltatta Mariannával, és postára adta Kostka Potocki kultuszminiszternek, Matuszewicz pénzügyminiszternek és Staszicnak, az Akadémia elnökének.

Ezután a tervezet piszkozatát bevitte a színházba és a kocsmában közvitára bocsátotta. Minden véleményt meghallgatott, minden tanácsot megköszönt. A színházban napokig Bogusławski tervezetéről beszéltek, Osiński tehetetlenül dühöngött, és rohant, hogy összehozza az operát a cár vészesen közelgő látogatásának tiszteletére.

Bogusławski úgy viselkedett, mint aki bizonyos abban, hogy hamarosan ismét ő lesz az igazgató. Tapasztalatai szerint aki nem a maximumra tör, az a minimumot sem tudja elérni. Közben kínozta, hogy nem léphet színpadra, holott az évad már tart, és kollégái esténként kéjesen lubickolhatnak a hivatásukban, de nem siettette az eseményeket, és mint színigazgatóhoz illik, minden előadást megnézett, vagy a földszint utolsó sorából, vagy az ügyelőpult mellől, előadás után pedig a kocsmában elemezte az egyes alakításokat, eljátszotta a hibákat, új megoldásokat javasolt és röviden általános játéktechnikai kérdésekre is kitért. Még azok is szájtátva figyelték, akik már évek vagy évtizedek óta játszottak vele együtt. Az utóbbi másfél évtizedben Bogusławskit túlságosan lekötötte a színház vezetése, kénytelen volt kevesebbet játszani, és a Drámai Iskolában, minthogy az alapfokot kellett oktatnia, nemigen csilloghatott. Most minden energiáját az öt-tíz perces magyarázatokba zúdította, és még Szymanowski is elismerte, nyilvánosan, az egyik előadás után, hogy az ördög bújt a Mesterbe, még mindig lehet tanulni tőle.

Osiński dühöngött, Kudlicz pedig, aki átvette a Drámai Iskolát az alapító Bogusławskitól, létében érezte magát veszélyeztetve. Bogusławski tudta, hogy zavartalan aknamunkára nem sokáig lesz lehetősége, így hát soha nem volt még ennyire megértő, türelmes és kedves, soha nem örült ilyen önzetlenül gyönge és közepes színészek egy-egy jó pillanatának. Bautz urat és nejét némi pénzzel bírta rá, hogy tovább tartsanak nyitva, fel-alá rohangált a kocsmában, szélesen gesztikulálva magyarázott, egymaga eljátszotta az összes szerepet, nézői pedig, a színészek, fel-felugráltak és a Mester ötleteit variálták. Az ötletek többnyire nem kerültek bele a következő előadásokba, már csak azért sem, mert Osiński is kénytelen volt repertoárpolitikát folytatni és ugyanazt a darabot csak háromszor-négyszer tudta adni, nagy időközökben, az utólagos javítópróbákat mégis mindenki élvezte. Különösen Bogusławskinak azt a szokását szerették, hogy az egyes szerepek értelmezéséhez a mindennapok jelentéktelen mozzanatait hívta segítségül. Hasonlatai hemzsegtek a zabálás és a szeretkezés szakkifejezéseitől, amelyek valahogy légiesen és filozofikusan hatottak a szájában, és több fiatal színész most hallotta először, hogy a közönség arra való, hogy a színpadról kollektíven megerőszakolják. Helena Rutkowska, a csúnya, fiatal és különös tehetségű balettpatkány, akinek már Bogusławski is adott epizódszerepeket, csodálkozva mondogatta, hogy a Mester, akit az életben érdektelen férfinak tart, és eszébe sem jutna, hogy lefeküdjön vele, mindannyiszor felhergeli, valahányszor játszani kezd a kocsmában.

– Nézem, nézem – mondogatta Helena elképedve –, rohangál, hadonászik a hosszú karjaival, mekeg azon a rekedt fahangján, lötyög rajta a ruha, a bőr, a hús, ronda, mint a sátán, és én egy ültömben elélvezek.

Amikor Osiński végre észbe kapott, és kocsmavesztés terhe mellett megtiltotta Bautz úrnak, hogy előadás után nyitva tartson, Bogusławski a lakására hívta a színészeket. Egymás hegyén-hátán szorongtak a kellékektől amúgy is agyonzsúfolt szobában. Ledóchowskának karosszék jutott. Żółkowski a földön ült, mert minden ülőalkalmatosság szűknek bizonyult a számára. Rivoli az ajtófélfát támasztotta, Rutkowski elhozta mindkét lányát, Helenát és Aszpergerowát, aki az oroszok bevonulása elől Vilnából települt át Varsóba a férjével, Aszpergerrel; Rutkowskiéknak a dívány jutott, Aszperger a szekrény tetején lóbázta a lábát Szymanowski és Fiszer társaságában (mind a hárman soványak voltak). Malinowski úgy tett, mintha nem tartozna közéjük, az előszobában járkált, és időnként megállt a nyitott ajtóban, mintha véletlenül kukkantana be a Mesterhez.

Marianna fontosnak érezte magát, térült-fordult a konyhában, teával és süteménnyel traktálta a vendégeket, akik az alkoholt és a tartalmasabb ételt tapintatosan magukkal hozták.

Osiński nem tilthatta meg, hogy Bogusławski vendégeket hívjon a lakására.

Bogusławski elemzései után, amelyeket Dmuszewski Bogusławski-citátumai fűszereztek, Zdanowicz és Żółkowski vezetésével általában rögtönözni kezdtek. A hangulat a hőskor vidám, gondtalan cigányéletére emlékeztetett, amikor a színházat még a mostaninál is nagyobb arányban töltötték meg a kalandorok és az életművészek, akiket nem nyomasztottak esztétikai és szakmai kérdések. Akkoriban még Lengyel Királyságot jelöltek a térképek, és azt lehetett játszani este, amit délelőtt láttak Varsóban. A fiatalok most szájtátva bámulták az idősebbeket. Sokkal inkább éltek a színházban, semmint megéltek belőle.

Zdanowicz kitűnően utánozta Konsztantyin nagyherceget, minek eredményeképpen Joanna Grudzińska, a Drámai Iskola fiatal, szőke reménysége, a jövendő naiva fülig beleesett. Żółkowski Osińskit utánozta, Szymanowski pedig, az elegáns és finom lelkű hősszerelmes, végigjátszotta a nagy lengyel hadvezéreket Poniatowskitól Wincenty Krasińsiig, bemutatva, hogyan hadonásznak egészen egyéni és összetéveszthetetlen módon a kardjukkal székelés közben.

Bogusławski, hogy ne vesztegesse fölöslegesen az idejét, csak személyes ellenségeit parodizálta gazdaságosan, gesztusok nélkül, nem törekedve arra, hogy hangja az övékhez hasonló legyen. Soká visítottak a földön hemperegve Niemcewicz-paródiája után, pedig Bogusławski semmit sem csinált, csak ült az íróasztalnál, kezében tollal, és elgondolkozva, halkan a kormány tagjainak nevét mormolta.

Fiszerre akkor figyeltek föl, amikor az egyik jó hangulatú este után lemászott a szekrény tetejéről, és kezében üres papírlappal fakó hangon jelentést tett Rożniecki tábornoknak, hogy egy Bogusławski nevű színész lakásán minden este titkos találkozókat tartanak, amelyek célja a Szent Szövetség aláaknázása, Metternich kancellár, Sándor cár és Osiński úr meggyilkolása merénylet útján annak érdekében, hogy Bonaparte úr, a híres francia színész vegye át a varsói Nemzeti Színház irányítását.

– El fogom olvasni a darabját – kiáltotta Bogusławski spiccesen –, esküszöm, hogy el fogom olvasni!

Ledóchowska tőle szokatlan oldottsággal zsoltárokat és katonai indulókat énekelt, és úgy zokogott hozzájuk, ahogyan e dallamok kíséretével az elmúlt években egész Lengyelország meghatottan rohant a halálba. Szymanowski elkészítette a társaság tagjainak karikatúráit és felakasztotta a falra. A hidegebbre fordult idő miatt egyre gyakrabban előfordult, hogy éjszakánként néhányan nem mentek haza, és ott aludtak Bogusławskinál. Aszpergerék például mindig, mert nem volt pénzük tüzelőre. Ki az asztalon, ki a padlón hevert. Zdanowicz Joannával közösen bizonytalan időre bérbe vette a konyhát, abban is a teknőszerű dézsát, amelybe Joannával együtt szűkösen ugyan, de belefért. Bogusławski zokszó nélkül vette át a dézsáért járó összeget. Csak Ledóchowska ment haza mindig, pedig neki sem tellett tüzelőre.

– Istenem – rikoltotta részegen Fiszer, aki újabban leszokott a pirulásról –, csak a színház, semmi más, csakis a színház!

– Nézze ezeket a hülyéket – mutatott körbe Bogusławski az elázott társaságon –, hagyja abba a tragédiaírást, és írjon nekik jó szerepeket, jó, zaftos, vidám, játszanivaló szerepeket, az életük a színház, a hülyéknek.

A fiatal Ewa Melcerówna, aki tehetségét általános csodálatnak örvendő kebleivel helyettesítette, néha hastáncot lejtett. Meg-megjelent a nyurga, horgas orrú Wolski, és a lábait a nyaka köré tekerte. Dąbrowski seregében harcolt Afrikában, ott tanulta egy hindutól. Wąsowicz, aki valódi grófnak született, egyszer elhozta a családi címerét és nyilvánosan levizelte.

Plersch bácsi, az agg díszlettervező éjszakákon át mondta, mondta ráérős anekdotáit a múlt század közepéről, miközben a többiek horkoltak. Főleg a gyorsan lerészegedő Malinowskit óvta az italtól, és számtalanszor elmesélte, hogyan zárta rá Bogusławski 1792-ben az öltözőajtót Owsińskira, a hírhedett nagy színészre a Nagy Kázmér bemutatója előtt, mert sem a szerző Niemcewicz, sem pedig a király nem örült volna, ha Owsiński tökrészegen alakítja Nagy Kázmért, pont a május harmadiki alkotmány első évfordulóján.

– Amikor Owsiński azt mondta a színpadon – mesélte Plersch –, hogy „a sereg élére állok”, felállt a páholyban a király, és azt kiáltotta: „A sereg élére állok!” Hű, mekkora tapsot kapott! Lejátszotta Owsińskit! Aztán nem állt a sereg élére.

Wolski rongyokból elkészítette a távollevők bábjait, amelyekre a jelenlevők célba köptek. Céltáblaként jelent meg az összejöveteleken Kudlicz, Osiński jobb keze; Szczurowski, a felfuvalkodott basszista; Rywacki, a nagy seggű, fiatal hősszerelmes; Elsner, a szomorú szemű zeneszerző, Bogusławski egykori barátja; Kratzer, a bizonytalan hallású korrepetitor; Szczurowska, a hisztérika; Kurpiński, a másik zeneszerző, Kőnig, az irigy kürtös; Werowski, a fiatal jellemszínész, az új szerzemény, akinek bábuját Szymanowski nem találta eléggé visszataszítónak.

– Akkor még senki sem hitte – morfondírozott Plersch bácsi, és kétoldalt lecsüngő, dohánytól sárga bajszát harapdálta –, hogy Katalin cárnő erőszakot alkalmazhat. És mi történt? Az történt, amire senki sem számított. Katalin cárnő erőszakot alkalmazott. Pedig nem számított rá senki.

Plersch bácsi nagy kópésan ingatta a fejét, mintha ő adott volna tanácsot Katalin cárnőnek Lengyelország utolsó szétdarabolására.

Halottak napján egész éjjel lepedőkbe burkolózva huhogtak, éjfél után kivonultak a házból, és amúgy lepedősen végigkísértettek a Miodowán. Minden ablakban mécsesek égtek, ami nagy szó volt, mert a kereskedők már egy héttel halottak napja előtt eltüntették a mécseseket, és csak az utolsó napon dobták őket piacra négyszeres-ötszörös áron. Kutyák vonítottak, erős szél fújt, valahol az Újvárosban harangot kongattak, a beszélő lámpások eltűntek az utcákról, otthon voltak ők is, hogy halottaikkal társalkodjanak és kisírják magukat, ahogy illik. A kísértetjárás a hideg miatt nem tartott sokáig, különben is féltek, hogy előbb-utóbb összeverik őket, visszafordultak hát és a Długa utcában, Bogusławski háza előtt, pár lépésre a színháztól, szerenádot adtak önmaguk tiszteletére. Fiszer a magával cipelt dobot püfölte, az öreg Różyczka pedig, Wacław, a hegedűjén nyikorgott. Nem nagyon lehetett hallani, a szél elvitte a hangját, mégis büszke volt, mert az ő hegedűjét öntötték le a felháborodott gyászolók vízzel az emeletről.

– Én vagyok a macska – nyávogta Różyczka.

Hajnalban megint kimentek az utcára, kocsit fogadtak és végighajtottak az Óvároson. Többször körülkocsiztak a Piwna és a Krzywe Kolo környékén, megkerülték a városházát, a palotatérre azonban nem merészkedtek ki, és a halottak napját végül is Żółkowskiék Piwna utcai lakásában fejezték be tökrészegen.

Elhatározták, hogy közös koporsóba temettetik magukat, és erről vérszerződést írtak alá. Vér helyett tintát alkalmaztak.

Bogusławskinak nem volt szíve beszüntetni az összejöveteleket, bár attól tartott, hogy túl messzire ment el. Mindenesetre mindenkit felszólított, hogy a színházban viselkedjenek vele és egymással tartózkodóan, amit a társaság meg is fogadott. Fiszer fogalmazott egy esküt, amely szerint a színházban mérhetetlen gyűlöletet fognak tanúsítani a Mester iránt; a szövegre annak rendje és módja szerint fel is esküdtek valamennyien, Bogusławskit is beleértve.

Az összejövetelek november elejéig tartottak, akkor Bogusławski felfüggesztette őket a cár látogatásának közeledésére való tekintettel.

November első hetei folytonos ünnepléssel teltek. November harmadikán megnyílt a Legfelső Bíróság Szaniawski elnökletévet. A bíróság a Krasiński palotában kapott helyet, amelyet kívülről helyrepofoztak. Belül óriási volt a rendetlenség, az udvar tele volt szeméttel, de sem a bíróság, sem a kormány – amely szintén ott tartotta üléseit – nem volt képes elérni, hogy a koronázásra elkészüljön az épület teljes felújítása. Nyilvánvalóvá vált, hogy a cárt nem viszik majd be az épületbe. Elterjedt a híre, hogy Sándor még október végén levélben Woronicznak ígérte a krakkói püspökséget. A gesztus nagy sikert aratott, nagy álmok szövődtek, sokan azt kombinálták, hogy Sándor cár lengyel királlyá koronáztatván azonnal hadjáratot indít az orosz impérium ellen, és a lengyelek élén elfoglalja Moszkvát. Konsztantyin nagyherceg naponta kétszer egzecíroztatta a lengyel sereget a Szászkertben és a Belweder alatti mezőkön, a hidegre fordult időben elég sok katona halt meg tüdőgyulladásban. Eközben, november ötödikén, ünnepélyesen felszentelték az ezredzászlókat. Feltűnést keltett, hogy csak a gyalogság részesült e kegyben, a lovasság nem; a lovassági tisztek keserűen morfondíroztak mellőztetésük lehetséges okain, mert néhány előléptetéstől is elestek. Napóleon hajdani lengyel tábornokainak viszont felemelték a nyugdíját, állítólag Sokolnicki és Krakowiecki évi kilencvenezret, Wincenty Krasiński évi százezret kapott, annyit, amennyi Novoszilcov fizetése.

A Szászkertben tartott ünnepélyt rengetegen nézték végig; a sereg daliásan álldogált a hóesésben, a zászlókat Woronicz áldotta meg és zokogott; a zászlókon festőien lobogott vörös mezőben a fehér sas. Fekete sasnak, az Impérium jelvényének nyomát sem lehetett látni. Pattogott a katonazene, zúgott a Veni creator.

Elterjedt, hogy Sándor cár már Vilnában van, és Czartoryski herceg utazott elébe. Megfeszített erővel folyt a diadalkapu építése Mokotów határán, amíg hirtelen abba nem hagyták. Jól értesültek szerint a cár megtiltotta a fölösleges költséggel járó építkezést, a megtakarított összeget felajánlotta a lengyel kincstárnak. A diadalkapu félig készen virított az őszi díszbe öltözött ligetek között, és lassú enyészetnek indult. A szenátus a lebontást bölcsen a vállalkozó szellemű tolvajokra bízta.

A várakozás izgalmában égő kedélyeket csak átmenetileg zavarta meg Murat szökésének híre, amely az exkirály halálhírével együtt érkezett Varsóba. Nemrég még lehetségesnek látszott, hogy Murat foglalja el a lengyel trónt, most ajakbiggyesztve emlékeztek meg Napóleon kreatúrájáról. Nevetséges pasas, megszökik, Pezzában kiáll a főtérre, elkiáltja magát: „Én vagyok Joachim, a ti igazi királyotok!” – és süket csönd mindenütt, minden ajtót bezárnak, minden ablakot befüggönyöznek, lélek nem jár az utcákon. Mint mesélték, Murat magányosan loholt végig a falvakon, és még elfogni se nagyon akarták. Aztán mégiscsak elfogták és lelőtték. Az azért megdobogtatta a szíveket, hogy Murat nem engedte bekötni a szemét, maga vezényelte a kivégzőosztagot. Jól értesültek szerint nyolc, még jobban értesültek szerint harmincöt golyó találta.

A két fővárosi lap, a Gazeta Warszawska és a Gazeta Korrespondenta Warszawskiego Sándor érkezésének napján, vasárnap adott hírt a nagy eseményről. Persze a látogatás közeli időpontját már pénteken lehetett tudni, amikor váratlanul árubőség lett a városban, és néhány ritkán használatos közszükségleti cikknek lement az ára. Eltűntek a koldusok, őket ilyenkor szokták összefogdosni. Az emberek az üzletek előtt tülekedtek. Vasárnap hajnalban Żółkowski verte föl Bogusławskit azzal, hogy Wolskit letartóztatták és elvitték, és egyáltalán, éjszaka egy csomó embert elvittek. Bogusławski kissé neheztelt, amiért nem tekintették veszélyes elemnek, és békén hagyták. Aztán közösen kisütötték, hogy nyilván csak a volt tiszteket vitték el, akik nem léptek át Sándor kérésére a nagyherceg seregébe, hanem polgári foglalkozást választottak. Żółkowski örült, hogy kilencvennégyben kiháborúzta magát, és később nem ugrott be Napóleonnak.

Elmentek a palotatérre, ahol hatalmas tömeg verődött össze; úgy hírlett, a cár a királyi vár erkélyéről fog szózatot intézni a lengyel néphez. Az utcákat fehér-piros színnel lobogózták fel. Bogusławski nevetett: a Nagy Kázmér-ban ő öltöztette szereplőit ebbe a két színbe, akkor vált a fehér és a piros nemzeti színné, több mint húsz éve. Azóta a fehér és a piros az égvilágon mindenféle célra kiválóan megfelelt.

A krakkói kapuból bámulták a Krakkói Elővárosban emelt, fából ácsolt fatribünöket, amelyek roskadoztak a nézők alatt. Arról érkezik majd a cár.

Feltűnt Szymanowski, azt mondta, a színházból egyedül Wolskit vitték el. Szymanowskinak volt két újságja, elolvasták Niemcewicz névtelen vezércikkét a Gazetá-ban és megtudták, hogy Sándor cárban a lengyelség a megmentőjét köszöntheti. Marcin Molski, a hivatásos poéta, ezúttal is írt egy dicshimnuszt. Żółkowski fejből idézte a Napóleon tiszteletére írott Molski-verset, Szymanowski és Bogusławski az aznapi lapban örvendezve ellenőrizte Żółkowski páratlan memóriáját: Molski alezredes csak néhány új rím erejéig módosított bevált világnézetén.

A palotatéren szorongó tömeg jól volt informálva. A cár a tervek szerint tizenegyre ér Mokotówba, ahol átöltözik, lóra száll, és öccse, Konsztantyin társaságában végiglovagol az Ujazdowski fasoron. Az ellopott diadalkapuban adják át Sándornak a város kulcsát, akkor húzzák meg a harangokat, Sándor végiglovagol a Nowy Światon, egészen a Szászkertig, ahol díszszemle tartatik. Sándor lengyel egyenruhában lesz, és a Fehér Sas Zászlórendjét Konsztantyin tűzi a mellére. Utána Sándor szintén a Fehér Sas Zászlórendet tűzi Konsztantyin mellére. Mindkettejüknek éjszaka, rendkívüli ülésen ítélte oda a legmagasabb lengyel katonai kitüntetést a városi elöljáróság, Ostrowskinak, a szenátus elnökének indítványára. A díszszemle végeztével Sándor másokat is kitüntet, majd lovakat adományoz az arra érdemes polgároknak. Ezután végiglovagol a Krakkói Elővároson és a palotatérre ér, ahová nem vezényeltek katonaságot, hogy Sándor, már mint lengyel király, spontán népgyűlésen találkozzék a lengyel néppel. A káplánok áldást kérnek királyuk fejére, és meghúzzák a Szent János-templom harangját, hiszen ott szokták megkoronázni a lengyel királyokat.

A veteránok, a nyomorékok és a Kisjézus kórház árvái részére a Zygmunt-oszlop alatt jelöltek ki helyet, valamennyien ott szorongtak a tömegben. A Te Deum után a cár dolgozószobájába vonul vissza a várban, ahol fogadja majd Ostrowskit, a szenátus elnökét.

A két újság ünnepi száma egybehangzóan azt írta, hogy mind a lengyel, mind a világtörténelemben új korszak kezdődik a fiatal uralkodó látogatásával. A mai nap szilárd alapkő a haza újjáépítésében. Sándor cár személyesen harcolta ki a bécsi kongresszuson, hogy a Varsói Hercegség ezentúl Varsói Királyság néven vehessen részt a világtörténelemben. Sándor király megígérte, hogy hamarosan visszaállítják a Nagylengyel Királyságot. Sándor cár elengedte az adóhátralékokat. Sándor király engedélyezi a kedvezményes marhakereskedelmet. Amivel Napóleon csak hitegetett, azt Sándor cár és király meg is adja.

– Jó vicc – morogta halkan Żółkowski –, tíz évre előre kifizettük már az adóinkat, most a következő tíz év előzetes adóhátralékát engedi el.

– Psszt – mondta Szymanowski.

Żółkowski dühös lett.

– És a háborús kártérítés, amit a poroszok meg az osztrákok követelnek? Azt miért nem engedi el Sándor?

– Fordulj Metternichhez – javasolta Bogusławski.

A tömegben azt mondogatták, hogy Czartoryski lesz a lengyel király.

Vita támadt; akadtak borúlátók, akik szerint nem lehet egyszerre király Sándor cár is, meg Czartoryski herceg is.

Bogusławski a megittasult arcokat nézte. Érdekes, gondolta, már megint őszintén lelkesedünk. Nem lesz ennek jó vége.

– Mennyi hülye ember – morogta a Mester –, igazán tudhatnák, mi a lényeg.

– Mi a lényeg? – érdeklődött Szymanowski.

– Vége a háborúnak, esni fog a búza ára, és mielőtt kivakaróznánk a csődtömegből, szépen csődbe megyünk.

Plersch bácsi is felbukkant a tömegben, kicsit részeg volt.

– Psszt – mondta Plersch titokzatosan, és ajkára tette a mutatóujját –, ne mondjátok el senkinek: a diákok délben eltemetnek egy üres koporsót.

– Micsodát?

Addigra Plersch már odébbsodródott a tömegben.

Ágyúdörgés hallatszott, a Szászkertben már parádézik a tizenkétezer katona.

A Krakowskie Przedmieście torkolatánál, a rozoga városkapuban feltűntek a lovas rendőrök. Bogusławski azt latolgatta, nem kellene-e valamivel közelebb húzódniuk a Szent Klára-templomhoz, hogy szükség esetén bemenekülhessenek, de Żółkowski kinevette, és a Mester megadta magát a sorsának.

Gyerekek érkeztek futva, azt terjesztették, hogy a cár semmit sem evett Mokotówban, csak egy csésze erőlevest ivott, holott kétszáz dukát értékű reggeli várta.

– Kétszáz dukát?!

– Bizony!

– Nagy uralkodó lehet, ha ilyen drága reggelit csak úgy veszni hagy.

Żółkowski azt suttogta:

– Biztosan félt a mérgezéstől.

A tömeg egyre nőtt, Bogusławski merénylethangulatot szimatolt. Eltűnődött, mi lenne, ha most valaki megölné a cárt. Feltehetőleg a nagyherceget is megölnék, ha már kéznél van. Akkor Miklóst kiáltják ki cárnak Pétervárott, és a legális Lengyel Királyság ismét megszűnik. Vele együtt a színház. Bogusławski fázni kezdett, és sajnálta, hogy a merényleteket sohasem a hozzá hasonló vén rókák csinálják, akik már részt vettek egy-két forradalomban, és leszoktak az ugrálásról.

Huszonöt éve, április 17-én ugyanezen a helyen állt, a Zygmunt-oszlop alatt – 12 826 zlotyért restaurálták 1811-ben, emlékezett vissza Bogusławski pontosan, milyen jól jönne nekem ez az összeg –, amikor kitört a varsói felkelés, nem sokkal az után, hogy Igelström, az akkori orosz nagykövet betiltotta a Vélt csodá-t. Igelström később nagyon csodálkozott volna, hogy a szerinte forradalmi operát hányszor és kiknek a tiszteletére adták. Huszonöt éve még Bogusławski is azt hitte, hogy valami ki fog sülni a dologból, és a Kihallgatási Bizottmány tagjaként még aznap bejutott Igelström hét lakattal őrzött dolgozószobájába. Bogusławski nekiállt a lengyelek által a lengyelekről írott feljelentések átvizsgálásához, és egy életre megrendült a hite az emberi tisztességben. Később ugyanitt állt, amikor a jakobinusok akasztani kezdtek. Látta lógni Boscampot, a cári spiclit, a keleti nyelvek tehetséges tanárát. Látta, amikor meglincselték Ożarowski tábornokot és Kossakowski püspököt, aki nyakán a kötéllel azt üvöltötte: „Akasszátok fel a királyt is!” Mi tagadás, volt az ötletben valami. És lógott Zabiello, Grabowski, Massalski, és persze egy csomó ártatlan ember, akiket szintén kirángattak a rosszul őrzött börtönből. Wuffers és Majewski például. Nyár volt, június vége.

Aztán novemberben Szuvorov tábornok tömör táviratban számolt be húszezer lengyel haláláról: „Prága, hurrá!” Katalin cárnő szintén tömören táviratozott vissza: „Bravó, tábornok.” Bogusławski Lvovba szökött a színházi ruhatárral, a kellékekkel és a kéziratokkal, és csak öt év múlva ment vissza Varsóba, akkor Lvovból kellett szöknie az osztrákok elől. Valahogy visszamentette a ruhatárat, a kellékeket és a kéziratokat.

Aztán ugyanitt állt néhány éve, amikor a városi tanács a franciák utasítására itt, meg a Krasiński téren hatalmas máglyákon égette el ünnepélyesen a csempészés útján beszivárgott orosz és angol árukat. Ugyanebben az időben Pétervárott hasonlóan ünnepélyes keretek között végeztek a francia árukkal. Ez volt a kontinentális zárlat első látványos megnyilvánulása. Akkor már világos volt, hogy Napóleonnak meg kell indulnia az orosz télbe. Bogusławski megint összepakolta a ruhatárat, a kellékeket és a kéziratokat, aztán szépen kipakolta őket, és leitta magát.

A tömegben felfedezte Fiszer szőke fejét, magához hívta.

– Maga ne mászkáljon itt ilyenkor – mondta szigorúan –, menjen be a színházba, és üljön le egy sarokba.

– Miért, a Mester is itt van, Szymanowski úr is, Żółkowski úr is.

– Mi már megtanultuk, mikor kell lelépni, zöldfülű.

– Nem csinálok semmi rosszat.

– Ne feleseljen, édes fiam, mert kirúgatom a színházból, hallja?

Fiszer megszeppenve eloldalgott.

Kisütött a nap. A tömeg felhördült, égi jelet gyanítottak a dologban. Bogusławski is fellélegzett, babonásan remélte, hogy mégse lesz merénylet.

– Jönnek! – kiabálták.

Lökdösődés kezdődött. Hölgyek hajoltak ki az ablakokból, kendőt lobogtattak, virágokat dobáltak. A kivezényelt kétezer-ötszáz diák harsányan éljenzett. Belekönyököltek Bogusławski bordáiba. Żółkowski levegő után kapkodva szuszogott. Megszólaltak a harangok. A lovasok valakiknek utat szorítottak a királyi vár felé. Éljenzés. A tömeg lábujjhegyen ágaskodott, és látni vélt. Pár perc múlva néhány alak jelent meg a palota erkélyén. Éljen a cár, a mi királyunk. Az erkélyen mintha tátogott volna valaki, semmit sem lehetett hallani.

– A cár lengyelül beszél! – visszhangozta a tömeg.

– Mit mondott? Mit mondott?

– Azt mondta: Bardzo kocham Polskę!

– Ezt mondta?

– Nem hallotta, maga süket?

– Tényleg ezt mondta? Nahát, tényleg ezt mondta! Hallották?

A cár szereti Lengyelországot!

– És milyen szép a kiejtése!

– Lengyel nő volt az anyja.

– A dajkája volt lengyel, uram.

– Az még jobb. Mindig mondtam, szeret minket a cár.

– Ki kellene tüntetni a dajkáját.

– Én ismertem. Komorowska lány volt, már gyerekkorában tűz égett a szemében.

A tömeg éljenzett.

Az erkélyen állókban felfedezni vélték Konsztantyin nagyherceget, Czartoryski herceget, Wincenty Krasiński tábornokot, Mostowski belügyminisztert, Ostrowskit, a szenátus elnökét, Zajączek tábornokot, és hírek szálldostak, hogy Dąbrowski tábornok is ott van, de ezt többen hiteles forrásból cáfolták.

Elterjedt, hogy Kościuszko hazatért Franciaországból, hogy hűséget fogadjon a cárnak.

Most lengyel notabilitások tátogtak.

– Mi azért lelkesedünk mindenért – mondta halkan Szymanowski –, mert az kevesebb erőfeszítésbe kerül, mint dolgozni.

– Látod, Marcin – mondta Bogusławski –, ezért nem lesz belőled nagy színész. Túlságosan okos vagy.

– Mit mond? – kérdezte Żółkowski.

– Marcin nem lesz nagy színész – ordította Bogusławski –, nagyon jó színész, isteni színész, minden szerepét érti, ez a baj. Ha csak egy kicsit el tudna hülyülni, még nálam is nagyobb színész lenne.

– Hogy maga milyen okos, Mester! – mondta Szymanowski komoran.

– Kikérem magamnak – mondta Bogusławski. – Ha okos lennék, az eszem közém és a szerep közé állna, és elmehetnék hivatalnoknak.

Żółkowski röhögött.

– Jót fog tenni neked az apaszerepkör, Marcin – mondta Bogusławski incselkedve –, jó, hogy idehozták Werowskit, az buta, te pedig intelligens vagy, nem való neked se Rómeó, se Hamlet.

A notabilitások tovább tátogtak, a nép zúgott.

– Igazán jó voltam Rómeóban is, Hamletban is – fortyant fel Szymanowski.

Körülöttük pisszegtek, Bogusławski halkabban mondta:

– Jó voltál, hát mondtam én, hogy rossz voltál?

Żółkowski a fülét hegyezte, Bogusławski pedig elemezni kezdte a tíz évvel korábbi előadásokat. A Veronai szerelmesek-et jelenetről jelenetre végigelemezte, és Szymanowski alakítását parodizálva azt bizonygatta, hogy Marcin nem volt elég őrült. Szymanowski tiltakozott, Ledóchowskát szidta, aki akkor még tapasztalatlan volt és kiállhatatlanul hisztérikus, és minden nagy jelenetet elrontott.

– Most is ezt csinálja – jegyezte meg Żółkowski, aki utálta a nagy tragikát.

A tömeg már rég feloszlott, ők hárman még mindig ott álltak a palotatéren, Bogusławski játszott, Szymanowskinak vörös volt a feje a felháborodástól, a szeme összeszűkült, vékony ajkát még vékonyabbra harapta, és Żółkowski úgy vette észre, hogy az amúgy is hórihorgas, sovány színész percek alatt kilókat fogyott.

– Talmáról mesélik – mondta végül Bogusławski –, hogy kezdő korában csípős paprikát kent a fenekébe fellépés előtt, hogy a kellő izgalmi állapotba kerüljön. Egyszer kipróbáltam, iszonyú érzés, egyetlen gondolat sem maradt a fejemben, viszont végigüvöltöttem a szerepet. Állítólag akkor voltam a legjobb. Úgy mentem a színpadra, mintha vérpadra léptem volna, hogy az utolsó pillanatig harcoljak az életemért. A vérpadon már nem okos az ember, ott ösztönei vannak. Erre jó a csípős paprika.

Szymanowski elrohant.

– Melyik szerepében volt ez, Mester? – érdeklődött Żółkowski.

– Nem emlékszem – füllentette Bogusławski, majd elkáromkodta magát. – Hülye vagyok. Ezt részegen és négyszemközt kellett volna elmondanom Marcinnak. Sose nő be a fejem lágya.

Egy úriember részegen azt kezdte nekik magyarázni, hogy a palotatéren Szent Sándor-templom fog épülni, és innen indul majd a Varsó-Pétervár országút.

A színházban hajnal óta folyt a próba az esti előadásra, amelyet ingyenesnek hirdettek, és a biztonsági szolgálat két héttel korábban pontos haditerv szerint kapta meg a jegyeket. Osiński magára és színészeire záratta a színpad és a nézőtér valamennyi ajtaját, és ebédszünetet sem engedélyezett. A kocsmában csak azok tartózkodtak, akik nem vettek részt a produkcióban.

Bogusławski magához intette Fiszert.

– Ne feleseljen velem, fiam – mondta –, még szerencséje, hogy nem én vagyok az igazgató.

Fiszer hallgatott.

– Különben is – mondta Bogusławski –, én valamikor megkértem, szerezzen nekem információkat az egyetem táján.

– Nem vagyok spiclinek való – mondta Fiszer rekedten.

Bogusławski majdnem elmosolyodott.

– Jól van, na – mondta, és elfordult a fiútól.

A kopaszodó, fiatal Piotrowski azt mesélte, hogy a diákok pontban déli tizenkettőkor egy üres koporsót akartak eltemetni a Szent Kereszt-templom altemplomában, az egy évvel korábban odatemetett Poniatowski mellé. Valamennyiüket letartóztatták, a koporsót pedig lefoglalták.

– Két üres koporsó egymás mellett – motyogta Nacewicz részegen –, ez jó, két üres koporsó.

Bogusławski megpróbálta csitítani, hiába.

– Miért? – kérdezte Nacewicz a részegek felháborodásával – mindenki tudja, hogy Poniatowski vízbe fulladt, az Elsterbe, pedig megjósolta neki egy cigány nő, hogy óvakodjék a szarkáktól, az Elster mégis elvitte a hulláját, nem találták, hehe, mégis úgy teszünk, mintha ott bűzlene a koporsóban. Nem bűzlik ott – üvöltötte –, nem bűzlik! Tolvaj szarka! A hullát is ellopta!

Ledóchowska megfogta a karját, Nacewicz lecsillapodott, és hagyta, hogy kivezessék a kocsmából.

Szymanowski tökrészegen ült a sarokban, pattanásos fia, Hieronym, a parókakészítő, kínosan vigyorogva ült mellette.

– Te hülye vagy, fiam – motyogta Szymanowski, aki csak nagy okkal itta le magát –, te hülye vagy, de én megmutatom, hogy mégse lesz belőled színész. Borbély, az lehetsz. Majd az a barom Macrott kitanít.

Zdanowicz ezúttal nem bolondozott, magányosan támasztotta a falat és bánkódott. A szőke Joanna hajnal óta próbált, és nem eresztették be hozzá. Joannának nem volt nagy szerepe, a fináléban angyalként eresztik le a szuffitáról egy fekete, kétfejű sason, hogy fehér-piros, lenge ruhában szentelt vizet hintsen a lengyelek fejére.

Macrott szorgalmasan itta a teáját, fülelt, és mindent az agyába vésett. Lehet, hogy Szymanowski szavai felséggyalázást takarnak, komolyan meg kell jegyezni őket. Tobiasz Macrott régimódi ember volt, és nem jutott eszébe, hogy tények hiányában a fantáziájára támaszkodjon.

A húszéves korára már kissé sokat élt Aszpergerowa Malinowskival flörtölt. Aszperger, a feleségére ügyet sem vetve, fiatal arcán az intenzív lelki élet formás ráncaival, Geoffroy téziseinek mibenlétét magyarázta a dús keblű Melcerównának. Melcerówna áhítattal csüggött a művelt színész ajkán. Dmuszewski kissé oldalt állt, és időnként közbekotyogott. Négy éve, Párizsban járva, nemcsak Geoffroy kritikáit volt alkalma több tucat kötetbe gyűjtve megvásárolni, de Talma és Duchesnois játékát is láthatta, most tehát kifejezésre juttatta, hogy Geoffroyhoz hasonlóan neki sem tetszett az a közönséges modor, amivel a nagy francia színészek megajándékozták a közönségüket.

Plersch bácsi egyik szobrának sorsát mesélte. Plersch félszázada több királyi megrendelést kapott, és a legrangosabb helyeken felállított szobrok kivétel nélkül tragikus véget értek, némelyiküket a Varsón átvonuló hordák szabályosan összekaszabolták. Plersch kitűnően meg tudta indokolni, miért robbantották fel a poroszok az ő Vénusz-szobrát, és miért fájt a franciáknak sisakos Hermész-mellszobra. Ezúttal Bátor Boleszláv szobrának lefejezéséről adott elő tanulságos történetet.

Senki sem tudta, eljön-e a cár este, és senki sem határozta meg pontosan, kinek mi a teendője. Bogusławski örömmel nyugtázta, hogy Osiński fejetlenül működik.

A letartóztatott Wolskiról egyetlen szó sem hangzott el.

Dmuszewski sokáig panaszkodott Bogusławskinak Az imperátor kegye miatt.

– Egyedül egyetlen nap alatt megírtam volna – mondta méltatlankodva –, mint annak idején az árvízi darabot, amikor reggel kimentünk árkot ásni, és este már meg is volt a bemutató. De most Osiński és Lipiński folyton közbepofázott. Lipiński minden kétértelmű vesszőtől szívrohamot kap. Nekem semmi közöm a szöveghez – biztosította a Mestert –, ami nyalás van benne, az tőlük származik.

Bogusławski jólelkűen elhitte.

Kora délután titkosrendőrök jelentek meg a színházban, Bautz úr hanyatt-homlok bezárta a boltot, a színészek zúgolódás nélkül elhagyták a kocsmát. A színpadon még mindig próbáltak. Ekkor Bogusławski már az alagsorban ült, és Macrott másodszor borotválta márványsimára. A titkosrendőrök bekukkantottak, Macrott igazolta a Mestert, akit megmotoztak, majd távoztak. Bogusławski ezután hajat mosatott, pakolást kért az arcára és levágatta a körmeit. A pakolásnak sokáig kellett száradnia, Bogusławski békésen ücsörgött. Macrott a legszívesebben a városban rohangált volna, hogy éjjel minél több oldalt teleírhasson kalligrafikus betűivel, de a Mester sok munkát adott neki.

Még száradt a pakolás, amikor bekukkantott Henryk, Tobiasz kamasz fia. Nagy, fekete szemei voltak, kerek feje a vállából nőtt ki, a nyakát kifelejtették belőle.

– Mi van, Henryk? – kérdezte barátságosan Bogusławski.

– Belógtam – nevetett a kölyök –, pedig nagyon őriznek minket.

– Jóságos ég – rémüldözött Bogusławski –, lehet, hogy ki sem engednek?

– Lehet – mondta Henryk –, minden ajtó le van zárva. Jön a cár, a nagyherceg, Novoszilcov és az egész kormány.

– Honnan veszed?

– Ekkora készültség sokba kerül. Befüleltem a színpadra, az igazgató úr már csak suttogni tud a sok kiabálástól.

– Hogy jutottál be?

– Van kulcsom.

Tobiasz a fejét csóválta.

– Mester – tört ki Henryk –, vegyen föl engem rendezőnek.

Bogusławski elképedt.

– Hogyhogy rendezőnek?

– Hát olyannak, mint Kudlicz úr, meg Dmuszewski úr. Aki megmondja a színészeknek, mit kell csinálniuk.

– Ahhoz neked is színésznek kell lenned – mondta Bogusławski.

– Á – mondta a kölyök –, én nem leszek színész. Az nekem kevés.

Tobiasz kínosan feszengett, de a Mester jelenlétében nem akarta felpofozni a fiát.

– Nem is lennék jó színész – mondta Henryk –, nincs szép hangom, a külsőm se jó. De mégis jobban tudom mindenkinél, hogyan kell játszani.

– Honnan tudod? – érdeklődött Bogusławski.

– Tudom. Darabot nem tudok írni, azt Fiszer tud. Nem tudok magamtól kitalálni hülyeségeket. De ha olvasok egy darabot, látom a színpadon.

– Olvastad Fiszer darabját?

– Olvastam. Jópofa.

Tobiasz látta, hogy Bogusławski nem haragszik.

– Tehetséges a kölyök – mondta a borbély –, nem igaz, hogy nem tud írni, szép stílusa van.

– Az más – legyintett Henryk –, az mindenkinek lehet. De én csak azt tudom leírni, amit látok. Nincsenek ötleteim.

– Hát így nehéz lesz – mondta Bogusławski –, nincs olyan műfaj, ami neked jó lenne.

– Én jobban csinálnám, mint Dmuszewski úr és Kudlicz úr együttvéve.

– Nem én vagyok az igazgató. Beszélj Osiński úrral.

– Nincs értelme – legyintett Henryk –, belógtam néhány egyetemi előadására, az Iliász-ról meg az Elveszett paradicsom-ról beszélt, nem ért semmihez.

Tobiasz rémülten krákogott.

– Olyan, mint a papok – mondta Henryk megvetően –, a papokhoz is jártam, de engem ugyan nem fognak felszentelni.

Henryk elköszönt.

– Nehéz természete van – mondta Tobiasz –, a múltkor is volt pofája azt mondani Aszpergernek, hogy rosszul értelmezi a Cid-et. Képzelje, Mester. Aszperger egy hétig influenzás volt utána.

Bogusławski nevetett.

A folyosón és az öltözők előtt civilek álldogáltak. Bogusławski fenséges nyugalommal bement Kudlicz öltözőjébe, ahol egyelőre társbérletben kapott helyet és felvette az ünneplő ruháját, amelyet Cieślak úr volt olyan szíves hitelben elkészíteni. Bogusławski illegette magát a tükör előtt, és meg volt elégedve az eredménnyel. Tíz évet letagadhatok, gondolta.

Éppen a ruganyos lépteket gyakorolta, amikor Kudlicz holtfáradtan beesett az öltözőbe.

– Szervusz, fiam – mondta Bogusławski jóságosan.

Kudlicz felnyögött.

Magas, erős testű, szőrös férfi volt, már betöltötte a harmincötöt. Bogusławskinál kezdte, majd elszerződött Vilnába, ahonnét másfél éve került vissza Varsóba: Bogusławski már a pályakezdéskor érezte, hogy Kudlicz nem az igazi, de akkoriban szüksége volt rá, mert a színházát belviszályok dúlták, és sorra hagyták ott legmegbízhatóbb színészei. Kudlicz igyekezett a direktor kedvében járni, és úgy tűnt, mintha elfogadná Bogusławski aktuális komédiákat és melodrámákat kitüntető ízlését, pedig már akkor sem volt humora. Azóta se lett, de át is tért a francia tragédiákra, és újabban, hála Osiński klasszikus ízlésének, a második Osińskivá nőtte ki magát. Bogusławski távozása óta megkapta a Drámai Iskolát és kinevezték rendezővé. Bogusławski szívesen parodizálta öblös deklamálását.

– Milyen az opera? – kérdezte Bogusławski érdeklődve.

– Szép – morogta Kudlicz.

– Elkészült a transzparens?

– El.

Az áttetsző anyagból szőtt transzparenst Plersch tervezte, és előző nap még nem volt biztos, hogy a szövőgyár időre elkészíti. Az egész színpadnyílás nagyságú szőttes mindvégig a színészek és a közönség között lebeg majd, de csak speciális megvilágításban válik láthatóvá. Rajta nimfák és puttók szárnyalnak a középponti koszorú felé, ahol Sándor cár profilját babérlevelek keretezik. A cár fejéből sugárkoszorú világít. A középponti koszorúk fölött angyalok. Lent, a nimfák és a puttók között fáklya. Hasonló transzparens lebegett a rivalda fölött Napóleon tiszteletére is, sajnos elveszett az ostrom alatt, és Plerschnek a vázlat alapján kellett újra megcsináltatnia a cár tiszteletére.

Este hat előtt tíz perccel Bogusławski hátulról, a színpad felől a nézőtéren át kiment az előcsarnokba, és elvegyült a közönségben. Főhajtással üdvözölte a magas rangú férfiakat és hölgyeket, hercegeket és hercegnéket, grófokat és grófnékat, bárókat és bárónékat, tábornokokat és tábornoknékat, minisztereket és miniszternéket s a többi. Többen visszabiccentettek.

Az előcsarnokban a falról kissé gúnyosan néztek rá az elhunyt színészek. A portrék nagy részét az időközben szintén elhunyt Smuglewicz készítette. Bogusławski most vette észre, hogy a két nagy társ, Owsiński és Świerzawski portréja között üresen hagytak egyképnyi helyet. Végigpillantott a többieken, ott volt mindenki, Truskolaski (Ledóchowska apja), Salomea Deszner, Barbara Sierakowska, Karolina Gronowiczowa, a halottak nem változtak, csak két kép között lett egy üres hely. Bogusławski rájött, hogy a helyet Osiński az ő számára tartja fenn. Elmosolyodott.

Úgy sétált a gyülekezők között, mintha a drágábbnál drágább ruhákban pompázó és csillogó illusztris társaságot személyesen hívta volna meg egy általa rendezett előadásra, amelyen a főszerepet harminckilenc éves, tehetséges felfedezettjére; Sándor cárra bízta.

Amióta 1790-ben Stanisław August, a lengyel királyok között mindmáig az utolsó, váratlanul visszarendelte Varsóba és rábízta a királyi látványosságok igazgatását, jól begyakorolta a szerepét. A vendégsereg az izgalomban nem vette észre, hogy Bogusławski egy árnyalattal sápadtabb a szokásosnál. Sándor meghatott szavait idézték: „Ez a legboldogabb nap az életemben” – mondta volna a lengyel király, és könnyezett hozzá.

A harmadik gongra felbaktatott az emeletre, az igazgatói páholy előtt megállt, belenézett egy nagy állótükörbe; ahogyan színpadra lépésekor szokta, kihúzta magát, hogy a fizikai cselekvés előidézze a megfelelő lelkiállapotot, majd a két megrettent, határozatlanul strázsáló civil között a zárba illesztette a kulcsot.

Belépett a páholyba. Barátságosan rámosolygott a fejét hirtelen hátrakapó és elsápadó Osińskira, majd leült Rozalia nevű leánygyermeke, Osiński neje mellé. Maciej Unicki titkár a páholy mélyén kucorogva hangosan vacogni kezdett. Bogusławski ültében félig feléje fordult, és kedvesen odabiccentett.

Számítása bevált: Osiński nem mert botrányt csinálni. A Mester kissé előrehajolt és átnézett a szemközti, bal kettes királyi páholyba. A rácsok mögött a daliás Sándor cár feszített, fehér egyenruháján hemzsegtek a kitüntetések. Féloldalt mögötte Konsztantyin nagyherceg ült, szemmel láthatólag feszengve és piszén. Megint túl szoros nadrág lehet rajta, gondolta Bogusławski. A testőrök beleolvadtak a tapétába.

Bogusławski, bár a királyi páholyból nem néztek rá, ültében mélyen meghajolt és visszahúzódott. Hallotta, hogy mellette sem Osiński, sem Rozalia nem lélegzik.

A földszint első sorában egymás mellett ültek a kormány tagjai és a tábornokok. Sem Dąbrowski tábornokot, sem Sołtykékat nem látta.

A királyi páholy mellett, Bogusławskival szemben foglalt helyet Niemcewicz mint szenátor, Sierakowski államtanácsos, Kajetan Koźmian államtanácsos, Morawski tábornok és néhány díszes hölgy. Bogusławski úgy látta, hogy Maria Wirtemberska, Czartoryski herceg húga is köztük van. Niemcewicz éppen a távcsövét emelte a szeméhez, Bogusławski megvárta, amíg a cső rá céloz és meghajolt Niemcewicz felé.

A következő páholyokban felfedezte Lipiński oktatásügyi államtitkárt, a darab társszerzőjét, Wyszkowski belügyi titkárt és a Plater fivéreket. Mögöttük ismerős képű fiatalember foglalt helyet, Bogusławskinak nem jutott eszébe, hol láthatta.

A színpad közepére merőleges díszpáholyban trónolt Novoszilcov, a cár teljhatalmú varsói megbízottja, titkára, Dechant és Mohrenheim báró, a nagyherceg jobb keze között. Ugyanabban a páholyban egy porosz generális, egy osztrák tábornok és egy svéd tengernagy ült. Angol tisztet Bogusławski nem látott.

Felnézett a harmadik emeletre. A kakasülőről egy csomó színész őt bámulta. Bogusławski biccentett.

Furcsa, gondolta, ismét lenézve a földszint első sorára, Czartoryskinak igazság szerint a királyi páholyban kellene ülnie.

A színházban legalább másfél ezer ember szorongott. A helyek számát Bogusławski növelte 1350-re még kilencvenegyben, a nagy tatarozás idején.

Rozalia és Osiński már szaporán szedte a levegőt.

A nézőtér lassan elcsöndesült, majd kitört a vastaps: felment a függöny, a színpadról fényár zúdult ki a nézőtérre, a zenekar tust húzott, és egy ügyes, ágyúból átalakított szerkezetből babérleveleket lőttek a királyi páholyra. A cár felállt és meghajolt. A közönség felállva tapsolt. A cár visszatapsolt. Így tapsoltak sokáig.

Másnap az újságok terjedelmes beszámolót közöltek az új opera bemutatójáról. A Gazeta Warszawska cikkírója – neve helyén három csillag díszelgett – meghatottan dicsérte az eredeti lengyel operát, Osiński úr szárnyaló verseit, Elsner úr lengyel ihletésű muzsikáját, és örömét fejezte ki, hogy az opera bemutatójának fényét Sándor, minden oroszok cárja és Lengyelország királya, megjelenésével emelte.

A másik lap, a Korrespondent a Gazetá-val ellentétben a teljes protokoll-listát közölte, és általános feltűnést keltett, hogy a lista ábécében készült, és Czartoryski Capo d’Istria orosz külügyminiszter mögött csak második helyen szerepelt. A Korrespondent cikkírója – neve helyén három kereszt díszelgett – két és fél sor erejéig arról is beszámolt, hogy az előadást a lengyel színház múlhatatlan érdemű nagy alakja, Wojciech Bogusławski úr is megtisztelte jelenlétével és sűrű tetszésnyilvánításaival.

A két újság rendesen csak hetente kétszer, kedden és szombaton látott napvilágot, és csupán a nagy esemény tiszteletére jelentek meg most egymás utáni két napon. Világos volt, hogy a Gazeta cikkét az előadás előtt adták nyomdába, a Korrespondent cikkét pedig előadás után.

Amikor Bogusławski délelőtt beballagott a színházba, a kocsmában összegyűlt színészek elhallgattak. Bogusławski teát rendelt és szerényen, a gondolataiba mélyedve ült le a sarokba. Kavargatta a teát, a beszélgetés ismét megindult, érezhetően más témáról. Nem lesz több ivászat nálam, gondolta. Pedig néhányan már szeretni kezdtek.

Nem baj. Féljenek és irigyeljenek. Akit szeretni kezdenek, az már ártalmatlan.

Még egy teát kért, és közölte, hogy ezentúl hitelben fogyaszt.

– Ez csak természetes, Mester – vigyorgott Bautz úr boldogan. Rókaképében árván fityegett néhány sárga fog.

Észrevette, hogy Fiszer elkapja róla a tekintetét.

Felment az igazgatói szobába, az előtérben kurtán köszöntötte a gyűrött képű, kialvatlan Unickit, és benyitott Osińskihoz. A direktor ősz csecsemőfején ujjnyi gyűrődések hullámzottak.

– Játszani akarok – mondta Bogusławski.

Osiński bólintott.

– Minél előbb.

Osiński bólintott.

– Bardos szerepét akarom énekelni. A nagy szerepemet.

Osiński némán nézte.

Bogusławski kiment a szobából, morgott valamit Unickinak, aztán az ajtóból visszafordult. Mintha már látta volna valahol. Tegnap este, Lipiński páholyában.

– Mondja, Unicki úr, nincs magának véletlenül öccse?

– Bátyám van.

– Hogy hívják a bátyját?

– Tulajdonképpen a féltestvérem. Augustyn Karski.

– Nem azonos véletlenül Mostowski gróf titkárával?

– Azonos.

– Úgy. Ég áldja, kedvesem.

Ledóchowska öltözőjébe tartott.

Ledóchowska megtartotta a férje nevét, pedig már tíz éve elvált tőle. Férje, a gróf, nagy pénzt ígért, ha Ledóchowska lemond a nevéről, a színésznő azonban erre nem volt hajlandó. Hasznosnak ítélte, ha senki sem felejti el, hogy neki már egy valódi gróf volt a férje, és nem akart Truskolaska néven játszani, mert ilyen nevű nagy színésznő volt már, az anyja. Truskolaska pár éve visszavonult, és a minden lében kanál, régimódian öltözködő úriasszony nem keltette veszélyes nőszemély benyomását, néhány évtizede azonban hosszú, nagy csatákat vívott Bogusławskival a varsói egyeduralomért, és nem is egyszer Bogusławski húzta a rövidebbet. A legnagyobb színházi háború idején történetesen egy házban laktak, nem messze a színháztól, a Świętojerska utcában, Truskolaska a földszinten, Bogusławski az emeleten, és egymástól légmentesen elzárva egymás színészeit csábítgatták el. A hőskorban egy alkalommal maga Bogusławski is kénytelen volt Truskolaska truppjába szerződni, pedig akkor már öreg rókának számított, és tudta, hogyan kerülje el Bizesti és Baudouin, a minden hájjal megkent nagy színigazgatók szomorú sorsát. Truskolaskának azonban az idő tájt történetesen Kazimierz Poniatowskival volt viszonya – a férfiú véletlenül a király legidősebb öccse volt. Truskolaska mégis visszavonult, Bogusławski maradt, és maradt Truskolaska lánya, Ledóchowska is, az immár harmincötéves nagy tragika, akit Bogusławski imádva tisztelt, és csak egyszer, évekkel ezelőtt próbálta megfúrni, hogy lányának, Rozaliának ne legyen vetélytársa. Bogusławski és Ledóchowska viszonya akkor lett felhőtlen, amikor Rozalia úgy döntött, hogy a színi pálya hányattatásai helyett Osiński költő úr feleségeként fog reprezentálni élete végéig.

Bogusławski vakon bízott Ledóchowska zsenijében, minden javaslatát gyöngéd, elismerő mosollyal fogadta.

A nagy szemű, törékeny, kislányos, csapzott hajú Ledóchowska feltett egy teát a Mesternek.

– Trusia – mondta Bogusławski, ő volt az egyetlen, aki így szólíthatta –, most jövök Osińskitól, bele fog menni, hogy Bardos szerepében térjek vissza. Nagyon kérem, játsszon velem az első fellépésemkor.

Ledóchowska összegömbölyödött a karosszékében, a lábait felhúzta az ülésre.

– Nem lesz ez jó, Mester – mondta halkan –, én a maga helyében nem ezzel térnék vissza.

– Miért nem? – fortyant fel Bogusławski.

– Játsszon Leart. Vagy Alfieri Saul-jával kezdje.

– Szóval nem akar velem játszani. Maga is elárul.

– Mester!

Mindketten mélyen megbántva hallgattak.

– Önnek most nagyon fontos, hogy sikerrel térjen vissza – mondta Ledóchowska. – Nagy sikerrel. Ha Bardost énekli, alkalmat ad nekik arra, hogy összevessék az alakítását a hajdanival, és azt fogják mondani, hogy Bogusławski már nem a régi.

– Magának is ez a véleménye, mi?

– Felőlem ön kilencvenéves korában is azt játszik, amit akar. De ezek itt most elég veszedelmesek. A két lap néhány hónapja, amióta ön elment, majdnem minden számban közöl színikritikát. Változott az ízlés, Mester, és aki a régi iskolát képviseli, annak nagyon nekimennek.

– Szóval én már elavultam.

– Ők avultak el, Mester. Az új nem feltétlenül jobb.

– Mit érdekel engem, hogy firkászok baromságokat írkálnak? Én a közönségnek játszom. Ki írja azokat a kritikákat?

– Nem írja alá a nevét.

– Majd én megtudom, kicsoda, és befogom a száját.

Ledóchowska levette a teát.

– A közönség is megváltozott, Mester. Már nem azok járnak színházba, akik régen.

– Hála istennek. Nekik új lesz a Bardosom. Van egy csomó ötletem, lehet, hogy átírok benne néhány áriát.

– Ez a mostani nagyon rossz közönség.

Ledóchowska kitöltötte a teát.

– Rossz közönség nincs, csak rossz színház. Magának magyarázzam, Trusia? Mindig a közönségnek van igaza.

– Nem mindig. Ezek már Żółkowskit is kifütyülik néha. Pedig ő aztán igazán nekik játszik, nem úgy, mint én. Tudja, kik járnak most színházba? Az arisztokrácia és a hivatalnokok. Az ön közönsége, Mester, a földszinti polgárok és a kakasülőn a mesteremberek, ez a közönség kipusztult Varsóból.

– Majd jönnek a helyükre újak.

– Itt most furcsa világ kezdődik, Mester. Vége a komédiának. Osiński nem butaságból erőlteti a tragédiákat. Ez a közönség nem érti a tréfát.

Bogusławski hallgatott.

– Látom, nem hisz nekem – mondta Ledóchowska.

– Hát nem nagyon.

Ledóchowska elmosolyodott.

– Nem is szabad hinnie, Mester. Talán önnek sikerül. Adja az ég. Nekünk nem sikerül, de hát ha itt van Bogusławski…

– Ha Osiński belemegy, hogy elénekeljem Bardost – tűnődött Bogusławski hangosan –, akkor magának van igaza.

– Ne adja meg Osińskinak ezt a lehetőséget.

– Trusia, Trusia, hát most mondja, nem átkozott pálya a miénk? Rohadt, kibírhatatlan, hálátlan pálya. Bármilyen más pályán az ember hibát hibára halmozhat, nem számít, van idő. De itt egyetlen apró bukás elég, hogy lesöpörjék az embert. Számít valamit, hogy harminc évig nagy voltam? A kutyát sem érdekli. Egyetlen rossz este, és mehetek a fenébe.

– Pontosan így van – mosolygott Ledóchowska.

Bogusławski elnevette magát, kezet csókolt, visszament Osińskihoz és bejelentette, hogy nem Bardos, hanem Lear vagy Saul szerepében óhajt fellépni.

– Mihamarabb – tette hozzá fenyegetően.

Aznap délben tudta meg, hogy meghalt Zosia. Nacewicz kapta el a folyosón, aki ebből az alkalomból már leitta magát.

– Szegény kislány – zokogta Nacewicz –, szegény Marianna.

– Mikor halt meg? – kérdezte Bogusławski dühösen.

– Reggel – felelte Nacewicz és részvéte jeléül jobbról, balról megcsókolta.

Bogusławski elrohant Nacewicz lakására. Aniela nyitott ajtót, már feketében volt.

– Elaludt – mondta, Mariannára célozva.

Bogusławski bement a szobába. Ignacy az ágyon ült az anyja mellett, és gyűlölettel nézett az apjára.

– Mi baja volt Zosiának? – kérdezte Bogusławski halkan.

– Tüdőgyulladás – mondta Ignacy.

Bogusławski megpróbálta felidézni a kislány arcát, de csak homályos foltokat látott. Nézte az alvó Mariannát, és felsóhajtott. Viharos szerelmüknek akkor kellett volna megszakadnia, amikor Bogusławski Ignacy születése után Vilnában maradt, Marianna pedig a gyerekkel a férjéhez utazott Varsóba, aztán odébbállt Krakkóba, ahol rövid ideig prostituáltként tartotta el magát és a gyereket. A véletlen azonban úgy hozta, hogy a király Varsóba rendelte Bogusławskit, és azon a napon, amikor Bogusławski négyórás négyszemközti beszélgetésen rábírta a királyt, hogy az olasz balettet is adja át neki, Marianna beállított Bogusławskihoz. A Mester éppen vidám volt és nem dobta ki, hanem elmondta neki nagyra törő tervét: a király tilalma ellenére igenis lengyelül fog operákat játszani. Egyúttal közölte, hogy szeretőket fog tartani, és Mariannát átminősítette szakácsnővé. Így fogant hamarosan Rozalia. Marianna később Bogusławski egyik futó kalandjának gyümölcsét, Zosiát is magához vette.

Bogusławski lelkifurdalást érzett, és azt hajtogatta magában: de rosszkor jött ez, de rosszkor.

– Szép temetést akarok – mondta, és elment.

Dmuszewskitól és Rutkowskitól kapott kölcsön a temetésre. Megkérte a zenészekből és a technikai személyzetből alakult együttes vezetőjét, az oboás Wenigert, aki a temetések szakértőjeként az együttes mellékjövedelmét szervezte, hogy lépjenek fel a lánya temetésén.

– Meglesz, Mester – mondta Weniger, a harcsabajszú oboás.

Bogusławski mélyen lesújtva, fátyolos hangon, halkan kérte meg a színészeket, osztozzanak a gyászában és kísérjék ki a lányát utolsó útjára.

Bogusławski fejében megfordult, milyen jó lenne, ha egy püspök mondana gyászbeszédet a lánya koporsója fölött. Malczewski? Holowicz? Woronicz? Hamar be kellett látnia, hogy a dolog lehetetlen. A püspökök iránt feltámadó hirtelen dühében egy kispapot szerződtetett, és elhatározta, hogy a temetésnek nem vallásos, hanem nemzeti színezetet fog kölcsönözni.

Wenigernek odaadta nagy tragikus operaszerepeinek kottáit, írjon belőlük egyveleget és hangszerelje őket jó gyászosra. Cieślaknál gyászruhát rendelt hitelbe, és megkérte, készítsen fehér selyemből szemfedőt, s arra lángolóan vörös betűket varrjon: „Feltámadunk”.

A gyászjelentést kiszögezte a templomok kapujára. A szokástól eltérően az egyetem kapujára is szögezett egyet. Másnapra mindegyik eltűnt.

A temetés napján, tíz óra tájban Bogusławski az ablakból látta, hogy a Krasiński tér közepére érkezett a két bánatos lovacska vontatta, ütött-kopott batár, rajta a csöppnyi, nyers fából ácsolt koporsóval. Páran nyomban körülvették a kocsit. Néhány csendőr is odavonult, aztán tanácstalanul megálltak és nézelődtek.

Nem sokkal később hintók tűntek fel a Miodowa felől, és eltűntek Bogusławski szeme elől. Mentek a miniszterek a Krasiński palotába.

Körülbelül tíz perc múlva Bogusławski látta, hogy néhány tiszt valakit lóhalálában kivezet a színházból. Bogusławski elégedetten hunyorgott.

– Megijedtek a temetéstől – mondta Mariannának –, viszik Osińskit a minisztertanácsba.

Addigra csaknem az egész színház ott ácsorgott a koporsó körül. Nyilván önhatalmúlag hagyták ott a délelőtti próbát. Egyre nagyobb lett a tömeg. Bogusławski elképzelte, hogy a miniszterek Osiński társaságában ugyanúgy bámulnak ki a térre, mint ő; sajnálta, hogy a Długa szemközti épületei éppen eltakarják előle a Krasiński palotát.

Tizenegykor újabb csendőrosztag érkezett, vezetőjük tárgyalni kezdett a korábban kivezényelt csapattal. A tömeget nem oszlatták szét.

– Most már mehetünk – mondta Bogusławski elégedetten.

Marianna elsírta magát.

A cár még bizonyosan az igazak álmát aludta valamelyik lengyel hölgy budoárjában, amikor Bogusławski a zokogó Mariannát karonfogva kivezette a házból. A csendőrök nem szóltak hozzájuk. Csönd volt a tér közepén is, amikor a Mester a menet élére állt, hórihorgasan, födetlen fővel haladt hosszú, lassú léptekkel, szemét a földre szegezve. Nem nézett a Krasiński palota felé, úgyis tudta, hogy az összes miniszter őt bámulja. Egylépésnyire követte a család, Mariannát két oldalról Aniela és Ignacy támogatta. Rozalia is eljött szép, hosszú kabátban, nercsálban, mögötte dajka tolta a kis Karol kocsiját. A színészeket Dmuszewski vezette, kézen fogva feleségének Bogusławskitól származó fiát, Stanisławot. A boltosok kiálltak az utcára, és levett kalappal a kezükben bámultak a menet után. A gyerekek és a kutyák egyre nagyobb számban csatlakoztak hozzájuk.

Hideg szél fújt, az eget sötétszürke felhők takarták, valamennyi épület élesszürkének tűnt. Ilyen idő lesz az én temetésemen is, döntötte el Bogusławski, és megindultak a könnyei. Némán rázkódó válla nagy hatást keltett, a menetből fel-feltört az elcsukló zokogás.

Az egyetemnél pár fős diákcsoportok csatlakoztak a menethez. A lovas rendőrök messziről követték a koporsót. A kocsisok az út két oldalára húzódva megálltak, a hintókból kihajoltak a hölgyek, és buzgón hányták magukra a keresztet. A menet már kitöltötte az utca egész szélességét. Csönd volt, csak a léptek kopogtak a durva kövezeten.

A Marszałkowskán fordultak vissza az Újváros irányában. A rosszul informált színészek most jöttek rá, hogy nem a régi temetőbe mennek, hanem Powązkiba, és Bogusławski bejáratja velük az egész, lobogódíszbe öltözött, koronázást ünneplő várost.

Félezer ember sorakozott fel a temetőben. Elismerően suttogták egymásnak, hogy a temető templomának falán ott függ a vadonatúj márványtábla Bogusławski rögtönzött versével:

 

Elhervadtál, lányom, mint a viharos szél fútta rózsa, nehéz ez a bánat az én atyai szívemnek, vénségemre mégis reményt adsz, bánatom okozója: hamarosan én is követlek.

 

– Szép – mondták a hölgyek, és könnyeztek.

A csupasz ágak és a varjak biztosították a hamisítatlan temetői hangulatot. A fiatal pap halkan és egyszerűen beszélt, szavainak lényege az volt, hogy mindannyiunkra ez a sors vár. Beszédének végeztével a koporsóra terítette a fehér szemfedőt. Ez nem volt szokás, a tömeg felmorajlott, a piros betűk lángoltak. A civilek összesúgtak. Mindenki Bogusławskit nézte, aki prófétaként magasodott a nyitott sír fölé, fejét felvetette, beesett arcából hatalmasan és sárgán meredt előre az orra. Marianna, Aniela és Ignacy jelentéktelenül mosódott mellőle a háttérbe. Várták, mit tesz Bogusławski. Azt remélték, hogy átkozódni fog, hogy a független Lengyelországot élteti, amíg el nem viszik, hogy rázendít a Dąbrowski-indulóra, hogy így vagy úgy, de botrányt okoz. Bogusławski azonban csak állt a néma csendben, és amikor a feszültség a tetőfokára hágott és a sírásók mozdultak, hogy az első rögöket a koporsóra hányják, amikor a titkosrendőrök neszezése is elült, akkor lassan, méltóságteljesen, mély fájdalommal a megroppanó gerincében letérdelt, hosszú, vékony ujjaival a földbe vájt, és ünnepélyesen megcsókolta a marék anyaföldet.

Ebben a pillanatban zendített rá a kórus. Weniger vezényelt oboájával, amelytől ritkán vált meg, kitűnő, drága hangszer volt. A kórus lassan, fájdalmasan és átéléssel énekelte Bogusławski híres szerepeit, az egyveleg alá maga a Mester írt szöveget, amely egyszerű volt, könnyen megjegyezhető, két-három sor ismétlődött a ritmusnak megfelelő variációkban: meghalt, elhunyt, elment, nem támad fel többé, nem lesz soha többé, mégis éltet, éltet a remény.

Aznap több jelentést írtak Zosia temetéséről. A Rożniecki tábornok kézjegyével ellátott jelentés szerint ez volt az első cárellenes demonstráció Sándor látogatásának kezdete óta. Węgrzecki polgármester jelentése szerint semmiféle rendzavarás nem történt, és a hisztériáért a titkosszolgálatot tette felelőssé. Mostowski gróf belügyminiszter azt írta a nagyhercegnek, hogy az ügy sokoldalú és alapos tanulmányozása után arra a következtetésre jutott, hogy a betegségben elhunyt gyerek temetésének semmi köze Sándor király varsói tartózkodásához. Novoszilcov, aki összegezte a jelentéseket a nagyherceg számára, javasolta, hogy Rożniecki tábornokot, a titkosszolgálat vezetőjét tüntessék ki helytállásáért, amelyet ebben a nehéz, bonyolult ügyben tanúsított. Konsztantyin helybenhagyta.

Osiński még délután értesült a történtekről. Rywacki, a Drámai Iskola hallgatója, aki a felvételi vizsgán Osiński híres költeményét, a Kopernikuszról szóló ódát szavalta, amitől a direktor könnyekig meghatódott, részletesen lefestette Bogusławski viselkedését. Osiński tehetetlenül vette tudomásul, hogy apósa észnél volt, és a temetésbe nem lehet belekötni.

Zosia halála mégis rosszkor jött Bogusławskinak. Időt vesztett az előkészületekkel, ezalatt Osiński lóhalálában összeállította az évadban bemutatandó darabok listáját, és magával Kostka Potocki kultuszminiszterrel hagyatta jóvá. A listán sem a Lear, sem a Saul nem szerepelt. Az apaszerepeket az évad végéig kiosztotta Szymanowskinak, Bogusławskinak nem maradt semmi. Szymanowski nem óhajtott tiltakozni. Osiński értesülése pontos volt, a színész még mindig haragudott a Mesterre.

A temetésen nyújtott nagyszerű Bogusławski-alakítás hatása nem tartott soká, még másnap elmosta az a szenzáció, hogy Wolskit kiengedték, meg se verték, és napi háromszori étkezésben részesült. A volt könnyűlovas mindenesetre keserű előadásokat tartott a kocsmában az őt ért méltánytalanságról, hazája, mint mondotta, őt, aki ott volt Hispániában, Austerlitznél, Wagramnál és az orosz síkságon és a vérét ontotta, hazája tehát nemcsak megbecsülésben nem részesíti, de ripsz-ropsz letartóztatja, kirángatva az ágyából. Wolski esete, így utólag, általános felháborodást váltott ki, különösen azután, hogy a Gazeta hírül adta: Sándor cár látogatást tett a hajdani könnyűlovasok parancsnokánál, Wincenty Krasiński tábornoknál, és Napóleon egykori hűséges hadvezérének, a samosierrai hősnek 15 000 papírrubelt érő briliánsgyűrűt adott ajándékba.

– Nem elég, hogy Napóleon végig az arisztokráciára játszott – mondogatta Wolski szomorúan –, most még a cár is ezt teszi. Pedig esküszöm – kiáltott fel –, nem lenne hívebb alattvalója nálam!

A cár Krasińskinál tett látogatása más okból is remek pletykatémának bizonyult. Joanna, a szép, szőke statiszta, az Imperátor kegye bemutatója után meghívást kapott a Krasiński családtól, vegyen részt a cár tiszteletére adandó élőképek megvalósításában. Az élőképekben arisztokrata csemeték alakították a szellemet, a bacchánsnőket, a lovagokat és a lovakat, és nagy tetszést aratva énekeltek és táncoltak. A bemutató után a cár a gyerekektől verseket akart hallani, és a négyéves Zygmunt Krasiński, a házigazda fia, aki a keresztségben többek között a Napóleon nevet is megkapta, bár újabban nem használta, az ismert verssel állt elő: „Tu dors Brutus et Rome est dans les fers”. A kisfiú hallatlan hőstette hallatán egész Varsó babonás remegésben élt másfél napig. Mindezt Joanna mesélte el a színházban, onnan terjedt szét a városban elképesztő sebességgel.

Zdanowicz idegesen hallgatta Joanna beszámolóját; Joanna az opera bemutatója óta mintha elhidegült volna tőle. Joanna egyébként összeveszett Kudliczcsal, nem volt hajlandó statisztaszerepet vállalni a következő darabban, mert, mint mondta, a tehetsége többre jogosítja.

– A kis kurva – vélekedett Aszpergerowa, aki egyelőre szintén nem kapott főszerepet.

A másik Rutkowski lány, Helena viszont az állította, hogy Joannának igaza van.

Rutkowski több órás fejmosást tartott a lányainak, félt, hogy családja meggondolatlan kijelentéseiért őt fogják büntetni.

– Nem az a baj – mondta végezetül –, amit mondtatok, hanem az, hogy egyáltalán mondtatok valamit.

Amikor Bogusławski felment Osińskihoz, hogy megérdeklődje, mikor kezdheti próbálni a Lear-t vagy a Saul-t, a direktor hátradőlt a székében, és az íróasztalon heverő iratokra mutatott.

– Kostka Potocki ezt hagyta jóvá – mondta sajnálkozva.

Bogusławski bele sem nézett a listába, udvariasan közölte, hogy neki végül is mindegy, a legpocsékabb szerepben is nagyot tud játszani, de igazán ideje, hogy „az igazgató úr” végre nyilatkozzék.

– Tudod mit – mondta Osiński jóindulatúan –, találkoztam Stanisław Platerral, aki úgyis megbízást kapott tőled, feltehetőleg az én nevemben, egy Kotzebue-darab fordítására. Ha már ilyen nagy segítségemre vagy, játszd is el a darabot.

– Rendben van – mondta Bogusławski –, de akkor én fordítom.

– Ahogy jónak látod – mosolygott Osiński –, szabad kezet kapsz, és két hét próbaidőt.

– Kevés.

– Kevés?! Neked, a legnagyobb lengyel színésznek két hét kevés? Én a magam szerény tehetségével két hét alatt nemcsak megrendeztem, de meg is írtam egy eredeti operát, amely igazán sikamlós alkalomra készült. Neked három nap is elegendő.

– Jó – mondta Bogusławski –, megcsinálom két hét alatt.

– Kit óhajtasz rendezőnek? Kudliczot vagy Dmuszewskit?

– Én fogom rendezni.

– Az nem megy – mondta Osiński gondterhelten –, azért kapják a fizetésüket, hogy minden darabot ők rendezzenek. Ezt a színház új alapszabályába is belevettük. Nem olvastad?

– Elkerülte a figyelmemet – morogta Bogusławski. – Jó. Rendezze Dmuszewski.

– Kérlek. Ha nincs ellene kifogása, én támogatom.

Bogusławski lement Ledóchowska öltözőjébe.

– Kotzebue – mondta mosolyogva. – Remek előadás lesz. Ugye játszik benne, Trusia?

– Hát persze – felelte Ledóchowska.

– Van rá két hetünk – mondta Bogusławski –, ma éjjel lefordítom, holnap kezdhetjük.

Ledóchowska eltűnődött.

– December elején lesz a Niemcewicz-felújítás, benne vagyok. Állítólag januárban A sevillai borbély-t adjuk, abban is szerepelek.

– Ez nem olyan sok – vélte Bogusławski.

– Délelőttönként engem Kudlicz nem fog elengedni, mindig borzasztóan lassan próbál.

– Akkor próbálunk éjszaka.

– Szívesen. Mondja, milyen a darab?

– Milyen lenne? Szokványos vígjáték. Majd belerakok néhány hangsúlyt, amitől az egész fejreáll.

– Vigyázzon, Mester, Osiński ellenőrizni fogja a fordítás hűségét.

– Felőlem! Szó szerinti fordítás lesz. Osiński széplelkű literátor, teljesen süket a színpadi beszédre. Nagyon meg fog lepődni a direktor úr, amikor az írott szöveget hallani fogja. Olyan siker lesz itt, amilyen még nem volt.

Bogusławski ragyogott. Ledóchowska kedvtelve nézte a Mester összeszaladó ráncait.

A cár közben kitüntetéseket adományozott. Általános elképedésre Rożniecki tábornok, a katonai titkosszolgálat vezetője megkapta a Fehér Sas Érdemrendet, azt, amit legutóbb Sándor és Konsztantyin tűzött egymás mellére. Magas kitüntetésben részesült a féllábú Zajączek tábornok, valamint Dąbrowski tábornok, Wielhorski tábornok, hadügyminiszter, és Sierakowski államtanácsos. Valamennyien Sándor cár ellen harcoltak másfél évvel ezelőttig. Wincenty Krasiński tábornok megkapta a Szent Anna Érdemrendet a gyémántcsillagokkal.

Az volt az általános vélekedés, hogy ez még mindig sokkal jobb, mintha Sándor bosszút állt volna egykori esküdt ellenségein. Bölcs és nagy uralkodó. Lengyel szíve van.

Aztán váratlanul megérkezett a Párizsból hazafelé tartó orosz hadsereg. Varsó ismét megtelt idegen katonasággal. A kormány minden háztulajdonost kötelezett a hadsereg tagjainak befogadására. Korábban ugyanígy kellett elszállásolni a franciákat meg a poroszokat meg a szászokat meg az osztrákokat. A kórházakból szokás szerint hazaküldték a betegeket, helyükbe katonákat fektettek, minden ágyba legalább kettőt. Néhány templomot ismét szállodává alakítottak át. Az Arzenált és a börtönt is kiürítették, a rabokat hosszú konvojban hajtották a környező falvakba, ahol a szabad ég alatt éjszakáztak, és nem kaptak élelmet. A kormány elmulasztotta előre értesíteni a kereskedőket a sereg érkezéséről, így aztán a kétszázezres tömeg pár nap alatt felfalta az összes tartalékot. Bár nem rendeltek el kijárási tilalmat, a lakosság nagyon jól tudta, hogy sötétedés után nem tanácsos utcára lépni. Megint elhalmozták megrendelésekkel a lakatosokat és kovácsokat, megerősítették a kapuk sarokvasát és reteszét. A csatornákból előbukkantak a tolvajok, a rablók, a kurvák. A cárnak úgy rendezték meg a programjait, hogy ne kelljen kilépnie a királyi várból, vagy pedig a város környékére, az erdőkbe vitték vadászni.

Azt rebesgették, hogy Węgrzecki polgármester a nehézségek miatt lemondott, de a lemondását nem fogadták el.

Bogusławski kisebbik szobájába egy fiatal orosz szerzsant költözött, szőke volt és ügyefogyott, szégyenkezve vigyorgott a Mesterre, és minduntalan azt hajtogatta:

– Dvadcatypjaty ljet szluzsbü, fünfundzwanzig année.

– Tudom, kisöreg, tudom – veregette meg Bogusławski a vállát –, majd szerzek neked vodkát.

A szerzsant boldog volt, bár Bogusławski sose szerzett neki vodkát. Amikor november végén a fiatalember elbúcsúzott, könnyezve esett a Mester nyakába, neki ajándékozott egy gyönyörű, mívesen kidolgozott, elefántcsontból készült dohányszelencét, és azt ismételgette:

– Ja cselovjek, tü cselovjek, ja cselovjek, tü cselovjek, vszje mü ljugyi.

Bogusławski megveregette a vállát, és bólogatott.

Ezekben az ünnepi napokban és hetekben Bogusławski nem bánta, hogy már nem ő áll a színház élén, Osińskinak főhetett a feje. Három napig próbálták a Jadwigá-t, amelynek Kurpiński írta a zenéjét és Niemcewicz a szövegét, aztán le kellett állítaniuk a próbákat, mert valaki rájött, hogy a darabban szó esik a lengyel-litván unióról, és az most nem időszerű. Ugyancsak néhány próba után abbahagyták az Othelló-t és a Macbeth-et: az egyikben fojtogatás, a másikban királygyilkosság fordul elő.

November 27-én Czartoryski herceg beterjesztette alkotmányjavaslatát.

A város műveltebb körei pár napra jogásszá változtak. Osiński összehívta vezető színészeit, és felvilágosította őket, hogy egész Európában a lengyel alkotmány lesz a leghaladóbb és legtörvényesebb.

– Mit mondjak – morogta Bogusławski a kocsmában –, az angol alkotmányban azért mégis van szó legális oppozícióról.

Szymanowski azon háborgott, hogy a négyszáz éves törvényt, a „neminem captivabimus”-t most fel akarják cserélni az új formulával: „neminem captivari permittemus nisi jure victum”; ennek szemet kell szúrnia, jelentette ki, mert ez azt jelenti, hogy ezentúl bármilyen törvénytelenséget el lehet majd követni.

A tervezet vitájában Ksawery Potocki államtanácsos javasolta, vegyék át az osztrák alkotmányból a nevezetes passzust, miszerint a kormányellenes gondolat államellenes bűnnek számít, és azt is el kell ítélni, aki ilyen gondolatot nem nyilvánított ugyan, de hallotta és nem jelentette föl.

A passzus bekerült az alkotmányba.

December másodikán, még az alkotmánytervezet vitája közben óriási megdöbbenést keltett, hogy a cár nem Czartoryski herceget, hanem Zajączek tábornokot nevezte ki helytartónak.

Félreállították Czartoryskit! Sándor gyerekkori pajtását, legjobb barátját! Közösen akartak ifjúkorukban a liberális Angliába szökni, legalábbis ez a legenda járta. Aztán Czartoryskit Pál cár eltávolította Pétervárról. Aztán Pált megfojtották; Sándor cár lett; Adam herceg, a „cher Adam”, ahogy Sándor szólítja, az orosz impérium külügyeit irányította, és a bécsi kongresszuson ő volt Sándor legbizalmasabb tanácsadója. Hiszen mindvégig az történt Bécsben, amit Adam herceg súgott Sándor fülébe! Hát mégis a süket fülébe sugdosott, terjedt el most a városban; azt sokan tudták, hogy Sándor süket az egyik fülére, csak az nem volt biztos, melyikre. Most lehetett rá fogadni.

És ha Czartoryski megbukik is, miért éppen Zajączeket?!

A tábornok nem örvendett népszerűségnek, pedig már Kościuszko alatt is harcolt, leülte a maga néhány évét a cári börtönökben, legutóbb Poltavában töltött két évet a berezinói csata után, amelyben elvesztette fél lábát. Ugyanabban a csatában Dąbrowskinak átlőtték a kezét, azt nem kellett amputálni, mégis Dąbrowski volt a hős, Zajączekről pedig szóvicceket gyártottak.

– Világos – magyarázta Bogusławski Ledóchowskának –, Czartoryski túl erős, még önállóan kezdett volna politizálni, őt Konsztantyin nem akarhatta. Potocki nem jöhetett szóba, mert őt Czartoryski utálja, és Adam mégiscsak a cár barátja. Civil semmiképpen sem lett volna jó, hiszen annak Konsztantyin, a fővezér nem parancsolhatna. A többi tábornok nem jó, tekintélyük van. Egyedül Zajączek marad, ezt bizony előre ki kellett volna kártyáznom.

Ezekben a napokban nevezték ki az új szenátorokat, fel is esküdtek annak rendje és módja szerint. Két orosz volt köztük, Lanszkoj gubernátor és Novoszilcov.

Végül is mindenki meg lehetett elégedve: az orosz sereg már odébbállt, Sándor megnyitotta az orosz határt, és biztosította az orosz piacot a lengyel kereskedelemnek, hitelt osztogatott a varsói gyárosoknak, megadta a jogot Varsónak könnyűipari vásár rendezésére, a lótenyésztőknek további állatokat juttatott, engedélyezte gépgyárak létesítését, és megígérte, hogy előnyös sóegyezményt fog kieszközölni Ausztriától.

Az ifjú lengyel királynak mindenre volt gondja. Nyugdíjat ajándékozott Kilińskinek, a Kościuszko-felkelés híres népvezérének, a legendás suszternak, aki elég sokat ült a Péter-Pál erődben, és az utóbbi években az éhhalállal küszködött. A lengyelek hagyták volna éhen veszni, a cár megjutalmazta, hangoztatták illetékes körökben.

Sándor még azt a Kużma nevű közkatonát is hazahívta Varsóba Itáliából, aki réges-régen, 1771 novemberében visszalopta az oroszoktól Stanisław Augustot, az utolsó lengyel királyt, és neki is tekintélyes összegű nyugdíjat juttatott.

Sándor megteremti majd a nemzeti egységet, mondogatták a polgárok. Lám, a helytartó kinevezése alkalmából adott bálon a falábú Zajączek kart karba öltve sétált Skarszewski püspökkel, akit árulásért kilencvennégyben Zajączek halálra akart ítéltetni, és ha Kołłątaj nem kegyelmez meg neki, fel is lógatták volna. Most pedig, lám csak, a volt jakobinus meg a hajdani áruló baráti beszélgetésbe mélyed!

Hátha egyszer s mindenkorra vége szakad az áldatlan belviszályoknak.

Az alkotmányozó nemzetgyűlés létrehozta az igazoló bizottságokat, amelyeknek az volt a feladatuk, hogy megállapítsák a Napóleon mellett harcolt tisztek és katonák nyugdíját, illetményét és esetleges kártérítését. Minden állítást (haditettet, veszteséget stb.) két tanúval kellett igazolni, a tanúk hitelét további tanúkkal, úgyhogy nagy tanújárás kezdődött Varsóban, és már a procedúrák kezdetekor világos volt, hogy az igazoló bizottságoknak évtizedekig lesz munkájuk.

Ekkor már megvolt a Kotzebue-darab fordítása és Bogusławski a szereposztáson törte a fejét. Osiński nem adta oda Unickit, ezért Bogusławski úgy döntött, hogy a darabot Henryk Macrott fogja lemásolni tizennégy példányban. Bogusławski nem volt a végszavas példányok híve, jobbnak látta, ha minden színész elolvassa az egész darabot, és ha sikerült egyeztetni, azt is megkövetelte, hogy minden színész minden próbát üljön végig. Minden tanácsot meghallgatott, nem mintha feltétlenül elfogadta volna őket, de minden ötlet azonnal tucatnyi saját ötletet szült benne. Mint minden vérbeli színész, a próbákon is szerette a közönséget. Az volt a tapasztalata, hogy a közönség jelenléte kedvezően hat a próbákra. Most azonban sietett, ezért Henrykkel végszavas példányokat körmöltetett le. Ő maga a kocsmában üldögélt, és mialatt Dmuszewski és Kudlicz a színpadon vagy a próbaszínpadon dolgozott a többi előadáson, Bogusławski a ténfergő színészeket bámulta, majd hamarosan Osiński elé terjesztette a szereposztást. Osiński átfutotta, jóváhagyta, majd közölte:

– A színpadot nem tudom azonnal odaadni. Kudlicz most kezdi az új Niemcewiczet. Azonkívül felújítjuk a Cinná-t, Kudliczcsal a címszerepben, ezt a házi színpadon fogja próbálni.

– Szegény Kudlicz – sajnálkozott Bogusławski –, egyszerre két helyen próbálni nem éppen gyerekjáték.

Osiński bólogatott, és megint a szereposztásba mélyedt.

– Ledóchowska is benne van a Niemcewiczben.

– Tudom – mondta Bogusławski –, megállapodtam vele, hogy esténként fogunk próbálni.

– Kevés az olajunk – mondta Osiński –, éjszakai próbára nem tudok lámpát adni.

– Nekem elég, ha a bedíszletezett színpadot két nappal előadás előtt kapom meg, szépen le tudjuk járni. Addig nálam lesznek a próbák.

Osiński reményét fejezte ki, hogy néha délelőttönként azért oda tudja adni a próbaszínpadot.

– Wąsikowski azonban foglalt – mondta –, a másik kettőben súg, előadás után mindig holtfáradt.

– Akkor Henryk Macrott fog súgni – mondta Bogusławski –, úgyis kívülről tudja már a darabot.

– A borbély fia? – csodálkozott Osiński.

Az ügyelő személyén mégis összekaptak. Zielińskit, a gyenge képességű színészt Osiński minősítette át ügyelővé. Az előző ügyelő, Kopiński gyakran súgott is, Bogusławski lemondásakor azonban szintén lemondott és azóta nem látták Varsóban. Bogusławski a páholymester Świerczyńskit szerette volna ügyelőként használni, Osiński nem ment bele, és inkább hajlott arra, hogy színészt kérjenek fel. Bogusławski azzal érvelt, hogy ez bármelyik színész számára megalázó, és nincs az a színész, a hülye Zielińskit kivéve, aki megbízhatóan ellátná az ügyelést.

– Nem tehetek semmit – mondta Osiński –, Zielińskire szükségem van, így is gyomorbajos már az idegességtől.

Bogusławski a beszélgetés után megvárta Fiszert a kocsmában.

– Antoni – mondta neki, Fiszer nagy megdöbbenésére, aki azt se hitte volna, hogy Bogusławski a vezetéknevére emlékszik –, Antoni, segítsen ki a bajból. Ügyelőre van szükségem. Vállalja?

Fiszer habozott.

– Tudom, hogy utál – mondta Bogusławski komolyan –, de ígérem, mihelyt túl vagyunk a bemutatón, elolvasom a darabját.

Fiszer vállat vont.

– Na jó – mondta mosolyogva Bogusławski –, tudom, hogy más a baj. Maga engem azóta utál, hogy kinyaltam a cár seggét. Így van?

Fiszer felvonta a szemöldökét.

– Csak utáljon nyugodtan – mondta Bogusławski –, de ha mint drámaíró színházat akar tanulni, tegye félre az érzelmeit. Használjon ki engem, aztán utáljon békében. Vállalja?

Fiszer bólintott, Bogusławski megköszönte, és hogy megkönnyítse a fiatalember dolgát, ő ment ki a kocsmából.

Vasárnap este a szereplők, Henryk Macrott megbízott súgó és Fiszer megbízott ügyelő társaságában Bogusławski lakásán gyűltek össze. Marianna még gyászban volt; szorgosan szolgálta fel a teát és a süteményt, amit a temetésre felvett kölcsönből szereztek. Kicsit késve Plersch bácsi is befutott, és a szemén látszott, hogy aránylag józan.

Bogusławski nekikezdett. Közölte, hogy a darab nem remekmű, és szíve szerint átpofozná, főleg a végét, de nem teheti, mert Osiński minden apró változásba belekötne. A főszerepet volt szíves önmagára osztani. Ezt a szerepet egyébként a bécsi bemutatón Brockmann, Berlinben pedig maga Iffland játszotta. A darab tizennégy éve íródott, amikor még szó sem volt sem Napóleonról, sem téli hadjáratról, sem bécsi kongresszusról, a szöveg ily módon egészen ártatlan, mondta Bogusławski fapofával.

Ezzel a bevezetővel kezdődtek a Die beiden Klingsberg című Kotzebue-vígjáték próbái.

Bogusławski ismertette a szereposztást.

 

 

Nagy meglepetést okozott, hogy Joanna kapta Henriette jelentős szerepét, és mindenki elképedt, hogy Ledóchowska komikus szerepet játszik. Żółkowska, a komikus nagy orrú, csúnya, tehetséges felesége nagyot sóhajtott, azt hitte, Wunschellné szerepében ő locsoghatja végig az előadást.

– Nagyon remélem, hogy már mindenki olvasta az egyetlen teljes példányt – mondta Bogusławski –, de azért elmondom, mi van a darabban. Adva van a két Klingsberg, az öreg gróf és a fiatal gróf. Mind a ketten folyvást nők után szaladgálnak, és mindenkivel le akarnak feküdni. A nők száma korlátozott, úgyhogy mindig egymásba ütköznek. Van aztán egy Stahl nevű hadnagy, aki büszke lélek, és nem akarja bevallani, hogy bárónak született, csak éppen elszegényedett, és van neki egy Henriette nevű húga. Ezt a Henriettét mind a két Klingsberg le akarja fektetni. Henriette azonban emelkedett lélek, és csak varr, varr, varr szegény, hogy eltartsa a munkakerülő bátyját. Stahl hadnagynak ugyanakkor titokban van egy felesége, Amalia, akit a két Klingsberg szintén le akar fektetni. Ezt az Amaliát az öreg Klingsberg megbízásából bizonyos Wunschellné rejtegeti a házában. Amalia feltett szándéka, hogy titokban munkát szerez imádott, de elszegényedett és büszke férjének, Stahl hadnagynak. Történik pedig, hogy a fiatal Klingsberg, Adolf, őszintén beleszeret Henriettébe, és sok félreértés meg bonyodalom után az öreg grófnő, született von Klingsberg segítségével el is veszi feleségül, Stahl és Amalia ismét egymásra talál, és addigra Stahlnak is lesz jól jövedelmező állása.

Fiszer kétségbeesett.

– Győzedelmeskedik tehát a jóság – mondta Bogusławski. – Megmondom őszintén, vannak pontok, amelyekben egyetértek a szerzővel. Én például valóban aljas, élvhajhász vénember vagyok, és a vagyonomat nőszerzésre fordítom. Ez világos. A szerzővel ellentétben azonban nem állíthatom, hogy a darabban szereplő összes nő angyal. Hajlok arra, hogy itt minden nő kurva.

Fiszer felfigyelt.

Bogusławski az Amaliát alakító Dmuszewskához fordult.

– Konstancja – mondta neki –, te külön élsz a férjedtől. Vajon miért? A szerző erre nem ad magyarázatot. Szerintem azért, mert utálsz nyomorban élni. A szerző szerint viszont vidékről titokban Bécsbe utazol, hogy állást szerezz a férjednek. Csakhogy egyáltalán nem keresel neki állást, hanem a két Klingsberg udvarlását fogadod. A szerző szerint nem sejted, hogy a két érdemes férfiú hátsó szándékkal tart ki téged. Szerintem te a naiv szövegeidet darálva érezteted, hogy pénzért mindenre hajlandó vagy, csak éppen kevesled az összeget. Rafinált kis kurva vagy, aki a darab végén csak azért omlik a férje keblére, mert az végre jövedelmező álláshoz jutott.

Dmuszewska bólintott.

– Itt van a kis masamód, Henriette – fordult Bogusławski Joannához. – Keserves varrásból tartja el önmagát és a bátyját. Közben azonban fogadja mind a két Klingsberg udvarlását. Nem fekszik le velük, á, nem. Mert el akarja magát vetetni. Maga szép, és ezt nagyon jól tudja. Türelmesen vár, amíg egy gróf, egy báró, netalán egy herceg elveszi. Vár, mint pók a hálóban.

Csönd lett, mindenki Joannát bámulta. Zdanowicz idegesen dobolt az asztalon. Joannán most is drága ruha volt. Szemtelenül nézett végig a jelenlévőkön.

– Világos – mondta –, mint pók a hálóban.

– Ernestine, a szobalány – folytatta Bogusławski. – Helena, magát mind a két gróf le akarja fektetni. Maga a darab szerint nem enged a csábításnak. Miért nem enged? Egy okos szobalány enged. Maga azonban még okosabb. Tudja, hogy ellenszolgáltatásul csak egy sálat kaphat. Egy sál magának kevés. Amikor én meglebegtetem maga előtt a selyemsálat, éreztesse vele, hogy száz ilyen sálért bármi disznóságra hajlandó. Maga borzasztóan keserű kislány. Semmi esélye sincs, hogy ne kivénhedt kurvaként vagy koldusként fejezze be az életét. Maga nem született kurva, mint a többi. Magának nagyon rosszul áll az édelgés. De édelegnie és jópofáskodnia kell, hogy összegyűjtse a száz sálat, amit öregkorában egyenként fog eladogatni. Ez lesz a maga életjáradéka, és ezt muszáj kiszorítania ezekből a kéjencekből.

Helena keserűen elmosolyodott. Fiszer csodálkozott, hogy Helena máris a szerepéből mosolyog.

– Itt van egy cselédlány – mondta Bogusławski Melcerównának –, két-három mondata van a végén mindössze. Ha maga úgy tud megjelenni a fináléban, hogy maga helyett a keblei állnak helyt magukért, akkor az általános boldogságban egymás karjába omló párok között a maga keblei főszereplővé válnak. Nem lehet őket megkerülni, mindenkinek belelógnak a szájába. Közben vigyorogjon olyan ócskán, olyan romlottan, ahogyan csak képes.

Melcerówna elmosolyodott. Úgy.

Ugyancsak beavatottan mosolygott Dmuszewski, a darab kijelölt rendezője.

– Legmélyebb sajnálatomra – közölte Bogusławski –, a férfiakról sem tudok sok jót mondani. A fiam a szerző szerint őszinte szerelemre lobban a kis masamód láttán. Csakhogy van a darabban egy furcsa párbajjelenet: a fiam Stahl hadnaggyal vív, aki a húga becsületéért hívta ki. Érdekes módon a párbaj nem megy vérre. Ez az egyetlen valóban nagy jelenet a darabban, Kotzebue urat itt elragadta a tehetsége, és megfeledkezett a saját okos szempontjairól. Az történik, hogy Stahl fedetlenül hagyja a mellét, hogy a fiam könnyedén leszúrhassa. A fiam megrémül, és buta beszélgetésbe kezd a hadnaggyal. Stahl kiböki, hogy ő báró. A darab kezdetétől erre az alkalomra várt. A fiam megörül, és abban a szent pillanatban forró szerelmi vallomást tesz a távollevő Henriettéről. Világos a szituáció, a bárói címbe lett szerelmes, nem a lányba.

– De mi van velem? – kérdezte türelmetlenül Malinowski, és hátravetette fekete fürtjeit.

– Maga, Stahl hadnagy – mondta Bogusławski –, maga a szöveg szerint becsületes, önfeláldozó, nemes jellem. Nekem az a véleményem, hogy maga a beszámíthatatlanságig hepciáskodó, üresfejű, lusta barom. A szöveg szerint maga, kedves hadnagy, munkát keres. Én ezt nem hiszem. Maga a húgán akar élősködni. A feleségét azért hagyta falun, mert unta, mert zavarta a család. Tudod, mit játssz el nekem? Egy lengyel hőst. Képzeld azt, hogy ez a Stahl könnyűlovas volt, Napóleon katonája, végigrabolta Hispániát, végigerőszakolta az orosz jobbágynőket, és most hazatérve ingyen akar élni, arra hivatkozva, hogy a vérét ontotta a lengyel függetlenségért.

– De én azért hős is vagyok – vetette ellent Malinowski –, hős, akinek elvették a hadseregét, a rangját, mindenét.

– Persze, fiam – mondta Bogusławski faarccal –, éppen erről beszélek.

Ledóchowska visszafojtotta a nevetését.

Bogusławski ezután vázolta Zdanowicznak, hogy Krautmann, a gróf bérlője, akinél Amalia rejtőzik, lényegében leánykereskedő, Ledóchowskának pedig megmagyarázta, hogy azért kapta a fecsegő vénasszony, Wunschellné szerepét, mert ez a cserfes szájú vénség az egyetlen tisztességes szereplő a darabban.

– Azért tisztességes – mondta a Mester –, mert teljesen hülye, és nem ér fel ésszel az aljasságig. Gondolom, nem kell részleteznem.

Nem kellett.

Żółkowska közölte, hogy ő nem tud mihez kezdeni az öreg grófnő szerepével, többször elolvasta, volt egy pokoli, álmatlan éjszakája, nem érzi a figurát, nem tudja megcsinálni. Bogusławski nyugodtan végighallgatta.

– A grófnő a legalávalóbb figura a darabban – közölte megnyugtatólag –, a szerző szerint ő bogoz ki minden szálat, és jóságosan ő hozza össze a párokat. Mi azonban azt is látjuk ám, Maria, hogy a grófnő kéjeleg az emberek kínzásában. Ezért nem tudta elképzelni a figurát, Maria, jó ösztönnel megérezte, hogy nem játszhatja el olyannak, amilyennek meg van írva.

Żółkowska felragyogott.

– A grófnő persze hülye is – folytatta Bogusławski –, nem veszi észre, hogy mindenki rohadt, és végig abban a tévhitben él, hogy a párok valóban szeretik egymást. Ezért aztán húzza-halasztja a nagy találkozást például Amalia és Stahl között, Amalia hallgatódzik, a grófnő utasításának megfelelően, a grófnő pedig olyan kínos kérdéseket tesz föl a hadnagynak, amelyek alkalmasak arra, hogy Stahl elárulja magát, és bevallja, hogy csalja a feleségét. Vájkál a hadnagy lelkében, de nem látja, hogy Stahl okosabb nála, és már rég tudja, hogy a felesége hallgatódzik. Két másképpen rohadt ember között nincs megértés, ezt már régen megfigyeltem.

Żółkowska lelkesen bólogatott, igen, pontosan erre gondolt ő is.

Végezetül Bogusławski megkérte Żółkowskit és Rutkowskit, hülyéskedjenek a szerepükben annyit, amennyit csak akarnak.

Żółkowski elégedetlenül morgott, ő nem tud csak úgy hülyéskedni, és igaz ugyan, hogy Balthasar mellékszereplő, de igenis muszáj embert faragni belőle, most megint magára hagyták, őt soha senki sem instruálja, mert tehetségesnek tartják, ez borzasztó.

Bogusławski felszólította a színészeit, hogy a premierig lehetőleg ne szellőztessék a darab koncepcióját, mert Dmuszewskinak, a rendezőnek esetleg baja származna belőle.

– Ebből botrány lesz – mondta Ledóchowska, aki utolsónak maradt.

– Legyen – mondta Bogusławski. – A színháznak a botrány jót szokott tenni. De nem lesz mibe belekötniük. Kotzebue márka. A darab Bécsben játszódik, Metternich előtt jó pár évvel. Magának elárulom: az öreg Klingsberg a szöveg szerint podagrás, ezért végig fogom sántítani az egészet.

– Ne tegye.

– Miért ne? Senkinek sem lesz bátorsága, hogy a sánta Zajączekre gondoljon.

– Csak abban bízom – mondta Ledóchowska –, hogy egyikünk sem olyan jó színész, hogy végrehajtsa az ön utasításait. Miért vette be Joannát? Azt pletykálják, hogy a Brühl palotába jár, és hintón szokott távozni.

Bogusławski hümmögött.

– Csak nem attól fél, Trusia, hogy célzásnak veszik?

– Én ezt nem viccelném el. És miért Melcerówna kebleire osztotta a finálét? Melcerówna, mint mondják, bizonyos orgiákon szokott részt venni, meztelenül táncol, csokoládéval öntik le és lenyalják.

– Ne mondja.

– Novoszilcov meg a barátai, Okołów, Rożniecki, Birnbaum és a többi rohadék rendezi az orgiákat.

– Ejnye, hát ilyen romlottak volnának?

Ledóchowska szomorkásan nézte a vigyorgó Mestert.

– Mondja, Mester, miért van ennyire elkeseredve?

– Nem is tudom – mondta Bogusławski –, semmi okom rá.

– Azt ugye tudja, hogy a súgónk apja besúgó?

– Mit nem mond, Trusia! – csapta össze a kezeit Bogusławski.

– Nem gondolja, hogy önnek még évekig kellene játszania?

Bogusławski vállat vont.

– Akár az ízlésük szerint játszom, akár nem, ezek engem ki fognak nyírni. Legalább szerzek magamnak néhány kellemes percet. Mit veszíthetek? A vagyonomat? Megölni nem fognak. Kínosan ügyelnek majd ebben az alkotmányos királyságban, hogy ne legyen túl nagy botrány semmiből.

– De nem engedik majd játszani.

– Miért, most engednek?

A próbákat nem kezdhették el másnap, mert Osiński közölte: Kudlicz idegkimerültsége miatt Bogusławski játszik a Cinná-ban. Bogusławski habozott, elfogadja-e a szerepet. Osiński erre megjegyezte, hogy Ledóchowska sem ér rá mostanában, mert rá osztotta az Atália főszerepét. Bogusławski tudta, hogy ezt Ledóchowska nem utasíthatja vissza.

– Más nehézség nincs? – kérdezte Bogusławski.

Osiński gondterhelten megjegyezte, hogy Zdanowicz lesz Figaro A sevillai borbély-ban.

– Remélem, ez nem okoz fennakadást? – kérdezte aggódva.

Bogusławski nevetett.

– Malinowski feltehetőleg játszik a Niemcewiczben, Żółkowski pedig váratlanul kap egy jutalomjátékot – mondta könnyedén Osińskinak. – Helyes. Elhalasztjuk a próbákat.

A szíve mélyén örült, hogy hamarosan újra játszhat.

– Utálom ezeket a francia klasszikusokat – mondta Ledóchowskának –, halálosan unalmasak.

Ledóchowska is örült, legalább a Mester százszor is meggondolhatja, fejjel rohanjon-e a falnak.

A Cinná-t december 24-re tűzték ki Osiński régi fordításában. Ezen a napon hirdetik ki ünnepélyesen az alkotmányt, és egyben ezen a napon ünneplik meg Sándor cár születésnapját.

– Mázlijuk van – morfondírozott a kocsmában Malinowski keserűen –, egy ilyen véletlen miatt az egész karácsonyt pravoszláv ünneppé tehetik.

Bogusławski nem osztotta Malinowski rosszkedvét. Játszhat! Sándor cár már elutazott Varsóból, de az előadást rajta kívül minden hatalmasság megtekinti.

A darabot mindössze kétszer próbálták össze, de többször nem is kellett: a színészek ilyen fennkölt darabban többnyire a rivaldánál álldogálnak, és a közönség felé fordulva mondják, mondják a hosszú monológokat. Az ilyen színházat utálta Bogusławski. Történetesen most nem volt elég dühös az unalomra, mert neki sem kellett kapcsolatot teremtenie a színpadon partnereivel, és ez Szczurowskával és Werowskival nem is nagyon sikerülhetett volna. Bogusławski tisztában volt Augustus szerepének előnyeivel, ebben a szerepben védettnek érezhette magát. Senki sem írhat olyan kritikát, amely bíráló célzást tartalmazhatna a cárt alakító színész, tehát maga a cár ellen.

– Jó rossz leszek – mondta Ledóchowskának –, semmi eredetit nem fogok kitalálni.

Mégis kitalált. A próbákon zengzetesen deklamálta a szöveget, amelyre még jól emlékezett a korábbi előadásokból, de közben otthon a végszavazó Marianna segítségével erősen dolgozott a szerepen. A szöveg szerint Augustus a legnyugodtabb a szereplők közül, az ereiben aludttej csordogál, s bár állítólag összeesküvések légkörében uralkodik, rendíthetetlen nyugalommal filozofál és szenveleg. Bogusławski a hosszú, nyugodt monológokat zaklatottan, fel-alá rohangálva próbálta otthon, időnként megállt, vicsorított, a fogait csikorgatta, aztán hadarta tovább a szöveget. Marianna rémült szemén látta, hogy ez az őrjöngő császár akkor is félelmetes, ha kenetteljes a szövege.

Az előadás előtti éjszaka rohangálás közben hirtelen megállt és megkérdezte:

– Elég félelmetes vagyok?

– Túlságosan – mondta Marianna aggódva.

– Marhaság – jelentette ki Bogusławski, és fújtatott. – Minden energiám elmegy külsőségekre. Belül kell rohanni, nem a színpadon. Ez így nem félelmetes, hanem nevetséges. Miért nem szóltál?!

Marianna megszeppenve hallgatott.

Bogusławski kipróbálta, hogyan hat a szöveg, ha rohangálás és vicsorgás nélkül, lefojtott feszültséggel mondja el. Csak egy-egy hangsúlynál lehetett érzékelni, hogy a jóságos és bölcs császár bármelyik pillanatban állati üvöltésben törhet ki. Nem teszi egyszer sem, de a közönség erre fog várni.

– Megvan – vigyorgott Bogusławski –, érdekes, ezen a folyamaton negyven éve újra és újra végig kell mennem, és mindig azt hiszem, most találom ki először.

Később még hozzátette:

– Így különben is veszélytelenebb.

Gyülekeztek a méltóságok, a hölgyek báli díszben pompáztak. Csaknem akkora volt a készültség a színház körül és hátul, a díszletek között, mint amikor a cár személyesen tisztelte meg a színházat. Bogusławski izgatottan járkált a színpadon, és percenként kikukucskált a lyukon át a nézőtérre. A harmadik gongra nagyot ugrott a szíve. Megsimogatta a díszleteket, a lába remegett, azt hitte, elájul.

Aztán elkezdődött a darab. Bogusławski a szerepe szerint csak az első félóra végén lépett a színre, addig a vasajtón belül, a díszletek mögött járkált rogyadozó térdekkel, és a többi színész deklamálását hallgatta. Látni csak a legelső járásokból látta őket, ha történetesen hátravonultak a szín mélyére. Minden sérelemről és személyes ellentétről megfeledkezett, a jól ismert hangok most római maszkot öltöttek a képzeletében, Augustusként járkált a színfalak mögött, és a fogait csikorgatva azt hajtogatta magában, hogy meg kell, igenis meg kell kegyelmeznie ezeknek az aljas, császárgyilkos gazembereknek.

Az átélés nem akadályozta abban, hogy pontosan érzékelje a színpadon végigfúvó huzatot és a díszletezők, a kisegítők meglehetősen hangos suttogását. A kellékeknél a szunyókáló Harazyn bácsi mellett két vénasszony ücsörgött rongyos ruhában; egy szolga vodkásüveget vitt ki hátul, nyilván a szünetben a direktor úrnál méltóságok fognak iszogatni; egy szegényes öltözetű, középkorú nő egy másikkal beszélgetett, pontosabban monológot folytatott: „Miért vagy ilyen szomorú?” – kérdezte; a másik nem válaszolt, így elhangzott a kijelentés: „Ma valahogy én is szomorú vagyok”, majd követte az általánosítás: „Mindenki olyan szomorú.” Bogusławski megjegyezte a párbeszédet, közben a veretes Osiński-szöveget figyelte, amelyet hajdanán annyit hallott, hogy nagyjából tudta kívülről; ádáz, császári hangon vizet kért Zielińskitől, az ügyelőtől, és szerepe szerint dühtől remegve itta ki.

Annyira felhergelte magát, hogy majdnem elkésett a színpadra lépéssel. Emília, vagyis Dmuszewska végszavát nem hallotta meg, úgyhogy a színfalak mögött dologtalanul őgyelgő Żółkowski lökte be a színpadra az utolsó pillanatban.

Bogusławski úgy kezdte, mint otthon gyakorolta, de a közönség értetlenül és fagyosan figyelte, Bogusławski légüres térben őrjöngött egy darabig, majd amikor visszament a színfalak mögé, és látta a többiek rémült tekintetét, keserűen legyintett, és a következő színre lépésekor már ugyanolyan üresen és zengzetesen deklamált, mint a próbákon.

Az előadás lement valahogy. Ledóchowska utána azt mondta, hogy nem volt olyan rossz, és jó, hogy a Mester váltani tudott. Bogusławski dühöngött, halknak találta a súgót, rossz helyen álltak a díszletek.

– Volt már nagyobb sikerem is – állapította meg lehiggadva a kocsmában.

Páran gratuláltak neki, Bogusławski úgy tett, mintha örülne.

Osiński számítása bevált. Másnapra általános lett a vélekedés, hogy Bogusławski már nem a régi.

– Nem volt elég laza – jelentette ki Szymanowski, aki nem látta az előadást.

Másnap este Bogusławski már nem kísérletezett, úgy játszott elejétől a végéig, ahogy a többiek.

Bogusławski zordan olvasta pár nappal később a Gazeta hosszú kritikáját.

– Ki írta ezt a baromságot? – kérdezgette a többiektől.

Senki sem tudta. A kritika aláírásaként egy X díszelgett.

– Figyelmeztettem a Mestert, hogy vigyázzon – mondta Ledóchowska, és megmutatta Bogusławskinak az egy héttel korábbi számot, amelyben Niemcewicz Władysław Várna alatt című tragédiáját bírálták. A kritikus akkor is X-szel írta alá magát. Nem elemezte a darabot, csak a tartalmát mondta fel, és azon kesergett, hogy a színészek nem tudják a szöveget; aki tudja, mint Ledóchowska, az túl halkan beszél; és ideje már máshová dugni a súgót, mert a színészek nem merészkednek előre a rivaldáig attól való féltükben, hogy nem hallják meg a súgást.

– Valamennyien tudtuk a szerepet – állította Ledóchowska –, de ennek már halk, ha valaki nem ordítja ki a tüdejét, hanem természetesen beszél.

Bogusławski hümmögött, nem látta az előadást, és nem is volt kedve megnézni. Inkább még egyszer elolvasta a Cinná-ról szóló kritikát. A kritikus az egekig dicsérte Osiński fordítását és darabválasztását, és mindenesetre Bogusławskiról is írt egy dicsérő mondatot: „Az idős Bogusławski úr, érdemes színészünk, áthatva Róma és az általa ábrázolt személy nagyságától, felemelkedett magának Augustusnak nemességéig”, egyébként azonban hosszasan Corneille művészetéről filozofált és még azt a lehetőséget sem használta ki, hogy burkolt formában a cárról írjon panegyricust.

Több mint hét éve Bogusławski a porosz király tiszteletére játszotta ugyanezt a szerepet, akkor a porosz király nemességéig kellett fölemelkednie. Eszébe jutott, hogy Fiszer most biztosan megveti, elmosolyodott. Szegény gyerek, gondolta, fogalma sincs, mit jelent játszani. Még az sem baj, ha az ember megbukik. Mindegy, mit, de játszani. Minden intrika, erőlködés, megalázkodás, árulás, becstelenség arra való, hogy az ember végre bejuthasson a két döngő vasajtó által határolt területre, ahol elmondhatatlan kapcsolat alakul ki színész és színész, színész és közönség között, semmire sem hasonlító kapcsolat, amilyet kívülálló nem is álmodhat, a legszebb, a legszorosabb, a legmeghatóbb kapcsolat ember és ember között, tele váratlan mélységekkel, tele megnyilatkozással, örömmel és fájdalommal, szebb, mint a szerelem, bensőségesebb, mint a barátság; nem magánemberek egymásrautaltsága, és nem a játék gyermeki, primitív öröme; elképesztő, fantasztikus, hatalmas telítettség, amikor az ember több, mint önmaga, számára is ismeretlen tulajdonságai születnek, más tulajdonságai pedig elhalnak a játék során; ez a fokozott élet, a sokféle, számtalan élet; a két vasajtó közötti tér tele van csodákkal.

Ezért érdemes élni, és aki ezt nem tudja, annak kár volna magyarázni.

Szilveszterkor mutatták be Niemcewicz új vígjátékát Nowina úr címmel. Az érdektelen darab megérdemelt sikert aratott, utána az egész társulat, azok is, akik nem játszottak benne, Osińskival és a szerzővel az élükön elvonultak Chovot-hoz, hogy ott köszöntsék az új évet, és Niemcewicz pénzén tisztességesen leigyák magukat. Bogusławski is ott volt. Osiński keveset ivott, de úgy tett, mintha részeg lenne, Niemcewiczből semmi érdekeset nem sikerült kihúznia Bogusławskinak, akit főleg X. úr személye érdekelt volna. Niemcewicz ártatlan szemekkel azt állította, hogy nem ismeri az illetőt, a kritikáit sem olvasta. Bogusławski biztos volt benne, hogy Niemcewicz jól ismeri X. urat, ha ugyan éppen nem azonos vele.

Éjfélkor, az új év első perceiben a jóságos, csupa orr Żółkowska még az óév végéről maradt szervezés eredményeképpen elérte, hogy Osiński koccintson Bogusławskival. Az aktust hatalmas ováció, taps és újrázás köszöntötte. Żółkowska könnyes szemmel járta végig a színészeket, és beszámolt nekik a történelmi eseményről a két nagy ember kibéküléséről, amely végleges, megmásíthatatlan, és a jövőben nem kell tartani a színház kettészakadásától.

– Össze kell fognunk, hiszen lengyel színészek vagyunk valamennyien – érvelt Żółkowska meggyőzően.

A dáridóról mind Joanna, mind Melcerówna hiányzott, ők nyilván előkelőbb környezetben köszöntötték az új évet. Bogusławskinak feltűnt, hogy Henryk Macrott Osiński sarkában sompolyog.

Nagy gyűrű vette körül Wolskit, aki a cár látogatása óta, lecsukásának köszönhetően, némi népszerűségre tett szert, és ezúttal is katonaélményeiről mesélt.

– A nagy visszavonuláskor – mesélte Wolski, és a távolba merengett –, a hómezőn, mínusz negyven fokban, lefagyott füllel és lábbal és ujjakkal eszembe jutott, hogy volt egy város valahol, Varsó, és volt benne egy színház, és mi ott ültünk a nézőtéren, ahol meleg volt, és bámultuk az előadást, szerelmesek voltunk a színésznőkbe, és virágot dobtunk fel nekik, vagy tojással hajigáltuk őket, és tapsoltunk vagy fütyültünk, és szidtuk az előadást, és ez volt a béke… Mondtam a többieknek, hogy volt Varsóban egy színház… és sírtunk, a könny ráfagyott az arcunkra… Ha mi még egyszer ott lehetnénk, abban a jó melegben, és nem volna más dolgunk, mint bámulni egy előadást… Mintha álmodtuk volna, mintha sose lett volna se színház, se Varsó, csak a hómező, ahol elpusztulunk.

Wolski megállt egy pillanatra, aztán folytatta:

– Mindezt most hiába mondom, most a hómező az álom, mintha nem is velem történt volna, és az végképp elképzelhetetlen, hogy annyi mindent jelenthetett ott a színház. Nem különös? Elmesélem nektek, hogy így meg így történt, de már én sem élem át igazán, hogy nekünk ott a színház, a hómezőn…

Malinowski közbevágott, és azt mondta, tegnapelőtt Franciaországból hazatért az a kétezer lengyel katona, aki tavaly Elba szigetére kísérte Napóleont. A hírt a hallgatag Rivoli is megerősítette, hozzátéve, hogy a parancsnokuk, Jerzmanowski, nem jött vissza, kint maradt, mint Kniaziewicz meg Woyczyński meg Paszkowski.

– Most leszerelik őket – vélte Malinowski.

Mások úgy gondolták, hogy tisztes nyugdíjat kapnak; Wolski állította, hogy szétszórják őket a Varsói Királyság egész területén, hogy még véletlenül se találkozzanak többé egymással.

Wolski aztán pletykákat mesélt a felsőbb katonai körökben folyó vetélkedésekről; úgy tudta, főleg azon veszekednek, ki mentette meg Napóleon életét másfél éve az Arcis-sur-Aube alatti csatában. Wolski szerint az érdemet mind Kozietulski, mint Lubieński, mind Skrynecki magának tulajdonítja, holott az az igazság, hogy Ambrozy Skarżyński vitte végbe a hőstettet.

Bogusławski bólogatott, ez így szokott történni.

Hajnaltájban Niemcewicz, Osiński és Rozalia fáradtságra való hivatkozással lelépett. Bogusławski valószínűnek tartotta, hogy máshová mennek, Mostowski herceghez vagy Novoszilcovhoz, utóbbinál egészen a pravoszláv újévig tart a dáridó. Bogusławski úgy döntött, hogy ő sem marad tovább, hadd higgyék, hogy hivatalos valahová. Világfias mozdulattal búcsút intett az egymás hegyén-hátán vedelő társaságnak. Wolski még mindig mesélt, Bogusławski az ajtóban még meghallgatta.

– Wagram alatt – mesélte Wolski párás szemmel – megint rajtunk állt, hogy eldöntsük a csata sorsát. Az osztrákok az utolsó erőiket is bevetették, ha kiálljuk, győztünk, ha nem, végünk, és a császár mehet nyugdíjba. Az osztrákok jöttek, jöttek felénk zárt sorokban, szuronyt szegezve, mi állva vártuk őket, aztán Kozietulski elkiáltotta magát: „Előre, fiúk, Lengyelországért!”. És rohamra indultunk. És akkor halljuk, az osztrákoknál is azt kiáltják lengyelül: „Előre, fiúk, Lengyelországért!” Galíciai gyerekek voltak. Mi győztünk, mert velünk volt a császár, de úgy összeszorult a szívünk, mint még soha.

Wolski ekkor már légüres térben hadonászott. Wąsowicz vele párhuzamosan nagybátyjának érdekes históriáját ecsetelte, az öregúr Litvániában mindig rosszkor ment ki a házából, és minden sereg foglyul ejtette, állandóan fel akarták koncolni, és az öregúr csodával határos módon menekült meg egy nap alatt háromszor az akasztástól.

– Semmit sem tudtok! – üvöltözte Wolski vérvörös arccal –, mi megdöglöttünk a harcmezőn, ti pedig Varsóban sefteltetek!

Senki sem figyelt rá, mert nem tudott újabb történetet.

Bogusławski a Senatorskán kiment a palotatérre. Bokáig ért a hó, az alig derengő világosságban ketten a Zygmunt-oszlop tövébe hugyoztak, nagyon szerették volna, hogy a vizeletük még a levegőben megfagyjon. A Świętojanskán részegek feküdtek a kapualjakban, hajnalra páran megfagynak. A Dziekanián egy sovány, rosszul öltözött alak csatlakozott hozzá kiégett lámpával, de a Mestert észre sem véve hadonászott és beszélt magában, vitatkozott valakivel, és megpróbálta elhessegetni a látomásait.

A Kapitulnán és a Miodowán ment haza. Minden üzletajtón vasrács és lakat, némelyiken több is, minden ablakon betéve a zsalugáter. A szobában hideg volt, Marianna szilveszterre elment a fiához, és este nem fűtött be. Bogusławski nem vette le a bundáját, a széket a jégvirágos ablakhoz húzta, és ébren várta meg a reggelt. Hiányzott neki Marianna, most megsimogatta volna. Egy pillanatra elérzékenyült és majdnem könnyezett, de hamar észbe kapott: ennek még nincs itt az ideje.

Idén leszek ötvenkilenc éves, gondolta, és hogy elzavarja a gonosz szellemeket, tanulni kezdte az öreg Klingsberg szerepét.

Január másodikán Osiński hívatta.

– Baj van a Kotzebue-darabbal – mondta gondterhelten –, kifogások merültek fel a szöveg ellen.

– Te olvastad, nem?

– Olvastam.

– És jóváhagytad.

– Én igen. De azóta mások is olvasták.

– Tudtommal nincs cenzúra – mondta Bogusławski ártatlanul.

– Lipińskinek nem tetszik benne néhány dolog.

– Mi köze Lipińskinek a színházhoz?

– Január elsejével ő lett az igazgató tanács elnöke.

Bogusławski hallgatott.

– Azt kérte – folytatta Osiński –, hívjam össze az érdekelteket, és vitassuk meg, mit tegyünk.

– Ez mikor esedékes? – kérdezte Bogusławski rosszat sejtve.

– Ma. Ebéd után. Itt lesz az új igazgató tanács. Lipiński, Kudlicz, Niemcewicz, Pękalski, Dmuszewski, te mint fordító és én.

– Pękalski? – kérdezte Bogusławski reménykedve, de úgy tett, mintha tiltakozna. – Mi köze egy ügyésznek a színházhoz?

– A Korrespondent főszerkesztője.

– Hát aztán? Lesznowski meg a Gazetá-é. Őt is meghívhattátok volna, Lesznowski színikritikákat is közöl.

– Pękalski is – mondta Osiński –, ugyanazokat a kritikákat közli, mint Lesznowski. Megfigyelőként egyébként jelen lesz még Szaniawski és Włodek.

– Szóval hánykor?

– Kettőkor, nálam.

Van még három órám, gondolta Bogusławski. Dmuszewskit nem találta a színházban, elrohant a lakására. Dmuszewski szokása szerint éppen fordított.

– Tudsz róla, mi készül? – esett a szobába Bogusławski.

Dmuszewski zavartan vigyorgott.

– Be akarják tiltani a Klingsberget – lihegte Bogusławski.

– Nem biztos – vélekedett Dmuszewski –, lehet, hogy csak meghúzzák.

Bogusławski türelmetlenül legyintett, és hadarva ismertette Dmuszewskival a teendőket.

Kettőkor valamennyien ott ültek Osiński szobájában. Bogusławski szerényen a sarokban húzódott meg, onnan vette szemügyre az összegyűlteket.

Włodek gyűlöl a legjobban, gondolta Bogusławski tárgyilagosan.

Az ősz cenzor gyermekien ártatlan, kissé sértődött képe nem sokban különbözött a hajdanitól, a szája most is úgy biggyedt lefelé, mint a lengyel királyság utolsó éveiben, amikor is, pontosan 1794. március elsején nagy baklövést követett el, engedélyezte a Vélt csoda bemutatóját. Mentségére legyen mondva, akkortájt még gyermekcipőben járt az előzetes cenzúra, a darabot hetek óta próbálták, és Włodek nagy ügybuzgalommal sürgette is a cenzori példány beküldését, de Bogusławski húzta-halasztotta a dolgot, és csak a premier reggelén küldött el egy példányt a szorgalmas Włodeknak. Włodek átfutotta, és semmi kivetnivalót nem talált benne. Este az előadáson jött rá, hogy ördögi praktika áldozata lett, akkor azonban már késő volt, a közönség újrázott, és Bogusławskival énekelte Bardos áriáját. Még aznap Igelström elküldött egy példányt futárral Pétervárra, és vizsgálatot rendelt el. Sierpiński köpött, megtudták, hogy a darab megírására Bogusławski a szabadkőművesektől, sőt magától Węgierskitől kapott megbízást. A második előadás után a darabot betiltották, Bogusławskit előállították, aki Niemcewiczre kente az egészet, mintha a barátja írta volna, Niemcewicz ugyanis nem volt Varsóban. Bogusławski majdnem Szibériát kapott, szerencsére közbejött a forradalom.

Włodek nem ütötte meg a bokáját, kifejezetten jól jött neki, hogy a forradalmi tanács előtt arra hivatkozhatott, hogy engedélyezte a forradalmi opera bemutatását. Fel is mentették, még abban az évben belépett a forradalmi titkosszolgálatba – a Mestert is hívták, ő egészségi állapotára hivatkozva sajnálattal nem ment –, aztán Włodek szakmai tudását egymás után kamatoztatta a francia, a porosz, újabban pedig az orosz titkosszolgálatban. Nem számított ugyan az elismert tekintélyek közé, de a megélhetése nem forgott veszélyben. Végül is Bogusławskinak köszönhette a pályafutását, de azért engesztelhetetlenül gyűlölte a Mestert.

Most kedvesen mosolygott rá. Bogusławski visszamosolygott.

Szaniawski szigorúan összeszorított ajakkal, szúrós tekintettel meredt maga elé, szemmel láthatólag tudatában volt súlyának és fontosságának. Éjjel-nappal ezt a szerepet alakítja, gondolta Bogusławski, és elképzelhetőnek tartotta, hogy az ország gondjainak súlyától ez a gazember valóban szenved. Kilencvennégyben jakobinusként kezdte, benyalta magát Kołłątajhoz és Kościuszkóhoz. Aztán lovat váltott, besúgással kezdett foglalatoskodni, majd az öreg Czartoryski herceg bizalmát nyerte el, állítólag azzal, hogy otthonosan mozgott Kant és Schelling filozófiájában. Az öreg Czartoryskit le lehetett venni a lábáról a műveltséggel; Niemcewicz, az öreg herceg kegyence egyszer bevallotta, hogy a vén sznob miatt volt kénytelen némi olvasottságra szert tenni.

Aztán Szaniawski eltűnt, majd váratlanul újra előbukkant, két éve Mostowski és Matuszewicz őt küldte el Varsóból Krakkóba, Poniatowski herceghez titkos megbízatással; mint mondták, azért, hogy a Napóleon mellett harcoló lengyel sereg főparancsnokát rábírja az átállásra. Mostowski és Matuszewicz akkor még Napóleon kreálta miniszterként tevékenykedett Varsóban, de már elkezdték a tapogatódzást a jövő felé. Poniatowski mégsem állt át Sándor oldalára, követte a visszavonuló francia csapatokat, és hősiesen belefulladt az Elsterbe.

Hogy mit tárgyalt Szaniawski Poniatowskival, talán soha nem fog kiderülni. Bogusławskinak szemet szúrt, hogy Szaniawski a bécsi kongresszuson is feltűnt a lengyel és orosz érdekeket képviselő ifjabb Czartoryski herceg titkáraként; állítólag magát Sándort is ellátta információkkal és tanácsokkal. A Mester arra gyanakodott, hogy annak idején Mostowskiék bonyolult kettős játékot folytattak, és talán Szaniawskinak éppen az volt a küldetése, hogy Poniatowskit rávegye: a végsőkig tartson ki Napóleon mellett, mert így több engedményt lehet majd kicsikarni a győzelmesen előretörő Sándortól. Mindenesetre Szaniawskit most már senki nem tudja megfúrni, azóta az Akadémia tagjává választották, majd főügyésszé nevezték ki; Szaniawski, a volt jakobinus, újabban minden beszédében a katolicizmus szentségét hangoztatta; ő minden korszakban képes volt lépést tartani a fejlődéssel.

Włodekban legalább volt valami emberi vonás. Szaniawskiban semmi. Ilyen ember nincs is, gondolta Bogusławski, a legszerényebb fantáziával megáldott rémregényszerző is jobb figurát tud kitalálni. És most egy ekkora nulla tiltja be a darabot.

A Mester felsóhajtott; Bacciarellira, a szintén minden hájjal megkent cenzorra áhítozott, akinek pompás humorát legádázabb ellenségei sem vitatták. Bacciarellit nyilván azért nem hívták, mert Bogusławski jóban volt az apjával, a híres festővel.

Pękalskit Bogusławski határozottan kedvelte. A Korrespondent alacsony, aktakukac külsejű főszerkesztője pár éve darabokat fordított Bogusławski számára, három eredeti darabot is írt, a Stefani zenéjével készült opera nyolc éve nagy sikert aratott. Pękalski évekig szellemes kritikákat írogatott Hiacynt Suflerowicz álnéven, és egyszer, 1812-ben, az igazgató tanács tagja is volt. Bogusławski sajnálta, hogy az utóbbi időben Pękalski kerülte a beszélgetéseket, állítólag azért, mert a szabadkőművesek titkos munkákkal bízták meg. Bogusławski valószínűbbnek tartotta, hogy Pękalski könnyelműen hagyta magát beszervezni valamelyik titkosrendőrségbe, és azóta lelkiismereti válságban van. Pękalski maga elé meredve ült, nem nézett senkire.

Kudlicz méltóságteljesen terpeszkedett a székén, élvezte, hogy színész létére belefolyhat a nagypolitikába. Osiński ártatlanul, gyermekien bámult, és mint ilyenkor mindig, a szeme üvegesen csillogott. Dmuszewski idegesen fészkelődött, nem mert a Mesterre nézni, aki több széknyi távolságban telepedett le tőle. Niemcewicz Osiński íróasztala mögül kissé gúnyosan, de biztatóan mosolygott Bogusławskira, hajdani harcostársára.

Lipiński emelkedett szólásra elsőként.

Egyik szemét lejjebb hordta, mint a másikat, alattuk árkok húzódtak. A simára borotvált, középkorú férfi gyakran meghatódott, olyankor bandzsítani szokott és könnyezett. Könnyezve fordította le Vergilius Bucolicá-ját és írta szentimentális regényeit a veszélyes indulatok ellen. Nem vetette meg az ódák és a tanmesék műfaját sem. Legbüszkébb két dologra volt, tanulmányára a paraszti költészetről és Novoszilcov barátságára. Köztudomású volt, hogy Wincenty Krasiński tábornok számára ő fogalmazza ékes nyelven az antiszemita röpiratokat.

Lipiński azzal a bejelentéssel kezdte, hogy az új igazgató tanács január elsejei ülése elhatározta: ezentúl nem játszanak úgynevezett közönségdarabokat.

Szóval nincs több majom a színpadon, gondolta Bogusławski sajnálkozva.

Lipiński rátért az erkölcsök tisztaságára, a családi tűzhely melegére, a vallási normák feltétlen tiszteletben tartására, és meggyőzően gesztikulálva kijelentette, hogy a színház magasztos feladata a lelkek nevelése. Hivatkozott Schiller ezirányú tanulmányára, utalt a színház óriási felelősségére, kitért a Nemzeti Színház műsorpolitikájára, amely az utóbbi időben már tükrözi az új vonalat, és hála Osiński igazgató úr áldozatos tevékenységének, zászlajára az igazi erények hirdetését tűzte, száműzvén az alacsonyrendű, tartalmatlan, arcpirítóan közönséges ripacskodást.

Lipiński nagy hévvel szónokolt, hangja időnként megremegett, és a mély meggyőződéstől sírás fojtogatta a torkát.

Bogusławski kicsit fellélegzett, Lipiński azt mondta, amit várt tőle.

Lipiński akkor könnyezte el magát igazán, amikor sort kerített a lengyelség szellemére, amelyet oly sok szörnyű harcban sem sikerült megtörni, amely győzedelmeskedett a külső és a belső ellenségen, amely nagyobb és hatalmasabb, mint valaha, és ebben az élethalálharcban a Nemzeti Színház, Osiński igazgató úr koncepciózus vezetésével, nagy, jelentős, csodálatos szerepet vállalt.

A könnyezést abbahagyva szárazon közölte, hogy ebben a konstellációban a Kotzebue-darab nem állja meg a helyét a magas követelmények előtt, erkölcstelenségre oktat, amely a jelenlegi helyzetben felér egy nemzetárulással.

Lipiński helyet foglalt, és remegő kézzel nyúlt a tubákszelencéhez. A többiek hallgattak. Bogusławski gondterhelt képet vágott. Nem nézett Dmuszewskira, akinek két órával ezelőtt előre eljátszotta Lipiński felszólalását.

Még mindig hallgattak, senki sem akart véleményt nyilvánítani. Végül Pękalski szólalt meg, kért egy példányt a darabból. Bogusławski majdnem felnyerített, és hálásan nézett a kis aktakukacra. Ezek szerint Osiński nem készítette elő a támadást.

Pękalski a kéziratba mélyedt.

Az újra beálló csöndet Szaniawski törte meg.

– Csatlakozom Lipiński úrhoz – mondta. – Ezenkívül van néhány konkrét kifogásom.

Elővett egy példányt. Bogusławski megállapította, hogy nem a Henryk által készített végszavas példányok közül való.

– A második felvonás első jelenetében – mondta Szaniawski – Wunschellné bécsi háztulajdonosnő a következőt mondja, idézem: „A szobák kiadásából élek. Nemrég egy daliás orosz herceg lakott itt, csillaggal a mellén. Minden reggel hóval mosakodott, és egyetlen szót sem tudott németül. Amikor elment, megpaskolta az arcomat…” Satöbbi. Kíváncsi vagyok, benne van-e ez a passzus az eredetiben.

Bogusławski szolgálatkészen elővette a zsebéből a német példányt, és keresni kezdte Wunschellné szavait.

– Továbbá – mondta Szaniawski – a második felvonás tizennegyedik jelenetében, amikor Henriette egyedül marad, azt mondja a bátyjáról, idézem: „Ó, jó testvér! Vállaid nem gyengék, csak nincsenek a cipeléshez szokva. Olyan ritkán ért téged szerencsétlenség, mint Szent Ilona lakóit a zápor.”

Kudlicz felszisszent és körülnézett, mások is értik-e a célzást. Sokáig forgolódott, hogy mindenki lássa: ő érti.

Bogusławski kis papírdarabokat tett a német példányba.

– A második felvonás tizenötödik jelenetében – folytatta Szaniawski rendületlen szigorral – Adolf von Klingsberg a következőt mondja, ismét idézem: „…a végzet gyakran szeszélyesebb, mint a régi egyiptomiak, mert olykor hagymákból istent csinál, s az igazi érdemet a Nílus habjaiba tapossa…”

Bogusławski újabb papírdarabot tett a könyvbe.

– Gondolom – mondta ünnepélyesen Szaniawski –, nem kell részleteznem, mit jelentenek ezek a részek. A Bécsben vendégeskedő herceg maga Sándor cár, akiről mindenki tudja, hogy hideg vízben szokott mosakodni. A mellén levő csillag egyértelmű célzás a Fehér Sas Zászlórendre, amelyet királyunk varsói látogatása alkalmával kapott ünnepélyes keretek között. Szent Ilona lakója a záporral Napóleon. Ez a célzás arcátlanul nyílt és pimasz. Az egyiptomi istenek emlegetése Dąbrowski tábornok hadjáratára utal, és ezt még világosabbá teszi, hogy hagymából csinálunk istent.

– Miért? – vágott közbe felriadva Pękalski.

– Hagymából, azaz hagymakupolából – magyarázta gúnyos fensőbbséggel Szaniawski –, a pravoszláv államvallást éri gúnyos kitétel. Ilyen körmönfontan aljas célzásokban bővelkedő darabot nem mutathatunk be.

Bogusławski átnyújtotta a német könyvet Szaniawskinak.

– Teljesen egyetértek Szaniawski úrral – mondta eközben –, de tessék megtekinteni, hogy mindezt a szerző írta így, én szó szerint fordítottam.

Szaniawski átfutotta a megjelölt részeket, és elpirult. Lipiński is elolvasta. A könyv körbejárt, és visszaért Bogusławskihoz. Kínos hallgatás. Miután eléggé kiélvezte, Bogusławski megszólalt:

– Ezeket a mondatokat okvetlenül ki kell húzni, valóban főbenjáró könnyelműséget tanúsítottam, nagyon köszönöm, hogy az urak felhívták rá a figyelmemet. Több szem, hála istennek, többet lát. Hibát követtem el, hogy komolyan vettem Osiński úr utasítását, miszerint a fordítás hű legyen, ne írjak bele semmit, ne vegyek el belőle semmit.

Osińskinak táncolni kezdett a lába az íróasztal alatt.

– Azt hiszem – jegyezte meg Niemcewicz –, nem érdemes egy-egy mondaton lovagolnunk, inkább Lipiński úr megfontolandó szempontjai alapján nézzük meg az egészet.

Bogusławski bólintott és Dmuszewskira nézett.

Lehet, hogy Niemcewicz segíteni akar, gondolta.

Dmuszewski lámpalázasan megköszörülte a torkát.

– Dmuszewski úr kíván szólni – előzte meg Osiński.

– Nagyon meglepett – kezdte Dmuszewski vörösen –, hogy kifogás merült fel Kotzebue úr alkotása ellen. Úgy vélem még most is, hogy a szerző személye garancia. Kotzebue úr, hadd emlékeztessem önöket, Revalban fejt ki áldásos tevékenységet, évek óta cári gubernátorként működik, és nem tudom, találhatnánk-e megfelelőbb személyt a Nemzeti Színház háziszerzőjének posztjára.

– A darabról beszéljünk – mondta Szaniawski.

– Azon tűnődöm – vágott közbe Bogusławski –, mi történne, ha mondjuk a nagyherceg, vagy ne adj’ isten a cár tudomást szerezne róla, hogy az orosz impérium hű szolgájának művét nem óhajtjuk bemutatni. Kotzebue úr származása és hivatása révén a Szent Szövetség porosz és orosz oldalát, a bécsi helyszín megválasztásával pedig a harmadik oldalát is megtestesíti.

– Higgyék el az urak – folytatta Dmuszewski nyugodtabban –, hogy a darabválasztáskor bennünket a legjobb szándék vezérelt, arról nem szólva, hogy a szerzőnek számtalan darabját játszottuk már sikerrel.

– Ez még semmit sem jelent – mondta Szaniawski idegesen.

Bogusławski kifejezéstelen arccal nézett a szemébe. Szaniawski tiltotta be cenzorként három éve a Beniowski előadását, azóta ideges Kotzebue nevétől.

– La Harpe úrnak – érvelt Szaniawski – lesújtó volt a véleménye Kotzebue úr darabjairól. A nyomát sem találta bennük a hármas egységnek. Márpedig La Harpe úr értett a drámához.

– Már bocsánat – szólt közbe Bogusławski –, én is felettébb tisztelem La Harpe úr véleményét, de emlékezetem szerint ő soha nem írt A két Klingsberg-ről.

– Nyilván azért nem – mondta Szaniawski –, mert még a többinél is gyöngébbnek tartotta. La Harpe úrnak általában volt rossz véleménye Kotzebue darabjairól, és nekünk ezt figyelembe kell vennünk, különösen, ha meggondoljuk, hogy új királyunknak, Sándornak, La Harpe úr volt a házitanítója.

Kis csönd támad, amit Niemcewicz tör meg:

– Én mégis nyomósabb oknak találom azt, hogy Kotzebue úr jelenleg királyunk, a cár hivatalnokaként járul hozzá az impérium felvirágoztatásához Revalban.

– Valóban kérdéses Kotzebue úr személye – jegyezte meg Lipiński óvatosan.

– Emlékezzenek az urak, Kotzebue urat a cár egyszer már Szibériába száműzte.

– Tizenöt éve – mondta Bogusławski –, ám néhány hónap múlva megkegyelmezett neki, és visszaengedte Pétervárra.

– Nagyon jó kis könyvet írt Kotzebue a katorgáról – kottyantotta közbe Niemcewicz –, élvezetes olvasmány, rengeteg nyomor és pusztulás van benne, az urak nem olvasták?

– Valamiért – hangsúlyozta Szaniawski gúnyosan – már akkor is száműzni kellett. Ez nem gondolkodtatja el önöket?

– Tizenöt éve – ismételte Bogusławski –, nem pedig három éve, mint például tisztelt helytartónkat, Zajączek tábornokot.

– Ilyen alapon – mondta Niemcewicz – az én darabjaimat se volna szabad játszani, hiszen én is ültem a Péter-Pál erődben. Majd szólok a belügyminiszternek, tiltson be engem is… Bár most jut eszembe, ő is ült a Péter-Pál erődben… Kínos.

Ezt a felvonást megnyertük, gondolta Bogusławski, és jóságosan nézett Szaniawskira.

Kis csönd volt, majd Dmuszewski észbe kapott és megszólalt:

– A darab 1801-ben játszódik, tehát nem tartalmazhat allúziókat sem Napóleonra, sem Sándor cárra, királyunkra. Kotzebue úr soha, egyetlen darabjában sem vét az erkölcs és a szemérem ellen, sőt ebben a darabjában kifejezetten a nézők nemesítésére törekszik. Ez a vígjáték arról szól, hogy az erkölcstelen öreg Klingsberg pórul jár, fia pedig, az ifjú Adolf, akit én játszom, megjavul, és elveszi az egyik igen erkölcsös hölgyet. Egyébként valamennyi hölgyszereplő igen erkölcsös, szent előttük a házasság mint az erkölcsös állam szilárd intézménye. A szerző arra is ügyelt, nehogy az derüljön ki a darabból, hogy a grófok erkölcstelenek, szemben a pórnép igazával.

– Hol erkölcsös az öreg Klingsberg? – vakkantott közbe Włodek.

– Megjavul – mondta Dmuszewski.

– Egy gróf, aki szoknyapecér! – sopánkodott Włodek. – Egészen forradalmi!

– Stahl hadnagy ellenben – vetette közbe Bogusławski –, akiről kiderül, hogy báró, a legerkölcsösebb és legnemesebb alak a darabban. Kotzebue úr szimpátiája, tessék csak elolvasni a darabot, a bárók oldalán van.

– Olvastam – mondta kurtán Włodek.

– Nagyon fontos mozzanat ez, kérem – mondta Dmuszewski –, egy jó báró a darab főhőse! Ma, Varsóban, amikor nemzeti arisztokráciánkat oly sok bűnösen rosszhiszemű, érdemtelen támadás éri, keresve sem találhatnánk helyénvalóbb darabot.

Pękalski váratlanul felröhögött, mindenki feléje kapta a fejét. Pękalski bocsánatkérően elpirult.

– Ez nem is olyan rossz – mondta mentegetőzve –, ebben jó poénok vannak.

Ez döntött. Már csak az maradt hátra, hogy Szaniawski belekössön a fordítás néhány lengyeltelen fordulatába, ezeket közös erővel, nagy egyetértésben szépre stilizálták.

Bogusławski a kocsmában megdicsérte Dmuszewskit.

– Nagy voltál – mondta neki –, bár, az igazat megvallva, ők voltak a hülyék. Én az ő helyükben meg tudtam volna fúrni. A stílusába kötöttem volna bele, nem az erkölcstelenségébe. A stílus ízlés dolga, nem lehet érvekkel alátámasztani. Ha Lipiński a stílussal kezdi, most kereshetnénk másik darabot.

– Ilyen azért régebben nem volt – mondta Dmuszewski –, furcsa, hogy már egy rossz darabért is ennyit kell harcolni.

Bogusławski vállat vont.

– Nem olyan rossz ez – mondta. – Még mindig jobb, mint ha Schiller írta volna. Ezt legalább el lehet játszani, anélkül hogy a közönség elaludna. Jópofa szöveg, a színész kitöltheti a hézagokat. Ha Kotzebue nem volna alapjában aljas ember, egy Molière válhatna belőle.

Dmuszewski meg volt hatva, hogy a Mester beavatja a gondolataiba.

– Niemcewicz meglepően rendes volt – morfondírozott tovább elégedetten Bogusławski –, pedig ő aztán tudta, hogy a stílusba kellene belekötni. Nyilván új darabot ír, és nekem szán benne egy szerepet. Fél, hogy tönkreteszem a remekművét – mondta vigyorogva. – De a többi teljesen hülye. Kivéve Pękalskit.

Dmuszewski szerint is nagyon hülyék voltak.

– Valaha a dühöngő királlyal álltam szemben – emlékezett Bogusławski –, mit mondjak, nem volt egy angyal. František Bulla is jobban értett az intrikához, mint Osiński. Tizenöt éve akkora botrány volt a Wittelsbachi Ottó körül, hogy majdnem rámentem. Emlékszel?

– Még nem voltam színész.

– Úgy támadtak akkor, mint még soha. Szerencsére Köhler tábornok, a varsói gubernátor szabadkőműves volt, beajánlott Voss miniszterhez, el is mentem hozzá. A miniszternek volt egy hatvanéves, nagyon ronda, de bűbájos felesége. Lefeküdtem a nővel. Ez Poznańban történt. Másnap jöttek értem, és vittek a király elé. Friedrich Wilhelm kedvesen fogadott, aztán elszállítottak vissza, Varsóba, és becsuktak a színházba. Nem jöhettem ki az épületből, de azt játszhattam, amit akartam. Kedves nő volt, még egyszer segített, nyolcszáznégyben, amikor Döbbelin akart megfúrni. Felutaztam hozzájuk Berlinbe, Vossné fogadott, emlékeztünk hajdani szerelmünkre, akkor már nagyon rozoga volt, és amikor látta, hogy a színházért megint lefektetném, csak legyintett. Azt mondta, nagyon örül, hogy elindítottam egy protezsáltját a világhír felé. Egy Ernest Theodor Hoffmann nevű fiatal zeneszerzőről beszélt, akinek lengyel a felesége, és én mutattam be az első operáját Brentano szövegére. Mire visszaérkeztem, Döbbelin már le volt szerelve, és én átvettem a német színházat is.

Bogusławski felnevetett.

– Más kérdés – mondta –, hogy anyagilag tönkrementem bele.

Dmuszewski egész nap boldog volt, úgy érezte, ő találta ki, hogyan kell megvédeni A két Klingsberg-et, és Bogusławski csak asszisztált hozzá.

Bogusławski jókedvében Ledóchowska öltözőjébe ment. Ledóchowska fázott, vállára két sálat dobott, és az Atália fölött gubbasztott. Mindig a színházban tanult szerepet, mert a lakásában hideg volt, nem futotta tüzelőre, a gázsiját csaknem az utolsó garasig jelmezekre költötte. Ledóchowska végighallgatta Bogusławski vidám beszámolóját, és szomorkásan mosolygott.

– Mi baja van, Trusia? – kapott észbe Bogusławski.

– Kínlódom az Atáliá-val – felelte Ledóchowska –, olvasom, olvasom és semmi se jut az eszembe.

– Nem olyan rossz szerep – mondta Bogusławski meggyőződés nélkül.

– Lehet.

Bogusławski hallgatott. Nem akarta Ledóchowskát kiábrándítani a szerepéből.

– Mondja, Mester, minek kell ezt nekünk eljátszanunk?

Bogusławski gyorsan felidézte magában a darabot. Tizenöt-húsz éve már játszotta Ábnert; akkor Atáliát, a gonosz királynőt Ledóchowska anyja alakította. Mi is van benne? Atália bálványimádó, és meg akarja öletni a másik törzs előkelő, királyi gyermekét, a kis Joást, mert azt álmodta, hogy a kisfiú fogja megölni őt. A darab tele van énekelhető vallásos kórusokkal, ezeket annak idején technikai okokból kihúzták, nem volt még olyan kórus akkor, amely érthetően tudott volna énekelni.

Bogusławski erősen gondolkodott, Ledóchowskának nem lehetett blöffölni.

– A Niemcewicz-fordításban adjuk, ugye? – kérdezte.

Ledóchowska bólintott.

– A pétervári börtönben fordította bal kézzel, a jobb keze át volt lőve – mondta Bogusławski, miközben a darabon járt az esze –, szegénynek Atália a zsarnok cárt jelentette, a gyermek király pedig az elveszett Lengyelországot. Ahogy az érzelmes lelkét ismerem, minden könnyét beleölhette a fordításba.

– Rég volt – mondta Ledóchowska. – Kudlicz rendezi, nem ad instrukciókat, azt mondja: érezzetek, gyerekek. Kurpiński olyan csinnadrattás zenét írt, hogy a nézők össze fogják szarni magukat az ijedségtől. A kórussal hiába bajlódunk, üvöltik a szöveget, semmit sem lehet érteni belőle. Helena az egyetlen, aki jó, ő játssza Joást. Fanyar kis teremtés, tele van keserűséggel. Mondja, Mester, mit csináljak?

– Azt hiszem – mondta Bogusławski –, nem az a tragikus, ha valaki valamit meg akar tenni és nem sikerül, hanem az, ha valaki valamit nem akar megtenni, és mégis kénytelen. Elköveti, amitől ő maga fél a legjobban, és bele is pusztul. Ez a törvény. Ebből derül ki, mi az a végzet. Mindenre csak kényszerítik az embert. A jóra is, a rosszra is. Magunktól semmilyenek se lennénk. Az igazi tragédia nem az emberről szól, hanem a törvényről, amely bábként rángatja az embert. Mindig azt hiszik, hogy a tragédia humánus műfaj. Hát nem. A legembertelenebb.

– Mit csináljak Atáliából? – kérdezte állhatatosan Ledóchowska.

– Építsen arra, hogy Atáliának igaza van, őszintén akarja a békét, erre szöveg is van, amikor először találkozik a gyerekkel.

Ledóchowska bólintott.

– Azt mondja a gyereknek, szolgálja csak a saját istenét, ő nem tiltja meg. A baj ott kezdődik, hogy a gyereket a nevelői vakhitre oktatták, és a kölyök rosszabb, mint egy inkvizítor. Atália hiába szereti őszintén, még örökbe is fogadná, minden hátsó szándék nélkül, a gyereket Atália gyűlöletére nevelték. Addig szervezkednek és addig hergelik a gyereket, amíg Atáliának valóban muszáj vérengző vadállattá válnia. Belehajszolják a kegyetlenségbe, holott Atália minden volt, csak kegyetlen nem.

– Érdekes – mondta Ledóchowska –, megpróbálom.

Bogusławski elvigyorodott.

– Mit nevet? – kérdezte Ledóchowska megütődve.

– Csak azt, hogy ez a koncepció valószínűleg egyezik az övékkel. A lengyelek maradjanak nyugton, és ne vadítsák el a jóindulatú Sándort.

Bogusławski a fejét ingatva nevetett.

– Így persze már más – mondta –, bár a dolog ránk vonatkoztatva is tökéletesen igaz, de hát mert ők akarják, hazugsággá válik az egész. Furcsa, mi? Az igazság is attól függ, ki mondja.

Hallgattak.

– Volt nemrég egy különös élményem – mondta Bogusławski. – Már elhagytuk Krakkót, este volt, dombos vidéken haladtunk, amikor egy völgy tárult fel váratlanul, és lent, egy tisztáson, vérvörösen lángoló épület. A tűz kicsapott az épület ablakain, fortyogott és sistergett, vörösek voltunk valamennyien. Kiszálltunk a postakocsiból, és néztük. A tűz körül odalent fekete élőlények sürögtek, bizonyos rendszer szerint szaladgáltak körbe, táplálták a tüzet. Én szarvakat láttam a homlokukra, bár messze voltak, aprók, hangyaszerűek; úgy véltem, a farkukkal legyezik magukat a pokoli hőségben, amely hullámokban hozzánk is felcsapott és elfojtotta a lélegzetünket. Tudtuk, hogy hutát látunk, de a lelkünk mélyén meg voltunk győződve, hogy ez az alvilág bejárata, ahol Vergilius levezette Dantét. És észrevettük, hogy nem is az ördögök táplálják a tüzet, hanem a tűz szüli az ördögöket maga köré. Az apró, fekete, szaladgáló pálcikák a tűz árnyai, a tűz el-elnyeli őket, és újra kiköpi magából; termékenyen vajúdó, hatalmas, vérvörös élőlény a tűz, amely kénye-kedve szerint dobálja és szüli és nyeli el a tápanyagát. Láttam már hutát gyerekkoromban, éppen Krakkó környékén, talán ugyanezt, de akkor nem vettem észre, hogy a tűz vajúdik, és nem az emberek élesztik. Visszaszálltunk a kocsira, nem beszéltünk egymással, a huta eltűnt mögöttünk, az ég alja még sokáig vörös maradt.

Hallgattak.

– Ez is olyasmi, amivel nem lehet mihez kezdeni – mondta aztán Bogusławski. – Trusia, maga nemcsak az Atália miatt szomorú.

– Dehogynem.

– Nekem ne mondja.

Ledóchowska megborzongott.

– Pár napja üldöznek – mondta csöndesen. – Két-három férfi vár a kapu előtt, és követnek, amíg be nem érek a színházba. Este előadás után hazáig kísérnek.

– Beszélő lámpások – vélte Bogusławski.

– Nincs náluk lámpa. Néha közel jönnek és a fülembe suttognak valamit a megbízójuk nevében, aki olykor hintót is küld értem, a hintó lépésben jön mellettem. Ez így megy naponta kétszer. Nem tudok aludni. Ha éjjel kinézek az ablakon, biztos, hogy ott posztolnak a ház előtt.

– Nem kell kinézni – mondta Bogusławski.

– Már arra is gondoltam, hogy visszaköltözöm az anyámhoz.

– Nem tudna tőle szabadulni – mondta Bogusławski –, attól még jobban kiborulna.

– Tudom. Anyám éjjel-nappal győzködne, hogy ne légy hülye, lányom, ilyen díszes hintó, azonnal feküdj le.

– Hát, tényleg nagy pech, hogy maga nem született kurvának.

– Én is sajnálom. Most tüzelőm is lenne.

– Nem sejti, ki az illető?

Ledóchowska hallgatott.

– Pont maga kell neki?

– Mondtam a kísérőmnek, hogy a megbízójuknak rossz az ízlése, én kicsi vagyok, sovány, hegyes a vállam, az arcom tele van ráncokkal, a hajam fénytelen és törik a rengeteg parókától, a lábam vékony, elmúltam harmincöt éves, nem vagyok szórakoztató, és csak a hivatásom érdekel.

– Intelligens ember lehet a hódolója, Trusia.

Ledóchowska bütykös ujjait nézegette.

– Okołów – mondta.

Bogusławski elsápadt.

– Mit gondol, szóljak Osińskinak? – kérdezte Ledóchowska.

Bogusławski hallgatott.

– Eddig nem szóltam neki – mondta Ledóchowska –, kicsi ember ő ahhoz, hogy Okołów útjába álljon.

Bogusławski az ajkát rágta.

– Már mindenféle őrültség az eszembe jutott – mondta Ledóchowska. – Arra is gondoltam, hogy kihallgatást kérek a nagyhercegtől, állítólag jó pillanataiban lovagias. Arra is gondoltam, ne haragudjon, hogy önt használom fel, ha ön jó szerepeket harcol ki Joanna vagy Melcerówna részére… minthogy nekik jó kapcsolataik vannak… tudja, Mester, jóban vagyok Wąsikowskival, ő tud egyet s mást…

– Azért besúgó.

– Wąsikowski titkos hódolóm, de ízlésesen csinálja. Azt mondta, hogy Melcerówna Novoszilcovhoz jár, Joanna pedig a nagyherceg szeretője…

Bogusławski füttyentett.

– Ezt azért nem gondoltam volna – mondta.

– Ha ön valahogy rábírná ezeket a szajhákat, hogy szóljanak az érdekemben… nekem nincs hozzá gyomrom. De aztán ezt is elvetettem. Novoszilcov mindent megenged Okołównak, miért éppen miattam tolná le.

– Okołów látja el pénzzel az egész bandát – mondta Bogusławski.

– Tudom. Mondja, Mester, nem bejáratos Birnbaumhoz?

Bogusławski a fejét rázta.

– Azért kérdem, mert Okołównak Birnbaum a hitelezője. Ha esetleg Birnbaum valahogyan…

Ledóchowska elhallgatott, szomorúan elmosolyodott.

– Nem értek én az ilyesmihez – mondta.

– Az a baj, Trusia, hogy Okołów nemcsak förtelmes gazember, de az egyetlen pasas egész Varsóban, aki ért a pénzügyekhez. Valahányszor Matuszewicz bebizonyította, hogy Okołów lop, csal, sikkaszt, hazudik, hamisít és besúg, a többiek mindig megvédték. Czartoryski eddig kétszer húzta ki a szarból, pedig a herceg finnyás szokott lenni. Azt mesélik, Zajączek nemrég felpofozta Okołówot valamiért, talán mert mocskos szája van, de aztán érte küldött és könyörgött, hogy ne hagyja egyedül ebédelni.

Hallgattak.

– Mester – mondta Ledóchowska esdekelve –, önnek olyan jó kapcsolatai vannak.

– Az én kapcsolataim! – mondta Bogusławski keserűen –, a legmagasabb pártfogóim rég a földben rohadnak, aki pedig megmaradt, az a föld fölött rohadt el.

– Elmegyek Varsóból – mondta Ledóchowska –, sose játszottam még máshol, de nagymamaszerepekre biztosan szívesen látnak Vilnában vagy Krakkóban.

– Ne menjen el, Trusia. Önzésből kérem.

Bogusławski járkálni kezdett. Ledóchowska a székén gubbasztott görbe háttal.

– Mondja, Trusia… ne haragudjon a kérdésért… nem volt soha olyan szeretője, aki most segíthetne?

Ledóchowska a fejét rázta.

– Nagy hiba. Az anyukája igazán megtaníthatta volna, mi a teendője egy színésznőnek, ha színpadon akar maradni. Ha most gyorsan műsorra tűzhetnénk az Ármány és szerelme-t, és maga játszaná Lujzát, annak talán volna némi hatása. Persze ez is hülyeség.

Kis hallgatás után Bogusławski azt mondta:

– Tudja mit, Trusia, amíg kisütünk valami okosabbat, lakjon nálam. Ha nálam is háborgatják, költözzön a fiamhoz, Ignacy mégiscsak tiszt, van egy ormótlan mordálya is, a gyereksírást meg lehet szokni…

Aznap este Bogusławski segített átcipelni a legszükségesebb holmikat. Nem kellett nagy távolságot megtenniük, Ledóchowska a Miodowán lakott, a 486-os szám alatt. Marianna azonnal ajánlkozott, hogy kint alszik az előtérben, Ledóchowska tiltakozott, mert ő fog ott aludni, nem, nem, mondta Marianna és vitte a takaróját. Bogusławski némán dühöngött, kiment, és visszavitte a szobába a takarót. Marianna mártírkodott, Ledóchowska kínosan érezte magát, és azt mondta, igazán nem is olyan nagy baj, ha három úriember követi, bocsánatot kér, hogy hisztériázott, mire Bogusławski azt üvöltötte, hogy fogják már be a szájukat, ő fog az előtérben aludni.

– Rokonok vagytok, vagy nem? – morogta Mariannának. – Tessék egy szobában aludni az unokahúgoddal. Marunowska-vér – fűzte hozzá gúnyosan.

– Ne hisztizzen, Trusia – mondta reggel, amikor Ledóchowska vissza akart hurcolkodni.

A következő napokban Ledóchowska Bogusławskival ment a színházba, és előadások után vele ment haza. Ledóchowska majdnem minden darabban játszott, Bogusławski addig a kocsmában várta. A színházban elterjedt, hogy Ledóchowska gyereket vár Bogusławskitól, és azt is suttogták, hogy ez voltaképpen vérfertőzés, mert mit lehet tudni, nem volt-e valami annak idején Truskolaska és Bogusławski között, éppen az idő tájt, amikor Ledóchowska született. Rutkowski erélyesen felszólította a lányait, hogy tartózkodjanak bármiféle véleménynyilvánítástól. Dmuszewski számolt be a pletykákról Ledóchowskának abban a reményben, hogy ezen az úton a Mester is tudomást szerez róluk. Dmuszewski fáradt volt, a szeme karikás; felesége a szokásosnál is jobban gyötörte, és Dmuszewski arra gyanakodott: azért, mert bőszíti, hogy Bogusławskinak új szeretője van. Malinowski magának Bogusławskinak gratulált:

– Nocsak, Mester – mondta; Bogusławski értetlenül bámult rá.

Wąsikowski úgy utálta Bogusławskit, mint még életében soha, és titkos jelentéseiben azt írta, hogy Bogusławski szidja a cárt, a kormányt és mindeközben lábbal tiporja az erkölcsöt. Ugyanezekben a napokban a pártatlan Tobiasz azt jelentette, hogy a színházban minden csöndes, még Bogusławski sem csinál semmit.

Osiński úgy értelmezte Ledóchowska elcsábítását, hogy Bogusławski ezzel is az erejét és fiatalságát fitogtatja. Gondolatban sorra vette a színésznőket, melyikük festene jól az oldalán, de aztán úgy találta, hogy nem tarthat rangon aluli szeretőt, a kényszerítő körülmények ellenére sem. Kényszerítő körülményei közé kellett sorolnia Rozaliát, aki félnaponként kapott epeömlést, amiért apja az ő hajdani nagy riválisával csalja meg az anyját, mint mondotta, „a hülye anyám szeme láttára”.

Igazából Truskolaska érezte magát elemében. A fürge úriasszony úgy döntött, hogy most bosszút áll Bogusławskin a hajdani sérelmekért, és miután Ledóchowska pár pillanatnyi beszélgetés után kidobta az öltözőjéből azzal, hogy be ne tegye többé oda a lábát – nagy jelenet volt, Truskolaska a folyosón a földön fetrengett, mintha a lánya leütötte volna, sokan nézték végig a kiszolgált nagy színésznő alakítását –, a féltő anya a városparancsnokságra mászkált, ahol a riadt hivatalnokoknak levakarhatatlanul magyarázta, hogy Bogusławski liliomot tipor, ő csak tudja, ő óvta meg a lánya szüzességét, ismeri, ugye, uram, Ledóchowska néven nagy tragika, elvált ugyan, de valódi gróf volt a férje.

Eközben a két-három úriember szorgalmasan kísérte a színházba és haza Ledóchowskát és a Mestert, és éjszakánként immár a Długa utcában őrködtek.

– Én már megszoktam – nyugtatta Bogusławski Ledóchowskát –, sőt mi tagadás, szeretem, ha az érdeklődés középpontjában állok.

Ledóchowska ideges volt, de lehetőleg leplezte, Bogusławskira való tekintettel. A Mester igen kellemes garde de dame-nak mutatkozott, a színház és a Długa utcai lakás közötti rövid úton lassan, meg-megállva kísérte Ledóchowskát, és a terveiről, a színházról, a drámairodalomról beszélt, oldottabban, mint bármikor. A gesztikuláló Mester mellett Ledóchowska úgy poroszkált, mint egy alázatos iskoláslány, ő is élvezte a váratlan színház- és drámatörténeti órákat, és még ő is megfeledkezett egy-egy pillanatra, hogy néhány lépés távolságban két-három úriember követi őket, és a színház körül lebzselő ismerősök árgus szemekkel figyelik minden mozdulatukat. Ledóchowska a zaklatásoknál is jobban megrémült Bogusławski hűséges kutyaszemeitől. Előadások után a Mester a kocsmában várta és eszébe sem jutott, hogy palástolja az örömét az ajtón belépő Ledóchowska láttán.

Közben párhuzamosan folytak A sevillai borbély és az Atália próbái, Ledóchowska az öltözőjében tanult és gyakorolt, vagy a színpadon töltötte a napot. A sevillai borbély-t negyedikén, az Atáliá-t tizenharmadikán mutatták be, és Osiński végre engedélyezte, hogy Bogusławski megkezdje a próbákat, mert huszadika környékére tervezték A két Klingsberg bemutatóját.

Amikor Bogusławski ismét összehívta a szereplőket, Melcerówna közölte, hogy nem játssza el a cselédlány szerepét, az neki kevés, de szívesen fellépne Amalia vagy Henriette szerepében. Melcerówna hermelinkabátkában jelent meg a mocskos próbaszínpadon, és elég különösen festett az ütött-kopott széken. Joanna szerényebben, ám választékos eleganciával volt öltözve, fenségesen trónolt egy másik ütött-kopott széken, és amint Melcerówna befejezte, halkan, finoman megjegyezte, hogy ő is Amaliát óhajtja játszani. Megfagyott a levegő, aztán Dmuszewska vihogni kezdett, és percekig nem tudta abbahagyni.

Bogusławski villámgyorsan mérlegelte az esélyeket. A tekintélyt megőrzendő azonnal ki kellett volna rúgnia mind a két ringyót, csakhogy Joanna, ha igaz, magánál a nagyhercegnél, Melcerówna pedig Novoszilcovnál márthatja be, az utóbbi talán még a szeszélyes és gőzös nagyhercegnél is ártalmasabb lehet. Bogusławski látszólag higgadtan ült a székén és a többieket figyelte, akik meg tőle vártak valamit. Valahogyan össze kell őket veszítenem egymással, gondolta Bogusławski, árulkodjanak egymásra, ne rám.

Ekkor váratlanul megszólalt Henryk Macrott, a megbízott súgó. Közölte, hogy a darabot ő akarja rendezni.

Elképedve bámultak a fekete, zömök kamaszra, aki szemtelenül vigyorgott rájuk, aztán kitört a nevetés.

– Mit röhögnek? – kiáltotta Henryk és abbahagyta a vigyorgást. – Engem folyton kiröhögnek!

A nevetés hahotába csapott át.

– Én tehetségesebb vagyok valamennyiüknél! – üvöltötte Henryk –, tudják, mik maguk? Hülyék!

Fiszer felállt és Henrykhez ment. Henryk eltaszította magától. Bogusławski is felállt és a fiúhoz ment. Henryk felugrott, de így is eltörpült a magas, szikár Mester mellett. Henryk reszketett, de nem mert nekimenni Bogusławskinak, inkább nagyot köpött a lába elé, és elrohant.

Csönd támadt, Fiszer habozva az ajtó felé lépett, de megállt.

– Na – mondta Bogusławski faarccal –, melyikünk vállalja a súgó szerepét?

A feszültség feloldódott, Joanna és Melcerówna bejelentésének súlyát elmosta a közjáték. Mindenki viccelődni kezdett, csak Ledóchowska és Fiszer maradt komoly.

Bogusławski ezek után közölte, hogy a mai próbán csak azt akarta bejelenteni, hogy bizonyos változásokra számítsanak a koncepcióban, és a próbák csak másnap kezdődnek.

Bogusławski nem ment a többiekkel a kocsmába, hanem Tobiasz Macrotthoz látogatott. Tobiasz már értesült a történtekről, és a kezeit tördelte.

– Nem értem, nem értem – hajtogatta –, én tisztességben neveltem föl, ő pedig…

Elmondta, hogy a gyerek egyszerűen megőrült, nem lehet vele normálisan beszélni, nem is lehet belátni, mi lesz ebből, már Osiński igazgató urat is vérig sértette, képzelje a Mester, egyszerűen bement hozzá hívatlanul, elé rakott egy darabot jegyzetekkel, hogy azonnal meg akarja rendezni…

– Mit szólt Osiński? – kérdezte Bogusławski mulatva.

– Nem tudom, kérem – mondta óvatosan Tobiasz –, nem voltam jelen.

Bogusławski igazából hálát érzett Henryk iránt, amiért megoldott egy képtelen szituációt, de a háláját nem róhatta le Tobiasznak.

Ezután Ledóchowska öltözőjébe ment, hogy kikérje a véleményét.

– Én mind a kettőt azonnal kirúgtam volna – mondta Ledóchowska határozottan.

– Persze – mondta Bogusławski –, hogy a nagyherceg meg Novoszilcov engem rúgjon ki.

– Vannak pontok, ahol már nem szabad engedni – mondta Ledóchowska.

– Ez ilyen volt?

– Ilyen.

– Maga egy kicsit idealista, Trusia – mondta Bogusławski ingerülten.

– Néha nem vagyok önnel tisztában, Mester – mondta Ledóchowska –, hol olyan bátor, mint az oroszlán, hol a nyúlnál is gyávább.

Bogusławski dühösen cöcögött, aztán köszönés nélkül kiment az öltözőből, mielőtt kimondta volna, hogy Trusia szíveskedjék mihamarabb lefeküdni Okołówval.

A kocsmában sokan legyeskedtek Melcerówna körül. Joanna nem volt ott, újabban igen ritkán tartózkodott a kocsmában. Bogusławski teát kért, és leült a sarokba. Nem ültek hozzá, most Melcerówna volt a középpont még azok számára is, akik tüntetően minél messzebb ültek tőle. Melcerówna újdonsült hódolói között nemcsak Rutkowski és Szczurowski tűnt fel, de Aszperger, a művelt, intelligens színész is a feleségével. Persze, gondolta Bogusławski, amióta idejöttek Vilnából, nem kaptak jó szerepet.

Malinowski tüntető közönnyel haladt el Melcerówna előtt, átnézett rajta, mintha üvegből lenne, és úgy tett, mintha az ölébe akarna ülni.

– Na – mondta Melcerówna elképedve.

– Pardon, madame – ugrott fel Malinowski –, azt hittem, itt nem ül senki.

Bogusławski elmosolyodott. Dmuszewski eloldalgott Melcerównától, s mert az affér nem vont botrányt maga után, visszament.

Bogusławski odaintette magához a rosszkedvű Zdanowiczot.

– Mi ütött Joannába? – kérdezte.

– Honnan tudjam?

Bogusławski nagy szemeket meresztett.

– Hát már nem vagytok együtt?

– Dehogy vagyunk! – tiltakozott Zdanowicz.

– Érthetetlen – mondta Bogusławski –, hiszen fülig beléd volt esve. Ilyesmi nem múlik el csak úgy.

– A kis kurva – közölte Zdanowicz. – Csak a pénz érdekli.

– Kitől kapja? – érdeklődött Bogusławski tájékozatlanul.

Zdanowicz elvigyorodott.

– Emlékszik, Mester? Amikor magánál dáridóztunk az ősszel, én a nagyherceget utánoztam.

– Nagyon jól csináltad.

– Nem kellett volna – mondta Zdanowicz sötéten. – Én hívtam fel Joanna figyelmét a nagyhercegre. Én állat! – ütött ököllel a homlokára –, én barom!

Bogusławski értetlenül csóválta a fejét.

– Mi köze ennek Joannához?

– Állítom – mondta Zdanowicz bizalmasan, mély meggyőződéssel –, hogy a nagyherceg engem nem tud utánozni.

Bogusławskinak végre leesett az álla.

– Csak nem? – kérdezte.

– Két hete – mondta Zdanowicz és vacogni kezdett – Joanna azt mondta, hogy vége köztünk mindennek, hogy a nagyhercegnek tiszta és szép szándékai vannak, és elveszi feleségül.

– Van már neki egy felesége, született Koburg hercegnő.

– Ez a buta tyúk azt hiszi, hogy a nagyherceg elválik érte! Nem egy röhej? Ezzel eteti a kurváit. Egy nagyherceg! Egy színésznőért! Elválni! Uramisten! Tele van szeretőkkel!

Bogusławski a vállára tette a kezét, és úgy nyugtatta, mint egy gyereket; az ügy nem komoly, csak ki kell várni, okosnak kell lenni, ha igazán szereti, satöbbi. Zdanowicz sötéten meredt maga elé, kis bajuszkája rángatózott.

– Állj a sarkadra – mondta Bogusławski –, tessék megküzdeni érte, ha csakugyan olyan fontos.

Zdanowicz bánatosan, de reménykedve nézett a Mesterre.

Melcerówna asztalánál Aszperger vitte a szót, éppen azt elemezte, miben múlja felül Racine Corneille művészetét. Aszpergerowa közbekotyogott, és az iránt érdeklődött, hol varrat Melcerówna. Aszperger fortyogott.

Bogusławski meglátta Fiszert.

– Mi baja a barátjának? – kérdezte tőle.

Fiszer vállat vont.

– Nem olyan könnyű kibírni – mondta.

– Micsodát?

Fiszer a fejével körbeintett a kocsmában.

– Minden hely foglalt – mondta –, még a statiszták is tíz körömmel védik a pozíciójukat. Nem valami felemelő érzés tehetségesnek lenni.

– Azt hiszem – tűnődött Bogusławski –, én annak idején türelmesebb voltam.

– A Mester olyan idős korában, mint én vagyok most, már elismert színész volt. Akkoriban, azt hiszem, nem volt ekkora tülekedés a művészet körül. A zenekarban nekem is elviselhetetlen a helyzetem, amióta a Mesternél ügyelek. Azt hiszik, ez valami nagy dolog, és nem győznek gúnyolódni a törekvő üstdoboson, aki én vagyok.

– Maga is felmond nekem? – kérdezte Bogusławski.

– Nem – válaszolta Fiszer.

Bogusławski egyelőre úgy döntött, hogy Melcerównával szemben Joannára fog játszani, közölte hát Unicki titkárral, hogy Melcerówna botrányt okozott, és ezt hozza Osiński tudomására.

Este előadás után Ledóchowska hazafelé menet, hátuk mögött a három úriemberrel, azt mondta Bogusławskinak, hogy már elég ideig élt vissza a Mester vendégszeretetével, nem akar tovább zavarni, inkább, esetleg, ha nem kellemetlen senkinek, átköltözne Ignacyékhoz, aztán majd néhány nap múlva meglátja.

Bogusławski tiltakozott, de Ledóchowska erősködött. Nagyon rossz hangulatban hallgattak hazáig, Ledóchowska rögtön lefeküdt, Marianna a délelőtti botrányról faggatta a Mestert, aki kelletlenül morgott valamit. Másnap reggel Ledóchowska kis motyójával Bogusławski és a három úriember díszkíséretében beállított Nacewicz lakására.

Aniela kedvesen fogadta Ledóchowskát és segített neki kipakolni. Neki adta a gyerek szobáját, ők, mint mondta, elférnek a nagyszobában. Bogusławski határozottan megkönnyebbült, hogy Ledóchowska jelenlétében otthon nem kell feszengenie, és ezentúl ismét nyugodtan lehet morcos. Szeretett volna beszélgetni Anielával, de Ledóchowska miatt most nem lehetett. Anielát Zosia temetése óta nem látta, a kislány megnyúlt, és mintha asszonyosabbá vált volna. Lopva összehasonlította Ledóchowskával, meglepte, hogy voltaképpen mennyire hasonlítanak egymáshoz, és nagy zavart érzett. Sürgős ügyeire hivatkozva ott hagyta őket rendezkedni.

Unicki titkár úr azzal fogadta, hogy Osiński igazgató úrnak az Akadémiára kellett sietnie, és nem ér rá személyi ügyekkel foglalkozni, így szabad kezet adott Bogusławski úrnak, fegyelmezzen, ahogy jónak látja.

Bogusławski beült az öltözőjébe, ahonnét Kudlicz pánikszerűen távozott. Elővett egy papírt, és ráírta a Klingsberg szereposztását. Nincs súgó. Nincs cselédlány. Nincs Henriette. A próbákat mégis meg kell kezdeni, különben elmarad a bemutató, és Osińskinak pár napos késés is elég, hogy ne csak a Klingsberg-et fúrja meg, de az ő szűrét is kitegye a színházból. Feltehetőleg most nemcsak Ledóchowska haragszik rá a határozatlansága miatt, hanem Dmuszewska is, aki veszélyeztetve érzi a szerepét. Dmuszewski sem lesz hajlandó játszani, ha a felesége visszaadja a szerepet. Ez azt jelentené, hogy a darabnak elvész a hivatalos rendezője, Osiński beállítja a helyére Kudliczot, és akkor lőttek az egésznek.

Mi lenne, ha Henriette szerepére Aszpergerowát kérné fel?

A cselédlányt pedig játssza el Aniela.

Aszpergerowa meghal szerep nélkül; általa Aszpergert is megnyerné; Dmuszewski tart Aszpergertől, a jövő rendezőjét sejti benne, ezért akkor is kénytelen lenne játszani, ha a felesége hisztizne. De ki legyen a súgó? Színészt nem kérhet föl rá.

Gondolatban sorra vette a színház valamennyi alkalmazottját, de számolnia kellett azzal, hogy díszletezőket Osiński nem ad oda, még kevésbé zenészeket, különös tekintettel Elsnerre, aki ebben is a személye elleni támadást látna.

Eszébe jutott Szymanowski nyurga, pattanásos fia, Hieronym, a tehetséges parókakészítő.

A délelőtti próba előtt Bogusławski kutyafuttában mindent elintézett.

Bocsánatot kért Szymanowskitól a múltkori esetért, és biztosította, hogy a Hamlet-ben kiváló volt, a Rómeó-ban nem kevésbé; megkapta tehát vállvonogató beleegyezését, hogy Hieronym súgjon. Aszpergerowát felkérte Henriette szerepére, a színésznő boldogan vállalta. Elszalajtotta Fiszert Anielához, hogy azonnal jöjjön be próbálni. Bement Melcerówna öltözőjébe, és mély sajnálattal közölte vele: tegnap este a nagyherceg megbízottja megtiltotta neki, hogy Melcerówna szerepet kapjon. A nagy keblű naiva hisztérikus zokogásban tört ki, Bogusławski elillant. Bement Joanna öltözőjébe, és mély sajnálattal közölte vele: tegnap este Novoszilcov megbízottja megtiltotta, hogy Joanna szerepeljen. Legnagyobb meglepetésére Joanna szomorúan azt mondta, hogy már várta ezt, de az illető nem Novoszilcovtól, hanem a nagyhercegtől jött, mert Konsztantyin mindenáron azt követeli tőle, hogy hagyja ott a színházat. Bogusławskit nem Joanna nyíltsága lepte meg, inkább az, hogy úgy tűnt, Joanna valóban szereti a színházat. Bogusławski motyogott valami megnyugtatót, és távozott.

Tízkor együtt volt a gárda.

Az idő rövidségére való tekintettel Bogusławski előre beosztotta a próbarendet egészen a bemutatóig. Arra számított, hogy Osiński valamilyen indokkal elveszi tőle a próbatermet és olykor a színészeket is, így aztán lemondott arról az elvéről, hogy a próbákat a jelenetben nem szereplő színészek is végigüljék. Fiszer buzgón jegyzetelte a menetrendet, és vállalta, hogy másnapra tizennégy példányban lemásolja és kiosztja az érdekelteknek.

Ezek után megtartották az első olvasópróbát. Végigolvasták a darabot, hogy mindenki hallja egyben az egészet. Bogusławski elég gyakran félbeszakította a színészek olvasását, fel-felugrált a székéről és előjátszott, értelmezett, majd visszaülve a helyére halkan feldiktálta Fiszernek, ki mikor és honnan lép a színpadra. Fiszer körmölt és csodálkozott, hogy Bogusławski olyan határozottan diktál, mintha maga előtt látná a kész előadást. Rá kellett jönnie, hogy Bogusławski valóban látja.

A Mester aznap, tizenharmadikán este megnézte az Atália bemutatóját. Az előadás várakozását felülmúlóan unalmas volt. Minden színész üresen kongva deklamált, Ledóchowska is. Bogusławski feszengett a széken, erősen zsibbadt a feneke, és csak azért nem surrant ki előadás közben, mert a közönség tébolyultnak mutatkozott: az idő előrehaladtával egyre gyakoribbá és hangosabbá vált a szipogás, a nézőteret pontosan ugyanaz a meghatottság kerítette hatalmába, mint pár hete, amikor azt a jóravaló majmot könnyezték meg. A majmot ezúttal a Helena által játszott gyerekkirály helyettesítette. Helena is csapnivalóan játszott, hamis hangon gőgicsélte végig az egészet. Bogusławski az utolsó sorból a nézők rázkódó tarkóját bámulta, és azon morfondírozott, hogy ezek a gyöngéd lelkű urak és hölgyek, akik hatalmas könnyeket hullatnak a gyerekkirály sorsán, majd szépen hazamennek, és véresre püfölik a sivalkodó kölykeiket.

Előadás után Bogusławski Helena és Ledóchowska kivételével az előadás valamennyi résztvevőjének szívből, forrón gratulált.

– Ide figyeljen, lelkem – mondta Helenának –, maga ne higgye azt, hogy sokra megy a gőgicséléssel.

– Nem gondolom – mondta sötéten és dacosan Helena.

– Ez az! – kiáltotta Bogusławski –, ez a tónus!

– Micsoda? – kérdezte Helena gyűlölködve.

– Még jobb! Maradjon így, és mondja a szövegét! Gyorsan! Kezdje el akárhol, és közben így nézzen rám!

Helena mondani kezdte Joás szövegét, mintha Bogusławskit kívánná a pokolba. Bogusławski boldogan bólogatott. Helena abbahagyta és az ajkába harapott.

– Jó kis színésznő lesz maga, Helena, ha megérem – mondta a Mester, és ott hagyta.

– Nagyon rossz voltam – mondta Ledóchowska, amikor egyedül maradtak. – Tudom, hogy rossz voltam. Nem éreztem semmit, ezért meresztgettem olyan vadul a szemeimet, és ezért ordítottam végig az egészet.

Bogusławski nem cáfolta.

– Kísérjen el Nacewiczékhez – kérte Ledóchowska.

– Persze hogy elkísérem.

– Utána pedig haza – mondta Ledóchowska –, már összepakoltam.

– Hova haza? Hozzám?

– Nem. Hozzám. Nacewicz is kedves volt, Ignacy is, Aniela tündér, de nem élhetek vissza a jóságukkal. Az önével sem, Mester.

– Valami baj van?

– Nem lesz semmi baj. Ignacyt felszólították a hadseregben, hogy ne fogadjon szállóvendégeket.

– Mikor?

– Délután.

– Ez hamar ment.

– Hamar.

– Ki szólította fel?

– Valami ezredes.

– Erre a fiam volt olyan aljas, hogy kirúgta magát?

– Megfenyegették, hogy ha továbbra is nála lakom, lefokozzák.

Bogusławski felsóhajtott.

– Gyáva egy fiam van – mondta. – Egy lefokozás nem megy csak úgy. Azt meg kell indokolni. Ő hivatkozhat arra, hogy Poniatowski seregében harcolt.

– Ej, kitalálnak akármit – fortyant föl Ledóchowska türelmetlenül. – Ahol mindenki gyáva, bármit meg lehet csinálni.

Bogusławski zavartan hallgatott, Ledóchowska nem szokta elveszíteni az önuralmát.

Némán mentek Nacewicz lakásáig, a három úriember tisztes távolból követte őket. Amikor beléptek, Ignacy nem nézett rájuk. Aniela éppen a karjában tartotta a csecsemőt.

Bogusławski Anielára támadt és felelősségre vonta, miért nem szólt erről a lefokozásról próba után. Aniela szótlanul kivitte a csecsemőt, és nem ment vissza a szobába.

– Akkor még nem tudta – mondta Ledóchowska.

Az imbolygó Nacewicz segített a pakolásban. Ignacy és Bogusławski némán álldogált.

Bogusławski az utcán át akarta venni Ledóchowska táskáját.

– Ugyan, hagyja – hárította el Ledóchowska.

– Most mit játssza a mártírt? – förmedt rá Bogusławski.

– Hagyjon engem békén.

Bogusławski megállt, Ledóchowska tovább ment. Bogusławski mégis utána sietett, és hazáig ment mellette.

– Ha akarja, magával töltöm az éjszakát.

– Nem akarom.

Ledóchowska bement a kapun, Bogusławski ácsorgott egy darabig, majd hazaindult. A három úriember az utca másik oldalán horgonyzott le. Bogusławski fejében megfordult, hogy elkergeti őket, de idejében belátta, hogy ő húzná a rövidebbet.

Ő akarta így, nyugtatta magát, rosszul játszott, most hisztizik.

Egy alvilági külsejű, fogatlan beszélő lámpás csatlakozott hozzá és mindenáron a szép lányokhoz akarta csalogatni. Bogusławski odébb lökte, a beszélő lámpás nem tágított, nyomon követte és a fülébe duruzsolt. Bogusławski megállt és hátrafordult, hogy megüsse. Egy másik beszélő lámpás is előkerült és hozzájuk lépett.

– Ki akart rabolni – mondta a fogatlan, és vigyorgott.

– Ki akarta rabolni? – kérdezte a fiatalabb, és fenyegetően Bogusławski felé lépett.

– Ha nem takarodnak, ordítok – mondta Bogusławski.

– Jó vicc – mondta a fogatlan, és nevetett.

– Nem világítunk ingyen – mondta a fiatalabb tárgyilagosan.

Most Bogusławski nevette el magát, a másik kettő erre értetlenül abbahagyta. Bogusławski a hasát fogta.

– Ez röhög – mondta a fogatlan nyugtalanul.

– Menjünk – javasolta a fiatalabb.

Bogusławski kifordította a zsebeit. Kenyérmorzsák potyogtak a földre.

– Színész vagyok – mondta vidáman.

– Színész – mondta a fogatlan csalódottan.

Bogusławski egész éjjel nem tudott aludni. Aniela arcát látta maga előtt, amint az ordításra nem szól semmit, csak elfordul és beviszi a gyereket a másik szobába. A nyakát látta, a nyakszirtjét. Eddig mindig elmehetett Anielához, ha valami bánat nyomta a szívét, neki még egészen személyes dolgairól is beszámolhatott. Nem úgy, mint Ledóchowskának. Azzal csak a munkáról lehet beszélni.

Most nagyon haragudott Ledóchowskára, úgy érezte, mindig is csak kihasználta őt, a tudását, de cserében soha nem adott semmit, még panaszkodni sem lehet neki.

– Mit akarnak tőlem? – nyögött fel és a takaró alá bújt, mint gyerekkorában. – Mit akarnak éppen éntőlem? Miért éppen én legyek erős? Miért nem akarnak tőlem semmit?

Hajnalban eszébe jutott valami. Elmosolyodott és elaludt.

A másnapi próbán Aszpergerowa, Dmuszewska, Dmuszewski, Ledóchowska és Malinowski volt kiírva, mert a második felvonás első, tizenharmadik, tizenötödik és tizenhatodik jelenetét vették, a többiek szabadok voltak. Bogusławski közölte, hogy kénytelen felforgatni a szereposztást, de szerencse, hogy még úgyse tudja senki a szerepét. A tervezett szereposztástól eltérően Ledóchowska játssza Amaliát, és Dmuszewska Wunschellné igen hálás komikus szerepét.

Mindenki elképedt. Ledóchowska nem értette, mi ütött a Mesterbe. Dmuszewska sírógörcsöt kapott, és azt rikácsolta, hogy ő nem, ő nem, ő nem hajlandó.

– Új kurvád van? – kiabálta Dmuszewska, amikor kicsit szóhoz jutott. – Új kurvád van? Ő a főszereplő?

Beleharapott az odaugró Dmuszewski kezébe, aztán kirohant a próbateremből. Dmuszewski utána.

– Hát akkor – mondta Bogusławski Fiszernek –, minthogy sürget az idő, Wunschellné szerepét Żółkowska veszi át.

Csönd volt. Fiszer bátortalanul megszólalt:

– Żółkowska játssza a grófnőt.

– Annál jobb – mondta Bogusławski derűsen. – A két szereplő úgysem találkozik egymással. Żółkowska majd párszor átöltözik. Ez így lesz igazán érdekes. A fecsegő, hülye Wunschellné és az állítólag jóságos és bölcs grófnő így kerül közel egymáshoz. A szükség még nálam is ötletesebb rendező.

– Mire jó ez? – kérdezte Ledóchowska.

– Éjjel volt egy látomásom – mondta Bogusławski titokzatosan –, megjelent előttem Amalia szárnyasan, fehér ruhában, glóriában, tisztán, előrelépett a lelkem színpadán az orkeszterig, és a pofámba vágta, hogy micsoda gazember vagyok, mert őt behálózzák, csapdába ejtik, mindenféle praktikákkal meg akarják kaparintani, de ő nem adja magát.

Ledóchowska látta magát elöl, az orkeszternél, ahogyan az első sorban ülő Okołów képébe vágja Amalia szavait, és boldog izgalom fogta el.

Fiszer nagyot csalódott, bár nem mutatta. Úgy vélte, a Mester elveszítette a bátorságát, és nem volt ereje, hogy következetesen végigvigye a koncepcióját. Pedig milyen nagy dolog lett volna, ha minden nőről kiderül, hogy kurva.

Nagy bohóc a Mester, gondolta Fiszer, de semmi több.

Bogusławski elküldte Fiszert Dmuszewski után, és elkezdett próbálni. Dmuszewski zavartan jött vissza, de visszajött. Bogusławski számítása bevált, Dmuszewski félt Aszpergertől. Dmuszewskának senki sem adhatott igazat, még Osiński sem, mert a szerepet úgy vették el tőle, hogy egy másikat ajánlottak fel, amelyik, ha lehet, még hálásabb.

Szegény Dmuszewski, gondolta Bogusławski, nagy marha volt, hogy elvette feleségül a fiam anyját.

Żółkowska boldogan vállalta a kettős szerepet.

Bogusławski szerencséjére igen hamar még egy botrány tört ki, amelyik elmosta az előzőt. Aszpergerowa a kocsmában nagy jelenetet rendezett a férjének, és közölte, hogy elköltözik Malinowskihoz. Aszperger rendkívül kulturáltan viselkedett, és higgadt hangon előadta Malinowskinak, milyen kosztot szeret a felesége. Malinowski erre üvölteni kezdett, hogy őt ne terrorizálják, és ne szóljanak bele, mit eszik. A kocsma nyilvánosságának napokra megvolt a csámcsognivalója, és már senki sem beszélt a Bogusławski–Ledóchowska–Dmuszewska háromszögről.

Fiszer meglepődve tapasztalta, hogy nagy színészek között él, csak eddig nem vette észre. Ezek az őrültek rossz darabot sem tudnak lelkesedés nélkül játszani, állapította meg, és nem tudta eldönteni, vajon tisztelje-e őket ezért, vagy kinevesse.

Nagyon csodálkozott, milyen sokáig próbálja Bogusławski és Żółkowski a darab első jelenetét. Nem valami fényes expozíció: Balthasar, a szolga, a színen várakozik, a hálószobából kilép a színre az öreg Klingsberg hálóköntösben, és ásít, majd megkérdezi, mi újság. Balthasar azt mondja, levél van a kis olasz hölgytől, akinél a gróf úr az éjszakát töltötte. A Mester és Żółkowski százszor is elpróbálta az első mondatokat, és elégedetlenek voltak, javítgatták egymást, más helyet kerestek maguknak, Fiszer unatkozott.

– Maga csak ne unja – szólt rá egyszer Bogusławski –, az első pillanatban eldől, milyen lesz az előadás. Utána akárki akármit csinálhat, olyan lesz az egész, amilyen az első jelenet, annak is az első fél perce. Ha az első jelenetben valaki lóg, mindenki lógni fog.

A legtöbbet Kotzebue szerzői utasításán rágódtak, valóban szabad-e az öreg Klingsbergnek ásítania vagy sem. Żółkowski úgy vélte, hogy ez az ásítás jó bevezető két óra alváshoz. Bogusławski morgott, tépelődött, Kotzebue nem hülye, hogy egy ásítással rögtön az elején agyonüsse a saját vígjátékát. Fiszer a próbák szünetében a tükör előtt az ásítás különböző válfajait próbálgatta, mialatt a színészek a kocsmában lődörögtek.

Żółkowski kibírhatatlanul sokat vacakolt a szolga huszadrendű epizódszerepében. Fel akarta építeni Balthasar egész múltját és jövőjét, mindazt, amit Kotzebue szükségtelennek tartott megírni. Żółkowski azt mondta, nem képes játszani, ha nem tudja, milyen csörgővel játszott a bölcsőben a csecsemő Balthasar. Amikor Bogusławski nem tudott válaszolni arra a kérdésre, volt-e egyáltalán csörgője Balthasarnak, Żółkowski megsértődött, és panaszosan kérdezgette a többieket, van-e joga darabot rendeznie az olyannak, akinek fogalma sincs a figurákról.

Az egyik próbán Żółkowski egy derékszöggel, egy körzővel és fehér köténnyel állított be a színre, és amikor Bogusławski megkérdezte: ez micsoda, Żółkowski panaszosan kérdezte vissza:

– Hát nem emlékszik a gróf úr? A gróf úr adta ajándékba.

– Tudod, hogy ez micsoda?

– Nem én, de tetszik. Szép, nem?

Bogusławski egyszerre a homlokára csapott; hát persze, kiáltotta, Żółkowski nyakába esett és összecsókolta. Utána körberohangált a próbateremben és a fejét az öklével püfölve azt kiabálta: hogy én milyen ökör vagyok! Fiszer lassan jött rá, hogy Żółkowski kitalálta az öreg Klingsberg múltját. Az öreg gróf tehát hajdanában szabadkőműves volt, felvilágosult, tisztességes elme, aztán, tempora mutantur, gazember lett belőle, a szükségtelenné vált, kiürült jelképeket pedig odaadta mit sem értő szolgájának. Ezzel a néhány semmitmondó kellékkel egyszerre megjelent a színen a történelem, és magyarázatot nyert, miért lett cinikus nőcsábász az öreg grófból.

Ezentúl Fiszer óvatosabban unta Żółkowski állandó akadékoskodását.

Żółkowski később kitalálta, hogy a derékszöget a köténye alatt tarthatja, és ha nő megy át a színen, a derékszöget kimereszti. A próbán minden egyes derékszög-megmozdulás viharos tetszést aratott. Bogusławski azt mondta, megveszi az ötletet, és az előadáson is alkalmazható. Żółkowski ragyogott. A próba szünetében az összes színész a derékszögért versengett, és a nők is felpróbálták.

Żółkowski a próbák után hatalmas mennyiségű sört fogyasztott, és mogorván tovább töprengett a szerepén.

– De nehéz – sóhajtotta Fiszernek, aki lopva a kövér komikust bámulta –, jaj de nagyon nehéz.

Amint megérezte Fiszer tekintetét, már játszotta a mogorvát.

Ledóchowska, ha csak tehette, minden próbát végigült, feszülten figyelt és nagyon gyakran közbekotyogott. Bogusławski ilyenkor megállította a próbát, hogy Ledóchowska eljátszhassa, amit gondol. Fiszert meglepte, hogy Ledóchowska többnyire egészen apró gesztusokat és helyváltoztatásokat javasolt. Aszpergerowa meg is sértődött, amikor Ledóchowska azt magyarázta neki, hogy rosszul ül a varróasztalnál.

– Nem szabad lazán ülni – mondta Ledóchowska és Aszpergerowa helyére ült. Aszpergerowa félszegen és dühöngve állt mellette. – Nem érezheted jól magad. Akkor nem hiszem, hogy dolgozol. Kényelmetlenül kell ülni, fáj a hátad, feszítsd meg, hogy fájjon, különben nem tudsz rosszkedvű lenni.

– Henriette nem rosszkedvű – ellenkezett Aszpergerowa.

– De rosszkedvű – mondta Ledóchowska –, éjjel-nappal varr, a gerince már teljesen ferde. Most fáj. Adjátok föl a szöveget.

Hieronym észbe kapott, és Henriette szövegét kezdte súgni. Ledóchowska tüneményesen mondta, Fiszer pokolian megsajnálta a masamódot. Ledóchowska arca szürke volt a fáradtságtól, a semmibe bámult, a kezei gépiesen mozogtak. Aszpergerowa kénytelen volt bólintani.

Bogusławski nem minden közbeszólást fogadott el, de mindig megállt és hangosan tűnődni kezdett az új szempont alapján, amíg el nem jutott valamilyen használhatónak látszó ötlethez. Másnapra elég gyakran eldobta, „majd eladjuk máshol”, mondta, „nagyon jó, csak nem itt”.

Dmuszewski némileg kilógott az együttesből. Megbízható volt és szürke, Bogusławski kevés instrukciót adott neki. Egyszer lett csak ideges, amikor Dmuszewskinak hosszú monológot kellett mondania.

– Ne siess! – kiáltott rá dühösen –, mit sietsz? Ne akarj túlesni rajta! Addig jó, amíg játszol!

Fiszer megborzongott.

Bogusławski, Ledóchowska, Żółkowski, a felesége és Malinowski a próbák előtt és után is többnyire együtt maradtak, és a nap minden szakában elrohantak egymáshoz egy-egy ötlettel. Fiszer nem tudta elképzelni, hogy a bemutató után visszaálljon a régi állapot, a próbák előtti, amikor néhány közömbös viccen kívül alig beszéltek egymással. Főleg Bogusławski, Ledóchowska és Żółkowski volt lázban, boldogan töprengtek, és szidalmazták a saját tehetségtelenségüket. Żółkowski, aki közismerten utálta Ledóchowskát, ennek az érzelmének most is hangot adott a kocsmában vagy az utcán, a próbákon azonban úgy látszott, hogy imádja a törékeny tragikát, és emiatt semmiféle lelkiismeret-furdalása sincs.

A próbák megfeszített tempóban folytak, Fiszer azonban úgy érezte, hogy az előadás a bemutatóig nem fog összeállni. Bogusławski nem nagyon tudta a saját szövegét, és csak azokat a jeleneteket dolgozta ki, amelyekben ő maga nem szerepelt. A többiek is kezdtek idegeskedni, és mintha azt is elfelejtették volna, amit már tudtak. Fiszer mint ügyelő nem volt elég erőszakos, a színészek olykor elvesztek vagy késve jöttek fel a kocsmából, rosszkor és rossz helyen léptek a székekkel jelzett színre, és rossz irányban mentek ki. Szidták Hieronymot, aki figyelmetlenül súgott, és nem érezte meg, mikor tart egy színész hatás- vagy gondolkodási szünetet és mikor nem tudja folytatni a szövegét. Dmuszewska egyre kirívóbban volt gyönge, de Bogusławski nem törődött vele. Dmuszewski tudta, hogy neki csak a nevét kell adnia a darabhoz, és nem úgy viselkedett, mint akinek az élete és a további pályája függ a sikertől. Kialvatlan volt, feltehetőleg Dmuszewska rumlizott vele otthon; Dmuszewski a felesége és a Mester között őrlődött. A tüneményesen ötletes Ledóchowskáról kiderült, hogy nem nagyon tudja megjegyezni Amalia szövegét, és állandóan a korábbi szerep, Wunschellné szavai jönnek elő belőle. Żółkowska azért volt megszeppenve, mert Bogusławski semmit sem szólt, amikor a buta Wunschellné hangsúlyaival és modorában játszotta a grófnőt, nem tudván az egyik szerepről átváltani a másikra. Żółkowska úgy gondolta, hogy egy grófnő nem lehet közönséges, de nem tudott hangot váltani. Malinowski mélységesen elégedetlen volt önmagával és minduntalan mélyebb, megrázóbb hangsúlyokat keresett, Stahl hadnagy figurájából ki-kilépve a szereplő lelkivilágáról tartott előadásokat, megszakítva a próba folytonosságát, és ezzel mindenkinek az idegeire ment. Aszpergerowa feltétlenül bizonyítani akarta, hogy ő a legnagyobb színésznő a társulatban, és erre Malinowski jelenléte külön okot is szolgáltatott, így aztán szenvelgett és hajdani vilnai szerepeinek minden ötletét Henriettébe akarta gyömöszölni. Zdanowicz magába roskadva várakozott jelenésre, amiből tudni lehetett, hogy Joanna nem áll vele szóba, és amikor Fiszer szólította, a lógó bajszú komikus megrögzötten azt a helyet kereste, ahonnan az előnyösebb profilját mutathatja, és a többiek a legkevésbé takarják.

Fiszer az első lelkesedés múltával egyre kedvetlenebbül szemlélte az általános fejetlenséget, amelyből egyébként ő is kivette a részét. Unta, hogy a jelenésre várakozó színészek éppen neki elemzik a szerepeiket, hogy mekkora emberi mélységeket fognak kihozni ebből a mondatból, abból a hangsúlyból, unta, hogy neki csepülték a másikat, akinek három sorral hosszabb szerep jutott, és ezért fél perccel hosszabb időt tölthet a színpadon. Fiszer nem értette, miért szemlélődik Bogusławski olyan nyugodtan, mintha még hetek vagy hónapok állnának a rendelkezésére.

– Amikor lemegyünk a nagyszínpadra – nyugtatta a színészeit Bogusławski –, még rosszabb lesz minden. Ami most megvan, ott az is szét fog esni.

És tovább vacakolt ráérősen a harmadik felvonás kezdetével. Ebben a jelenetben párbajozik Stahl hadnagy húga csábítójával, az ifjú Klingsberggel. Fiszer a legszívesebben kihagyta volna a jelenetet, Bogusławski azonban újra és újra visszatért hozzá és minden húzási javaslatot elvetett. Még Ledóchowska is mindent megkísérelt, összebeszélt a színészekkel, hogy a kedvező pillanatban bírják rá a csökönyös Mestert a jelenet kurtítására, Fiszer pedig buzgalmában egy szünet végén szólt Bogusławskinak, hogy szerinte, elnézést, a jelenet hosszú és unalmas. Bogusławski megsértődött és nem válaszolt. Ledóchowska később megszidta Fiszert.

– Ki kell várni a megfelelő pillanatot – mondta dühösen –, nem lehet csak így! Most aztán elszúrta.

A vívásjelenetet tovább próbálták, Malinowski hamar kifáradt és percekig pihent a földön fekve, Dmuszewski fel-alá járkált és a szövegét mormolva a karddal csapdosott maga körül.

Valahogy minden tönkrement. Aszpergerowa megfázott és négy sálat tekert a nyakára, de úgy is rekedt volt; Zdanowicz nyomban rájött, hogy neki hörgőbaja van és már nem sokáig húzza, és neki is elment a hangja; Malinowski kificamította a bokáját, és sántított. Żółkowski egy hangsúlyon összekapott Ledóchowskával, napokig a tragikát szidta, és azon sopánkodott, hogy Truskolaska mennyivel nagyobb színésznő volt a lányánál. Ledóchowska ezt minden másnál kevésbé tűrte, és az egyik próbán sírógörcsöt kapott. Fiszer kezdett kételkedni, lesz-e előadás egyáltalán.

Két napjuk volt, hogy a nagy színpadon lejárják a darabot, és hozzászokjanak a nagyobb térhez. A próbaszínpadon természetesnek tűnő hangerő kicsinek bizonyult, a díszletelemek távolabb álltak egymástól, mint azt előzőleg sámlikkal és székekkel jelezték, emiatt mindenki lötyögött, és nem tudta megfelelő átéléssel elkezdeni a szövegét. Bogusławski jóslata bevált, a nagy színpadon az is szétment, amit a próbateremben sikerült már összehozni. Bogusławski sokáig pusmogott Plersch bácsival, majd a színpad mindenki megdöbbenésére megtelt értelmetlen, előző előadásokból maradt kacatokkal, valamennyien idegenül mozogtak a jelmezeikben és percenként álltak elő új ötletekkel, mit és hogyan aggasson még rájuk Plersch bácsi a komikus hatás emelése céljából. Bogusławski ezúttal megmakacsolta magát, és nem engedte, hogy a színészei harisnyát húzzanak a fejükre és kalapot kössenek a lábukra. Ezen leginkább Zdanowicz háborodott fel.

Fiszer hamar azonosította az ismerős díszletelemeket. Az egyik karosszék a cár tiszteletére adott operában szerepelt, a másik egy fél évvel korábbi Vélt csodá-ban. Rutkowski tanúsága szerint az öreg Klingsberg öltözőszobája is játszott már Niemcewicz Nagy Kázmér-jában. A színpadon nem stíluszavar uralkodott, hanem káosz. Ennek megfelelően egészen zagyvák voltak a jelmezek is. Az öreg Klingsberg sajátos egyenruhában feszített, mellén különböző nagyságú csillagokkal és hálósipkagombokkal; lengyel tábornoki egyenruhának gondolhatta volna akárki, ha a színek nem a francia nemzeti színekre, a rangjelzések nem a porosz előírásra, a szabása pedig nem az orosz egyenruhára emlékeztettek volna. Az ifjú Klingsberg franciás szabású ruhában pompázott, Stahl német hadnagy oroszos egyenruhában, Amalia lengyel polgárnőnek látszott, míg az öreg grófnő negyven éve kimúlt, Stanisław August korabeli öltözékében illegette magát. Az öreg Klingsberg öltözőszobájának falán olyan kép lógott, amelynek a feje nem látszott egy hatalmas pacnitól, a többi képnek pedig csak a koszos falból kirívóan fehér helye maradt meg.

Hát ez hülyeség, állapította meg Fiszer, és nagyon sajnálta Bogusławskit, aki időnként zseniális instrukciókat ad ugyan, de most már képtelen mindenre gondolni. Lehet, hogy a Mester valaha nagy volt, de most jobban tenné, ha visszavonulna.

A díszlet ellen mindenki fellázadt, még Żółkowski is. A kövér komikus nagy hévvel érvelt mindenfajta díszlet és jelmez ellen, mert, mint kifejtette, az az igazi színház, ahol fekete körfüggöny előtt, mindvégig változatlan világításban játszanak, és a díszleteket is, a napszakok változását is maguk a színészek érzékeltetik. Bogusławski mélyen egyetértett Żółkowskival, de megjegyezte, hogy ehhez érett, intelligens közönség szükséges, amely eléggé rafinált ahhoz, hogy naiv legyen, és együtt játsszék a színészekkel. A Mester hozzátette, hogy persze teljesen primitív közönség is megteszi, ha van, de most nincs sem egyik, sem másik. Erre Dmuszewski megjegyezte, hogy rendben van, legyenek külsőségek, ha anélkül nem megy, de akkor minden legyen pompázatos és szemet gyönyörködtető. Bogusławski egyetértett, és azt mondta, ő is ezt szeretné, de nem kapott elég pénzt Osińskitól a gazdag kiállításra, így hát kénytelen azzal gazdálkodni, amit a díszlet- és jelmezraktárban talált.

– Nincs is díszletraktárunk – morogta Żółkowski.

A szegénység ellen azonban nem volt apelláta.

Az utolsó két próbát, a nagy színpadon véghez vitt kínlódást Osiński bizalmasai, Szczurowski, Kurpiński, Kudlicz és Werowski is végignézték. Bogusławski nem figyelt rájuk, mintha ott sem lennének. A hívatlan nézők igen jó hangulatban távoztak, és minden bizonnyal vidáman számoltak be Osińskinak a látottakról.

Bogusławski a nézőtéren ült és Fiszernek diktált, miközben a színpadon folyt a főpróba.

– Malinowski megint mást csinál – súgta Fiszer a Mesternek.

Malinowski valóban mást csinált, Bogusławski utasításaival ellentétben egyre szimpatikusabbnak ábrázolta a lusta Stahl hadnagyot.

– Nem baj – súgta vissza Bogusławski –, én hajlamos vagyok karikatúrát rendezni, és mindig a színészeim húznak ki a szarból.

Fiszer elképedt.

– Ledóchowska nagyon rossz – mondta nem sokkal később a Mester.

Fiszer körmölt valamit.

– Le ne írja, maga őrült – förmedt rá Bogusławski –, képes, és elrontja nekem Trusiát.

Fiszer összetépte a jegyzeteit.

– Most meg mindet összetépte – sopánkodott Bogusławski –, miből fog maga instrukciókat adni nekik?!

– Én? – hebegett Fiszer.

– Én már nem mondok nekik semmit.

– De énrám nem hallgatnak úgy…

– Az a jó.

Mindenki megbolondult, gondolta Fiszer, lehet, hogy én is.

Bogusławski mindkét nap egymás után háromszor lejátszatta a darabot. Mindenki halálosan fáradt volt, a Mester nem törődött velük. Másfél órát nyúzta őket a finálé pontos beállításával. Kiderült, hogy a fináléra a fuvolás Wainerttel kísérőzenét is íratott, ez volt az egyetlen zene az előadásban, csak eddig nem jutott ideje, hogy a pantomimszerű betétet beállítsa.

Az első főpróbának Zieliński délután ötkor vetett véget azzal, hogy a színpadot át kell díszletezni az esti előadásra. Az Atália ment, Ledóchowska és Helena halálosan fáradt volt, alig vonszolták be magukat az öltözőbe, hogy másfél óra múlva előadásuk legyen. Bogusławski a maradék társaságot felvitte a próbaszínpadra, és tovább próbálta velük a finálét. Helena helyett Fiszer állt be, Ledóchowskát Hieronym helyettesítette. Bogusławski hiába kérte, hogy legalább egy zenészt adjanak, Osiński kiüzent Unickival, hogy az Atáliá-ban minden zenészre szükség van, elég baj, hogy Fiszer helyett a kürtös Kőnignek kell a dobot vernie. A Mester erre maga ült a zongorához, és önmagát a fináléban egy székkel helyettesítette. Hieronym nem tudott a zenére mozogni, Bogusławski ráförmedt, hogy legalább mozdulatlanul álljon a helyén.

– Mire való ez? – siránkozott Żółkowski.

– Te hülye – mondta Bogusławski –, hát nem veszed észre, hogy ez egyúttal tapsrend is?!

– Taps! – kiáltotta Żółkowski – füttyrend ez, nem tapsrend.

Másnap, vagyis az utolsó nap reggelén Elsner, aki megsértődött Osińskira, mert az Atáliá-ról megjelent kritikában levágták a zenét és a kórust, amelyet Elsner tanított be – Elsner biztos volt benne, hogy Osińskinak megmutatták a kritika kéziratát –, megsúgta Bogusławskinak, hogy az igazgató a bemutató előadás fél házát megvette.

Bogusławski magához rendelte Fiszert.

– Ide figyeljen, Antoni, magától függ az életem. Már azt sem ígérem, hogy elolvasom a darabját, egyszerűen a jó szívére apellálok. Osiński jóvoltából a nézőtér fele üresen fog tátongani. Fél ház előtt nem lehet játszani a premieren. Én telt házat akarok. Csődítsen össze a bemutatóra ezreket. Ingyen bejöhetnek. Magának vannak barátai a diákok között. Mondja nekik azt, hogy ilyen forradalmi előadást még nem látott a világ. Tudom, hogy nem hiszi, de hitesse el velük. Mutassa meg, hogy van magában színészi véna. Megteszi?

Fiszer bólintott, és meggyőződés nélkül ugyan, de rohant az egyetemre.

A házi főpróba gyöngén sikerült, ezt Fiszer nem látta, csak visszaérve hallotta a lesújtó véleményeket. Bogusławski a hóna alá csapta őt is, és végigjárta az öltözőket. Csupa általánosságot mondott. Malinowskinak, aki úgyis drámázott, Bogusławski azt mondta, élje át minél mélyebben Stahl tragikus helyzetét. Malinowski lelkesen bólogatott, és a Mester engedelmével megjegyezte, hogy ő sokkal, de sokkal mélyebben és tragikusabban játszaná Dmuszewski szerepét is, és, ha a Mester megbocsát, még az öreg Klingsbergben is éreztetné a tragikum leheletét.

– Jó színész ez a Malinowski – mondta Bogusławski a folyosón. – Nagyon hülye, de jó kis színész. Mindig rendezni akar, és soha nem fog rájönni, hogy csak a rendező szerepét akarja eljátszani. Ilyen az igazi színész, Antoni. A néma ajtónállót is ő akarja játszani. A rendezőt is, az írót is, a súgót is. Csak közönség nem bír lenni.

Fiszer ismét elbizonytalanodott. Nem értette, hogyan lehetséges, hogy egy ilyen bölcs ember ne vegye észre, milyen rosszat rendezett.

– Te erős ember vagy – mondta Bogusławski Dmuszewskinak, akit kétségek gyötörtek. – Ez azért jó, mert Adolf ugyanolyan erős ember, mint te vagy. Ezért is osztottam rád. Nem csillogó, nem látványos, de nagyon kemény, nagyon tisztességes ember. Biztosan jó leszel, csak arra ügyelj, hogy a nyakad laza maradjon.

Fiszer nem hitt a szemének, Dmuszewski kihúzta magát és elmosolyodott, mint egy erős ember az ereje tudatában.

A Mester Żółkowskát arra kérte, játsszék ösztönösen, és ne törődjön semmivel, a saját kétségeivel a legkevésbé. Mind Wunschellné, mind a grófnő szerepében csinálja azt, amit éppen érez, és felejtse el az összes rendezői instrukciót.

Aszpergerowa fájdalmasan köhintgetve hallgatta Bogusławskit, aki Fiszer várakozásával ellentétben nem próbálta csökkentett nyafkaságra bírni a színésznőt, ellenkezőleg, csak dicsérő szavakat talált Aszpergerowa igyekezetére.

– Ez is vérbeli színésznő – mondta a folyosón a Mester –, csak békén kell hagyni. Azt mesélik, Vilnában az egész francia hadsereg átment rajta. Ebből van Aszperger könyvtára. Sokat tud ez a nő, Antoni, az ilyen tudás felbecsülhetetlen érték.

Fiszer nem mutatta ki az érzelmeit.

Ledóchowskánál Bogusławski végre leült.

– Trusia, csak arra kérem, hogy mostantól eszébe ne jusson a szerepe. Maga tudja, mit miért csinálunk, ez bőven elég, hogy zseniális legyen.

– Botrány lesz – mondta Ledóchowska –, egyre erősebben érzem, hogy nem fogják lenyelni.

Bogusławski nevetett:

– Pedig igazán sokat engedtem az első koncepcióból. Képzelje el, mi lenne, ha azt játszanánk.

– Így még veszélyesebb.

– Nem mernek majd belekötni. Senki sem lesz annyira hülye, hogy megírja, miről szól az előadás. Nem szokták az emberek saját magukat feljelenteni.

Fiszer ácsorogva hallgatott, nem értette, mibe köthetne bele akárki, és sajnálni kezdte Ledóchowskát, ezt a sápadt, nagy szemű, szürke szemű, törékeny, csodálatos színésznőt, akibe csak szerelmesnek lehet lenni, akit igazság szerint mindenkinek dajkálnia kellene, mert még ez a szerény, csöndes, nagy művész is azt hiszi, hogy ebben az ócska, semmitmondó darabban van valami igazság.

Fiszer úgy vélte, ideje, hogy döntsön: maradjon-e, amíg az ő ép érzékét is megfertőzik, és olyan lesz, mint a többiek, vagy végérvényesen búcsút intsen a színháznak.

Január huszonharmadikán este háromnegyed hétkor a premier hivatalos közönsége már az előcsarnokban lézengett, amikor a mintegy ötszáz fős diákcsoport megjelent a Krasiński téren. Az előkelőségek ijedten néztek ki a színház szűk, üvegezett ajtaján. A sötétben mintha tüntetés készült volna. A diákokat a színház körül posztoló csendőrök a jegyszedőkkel közösen nem engedték be az előcsarnokba, mondván, hogy a premierre minden jegy elkelt. Hétkor Bogusławski még a saját ruhájában kiment az előcsarnokba, és közölte, hogy a diákok az igazgató úr vendégei. A jegyszedők vitatkoztak, egyikük elment Osińskiért. Osiński azonnal megjelent és sápadtan bámult ki a térre. Az előkelőségek egy része már bent ült a nézőtéren és a darab kezdetét várta, jóleső izgalommal botrányt szimatolva. Bogusławski halkan megérdeklődte Osińskitól, miért nem engedik be a diákokat, amikor a nézőtér fele üres. Osiński nem tudott mit kitalálni, félt, hogy rossz színben tűnik fel saját diákjai előtt, hozzájárult tehát, hogy beengedjék őket az előcsarnokba. Bogusławski rövid üdvözlőbeszédet rögtönzött és hangoztatta, hogy a színház igazgatója, Osiński úr mint egyetemi professzor is szívesen látja a diákságot, amely egyre számosabb Varsóban, és remélhetőleg mihamarább elfoglalja a nézőtéren az őt megillető helyet. Osiński kedvesen mosolygott, és miután Bogusławski befejezte és elment az öltözőbe, néhány görög és latin idézettel megspékelt beszédében kijelentette: leghőbb óhaja, hogy ez az este a színház és a diákság, a lengyel szellem letéteményese közötti új és gyümölcsöző kapcsolat első fejezete legyen. Osiński ezután felloholt a szobájába, és elküldte Unickit, hozzon erősítést a csendőrségtől.

Az előadás félórás késéssel kezdődött.

Fiszer az ügyelőpultnál, a bal oldali előfal mögött állt, és már az első percekben rájött, hogy a próbákon nem ezt az előadást látta. A próbákon a színészek, bármennyire igyekeztek is, csak jelezték a szerepeket, most azonban valóban játszottak. Ez az első jelenet első pillanataiban, Bogusławski és Żółkowski unalomig gyakorolt nyitó párbeszédében világossá vált. Fiszer észrevette, hogy a színpadon olyan kellékek is vannak, amelyek a főpróbákon nem szerepeltek. Az öreg Klingsberg öltözőszobájának egyik sarkában hanyagul odatámasztva ott állt a híres elektromos masina, Bogusławski személyes tulajdona. A tekerhető és hordozható masina a Vélt csodá-ban szerepel: Bardos, a diák, azzal akadályozza meg a krakkóiak és a hegylakók – értsd: a lengyelek és az oroszok – összecsapását, hogy huzalokat feszít a lábuk elé, és amikor kitörne a csata, Bardos tekerni kezd, a két tábor valamennyi harcosának haja az égnek mered, erre megrémülnek és gyorsan kibékülnek egymással. Bogusławski hálóköntösben jelent meg a színpadon, és a hálóköntös mellén néhány valódi francia és lengyel kitüntetés fityegett. Bogusławski mindemellett sántított. Morózus volt és cinikus. A próbákon sosem volt ilyen. Żółkowski cseppet sem zavarodott meg. Fiszer rájött, hogy a komikus tudta, milyen lesz az előadáson Bogusławski. Żółkowski szolgalelkű volt és éppen olyan cinikus, mint a gazdája.

Ezek összeesküdtek, ötlött Fiszer eszébe, és egy kicsit megsértődött.

– Nem lesz szünet – súgta neki oda Bogusławski, amikor kiment a színről –, mondja meg mindenkinek, hogy egyvégtében adjuk, különben a szünetben betiltják.

Fiszer végigjárta a takarásban mászkáló vagy ácsorgó színészeket.

Ledóchowska helyeselt, Rutkowski attól félt, hogy a közönség egy óra múlva hazamegy, Unicki, aki a színfalak mögött mászkált, felrohant Osińskihoz.

Hátul mindenki a közönség reagálására fülelt, köhögésekből, székcsikorgásokból, a nevetések erősségéből és hosszából próbálták kitalálni, lesz-e siker vagy sem. Fiszert meglepte, hogy a közönség furcsán reagált. Kotzebue ügyes, gördülékeny, poénokkal teletömött párbeszédei kisebb sikert arattak, mint számított rá, korábban jellegtelennek érzett részek azonban váratlanul derültséget keltettek.

Bogusławski, amikor nem volt a színen, Fiszer mellől figyelte a többiek játékát. Fiszer rájött, hogy Bogusławski minden abgangját erre az oldalra rendezte, és a jelenésre váró színészek ezt előre tudták, mert most valamennyien ott álldogáltak, amíg Fiszer nem intett nekik, hogy készüljenek a jelenésre. Bogusławski úgy figyelte a társait, hogy közben önfeledten azok szövegét mormogta, és gesztikulált hozzá.

– Na, most figyeljen – rázta meg Fiszer vállát, amikor Dmuszewski és Malinowski ment ki a párbajjelenetre. – Ha elkapják az elejét, nyertünk.

Dmuszewski erőtlenül, kapkodva kezdett beszélni. Malinowski drámázott, még a hangját is elmélyítette. Fiszer elhúzta a száját. Bogusławski a fülébe lihegett.

A szöveg szerint Adolf verekedni akar. Stahl beszélni akar vele, és közli, hogy neki hitvese és húga van. Ígérje meg Adolf, hogy az ő halála esetén gondoskodni fog a szegény, árva nőkről. Adolf türelmetlenül megígéri. Stahl egy noteszt tesz a földre, abban van a rangja, amelyet életében titkolnia kell. Adolf a rangját kezdi firtatni, Stahl: nem, azt amíg él, senki meg nem tudhatja.

Ekkor tört ki a nevetés. A színészeket is váratlanul érte, Dmuszewski megzavarodott és hülyén bámult a noteszra. Malinowski hirtelen kapcsolt, és a ripacskodást még elviselhetetlenebbül kezdte művelni, csaknem riszálta magát.

Bogusławski ujjongott.

– Megvan – lihegte –, most megvan.

A közönség végigröhögte a sikertelen párbajt, és amikor a két férfi kart karba öltve távozott a párbaj színhelyéről, felcsattant az első nyíltszíni taps.

Bogusławski Malinowski nyakába esett és összecsókolta. Dmuszewski értetlenül, de boldogan vihogott. Fiszer majdnem elfelejtette szólítani a következő jelenet szereplőit.

Oldalról, az ügyelőpulttól nem lehetett látni az egész színpadot, csak a mélyét, Fiszer inkább csak hallotta a szöveget, azt sem mindig, mert a színészek a közönség felé fordulva játszottak. Amalia nagy monológjánál csönd volt, hogy a következő jelenetben ismét nevessenek. A legnagyobb tapsot váratlanul Aszpergerowa aratta, amikor – Fiszer szerint borzalmasan szenvelegve és őszintétlenül – azt mondta: „Ahol a kard nem segít, mert kitartás szükségeltetik, ott mi, nők segítünk: szenvedünk, hallgatunk, remélünk és győzünk!”

Kiderült, hogy a darab a közönség jóvoltából egy csomó poénnal gazdagodott. Nagy nevetés nyugtázta Dmuszewski egészen ártatlan szövegét: „Mondja, kedves, szende leányzó, mit használ a világnak, hogy X. úr véletlenül felfedezte egy arab szó gyökerét, vagy egy másik X. úr, aki a perszepoliszi hieroglifát kisilabizálta?”. A közönség a mondatot a Gazetá-ban és a Korrespondent-ban kritikákat írogató X. úr paródiájaként fogta fel. Fiszer nem tudta eldönteni, gondolt-e a próbák során Bogusławski ilyesmire.

Bogusławski nagyon nagyot játszott, ezt Fiszer az ügyelőpulttól is meg tudta állapítani, és nem értette. Bogusławski mellette nemcsak a többiek játékát figyelte, hanem közben kenyeret is evett és önfeledten piszkálta az orrát, és minden átmenet nélkül lépett ki a színpadra, előkészület és idegesség nélkül, hogy az öreg Klingsberg szerepében elegáns biztonsággal kerülje el a poénokat, amelyeket az ő helyében mindenki más kiaknázott volna. Bogusławski kiürült, elvtelen, gonosz vénembert alakított, és Fiszer a hálóköntösön fityegő kitüntetések értelmét a darab közepe táján értette meg igazán. Ez a vad, önző vénember egyéb értékek híján vetette magát a nők után, energiáit nem tudja más cél érdekében mozgósítani, és ha a nők után se mászkálna, önmagát falná fel. Ördögi volt ez a vén kujon, és Fiszernek egy-egy replika után borsózott a háta, hiába hallotta már a próbákon számtalanszor. Nem csak neki tetszett a Mester. Żółkowski, aki ritkán jelent meg a színpadon, a kezeit dörzsölte mellette, és elismerően heherészett. Fiszer korábban megszokta, hogy a színészek mindig önmagukat játsszák, és az előadások többségét ásítozva nézte végig a zenekari árokból. Most valami egészen mást láthatott.

A legjobban mégis Żółkowskán szórakoztak, nem annyira a kacagtató hülyeségeket fecsegő Wunschellné, hanem a jóságos grófnő szerepében. Żółkowska továbbra sem tudott megszabadulni Wunschellné hangsúlyaitól, ezért a grófnő nemes szavai és emelkedett cselekedetei alól minduntalan előbukkant Wunschellné szőrös lábú hülyesége. Fiszer csak most jött rá, hogy Bogusławski szándékosan hagyta rossznak Żółkowskát.

– Kemény dolog – nevetett mellette Żółkowski elégedetten.

Utolsó jelenet. A két szerelmespár végre egymásra talált, ott állt Dmuszewski Aszpergerowa, Malinowski pedig Ledóchowska oldalán, kis csönd, majd felhangzott Wainert zenéje. A szerelmesek ringatózni kezdtek. Közöttük súlyosan és fenyegetően Bogusławski ringatózott. Fiszer nem látta őket, de érezte, hogy valamennyien kivigyorognak a közönségre. Aniela most libbent a színre tébolyítóan ingerlő léptekkel. Ő is vigyorgott. Kilépett a zene ritmusára Zdanowicz, majd Helena, ők is vigyorogva és ringatódzva. Most körbeindultak. Żółkowska mint grófnő, a szoknyáját felemelve, lábain Wunschellné koszos cipője. A zene gúnyos vihogássá vált. Indulószerű zene volt, kissé nyávogott, a fagott basszusa és a fuvola koloratúrszopránja nevetségesen távol került egymástól.

Fiszer megpillantotta őket, mert hátrébb kerültek. Ringatódzva beálltak és vigyorogtak. Taps. Bogusławski nem vigyorgott, gúnyosan nézett ki a közönségre. Taps. Világos volt, hogy az igazi bajok most kezdődnek, Żółkowski vigyorogva, alattomos kutyaként Bogusławskira nézett, itt van-e már a pillanat, hogy megint szétdúlják a fiatalok boldogságát.

Fiszer az ügyelőpult mellett szintén tapsolni kezdett, aztán hirtelen abbahagyta. Mi a fenét tapsolunk? – gondolta. Ezen sírni kéne.

Majdnem elfelejtette leereszteni a kortinát.

Fiszer boldogan vigyorgott a színpadon a leeresztett függöny mögött, nekitámaszkodott a díszleteknek, amelyek között az előbb még játszottak, körülötte egymást csókolgatták a színészek, Bogusławski izzadtan, mocskosan magyarázott valamit Zdanowicznak, a munkások nekiestek a díszletnek, hogy minél hamarább eltakarítsanak mindent, Hieronym porosan mászott elő a lyukból, hóna alatt a darab példánya, mogorván álldogált a szín közepén, aztán sértetten elsomfordált. Fiszer úgy érezte, neki joga van a többiekkel együtt örülni. Siker volt. Nagyon nagy siker. Furcsa dolog, az egész csak gyerekes csínytevés, semmi értelme, ha felsőbb szempontból nézi az ember, neki nem is ez a hivatása, most mégis vigyorog és boldog, és szeretné egyenként végigölelni a darab valamennyi szereplőjét, akik most egymással vannak elfoglalva. Plersch bácsi érkezett szuszogva, és még a helyére tett egy vázát az asztalon, mielőtt a munkások elragadták volna. Harazyn úr, a kellékes egy kitüntetést hozott, és az embergyűrűben álló Bogusławskihoz férkőzött, hogy utólag a mellére tűzze.

– Ez jobb – mondta Harazyn, és levett Bogusławski melléről egy másik kitüntetést.

A színészek lassan az öltözőkbe szivárogtak.

– Ne menj el – mondta Żółkowski Fiszernek, most tegezte először –, bankett lesz a próbateremben.

– Én is mehetek? – kérdezte Fiszer, de addigra Żółkowski már elszuszogott.

A bankettre Bogusławski már előzőleg felkészült, a technikai személyzet számára több láda sört vett, és elterjedt, hogy mindenki más a Mester számlájára ihat bort és vodkát. Hosszú asztalon állt az ital, körülötte ott hemzsegtek a zenészek, az öltöztetők, az asztalosok és a szabók, akiknek nem kellett ruhát váltaniuk. Unicki két munkással külön asztalt és néhány karosszéket hozatott, és a próbaterem sarkába állíttatta, minél messzebb a hosszú, közös asztaltól. Tehát Osiński is jön.

Amikor már mindenki ott volt – Bogusławski ünnepi ruhájában, méltóságteljesen ácsorgott, oldalán Dmuszewskival, Osiński ugyanakkor a külön asztalnál ült, mellette Rozalia kivágott, drága estélyi ruhában, körülöttük Unicki és a slepp –, a Mester meghatott hangon mondott köszönetet a munkatársaknak a sikerért, és egyenként mindenkivel kezet fogott. Ledóchowska a társulat nevében köszöntötte a Mestert – egyszerű, fekete, zárt ruhában jött el, amely kiemelte törékenységét és sápadtságát –, majd a rend felbomlott, és mindenki az italra vetette magát. A jelenlevők nagy része pillanatok alatt berúgott. Osiński zordan ült a helyén, szemmel láthatólag majd megpukkadt, mert nem volt része a sikerben. Bogusławski nem járult a színe elé, és Osiński fel nem kelt volna a helyéről.

Tobiasz Macrott és a súgó Wąsikowski másnap részletes jelentést írt a bankettról. Egybehangzó véleményük szerint rendbontás, cárgyalázás és összeesküvés nem történt, a színészek előadták A két Klingsberg paródiáját. Az írott szöveget a két spicli nem tudta mellékelni, mert a paródiát a helyszínen rögtönözték. Tobiasz szerint a paródia mértéktartó hangnemben adatott elő, Żółkowski játszotta Bogusławskit, Bogusławski Ledóchowskát, Ledóchowska Żółkowskit és így tovább. Wąsikowski jelezte gyanúját, hogy a színészek titkos nyelvet dolgoztak ki maguk számára, és lehetséges, hogy ezen a tolvajnyelven felségsértés is történt. Macrott ezzel kapcsolatban, Wąsikowskitól függetlenül azt írta, hogy a színészek csaknem egész este a darab szövegét használva beszélgettek egymással. Hajnalban a színészek önmaguknak újra eljátszották a darabot, állítólag úgy, ahogyan eredetileg szerették volna. Tobiasz annak a gyanújának adott kifejezést, hogy a dolognak volt némi felségsértésszaga, de biztosan semmit sem állíthat. Wąsikowski ezzel kapcsolatban, Tobiasztól függetlenül azt írta, hogy Żółkowski a földön fekve játszotta Balthasar, a szolga szerepét, és a teljesen elázott Zdanowicz helyett Fiszer alakította Krautmann urat, a bérlőt. Minthogy ekkorra Ledóchowska már elment, Żółkowska nem két, hanem három szerepet játszott. Bogusławski is részeg volt, de nem ragadtatta magát felségsértő kijelentésekre.

Valamikor az este folyamán, feltehetőleg még az elején Aszperger látványos baráti beszélgetésbe mélyedt Malinowskival, az előadás egyik hősével, és ebből tudni lehetett, hogy Aszpergerowa szakított Malinowskival, és visszatért a férjéhez.

Fiszer tökrészegen Zielińskivel, az igazi ügyelővel társalgott, és mindenáron azt szerette volna tudni, miről szólt az előadás, és valóban akkora sikerük volt-e, mint most mindenki gondolja. Zieliński nem tudott felvilágosítással szolgálni.

Reggel többen állították, hogy a bankett nagy eseménye Truskolaska megjelenése volt, de nem tudtak egyezségre jutni, mit csinált Truskolaska, és ott volt-e egyáltalán. Harazyn szerint Ledóchowska azért ment el olyan korán, mert az anyja mondani kezdte Amalia néhány monológját, minthogy titokban megtanulta a szerepet, és arra számított, hogy a lánya helyett be fog ugrani. Mások ezt hihetetlennek tartották.

Osiński még éjfél előtt távozott feleségével, Unicki titkárral és a sleppel (Szczurowski, Kudlicz, Werowski, Kurpiński). Elsner reggelig maradt, és hajdani tanítványával, a Mester által csúfosan mellőzött és még mindig szép Dmuszewskával beszélgetett. Dmuszewski állítólag a bankettasztalnál hajnali négykor fordítani kezdett egy magával hozott francia vígjátékot, mondván, hogy ő mindennap négykor kezd fordítani. Tény, hogy Dmuszewski rengeteg aprópénzt gyűjtött össze a bankett vendégeitől a koldusok számára.

Fiszer abban reménykedett, hogy az emelkedett hangulat nem oszlott szét a bankettel, a közös munka és a közös siker mámorító érzése tovább tart. A kocsmában másnap mindenki dicsérte a Mestert, aki páratlanul bőkezűen szórta Żółkowski és Rutkowski pénzét a banketten; szép, úri gesztus volt ez a Mestertől, mondogatták. Az elismerésből semmi sem jutott Żółkowskinak és Rutkowskinak, akik a pénzt kölcsönadták a Mesternek.

A másnapos színészek egyre mélyebb pillanatokat fedeztek fel a saját játékukban, Fiszer nem tudta, lódítanak-e, vagy csak ő nem látott mindent az ügyelőpult mellől. Hasztalanul érdeklődött a darabban nem szereplő színészektől, miről is szólt végül az előadás. Talán a diákok megmondják, gondolta.

Nagyon sajnálta, hogy a darabot csak a következő héten játsszák újra; érdekes, morfondírozott Helena Rutkowskának, sose hitte volna, hogy a közös munka ennyire el tudja ragadni.

– Mert nem vagy színész – mondta Helena megvetően.

A kocsmában általános volt a vélekedés, hogy a színház történetében új aranykorszak kezdődik.

Kurpiński karnagy úr elcsípte Fiszert, és kifejtette neki esztétikai nézeteit. Fiszer, a korábban lenézett üstdobos, a Klingsberg-ben játszott fontos szerepe tudatában leereszkedően bólogatott.

– Most persze mindenki szerepekért fogja ostromolni – morogta Szymanowski irigyen, a Mesterre célozva.

Żółkowski nevetett, majd Bogusławski hangját utánozva biztosította a kocsma közönségét, hogy egyelőre ugyan csak körvonalazatlan tervei vannak, de feltétlenül számít mindenkire, és mindenki nagyszerű színész, és ő, Bogusławski, garantálja…

Bogusławski nem jelent meg a kocsmában. Fiszer, némi Bogusławski-ismeretre szert téve, úgy vélte, a Mester a rajongás tetőpontján fog csak megjelenni, a sikert learatandó. Nem jutott eszébe, hogy Bogusławski egyszerűen alszik.

Délben esett be a kocsmába Nacewicz az újságokkal.

– Megjelent! – kiáltotta. – Szégyen! Botrány! Ilyen még nem volt!

A színészek az újságokra vetették magukat.

A mindkét lapban azonos szöveggel megjelent kritikát X. úr írta.

„A két Klingsberg az egyik legjobb német színdarab, ügyesen szerkesztett, szellemes dialógusokban bővelkedő mű, de mi lett belőle a varsói előadásban? Álmos darab lett, a jelenetek hosszadalmasak, a tónus a lehető legalantasabb, mitől van ez így?”

– Na mitől? – kérdezgették a kocsmában felháborodva.

„A mi színházunk úgy van organizálva, hogy ha egy darabban valamely szépségek vannak, a legritkább esetben láthatjuk viszont őket a színpadon, ha pedig hibái találtatnak, ezeket a legnagyobb túlzással tárják elénk. A Klingsberg bemutatója erre a legszembeszökőbb példa.”

A kocsma zúgott, Nacewicz megpróbálta túlkiabálni a zajt.

„A dialógusok szellemesek, nem hallani őket; néhány jelenet túl hosszú, a szöveg gyatra tudása még hosszabbá teszi azokat; Henriette szerepében számtalan finomság és mély érzület van, a színésznő ezt képtelen volt bemutatni; a párbajjelenet, amely már a darabban is ügyetlen, karikatúrává degradálódott. Végül: az öreg Klingsberg sok tekintetben nevetséges szerepét csak ízléssel és mértéktartással lehet eljátszani; a színművész erre nem ügyelt; a szerepet lapos, kézenfekvő oldalról közelítette meg, és ezzel az egész előadást bemocskolta…”

– Mit? Hogyan? – kérdezték többen, és Nacewicz ordítva ismételte meg:

– „Bemocskolta!”

A színészeket nehezen lehetett rábírni, hogy aránylag csöndben hallgassák meg Nacewicz felolvasását.

„Már számtalanszor meggyőződhettünk róla, hogy a lengyel színpad tiszteletre méltó vezére sajátos utat vágott magának a siker felé. Nem a finom árnyalatok visszaadásában harcol a színész a szerzővel, nem az egy szerepen belüli ellentétes érzelmeket nyilvánítja ki, ez nem is érdekli; ő a durva vonásokat állítja elénk, amelyet a tömeg is megért, és a hangos, bár meggondolatlan tapsot kedveli…”

– Kell a fenének a meggondolt taps! – kiáltotta Żółkowski.

– Olyan taps nincs is – morogta Rivoli.

„Klingsberg egyike a legelső bécsi mágnásoknak, a legmagasabb körökben forog, tehát jellemgyöngéi ellenére nemesnek, emelkedettnek kell maradnia. Járásának előkelőnek, öltözékének kellemdúsnak és pazarnak illendő lennie. Eme szempontok nem kerülhették el Bogusławski úr figyelmét, s ha mégis, erélyesen kell figyelmeztetnünk arra, hogy eljárása nem találkozik tetszésünkkel. Több mint tíz éve figyeljük szorgalmasan a lengyel Roscius játékát és meggyőződhettünk róla, hogy a közönség ízlésének emelése, formálása helyett ő maga süllyedt le amannak szintjére. Shakespeare és Molière nyomdokaiba lépett, akik behódoltak a közönségnek, ám jusson eszébe: az utódok ezt mindig is kifogásolták a nevezettek műveiben.”

X. úr Bogusławski fordításának is megadta a magáét: a mű szellemes dialógusait kissé megnemesíteni, ügyetlen szerkezetét viszont megzabolázni lett volna hivatott. Javasolta továbbá, hogy húzzák ki a párbajjelenetet, hagyják ki a második szerelmespárt, amely csak összezavarja a cselekményt – melyik pár a második? méltatlankodtak a színészek –, a darab pedig végződjék nagy kibéküléssel, de nem úgy, mint most, hanem előbb, vagyis a grófnő szerepét teljesen hagyják el.

Fiszer csak jóval később fért a kissé szétszaggatott újsághoz. Amikor fülét befogva alaposan végigolvasta, nem hitt a szemének. X. úr azt követelte, hagyják ki Stahl hadnagyot. De hát miért? Hogyan? És mi az, hogy Henriette szobájában végződjék a darab? És mit jelent az a többször ismétlődő kitétel, hogy „az öreg Klingsberg járásának kellemdúsabbnak kell lennie.”?

Żółkowska sírva fakadt, amiért alakítását X. úr egyetlen szóra sem méltatta. Aszpergerowa kapott egy bíráló jelzőt, ettől Dmuszewska diadalmámorba esett. Żółkowski hápogott.

A kocsmában elterjedt, hogy Osiński a kritika olvastán feldühödött, és példátlan gazságot emlegetett.

Bogusławski nem sokkal dél után rontott be a kocsmába, és tajtékzott. Szidta az egész mindenséget, párbajra hívta X. urat, Osińskit barmok barmának minősítette, és az asztalt verte, amíg Ledóchowskának ki nem sikerült cipelnie a kocsmából.

– De hiszen ez csak egy érdektelen kritika – mondta Fiszer.

– Te hülye – mondta neki Żółkowski –, kedvező kritika esetén a darab megért volna vagy húsz előadást! Varsó fele láthatta volna!

Ledóchowska öltözőjében Bogusławski lehiggadt egy kicsit.

– Az a baj, Trusia – mondta a Mester –, hogy Osiński most leveheti a műsorról, van rá hivatkozási alapja. Talán még arra is, hogy kirúgjon.

– Nem hiszem – próbálta nyugtatni Ledóchowska.

– Semmi sincs a kezemben. Figyelje meg, a színészeim holnap már vissza se fognak köszönni.

– Imádják magát, Mester.

– Ugyan! – legyintett Bogusławski. – Durva eszközöket használok és lesüllyedek a plebshez. De hát ki a fenének játszom? Kinek? Nem a közönségnek?

– Hát – mondta Ledóchowska bizonytalanul –, nem biztos, hogy most a közönségnek kell játszani.

– Hanem kinek? X. úrnak?

Ledóchowska hallgatott.

– Ezt a kritikát egy olyan aggastyánról írták, aki már nem tényező. Aki mögött nem áll senki. Eddig sem állt, de ezzel csak én voltam tisztában. Most le van írva, ki van nyomtatva, belém rúghat bárki.

Ledóchowska határozatlanul tiltakozott.

– Válaszolok a kritikára – határozta el Bogusławski.

– Nincs sok értelme.

– Mégse tűrhetem némán! Ki lehet az a tejfölösszájú nyikhaj, aki engem mindössze tíz éve lát a színpadon? Igenis válaszolok neki. Azt mondja, úgyse közlik?

– Ilyet én nem mondtam.

– És miért nem lehet tudni, ki írkálja ezeket a mocskolódásokat?

Bogusławski kirohant Ledóchowska öltözőjéből, és a jegyszedőktől a színészekig mindenkit végigkérdezett, ki volt jelen az előkelőségek közül a bemutatón. A neveket gondosan feljegyezte, majd elkérte Keller úrtól, a könyvtárostól X. úr eddig megjelent kritikáit. Keller úr csinos masnira kötve fél óra múlva átadta Bogusławskinak a Gazeta és Korrespondent megfelelő számait. A paksamétát Bogusławski Ledóchowska öltözőjében teregette szét a színésznő és Żółkowski jelenlétében.

Bogusławskit csak az általa is látott előadásokról szóló kritikák érdekelték.

Mindhárman elolvasták az Atáliá-ról január huszadikán megjelent kritikát. Bogusławski Niemcewicz szerzőségére gyanakodott, de aztán egyet kellett értenie Żółkowskival, ez nem Niemcewicz stílusa.

Ledóchowska rábökött a kritikában megdönthetetlen szaktekintélyként idézett nevekre; La Harpe, Geoffroy és Schlegel feltehetőleg nem tartozik Niemcewicz kedvelt szerzői közé.

– Nem is olvasta őket – vélte Żółkowski.

– Attól még hivatkozhat rájuk – morogta Bogusławski.

– Niemcewicz nem olyan hülye – mondta Żółkowski –, hogy az Atáliá-t minősítse Racine legjobb művének.

– Ha nem is Niemcewicz – mondta Bogusławski –, biztos, hogy közelről ismeri. Itt van, tessék, azt írja: „a fordító a művet mostoha körülmények között alkotta lengyellé”! Nem tudja mindenki, hogy az Atáliá-t Niemcewicz a pétervári börtönben fordította!

Ebben egyetértettek.

– Osiński? – találgatta Żółkowski.

Ledóchowska elmondta Osiński délelőtti felháborodását, a saját füleivel hallotta, amint Osiński X. úr példátlan gazságát emlegette.

– Ez taktika is lehet – legyintett a Mester.

De aztán be kellett látniuk, hogy Osiński nem írhatta az Atália bírálatát: X. úr ugyanis nehezményezte, hogy a nézőtéren kényelmetlenek a székek, és ezért a színház direktorát vonta felelősségre.

– Osińskinak nincs humora – közölte Bogusławski sötéten –, nem fúrhatta meg önmagát a vicc kedvéért.

A valamivel korábbi, január tizenharmadiki újságban X. úr A sevillai borbély-t elemezve arra a következtetésre jutott, hogy Beaumarchais a közepesnél is gyöngébb szerző.

– Hát ez végképp nem Niemcewicz – mondta Bogusławski –, az még elképzelhető, hogy belerúg nagy példaképébe, aki jobb nála, de a saját vígjátékai alól nem akarhatja kihúzni a talajt.

A január hatodiki lapban nagy, lelkes kritika volt olvasható az új Niemcewicz-vígjátékról.

Ezt viszont írhatta maga Niemcewicz.

– A pletykákra kell hagyatkoznunk – vélte Bogusławski, és szigorú vizsgálóbíróként kihallgatta Ledóchowskát és Żółkowskit.

Ledóchowska nem tudott semmit.

Żółkowski elmondta: Szymanowski szerint pár hete Kudlicz Ludwik Plater anyját szidta, mint az Atália valószínű kritikusát.

– Mi köze a színházhoz egy erdőügyi államtanácsosnak? – érdeklődött Bogusławski.

Żółkowski nem tudta, de hozzátette: Plater komoly befolyásra tett szert a szabadkőművesek között, hátha az ő kezük is benne van a dologban.

– Dmuszewski nem tud valamit? – kérdezte Bogusławski.

Żółkowski legyintett.

– Zdanowicz szerint – folytatta a kövér komikus – X. úr Koźmiannal azonos.

– Honnan veszi?

– Joannától. Koźmian összejár Osińskival és Niemcewiczcsel.

– Hát aztán? Ott volt Koźmian a premieren?

Ezt nem tudták biztosan. Bogusławski a jegyzeteiben turkált; Koźmian is fel volt írva. Tovább bogarászták a kritikákat. Elvileg írhatta őket Koźmian, kivéve a Niemcewicz-vígjátékról szólót.

– Nem örülnék neki – morogta Bogusławski, és felrémlett előtte a humortalan, erőszakos állú gazember képe. Koźmian nagyon magasan van. Vallásügyi államtanácsos, mellékesen pedig tanácsos a belügyminisztériumban is. Jók a személyes kapcsolatai. Állandóan Mohrenheimmel, a nagyherceg titkárával látni. Mohrenheim nemcsak személyi titkár, ő az összekötő a nagyherceg és Zajączek helytartó között. Koźmian így az égvilágon mindenről tudhat.

Koźmian Okołówval is összejár.

Bogusławski Ledóchowskára sandított.

Okołów vakkantott egyet, és Koźmian lélekszakadva levágta a Klingsberg-et.

– Koźmian inkább az élete főművén tökölhetne – morogta a Mester.

Koźmian évek óta írta terjedelmes eposzát a lengyel nemességről; magasabb körökben sokat vártak tőle.

– Az ég óvja Lengyelországot a költőktől – sóhajtotta Żółkowski.

– Más pletyka nincs?

Żółkowski a fejét rázta.

– Trusia?

Ledóchowska továbbra sem tudott semmit.

– Elmegyek Lesznowskihoz – jelentette ki Bogusławski.

– Menjen inkább Pękalskihoz – ajánlotta Ledóchowska –, ő is ugyanezeket a kritikákat közli. Lesznowski túlságosan le van kötelezve Mostowski grófnak, biztosan nem csinál semmit a gazdája ellen. Pękalski viszont, úgy emlékszem, kedveli önt.

– Valaha kedvelt, talán.

– Na!

– Láttam már csodákat. Az a gyanúm, hogy Pękalski spicli.

– Mindenki az – vélte Żółkowski.

– Járkál a színházban egy új spicli – mondta Ledóchowska –, nem látta még a Mester? Fiatal, hosszú köpenyben mászkál… Nagy szemeket szokott meresztgetni, legalábbis rám. Ogińskinak hívják. A múlt héten félrevont, elpirult, és mintegy szerelmi vallomásként figyelmeztetett, nehogy bármiről is szót ejtsek előtte.

Kis csönd támadt. Bogusławski elmosolyodott.

– Ez szép – mondta –, egyszer föl fogom használni.

Megbeszélték, mit tartalmazzon Bogusławski válasza. Ledóchowska felhívta a Mester figyelmét: nem szabad kitérnie az előadás elemzésére, nehogy feljelentse saját magát. Żółkowski szerint a Mester minél többet hivatkozzék a véres és dicső lengyel történelemre, a saját múltjára, és lehetőleg csakis érzelmes húrokat pengessen, továbbá hivatkozzék arra, hogy az öreg Klingsberg podagrája benne van a szövegben, a Mester csak Kotzebue úr szerzői utasításához tartotta magát, és esze ágában sem volt Zajączeket parodizálni.

– Le ne írja a helytartó nevét! – kiáltotta Ledóchowska.

– Teljesen hülye még nem vagyok – mondta Bogusławski, visszavonult az öltözőjébe és fél óra múlva előterjesztette a válaszát.

A két színész figyelmesen elolvasta.

– Na? – kérdezte Bogusławski büszkén.

– Nekem a vége nem tetszik – mondta Ledóchowska. – Az mégiscsak erős, hogy „X. úrnak nem volt joga megírnia a kritikát, mert még az előadás vége előtt a ruhatárban látták”!

– Hátha ettől felhördül, és kiköpi a nevét – nevetett Bogusławski.

– Erős – ismételte Ledóchowska.

– Hát aztán? Olyan rohadtságot tulajdonítok X. úrnak, amilyet csak akarok. Nekem is lehet némi hasznom az ő inkognitójából.

– Simulékonyabban kéne fogalmazni – vélte óvatosan Żółkowski.

– Nem fogalmazok finomabban – horkant fel Bogusławski. – Ha szelíd vagyok, azonnal kinyírnak.

Bogusławski összeharapta az ajkait, és ádáz arckifejezést öltött. Ledóchowska elnevette magát: a Mester beleélte magát a szerepébe.

– Még valamit, Mester – mondta Żółkowski –, tudta, hogy ezek folyton párbajoznak?

– Kicsoda?

– Hát Czartoryski herceg és Pac tábornok.

– Mit csinálnak?

– Anna Sapieżanka miatt már harmadszor álltak ki. A csendőrség harmadszor is közbelépett.

– Mit hülyéskedsz – morogta Bogusławski –, Sapieżanka Czartoryski felesége!

– A felsőbb körökben – vigyorgott Żółkowski – ez nem zárja ki, hogy Pac tábornok a kérőjeként lépjen fel.

Bogusławski Ledóchowskára nézett, aki megerősítette Żółkowski szavait.

– Ezek őrültek! – fakadt ki a Mester.

Żółkowski vállat vont:

– Mondtam én, hogy nem?

– És ezek most azt hiszik, hogy a párbajjelenetben őket gúnyoltam ki?!

Żółkowski széttárta a karjait, aztán megkockáztatta:

– Én azt hittem, a Mester szándékosan viccel róluk.

Bogusławski kétségbeesve harapdálta az ajkát. Hiába nem lett helytartó Czartoryski, most is ő a legnagyobb potentát. Hozzá képest Zajączek is, Okołów is néma ajtónálló a hatalmi komédiában.

– Ez a hülye Pac! – méltatlankodott a Mester. – Én iszom meg a levét, hogy ő még mindig Napóleont isteníti!

Nem sokkal később nevetve vallotta be, hogy a párbajjelenetet akkor is a darabban hagyja, ha előzőleg értesül az afférról. Sőt.

– Az én próféta lelkem – mondta Bogusławski elégedetten – sose tud a fellegekben szárnyalni.

Żółkowski elment, Bogusławski maradt még, és megkérdezte Ledóchowskától, követik-e még. Ledóchowska fáradtan, igenlően legyintett.

– Anyámat is megkörnyékezték – mondta –, le nem megy a nyakamról, édes lányom, mondja, ne légy hülye, ennek örülni kell, két kézzel kell kapni az alkalmon.

– Nem kedvelem az édesanyját – dünnyögte Bogusławski, és arra gondolt, mennyire igaza van Truskolaskának.

– Adjam meg magam? – kérdezte Ledóchowska.

– És én?

Hallgattak, Bogusławski jókedve elpárolgott.

– Attól félek – mondta a Mester –, Osiński rájön, mennyire a kegyelemkenyerén élek. Nem is kell a kritikára hivatkoznia. Elég, ha behajtja rajtam a tartozást. Bíróság elé állíthat. Lecsuknak, vagy meg kell szöknöm.

Megint hallgattak.

– Persze – mondta Bogusławski eltűnődve – ezt Osiński már megtehette volna. Mégsem tette. Nem keltett volna feltétlenül visszavennie a színházba, mégis visszavett. Azt hittem, a kapcsolataim… de most ez a kritika… itt valami nem stimmel.

– Azt hitték, hogy a Mester éppúgy szétment, mint ők. Nem féltek öntől eléggé. Fel se tudták tételezni…

– Szóval én egy kövület vagyok – állapította meg Bogusławski.

– Olyasmi.

Bogusławski hallgatott egy sort, aztán méltatlankodni kezdett, micsoda hülye újítás, hagy kritikákat irkálnak, néhány éve csak az számított, van-e közönség, korábban pedig az, hagy az előadás tetszik-e a királynak. Az tiszta ügy volt. Szeszélyes, buta, hiú, tehát kiismerhető pasas volt a király is, de most mindenféle esztétikával jönnek, ez már túlzás.

– Mi a fenének irkálnak kritikákat?

– Külföldön van, nálunk is muszáj lennie – mondta Ledóchowska gúnyosan. – Megtöltik vele az újságot. A hadijelentések helyett bálokról értesültünk, most a békejelentések helyett a színházról olvashatunk.

Bogusławski hümmögött.

A végleges fogalmazványból kihúzott néhány keményebb jelzőt, és Pękalskihoz indult.

A Nowiniarska elején egy suszter köszöntötte.

– Láttam a Mestert – mondta a suszter ragyogó arccal –, láttam, és köszönöm.

Bogusławski kezet fogott a férfiúval, aki lekapta a kalapját.

– Mester – hebegte a derék cipőkészítő –, önnek ingyen készítek lábbelit, önnek és utódainak, amilyet csak parancsolni méltóztatnak! Méltóztassék egyszer beugrani hozzám, hogy méretet vehessek önről és utódairól!

Bogusławski ismét kezet fogott a mesterrel, és megállapította, hogy akciója kedvező csillagzat alatt fogant.

A válaszcikken kívül a Korrespondent utolsó számát is kezében tartva lépett be a dohos, margarinszagú épületbe.

Pękalski a szerkesztőség előszobájában, a földszinten, egy penészes falú helyiségben tartózkodott titkára és egy nyomdász társaságában. Eszegettek. A zsír hatalmas foltokat hagyott a szanaszét heverő lapokon; a székeken koszos ruhadarabok, pár kenyérszelet és fél pár harisnya; a padlón üres vodkásüvegek és ételmaradékok hevertek. A falon néhány odakent poloska feketéllt. Pękalski borostásan, mély árkokkal a szeme alatt könyökölt az asztalra, nyakkendője gyűrötten lógott bele egy kis tányér zsírba.

– Á, a Mester – mondta Pękalski, és előzékenyen Bogusławski felé nyújtotta a megkezdett kenyérszeletet. – Tessék leülni.

Bogusławski állva maradt.

– Hoztam egy válaszcikket – közölte keményen.

Pękalski nem lepődött meg, lenyelte a falatot. A titkár és a nyomdász nagy érdeklődéssel bámulta a lengyel színpad nesztorát.

– Talán menjünk be a szobámba – javasolta Pękalski, felragadott egy vodkásüveget és két kétes tisztaságú poharat, aztán, mivel a Mester nem mozdult, előre ment.

A cellaszerű szoba ablakán kecses rács fityegett, sötét volt, és talán az előszobában észlelhetőnél is áthatóbb margarinszag. Két kényelmetlennek látszó szék, egy ütött-kopott asztal és egy priccs. A mennyezetről olajlámpa függött. A falakon semmi.

– Néha itt is alszom – magyarázta Pękalski, és leült az egyik székre. – Nem tudom, miért. Szép házam van. Gazdagon bútorozva. Értékes festményeim. Miegymás. Iszik a Mester?

– Nem.

Bogusławski leült a másik székre, a kéziratot komoran Pękalski elé tette az asztalra. Pękalski nem nézett bele, tűnődve bámulta a Mestert.

– Követelem – mondta Bogusławski –, hogy a válaszom a következő számban jelenjen meg.

Pękalski bólintott, aztán töltött magának a vodkából. Értelmes, mozgékony arcán öngúnyos mosoly jelent meg.

– Egyszer – szólalt meg – majdnem írtam egy zseniális drámát.

Bogusławski hallgatott.

– Még Napóleon idején történt – folytatta Pękalski kéretlenül –, amikor az ön jóvoltából éppen sikeres drámaírónak számítottam, és úgy tűnt, ugyebár, hogy belőlem lesz a lengyel Kotzebue.

– Nem ezért jöttem – recsegte Bogusławski.

– Szóval – folytatta Pękalski –, mint nagy reményekre jogosító tehetség, szerfölött fontos embernek éreztem magam, noha ön, természetesen, a legrosszabb darabomat játszotta el a lényegesen jobbak helyett.

Bogusławski felvonta a szemöldökét.

– Ó – mondta Pękalski –, én már akkor sem haragudtam önre, dehogy; hiszen a színház az intézményesített megalkuvás színhelye, ugyebár, ezt nem kell önnek magyaráznom. Szóval, én akkor kétszer is összeesküdtem. Egyszer röpiratot eszkábáltam össze többedmagammal, aztán…

– Nem érdekel – mondta Bogusławski elkomorulva.

– Na igen – mondta Pękalski –, másodszor érdekes módon szintén egy röpiratot szültem… Nem érdekli, mi? Pedig nagy téma mind a kettő. Először az történt, hogy elolvastuk a röpiratot, amely gyönyörű volt, bátor, merész, és annyira beszartunk, hogy az egyetlen példányt azonnal elégettük. A kézirat jó sokáig égett, és amíg égett, minket hatalmas öröm kerített a hatalmába, mert igen fontosak voltunk, ha égetnivaló röpiratot hoztunk létre. És utána még hosszú hetekig éreztük úgy, mintha hőstettet hajtottunk volna végre… pláne, hogy valamelyikünk besúgta a dolgot, és minket hetekig követtek az utcán… egy általunk elégetett röpirat miatt…

Pękalski jót nevetett, Bogusławski az ajkát beharapva várt.

– A második alkalommal – mesélte Pękalski, továbbra is remekül szórakozva – írtunk egy paródiát. Azt nem égettük el. Engem azért vettek bele a dologba, mert, ugye, drámaíróvá avatott a nagy Bogusławski, a legaljasabb darabommal, amit valaha is írtam, és amelynek aljasságával én tisztában is voltam; társaim azonban, azok a tiszta szándékú, becsületes emberek, az aljas darabom sikere miatt vettek be maguk közé… Így szokott ez lenni. Szóval megírtuk a röpiratot, és azt hiszem, azért kezdtük terjeszteni, hogy tartóztassanak le és kínozzanak meg jó alaposan… ez már a mártírkorszak kezdete, ugye, és közben ismét fontos tényezőnek véltük magunkat…

– Leközlöd a cikkemet, vagy sem?

– Egy pillanat, Mester. Hadd mondjam el.

Pękalski ivott az üvegből.

– Szóval, vártuk, vártuk, hogy a hóhér lesújtson ránk, de hiába vártuk, nem voltunk elég fontosak. Ezt a sértést bizony nehezen tudtuk elviselni. A zseniális drámám erről szólt volna. Konspiráltunk. Titokzatos fénybe vontuk önmagunkat. Valami – a bátorságunk – szembeállított bennünket másokkal, akikre talán inkább lesújtottak, ám ők nem voltak olyan bátrak, mint mi. És nagyon imádtuk egymást. Szerettük volna imádni egymást. Szóval gyűlölni kezdtük egymást az elmaradt megtorlásért. Amiért nagy nehezen összetákolt hősiességünk önmagától indult rohadásnak. Ezt persze csak visszanézve fogalmazom meg így, akkor csupa bevallatlan zűrzavar volt bennem, és talán jóval több érdekes, sőt emberi érzés, mint amire most vissza tudok emlékezni egy csontvázszerű és talán menthetetlenül hazug önmagyarázat felől. A lényeg: én, Wojciech Pękalski, önmagával tudatosan küszködő, morális lény – az ilyen ne menjen összeesküvőnek –, akinek az erkölcse megharcolt, tehát magasabb rendű volt, mint a többieké, szóval én az elsők között adtam be a derekamat. Talán az elmaradt szeretet miatt, amit nem kaptam meg a többiektől bátorságomért. Eszelősen gyűlölni kezdtem őket. És ők is engem.

Pękalski nevetett.

– Ha megírom, előadja a Mester?

Bogusławski hallgatott.

– Na – mondta Pękalski –, elmondtam, a tárgyra térhetünk. Semmiféle lelkifurdalásom sincs, hogy önről ez a gyalázatos kritika megjelent a lapomban. A felfedezéseim lényege abban foglalható össze, hogy a lelkifurdalás bizonyos életkorban túlhaladottá, egyszerűen lehetetlenné válik. Ezt önnek nem kell magyaráznom, ugyebár, hiszen a mindenen átgázoló gyakorlatiasság nélkül a Mester nem igazgathatta volna a színházat évtizedekig.

Bogusławski akarata ellenére elmosolyodott.

– Fegyvert akartam adni a Mester kezébe – mondta Pękalski. – Önismeretét általánosítsa ránk is, akik most ön ellen fordultunk. Képzeljen csupa Bogusławskit oda, ahol látszólag csak kis mitugrász Pękalskik és a hasonszőrűek állnak.

Bogusławski most nagyon szerette ezt az apró, okos emberkét.

– Ki ez az Iksz? – kérdezte.

Pękalski elmosolyodott.

– Nem tudom – felelte –, én megkapom a cikket, és le kell közölnöm.

– Nem is gyanakszol senkire?

– Találgatok, persze – mondta Pękalski vidáman –, de nem szeretném önt félrevezetni, vagy akár csak egy pontos információval is eltéríteni a szándékától. Hátha a Mester az én találgatásaim miatt választ magának kedvezőtlen harcmodort.

– Na és a válaszomat, azt leközlöd?

Pękalski bólintott.

Bogusławski megnyugodott.

– Na, akkor adj vodkát.

Koccintottak.

– Rendes volt tőled – mondta Bogusławski –, amikor felröhögtél a Klingsberg kéziratán. A cenzúratárgyaláson, emlékszel?

– Ó, az csak a humorérzékem volt – mondta Pękalski –, atavizmus.

– Mondd csak – Bogusławski a vodka tisztaságát tanulmányozta összehúzott szemmel –, nem volt előre belekalkulálva, hogy én esetleg felháborodom és választ írok?

Pękalski is az olajlámpa felé emelve vizsgálgatta a saját poharát.

– Úgy tapasztaltam – mondta lassan, szintén összehúzott szemmel –, hogy a legtöbb politikai akciót nem gondolják végig, a várható szituációkat sem tervezik meg előre, ők is csak belecsöppennek.

– Ők? Kicsodák?

Pękalski legyintett.

– Mármost – mondta, és valamit kikotort a vodkából – csupán az a kérdés, hogyan viselkednek, amikor váratlanul kész helyzet elé kerülnek. Ezt olykor ki lehet kombinálni. Jó példa Napóleon. Senki se hitte volna, hogy ilyesmi lehetséges, de amikor meglett, elkezdtek kombinálni vele. Nem éppen eredeti gondolatom, Morawski tábornok gyakran elmélkedik Napóleonról mint gyökeresen új jelenségről.

Bogusławski megjegyezte: Morawski tábornok.

– Ugyanis – mondta Pękalski – nem én döntök ön helyett. Ha ön vállalja, hogy szembeszáll velük, talán azt is tudja, kikre számíthat.

Bogusławski a kérdés súlyát latolgatta.

– Szerinted ki támogat engem? – kérdezte.

– Én csak találgatok, Mester.

– Két újság van Varsóban, az egyik a tiéd. Ugyanazt közlöd, mint Lesznowski. Ha valahol valamiből két egyforma van, az hamarosan két mássá válik.

Pękalski legyintett.

– Itt nincs sajtó – mondta. – És ha ütőképes árnyékkormány alakult volna, arról a Mester is tudna.

– Honnan tudnám? Talán éppen tőled tudnám, igaz?

– Haj, Mester, mit ér önnek, ha az árnyékkormánynak ugyanaz a programja, mint a hatalmon levőnek?

– Gyermekem – mondta Bogusławski –, az előttem is világos, hogy Osiński a kormányprogram. De hát az ellenzéknek nem lehet szintén Osiński a programja! Kit lehet meghirdetni Osińskival szemben? Szymanowskit? Żółkowskit? Ugyan! Rajtam kívül senki sincs a színházban.

– Nem egészen a színházról beszélek – mondta Pękalski.

– Persze – mondta Bogusławski türelmetlenül –, Czartoryski helyett, aki túl erős, Zajączek kell, aki harcolt a cár ellen, és tökhülye.

Pękalski legyintett.

– Lejjebb, Mester, lejjebb. Vegye sorra a minisztereket és az államtanácsosokat. Tud helyettük jobbakat? Állítson nekem össze egy épkézláb árnyékkormányt, és adjon valami programot a kezükbe. Ha ezt megteszi, minden tiszteletem az öné, a lapomat pedig az ön dicsőítésének szentelem.

– Mondd csak, fiacskám, ezt az X. urat véletlenül ne a miniszterek között keressem?

– Önnek, Mester, ez az Iksz a fixa ideája.

– Csodálod?

– Dehogy.

Pękalski kis hallgatás után felállt, és kezébe vette Bogusławski válaszát. Bogusławski is felállt. Az előszobában Pękalski odaadta a kéziratot a titkárnak.

– Vidd a nyomdába, benne lesz a következő számban.

Bogusławski rosszkedvűen álldogált az előszobában.

– Nehogy azt higgye a Mester, hogy én politikát csinálok – mondta Pękalski –, én csak a kenyeremet keresem. Nem akarok én már mást, mint eléldegélni az életem végéig. És közben eltűnődni olykor-olykor, terméketlenül, de kéjesen.

Szomorúnak látszott.

– Én pedig játszani akarok, édes fiam – mondta Bogusławski.

Szép gesztus volt tőle, gondolta az utcán, hogy olvasatlanul adta nyomdába a választ. Bár levonatban úgyis elolvassa, persze. Született színész.

Sokáig morfondírozott a hallottakon, hátha Pękalski fontos információkkal látta el. Árnyékkormány! Ha lenne ilyen! De ha lenne is, nem sok hajlandóságot érzett ahhoz, hogy őket szolgálja. Ő csak kilencvennégyben fordult szembe nyíltan a fennálló hatalommal, amikor küszöbön állt a felkelés. Az kifizetődött neki. De hát azóta se csinált mást, mint kiszolgálta a szász, a francia, a porosz, az orosz hatalmat; óvatosan elment ugyan a tűrhetőség végső határáig, de azt egyszer sem lépte át. Színigazgató volt. Hősies dolog mellőzöttnek lenni, de nem éppen termékeny állapot. Különösen színész számára nem.

Pękalski azonban mintha azt rágta volna a szájába, hogy még nincs döntés. Talán a kormány nem is akarja kinyírni. Azt sem lehet tudni, számítottak-e a válaszára. Ha igen, és Pękalski kifejezett utasításra közli, mégiscsak van vele valamilyen céljuk. Pękalski könnyedén elzárkózhatott volna a válasz közlésétől. Szívbéli jóságból egy szerkesztő éppúgy nem közöl cikket, ahogy a színigazgató sem játszat el egy zseniális drámát pusztán a művészi értékre való tekintettel.

Bogusławski fejében megfordult, hogy talán éppen az ő válaszával akarnak vitát provokálni. Akkor pedig bedőlt nekik. De ha így van, baj ez? Nem lehet előrelátni, morogta komoran, és megpróbált előrelátni. Az sem biztos, hogy a válasz benne lesz a következő számban, gondolta.

Meg kellene nyomni valahogy.

Ki segíthetne? Kostka Potocki, a kultuszminiszter? Osiński, akinek hátha mégis fáj, hogy megbuktatnak egy előadást a színházában? Sołtyk? Istenem, gondolta Bogusławski, hiszen úgyis az a döntő, hogy Sołtyknak is, Czartoryskinak is Sapieha-lány a felesége.

Biztos, hogy a kormányhoz nem lehet fordulni. A szenátorok között kell támogatókat szereznie, de úgy, hogy azért senkinek se kötelezze le magát.

Elrohant Dmuszewskihoz, és kikérdezte, mi történt a politikában, amíg ő Lvovban lopta a napot. Dmuszewski becsületesen elmondta, amit elmondhatott. Bogusławski a fejét csóválta.

Elindult Chodkiewicz tábornokhoz. Szenátor és az Akadémia tagja. Hátha érdekli még a színház, valaha darabokat fordított, és maga is írt tragédiákat. Esetleg írói hiúságát legyezgetheti, netalán felajánlja, hogy benyomja egy tragédiáját a műsorba, és eljátssza a főszerepet.

Chodkiewicz otthon volt, kicsit hunyorogva, viseltes köpenyben bámulta Bogusławskit.

– Parancsoljon – mondta meglepve, és beinvitálta.

A háza laboratóriumra és múzeumra emlékeztetett, szanaszét kémcsövek, borszeszégők, kőzetminták, állatpreparátumok, tudományos könyvek, ásványok, folyadékok. Bogusławskinak nem volt hova ülnie, állva adta elő jövetelének célját: nem írna-e a tábornok úr egy cikket a Klingsberg védelmében.

Chodkiewicz a bal kezét fújta, valamivel megégette az előbb, vajat kent rá, de még fájt.

– Nem láttam az előadást – mondta bocsánatkérően –, a lapokat sem olvasom.

– Jó előadás volt – mondta a Mester –, higgye el…

– Elhiszem én – mondta Chodkiewicz –, de hát nem láttam…

Bogusławski hallgatott.

– Nagyon röstellem – mondta a tábornok és körbemutatott –, de hát én nyakig ülök a nagy kémiám megírásában… öt kötet már nagyjából megvan… Én értem önt, most önt is ki akarják készíteni, engem is kiebrudaltak a hadseregből, a hatalomból, mit számít, hogy szenátorrá tettek. De hát most úgyse lehet politizálni, uram. A tudomány az egyetlen, ami még művelhető. Amit az ember egyedül csinálhat, azt engedik. Az ásványtan például betilthatatlan. Hát akkor azt kell csinálni, amit lehet. És ami bizonyosan hasznos.

– Én nem vagyok alkimista – mondta Bogusławski.

Chodkiewicz sajnálkozva krákogott.

– Én sem voltam az – mondta aztán. – De én szakítottam a színházzal. Radikálisan, mert túlságosan szerettem. Ha most megint visszatér a szerelem, nem leszek képes vegyelemzéssel bíbelődni. Ugye megérti?

Némi tűnődés után mondott pár nevet, hátha azok hajlandók segíteni.

– Én nem szólok bele a politikába, uram, amíg nem muszáj – mondta búcsúzóul –, szeretnék nyugodtan dolgozni. Attól félek, hogy még így sem hagynak sokáig. Mindennap az az első, amikor felkelek, hogy elhitetem magammal: nem kell kapkodni, nem kell elsietni semmit, még a jövő héten is piszmoghatok. E nélkül a hit nélkül azt sem tehetem meg, amit pedig lehet.

Elmegyek Linowskihoz, döntötte el Bogusławski az utcán. Rendőrminiszter volt az új kormányban, amikor ő elment Lvovba; mire visszatért, addigra Mostowski megfúrta. Amilyen nyüzsgönc, biztosan rávehető, hogy most bedobja magát.

Bogusławski utálta Linowskit, akivel hajdan közeli ismeretségben állt. Voltaképpen soha nem értette teljesen. Linowski elképesztően tehetséges volt, és elképesztően buta. Bogusławski egyszer úgy fogalmazott: Linowskinak mindene megvan, ami kell, csak egyetlen milligramm hiányzik az agyvelejéből. De az nagyon. Kamasz marad élete végéig.

Ez most jól jöhet.

Gyűlöli Niemcewiczet, aki talán X. úr kritikáit írja. Gyűlöli Kostka Potockit, aki szintén írhat X. álnéven. Valaha viszonzatlanul szerelmes volt Maria Wirtemberskába, Czartoryski húgába, sok rossz verset írt hozzá, most bosszút állhat. Neki biztosan kedvére való, hogy az öreg Klingsberg Zajączekre emlékeztető módon sántított, mert Zajączeket is gyűlöli, még a felkelés idején röpiratban gúnyolta a tábornokot és Koiłłątajt, nem tartotta őket elég radikálisnak. Egyáltalán, utál mindenkit, akinek hatalma van és azt nem osztja meg vele. Igaz, hogy Trusia szerint mostanában jóban van Okołówval, de az csak a nők miatt lehet, Linowski minden nőt meg akar kapni, akit más is megkapott. És imádja, ha a segítségét kérik, és ő kegyet gyakorolhat.

Most postaügyi államtanácsos. Meg kell neki pendíteni, hogy ő volna a megfelelő ember a színház igazgató tanácsának vezetésére. Sok nő van a színházban. A postán nincs annyi.

Bogusławski kopogott egy darabig az ajtón, és már majdnem elment, amikor ösztönösen lenyomta a kilincset. Az ajtó kinyílt. Bogusławski a harmadik szobában bukkant Linowskira, meztelenül feküdt az ágyon egy meztelen nővel. A nő lustán a falnak fordult.

– Á, a Mester – vigyorodott el Linowski –, mi szél hozta?

Előreugró szemöldöke kissé majomszerű külsőt kölcsönzött neki; Bogusławski úgy érezte: a szemöldök öltöztet.

– Olvas az úr lapokat? – kérdezte Bogusławski.

– Semmi sincs bennük – vélte Linowski. – Mostowski gondoskodik róla.

– Látta a Klingsberg-et?

– Nem én. Miért, látnom kellett volna?

Bogusławski előadta jövetele célját. Linowski felélénkült, magára kapott egy köntöst. A nő továbbra is a falnak fordulva szuszogott, nagy, lógó mellei voltak, és vörös feneke.

Linowski borral kínálta a Mestert. Példátlan, mesélte, mi folyik ebben a látszatállamban. Broniec, a szejm alelnöke tizenkét évre 26 000 forintot jövedelmező koronabirtokot kapott bérbe, példátlan, ez az első eset, hogy koronabirtokot bérbe adnak.

Neked nem jutott belőle, gondolta Bogusławski a bort szopogatva.

Példátlan, hogy Sándor nem járult hozzá az esküdtszékek felállításához… Zajączeket herceggé varázsolják, egy Zajączeket, hát nem jó? Az ilyeneket ajnározzák, Staszic persze azonnal nyalni kezdett Zajączeknek, mit is várjon az ember, azt mondják, minden ülést agyondumál, közben tele van értékpapírokkal, így fest, amikor egy felfuvalkodott hólyag „önzetlenül” felszabadítja a jobbágyait, és lemond a birtokáról.

A szóáradat eltartott egy ideig, ki kellett várni a végét.

Akkor Bogusławski elmondta a Klingsberg-et, kissé forradalmira, főképpen republikánusra festvén az előadást, és Linowski nagy röhögésekkel nyugtázta a Zajączek-paródiát.

Linowski úgy hallotta, hogy X. álnéven Morawski tábornok szokott írni. Bogusławski meglepődött, de nem nyilvánította kétkedését: Linowski Morawskit is utálta, annak idején Morawski nem szólt neki az oroszokkal folytatott titkos tanácskozásokról. Legyen hát X. úr Morawski.

– Na jó – mondta végül Linowski engedékenyen –, írok egy merész cikket.

Mélyet lélegzett és elszánt arckifejezést öltött. Arra számít, gondolta Bogusławski, hogy a bátor cikkért letartóztatják, és akkor egész Lengyelország fellázad érte. Linowski nagyon szeretett volna egyszer vérpadra lépni az elítélt szerepében. Nyilvános kivégzésen.

A beszélgetésnek a nő nyivákolása vetett véget, feléjük fordult a faltól, és sértetten követelte, hogy foglalkozzanak már vele is.

Bogusławski valószínűnek tartotta, hogy Linowski tényleg megírja a cikket, csak abban nem bízott, hogy meg is jelenik.

Ha nem megy simán, beszélni kell Sołtykékkal, esetleg Dąbrowski tábornokkal.

Másnap nem tudott javítópróbát tartani, mert a Klingsberg szereplői más darabokban próbáltak; valahogy elment az egész napja. Majdnem megint felkereste Pękalskit, aztán lebeszélte magát. Rossz nap volt, értelmetlen.

Uszyński úr vidította csak fel egy kicsit: a Klingsberg következő előadására már majdnem minden jegy elkelt.

Harmadnap megjelentek az újságok. A Korrespondent-ben nemcsak az ő válasza volt benne, hanem a J…cz aláírású illető cikke is.

J…cz azt vetette X. úr szemére, hogy „…egyetlen célja a legnagyobb lengyel színész meghurcolása volt. X. úr szándékosan választott gyönge darabot Bogusławski úr pocskondiázására, mert ragyogó Augustus-alakítását annak idején nem méltatta figyelemre. A két Klingsberg, ellentétben X. úr állításával, gyöngécske darab, Kotzebue úr egyik legügyetlenebb elmeszüleménye, és ebben a darabban nem is lehet jól játszania senkinek.”

Ez nem valami ügyes fogás, morogta Bogusławski. Hülye ez a Linowski.

„X. úrnak nincs igaza abban, hogy az öreg Klingsberget, az egyik első bécsi mágnást, nem lehet közönségesen játszani, vegye ugyanis X. úr tudomásul, hogy a mágnások ritkán nemes lelkűek, s hogy egy vén podagrás sántítva jár, az éppenséggel megfelel az igazságnak. X. úr egyébként nagyon jól tette, hogy szeretve tisztelt veteránunkat Molière-rel hasonlította össze, mert bár Molière a tömeg számára írt, nevét és műveit az utókor soha nem feledi. Ugyanez a sors vár a lengyel Molière-re is!”

A kocsmában a színészek inkább Bogusławski válaszán csemegéztek. Jót kuncogtak, hogy a Mester a világért sem magyarázta volna meg, mi célt szolgáltak az öreg Klingsberg hálóköntösére tűzött valódi érdemrendek, az egymásra hányt és világos értelmű kellékek, vagy miért volt Żółkowska olyan pimaszul alpári a grófnő szerepében. Bogusławski ellenben jókora teret szentelt az öreg Klingsberg podagrájának, okfejtését orvosi műszavakkal spékelte meg, úgyhogy a fejtegetés talán még a Mester játékánál is inkább hatott Zajączek-paródiának. A színészek egymás hátát csapkodva röhögtek a Ledóchowska által nehezményezett nagy poénon, amit Bogusławskinak nem volt szíve kihúzni: „X. úrnak nem volt joga kritikát írni az előadásról, mert már a vége előtt a ruhatárban látták.”

– „…a ruhatárban látták!” – visszhangozta a kocsma elragadtatottan.

Bogusławski örömét fejezte ki, hogy Shakespeare-hez és Molièrehez hasonlították; bizonygatta, hogy a tömeghez nem leereszkedni, hanem felnőni szükségeltetik a színi művészetben, hiszen a tömeg a legkülönbözőbb emberekből tevődik össze, akiket senkinek sincs joga kizárnia a lengyelség köréből, majd válaszolva X. úrnak a játékstílusát ért kifogásaira, ünnepélyesen kijelentette, hogy soha nem lesz hajlandó idegen stílust követni: „Lengyel színész vagyok, a lengyeleknek játszom.”

X. úr végezetül a következő tanácsot vehette Bogusławskitól:

 

Abrotonum aegro Non audet nisi qui didicit, dare. Quod   medicorum est Promittunt medici: tractant fabrilia   fabri.

 

A Horatius-idézetet a színészek líceumot végzett kisebbsége egyöntetűen erősnek tartotta. X. úr, akárki legyen is, nem hagyhatja szó nélkül a sértést, hogy „a suszter maradjon a kaptafánál”.

Szymanowski felhívta az emlékezetből idéző Bogusławski figyelmét, hogy az „abrotonum” bizony h-val kezdendő. Bogusławski vidáman legyintett, a frissen nyomott lappal a kezében erősnek érezte magát.

– Pedig ez fontos – morogta Szymanowski sértődötten –, ebbe beleköthetnek.

Szymanowski még morfondírozott egy darabig a műveltség gyalázatos hanyatlásáról, amelynek a Mester helyesírási hibája is egyik szembeszökő példája.

Bogusławski szerint legalább végre leírta valaki, hogy ő a legnagyobb lengyel színész.

– Nem mintha J…cz úrtól függetlenül nem lennék az – mondta a Mester bájos elfogulatlansággal –, de legalább végre leírta valaki.

A kocsmában Bogusławski volt a központ. A Mester ennél is jobban örült annak, hogy a színház felé jöttében a Długa sarkán néhány kereskedő rohanta meg, zsebeit teletömték fűszerekkel, és valódi angol teát is nyomtak a kezébe ingyen és szabadkozva, hogy sajnos, ebben a pillanatban, egyebet nem tudnak adni, nehéz időket élünk, Mester, nagyon nehéz időket. Egy kereskedő Bogusławski következő alakítása iránt érdeklődött, egyúttal biztosítva a Mestert, hogy ő maga ugyan sosem volt még színházban, de a fia három éve egyetlen előadást sem mulasztott el, mindig ott szorong a kakasülőn, biztosan látta már a Mester, magas, sovány fiatalember. A színháztéren több polgár messziről, előre köszöntötte mély tisztelettel, Bogusławski mosolyogva intett nekik vissza.

Bogusławski rendíthetetlenül trónolt a kocsmában, és méltóságteljesen zsebelte be a hódolatot.

– Gratulálok a győzelméhez – mondta Ledóchowska, az öltözőjében.

– Nagyon hálás vagyok X. úrnak – mondta Bogusławski tárgyilagosan.

– Persze, különben nem lett volna alkalma válaszolni.

– Nem ezért. Jókor jött a figyelmeztetés. Már-már azt hittem, a kutya se figyel rám. Kezdem belátni, hogy csipkednem kell magam, ha lépést akarok tartani… a nem is tudom, mivel. AKlingsberg nem volt elég jó.

– Dehogynem!

– Trusia! Ne áltassuk magunkat. A Klingsberg a kettőnk magánügye volt. Lehet, hogy egészen másképpen kellene játszani, csak nem tudom, hogyan. Mindegy, sorozatban kell játszani, aztán kiderül.

Ledóchowska sóhajtott.

– Én aztán igazán sorozatban játszom – mondta –, és minden este a bőrömön érzem, hogy nem vesznek be semmit.

– Talán nem próbálkozik eléggé különböző dolgokkal. Az ősszel jó nagyot buktam Augustus szerepében. Nem kellett nekik az idegbajos, az őrült, pedig csupa elmebeteg ült a nézőtéren. Talán nekik volt igazuk. Ha Augustust eljátszhattam volna tízszer, valamelyik előadáson csak rátaláltam volna a megfelelő hangra. Véletlenül és váratlanul, ahogy ez már lenni szokott. Az öltözőben gubbasztva hiába szopja ki az ember az ujjából, mire bukik majd a közönség, az biztos, hogy sose jön be.

– Miért gondolja, hogy a Klingsberg-gel ezt nem tudta elérni?

– Megérzés – mondta Bogusławski. – De a Klingsberg most már akár hússzor is el fog menni, és figyelje meg, a végén egészen mást fogunk csinálni. Van egy csomó ötletem. A premieren a közönség sem volt igazi, majd az igazi közönség segít.

Ledóchowska hitetlenül ingatta a fejét, hiszen diákok is voltak közöttük.

– Valamit keresek, Trusia, egy hangot, amit a premieren nem találtunk el.

– Kicsit magasak az igényei, Mester.

– Ugyan – mondta Bogusławski –, tudhatná, hogy én nem művészetet akarok csinálni. Én csak a kenyeremet akarom biztosítani a következő néhány évre. Ha ezt a hangot most nem sikerül elcsípnem, kénytelen leszek a rutinomra hagyatkozni, és az a halál.

Eszébe jutott valami, és hirtelen kirohant Ledóchowska öltözőjéből.

– Hallom – mondta a kocsmában, fejét elégedetlenül csóválva –, hogy ma éjjel szerenádot akartok adni az ablakom alatt.

A kocsmában elterjedt: éjjel fáklyás felvonulás lesz Bogusławski háza előtt.

– Vigyázzatok – mondta a Mester gondterhelten –, nem szeretik mostanában az ilyesmit. Hallgassatok egy hétpróbás vénemberre, halasszátok el az egészet.

A színészek zúgolódni kezdtek: nincs az a hatalom, amely megakadályozhatná, hogy kifejezzék a Mester iránti tiszteletüket! Igenis hatalmas fáklyás felvonulást rendeznek, és erről senki sem beszélheti le őket, még a Mester sem!

– Mi nem vagyunk ennyire beszariak! – kiáltotta Malinowski.

A szerenád ötletének szerzőségéért ádáz küzdelem indult, amelynek kimenetelét a Mester nem várta meg. Távollétében Malinowski bizonyult a leghangosabbnak, és a végén önmagával is sikerült elhitetnie, hogy az ötlet tőle eredt.

Éjszaka csaknem az egész színház fáklyákkal vonult a Długa és a Miodowa sarkára. A színészek változatos jelmezekben pompáztak, páran vigyorgó maszkot öltöttek; fehér és piros drapériákat lengettek, és torkuk szakadtából üvöltötték Bogusławski operáinak áriáit. A fél óra múlva megjelenő lovas csendőrök nem kaptak parancsot a tüntetés szétverésére, idegesen poroszkálva bámulták a cigánytábornak beillő, furcsa társaságot. A színészeket az erőszak puszta esélye és a csendőrök passzivitása alaposan felbátorította, különösen pedig az bőszítette őket, hogy Bogusławski továbbra sem jelent meg az ablakban, csak Marianna tekintgetett kifelé rémülten.

A Długa és a Krasiński tér sarkán lakó polgárok sürgősen bezárták az ablakaikat, behúzták a zsalugátereket, és az ajtók elé, mint szokták, szekrényt toltak barikád gyanánt.

Amikor a színészek kurjongatása éppen túljutott a csúcsponton, és már kifogytak az áriákból, Bogusławski lakásával szemközt kitárult egy ablak, tiszti egyenruhába öltözött, csákóját mélyen a homlokába nyomó férfi bukkant fel, és sztentori hangon szidalmazni kezdte a színészeket, ezeket a pofátlan csendháborítókat, akik megzavarják Varsó becsületesen alvó, tisztes polgárainak nehezen kiharcolt nyugalmát. Silány, szedett-vedett banda, üvöltötte a tiszt, nem férnek a bőrükbe; igazán ideje volna betiltani végre a színházat, ezt a fekélyt, az erkölcstelenség és fajtalanság e szégyenletes, istentelen intézményét!

A színészek felháborodva ordibáltak vissza, és illetlen kifejezéseket hangoztattak.

A tiszt egy szócső segítségével igyekezett túlordítani őket. Minősíthetetlen jelzőkkel illette Bogusławskit, ezt a vén majmot, akinek a temetőben a helye, de legalábbis a pokolban.

A színészek kővel kezdtek dobálózni.

– Éljen Iksz úr, hazánk megmentője! – üvöltötte a tiszt, és amikor a kődarabok már túlságosan közel jártak hozzá, levette a csákóját, és egy fáklyával a saját arcába világított.

A színészek odalent tapsviharban törtek ki: Bogusławski ágált ellenük az ablakban.

– Hiába, a Mester az a Mester, na – mondogatták egymásnak nagyokat nevetve, amikor végre oszlani kezdtek.

Az értelmesebbek lelkesen magyarázták, hogy Bogusławski zseniális tréfáját a besúgók nem tudják majd kihasználni, hiszen a Mester Iksz urat éltette, és ki fogja nekik elhinni, hogy a Mester gúnyolódott?

Malinowski azt terjesztette, hogy őt a Mester előzőleg beavatta a terveibe, de ő, mármint Malinowski, kiválóan tud titkot tartani.

– Még egyéb viccek is voltak a tarsolyunkban – mondta Malinowski titokzatosan –, de azokra most nem került sor.

A kérdezősködésre nem szolgált bővebb felvilágosítással.

Bogusławski másnap élvezte a népszerűséget. Uszyńskitól és másoktól is hallotta, hogy a Klingsberg-nek egyre nagyobb a híre a városban, minden jegy elkelt a reprízre, Uszyński sajnálta, hogy nem tett félre magának néhányat, most jó kis felárral adhatná. Állítólag néhol falragaszok jelentek meg, „Klingsberg a miénk!”, „Nézzétek Klingsberg-et!” és hasonló felirattal, párat már letéptek.

– Helyes – mondta a Mester, és javítópróbát tartott volna, de a legtöbben más darabokban próbáltak. Megígérték, hogy este, előadás után felugranak, de csak Aniela és Żółkowski tartotta a szavát, így aztán négyesben bolondoztak hajnalig.

– Ennek a darabnak most már akkor is sikere lesz – vélte Żółkowski –, ha valamennyien elfelejtjük, és két órán át csak némán tátogunk

A Gazeta és a Korrespondent következő számában egy magát fekvő X. betűvel jelző illető írása jelent meg a Klingsberg előadásáról. Fekvő X. úr az álló X. védelmében kifejtette, hogy Kotzebue urat a németek is gyönge írónak tartják, és Ifflandra hivatkozott, aki neki, mármint fekvő X. úrnak, kifejtette egyszer, hogy A két Klingsberg-et felettébb óvatosan és finoman szabad csak játszani, mert például Bécsben még a nagy Unzelmann is elrontotta. És valóban, írta fekvő X. úr lelkesen, Bösenberg Drezdában, Weidmann Bécsben és Voss Stuttgartban sokkal, de sokkal finomabban alakította az öreg Klingsberg szerepét, mint Bogusławski Varsóban.

A cikk hangja mérsékeltnek tűnt, és Bogusławski egy ideig nem tudta, mit is véljen felőle. Ismét összehívta a kupaktanácsot Ledóchowska öltözőjébe. Żółkowski azon az állásponton volt, hogy erre is válaszolni kell, kihasználandó a Mester napok óta zeniten fénylő népszerűségét. Ledóchowska óvatosságot ajánlott, és emlékeztette a mestert: az új törvény értelmében sajtószabadság van ugyan (persze), a vele való visszaélést azonban bűncselekménynek kell tekinteni. Zółkowski szerint Bogusławski előző és most megírandó válaszát semmiképpen sem lehet visszaélésként értelmezni. Ledóchowska úgy vélte, hogy a törvényt szükség esetén bármire ráhúzhatják.

– Írok egy-két új dolgot – határozta el végül Bogusławski –, a legjobb védekezés a támadás. Majd megemlítem, hogy a Drámai Iskola részére pár éve írtam egy átfogó Dramaturgiá-t és a kiadását tervezem, hátha ráharap egy kiadó, az is pénz lenne. Igaz, hogy az egészet Engelből fordítottam, de ezt nekik nem muszáj tudniuk.

Bogusławski Fiszerrel küldte el Pękalskihoz a kéziratát, amely megkurtítva meg is jelent. A cikk nem volt igazán érdekes; Bogusławski fekvő X. úr példáit szemügyre véve azt írta, hogy az említett német színészek korábban valamennyien komikus apaszerepekben léptek fel, következésképpen az öreg Klingsberget is csak komikus szerepként foghatták fel. Az öreg Klingsberg podagrájára visszatérve Szókratészt idézte: „Három dolog teszi egyenlővé az embereket a földön: a tudás, a betegség és a halál.”

Bogusławski fontosabb megjegyzéseit Pękalski egytől egyig kihúzta, így azt a részt is, amelyben Bogusławski a lengyel színjátszás általános hanyatlásának okaként a komédia és általában az úgynevezett közönségdarabok háttérbe szorítását jelölte meg. Ez az apróság Bogusławskit túlzottan kihozta a sodrából, és felháborodottan rohant el a Nowiniarskára. Pękalski ezúttal nem invitálta a belső szobába.

– A Mester ne nagyon ugráljon – mondta őszintén és komolyan –, így is túl nagy kockázatot vállaltam. Azt akarják, hogy a Mestertől egyáltalán ne jelenjen meg semmi.

– Kik akarják? A kormány? Az árnyékkormány?

– Nem mindegy? Ők. Ezek rettegnek minden egyéniségtől. Egyéniségnek lenni, azt most nem szabad. Hallgasson rám, Mester…

– A legfontosabb passzusokat húztad ki!

– Ne haragudjon, Mester, de több cikkét nem tudom közölni.

– Megtiltották?

– Meg.

– Linowski sem írhat?

– Kicsoda?

– Linowski.

Pękalski nem értette.

– Ne hülyéskedj – mondta Bogusławski –, hát nem Linowski írt J…cz álnéven?

Pękalski hallgatott.

– Ejnye – mondta Bogusławski –, hát eddig miért engedték, hogy válaszoljak?

– Ha a magánvéleményemre kíváncsi, Mester: utazzon most el néhány hétre.

– Ma este játszom a Klingsberg-ben!

– Utazzon el, Mester.

Bogusławski nyomott hangulatban ment be a színházba, ahol tízre volt kiírva aKlingsberg javítópróbája. A cikkét nem is olvasták, mással voltak elfoglalva: Żółkowskit tegnap este kifütyülték.

– Mit csináltak?!

– Kifütyülték Żółkowskit!

Jutalomjátéka volt előző este, Kotzebue vígjátékában, a Kisváros-ban lépett fel, és emberi számítás szerint hatalmas sikert kellett volna aratnia. Feltehetőleg felbérelt suhancok csinálták. Żółkowski előadás után azonnal tökrészegre itta magát, talán még most is Varsó utcáin kószál. Żółkowska ilyenkor tisztes távolból szokta követni, hogy a lábánál fogva hazahúzza, ha Żółkowskit valamelyik sarkon hirtelen elnyomja az álom.

Bogusławski ideges lett, Żółkowski nem volt a kocsmában. Ha nagyon részeg, nem tud majd próbálni.

Zdanowicz a Gazetá-t lobogtatta a kezében, amelyben nem Bogusławski válasza volt olvasható (azt csak Pękalski közölte), hanem X. úr kritikája a tegnap esti jutalomjátékról, Bogusławski gyorsan átfutotta. Iksz úr gonoszul gúnyolódott Żółkowski bukásán, és felhasználta az alkalmat, hogy Kotzebue-t támadja. Mintha Iksz úr Żółkowskit is meg a komédiát is be akarta volna tiltatni. Bogusławski rájött, hogy Pękalskinak ezért kellett kihúznia a komédia műfajának dicséretét.

Ezt a kritikát semmiképpen sem írhatta Niemcewicz. Bogusławski szeme megakadt a kritika utolsó bekezdésén: X. úr a fordító Stanisław Plateren is elverte a port. Pedig azt mondták, hogy Ludwik Plater esetleg azonos X. úrral. Ki is mondta? Żółkowski, Kudlicz egy megjegyzésére hivatkozva.

A kocsmában még mindig Żółkowski tegnapi bukásán csámcsogtak (kárörömmel vagy részvéttel), amikor Harazyn bácsi berontott, és azt kiabálta, hogy Żółkowskit az éjjel banditák megtámadták, kirabolták és agyonverték.

– Meghalt?!

Kiderült, hogy Harazyn bácsi kicsit pontatlanul fogalmazott, nem verték agyon, csak össze.

– De azt nagyon.

– Úgy kell neki – mondta Szczurowski elégedetten. – Az aljanépnek komédiázik, hát most legalább megkapta tőlük a magáét.

Bogusławski fejében megfordult, hogy Żółkowskit valószínűleg őmiatta verték össze. Így akarják meghiúsítani A két Klingsberg esti előadását, a másodikat, a reprízt, amelyre, a sajtóvitának hála, minden jegy elkelt.

– Hol van most Żółkowski? – kérdezte felpattanva.

– Otthon fekszik – mondta Harazyn bácsi –, teljesen össze van verve.

Bogusławski elrohant.

– Alszik – mondta Żółkowska fáradtan, vörösre sírt szemmel, amikor rettegve ajtót nyitott, kezében egy fejszével.

– Nagyon megverték?

– Eléggé. Hárman voltak. Nekik estem, de hát lefogtak. A szemem láttára rugdosták! Ott feküdt a földön, tökrészegen, és rugdosták! Összevissza tíz zloty volt a zsebében! Majdnem megölték, tíz nyomorult zlotyért!

Bogusławski legyintett.

– Tud ma este játszani?

Żółkowska felmordult.

– Nem hagyom, hogy kizsigereljék! Beteg!

– Nem érdekel.

– A Mester menjen a fenébe! – kiáltotta Żółkowska és meglengette a fejszét.

– Micsoda dolog ez?! – ordította a Mester felháborodva. – Mit képzel maga?! Emiatt nem maradhat el az előadás!

A szobából kitámolygott a bepólyált fejű Żółkowski, és vigyorogni próbált.

– Takarodsz vissza az ágyba! – kiáltott rá Żółkowska.

– Játszom ma este – sziszegte Żółkowski.

Néhány fogát is kiverték.

Żółkowska sopánkodott egy darabig, aztán visszatámogatta a férjét a szobába, széket tett alája, pofon vágta kíváncsiskodó mostohalányát, a Żółkowski első házasságából született kilencéves Nepomucenát, aki nem tudta eldönteni, tovább vihogjon-e bepólyált fejű apján, vagy sírjon a pofon miatt. A másik szobában felsírt a másfél éves ifjabb Alojzy, Żółkowska berohant. Miközben Nepomucena végül is a sírás mellett döntött, Bogusławski rémülten vette tudomásul, hogy Żółkowskinak bedagadt a fél arca.

– Tudsz majd beszélni? – kérdezte izgatottan.

– Megpróbálom – sziszegte Żółkowski. – Estére lelohadhat egy kicsit.

– Maradj így egy pillanatra – kérte Bogusławski.

Żółkowski magára fagyasztotta a féloldalas vigyort.

– Ez nem is rossz – mondta a Mester, Żółkowski arcát vizsgálva. – Egészen mulatságos.

Żółkowska visszaloholt a másik szobából, Nepomucena gyorsan az asztal alá mászott és tovább bömbölt.

– Maga egy disznó, Mester – mondta Żółkowska gyűlölködve. – Én is szeretem a színházat, de beledögleni, azt azért nem kell!

– Fogd be a szádat – sziszegte Żółkowski.

Amíg Żółkowska Nepomucenát próbálta kicsalogatni az asztal alól, Bogusławski közölte, hogy egy kicsit átalakítják az első jelenetet, ahol Żółkowskinak sok szövege van.

– Járni tudsz? – kérdezte.

Żółkowski nyögve felállt.

– Menj el az ajtóig.

Żółkowski az ajtóhoz araszolt.

– Sántítok egy kicsit – szűrte a fogai között.

– Nem baj – közölte Bogusławski felderülve –, majd azt csináljuk, hogy mindvégig a szék mögött állsz, és amikor befejezted a borotválásomat, akkor sem mozdulsz meg, majd én fogok mászkálni…

– Istenverte kölyke! – kiabálta Żółkowska –, ha egyszer a kezembe kerülsz!

Nepomucena kivárta a kedvező pillanatot, és Żółkowska lábai között elillant a másik szobába. Żółkowska utána loholt.

– Azt is lehet – mondta Bogusławski –, hogy amint én felkelek a székből, te beleülsz, az összevert fél arcodat a kezedbe támasztod, és csak az ép oldalad látszik… Ülj csak vissza!

Żółkowski visszasántikált a székhez, és belerogyott. Bogusławski merőn nézte.

– Téged valamiért összevertek.

– Persze hogy összevertek – sziszegte Żółkowski –, öt garasért, vagy azért, hogy ne játszhassak egy darabig.

– Nem így értem – mondta Bogusławski. – Nagyon izgalmas darabkezdet: az egyik szereplő össze van verve. Ez sokkal jobb, mint az a hülye ásítozásom, amit sehogy se tudtunk megoldani. Miért vertek össze, Balthasar fiam?

Żółkowski elgondolkozott.

– Szóval én a darabban vagyok összeverve… Hát, talán nekem estek a gróf úr számára felhajtott nők… Én kerítem őket.

– I-i-igen… ezt is el lehet játszani, de ez hülyeség.

– Miért? – kérdezte Żółkowski megsértődve.

– Mert egy összevert szereplő részvétet kelt, és ezt ki kell használni. A közönség azt is tudja, hogy téged valóban összevertek. Amint meglátnak, zokogni kezdenek. És tüntetnek melletted!

– Tegnap is kifütyültek!

– Ne légy már ilyen kishitű, te vagy a kedvencük. Felbérelt suhancok voltak, nem a közönség… Valahogy az előadásba kéne építeni a suhancokat. Miért ne szólna a darab arról, hogy tegnap összevertek?

– Szép ötlet – sziszegte Żółkowski –, de nincs rá szöveg.

– Eljátsszuk szöveg nélkül, csak azt kell kitalálni, miért vertek össze.

– Hát találjuk ki.

Bogusławski fel-alá rohangált a szobában.

– A két gróf szemétségeiért téged vonnak felelősségre… – mondta, megállt, továbbindult – de kicsoda? Mondjuk, neked fogalmad sincs a két nőcsábász üzelmeiről, aztán rajtad csattan az ostor…

– Annyira hülye még nem vagyok – tiltakozott Żółkowski.

– Te leszel a lengyel nép – mondta Bogusławski –, aki vakon rohan a halálba, mert annyira hülye.

– Jó, hülye vagyok. Kik vernek össze?

Bogusławski a szoba közepén ácsorgott.

Żółkowski nagynehezen a másik fél fenekére ült, nyögdécselve mondta:

– Nem azért mondom, de szalad az idő, ilyen tempóban nem fogjuk kitalálni.

– Nem kell sietni – vélte Bogusławski –, próbáig még van fél óránk, rengeteg idő, ha nem kezdünk kapkodni. Öt perc szünet. Adj teát.

Bogusławski teát kavargatva ült az ágy szélén, Żółkowski az arcát tapogatta, és kivert fogai helyét ízlelgette a nyelvével.

– Most jobban fáj – közölte.

– Ne figyelj oda – ajánlotta Bogusławski.

Żółkowski káromkodott.

– Mondd csak – tűnődött Bogusławski –, szerinted miért utálják ennyire a Klingsberg-et?

– Van benne egy-két élethű pillanat, már ez is sok nekik.

– Azt csak mi hisszük. Ahhoz képest, hogy mit kellene játszani, nincs benne semmi.

– Nekünk mégis fontos, talán ezt utálják benne.

– Nekünk is csak attól fontos, hogy be akarták tiltani. Ők verték fel az árfolyamát.

Żółkowski morgott valamit.

– Persze ez mindig így volt – sóhajtotta Bogusławski. – Na, kitaláltál már valamit?

Żółkowska ádáz arckifejezéssel lépett a szobába, és intett Bogusławskinak, hogy álljon fel. Bogusławski felállt, Żółkowska szennyes ruhát szedett ki az ágy alól.

– Maria – mondta Bogusławski kedvesen –, maga olyan tehetséges, mi pedig ökrök vagyunk. Mi jut magának eszébe, ha az első jelenetben meglátja az összevert Balthasart?

Żółkowska rábámult.

– Első jelenet – magyarázta Bogusławski –, bejövök, ásítozom, közben észreveszem, hogy Balthasar össze van verve…

Żółkowska tűnődött, reménykedve figyelték.

– A gróf úr verette össze – mondta Żółkowska.

– Miért?

– Talán… talán figyelmeztette a nőket, hogy vigyázzanak a gróffal… és a gróf rájött.

Csönd támadt.

– Hogy mondja? – kérdezte Bogusławski.

Żółkowski felrikkantott:

– Persze!

Żółkowski hadarni kezdett:

– Én viszem a levélkéket, én kerítem a nőket, ezért fizet a gróf, muszáj csinálnom, de közben szeretném, ha a grófnak nem sikerülne, lebeszélem a nőket, de azok beköpnek, erre a gróf megver…

– Ezért aztán összevertek valakik – folytatta Bogusławski. – De nem a gróf.

– Azt mindig másra bízzák – mondta Żółkowska.

– Szóval – mondta Bogusławski –, éjszaka összevertek, mert valamelyik nő, talán éppen az olasz, beköpött a grófnak. Most reggel van, rosszul érzed magad és elhatároztad, hogy soha többé nem jótékonykodsz, ha ez az ára. Én bejövök, úgy teszek, mintha nem látnám a sebeidet, a közönség látja, ez jó. Én biztosra veszem, hogy használt a lecke, és csevegünk, cseverészünk. Igen. Csakhogy ennek később is ki kellene derülnie, különben nem érthető.

– Nincs rá szöveg – mondta Żółkowski lekonyulva. – A szöveg szerint nem figyelmeztetek senkit semmire. Amaliával és Henriette-tel nincs is jelenetem. Ha a darabban nem próbálom megóvni őket, nem fogják megérteni, miért vertek össze a cselekmény kezdete előtt.

– Várj. Az elején jelented, hogy írt az olasz nő. Én tüntetően ásítok, egész éjjel aludtam, nincs közöm a sebeidhez, nem érdeklődöm, miért sántítasz… Ez világos, itt valami nincs rendben közöttünk. Később pedig… később néha már-már legyűröd a rettegésedet és mondani készülsz valamit, Amaliának és Henriette-nek, de az utolsó pillanatban beléd nyilall a fájdalom, és észbe kapsz.

– Nem fogják érteni, mit kínlódom ott némán. Csak azt látják, hogy mondani szeretnék valamit, de hogy mit?!…

– Na igen – mondta Bogusławski. – Pedig ez jó lett volna.

– Beírhatna a Mester egy-két mondatot – kockáztatta meg Żółkowski.

Bogusławski a fejét rázta.

– Nem szabad, betiltják – mondta. – Nincs ötlete, Maria?

Żółkowska fintorgott.

– Gondoljuk végig – sóhajtotta Bogusławski. – Ott vagy mondjuk Amalia előtt, te megrángatod a szoknyáját, ő rád néz, kérdőn, mit akarsz, te már-már kibököd…

Żółkowska a szennyessel a kezében Żółkowski mellé állt, és Amalia szerepéből kérdőn nézett a szemébe.

– Én leszek Dmuszewski – mondta Bogusławski –, most megyek ki, Amalia még ott maradt, mert hozzáértél vagy sziszegtél neki…

Csönd volt, Żółkowska kérdőn nézett a férjére, Żółkowski kínlódva próbált kimondani valamit…

– Megunom és elmegyek – mondta kis idő múlva Żółkowska.

Bogusławski káromkodott.

– Na, próbáljuk meg még egyszer.

Bogusławski Żółkowska mellé lépett, majd ott hagyta; Żółkowski elősántikált a felesége mögül, lihegett, Żółkowska feléje fordult. Żółkowski hirtelen hátra fordította a fejét. Bogusławski önkéntelenül követte a pillantását, Nepomucena állt az ajtóban, kíváncsian szopta az ujját.

Żółkowska ledobta a szennyest, és visítva rohant az ajtóba. Nepomucena bömbölve rohant ki, Żółkowska utána.

– Megvan! – kiáltotta Żółkowski.

Żółkowska a másik szobában érte utol a kislányt, Bogusławski látta, hogy éppen öleli és csókolja.

– Nagyon jó! – mondta Bogusławski csodálkozva, és elmosolyodott.

Żółkowska visszajött, a riadt Nepomucenát tuszkolta maga előtt.

– Zseni ez a lány – mondta Żółkowski elégedetten –, színésznő lesz.

– Szóval behozzuk időnként azt a fickót, aki eltángált az éjszaka, a darab kezdése előtt – bólogatott Bogusławski –, sőt, legyenek ketten. Néma szereplők, nem kell beírni semmit, időnként megjelennek, mindig a legjobb pillanatban, te pedig összeszarod magad.

Bogusławski elégedetten és elismerően vigyorgott a még mindig rémült Nepomucenára.

– Ki az a két fickó? – kérdezte Żółkowski.

– Mindegy – vélte Żółkowska –, bárki beugrik.

– Mégsem jó – mondta Bogusławski lehangolva. – Két új szereplőhöz nem járulnak hozzá. Jelmezük sincs.

Megint csönd támadt.

– Pedig ez jó lenne – mondta Bogusławski –, ez így igaz. Végül is Zajączek, vagyis az öreg Klingsberg adta ki a parancsot a suhancoknak, hogy verjenek össze téged, és ez akkor is így igaz, ha Zajączek nem adott ilyen parancsot, és azt se tudja, ki az a Żółkowski.

– Hogyne tudná – morogta Żółkowski –, látott már játszani.

– Esetleg beöltöztetem Fiszert – tűnődött Bogusławski –, időnként bemegy a színpadra, rád néz, aztán kimegy.

Hallgattak, az ötlet nem aratott sikert.

– Valami pofon egyszerű megoldás kellene – mondta Bogusławski.

– Stílszerű volna – fintorgott Żółkowski.

– A grófnak a darabban van egy szolgája és van egy bérlője – szólalt meg Żółkowska.

Bogusławski rábámult, és elérzékenyülve mosolygott.

Żółkowski visított örömében.

Nepomucena kiszaladt és bömbölni kezdett a másik szobában.

Felsírt ifjabb Alojzy is.

Amikor kicsit lecsillapodtak, nem győzték csodálni, miért nem jöttek rá előbb.

– Hülyék vagyunk – lelkesedett Bogusławski –, túlságosan beleragadtunk az előadásba, nem tudtuk kívülről nézni.

Żółkowski egy kicsit dühöngött, hogy a felesége okosabb volt nála, kárpótlásul hosszú fejtegetésbe kezdett, hogy hiszen a Mester számtalanszor megmondta Zdanowicznak, aki Krautmannt, a bérlőt játssza, hogy nemcsak bérlő, de kerítő is; Rutkowski pedig, a szolga, nyilvánvalóan Balthasar komornyiki méltóságára pályázik, eleve ebből kellett volna kiindulni. Mert ez így bűnszövetkezet!

Żółkowski megállíthatatlanul ecsetelte, micsoda feszültséget fog ő teremteni, amikor ott áll Amalia vagy Henriette előtt, éppen mondaná már, amikor a háttérben megjelenik Zdanowicz és Rutkowski; ezt ő nem is látja, csak megérzi, és a torkán akad a mondat, majd megfullad tőle…

– Nem muszáj hosszú hatásszüneteket tartani – ijedt meg Bogusławski –, nehogy széthallgasd nekem a darabot!

Bogusławski mámorosan rohangált a színház és Żółkowskiék Piwna utcai lakása között. Zdanowicz azonnal megértette, miről van szó, Rutkowski nem értett semmit, de zokszó nélkül beírta a példányába, hol kell némán és fenyegetően átvonulnia a színen. Bogusławski bejegyezte Fiszer példányába az új mozgásokat, és rohant vele Żółkowskihoz, aki addigra már aláhúzta a szövegében az új koncepció szerint kétértelművé váló mondatokat és szavakat. Bogusławski nagy nehezen lebeszélte arról, hogy minden mondatban érzékeltesse a komornyik tiszta lelkületének felcsillanását. Kihagyták a korábbi játékokat a szabadkőműves-szimbólumokkal; Bogusławski visszarohant a színházba, és közölte a változásokat Harazyn bácsival. Aztán hazarohant a saját példányáért, és szöveggel a kezében végigjárta a jeleneteit, és bejegyezte, hol tudja érzékeltetni, hogy a harc mindvégig közte és a komornyikja között folyik.

– Erről szól az egész darab! – magyarázta lelkesülten a mit sem értő Mariannának. – Micsoda szerencse, hogy Żółkowskit összeverték. Ez hiányzott az előadásból, a terror, ezért lógott minden a levegőben. Hiszen minket bármelyik pillanatban összeverhetnek! Alkotmány? Ugyan! Kotzebue úr mellébeszél, mi pedig bedőltünk neki. De most! Képzeld el, a közönség úgyis rokonszenvtüntetésre jön Żółkowski mellett, és erre látja összeverve, drukkol neki, hogy nyissa már ki a száját és mondjon igazat, nyögjön ki végre egy emberi mondatot, és Alojzy kínlódik, szólni akar, de nem megy neki!

Marianna tudta, hogy ilyenkor lelkesen helyeselni kell.

– Isteni adomány – dörzsölte a kezeit Bogusławski –, hogy a színpadi némaságot nem lehet cenzúrázni! Nincs még egy ilyen pompás műfaj!

Bogusławski jóval előadás előtt ment be a színházba, hogy beállítsa az új járásokat, és beosszák az időt. Berontott Ledóchowska öltözőjébe, és mondani kezdte, mit kell tennie, valahányszor Żółkowski beszélni szeretne hozzá. Az első pár mondat után elhallgatott és Ledóchowskára bámult.

– Mi ez a festék magán, Trusia?

Ledóchowska a festék alatt is jól láthatóan elpirult.

– Ne találjon ki nekem új maszkot – mordult föl a Mester. – Hogy van kifestve a szeme? Azonnal tessék lemosni!

Ledóchowska lehajtott fejjel mondta:

– Ma az Atália megy.

Bogusławski nem értette.

– Osiński levette a Klingsberg-et – suttogta Ledóchowska, aztán hozzátette: – Żółkowski betegsége miatt. A többieket már értesítették.

Bogusławski leült egy székre, kezébe vett egy festékesüvegcsét, és babrálgatta, nézegette.

– Aha – mondta aztán tárgyilagosan.

Ledóchowska kiszaladt az öltözőből.

Bogusławski dudorászott, az asztalkára könyökölt, és a tükörbe bámult. A csodálkozás arckifejezéseit próbálgatta. Majd áttért a kétségbeesés mimikájára.

Jókora ürességet érzett. Öt hónap alatt mindössze két szerep. Színpadon volt összesen háromszor. Nem valami sok, bizony nem valami sok, dúdolta félhangosan.

Mégiscsak könnyebb egy asztalosnak, egy szobrásznak, egy festőnek, állandóan dolgozhat. Ha nincs megrendelése, akkor is bütykölhet magának, legföljebb éhen hal.

Micsoda jelenet lehetne, jutott eszébe: már az elején behozná Zdanowiczot és Rutkowskit, Żółkowski vinnyogna félelmében, azok szó nélkül kivonulnának a színről, és akkor jönne be ő, Bogusławski, és Żółkowski a szerepe szerint borotválni kezdené lassan, remegő kézzel, és mindenki azt várná, hogy elvágja a nyakát, és mégsem teszi. De jó kezdés lett volna!

Nem lehet mégis botrányt csinálni?

Żółkowski tényleg rondán fest, nyugodtan állítható, hogy ma nem tud játszani. Óvják szegényt. Osiński érvelhet azzal, hogy a felépülése után megint mehet a Klingsberg.

Trusia nem is árulta el igazán. Neki mindegy, miben lép föl, ő ma este is játszhat. Buta dolog, nem volna szabad ennyire fájnia.

A közönség azonban a Klingsberg-re gyülekezik.

Kirohant az előcsarnokba. Az Atália plakátja lógott mindenütt. Az ajtót még nem nyitották ki. A pénztár ablakán a tábla: minden jegy elkelt. Uszyński odabent ücsörgött nyugodtan. Bogusławski az ajtóhoz ment, hallgatódzott. Odakint már gyülekeztek, de csöndesen. Tüntetést kellene szítani. Legalább egy kis tüntetést.

Visszament az öltözők folyosójára. Miért nincs itt Żółkowski?!

Dmuszewskitól megtudta, hogy Żółkowskit kórházba vitték.

Kicsoda?

Dmuszewski nem tudta; úgy hallotta, Żółkowska is vele ment. Dmuszewski kétségbe volt esve a történtek miatt. Semmit sem lehet tenni, kiderült, hogy a Klingsberg jegyeit nem a közönség vásárolta fel, hanem mások.

– Mások?

Bogusławski a fogait csikorgatta. Magára volt dühös, erre számíthatott volna.

Kiment a színházból, az előcsarnokba már beengedték a nézőket. Tisztek és civilek. Világos. Talán jönnek még, akik valóban a Klingsberg-re kíváncsiak, de biztosan nem lesznek elég sokan. Az ajtóban is az Atália plakátja függött. Nincs mit tenni.

Akkor legyen sajtóbotrány.

Hatalommal rendelkezőknek kell írniuk, Linowski ehhez már nem elég.

Sołtyk portása azt állította, hogy a gazdája vendégségbe ment, nem tudja, hová. A palota nem volt kivilágítva, Sołtyk nem tagadta le magát. Bogusławski meghagyta, a portás feltétlenül jelentse az úrnak, hogy itt járt. Pár zlotyt nyomott a portás kezébe.

Talán Varsóban van Dąbrowski, gondolta Bogusławski, és a tábornok rezidenciájára rohant. Néhány ismeretlen úr bámult rá elképedve, közöttük a két Niemojewski. Dąbrowski nem volt köztük. Sołtykékat sem találta ott.

Bogusławski félrevonta Wincenty Niemojewskit, a kaliszi képviselők nagy tekintélynek örvendő vezetőjét, és kapkodva a fülébe ordította, mit akar. Niemojewski alacsony, ráncos képű öregember volt, fémből készült hallókürtöt szorított a füléhez.

– Hogy mit írjak? – kérdezte kiabálva Niemojewski.

– Cikket! – ordította Bogusławski –, a Klingsberg védelmében!

– Ne ordítson nekem – sértődött meg a kisöreg –, értem én, mit kiabál.

Bogusławski elhallgatott.

– Hogy mit írjak? – kérdezte megint Niemojewski hangosan.

– Cikket – mondta Bogusławski reménytelenül.

Niemojewski kivette a füléből a hallókürtöt.

– Maga, fiam – mondta szigorúan – nem olyan nagy színész, mint mondják.

Bogusławski megadóan bólintott.

– Hiába szerette magát a király – mondta Niemojewski –, maga sose volt akkora színész, ahogy a király gondolta.

– Nem voltam akkora – egyezett bele Bogusławski. – Ír cikket?

Niemojewski nem hallotta, a hallókürtöt a kezében tartotta, a keze pedig lelógott.

– Maga, fiam, képtelen eljátszani a lengyel típusokat – közölte Niemojewski –, maga sose élt a vajdaságok lengyelsége körében.

Bogusławski hallgatott.

Chodkiewicz azt állította, hogy Niemojewski az ellenzék egyik vezére.

– Szóval betiltották? – érdeklődött az öreg.

Bogusławski bólintott. Azon tűnődött, kihez mehetne még.

– Na, majd mi teszünk róla – mondta Niemojewski. – De aztán tessék nekünk jól játszani, uram. He?

Bogusławski nézte, amint Niemojewski gondosan a füljáratába illeszti a hallókürtöt. Most mit mondjon?

– He? – ismételte meg a kérdést Niemojewski.

– Jól fogok játszani – ígérte meg a Mester.

– Lengyel típusokat, uram, nem felejti el?

– Nem felejtem el.

Niemojewski kivette a kürtöt a füléből, Bogusławski el volt bocsátva.

Ezek szervezkednek, gondolta az utcán.

Ha X. úr Koźmiannal azonos, könnyen ki lehet készíteni. Koźmian ódát írt Napóleon tiszteletére és nagy poémában köszöntötte Moszkva felgyújtását, igaz, hogy a poéma megjelentetéséről lebeszélték, de vannak belőle példányok Varsóban, meg lehet szerezni őket, le lehet másolni, lehet terjeszteni. Koźmiant ki lehetne nyírni.

Határozatlanul megállt. Staszic?

A Szent Kereszt-templomnál megint megállt. Hátha van értelme.

A színházban már az Atália második felvonását adják.

A palota zárva volt, hiába dörömbölt. Rettentően szidta magában Staszicot, rohant Linowskihoz, Staszic esküdt ellenségéhez. Ő sem volt otthon.

– Nagyon megöregedtem? – kérdezte késő este otthon, Mariannától.

Marianna megsimogatta Bogusławski ősz haját. A Mester nem húzta el a fejét.

– Mi marad nekem, ha nem játszhatok többé? – kérdezte Bogusławski tágra nyílt, csodálkozó szemmel.

Marianna hallgatott, simogatta. Ritkán volt az övé Bogusławski ennyire.

Aztán Boguslawski megvacsorázott.

Az álmatlan éjszaka múltán, reggelizés közben azt mondta:

– Nem kell rögtön feladni, nem igaz? Fognak még rólam rosszat írni. Nem az a fontos, mit írnak, hanem hogy írjanak egyáltalán.

Vidám képet öltve ment el hazulról. Marianna az ablakból nézett utána, aztán a kályha előtt térdepelve hosszan imádkozott, és bevallotta tegnap esti bűnösen önző örömét.

Węgrzecki polgármester szeme alatt mély karikák ásítoztak, talán hetek óta nem aludt.

– Mit lehetne kisütni? – kérdezte Bogusławski, végére érve mondókájának.

Węgrzecki hallgatott.

– Előszobázzak a nagyhercegnél? – kérdezte Bogusławski. – Czartoryskinál? Hirdessek népfelkelést? Kutassam fel a banditákat, akik összeverték Żółkowskit, és csikarjak ki tőlük beismerő vallomást?

– Quae antea crimina fuerunt, mores sunt – idézte Tacitust Węgrzecki.

Bogusławski türelmetlenül felmordult.

– Nem csodálod, hogy engem itt látsz? – kérdezte Węgrzecki. – Én csodálom. Kétszer lemondtam, nem fogadták el. Hetek óta nem hajtják végre az utasításaimat. Én nem létezem. Ha nem jövök be, senki se hiányol, ha bejövök, mintha itt se lennék. Tudom, hogy Weyda ül majd a helyemre, de valamire várnak. Meg akarnak törni. Sikerülni fog. Talán már sikerült is. Csak azt nem értem, hogy a fenébe húztam ezen a poszton ilyen sokáig.

Bogusławski nagyon savanyú képet vágott.

– Én örülnék a helyedben, hogy nem hagynak játszani – mondta Węgrzecki. – Legalább nem mocskolod be magad. A maximum, amit tehetünk, hogy radikálisan megszűnünk… Elveszett a jövő… Furcsa, mi? Ilyenkor fellázad a hús, de most nem fog… már az se lesz… Ez így fog rohadni szépen, fokozatosan, amíg nem születnek ifjak, és újrakezdik a forradalmat, ugyanolyan felemásan, hülyén, elvakultan, átgondolatlanul, félszegen, és majd belemennek a kompromisszumokba, mi mást is tehetnének… és megy tovább a tinglitangli…

Bogusławski idegesen vakaródzott, Węgrzecki összefüggéstelenül zúdította a nyakába a tényeket:

Mostowski Mohrenheimhez adja a legidősebb lányát, hogy legyen egy besúgója a nagyherceg közelében;

Woronicz püspök a Biblia felett zokog, vörös borba mártott kendőt teker a homlokára, hogy szíve fájdalmát képzelete serkentésével ellensúlyozza, és rossz verseket gyárt;

Sobolewskit Pétervárott egyszer sem fogadták még, amióta kinevezték a cár mellé lengyel miniszternek;

Sándor ötvenezret utalt ki Koźmiannak a hercegség idején elmaradt fizetése címén;

Rożniecki tábornok anyja férjhez ment Jan Potockihoz, korábbi szeretőjének öccséhez, akit, most már biztos, megmérgeztek Bécsben, így aztán a tábornokot ezentúl az arisztokrácia is támogatni fogja;

Konsztantyin követeli, hogy a hadsereget teljesen függetlenítsék a kormánytól, Niemojewski ezt nehezményezte, mire Zajączek azt üvöltötte: mit neki alkotmány, amije van, azt ő a cártól kapta;

Lanszkoj tábornokot végre hazarendelték, a Blacha palotában romhalmazt hagy maga után, Niemcewicz látta, amint a kozákok késsel vágták ki a képeket a keretből, és szalonnát tekertek beléjük;

Mokotówban megint felépítik a diadalkaput, amiről Sándor lemondott, most közadakozásból fogják megcsinálni;

a hadseregben megint volt egy csomó öngyilkosság, Wielhorski nem csinál semmit, hiszen hadügyminiszter, de nem mond le, mert ő utána csak rosszabb jöhet, ezzel érvel.

– Az a röhej – vicsorgott Węgrzecki –, hogy van valami igaza.

Átlósan rótta a szobát. Bogusławski komoran nézte.

– Reggeltől estig itt járkálok – mondta Węgrzecki, és megállt. – Estétől reggelig otthon. Itt nyolc lépés, ott hat és fél. Próbáltam aprózni, próbáltam nyújtani a lépéseimet, mindig ennyi. Te legalább hozzám fordulhattál. De én, én kihez menjek?

– Ki az az Iksz? – kérdezte Bogusławski.

– Mit tudom én! – kiáltott fel Węgrzecki. – Mostowski. Mit tudom én! Hát nem mindegy?

Bogusławski ott hagyta. Az utcán Węgrzecki felmenőit szidta, amiért az utódjuk nem várt a kikészüléssel még néhány napot. Berohant a kocsmába, páran részvevő pillantásokat eregettek feléje, de a Mester nem volt vereségre hangolva, vonzóbbnak találta Szczurowski leplezetlenül kárörvendő képét. Azt mesélték, hogy Żółkowskit Osiński vitette kórházba, Rozalia egész éjjel mellette virrasztott, már jobban van, reggel sokat evett.

– Na hál’ istennek – morogta Bogusławski.

– Talán nem kellett volna másodszor is válaszolni – kockáztatta meg Dmuszewski –, erre dühödtek meg…

Bogusławski elküldte a fenébe.

Az öltözőjében fogalmazott egy beadványt Mostowski belügyminiszternek, és a színészek testi védelme érdekében határozott intézkedéseket követelt. A beadványt bevitte a kocsmába, és felolvasta. Páran helyeseltek, igen, ebben a légkörben nem lehet játszani. A többség hallgatott, páran kiosontak a kocsmából.

– Na, akkor írjátok alá – mondta Bogusławski.

Csönd lett, a helyeslők zavartan hallgattak.

– Úgyse lesz foganatja – szólalt meg Rutkowski.

– Maga Żółkowski se írná alá – vélekedett Wąsowicz –, különben is részeg volt.

– Sose szoktam írni – mondta Zdanowicz –, színész vagyok, nem író.

Malinowski gúnyosan körbenézett, aztán kijelentette, hogy márpedig ő aláírja. Alá is írta szép lassan, cirkalmas betűkkel.

Dmuszewski, némi habozás után, szintén aláírta.

Szymanowski a szöveg áttanulmányozása után kijelentette, hogy nem elég jó.

– Mit kellett volna írnom? – érdeklődött Bogusławski.

Nagy volt a csönd, a színészek egymásra vártak.

– Fogalmazzunk jobbat közösen – ajánlotta a Mester.

– Iksz urat is vegyük bele – javasolta Malinowski –, el kell tiltani az írástól.

– Csak semmi politika! – riadt fel Rutkowski.

Dmuszewski erőt vett magán:

– Bele kéne írni, hogy ezentúl ne lehessen csak úgy levenni egy sikeres előadást…

– Vegyük bele – kiáltotta váratlanul Aszperger –, hogy a színház igazgatója köteles jó szerepet adni minden színésznek… évente legalább hármat!

– Hatot! – kiáltotta Malinowski. – Tizenkettőt!

Szczurowski a követelést jogtalannak tartotta. Wolski javasolta, hozzanak létre önvédelmi gárdát, ő mindenkit megtanít a kardforgatásra.

– Én jelentkezem – mondta Helena.

Az apja dühösen rámordult.

– Akkor is jelentkezem! – jelentette ki Helena. – A férfiak gyávák!

– Oldják meg a színpad fűtését – szólalt meg Rivoli.

A folyosóról bejöttek páran, zenészek és munkások is megjelentek, Bautz úr latolgatta, nem kéne-e becsuknia a boltot.

Rutkowski a színház igazgató tanácsáról szónokolt, kifütyülték. A kérvényt Fiszer is aláírta, majd néhány zenész. Kurpiński kijelentette, hogy ő a zenészekért nem vállal felelősséget.

– Nem is kell – mondta Weniger –, ezért az éhbérért Osiński úr úgyse talál fúvóst a helyünkre.

A zenészek javasolták, vegyék be fizetésemelési kérelmüket.

A követeléshez Gerlicer is csatlakozott.

– Ez hülye – állapította meg Szczurowski. – Ha őt kirúgják, az állásával a lakását is elveszti!

– Lakjon maga abban a lyukban – mondta Gerlicer –, ott, a tető alatt, ami akkor is beázik, ha hetekig nem esik az eső, lakjon ott csak maga, művész úr.

Fiszer szerint inkább cikket kéne írniuk a Klingsberg-vitához kapcsolódva.

– Ki írná alá? – kérdezte az ajtóból Kudlicz gúnyosan. – Ipszilon úr?

Malinowski túlkiabálta a zúgást:

– Új igazgató tanácsot kell kijelölnünk! Leváltjuk az előzőt!

– Az igazgató tanácsot a kormány hagyta jóvá! – ordította Kudlicz.

– De én nem választottam meg a kormányt! – bömbölte Malinowski. – Engem a kutya se kérdezett!

Rutkowski az ég felé emelte a karjait, kissé Bogusławski híres gesztusára emlékeztetően, és így nyilatkoztatta ki, hogy ez nem a szejm, hanem a színház.

– Franciaországban – jegyezte meg Cieślak úr félhangosan – ilyenkor beszüntetik a munkát.

Bogusławski elismerően biccentett feléje. Aztán nem várta meg, amíg felszólítják, hogy álljon a felkelés élére, felkapta a kérvényt, és bevitte Ledóchowska öltözőjébe.

– Itt kell aláírni – bökött a papírra.

Ledóchowska elpirult, és a kezébe vette a kérvényt.

– Aláírhatom – mondta, miután elolvasta –, gondolja, hogy lesz valami foganatja?

– Feltétlenül.

Ledóchowska aláírta.

Bogusławski átvette a papírt, nézegette.

– Ejnye, Trusia – mondta feddőleg és atyaian –, hogyan lehet maga ennyire felelőtlen? Maga nem írhat alá akármilyen hülyeséget, magának a karrierjével kell ám törődnie.

Apró darabokra tépte a kérvényt, és az ajtóból visszaszólt:

– Amint Żółkowski felépül, megcsináljuk a tegnapi változásokat. Az előadás eddig magáról szólt, hát ezentúl nem magáról fog szólni.

Ledóchowska megszégyenülten hallgatott.

A kocsmában közben elült a hangzavar, mindenki egészségesen kiüvöltötte magát, a zenészek visszamásztak a zenekari árokba, a mesterek a sötét műhelyekbe, Malinowski pedig gyorsan leitta magát. Tobiasz Macrott és Wąsikowski már a jelentését körmölte, amikor Cieślak a folyosón elcsípte Bogusławskit.

– Vagyunk néhányan, Mester – suttogta –, már beszéltem velük, esetleg röpiratok is lennének, de van egy feltételünk…

– Hm?

– Én nem értek vele egyet… de hát azt akarják, hogy a Mester esküdjön fel a guillotine-ra.

Cieślak úr szabadkozva, nagy kínban mosolygott.

– Na igen – mondta Bogusławski.

Hallgattak, aztán Bogusławski bátorítóan megveregette Cieślak úr vállát.

– Senki se tehet a főnökeiről – mondta szeretettel.

Kiment a színházból. Most hova menjen? Dominik Krysiński radikális, bátor fickó, őt a diákok is szeretik, tódulnak a gazdaságtani előadásaira. Igen, de ő kikeresztelkedett zsidó, és ha Krysiński kel a védelmére, az összes antiszemita meg fogja támadni.

Krysiński kiesett.

Megint elment Staszichoz, ezúttal otthon találta. Az inas bejelentette, Staszic kijött a fogadószobába.

– Nem kellett volna Zajączeket gúnyolni – mondta Staszic üdvözlés helyett szigorúan.

Bogusławski valami olyasmit mondott, hogy már ő is látja, tényleg, bár ő voltaképpen nem is úgy akarta.

– Emlékszel? – kérdezte Staszic. – Én már kilencvennégyben megmondtam: „Kościuszko hiába akar Washington lenni, Lengyelországot csak egy új Sulla mentheti meg.”

Bogusławski azt morogta, hogy emlékszik.

– A történelem engem igazolt – állapította meg Staszic. – Szerinted a gyermekek még érintetlenek?

Bogusławski nem értette a bakugrást.

– Az Emberi Nem című poémán dolgozom – közölte Staszic –, ez lesz az új De rerum natura. Van egy rész a gyerekekről, nehezen boldogulok vele… Múlt vasárnap kivittem egy csomó koszos kölyköt az erdőbe, és szélnek eresztettem őket, néztem, mit művelnek. Szerintem dolgozniuk kellett volna, fára mászni, gyümölcsöt keresni, mert éhesek voltak, nem adtam nekik enni…

Staszic idegesen harapdálta a szája szélét.

– De nem dolgoztak a büdös kölykök, visszarohantak hozzám, sírtak, hogy vigyem haza őket… Jövő vasárnap megint kiviszek egy csomó gyereket, majd más néprétegekből válogatom őket…

Bogusławski gyorsan más témára váltott, azt mondta: újraolvasta a negyedszázaddal korábbi Staszic-kiáltványt, a Lengyelországhoz intézett utolsó figyelmeztetést, és sok igaz dolgot talált benne. Staszic nem hatódott meg, az egész igaz, nemcsak egyes részei.

– Fejlődés – jelentette ki – és monarchia.

Aztán elpanaszolta, hogy Mostowski ki akarja venni a kezéből a bányák ellenőrzését. Bogusławski ezt kifejezetten helytelenítetne.

– Írj a Klingsberg mellett – kérte végre az Akadémia elnökét.

– Hogy én? A Klingsberg-et védjem? Mi jutott eszedbe?

– A te plebejus koncepciód…

– Az Európai Egyensúly-ban – közölte Staszic – világosan leszögeztem: a nemesség a nemzet törzse.

– Attól még megvédheted a Klingsberg-et!

– Hol van abban szó a lengyel nemességről? Hol van benne szláv mitológia?

Staszic meg volt sértve.

– Én Niemcewicznek is számtalanszor megmondtam: rossz úton halad. Te is téves úton jársz, semmi filozófiai emelkedettség nincs a játékodban. Mit védjek meg egy hibás előadásban? Delille abbé is megírta…

Bogusławski késő délután ért Wincenty Krasiński palotájához. Egy inas bevezette, egy lakáj hellyel kínálta, és egy fiatal, csinosan öltözött titkár fogadta, különösen a nyakkendője volt feltűnően elegáns.

Bogusławski előadta, hogy szívesen rendezne házi színielőadásokat a tábornok úr számára.

A titkár udvariasan végighallgatta. Aztán közölte, hogy a tábornok úr, sajnos, elfoglaltságára való tekintettel nem tudja fogadni Bogusławski urat, de a listára természetesen szívesen felveszik.

– Listára?

A fiatal titkár elnézően elmosolyodott.

– Már mások is ajánlkoztak – mondta udvariasan –, a Nemzeti Színház társulatának legalább a fele. Bogusławski úr természetesen felkerül a listára. Amennyiben Bogusławski úr valamilyen produkcióval részt óhajtana venni a tábornok úr egyik csütörtöki ebédjén, kéretik e produkciót részletesen ismertető levelet írni.

A titkár kedvesen mosolyogva felállt, a társalgást befejezettnek nyilvánítva.

Eső esett, nyomottan nyugodt volt a város, Bogusławski úgy érezte: itt már senkinek semmi sem fontos, a legkevésbé a színház. A Klingsberg-nek sikere volt, talán; ha volt is, azóta szertefoszlott.

Fáradtan üldögélt otthon, Marianna érdektelen hírekkel traktálta, Żółkowski már otthon van, a diákok még mindig kiragasztgatnak cédulákat a Klingsberg-ről, a csendőrség letépdesi őket. Linde, a nyelvész, a líceum igazgatója fegyelmit helyezett kilátásba azoknak a diákjainak, akik engedély nélkül színházba mennek.

– Amint Alojzy felgyógyul, biztosan megint játszhatsz – mondta Marianna vigasztalóan.

Másnap reggel Marianna vásárolni ment, majd visszarohant, kezében a Pamiętnik Warszawski című hetilap új számával. Bogusławski átfutotta és a színházba sietett. Beesett Ledóchowska öltözőjébe.

– Végre! – kiáltotta a Mester, és ujjával az egyik bekezdésre bökött.

Ledóchowska hebegett valamit, Bogusławski türelmetlenül leintette:

– Olvassa már!

„…Különös emberek ezek az Ikszek, akiknek társaságába tartozhatni ugyan nincs szerencsém, ám szentül hiszem, hogy véleményüket oszthatni lelkem joga és kötelessége, minthogy eszmefuttatásaik eleddig megalapozottnak és bölcsnek tűntek föl szememben…”

– Ezek többen vannak?! – ámult el Ledóchowska.

– Úgy látszik – felelte Bogusławski, és a kezét dörzsölte.

– És maga ennek örül?

– Így izgalmasabb, nem? Na olvassa!

Ledóchowska a cikk aláírásához lapozott.

– Dupla vé – mondta, elgondolkozott –, ez a W. eddig Kostka Potocki jele volt.

– Valószínűleg most is az. Legalább tudjuk, hogy kultuszminiszterünk nem azonos Iksz úrral.

– De hát kik lehetnek ezek az Ikszek?

– Olvassa már a cikket!

W. úr a kritika régi fogásához folyamodva J…cz úr szájába olyan mondatokat adott, amelyek nem szerepeltek J…cz úr írásában, majd ezeket szépen, sorban megcáfolta. A kritika másik bevált fogását alkalmazva azonosította J…cz urat Bogusławskival, és kettejük írásait egyszerre cáfolta. A kritika harmadik bevált fogásával élve pedig Bogusławskit, a színészt azonosította az általa játszott szereppel. Íly módon kijelentette:

„…az olvasóban az a meggyőződés alakulhatott ki, hogy Klingsberg úr Poniatowski vagy Kościuszko emlékművét védi, s a nemzeti dicsőség e felkent oltalmazója értük kíván bosszút állni. Ámde uraim! Hiszen itt csak Klingsbergről van szó! Persze, amennyiben óhajtják, hajlandó vagyok elfogadni, hogy Klingsberg a mi nemzeti ereklyénk, s két nagy emlékművünk van immár Varsóban: az öreg Zygmunt, nagy királyunk a palotatéren az oszlop tetején, s az öreg Klingsberg a Nemzeti Színházban. Mondom, elfogadom Klingsberget nemzeti ereklye gyanánt, azon aprócska különbségtétellel, hogy Zygmunt két évszázada sírjában pihen békésen, az öreg Klingsberg azonban él, és túlságosan elevenek még a hívei…”

– Na, dögöljünk meg a kedvéért? – kérdezte Bogusławski.

„…Klingsberg nem kedveli a külhoni példákat, s dicsekvőn azt írja: lengyel vagyok, a lengyeleknek játszom. Mi nem vitatjuk Klingsberg úr tehetségét, ám engedje meg kifejtenünk ama vélekedésünket, miszerint az ő játékmodora talán mégsem egészen az egyetlen s egyedül üdvözítő a világon. Valamit talán, engedelmével, még ő is tanulhat ama nagyságoktól, mint Garrick, Lequin, Previll, vagy éppen Talma és Iffland. Egyáltalán, kérdem én: lengyel ez a Klingsberg? Nem az, hiszen német szerző alakja, német ruhában kellene járnia, és lengyelül csak beszélnie volna szabad…”

– Vagy azt sem – mondta Bogusławski. – Ha kultúrországban élnénk, olyan választ írhatnék, hogy az egész nemzet a hasát fogná nevettében. Leírnám, hogyan tárgyalt W. úr miniszterelnökként Napóleonnal. Tudja, mit mondott Napóleonnak, amikor a nemzetet kellett volna képviselnie? A francia színházat szidta neki, amiért rosszul játsszák Racine-t! És megpróbálta rábírni a Hadak Urát, hogy tiltsa be a pongyolán fogalmazó Molière-t! Mindezt pedig tette itt, Varsóban, miközben a franciák felzabálták mindenünket, és mi az éhhalál küszöbén álltunk! De persze honnan tudta volna ezt Kostka Potocki, ő sose látott sorbanállást a pékek előtt. Aztán a háború alatt, felelős emberként, beleásta magát az archeológiába, és Winckelmannt fordított gondosan!

– Miért, mi ugyanakkor komédiákat játszottunk – mondta Ledóchowska.

– Különben éhen haltunk volna. De Kostka Potocki? A Nagy Lengyel Kelet Nagymestere? Aki megnyitotta kastélya képtárát a tömeg előtt, csak hogy mindenki láthassa a Canaletto- és Bacciarelli-vásznak közé csempészett új képet, az éppen aktuális uralkodó képmását?!

– Mi is ezt csináljuk – jegyezte meg Ledóchowska csöndesen –, a Mester évtizedek óta játssza az aktuális uralkodó szerepét például a Cinná-ban.

– Mert én abból élek – legyintett Bogusławski. – De ő ideológus, ő nincs rászorulva, benne a viszketegség buzog. Olvassa el a végét.

„…Nem látszik megalapozottnak a lengyelségre való hivatkozása, amikor szó sincs patriotizmusról és lengyelségről, csak Színház van, Színész és Kritika. Ne keverjünk össze egymástól távol eső dolgokat, és azt is feledjük el végre-valahára, hogy valamikor összetévesztettük őket. Egy ideig bőven elég hősünk akadt, hogy most végre megszabaduljunk a fölösleges izgalmaktól. Minden maradjon a maga helyén, adjuk meg egymásnak a kölcsönös tiszteletet, és akkor remélhetjük, hogy még sok Klingsberg kvalitású színész jelenik meg deszkáinkon. Őszintén kívánom ezt, őszintébben, mint ő maga és hivatatlan prókátorai, mert ha valakinek, úgy az igazi tehetségnek illendő a szerénységben is tündökölnie…”

– Engem lehet bántani – mondta Bogusławski. – Klingsberget is lehet szidni. A lengyelséget nem lehet. Ez óriási hiba. Figyelje meg, Trusia, lesz itt haddelhadd.

Bogusławski nevetett.

– Tizennégy éve, emlékszik? muszáj volt előadnunk Kostka Potocki vígjátékát, akkorát bukott, de akkorát!… Azóta gyűlöl. Szegény. Pedig álnéven írta.

Bogusławski vett néhány példányt a hetilapból, és Mariannával elküldte Sołtyknak, Linowskinak, Niemojewskinak, Chodkiewicznak és Niemcewicznek.

– Hátha nem olvasták – mondta vigyorogva.

Fiszertől megtudta, hogy a városban kéziratban terjed Kotzebue úr darabja.

– Helyes – mondta a Mester.

Osiński egész nap nem volt látható.

Bogusławski másnap reggel az ablakából nézte a felbolydult Krasiński teret: polgárok csoportosultak egy-egy rikkancs köré, és újságot olvastak. Marianna leszaladt.

A Korrespondent-ben egy magát Y betűvel jelölő szerző – Kudlicz ihletett jósnak bizonyult – a következőket írta:

„…Magam is örömmel csatlakoznék X. úr ízléséhez, mint az irodalomértők egyike, és igazán szívesen csak Voltaire, Racine, Corneille, vagy éppen Sophocles, Eurypides, Terentius és Plautus drámáit tekinteném meg, egy olyan városban azonban, mint Varsó, ahol a közönség rendelkezésére csak egyetlen színház áll, miért ne engedhetnénk azon osztályok javára, melyek szintén a közönség részét képezik? Miért tagadnánk, hogy nemcsak a napi munkában fáradt kézművest, hivatalnokot, gazdasági és házi bajokban szenvedő polgárt, de az irodalomban járatos fennkölt lelkeket is megnevettették az X. úr által nehezményezett és alacsonyrendűnek minősített Klingsberg és társai? Könnyebb az ízlést megtisztítani más európai államokban, ahol több színházba lehet elmenni, és ahol a közönség az ízlésének megfelelő színházat választhatja. Jobb lenne, ha volna olyan színházunk, amely városunk szegényebb részének is szórakozást nyújthat. Amíg az igazgatóság nem képes legalább két színházat fenntartani, emlékezzünk arra, hogy a kakasülőn helyet foglalók, akik keményen megdolgoznak a jegyük áráért, jogosan keresnek maguknak szórakozást.”

Bogusławski örült is, nem is. Hogy a fenébe mehetett át ez a cikk a cenzúrán? Hiszen itt demokráciát követelnek! Pękalski bátor lett? Mitől?

A Gazetá-ban bizonyos Ł. úr hasonló húrokat pengetett:

„A bírálathoz bizonyos összehasonlítás szükséges, valami létezőnek az összehasonlítása avagy más létezővel, avagy valamely elképzelt dologgal. Így hasonlítják össze Bogusławski és Ledóchowska játékát a Párizsban jártak az ottani színészekkel, azok pedig, akik emlékezhetnek mondjuk Garrickra, az ő művészetével.

Nekünk azonban a körülményekkel is számolnunk kell. Kicsi a városok lakossága, és tudnunk szükségeltetik, hogy a közönség nem művelődni, hanem csak szórakozni kíván.

Hol a bőséges jövedelem nemcsak a szükségleteket fedezi, hanem azon felül is elégséges, ott a tehetség a közönség jóvoltából fenntarthatja magát. Hol azonban a közönség csak pár tucat művészt képes eltartani a színművészet valamennyi ágában együttvéve, ott a királynak szolgát is, a komikának tragikus szerepet is, a prózai színésznek operaszerepet is játszania kell. A szükség nyomorította színész a pillanatnyi igények szerint kénytelen fellépni, ha ugyan van hozzá kedve és ereje.

A színházunkat ért kritika ugyan gyakran igazságos, nekem azonban Boyron szavai járnak az eszemben. A nagy francia színész, aki nyomora miatt öregkorában kénytelen volt visszatérni a színpadra, nagyot bukott egy hajdan sikeres szerepében. Ha jól emlékszem, Rodrigót játszotta. A nagy színész a közönség hálátlan nevetésére kilépett a szerepéből és így kiáltott a hahotázók felé: Ingrat parterre, que j’ai élevé!”

– Mégiscsak használt az ármánykodásom – mondta Bogusławski vigyorogva Mariannának. – Meglátod, a Klingsberg húsz előadást is meg fog érni.

A kocsmában a kritikákat tárgyalták. Bogusławski szerényen helyet foglalt a törzsasztalnál, ahonnét előzékenyen ugrottak fel a zenészek. Bautz úr személyesen vitte oda a teát.

– Hogy van, hogy van, Bautz úr? – érdeklődött Bogusławski leereszkedően.

Bautz úr megtisztelve vigyorgott. Még mindig nem voltak fogai.

Piotrowski járult az asztalhoz. Az előreugró állú, szőkés, kopaszodó segédszínészt két éve Osiński nyomta be a Drámai Iskolába. Bogusławski nem sok fantáziát látott benne, de fölvette, akkoriban még az ilyeneknek is örülnie kellett. Piotrowski Osiński sleppjébe tartozott.

Most az egész társulat nevében, meleg hangon gratulált a Mesternek győzelme alkalmából.

Bogusławski meghatottan megköszönte.

Taps.

– Mester – folytatta Piotrowski –, a társulat többsége forrón óhajtja, hogy a Mester vállalja el a színház társigazgatását.

Bogusławski elcsodálkozott.

– Ezt szeretné a többség? – kérdezte a fejét csóválva.

– Ezt szeretnénk! – kiabálták többfelől.

– Ez nem megy – jelentette ki Bogusławski. – Osiński úr annak rendje és módja szerint vette meg tőlem a színházat.

– Vegye vissza a Mester! – kiáltotta Malinowski.

– Miből, drágaságom? – érdeklődött Bogusławski.

Csönd volt.

– De hát ez így nem mehet tovább! – mondta Malinowski, szapora könnyekkel a szemében.

– Magam is sokat tépelődtem a megoldáson – vallotta be Bogusławski –, és nem látok kiutat, hacsak… – hatásszünetet tartott –, hacsak azt nem…

Bogusławski tűnődve bámult maga elé. A szünet még mindig tartott.

– Na! – nyögte Wolski.

– Hacsak a társulat nem ír egy beadványt a kormányhoz, melyben a Nemzeti Színház önkormányzatát kéri.

– Önkormányzat… – visszhangzott a kocsmában. Bogusławski felemelte a jobb kezét, azon is kiváltképpen a mutatóujját.

– Természetesen a kormány közvetlen fennhatóságát kérve – mondta. – Vagyis azt kérjük, hogy az állam vegye meg a színházat Osiński úrtól. Ha ez megtörténik, a kormány a társulattal egyetértésben nevezné ki a színház igazgatóját, aki nem tulajdonos, hanem állami alkalmazott. Egyúttal a színészek is a közhivatalnokokkal egyenlő elbírálás alá esnének.

A kocsmában kitört a tapsvihar.

– De én nem leszek hivatalnok! Én művész vagyok! – üvöltött fel Malinowski.

A többiek lehurrogták.

– Nyugdíjat kapnánk! – érveltek kiabálva –, állandó fizetést! Havi fixet!

– Máskülönben – mondta Bogusławski, majd megvárta, amíg csönd lesz –, máskülönben továbbra is a fejünk fölött lóg a csőd. Nem kívánom Osiński úrnak, hogy olyan helyzetbe kerüljön, mint én kerültem gyakran, de sajnos előfordulhat, hogy ő sem tudja kifizetni a gázsitokat.

– De még mennyire előfordulhat – visszhangozta a kocsma.

– Szép dolog – mondta Bogusławski –, hogy a silány közönségdarabokat magas fórumon nemzetünk lelki nevelése érdekében kárhoztatni méltóztatnak, de hát eddig azokból éltünk. Osiński úr, maga is emelkedett lelkületű művész lévén, igen jóhiszeműen csupán tragédiákat kíván játszani. Szép törekvés, ismerjük el. De hiába méltányoljuk mi, ha ebből anyagi krach lesz, nem is olyan sokára.

– Úgy van!

– Mert nézzük csak a dolgokat tárgyilagosan – érvelt Bogusławski. – Elvesztettük a közönségünk java részét, azokat, akik eddig tódultak a komédiákra és melodrámákra. Maradtak a bérlők, akik a tragédiát kedvelik. De hát a bérlők számára mindent csak egyszer lehet játszani.

– Ez így igaz!

– Emiatt nektek sokkal többet kell dolgoznotok, ugyanazért a fizetésért.

– És közben romlik a pénz!

– Hetente egy-két bemutató – folytatta Bogusławski. – Folyton új szöveg. Új díszlet. Rengeteg pénz folyik el. Már a kottát sem érünk rá tisztességesen lemásolni. A kórus semmit sem tud nyugodtan betanulni. Tragédiával nyáron nem lehet vendégszerepelni vidéken, tehát elestek egy tekintélyes összegtől. Mindez megszűnne, ha a kormány biztosítaná a fix fizetést.

Bogusławski szabadjára eresztette a közhangulatot.

A hangzavarban érvek hangzottak el Bogusławski mellett és ellen. Szymanowski felvetette, hogy hiszen Osiński úr a kormány ízlését óhajtja keresztülvinni, és ha a kormány igazgat, ha százszázalékos lesz a szubvenció, akkor aztán végképp nem a közönségnek fognak játszani, de lehurrogták. Piotrowski azzal szerezte vissza vezető szerepét, hogy javasolta: most azonnal szövegezzék meg a beadványt a kormányhoz, és írja alá az egész társulat. A Żółkowski összeverésével kapcsolatos beadvány vitája most sokkal gyorsabban és eredményesebben zajlott le újra. A színészek kijelölték a beadvány fogalmazóit: a javaslattevő Piotrowskit, Malinowskit, Dmuszewskit, Ledóchowskát és Werowskit – az utóbbi eddig elkerülte a kocsma környékét, most azonban ott álldogált az ajtóban. Minthogy Werowski nevét Kudlicz dobta be, hogy Osiński-ember is legyen a szövegezők között, Werowski, Osiński felfedezettje nem tiltakozhatott kellő eréllyel a számára kínos megtiszteltetés ellen.

Bogusławski visszautasította, hogy bevegyék a fogalmazók közé. Mint mondotta, nagyon sajnálná, ha a kormány azt hinné: a beadvány az ő személyes áskálódása Osiński úr ellen; ez elvenne a társulat követelésének súlyából.

– A beadvány Piotrowski úr ötlete – mondta a Mester, és ez igaz is volt –, és nekem, személy szerint, semmi kifogásom sincs Osiński úr, a kiváló költő és művelt irodalmár ellen, aki, jól tudom, nehéz helyzetben van, és bizony, ha én ülnék a helyében, hát még én is nehezen tudnám helyrehozni a baklövéseit.

A megválasztott bizottság elvonult egy csöndes öltözőbe. A zenészek zúgolódtak, hogy őket már megint nem vették figyelembe. Néhány munkás Cieślak vezetésével Bogusławskihoz járult, és felkérték, hogy a Mester vesse latba tekintélyét az ő hivatalnoki státusuk megteremtése érdekében. Bogusławski megígérte.

– Ennek se lesz semmi foganatja – mondta Szymanowski a Mesternek.

– Akkor is jó hecc – vélekedett Bogusławski.

Unicki úr halkan és tiszteletteljesen arra kérte a Mestert, szakítson magának egy kis időt, a direktor úr látni kívánja.

– Mindjárt megyek – mondta Bogusławski, és még fél órát töltött a kocsmában oldott csevegéssel.

Osiński komoran fogadta. Bogusławski jóindulatú együttérzéssel szemlélte az ősz, üveges szemű, potrohos csecsemőt. Az ilyen koravén kölykök között rengeteg a zseni. Furcsa, hogy Osiński mégsem az.

– Azt ugye tudod, hogy hiába lázítasz? – kérdezte Osiński lefittyedő ajakkal.

– Persze – bólintott Bogusławski.

– Jogilag a helyzetem megtámadhatatlan – jelentette ki Osiński. – A kormány ettől függetlenül is engem támogat. A kormánynak továbbá nincs pénze, hogy a nyakába vegyen egy ekkora csődtömeget. Elég neki az ország deficitje. Azt a kevés szubvenciót is vonakodnak megadni, amiért könyörgök.

– Na igen – mondta Bogusławski –, de a helyzet kicsit megváltozott. Ők tették érdemén felül fontossá a színházat, ezt most nehéz lesz egyhamar visszacsinálni.

– Mindent vissza lehet csinálni – mondta Osiński. – Ne hidd, hogy egy-két újságcikktől te vagy a nyeregben.

– Nem hiszem – szögezte le Bogusławski.

– Hát akkor mit akarsz?!

– Játszani – mondta Bogusławski. – Ha nem veszed le a Klingsberg-et, most nincs ez az izgalom.

– A Klingsberg-et akkor sem fogod játszani – sziszegte Osiński.

– Nekem mindegy, mit játszom – mosolygott a távozó Bogusławski kedvesen.

A kocsmában az időközben elkészült beadványtervezetet tárgyalták. Ledóchowska és Werowski összeszólalkozott egy mondaton, Ledóchowska gúnyos nyilatkozatot tett Werowski aludttejvéréről; Werowski fejtegetésbe kezdett a tragikák velük született butaságáról.

– Azért, mert nekem a családomra, a gyerekeimre is gondolnom kell, maga pedig ott hagyta a férjét, vagy éppen a férje magát, ki tudja, milyen szennyes ügyek miatt, attól maga még nem lett bátor asszony, nagyságos grófné! – fejezte be fejtegetését Werowski a maga szép zengésű hangján.

A kocsma pompásan szórakozott, amikor Ledóchowska válaszul a tajtékzó Werowskihoz dörgölődzött és a felesége szerepét játszva, turbékolva óvatosságra szólította fel a porontyok érdekében. Werowski vérvörösen rohant ki a kocsmából.

– Könyveket vásárol – közölte Szymanowski megvetően Werowskiról –, az antikváriumokat bújja, mert megtudta, hogy én könyvgyűjtő vagyok. Még ebben is engem majmol! Másodlagos fajankó. Elhalássza a szerepeimet, és azt képzeli, a műveltségemet is elszedheti!

Az óvatosabbak az elrohant Werowski helyére Kudlicz kooptálását javasolták, ő azonban már nem volt a kocsmában. Így aztán, a zenészekre való tekintettel, Elsnert szavazták meg a szövegező bizottságba. A mindig gondterhelt karnagy habozva bár, de vállalta a részvételt.

A színház előtt Bogusławskit rajongók vették körül, mint a régi szép időkben; hajdani ismerősök és állítólagos ismerősök tűntek elő, akik hivatkozván az egykori kapcsolatra, most ügyes-bajos dolgaik elintézését kérték a Mestertől. Bogusławski sok apró, peres ügyet följegyzett a noteszébe, és megígérte, hogy a maga részéről mindent megtesz. Azzal szabadult a gyűrűből, hogy kikottyantotta: délután a helytartóhoz hivatalos, addig pihennie kell.

A háziúr a kapuban várta és tisztelettel megkérte a Mestert, ne a lakásán fogadja majd hódolóit, mert neki elege van az éjszakai csendháborításokból meg egyebekből.

– Egyebekből? – érdeklődött Bogusławski.

– Igen, kérem – mondta a háziúr alázatosan. – Nem szeretnék harmadszor is idézést kapni a városparancsnokságra.

– Kétszer már kapott?

– Kaptam, kérem. Ma vittek oda másodszor.

– Remélem, bántódás nem érte.

– Az nem, csak az inzultus, ugyebár.

– Nem szólították föl, hogy tegye ki a szűrömet?

– Ezt így, kérem, nem mondták.

– Hanem mit mondtak?

– Érdeklődtek, már bocsánat, hogy a Mesternek nincs-e lakbérhátraléka.

– Na és nincsen?

– Tudtommal még nincsen, kérem.

– Szerintem sincs – mondta Bogusławski –, gondosan őrzöm uraságod nyugtáit.

Marianna fejedelmi ebédet készített. Hús is volt, borjúhús! Színházrajongók hozták ajándékba, de még a nevüket se mondták meg.

– Lenne itt közönség – mondta Bogusławski fáradtan –, közönség mindig van, csak az a kérdés, sikerül-e áttörnünk hozzá.

– Mi lesz most? – kérdezte Marianna.

Bogusławski nem tudta.

– Minél több fejtörést kell nekik okozni – mondta határozatlanul –, nehogy azt higgyék, az első szóra behódolunk.

Délután egy lakáj átadta Sołtyk meghívását. A várnagy este másodmagával fogadta. Bogusławskit émelygés fogta el Stanisław Grabowski láttán. Az alattomos tekintetű férfinak, Bogusławski legalábbis úgy érezte, biztosan nyirkos, ragacsos tapintású a keze. Nem sokszor találkozott vele, húsz éve még kellemes, okos fiúnak látszott és Stanisław August törvénytelen fiaként önérzetesen, büszkén, koraéretten válaszolgatott a felnőttek nyálas pöntyögésére. Az anyja Igelström besúgója volt, a királyt a száműzetésbe is elkísérte, állítólag ő bírta rá, hogy írja alá a lemondását. A fiúnak az is elég lett volna, ha az anyját oktalanul tartják besúgónak. Az ilyesmit kétféleképpen lehet ledolgozni, gondolta Bogusławski, az ember vagy forradalmár lesz, vagy ragaszkodik a családi hagyományhoz, és még nagyobb gazemberré válik. Grabowski a második utat választotta, egészen nyíltan súgott be a poroszoknak, a franciáknak, és most nyilván az oroszoknak dolgozik. Bogusławski mégsem lepődött meg igazán, hogy Grabowskit Sołtyk társaságában találja. Az utolsó lengyel király vér szerinti fia szükségszerűen merül fel a hatalmi spekulációkban.

Jókedve azért nem lett tőle.

Bogusławski helyet foglalt, és melegen megköszönte a várnagynak a Klingsberg-vitában nyújtott segítséget.

Sołtyk kicsit gondterhelten bólogatott.

– Azt hiszem – mondta kis hallgatás után –, a vitának most már nem lesz folytatása. Pękalskit nagyon megrótták.

– Gondolom – mondta Bogusławski –, más oldalról kapott némi elégtételt.

– Amennyire lehetett – mondta a várnagy.

Megint hallgattak. Sołtyk nem látszott különösebben harciasnak. Nem lesz itt ütőképes árnyékkormány soha.

– Ezek az Ikszek – mondta a várnagy – magának nyilván igen kellemetlenek, én azonban nem tulajdonítok jelentőséget a működésüknek. Látnivalóan az az elvük, hogy mindenki maradjon ott, ahol a háború vége érte. Be akarják fagyasztani a társadalmat.

– Ezt Kostka Potocki ki is mondta – jegyezte meg Bogusławski.

– Igen. Csakhogy ebbe a programba előbb-utóbb mindenki belebukott eddig. Ők is bele fognak bukni.

– Az a kérdés – mondta Bogusławski –, mennyi idő alatt. Nekem már nincsenek évtizedeim.

– Nekünk sincsenek – szólalt meg Grabowski.

Csönd támadt.

– A vitának már csak azért is vége lesz – folytatta aztán a várnagy –, mert szerintünk az Ikszek tévesen lovagolnak a színházon. Azt képzelik, hogy a színház még mindig az a nyilvános fórum, amely tíz-húsz éve tömegeket tudott mozgósítani, félnek ettől, ezért irkálnak mindenfélét. Holott a színház ma már tökéletesen érdektelen.

– Már bocsánat – vetette közbe Bogusławski –, az ilyesmi csupán elhatározás kérdése. A kormány nem akar tömegeket a színházban. De ha valaki a populáris színházban fantáziát lát, megvannak az eszközök, hogy a színházat ismét nyilvános fórummá tehesse.

– Csakhogy ezt mi sem akarjuk – mondta Grabowski élesen.

– Nem vagyunk olyan helyzetben, Mester – mondta Sołtyk lágyabb hangon –, nem tehetjük ki magunkat egy irányíthatatlan népharagnak. Nyilvánvaló, hogy bármekkora lázongó tömeget egy pillanat alatt szétzúznának. Itt ül Varsóban a cár öccse mint a lengyel sereg főparancsnoka… a cár összejátszik Metternichhel… minek részletezzem? Minden parányi rendbontást ezerszeres túlerővel verhetnek le bárhol, Varsóban, Itáliában, Hispániában, Görögországban… Erre szülték meg a Szent Szövetséget. Ép elméjű ember nem hiheti, hogy ma a színházban akár csekélyke eredménnyel is kecsegtető politikai csatározást lehetne létrehozni, hát még irányítani. A tömeghisztériáért legelőször minket vonnának felelősségre. Minden volt és leendő bűnt ránk hárítanának. Ha a cár bal lábbal kel föl, minden ok nélkül is a fejünket veheti. Különben elvi kérdés, hogy nem akarunk, nem akarhatunk többé értelmetlen vérontást.

Bogusławski bólintott. Ez az eredménye annak, hogy a cár nagybölcsen a legvadabb ellenzékét is ajnározni hajlandó. Sołtyknak túl sok a féltenivalója.

– Ön, Mester – folytatta Sołtyk –, kétségkívül továbbra is zseniális. Minden tiszteletem és legmélyebb rokonszenvem az öné.

– Csatlakozom – mondta Grabowski leereszkedően.

Bogusławski az ajkába harapott.

– De be kell látnia – mondta a várnagy –, hogy az a vonal, amit a Klingsberg-ben kipróbált, támogathatatlan. Őszintén megvallva, mi valami olyasmit vártunk, ismerve az ön kivételes helyzetfelismerési képességét, hogy szakít a populáris játékmodorral, és kidolgoz valami kevésbé veszélyeset, kevésbé látványosat, de olyat, amilyet mi a kormány vonalával szemben mégis támogathatunk. Nem tudom, hogy ez mi lenne, hiszen ezt önnek jobban kell tudnia nálunk. Ebben az esetben mi feltétlenül megvédenénk önt. Azt is támogatnánk, hogy önálló színházat alapíthasson, mert így szőrmentén, de világosan kifejthetnénk különállásunkat az ön színházi törekvése kapcsán.

– Erre képesnek érzem magam – mondta Bogusławski reménykedve.

– Ennek a lehetőségét nem is vetettük el – mondta Sołtyk bíztatóan.

– De most nincs rá mód – közölte Grabowski.

– Nézze, Mester – mondta a várnagy –, nyílt kártyákkal játszom. Sándor már rájött, hogy a vallásra kell játszani, ezért hülyítette meg Woroniczot, de a kormány még semmit sem vett észre. Azt hiszik, még mindig a felvilágosodásban élünk. Nem látják, hogy most mindenki visszahúzódik a saját lelkébe, hiszen más tere nem maradt. Mi felvettük a kapcsolatot az egyházzal, és stratégiánk reménnyel kecsegtet. Értesüléseim szerint egész Európában hasonló a helyzet.

Sołtyk kurtán felnevetett.

– Én ugyan rühellem az egész képmutató klerikális bandát – mondta –, de be kell látnunk, hogy pár éven belül egész Európa vallási tébolyba esik. Visszatér a középkor, tehát középkori harcmodorra kell áttérnünk. A katolicizmus az egyetlen erő, amely Európát ismét akcióképes tömeggé szervezheti. Meg fognak szűnni a nemzeti ellentétek. Ha Lengyelország ennek a harcnak az élére áll, keresztes hadjáratot lehet hirdetni a cár ellen. Vallásháborúra kell építeni, és ez nálunk különösen szerencsés forma lehet, a protestáns németek és a pravoszláv oroszok ellen vallási alapon is mozgósítható a lengyelség. A vallás révén Európa katolikus országait is megnyerhetjük szövetségesnek. Napóleont hiába istenítettük, csak ember volt, és egy ember túlságosan ingatag és halandó ahhoz, hogy hosszú távú politikát lehessen rá építeni. Tartós, nemzetközileg garantált isten kell, és nem hihetjük, hogy célszerűbb istent tudunk kitalálni, mint amelyik évszázadok óta már úgyis adva van. Szerencsénknek kell tekintenünk, hogy gyöngék voltunk felvilágosult elménkkel ezt az istent kitörülni a sötét emberi lélekből. Figyelje csak meg, húsz-harminc év múlva Lengyelország felszabadításáért nemzetközi keresztes hadjárat indul a Vatikán vezetésével.

– Én azt nem fogom megérni – mondta Bogusławski kitérően.

Csönd volt.

– Az ön színháza, Mester, túlságosan világi – mondta Sołtyk. – Pedig én tudom, és ezt hangoztatni is szoktam, önben megvan a nagy lengyel próféta csírája. De mi nem hivatkozhatunk a puszta lehetőségre. Mihelyt ön megtestesíti ezt a prófétát, minden erőnket latbavetjük önért. De hát ma, lássa be, az a helyzet, hogy az ön játékmodora nemcsak az Ikszeknek hátrányos, hanem, túlságosan világi, racionalista voltánál fogva, nekünk sem kedvező.

Bogusławski hallgatott. Nektek is veszélyes vagyok, gondolta jólesően.

– A hosszú távú politika – magyarázta a várnagy intelligensen – mint olyan, apró lépésekből tevődik össze, és nem a színház a színtere. Mi egyrészt a lelkek rezdüléseit kívánjuk követni és óvatosan irányítani, másrészt a jelenlegi helyzetben kénytelenek vagyunk beszivárogni a réseken. A Klingsberg-vita nagyon jól jött, hogy kipróbáljuk, alkalmazható-e ez a taktika, és őszintén hálásak vagyunk önnek, hogy segített megállapítanunk elgondolásaink helyességét. Nevezetesen, a kormány egyes tagjai és talpnyalóik bizonyos rétegei hajlandók a kettős játékra. Ez nagy hozadék. Nemcsak Pękalskira gondolok. Az Ikszek között is vannak ilyenek. És, mit tagadjuk, ön is ilyen, Mester. Gondolom, nem sértem meg, ha azt mondom: tisztában vagyunk vele, hogy ön adandó alkalommal az Ikszek felé is tájékozódhat.

Bogusławski hallgatott.

– Értesüléseim szerint – mondta a várnagy, és tekintetével végigsiklott a falra függesztett páncélokon, dárdákon és szablyákon, a családi örökségen –, az Ikszek minden szerdán üléseznek a Mostowski palotában.

Bogusławski rezzenetlen arccal hallgatott.

– Az elfajzottakat szidják – mondta Sołtyk gúnyosan. – Mozartot, amiért tönkretette az összhangzattant, Beethovent, aki felrúgta a szonátaformát, Talmát, aki üvöltözik a színpadon… Stanisław August csütörtöki ebédeit majmolják.

– Nem állíthatok be a Mostowski palotába – mondta Bogusławski.

– Én sem vagyok bejáratos – mondta Sołtyk iróniával. – Próbáljon meg egyenként vadászni rájuk. Lipiński, Osiński, Matuszewicz, Niemcewicz, a két Plater, Fredro és Koźmian mindig ott szokott lenni. Olykor Czartoryski is. Sierakowski. Wyszkowski. Morawski tábornokot különösen a figyelmébe ajánlom, művelt és érdekes fiatalember.

– Ezek mind Ikszek? – kérdezte Bogusławski elszédülve.

– Wirtemberska asszony is köztük van. Elżbieta Krasińska asszony szintén ott lebzsel. Ismeri? Nagyon szellemes hölgy, kár, hogy púpos. Goethe is kedvelte, Karlsbadban állítólag még románcuk is volt. Képzelje el Goethét egy púpos nővel az ágyban.

Sołtyk nevetett.

Bogusławski kábán állt az utcán, szórakozottan, zsebében matató ujjaival nyugtázta, hogy a várnagynak ezúttal nem jutott eszébe pénzzel kisegíteni, és közben azt mormolta: csupa miniszter és államtanácsos.

Iksz úr maga a kormány.

Marianna azzal fogadta, hogy a távolléte alatt rokonszenvtüntetés volt a ház előtt, a csendőrség feloszlatta.

– A hős ellenzék felszólított, hogy hódoljak be a kormánynak – mondta Bogusławski a fogait csikorgatva –, pompás, mi?

Amikor Marianna ételt rakott elébe, kutyaszerű morgást hallatott, és a cédulái fölé hajolt.

Meggyőződés nélkül, rutinból rakta össze az Ikszeket, minden cédulára egy-egy nevet írt, összekeverte és kiosztotta őket. Azzal kéne kezdenem, gondolta, kik játszhatnak közülük kettős játékot.

Nem tudott odafigyelni.

Kikiabált Mariannának, miért nem hozza már a vacsorát. Marianna zokszó nélkül újra behozta.

Nemcsak az Ikszeknek kellemetlen a vita, hanem az Ipszilonoknak is.

Végül is ugyanazt akarják. Nem akarnak semmit.

Kormány vagy ellenzék, klérus vagy miafene, felvilágosult Kostka Potockik, Skarszewski püspök, Zajączek, mindegy, rossz oldal van mindenütt.

A dolog valószínűleg úgy áll, hogy az Ikszek és az Ipszilonok annak rendje és módja szerint kiegyeztek egymással. A kérdés csak az, hogy Wojciech Bogusławski személyéről van-e a paktumban valamilyen záradék, és ha van, vajon az Ikszek kötelezőnek tekintik-e majd a végrehajtását.

Sołtykra bízták, hogy ezt közölje vele. Tekintettel a régi, fegyvertársi kapcsolatra.

Marianna azt mondta, hogy ő most elmegy a fiához, mert ő segítene, de hát nem tudja, mit tegyen. Menj csak, morogta Bogusławski. Marianna elment. A szobában hideg volt, Bogusławski magára vette a bundáját, aztán előszedte a vita anyagát, és nagy keserűség fogta el a saját válaszcikkei láttán.

Aki ezeket a válaszokat olvassa, azt hiheti, hogy Bogusławski úr normális körülmények között, netalán anyagi jólétben éldegél, hiszen az újságban ki van nyomtatva a neve, híres ember, szabad leírnia akármit, miközben a nélkülöző milliókról ennyi sem marad fenn: egy aláírás valamelyik silány minőségű papírra nyomott, hamar sárguló újságban. Bogusławski úr könnyen beszél, mindene megvan, támadják, de támogatják is, híres ember. Egyszerre nagyon rossz lett a szájíze. Bedőlt a vitának. Nem kellett volna részt vennie benne.

Nyílt az ajtó, Bogusławski azt hitte, Marianna jött vissza. Helyette Niemcewicz lépett a szobába.

– Szépeket írtál – mondta Niemcewicz köszönés helyett, és kigombolta a bundáját, aztán mégse vette le. – És jól is játszottál.

– Köszönöm.

Niemcewicz leült és hátravetette dús, ősz sörényét. Hiúzszeme gúnyosan csillogott.

– Hideg van nálad. Csak nem szűkölködöl?

Bogusławski elvigyorodott.

– Mennyi lakbérhátralékod van? – érdeklődött Niemcewicz.

– Képzeld, még egy hónapig lakhatok.

– Ez itt egy váltó – húzott elő egy papírost Niemcewicz –, huszonötezer.

Bogusławski elszédült.

– Vegyél magadnak egy házat – tanácsolta Niemcewicz.

– Mi a feltétel?

– Találd ki.

– Nem játszhatok többet? – kérdezte Bogusławski, és elcsuklott a hangja.

– De játszhatsz. Csak másképpen. Ritkábban.

– Tisztelettudóan?

– Te mondád.

– Ez nem a te pénzed – mondta Bogusławski.

– Nem hát – felelte Niemcewicz –, nekem nem érsz ennyit.

– Magadról te írtál kritikát, igaz?

– Nem rossz jel, ha még mindig összetéveszthetetlen a stílusom.

– Ki írta a többit?

– Akik ezt a váltót küldik. A híveid.

– Neveket mondj.

– Nem vagyunk a pétervári börtönben.

– Úgyis tudom – legyintett Bogusławski.

– Persze hogy tudod – mondta Niemcewicz kedvesen. – Küldtek volna többet is, ha mondjuk röpiratokat adsz ki ellenünk. Én kifejezetten számítottam rá, és nagyon csodálkoztam, hogy egyetlen nyomdász sem jelentett fel, amiért ilyesmivel próbálkoztál volna.

Bogusławski szomorúan elmosolyodott.

– Már nem vagy egészen a régi – mondta Niemcewicz finoman –, de azért a Klingsberg, az zseniális volt. – Vihogni kezdett. – Láttad volna a képüket! Jól betettél az Ikszeknek!

– Te írtad rólam a levágó kritikát?

– Én nem írok rólad rosszat. Az előfordulhat, hogy semmit sem írok rólad, de rosszat biztosan nem. De azért meg kell mondanom, hogy a mecénásaid se voltak elragadtatva az öreg Klingsbergtől. Ha ők nem fogalmaznak ennyire szőrmentén, bizony most többet kapnál. De hát nem megy nekik a bátorság valahogy. Amíg ki merték dugni a fejüket, öregem… azt hitték, hogy akkor nyissz. Holott akinek volt egy csöpp kis mersze, annak a száját zsíros falatokkal tömték be. Mint neked is.

– Ne mondd – mondta Bogusławski eltűnődve. – Żółkowskit például összevertétek.

– Pardon, azok nem mi voltunk. Kicsit túlbuzgott a söpredék, de meg is kapták érte a magukét. De ha mindenféle furcsaságokat hallasz majd hamarosan, ne lepődj meg. Linowski kicsit gazdagabb lett. Linde úr kitüntetésben részesül, állítólag a nagyszótárért. Roman Sołtyk mégis kap majd útlevelet. Egy csomó ifjú segédreferens lép elő referenssé, megbízható főnökök szárnyai alatt. Dąbrowski tábornokot nem fogják letartóztatni, csak éppen a tudomására hozták, hogy a titkos szervezete nem annyira titkos. Csak szegény öreg Niemojewski nem kap semmit, képzeld, nem kell neki se pénz, se hatalom, illetve mégis kap valamit, Koźmian bátyja lesz a kaliszi püspök. Úgyhogy szegény Niemojewski járt a legrosszabbul a Klingsberg-ügyből kifolyólag. És hát Woroniczot el kell küldeni püspöknek Krakkóba; ő ugyan nem tehet semmiről, de Sołtykék túl gyakran jártak a nyakára.

Niemcewicz vigyorogva nézte az összehúzott szemmel gondolkodó Bogusławskit. Aztán rezignáltan vállat vont.

– Egy halálosan beteg társadalom húsz körömmel kapaszkodik a tulajdon halálos betegségébe. Ha meggyógyítja, beledöglik.

Bogusławski még mindig gondolkodott. Szóval a vitát tudatosan provokálták. Pękalski tulajdonképpen megmondta.

– Na – mondta Niemcewicz és a váltóra mutatott –, itt van huszonötezer Iksz.

Felállt, begombolta a bundáját.

– Osiński majd ad szerepet – mondta –, nem könnyen ment bele. Ha a Klingsberg gyöngébben sikerül, már nem lennél a színházban. Viszont végképp nem lennél a színházban, ha a mi ízlésünk szerint játszottál volna.

Niemcewicz hosszan vihogott.

– A mi ízlésünk! Jó, mi? Fogalmuk sincs a színházról. Nem tudod elképzelni, mennyi poént kihúzok, amíg a humortalan lelküknek tetsző lesz minden mondatom. Emelkedetten és erkölcsösen kell írnom, nekem! Képzelheted.

Az ajtóban megállt.

– Hallottad, hogy Węgrzeckit elvitték? Nem? Tegnap este. Kérlek, Węgrzecki teljesen begolyózott. A nagyherceg kiadta az ukázt, hogy a szabóknak tizenöt garasért kell egyenruhát varrniuk a sereg számára. Minden szabónak, darabonként tizenöt garasért. Új egyenruha, mindenféle új paszományok meg fityegők. Na, erre Węgrzecki visszaírt a nagyhercegnek, hogy ő erre nem ad utasítást, mert ez megalázó a szabókra nézve; fizessenek nekik többet, vagy varrasson a nagyherceg a millió tábornokával. Jó, mi? Hivatkozott az alkotmányra, nemzetközi mifenékre, az Emberi Jogok Nyilatkozatára. Szegény. Bele fog kerülni a legtitkosabb naplómba. Weyda már ott trónol a székében. Most mondd, egy Węgrzecki, egy ilyen okos ember! Legalább ne ekkora marhaságon csúszott volna el. Hihi. Ránk is ez a sors vár. Pá.

Niemcewicz távozott.

Bogusławski a fiához rohant. Marianna nem volt ott, azt mondták, bement a színházba. Ignacy és Aniela lefekvéshez készülődött, Nacewicz a kisszobában horkolt, a csecsemő visított, Aniela hálóingben csitítgatta.

– Kaptam huszonötezer zlotyt! – kiáltotta Bogusławski lelkesen. – Házat veszek, holnap hajnalban! A Żelazna és a Żytnia sarkán van egy palota, már rég kinéztem magamnak, isteni hely, nagy kertje van, két kis melléképülettel a kapu mellett, emeletes, hajnalban megveszem! Majd azt mondjuk, hogy tőletek kaptam a pénzt, és nem az Ikszektől.

– Az Ikszektől? – kérdezte Ignacy értetlenül.

– Azt hiszik – folytatta Bogusławski –, hogy ezzel örökre megvettek maguknak. Nagyon tévednek. Most egy egész emelet lesz az enyém, a földszinten lesz a konyha meg a fogadószoba…

– Mi lesz Mariannával? – kérdezte Aniela, karján a csecsemővel.

– Majd lesz még egy kis szoba a földszinten – mondta Bogusławski. – Vagy berendezem neki az egyik házikót a kapu mellett.

A fiatalok nem örvendeztek kellőképpen, Bogusławski észbekapott.

– Esetleg – mondta nagylelkűen – ti is oda költözhettek. Esetleg elég lesz nekem az emelet nagyobbik része, nektek elfalazok egy szobát.

Aniela hallgatott.

– Inkább itt maradunk – mondta Ignacy.

– Jó – mondta Bogusławski megkönnyebbülve –, veszek én még nektek házat, ezek annyira félnek tőlem, hogy ki tudom belőlük szorítani. Lesz itt pénz, mint a pelyva.

– Tartozol Osińskinak – jegyezte meg Aniela csöndesen.

– Az nem számít – legyintett Bogusławski –, nem meri behajtani. Az Ikszek rábírták, hogy továbbra is adjon majd szerepet. Ha Osiński pert akart volna akasztani a nyakamba, már rég megtette volna, de nem meri!

Bogusławski sokáig lelkendezett. Az sem lehetetlen, hogy az emeleten berendez egy kis színházat, hely van bőven, ötven néző is beférhet, és ha annyit kér egy jegyért, mint egy páholy ára a színházban, akkor esténként akár háromszáz zloty is bejöhet. Ha egy hónapig minden este játszanak, havonta kilencezer zloty összegyűlik. Ebből lemegy ötszáz jelmezre és díszletre, a színészek kapnak kétezret, tisztán mindenképpen megmarad hatezer. Ha csak három bemutatót tart évente, összegyűlik a pénz egy másik házra is. Igen, ezt kell csinálni. A házában olyan előadást tart, amilyet csak akar, Sołtyk támogatni fogja, a földszinten lesz az előcsarnok a ruhatárral, és akkor Marianna az egyik, ő maga pedig a másik házikóban lakik majd a kapu mellett. Pici szoba, pici konyha, más nem is kell.

– Erre nem gondoltak az Ikszek – vigyorgott Bogusławski. – Nagyon meg fognak lepődni.

– Sokba kerül egy átépítés – mondta Aniela. – Azt miből fizeted?

– Van huszonötezer zlotym – mondta Bogusławski.

– Abból még a házra se futja – mondta Ignacy.

– Majd szerzek pénzt – mondta Bogusławski magabiztosan. – Legföljebb pár hónappal később. Nyáron elmegyek turnézni Kaliszba vagy Poznańba vagy Vilnába, Osiński nyáron úgyse játszik, majd elviszem a legjobb erőket, és akkor őszre együtt lesz a pénz.

A fiatalok hallgattak.

– Most mit búslakodtok? – kérdezte Bogusławski értetlenül. – Ültök itthon bánatosan, meredtek a semmibe, nem tudtok örülni. Nyavalyás társaság. Annyi mindent lehet csinálni!

– Ignacy fáradt – mondta Aniela –, rábízták az újoncok kiképzését, álló nap a díszlépéssel bajlódik.

– Díszlépés! – mondta Bogusławski és elhúzta a száját.

– Az – mondta Aniela –, azért kapja a zsoldját. És ha a díszszemlén nem lépkednek szabályosan, Ignacyt vonják felelősségre.

– A rohadt zsidók – mondta Ignacy fojtott hangon –, nem hajlandók gyakorolni. Lefekszenek a sárba, és nem mozdulnak! Hogy nekik a vallásuk tiltja!

– Hagyd ott a katonaságot – javasolta Bogusławski.

– És utána mit csináljak? – kérdezte Ignacy idegesen. – Menjek el hivatalnoknak, feleennyiért? Legyek besúgó, kétszer ennyiért? Nyissak szatócsboltot, és menjek tönkre? Legyek suszter? Vannak szerencsések, akik az apjuk pénzéből élnek, utazgatnak, lovagolnak, párbajoznak, szeretőket tartanak, de hát nekem az apám sose adott semmit.

– Mi a fenéből adtam volna? – csattant fel Bogusławski. – Minden garasomat elvitte a színház. Tehetek én arról, hogy lement a gabona ára, és csődbe mentem?

– Nem a te hibád – mondta Aniela –, Ignacy nem úgy gondolta.

Hallgattak, aztán Bogusławski hazabaktatott. A pokolba kívánta a fiát és a mindenséget. Már örülni se hagyják az embert.

Marianna későn érkezett haza, elmesélte: Piotrowskit Osiński kirúgta a színházból a szervezkedés miatt. Csak Malinowski állt ki mellette, de aztán leitta magát. Osiński személyesen jelent meg a kocsmában, elbeszélgetett a színészekkel, és nagylelkűen megbocsátott mindenkinek, aki aláírta a beadványt.

– Szegény Piotrowski – mondta Marianna.

– Ne sajnáld – mondta Bogusławski sötéten –, tehetségtelen barom.

Bogusławski két nap múlva hurcolkodott át a kiszemelt, kissé romos palotába.

A kocsmában mindenkinek lefestette a palotát; közölte, hogy ideje már költöznie, így távolabb kerül a színháztól, és közelebb lesz a temetőhöz. A lelke mélyén azért sajnálta, hogy többé nem lát az ablakából a színházra.

Hitelezőitől további haladékot kért, mert a ház négyezerrel többe került, mint amennyi pénze volt. Sem Dmuszewski, sem Rutkowski nem remélte már, hogy a Zosia temetésére kölcsönadott összeget valaha is viszontlátja.

Bogusławski volt annyira szemtelen, hogy a négyezret Osińskitól kérte kölcsön, most hát hetvenhat-ezerrel fog tartozni, mondta, ez már mit se számít. Osiński nem lepődött meg, és Unicki titkár úrral kifizettette a kölcsönt.

– A gázsidból leveszek egy kicsit – mondta aztán a direktor kedvesen –, lázonganak a vezető színészeim, hogy te többet kapsz náluk.

Bogusławski lenyelte, aztán megkérdezte:

– Miben játszom legközelebb?

– Még nincs kialakult elképzelésem – felelte Osiński.

– De azt tudod, ugye, hogy játszanom kell?

– Értesültem róla – mondta Osiński nyugodtan.

Ignacy és Aniela segített a költözésben, aztán Marianna holmijáért mentek. Bogusławski magányosan üldögélt az emeleten ütött-kopott bútorai, kéziratai és kellékei között, Marianna azt ígérte, hogy a holmijával együtt vacsorát is hoz. A házban nagyon hideg volt, évek óta nem lakták. A kályha elég tűrhetően szelelt, Bogusławski két régi székkel fűtött be, aztán bundában néhányszor lement a földszintre, majd fel az emeletre; elképzelte, hol áll majd az előcsarnok, hova kerül a ruhatár; mérlegelte, hol kell majd falat törni, hogy tűrhető nagyságú színpadhoz jusson. A tervek most nem vidították fel; a színészek közül senki sem ajánlkozott, hogy segít a költözésben, és nem olyan volt a közhangulat, hogy kedve támadt volna házszentelőre hívni őket.

Kicsit hamar múlt el a Klingsberg sikere.

Kiment a kertbe, és az alkonyatban körbejárt, ez az én birtokom, mondogatta magában, és megtapogatta a magas kőkerítést, a kiszáradt fákat, „Parva sed apta”, olvasta el újra és újra a palota kapuja felett díszelgő feliratot, valamelyik múlt századi tulajdonos íratta fel oda, hát se kicsi, se kényelmes, gondolta Bogusławski, de nem baj, az enyém.

Azért mégis furcsák az emberek. A színészek egyik napról a másikra lemondtak róla. Osiński nyilván elterjesztette, hogy a Mester az Ikszektől kapta a pénzt, erre aztán hanyatt-homlok lemondtak róla. Mintha ennek a pénznek volna valami jelentősége.

Bogusławski látta, hogy Ledóchowska szeme furcsán ködös, amikor összefutottak a színház alagsorában, és kiábrándultan mosolyog rá; Bogusławski egyetlen körmondatban minden tervét Ledóchowska nyakába zúdította, de Ledóchowska csak szórakozottan bólogatott.

Bogusławski megint ott ücsörgött a szemétdomb tetején, és azzal nyugtatta magát, hogy igenis kibabrál az Ikszekkel, ez a ház semmire se kötelez, és ha úgy látja, hogy túl gyakran hivatkoznak rá, visszaadja és visszaköltözik a Miodowa és a Długa sarkára bérlőnek. Azt azonban nem tudta letagadni, hogy megváltozott a viszonya Osińskival. A veje eddig sose volt nyugodt, ha vele kellett tárgyalnia. Ki vagyok neki szolgáltatva, gondolta Bogusławski, nem nagyon ugrálhatok, hogy jó szerepet adjon.

Pedig ez a ház igazán semmire se kötelez.

A ház nagyon üresnek bizonyult. Bogusławski rájött, hogy abban a vacak bérleményben megnyugtatólag hatott rá a tulajnak és a félhülye lányának a közelsége; ritkán látta őket, de tudta, hogy lent élnek a földszinten, és például orvost hívnak, ha ő éjszaka hörögni kezd.

Csak jönne már meg Marianna.

Bogusławski azon vette észre magát, hogy a kéziratai, a kellékei, a jelmezei és a rozoga bútorai között térdel a padlón, és imádsághoz hasonló mormolást hallat. Gyorsan felállt, mintha szentségtörésen kapta volna magát. Kibámult az ablakon. Formátlan, havas tömbökre, reménytelen síkságra, kertes faházakra nyílott kilátás, a házak többségének sötét volt az ablaka, csak néhol pislákolt gyertya vagy olajlámpa. Elképzelhetetlen, hogy ezekben a nyomorúságos bódékban bárki is a színházra gondoljon. Az emberek elemi, primitív gondokkal vannak elfoglalva, azon tűnődnek, hol szerezhetnének húst megfizethető áron, kitől kell cukrot, dohányt és vodkát csencselniük; azt tervelgetik, hogyan haladjanak előbbre a hivatali szamárlétrán, hogyan űzzék el a szomszéd boltost, a riválist, hogyan kell egy följelentést helyesen megfogalmazni; imádkoznak, hogy az Úristen szólítsa végre magához vénséges anyjukat, apjukat, anyósukat, aki fölös teher a nyakukon; biztosan vannak még, akik visszavárják elesett férjüket vagy gyereküket; ezekben a sötét házikókban nyomorultak a nagy álmok is, minden törekvésnek az a célja, hogy valahogyan mégiscsak leéljék az életüket, azt az ötven-hatvan évet, amit, úgy látszik, valamiért muszáj leélni. Ezek mögött a sötét ablakok mögött csak veszekedni, ordítozni és sírni lehet, és imádkozni sokáig, sokszor, és inni, inni, az elhülyülésig, az álomba zuhanásig.

Lehet, hogy már soha többé nem lehet színházat csinálni.

Az éjszakába bámulva eszébe jutott, hogy a Klingsberg egyik jelenetét egészen másképp kellett volna játszania. Az öreg Klingsberg Ernestine-nel, a szobalánnyal enyeleg, és a szerelmi ellenszolgáltatás reményében azt a bizonyos sálat neki akarja ajándékozni. Bogusławski vén szatírként játszott a jelenetben, holott felvillanthatta volna, ha csak egyetlen pillanat erejéig is, az öreg Klingsberg lelkében rejlő poklot. Ha a sálat egy feltartóztathatatlanul vénülő, magányos ember utolsó menedékeként, megváltó, haláltól is megóvó csodaszerként fogdosta volna, ha a sál átlényegült volna a kezében azokká a nőkké, akik után a darabban lohol, hát bizony az jobb lett volna. Különösen, ha ezt Ernestine észreveszi, és egy pillanatra elfogja a részvét. Helena Rutkowska meg tudta volna csinálni, és azt is eljátszotta volna, hogy a következő pillanatban eltűnik belőle a szánalom, a fiatalok kegyetlen önzésével és tettetett értetlenséggel fogadja el a sálat. Nagy pillanat lehetett volna.

Ezt kihagytam, gondolta Bogusławski, és most nagyon fájt, hogy a darabot nem játszhatja többé. Persze az ötletet át lehet menteni valamelyik következő előadásba. De lesz-e következő, és ha lesz, mikor?

Mivel fogom én most tölteni a napjaimat? – gondolta elképedve, és nem tudta magát a színházon kívül elképzelni. Hiszen negyven éve játszik, negyven éve él a színházban. Belőle nem lesz Varsó parkjaiban sétálgató, nyugdíjazott, süket tüzértiszt, aki megmaradt kollégáival, a hozzá hasonlóan nyúzott, elaggott és meghülyült, leszerelt tisztekkel hajdani csatákat játszik le újra, az arcvonalakat a bottal vagy a mankóval a porba rajzolva. Nem lesz belőle jóságosan agyalágyult nagyapó, akinél a négyéves unoka is többet ért az életből. Nem fogja megírni az emlékiratait, mert úgyse találna rá kiadót, és nem is érdekli a saját múltja. Az elmúlt negyven év csak arra volt jó, hogy az emberekről és a színészetről szerzett tudása birtokában most mélyebben játsszon, mint korábban. Az sem érdekli, hogy tankönyvet adjon az ifjú színészek kezébe, mint ezt második védekező válaszában a Korrespondent-ben bejelentette. Jó lenne tanítani a Drámai Iskolában, darabokat rögtönöznének, játszanának egymásnak, élnének. Dehát Kudlicz tanít az ő Drámai Iskolájában, az a tehetségtelen állat, és évtizedekre megöli a lengyel színjátszást, fennkölt, hazug érzeményeket oktat a ma még őszinte gyerekeknek, és azok ugyanezt fogják oktatni húsz-harminc év múlva. Darabot sem fog írni. Sose írt darabot, ha a pillanat nem kényszerítette rá. Akkor megírta három-négy nap alatt, egyik se volt remekmű, de nagy pillanatokat szerzett velük a közönségnek és magának. Ha pedig elmúlt egy-egy ilyen pillanat, sose fájt a szíve; ha másnap már megfeledkeztek a sikeréről, vállat vont, csak előre tudott nézni.

Hova nézzen most előre?

Amikor Marianna beállított a batyujával, Bogusławski már nem érzett kedvet, hogy körülvezesse a házban, és megmutassa, hova kerül a súgó.

De azért már arra se gondolt, hogy többé nem lehet színházat csinálni.

– Beásom magam – avatta bele Mariannát a stratégiába –, ha nem megy a villámháború, állóháborúra kell berendezkedni.

Az egyik láda aljáról előszedte a céduláit, és kártyázni kezdett.

– Nem kellene elpakolni? – kérdezte Marianna.

– Majd – morogta Bogusławski.

Reggel továbbra is a kártyáival foglalatoskodott, Marianna megint megjegyezte, hogy el kellene rendezniük a bútorokat és a holmikat.

– Á – mondta a Mester –, így is maradhat, ez úgyis csak átmeneti állapot.

– Hogyhogy átmeneti?

– Nem érdemes berendezkedni, ebből a szobából is színház lesz.

– De hát az sokára lesz! Festőt kell hívni, kályhást, asztalost…

– Jó ez így – morogta Bogusławski.

Hunyorogva ült az ágy szélén, előtte a nevekkel, intézményekkel teleírt cédulák. Töprengett, újabb cédulákat írt tele különböző célokkal és feladatokkal, aztán szortírozott, rangsorolt, majd megint összekeverte a cédulákat.

Marianna egyedül rakosgatta el a könnyebb holmikat.

Szintén Marianna hozta neki a Pamiętnik Warszawski új számát.

W. úr ezúttal egy képzeletbeli olasz vendégének magyarázta a lengyel színjátszás történetét és jelen állapotát. Többek között így írt:

„…Lengyelország utolsó felosztása óta komédiásainknak bizonyos súlyt kölcsönöztünk, amivel azonban ők gyakorta visszaélnek. Nem tudom, oly kiváló államférfiaknak tartják-e magukat, ám tudni vélem, hogy nem is oly rég szerfelett sok emberünk annak gondolta magát. Lengyelország teljes nemzeti nemléte idején valaminő módon a színházak váltak az egyetlen nemzeti társulássá. Ettől van az, hogy a színészek túl fontosnak tartják magukat, holott a közönségnek kellene megadniuk azt, amivel tartoznak őneki. Az idők változának ezenközben. A kulisszalovagokat felváltották a valóságosak, a fontolva haladók, és dicső Sándorunknak hála, már nem csak a színházban lelhetjük fel Hazánkat és Szabadságunkat. Nevetségessé váltak immár ezek a mostani színházi fellengzések, aminőket hajdan legalább az őket létrehozó okok mentettek némiképp.

Állíthatják, kiknek kedvük telik benne, hogy ez vagy az a színész teremtette meg Nemzeti Színházunkat, hisz minden épeszű ember kineveti őket, jól tudván, hogy színházunk Stanisław August idején született számos kiváló, felvilágosult elménk áldozatos hazafiúi munkálkodása nyomán. Amaz kritikus időkben talán egyetlen ember tartotta volna fenn a színházat? Ó, nem! Mert mindez egyedül a te érdemed, ó, közönség! Te halmoztad el őt bizalmaddal, te támogattad, hogy játszhasson, a te tulajdonod volt ő is: a Nemzet tulajdona. Mondjanak tehát bármit is az állítólagos nagy alkotóról, mert nélküled, ó, közönség, a lengyel színház már rég elpusztult volna. A Te segítségeddel vészelt át annyi vérzivatart, s most már csak az hibádzik, hogy végleg tökéletesedjék a kritika fényében. Ez pedig másképp meg nem történhetik, csakis oly módon, hogy az ürességet elutasítjuk, bebizonyítjuk nagyra becsült színészeinknek, hogy foglalkozásukhoz nem értenek, a lelkes, ám rosszhiszemű hozsannázókat pedig szóhoz nem juttatjuk, mert kedvelt művészeinknek legtöbbet ártani ők képesek. Színházunk érdekében ez a legnagyobb szolgálat, mit vállalnunk s teljesítenünk adatott. A kitűnő Ikszek vállalták ezen feladatot magukra, s illetékességüket csak vonja kétségbe akármely firkász, a mi fennkölt közönségünk érzeményein csorbát ejteni senki sem bírhat.

Nem tagadom én, színészeink között voltak, kik közönségünknek áldozatosan szolgáltak, ám szögezzük le világosan: a közönség azért fizeti őket, nem is akárhogyan, hogy ezt meg is tegyék. Éppen ezek a rendkívül súlyos évek bizonyultak, közönségünknek hála, kincsesbányának számukra, s ugyan melyik becsületes, szorgosan iparkodó lengyel polgár, mesterember, kereskedő mondhatja el magáról, hogy évente öt, tíz, netalán tizenötezer aranyzlotyt keres?!”

Bogusławski felnyerített. Ez jó, ez ügyes, ezt talán nem is Kostka Potocki, hanem az Ikszek közösen eszelték ki. Hiába, hogy Żółkowskin kívül ekkora jövedelme soha nem volt színésznek, a horribilis összeg a tömeghangulatot az egész színház ellen fordítja. Válaszolni most már nem lehet. Az utolsó szó az Ikszeké.

Biztosan vannak naiv olvasók, akik azt képzelik, hogy kinyomtatják a véleményüket, és írnak még a Klingsberg védelmében.

Dühös volt rájuk. Miért olyan naivak? Ahelyett, hogy röplapokat gyártanának. Ahelyett, hogy… nem tudta, mi helyett.

Józef Krasiński testvér, Wincenty tábornok öccse szikáran, csontosan üdvözölte lakásán Bogusławski testvért, és kifejezte reményét, hogy a Mester ismét részt vesz majd a falazásokon.

– Feltett szándékom – mondta Bogusławski –, sajnos, eddig túlságosan lefoglalt a színház.

Ezután ecsetelte, mi mindent jelentett neki a múltban a szabadkőművesség, és mennyire hiányzik neki a közös, felemelő munka, a szellem társas erőfeszítése, amelynek, hogy úgy mondja, kéjeivel még a színházi munka sem vetekedhet.

– Szép korszakokat értünk meg – bólintott Józef testvér ihletetten. – Szép munkát végeztünk – ismételte –, bár, most már tisztán láthatjuk, hajdani tevékenységünk bizonyos gyermekbetegségekben szenvedett. Túlságosan lekötötték érdeklődésünket a világi hívságok, és nem jutottunk el a valódi mélységekig.

Bogusławski értelmes képet vágott.

– Arra gondolok – folytatta Józef testvér –, hogy titokzatos rétegek mélyen és tartósan, valójában elszakíthatatlanul kapcsolják össze az emberiség egyedeit. Mostani munkánknak éppen az a lényege, hogy igyekszünk kizárni az esetleges, felszíni eltéréseket ember és ember között, vagyis a legnagyobbra vállalkozunk: feltárjuk az ember isteni lényegét.

Bogusławski óhaját és készségét nyilvánította, hogy részt vesz ebben a nemes törekvésben; szemében olthatatlan érdeklődéssel, ajkát szigorúan, komolyan összeszorítva, mániákus céltudatossággal csüggött Józef testvér szavain, amelyek megvilágították a szabadkőműves-munka ezen legújabb és kétségkívül legfejlettebb fázisát.

Kitűnt, hogy a szabadkőművesek újabban gondolat- és érzelemátvitellel foglalatoskodnak, amelyet Józef testvér magnetizálásnak nevezett a híres bécsi orvos, a tavaly elhunyt Mesmer tanításai nyomán.

Ide is elért, gondolta Bogusławski, aki már a múlt század nyolcvanas éveiben hallott a csodadoktor párizsi sikereiről, nagy port vertek fel hipnotizálásai, és közvetlenül a forradalom kitörése előtt állítólag tömegesen gyógyította meg az idegbajban szenvedő párizsi arisztokratákat, elsősorban a hölgyeket. Bogusławski annak idején szkeptikusan hallgatta a lelkesült beszámolókat arról, hogyan fecsegik ki a hipnotikus álomban lelki bajuk okát a betegek; azt mondogatta, hogy nincs új a nap alatt, és hivatkozott arra, hogy már a görögök gyógyítottak így tébolyultakat, csak éppen nem állati magnetizmusról fecsegtek. A Mesternek jobban tetszett a kétezer évvel korábbi görög módszer, a betegeket akkor bódító levegőjű barlangokban éheztették néhány napig, majd a föld felszínén a papok kérdezték őket, mit álmodtak odalent, és az álmokból jósoltak a betegség okára. Tiszta módszer volt, hókuszpókusz nélkül.

De azért Hellász világa is megbukott, hajtogatta ekkoriban Bogusławski földhözragadottan.

– A falazás során – mondotta Józef testvér lelkesülten – megszabadulunk egyéniségünk fölösleges, bénító görcseitől, emberi lényegünk csupaszon, őseredeti lényegében, lüktetve, a gondolatok koloncaitól mentesen tárul fel, ez az ember valódi felszabadítása!

Bogusławski megtudhatta, hogy az egyes embereket elválasztó burok: a neveltetés, a műveltség, az érdekek és a vélekedések burka nem átszakíthatatlan. Józef testvér szemében tűz gyúlt. Remény van arra, hogy minden ember testvér lesz, mindenki éppen ebben a csupasz, véresen pulzáló lényegben egyesülhet valamennyi testvérével, a milliókkal, ahogyan azt az elődök oly fennkölten megálmodták, csak éppen gyakorlati útmutatásaik bizonyultak elhamarkodottan, sőt vétkesen egyszerűnek.

– Ez nem vallás – jelentette ki Józef testvér szigorúan –, tételekhez, dogmákhoz, korlátolt filozófiai rendszerekhez semmi közünk, ám közünk van az őskereszténység puritán, humánus szándékaihoz és az egyenlőséget magas fokon gyakorló életviteléhez. Mi nem vagyunk politikai mozgalom, és nem vagyunk hatalom! Mi nem vagyunk alávetve államnak vagy nyelvi közösségnek! A világ egy és oszthatatlan, és elfogadhatatlan az embereknek szolgákra és urakra való széttagoltsága! Ám tanultunk elődeinktől, főként a francia testvérek hibáiból, akik szent mozgalmunkat hangzatos ideológiák kiszolgálójává züllesztették. Mi nem foglalkozunk levitézlett világmegváltó gazdasági és politikai koncepciók koholásával és terjesztésével. Még a művészettel sem foglalkozunk. A mi célunk a legnagyobb cél – és Józef testvér ültében is mintha az ácsorgó Bogusławski fölé magasodott volna –: a mi célunk a purgatórium lehozatala a földre!

Józef testvér árnya fellobogott a falon.

– A mi célunk: Isten darabkáiból, önmagunkból újra megszülni az egyet, az egyetlent, az egészet!

Ekkor Bogusławski áhítatos szemében is tűz gyúlt.

Így aztán megtudhatta, hogy a szavak telítve vannak hamissággal, csak félrevezetik a pártatlanságra született szellemet, ezért a testvérek falazásuk alkalmával óvakodnak a csalárd szavak oltalmához folyamodni.

Miután Bogusławski kifejezte meghatott örömét, miszerint magányában töprengvén a szellem jelenlegi világállapotán, ő is hasonló következtetésekhez jutott a szabadkőművesség egyetemes küldetését illetően, Józef testvér hadarva pocskondiázni kezdte mindazon elvetemülteket – ilyenek, sajnos, vannak még szép számmal, bár számuk természetesen napról napra, óráról órára csappan –, akik nem átallottak partikuláris páholyokat alapítani és partikuláris elveket hirdetni, magukat gonosz módon az egyetlen igazi szabadkőművességnek kikiáltva. Megkapta a magáét az Ízisz-szentély, amelyhez Bogusławski szervezetileg tartozott; a katonák páholya: az Egyesült Lengyel Testvérek; a Bölcsesség Szentélye: a legtekintélyesebb, nemzetközileg is becsben álló lengyel páholy, meg általában mind a harminc páholy mind a négyezer tagjával, kivéve persze az Éden Páholyt, Józef testvér tevékenységének anyaölét. Józef testvér különös gonddal válogatta meg becsmérlő jelzőit, amikor Niemcewicz nevét és készülő szabadkőműves reformalkotmányát vette a szájára.

Józef testvér a továbbiakban az elismerés hangján szólott az orosz szabadkőművesek támogatásáról; örömmel közölhette Bogusławskival, hogy igen, maga Konsztantyin nagyherceg is emeli megjelenésével a falazások becsét; olykor vele tart Kostka Potocki, ami nagy szó, hiszen a kultuszminiszter ritkán mozdul ki birtokáról, Wilanówból. Az Éden Páholynak kiválóak a kapcsolatai Ivan Vorozov gróffal, Württemberg herceggel, Alekszander Nariskinnal, Pesztyel tábornokkal és más kiválóságokkal, akik a maguk működési területén hasonló buzgalommal fáradoznak az emberiség önmegvalósításán.

– E magas személyiségek – mondotta Józef testvér, és csontos, beesett arcán boldog mosoly fénylett – példás őszinteséget tanúsítanak, bennünket egyenrangú testvérként kezelnek, és gyermeki ártatlansággal adják át magukat a közös lényeg feltárására irányuló közös erőfeszítésnek. Majd megfigyelheti, micsoda felemelő érzés látni, amikor egy nagyherceg, egy Rożniecki tábornok mutatkozik meg előttünk a maga mezítelen, védtelen emberi lényegében. Majd önnek is megerősödik a hite, hogy a világon csak egyetlen ember létezik, és ez az egyetlen, igazi, palástolatlan, csodálatos ember valamennyiünk közös, eltulajdoníthatatlan, hatalmas kincse.

Józef testvér búcsúzóul ünnepélyesen meghívta Bogusławskit, venne részt a következő falazáson.

A Nowy Świat egyik közepes nagyságú, kőből épült palotájában volt a szeánsz, a földszinten az inas elvette Bogusławski bundáját. A Mester felbaktatott az emeletre, ahol szerény olajvilágítás tette bensőségessé a gyülekező hölgyek és urak halk, disztingvált beszélgetését. Enyhén földöntúli volt a hangulat. A vendégek mozgása kiszámítottan könnyednek és lazának tűnt. Összeszokott társaság, állapította meg Bogusławski.

Felfedezte a Plater testvéreket, mindketten visszabólintottak neki.

Ott volt Szczurowski, a basszista, a felesége nélkül. A mintegy harmincfős gyülekezetben, mielőtt átmentek volna a páholy gyanánt szolgáló másik szobába, Elsnert is megpillantotta.

A páholy közönséges szoba volt, a szokásos „Labor omnia vincit” felirat sehol sem volt látható. A Kelet jelképei is hiányoztak, mindössze egy hosszú asztal állt a szoba közepén, körülötte székek, és az egész társaság leült az asztal mellé, holott régebben az asztal mögé csak a páholy mestere és két segéde ülhetett.

– A derékszög és a körző az asztalfiókban van – súgta neki oda Józef testvér.

Az asztalon díszes, ezüst gyertyatartó állt, öt vastag gyertya szolgáltatta a világítást.

– Valamennyien Kelet gyermekei vagyunk – mondta halkan Józef testvér –, ezért áll a fény középen.

Bogusławski beavatottan bólintott.

Hajdan két sorba rendeződtek a testvérek, jobbra volt Jachin, balra Booz, és két felügyelő őrködött a Törvényre és Rituáléra. Ennek most már nyoma sem maradt. Bogusławski nem látott jegyzőkönyvet és jegyzőkönyvvezetőt, ami nélkül régen nem volt szabad falazást tartani.

Csönd volt, majd Ludwik Plater felállt, és fölvette a kötényt. Rajta kívül senki sem vette föl.

– Mi a francia és a skót rítus helyett… – súgta Józef testvér, majd elhallgatott, mert elkezdődött a falazás.

Plater nem nyitotta meg hivatalosan a munkát, hanem értelmetlen szavakat kezdett mormolni. Egy ideig csak az ő mormolása hallatszott, aztán az asztal körül ülők is zümmögni kezdtek, mintha imádkoznának. Bogusławski nem akart tüntetően hallgatni, ezért alig hallható, monoton hangon Hamlet nagy monológját darálta. Plater mormolása fokozatosan dallamossá vált, a hölgyek a férfiaknál hamarább kezdtek dúdolni. Mindenki a maga kedvére dudorászott, nem alakult ki egységes dallam, csak zsongító hangzavar.

Majd Plater rángatózni kezdett. A Bogusławski mellett ülő Józef testvér követte a példát. A hölgyek fejüket kacéran oldalra vagy hátravetve ringatóztak.

Plater felállt és lassan, dúdolva, fel-felvakkantva, ritmikusan lépegetve megkerülte az asztalt. A többiek ülve maradtak. Plater megállt az egyik hölgy mögött. A hölgy felsikkantott, aztán folytatta a dúdolást és a ringatózást.

Mindez lassan, vontatottan zajlott, Bogusławski unatkozott, lopva a többieket figyelte, azok, úgy tetszett, nem vettek tudomást a körülöttük ülőkről.

Plater horkantott, az előtte ülő hölgy megdermedt, majd visított egyet. A többiek tovább mormoltak és ringatóztak. Aztán egy másik hölgy is felsikított. A dúdolás rekedtebbé, szaggatottabbá vált. Bogusławski mindvégig arra ügyelt, hogy el ne röhögje magát, lassanként mégis az általános nyugtalanságba, zaklatott aléltságba süppedt.

A halk, artikulálatlan dúdolást egyre gyakrabban törte meg hörgés és lihegés. Bogusławski oldalt sandított, Józef testvér átszellemülten, üveges szemmel lihegett mellette, halántékán izzadságcseppek híztak, mereven bámult a semmibe, és Bogusławski megállapította, hogy hosszú percekig egyszer sem pislog. Plater még mindig a kiválasztott hölgy széke mögött állt mozdulatlanul, meggörnyedve, nem érintette meg, csak a nyakába lihegett.

Valaki zokogni kezdett.

Bogusławski úgy érezte, zsibbad az agya.

Most már nem nagyon ringatóztak, a többség hörgött vagy sírt, a hölgyek meg-megrándultak. Plater felüvöltött, amire néhány irányból válaszüvöltés érkezett.

Ekkor Plater ugrott egyet és dübörögve körbefutott a szobában. A hölgy, aki mögött oly sok időt töltött el ácsorogva, szintén felugrott és követte, ügetett egy sort, megállt, és imbolyogva, vaksin tapogatózva a kezeivel valamit keresett a levegőben. Sipítva lélegzett, közben mondatfoszlányokat hallatott, Bogusławski úgy vette ki, hogy valamit megtalált, valakivel beszélget.

Az asztal körül ülők továbbra sem vettek tudomást Platerről és a hölgyről. Páran az asztal lapjára hajtották a fejüket. Bogusławski követte a példát, de az asztal túlságosan kemény volt. Visszaült, a félhomályban igyekezett kivenni, ki mivel foglalkozik. Elsner és Szczurowski különösen érdekelte, de takarták őket a közöttük ülő hörgő és rángatózó testvérek.

A hölgy most már egészen földöntúli hangokat és vinnyogást hallatott, Plater a hölgy előtt állt és merőn bámulta. A hölgy visítása egyre tűrhetetlenebbé vált, majd rángani kezdett, és váratlanul a földre vetette magát. Bogusławski majdnem felugrott, hogy felsegítse, de a többiek meg se moccantak, hát ülve maradt ő is. Ekkor Plater mereven, mintha üvegből volna, elvágódott.

Az asztal körül ülő hölgyek egy része mintegy jeladásra az asztal alá mászott. Józef testvér megragadta Bogusławski kezét, és megcsókolta. Bogusławski kirántotta a kezét Józef testvér szájából, és felugrott, aztán megrémült, hogy hibát követett el, de látnia kellett, hogy már mindenki összevissza szaladgál a szobában, mindenki azt csinál, amit akar, és ez kissé megnyugtatta.

A tébolyult vinnyogás, futkosás, hörgés hosszú percekig tartott, pár hölgy megszabadult felsőruháitól, néhány férfi is vetkőzni kezdett, a gyertyák a futkosástól támadt szélben őrülten lobogtak. Az őrjöngésnek az vetett véget, hogy Plater izzadtan, zölden visszaült eredeti székébe, és háromszor ünnepélyesen felemelte a gyertyatartót. A gyülekezet tagjai egyénenként, fokozatosan csillapodtak le és rogytak le az asztal mellé.

Az egész szertartás körülbelül fél órát tartott. A végén izzadtan, csapzottan, némelyek hiányos vagy elrongyolt ruhában ültek lihegve a csöndben, csak a viasz sercegett.

Aztán két inas hűsítő italt szolgált fel.

Amikor a résztvevők aránylag már lehiggadtak, Ludwik Plater, a szertartás vezetője sorra homlokon csókolt mindenkit. Ezt követően az egymás mellett ülők is homlokon csókolták egymást.

Némán álltak fel és mentek ki az előtérbe, ahol már több gyertya világított, mint odabent, a szentélyben. A hölgyek és az urak a tükrök előtt megigazították frizurájukat, leporolták ruhájukat, a félmeztelen hölgyek egy kis gardrób-szobába tűntek, ahonnét másik, tökéletesen rendezett öltözékben jöttek elő nemsokára.

Az előtérben már mértéktartó hangerővel, de bármiről lehetett beszélgetni. Páran – nők, férfiak vegyesen – bensőséges szeretettel arcon csókolták egymást. Bogusławski azon vette észre magát, hogy csókot kap Elsnertől. Mielőtt felocsúdhatott volna, Elsner eltűnt a kissé szűk helyen tolongók között.

Lent a szolgák rájuk segítették a kabátokat.

– Érezted, ugye, testvérem? – kérdezte a ház előtt Józef testvér.

Bogusławski meghatottan bólintott.

– Nagyon örülök – mondta Józef testvér, és Bogusławski érezte, hogy Józef Krasiński valaminek valóban örül. – Nem mindenki alkalmas a magnetizálásra, ugyanis. Vannak, akikben oly mélyen rejtezik a lényeg, hogy a legjobb szándékkal sem tudják felszínre hozni. A racionális emberek előítéletektől eltelve, fenntartásokkal, vagy éppen gyűlölettel jönnek közénk, ők, sajnos, menthetetlenek. Pedig mély meggyőződésem, hogy lényegnek bennük is lennie kell. De hát a szerencsétlenek már végérvényesen elrontották magukat.

Bogusławski sajnálkozva bólogatott.

– Eljöhetek máskor is? – kérdezte némi hallgatás után.

– Hát hogyne! – kiáltotta Józef testvér –, minden szerdán és szombaton van munka.

Ja igen, eszmélt Bogusławski, ezt a tébolyult rohangálást nevezi Józef testvér munkának.

A kapun Ludwik Plater erdőügyi államtanácsos, neves geológus jött ki öccse és három elegáns hölgy kíséretében. Úgy látszott, sétálni támadt kedvük, mert Ludwik egy intéssel elküldte az utcán várakozó két pompás fogatát. Józef testvér üdvözölte őket, azok megálltak, a hölgyek kissé türelmetlen arckifejezéssel. Plater méltóságteljes hűvösséggel viszonozta az üdvözlést, nyoma sem látszott rajta, hogy pár perce még a földhöz csapdosta magát.

Ludwik aztán elment a három hölggyel, öccse velük maradt. Józef testvér elkísérte őket a sarokig, majd szabadkozott, hogy haza kell mennie, sok munka várja az éjszaka.

– Menjünk egy kávéházba – javasolta Stanisław Plater.

Bogusławski meglepődött. Stanisław zavartnak és gyámoltalannak látszott.

– Menjünk Chovot-hoz – javasolta Stanisław.

– Jó – mondta Bogusławski.

Stanisław habozott.

– Inkább máshová – mondta –, az túl elegáns, mostanában…

Bogusławski csodálkozva nézte.

– Dziurka Marysi? – vetette fel a Mester.

– Sok az ismerős – morogta Stanisław.

– Honoratki.

Elindultak a Miodowa felé. Stanisław hallgatott, olykor hátrapillantott, mintha attól félne, hogy követik őket. Bogusławski nem kérdezősködött. Jó lett volna valakivel, akár Stanisławval is megosztania rosszkedvét. Elmondani, milyen jó kis szervezet volt a szabadkőművesség valaha. Kilencvenkettőben Igelström nagy bánatára a szabadkőműves orosz tisztek voltak a hazafias lengyel előadások leglelkesebb nézői. Később Köhler generális védte meg a Mestert, amikor a botrányos Wittelsbachi Ottó egyik versét röpiratban terjesztette. Rendes fickók voltak a Montagsgesellschaft tagjai, például Zacharias Werner, a költő, aki a kamarában a színházzal foglalkozott, és mindent elkövetett, hogy Bogusławski azt játsszon, amit akar; lelkifurdalása volt, hogy a poroszok megszállták Varsót, és ezt fennen hangoztatta is. Voss is felmérte, hogy Poroszország lakosságának fele lengyel, és a vaskezű Hoymot igyekezett mérsékelni, s ha nem ment, megfúrta a terveit. Szabadkőműves volt Bogucicki, Bogusławski paptanára Krakkóban; kikeresztelkedett zsidó volt, és igen bátor ember, egyszer a király és a prímás jelenlétében kikelt az egyház ellen és Husz János nézeteit hangoztatta. Csoda, hogy nem rúgták ki, de a bátorságot akkor még az ellenfél is becsülte. Bogucickit írta meg Bogusławski később Bardos alakjában, a Vélt csodá-ban.

Hajdan rengeteg ilyen Bogucicki mozgolódott a szabadkőművességben, csupa elfogulatlan, szabadon gondolkodó elme. És az a valóban tarthatatlan naivitás: kérdezősködés nélkül segíteni a kebelbe tartozókon! Visszanézve felfoghatatlan, hogy Varsóban is tudtak minden fontos politikai és szellemi eseményről, történt bár Pétervárott, Weimarban vagy Transsylvaniában. Amikor Bécsben letartóztatták a szabadkőműves-vezetőket, éppen pestis volt és utazási tilalom. Két nap múlva mégis egész Európában ismerték a lefogottak listáját, és sikeres mozgalmat indítottak a kiszabadításukra.

Ennek is vége, gondolta Bogusławski.

A Honoratkiban Stanisław teát és grogot rendelt. Bogusławski remélte, Stanisław fizeti majd a cehhet.

– Én is Iksz vagyok – mondta váratlanul Stanisław Plater –, és talán én vagyok az egyetlen, aki ezt komolyan is veszi.

Bogusławski felélénkült, és közönyösen a poharára bámult. Mégis volt értelme az estének.

Stanisław megakadt, Bogusławski nem kérdezősködött. Látta, hogy Stanisław gyónó hangulatában van.

– Eleinte – szólalt meg Stanisław és szemében csodálkozás látszott – játéknak vettem az egészet. Ön akkor nem volt Varsóban… összegyűltünk szerdánként Mostowski grófnál, Michałowa asszony őrangyali szárnyai alatt, és csapongva csevegtünk kellemesen művészetről, politikáról, egyebekről. Mostowski javasolta, igen, úgy emlékszem, ő volt, aki javasolta, hogy beszélgetéseinket érdemes volna írásban is rögzíteni, és akkor Niemcewicznek támadt az az ötlete, hogy írjunk közösen kritikákat, s minthogy a szerzőség kétes, hiszen beleszólunk valamennyien, jelöljük magunkat egységesen egy Iksszel. Mulatságos ötlet volt, nagy sikert aratott. Végül is a színházhoz mindenki ért.

Bogusławski nem szólt semmit.

– Remekül szórakoztunk – folytatta Stanisław Plater –, borsos történetek hangzottak el, pletykák, és magas szintű irodalmi viták is, kellemes italokat szolgáltak fel… Kiderült, hogy Mostowski hallatlanul művelt és mély, Morawski tábornok igen okos, Niemcewicz nekem csalódást okozott, felszínesebb, mint gondoltam… Mindegy, én mindenképpen örültem, hogy van ilyen szalon, hogy még nem veszett ki a fennkölt és művelt beszélgetések műfaja. Így tartott ez a botrányig. Talán az volt a hiba, hogy a Klingsberg-ről szóló kritikával Osińskit bíztuk meg.

– Kicsodát?

– Osińskit. Ő írta önről azt a levágó kritikát.

Bogusławski rezzenetlen arccal nézegette a poharát.

– Én ugyan azt a véleményt képviseltem, hogy az a kritika túl erős, talán elfogult is ön ellen, de a többiek jót mulattak rajta, és Mostowski tanácsára nem is húztunk belőle, pedig korábban mindenkinek a szövegét javítottuk, csiszoltuk… Főleg Niemcewicz tartotta igazságtalannak, de őt is lehurrogták.

– Magának tetszett az előadás, Stanisław úr?

– Én nem láttam. Szóval, mindent benne hagytunk, és megjelent. De ez még nem olyan nagy baj. Akkor Pękalski elkövette azt a marhaságot, hogy vitát provokált belőle. Lipiński és Osiński nagyon felháborodott, Morawski Pękalski pártját fogta, Sierakowski azt követelte Mostowskitól, hogy rugassa ki Pękalskit, a gróf azonban a kezét dörzsölte, és azt mondta, erre tisztán emlékszem: „végre egy valódi álvita, hátha lesz folytatása”. Megmondom őszintén, ezt a cinizmust nem vártam Mostowskitól, én nem ilyen embernek ismerem. Talán elhamarkodottan fejezte ki magát, lehet, hogy gyönge élcnek szánta, semmi többnek… A vitának nem lett folytatása akkor még, de amikor Lesznowski megmutatott egy csomó levelet, amelyben az olvasók, vagy ki tudja, milyen elemek, minősíthetetlen hangon támadták Iksz urat, felháborodtunk. Én is, mit tagadjam, hiszen… Erről később, ha megengedi. És a felháborodás e légkörében születtek meg az újabb cikkek, és lassan rá kellett jönnünk, hogy a cikkeket nemcsak mi írjuk. Valahogy kicsúszott a kezünkből a sajtó, én nem is tudom, hogyan történhetett. Ebből riadalom támadt, csak Mostowski viselkedett közömbösen… most már be kell vallanom, hogy számomra rejtély a viselkedése. De nem ezt akarom elmondani. Megbocsát, ugye, hogy nehezen szánom rá magam…

Bogusławski várt.

– Tudja – mondta Stanisław, és nagy lélegzetet vett –, én pár napja rémültem meg igazán. Az általam fordított Kotzebue került terítékre, amiben Żółkowskit kifütyülték… akkor még senki sem tudta, hogy a darab meg fog bukni, én nem is értem, mi történt a színházban. A darabról és a fordításról Koźmian írta a kritikát, az előadásról később Morawski írt volna… aztán átadták Lipińskinek, nem is tudom, miért… Szóval, Koźmian valamiért rettenetesen levágta a fordításomat. Képzelje, én ott ülök, én becsületesen lefordítottam, talán nem elég tehetségesen, de igyekezettel, és akkor Koźmian elképesztő jelzőkkel illet. Tiltakozni kezdtem, a többiek Koźmian pártját fogták… És akkor…

Bogusławski várt. Stanisław kihörpintette az italát.

– És akkor egyszerre megszállt az ihlet, és szapulni kezdtem a saját fordításomat. Érti, Mester? Most már, visszanézve, fel nem foghatom, mit kellett annyit vitatkozni egy közepes vagy gyönge fordításon… De akkor elragadott a hév, és végtelenül boldoggá tett a tudat, hogy velük együtt támadhatok valamit, történetesen a saját munkámat, és abban a lelkesült pillanatban egyszerre belém döbbent, hogy a jelenlevők valamennyien a testvéreim, a véreim, ők én vagyok, és azt kell mondanom, hogy ilyen boldogságot én soha korábban nem éreztem. És láttam, hogy Koźmian szeretettel simogat a szemével, és a mindig cinikus Niemcewicz is meg van hatva… amiért én még náluk is kegyetlenebbül ítélem el a fordításomat…

Stanisław egy kis időre ismét magába mélyedt.

– Azóta köd ereszkedett az agyamra. Akkor rájöttem, hogy Iksz vagyok… pontosabban nem rájöttem, hanem Iksz úrrá lényegültem… valamennyien valóban Ikszek vagyunk, egy semmi, egy betű valóban rokonná tett bennünket… és ha ez a betű elkallódna valahol, ha kihagynák az ábécéből, tanácstalanul és védtelenül állnék a világban. Érti, Mester? Fogalmam sincs, mit akar X. úr, aki a kritikáinkat írja, nem sejtem céljait, szempontjait, a gondolatait nem közli velem, de imádom és hódolok neki. És ha nekem kell majd újra megírnom az ő kritikáját, erre gondolok napok óta, és boldog lámpaláz fog el… akkor igyekszem majd felnőni hozzá… holott nem is én fogalmazok majd, hanem helyettem valaki más, X. úr, aki egyikünk sem, de mégis a mi tüdőnkkel lélegzik és a mi vérünk kering benne.

Stanisław Plater felhajtott még egy pohárral.

– A névtelenség hatalmas távlatai tárultak fel előttem, és most más színben látom régészeti tanulmányaimat is. Micsoda felemelő érzés lehetett, amikor egy vad közösség egy tagja kifaragott magának valamilyen állatot, és azt a többiek is a maguk szentjének tarthatták! Ugyanígy másképpen tekintek a hivatalnokokra is. Sokáig utáltam őket. Talán ön nem érti meg idegenkedésemet… talán nem voltak egészen normálisak az érzelmeim… én iszonyodtam a hivatalnokoktól! Most azonban valóban szépet, valami gyönyörűt találok a tevékenységükben! Mert csakis felemelő lehet, hogy valaki érthetetlen számoszlopokat ad össze és értelmetlen rubrikákat tölt ki, miközben érzi, hogy névtelen és rosszul fizetett munkája valaminő módon, tőle függetlenül, beláthatatlan távolságokban, de egyszer hatni fog. Mi eddig… legalábbis én eddig azt hittem, az a boldog ember, akit név szerint ismernek, akire rámutatnak az utcán, aki mögött összesúgnak… és ezért valamennyi összeesküvésünk azon bukott meg, hogy a résztvevőkben ellenállhatatlan, gyermeteg vágy élt az önmutogatásra. De most… most mintha valami gyökeresen megváltozott volna.

Stanisławnak égett a füle.

– Mostowski – folytatta – egyszer mesélt egy szabadkőművesről, aki újabb és újabb páholyokat akar alapítani, hogy legyen mit besúgnia. Különböző alkotmányokat és szertartási eljárásokat agyal ki, hívőket toboroz, és őket is, a saját munkáját is feljelenti. A jelentéseiben saját magát tünteti fel a legrosszabb színben, Mostowski szó szerint idézett belőlük, a fickó meg van győződve róla, hogy az ő tevékenysége alapjában rengeti meg államunkat. Az a különös, hogy szerintem igazat ír önmagáról. Mert mi mozgatja ezt az őrültet, kérdem én? Feltűnési viszketegség? Mostowski erre tippel. Én azonban már tudom, hogy a titkos szervezetekben névtelenül végzett munka örömét hajszolja. Meggyőződésem, hogy az illető minden egyes, általa létrehozott páholyban őszinte lelkesedéssel és önfeláldozóan, szerényen dolgozik, ettől aztán lelkifurdalása támad, hiszen belénk nevelték, hogy az örömnek csak bűn lehet a forrása, így aztán vezekelnie kell, és ezt úgy hajtja végre, hogy egész működését meggyónja a belügyminiszternek. Meggyónja, érti? Úgy, ahogy most önnek én is… Mert boldog vagyok, hogy Iksz lehetek, de a boldogság csak vétkes forrásból buzoghat elő… Mintha feladtam volna valamit, bármit is azzal, hogy én Ikszként…

– Mondja csak – szólalt meg Bogusławski hosszú hallgatás után –, nem tudja, ki írt J…cz néven a védelmemben?

– Kicsoda? – riadt fel Stanisław. – Ja, igen. Niemcewicz.

– Hogyhogy Niemcewicz? Hiszen ő is Iksz!

– Tréfából tette… vagy Mostowski kérte fel, nem emlékszem. Mondja, ön nem szeretne Iksz lenni? Ugye, nagyon szeretne?

A hó nem olvadt, Bogusławski csizmája csikorgott hazafelé menet az éjszakában. A grog felmelegítette, és Stanisław szerencsére kifizette az árát. Bogusławski nem akart szomorkodni, de azért lesújtotta, hogy hiába reménykedett valamilyen ismeretlen J…cz úrban, aki nem Linowski, csak Niemcewicz hülyéskedett vele.

Niemcewicz. Hát persze. J…cz. Julian Ursyn Niemcewicz.

Az első és az utolsó betű. Ezt azonnal ki kellett volna találni.

Akkor hát a Klingsberg-vitában őt támadni is, védeni is maguk az Ikszek méltóztattak. Furfangos. Hogy az ellenzék kidugja a fejét, és be lehessen tömni a száját.

Julian, a kis ügyes. Hiszen ő megvédte Bogusławskit. A lehető legjobbakat írta. Akár teljes nevén is vállalhatja. Igazat írt; más kérdés, hogy mocskos szándék szolgálatában.

Nem is az a baj, hogy a szórakozásuk véget vethet a pályájának, hanem az, hogy nem használják fel többé a bábjukként. Addig jó, amíg mindenfelől ráncigálják az embert, olyankor mindig nyílik valamicske tér a cselekvésre. Csak az a rossz, ha az ember nincs rajta a sakktáblán. Ha senki sem kombinál vele.

Osiński írta az első levágó kritikát… És hogy fel volt háborodva rajta!

Latolgatta, hogy neki mint igazgatónak eszébe jutott volna-e levágni a saját színházának egy produkcióját csak azért, mert a riválisa játszik benne.

Lehet, hogy eszembe jutott volna, állapította meg tárgyilagosan.

Marianna ébren várta, Bogusławski nem szólt semmit, lefeküdt.

Reggel ismét a cédulái fölé görnyedt.

Megpróbálhatna bevágódni Zajączeknél. Esetleg előadásokat rendezne nála, mint annak idején Sołtyknál és másoknál, az ilyesmit jól szokták fizetni. Wincenty Krasiński is jól fizethet mostanában. Ezzel azonban várni kell. Lehet, hogy Zajączek nem látta a Klingsberg-et, de biztosan megmondták neki, hogy Bogusławski őt parodizálta. A tévelygő bárányok mindig megtérhetnek, de valamicskét várni kell ilyenkor.

Czartoryski. Ő nincs benne a kormányban. Neki van tehát a legnagyobb szava. Igen, de borzasztóan óvatos. Lehet, hogy az egész életét végigóvatoskodja majd a korona reményében. Czartoryski nem állhat szóba egy botrányhős ripaccsal. Vigyáznia kell. Ő a jövő. Nem szabad állást foglalnia.

Bogusławski eltépte a cédulákat.

Marianna megint megpendítette, hogy ideje volna rendet rakni a házban.

– Jó – mondta Bogusławski –, most bemegyek a színházba, majd délután.

Megmutatom magam, gondolta útközben, az sosem árt.

A kocsmában Zdanowicz odaült hozzá, elmondott néhány viccet; elmesélte, hogy Żółkowski fegyvertartási engedélyért folyamodott; majd ment a színpadra, mert Zieliński próbálni hívta.

Bogusławski magához intette Fiszert.

– Mondja, Antoni, a diákok nem szervezkednek mostanában?

– Mi érdekli a Mestert?

– Mit művel az ifjúság? Úgy általában.

Fiszer grimaszt vágott.

– Húszan-harmincan Gołoński kupecnél szoktak összegyűlni a Freta utcában. Azt hiszik, nagyon fontosak, mert akad közöttük néhány besúgó is.

– És mit csinálnak?

– Filozofálnak.

– Az nem sok.

– Hát nem. Szerintük csak azok voltak igaz emberek, akik elestek a harcmezőn.

– A harcmezőn sem csak az igazak estek el, Antoni.

– Ez nem az én elméletem, hanem az övék. Szerintük csak az romlatlan, aki most kezd felnőni, az még nem követett el aljasságot.

– Idő kérdése – vélte Bogusławski. – Negyedszázada a király egyszer azt mondta Niemcewicznek: nem művészet a társadalom pofájába köpdösni. Niemcewicz akkor azt felelte, hogy igenis művészet. Tizenöt év múlva egyszer Niemcewicz kifejtette nekem, hogy nem művészet, ha a színpadról a közönség pofájába köpdösök. Azt feleltem, hogy igenis művészet. Most rajtam a sor, hogy azt mondjam; satöbbi.

Fiszer vállat vont.

– Nem tudom, mi a művészet – mondta. – Ha az ifjak érdeklik a Mestert, elvihetem közéjük.

– Érdemes odamennem?

– Nem.

– Maga nem kedveli őket, Antoni.

– Unatkoznak.

– És maga miért jár közéjük?

– Unalomból. Olykor szórakoztatóak. Van egy csoportjuk, az Walewska grófnő kisfiát akarja királynak, mert Napóleontól született. Egy másik csoport már felosztotta Lengyelországot, ki van jelölve, ki kap képviselőséget. Napokig tudnak vitatkozni a majdani vajdaságok határain. Páran azt hirdetik, hogy Krisztus Lengyelországban fog feltámadni, akad olyan vélekedés is, hogy Krisztus eleve lengyel volt. Érdekes rémhíreket terjesztenek, legutóbb azt híresztelték, hogy a karbonárik elrabolták a pápát, és ebből európai horderejű változások következnek.

– De nagyon ráérnek – morogta Bogusławski.

– Azt is mesélik, hogy a bécsi kongresszus idejére Metternich Schönbrunnba akarta szállíttatni a milánói dóm kapuját. Biztosan nem igaz, de állítólag ezt a karbonárik megtudták, éjszaka kiszedték a kaput, és elrejtették. Erre Metternich csináltatott volna egy másolatot és azt szállították volna Bécsbe, de útközben még az álkaput is elrabolták, így a fáma.

– Nem is rossz ötlet – mondta Bogusławski –, vígjátéknak jó lenne.

– Van egy jobb témám – mondta Fiszer. – Képzelje el a Mester, Bécsben vagyunk, a színhely az utca, a szép, díszes kapu mögött folyik a bécsi kongresszus, a kapu előtt pedig, egy csomó katona, csendőr és civil ruhás tiszt között két lengyel is ácsorog, két jól értesült lengyel. Egyikük se tudja, mi folyik odabent, de persze a legfrissebb és legautentikusabb értesüléseket vagdossák egymás fejéhez. A titkosrendőrök hallják, és azt hiszik, a két lengyel is a kebelükből való, és többet tud náluk; jelentik a két lengyel híreit a főnöküknek, a főnökük jelenti a bent tárgyalóknak, akik viszont maguk se tudják, mit, miről és miért tárgyalnak, mert ők meg kifelé figyelnek, hátha kívülről jön a megoldás. És ők is azonnal hitelt adnak a két lengyel rémhíreinek. Az egész kongresszus felborul, nagysietve kimondják Lengyelország egyesülését, hozzánk csatolják Bécset, Párizst, Pétervárat, Berlint, egész Európában a lengyel lesz a hivatalos nyelv. Hát így csinálnak történelmet a lengyelek.

– Egy felvonásra elég – mondta Bogusławski –, néhány emberöltő múlva talán elő is adnák.

– Akkor már nem lesz aktuális.

– Ez a darabja van nálam?

– Nem – felelte Fiszer –, ma már nem írom meg az ötleteimet.

– Nem koravén maga, Antoni?

– Ne vegye zokon, Mester, de azt hiszem, valójában öregebb vagyok önnél.

– Érdekes, folytassa.

– Ön többet élt nálam, Mester, de én többet éreztem és gondolkoztam. Ne haragudjon, Mester.

– Nem haragszom, Antoni.

– Ön hiába hatvanéves…

– Ötvenkilenc, Antoni.

– Pardon. Ön hiába ötvenkilenc éves, Mester, ön megmaradt kamasznak. Irigylem önt, Mester. Talán furcsa, de nekem minden régmúlt. A ma is az. Nem tudom, érthető-e, amit mondok. Az utóbbi hónapokban talán évszázadok múltak el észrevétlen, bár erről nem beszél senki. Ma már özönvíz előtti az a fickó is, aki másfél éve az első darabomat írta.

– Nagyon mulatságos, amit mond, Antoni.

– Lehet. Minden mulatságos. Tehát semmi sem az.

– Magának voltaképpen X. úrhoz kellene csatlakoznia, és hadat viselni a komédia ellen.

– Nem ismerem X. urat, de ami nem tragédia, az elavult. Soha nem volt még ilyen korszak a történelemben, Mester, de ezt senki sem veszi észre. Ilyen rohadt, ilyen aljas korszak.

– Minden korszak ilyen, Antoni.

– De nem így. Nem ennyire.

– Írja meg – javasolta Bogusławski.

– Már megírtam! Az a baj, hogy egyszer már megírtam, és ahhoz képest semmi újat nem tudok kitalálni. Azt a darabot másfél éve írtam, és azóta az is elavult. De nincs helyette más! Elavultam én is, hiába tudok róla. Furcsa, nem? Ennek az egésznek semmi értelme.

– Így van, Antoni.

– Ön tud ezen mosolyogni, én nem tudok. Ez a különbség. Ezért irigylem önt, Mester.

Bogusławski bement Żółkowski öltözőjébe, ahol Żółkowska egy nagy fadézsában éppen a férje jelmezeit mosta.

– Nem tudom, hol van Alojzy – mondta Żółkowska a Mester kérdésére –, alig látom.

– Aha – mondta Bogusławski. – A sebei begyógyultak már?

– Azok be – mondta kurtán Żółkowska.

Na, ezek már megint rosszban vannak, gondolta a Mester.

Leült egy székre, és nézte, ahogy Żółkowska dühödten mos.

– Tudja, Maria – szólalt meg a Mester –, kezdem sajnálni Truskolaskát.

Żółkowska csodálkozva nézett fel.

– Nem lehetett neki könnyű, amikor végleg tönkretettem – mondta a Mester elmélázva. – Igazság szerint még játszhatott volna néhány évet. Hát, nem volt szerencséje szegénynek, hogy velem állította szembe a sors.

Żółkowska a szennyes jelmezeket bámulta.

– Azért elég öreg volt már – mondta aztán.

– Nem volt még hatvan – tűnődött Bogusławski. – Nem nagy kor.

– Mi nem fogunk olyan sokáig élni – mondta Żółkowska. – Alojzy biztosan nem. Aki úgy habzsolja az életet, mint ő, az hamar be is fejezi.

– Az is megoldás – mondta erre Bogusławski.

Żółkowski jelent meg az öltözőben és nekitámadt a feleségének, mi a fenének mossa a jelmezeit, ő ugyan nem kérte rá.

– Mert senki se mos rád, ha én nem – közölte Żółkowska.

– Én nem kértem, hogy mártír legyél miattam! – csattant fel Żółkowski.

– Az ember mindent elkövet, hogy ő nyugodtan dolgozhasson, és akkor ez a hála!

Bogusławski nem nyilvánított véleményt.

Żółkowska lecsapta az egyik vizes inget, a víz kifröccsent a dézsából, Żółkowski hörcsögszerűen az arcához kapott. Żółkowska káromkodva kirohant az öltözőből.

Żółkowski szintén káromkodott, és a felesége felmenőit szidta.

– Egészségesen pirospozsgásnak látszol – jegyezte meg Bogusławski.

Żółkowski leült egy székre.

– Folyton fáj a fejem – mondta komoran.

– Talán katzenjammer – találgatta Bogusławski.

– Maria bemártott, mi?

– Nem mondott semmit.

– Iszom, na és? Minden valamire való színész iszik.

Żółkowski fáradtan legyintett.

– Minden éjjel iszunk – mondta –, hajnalig. Tud jobbat a Mester? Ma este is társaság lesz, és ma éjjel is be fogok rúgni! Van pénzem, úgy verem el, ahogy akarom.

Bogusławski hallgatott.

– Kifütyülték már a Mestert? – kérdezte kis csönd után Żółkowski.

– Felbérelt suhancok már igen.

Megint csönd volt.

– Gondolkoztam a dolgon – mondta Żółkowski –, szerintem csak a pénzemért vertek meg. Nem volt az előre kitervelve. Ilyesmire mégsem vetemedhetnek.

– Lehet.

Żółkowski bizonytalanul nézett Bogusławskira. Tokája bánatosan lógott rá a nyitott gallérból kikandikáló mellszőreire.

– Jöjjön el a Mester ma este – mondta –, Maria ilyenkor fogja magát és elmegy az anyjához a sráccal… Van egy csomó nő, értik a dolgukat.

– Nem tudom – mondta a Mester –, pakolni kéne a házban, könyvespolcot fabrikálni…

Aztán elmondta, hogy színházat akar csinálni a házból. Żółkowski szkeptikusan hallgatta.

– Nem hiszel benne, mi? – kérdezte Bogusławski. – Nem muszáj. Legföljebb monológokat fogok előadni a négy falnak, az is valami.

– Amikor a Mester költözött – mondta Żółkowski –, én még betegen feküdtem.

– Ezt minek mondod?

Bogusławski kiment a színházból, és rémület fogta el a gondolatra, hogy most haza kell mennie abba a kietlenül hatalmas házba. Céltalanul csatangolt a városban, tiszta, hideg idő volt, igyekezett hát magában is létrehozni a tisztaságot és hidegséget. Mélyeket lélegzett és azt hajtogatta: nem is olyan nagy baj, hogy kirúgták a színházból. Felül kell emelkedni a dolgokon. Annyit dolgozott már életében, ráfér egy kis pihenő.

Az utca két oldalán, csodák csodája, házak álltak, mint régebben, színészkorában. Holott igazság szerint össze kellett volna dőlniük. Bogusławskinak nem fért a fejébe, miért nem romokat lát maga körül. Az lenne a természetes, ha Varsó helyét rég benőtte volna az őserdő.

Ezt most elmondja Anielának.

Megvolt az első mondat is: „Így a jó; az ember vesz magának egy könyvet, és ráérősen olvasgatja, és nem érnek fel hozzá a piti dolgok.”

Aniela gyűrötten nyitott ajtót.

– Te vagy az? – kérdezte.

– Mást vártál?

– Senkit se vártam.

Bogusławski bement a szobába. A csecsemő aludt.

A Mester nem mondta el a mondatot. Nézte a csecsemőt, az unokáját. Mi a fenének szaporodnak az emberek?

– Lefogytál, kicsi – mondta aztán Anielának.

– Napok óta – mondta Aniela – halálra idegesít az asztal lába.

Bogusławski megnézte magának az asztal lábait.

– Napok óta – ismételte Aniela fáradtan. – Mi lenne, ha falhoz csapnám a kölykömet?

– Nem csaptad még falhoz? – érdeklődött Bogusławski.

– Még nem. Nehéz lenne levakarni.

Bogusławski felnevetett.

– Tudod mit, kicsi, ha akarod, költözz hozzám egy időre.

Aniela vállat vont.

– Biztosan marjátok egymást Ignacyval – vélte Bogusławski.

– Á – mondta Aniela –, olyanok vagyunk, mint a turbékoló galambok, Ignacy imád, és én is tudom, hogy nincs még egy ilyen kezes férj a világon. Semmit se foghatok rá, érted? Sem a gyönyörű fiamra. Minden a lehető legtökéletesebb körülöttem. Valamit nagyon el kell rontanom, hogy legyen oka a kétségbeesésemnek.

– Túl korán mentél férjhez – mondta Bogusławski, és remélte, Aniela megnyugszik, és akkor kiöntheti neki a lelkét.

– Unalomból mentem férjhez, de most is unatkozom. Tudod, néha eltűnődöm, kár volt bevezetni a válást. Képzeld el: ha lehetetlen volna elválnom, egész életemben a rossz házasságom miatt érezhetném magam szerencsétlennek, és minden meg lenne oldva. De hát ha kedvem tartja, elválhatok. Ignacy van olyan barom, hogy ne tartóztasson, ha tönkremegy is bele. Semmiféle törvényt, tilalmat, személyt nem okolhatok, naponta új és új sérelmet kell kitalálnom magamnak, hogy belehergelhessem magam a gyűlöletbe. Mert muszáj gyűlölni, ha szeretni képtelenség.

– Gyűlölj engem – ajánlotta Bogusławski.

– Te messze vagy – mondta Aniela –, csak azt érdemes gyűlölni, aki kéznél van, különben napi teendő nélkül maradok… Ignacy még erre is alkalmatlan… Neked könnyű.

– Igen?

– Ne csóváld a fejed, neked a legkönnyebb. Te játszani akarsz, és kész.

– De miért akarok én játszani vajon?

– Ha nem hagynak játszani, harcolsz érte, ha engednek játszani, boldog vagy. Szimpla ember vagy, Mester, egészséges, primitív ember.

– Érdekes, ma már Fiszer is megtisztelt ezzel.

– Én azonban nem látom értelmét a játéknak. Nem a tehetségemben kételkedem. Ha akarnám, Ledóchowskát is lejátszhatnám pár éven belül. De nem akarom akarni. Ha kitapsolnak, ha valaki megdicsér, ha X. úr jót ír rólam, az nekem semmi. Nem jó dolog fiatalon elveszíteni a hiúságot. Szeretném hinni, hogy a családért áldoztam fel a pályámat, szívesen lennék mártír, az is szerep, de hát nekem a pálya semmit sem jelent, hát hogy legyek én mártír?

Bogusławski hallgatott.

– Szorongok – mondta Aniela –, szúr a szívem, fáj a gyomrom, nem kapok levegőt… A doktor azt mondta, menjek sétálni. Majd széthasad a fejem. Tányérokat szoktam a földhöz csapdosni, de az kevés. Botrányt akarok, és vérengzeni. Közveszélyes akarok lenni. Pedig csak önveszélyes vagyok.

– Egyetlen ember tudna rajtad segíteni egy-két pofonnal – mondta Bogusławski –, az én volnék, húsz évvel fiatalabban.

– Tévedsz. Egy húsz évvel fiatalabb Bogusławski ma idegbajos lenne, gyönge, álmatag, és ébren is látomások gyötörnék.

Kis szünet után hozzátette:

– Most jó. Egy kicsit kidühöngtem magam, estig elélek belőle, akkor pedig újrakezdem oly módon, hogy bájologni fogok a férjemmel… azzal a jó emberrel.

– De mihez kezdjek én? – kérdezte Bogusławski.

Aniela a Mester elé térdelt, és könyörögve nézett fel rá.

– Találj ki valamit, kérlek! Te vagy a Mester, és szörnyű lenne, ha téged is olyannak kellene látnunk, amilyenek mi vagyunk! Legyen valaki, akire föl lehet nézni, aki túlvan már a mi kis életünkön, aki kívülről látja ezt az értelmetlen zűrzavart. Szörnyű lenne, ha tőlem kellene tanácsot kérned, tőlem, aki magam is tanácstalan vagyok, tőlem, akit világok választanak el a te… mit mondjak, a te merész sasorrodtól. Az lenne az igazi, ha szobor lennél, és mi a szobrodhoz zarándokolhatnánk enyhülésért, lelki vigaszért. Kegyetlen, amit mondok? Biztosan te is csak ember vagy… de olyan jó volna érezni, tudni, hogy van valaki előttünk és fölöttünk, aki több, mint mi lehetünk, mint ami az ember lehet.

Bogusławski megsimogatta Aniela haját.

– Elvinnélek a világ végére – mondta –, és benépesítenénk a földet.

Aniela sírt, Bogusławski simogatta.

Aztán elment, nem akart találkozni a fiával, akinek már haza kellett volna érkeznie ebédre.

A házában sarokról sarokra járt, meggyőződés nélkül méricskélte a falakat, és a deszkák között turkált. Három nagy ládában feküdtek egymásra hányva a könyvek, a kéziratok, voltaképpen ott is maradhattak volna. Marianna délelőtt némi rendet rakott már, az ágyakat a szoba másik sarkába húzta, Bogusławski nem tudta eldönteni, veszekedjen-e az ágyak elhelyezése miatt.

Este elment Żółkowskihoz.

Két módosabb kereskedőt és a sleppjüket találta nála, nagyon nem tetszettek neki. Lányok is voltak, csicseregtek és fontoskodtak. Żółkowski háziköntösben ült a szoba közepén a szőnyegen, mellette néhány vodkásüveg, és a kezében hatalmas sültet tartott.

– Sör is van egy hordócskával! – üdvözölte Żółkowski teli szájjal.

Bogusławski nem lett igazán lelkes.

A vendégek otthonosan viselkedtek, látszott, hogy gyakran vannak együtt.

– De nagy marha vagy te – mondta Bogusławski Żółkowskinak.

Żółkowski ültében elrántotta az egyik lány lábát, az sikítva melléje huppant a szőnyegre. Żółkowski vigyorogva megpaskolta a fenekét.

Bogusławski kiment a konyhába. Nepomucena riadtan nézett rá egy könyvből.

– Maradj – mondta a Mester –, én csak harapok itt valamit.

Nepomucena a sarokba húzódva ült.

– Olvasol? – kérdezte Bogusławski tanácstalanul.

Nepomucena nem felelt.

– He? – kérdezte Bogusławski kedélyesen.

Nepomucena hallgatott.

– Na jó – mondta Bogusławski és vágott magának egy szelet kenyeret. Aztán gyúrni kezdte a kenyérbelet.

– Csinálunk most egy kis emberkét – közölte, és elmerülten gyúrt.

Nepomucena figyelte.

– Kövér legyen, mint apukád? – kérdezte Bogusławski. – Legyen neki nagy hasa?

– Ne legyen – jelentette ki Nepomucena.

– Jó. Nem lesz neki.

Bogusławski igyekezett karcsú emberkét gyúrni, a kenyérbél morzsolódott, Bogusławski kínlódott. Nepomucena figyelte.

– Figyeled, hogy milyen ügyetlen vagyok, mi? Színésznek jobb voltam, mint vagyok most szobrásznak.

– Teknőc még lehet belőle – mondta Nepomucena.

– Gondolod? – örült meg Bogusławski. – Csináltál már teknőcöt?

– Nem.

– Láttál teknőcöt egyáltalán?

– Nem.

– Nem?

Nepomucena a fejét rázta.

– Akkor honnét tudod, hogyan néz ki?

– Nem tudom – vallotta be Nepomucena.

– Aha. Én se tudom.

Bogusławski fancsali képet vágott, Nepomucena elnevette magát.

– Talán van ormánya – mondta Bogusławski. – Gondolod, hogy van ormánya?

– Van neki – mondta Nepomucena.

– Szárnyai is vannak – szögezte le Bogusławski.

– Vannak – hagyta helyben Nepomucena, aztán kinyitotta a könyvet. – Már lerajzoltam.

A könyv margóján felismerhetetlen lények hemzsegtek, faramuci állat volt valamennyi.

– Nem nagyon szereted őket – állapította meg Bogusławski.

– Ők nem szeretnek engem – mondta Nepomucena.

– És ha lerajzolod őket, akkor jobb?

Nepomucena nem értette, vonogatta a vállát.

Az egyik elegánsan öltözött kereskedő lépett a konyhába, megállt az ajtóban. Bogusławski felnézett.

– A gyermekkel társalog a Mester? – kérdezte a férfi bizalmasan mosolyogva.

Bogusławski felhorkant:

– Zavarja uraságodat?

A férfi meghökkent:

– Hogyan?

Bogusławski dobolt az ujjaival a konyhaasztalon.

Nepomucena hallgatott.

– Helyes kislány – mondta a férfi, és beljebb lépett a konyhába. – Alojzy szerint színésznő lesz belőle. Színésznő leszel?

Nepomucena hallgatott.

– A hivatás már a bölcsőben eldől – mondta a férfi Bogusławskinak. – Azt mondják az orvosok, a fejformáról meg lehet állapítani.

– Így van – helyeselt Bogusławski –, én a bába helyében ki se húztam volna uraságodat. Visszagyömöszöltem volna. Ki akarsz mászni, te kis kockafejű? Mars vissza!

Bogusławski a félbevágott kenyérbe gyúrta vissza a kezében tartott morzsalékot.

– Na de kérem!… – kiáltott fel a férfi. – Mit képzel?…

– Mars vissza! – üvöltötte Bogusławski.

A kereskedő hebegve kirohant a konyhából.

Bogusławski felpattant és utána szaladt. Mielőtt a megzavarodott kereskedő szóhoz jutott volna, felháborodva, ujjal az illetőre mutogatva kikérte magának, hogy őt visszaküldjék az anyjába. Példátlan, üvöltötte a Mester, miközben mindenki megdermedve bámult rá, ő nem hajlandó eltűrni egy jöttment kereskedőtől, hogy jön ahhoz egy szar kereskedő!…

A kereskedő körbeszaladt a szobában, és hebegve szintén kikérte magának, hogy őt visszaküldjék az anyjába.

Mondatai Bogusławski zengzetes mondatainak paródiájaként hatottak, abba is hagyta, és hitetlenkedve, elborzadva bámult a Mesterre, nem hitt a fülének.

– De hiszen ő küldött engem! – mondta sírásra görbülő szájjal, és segítséget kérőn nézett a többiekre.

Bogusławski tajtékozott, kergetni kezdte a kereskedőt, alig tudták lefogni a karjába csimpaszkodva. Bogusławski fújtatott.

– Ilyet, nahát, ilyet – lihegte –, egy szar kereskedő, csak azért, mert pénze van és kurvái vannak!…

Żółkowski a szőnyegen ülve rázkódott a nevetéstől.

– Élősködő senkik! – kiáltotta Bogusławski megvetően –, rohadnátok meg elevenen!

Żółkowski fuldoklott a nevetéstől. A többiek levegő után kapkodtak.

Bogusławski még néhány káromkodást vágott a jelenlevők fejéhez, majd vérig sértve távozott.

Żółkowski aztán, nagy nehezen magához térve, a felháborodott vendégeknek azt hajtogatta, hogy nem kell komolyan venni a Mestert, hiszen színész, és a színészeknél minden másképpen van.

A vendégek a fejüket csóválták, amikor a kereskedő előadta, mi is történt az előbb a konyhában, aztán leitták magukat vodkával. Később palackrulettet játszottak: megpörgették az üres üveget a földön, és akire az üveg nyaka mutatott a körbeülők közül, az megszabadult egy ruhadarabjától. Így folytatták a meztelenségig.

Másnap délelőtt még egymás hegyén-hátán hevertek, amikor Marianna állított be kisírt szemmel, és elmondta, hogy Bogusławski nagyon rossz bőrben van, egész éjjel nem aludt, csak fenyegetődzik.

– Teljesen ki van borulva – mondta Marianna Żółkowskinak.

– Na igen – mondta Żółkowski, és a hasogató halántékát tapogatta –, valamit ki kellene találni.

– Segítsetek rajta – kérlelte Marianna.

Aznap Żółkowski, életében talán másodszor vagy harmadszor, bekopogott Ledóchowska öltözőjébe és közösen próbált vele kisütni valamit.

Sokáig töprengtek, eredmény nélkül.

– Legalább tanítani hagynák – sóhajtotta Ledóchowska –, egy ilyen fantasztikus ember, mindent tud a színészetről meg az emberről, és akkor minden tudását belefojtják.

– Hát igen – morogta Żółkowski rosszkedvűen. – Ha engem betiltanak egyszer, én vicclapot csinálok vagy bohózatokat írok más néven. De ő nem olyan. Nem is szeret írni.

– Amit írna, azt is betiltanák – nyugtatta meg Ledóchowska.

– Adjak neki kölcsönt? – tűnődött Żółkowski. – Sokat tudok adni, de nem annyit, hogy színházzá alakítsa a házát.

Ledóchowska a fejét csóválta.

Żółkowski délután megint bekopogott Ledóchowskához.

– Semmi? – kérdezte.

– Semmi.

– Megkérdeztem Fiszert is – mondta Żółkowski –, őt mintha kedvelné a Mester. Fiszer se mondott semmit, illetve mondott valamit. Valahogy vissza kellene szerezni a Mesternek a Drámai Iskolát. Utánanéztem, a Drámai Iskola nem Osiński tulajdona, a Mester is állami támogatással csinálta, ezt most automatikusan Osiński kapja. Ha rábírhatnánk, hogy rúgja ki Kudliczot…

Hallgattak, Kudliczot Osiński nem fogja kirúgni, a legfontosabb embere.

– Valahogy kikészítjük Kudliczot – mondta Żółkowski –, lehetetlenné tesszük… megverjük…

– Kudlicz a jelentéktelenségéből él – mondta Ledóchowska –, az ilyen nem ad támadási felületet. És ha sikerülne is, Osiński majd kinevez mást, Werowskit vagy Rutkowskit.

– Hát az már botrányos lenne.

– Ugyan. Nem tűnne föl senkinek.

Żółkowski bánatosan szuszogott.

– Írjunk petíciót Osińskinak? – kérdezte. – Követeljük tőle, hogy a Mester kapjon szerepet?

– Írhatunk – mondta Ledóchowska reménytelenül.

Világos volt, hogy Piotrowski után most mindenki meggondolja, aláírjon-e valamit.

– Csak tudnám, mit csinál most a Mester – mondta Żółkowski szórakozottan.

– Pierożyńska bent volt délben – mondta Ledóchowska –, azt mondta, könyvespolcot szerel.

– Meddig lehet könyvespolcot szerelni?

Hallgattak.

– Anyámmal már átéltem egy ilyet – mondta Ledóchowska –, akkor is sürgősen ki kellett volna találnom valamit, amikor a Mester nyugdíjba kergette, és azóta sem sikerült.

– A maga anyukája könnyebb eset – vélte Żółkowski –, hisztérikus öregasszony, mindig kitalál magának valami butaságot, elél belőle egy-két napig, akkor aztán más hülyeséget vesz a fejébe.

– Kellene egy másik Drámai Iskola – vetette föl Ledóchowska –, azzal elfoglalná magát.

Żółkowski töprengett.

– Nem fognak hozzájárulni – mondta –, és nem is kell annyi új színész. Elég nekik egy iskola.

– Talán magánvállalkozásként…

– Ki az a hülye, aki ma színész akar lenni? De mi lenne, ha…

Żółkowski megállt, összehunyorította a szemét:

– Mi lenne, ha mi járnánk tanulni a Mesterhez? Ránk fér, nem? Majd én fizetem a maga tandíját is.

Ledóchowska fellelkesült.

– De akkor ne csak mi ketten – mondta –, hívjunk meg mindenkit… A legjobbakat!

Żółkowski végigloholta a színházat, és estére megvolt a névsor.

Helena Rutkowska lelkesen beszállt, Aszpergerék örültek, hogy számítanak rájuk, Szymanowski hümmögött ugyan, de azért azt mondta, eljár majd, hátha kisül belőle valami. Dmuszewski természetesen szívesen vállalkozott.

Żółkowski Konstancja Dmuszewskára is gondolt, de csak szőrmentén említette a dolgot Dmuszevszkinak, tekintettel Bogusławski és Konstancja egykori viszonyára. Dmuszewski kitérő választ adott, majd a felesége eldönti.

– Tudod, milyen kiszámíthatatlan – tette hozzá mentegetőzve.

Żółkowski bólogatott.

Zdanowicznak nem szólt, úgy gondolta, elég egy komikus a növendékek között.

Malinowski lelkesedett az ötletért.

Aniela nem volt bent a színházban, de Żółkowski biztosra vette, hogy eljár majd az apósa óráira.

Az esti előadás szünetében beszámolt Ledóchowskának az eredményről.

– Ügyesen kell beadni neki – mondta Ledóchowska –, nehogy könyöradománynak érezze. Amilyen hiú, képes elutasítani.

– Egyáltalán nem könyöradomány – sértődött meg Żółkowski –, én igenis tanulni akarok tőle!

– Én is – nyugtatta meg Ledóchowska. – De azt hiszem, mi nem mondhatjuk el neki. Azt hinné, végkielégítés.

– Talán bízzuk a pletykára – mondta Żółkowski. – Holnapra az egész színház tudja, holnapután már az Ikszek tárgyalják. Előbb-utóbb hozzá is eljut a híre, nem?

– Mégis fel kell kérnünk. Esetleg Pierożyńska révén.

Żółkowski a fejét rázta.

– Hátha éppen marakodnak – mondta –, ezen nem bukhat meg.

Másnap délelőtt Fiszer beállított a Mesterhez, és kissé ügyefogyottan előadta, hogy ők arra gondoltak, miszerint nagyon jó lenne, ha a Mester vállalná néhányuk oktatását szerény díjazás fejében, vannak ugyanis, akik szeretnének színházat csinálni, de hát hivatalosan nem lehet.

Bogusławski hálósipkában állt a lépcső alján és hunyorgott.

– Nocsak – mondta gúnyosan –, tanulni akarnak tőlem?

Fiszert Żółkowski felkészítette, mit tegyen, ha a Mester kéreti magát, megtisztelve hebegett-habogott, először a fiatalokról, Helenáról és Anieláról beszélt, és csak fokozatosan adta be, hogy a vezető színészek is szeretnének eljárni a Mesterhez.

– Kinek az ötlete volt? – kérdezte Bogusławski.

– Nem is tudom – mondta Fiszer –, valahogy benne volt a levegőben. Lehet, hogy többen találták ki egyszerre.

– Na jó – mondta a Mester engedékenyen –, majd megpróbálok időt szakítani.

Fiszer távozása után Bogusławski felrohant az emeletre és fel-alá vágtatva számolgatni kezdte, mennyit kérjen, hogy másfél-két év alatt összejöjjön a kis színház létesítéséhez szükséges összeg.

Jó ötlet, akárkié volt is. Osiński nem tilthatja meg a színészeinek, hogy eljárjanak az órákra. Majd csak arra kell vigyázni, nehogy az összejöveteleket szervezkedésnek lehessen minősíteni.

Amikor Marianna megjött a vásárlásból, Bogusławski karon ragadta és táncolt vele egyet, aztán felcipelte az emeletre, és tologatni kezdte a bútorokat, hogy minél nagyobb helyet nyerjen a próbaszínpad számára. Délben bement a színházba és tanácskozott Plerschsel, díszleteket szeretett volna a házába állítani. Plersch hümmögött, hiszen a próbaszínpadon sincs díszlet soha, megvan nélküle Kudlicz Drámai Iskolája is.

– A havi gázsim másfélszerese jöhet be az iskolámból – számolgatta Bogusławski.

– Ezt csak nekem valld be – ajánlotta Plersch –, szerintem nem fognak akadályozni, de alaposan megadóztatnak.

Erre eddig Bogusławski nem gondolt, káromkodott, aztán azt mondta, akkor többet kér a nebulóktól.

– Mikor lesznek az órák? – kérdezte Plersch.

– Éjszaka – mondta Bogusławski –, előadások után. Hetente kétszer-háromszor.

A Mester ragyogott.

– Kipróbálok egy csomó ötletet – mondta –, ezek nagyszerű színészek, lesz mit tanulnom tőlük. És még ők fizetnek nekem!

– Esetleg néha majd én is bekukkantok – mondta Plersch.

Bautz úr tiszteletteljesen felajánlotta, hogy esetenként némi italt szállítana a Mester palotájába, ha ő is esetleg, statisztaként, részt vehetne a Mester óráin. Bogusławski sajnálkozva közölte, hogy nincs módja nagy létszámú iskolát nyitni, de ajánlhatja Kudlicz úr Drámai Iskoláját.

– Majd hülye leszek beengedni egy spiclit – morogta a folyosón Plerschnek.

Otthon előkotort a ládáiból néhány kevés szereplős darabot. Elégedetlen volt az eredménnyel, nem éppen oktatási célzattal írták őket. Lehet, hogy maguknak kell darabokat eszkábálniuk. Vagy commedia dell’artét csinálnak.

Gondolatban előreszaladt, és azon tűnődött, hogyan hajthatna végre színházi puccsot a magániskolából kiindulva. Felajánlhatná a házát arisztokratáknak színielőadások céljaira, akkor nemcsak tandíjat szedhetne be. Meg kellene nyerni Mostowski gróf feleségét, Michałowa asszonyt. Kár, hogy Józef Krasiński testvér utálja a bátyját, Wincentyt. A Mester Pękalski meghívásán is tűnődött, írathatna vele darabot, aztán elvetette: Pękalskinak túlságosan kétértelmű a helyzete.

– Aniela nehezen tud majd elszabadulni otthonról – mondta Marianna, amikor a Mester eléterjesztette a nebulók listáját. – Ignacynak sok az éjszakai ügyelete, Nacewiczra nem bízhatják a gyereket.

– Fogadjanak dajkát.

– Szóval olyankor én menjek hozzájuk a gyerekre vigyázni – mondta Marianna keserűen.

Bogusławski feldühödött.

– Ebből fogunk megélni! Mit akarsz? Mondd meg, mit akarsz?

Én is szeretnék játszani, mondhatta volna Marianna.

A színházban megint az Atáliá-t adták Ledóchowskával és Helenával, felújították Salieri operáját, A féltékenység iskolájá-t (Mazzola szövegét csaknem negyven éve Bogusławski fordította, most kapott valami jelentéktelen összeget érte), és nagy hírveréssel mutatták be Dmuszewski komédiáját Barbara Zapolskáról. A drámát újnak hirdették, bár Dmuszewski hat évvel korábbi, prózában írt darabját dolgozta át néhány éjszaka alatt verses drámává Osiński úr szíves késztetésére. A prózai változat sem volt eredeti mű, egy francia szerzőpáros bohózatát írta át Dmuszewski, lengyel nevekkel ruházva fel a francia szereplőket.

A közeli napokra hirdettek egy bohózatot Destouches tollából, a főszerepeket Osiński Żółkowskira, Dmuszewskira és Ledóchowskára osztotta. Ledóchowska jutalomjátékaként hirdették; a direktor korábban hallani sem akart róla.

– Feltűnő, hogy mindenben az én tanítványaim játszanak, mi? – kérdezte a Mester Mariannától, és elégedetten dörzsölte a kezét.

Żółkowski, Dmuszewski és Aszpergerék előre fizették az első hónapi tandíjat, a többiek pár nap haladékot kértek. Dmuszewski a felesége tandíját is befizette. A pénzből Bogusławski díszes gyertyatartókat és rengeteg vastag gyertyát vásárolt. Fél nap alatt befejezte a könyvespolcok szerelését, amivel korábban napokig piszmogott; rendet rakott a ládáiban és az íróasztalán; Cieślak úrral rendbehozatta a ruháit, és fizetett is érte, noha Cieślak mester hosszan tiltakozott. Néhány lócát is vett egy handlétól, azokon foglalnak majd helyet a nebulók.

Talán a Nők iskolájá-val kellene kezdeni, gondolta a számtalan darab átnézése után. Most nagyon rossznak találta régi fordítását, és a darab sem tetszett annyira, mint hajdanán; a korai Molière-ek közül való, lényeges cselekmények zajlanak a színfalak mögött. A tanítványokkal esetleg átíratja az érett Molière szellemében, ez dramaturgiai tanulmánynak sem megvetendő.

Az iskola megnyitása előtt egy nappal, délután, egy elegánsan öltözött, de kissé zavart fiatalember állított be Bogusławskihoz. A Mesternek ismerős volt, de nem tudta, honnét.

– Morawski tábornok vagyok – mondta a magas fiatalember –, ne haragudjon a Mester, hogy ajtóstul török a házába… nyitva volt a kapu, és feljöttem a lépcsőn…

Bogusławski hellyel kínálta.

Morawski harminc körül járt, értelmes arca volt, kemény, férfias vonásai, hosszú orra és előreugró álla. Volt a megjelenésében valami angolos szárazság. Talán vékony ajkai okozták. Kniaziewicz tábornok stábjának volt a főnöke, részt vett a moszkvai hadjáratban, aztán Sándor őt is átvette és kinevezte tábornokává, miután hazahozatta vele a Dániában rekedt lengyel hadifoglyokat. Német egyetemeken tanult, művelt ember hírében állott. Állítólag Frankfurtban kezdett Byront és Schillert fordítani.

– Arról van szó – mondta Morawski és fél könyökére támaszkodva végighevert az egyik lócán –, hogy az ember egyetlen istenbe van bezárva, holott végtelen számú isten létezik.

Bogusławski nem mutatott meglepődést, leült az íróasztala mögé, akár egy vizsgálóbíró. Talán érdemes végighallgatnia, hiszen Morawski is Iksz.

– Ezt ön – folytatta Morawski – aligha érzékelheti, mert ön színész. Önnek annyi kürtője van, ahány szerepet játszik. Engem azonban mérhetetlenül zavar, hogy rendelkezem valamilyen maggal. Érti?

Bogusławski hümmögött.

– A színész, az olyan – magyarázta Morawski –, mint a hagyma: héj alatt héj a végtelenségig. Ez az egészséges, legalábbis a mi korunkban ez az egyetlen mód, hogy túl lehessen élni… Korábban ez feltehetőleg nem volt ennyire… Van valami ital a háznál?

– Sajnos nincs – mondta Bogusławski –, de megkínálhatom szárított hallal.

Morawski legyintett:

– Ne értsen félre, én túl vagyok Isten halálán. Napóleon léte döntő bizonyíték Isten léte ellen. Csakhogy ez még nem teremt világos helyzetet… Szóljon rám, ha zavarja a hadarásom.

– Tessék csak hadarni nyugodtan.

– Az is kibírhatatlan, ha az embernek van egy darab önistene, de az már elképesztő, ha több is van belőle.

Morawski felugrott a lócáról és sétálni kezdett a szobában. Megállt az íróasztalnál, felvette a Nők iskolája kéziratát, belekukkantott.

– Ezt fogja játszani a Mester? Jó darab. Én is tudnék ilyet írni… az sincs kizárva, hogy én írtam. Érti, ugye? Énemnek nincsenek határai. A múltban sem. A jövőben pedig… lehetnék én Molière, kérdés, kell-e akarnom. Mert nem akarom. Illetve, hadd legyek őszinte, akarom, hogyne akarnám, az a baj, hogy minden akarok lenni, csak nem futja az időmből. Ezért is jöttem önhöz. Jó pár napja ólálkodom a háza körül, nem is tudom, miért nem volt merszem bejönni.

Morawski visszament a lócához.

– Mester – mondta könyörögve –, tanítson engem színészetre! Vegyen föl az iskolájába!

Bogusławski kifejezéstelen arccal nézett rá.

– Ez az! – kiáltotta Morawski. – Erre tanítson meg! Mert csupán tartalom és mag nélkül lehet elviselni! Derűs önlefokozással! Ön, Mester, nem akar mindenáron felnőni ahhoz, akinek képzeli magát. Önnek nincs is ilyen ideálképe saját magáról. De aki nem színész, az meg akarja tervezni magát, hasonulni akar az önnön istenképéhez, mindenkinek olyan az istene, amilyennek önmagát szeretné tudni, talán a pórusainkból gomolyog ki ez a ködkép, ez a fantom, ez a parancsoló, ellentmondást nem tűrő valami… Pokoli teher! Nem nyughatom addig, amíg olyan nem leszek, mint ez az állítólagos Franciszek Morawski. Rohanás van bennem, türelmetlen kényszer, hogy minden pillanatban azzá legyek, ami lehetnék.

Bogusławski bátorítóan bólintott.

– Csakhogy, Mester, én nem egyetlen Franciszek Morawskit ismerek. Rengeteg Morawski van! Van egy ideális Morawski tábornok, van egy ideális Morawski író és fordító és filozófus, van egy Morawski politikus, van egy Morawski Iksz, van egy Morawski kan, és egy csomó más Morawski, sokoldalú vagyok, de nincs egyetlen igazi oldalam, műfajtalanul élek, holott minden létező és lehetséges műfaj egyszerre vonz, kínoz, gyötör. Minden pillanatban azt érzem: nem ezt és nem itt kellene tennem és éreznem, énnekem végtelenül sok mindent kellene tennem, éreznem és mindenütt. Én nem vagyok kielégíthető adott pillanattal, adott helyszínnel és adott önmagammal! Érti? Én ezt a magam számára istentelen lelkifurdalásnak nevezem, világos, nem? Ha nincs egy isten, minden az lehet; az én bűntudatomnak nem egyetlen követelmény a forrása, hanem végtelen számú követelményszövevény. Minden tevékenységem látszattevékenység, hiszen semmi sem lényeges, bár minden az lehet; minden tevékenységem lényeges tehát, én nem pihenhetek, nem lazulhatok fel, napi huszonnégy órás görcsben élek. Ön az egyetlen, aki meggyógyíthat, mert ez betegség, és ön az orvosa! Faragjon belőlem színészt! Az egyéniségemet kell elvennie tőlem! Segítsen rajtam!

– Színész akar lenni? – kérdezte Bogusławski elképedve.

– Az, az! Hagymaember! Valamennyi önistenemből faragjon egy-egy szerepet! A szerep elviselhető! Ön végtelen számú szerepet játszik a színpadon, ön kiélheti valamennyi lehetőségét, megszabadulhat tőlük! Ön szétszabdalhatja magát szerepekre, és szétvagdoshatja magát időben is, ez az, amire én nem vagyok képes.

– Szóval adjak önnek órákat – állapította meg Bogusławski.

– Nem akarok fellépni – mondta Morawski –, ez természetes.

– Nem?

– Persze hogy nem.

– De ha színész akar lenni…

– Megmagyaráztam, miért! Nem világos?

– Mikor óhajtja az első órát? – kérdezte Bogusławski kitérően.

– Most!

Morawski elővett egy csekket.

– Háromezer zloty – mondta zavartan –, ha a Mester megtisztelne, hogy elfogadja…

– Kérem, tábornok úr – mondta Bogusławski higgadtan –, menjen ki a házból, pár percig ácsorogjon a kapuban, akkor jöjjön vissza, és mondja el mindezt elölről, de úgy, hogy megszakadjak a röhögéstől.

Morawski abbahagyta a rohangálást.

– Ne küldjön el! – mondta rémülten.

– Nem küldöm el. Ez az első lecke. Játssza el, hogyan állított be hozzám az előbb, de úgy, hogy nevessek rajta.

– Játsszam el önmagamat?

– Igen.

– De amikor több van belőle!…

Morawski habozott.

– De be fog ereszteni, ugye?

– Ígérem.

– A köpenyemet itt hagyom.

Bogusławski hallgatott.

– Inkább nem megyek egészen a kapuig – morogta Morawski. – Csak az ajtón megyek ki…

– Tessék.

– Érti a Mester? – kérdezte Morawski a nyitott ajtóban reménytelenül –, én nem vagyok azonos…

– Tessék kimenni, aztán visszajönni – mondta Bogusławski.

Morawski kiment. Bogusławski utána ment, becsukta az ajtót, visszaült az íróasztala mögé, és a csekket bámulta.

Morawski kinyitotta az ajtót, és tétován megállt. Segélyt kérően nézett Bogusławskira.

– Na jó – mondta a Mester –, megint menjen ki. De a kapuig. Az segíteni fog. Önnek jobb, ha lendületből nyitja ki az ajtót, egy kicsit lihegve a lépcsőtől. Álló helyzetből nehéz izgalomba jönni.

– Miért, izgatott voltam, amikor bejöttem?

– Izgatott és zavart. A zavar megvan, az jó. Fáradjon ki, tábornok úr.

Morawski kiment, majd rögtön visszajött, nagyot sóhajtott.

– Természetesen ez a háromezer zloty nem minden…

Bogusławski félbeszakította:

– Kezdjük, kérem.

Morawski kiment, kisvártatva visszajött, tanácstalanul nézett körül.

– Mentegetődzéssel kezdte – emlékeztette Bogusławski –, aztán végighevert a lócán.

Morawski legyintett.

– Talán mégse most kezdjük – mondta lemondóan –, új nekem ez az egész, még nem vagyok felkészülve… De nagyon fogok igyekezni! Ugye felvesz az iskolába? Hadd járjak maguk közé!

– Jó – mondta Bogusławski –, megtisztelő, hogy a tábornok úr a tanítványom akar lenni. Jöjjön el holnap este, az első órára. Szívesen látom. A tandíj azonban jóval kevesebb.

– Kérem, fogadja el ezt a csekélységet! Hiszen én gazdag vagyok! Ez nekem annyi, mint önnek háromszáz zloty! Van nekem egy jakobinusok által befolyásolt istenem is, az ily módon akarja enyhíteni a társadalmi igazságtalanságot… Holnap jövök!

Morawski elmenekült.

Bogusławski lement a konyhába.

– Ki járt nálad? – kérdezte Marianna.

– Egy tábornok – mondta Bogusławski. – Adott háromezret, színész akar lenni.

– Őrült.

– Fene tudja.

– Nem sok ez egy kicsit?

– A tandíjat meg kell fizetni – mondta Bogusławski, és elvigyorodott.

A következő napot borotválkozással, takarítással és rendezgetéssel töltötte. Olykor leszaladt a konyhába megnézni, mit művel Marianna és Aniela, milyen lesz a sütemény.

– Úgy érzem magam – mondta Bogusławski –, mint a vénkisasszony, amikor végre kérője érkezik.

Estefelé ötpercenként nézett ki az ablakon, majd amikor úgy vélte, eljött az ideje, bevette magát a budiba, ahol bundában kucorogva hallgatta az érkezők lépteit és beszédfoszlányait, majd amikor már nem jött senki, halkan kinyitotta az ajtót, óvatosan, hogy ne csikorogjon, betette maga után, megszaglászta a karját, a kezeit, és beballagott a házba.

Méltóságteljes belépőjét spontán taps köszöntötte.

Bogusławski mosolyogva biccentett és helyet foglalt az íróasztal mögötti széken, amelyet a tanítványok jó érzékkel üresen hagytak a számára.

Szemrevételezte a társaságot. Morawski nem volt közöttük. Valamennyien a lócákon foglaltak helyet, a félig fekvő testhelyzet kellemes hangulatot idézett elő. Ledóchowska kicsípte magát, a többiek egyszerűen voltak öltözve. Aniela és Marianna süteményeket rakott a padlóra a vendégek elé, Żółkowski mellett néhány palack bor állt, éppen az egyik dugóval bajlódott.

– Tudom – kezdte Bogusławski megfontoltan –, hogy ezt az iskolát közületek páran könyöradománynak tekintik.

Felemelte a kezét, hogy megelőzze a felzúdulást.

– Rendes dolog tőletek az is, ha valamilyen kifogással támogatni kívántok egy kivénhedt ripacsot. Csakhogy én valóban tanítani akarok, és tanulni szeretnék tőletek. Nem akarok vezérkedni, azt hiszem, az a legjobb, ha valamennyien egyenrangúan veszünk részt a játékban. Mert játszani fogunk, ennél többet úgyse tehetnénk.

Ezt is lelkesen megtapsolták.

Ekkor állított be Morawski. Civilben volt, megjelenése csodálkozást keltett. Bogusławski bemutatta, közölte, hogy a tábornok úr is színjátszást jött tanulni, fogadják a jelenlevők szeretettel. Csönd volt, Morawski szerényen leült a lócára Fiszer és Ledóchowska közé. Fiszer bámulta, Ledóchowska tüntetően nem fordult feléje, a többiek a másik lócáról odapislogtak.

– Hát, kedves nebulók – mondta gyorsan Bogusławski –, sokat törtem a fejem, milyen programot állítsak össze. Van itt a ládáimban egy csomó dráma, előszedhetjük valamelyiket. Más lehetőség is van. Ha valaki nehéz szerepet kap Osiński direktor úrtól, elpróbáljuk vele, segítünk neki. Ha mondjuk Kudlicz úr próbál valamit, mi is megcsinálhatjuk magunknak szerényebben.

A nebulók kuncogtak.

– A lehetőségek – folytatta Bogusławski komoly képpel – kimeríthetetlenek. Csak operát nem fogunk tanulni, amint látjátok, sajnos nincs zongorám.

– Nem gond – szólt közbe Morawski –, szerzünk.

Megint Morawskit bámulták.

– Végül úgy döntöttem – mondta a Mester –, hogy közösen sütjük ki, mit is akarunk csinálni.

Töprengve hallgattak. Egy-egy ötlettöredéket egymásnak súgtak oda, de senki sem szólalt meg hangosan.

– Kérem, nyugodtan beszéljenek őszintén – sietett közölni Morawski. – Tudom, hogy önöknek gyanús lehet a személyem, de higgyék el, tőlem semmi sem fog kiszivárogni.

– Attól nem fél, tábornok úr – szólalt meg Żółkowski, borosüveggel a lábai között –, hogy mi szivárogtatunk ki valamit önről?

Morawski nevetett:

– Sikerült megalapoznom az excentrikus hírnevemet, rólam eleve feltételeznek mindenféle őrültséget. Ez a Morawski hülye, legyintenek majd, és ez azonos a felmentő ítélettel.

– Tudnak arról, hogy ön idejár színészetet tanulni? – érdeklődött Aszperger tisztelettudóan.

– Én nem mondtam senkinek – közölte Morawski –, tehát már biztosan tudják.

Ezen lehetett nevetni.

Żółkowski tovább akadékoskodott:

– Nem kételkedem kölcsönös jó szándékunkban – mondta megfontoltan –, ám a színészet veszélyes terület, egy-egy próba alkalmával csúnya dolgok derülhetnek ki az emberről. Ettől sem tart uraságod?

– Kérem tisztelettel – mondta Morawski, az a gyanúm, hogy az én személyem nem érdekes annyira, mint az a közös munka, amelyre Bogusławski úr az imént felszólított bennünket. Nem tudom, miért engem fixíroznak.

– Mert Ön Iksz – mondta Ledóchowska.

– Művésznő – fordult Morawski Ledóchowska felé –, szeretném, ha megértené, én csak az Ikszek között vagyok Iksz. Itt nem vagyok sem Iksz, sem tábornok, én itt Franciszek Morawski vagyok, harminckét éves, nőtlen. Valaha filozófiát hallgattam Frankfurtban, és húszéves koromban nyakamba vettem a világot, elgyalogoltam Königsbergbe, Kanthoz. Amikor útnak indultam, még élt. Amikor megérkeztem, már halott volt. Szerettem volna megkérdezni, mitől olyan optimista, ha úgyis minden gondolatunk a priori, tehát soha nem tudunk majd szabadulni emberi gondolkodásunk korlátolt kategóriáitól. Kant úr nem tudott felelni, post mortem lévén. A kérdést azóta sem tettem ad acta. Talán éppen a válaszért jöttem most önökhöz. De én itt nem vagyok filozófus sem. Színész szeretnék lenni.

– Ronda pálya ez – mondta Żółkowski sajnálkozva, mocskos, szemét pálya. Én nem vágyakoznék közénk, tábornok úr.

– Mondja, tábornok úr – mondta Ledóchowska –, ha ön hazamegy innét, vagy találkozik az Ikszekkel, akkor mi lesz önből? Színészjelölt marad, vagy visszavedlik Iksszé?

– Ezt nem tudom – vallotta meg Morawski szomorúan.

– Érdekes – dörmögte Żółkowski, és a fogával végre kihúzta a dugót. Mégiscsak kiszivárogtathat a tábornok úr valamelyik énje valamit, amit a tábornok úr nem is akar…

– Ha megenged még egy kérdést – mondta Ledóchowska –, mikor szokott ön ember lenni?

Żółkowski elégedetten felszisszent.

– Talán soha – mondta Morawski leverten.

Bogusławski faarccal ült az íróasztal védelmében, és átkozta magát, hogy Morawskit beengedte a házába.

– Éppen az a dolgunk – ragadta magához a kezdeményezést a Mester –, hogy ezt kiderítsük. Hálás vagyok Morawski úrnak, hogy ilyen világosan fogalmazott. Szeretnék nyomatékosan felszólítani mindenkit, legyen olyan őszinte és tanácstalan, mint Morawski úr volt az imént. Abból kell kiindulnunk, hogy végeredményben sem önmagunkról, sem a szerepeinkről nem tudunk semmit. Ez nagyon termékeny szempont lehet.

Némi helybenhagyó morgás hallatszott.

– Bocsánat, hogy buta nő létemre szólok – mondta Aszpergerowa, a természetes hangjánál csipogóbban –, de akkor ez nem iskola. Azért gyűltünk ide, hogy a Mester átadja nekünk a tapasztalatait, és most kiderül, hogy a Mester tapasztalatai nem érnek semmit.

– Hazamehetsz – mondta Helena a nővérének –, apuka majd visszakéri a tandíjat.

– Katarzyna, kedvesem – mondta Aszperger –, hiszen tudod, mekkora szükségünk van a Mesterre!

– Szerintem – mondta Helena – mindenki menjen haza, aki azért jött, mert arra számít, hogy a Mester nemsokára megint igazgató lesz.

Fiszer nevetett.

– Mit szóltok egy kis rögtönzéshez? – vetette föl Żółkowski.

Bogusławski bólintott.

– Például – folytatta Żółkowski –, eljátszhatnánk az Ikszeket.

– Morawski felnevetett.

A többiek kicsit kínosan hallgattak.

– Jó játék lenne – érvelt Żółkowski. – Kinek töltsek?

Páran odatolták a poharukat.

– Eljátszhatnánk, hogyan írják a levágó kritikáikat – mondta Żółkowski, és töltött. – A tábornok úr nem kér? Nem. Én elismerem, támpont nélkül nehéz rögtönözni, megkérhetnénk hát a tábornok urat, ha már itt van körünkben, számolna be nekünk az Ikszek üléseiről, ismertetné az egyes Ikszek jellemét, hogy valamiből ki tudjunk indulni.

Csönd volt, megint mindenki Morawskit bámulta.

Morawski az ajkát harapdálta.

– Úgy látszik – mondta –, maguk csak akkor fogadnak be engem, ha mindenkit elárulok, akit ismerek.

Nem válaszoltak.

– Igazuk van – mondta Morawski –, végül is én tolakodtam ide. De igen, idetolakodtam hívatlanul, ez tény. Egy tábornok, egy Iksz, egy jómódú ember bizonyítsa be… nem is tudom, mit kellene bizonyítanom. Hogy nem vagyok a státusommal azonos. Maguk ezt jogosan várják tőlem, ugyanis én azért akarok színészetet tanulni, mert magam is ezt követelem magamtól.

Żółkowski kételkedve hümmögött, a többiek feszülten figyeltek. Bogusławski faarccal az asztalon dobolt az ujjaival.

– Tudom, hogy vizsgáznom kell maguk előtt – mondta Morawski –, és nekem nagy szükségem van erre a vizsgára. Nem mentegetődzni akarok, de hadd mondjam el: az Ikszeknek van egy titkos alkotmányuk, az egészre nem emlékszem, csak átfutottam, de az megmaradt a fejemben, hogy az Ikszek teljes titoktartást fogadtak, köztük én is. Nehogy azt higgyék, hogy én komolyan veszek egy ilyen gyermeteg alkotmányt. Ellenkezőleg. És most magam csodálkozom a legjobban, hogy mégis habozom kiadni a társaimat. Pár perce még biztos voltam benne, hogy habozás nélkül megteszem, miért is ne, én csak az Ikszek között vagyok Iksz, máshol nem, itt például színészinas volnék…

Morawski Ledóchowskához fordult.

– Magának tökéletesen igaza van, művésznő, én valóban nem tudom, mikor vagyok ember, de kérdezem én magát: ha én maguk között színészként viselkedem, és maguk befogadnak engem, ki garantálja, hogy maguk között sikerülhet?…

Morawski elhallgatott, felugrott a lócáról és járkálni kezdett a szobában.

– Ne kínozzátok már ezt a szegény fiatalembert! – kiáltotta Marianna.

– Ő kínozza saját magát – vélte Aniela, a járkáló Morawskit szemlélve.

– Ha én tábornok lennék – jegyezte meg Malinowski –, tudnám, mi a dolgom.

– Mi lenne a dolga? – kérdezte Morawski és megállt Malinowski előtt.

Malinowski felállt, hogy ne kelljen felfelé beszélnie.

– Kivonnám a kardomat, és kiadnám a parancsot a felkelésre.

– Pompás – mondta Morawski és elmosolyodott. – De ki ellen? Mi ellen?

– A cár, az osztrákok, a poroszok ellen. A Szent Szövetség ellen. Lengyelországért!

– Na igen – mondta Morawski és végignézett a heverésző társaságon. – Tegyük fel, hogy én most kivonom a kardomat. Követnének?

– Hát hogyne! – kiáltotta Malinowski.

– És maguk?

A többiek hallgattak.

– Én biztosan nem – szuszogta Żółkowski –, a tábornok úr civilben lévén… Különben én már Kościuszko alatt kihadakoztam magam. Ő volt a legnagyobb hadvezérünk, nemde. És róla is kiderült, hogy dilettáns.

– Nem igaz! – kiáltotta Malinowski. – A partizánharc legnagyobb európai szakértője! Minden szakíró egyetért…

– Az a kínos – szólalt meg Szymanowski –, hogy a felkelés idején reguláris sereget is kellett vezetnie. Mi tagadás, az már nem ment neki.

– Már hogy ment volna! – bődült el Malinowski –, a Katonai Bizottmányban csupa hülye ült, nem volt se porció, se muníció, se szervezés!…

– Pardon – mondta Morawski –, a Katonai Bizottmánynak a király parancsolt, és ő mindvégig a módot kereste, hogyan kérjen bocsánatot a cárnőtől…

Egymás szavába vágva beszéltek, majd hirtelen egyszerre hallgattak el.

– Nem ezt akarom mondani – folytatta Morawski. – Tegyük fel, hogy rendelkezem Napóleon erényeivel. Ismét megkérdem: követnének?

– Én Varsóban maradnék, és a színház révén lelkesítenék – mondta Szymanowski diplomatikusan.

A többiek hallgattak.

– Mármost – mondta Morawski – szép dolog felkelni Lengyelországért, de mi az, hogy Lengyelország? Vagy kicsoda?

Malinowski tág, átkaroló mozdulatot tett a karjaival, jelezve: Lengyelország ez az egész.

– Nagyon örülnék – mondta Morawski –, ha egyszer valaki pontosan definiálná, mi az a Lengyelország, amelyért életünket és vérünket… Czartoryskinak nyilván a birtoka Lengyelország, csakhogy az ma részben osztrák, részben orosz terület… Különben is, Lengyelország nagyon könnyen csúszkál a térképen ide-oda. Radziwiłł hercegnek Poznańt jelenti a Landrechttel és a Hohenzollern feleségével. Amikor a katonáim hazaszökdöstek a falujukba, kiderült, hogy nekik két-három négyzetmérföld az ország, és az sem az övék. Kinek van igaza?

– Nekem – mondta Żółkowski és ivott az üvegből.

Morawski kicsit kiesett a lendületből, rábámult. Żółkowski megemelte feléje az üveget, és kiitta a maradékot.

– Az én számomra Lengyelország – folytatta Morawski – fantom. Valami, ami elmúlt, amiről fecsegni lehet. De a múltat is mindenki másképpen képzeli el, a múlt is mozog, ide-oda csúszkál. Stanisław August országára hivatkoznak; mi az? Én nem láttam. Amikor megláttam, éppen felosztották. De hát korábban is felosztották! A nyelv talán? Ősrégi lengyel területeken hadakoztunk, ahol a parasztok egyetlen kukkot sem értenek lengyelül. Az ukránok, a litvánok, a németek, a zsidók, azok nem Lengyelország?

– Ez hogy jön ide? – morogta Malinowski megsértődve.

– Varsó harmada zsidó – fordult felé Morawski –, tehát Varsó sem egészen Lengyelország?

Malinowski dühösen hallgatott.

– Nem bizony – magyarázta meg Morawski –, mert Lengyelország ködkép, nem szabad mély lélegzetet venni, mert szétfoszlik.

Hatásszünetet tartott, Szymanowski nem vette figyelembe:

– Minél homályosabb egy ködkép, annál erősebb – mondta, és bólintott hozzá egyetértve magával.

– Megfigyeltem magamon – vette vissza a szót Morawski –, hogy mindenki a vágyai szerint emlékszik a múltra. A múlt tehát jövő! Amit el akarok érni, azt a múlt alapján képzelem el! Ezt csinálja a filozófia évszázadok óta. Miért nem tűnik fel senkinek? Lengyelország kétszeresen fantom: emlékkép és utópia, vagyis negatíve definiálható: minden, ami most nem. Ez, kérem tisztelettel, az én személyemre is vonatkozik: van egy emlékképem magamról, és homályos elképzeléseim arról, milyennek kellene lennem. Én csupán azzal nem vagyok azonos, aki most itt ágál önök előtt.

Żółkowski már rég nem figyelt rá, de most ezt meghallotta, és buzgón bólogatott. Helena halkan elnevette magát. Żółkowski közben tányérokat szerzett Mariannától, és nagy gonddal egyenlő részekre vagdalta a süteményt. Nagyon gondosan dolgozott, ezen is muszáj volt mulatni. Közben nem szólt semmit, úgy tett, mintha a tányérzörgést is tompítani igyekezne, nehogy megzavarja Morawski tábornok eszmefuttatását.

– Lengyelország vagy Franciszek Morawski – folytatta a vendég – ugyanaz a homály. Az persze nyilvánvaló, hogy valamilyen, akár isteninek is nevezhető elvek alapján működik a memóriám és a fantáziám, de hogy értékeimet, elveimet, s hogy még fennköltebben fogalmazzak: kategorikus imperatívuszaimat honnét veszem, azt a legsűrűbb köd burkolja.

A tányérok körbejártak. Żółkowski újabb borosüvegeket varázsolt elő, felmutogatta a márkákat, integetett, kérdezvén, ki melyiket választja. A többiek visszaintegettek. Közben Morawski tovább beszélt.

– Vajon egy filozófusnak azt kell-e művelnie ma is, amit a filozófusok elképzeléseink szerint műveltek valaha? Csatlakoztam az Ikszekhez, akik arra szövetkeztek, hogy színikritikákat írnak közösen. Nálunk ilyesmit néhány éve irkálnak egyesek francia és német mintára. Hogy Lessing irkált, érthető: volt egy lapja, valamivel meg kellett töltenie. De miért írunk színikritikát mi? Mert a kritika ilyen meg ilyen a németeknél és a franciáknál, nosza, legyen ugyanilyen nálunk is. De miért? Hátha rosszul értelmezzük a múltat és a jelent, a franciákét és a németekét. És ha nincs kitalálva a műfaj, nekünk, magunktól, nem jut ám eszünkbe. Én úgy látom: nálunk semmi sem jön létre magától, véletlenül, életszerűen, az életfunkciók normális gyakorlása nyomán, mindent meg kell terveznünk, magunkra kell erőltetnünk, mert máshol vagy a mi rosszul ismert múltunkban hasonlót már csináltak; majmolással foglalkozunk! Majmolással!

Páran felfigyeltek, Aszperger a fejét csóválta, Żółkowski integetett, hogy hagyják beszélni, őt bizony érdekli.

– Olykor úgy érzem – mondta Morawski, és látszott rajta: érzi, hogy most figyelnek is rá –, nekünk ahhoz is elmélet, akaratosan kitűzött cél kell, hogy a napi székelésünket meg tudjuk oldani. Boldogabb népek akkor székelnek, amikor szükségét érzik, mi azonban csak akkor, ha rájövünk: mások szoktak székelni, mi akadályoztatva vagyunk benne, talán nem valóságosan, de mi igenis úgy érezzük, tehát fogcsikorgatva, hősiesen be kell bizonyítanunk a művelt és finnyás világnak, hogy azért mi sem vagyunk alábbvalóak!

Żółkowski arcán fintor, erőlködés jelent meg, mintha rosszul lenne. Többen észrevették, Marianna aggódva felhúzta a szemöldökét.

– És hátha ez a másodlagosság, ez a majmolás: ez Lengyelország? Ha ez így lenne, fel kellene tennünk a logikus kérdést: érdemes egy ilyen országért életünket és vérünket áldozni? Egy angol sose mondja magáról, hogy ő angol; nem kell ezzel az érvvel minduntalan alátámasztania a bizonytalan létezését, az ő angolsága természetes adottság…

Żółkowski összegörnyedt, kezét a hasára szorította, Bogusławski alig észrevehetően somolygott.

– Mégis kell lennie valaminek – mondta Fiszer –, talán azok döntenek, akiknek mi lengyelek vagyunk… ők kényszeríthették a németnek született apámat, hogy dühödten lengyelnek vallja magát; a nagybátyám szintén német volt, és lengyel tábornokként esett el Moszkva alatt, persze a francia érdekekért…

– Ki volt az? – kérdezte Morawski. – Hogy hívnak?

– Fiszer. Antoni.

– Fiszer? Csak nem…

– Fiszer tábornok volt a nagybátyja – kotyogott közbe Helena.

– Én nem is ismertem – mondta Fiszer kényszeredetten –, sose láttam…

Morawski elérzékenyült, Fiszer vállára tette a kezét.

– Imádtam a tábornokot – mondta –, hős volt, igazi hős!…

Żółkowski arca végre megenyhült, boldog mosoly sugárzott szét rajta, izgett-mozgott a lócán, kéjesen vigyorgott. Aztán gyanakodva szagolgatni kezdett. Még Ledóchowska is kénytelen volt nevetni, pedig lenézte az ilyen attrakciókat.

Żółkowski ártatlan képet vágott, érdeklődve fordult Morawski felé és bólogatva hallgatta, ezen aztán többen kénytelenek voltak hangosan röhögni.

– Nyolcszázkilencben – emlékezett Morawski meghatódva – az adjutánsa voltam, ő verekedte ki a számomra a Virtuti Militarit… Akarod, hogy fiammá fogadjalak?

Fiszer zavarában bután nevetett.

– A tábornok úr már tízéves korában ivarérett lehetett – mondta idétlenül.

– Akkor hát fogadj bátyáddá. Komolyan kérlek! Színész vagy te is?

– Zenész – mondta Fiszer határozatlanul.

– Drámaíró – mondta Helena gúnyosan.

– Ó – mondta Morawski –, megmutatod a műveidet?

– Én csak azt akartam mondani – krákogott Fiszer és odébb húzódott –, hogy mégis van valami, amit lengyelnek nevezhetünk.

– Igen? – mondta Morawski. – És mi van azokkal a német tábornokokkal, akik a cári seregben szolgáltak Fiszer tábornok ellen? Az orosz érdekekért. Én azt nem tagadom, hogy van itt valami, amit nem értünk és nem ismerünk, én csak azt állítom, hogy van egy életkérdés, mégpedig az, hogy a számomra már nincsenek természetes adottságok, és sem Lengyelország, sem Franciszek Morawski nem magától értetődő valami, hanem megoldandó feladvány.

Ledóchowskához fordult.

– Morawski – mondta Morawski – feltehetőleg ember akar lenni. De milyen embereszmény nem idegen tőlem? S ha van ilyen: hiszen én az önkényesen értelmezett múltból veszem eszményeimet! És hátha olyan immanens korlátai vannak a gondolkodásomnak, amellyel mindenkor, mindörökké csak anakronisztikus embereszményt állíthatok magam elé célnak?

Morawski megállt Ledóchowska előtt.

– Maga nagy művésznő. Mondja, előfordult már, hogy valamelyik szerepében megváltozott a gondolkodásmódja? Hogy másfajta logikára lett képes, mint az emberi?

Ledóchowska elgondolkozott.

– Nem a gondolkodásomról van szó – mondta végül –, én adott szöveget mondok, amit az író logikája diktált; miért lenne más egy író logikája? Nem is jó szó a logika. Az fordul csak elő, hogy olyan érzelmeim támadnak, amelyek létéről korábban nem volt tudomásom.

– Nekem ugyanis – mondta Morawski – úgy kell kijelölnöm Morawski életpályáját, ahogyan maga beleéli magát egy írott szerepbe. Csakhogy én a szerepet is magam írom. Hátha nem vagyok jó író? És milyen szerepet írjak, ha az utóbbi évtizedben egyetlen mély tapasztalatot szereztem: azt, hogy minden eddigi szerep rossz?

Morawski lemondóan nézett végig az ellenségesen hallgató színészeken.

– Az a legrosszabb – mondta, már csak önmagának –, hogy nekem a kételkedésben is kételkednem kell.

Morawski visszaült a lócára. Marianna újabb süteményeket osztogatott. Sokáig tartott a hallgatás. Bogusławski a gyertyafénybe bámult, majd megszólalt:

– Ne higgye, Morawski úr, hogy tompák vagyunk az ön gondjainak befogadására. Egyetlen apróságot azonban szíveskedjék belátni. Sem az életben, sem a színpadon soha egyikünk sem játszott olyan szerepet, amelynek megszabhattuk volna a kereteit. Valahogy mindig a vesztes szerepét osztják ránk, ezt aztán ki-ki tehetségének és erejének megfelelően ledarálja. Mi ugyanis, tábornok úr, bizonyos korlátok között élünk, némileg szűkösen. Mi, tábornok úr, nem menekülhetünk oda, ahova a szemünk ellát. Ön túlságosan szabad, Morawski úr. Ön az akadályokat nyugodtan keresheti önmagában. Számunkra azonban ezek az akadályok inkább kívül vannak.

Bogusławski a lecsurgott gyertya meleg viaszát morzsolgatva folytatta:

– Lehetséges, tábornok úr, hogy az ön problémái magasabb rendűek. Nekünk azonban mindenekelőtt az ételt kell beszereznünk, hogy felemelkedhessünk az ön által oly érzékletesen nehezményezett székelésig. Az ön magaslatán talán valóban a másodlagos székelés problematikája adatik. De ne higgye azt, hogy a világnak ezen a táján mindenkinek ez a legnagyobb gondja.

Żółkowski jólesően kuncogott.

– Minden kétségbevonható – szólalt meg Fiszer –, csak egy dolog nem: az, hogy élünk.

– Hülyeség – mondta Helena.

– Ugyanis – folytatta Fiszer zavartalanul – én úgy látom: az élet gyakorlása mégiscsak összekapcsol valamennyiünket. Nem hiszem, hogy túl sokféleképpen lehetne élni. Az ön számára, tábornok úr, kétségessé vált a cogito ergo sum első része. Az én számomra is. De talán másképpen kell ma fogalmazni: cogito ergo sum et cogito. Vagy, ha volna rá latin szó, a cum és a cogito helyett egyetlen igét kellene alkotnunk, amely mind a kettőt magába foglalja, ok-okozati kapcsolat nélkül. Nincs ergo. Nem azért vagyok, mert gondolkozom, és nem azért gondolkozom, mert vagyok, hanem egyszerűen gondolkozva vagyok vagy létezve gondolkozom. A legszívesebben azt is ebbe az igébe olvasztanám, amit eddig külsőként szemléltem, létgondolkodást kellene mondanom, amely addig áll fenn, amíg az emberiség; mihelyt az emberiség megszűnik, megszűnik a világ maga is; a gondolkodással együtt tűnik el a gondolkodás tárgya…

– Én ebből annyit fogok fel – tűnődött Morawski –, hogy mindig is gondolkozva voltunk, és az én kérdésem jelen van, amióta az ember…

– Ezt is jelenti – mondta Fiszer.

– Gondolod? – kérdezte csodálkozva Morawski. – Gondolod, hogy ezer éve is így kellett megtervezniük magukat?

– Gondolom – mondta Fiszer.

– Sikerült valaha valakinek?

– Nem.

– Nem is fog?

– Nem.

Żółkowski rosszkedvűen morogta, hogy ezt a szofisztikát talán már abba lehetne hagyni, nem ezt kérték a pénzükért.

Fiszer még feltartotta a kezét:

– Előttem van az apám – mondta. – Elmélyülten, élvezettel tudta lemetélni a körmeit a lábáról, aztán mégis meghalt.

– Ez hogy jön ide? – kérdezte Aszperger idegesen.

– Nem tudom – felelte Fiszer. – De nem tébolyító? Az embernek csak nő, csak nő a körme, és nem tehet róla!

Fiszer összeszorított fogakkal nevetett.

Marianna tartóztatta a szedelőzködő vendégeket, azok a kései időre hivatkoztak, a következő alkalommal majd biztosan sikerül a színészetre is sort keríteni. Majd hoznak darabokat, ötleteket. Marianna igyekezett további süteményeket tömni beléjük. Malinowski azt morogta, hogy ebből se lesz énekes halott. Bogusławski továbbra is az íróasztal mögött ült; látta, hogy Aszperger meggyűlölte Fiszert; Morawski, Fiszer, Ledóchowska és Aniela még maradni akar, Helena az ajtóból Fiszer felé tekinget, várja.

– Na gyere – mondta Morawski Fiszernek, nyakon ragadta és barátságosan kipenderítette az ajtón.

Aszpergerék a Mester elé járultak és kifejezték hálájukat, amiért részt vehetnek a Mester iskolájában, amely minden bizonnyal nagyszerű lesz, és a Mester legyen nyugodt, minden kezdet nehéz, de hamarosan játszani fognak együtt. Szymanowski nem mondott semmit.

Marianna lement kaput nyitni, a szobában csak Ledóchowska és Aniela maradt a Mesterrel.

– Nagyon okos ember ez a Morawski – mondta Ledóchowska.

– Fiszer is – mondta Aniela –, sose hittem volna.

Bogusławski mogorván rázta a fejét:

– Nem az okosság dönt – morogta –, okos bárki lehet.

– Ne legyen féltékeny, Mester – nevette el magát Ledóchowska –, teszünk róla, hogy legközelebb maga legyen a központ.

– Nem kellett volna Morawskit ilyen kínos helyzetbe hozni – mondta Aniela –, minek belemászni az Ikszek lelkivilágába?

– A Mester nyilván információkat gyűjt – mondta Ledóchowska mosolyogva.

A két nőnek is mennie kellett volna, de úgy látszott, nem akarnak együtt távozni. Bogusławski nézte őket, és nagyon öregnek érezte magát.

– Na jó – mondta Ledóchowska –, én most megyek.

Felvette a kabátját.

– Aludhatok itt? – kérdezte Aniela.

Bogusławski vállat vont és lement a konyhába.

Előbb Ledóchowska ment el, aztán lassan Aniela is.

Marianna hajnalig takarított.

Bogusławski attól tartott, hogy a következő órára senki sem jön el, de meglepetésére valamennyien beállítottak. Morawski Fiszerrel együtt érkezett, időközben láthatólag összebarátkoztak. Morawski mea culpával kezdte: nagyon reméli, hogy játszani és tanulni fognak, ő ünnepélyesen megígéri, hogy erőt vesz magán, és nem fárasztja a társaságot szószátyárkodásával.

– Az üdvös lesz – mondta Żółkowski biztatóan.

Ezúttal csak Aniela adta körbe a süteményt, Ignacy szolgálatban volt, Mariannának kellett vigyáznia a gyerekre.

Bogusławski javasolta, játsszák el maguknak a Nők iskolájá-t, ő már csinált egy hevenyészett szereposztást, de a nebulók óhaja szerint természetesen hajlandó változtatni rajta. Élénkség támadt, követelték a szereposztás ismertetését, Bogusławski felolvasta a céduláiról. Némi morgás, suttogás után Ledóchowska megjegyezte:

– Morawski nem kapott szerepet.

Csönd volt, Morawski elpirult, majd azt mondta:

– Az nem baj, ellenkezőleg, majd nézem, hogyan játszanak maguk, abból is lehet tanulni.

– Arra is gondoltam – mondta gyorsan Bogusławski –, hogy közösen átpofozzuk a darabot. Esetleg csak a cselekmény vázát vesszük át Molière úrtól, és commedia dell’arte lesz belőle… Végül is új szerepeket is írhatunk bele, például a tábornok úrnak.

Morawski azt mondta, nagyon érdekli a commedia dell’arte.

Dmuszewski félénken felvetette, írhatnának egészen eredeti darabot is, nem tart soká, hajdanában gyakran írtak darabot két-három nap leforgása alatt.

– Írjunk darabot az Ikszekről – ajánlotta Żółkowski.

Morawski felnevetett.

– Jó – mondta –, én benne vagyok.

– Szállj már le az Ikszekről – csattan föl Żółkowska –, ez a mániád.

– Miért, nem jó bohózat? – kérdezte Żółkowski ártatlanul nagyra meresztett szemmel. – Együtt ül egy csomó hülye pasas, és marhaságokat fecsegnek… Én például szívesen eljátszom Koźmian szerepét.

Żółkowski előre tolta az állát, és sötét, szigorú képet vágott.

Nevettek.

– Én majd Morawski tábornok leszek – mondta Fiszer szemtelenül.

– Én meg Osiński – morogta a Mester, kevéssé lelkesen. – Hagyjuk békén az Ikszeket…

Az ajtóban valaki köhintett, odanéztek.

Niemcewicz állt ott vigyorogva, a bundáját a vállára vetve.

– Hallom, hogy itt meg lehet tanulni drámát írni – mondta és beljebb lépett. – Láttok még bennem némi fantáziát?

Nevetve, örvendező felkiáltásokkal üdvözölték, Niemcewiczet szerették a színészek.

– Mennyi a tandíj? – kérdezte Niemcewicz Bogusławski íróasztala elé járulva szerényen, nebulóként.

– Reménytelen eset vagy – legyintett Bogusławski –, neked ingyen van.

Niemcewicz, más helyet nem találván, leterítette a bundáját az íróasztal elé, és arra ült.

– Az egész város tele van veletek – mondta, és elvette Anielától a süteményt. – Azt hittem, legalábbis egy század katonaság őrzi a kaput, de nem, kormányzatunk liberális, tárva-nyitva minden… a kölcsönös bizalom légköre. Folytassátok, ne zavartassátok magatokat.

– Darabot keresünk – mondta Żółkowski –, írj nekünk egy drámát az Ikszekről.

– Á – legyintett Niemcewicz –, érdektelen banda. Vannak jobb témáim, annak idején megpendítettem őket az áldott emlékezetű Bogusławski direktor úrnak, de hát ő féltette a bőrét, így aztán életművem csenevész maradt.

– Itt az alkalom – mondta Fiszer.

Niemcewicz megnézte magának.

– Ki ez az álmatag szemű titán? – kérdezte.

– Fiszer tábornok unokaöccse – mondta Morawski.

– Fogd már be a szádat – fortyant föl Fiszer vörösen.

– Nocsak – mondta Niemcewicz –, nem is hasonlítasz rá… A tábornok alacsony volt, ólábú, púpos és állandóan csibukozott… Tudod, hogy ő volt a legjobb barátom?

– Nem érdekel – mondta Fiszer.

– Kedves fickó – fordult Niemcewicz Bogusławski felé –, Fiszer tábornok büszke lenne rá, ha élne…

Niemcewicz elhallgatott egy pillanatra.

– Együtt kocsikáztunk Maciejowicétól Pétervárig – mondta elmélázva –, alig kaptunk enni… Szép kis út volt. A konvojt egy tábornok vezette, vele utazott mindenhová a családja is, a felesége meg a két gyereke, minden csatába elcipelte őket, a kölykök úgy szaladgáltak a hullák között, mintha az ő szórakoztatásukra öldösték volna le őket… Egy szál pendelyben futkostak a vérben… És ahogy zötyögtünk Lengyelországban, aztán Ukrajnában, a papájuk mindenütt babákat rekvirált nekik, mindenféle babát, rengeteg babát, a végén négy hintó volt dugig tömve babákkal, több mázsa baba, a nagyobbik gyerek hatéves volt, Ivánnak hívták, emlékszem, láttam egyszer, ott ült a több ezer baba között kifejezéstelen, fénytelen szemmel… hozzájuk se nyúlt… több mázsa baba.

– Borzasztó – suttogta Aniela.

Csönd volt.

– Hát igen – mondta Niemcewicz –, kissé hihetetlen, de Kościuszko is látta, kérdezzétek meg tőle… Na, ebből már lehet egy jelenetet írni. Szép jelenet volt az is, amikor Fiszert Pétervár közelében egy másik kocsiba rakták, egymás nyakába borultunk, mintha soha többé nem találkoznánk, pedig találkoztunk, hogyne találkoztunk volna, nyolc év múlva.

Niemcewicz nevetett.

– A szomszéd cellában raboskodott szegény, elég sokat verték, vallomást akartak kicsikarni belőle, aztán elvitték száműzetésbe, még mielőtt meghozták volna Mostowskit, Potockit meg Kilińskit… Na, aztán Kiliński kivételével mindenkit rendesebb helyre vittek, de hát nekünk kettőnknek nem volt protekciónk… Ha akarjátok, megírom nektek a Péter-Pál erődöt. Kell a direktor úrnak egy börtöndráma?

Bogusławski hallgatott.

– Érdekes lenne – mondta Żółkowski. – Plersch bácsinak van egy csomó díszletterve, csupa fantasztikus börtönbelső…

– Ismerem őket – legyintett Niemcewicz –, egytől egyig Piranesi-másolat. Kicsit költőiek, Piranesi soha életében nem raboskodott. Az igazi börtön sokkal egyszerűbb. Semmi sem olyan, mint gondolná az ember. Szerintem ti semmit sem tudtok magatokról, minthogy sose voltatok évekig magánzárkába zárva.

– Kár – mondta Fiszer –, hogy Niemcewicz úr darabjaiból nem derül ki e hatalmas emberismeret.

Niemcewicz elismerően nevetett.

– Mondd csak, fiacskám, mit művelnél te egy cellában? Elképzelted már?

– Elképzeltem. Írnék.

– Aha. Ha engednék. Na és ha engednék, mit írnál?

– Igazat.

– Pompás! Ezt tettem én is. Bal kézzel persze, mert a jobb kezemet még Maciejowicénél átlőtték, és a börtönben is ömlött belőle a genny… de bal kézzel azért írtam. Naponta egy-egy verset, egy-egy jelenetet, és aztán el is égettem, naponta egy-egy verset, egy-egy jelenetet. Gondoltál arra, hogy el kellene égetned, amit írtál?

Fiszer hallgatott.

– Pedig egyszerű – mondta Niemcewicz –, felhasználhatnák ellened.

– Mást is lehet csinálni – vélte Aszperger.

– Hogyne – mondta Niemcewicz. – Én nem állítom, hogy egyedül az én módszerem az üdvözítő. Káposztás például azt a kevés húst se ette meg, amit adtak, mert az égi erőkkel akart társalogni; minden este a szellemeket hívogatta, kívülről fújta a Talmudot, mindennapra kiválasztott egy idézetet, hátha éppen az lesz a varázsszó, amely megnyitja a cella falait. Nem nagyon sikerült neki, éjféltájban mindig üvöltözött és a fejét verte a falba. Aztán reggelente átkopogta, hogy nem a szellemek a rosszak, ő volt hülye, amiért rossz idézetet választott. Ez is egy módja a túlélésnek… Ő négy évig volt bent, jóval utánam engedték ki, a szabadságot nem bírta, belehalt.

– Furcsa neve van – mondta Szymanowski.

– Magyar volt – mondta Niemcewicz –, azért jött Varsóba, hogy megalapítsa a Lengyel Nemzeti Bankot… Az oroszok borzasztóan utálták, valaki később azt mondta, ő volt az összekötő a magyar jakobinusok felé, az osztrákok is felhívhatták az érdemeire a cárnő figyelmét… De én Kilińskit szerettem a legjobban.

– A susztert? – kérdezte Fiszer.

– A susztert – mondta Niemcewicz –, hehe, most nyugdíjat kap a cártól. Akkor nem ajnározták ennyire. Mindennap kérvényt írt Katalinhoz, nőt követelt, nagyon hiányoztak neki a nők, naponta megírta a kérvényét. Ő még nálam is kevesebb kaját kapott, én mégiscsak nemesember voltam, ő csak egy suszter, aztán mégis díszes ruhákban pompázott a börtönben, nagyon adott magára. Nagy pasas volt.

Niemcewicz szomorúan felvonta a szemöldökét.

– Megírta az emlékeit is – mondta –, és nekem adta. Fantasztikus humora volt neki. Valami iszonyatos humora.

– El lehet olvasni? – kérdezte Fiszer.

Niemcewicz kis hallgatás után mondta:

– El kellett égetnem.

Csönd volt. Nem kérdezték, miért kellett elégetnie.

– Na, aztán a vége felé – mondta Niemcewicz – én is becsavarodtam egy kicsit, láthatatlanná akartam válni, és úgy megszökni. Biztosan sikerült volna; sajnos, előbb kiengedtek.

Végignézett a társaságon, a szemei gúnyosan csillogtak, ajkát megvetően lebiggyesztette.

– Nyilván elterveztétek, hogy majd sétálni fogtok a cellában, mi? Nehogy elsorvadjanak az izmaitok. Okos ötlet. Na és hogyan sétálnátok?

– Fel és alá – mondta Żółkowski.

– Pontosabban.

– Hogyhogy pontosabban?

– Milyen irányban?

Żółkowski a vállát vonogatta.

– Diagonálisan, Alojzy, diagonálisan, mert úgy hét egész lépést lehet megtenni a fordulóig! Na ugye, erre nem gondoltál. Öregem, én két év alatt fél hüvelyk mély nyomot sétáltam ki a földben.

Niemcewicz diadalmasan vigyorgott.

– Na és mivel játszanátok, ha az égvilágon mindent elszedtek tőletek?

Żółkowski megmondta.

– Nem lehet! – rikkantotta Niemcewicz –, szigorúan büntetik! De például ott vannak a patkányok, szép, hatalmas példányok, azokat szemlélni felettébb mulatságos. Na, mivel játszanátok még?

Senkinek sem volt ötlete.

– Engem a labda mentett meg – mondta Niemcewicz –, egész nap labdáztam.

– Hát adtak labdát? – kérdezte Malinowski.

– Dehogy adtak – mondta Niemcewicz elnézően –, összegyűjtöttem a kihullott hajamat és szakállamat, abból gyúrtam labdát.

Fiszer felé fordult.

– Na, fiacskám, ez eszedbe jutott volna?

Fiszer hallgatott.

– Elismerem – mondta Niemcewicz –, ilyen és hasonló dolgokat nem írtam bele az örökbecsű bohózataimba. De ha óhajtjátok, név nélkül, házi használatra összeütök nektek valamit.

– Témát mondjon csak – javasolta Helena –, Fiszer úgyis drámaíró, majd ő megkomponálja.

– Ejha – mondta Niemcewicz –, még drámaíró is az istenadta. Adok én neked témát, csak győzd megírni. Kérlek szépen… de nem fárasztom a társaságot?

Élénken tiltakoztak.

– A Mester engedélyezi? – kérdezte Niemcewicz felnézve.

Bogusławski bólintott.

– Akkor mesélek egy kis történelmet – mondta Niemcewicz. – Éppen háborúzom Józef Poniatowski oldalán, amikor a király ripsz-ropsz, július huszonharmadikán mégiscsak aláírja Targowicát, fegyverszünet, mindennek vége, hiába volt a véráldozat, satöbbi. Lóhalálában jön a király adjutánsa, bizonyos Kirkor nevű nyikhaj, hogy azonnal hagyjuk abba a harcot, vége. Erre elkezdtünk fáraózni. Tudod, kis Fiszer, mi az a fáraó? Nem? Szóval, halálba kártyáztunk. Aki már nem tud tenni, félrevonul és főbe lövi magát. Fáraózunk szépen egész éjjel, öten vagy hatan már főbe lőtték magukat, rajtam a sor, felteszem az utolsó fityingemet is, ha nyerek, istenkém, pechem van, ha vesztek, úgy is jó, Lengyelország is elveszett, minek éljek tovább. Na és mit tesz isten, nyertem. Így aztán sikerült még egypárszor elveszítenem az országot. Nem jó jelenet?

– Nagyon jó! – mondta Morawski.

Niemcewicz bólogatott.

– Más – mondta. – Katalin cárnő szeretőt vált. Ez gyakorta előfordult vele, istenkém, emberek vagyunk. Mármost az isteni cárnő úgy járt el, hogy szeretőjelöltjét összeparancsolta az öltöztetőnőjével, aztán alaposan kihallgatta a hölgyet, valóban tud-e valamit a kiszemelt férfiú. Tudott. Akkor a cárnő kiházasította az előző szeretőjét, még aznap megvolt az esküvő. Igen ám, de a volt szerető elmondta ifjú nejének a cárnő hálószobatitkait, az pedig volt olyan hülye, hogy kifecsegte. Erre a cárnő kerített egy csomó testőrtisztet, az ifjú férj szeme láttára végigmentek a nőn, és amikor már nem lélegzett, a férjnek is meg kellett erőszakolnia a hullát…

– Ne! – sikoltotta Ledóchowska.

Niemcewicz elégedetten nevetett.

– Te részeg vagy – mondta Bogusławski tárgyilagosan.

– Nincs kizárva – mondta Niemcewicz –, de ez nem változtat a tényen, hogy shakespeare-i darabokat írhatnék. Nem is értem, mi gátol benne.

Csönd volt, Ledóchowska vizet kért Anielától. Niemcewicz sóhajtott.

– Ezek csak történetkék – mondta –, sose érdekeltek igazán. Csak egyszer, egyszer volt egy nagy témám, azt még ma is megírhatnám, legföljebb kötelet kapnék érte… Talán a kis Fiszer megírja egyszer.

Niemcewicz elhallgatott.

– Mégis elmondom – közölte aztán.

Kis hatásszünet után kezdett bele:

– Kilencvenhárom júniusában ült össze az új szejm Grodnóban, én nem voltam ott, később mesélték a résztvevők. Katalin letartóztatott egy csomó képviselőt, a maradékot összecsődítették a várba, nekik kellett megszavazniuk az ország felosztását.

– Ezt tudjuk – mondta Malinowski –, meg is szavazták. A gyávák.

– Pardon – mondta Niemcewicz –, az nem egészen úgy volt. Bent vannak a képviselők a várban, kint hatalmas katonai készültség, több cári ezred, a képviselőknek megmondják, addig el nem hagyhatják a várat, amíg meg nem szavazták a felosztást. Az ágyúk a várra irányítva, a képviselők bezárva. Ők szegények nem követeltek túl sokat, csak azt, hogy a lefogottakat engedjék ki, mentelmi jogról fecsegtek, és megígérték, ha mindenki ott van, megszavazzák. Az oroszok fityiszt mutattak. Porrá lövetik a várat a tisztelt szejmmel együtt, mondták. Tessék megszavazni. Ott gubbaszt tehát a szejm a várban, és valaki, nem tudni, kicsoda, egyszerre kitalálja, hogy a szejm nem mond sem igent, sem nemet, hallgatni fog. Értitek? Hallgatni fognak az idők végezetéig. Senki sem szól egyetlen mukkot sem. Lehet, hogy ki se találta senki, mindenesetre a szejm, úgy, ahogy volt, elkezdett hallgatni. Hallgatnak egy órát, hallgatnak kettőt, ülnek étlen-szomjan, és hallgatnak. Sievers és Rautenfeld rohangált összevissza, kint a sereg, az ágyúk megtöltve, a tüzérek várják a tűzparancsot, bent pedig hallgat a szejm. A király becsületére legyen mondva, ő is derekasan hallgatott. Ez volt uralkodásának első és utolsó értelmes beszéde. És hallgattak. Az oroszok a hajukat tépték, ők azt a parancsot kapták, hogy szavaztassák meg a szejmmel a felosztást, és nem azt, hogy lövessék őket halomra. Bár az se számított volna semmit, persze, de másként szólt a parancs. A szejm pedig hallgat. És hallgattak egészen addig, amíg annak a rohadt Ankwicznak eszébe nem jutott, hogy hiszen a hallgatás beleegyezést jelent. Felállt, és ezt elmondta. Sievers diadalüvöltéssel rohant ki: a szejm megszavazta, mert hallgatott! És akkor a szejm már nem tehetett semmit, a képviselők felálltak, nem szóltak semmit, és szépen, némán kivonultak a várból. És véget ért a szejm, és feloszlott Lengyelország, holott senki sem szólt egyetlen mukkot sem.

Niemcewicz elhallgatott.

– Nem is tudtam, hogy így történt – mondta Morawski elgondolkozva.

– Így történt – mondta Niemcewicz –, nincs az a zseni, aki ilyen történetet ki tudna ötölni. Jó kis dráma, mi? Képzeljétek el, bevonulnak a szereplők, miután a mellékszereplőktől megtudjuk a szituációt, és akkor a közönség várja, mi történik a szavazáson… és akkor a főszereplők hallgatni kezdenek. És végighallgatnak három vagy öt felvonást. El tudjátok képzelni, hogy nő a feszültség a színházban felvonásról felvonásra? A szünetben a közönség izgatottan latolgatja, megszólal-e valaki a következő felvonásban, és ha igen, mit mond… A legnagyobb lengyel dráma. Esküszöm. Meg se kell írni. A mellékszereplők szövegelnek valamit rémülten oroszul és németül, de csak egyetlen lengyel mondat hangzik el benne. Ankwicz püspöké. De az aztán nagyon lengyel mondat. A legköltőibb, amit valaha is kitaláltak.

– De hát miért nem tudunk mi erről?! – fakadt ki Fiszer. – Miért nem írta meg senki?!

– A hallgatást? – kérdezte Niemcewicz gúnyosan. – Egy szófosó nemzet költői írják meg a hallgatást? Írtam volna meg én? Aki több ezer sort skribáltam már össze, és írok is még sok ezret, ha isten adja?

– De miért nem írták meg a résztvevők? – kérdezte Żółkowski komoran.

– Miért nem, miért nem – vonogatta a vállát Niemcewicz –, olyan nagy érdem, hogy a hallgatáson kívül semmi sem jutott az eszükbe?

Mindenki hallgatott.

– Hát igen – mondta Niemcewicz –, Stanisław Augustról is lehetne drámát írni… az angolok írtak ilyen figurákat, például Otway, elő kéne adni egyszer a Plot Discover’d-et… vagy a II. Richárd-ot Shakespeare-től… az éppen olyan gyönge kezű uralkodó, mint a mi királyunk, csakhogy én többet tudok Stanisław Augustról, mint az öreg Vilmos tudhatott II. Richárdról. Egy király, akinek egész uralkodása azzal telik, hogy folyton felosztják a birodalmát, őneki pedig egyetlen célja van, egyetlen vágya, reménye: magánemberként, egyszer, csak egyszer az életben el akar jutni Itáliába! Amikor mondta, könnyek gyűltek a szemébe, és szemrehányóan nézett rám, akit az öreg Czartoryski elvitt magával Itáliába; én láthattam mindazt, amit ő, a király soha; egy cár engem kivégeztetett volna ezért, de Stanisław August jó ember volt, szegény, és megbocsátott nekem; meséltetett magának Velencéről, Rómáról, és zokogott… aztán összeszedte magát, és bizalmasan beavatott nagy horderejű tervébe: ismét elutazik Pétervárra, ismét lefekteti Katalint, mint hajdanán, ily módon megőrzi az országot, utána pedig végre elutazik Itáliába. Nagy terv volt, uralkodóhoz méltó; ő komolyan hitt benne.

– De hát miért nem írják meg mindezt? – kérdezte Fiszer felháborodva. – Negyedszázada történt dolgok, most már lehet!

– Milyen naiv az ifjúság – mondta Niemcewicz elnézően. – Milyen könnyű elhitetni vele, hogy mindez elmúlt, hogy ma más világ van… Fiacskám, mindössze három éve, hogy egy bizonyos Markov gróf, aki hajdanán Bezborodko miniszter kegyeltje volt, akkor még jobbágyfiúként, ez az Ivan Markov tehát három éve a legkomolyabban azt proponálta Sándornak, hogy az egész lengyel nemességet telepítsék át Szibériába, Lengyelországot pedig darabolják szét a moszkvai családok számára.

– Ugyan – mondta Malinowski –, ezt nem lehet megcsinálni.

– Most nem – mondta Niemcewicz –, de ki tudja, mi lesz három év múlva.

– Niemcewicz úr – mondta Fiszer lassan – talán félnivalót keres magának, hogy legyen mire hivatkoznia.

Morawski hahotázott. Bogusławski csettintett, és gúnyosan nézett le az íróasztal mellett törökülésben ülő Niemcewiczre.

– Igazad van, fiam – mondta Niemcewicz. – Egész életemben borotvaélen táncoltam, hintáztam erre-arra, most már talán olyankor is teszem, amikor nem kéne. Most is, hogy jön a tavasz, elővesz a bélbajom, amit még a börtönben szereztem és soha nem tudok szabadulni tőle. Egy-egy komolyabb görcs bizony kissé áthangolja azóta szerzett nézeteimet is. Visszahangolja oda, ahonnét jöttem, és ahová bármely pillanatban visszamehetek. Hosszú távon azonban, kisfiam, talán mégis nekem volt igazam. Nem óhajtok a hozzám hasonló köpenyegforgatókra hivatkozni, csak a két végletre hívnám fel a figyelmedet. Talán hallottál Kniaźninról, a zseniális poétáról, ő a második felosztás után megőrült. A másik út Trembecki, ő is elképesztően tehetséges volt, aztán úgy alakult, hogy annak kellett írnia, aki megfizette; írt a királynak, Kościuszkónak, Sczesny Potockinak, közben lelkiismeretesen kurvázott és sakkozott. Aki itt csinált valamit, na nem sokat, de valamit, az igyekezett a két út között maradni. Én már aligha fogom megérni, amikor te valamelyik véglet mellett döntesz, fiacskám. De akár megőrülsz, akár talpnyaló lesz belőled, akár kolostorba vonulsz, mint a nővérem, vagy mint a nálam kissé tehetségesebb Zabłocki, a drámaíró, majd jusson eszedbe ez a kellemetes, békebeli fecsegés, és gondolj rám szeretettel.

Niemcewicz elhallgatott és elérzékenyült; Żółkowski elmosolyodott, jó adag színészvér szorult a szerző úrba, gondolta, de aztán nem mondta ki.

A telefüstölt, homályos szobában vörös szemmel pislogtak, késő volt, kellemes fáradtságot éreztek, de még nem akaródzott távozniuk. Heverésztek a lócákon, kenyérdarabokat rágcsáltak, és kisebb csoportokra szakadva beszélgettek immár kevésbé épületes dolgokról. Niemcewicz Aszpergeréknak adomázott; Bogusławski az íróasztal mögött trónolt, és belátta, hogy ez az este sem sikerült.

Azt azért megígértette a színészekkel, hogy a következő órára átnézik a Nők iskolájá-t és nagyjából megtanulják a rájuk osztott szerepet, amelyet a Mester gondos kézírásában mindenki megkapott.

– Miért nem szólt a Mester – ütődött meg Aszperger –, magunk is lemásoltuk volna!…

Bogusławski legyintett.

– Ne engedj ide akárkit – mondta Niemcewicz, amikor már mindenki szedelőzködni kezdett –, szétfecsegik a tanóráidat.

Bogusławski savanyúan nevetett.

Az ablakból bámult a távozók után. Hajnalodott, Morawski, Fiszer, Ledóchowska és Aniela a kertkapuban külön csoportot alkotva vitatkozott valamin; Niemcewicz Helenát segítette fel egy kocsiba, és elhajtott vele. A többiek külön bandába verődve indultak a belváros felé. Bogusławski sajnálta, hogy ő most nem mehet velük hazafelé valahonnan. Valamiből kizárták.

Trusia új testőröket talált, gondolta.

Majdnem utánuk rohant, aztán csak a kertkapuig ballagott, becsukta, és visszacsoszogott a házba.

Marianna reggel ért haza, Bogusławski ébren ücsörgött az ételmaradékok és a kiömlött hamutálak között. Marianna gyorsan szellőztetni és takarítani kezdett, érdeklődésére Bogusławski csak azt morogta, hogy az összejövetel furcsa volt.

– Az unokahúgod – mondta, Ledóchowskára célozva –, ujja köré csavarta a tábornokot.

– Te foglalkozol kerítéssel – mondta erre Marianna.

Bogusławski komoran nevetett.

Marianna elérkezettnek látta az időt, hogy megpendítse: az iskola miatt meg fog romlani Ignacy és Aniela viszonya. Aniela csak reggel ért haza, amikor már Ignacy is otthon volt; Aniela nem volt hajlandó elmondani, merre járt, dudorászva mászkált a szobában, be volt csípve.

Bogusławski vállat vont:

– Intézzék el egymás közt.

– Ignacy is el szeretne jönni egy-két órádra – mondta Marianna.

– Nem vagyok jótékonysági intézmény.

– De azért mindenki jöhet, mi?

Bogusławski hallgatott.

– Mit akarsz kihozni ebből az egészből? Tudod egyáltalán, mit akarsz?

– Nem tudom – vicsorogta Bogusławski –, majd csak lesz belőle valami.

A következő órára is eljött mindenki, Niemcewicz kivételével. A társaság lustán és otthonosan hevert a lócákon, már természetesnek tartották, hogy megkapják a süteményt, és hogy Żółkowski megint hozott bort; a tegnapi előadásról vitatkoztak, Berton operájáról, a Románc-ról amelynek Kudlicz fordította a librettóját és a másik banda játszotta: Szczurowski, Kratzer, Elsner ifjú neje és a többiek.

Bogusławski megjegyezte, hogy Osiński nem különösebben jelentős darabbal ünnepelte meg Napóleon trónfosztásának második évfordulóját.

– Jézusom, hát tényleg! – kiáltott fel Aszperger.

Kis csönd támadt; milyen világtörténelmi esemény volt a trónfosztás két éve, április negyedikén; bezzeg Zajączek születésnapját megünnepelték két hete, de lám, a trónfosztásról mindenki megfeledkezett, még a diákok sem tüntettek!

Aztán megint az előadást csepülték.

Bogusławski arra gondolt, hogy nyilván április kilencedikéről is megfeledkeznek, az ő születésnapjáról. Amíg direktor volt, minden évben elhalmozták ajándékokkal, jókívánságokkal; tudta persze, hogy az ünneplés nem neki, hanem a mindenkori tulajnak szól, de azért jólesett. Biztosan meg fognak feledkezni róla.

A Mester mosolyogva szemlélődött. Megfigyelte, hogy Morawski, Fiszer, Ledóchowska és Aniela egymástól távol, a többiek közé vegyülve ül, mintha semmi közük sem lenne egymáshoz. Biztos jel, gondolta Bogusławski. Meg se kellett beszélniük.

Helena észrevehetően Malinowskival kokettált; ez éppúgy Fiszernek szól, mint az, hogy két napja elment Niemcewiczcsel. Erre persze Aszpergerowa megint kikezdett Malinowskival, muszáj versengenie a húgával. Aszperger Anielának csapja hát a szelet. Milyen átlátszóak az emberek.

A politikára terelődött a szó. Ezeknek a színház már nem fontos. Bogusławski nem tudta, mihez kezdjen. A maga számára is váratlanul kapcsolódott a beszélgetésbe.

– Furcsa – mondta, s minthogy az este folyamán először szólalt meg, mindenki felkapta a fejét –, furcsa. Nemrég valaki azt mondta nekem: megyünk a középkorba, középkori harcmodorra kell hát áttérnünk. Most úgy érzem, van benne valami. Minden forradalmat és minden háborút kétszer kell elveszteni. A háborút most veszítjük el másodszor. Eddig csak az országot vesztettük el. Most már magunkat is.

Szavai keserűbbre sikerültek, mint ebben a hangulatban várható lett volna, meglepődve nézték. Morawski nem észlelte a hirtelen nyomottá vált hangulatot.

– A forradalmat Napóleon vesztette el – mondta magabiztosan –, amikor bebizonyította, hogy azok a módszerek, amelyek ellen a nép felkelt, a forradalom legsajátabb módszerei, csak éppen hatványra kell emelni őket.

– Azóta azonban – mondta Aszperger jelentőségteljesen – Napóleont is elvesztettük, kétszeresen is: már a trónfosztására sem emlékszünk.

– Nem vesztettük el – mondta Morawski. – Éppen az a baj, hogy Napóleont nem tudjuk kiiktatni magunkból. Megölhetik Szent Ilonán, de megszüntetni nem tudják. Maga is Napóleon, csak nem tud róla.

Aszperger tiltakozott, ő nem Napóleon, ő Aszperger!

– Ugyan – mondta Morawski. – Az a baj, hogy manapság mindenkit arra akarnak rábírni: legyen Napóleon akkor is, ha alkatilag másra hivatott. Ki van mondva: szabadság, egyenlőség, testvériség. Ezt a szentháromságot már soha többé nem lehet visszavonni. Aki egyszer hallotta, ezt fogja akarni. De hol az az állam, kérdem én, amely ezeknek a jelszavaknak megfelelhetne?

– Mi köze ehhez Napóleonnak? – kérdezte Aszperger.

– Az én apám – szólalt meg Fiszer – rajongott Napóleonért. Amikor a süket Ukrajnába eljutott Napóleon hódításainak híre, apám őrjöngeni kezdett, úgy érezte, Napóleon személyesen árulta el őt, szóval, összedőlt benne a világ.

– Beethoven – mondta Morawski.

– Lehet, hogy ezért halt meg az apám fiatalon.

– Na és? – kérdezte Aszperger. – Ezt minek mondod?

– Mindjárt – mondta Fiszer. – Napóleonról apám és anyám veszekedéseiben hallottam először, anyám a kósza rémhírek alapján Napóleont úgy festette le, mint az ördögöt, talán még szarvakat is képzelt a fejére. Ez a kép maradt meg bennem, és nem apám elvont lelkesedése. Talán tizenkét éves lehettem, még az orosz hadjárat előtt voltunk, akkoriban Napóleon szörnytetteiről, mindenféle népek kiirtásáról apokaliptikus hiedelmek terjedtek mifelénk, szóval akkor egy éjszaka hirtelen rájöttem: én Napóleon fia vagyok.

– Micsoda? – kérdezte Malinowski.

– Napóleon törvénytelen fia – mondta Fiszer. – Vagyis engem a szüleim csak örökbe fogadtak titokban, engem: Napóleon, vagyis az ördög fattyát; apám nem az apám, és anyám sem az anyám.

– Baromság – mondta Malinowski.

– Hogyne – mondta Fiszer. – De én biztos voltam benne, hogy engem Napóleon azért dugott az isten háta mögé, Ukrajnába, hogy megmentsen az orgyilkosoktól, akik engem valahol Európában keresnek csapatostul. Logikusnak éreztem, hogy az emberiség meg akar szabadulni tőlem, akiben az ördög Napóleon gonoszsága folytatódhat. Csupa jó ember vett körül, úgy szerettek, mintha valóban az apám és az anyám lettek volna, de én maga voltam az ördög, akinek az a feladata, hogy bosszút álljon majd rajtuk a jóságukért. Kamaszkori lázálom, persze; csakhogy néha azóta is arra ébredek, hogy tudom: én vagyok Napóleon törvénytelen fia.

– Sátáni lelked van neked, Antoni – mondta Aniela. Megbocsátó tisztelet volt a hangjában.

Bogusławski sóhajtott, ő úgy érezte, Fiszer Ledóchowskának beszélt.

– Évekig rohangáltak az emberek – szólalt meg Szymanowski –, ki a halálból, be a halálba, egyik hitből a másikba, hősiesen, nagyszerűen, eszelősen, bután, most aztán nincs hova rohanniuk, a rohanás mégis megmaradt valahol.

Aniela buzgón helyeselt, ő valóban így érzi, és amíg itt ül látszólag nyugodtan, a gyomra és a zsigerei száguldoznak benne.

– Inkább játszanál többet a színházban – mondta Żółkowski.

Aniela nagyon megsértődött.

– Köszönöm a tanácsot – mondta keserűen –, ahogyan Antoni arra ébred, hogy ő Napóleon fia, én azt szoktam álmodni, lidérces, pokoli álom, hogy van egy gyerekem, én az anyja vagyok, és törődnöm kell vele. Hideg izzadságban ébredek ilyenkor, első gondolatom: milyen jó, hogy csak álom volt, és akkor felbőg a kölyköm…

– Antoni ezt álmodja, Antoni azt álmodja, ki az az Antoni? – kérdezte Żółkowski gúnyosan.

Fiszer az ajkába harapott.

– Ne bántsd ezt a gyereket – kelt Ledóchowska Aniela védelmére, majd szembedicsérte.

Bogusławski hallgatta, hogyan ecseteli Ledóchowska Aniela nehéz sorsát és kivételes tehetségét, kissé édeskésre sikerült hangon; nézte Aniela görcsbe ránduló arcocskáját és Morawskit, aki imádattal csügg mindkettőjükön; lehet, hogy Trusia valóban ezt gondolja Anieláról, ezt azonban gondolhatja otthon egyedül, vagy gondolhatja itt is, de némán. Trusia ma csúnyát játszik.

Bogusławski kárörömmel vette tudomásul, hogy Żółkowski felpaprikázódva, hibátlan ösztönnel nem Anielának vagy Ledóchowskának válaszolt, hanem Morawskinak.

– Tábornok úr – mondta Żółkowski, jól megnyomva a megszólítást –, ön úgy vélheti most, lám, milyen önzetlenek és mélyenszántóak a színészek, miközben valamely fortéllyal mégiscsak kikészítik egymást. Ha ön tiszteletre méltó inkognitójában beállítana hozzánk a színházi kocsmába, beláthatná, hogy a színészek bizony ocsmány társaság, amely bugyiügyeken kívül csak pénzügyekkel foglalkozik behatóan. Csakhogy, tábornok úr, szíveskedjék felfogni: a színész attól színész, hogy azonnal hazudni kezd, mihelyt közönséget észlel. Ön, tábornok úr, valamennyiünk számára közönség, kérem tehát, ne feledje: itt minket nem tud megismerni, itt csak a szerepeinket láthatja.

– Ezt most miért mondja? – kérdezte Morawski idegesen.

– Van jó közönség és rossz közönség – tanította Żółkowski türelmesen –, a rossz közönség letagadja az érzelmeit, helyettük álérzelmeket vesz elő a készletből, és belelovalja magát az érzelgésbe. A rossz közönség, tábornok úr, gyáva közönség. Gyáva közönségnek pedig a legbátrabb színész sem játszhat őszintén. Ezt, tábornok úr, bármily furcsa is, Ledóchowska művésznő védelmében mondom.

– Mit tagad le a tábornok úr? – kérdezte Ledóchowska fegyelmezetten.

Żółkowski legyintett.

– Kérem, feleljen – mondta Morawski.

– Ami engem illet – mondta Żółkowski, némi öngúnnyal –, sosem olyankor éreztem magam tisztátalannak, amikor egy nővel le akartam feküdni, hanem olyankor, amikor ehhez gusztusos elméletet koholtam magamnak.

– Hülye vagy – mondta Żółkowska komoran.

– A társaság talán megbocsát – avatkozott közbe Bogusławski –, ha megkérek mindenkit, lelki életét a négy fal között, otthon tegye tisztába. Játszani és próbálni jöttünk össze, nem pedig gyónni. Kicsit elfecsegtük az időt. Megkérem az első jelenet szereplőit, fáradjanak középre, és kezdjék.

Csönd volt, senki sem mozdult.

– Valami baj van? – kérdezte Bogusławski. – Ha netalán valaki otthon hagyta volna a példányát, kaphat tőlem, én időközben leírtam a darabot két példányban.

Malinowski jelentkezett először, bocsánatot kért, de annyi dolga volt a színházban, hogy nem tudta megtanulni a szerepét, de ígéri, a következő alkalomra feltétlenül.

– Tartozik még valaki ilyen vallomással? – kérdezte a Mester.

Lassan, kínosan kiderült, hogy Żółkowski kivételével senki sem tudja a szerepét.

– Én belenéztem – mondta Szymanowski –, de az első jelenetben úgyse vagyok benne…

– Na, akkor én megyek – mondta Żółkowski, és felállt. – Nem akarok kilógni a társaságból, szégyellem is magam eléggé, hogy nem voltam kollegális, és megtanultam a szövegemet. Jobb is talán, ha kiszállok ebből az iskolából. A tandíjat ettől függetlenül továbbra is fizetem.

A felesége felé fordult:

– Nem jössz?

– Nem!

Żółkowski csókot intett a társaságnak, meghajtotta magát és elment.

Ledóchowska Morawskira támadt, miért nem marasztalta Żółkowskit. Morawski elképedt, miért marasztalta volna?

– Mit sértődik meg egy tábornok egy pojáca szavaitól?! – csattant fel Ledóchowska. – Ha magára veszi, igazolja őket!

– Már megbocsásson, művésznő – mondta Morawski –, de Żółkowski úr magát támadta, nem vette észre? Miért nem marasztalta maga?

Ledóchowska nem felelt. Helena rosszindulatúan kuncogott.

Mindenki zavarban volt, nem néztek a Mesterre.

– Olvassuk össze a darabot – javasolta Aniela félénken.

Helyeslő morgás hallatszott.

– Nem – mondta Bogusławski. – Tetszett volna megtanulni.

– Marcin átolvasta a szerepét – mondta Żółkowska kétségbeesve –, talán ha előadná, és mi megbírálnánk…

Szymanowski felfortyant.

– Persze – mondta –, legyek én az áldozat, mert én vettem a fáradságot és belenéztem. Aztán majd jól levágjátok, holott fel se készültem igazán… És Iksz úr majd lesz szíves a holnapi lapban közzétenni egy aljas kritikát a felkészületlen Szymanowskiról…

– Na de kérem! – pattant fel Morawski.

Szymanowski farkasszemet nézett vele.

– Ha volna itt egy kesztyű – mondta –, uraságod képébe vágnám.

Morawski hebegett.

Malinowski párbajsegédnek ajánlkozott.

– Na – mondta Bogusławski –, ezt egész jól csináltátok, akár Kotzebue is írhatta volna.

Żółkowska jó hangosan nevetett.

– Akkor most mi legyen? – kérdezte Aszperger, miután Morawski visszaült a lócára.

– Rágicsáljatok süteményt – ajánlotta Bogusławski gúnyosan.

Szedelőzködni kezdtek, csöndben és zavartan. Ledóchowska hisztérikusan visszautasította, hogy Morawski ráadja a kabátját. Malinowski Helenát ölelgette, az hagyta, miközben azt javasolta Fiszernek, menjenek el egy kocsmába, hátha nyitva van még valami. Aszperger a Mester könyveit nézegette, és találomra kölcsönkért kettőt.

Morawski Ledóchowska után rohant.

Aniela azt mondta, neki haza kell mennie.

– Elkísérlek – mondta Fiszer.

Żółkowska Szymanowskira támadt, azzal vádolta, hogy tönkretette a Mester iskoláját.

– Én?! – háborodott fel Szymanowski.

– Azért, mert neked nem jutott nő… azért még nem kellett volna! – kiabálta Żółkowska.

Szymanowski hebegett, aztán kijelentette, hogy ő ide többé be nem teszi a lábát. Bogusławskira nézett támogatásért, a Mester azonban nem kérte, hogy vonja vissza.

– Soha többé! – kiáltotta Szymanowski és elrohant.

Bogusławski az ablakból nézte, ahogy Morawski és Ledóchowska a kertkapu előtt, az utcán veszekszik. A házból kiszűrődő fényben látta, hogy Fiszer és Aniela is csatlakozott hozzájuk. Végül mégiscsak négyesben mentek el. Bogusławski magára kapta a bundáját és leszaladt, de már csak Malinowskiékat találta a kapu előtt. Vele, Helenával, Żółkowskaval és Aszpergerékkal csavargott az éjszakában, azok a frakciózó négyest szidalmazták. Mariensztatban leitták magukat, aztán feltódultak Żółkowskihoz, kiverték az ágyából, és tovább vedeltek. Żółkowski gyorsan leitta magát és bocsánatot kért a Mestertől, Bogusławski heherészve csapdosta Żółkowski vállát, nem számít, mondta, játszunk mi még nagyot együtt, igaz, Alojzy?

Żółkowska a bőgő csecsemőt ajnározta a konyhában; Nepomucena nem volt látható.

– Jól megcsináltam – mondta Żółkowski, és ököllel verte a fejét –, Morawski meggyűlölt minket, Iksz úr még kíméletlenebb lesz ezentúl!

– Nem baj, Alojzy – mondta Bogusławski és nevetett. – Rólam úgyse írhat kritikát, csak rólatok, hehe. Különben is, én voltam a barom. Minek hagytam, hogy közénk vegyüljön? Azért a nyomorult háromezerért? Vagy mert politizálni akartam? Beférkőzni közéjük? Mintha értenék hozzá!

Bogusławski vidáman nevetgélt.

Żółkowski azt javasolta, folytassák a Mester iskoláját, de Morawski és Ledóchowska nélkül. Látva Bogusławski habozását, a drámai iskola céljaira felajánlotta a saját lakását; legyen két iskola, és mindkettőt vezesse a Mester.

– De hozzám Morawski be nem teszi a lábát – mondta szigorúan –, és Ledóchowska sem! Fiszert pedig látni se bírom!

– Miért – mondta Bogusławski –, milyen lelkesen dolgozott a Klingsberg-ben!

– Ismerem én az ilyen ifjoncokat – mondta Żółkowski sötéten –, alul kezdik, szerények, szolgálatkészek, aztán egyszerre hopp, kiderül valami rokonság, és máris a fejünk tetején táncolnak. Fiszer tábornok volt a nagybátyja, nem elég? Morawski máris seggdugaszt csinált belőle. Nemsokára ő lesz az új Pękalski vagy Lipiński.

– Okos fiú – védte Bogusławski.

– Annál rosszabb. Bőgőzik és veri az üstdobot, és közben okos is. Rémületes. Még csak nem is színész! Adok neki egy évet, és ránk tehénkedik, például rendezőként. A Mester legalább a fiára lehetne tekintettel…

Bogusławski dühbe gurult.

– Semmi közöm a fiamhoz! Ignacyból színészt akartam faragni, de ő beszart és belebújt az uniformisba. Ha Anielának van egy csöpp kis esze, ott tol ki vele, ahol csak tud.

– Aniela! – kiáltotta Żółkowski megvetően. – Nem bírom ezeket a bakfistragikákat! Nagyra vannak a lelki finomságukkal, ők annyira érzékenyek, ők annyira szenvednek!… Túl magasan kezdték. Ledóchowska hol grófné, hol tábornokné akar lenni, én pedig, aki alulról küzdöttem fel magam, én prosztó maradok a szemében, ha a fejem tetejére állok is! Amikor Truskolaska felfedezett és tanítani kezdett, a kis Józefa már rég gyerekcsillag volt, és ott mászkált a szobában, és gúnyosan figyelte a kínlódásomat; az még egyáltalán nem volt biztos, hogy a mamája valóban szerződtet, kínozott, mint egy állatot, de az biztos volt, hogy a lányából nagy színésznő lesz, tragika! Azóta is mi van? Én húzom az igát, én hajtom a hasznot a színháznak, belőlem él az egész pereputty, ő pedig élősködik rajtam, és még joga van, hogy le se szarjon!

Bogusławski nem állta meg, hogy ellent ne mondjon.

– Tisztelem a plebejus érzelmeidet, Alojzy, de ha meggondolom: neked négyszer-ötször annyi a jövedelmed, mint Trusiának, és valószínűleg még Morawskit is zsebre vághatod, akkor azt kell mondanom, valami nem egészen világos a fejedben.

– Ez az Ikszek logikája, Mester – mondta Żółkowski szárazon.

Aztán ittak. Reggel Bogusławski pokoli fejfájással támolygott hazafelé. Żółkowska kint aludt a konyhában; Aszperger az előszobában hortyogott a földön, elalvás előtt gondosan elrendezett fürtjeit a két kölcsönkönyvre fektetve; a nagyszobában Malinowski Aszpergerowával, Żółkowski pedig Helenával feküdt egy ágyban. Bogusławski elképzelte, hogy valamivel kulturáltabb körülmények között Morawskiék kvartettje is ezt csinálja. Minden elvi vita az ágyban végződik, gondolta Bogusławski, és ennél csak egy nagyobb igazság van, az, hogy ő, Bogusławski, másnaposan, kiürülten baktat hazafelé valahonnét, és nem várja a kutya sem.

Marianna várta kisírt szemmel; elmondta: Ignacy megint üvöltözött vele, amiért Aniela nem ért haza reggelig. Még este beállított Nacewiczhoz Rozalia, és felszólította Mariannát, költözzön hozzájuk, Osiński már nem bírja nézni, hogy az anyósát végleg tönkretegye ez a bűnszövetkezet. Ignacy, mint Marianna elhüppögte, összeveszett Rozaliával, és Truskolaska pártját fogta, aki fajtalanság vádjával be akarja perelni Morawskit, a lánya megrontóját. Rozalia Truskolaska ellen acsarkodott, mert az a vénasszony Osińskit napok óta arra akarja rábírni, hogy védje meg a lányát Bogusławski ártó befolyásától…

– Én zárdába vonulok – hüppögte Marianna.

Bogusławski szórakozottan bólogatott.

Délben beállított Morawski, és bocsánatot kért, majd kibökte: azt hiszi, elveszi Ledóchowskát feleségül.

– Nem vagyok az apja – mondta Bogusławski.

– Én csak felvetettem – mondta Morawski zavartan –, Ledóchowska nem tud a szándékomról…

Bogusławski a vállát vonogatta.

– Éjjel ugyanis összevesztünk – magyarázta Morawski –, elrohant, utána küldtem Fiszert… Szegény Aniela. Lehet, hogy én egy állat vagyok?!

Bogusławski hallgatott.

Morawski újabb ezer zlotyt akart a Mesterre tukmálni a drámai iskola javára, Bogusławski ezúttal nem fogadta el.

– Értem, persze, értem – motyogta Morawski, és leforrázva elment.

Bogusławski elővette a céduláit és jegyezgetett rájuk:

„Persze hogy nem tanulnak szerepet.”

Aláhúzta, két felkiáltójelet tett utána.

„Én se tanulnám meg” – írta egy másik cédulára.

„Ha nincs Morawski, akkor is tönkremegy…”

Üres fejjel bámult ki az ablakon az égre. Krakkói diákkorában volt tétlen legutóbb, akkor még nem készült semminek, véletlenül sodródott bele eseményekbe, és véletlenül maradt ki belőlük. Még semmit sem akart a világtól. Később a készülődés termékeny éveinek nevezte magában ezt a korszakát, ezt a nyugodt, szemlélődő semmittevést; pedig egészen másképp is alakulhatott volna a sorsa. Varsóba kerülve tiszt lett, mint a többi ifjonc, és ha véletlenül nem állít be a Radziwiłł palotába, ahol éppen színészeket kerestek az öreg herceg műkedvelő előadásaihoz, azóta rég megölték volna valamelyik csatatéren. Vagy Párizsban enné az emigránsok kenyerét. Niemcewiczcsel biztosan összefutott volna valahol, és talán hallgatott volna rá; Julian annak idején, nyugat-európai útjairól hazatérve keserűen hajtogatta, hogy másutt az embernek polgári hivatása lehet, mérnök, kereskedő, jogász, gazdálkodó válhat belőle, valami fix és pozitív, mondta Niemcewicz, csak Lengyelországban lesz az emberből kiszolgáltatott, légüres térben kapkodó irodalmár, azaz semmi. Talán elmentem volna hajóskapitánynak, gondolta Bogusławski. Persze mindegy. A krakkói diákkor nem készítette föl semmire. Szép, hiánytalan, emberséges tétlenség volt, kár, hogy nem lehet újra létrehozni.

Furcsa, hogy az ember egyszer mégiscsak válik valamivé, és abból később nem képes kilépni.

Félálomban heverészett délután és este, felöltözve, ugrásra készen. Valamivel éjfél előtt beállítottak Żółkowskiék, előadásról jöttek. Bogusławski maradékkal kínálta őket. Żółkowski az előadás részleteiről fecsegett, Żółkowska sopánkodott, hogy már nemcsak a kocsmában isznak, hanem a színpadi járásokban is; Bautz úr csempészett italokat és szivarokat árul, Osiński nem is tud róla, nem lesz ennek jó vége.

Aztán elbúcsúztak. Bogusławski nézte az ablakból, amint beszállnak a rájuk várakozó kocsiba, amit Żółkowski nem küldött el, a tisztelgő látogatást tehát eleve kurtának szánta.

Żółkowskiék se jönnek többet, gondolta Bogusławski. Igazuk van. Ők dolgoznak, verekszenek, élnek, közben még velem is törődnek, pedig terhes vagyok nekik. És mit csinálok én? Semmit. Sajnáltatom magam.

Dühöngve mászkált a szobában. Az nem kifogás, hogy semmit sem tehet. Olyan nincs, hogy ne lehessen valamit kitalálni.

Aztán nem talált ki semmit.

Másnap délben Ledóchowska állított be, szomorú volt és fegyelmezett az arca, Bogusławski látta, nagy baj van. Marianna lement a konyhába.

– Morawski feltehetőleg szerelmes belém – mondta Ledóchowska tárgyilagosan, bevezető nélkül –, érzelmeit én is viszonzom, azt hiszem. A Mester nyilván nálam pontosabban képes megítélni, mennyi ebből a valódi vonzódásom, és mennyi… mennyi a számításom.

Bogusławski nem szólt semmit.

– Morawski megkérte a kezemet – folytatta Ledóchowska higgadtan –, én gondolkodási időt kértem… nem mintha nem lett volna világos, hogy igent mondok… Mindegy, Morawski azt mondta, menjünk el együtt az Ikszekhez, bemutat nekik.

Ledóchowska elhallgatott egy pillanatra, vállat vont és folytatta:

– Morawski kézen fogott és mentünk a Mostowski palota felé. Ő nem győzött örvendezni, hogy együtt megyünk az Ikszekhez, vidám volt, gyerekes, ugrándozott, bennem amolyan anyai érzelmek ébredtek, végül is fiatalabb nálam… És boldog voltam én is; örültem, hogy előző nap összevesztünk, mert szép lehetett a kibékülés. A lépcsőn, már a palotában, elfogott a remegés, a kézszorításából megtudhattam, hogy ő is izgul, némán mentünk fel a lépcsőn, mintha a világ meghódítására készülnénk… mintha nem lennénk még túl a harmincon. Ilyen gyermeteg boldogságot én korábban nem éltem át, kicsit későn jött, és ahogy ő a kezemet szorongatta, úgy éreztem, talán nem is alaptalanul, hogy az ő számára én az első szerelmet jelentem. Talán csak belelovaltuk magunkat mind a ketten, de úgy látszik, sikerült, igazi első szerelem volt, és az a pár pillanat már megérte… Biztosan megérte!

Ledóchowskának elfulladt a hangja, de folytatta:

– Az Ikszek, azt hiszem, meglepődve néztek ránk, valahogy összefolytak előttem az arcok; udvariasak voltak, talán tapintatosak is; nem éreztették velem, hogy én csak egy közönséges színésznő vagyok, történetesen Morawski ágyasa. Ő előzőleg megmondta, hogy nem szólt senkinek, és milyen jó, hogy zavarba ejthetjük őket; nagyokat nevetett, még kint, az utcán, és én is örültem a csínynek… Aztán, úgy emlékszem, álldogáltunk a teremben a többiek között, aztán a hatalmas, kerek asztalhoz ültünk, én Morawski mellé, a lakájok tálaltak, és akkor tűnt elő Michalowa asszony, igen kecses, még mindig szép hölgy, Mostowskinak kifinomult az ízlése; Michalowa asszony észrevett, és őszinte, talán jóindulatú kíváncsisággal indult felém, azt hiszem, nem ismert föl, biztosan nem ismert föl, bár sokszor láthatott a színházban, de érthető, annyira nem várhatott éppen engem az asztalához, és semmi, de semmi rosszindulat nem látszott rajta, amikor a férjétől halkan kérdezett valamit, biztosan azt, hogy én ki vagyok… Mielőtt Mostowski gróf válaszolhatott volna, Morawski, aki köztem és a gróf között ült, az mondta:

– Nem tudom… azt hiszem, egy színésznő.

Nagyon nagy csönd lett, csillagokat láttam, mintha hirtelen erősen fejbe vágtak volna, felálltam és bámultam őket, és nem láttam semmit, csak éreztem, hogy mindenki meg van döbbenve, talán segíteni is szeretnének rajtam…

Senki se mozdult, akkor Morawski szemével találkozott a tekintetem, és Morawski, láttam, tisztán láttam a szemén, nem tudta, hogy ki vagyok. Nem tudta. Abban a pillanatban látott meg engem először életében, és mintha az emlékeiben kutatott volna, hová is helyezzen. Nem emlékszem, mondtam-e valamit, talán nem, az biztos, hogy kitaláltam az ajtóig, nyilván, mint egy alvajáró, a lépcsőházra már emlékszem, sőt arra is, hogy a lakáj némán feladta a kabátomat. Kint az utcán megálltam és felnéztem a kivilágított ablakokra; senki se jött utánam; akkor nem is fájt semmi, csak csodálkoztam, hogy nemrég bent voltam, én, bent, ahol a több száz gyertya világít, csak ez tűnt egészen valószínűtlennek, álomszerűnek. Üres voltam és könnyű, csak a szívem vert gyorsan… És eljutottam hazáig, akkor már hányingerem volt, és csak otthon kezdtem sírni…

Ledóchowska az elbeszélés alatt elsápadt, de mindvégig nyugodt maradt.

– A dologban az a különös – mondta aztán –, hogy nem érzek felháborodást, sem dühöt, inkább lelkifurdalásom van: mintha bűnös lett volna a viszonyom, és Morawski méltán büntetett volna ezzel a… mindegy, mivel és hogyan. Van valami nagyon mocskos dolog a lelkemben, amiért minden büntetést megérdemlek. Talán az a piszkos, hogy a rációm lázította fel bennem a nőstényt, érzékeimnek számító értelmem diktált, ily módon elárultam a természetet, amely engem nőnek alkotott. Eddig sose gondoltam ilyesmire. Már-már úgy látom: a bűnt azzal követtem el, hogy színésznő lettem: nem nőként élem az életemet, és ezért előbb-utóbb meg kellett lakolnom. Vagyok olyan önző és hisztérikus, hogy most Morawskival szemben féktelen dühöt és bosszúvágyat érezzek, és most mégsem akarom bántani, talán még némi gyöngédséget is érzek iránta… hálás lennék talán?… Furcsa. Lehet, hogy ezt is csak bebeszélem magamnak, így akarok fölébe kerekedni…

Ledóchowska mosolygott és könnyezni kezdett.

Bogusławski hallgatott. Nem számít ő már semmit, ha így lehet gyónni előtte.

Ledóchowska apró öklével szétmázolta a könnyeit, bocsánatkérően mosolygott, a könnyek beleivódtak festéktől tönkrement bőrébe, és elmélyítették a ráncait. A szeme szürkén csillogott, az ajka kislányos volt, és groteszk hatást keltett a hirtelen megvénült arcon. Bogusławski lesütötte a szemét, ne kelljen Ledóchowskát ennyire levetkőzve látnia.

– Olyan egyszerű – suttogta Ledóchowska –, biztosan azt szerettem volna, hogy a felsőbb körökből valaki megvédjen… a felsőbb körök ellen.

Mosolyogva ment el, soványan; túl hosszú karjai csaknem a térdéig csüggtek. Bogusławskit ezek a kritikákban hajdan kifogásolt karok most gorillára emlékeztették. Ezt a csodát is csak egyszer hozta össze a természet, és ez is mennyire romlékony.

Később elképzelte, mivel tudná megnyugtatni Ledóchowskát. Majd elmondja neki, hogy a színész az egyetlen emberfajta, amelyik a legszörnyűbb fájdalmat is hasznosan dolgozhatja föl; egy színész számára minden érzelmi tapasztalat jól jön, legyen az bánat vagy öröm, a színész mindenkivel szemben behozhatatlan előnyt élvez: egyetlen perce sem vész kárba, ilyen teljes élethasznosítással egyetlen más hivatás sem dicsekedhet…

Aztán nem adódott alkalom elmondania.

Anielának mondta meg pár nap múlva, hogy feloszlatja a drámai iskoláját. Ignacy nem volt otthon, amikor Bogusławski beállított.

– Kár – mondta a hírre Aniela, és nem volt meglepve. – Most már hozzád se lehet elmenni.

– Hozzám? – kérdezte Bogusławski gúnyosan.

– A házadba. Nem mindegy? Nagy izgalommal mentem hozzád minden egyes alkalommal, belefájdult a fejem…

– Nálam zajlott a nagy, igazi élet, mi?

– Lehetett találkozni.

– Szeretőket kerítettem a fiam feleségének.

– Ne tégy úgy, mintha fel lennél háborodva.

Bogusławski felnevetett.

Aniela az asztalfiókból elővett egy levelet.

– Fiszer mai szerelmes levele. Majd ezt is visszaküldöm, mint a többit, hogy címezze Ledóchowskának. A feladónál van a legjobb helyen, ott Ignacy biztosan nem keresi.

Bogusławski hümmögött valamit Fiszerről.

– Te csak ne bántsd – csattant föl Aniela. – Hallgasd meg, mit mond: az jutott eszébe, hogy is van az, hogy kiáll a pulpitusra a karmester, beint, és a zenekar játszani kezd.

Bogusławski felvonta a szemöldökét.

– Várj. Azt kérdezi tőlem Fiszer: mitől olyan természetes, hogy a zenészek engedelmesen mindig a kottába írott szólamokat játsszák, mindenki a magáét? Szerinte az volna a természetes, ha egyáltalán nem volna se karmester, se zeneszerző, még csak kotta sem, és minden zenész a saját szakállára improvizálna, esetleg nem is azonos hangnemben.

Bogusławski a fejét rázta, nem értette.

– Hülyeség, persze – mondta Aniela. – De ezt Fiszer valami szörnyű fájdalommal kérdezte. Nem lehetett közömbösnek maradni iránta…

– Ha az ember szerelmes akar lenni, a tyúkszem is jó, hogy imádja.

– Hát aztán?

Hallgattak egy darabig. Aniela a bölcsőt rugdosta a lábával, Wojciech Maurycy visított.

– Fiszer azt szokta mondogatni, hogy nem vagyunk elég fontosak. Azt kérdezte tőlem: hogyan lehet fontos Varsó egyáltalán? Neki az Ikszek sem fontosak.

– Csak az, hogy darabot írjon – legyintett Bogusławski.

– Morawski szerint zseniális.

– Te olvastad?

– Nem. Nálad van az egyik példány, Morawskinál a másik, Niemcewicznél a harmadik.

– Neki is odaadta? – kérdezte Bogusławski sértődötten.

– Rosszul tette?

Bogusławski vállat vont:

– Nem hiszek a drámaírókban, egyikük se volt színész.

– Jó Iksz lehet belőle.

– Kiből?

– Fiszerből. Niemcewicz azt javasolta az Ikszeknek, írassanak vele kritikákat.

– Żółkowskinak jó a szimata – morogta Bogusławski –, Fiszerből hamarosan rendező lesz Osiński úr védőszárnyai alatt.

– Volna egy értelmes rendezőnk.

– Nem vagy te elfogult, kicsi?

Aniela a bölcsőt rugdosta.

Bogusławski felállt, járkált a szobában, a múltkori szép hangulat most sehogy se akart összejönni.

– Miért kell nekem a ti szerelmi ügyeitekkel foglalkoznom? – kérdezte. – Én színész vagyok, nem pedig lelkiatya.

– Én színésznő vagyok, nem pedig családanya.

– Akkor játsszál többet, és minden rendbe jön.

– Nem jön rendbe semmi. Nincs minek rendbe jönnie.

– Mit akarsz te az élettől tulajdonképpen?

– Semmit.

Bogusławski káromkodott.

– Azt hiszed, olyan szörnyű az életetek, mi? Hogy nektek a legnehezebb. Mi nehéz nektek? Akartok ti valamit egyáltalán? Akadályoz benneteket valaki? Nem az a baj, hogy semmi se fontos, az a baj, hogy túlságosan fontos nektek a szaros kis életetek. Fiatalok vagytok, egészségesek, mi kell még?

Aniela megpörgött a zongoraszéken, beletenyerelt a billentyűkbe és élvezettel, elmélyülten, mindkét tenyerével a klaviatúrát püfölte. A gyerek bömbölt.

– Improvizáció – magyarázta meg Aniela, amikor végre hajlandó volt abbahagyni.

Bogusławski egyszer-kétszer bement a kocsmába, megitta a teáját, aztán hazabaktatott. A társulat kedves volt hozzá, némelyek kifejezetten ragaszkodásuknak adták tanújelét; egy élőhalott mindenkinek kényelmesebb, mint egy eleven, gondolta Bogusławski tárgyilagosan.

Aztán elmaradt a kocsmából. Marianna hozta neki a színházból a pletykákat, Bogusławski nem nagyon figyelt rájuk, nem őrá vonatkoztak. A magániskola résztvevői olykor fölkeresték egyenként vagy másod-, harmadmagukkal; a legkülönbözőbb időpontokban állítottak be, tudták, hogy Bogusławski otthon van és többnyire föl-alá járkál fölöslegesen tág, elhanyagolt, lassan zöldülő gyomokkal tarkított kertjében. Żółkowskiék el-eljátszották legújabb ötletüket, és a Mester véleményét kérték, a többiek inkább beszélgetni jártak hozzá. Gyónni szerettek volna a legjobban, de ettől Bogusławski elzárkózott.

Aniela nem jött, Marianna azt mesélte: kibékült Ignacyval, aki már leszokott arról, hogy az apja házát kuplerájnak titulálja. Bogusławski a vállát vonogatta, és egyszer kijelentette, ő a fia helyében kirúgta volna Anielát, Aniela helyében pedig ott hagyta volna a fiát.

Fiszer eleinte eljött a többiekkel, akik epés megjegyzéseket eregettek feléje; Fiszer némán tűrte egy ideig, aztán elmaradt. Marianna szerint Fiszer Niemcewicz és Koźmian társaságában mászkál a városban, többen látták; állítólag kritikákat ír az Ikszeknek. Osiński hírek szerint Unicki mellé másodtitkárrá fogja kinevezni. De azért Fiszer egyelőre püföli az üstdobot.

– Tudni kell lemondani – mondta egyszer Bogusławski Ledóchowskának a kertben, a két és fél méteres, vastag kőfal tövében, amely elválasztotta őket a hepehupás, sáros úttól és a túloldali nyomorúságos faházaktól –, én már lemondtam és most nagy nyugalom van bennem. Ha találkozik Niemcewiczcsel, üzenem neki: a rohangászása közben számítsa ki végre, hány éves…

Bogusławski hajlott háttal, csoszogva sétált a kertben Ledóchowskával, aki úgy vette észre, Bogusławski tűrhetően alakítja a vénember szerepét.

Morawskiról az a hír járta, hogy összetűzött az Ikszekkel, akik kirúgták; más hírek szerint Goethe Wahlverwandschaften című regényét fordítja. Bogusławskit sem Morawski, sem a regény nem érdekelte. Morawski április végén küldött egy háromezer zlotys váltót, csak úgy; Bogusławski nem küldte vissza.

Ritkán esett azon a tavaszon, Bogusławski a kertben bolyongott, egyre ritkábban jöttek a látogatók, Marianna az emeleti folyosó kertre néző ablakából követte a Mester alakját, aki gesztikulálva mászkált a parkban, mintha a fákhoz és bokrokhoz beszélne, vagy játszana nekik. Marianna nem hallotta odaföntről a hangját, talán régi szerepeiből mondott részleteket, talán új, sosem volt darabok szerepeit próbálgatta. Bent a házban Bogusławski szótlan volt, Marianna nem merte kérdezgetni, csak egyszer bukott ki belőle, hogy hajdan mégiscsak jobb viszonyok uralkodtak, minden nagy színésztől ünnepélyesen, jutalomjátékkal búcsúztak.

Marianna nyomban megbánta, Bogusławski úgy nézett rá, mint a gyilkosára. De nem mondott semmit, lement a kertbe. Marianna utána leselkedett. Bogusławski a vastag kőfalat vizsgálta, mintha azt latolgatná, hogyan lehet átmászni a falon és kiszökni a kertből.

Marianna titokban felkereste Rozaliát, és sírva könyörgött neki, hogy segítsen az apján; Rozalia szabadkozott, a színházat Osiński vezeti, őneki semmi beleszólása. Truskolaska kárörvendően mondta Mariannának, amikor az elment hozzá: látod, látod, nem kellett volna hozzámenned, te hülye. Marianna azt mondta, hogy hiszen nincsenek is összeházasodva. Ignacy nem értette, hogyan és mivel segíthetne ő az apján. Aniela megígérte, hogy gyakrabban látogatja meg a Mestert; egyszer se jöttél, mondta Marianna; aztán Aniela mégsem tudott elszabadulni, sok volt a házi munkája.

– Reggel mindenhova elmegyek – szólalt meg Bogusławski egyik éjszaka váratlanul. – Lehetetlen, hogy valaki ne segítsen…

Marianna alvást színlelt.

Bogusławski reggel el is ment, délben már otthon volt. Nem szólt semmit; Marianna nem kérdezte, kinél járt. Bogusławski fel-alá járkált a szobában, a ládákban turkált, ki-kinézett az ablakon, megint járkált. Marianna lemenekült a konyhába.

Bogusławski utána ment.

Marianna tejet forralt.

– Úgy határoztam – mondta Bogusławski eltökélten –, hogy végre megtanulok angolul. Mit szólsz hozzá?

– Nagyon jó ötlet – mondta Marianna.

– Ugye? – örült meg Bogusławski. – Néhány hét alatt megtanulok angolul. Kíváncsi vagyok, fog-e úgy az agyam, mint régen. Még ma elkezdem, meglátod, két hét múlva tökéletesen fogok olvasni.

Bogusławski kapta a kabátját, és elrohant.

Mariensztatba ment Gecel Salzstein antikváriumába.

A magas, hosszú szakállú zsidó meghajlással, tisztelettel köszöntötte a Mestert.

– Láttam a Mestert a Klingsberg-ben – mondta Gecel. – Mivel szolgálhatok?

– Meg kell tanulnom angolul – mondta Bogusławski ellentmondást nem tűrő hangon. – Adjon nekem regényeket, drámákat, szótárakat, mindent.

– Kérem tisztelettel, Mester, foglaljon helyet a szobámban, azonnal hozok pár tucat könyvet. Tessék befáradni.

Bogusławski bement a függönnyel elválasztott kis szobába, amelyben alig lehetett mozdulni a könyvektől, a kosztól és a bogaraktól. Leült egy sámlira, körbenézett. A mennyezetig épített polcokon könyvek, a padlón könyvek, az asztalon könyvek. Bogusławski elrémült ennyi fölösleges tárgy láttán.

Gecel hamarosan beállított egy csomó könyvvel.

– Mindjárt hozok még – mondta, és ki akart menni.

– Várjon, Gecel. Ez mind angolul van?

– Igen.

Bogusławski belelapozott az egyikbe, félredobta, belelapozott a másikba, azt is félredobta. Határozatlanul vette a kezébe a harmadikat.

– Talán ajánlhatnék közülük – mondta Gecel halkan, tisztelettudóan.

– Maga olvasni se tud, Gecel – mondta Bogusławski –, honnan tudja, melyikben mi van?

– Lehet azt érezni – mondta Gecel.

Leült egy másik sámlira, kezébe vett egy kötetet, hosszú ujjaival végigsimított a gerincén.

– Honnan tudja, melyik könyv van angolul, és melyik, mondjuk, németül?

Gecel mosolygott.

– A német könyvekben kis rovarok mászkálnak – mondta –, csúnya, szálkás rovarok, iszonytató kis rovarok.

– Ez igaz – mondta Bogusławski –, de hogyan különbözteti meg az angol és a francia könyveket?

– A francia könyvekben hosszabbak a szavak – mondta Gecel. – Meg hát a kötésükről, a súlyukról is meg lehet állapítani… A francia könyvek nagyképűek, Mester. Főleg mostanában.

Bogusławski elmosolyodott.

– Én minden könyvemet személyesen ismerem – mondta Gecel őszintén. – Csak olyan könyvet veszek, amelynek a gazdája elmondja, mi van benne. Lehet ám tudni, ki adja el a könyvet szükségből, ki adja el gyűlöletből… mármint azért, mert nem nyerte meg a tetszését. És ha az embernek van némi emberismerete, a könyvre is sok jelből tud következtetni.

– Ha én hoznék magának egy könyvet eladásra, mit gondolna a könyvről?

– A Mester még soha nem adott el könyvet, igaz?

– Igaz.

– Látja, Mester. Én nem vennék könyvet a Mestertől. A Mester szorultságában adná el, és később megbánná. A Mester biztosan jó könyvet kínálna eladásra egyébként.

Bogusławski a könyv gerincét simogató ujjakat nézte.

– Maga héberül se tud olvasni? – kérdezte.

– Nem tudok, sajnos – mondta Gecel. – De az imákat tudom kívülről.

– Meséljen nekem erről a könyvről – bökött Bogusławski Gecel kezére.

– Hát ez, Mester, nagy siker odakint, biztos siker. Én nem szeretem.

Bogusławski elvette a könyvet, kinyitotta. The Mysteries of Udolpho, olvasta a címet.

– Miből gondolja, hogy nagy siker? – kérdezte.

– Vastag – mondta Gecel –, és sok apró betűvel van nyomva. Elég csúnya betűk. Csúnya rajzok is vannak benne. Az ilyet a műveletlen csőcseléknek szánják.

– Ettől még nem biztos, hogy siker.

– Dehogynem, Mester. Izgalmas, vacak könyveket nyomnak csak ilyen rondán, mert így is megveszik.

– Jó – mondta Bogusławski –, tegye félre, megveszem, aztán majd értesítem, igaza volt-e. Hát ez?

Gecel a kezébe vette a karcsú, fűzött példányt.

– Ez micsoda? – kérdezte Bogusławski.

– Regény – mondta Gecel –, ezt is valami nő írta, akár az előzőt. De ez jó könyv. Az írekről szól, és nagyon nehéz a nyelve, mondta a kliensem.

– Biztosan jó könyv? Tudja a tartalmát?

– Jó könyv. A tartalmát nem tudom, de tessék megnézni, szépek a betűi, noha a kötése gyönge, rajzok nincsenek benne, a kiadója nem lehet gazdag ember, de szerette a könyvet, tessék csak megnézni; és vékony kis kötet, én szeretem az ilyeneket, ha valaki röviden el tudja mondani, amit akar, az választékos elme. Az nem a pénz miatt ír. Melegen ajánlom a Mesternek.

Castle Rackrent, olvasta Bogusławski a címet, by Maria Edgeworth.

– Megveszem – mondta. – Tudja mit, ennyi elég is lesz. Egy hónap múlva már kiolvastam őket, és tudok angolul. Ja, egy szótár is kell.

– Azzal is szolgálhatok, ez itt elég jó, angol-német. Kicsit rozoga állapotban van, de használható, sokat forgatták, tehát jó.

– Ide vele.

Bogusławski kicsit gondolkodott, aztán azt mondta:

– Tudja mit, Gecel, csak az egyiket veszem meg, a vastagabbat.

– A vékony sokkal érdekesebb.

– Kevés szó van benne – mondta Bogusławski.

Gecel felállt.

– Kérem, Mester – mondta tisztelettel –, fogadja el tőlem ezeket a könyveket ajándékba.

Bogusławski zavarba jött, ő is felállt.

– Köszönöm – morogta Bogusławski –, egyszer majd lefordítom Lessing Bölcs Náthán-ját… vagy írok egy tisztességes vígjátékot a zsidókról.

Gecel nem szólt, Bogusławski habozott.

– Nincs valami… esetleg valami angol vígjátéka?

– Megnézem – mondta Gecel kurtán.

Bogusławski, hóna alatt a három könyvvel, utána ment az üzlethelyiségbe.

Gecel válogatott egy darabig, aztán vékony füzetet adott Bogusławski kezébe.

– Négy zloty – közölte.

Bogusławski szó nélkül kifizette.

Gecel a pultja mögött állt, Bogusławski az ajtónál ácsorgott, a darabot nézte.

– Garrick – mondta csodálkozva –, tudta ezt?

Gecel nem szólt semmit.

– Nem akartam megsérteni – mondta Bogusławski.

Gecel bólintott.

– Végül is – mondta Bogusławski, és a másik hóna alá rakta a könyveket – meg kellene írni egyszer Berk Joselewicz ezredét… amelyik mind egy szálig elesett Prága védelmében…

– Tudja, Mester – mondta Gecel méltósággal – én chászid vagyok. És a chászidoknak van egy imádságuk: „Világnak ura, váltsd meg Izraelt”, hangzik az ima, és így folytatódik: „Ha pedig ezt nem akarod, kérlek, váltsd meg a többi népeket.”

– Szép – morogta Bogusławski, és kiment az üzletből.

A Szent Klára-templomtól nézett csak vissza az alatta elterülő csinos városrészre, és homályos lelkifurdalást érzett. Sóhajtott egyet, és hazafelé indult.

– Ezekből fogok megtanulni angolul – mutatta a könyveket Mariannának. – Ezzel a vastagabbal egy hét alatt végzek, majd meglátod. Piarista koromban egy hónap alatt tanultam meg franciául. Az angol sokkal könnyebb. Nézz bele, minden második szó latin, minden harmadik francia, minden negyedik német. Úgyhogy csak minden első szót kell megtanulnom.

Felment a szobába, aztán leszaladt.

– Senki se zavarjon – adta ki az utasítást –, a színháznak se vagyok itthon. Dolgozom.

Felrohant az emeletre, nekivetkőzött, maga elé tette a szótárat, a vastag regényt, egy tollat, néhány papírt és nekiállt tanulni.

A cím érthető, Udolpho misztériumai, vagy a titokzatos Udolpho. Lapozgatott a könyvben, a Gecel által csúnyának minősített fametszeteken elegánsan öltözött urak és hölgyek ücsörögtek választékosan erőltetett pózban; olvastak valamit, vagy éppen egy-egy fa alatt hevertek, s a hölgyek fehér ruhában, hárfát pengetve gyönyörködtek a tájban, a föléjük magasodó várromokban. Valóban nem voltak lelkesítő képek, Bogusławski az utolsó oldalra lapozott, és tintával ráírta: „Tudok már angolul!”. Ha majd egy-két hét múlva odaér, a bejegyzés igaz lesz.

Milyen jó lesz akkor.

Chap. I. Első fejezet.

Ezt nem kell kiszótározni.

Versidézet a fejezet élén valami Thomsontól, ez nem fontos, nem kell elolvasni.

„On the pleasant banks of the Garonne, in the province of Gascony, stood, in the year 1584, the Chateau of Monsieur St. Aubert.”

On: rajta valamin. The: persze, a német der-die-das, minden nemben. Remek, nincsenek nemek, ez egyszerűsíti a dolgot. Pleasant: ezt nem kell kikeresni, francia szó, kellemes vagy gyönyörűséges. Bank. Bank. Hogyhogy a kellemes bankon? Bank… bank… valaminek a partja. Persze, hiszen a Garonne folyó. Vagyis a Garonne partján. Miből van ez a bank? Talán a német Bank, vagy az olasz banco? A folyó padja?

Bogusławski mindenesetre kiírta a szót, elsőként a fehér papírra.

Hamar esteledett, Bogusławski lámpát gyújtott. Marianna elé rakta a vacsorát, Bogusławski szótárazás és olvasás közben eszegetett. Tíz óra tájban Marianna lefeküdt, Bogusławski továbbra is a könyv fölé görnyedt.

– Nem fekszel még le? – kérdezte Marianna éjfél felé.

– Nem – morogta Bogusławski és a szemét dörzsölte. – Képzeld, az angolban is van erős és gyenge ragozás, majdnem ugyanazoknál az igéknél, mint a németben.

– Érdekes – mondta Marianna.

– Hogy a fenébe ejthetik ki ezeket a szavakat? – dünnyögte Bogusławski.

Marianna reggel az asztalra borulva találta. Lefektette, Bogusławski félálomban motyogott valamit a hülye angol igekötőkről.

Csak délben ébredt fel, morcosan nézett az íróasztal felé.

– Annak a hülye Niemcewicznek ez is könnyebben sikerült – dohogta.– Már az öreg Czartoryski elcipelte magával Angliába, aztán emigrált egyszer-kétszer, és egyszerűen ráragadt az angol. Nekem még emigrálni sem volt időm soha!

Evés közben felvidult és eldicsekedett, hogy tegnap majdnem két oldalt sikerült elolvasnia.

– Már csak három-négyszáz oldal van hátra – tette hozzá.

Kicsit később arról filozofált, milyen csodálatos dolog nyelvet tanulni. Az ember mintha titokzatos, csodálatos, új világba lépne, amely telis-tele van ígérettel és izgató gyönyörűséggel. Nagy, hasonlíthatatlan érzés, amely csak akkor szűnik meg, amikor kiderül, hogy minden nyelven egyformán hülyék az emberek.

Az íróasztalhoz ült és felsóhajtott.

– Nem keresett senki? – kérdezte mellékesen.

Marianna a fejét rázta.

– Ne is zavarjanak – horkantotta a Mester, és némán mozgó ajakkal ismételni kezdte az előző nap kiírt szavakat.

„Adjoining the eastern side of the green house, looking towards the plains of Lanquedoc, was a room, which Emily called her’s, and which contained her books, her drawings, her musical instruments, with some favourite birds and plants. Here she usually exercised herself in elegant arts, cultivated only because they were congenial to her taste…”

Bogusławski szorgalmasan szótározott, csak a her’s kifejezést nem találta meg. Fél óra tűnődés után jött rá, hogy nőnemben azt jelenti: az övé. Boldogan csapott az asztalra.

Amikor az egész bekezdés összeállt, megint elolvasta, hogy meg is értse.

Elégedetlenül ment le Mariannához a konyhába.

– Hát ez elég szar – mondta –, a hősnő zeneszerszámokkal, könyvekkel, saját készítésű festményekkel, madarakkal és dísznövényekkel veszi magát körül. Tömény unalom. A második oldal végén tartok, és még mindig nem történt semmi.

– Olvasd a másikat – javasolta Marianna, és gatyákat áztatott a vízbe. – Az rövidebb is.

– Nem adom fel ilyen könnyen – mondta Bogusławski, és visszament az emeletre.

Pár óra múlva ismét lámpát gyújtott.

Marianna már éppen elaludt volna, amikor Bogusławski a falhoz csapta a könyvet.

– Hát ezt nem! – kiáltott a Mester –, a hülye ringyó, aki írta, soha nem tanul meg szerkeszteni! Ide hallgass! – fölszedte a könyvet a padlóról, és Marianna ágyának szélére ült vele – itt kellett volna kezdenie, látod?

Ujjával a harmadik oldal alján levő bekezdésre mutatott és az íráskép szerint olvasva belefogott:

– „The first interruptions to the happyness he had known since his retirement, were occasioned by the death of his two sons.” Ez azt jelenti: boldogságát legelőször, nyugdíjaztatása óta, két fiának halála zavarta meg. Így kellene elkezdeni. Ha az első mondat ilyen, érdekelni kezd, miért volt boldog, ki küldte nyugdíjba, és főleg, mitől halt meg egyszerre mind a két fia. Kombinálni kezdek, talán megmérgezték a fiait, talán ő maga mérgezte meg őket, mit tudom én. De ez a kurva, ez oldalakon át fecsegett összevissza természetről, virágokról, anyám kínjáról… Ez úgy olvashatatlan, ahogy van. A fene essen abba a dörzsölt Gecelbe, megmondta előre.

Bogusławski nem tudott napirendre térni a szerzőnő, Mrs. Ann Radcliffe hülyesége fölött.

– Holnap elkezdem a másik regényt – mondta –, ha az is ilyen iszonyú, bevágom a szótárat kívülről, és rögtön belefogok Shakespeare összes műveibe.

Dühöngve feküdt le. Marianna félálomban hallotta, hogy Bogusławski forgolódik az ágyban, majd arra riadt, hogy ismét az asztalnál gubbaszt és olvas.

– Mégis olvasod? – kérdezte kábán.

– Ez már a darab – mondta Bogusławski.

– Shakespeare? – kérdezte Marianna.

– Garrick.

Marianna hajnalban ébredt fel ismét, Bogusławski még mindig az íróasztalnál piszmogott a szótárral. Marianna kiabálni kezdett, miért nem kíméli magát, minek őrjöng, normális tempóban is tanulhatna, ha már ez a dilije.

– Nem tudok másképp! – üvöltötte Bogusławski –, és semmi közöd hozzá! Ha zavarlak, menj le, aludj a konyhában!

Marianna sírva fakadt.

– Mit bőgsz, ne bőgj, hozzál inkább teát! Meg kell tanulnom angolul, nem érted? Ez most mindennél fontosabb! Nem akarok fellépni, amíg nem tudok angolul! Hozd már azt a nyomorult teát!

Mire Marianna kész lett a teával, Bogusławski az asztalra borulva hortyogott.

Délután ébredt összetörve.

– Sokat sikerült elolvasnod? – kérdezte Marianna engesztelően.

– Eh – mondta Bogusławski bambán.

– Itt járt Żółkowski, elküldtem.

– Te hülye, miért nem ébresztettél fel?

– Mondtam neki, hogy angolul tanulsz.

– Mit akart?

– Semmit, csak felugrott pár percre.

– Semmi hivatalos?

Marianna hallgatott. Nem vallotta be, hogy Ledóchowska is ott járt.

– Jól van, na – mondta Bogusławski –, máskor se engedj be senkit, idegesítenek.

Lassan összeszedte magát, szárított halat rágcsált, azt mondta, Garrick mégiscsak Garrick, amit ír, az biztosan színház, színész nem szokott rossz szerepeket írni.

Elmondta Mariannának, hogy a darabnak Titkos házasság a címe, és a Drury Lane színpadán játszották először 1766-ban.

– Kilenc éves voltam akkor – mondta Bogusławski –, még nem is tudtam, hogy színház is van a világon, csak nyolc évvel később a tébolyult Kajetan Soltyk operáit látva csapott meg valami… Gyerekeket léptetett föl, azt hiszem, el is csábította őket…

Aztán azon tűnődött hangosan, hogy amikor elkezdte a színipályát, Garrick még élt, csak 1779-ben halt meg. Mutatta a darab hátoldalát, onnan vette az adatot. Aztán felolvasta Mariannának a kiadó előszavát:

„His body was interred with great pomp at Westminster Abbey.”

– Az ember csak ott menjen színésznek, ahol pompás temetésre számíthat – jelentette ki a Mester.

Aztán nekifogott a munkának. Külön papírra kiírta magának a Dramatis personae adatait, ne kelljen olvasás közben mindig visszalapoznia a szereplők névsorára. A neveket bámulva megpróbálta előre kitalálni, melyik férfi melyik nővel kerül össze a darab során.

Az első oldalakból az egész darabot ki fogja találni, ígérte meg magának. A feladat fellelkesítette, nekivágott a szövegnek.

„Act I. Scene I. – A Room in Sterling’s House. Enter Fanny and Betty, meeting.

BET running in. Ma’am! Miss Fanny! Ma’am!

FAN. What’s the matter, Betty?

BET. Oh, la! ma’am! as sure as I am alive, here is your husband! I saw him crossing the court-yard in his boots.

FAN. I am glad to hear it. – But pray now, my dear Betty, be cautious…”

Bogusławski aláhúzta Fanny nevét a szereplőlistán, biztosan ő a női főszereplő, aki titokban férjhez ment, mint a darab szép, franciás címe, a Clandestine Marriage ígérte. Betty biztosan a cseléd.

Miért ment férjhez Fanny titokban? A szerzői utasítás szerint a ház Sterling úré, aki feltehetőleg gazdag, mint a neve is mutatja; Fanny biztosan a lánya, de Sterling urat csak a pénz érdekli, nem a lánya boldogsága; a titkos férj valószínűleg szegény.

Megvan a darab cselekménye.

Bogusławski biztos volt benne, hogy nem tévedhetett. Végre valami, ami angol, és mégis jól kezdődik. Jó az expozíció, a harmadik mondatban világos, hogy Fanny valamiért izgatott, és valamiért titkolóznia kell.

Jól van, szegény öreg Garrick, ügyes fiú voltál.

– Elolvastam másfél oldalt – jelentette később Mariannának –, már látom az egészet. Csak az a rossz, hogy szavanként kell bogarásznom a jelentését, holott előre tudom kívülről az egészet. Úgyhogy ez is untat.

Marianna nem tudott mit mondani.

– Érdekes – mondta Bogusławski –, az ember fiatalkorában szívesen merül a részletekbe, minden új még neki. Úgy látszik, öregkoromra nem megértőbb, hanem türelmetlenebb lettem. Nagyon szeretném, ha a jó öreg Garrick meglepne valami váratlan fordulattal és hülyét csinálna belőlem, de attól tartok, nem ez a szándéka.

Marianna nem értette.

Bogusławski a konyhaasztalon firkálni kezdett, majd tíz perc múlva elmondta Mariannának, szerinte miről szól a darab: Fanny kisasszony férjhez ment a nincstelen Lovewell úrhoz – beszélő név, mondta a Mester beavatottan –; Sterling úr, Fanny apja erről nem tud, és gazdag kérőhöz akarja kényszeríteni a lányát. Az első jelenetből következtetni lehet mindenre, és a második jelenet, amit Bogusławski már elolvasott, szépen bonyolítja a cselekményt: Fannynak van egy nővére, üresfejű kis kurva, csak az ékszerek érdeklik.

– Na most – mondta Bogusławski – az következik szerintem, hogy Sterling úr kérőket fog meghívni a házába, akik azonban a nővér helyett Fannynak fognak udvarolni; a titkos férj, Lovewell féltékeny lesz, Fanny szenved, egy csomó félreértés következik, a végén azonban kiderül, hogy Fannynak már van férje, és valamennyi kérő hoppon marad…

Bogusławski elfintorította az arcát.

– Nem valami nagy darab – mondta, a cédulát nézve. – Biztosan lesz egy rendes pasas is, aki, vígjátékról lévén szó, nevetséges, ám jólelkű, és valamilyen módon segíti a fiatalokat.

– Érdemes végigolvasnod? – kérdezte Marianna.

Bogusławski felháborodott:

– Már játszani se hagyják az embert! – mondta és sértődötten felment a szobába.

Este morogva bújt az ágyba.

– Milyen? – kérdezte Marianna.

– Hát – mondta Bogusławski –, mit mondjak… Egyetlen szerep van tisztességesen megírva, bizonyos Ogleby lord, öreg pasas, szenilis, reuma gyötri, alig bír járni, de szüntelenül házasodni akar, és a női nem dicséretét zengi. Biztosan a maga számára írta szegény Garrick. A többi hosszú, szentimentális nyavalygás, poén is alig akad…

Marianna nem szólt semmit.

– Az angol közönség – morfondírozott Bogusławski – talán a miénknél is hülyébb. Nálunk legalább voltak idők, amikor kísérteteket és nagy látványosságot követeltek. Egy ilyen darab, mint ez, talán ma sem aratna sikert nálunk, ennél azért több vadság maradt bennünk. Ilyen hüppögtető monológok talán még nem hatnának nálunk… bár, ki tudja.

Bogusławski forgolódott egy darabig.

– Persze mit csodálkozom – mondta aztán –, az angolok a dögunalmas francia tragédiákat nyomják évtizedek óta, ott már örökre pocsék a közönség.

– Shakespeare is angol volt, nem?

– Rég volt az – mondta a Mester –, biztos, hogy ma már egyetlen kukkot sem értenek belőle.

Másnap a sarokba vágta a félig olvasott darabot, és előszedte a másik regényt. Délben ment le a konyhába.

– Érdekes – mondta nyújtózkodva –, még nem a regényt olvasom, jegyzetek tömege van hozzá hátul, a kiadó magyarázza a regényt. Ilyet még nem láttam. Úgy látszik, valami ír dialektusban van írva, és egy csomó szót külön le kell fordítani az angolok számára.

– Talán mégsem ebből kellene megtanulnod angolul – kockáztatta meg Marianna óvatosan.

– Csak azért is – mondta Bogusławski. – Mire végzek vele, nemcsak angolul tudok majd, hanem írül is.

– Mi a címe?

– Castle Rackrent. A Rackrent kastély. A Rackrent nyilván birtok vagy a birtokos neve.

– Ja igen – mondta Marianna –, ezt is nő írta, igaz? Kifogtad ezeket az angol nőket.

– Meglátjuk – mondta Bogusławski –, ha ez is rossz, agyoncsapom Gecelt.

Bogusławski sétált még egy darabig a konyhában, a derekát hajlítgatta, azon morfondírozott, hogy állópultot csinál magának, és annál fog tanulni, mert az ülés egészségtelen, aztán legyintett, ezzel egy-két napot elvesztegetne, és ez, napi százötven szóval számolva, bizony tekintélyes summa.

– Ma már megközelítem az ezer szót! – mondta büszkén –, egy hét múlva meglesz az alapszókincsem!

Nem akaródzott még a könyv fölé kuporodnia, megkérte Mariannát, hallgassa ki. Marianna engedelmesen fölment Bogusławski szószedeteiért, lehozta, lengyel szavakat mondott, amelyekre Bogusławski a konyhában mászkálva angol szavakkal válaszolt. Mariannának alá kellett húznia azokat a szavakat, amelyek nem jutottak Bogusławski eszébe.

– Ezeket este még egyszer bemagolom – fogadkozott a Mester –, ezek rögződnek majd a legjobban.

Elégedett volt az eredménnyel.

– Nemsokára drámát írok versben, angolul – jelentette be. – Már tegnap írtam egy háromsoros remekművet. „The silver Moon /will be up soon /even at-noon.” Jól hangzik, nem?

– Ez mit jelent?

– Az ezüst hold mindjárt fent lesz, pedig dél van.

– Egész jó.

– Költői, mi? – Bogusławski nevetett. – Bár nem biztos, hogy ezek valóban rímek. Fene tudja, hogy ejtik őket. Lehet, hogy a soon-ra a son is rímel, a son ugyanaz, mint a német Sohn, a soon pedig valószínűleg a német schonból jön.

– És a schön?

– Az beautiful. Ilyen könnyű nyelvvel még nem találkoztam.

Bogusławski emelkedett kedéllyel látott neki a piszmogásnak.

Estefelé, kezében a könyvvel, vigyorogva ment le Mariannához.

– Ezt hallgasd meg! – mondta, és olvasni kezdett, az íráskép szerinti kiejtéssel.

„The Irish have been always remarkable for their funeral lamentations, and this peculiarity has been noticed by almost every traveller who visited them…” – ezt a hülye who-t mindig keverem a német wo-val! – „…And it seems derived from their Celtic ancestors, the primaeval inhabitants of this isle…” – és tovább! – „…It has been affirmed of the Irish, that to cry was more natural to them than to any other nation, and at length the Irish cry became proverbial…”

– Ez mit jelent? – kérdezte Marianna rémülten.

– Azt jelenti, hogy az írek mindig híresek voltak a lamentálásukról, és ezt valószínűleg az őseiktől, a keltáktól örökölték. Az írek folyton sírnak, és olyan hosszan tudnak sírni, vagyis siratni, gyászolni, hogy az már közmondásossá vált. Jó kis nép lehet az is, mi? Imádnak temetni! A kiadó azt írja a jegyzetekben, hogy temetéskor kirakják a hullát, mindenki összesereglik, rögtön két csoportra oszlanak, és két szólamban kezdenek siratni. Ez így megy addig, amíg a főbárd, aki előzokog, jelt nem ad, hogy hagyják végre abba. Akkor egyenként kezdenek bőgni, és kérdezősködnek, vajon mitől halt meg a megboldogult. És kérdezgetik órák hosszat. A kiadó szerint a legkisebb faluban is százak és ezrek röffennek össze, hogy jól kibőghessék magukat, pedig azt se tudják, kit kell elsiratni. Azt írja a kiadó… várj csak… „…The proof that a poor man has been well beloved during his life, is having a crowded funeral…” Vagyis azon mérik a megboldogult értékeit, mekkora tömeg verődik össze a temetésen. Olyanok, mint mi! A kiadó még azt is kiszámította pontosan, itt van… „…The time spent in attending funerals may be safely valued at half a million to the Irish nation: the Editor thinks that double that sum would not be too high an estimate. The habits of profigacy and drunkenness wich are acquired at wakes are here put out of the question. When a labourer, a carpenter, or a smith is not at his work, which frenquently happens, ask where he is gone, and ten to one the answer is – »Oh faith, please your honor, he couldn’t do a stroke to-day, for he’s gone to the funeral!«”

Bogusławski a térdét csapkodva nevetett.

– Hadd nevessek én is – kérte Marianna.

– Biztos, hogy a temetőben eltékozolt idő félmillió font veszteséget okoz az ír népnek, de a kiadó szerint az egymillió sem túlzott becslés, és ebben nincs is benne a virrasztáskor szokásos ivászat költsége! És ha valamelyik iparos éppen zárva tartja a boltot, tíz az egyhez, hogy temetni ment, és ez állandóan előfordul! Ezt egészen természetesnek tartják!

Bogusławski elismerően csóválta a fejét.

– Mégiscsak kulturáltak ezek az angolok – mondta –, nálunk senkinek se jut eszébe kiszámítani, mennyibe kerül a lengyelségnek a mérhetetlenül sok temetés. Azoknál az idő pénz. Hát igen.

Bogusławski a könyvbe mélyedt, Marianna türelmesen állt a dagadó tészta felett.

– Ullaloo a siratás ír neve – morogta Bogusławski –, és a kiadó azt írja, volt Dublinban egy színielőadás, ahol a darab szerint egy halottat sirattak ír módon, és ha jól értem a szöveget, a közönség is siratni kezdte, mint az igazi temetéseken, és ez így ment hosszú ideig, sírtak, a kezüket tördelték, a darabot nem lehetett folytatni, zokogott az egész színház, aztán a nézők közül az egyik asszony hirtelen a szomszédjához fordult, és azt kérdezte: voltaképpen kit is siratunk?

Bogusławski nevetett:

– Képzeld el, milyen jó komédia lenne, az előadás egyetlen temetés, két óra zokogás, közben felidézik az ismeretlen megboldogult állítólagos tetteit, a bárdok meg a hivatásos virrasztók a színpadról dirigálnak, és a közönség könnytengerben úszik!

Kis tűnődés után hozzátette:

– Megnéznék magamnak egy ilyen temetést. Egészen biztos, hogy csak a koporsó közvetlen közelében sírnak, távolabb a rutinsiratás közben mindenki éli a maga normális életét, üzleteket kötnek, csencselnek, talán gyereket is csinálnak, de mindezt zokogva!

– Hogy lehetsz ilyen?!…

– Miért, milyen vagyok? Egyszer Litvániában láttam ilyet, pogány szertartás, az ősöket idézik meg, az is színház, az élők eljátsszák apáik életét. Bár ott nem temetnek hozzá valóságosan.

– És nem is fajtalankodnak a temetőben! – mondta Marianna határozottan.

Bogusławski legyintett és visszavonult az emeletre.

Hajnalban Marianna arra ébredt, hogy Bogusławski eszeveszetten rázza. Marianna sikoltozni kezdett, és kirázta a hideg.

– Megvan! – ordította Bogusławski a könyvvel hadonászva. – Nekem volt igazam!

Marianna rémületében majdnem elájult.

Bogusławski diadalmasan olvasta:

„…In Ireland a wake is a midnight meeting, held professedly for the indulgence of holy sorrow, but usually it is converted into orgies of unholy joy…”

– Megmondtam! – üvöltötte a Mester –, a virrasztás orgiává alakul! Ide van írva! Én megmondtam előre! Ismerem az íreket! Tudod, mit ír a kiadó? Azt írja a kiadó:

„…it is said that more matches are made at wakes than at weddings…”

– Több parti jön létre virrasztáskor, mint az esküvőkön! Szó szerint ezt írja! Látod, te buta, az emberek egyformák. Most már alhatsz.

Marianna zokogott.

Bogusławski elégedetten bújt az ágyba.

Másnap reggel közölte, hogy egy napig ismételni fog, és pihenésül lefordít két szakaszt a könyvben található siratóénekből.

Délután is a fordításon piszmogott. Marianna félve tette elé az ételt, de Bogusławski jókedvű volt, és többször is rávigyorgott. Marianna régen látta ennyire boldognak. Ez az éjszakai riadalomnál is nagyobb félelemmel töltötte el. Mi lesz, ha egyszer beleun az angoltanulásba?

– Tömör nyelv ez – mondta Bogusławski este –, tele van accuminffel, gerundiummal és egyéb nyalánkságokkal. Biztos, hogy jól lehet énekelni. Valahogy az a gyanúm, hogy az angolok a prózát is éneklik. A mi nyelvünk elképesztően monoton. Hosszúak a szavaink. Talán ezért nem lesz nagy drámánk soha. Az angol, azt hiszem, nem ilyen: rövid szavak, rövid frázisok… kiállsz a színpadra, énekelni kezded a prózát, és azonnal isteni magasságokba emelkedsz, anélkül hogy megdolgoznál érte…

Bogusławski a regényben lapozgatva két betétdalt fedezett föl, főleg az egyik tetszett meg neki, mutatta is Mariannának, felolvasni nem merte.

 

He that goes to bed, and goes to bed sober, Falls as the leaves do, falls as the leaves do, and dies in October – But he that goes to bed, and goes to bed mellow, Lives as he ought to do, lives as he ought to do, and dies an honest fellow.

 

– Szép, nem?

– Hogy van ez lengyelül?

– A fordításom rossz lett, eldobtam – felelte Bogusławski, és Marianna sosem tudta meg, miről szól a dal.

Bogusławski sötétedésig megint a könyvet bújta.

– Előszó is van hozzá – mondta a szemét dörzsölve, amikor Marianna hozta a vacsorát –, elég érdekes. Azt írják, az írek mostanában vesztették el a függetlenségüket, de a regény korábbi korszakról szól… Vagyis a regény tizenöt-tizenhat éve jelent meg. Gecel egészen friss portékát tart. Szegény írek. Volt függetlenség, nincs függetlenség. Biztosan nem szoktak még hozzá, tanulhatnának tőlünk… Azon imádkozom, hogy jó legyen a regény, hátha érdemes lefordítani. Talán Glücksberg kiadná. Ha már elolvasom, legyen valami hasznom is belőle.

Vacsora után Bogusławski lámpát gyújtott.

– Kevés az olaj – mondta Mariannának –, hozzál.

Marianna némán ült az asztalnál.

– Nem hallod? – mordult oda Bogusławski, és olvasni kezdett.

– Nincs – mondta Marianna halkan.

– Nincs? – nézett fel Bogusławski értetlenül.

– Nincs.

– Nincs olaj?

Bogusławski hitetlenkedve bámulta Mariannát.

– Az egész városban nem lehet kapni – mondta Marianna sápadtan.

– Akkor mécsest hozz, vagy gyertyát.

– Azt se lehet kapni.

– Szerezz – mondta Bogusławski fojtott hangon.

Marianna sírva fakadt.

– Mit tudod te – zokogta –, mit állok ki, amíg te magolod ezt a hülye angolt! Miből van ennivalód, miből volt eddig olajad, mit gondolsz? A kosztpénzből? Hát merek én pénzt kérni tőled? A magániskoládra összegyűlt tandíjat is elzártad valahová, kérjem el?

– Ne hisztizz – tanácsolta Bogusławski hidegen.

– Mit gondolsz, miből élünk? Az olajat is loptam eddig, a saját fiamtól, de nem merek többé, rá fog jönni!

– Nem érdekel, honnan lopod, énnekem éjjel lámpa kell. A föld alól is teremtsd elő.

– Lopjál te – mondta Marianna és kirohant.

Bogusławski felugrott, és üvölteni kezdte, hogy ebben az országban még olvasni se lehet, az isten verje meg Lengyelországot, túl sok maradt belőle. Pár perc múlva lecsillapodott, vette a kabátját, és a színházba indult.

„Nations as well as individuals gradually lose attachement to their identity” – dúdolta magában a könyv előszavának egyik mondatát, lengyelbe oldott franciás kiejtéssel.

Napok óta nem volt az utcán. Sötét volt, az utcai lámpák nem égtek. A színházban már megy az első felvonás. Valamit biztosan játszanak.

Egy beszélő lámpás csatlakozott hozzá, de Bogusławski rámordult, a beszélő lámpás elkotródott. Bogusławski egyetlen garast sem akart kiadni.

Az ablakok mögött pislákoló olajlámpák és gyertyák szerint tájékozódva ért a színházba.

Bautz úr nyitva tartott, mindig megvárta az utolsó szünetet. Esténként a színészek általában többet fogyasztottak, mint délelőtt, a próbák szüneteiben.

– Rég nem láttuk a Mestert – mondta Bautz úr vigyorogva.

– Kivontam magam a forgalomból, sürgősen meg kell tanulnom angolul.

– Á, angolul! – mondta Bautz úr elismerően.

– Angolul – mondta Bogusławski kedvetlenül.

Leült a sarokba, és mélyet szippantott a kocsma büdös levegőjéből.

– Miért van itt olyan sötét? – kérdezte.

– Osiński direktor úr utasítására – mondta Bautz úr. – Takarékoskodni kell az olajjal. A színpadon is csak minden második lámpa éghet.

– Ne mondja – morogta Bogusławski. – Mit szól a közönség?

– Meg fogják szokni ezt is – vélte Bautz úr.

– Ez igaz – mondta Bogusławski –, mindent megszoknak.

Fiszer csellengett be a kocsmába, meglepődve nézett a Mesterre. Bogusławski magához intette. Fiszernek csapzott volt a haja, borosta meredezett a képén.

– Mi újság, Antoni?

Fiszer rosszkedvűen vállat vont.

– Mi megy ma?

– Nicolo.

– Cendrillon?

– Az. Nem bírtam végignézni az első felvonást.

– Ki van benne?

– Dmuszewska, Żółkowski…

– Biztosan unják – vélte Bogusławski –, egy időben sokat adtuk.

Fiszer hallgatott.

– Minek néz maga ilyen vackokat? – kérdezte Bogusławski.

– Nem nézem, láthatja a Mester – mondta Fiszer. – Néha még mindig azt hiszem, van mit tanulnom a színházban.

– Mondja, Antoni, nem tud nekem lopni egy kis olajat?

Fiszer elcsodálkozott.

– Éjjel-nappal angolul tanulok – közölte Bogusławski –, és kifogyott az olajam.

– Nem lesz könnyű – mondta Fiszer bizonytalanul –, én már napok óta nem égetek lámpát otthon… Sehol se kapni. Gyertyát is csak pult alól. Azt mondják, egy darabig nem is lesz. Feketén már négyszer annyiba kerül, mint a múlt héten.

– Azért kell lopni – jegyezte meg Bogusławski.

Fiszer hallgatott.

– Úgy hallom – mondta Bogusławski –, maga az Ikszek körül forgolódik. Nem azért lett olajhiány, hogy az emberek ne tudjanak éjszaka összeesküdni?

Fiszer felnevetett.

– Nem rossz ötlet – mondta –, ha legközelebb látok egy Ikszet, majd javaslom neki.

– Tudják azt ők maguktól is – mondta Bogusławski. – Mit gondol, miért van most kevés kávéház?

– Gondolja a Mester…?

– Jaj istenem – sopánkodott Bogusławski –, hát hogyan lesz magából Osiński jobb keze, ha ennyi politikai érzék sincs magában?

– Osiński csak hiszi, hogy a jobb keze leszek.

– Na, csak vigyázzon, Antoni, az ember drámaíróként kezdi, és öltöztetőnőként végzi. Hoz nekem olajat?

Fiszer nevetett, azt mondta, megpróbálja, de nehéz lesz, előadás után, amikor lebontják a díszletet, azonnal elzárják a lámpákat is meg az olajat is.

– Henryknél van a kulcs. Henryk Macrottnál.

– Hogyhogy? – kérdezte Bogusławski.

– Osiński nézőtéri felügyelőnek alkalmazta, minden próbát és előadást végigül, és jelentést ír róluk.

– Ilyen hivatás eddig nem volt.

– Most van.

Bogusławski eltűnődött.

– Furcsa kölyök ez a Henryk – mondta –, maga nyitván utálja.

– Nem – mondta Fiszer –, furcsa módon nem utálom. Okos. Nem tudom utálni az okos embereket.

– Nem gondolja, hogy amit a barátja művel, az a besúgás egy fajtája?

Fiszer vállat vont.

– Nem a barátom, de valaki úgyis elvállalná helyette. Én nem, én finnyás vagyok. Mit csináljon egy okos fiú, ha érvényesülni akar? Nem tehet róla, hogy az apja csak borbély. Ha színész lenne az apja, Henryk talán már rendezhetne is.

– Szóval – mondta Bogusławski – nekem olaj kell.

– Igyekszem – mondta Fiszer, és kiment a kocsmából.

Nem sokkal később véget ért az első felvonás, a mesebeli jelmezekben pompázó, kifestett színészek betódultak a kocsmába. Bogusławski igyekezett palástolni az irigységét. Żółkowski és Dmuszewski azonnal odaült hozzá; Żółkowski örömmel üdvözölte, aztán begörcsölt, nem tudott mit mondani, csak ült gyámoltalanul. Dmuszewski az opera librettójának pocsék fordítását szidta, ez a Pękalski, mondta, sose tudott lengyelül.

Dmuszewska nem ment oda hozzá, és Aszpergerowa sem.

Az operát dirigáló Elsner csak odabiccentett.

Zieliński már szólította őket, mellette Henryk Macrott ácsorgott.

Benne leszek a jelentésében, gondolta Bogusławski.

A kocsma kiürült. Műveletlen banda, gondolta Bogusławski megvetően, egyetlen szót se tudnak angolul.

– Osiński úr – mondta Bautz úr bizalmasan, az üvegeket lötykölve egy dézsában – utasításba adta, hogy felvonás közben senki sem tartózkodhat a kocsmában, minden szereplőnek a vasajtón belül kell lennie, akkor is, ha csak később van jelenése.

– Helyes – morogta Bogusławski – amikor már olaj sincs, jön a vasfegyelem.

Fiszer óvatosan lépett a kocsmába, kis kannát hozott.

– Ne nekem köszönje a Mester. Harazyn bácsi lopta, tisztelteti a Mestert. Tessék eldugni az asztal alá, hátha bejön valaki.

– Az utcáról hoztam magammal – mondta Bogusławski dühösen, és a kannát az asztalra vágta.

Fiszer elmosolyodott.

Bogusławski boldogan vitte haza a kannát.

– Van olaj – mondta a virrasztó Mariannának –, csak szerezni kell.

Leült az asztalhoz, szeme előtt összefutottak a betűk, rátört a nyomott hangulat.

– Ennyit se várhatok tőled – morogta Marianna felé.

Marianna befordult a falnak.

Bogusławski fáradt volt, de be kellett bizonyítania, hogy szüksége volt az olajra. Kár volt bemennem a színházba, gondolta, most napokig beteg leszek tőle. Az isten verje meg… hogy van ez angolul?

A szótár illedelmes volt, nem találta.

Gondolatai elkalandoztak, vissza, a színházba. Bámulta a regény alcímét: An Hibernial Tale. Nézte az első oldalt, egy-egy szó kiemelkedett a szövegből, egyiket sem értette. Az íróasztalon szétszórtan, halomban hevertek a szójegyzékei. Néhány kifejezés és szó többször is alá volt huzigálva, be volt keretezve, de most azokra sem emlékezett. Az elmúlt napok megfeszített magolásából nem maradt semmi. Amit tanult, úgy füstölt ki a fejéből, mint azok a szerepei, amelyeket már nem kellett játszania. Minden új szerep elmosta az összes előzőt. Színészmemóriája volt; agya a túlterhelés ellen radikális felejtéssel védekezett. A másik memóriája, a rendezőé, nem felejtett, de annak csak a darabok egészét kellett megőriznie szavak, mondatok nélkül.

A rendezőmemóriája most nem használt.

Hátralapozott a már elolvasott és megfejtett kiadói jegyzetekhez. Találomra belefogott egy mondatba, és nem értette. Pedig már lefordította egyszer.

Már nem elég fontos ez az angol, gondolta szomorúan, most már nem fogom ölni magam, hogy megtanuljam. Nem fogok tudni angolul. Ha nem, hát nem. Az se baj.

Megkönnyebbülten és szomorúan kezdett vetkőzni. Aztán megállt, és visszaszedte magára a ruháit. Most, hogy már nem fontos, akár tovább is olvashat.

Hiszen játék az egész.

Az ember akkor játszik rosszul, görcsösen, amikor nagyon akar. Mihelyt rájön, hogy az egész csak vicc, minden simán megy, és korábban nem sejtett mélységek is bejöhetnek. Ezt éppen ő, Bogusławski ne tudná?

Hajnalig öt oldalt sikerült elolvasnia. Akkor lefeküdt, és az ágyban tűnődött.

Furcsán kezdődő regény. Egy öreg szolga, bizonyos Thady Quirk egyes szám első személyben írja emlékiratait urairól, a Rackrent kastély tulajdonosairól. Nem is rossz ötlet. Thady szegény nagyon butácska, ez minden mondatából érződik. Vajon mit láthat egy buta öregember a történelemből?

Lehet, hogy maga a regény is lesz annyira érdekes, mint a kiadó jegyzetei.

An Hibernian Tale.

Téli mese? Téli rege? Különös hangulatú a cím. Bogusławski elgondolkozott, valóban annyira a rég múltra vonatkozik-e, mint azt a kiadó sietett leszögezni. Hátha a függetlenségét elvesztett Írországra utal. Lengyelországról is lehetne írni ezen a címen. Ország a hó alatt. Hóba olvadt ország. Megfagyott ország. Mese a nyári hóról…

Másnap délelőtt tiszta fejjel folytatta.

„Sir Patrick died that night – just as the company rose to drink his health with three cheers, he fell down in a sort of a fit, and was carried off –…”

Bogusławski nem hitt a szemének, újra elolvasta, de semmi tévedés, a szereplő, a Rackrent kastély ura meghalt. Szép, tömör mondat. Szinte hihetetlen, hogy nő írta. És ez a regény elején történik…

Lehet, hogy lesz még egy csomó haláleset, gondolta Bogusławski.

Szorgalmasan szótározott tovább, de az öreg Thady fecsegései untatták. Hosszú, csaknem összefüggéstelen körmondatokat kellett megfejtenie, olykor a központozás is teljesen hiányzott; a túl velős tagmondatok úgy folytak egymásba, hogy alig találta meg az elejüket és a végüket. Érdekes monológ, gondolta, de regénynek?…

– Milyen? – kérdezte Marianna.

– Furcsa – mondta Bogusławski. – Egy angol nő nem lehet nálam okosabb, de még nem jöttem rá a trükkjére. Az öreg szolga, aki meséli az egészet, hetet-havat összehord, a kastély uraiból csak annyit látunk, amennyit ő lát belőlük. Egyelőre csupa mellékes dolgot lát, kivéve, hogy az első ura egy tömör mondatban gutaütést kapott, és már vitték is a hulláját. De nem tudom, hova akar kilukadni… Csak addig akarom olvasni, amíg nem tudnám magam folytatni. Akkor abbahagyom. De addig ne zavarjon senki! – csattant fel fenyegetően.

Bogusławski elolvasta, ami a víg kedélyű Sir Patrick halála után történt, megismerkedett Sir Murtagh életének esetleges eseményeivel, és amikor már semmi jót sem várt, Sir Murtagh váratlanul szintén elköltözött az élők sorából. Gyermektelen lévén, a birtok bizonyos Sir Kit tulajdonába ment át.

– Nahát – mondta a Mester Mariannának –, ez a nő pillanatok alatt intézi el a hőseit. Tömörsége egyenesen tacitusi. Semmi fakszni, részletezés, azt írja, figyeld csak, „my lady sent for five physicians, but Sir Murtagh died, and was buried.” A lady öt doktorért küldött… egyszerre öt doktorért, kitűnő!, de Sir Murtagh meghalt, és eltemették. Jó, mi? Ez a nő tud írni!

Bogusławski a következő másfél napban jókedvűen és nyugodtan bogarászott a szótárban.

Marianna egyre idegesebb lett.

– Mulatságos – mesélte Bogusławski –, Sir Kit zsidó nőt vett feleségül, és néhányszor párbajoznia kellett miatta. Úgy látszik, ott is folyton párbajoznak minden baromságon. Elmebeteg banda lehet.

Egy órával később ismét megjelent a konyhában.

– Sir Kit is el van kaparva – jelentette ünnepélyesen. – A kastélynak már három gazdája meghalt, és a regénynek még csak most kezdődik a második része!

– Még mindig az a hülye szolga mesél?

– Még mindig. És még mindig nem tudom, miről szól az egész… A következő tulajt Sir Conollynak hívják. Ahogy én ezeket az íreket ismerem, hamarosan ez is elpatkol.

„Sir Condy Rackrent, by the grace of God heir at law to the Castle Rackrent estate, was a remote branch of the family…”

Bogusławski lázasan szótározott.

– Érdekes – mondta Mariannának –, aki beköltözik ebbe a kastélyba, az mind ronda véget ér. Elátkozott birtok ez a Rackrent… Lehet, hogy a neve jelent valamit? Még meg se néztem a szótárban…

Hamarosan felvihogott.

– Isteni! – mondta –, a nő túljárt az eszemen! A rackrent uzsorabért jelent! A rack önmagában kínpad, a rent pedig rés, szakadás, illetve lakbér! Lakbért fizetnek a kínpadért… Óriási! Ezek a szerencsétlen hősök a végzetüket öröklik ezzel a kastéllyal! Micsoda ötlet!

Bogusławski sokáig kereste a „rackrent” megfelelőit, és Mariannát elhalmozta a végül győzedelmes fordításnak tetsző Kínkastély különböző változataival.

– Kellene írni egy darabot – morfondírozott –, a színhely egy kastély, amelyben a tulajdonosok egymás után fordulnak fel, és senki sem érti, miért. A kastélyhoz tartozik egy öreg kammerdiener, akinek sejtelme sincs arról, hogy a kastélyban a végzet garázdálkodik, és töretlen lelkesedéssel szolgálja egymás után elpatkoló gazdáit, és szorgalmasan temeti őket. Képzeld el, mennyi őrült figurát lehetne összehozni ebben a kastélyban! Mindenkire az a legjellemzőbb, ahogy meghal… Dúskálhatnék a halál legkülönbözőbb válfajaiban… Én a mindenkit túlélő, hülye szolgát játszanám.

– Persze – mondta Marianna –, mert ő az egyetlen szereplő, aki végigjátszhatja a darabot.

Bogusławski kópésan nevetett.

– Ez a trükkje – mondta aztán –, most már értem. Ez a kastély Írország, amibe mindenkinek bele kell döglenie. Ez a nő zseni. Mi lenne… mi lenne, ha kiválasztanám magamnak a Radziwiłł palotát? Úgyis üres, ki van égve, tökéletes rom az egész. Megy be a közönség, bukdácsolnak a törmeléken, én pedig, a palota örökös szolgája, lakájruhában fogadom őket… A közönségnek nincs hova leülnie… És jön az első tulaj, meghal. Jön a második, meghal. Jön a harmadik, meghal… Ki lehetne hozni belőle az elmúlt negyedszázad egész lengyel történelmét! Másról sem volt szó, mint arról, ki hogyan patkol el. Csak a hülye szolgák, csak azok élték túl.

Bogusławski izgatottan rohangált a konyhában.

– Az egészet meg lehet spékelni a nemzeti hülyeségeinkkel… Csupa halál, mégis komédia… Az összes lengyel őrültség antológiája egy romos palotában, én pedig, a szolga, a saját apró kis gondjaimmal vagyok elfoglalva, kefét keresek a romok alatt, cipőt pucolok, szertartások betartásán ügyködöm, és fogalmam sincs, hol élek… Még azt se veszem észre, hogy a palota romba dőlt! Istenem, hogy ebből mit lehetne kihozni!

Azonnal elrohant volna a Radziwiłł palotába, és csak azért nem tette, mert a sötétben nem látott volna semmit.

– Nem baj, majd holnap – mondta –, már alig ötven oldal van csak hátra, azt még elolvasom, hátha van mit lopni belőle.

Bogusławski még éjjel megtudhatta, hogy minden kultúrnéphez hasonlóan, az analfabéta írek is kereszttel írják alá a nevüket, megfelelő számú írástudó tanú jelenlétében.

Nem bírta már sokáig, teljesen kimerült, szeme előtt összefolytak a betűk. Marianna hajnal felé csúnya káromkodásra ébredt, Bogusławski az angolok és írek szülőanyját becsmérelte, amiért nem tudta őket megtanítani valamilyen kultúrnyelvre.

Másnap elment a Radziwiłł palotába.

Kerítéssel vették körül, hogy az embereket ne vágja agyon valami leszakadó fadarab. A palotával szemben gyönyörűen kiglancolva ragyogott a Potocki palota, Novoszilcov székháza, előtte őrség állt. Bogusławski bebújt az egyik résen, amelyet a palánkon ütöttek elődei, akik nyilván minden mozdíthatót elhordtak. Az udvart felverte a gyom, a palota emeletén kis fácska díszelgett, talán már évek óta nő a repedésekbe került földben.

A palota megnyugtatóan siralmas állapotban volt. A lépcső ép maradt, a falakról azonban nemcsak a stukkódíszítést verték le, hanem a vakolatot is; egyetlen ajtó sem maradt a helyén, és a hajdan szobrokkal díszített folyosóból a szobrokkal és talapzatukkal együtt a kőpadlót is kivésték és ellopták.

Bogusławski óvatosan bejárta az épületet, jól a lába alá nézett, és mielőtt belépett volna egy-egy terembe, előzőleg szemrevételezte a mennyezetet, nem hull-e a fejére valami. Némelyik sarokban odakövült emberi széklet díszelgett, másutt bútortörmelék; egy ütött-kopott vaságyat is felfedezett, biztosan abból az időből maradt ott, amikor egész Varsót tábori kórházzá kellett alakítani.

Jó romos, gondolta elégedetten, tökéletes színhely.

Közben sírni lett volna kedve. Hiszen itt volt a színháza valaha, még az öreg Radziwiłł herceg idejében. Mit szólna most, ha élne? Röhögne, öblösen, őszinte jókedvvel, visszhangosan, és hazudozna összevissza, mint tette egész életében, miközben hatalmas hasa alatt egyszerre két lány dolgozna a testén.

Meg kellene írni az öreg Radziwiłł herceget. Micsoda bődületes humor áradt belőle, másfél mázsa humor volt az egész ember, elképesztő intelligencia, amilyennel csak az analfabéta őstehetségek rendelkeznek, amilyen a herceg is volt. Hagyta, hogy a több milliós vagyonát szétcincálják. Csak a háremével és a boroshordóival törődött, azokat is megosztotta mindenkivel. És hogy tudott mesélni! Ő is járt a holdban, akárcsak Cyrano, vagy repült ágyúgolyón, mint Münchhausen, de a tengerfenéken is otthonosan mozgott a fantáziája, és olyan meggyőzően adta elő, hogy ikreket szült, hogy nem lehetett nem elhinni. Ha valaki leírta volna a meséit!… Miért van annyi szardínia a világon? – kérdezte egyszer, aztán megmagyarázta: ment a tengerparton, a vízből egyszerre kiemelkedett egy sellő, jót henteregtek, hát innen van annyi szardínia a világon.

Kár, hogy nem lehet írni róla, és nem lehet eljátszani, a herceg legszemérmesebb megnyilvánulásai is botrányosnak minősülnének. Pedig csak élt. Na igen, hát ezt kell letagadni.

– Az a lényeg, hogy jó romos – mondta otthon Mariannának –, hátha odaadják.

A Mester nem tudta, kinek a birtokában van a palota, lehet, hogy a városé. Valahogyan meg kellene szerezni.

– A díszlet megvan – mondta –, semmit se kell alakítani rajta. Csak színészek kellenek hozzá, és valaki, aki megírja.

– Te nem akarod megírni? – kérdezte Marianna.

Bogusławski fintorgott.

– Én csak a szolgát akarom játszani – mondta. – Talán sikerül rábeszélnem azt a hülye Niemcewiczet, jobban ír nálam. Tulajdonképpen harapnia kell az ötletre.

Délután olvasott. A regény már nem lelkesítette annyira, hosszadalmasnak találta, mintha az írónő nem tudott volna újat kitalálni. Az öreg Thady egyre bőbeszédűbben fecsegett, Bogusławski sajnálkozva állapította meg, hogy a Castle Rackrent mégsem egészen remekmű.

Egy lábjegyzet derítette ismét jókedvre.

– Tudod, mit jelent az az ír szó, hogy „gossoon”? – kérdezte.

Marianna nem tudta.

– Kifutófiú – mondta Bogusławski diadalmasan –, a francia „garçon”-ból van. Ezek az írek jó rohadt népség lehet, a kiadó azt írja: tudomása van arról, hogy egyszer egy ilyen szerencsétlen kifutófiúnak hajnaltól napestig ötvenegy angol mérföldet kellett futnia. Borzasztó távolság. Legalább kétszer annyi, mint a marathóni táv.

Legközelebb az ír választási rendszer lelkesítette föl.

– Hogy az milyen rohadt! – csámcsogott a Mester. – A képviselőjelölt eteti-itatja a választóit, ígér nekik fűt-fát, és a részegektől aláírásokat gyűjt. Aztán persze nem csinál semmit. Ez így megy emberemlékezet óta, mégis mindenki újra meg újra bedől, és meg van győződve arról, hogy aki leitatja, az méltóképpen képviseli majd az érdekeit. A választás napján mindenki holtrészeg. Pompás.

Aztán az lepte meg, hogy ebben a középkorban a vár soros úrnője, Sir Condy felesége Werther keservei-t olvassa.

– Persze mit csodálkozom – morfondírozott –, egy ír ugyanígy elképedne, ha arról szerezne tudomást, hogy egy lengyel valahol a világ végén hallott valamit harangozni Goethéről.

Marianna már meg sem lepődött igazán, amikor Bogusławski éjszaka felrázta.

– Tudod, mivel törlik a port? – kérdezte a Mester vigyorogva.

Marianna sírva fakadt.

– A parókájukkal! – kiáltotta Bogusławski.

Marianna sírt.

– Ha én ezt előbb tudom, Żółkowski a Klingsberg-ben a parókájával söpörgetett volna a toalettszobában!

Marianna sírógörcsöt kapott.

– Jól van, na – motyogta Bogusławski megszeppenve, és megsimogatta a fejét. – Többet nem verlek föl. Ne haragudj.

Másnap virágot vett, Marianna, kezében a csokrot szorongatva, megint sírógörcsöt kapott. Bogusławski az ajkát harapdálva toporgott mellette.

– Tudom, hogy elviselhetetlen vagyok – motyogta –, de hát te akartál velem maradni…

– Vén komédiás, te – hüppögte Marianna.

A regény vége felé Bogusławski ismét fellelkesedett.

– Ez a nő, ez majdnem óriás – mondta csodálkozva. – Sir Conolly végszükségében elárverezi a palotát, és elvonul vidékre, és eszébe jut, hogy megrendezi a saját temetését. Kíváncsi rá, ki jön el! És szépen belefekszik a koporsóba, és mennek is ám a népek virrasztani. Sir Conolly azonban előtt-utóbb megunja, hogy tetemként feküdjön a koporsóban, és Thady felvilágosítja a népeket, hogy tréfa volt az egész. Így aztán Sir Conolly feltámadhat, a közönség nem rémül halálra, de követeli Sir Conollytól a virrasztás közben elfüstölt dohány árát. Óriási jelenet, mi? Képzeld el a színpadon! Egész felvonást csinálnék belőle. A nőnél csak kurta epizód, már ahogy ő írni szokott.

Nem sokkal később Sir Conolly mégis elhunyt. Bogusławski még elmulatott az utószón, amelyben a kiadó kétségét fejezi ki, vajon az Írországba irányított angol rendőrség meg tudja-e tanítani az íreket a sörivásra, mint ahogy abban sem bizonyos, vajon az angolok rászoknak-e valaha az ír whiskyre.

Aztán összeszedte a jegyzeteit.

– Kikészültem – jelentette Mariannának.

– De megtanultál angolul – biztatta Marianna.

– Szótárral, olvasni. Holnapra elfelejtem.

– Mindig ilyen hülye voltál. Ahogy sikerült valami, már nem tudsz neki örülni.

– Elvesztegettem két hetet – állapította meg Bogusławski. – Holnap bemegyek Osińskihoz.

– Hátha sikerül a Kínkastély – mondta Marianna, és mosolyt erőltetett az arcára.

Bogusławski bambán meredt maga elé.

– Néhányan azért meglátogathattak volna – mondta keserűen –, ahogy az ember visszavonul pár napra, máris hullának tekintik.

– Te tiltottad meg…

– Aniela eljöhetett volna.

– Maurycy beteg volt… ápolta…

– Akkor is.

Marianna majdnem bevallotta, hogy egyszer Ledóchowska kereste a Mestert.

Éjszaka többször felriadt, és Bogusławski egyenletes szuszogását hallgatta.

Összetette a kezeit, és fohászkodott, legyen még megtanulni való nyelv a világon.

Bogusławski reggel a szokásosnál hosszadalmasabban készülődött. Gondosan megborotválkozott, az arcát masszírozta, felvette legelegánsabb öltönyét, amelyet a magániskola megnyitása előtt rendelt Cieslak úrtól, lekefélte a cilinderét. Aztán fegyelmezetten megreggelizett, leült az íróasztalához és csákókat, kishajókat hajtogatott a szószedeteiből.

– Maurycy örülni fog nekik, ha megnő egyszer – magyarázta.

Tízkor indult a színházba, nem akart a későn kelő Osińskira várni.

Unicki bejelentette. Bogusławski nem ült te, a titkár szobájában álldogált, és a falra függesztett selyemplakátokat nézegette. Csak azok voltak kitéve, amelyeken Osiński is szerepelt fordítóként. Bogusławski összeszámolta, hányszor van az ő neve kiírva. Elégedett volt az eredménnyel, Osiński nem száműzhette a plakátokról.

A direktor az íróasztal mögött trónolva fogadta. Bogusławski leült vele szemben, és keresztbe vetette a lábát.

– Ideje játszanom – mondta Bogusławski.

Osiński bólintott.

– Az Ikszek – mondta – valamennyien nagyra becsülnek téged. Ebben az évadban még egy darabban felléphetsz. Felújítjuk a Cinná-t, ha óhajtod…

– A Cinnát unom – legyintett Bogusławski.

– Sajnos – mondta Osiński –, a Vélt csodá-t már nem adjuk…

– Nem baj, azt is unom.

– Ha akarod, adok egy műsortervet, válassz….

– Van egy ötletem – mondta Bogusławski hirtelen –, Niemcewicz megírhatná. Gondolom, nincs őellene kifogásod, végül is Iksz…

– Közösen szoktunk dönteni – válaszolta Osiński kitérően. – Vígjáték?

– Hogyne.

Bogusławski szünetet tartott.

– De nem itt játszanám – mondta.

Osiński üveges szemmel bámult rá, csönd volt.

– Hanem?

– A Radziwiłł palotában.

– Csupa rom.

– Éppen azért. A darab egy romos kastélyról szól.

Osiński ártatlan arckifejezéssel, naivan lefittyedő ajakkal bámulta Bogusławski szintén ártatlan képét. A hallgatás elég sokáig tartott.

– Nem akarok beleszólni a színház műsorába – mosolyodott el a Mester –, még csak a felelősséget sem akarom rád hárítani. Mindössze négy-öt színészt, két-három színésznőt kérek, egy súgót és egy világosítót. Díszlet nem kell. A jelmezeket én adom. Zenészek se kellenek.

– Kiket kérsz?

– Ráérünk eldönteni.

Osiński dobolni kezdett az asztalon.

– Úgy gondolod tehát – mondta lassan –, hogy a Nemzeti Színház műsorával párhuzamosan játszanál a Radziwiłł palotában, igaz?

– Ez neked is jó – mondta Bogusławski –, anyagilag nem kockáztatsz semmit. Ha megbukunk, mi kerülünk csődbe. Vállalom, hogy a darabban szereplő színészeknek egy hónapig én fizetek gázsit.

Osiński elmosolyodott.

– Csak nem képzeled, hogy csinálok magam ellen egy rivális színházat?

– Egyetlen produkcióról van szó – mondta Bogusławski –, és nem lehet eljátszani másutt. A színházban sem.

– Természetesen – mondta Osiński – semmi kifogásom sem lehet, ha kilépsz a társulatból, és máshonnan hívott színészekkel állsz össze. Ez nem az én hatáskörömbe tartozik, ezt a városparancsnokság, a belügyminiszter meg ki tudja, hány hivatal engedélyezheti. Sajnos, én nem adhatok színészeket, a program annyira zsúfolt, hogy egyetlen színészemet sem nélkülözhetem… Varsóban, sajnos, egyetlen színház van, az enyém.

Bogusławski hallgatott.

– Féltelek – mondta Osiński –, nálam mégiscsak van havi fixed; ha kilépsz és nehezen kivitelezhető kalandba vágsz, nem tudlak majd megvédeni…

– Jó – mondta Bogusławski –, majd mecénás után nézek.

Kedvesen rámosolygott Osińskira. Az nem mosolygott vissza.

– Tudod, hogy nem szólok bele a terveidbe – mondta a direktor –, de érdemes egy ilyen kalandot kockáztatnod? Hiszen játszhatsz nálam…

– Az más kérdés – vélte a Mester –, azt az Ikszek is akarják. De nekem van egy témám… Persze műkedvelőkkel is megoldható.

Bogusławski kedvesen mosolygott.

Osiński ideges lett, azt mondta, Unickinál van az évad hátralevő programja, válasszon Bogusławski egy szerepet, neki mindegy; most egyéb dolga van.

Bogusławski minden jót kívánt a direktornak, és kiment a titkárhoz.

Unicki előszedte a jóváhagyott darabok listáját.

Atália. Figaro házassága. Kotzebue: Gyűlölet és bűnhődés. Dubois: A bírák iskolája. Paer operája, a Kamilla. Collin-D’Harleville: Jégvárak, a komédiát Lipiński fordította. Molière: Nők iskolája, Żółkowski jutalomjátéka. Dorat: Regulus, Pękalski fordításában. Nicolo operája, A török doktor. Elsner hét éve szerzett operája, a Leszek Biały.

Unicki szerint a két utóbbi opera bemutatója valószínűleg átkerül a jövő évadra.

Bogusławski elégedetlenül nézegette a listát. Elég sok darab, újat nehéz lenne közéjük bepasszírozni. A Jégvárak és a Regulus jöhet csak számításba, a többi vagy opera, vagy már foglalt.

Bogusławski nem akart olyan darabban játszani, amit Lipiński fordított, mégiscsak túlzás, hogy a játékával egy ilyen barmot támogasson. Pękalski biztosan jól fordította a Regulus-t, de hát az tragédia, és a Mesternek nem volt kedve hozzá. Osiński jövőre úgyis mindig klasszikus vagy álklasszikus tragédiákban fogja felléptetni, amelyekben nem lehet játszani, csak deklamálni.

– Ez az egyetlen árva Molière lesz? – kérdezte fancsali arccal.

Unicki semlegesen bólintott.

Bogusławski megnézte a próbatáblát, Kudlicz próbált a nagyszínpadon; bement tehát az öltözőbe gondolkozni.

Új darabot Osiński nem fog engedélyezni, hivatkozhat arra, hogy a programot már jóváhagyta a számtalan, hivatalosan egyébként nem létező cenzúra.

Csak a Molière marad.

Gondolatban végigsiklott a szerepeken. Végül úgy találta, hogy csak a főszerepet, Arnolphe-ot érdemes eljátszania. Żółkowski szerepét. Amit a drámai iskolában ő is Żółkowskira osztott. Żółkowski akkor meg is tanulta. Ez lenne a jutalomjátéka, az első jó szerepe, amióta a Kotzebue-ban kifütyülték.

El kellene kérni tőle.

Bogusławskinak nem nagyon tetszett a saját ötlete. Nem volna jó, ha Alojzyval is szembekerülne. Trusia mellett a legbiztosabb támasza.

De játszani is muszáj.

Úgy döntött, végignézi az Ikszek Żółkowskiról szóló kritikáit, hátha talál olyan szempontot, amelynek segítségével beláttathatná Żółkowskival, hagy a saját jól felfogott érdekében érdemes lemondania a Nők iskolája főszerepéről.

Felballagott a padlástérben elhelyezett könyvtárba Keller úrhoz. Keller úr alacsony, ősz, nagy orrú, aktakukac küllemű férfi volt, egész életében hivatalnokoskodott, ám szenvedélyesen szerette a színházat. Állhatatos munkával elérte, hogy idős korára, állami fizetése feléért Osiński színházi könyvtárosaként alkalmazza.

Amikor a színház épült, persze nemcsak díszletraktárt és öltözőket, hanem könyvtárnak való helyiséget sem terveztek bele, és az első átépítéskor, amikor a gépésznek a tető alatt létesítettek szolgálati lakást, Bogusławski szintén a tetőtérből csípett el egy darabot könyvtár számára. A szűk szobában, amelynek tetőablaka ferdén az égre nézett, és a fakeret vetemedése miatt gyakran beázott, a könyvek és kéziratok derékmagasságú halmokban álltak, a könyvespolcokon már nem fértek el. Bogusławski, amíg igazgatta a színházat, a fontosabb könyveket és szövegkönyveket magánál tartotta, és Osińskinak a színházzal együtt csak az elég ócska könyvekkel megtömött könyvtárat adta át. Igaz, Keller úr működésének rövid ideje alatt beszerzett néhány értékesebb darabot, és hangyaszorgalommal felkutatta és többnyire a saját fillérein megvette az utóbbi évek csaknem valamennyi súgópéldányát, hogy a szerződések, gazdasági iratok és mindenféle fecnik társaságában késő korok számára is pontos képet nyújthassanak a színház működéséről.

Keller úr nyilván az olyan színházrajongó utódokra számított, amilyen maga is volt. Ő gyűjtötte össze a színházzal kapcsolatos sajtóközleményeket, germán rendszeressége az Ikszek kritikáira is kiterjedt.

Bogusławski régebben, ha már nagyon sokan zaklatták igazgatói szobájában, ide mászott fel, a tető alá, és órákat üldögélt a porlepte könyvek között. Olyankor magára zárta az ajtót, sétált vagy kibámult az égre, a hajópadló kedvesen nyikorgott alatta; ebben a szobában függetlennek érezte magát az alant folyó élettől.

Most Keller úron kívül Kratzert, a korrepetitort is fent találta.

Bogusławski kicsit lihegve leült, és megkérte a szolgálatkészen felugró Keller urat, keresse ki a Żółkowskiról szóló kritikákat.

– Rendszerezve vannak – közölte Keller úr büszkén –, csak meg kell találni.

Keller úr kutatni kezdett. Kratzer egy iratköteget nyújtott Bogusławski felé.

– Mester – mondta Kratzer és összerándult az arca –, ezt feltétlenül el kell olvasnia.

– Darab? – kérdezte Bogusławski gyanakodva.

– Ó, dehogy – tiltakozott Kratzer –, új művészet.

– Igen? – kérdezte Bogusławski szórakozottan, és a négykézláb turkáló Keller urat nézte. A térdére is könyökvédőt kellene húznia, gondolta.

– Feltaláltam a látható zenét, Mester – mondta Kratzer, közelebb hajolt, és szuggesztívan nézett Bogusławski arcába. – Megmutatom.

Bogusławski dermedten nézte, amint Kratzer hosszú, véget nem érő papírszalagot húzott elő az iratcsomóból és kiteregette. Piros, sárga, fehér, kék, zöld, lila, barna négyzetek, téglalapok, rombuszok, háromszögek, körök sorakoztak a csíkon egymás után, különféle méretben, alattuk apró kottaírás.

– Ez Salieri – mondta Kratzer büszkén.

– Éppen ilyennek képzeltem – mondta Bogusławski.

– Ugye?! Nem is lehet másmilyennek elképzelni. Minden kottafejnek szín és geometriai alakzat felel meg, a c zöld, az f kék… a harminckettedek a legkisebbek, szegények, az egész hangok a legnagyobbak, a dölyfösek… a mű leképírható, a süketeknek, élvezzék a zenét ők is…

– És a vakok? – kérdezte Bogusławski ártatlanul.

Kratzer zavarba jött.

– Azok hallanak – mondta Keller úr az asztal alól.

– Igen! – kiáltotta Kratzer – azok hallanak!

Bogusławski az iránt érdeklődött, mitől függ, hogy egy hang háromszögnek vagy téglalapnak minősül.

Kratzer kihúzta magát:

– Azt érezni kell – mondta. – Ebben van a képíró lelke… amely a zenét továbbalkotja, magasabban, új művészet okából… Itt kell aláírni – mutatott a slejfni egyik részére, ahol Bogusławski felfedezte Żółkowski és Helena Rutkowska kézjegyét.

– Minek kell aláírni?

– Az aláírók – magyarázta Kratzer – részesülnek az új művészetből, nevük az enyémmel együtt bekerül az egyetemes emberi történetbe… Osiński úr már tervezteti az új előcsarnokot… a képírt zeneművet ott osztogatják majd előadás előtt és alatt, miközben bent a zenekar játszik… De vannak még vonakodók, akik az újat nem akarják, ellenük fegyver minden név…

Bogusławski habozás nélkül aláírta a csíkot.

– Ön – mondta Kratzer ünnepélyesen – ezzel az aktussal tagjaim sorába lépett!

– Nincs még meg, Keller úr? – kérdezte Bogusławski sürgetően.

– Meglesz, Mester, mindjárt, itt minden megvan, csak a hely szűkös…

– Most pedig – mondta Kratzer eltökélten –, most már beavathatom önt másik művembe!

Újabb iratköteget varázsolt elő, és Bogusławski orra alá tartotta.

Bogusławski belenézett a vaskos kéziratba.

Kratzer gyöngybetűkkel írta tele a több száz oldalt, Bogusławski megborzongott.

Önjáró páncélhíd szerkezeti leképzése Varsó felett – hadászmérnöki elmetalálmány béke idejére lengyelség megóvásának céliránya – olvasta az értekezés címében.

Kratzerra sandított, az ültében is úgy lihegett, mintha futna.

– Mester – mondta Kratzer elfulladva –, Mester…

– Otthon feltétlenül elolvasom – mondta Bogusławski gyorsan, és a hóna alá kapva a kéziratot, felállt. – Keller úr!

Keller úr porosan mászott elő.

– Megvan mind! – jelentette diadalmasan.

– Ezt is elviszem – mondta Bogusławski.

Azonnal elfutott volna, de Keller úr még aláíratott vele egy elismervényt, hogy az elvitt anyagokat hiánytalanul, zsírfolt- és pacamentesen visszaszolgáltatja.

– Különben ebek harmincadjára… – hallotta Keller úr szabadkozását a recsegő csigalépcsőről.

Bogusławski majd a nyakát törte a csigalépcsőn, annyira sietett. Istenem, sóhajtotta, csak én ne jussak idáig.

Visszament az öltözőbe, magára zárta az ajtót, és a kritikákba mélyedt.

A szeme megállt az egyik kritikán, továbblapozott, aztán vissza, meglepődve bámulta a címet, A Nők iskolája, Żółkowski úr…

Megnézte a dátumot, egy éve adták, amikor ő Lvovban járt. Vagyis Żółkowski már játszotta Arnolphe szerepét. Hát ezért tudta kívülről, gondolta Bogusławski. Ő se tanulta meg a magániskolában rá osztott szerepet, dehogy tanulta meg, eleve tudta kívülről. És mekkora jelenetet csinált belőle.

Bogusławski bánatosan felröhhentett.

A kritikával meg volt elégedve.

„Molière darabja! – írta X. úr – Żółkowski fog játszani! A horizont felhős, vasárnapi hangulat, és ehhez még a Nők iskolája! Micsoda tülekedés lesz a földszinten… csak jegyet lehessen kapni… így beszélnek a színház felé sietők. Már a hetet üti, és én még csak a Miodowán vagyok, micsoda szerencsétlenség! Sietek, rohanok, repülök, megállok – a színház épülete előtt hárman ácsorognak, bent alig páran lézengenek a páholyokban, a földszint ásít az ürességtől. Hajdan Corneille felett Scudéry úr úgy aratott győzelmet, hogy a darabja előtt három embert megfojtottak a tömegben. Ó, Molière! Feletted is így aratnak ma győzelmet mások. Ha az ízlés magasztos útját jártad volna, ma is játszhatók lennének a darabjaid, de nem, ásatag viccekkel, unalmas általánosságokkal tömvék a darabjaid, Molière. Dehát nézzük, megmentik-e a vén Molière-t a színészek…”

Nem rossz, gondolta Bogusławski, miután végigolvasta a cikket. Żółkowskit ugyan nem vágták le, de nem is lelkesedtek. Erre most lehet hivatkozni. Segítettek az Ikszek.

Egyébként persze a darab fordítója is megkapta a magáét, amiért a verses darabot prózában merészelte átültetni, és milyen laposan!

Bogusławski fordításában játszották.

Jól van, gondolta, meg lehet próbálni.

A kocsmában a tegnapi előadásról beszéltek, Żółkowski dühöngött, a második felvonásban nagy darab vakolat zuhant a színpadra, egyetlen hajszálra a fejétől.

– Ott is maradhattam volna – dohogott –, ki fizeti meg nekem az életveszélyt?

Zdanowicz kifejezte meggyőződését, hogy az egész színházat, úgy, ahogy van, fel kellene robbantani és sót vetni a helyére, mint Karthágóval tették. Szymanowski azt a véleményt képviselte, hogy nem kell robbantgatni, összedől a színház magától is.

Bogusławski szapulni kezdte Osińskit, aki nem hajlandó a színház tatarozására.

– Persze, mert nem színész – mondta a Mester –, ha egyszer, csak egyetlenegyszer eljátszana egy nyúlfarknyi szerepet, és ott kellene dideregnie a huzatos színpadon, mindjárt megbecsülné a munkátokat.

Szavai lavinát indítottak el, a kocsmában mindenki a hidegről, a patkányokról, a tetvekről beszélt, az állapotok tűrhetetlenek, ezt már nem lehet elviselni. Bogusławski nem akart palotaforradalmat kirobbantani, kicsit idegesen nyugtázta a sikert. Furcsa, hogy egyszerre milyen keserűek lettek. Bogusławski tárgyilagosan megállapíthatta, hogy a viszonyok semmit sem romlottak az elmúlt néhány évben. Mitől nőttek meg egyszerre az igények?

Fájt neki, hogy úgy fogadták, mintha tegnap is köztük ült volna. Pedig hetekig nem láthatták!

A vihar aztán elült, csak Żółkowski dohogott tovább; rajta kívül mindenki a könnyen kirúghatók listáján érezte magát. Aztán Żółkowski is témát váltott, Nepomucenáról mesélt, máris pompás színésznő, a legutóbb is hogy kifogott a hülye doktoron. A doktor játszani akart vele, utyuli-kutyuli-mutyuli, mondta volna a doktor, Nepomucena azonban egyszerre megmakacsolta magát, és mereven egyetlen pontra bámult.

Żółkowski bambán meredt az asztalra.

Hosszú pillanatokig meredt maga elé, nem lehetett nevetés nélkül megállni. Bogusławski is elmosolyodott, pedig kívülről tudta Żółkowski trükkjeit. Most mindjárt visszahelyezkedik a mesélő szerepébe, és lassan, ráérősen, csodálkozva fogja előadni, hogyan ugrabugrál a gyerek körül az orvos, mialatt a gyerek így csinál, így ni – és megint maga elé bámul majd mereven. És ő maga fog a legjobban csodálkozni, mitől olyan mulatságos az egész, miért röhögnek körülötte egyre hangosabban.

Így is történt. Żółkowski Nepomucena értetlen bambaságával szemlélte a nevetőket, akik ezt látva még harsányabban hahotáztak.

– Alojzy – mondta Bogusławski, amikor a nevetés elcsitult –, add nekem Arnolphe szerepét.

Żółkowski rábámult, most valóban nem értette. Bogusławski szeretettel mosolygott rá.

– Csak néhány előadásra – mondta –, aztán visszaadom. Vannak ötleteim, szeretném kipróbálni őket… Tudom, mekkora áldozat a részedről…

– Ó, dehogy – tiltakozott Żółkowski és még mindig nem értette.

– De, de, tudom én… még akkor is, ha az Ikszek gyűlölik ezt a darabot, és lehúznának benne megint… ahogy engem is le fognak húzni…

– Ja, hogy Arnolphe-ot – kapcsolt Żółkowski –, persze, vigye, Mester.

– De nehogy keserű szájízed maradjon! – fenyegette meg Bogusławski legendás, hosszú mutatóujjával.

Żółkowski a fejét rázta:

– Én a Mesterért mindent…

Aztán gyorsan elérzékenyült a saját nagylelkűségétől. Magyarázni kezdte, hogy őt ugyan Truskolaska fedezte föl hajdanán, mégis mindent a Mesternek köszönhet. Amikor húsz – de nem, már huszonegy éve, istenem! – a Mester Lvovban játszott, ámuló és könnyes szemmel bámulta a Nagy Bogusławskit egy árva, katonáskodásba rokkant, nyomorult kis hivatalnok…

– Ez voltam én – mondta Żółkowski. – Bizony. Két évig tartott, amíg össze tudtam szedni annyi pénzt, hogy a Mester után szökhessem Varsóba.

A dolog persze nem volt ilyen egyszerű, gondolta Bogusławski, és mosolygott.

– A Mester talán már nem is emlékszik – folytatta Żółkowski párás szemmel –, van vagy tizenöt éve, a Veronai szerelmesek-et próbáltuk, amiben Szymanowski volt Rómeó, és Ledóchowska Júlia… én játszottam Mercutiót. Ez volt az első hosszabb szerepem, akkor dőltek össze a trägerek a színpadon, fel kellett mennünk a próbaszínpadra, de az tele volt limlommal, úgyhogy csak ülni tudtunk egy hosszú asztal mellett, és összemondtuk a szöveget. Szymanowski lázas volt, nem jött be, és a súgó mondta helyette a szöveget… hogy is hívták… még abban az évben elment… na mindegy. Én a Mester mellett ültem, emlékszik, Mester?

Bogusławskinak még csak nem is derengett; bólintott.

– Ültünk az asztalnál – mesélt tovább Żółkowski, mellettem a Mester, aki rendezte, a súgó darálja Szymanowski szövegét az asztal túlsó végéről, feladja a végszót, elkezdem mondani a magamét, azt a hosszú monológot az elején, az álmomról, a tündérbabáról, jó szöveg, el lehet hülyéskedni, egyszerre érzem, valami történt. Felnézek, a Mester szemét látom, összeszorítottam a fogaimat, aztán mégis folytattam, kétségbeesve, hogy nem tetszett a Mesternek, dühös is voltam, mi a fenét akar a Mester, hiszen csak összemondjuk, szóval acsarkodva mondtam végig a szöveget, de már közben éreztem, hogy jó ez így nekem, hogy ez az én szövegem. Pedig kedves, lágy szöveg volt, csupa báj az egész. Na, akkor lett meg az alak, Mercutio, akit korábban vidám, gondtalan fickónak véltem, ahogy Döbbelin is játszotta. Pedig Mercutio nem olyan, hanem szerencsétlen, bizonytalan, kétségbeesett gyerek, aki csak azért hülyéskedik…

Żółkowski legyintett, mit magyarázza, rég nem játszották a darabot.

– Próba után – folytatta – odamentem a Mesterhez és megkérdeztem, miért nézett rám olyan sátánian.

– Mit feleltem? – kérdezte Bogusławski.

– Azt felelte: „Én csak segítettem.” És tényleg segített. Ma is magam előtt látom a Mester arcát, lefittyedő ajak, a szeme félig csukva, úgy fürkész gonoszul… nem valamilyen szerepből, nem rendezőként… mintha az atyaúristen figyelte volna, vajon tudom-e, mi van beleírva a szerepbe… Most is beleborzad a szőröm, ha erre gondolok. Ördögi egy pillantás volt… azóta tudom, milyen démoni mesterség a miénk.

Bogusławski mosolygott. Tehetséges lehettem akkoriban, gondolta.

– Ha a Mester akkor nem tesz bizonytalanná – hallotta valahonnan a távolból Żółkowski hangját –, életem végéig ripacs maradok. Azóta tudom, hogy… még akkor is, ha nem játszom el, szóval tudom, hogy… minden ember és minden szerep olyan zavaros, kétségbeesett, esendő, mint én vagyok a legőszintébb pillanataimban.

Bogusławski zavartan ácsorgott a színház előtt. Nem tudott igazán örülni, hogy megkaparintotta Żółkowski jutalomjátékát. Żółkowski tanította meg most valamire, amit tőle tanult valaha; Bogusławski nem tudta elképzelni, hogy most ugyanígy tudna segíteni valakinek. Nem is jutna az eszébe. Rutinos iparossá vált az évek során, aki fölött most nyomasztóan magasodik egy nagy színész, bizonyos Bogusławski, az elérhetetlen példa.

Rég nem kételkedtem magamban, gondolta, és elcsodálkozott.

Megfogalmazta a feladatot: kiverni a fejéből az egészet.

Kombinálásra kényszerítette magát. Osińskit a Radziwiłł kastéllyal kell ijesztgetni, különben még ezt az egy szerepet is visszaszívja… Ügyködni kell… különben is, muszáj lenne megcsinálni a Kínkastély-t.

A Kínkastély nagyon fontos.

Józef Krasińskihoz sietett. Józef testvér otthon volt, Bogusławski láttán zavarba jött. A Mester előadta, hogy a színházat párosítani kívánja a szabadkőműves-munkával, mint tette évtizedeken keresztül; a magnetizálásra most kiváló új színhelyet talált, a Radziwiłł palotát…

– Nézze, Mester – mondta a hórihorgas Józef testvér –, én mélységesen tisztelem önt, és személy szerint semmi kifogásom sincs az ön munkája ellen… én ki is fejtettem, hogy falazásaink becsét nagymértékben emelné az ön…

– De?

– Butaság – mondta Józef testvér és elpirult –, a testvérek egy része megsértődött önre… Én nem láttam a Klingsberg-et, és nem is hiszem, hogy ön a szabadkőműves-jelképeket gúnyolta volna…

– Én? – kérdezte Bogusławski mélyen megbántódva.

– Nem én mondom, ők mondják!

Bogusławski hápogott.

– Azt állítják, hogy ön kigúnyolta a derékszöget, a körzőt és a fehér kötényt…

– Ez nem igaz – mondta Bogusławski –, éppen a segítségükkel adtam emberi mélységet az általam alakított figurának!

– Én elhiszem, Mester, az ég szerelmére!…

Józef Krasiński savanyúan elhallgatott.

– Ugye nem ért félre a Mester?…

Marianna látta, hogy jobb, ha nem szól a hazatérő Bogusławskihoz.

A Mester a Nők iskolája fölött gubbasztott, és kibámult az ablakon. Sorra vette az embereit, Mariannától Żółkowskiig, Anielától Ledóchowskáig, és úgy kellett találnia, hogy valamennyien a régi Bogusławskit szeretik és becsülik benne, azt, akitől tanulni lehetett, aki színészt faragott belőlük. Egyelőre nem veszik észre, vagy inkább nem éreztetik, hogy a régit látják bele az újba, az emlékképet valami nem létezőbe, a lecsupaszodott vázba.

Évek óta nem nevelt föl igazi színészt. Pedig évekig tanított a Drámai Iskolában. Azok a gyerekek sem voltak tehetségtelenebbek, mint Ledóchowska vagy Żółkowski. Mégsem lett belőlük semmi. Miért nem? Miattam, gondolta.

Talán majd Aniela. Vagy Helena Rutkowska.

Mit kapott tőle Aniela vagy Helena? Nem is láthatták már igazán nagynak. Talán csak a legendát tisztelik.

Az is lehet, gondolta, hogy túl okos lettem.

Tizenöt-húsz éve még kevesebbet tudott, de többet érzett és játszott. Persze akkor még nem foglalta el minden gondolatát, hogyan másszon ki az anyagi csődből.

Nagyon rossz volt a szája íze: Żółkowski pillanatnyi ellágyulásától függött a sorsa. De talán mégsem rossz, hogy igazgatóból visszaminősült színésszé. Talán mégis így jó. Biztosan így jó, ismételgette hangtalanul.

Micsoda nagy előadás lehetne a Kínkastély! Ha neki még egyszer hatalma és pénze lenne, mint hajdanán!

Gyanakodva méregette a szobában lopva, hangtalanul átsikló Mariannát. Nem értette, miért vállalja még mindig a cseléd szerepét egy kiszolgált, kiégett exnagyság romjai mellett. Ha rájön, hogy végem, gondolta, ő is faképnél fog hagyni.

– Csinálok egy jó Nők iskolájá-t – mondta.

Marianna motyogott valamit.

– Mi az, nem örülsz neki?

– Dehogynem – mondta Marianna, és rámosolygott.

Bogusławski elfordult.

Marianna éjjel arra ébredt, hogy Bogusławski fel-alá járkál a kongó szobában, és mormol valamit.

– Feküdj már le – kérte Marianna félálomban.

Bogusławski felüvöltött.

– Szerepet tanulok, te ringyó! – ordította magából kikelve.

– Wosiu…

– Sose hagysz békén, sose hagytál dolgozni, a nyakamba varrtad magad, cipellek harminc éve!

Bogusławski nekiesett a szekrénynek, és Marianna ruháit kezdte kiszórni. Közben üvöltött; végső nyomatékul hozzátette:

– És soha nem hagysz aludni!

Kirángatta a sikoltozó Mariannát az ágyból, az harapni próbált. Bogusławski felragadott egy széket és azt üvöltötte: megöllek, te ringyó!

Marianna kiszaladt az ajtón, akkor Bogusławski utána hajította a széket. Aztán Marianna kabátját lehajította a lépcsőn; Marianna rémületében elkapta, és a kabáttal együtt kirohant az éjszakába, folytatta a sikoltozást, és eltűnt a sarkon. Bogusławski visszarohant az emeletre, és nekiesett a könyvespolcnak. Rombolt egy darabig, aztán fel akarta gyújtani a házát, de nem talált tűziszerszámot, így egy másik székkel csak az ablakot zúzta be sikeresen.

– Szerepet tanulok! – üvöltötte ki Bogusławski az utcára.

Az utcán egyetlen ablak sem világosodott ki.

Bogusławski aztán megkönnyebbülten morogva feküdt be a Marianna testének melegét őrző ágyba.

Reggel dühösen vette tudomásul, hogy szétrombolták a könyvespolcait; homályosan rémlett neki, hogy Marianna elment az éjjel, vállat vont, majd csak visszajön, remélhetőleg tejet is hoz. Marianna helyett Aniela jött és kiabált. Bogusławski közömbösen vette tudomásul: Ignacy annyira felindult éjjel, amikor az anyja beállított, hogy fejszét ragadott, és alig lehetett visszatartani.

– Tehetségtelen barom – mondta Bogusławski –, még a saját apját se tudja megölni.

– Szörnyeteg vagy! – kiáltotta Aniela.

– Hozhattál volna tejet – mondta erre Bogusławski, és fázósan összerázkódott, a betört ablakon át dőlt be a hideg.

Aniela elnémult, tanácstalanul bámult körbe a szobában, aztán elment.

Az asztalon érintetlenül feküdt a Nők iskolája példánya. Odament, de nem látta jól a betűket, és nem tudta rászánni magát, hogy a kéziratlapokat hosszú karjaival távol tartsa magától. Úgy érezte, most belerokkanna ebbe az erőfeszítésbe.

Ládái elé ült és kotorászott bennük. Nem tudta, mit keres, de valami mást keresett. Körülötte nagy halomban magasodtak a darabok, a levelek, életének valaha hasznos kacatjai; egy-egy lapot értetlenül forgatott a kezében, semmire sem tudott visszaemlékezni. Nem tudta, melyik levelet ki írta és milyen alkalomhól, vagy melyik drámarészlet honnan való. Idegenül nézte a saját kézírását. Micsoda siralmas dolog, ez maradt az életéből. Ki kellene vágni az egészet.

Egy dráma, idegen kézírással. Földönfutók a címe. Ki a fene írhatta?

Félrerakta.

A földön kotorászott.

Önjáró páncélhíd szerkezeti leképzése…

Ja igen, tegnap kapta Kratzertől.

Ezt is félrerakta.

A roham elmúlt, Bogusławski nem értette, minek kotorászott a ládákban. Visszahányta az elsárgult, összegyűrt lapokat meg a könyvespolcról leszórt könyvek egy részét a ládákba azzal, hogy majd egyszer, ha ideje lesz, szortírozni fog.

Üvegest kellene hívni, gondolta.

Kratzer kéziratával levonult a konyhába, és befűtött a kis kályhába.

„…Azon tervekkel összhangban, melyek a városkapuk, a városháza, a Marywil lerombolása helyén képzendő terek és paloták alkotásában jeleskedő honfitársainknak, ugyanakkor nem éghető, fában mentes városrészek irányában, adandó alkalommal háború esetén lehetőleg ne gyújtassék fel, mint Prága Szuvorov által, amely híd megléte esetén nem lett volna olyan halálos annyi honfitársunknak….”

Bogusławski elmerengett. 1794. november negyedikén a királyi várból nézte a Visztula másik partját. Prága úgy égett, mintha olajjal öntötték volna le. A lőportorony felrobbant, a csónakon menekülőket kartáccsal lőtték a partról Szuvorov katonái, lángolt a Visztula is. Húszezer halott. Látta ezt Kratzer? Vagy csak hallott róla?

„…Nagy Napóleon, dicső megrontónk és a szász király is kérte Visztulán karcsú, átívelő híd bevezetését a hadtápvonalak miatt kelet-nyugati irányban, merőlegesen a folyóra a királyi vártól, és most, midőn a béke áldón kiterjesztette fölöttünk, tervemnek köszönhetően megvalósul végre…”

Bogusławski lapozott.

„…Alapvetés. Híd mint olyan ívelő szerkezet. Általában lyukacsos pillérek miatt. Római híd boltíves vízvezeték, modern híd hajózáskor szétnyitható a széles folyók felett, Londonban vasmadzagok tartják…

Kifejtés. Önjáró páncélhíd sisakos megoldású képlet révén. Borítása páncél, őseink dárdahegyei valamint sisakrostélya, páncélingeinek beolvasztása nyomán pikkelyes, teknőchátszerű rajzolat, szép. Felfüggesztés vázszerű kardnyomatú, vízben álló elem rozsdamentes svéd penge, költségvetésben részletezendő, svéd trónörökös kölcsöne kérendő…

Részleteződés. …feljáróban állatvédelmi kert létesül szobrokkal Belwederből és Łazienkiból közadakozással, Frascati kert és Krasiński kert idehozandó, adóemelés, áremelés satöbbi. Kiképzendő hídfej díszítmény épülete Wawel, Krakkóban van, de Varsóban kell lennie, ideszállítandó és nagyobbítandó, királysírokkal együtt, szintén bővítendők, harang zúgjon. Híd alatt szivattyúgépezet árvíz idején víz kiszárítására, híd használható, ha víz nincs…

Felavatás. Sándor cár, királyunk, balról érkezik hintóban, nehogy megfázzon szélirány jelzésére szélkakas Zygmunt-szobor tetején, Zajączek tábornok Helytartó Konsztantyin Nagyherceg hintóból leszáll Wawelból harangok zúgása, díszszemlére feljáró olyan széles, mint a Szászkert a Marywil lebontása után a tervben, csak Brühl palota marad. Melléklet. Dąbrowski tábornok is jelen. Oldalán egyiptomi piramisok kőből, mint az eredetiek a sivatagban. Testőrség korlát két oldalán érdemes egyenruhában. Híd szélessége olyan, hogy egész Varsó lakossága könyöktávolságban kényelmesen ráférjen…

Indokolás. …valamennyi nagyvárosokban, mint Párizs, Szentpétervár, London, Róma is építettek. Boszporusz felett nincs, de hiányzik! Meg lehet mutatni, külföldi hatalmak ijedjenek meg, lenyűgözve, hogy a lengyel szellem építette. Nem szabad átvenni más folyókról, Visztula a miénk, Krakkó visszacsatolása folyamatban!…

Cél. Híd avatása után királyi vár stratégiai fontosságú. Amíg nincs kész, hadititokként kezelendő, varsói lakosság nem tudhat róla, sokat fecsegnek óvatlanul. Az építkezés álcázása mellékletben jegyzetelve, önálló szabadalomként és újítási titokként kezelni!…”

Ebből is lehetne előadás. Kratzer ostorral a kezében rohangál a színpadon és a páncélhíd építését irányítja, hatalmas zűrzavar, épül Babel tornya, a híd, titokban építi egész Varsó, amíg látványosan össze nem dől, maga alá temetve építőit… vagy pedig a darab abban a pillanatban kezdődik, amikor a híd összeomlik, de a szereplők nem veszik észre, akár a Kínkastély-ban.

Ez is a Kínkastély, gondolta Bogusławski, mindenképpen meg kellene csinálni egy előadást, amelyben egy agyalágyult a főszereplő. Lengyelország történelme egy hülye szemszögéből. Ha Niemcewicz csak egy kicsivel lenne kevésbé okos, megírhatná.

Bogusławski a kertbe bámult. Május vége van, állapította meg, kissé megütődve. Csaknem három hónap telt el a Klingsberg bemutatója óta. Három terméketlen hónap. Mi történt ezalatt? Magániskola, angoltanulás, közben Kratzer páncélhidat tervezett, semmi különbség. Az évad nemsokára véget ér; és ha eljátssza Arnolphe szerepét, végképp elveszti Żółkowskit. Aztán ősszel még a tavalyinál is rosszabb körülmények között folytathatja a tétlenséget, már nem próbálkozhat se magániskolával, se a szabadkőművesekkel, elvetélt ötletei helyett aligha tud új őrültségeket kitalálni, Osiński jóindulatára van ítélve.

Május vége van.

El kell menni a nyáron turnézni, jutott az eszébe.

Magával viszi a társulat egy részét; ha beüt a turné, azok ősszel egy ideig kitartanak majd mellette. Osiński talán beleegyezik, neki csak Varsó fontos. Ha jól sikerül a vendégjáték, hátha összeszed annyi pénzt, hogy színházzá alakítsa a házát.

Kratzer művének lapjaira írogatta fel önmagának szánt kérdéseit.

El kell dönteni, mi az igazán fontos, a  Kínkastély, Arnolphe vagy a turné.

Az a fontos, amit meg lehet csinálni.

Kratzer tébolya határozottan felderítette, úgy érezte, kitisztult a feje. Az üres ház is ihletően hatott rá, nem kellett Marianna számára játszania sem a gyöngét, sem az erőset. Kratzer kéziratából cédulákat gyártott, és kidolgozta a haditervet.

Még aznap este, előadás előtt a kocsmában remegő hangon azt mondta Żółkowskinak:

– Alojzy, visszaadom Arnolphe-ot. Te jobban játszod nálam.

– De nem – dadogta Żółkowski és felállt. A Mester széles, tragikus mozdulattal átölelte a vállát, és elsírta magát. Żółkowski megrendülten szintén sírva fakadt. A kocsmában pisszenést sem lehetett hallani, és mindenki a gyönyörű jelenet hatása alatt volt még, amikor Bogusławski meghirdette a nyári turnét. Egymás sarkát taposva járultak a Mester elé, és felíratták, a nevüket. Żółkowski megindultan ajánlotta fel szerény anyagi támogatását az utazás költségeinek fedezésére, és azonnal megnevezett néhány fuvarost, akik a truppot a legkényelmesebb batárokban tudnák elvinni.

– Majd én beszélek velük – ígérte meg Żółkowski.

Bogusławski rögtön ezután felment Osińskihoz.

– Idén már nem játszom – közölte a direktor elképedésére –, viszont a nyáron elmegyek turnézni.

Osiński cselt gyanított, hallgatott egy kicsit, aztán bólintott.

– Magammal viszem a fél társulatot. Te úgyse játszol nyáron.

Osiński a választ mérlegelte.

– Két feltétellel – mondta Osiński végül –, az egyik: évadkezdésre mindenki hazajön.

– Természetesen. Kaliszra, Vilnára és Poznańra gondoltam. A repertoárt én fogom összeállítani.

– Nem szólok bele a terveidbe – mondta Osiński. – Van még egy feltételem.

– Hogy ne játsszam a Radziwiłł palotában.

– Vedd vissza Pierożyńskát – mondta Osiński. – Mégiscsak tűrhetetlen, hogy az apósom elkergesse az anyósomat…

Bogusławski felujjongott magában, és rezzenetlen arccal bámult Osińskira. Ezzel zsarolni lehet, gondolta elégedetten, Rozalia biztosan hisztizik.

– Rendben van – mondta –, akkor azonnal írd meg az engedélyt.

– Milyen engedélyt?

– Hogy én vezetem a vendégjátékot. Teljhatalommal.

Osiński sóhajtott.

– Jó – mondta –, majd holnap megíratom Unickival…

– Fölösleges – mondta a Mester, és két lapot vett elő a zsebéből –, én már megírtam. Az egyik példány nálam marad.

Osiński habozott.

– Esetleg – mondta Bogusławski könnyedén – kitagadom Rozaliát. Hátha nem is az én lányom. Ki tudja?

– Én pedig behajtom a tartozásodat!

– Hehe – mondta Bogusławski –, fizetésképtelen vagyok!

Osiński elvörösödött, mindjárt megüti a guta, gondolta Bogusławski.

– Na, írd csak alá szépen – biztatta a Mester.

– Még ma visszaveszed Pierożyńskát!

– Megígérem.

Osiński elolvasta a felhatalmazást, és aláírta mind a két példányt. Bogusławski késő este borostásan és kialvatlan, égő szemmel állított be Nacewicz lakására. Valamennyien otthon voltak, Nacewicz kevéssé spiccesen sunyított az egyik sarokban, Aniela a zongoránál ült, nagy, fekete kendővel a vállán, de nem játszott, és szomorúan nézett a belépő Mesterre. Ignacy zavartan állt az apja mögött. Amikor ajtót nyitott neki, annyira megdöbbent, hogy nem jutott eszébe azonnal kidobni, és most nem tudta, hogyan kell viselkednie.

Marianna sápadtan, takaróba burkolva gubbasztott egy fotelban. Bogusławski hozzá sietett, letérdelt és az ölébe hajtotta a fejét. Addigra már megindultak a könnyei. A belépő remekül sikerült, Marianna önkéntelenül megsimogatta a kopaszodó Mester hosszú szálú, szürke, gubancos haját. A csöndet Wojciech Maurycy sírása törte meg a másik szobából. Bogusławski fellélegzett. A gyerek nyivákolása olyan jó pillanatban jött, mintha megrendezte volna.

Aztán a könnyeit szétmázolva az arcán elmondta, hogy nyáron turnézni fog. Osiński belement. A fél társulat jelentkezett. Mariannát és Anielát is elviszi, ha akarják.

Aniela igent mondott, Nacewicz is jelentkezett, Ignacy viszont tiltakozott, mit csináljon ő a gyerekkel egész nyáron. Amíg Aniela és Ignacy alattomos félmondatokkal veszekedni kezdett, Marianna szó nélkül behozta a konyhából a motyóját. Amikor elment a Mesterrel, a fiatalok dühtől remegve hallgattak.

A főzés és a takarítás megoldódott; Bogusławski a turné szervezésébe vetette magát.

Dmuszewski a parókájával bajlódott, amikor Bogusławski felkereste az öltözőjében.

– Rengeteg dolgom volt az utóbbi időben – mondta zavartan Dmuszewski –, Stanisław betegeskedett.

Nem adott határozott választ, részt vesz-e a turnén, majd meglátja; voltaképpen Varsóban kellene maradnia, fordít és darabot ír, és talán átveszi a Kurier szerkesztését, most az újságírásban több a fantázia, mint a színházban… de azért ha egy mód van rá, persze játszik a Mester truppjában.

Ledóchowska lefogyott, a bőre sárgás volt, és csak halkan tudott beszélni.

– Folyton rekedt vagyok – suttogta –, pedig az orvosok szerint rendben vannak a hangszálaim. Talán idegbaj… Mostanában ahogy kilépek a színpadra, az a kevés hangom is elmegy, ami volt előtte…

– Rég nem láttam, Trusia – mondta erre Bogusławski.

– Pedig jártam önnél. Marianna nem engedett be.

– Hogyan? Mikor?

Ledóchowska elmondta. Bogusławski elmosolyodott.

– Nekem csak Żółkowskit vallotta be a kedves nagynénje – mondta. – Mindegy. Hogy van, Trusia?

– Nehezen.

– Menjen férjhez – ajánlotta Bogusławski kajánul –, mondjuk egy herceghez.

Ledóchowska hallgatott.

– Nem bírom sokáig – suttogta aztán, –, az egész kupleráj ellenem áskálódik. Szczurowska, Aszpergerowa, Dmuszewska, Kurpińska, mindenki. Csak úgy süt a gyűlölet a szemükből. Pedig nem vétettem semmit.

– Hogy van a kedves anyukája?

– Keveri a szart – sóhajtott Ledóchowska. – Arra akar kényszeríteni, hogy hagyjam ott a pályát… Féltékeny. Ha már ő nem játszhat, ne játsszon a lánya sem. Ha csak nekem mondaná, hagyján. De úton-útfélen azt terjeszti rólam, hogy kiégtem! Hogy sose volt hangom! Addig fogja mondani, amíg mindenki elhiszi. És még így is igényt tart rá, hogy legalább másodnaponta meglátogassam és törődjem vele. Amikor nála vagyok, a földhöz verdesi magát, és azt sikoltozza, hogy meghal. Amint orvost hívok, vagy meggyógyul, mielőtt megérkezne, vagy nagybetegen piheg, és nem akarja elengedni az orvost, órákig bájolog vele. Az orvos is az én zsebemre megy.

– Színésznő – mondta Bogusławski.

Ledóchowska igent mondott a turnéra.

Bogusławski alapos mérlegelés után mind Kaliszt, mind Poznańt elvetette. Kaliszban legföljebb öt-hat előadást tarthatna, Poznańban pedig meg kellene küzdenie a rivális német társulat ellenállásával, és Varsóban sem néznék jó szemmel, hogy Bogusławski a poroszoknak játszik. Krakkó is eszébe jutott, de már ismerte az osztrákok akadékoskodó természetét, esetleg nem is adnának beutazási engedélyt. Maradt tehát Vilna; Bogusławski arra számított, hogy sem a lengyel, sem az orosz hatóságok nem gördíthetnek elvi akadályt a turné elé, s ha megteszik is, majd hivatkozhat Sándor lengyel király és Sándor orosz cár személyében is elválaszthatatlan és jótékony lengyelbarát politikájára; a cár eszméinek terjesztőjeként fog fellépni, nem lesz tehát hivatalnok, aki össze ne húzná magát előtte.

Levelet írt a vilnai színház igazgatójának, Maciej Każyńskinak; megnevezte a vendégjátékában fellépő varsói színészeket, és darabokat javasolt. Óvatosságból csak olyan műveket említett, amelyek az utóbbi két évben tetszettek az Ikszeknek, és mindössze Goldoni néhány darabját vette föl a listára vígjáték gyanánt. Meg is írta Każyńskinak, hogy vitatott művet nem akar játszani; a Varsóban untig ismert daraboknak megvolt az az előnyük is, hogy a színészek tudták a szöveget, és Bogusławski arra számított, hogy nem kell majd próbálniuk, elég, ha utazás alatt párszor összemondják a szöveget.

Każyński visszaírta, hogy természetesen örül a nagy Bogusławski és a híres varsói színészek vendégjátékának; mindamellett sürgősen példányokat kért a darabokból, mint írta, azért, hogy időben el tudja készíttetni a plakátokat. Bogusławski megértette, hogy Vilnában a varsóinál is erősebb a cenzúra.

Ezzel aztán megkezdődtek a bajok.

Kiderült, hogy csak olyan kéziratot lehet kivinni a Varsói Királyság területéről, amelyet előzőleg számtalan lengyel és orosz hivatal ellátott a pecsétjével, és nem számít, hogy ezeknek a daraboknak nagy részét Każyński minden nehézség nélkül műsoron tartja Vilnában. Bogusławski arra gondolt, hogy egyszerűen átcsempészi a darabokat, de erről Aszperger lebeszélte, tapasztalatai szerint a nőket is levetkőztetik a határon, és a legártatlanabb levélke miatt is napokig ott tartják őket. A Mester azon tűnődött, hogy akkor nem visz ki szöveget, bízik színészei emlékezetében, de be kellett látnia, hogy példányok nélkül mégse fog boldogulni. Elkezdte tehát az előszobázást a belügyminisztérium, a városparancsnokság, a kultuszminisztérium illetékes hivatalnokainál.

Ugyanakkor útlevélügyben is előszobázhatott. Kiderült, hogy valamilyen rendeletre való hivatkozással nem lehet az egész trupp útlevélkérelmét egyszerre beadni, hanem egyénenként kell végigjárni a hivatalokat. Bogusławski azzal érvelt, hogy valójában nem kell útlevél az orosz impériumba való utazáshoz, hiszen perszonálunió van; ezt nem is tagadta senki, de hát mégis kellett útlevél, pontosabban ki- és beutazási engedély, amelynek megszerzése bonyolultabb és ellentmondásosabb rendeletek betartásához volt kötve, mint ha útlevélről lett volna szó. Bogusławski hamarosan átlátta, hogy a sokféleképpen értelmezhető, önellentmondó rendelkezéseket nem hanyagságból fogalmazták értelmetlenre. Akkor már sajnálta, hogy Vilna mellett döntött; Poznańnyal vagy Krakkóval mégis jobban járt volna, de hát már késő volt, és túlságosan előrehaladt a vilnai út szervezése.

Az előszobázásban Marianna és Aniela is részt vett; Żółkowski a kereskedő barátai közvetítésével megkent egy csomó hivatalnokot, és lefizetett néhány (hivatalosan nem létező) cenzort; Żółkowski tartotta a lelket a turnéra jelentkező társaságban, és Bogusławski nem győzött hálálkodni neki. Hamarosan kiderült, hogy Żółkowski mégsem utazik el velük, hanem Varsóban és környékén szándékozik fellépni a nyáron egyedül, és ezért támogatja olyan lelkesen Bogusławski útját. A Mester csalódott ugyan, de be kellett látnia, hogy Żółkowski, a szervező, talán még többet ér neki, mint Żółkowski, a színész.

A nehézségek láttán a színészek kissé elvesztették a kedvüket a turnéval járó hercehurcától. A Vilnából áttelepült Aszpergerék egyszerre rájöttek, hogy ők abba a bűnbarlangba, ahogy nevezték, vissza nem mennek soha többé. Helena Rutkowska persze nővérével ellentétben továbbra is lelkesedett. Malinowski legyeskedett körülötte, és látva, hogy Helena élvezi a Mester bizalmát, Zdanowicz és a kappanhangú Rywacki is csapta neki a szelet. Szymanowski kijelentette, hogy ő a nyáron pihenni akar; Rutkowski olykor segített Bogusławskinak, máskor azonban kételyeit hangoztatta. Fiszer megkérte Bogusławskit, vigye őt is magával; ő ugyan nem színész, de hátha hasznát veszi a Mester.

Osiński valóban nem gördített akadályt a szervezés útjába, de azért egy-egy szerepet visszavett Helenától és Malinowskitól, hogy ne legyenek olyan lelkesek.

Június elején aztán szaporodtak a bajok. Malinowski berúgott, és egyik éjszaka a Mostowski palota előtt kornyikálva a nagyherceget, a cárt és az egész rohadt mindenséget szidta, majd amikor összefutottak a titkosrendőrök, és lefogták, Malinowski különböző szerepeiből szavalt, és azt követelte, mutassák meg neki a házat, ahol az Úristen lakozik. Bevitték a régi lőportoronyba, aztán a bolondokházába, ahol Malinowski elaludt. Másnap kiengedték, mert Malinowski semmire sem emlékezve bűnbánóan kért elnézést mindenkitől; Osińskit mindenesetre beidézték a belügyminisztériumba, ahol állítólag maga Mostowski gróf tolta le.

Bogusławski káromkodott, Malinowskit mindenképpen magával akarta vinni Vilnába, most aztán eget-földet megmozgathat az útlevele érdekében.

Każyński az első válaszlevele óta hallgatott; Bogusławski csaknem naponta írt neki, hiába; biztos volt benne, hogy Każyński csak a levelek egy részét kapja kézhez, a többit elkobozzák.

Ekkor tűnt el Ledóchowska.

Szymanowski újságolta, hogy Ledóchowska váratlanul vízkúrára utazott.

– Hogyhogy elutazott? – kérdezte Bogusławski értetlenül. – És mikor jön vissza?

Szymanowski nem tudta. Bogusławski végigloholta a színházat, de nem tudta senki. Unicki közölte, hogy Osiński nyár végéig szabadságolta a művésznőt. A Mester elküldte Mariannát Truskolaskához; Marianna csak annyit tudott meg, hogy Ledóchowska titokban tartotta, hova utazik.

Bogusławski megértette, hogy Ledóchowska cserbenhagyta. Ez súlyos csapás volt, Ledóchowska nevére fél Vilna megmozdult volna.

Este elment a fiához, hogy rávegye Anielát, tanulja meg gyorsan az eredetileg Ledóchowskának szánt szerepeket. A dörömbölésre csak nagy sokára nyitott ajtót a fia. Csizmában volt és ingben; dőlt belőle az alkohol.

– Aniela? – kérdezte Bogusławski rosszat sejtve.

Ignacy leült az előszoba padlójára, és elsírta magát.

– Hozzád beszélek!

– Megszökött – hüppögte Ignacy.

– Mit csinált? Kivel? Hova?

– Egy tiszttel! – kiáltotta Ignacy. – A legjobb barátommal!

Bogusławski káromkodott.

– Pedig az én rangom magasabb! – zokogta Ignacy.

Bogusławski visszarohant a színházba, és Fiszert kereste. Fiszer ámulva értesült a történtekről.

– Nem tudtam – mondta. – Szóval mindenki elszökött. Csak tudnám, én mit keresek itt még mindig?

Bogusławski szerette volna, ha Fiszer akár Ledóchowska, akár Aniela nyomába ered, de Fiszer valóban nem tudta, merre keresse őket.

– Nekem is el kellene mennem – mondta Fiszer halkan. – Morawskitól tudom, hogy ősszel kijön egy új törvény, húsz és harminc év között minden férfit behívnak, kivéve a papokat, tudósokat és orvosokat. Tízévi szolgálatra, mindenkit…

Bogusławski gondolatban végigfutott a színészein, aztán megnyugodott, őket nem érinti a behívás.

– Nem lehet kibújni – folytatta Fiszer –, csak úgy, ahogy Morawski javasolja: ha már behívás előtt beöltözöm tisztnek…

– Nem kell beszarni – morogta a Mester –, majd Osiński szerez mentességet…

– A színészeknek talán – mondta Fiszer –, de én nem vagyok színész. Henryk Macrott már beiratkozott az egyetemre az orvosi karra, így megúszhatja. De énnekem elegem van az egyetemből.

Bogusławski morgott valamit és otthagyta.

Marianna sápadtan hallgatta Aniela eltűnésének hírét.

– Pedig már olyan szépen rendbe jött közöttük minden – mondta, és rohant a fiához.

Bogusławski nagyot nyögött. Igazán várhattak volna őszig. Mihez kezd most színésznők nélkül?

Hülyén ült a kocsmában. A szomszéd asztalnál Aszperger evett a feleségével, evés közben olykor áthajoltak az asztal felett, és gyöngéden, mindenki szeme láttára megcsókolták egymást. Egy másik asztalnál Kratzer és Kudlicz társaságában ismeretlen fiatalember ült, új színész, Zawadzkinak szólították. Erősen kopaszodott, nagy égő szemei voltak. Jó lenne megfojtani, gondolta Bogusławski.

Nem megy vele se Żółkowski, se Ledóchowska, se Aniela, se Szymanowski… és a többieknek sincs még engedélyük. Każyński nem válaszol. Hagyni kéne a fenébe az egészet.

Bogusławski vicsorgott. Még aznap felkereste Morawskit, nyomja már meg a kiutazási engedélyek ügyét.

Morawski azt tanácsolta, a Mester Lipiński valamelyik darabját vagy fordítását is adja be engedélyeztetésre, akkor a többire is ráütik a pecsétet. Bogusławski megköszönte az ötletet.

– Nem tudja, hova ment Ledóchowska? – kérdezte a Mester, miután Morawski megígérte, hogy mindent megtesz érte.

– Nem – felelte Morawski szomorúan. – Gondolja, hogy öngyilkos lesz?

Bogusławski legyintett.

Pár nap múlva Rutkowski óvatos támogatását is elvesztette. Mindenki elképedt, amikor kitudódott: Rutkowskit képviselőnek jelölték az őszi választásra. Példátlan megtiszteltetés egy színész számára, és mint a kocsmában hangoztatták, ez a Nemzeti Színház egész társulatának megbecsülését jelenti. Az idősebbek arról álmodoztak, hogy ezentúl talán a Powazki temetőben földelik el őket, ott, ahol a hősi halottak is nyugszanak, és nem a Marszalkowska sarkán, a régi temetőben kaparják el a testüket, hogy ott rohadjanak ítéletnapig, ha ugyan ki nem veti őket a talajvíz.

Nem tudták, mit kell egy képviselőjelöltnek csinálnia, de nagy dolog lehet. Rutkowski megdicsőülten ült a kocsmában, titokzatosan hallgatott, és nem volt hajlandó nyilatkozni a vilnai színházról, ahol a pályát kezdte.

Helena Rutkowska gúnyos megjegyzéseket eregetett a szejm magasztos hivatásáról, a szenátorokról, a vajdákról meg a várnagyokról.

Végül csak Marianna, Helena, Malinowski, Zdanowicz, Nacewicz és Żółkowska maradt a csapatban a kísérő Fiszeren kívül, akit Bogusławski ügyelőként tüntetett föl a hivatalos kérelmekben. Közülük a Mester biztosan nem számíthatott a részeges Nacewicz játékára; csak azért akarta elvinni, nehogy Aniela szökése miatti bánatában tökrészegen valami pöcegödörbe fulladjon.

Aztán Marianna is kiesett: Żółkowski vetette föl, hogy mit csináljon a gyerekeivel, amíg a felesége is távol van, meg ő is turnézik egyedül; Bogusławski választhatott Marianna és Żółkowska között. Így aztán Marianna vállalta, hogy felügyel Żółkowski gyerekeire meg az unokájára, a kis Maurycyra, akit elhagyott az anyja.

Bogusławski írt Każyńskinak, hogy szívesen játszanának együtt a vilnai társulat kiváló és tiszteletre méltó tagjaival. Azt nem írta meg, hogy hét főre csökkent az utazók száma; értsen a szóból Każyński, ha egyáltalán megkapja a levelet.

Aztán kapott egy öt héttel korábban keltezett levelet Każyńskitól, amelyben június végét jelölte meg a vendégjáték kezdetéül. Bogusławski ész nélkül rohangált a városban, hogy a kiutazási engedélyeket valahogy mégis időre kikényszerítse és kikönyörögje az illetékes hivataloktól.

Utazás előtt két nappal még semmi sem volt biztos. Gyűlöllek benneteket, dúdolta magában Bogusławski az utcán, a napi rohangálás végeztével, és rámosolygott egy-egy járókelőre, miközben tovább dúdolta magában: gyűlöllek benneteket, jaj, de nagyon gyűlöllek. A járókelők értetlenül fordultak a mosolygó, magas, sovány öregember után.

Otthon fáradtan és reménytelenül darabokat szortírozott. Az engedélyezésre benyújtott darabok egy részére megkapta a pecsétet, más részüket azonban a hivatal elvesztette; semmi rendszer nem volt benne, melyiket engedélyezték, és melyiket süllyesztették el örökre. Bogusławski megfogadta Żółkowski tanácsát, és most a cenzúrára be sem nyújtott darabok oldalait illesztette az engedélyezettek közé; biztosan sikerül átvinnie őket, de nem tudott örülni a cselnek, Vilnában úgyis elölről kezdődik a huzakodás az ottani cenzúrával.

Annyira kimerült, hogy nem volt ereje lefeküdni, céltalanul lapozgatott az előtte heverő kéziratokban.

Az egyikből elolvasott két mondatot, megrázta a fejét, nem ismerte. Elolvasott még néhányat, furcsa mondatok voltak, prózában írva, de valahogy mégis versnek hatottak, írásjel nem volt közöttük, csak gondolatjelek.

Mi a fene lehet ez?

A címoldalra lapozott. Földönfutók. Rémlett neki, hogy a címet már látta.

A kézírást is látta már valahol. Egyszerre beugrottak neki a Klinsberg próbái. Fiszer.

Nem akarta elolvasni.

Hajnalban hagyta abba.

Lehúzott kortina előtt játszódik a prológus három jelenete. A királyi páholyban áll Cézár, a Győzedelmes, karját feltartva, fényár; mellette a Méltóságok között a Bizalmas ismeretlen népek neveit sorolja – őket győzte le Cézár, a Győzedelmes. Minden név után dobpergés, fanfár. Cézár megdicsőülten áll. Az egyik nép nevénél Cézár közbeszól: „Telepíttessék ki a földönfutók népe – kik a lázadókat támogatták – a Padus síkságáról messzire – a Sziklás Terméketlen Hegyvidékre.” „Úgy legyen”, kiált a Bizalmas; dobpergés, fanfárok. „Helyükbe pedig – szól Cézár, a Győzedelmes – telepíttessenek hű latinok – vérünkből, kebelünkből.” Dobpergés, fanfárok. Cézár némán áll; a kortina előtt zeneszóra – a kottát Fiszer a lap aljára írta – megjelenik a földönfutók népe, a szerzői utasítás szerint nyomorult emberek tömege, férfiak, nők, aggastyánok, gyerekek vegyesen, római legionáriusok terelik őket jobbról balra. Taszigálják őket, elszedik kis motyóikat, kiszakítják kezükből házi isteneiket, apró emléktárgyaikat, a szebb gyerekeket félreállítják, „ahogy már ilyenkor szokás”, jegyzi meg Fiszer. Mindvégig zene szól, diadalmas, hars; a jelenet néma egyébként, Cézár a páholyból szemléli az eseményeket megdicsőülten, elégedetten, a jelenet közepén feláll, és a Méltóságoktól övezve elhagyja a páholyt, amelyben csak a Bizalmas marad.

A földönfutók népét kiterelik; a zene elhalkul; a Bizalmas szép, nagy homokórát tesz a királyi páholy párkányára, és bejelenti: monológot mond az időről. Az időről, amely múlik, homokszemcsék peregnek – az időről, amely múlik, „de én, a Bizalmas, élek – népek támadnak, hanyatlanak – de én, a Bizalmas, élek – Cézárok halnak, Cézárok fogannak – de én, a Bizalmas, élek – (s megfordítja a homokórát) – az idő fordul jóra, rosszra, húszféle évszak kergetődzik – de én, a Bizalmas, élek – s míg élek én és él az állam, az idő csodákat terem – (s újabb, díszesebb homokórát vesz elő) – s bőrömbe más élő furakszik – s bőrömből énem kirohad – de amíg a homokszemcsék peregnek – élek én, a Bizalmas – élek.”

A páholyban megjelenik Cézár, a következő, szintúgy Győzedelmes, az előző Cézár díszeiben; a Bizalmas meghajtja magát; a Cézár lagymatagon, lassan és elpuhultan, megdönthetetlen hatalma tudatában emlékeiben keresgél: rémlik, mintha élt volna valaha a Padus síkságán egy nép – hova lett? – kérdi. „A Sziklás Terméketlen Hegyvidékre – méltóztatott száműzni a népet a Cézár” – feleli a Bizalmas. „Igen? – kérdi a Cézár –, rég volt, el is feledtem.” „Évtizedek múltak el azóta” – mondja a Bizalmas, és megsimogatja a homokórákat. „Nahát, már évtizedek – mélázik el a Cézár –, milyen különös dolog az idő. Nem gondolod, Bizalmas – kérdi a Cézár –, ugye itt az idő, hogy visszatérjenek – őseik otthonába – a terméketlen Sziklás Hegyvidékről – a Padus termékeny síkságára?” „Itt az idő, ó, Cézár” – feleli a Bizalmas lelkesen. – „Itt az idő” – zendül fel a színpadon, a kortina mögött a kórus. „Ám, jó uram – veti fel a Bizalmas, megfordítva a homokórát – a Padus termékeny síkságán azóta – vérünkből sarjadt, dolgos latinok – élnek már évtizedek óta – velük hát mi legyen?” Cézár legyint, a karját lassan ejti le, „kegyelmesek vagyunk – mondja –, van ott elég hely, éljenek.” „Ha Cézár hallgat még Bizalmasára – mondja a Bizalmas és megfordítja a homokórát – térjenek vissza otthonukba – de békésen, lassan, mint a homokszemek – egyenként, sok-sok évre nyújtva – a visszatérés processzusát; – latinjaink majd befogadják őket – és birodalmunkban nem szenved kárt a béke.” „Így legyen” – szól Cézár –, dobok peregnek, Cézár feláll, fanfárok harsannak, Cézár Bizalmas kíséretében eltűnik a királyi páholyból.

Ekkor megy föl a kortina. A színpadon semmi, csak végeláthatatlan, fehér kőtömeg, a rivalda széleit és a hátteret fekete függöny zárja le, az ég. A színen a Vének láthatók, baloldalt állnak és integetnek hajlongva; hálálkodva kiáltozzák: „A Cézár hatalmas – a Cézár kegyes – megbocsátotta bűneinket – hazatérhet a földönfutók népe – a Sziklás Terméketlen Hegyvidékről – ősei otthonába – a Padus termékeny völgyébe – ó, hála néked, Cézár, hála, hála.” Elhallgatnak, középre mennek, tanácstalanul néznek egymásra.

„Termékeny síkság – kiált az egyik Vén –, otthonom, hazám, őseink hol nyugszanak – hol megszülettem, cseperedtem – nem látlak – emlékeimből kitöröltek az évek!”

„Padus, Padus, Padus – dadogja a másik Vén –, szép folyó volt, szép folyó, hazatérünk, hazatérünk.”

Sokáig hallgat a harmadik Vén. „Valaki minden évben hazatérhet – mondja aztán –, valaki minden évben hazatér – válasszunk arra érdemest – ki puszta kézzel, egyedül – hazánkat visszavívja nékünk.”

„A délutáni álom ihlető lesz – mondja a negyedik Vén –, álmunkban meghalljuk a szózatot – ki legyen méltó hazánkat visszavívni.”

A Vének a tanácskozástól fáradtan leheverednek a földre aludni. Beözönlik a földönfutók rongyos népe, táncos léptekkel ugrálnak a hatalmas kövek között, gyomot szüretelnek, gyökereket rágcsálnak, oldalt egy sovány kecskét fejnek, a tejért sorba állnak. Balett, írta a szerzői utasításba Fiszer. Megjelenik a Tanár a gyerekekkel, körbejárják a színpadot; kikerülik az alvó Véneket, a szín közepén egyensúlyozva, mint a kötéltáncosok, végigmennek egy hosszú sziklán. Kezdetét veszi a tanulás; a Tanár a földönfutók hősi történelméből kérdez, a gyerekek kórusban válaszolnak csupa igennel, az óra után egyensúlyozva haladnak át, visszafelé a sziklán.

Az egyik gyerek egy másik sziklára lép – sivalkodás tör ki; a Tanár és a visítozásra felfigyelő asszonyok a gyerekre vetik magukat, fejre állítják, mintha vizet ráznának ki belőle. A Tanár elszörnyedve mondja: „Veszélyes, gyors folyó a Padus – ki a hídról belezuhan, belefullad – vigyázzatok, hogy így ne járjatok – csak a hídon szabad átkelni fölötte.”

Kuruzslóhoz kell vinni – kiáltozzák az asszonyok, a menet ismét körbeindul a színpadon, viszik a vörös fejű, rémült gyereket, egy helyen hirtelen megállnak; a színen semmi sincs, a Tanár kopog a levegőben, szertartásosan kinyit egy képzeletbeli ajtót, megilletődve vonul be a menet, eltűnnek a szín mögött.

Hatalmas kondért hoznak be mások – „Vigyük a Tanács Palotája elé” – mondják, cipelik, leteszik az alvó Vének közelében. Tüzet gyújtanak alája, emberfej nagyságú mákgubókat hajigálnak bele, megtöltik vízzel, a nép a sovány kecske mellől a kondérhoz sereglik, és áhítatosan imádkozik. Feltűnnek a sziklákon gazellaként ugráló ifjak, a nehezen totyogó vének, a bizonytalanul bukdácsoló gyerekek, képzeletbeli falakat kerülgetve haladnak a kondér felé, mintha utcák és terek lennének a sziklák helyén; valamennyien azon a hosszú sziklán egyensúlyozva jutnak végül a kondérhoz, amelyről az imént az egyik gyerek félrelépett. Senki sem halad át a képzeletbeli folyó fölött máshol!!! – írta a szerzői utasításban Fiszer, a mondatot kétszer aláhúzta.

Egy vénasszony a párolgó kondérból levet merít a sorban állóknak, kis agyagedényeket tartanak oda, lassan, szertartásosan megisszák, dúdolni, ringatózni kezdenek, a sziklákon ülve, le-lebillenő fejjel énekelnek. A Vének felébrednek, libasorban a hosszú sziklához mennek, megmosdanak lassan, szertartásosan – víz nincs; ők is a kondérhoz járulnak, ők is kapnak forró máklevet.

„Ünnep van ma – szól az egyik Vén –, hatalmas ünnep – a Cézár megkegyelmezett – kiűzetésünk véget ért – minden évben a mai napon – hazánkba hazatérhet egyikünk – ki arra leginkább érdemes.”

„Hazatérünk – hazánkba visszatérünk – boldogság – hála néked, istenünk” – zúgja a mákonytól lerészegült nép kórusa.

„Álmot láttam – szól a másik Vén –, álmomban ím, ez ifjú itt (s egy fiatalemberre mutat a nép között) – erős karjával, puszta kézzel – őseink városát az ellenségtől – dicsőségesen visszavívta!”

„Ím, itt a hős, ím itt a hős” – énekli a kórus.

A fiatalember imbolyogva feláll, az ének dallamára és ritmusára értelmetlen szavakat dadog, karját kitárja, csaknem elröpül örömében.

„Hosszú, hosszú útra indulsz – énekli a harmadik Vén –, veszélyes, messzi útra indulsz – és nem térsz vissza új hazánkba – de visszatérsz az óhazába – elsőként látod meg a várost – hol ősapáink nyugszanak – hol szellemükben dús a föld – erdő s mező terméssel ékes – áldott legyen szent küldetésed – megtéretésünk hírvivője!”

Egy nő veti magát a részeg fiatalember lábához, zokog, a Vének intésére a nép elvonszolja.

„Nagy ünnep ez – hatalmas ünnep – vigadjatok, földönfutók! – üvölti a kórus – száműzetésünk véget ért – a hős ma útnak indul!”

A fiatalembert kecskebőrbe öltöztetik, simogatják, ő azt énekli:

„Meghódítom az óhazát – az első harcos én leszek – puszta kezemnek erőt adnak – a halhatatlan istenek.” A nép vedeli a mákonyt, a hőst megitatják mákonnyal, kecsketejjel, elővezetik és felkoszorúzzák a legszebb lányokat, akik visongva éneklik: „Mi hőst szülünk a hőstől”; az egyik Vén intésére kivonszolják a részeg, kecskebőrbe bújtatott fiatalembert a színről, a lányok visítva rohannak utána. Megkezdődik a kőgörgetőverseny, a nép kiáltozva biztatja a fiúkat, akik a hatalmas, mozdíthatatlan szikláknak veselkednek. A rivaldánál egy mutatványos vizet facsar a kőből. Hirtelen éjszaka lesz, fáklyákat gyújtanak. A sziklák alól, a repedésekből, a barlangokból imbolygó kísértetek másznak elő, a holtak; „Mi meghaltunk, de visszatérünk – a hős révén az óhazába – a szenvedésünk véget ér – csontjaink otthon nyugszanak majd” – éneklik. Fáklyák fényében elővezetik a megtépázott hőst, cafatokban lóg róla a kecskebőr; lányok követik visongva; a Vének homlokon csókolják, búcsúztatják; „Hosszú, nehéz út vár reád – az úton rémek, ellenséges istenek, lidércek várnak – de legyőzöd őket, erőnk veled van – és megérkezel az óhazába.” A tántorgó hőst körbevezetik a színen, átkísérik a képzeletbeli hídon, a szín bal oldalán sokáig integetnek utána – ott, ahol a jelenet elején a Vének integettek hajlongva.

A szín kivilágosodik, a nép vedeli a mákonyt, a Vének a kondérhoz mennek, egyikük megszólal: „Súlyos már énnekem az élet – jobban is jár a nép, ha nem eszem már – majd éjszakára előjövök én is – a holtak seregében” – és az egyik kőtömb alá bújik. A népből idős férfi válik ki, a Vénekhez csatlakozik. Megszólal az egyik Vén: „Egy éve immár, hősünk hazatért azóta – s az óhazát bitorló latinok – vérükbe fagytak csapásai alatt – eljött az idő új hőst küldeni – az óhazában várakozó mellé”. S kezdődik az új ünnepség, ismét kiválasztanak egy ifjút, kecskebőrbe öltöztetik, a lányok elvezetik; sötét lesz és fáklyák gyúlnak, a földönfutók népe halottaival táncol, az ifjút elbúcsúztatják, eltűnik a szín bal oldalán, integetnek utána.

Azonnal újabb ifjat választanak ki a Vének; a kórus ünnepélyesen és részegen énekel; az ifjú elmegy, integetnek utána; máris előáll a legújabb hős, majd még egy, a szín meg van világítva, de fáklyák is égnek, az ifjakat etetik, itatják kecskehússal, kecsketejjel, a legszebb lányok a színen fekszenek össze velük, a kórus ünnepélyes, diadalmas éneke fájdalmassá válik, siratássá, a balettből – Fiszer szerzői utasítása szerint – haláltánc lesz, a sziklák alól előrángatják a holtakat, a körtáncba vonszolják őket, zúg a kórus: „Jó annak, aki hazatér – nem ér el oda sohasem – nem tér meg onnét sohasem.”

A Vének új hőst választanak, az új hős csontvázjelmezben van, a legszebb lányok összefekszenek vele; „Ünnepi éj, utolsó éj – aki elmegy, elmegy egészen” – énekli a kórus.

Feltűnik a másodikként kiválasztott ifjú, lassan az ünneplők, a táncosok, a részegek közé lép, akik elhallgatnak, megállnak, dermedten bámulnak rá. Csönd van, az ifjú térdre esik, bevallja: méltatlan volt a bizalomra, nem ment végig az úton, az utat római légiósok őrzik. „Röhögtek rajtam – kiáltja az ifjú –, megmondták: az óhazában a latinok egyenként végeznek velünk – nem éli túl egyikünk sem – a földönfutók népét lassú kihalásra ítélték – visszajöttem az új hazába – az élet itt van – nem az óhazában – kegyelmezzetek.” Térden csúszik a Vének előtt, azok hallgatnak. Hallgat a nép is. Az ifjú vizet kér, nem adnak neki. Ételt kér, nem adnak neki. Gyorsan éhen hal, írta Fiszer szerzői utasításként.

A Vének kijelölik az új áldozatot. Ismét felzendül a kórus, hozzák a kecskebőrből készült ruhát, az ifjú dadogni kezd, majd azt üvölti: „Nem város ez – itt csak a sziklák – itt nincs folyó sem – vakok vagyunk – mákony vakít – tépjük le szemünkről a hályogot.” A rémült csöndben az ifjú végigrohan a színen, összevissza ugrál a sziklákon; „Falba verte a fejét – kiáltja a nép –, lezuhant a folyóba – rádőlt a Tanács Palotája – elmerült a víz alatt!” Az ifjú tovább szökell a sziklákon, egyre gyorsabban, diadalmasan. A földönfutók népe döbbenten hallgat, majd néhányan követik az ifjút, a sziklákon kezdenek szaladgálni, a Vének fájdalmasan kiáltják: „Összedőlt a város – ránk rogyott a város – mit nemzedékek építettek újjá – vége az otthonunknak!”

Anyák követelik vissza halálba küldött fiaikat, gyerekek veszik birtokba a sziklákat, rohangászva ott, ahol korábban tilos volt, a kórus töredéke kétségbeesetten énekli: „Ezek csak sziklák – csupasz kővilág – nincs semmi, csak a sziklák – gyomok – hazugság volt, hogy házakban élünk – nincs semmi, csak a sziklák.” Forradalom, írta megjegyzésül Fiszer. Csapat szerveződik, a Vezér programot kiált: „Haza az óhazába csapatostul – a Sziklás Terméketlen Hegyvidékről – vissza a Padus síkságra – nem egyenként, de csapatostul – előre.” A nép kirohan a Vezér után, a színen csak a Vének, az öregek, a gyerekek, a betegek maradnak, gyászinduló. A nép összekaszabolva, sebesülten vánszorog vissza: „A fennsíkot a hadak őrzik – a légiósok kaszabolnak – elesett népünk legjava – nincs út haza, az óhazába.” Betántorog a Vezér is, körülnéz: „Vakító sziklák – itt kell élnünk – mi otthonunk volt, most pokol – az őseink hol várost hazudtak – több nemzedéknyi hazugságtömeg – a gyávaságunk ránk zuhant – hogyan csalhatnánk önmagunkat?” A sziklák vakítóbbak, jegyzi meg Fiszer. „Itt nem lehet élni”, üvölti a kórus. A földön fetrengenek józanul. „Elveszett az óhaza – elveszett az újhaza – hová legyünk most életünkkel?” A Vének járnak közöttük: „Tartassék meg az ünnep – mit félbeszakított a lázadás – felépül újra új hazánk – az ünnep él és egyre szebb lesz – induljon útnak újra hősünk – kit óhazánkba hív a sorsa – visszaszerezni ellenünktől.” Kecskebőrbe bújtatják a mellét verő Vezért, ő a következő hős, a következő áldozat; a legszebb lányok körültáncolják, a kondérba mákot hintenek, a tüzet újra meggyújtják, a vénasszony levet oszt, a Vezért kikísérik a szín bal szélére, ő ünnepélyes ígéretet tesz: visszaszerzi az óhazát, útnak indul. Integetnek utána; „Jó utat – éneklik –, járj szerencsével, érkezz meg hazánkba, hazaérsz, tudjuk, hazaérsz – várj minket – mi is megyünk utánad – találkozunk majd nemsokára – találkozunk majd otthon, otthon.”

A kondérból füst száll föl, elborítja a színt. Áhítattal isszák a mákonyt. Boldogan zokognak. Bámulnak a tűzbe. Fáklyák gyúlnak; éjszaka. Előmásznak a holtak. Megjelennek a korábbi hősök. Kísértetként megjelenik a Vezér. Az összes szereplő énekel. „Földönfutóknak boldog népe – az óhazába érkezel – a diadalnak napja vár – feljő a Nap, a Győzelem – hosszú az út, de visszatérünk – a Sziklás Terméketlen Hegyvidékről – őseink szép honába – hol város van – erdő-mező – és ott laknak az istenek.”

Lobog a tűz, a füsttől semmit se látni.

A tapsra, írta utolsó szerzői utasításában Fiszer, a királyi páholyban ismét megjelenik Cézár, a harmadik, a Bizalmas kíséretében hajlong. Dobpergés. Fanfárok. Lemegy a kortina. A fanfárok harsogása egybeolvad – Fiszer megjegyzése szerint – „a szűnni nem akaró tapssal”.

Bogusławski égő szemeit dörzsölte. Lehunyt szemmel is a vakítóan fehér sziklákat látta, az olvasott ritmikus próza zsibongott az agyában.

Hát ez ki van találva.

Eszébe jutott a Bizalmas a homokórával, felröhintett. Jó szerep, remek kis monológ. Kár, hogy aztán eltűnik a pasas.

Még mindig a szemeit dörzsölte. Fejbe volt vágva. Megcsinálta a taknyos kölyke. Megcsinálta.

Meghallotta Marianna szuszogását, türelmetlenül krákogott, aztán óvatosan, a mécses lángját a kezével óva learaszolt a konyhába, leült az asztal mellé, amelyen szárított hal maradéka és rozskenyér feküdt egy tálon, és maga elé meredt.

Régi-régi lelkesült olvasások ízét érezte meg váratlanul. Amikor éjszaka kitárult a világ, leégett a mécses, de ő ült még a sötétben, megvárta a hajnalt, hogy áhítatosan, szellemtől részegen köszöntse a napfelkeltét. A csalóka bizonyosság, hogy semmi sem lehetetlen. Feloldódás valami nagyságban. Mély, boldog lélegzetvételek.

Ezt a darabot persze nem lehet előadni. Soha nem fogja játszani senki. Ezt? Nem, elképzelhetetlen.

Különös érzelmek hullámzottak benne, egymást kioltva. Nem is lenne jó, ha játszanák. Nem is az, hogy megbukna… Voltaképpen zseniális darab… csak éppen valami hiányzik belőle. Valami, valami nagyon fontos hiányzik ebből a kölyökből.

Bár el kell ismerni, hogy látja a fiú, amit ír. Lát a színpadon. Vad, hatásvadász fantáziája van, ezt nem lehet tagadni. A díszlet, a darab ötlete, az remek, az pompás, az egészen nagyszabású. A sziklák tömege, ahová várost képzelnek maguknak a földönfutók, az bizony látomás.

Én is csináltam már ilyet, gondolta megsértődve, Lvovban, a szabadtéri amfiteátrumban, az is volt ekkora, csak nem látták a varsóiak…

Igen, az EGÉSZ ki van találva, de a RÉSZLETEK csak oda vannak vetve. Van benne valami idegesítő. Gépezetként működik az egész, a kölök bábokat ráncigál, nem mond róluk semmit, nem is akar, nem is ismeri őket. A Bizalmas, az talán kivétel. Esetleg a Vezér, aki megtörik és megtér… De az sincs megírva, ha akarom, elhiszem neki, ha akarom, nem…

Ezek nem is szerepek.

Gondolatban végigszaladt a darabon, melyik szerepet játszaná el szívesen. Hát egyiket sem. Talán a Bizalmast, ha több jelenete volna. A Vénekkel például nem lehet mihez kezdeni. Pár mondat, aztán alszanak, mákonyt isznak, ez semmi, ezek nem szerepek.

Úgy általában minden ki van találva benne… csak éppen embert nem tud írni a kölök. Nem is akar. Eszébe se jut. Nem is érdeklik az emberek. Viszi őket jobbra, menetelteti őket balra, ki a színről, be a színre, önkényesen, akár egy isten. Kicsit embertelen fickó. Kicsit? A megértés, a melegség, az alázat, a szeretet, az emberismeret, az hiányzik belőle.

Igen.

De azért mégis nagy dolog.

Csak ne volna az a rengeteg szereplő egytől egyig statiszta!

Bogusławski járkálni kezdett a konyhában.

Ha át lehetne írni… Megmutatni, hogy ezek azért emberek… Mert így csak fejbe vág, de… Ha részvétet is keltene… Pedig van humora neki; akinek humora van, abban részvétnek is lennie kell!

Ha a Bizalmas végig jelen lenne… Vagy a Vezérből főhőst csinálnának… Ha valamilyen központi vonal lenne a darabban, egy-két elkülöníthető főszereplő, szerelmesek vagy valami… ki látott már olyat, hogy mindenki csak a kórus része… ha volna benne mese, fabula, akármi, amire oda lehet figyelni, a káosz és a hidegség helyett…

Ezt így nem is lehet végignézni. A közönség a második kórus után megszökik. Á, ezt így nem lehet végigülni.

De hát mit töpreng ő a szerző helyett? Találta volna ki Fiszer; abba a nyolcvan-egynéhány oldalba igazán beleférne…

Beleférne a micsoda?

Fiszerrel kellene megíratni a Kínkastély-t, fél szóból is értene.

De nem, nem tudná megírni. Mit tud ő azokról a lengyel típusokról, akikkel be kell népesíteni a romos Radziwiłł palotát?

De ez a Sziklás Terméketlen Hegyvidék, ez nagy dolog, na, kétségkívül nagy dolog.

Visszaült az asztal mellé, fintorgott, a halat nézte a tálban. Fiszer darabjában ő, Bogusławski, egy az öncsaló vakságban szenvedő epizodisták közül. Messziről, a Holdról nézve persze… De van-e joga bárkinek, hogy ilyen távolról… Holott közben a szerző is benne van, nyakig. Hatásosnak hatásos, persze; indulat, az van benne, de ezek azért nagyon rossz versek ám!

Hogy még egy gyönge pontot talált, megörült.

A mécses leégett. A sötétben tapogatózva felment a lépcsőn, és ruhástul feküdt az ágyra. Érezte, hogy nincs jól. Félálomban hevert, a sziklás vidéket, rajta a hullák és földönfutók nyüzsgését látta. Fel-felnyitotta a szemét, a bizonytalanul beszivárgó hajnali fényben sírboltnak érzékelte a szobát, borzongott.

Két nap múlva, ha minden jól megy, már úton van Vilnába. Hova is utazik? Vilnába… sehová…

Hej, micsoda szűkös élet.

Nyomottan, fejfájással, lázasan kászálódott ki az ágyból pár óra múlva. Nyakába veheti Varsót, hogy elutazhasson Vilnába, ráadásul beteg is, megfázott. Reménytelenül bámult az asztalon heverő kéziratokra, aztán válogatás nélkül valamennyit visszahányta a ládákba.

A két, ponyvával letakart, nyomorúságos batár csúnya, esős időben állt a Krasiński téren. Négy-négy sovány gebe volt befogva a szekerek elé, a színészek bemásztak, takarókba burkolóztak, megpróbáltak aránylag kényelmesen elhelyezkedni az egymásra hányt útipoggyászok között. Álmosan és rosszkedvűen várták, hogy megkezdődjék a több napos, kínos zötyögés.

Bogusławski két pokrócot tekert magára, hogy kiizzadja a betegséget. Mellette kis ládikában az utolsó pillanatban beszerzett okmányok.

– Maga is csak koloncnak jön – morogta oda a vele szemben helyet kereső, túl hosszú lábú Fiszernek. – Na jól van, na – tette hozzá aztán –, beteg vagyok, ne haragudjon.

Bár a színháztérről indultak, a búcsúztatásukra Mariannán kívül csak Żółkowski jelent meg Nepomucenával, és megkönnyebbülten integetett jó időre távozó felesége után.

A nyár folyamán kevés hír jutott el Vilnából Varsóba. A cenzúra által olykor szinte teljesen áthúzott, befeketített levelekből úgy tűnt, hogy a vilnai társulat egyáltalán nem ölelte keblére a varsói kollégákat. Mintha az derült volna ki a levelekből, hogy csak Bogusławski játszik, a többiek nem, de hogy azok mivel foglalkoznak, nem lehetett kivenni. Anyagilag mégsem járhattak rosszul, mert egyikük sem utazott haza. A vendégszeretet hiányáról és a vilnai lengyelek szűkkeblűségéről írott sorok mindenesetre cenzurázatlanul érkeztek Varsóba.

Az otthon maradottak tiszta szívből kárörvendeztek.

Szeptember elején, amikor a trupp visszaérkezett, körülöttük tolongott az egész kocsma. Bogusławski nem volt ott, a többiek szerint nincs valami jó bőrben.

– Akár itthon is maradhattunk volna – mondta Malinowski kiábrándultan –, most azt hihetném, legalább Vilnában él még a lengyel színház virtusa.

Azzal vedelni kezdte Bautz úr borát, és tüntetően nagy borravalót adott.

Bogusławski hiába levelezett előzőleg Każyńskival – akit a hazatértek puhány, beképzelt, idióta, senkiházi baromnak tituláltak –, a vilnai társulat fellázadt és felmondással fenyegetődzött, ha a varsóiakat játszani engedik. Egyedül Bogusławskival voltak hajlandók fellépni. Każyński engedett, és Bogusławskinak sem volt választása; magas fellépti díjat kapott a Mester, amit egyenlő arányban osztott szét a varsóiak között, neki magának csak az összeg egyhetede maradt. Ezért maradtak aztán Vilnában a többiek is, noha egyszer sem léphettek színpadra.

Meg azért is, mint kiderült, mert a csempészés nem sikerült rosszul. Malinowski nevetett; igaz, hogy odafelé egy napig álltak, mert a fináncok felfedeztek néhány üveg skót whiskyt, a dohányt azonban nem találták meg. Visszafelé vodkát csempésztek a lószerszámba és egyéb titkos helyekre gyömöszölve, azt se vették észre.

– Hja – mondta Malinowski –, akkor már tudtuk, melyik fináncot kell megkenni. Ha még egyszer arra járok, aranyat viszek, azt ott nagyon veszik.

Kaja, az ott sincs. Még kevésbé, mint Varsóban. A vodka viszont olcsóbb…

– A színházuk – mesélte – teljesen le van robbanva.

– Gyönyörű Radziwiłł palota – mondta Aszperger –, amikor mi játszottunk benne, még jó állapotban volt. Három páholysor, egy galéria…

– Csakhogy – mondta Żółkowska – a masinéria egyáltalán nem működik…

– A mi időnkben még működött – mondta Aszperger, a fejét csóválva.

– Hát most nem működik – jelentette ki Żółkowska. – Semmi se működik. Átálláskor akkora a por, hogy mindenki percekig köhög utána. Az első sorokban ülő nézők is köhögnek.

Aszperger mélyet sóhajtott.

– Díszletük alig van – folytatta Żółkowska –, minden darabban ugyanaz van, a kellékek iszonyúak, van egy kardjuk, amelyet nem lehet kihúzni a hüvelyéből, úgy bele van rozsdásodva, de játszanak vele, mert nincs más… A kellékesük minden előadás előtt imádkozik, hogy a gyertyatartók ne a nyílt színen hasadjanak ketté… mindenki attól fél, hogy tűzvész lesz… a színészeknek alig van ruhájuk, két-három jelmez mindössze, abban játszanak operát, komédiát, tragédiát, rémdrámát, mindent. Siralmas.

– Az is jó – mondta Helena –, hogy hátul, a járásban, le van szakadva a híd, kerülgetni kell, és jeleneteket kell átírniuk, hogy aki jobbra kiment, és balra kell visszajönnie, odaérhessen…

– Ügyelő nincs is – folytatta Żółkowska –, olyan keveset tudnak fizetni.

– Jézusmária! – szakadt ki Zielińskiből. – Úgy nem is lehet játszani!

– Azért nem minden ilyen sötét – mondta Zdanowicz –, csinos, fürdőző nimfák vannak a kortinán. Csak az a baj, hogy minden este felhúzzák.

– Nyomor, nyomor – mondta Nacewicz –, közönség az nincs, szegények, mint a templom egere, egy darabot csak egyszer tudnak adni…

– Pompás társaság – vélte Zdanowicz, akinek sikerei lehettek a vilnai nőknél –, nekem főleg az operák tetszettek. Képzeljétek: feltalálták, hogy minden operát azonos hangnemben lehet énekelni. Mindenki abban a fekvésben énekel, amire éppen képes. A zenészek először megvárják, ki milyen hangon kezdi, és csak aztán lépnek be! A transzponálás mesterei! És hogy tudnak blattolni! Ha van miből, persze; kottájuk alig van, kottamásolásra se pénzük, se emberük, de idejük sincs rá, egy-két nappal előadás előtt derül ki, mit fognak adni. Hogy ezek mit tudnak rögtönözni előadáson!

– Nincs ez már nálunk is bevezetve? – érdeklődött Szymanowski.

Szczurowski felhördült.

Aztán a hazatértek rátértek a lényegre: szidták a vilnai színészeket, főleg Rogowskit, Niedzielskit, Kamińskit és Skibińskit, a vezető színészeket, továbbá Skibińskát, Kamińskát, Hrehorowiczównát, a vezető színésznőket. Żółkowski vigyorogva hallgatta őket, a felesége a leveleiben részletesen tájékoztatta a varsói és vilnai színészek kalandjairól, amelyekről most valahogy senki sem ejtett egyetlen szót sem.

Az élménybeszámolót szűk körben, Żółkowski lakásán folytatták. Żółkowski a felesége vállát átkarolva ült, hiányzott már neki.

– Szóval nem volt semmi – mondta. – És a Mester? Nem is rosszalkodott?

Żółkowska és Helena egyszerre kezdett beszélni, aztán leintették egymást, csak sorjában, mondta Żółkowska. Bogusławski Alfieri Saul-jában, a Lear-ben, a Vélt csodá-ban Bardosként és Goldoni vígjátékában, A kávéház-ban lépett fel Don Marzio szerepében…

Helena elővette a Tygodnik Wileński két kritikáját, felolvasott belőlük néhány részletet.

„Bogusławski úr a csecsemő színházat ritka erőfeszítéssel és ügybuzgalommal emelte föl az érettség korába…”

– Ezek se tudnak fogalmazni – állapította meg Szymanowski.

„…Azzal fejezzük be kritikánkat, hogy a lengyel színpad Nestora a világért se tartson bennünket holmi Ikszeknek. Meg vagyunk győződve arról, hogy művészeink számára hasznos volt a vendégművészekkel való gyümölcsöző kapcsolat…”

– Hát nagyon gyümölcsöző volt – szólt közbe Żółkowska –, nem engedtek színpadra.

„…és a Mester munkájának hamarosan meglesz a messzire ható látszata színházunkban. A lengyel színpad Mestere tanításával nagyobb hasznot hajt, mint az Ikszek, Ipszilonok és Ipszilonocskák irományai…”

– Az öreg csak a Lear-ben volt igazán jó – állította Zdanowicz.

– Mindegy – mondta Żółkowska –, viszont A kávéház-ban…

– Várj – mondta Helena –, előbb volt a Lear, amiben megdicsérték, aztán a Saul, amikor parodizálta a kritikusukat, és csak utána A kávéház…

Żółkowski felhorkant, igazán beszélhetnének értelmesen.

– Na – mondta Helena – szóval a Lear. A fordítás szörnyű, nem azt játsszák, amit nálunk, két francia rontotta el egymás után, és azt törte lengyelbe egy ottani, névtelen honfitársunk…

– A Mester a mi változatunkat tudta – folytatta Żółkowska –, úgyhogy egy csomószor mondta a végszót, azok meg várták, mondjon még valamit; és fordítva is így volt, a Mester vagy belevágott a szavukba, vagy hosszú csönd után kapott észbe…

– Jó kis hecc lehetett – vigyorgott Żółkowski.

– Azért volt egy nagy ötlete – mondta Helena –, a Bolondot is Cordeliával játszatta, észrevette, hogy soha nem találkoznak egymással a színpadon…

– Viszont Hrehorowiczówna szar volt – állapította meg Zdanowicz.

Ezt helybenhagyták.

– Az a baj – mondta Helena –, hogy az a közönség mindent bevesz. Játszhat valaki nagyon jól vagy nagyon rosszul, a népek örülnek, hogy lengyel szót hallanak a színpadról, és odavannak a gyönyörtől. A Mestert hosszasan ünnepelték, persze, de ha pocsékul játszott volna, akkor is véresre verték volna a tenyerüket. Oda se figyeltek rá… Csak A kávéház-ban, akkor se őrá…

– A Mester dühös is volt – mondta Zdanowicz –, ezért játszotta el a kritikusok paródiáját, persze a közönség nem vette észre, csak a címzett… hogy is hívják?

– Chodźko – mondta Helena. – Ez így volt, Chodźko észrevette, megsértődött, pedig ő írta azt a dicsérő kritikát róla, és azontúl nem írt egyik előadásáról sem…

– Biztos, hogy a Mester ezt előre megfontolta – mondta Żółkowska –, nem akarta, hogy ez a Chodźko csupa jó szándékból feljelentse… mert könnyen Szibériában találhatta volna magát.

– Okosabb annál a Mester – vélte Helena –, hiszen előadás után egy nappal már indultunk is haza… hiszen fel se jelenthették volna!

Zdanowicz röhhentett.

– Isteni volt – mondta –, amikor szétvertem a díszletet… Érdekes – tette hozzá –, csak három napja, és mintha évekkel ezelőtt történt volna… csupán mert közben utaztunk pár tucat mérföldet…

– Ne rébuszokban beszéljetek – hördült föl Żółkowski. – Miféle díszletet vertél szét?

– Hát A kávéház díszletét – mondta Zdanowicz. – A harmadik felvonásra alig maradt belőle valami! Azt hittem, ki se jönnek majd…

– Ezért írta át a darabot a Mester – mondta Helena. – A második és a harmadik felvonás elejéről egy csomó mindent kihúzott, hogy ő lépjen először színre… és ha ő mégis játszik, a többiek is kijönnek majd.

– Bejött neki – mondta Żółkowska és megborzongott –, most, hogy beszélünk róla, megint kiráz a hideg…

Żółkowski az asztalra vágott:

– Beszéljetek már érthetően, az istenit neki!

– Na – mondta Helena –, próbáljuk meg összeszedni… Bár Fiszer jobban tudja, ő egész úton hazafelé szedegette össze a tényeket, nagyon fel volt izgulva…

– Fiszer nem is látta – mondta Żółkowska –, akkor is a vilnai barátaival lógott… a diákokkal.

Helena leintette és elmondta Żółkowskinak a darab tartalmát. A vígjáték Velencében játszódik egy téren, a színpadon a díszlet három házat ábrázol, egy kártyabarlangot, egy kávéházat, amely egyúttal fogadó is, meg egy borbélyüzletet. A kávéház tulajdonosa áldott jó ember, és megpróbálja kiszedni a hamiskártyások kezéből a rossz útra tévedt Eugenio nevű fiatalembert. Van aztán egy álgróf, aki egy táncosnőnek csapja a szelet, bár valójában könyvelő és nős; meg is jön álruhában a felesége… meg Eugenio felesége is botrányt csap… ebből aztán világos, hogy csupa veszekedés, bujkálás, kiabálás a darab, pénzt kérnek kölcsön, csalnak, hazudnak. A darab legjobb szerepe Don Marzio – őt játszotta a Mester –, unalmában pletykára éhesen hegyezi a fülét, érdeklődik, szaglászik, nem létező bűnöket talál ki és mond el fűnek-fának, mindenkit bemárt, besúg, feljelent, amíg a végén nem tisztázódik minden, és a pletykás, gonosz Don Marziónak el kell hagynia Velencét.

– Különben a darab ennél jobb – tette hozzá Helena –, ugyanis… ezt a Mester találta ki még odafelé… a gonosz Don Marzio nem tud akkora disznóságokat kitalálni gonoszságában, aminél nagyobbat a többi szereplő el ne követne. Szóval, meg van csavarva.

– Ez jó – mondta Żółkowski –, egyszer eljátszom.

– De nem ez a lényeg – folytatta Helena. – A Mester alaposan meghúzta a darabot… és azt javasolta Każyńskinak, hogy a felvonások között jó lenne katonazenét adni.

Zdanowicz megint felnevetett.

– Każyński megörült neki – csóválta a fejét Helena –, jó pont lehet; az orosz garnizon parancsnoka azonnal belement, ő is beírhatta a jelentésébe, hogy az orosz fúvósok felléptek a lengyel színház előadásán… Bogusławski csak azt kötötte ki, hogy a varsói színészek is beöltözhessenek orosz katonazenésznek… Każyński belement, ez nem fellépés, a társulata nem hőböröghet ellene.

– Malinowski nem vállalta – mondta Zdanowicz –, hogy ő cári egyenruhában…! Kikérte magának. Különben sem nézett meg egyetlen előadást sem, ivott a vilnai lengyelekkel, és a hazát siratta… Úgyhogy ketten maradtunk, Nacewicz meg én. Nacewicz végig egyetlen kortyot sem ivott…

– Szörnyű volt szegény öreg – mondta Żółkowska –, odafelé eszébe jutott, hogy Aniela hátha Vilnába szökött, és ott találkozhat vele, Vilnába érve már biztos volt benne, hogy ott van a lánya, és hogy ő isteni sugallatra ment a turnéra, és minden este várta, hogy Aniela betoppan. Ezért nem ivott szegény. Nem akart részegen találkozni vele…

– Hazafelé azt hajtogatta – mondta Helena –, hogy mire hazaér, Aniela már várja.

– Nem várja – mondta Żółkowski.

– Nem sok van már hátra az öregnek – mondta Żółkowska –, egészen sárga, a szeme, a bőre, mindene… és reszket a keze még álmában is…

– Szóval – mondta Zdanowicz – Nacewicz nem volt részeg, és lehetett rá számítani. A Mester ugyanis azt kérte, hogy szünetekben, amikor bevonulunk a katonazenekarral, a hátuk mögött romboljuk szét a díszletet… de úgy, hogy ne lehessen helyrehozni… De úgyse tudták volna megjavítani, nem bocsátották le a kortinát, változás nincs, végig ugyanaz a díszlet… a díszletezők előadás előtt elmentek… és amit mi egyszer szétverünk, az szét van verve.

– A Mester azt kérte, hogy… – álmélkodott Żółkowski.

– Azt – mondta Zdanowicz. – Hogy romboljuk szét a díszletet. És ami az első szünetben még megmaradt, azt verjük szét a második szünetben.

– És megtettétek?!

– Mi az hogy! Azt a pár deszkafalat igazán nem volt kunszt ledönteni. Nacewicz beleadta minden keserűségét…

– Egy pillanat – mondta Żółkowski hitetlenkedve –, hogy volt ez? A második felvonásra már nem volt díszlet? És a közönség? A színészek?

– Az első felvonás normálisan lement – vette vissza a szót Helena –, semmi különös… hacsak az nem, hogy az igazgatói páholyból hiányzott Każyński. Később derült ki, hogy a Mester előadás előtt leitatta, és végig az irodájában horkolt a földön… Mi se tudtuk, mi lesz, nekünk nem szóltak, Mariával a kakasülőről néztük…

– Ugyanis – mondta Zdanowicz – a Mester megtiltotta, hogy bárkinek szóljunk a dologról.

– Na, és akkor jött a szünet – folytatta Helena –, nem ment le a kortina, azonnal bejött a zenekar, nagy csinnadratta, a nézők erre bent maradtak, őket is váratlanul érte, ilyet még nem láttak. Mi már majdnem kimentünk… de Maria észrevette, hogy Nacewicz veri a cintányért…

– Én egy dobot kaptam – mondta Zdanowicz.

– Ezt nem értettük – mondta Żółkowska –, és fentről lehetett látni, hagy ők ketten hátramennek… és mahinálnak valamit… akkor már éreztük, hogy lesz valami… és amikor a zenekar kivonult, peckesen, csinnadrattával, egyszerre hörgés a nézőtéren, a kártyabarlang meg a fogadó össze volt rombolva…

– De azonnal berohant a színre a Mester – mondta Helena izgatottan –, jelmezben, Don Marzióként, és mondani kezdte a szövegét, mintha mi sem történt volna…

– És folytatódott a játék – mondta Żółkowska, és felugrott a székéről –, kijöttek a többiek, botladoztak a törmelékben, kétségbeestek, kibámultak a nézőtérre, de a Mester intett nekik, hogy játsszanak, és mondta, mondta a szövegét, azokba belefagyott a szó, borzalmas csönd volt a nézőtéren… és a színészek összeszedték magukat, és folytatták… mintha mi sem történt volna… mintha állnának a díszletek…

Żółkowskának könnyek jelentek meg a szemében.

– Mi azalatt – mondta Zdanowicz – az orosz zenészekkel piáltunk a büfében, a Mester megvendégelte őket… mind a két szünet után…

– Fantasztikus hangulatban ment le a második felvonás – mondta Helena –, mi Mariával egymás kezét szorongattuk… A színészek csaknem zokogva mondták a szövegüket… lapos, normális szöveg… Csak a Mester nem látott, nem hallott, játszotta a gonosz, pletykás Don Marziót…

– Irtózatos taps volt a felvonás végén – mondta Żółkowska, és remegett –, a közönség nem értette, mi történt a díszlettel, de ez a hősi erőfeszítés… szurkoltak a színészeknek, hogy végig tudják játszani…

– És megint kijött a zenekar – mondta Helena –, és csinnadratta…

– A nézőtéren fütyülés – mondta Żółkowska –, azok fújják…

– Kijöttünk – mondta Zdanowicz –, a zenészek nem is vették észre, felálltak a rivaldánál, fújták, mi meg, Nacewicz meg én, szétvertük a kávéházat is.

– Még ki se vonultak – mondta Helena –, amikor berontott Bogusławski…

– Mert a harmadik felvonás is vele kezdődött – szólt közbe Żółkowska –, így húzta meg a darabot…

– És mondani kezdte a szövegét – mondta Helena gyorsan –, de akkor már semmi sem maradt a díszletből… és a többiek már hasra is estek a deszkákban, amikor kijöttek… teljesen kétségbe voltak esve, de játszottak… mintha lenne még díszlet, kávéház, kártyabarlang, borbélyüzlet…

– Elképesztő – mondta Żółkowska borzongva –, mi történt a szöveggel… már a felvonás elején, a Mesternek olyasmi volt a szövege, hogy „jöjjön hozzám”, mármint az álgróf, „jöjjön hozzám, beszéljen velem, mint úriember az úriemberrel, mert soha senki nem tud meg semmit, mert én úgy ismerem a dörgést errefelé, mint senki más”, és körbemutatott, hát egészen borzasztó volt… ezt most nem is tudom elmondani… körbemutat a romos színpadon… és a közönség látja, amit ők nem… Irtóztató… később, erre világosan emlékszem, van egy rész, semmitmondó szöveg, azt mondja Don Marzio: „Szép idő van”, erre a rendőr, aki jön, szintén azt mondja: „Szép idő van”, kávét rendel, a kávés bemegy a romhalmazba… azt mondja a rendőr: „Szép idő járja mostanában”, mire Don Marzio: „De már nem tart sokáig”, mire a rendőr: „Nem baj, most szép”, mire a Mester: „Amíg szép, addig kell élveznünk”, ez valami borzasztó volt, én bőgtem… és a közönség is…

– A végén – mondta Helena és nevetett – van Don Marziónak egy monológja, akkor már kiutálják a városból… körülbelül azt mondja, hogy elköltözik ebből a városból, ahol mindenki boldogan él, mindenki szabad, béke van, nyugalom, szórakozás, és mindenki bölcsen rendezheti be az életét, okosan, becsületesen… Én vinnyogtam a röhögéstől!

– Én bömböltem – mondta Żółkowska, és fehér volt az ajka.

Csönd támadt.

– Értem – mondta végre Żółkowski elképedve. – De hát ezért tényleg Szibéria jár!

– Látod, hogy semmi bajunk – mondta Zdanowicz. – Nem volt senki a méltóságok közül… Rimszkij-Korszakov, a gubernátor, csak a Saul-t látta a Mesterrel… vígjátékot nem néznek meg… a kritikusuk se volt ott, mert megsértődött…

– De hát biztosan voltak ott spiclik! – kiáltotta Żółkowski.

– Biztosan – mondta Zdanowicz. – Gondolod, hogy utánunk nyúlnak Varsóba? De hát mi nem is csináltunk semmit… összedőlt a díszlet… én letagadom, hogy hozzáértem bármihez!

– Rossz színészek játszották – mondta Żółkowska –, az első felvonásban még kárörömmel néztem őket… hogy milyen rossz színészek… de a második felvonásban, amikor kínlódtak… szerencsétlenül bukdácsoltak… és megpróbálták fenntartani a játék látszatát…

– Nem fognak írni róla – vélte Helena –, szépen elhallgatják. Írják meg, hogy a Mester a pofájukba vágta: loholnak a kis ügyeik után, és közben semmit sem vesznek észre? Csencselnek, csempésznek, mint mi, és közben nincs is már meg a városuk?

– Dehát a közönség, a közönség mit szólt? – kiáltotta Żółkowski.

– Nem nagyon tudták. Kitapsolták a színészeket, igen. De mindenki meg volt zavarodva. Csak a Mester nem, az még a taps közben sem vett tudomást a romba dőlt díszletről. Hrehorowiczówna sírt a színpadon, azt lehetett látni. Teljesen ki volt készülve. Zdanowicz szerint a zenekar egyáltalán nem vett észre semmit, különben is berúgtak már. Helena és Żółkowska berohant az öltözőkbe, a színészekkel nem lehetett beszélni, tébolyultan néztek maguk elé vagy hisztérikusan sikoltoztak. Każyński tökrészegen aludt a földön, nem lehetett életet verni belé. Bogusławski eltűnt valahová.

– Másnap reggel indultunk haza – mondta Zdanowicz –, addigra Fiszer meg Malinowski is hallott már róla, tehát a városban elterjedt… De hogy micsoda? A Mester rosszul volt… hogy kikészült a gyomra vagy micsoda… meg fájt a feje, ő nem mondott semmit…

– Csak megjátszotta – állította Helena –, egyszerűen nem akart beszélni róla.

– Éjszaka pakoltunk – mondta Żółkowska –, mi nem tudtunk vilnaiakkal beszélni.

– Fiszer volt a legjobban kiborulva – emlékezett Helena –, egy kocsiban jöttünk haza, a haját tépte, hogy pont ezt az előadást nem nézte meg… éjszaka a diákokkal piált, van valami barátja, Zan, ott jár egyetemre, annak a lakásán ittak, és oda tódultak fel a többiek az előadás után, azok mesélték el nekik… Nem tudom, mit meséltek.

Kis csönd után Żółkowska azt mondta:

– Talán nem is igaz az egész… mintha álom lett volna. Mintha el se utaztunk volna Varsóból… itt minden ugyanaz…

– A Mester a másik kocsiban jött – tette hozzá Helena –, talán nektek mondott valamit…

Zdanowicz a fejét csóválta.

– Nacewiczet próbálta megnyugtatni egész úton – mondta –, Malinowski kérdezgette, mi történt, de csak legyintett… Hülye vicc volt az egész. Nem?

– Sátáni ötlet – mondta Żółkowski és összerázkódott. – Hát, ilyet… nem igaz. Miért nem mentem veletek?!

– Te se játszhattál volna – mondta Żółkowska.

Ezalatt Bogusławski otthon fáradtan és összetörve pakolta ki a holmiját. Nem kellett összeszámolnia a pénzét, hogy tudja, a vendégjátékra ráfizetett. A magas gázsit az utolsó fityingig felélték a többiek; arról szó sem lehet, hogy a házából kisszínházat építsen.

Mariannától értesült a varsói hírekről. Aniela nem jött vissza, semmi hír róla. Ledóchowska Karlsbadban vagy Marienbadban lehet, írt egy levelet Prágából Truskolaskának. A nyáron Osiński nekifogott a színház felújításának, egyelőre szemét szemét hátán, a kőművesek bére felment napi öt forintra, mert közben egész Varsóban építkezések kezdődtek, úgyhogy munkáshiány van; a kőművesek egy héten csak két-három napot dolgoznak, abból megélnek, a többi napon isznak és verekszenek.

– Meg akarod még csinálni a Kínkastély-t? – kérdezte Marianna.

– Jó lenne – mondta Bogusławski.

– Azért kérdem – mondta Marianna –, mert a Radziwiłł palotát nem fogod megkapni… Felújítják és a helytartónak adják.

– Igen?

– Találkoztam Niemcewiczcsel, ő mondta. Hatmillióba fog kerülni…

Bogusławski felegyenesedett a ládánál. Kis hallgatás után elmosolyodott:

– Ezt én intéztem el Zajączeknek, hálás lehet nekem. Ha én nem akarok ott játszani, hagyták volna romokban.

– A nagyhercegnek a Belwedert fogják felújítani – mondta Marianna –, biztosan azért, hogy eggyel több palotája legyen, mint a helytartónak.

Bogusławski vállat vont.

Két hete, augusztus 15-én, Napóleon névnapján nagy volt a csendőri készültség, több század katonaság cirkált a Miodowán, de nem történt semmi, mesélte Marianna, aztán elment a fiához.

Bogusławski már kora este lefeküdt, de nem tudott elaludni. Fejfájás és fülzúgás kínozta, a zúgást se fejrázással, se piszkálással nem tudta megszüntetni. A zúgás még Vilnában kezdődött, úgy gondolta, a klíma okozta.

Álmatlanul feküdt hajnalig. Vilnai epizódok kavarogtak benne, végül is nem volt rossz, játszhatott. A kávéház-ért még megkaphatja a magáét, de akkor is megérte. Csak az a kár, hogy a varsói közönség nem látta. Jobban értették volna, és nem merülne el az egész nyomtalanul.

Mint álmatlan éjszakái után mindig, most is sokáig borotválkozott reggel, alaposan megmosdott a kályhán melegített vízben, és a hosszadalmas szertartás után aránylag frissen toppant be a színházba.

A kocsmában megtudta, hogy Osiński csődbe jutott. A zenészek nyárra csak fél fizetést kaptak, emiatt Różyczka, az egyik első hegedűs, és Kőnig, a kürtös, felmondott. A többiek pereskedni akarnak a direktorral. Úgy hírlett, hogy a színészek szeptemberi gázsiját Osiński kénytelen lesz visszatartani egy-két hétig.

– Elég nagy baj – mondogatták a kocsmában –, ilyen árak mellett…

Kiderült, hogy pár hét alatt elképesztően felment az élelmiszerek ára, ilyen magas még a legrosszabb háborús években sem volt.

Azt senki sem tudta pontosan, mennyi Osiński deficitje, de százezer körüli összegről beszéltek, állítólag Unicki locsogta ki pár napja.

Ezt Bogusławski nem hitte, hat éve neki volt százezer adóssága, de az hét év alatt halmozódott fel fokozatosan. Mindenesetre nem mondott semmit. Ha Osiński bajban van, az csak jó lehet. A direktornak nagyobb szubvenciót kell kérnie, nyilván megkapja, az Ikszek nem akarhatják, hogy kormányzásuk idején szűnjön meg a Nemzeti Színház. Többen fognak beleszólni az irányításba, minél többen vannak, annál zavarosabb a helyzet, hátha kisül belőle valami.

Osiński nem az az ember, aki ilyen helyzetben meg tudná őrizni a fejét.

Megnézte a színpadot. A tatarozás nem fejeződött még be, az emelők és forgók egy része szét volt szedve, az új gépeket még nem építették be. Csak a nézőtér felújítása készült el, a padokat kidobták, helyükre piros bársonnyal borított karosszékeket állítottak. Osiński minden állóhelyet megszüntetett, a színház befogadóképessége legalább százzal csökkent.

– Ilyenkor nagy baj van – mondta a Mester Zielińskinek, aki a munkásokkal a süllyesztőt igyekezett összeállítani. – Ahol kényelmesek a székek, ott többé nem lehet játszani. Az az igazi színház, ahol a nézők egymás hegyén-hátán tolonganak, és boldogak, ha legalább a fél színpadot látják… Ahol a néző kényelmes székbe süpped, onnan nem megy ki senki, és nem bukik meg az előadás soha… A régiek azért írtak olyan pompás darabokat, mert a nézőt bent kellett valahogy tartani… minden jelenetben új feszültséget kellett teremteni… Mi azért írunk rossz darabokat, és azért játszunk kényelmesen, mert tudjuk, hogy a néző lusta, és nem áll föl a székéből, legföljebb elalszik. A kényelmes szék a színház halála.

Zieliński nem figyelt oda, rákiabált az egyik munkásra.

Bogusławski később a kocsmában Żółkowskitól és Rivolitól azt is megtudta, hogy a bérlők nagy része nem újította meg a páholyát, úgyhogy Osińskinak már nemcsak az a gondja, hogy nem tud sorozatban játszani előadásokat, hanem a premierek is veszélybe kerültek.

– Kínos – vigyorgott a Mester.

Żółkowski A kávéház előadása iránt érdeklődött.

– Kipróbáltam valamit – mondta Bogusławski kitérően –, hatott. Hátha jó lesz valamire egyszer.

Többet Żółkowski nem tudott kihúzni belőle.

A kocsmában lézengők rosszkedvűek voltak és hallgatagok. Csak az keltett némi érdeklődést, hogy Napóleon állítólag megszökött Szent Ilonáról, és most álruhában, álnéven, parókában Berdicsevben bujkál, bizonyos Grzegorz Jarmutowicz kupecnél.

A rossz hangulatot fokozta, hogy még nem volt műsorterv az őszi évadra, és senki sem tudta, miben fog játszani, ha egyáltalán színpadra jut. Aszpergerowa és Szczurowska közösen szidta a ki tudja, milyen vidéken élvezkedő Ledóchowskát, szerintük Osiński miatta nem tudott műsortervet összeállítani.

Eltelt néhány nap, Bogusławski passzívan ücsörgött a kocsmában a többi lézengővel, a vendégjátékot már kipihente, most kellene szervezni, sürögni, előkészíteni az évadot, de hát nem ő az igazgató. Részben kárörömmel, részben felháborodva vette tudomásul, hogy a vejének sejtelme sincs, mennyire döntő az évadot megelőző hangulat. Bogusławski idején elképzelhetetlen lett volna, hogy szeptember első napjaiban ne próbáljanak megfeszített erővel a színpadon, a próbaszínpadon, lakásokban, öltözőkben, mindenütt. Ha Osiński nem tud fizetni, legalább ígérgetne fűt-fát, legalább megvalósíthatatlan terveket szellőztetne, valamit, akármit! Osiński előbb-utóbb belebukik a színházba, ez jó; de addigra általános lesz a morális hanyatlás; mire visszakapom a színházamat, gondolta Bogusławski, már nem lesz érdemes visszakapnom.

Bogusławski ücsörgött a kocsmában, s bár nem tett semmit, a jelenléte megnyugtatóan hatott a színészekre. A Vilnából hazatértek, hála Bogusławski bőkezű ajándékának, tüntetően a Mesterhez húztak; Bogusławski mindenesetre megmondta nekik, hogy a vilnai előadásokról szíveskedjenek befogni a szájukat. De például Werowski, Osiński kegyeltje is odaült az asztalához, majd Szczurowski követte, panaszkodott, és demonstratívan körbe-körbepillantva, látják-e a Mester társaságában, egy egész délutánon át recsegő basszusát kieresztve untatta. Elsner is összeszedte magát, és odaült az asztalához. Bogusławski megsajnálta, és szokatlanul baráti hangot ütött meg. Semmi fontosról nem beszéltek, negyedóra múlva Elsner mégis felszabadultan állt föl az asztaltól, boldognak látszott.

Csak nem bocsátotta meg nekem Konstancját? – gondolta Bogusławski.

Az Osiński-tanítvány Zawadzki, az égő szemű új szerzemény megkérte a Mestert, elemezné, ha ideje engedi, a Nők iskolájá-t, amit Bogusławski meg is tett a kocsma nyilvánossága előtt. Zawadzki égő szemmel, ihletetten hallgatta.

Bogusławski nem tulajdonított akkora jelentőséget ezeknek az apróságoknak, mint a hírekre és rémhírekre éhes társulat. A csőd még nem elég, hogy a színészek valóban mellé álljanak. A zenészekre nem lehet számítani, hiába háborognak egyesek, Varsóban túl sok zenészt képeztek az utóbbi harminc-negyven évben, és az udvari magánzenekarok elsorvadásával, az opera hanyatlásával a legjobbak is pótolhatóvá váltak.

Voltaképpen a Mester sem tudott volna mit kitalálni Osiński helyében, ha nincs pénz, akkor nincs pénz; legföljebb, a színészek ismeretében, blöffölne, amit Osiński nem képes megtenni. Osiński legnagyobb baja, gondolta Bogusławski, hogy fél a színészektől, mert nem ismeri őket.

Félhetne jobban is, jutott eszébe, és Żółkowskit meglátva a kocsmában, egyszerre mesélni kezdett a lányáról, Rozaliáról, a direktor úr feleségéről. Többen odafüleltek, Żółkowski viccet szimatolva leült hozzá.

– Na és aztán felcseperedett a lányom – jutott el a lényeghez a Mester –, és mindenféle férfiak jártak hozzá… én már be se mertem nyitni a szobájába, mert ki tudja, kit találok nála…

– Hja bizony – kontrázott Żółkowski –, emlékszem… éppen hogy megúsztam…

– Igen? – háborodott fel Bogusławski. – Hát neked is volt vele viszonyod?

– Azt nem mondtam – visszakozott Żółkowski –, csak Rozalia szerette volna, nagy természete volt neki akkoriban…

– Én pedig azt reméltem, szűzen adom férjhez! – kiáltott fel fájdalmasan a Mester. – Egy apa számára a legborzasztóbb, ha lánya születik, én mondom nektek. De én gyanútlan voltam… mármint reméltem, hogy a lányom azért nem kurvul el teljesen…

Żółkowski hallgatott, várta, hova akar kilyukadni a Mester.

– Egyik nap – emlékezett vissza Bogusławski – elfeledkeztem arról, hogy talán nincs egyedül… hiszen az én kicsi lányom… én szoptattam…

Nevetés.

– És bementem hozzá jó éjszakát kívánni. Bemegyek, nézem, a lányom sehol, csak a meztelen lába kandikál ki egy úr alól. Ő sehol, csak a lába. Képzelhetitek, mennyire elképedtem! Az úr felugrott az ágyról, kiderült, hogy a lányom is alatta volt, nem csak a lába; hát ki volt az? Kicsoda? Mit gondoltok?

Nevek hangzottak el, Bogusławski a fejét csóválta.

– Alojzy tudja – mondta a Mester –, mert ő közben ott lapult a szekrényben…

Żółkowski egy pillanatra zavarba jött.

– Nézzetek csak rá – mondta a Mester –, még most is belepirul.

– Hajaj, bizony – mondta Żółkowski ugrásra készen.

– Na, Alojzy, ki ugrott fel a lányomról?

Żółkowski titokzatosan nevetett:

– Ne szólj szám, nem fáj fejem.

– Bizony – mondta a Mester –, voltaképpen nem is volna szabad elmondanom… baj lehet belőle…

– Nagy baj lehet belőle – kontrázott Żółkowski.

– Ki volt az? – érdeklődtek a többiek.

– Hát, amint megláttam – mondta Bogusławski –, a fejembe tódult a vér, kirohantam a pisztolyomért, visszarohantam, és ráfogtam az ifjúra…

– Én közben összeszartam magam a szekrényben – vallotta be Żółkowski –, mert a golyó a szekrényt is eltalálhatja… benne meg éppen engem…

– Én üvöltöttem, persze – mondta a Mester –, képzelhetitek, mennyire fel voltam háborodva…

– Én pedig imádkoztam – kapcsolt hirtelen Żółkowski –, hogy az illető vegye el Rozaliát, mielőtt a Mester lelövi…

– Na és elvette? – kérdezték nevetve.

– Elvette, hálistennek – mondta Bogusławski –, az úristen megóvott attól, hogy gyilkossá váljak.

A hallgatóság összesúgott.

Bogusławski elégedetten bólogatott.

Osińskit egy órán belül megüti a guta.

– Le kellett volna lőnöm – mondta később a Mester Żółkowskinak –, sok bajtól megszabadultunk volna. Kár, hogy sose volt pisztolyom.

– Nagy kár – hagyta helyben Żółkowski.

A többiek később arról beszéltek, hogy Zdanowicz váratlanul felmondott, mert nagy örökséghez jutott, micsoda szerencséje van, ejnye, ez a Zdanowicz.

Pár nap múlva Osiński valóban csak fél gázsit tudott fizetni. Unicki kifüggesztett egy írást, miszerint az intézkedés csak átmeneti, és a tatarozás elhúzódása és a költségek váratlan emelkedése miatt került rá sor; a társulat októberben megkapja a szeptemberi gázsi másik felét, és fizetésemelés is lesz. A zúgolódók között persze Bogusławski is ott volt, lázongásra azonban nem került sor, túl sokáig festették az ördögöt a falra, mindenki előre hozzászokott a várható méltánytalansághoz. A színészek szemmel láthatólag vigyáztak, mit beszélnek egymás előtt. Az áskálódások általános mellébeszélésnek adták át a helyüket, tartalmatlan, otromba viccelődés folyt. Bogusławski ezt mégsem várta. A kocsmában állandóan ott lebzselt Wąsikowski, majd Tobiasz Macrott is egyre gyakrabban megjelent, a színészek a legártalmatlanabb társalgást is félbeszakították a láttukra. Pár hónappal ezelőtt még nem tettek ilyenkor lakatot a szájukra.

A fizetés másnapján Wolski kirobbant. A litvániai visszavonulásról beszélt, élénk szavakkal ecsetelte, hogyan és milyen pokoli lassúsággal fordult ki egyik társának bele a hóra. Majd sírva fakadt, az egy és oszthatatlan Lengyelországot szólongatta, mintha az bármelyik pillanatban beléphetne a kocsma ajtaján. A többiek nem szóltak semmit, Wolski a légüres térben abbahagyta a sírást, és fáradtan kivánszorgott a kocsmából. Tobiasz Macrott szorgalmasan teázott.

– Igaza van! – kiáltotta Malinowski, és társakra nem lelvén, ő is kiment.

Másnap Wąsowicz kisírt szemmel támolygott be: a bátyja tegnap felakasztotta magát.

– Napóleon testőre volt szegény – mondta Wąsowicz, a lecsúszott gróf bambán –, és lila volt.

A hír felvillanyozta a színészeket, kikérdezték Wąsowiczot, hogyan festett a hulla, mennyire lógott ki a nyelve, mekkorára dülledt a szeme, felállt-e a hímvesszeje, mert ilyenkor, mondják, feláll.

– Nekem kellett volna meghalnom! – üvöltötte Malinowski. – Mindenki helyett nekem kellett volna megdöglenem! Mert ha én pusztulok, pusztul egész Lengyelország!

Valahogy nem tudtak nevetni rajta, Malinowski őszintén üvöltött.

Aszperger a feleségéhez bújt, aki könnyes szemmel simogatta.

Marianna aznap délben költözött haza a fiától, fáradt volt és rosszkedvű. Délután váratlanul beállított Ignacy.

– Mi az, nem bírod ki az anyád nélkül? – morogta Bogusławski.

Ignacy mintha alva járt volna. A díszegyenruháját viselte, daliásan kellett volna festenie benne.

– Azt hiszed, a díszegyenruha erőt ad, mi? – kérdezte Bogusławski gúnyosan.

Ignacy a konyhában az anyjának segített halat pikkelyezni. Bogusławski fent a szobában megint a kéziratok között turkált idegesen. Este Ignacy megkérdezte, nem maradhat-e náluk éjszakára.

– Mi lesz a kölyköddel? – kérdezte Bogusławski.

– Vigyáz rá az apósom – mondta Igancy –, amióta visszajött Vilnából, a gyerek a mindene.

– Részeg?

– Nem.

Bogusławski morgott valamit, ha annyira maradni akar, hát maradjon.

Ignacy lent aludt a konyhában. Reggel magára öltötte az egyenruhát, aztán eszébe jutott, hogy így nem mehet be a kaszárnyába, hiszen a díszegyenruha van rajta, rohant hát haza átöltözni.

Marianna megkérdezte, aludhat-e Ignacy máskor is náluk.

– Valami baja van. Furcsán viselkedik – tette hozzá.

– Mást is ott hagyott már a felesége – mondta Bogusławski. – Azóta igazán felszedhetett volna magának valami kurvát.

Marianna kis hallgatás után mondta:

– Már nem is gondol Anielára. Az éjjel azt mondta, úgy érzi, mintha meg se nősült volna. Az utolsó négy évet nem tartja igaznak.

– Hogyhogy nem tartja igaznak?

– Hát mintha meg se történt volna…

– Persze. Napóleon győzött, és a francia trónt a lengyeleknek juttatta, mi?

– Szüksége van ránk. Végül is a fiad…

– Rám csak ne legyen neki szüksége.

Bogusławski a fia felmenőit szidta, aztán vállat vont.

– Néha alhat itt… De ebből nem csinálunk rendszert! Micsoda pipogya egy fráter! Csak tudnám, kitől örökölte!

Savanyúan nézett az asztalon ismét ott tornyosuló kézirathalomra.

– Tőlem – mondta, kevéssé derűsen. – Húsz kiló saláta. Az életművem. Ha valaki csak egyszer adna érte egy húszast…

Elhallgatott, az orrát vakarta.

– Nem kellene kiadatnom ezt az egészet? – kérdezte hirtelen.

Kirohant az ajtón, aztán visszarohant a kabátjáért.

– Nagy ötlet! – kiáltotta és elviharzott.

Este hahotázva egy halom pénzt csapott az asztalra, az ámuló Marianna elé.

– Hogy én erre korábban nem gondoltam! – dühöngött a Mester ragyogva.

Glücksbergnél, a kiadónál járt, és felajánlotta, hogy nála adatja ki a drámáit és a fordításait. Van belőlük nyolcvan, ennek legalább a fele érdekelheti a nemzetet.

– És erre Glücksberg, képzeld – mesélte Bogusławski –, azt mondta: rendben van. Azt mondta, hogy rendben van! Sánta, kopasz, vörös ember, igazi talmudista, de lengyelebb a lengyeleknél, és még ő kezdte nekem magyarázni, hogy az én kézirataim, hogy az felbecsülhetetlen nemzeti érték. Azonnal csinált egy költségvetést, én várok, ő számol, morfondírozik, aztán szabadkozva elém tolja, hogy hát őneki, sajnos, óvatosnak kell lennie, ugyebár. Nézem a számokat, káprázik a szemem. Mert ha egy könyv általában öt-hatszáz példányban jön ki, és egy kötet húsz zlotyba kerül vagy valamivel többe, és a kiadó egy íven legalább húsz-huszonkét zlotyt akar keresni… mert közben azt számolgattam, hogy az aranyszívű Glücksberg esetleg megfizeti a harminc zlotyt is egy ív fordításért… holott egy regény ára hat-hét zloty… tudod, mennyit hozott ki nekem?

Marianna nem értette a számok összefüggéseit, nemet intett.

– Egy kötetért… százhúsz zlotyt!

– Mennyit?

– Százhúszat!

– Hát az nem sok…

– Nem én kapok ennyit, hanem ennyiért fogja eladni!

Marianna elképedt:

– Ennyiért senki se fogja megvenni.

– Dehogynem. Ide nézz!

Bogusławski gyűrött papírlapot húzott elő és hadonászott vele.

– Tizenöt kötetre tervezi, egy kötetért hatvanat kér az előfizetőktől, negyven előre, húsz a megjelenés után… Aki nem fizet elő, a duplájáért veheti meg… A kiadás, a nyomda, a terjesztés, egyebek, adó, mindez összesen hetvenezer zlotyba kerül Glücksbergnek, ennyit hozott ki, nem tudom, ő biztosan ért hozzá. De ha egy kötet százhúsz zlotyt hoz, mint állítja, az ezer példányt számolva százhúszezer, marad tisztán ötvenezer… Glücksberg csak húsz százalékot kér, nem fantasztikus? Tehát keresek tisztán negyvenezret… munka nélkül!

– Az előbb azt mondtad, hogy az előfizetők csak hatvanért…

– Az csak az induláshoz kell. Glücksberg azt mondta, ha legalább kilencszáz előfizető jelentkezik, ő egyszerre három kötettel indul… Majd gyűjtünk előfizetőket… Amikor éppen nem játszom, végigjárom az országot… Majd a vagyonos nők fizetnek.

Az asztalon heverő pénzbe túrt.

– Ötezer előleg. Benyúlt a fiókjába, és leszámolta. Csak úgy. És még ő volt megtisztelve! Te nem örülsz?

– De igen – mondta Marianna –, örülök… Azt hiszem, éjszaka Ignacynál alszom. Nem baj?

– Menj, ahová akarsz – mondta Bogusławski dühösen. – Itt mindenki csak ahhoz ért, hogy azt a kis örömöt, ami jutna, hogy azt is elvegyék az embertől.

– Ne haragudj…

– Mars a fiadhoz! – ordította Bogusławski.

Bogusławskinak éjszaka eszébe jutott, hogy a Glücksbergtől kapott előleget szét kellene osztani a színészek között. Ő pótolja a fél gázsit, ha már Osiński nem tud fizetni. Jó kis hecc lesz, gondolta elégedetten.

Az akciót szépen megtervezte. A pénzt Marianna viszi be a pénztárosnak, Uszyński úrnak azzal, hogy ismeretlen színházrajongó küldi. Mariannával elpróbálta a jelenetet, Marianna igazán bájosan adta a pénztárost alakító Bogusławski kezébe a pénzt. Ebben a pillanatban majdnem elúszott a jótékonyság: Bogusławski annyira beleélte magát Uszyński szerepébe, hogy eszébe jutott: a pénzt el kell sikkasztania. Amikor Marianna követelte, hogy a pénztáros úr adjon írásbeli bizonylatot az összeg átvételéről, Bogusławskinak majd megszakadt a szíve, hogy meg kell válnia az ötezer zlotytól.

A próbából tanulva Bogusławski megbeszélte Żółkowskival, hogy véletlenül éppen akkor tűnjön fel a pénztár környékén, amikor Marianna átadja az összeget Uszyńskinak. Żółkowski jót nevetett, és időben érkezett. Uszyński elképedve számolta át az összeget, és csakugyan nem akart átvételi elismervényt adni Mariannának. Neki ezt még meg kell beszélnie Unicki titkár úrral. Marianna a bámészkodó Żółkowskinak is elújságolta, hogy ismeretlen személytől postán kapta a pénzt, Żółkowski loholt a kocsmába, és odacsődítette a társulatot. Mielőtt Uszyński értesíthette volna Unickit, a színészek már az alagsorban tolongtak.

Bár az ötezer zloty nem pótolta a fél gázsit, a siker teljesnek volt mondható. Az összeg még aznap Bautz úr zsebébe vándorolt. Bogusławski aznap természetesen nem ment be a színházba.

Bogusławski otthon eljátszotta Mariannának, mi folyik most a kocsmában, és ragyogott.

– Kell a fenének az életművem kiadása – mondta –, ami elmúlt, elmúlt, de én játszani fogok.

Osiński másnap hívatta.

A csecsemőképű direktor pár hónap alatt még jobban megőszült, és tekintélyes pocakot eresztett. Felpuffadva, szuszogva, üveges szemmel bámult az íróasztal túlsó partján helyet foglaló szikár Mesterre. Unicki felszolgálta a teát, majd nesztelenül eltűnt.

– Arra gondoltam – szólalt meg Osiński –, hogy felléphetnél a Horatius-ban. Sabinát Żółkowska játszaná, Curiatiust Werowski, az ifjú Horatiust Szymanowski…

Osiński elhallgatott, látszott, hogy fegyelmezi magát.

Bogusławski mérlegelte a helyzetet. Nyilván az öreg Horatius szerepéről van szó. Már játszotta, és nem sok kedve volt hozzá, nem valami nagy szerep, viszont az öreg Horatius tekintélyes, méltóságos nemzetatya, az Ikszek semmiképpen sem támadhatják meg, ha eljátssza.

– Szívesen – mondta végül.

– Örülök – mondta Osiński. – Egyikünknek se jó, hogy az Ikszek ennyire rád másztak… Nekem se volt jó, hogy az egyik színészemet… a legnagyobb színészemet becsmérelték.

– Rossz lehetett – hagyta jóvá Bogusławski, és kortyintott a teából.

– Én igyekeztelek védeni – mondta Osiński, és maga is elhitte. – De a többiek… én pedig, hiszen tudhatod, mennyire kritikus hely ez a szék, amiben ülök… mindenfelől ráncigálják az embert.

– Bizony – mondta Bogusławski részvéttel.

– Borítsunk fátylat a múltra – javasolta Osiński. – Én mindent megteszek érted, ha te nem csinálsz hülyeségeket… mi szükséged arra, hogy Rozaliát ellenem hergeld? Mégiscsak a lányod!

Bogusławski bólogatott.

– Néhány hét múlva – folytatta Osiński óvatosan – talán sikerül valami pénzt kapnom… most az Ikszeknek sincs, elmegy a helytartó palotájára… meg a Brühl palotára, felújítják a nagyhercegnek… a Belwedert is helyrepofozzák neki… és nagyon sokba kerül az út, amit a cárnak építenek… de ha túlleszünk Sándor látogatásán, megkapom a felemelt szubvenciót… akkor visszafizetem, amit kölcsönadtál tegnap. Amit szétosztottál a színészek között.

– Jó – mondta Bogusławski.

Osiński fellélegzett.

– Én lemondtam – közölte –, de az Ikszek nem fogadták el.

– Nem veszik meg a színházat? – érdeklődött Bogusławski.

– Nem – mondta Osiński, és elhallgatott.

Bogusławski sajnálkozva csóválta a fejét.

– Pedig mennyivel könnyebb életem lenne – sóhajtotta Osiński. – Kínlódom ezzel a színházzal, ráfizetek, rámennek az idegeim, a magánéletem, az életművem… amióta ebben a székben ülök, egyetlen sort se tudtam leírni!

Bogusławski megértően bólogatott.

– Ha csak egy kicsi időm lenne, befejezném a poémámat! Kétezer sor megvan már belőle, de hogyan mélyedjek el benne, így, ilyen körülmények között?! Megállapodtam a kőművesekkel, szétverték a színházat, és akkor új követeléssel álltak elő, a lefixált összeg háromszorosát kérték! Ha nem fizetek, elvonulnak máshová. Mit tehettem volna?

– Még ilyet! – mondta Bogusławski.

– Ha nem érezném a felelősséget, hogy a Nemzeti Színház, az egész lengyel kultúra az én vállamat nyomja… az a baj, hogy olyan vagyok, mint te, csak az ügy, az Ügy érdekel, ha belepusztulok is.

Osiński keserűen elmosolyodott:

– Aztán majd egy firkász öt perc alatt leken egy süket nekrológot. Hát ezért küzdünk, vérzünk, kínlódunk egész életünkben.

Bogusławski bólogatott. Teljesen elhülyült, gondolta.

– Ne csinálj marhaságokat – nézett Osiński könyörögve a Mesterre. – Egy csomó bizalmas jelentés érkezett Vilnából… nem tudom, mit műveltél, de borzasztóan kínos lehetett volna, ha szerencsénkre nem jön megint a cár… most nem akarnak ügyet csinálni belőle… de ha nincs ez a véletlen, ez is az én hátamon csattant volna!

– Ne haragudj – szabadkozott Bogusławski –, nem tudtam, hogy neked ártok vele.

– A Klingsberg is micsoda kínos melléfogás volt! Ha nem írok róla én, ha nem vágom le, ha nem eszmélek előbb, mint Novoszilcov és a bandája, ha nem fogjuk ki a szelet a vitorlájukból, bezárhatták volna a színházat! Így viszont elértem, hogy te ma is játszhass, és Novoszilcov nem jelenthette a cárnak, hogy Bogusławski lázadást szít az impérium ellen! Mert mi magunk ítéltük el. Érted? A helyzet elképesztően delikát…

– Nem kéne annyira félni a botránytól – vélte Bogusławski –, a színháznak minden botrány jót tesz.

– De nem itt! – kiáltotta Osiński. – Egy ország, egy nép van ránk bízva, felelősen kell mérlegelnünk minden lépésünket… Nem tudnád visszahívni Ledóchowskát? – kérdezte hirtelen.

– Fogalmam sincs, merre jár – mondta Bogusławski őszintén.

– Nem tudod?

– Nem. Talán Morawskit kellene megkérdezni…

– Morawski elment Párizsba.

– Hátha Trusia is ott van.

– Nem hiszem – morogta Osiński. – Ez a szörnyű, látod, az Ikszek között is ilyen szeszélyes, dilettáns, meghízhatatlan szörnyetegek vannak, mint ez a Morawski. Csak egyszer mondanák meg az Ikszek pontosan, mit várnak tőlem.

Szerencsétlen csinovnyik, gondolta Bogusławski Osińskira pislantva.

Túl bőkezűen bánok az érzelmeimmel, dorgálta meg magát azonnal.

– Ha akarod – mondta Osiński, hirtelen támadt nagylelkűségi rohamában –, a Horatius után eljátszhatsz egy Molière-t is. Kudlicz próbálni kezdi a Fösvény-t, azt engedték… a többi darabot még nem hagyták jóvá… ezek most hónapokig ülnek minden akta fölött, mindenki retteg… Wojciech! Működjünk együtt! A színészek a fejünkre fognak nőni, a tiédre is.

Kongatott az íróasztalán fekvő harangon, Bogusławski most vette észre, új szerzemény. Osiński utasította Unickit, hozzon még egy teát.

– Beszélj Fiszerrel – kérte aztán Osiński. – Elképesztően szemtelen, a jelenlétemben a színházamat szidja, és semmit se tehetek ellene, Niemcewicz oltalma alatt áll… akinek én adom elő a rosszabbnál rosszabb darabjait sorozatban, ezreket fizetek neki, ő meg…

– Beszélek Fiszerrel – ígérte meg Bogusławski.

Unicki behozta a teát, kisurrant.

– Ha te meg én összefogunk – suttogta Osiński –, minden nehézség ellenére óriási, európai színvonalú színházat csinálhatunk…

Felugrott, a szekrényből elővett egy kéziratot.

– A Horatius új fordítása – mondta felindulva –, átírtam majdnem az egészet, két évig dolgoztam rajta, javítgattam, csiszoltam, titokban, lopva, hogy megfeleljen a legmagasabb stíluseszményeknek! Előttem soha senki nem verselt lengyelül ilyen gördülékenyen és nemesen! Minden ríme tökéletes! Együtt leszünk rajta a színlapon, mi hárman, Corneille, Bogusławski és Osiński! Nagy pillanat lesz! Bogusławski az én darabomban játszik!

– Játszom a Horatius-ban – újságolta a Mester otthon, lecsapta az új fordítást, és előszedte a régit, amelyet Osiński a Mester megbízásából egészen fiatalon csapott össze pár nap alatt. Kitűnő fordítás volt, lendületes, slampos, csupa élet, a pontatlanságok jót tettek a franciául túlcizellált, unalmas soroknak.

Kinyitotta az új fordítást, ott volt a szereposztás Osiński kézírásával, az öreg Horatius mellett Kudlicz neve áthúzva, és fölé írva: Bog.

Micsoda előadás volt az, tizennégy éve!

Tizennégy éve a fordító, Osiński játszotta Curiatius szerepét. Alacsony volt, kövérkés, gátlásos, irult-pirult, jót mulattak rajta Sołtyk palotájában, ahol a darabot színészek és műkedvelők játszották együtt; Bogusławski volt az öreg Horatius akkor is, Camilla pedig Sołtyk felesége. A puha fiatalember nagyon meg volt tisztelve, amikor az amatőr előadás másnapján a nagy Bogusławski hívatta, csinos összeget nyomott a markába és közölte, hogy a fordítást a színházban is bemutatja.

Osiński irult-pirult még néhány évig, aztán úgy döntött, hogy karriert csinál, persze; az igazságügy-minisztérium jogászaként ékesszólóan védte Siemianowski ezredest, aki levágta egy beosztottja fejét. Na igen, morogta most Bogusławski.

Már akkor se lehetett semmit kiosztani a színházban. Elsuhant a Mester előtt a folyosón Elsner kis tanítványa, a tizenhét éves Konstancja Pięknowska, és csábos riszálása megoldotta a szereposztást. Konstancja a vállát vonogatta, az is milyen jól állt neki, játszhat éppenséggel, ha a Mester úgy akarja.

Konstancja nyilván már biztos volt benne, hogy még aznap este el lesz csábítva, gondolta most Bogusławski. Ez meg is történt. Az más kérdés, hogy amikor délelőtt megjelent a próbateremben, és olvasni kezdte Camilla szövegét, mindenki felkapta a fejét. Történt valami. Valaki megjelent.

Botrány. Elmer az alagsorban üvölt fájdalmában. Konstancját kitagadják a szülei. Marianna elköltözik. Truskolaska áskálódik. Rozalia megszökik a leányneveldéből. Egész jó volt, vigyorgott most Bogusławski.

A próbák során kihúzta a darab ötödik felvonását, végződjék a játék Camilla meggyilkolásával, aki személyes érzelmeit az államérdek elé merészeli helyezni. Bemutató, siker, Varsó tódul a színházba Konstancját bámulni. Jó kis őrült napok voltak. A közönség beleszeretett a szeretőjébe. Pedig utálniuk kellett volna, éppen hazafi volt mindenki, éppen politikai vitákat folytattak az utcasarkokon, a poroszok így, a franciák úgy, az oroszok amúgy, még az iskolás gyerekek is a homlokukat ráncolva vitatták a lengyel állam létkérdéseit. Mégis őrjöngtek az apolitikus Camilla láttán. Talán a bűneiket vezekelték. Különben is, ki érti a közönséget?

Nem maradt belőlük semmi, gondolta Bogusławski kárörömmel. Se a közönségből, se Konstancjából. Majdnem a Visztulába ugrott egyszer, féktelen boldogságában, a sikere csúcsán, a Mester alig tudta visszatartani; talán hagyni kellett volna. Húszéves korára kiégett. Puffadtra itta magát. Dadogva, összefüggéstelenül beszélt. Félénk lett, modoros, bizonytalan, másokat próbált utánozni, és részegen hüppögve azt követelte a Mestertől, akivel együtt lakott, tanítsa meg neki a szakmát. Bogusławski a haját tépte, miféle szakmáról beszél Konstancja, mire tanítsa meg? Azt üvöltözte neki: „Te egy másik emberiség vagy, egyetlen példány, de talán szaporítható, te képes vagy arra, amire én, a törvényes, szabványosított emberiség tagja nem!” De hát mit csináljak, kérdezte Konstancja. Helyénvaló kérdés volt, ismerte el most, utólag a Mester.

Semmi emberismeret, semmi rafináltság nem volt benne, csak rajongó, eszelős, ártatlan, gyermeteg, éretlen, bűntudat nélküli szeretet. Egyetlen szerepre volt csak alkalmas, a tiszta, ártatlan Camilla szerepére. Nem színész az ilyen, gondolta Bogusławski, Konstancja csak zseni volt, de művész nem válhatott belőle.

Tündökölt, amíg nem akartak művészt faragni belőle. Bogusławski némi elégtétellel emlékezett, mennyire gyűlölték Konstancját a színészek, főleg Truskolaska. Meg Sołtykowa; nem is ment többé színházba, hogy látta Konstancját a saját szerepében.

Én is barom voltam, morfondírozott Bogusławski, az új szereposztást bámulva, amelyen Camilla mellett Dmuszewska neve díszelgett, Konstancja Dmuszewskáé. Akárcsak Dmuszewski: semmi különbség közte és köztem. Az a hülye még mindig azt hiszi, hogy az egykori bálvány a felesége, holott én passzoltam át neki, amikor már nem tudtam elviselni. Én is azt hittem, hogy Konstancja színésznő. Elhitettem vele is. Pedig ő igazán nem készült színésznek soha, csak énekelgetett. Ezzel akartam megtartani magamnak. Na igen. Tanítani, mert én voltam a Mester. Ha már én nem lehettem olyan tiszta és elementáris, mint ő, rákényszerítettem a számára ingoványos terepre. Aztán örültem a romlásának. Hogy valami még neki se sikerül. Valamit jobban tudok nála. A bűnt például, amit ő nem ismert.

Sikerült megtörnöm, állapította meg a Mester tárgyilagosan. Néhány hónap múlva már ki kellett volna rúgnia engem, addigra azonban már tönkretettem, és nem merte megtenni. Pedig biztosan tudta, mi történik, zseni volt, előbb tudta nálam. Kínos lehetett annak a Bogusławskinak. Ő a Mester, a kikezdhetetlen példakép a maga szakmájában, és akkor jön egy bakfis, akihez ennek a nemzeti nagyságnak fel kellene nőnie. Lehet kapaszkodni egy ilyen csoda után pár hétig, de hónapokig?! Évekig?!

Jó kis zűrzavar volt annak a Bogusławskinak a lelkében, gondolta most a Mester irigykedve. Hogy például Stanisławot minek csinálta, amikor már szabadulni akart Konstancjától, az ördög tudja. Kiégett, érdektelen hiszterika volt már akkor, csak Dmuszewski bámulta továbbra is megbabonázva. Akkor lett Trusia nagy színésznő, lassan, kínlódva. Felszabadította Konstancja elszürkülése.

Hiába szeretem Trusiát, gondolta Bogusławski, valójában mindig ellene szurkoltam.

Na meg Konstancja ellen is.

De ha megtört, úgy kell neki. Ne hagyta volna magát. Lett volna erősebb!

Ki mondta, hogy egy Bogusławskinak le kell gyűrnie egy ilyen hasonlíthatatlan természeti tüneményt? Elég hosszú idő telt el azóta, hogy Konstancjából kibukkanjon valami, akármi, a tehetség, a zseni, a förtelem, a gonoszság, mindegy, valami. Nem jött elő semmi. Semmi botrányos.

Már nem is iszik. Leszokott a dohányzásról. Hűséges feleség. Anya. Középszerű színésznő. Úgy kell neki. Úgy kell annak a korcs Dmuszewskinak. Isten kell neki. Ilyen gyönge pasast! Szerelmes egy roncsba, és elhiteti magával, hogy ép!

Én is ilyen voltam. Miért nem rúgtam ki Konstancját én? Két hét múlva. Akkor kellett volna.

Szerelmes voltam, szerelmes voltam, ugyan. Mert szép volt a feneke. Ugyan. Öregedtem én már akkor is. Vinnyogva kapaszkodtam az ifjúságba. És még én gyakoroltam kegyet, én, a Mester, az ifjú tehetségek felfedezője és gyámolítója. Akárcsak Dmuszewski, azóta, hogy elvette a roncsot, és szeretetből, emberségből, hazugságból tűri a hisztizését.

Micsoda gyáva, alamuszi, hülye barom, ez a Dmuszewski. Vinnyogva, szűkölve óvja az élet látszatát, fenntart egy elviselhetetlen állapotot évek óta, mert fél. Attól fél, ami az élet. Hogy magára marad, hogy nem lesz kitől szenvednie nemesen és szótlanul. Ebben is engem majmol, vigyorgott a Mester elégedetten, ezt is tőlem leste el annak idején, csak fogalma sincs, mit művel valójában.

Pedig nem is nehéz nélküle. Volt, elmúlt. Természetes állapot. Az emlékképnek semmi köze a túlélőhöz. Ilyen az emlékezés, tetszés szerint válogat, kiválasztja a szépet, ha kell, vagy, csak a rosszat. Tiszta viszony két ember között. A legtisztább: az egyik él még, a másik halott.

Noha Konstancja még nem halott eléggé.

Bezzeg Anna Lampel meg tudott halni. És Anna halála is súlytalan ahhoz képest, hogy ő most itt ül a Horatius fölött egyedül és öregen, ahogy soha nem képzelte volna. Úgy képzelte hajdan, hogy a visszavonulása után tanítványok, hódolók veszik körül, továbbra is tele lesz szeretőkkel, mindenki a tanácsait kéri, ő pedig ellátja őket életbölcsességgel, lelassulva, nyugodtan, egészségesen, már ahogy ő hajdan az öregkorát képzelte.

Ki gondolta volna, hogy szaggatni fog a reumája, hogy a füle úgy fog zúgni, mint most, kirázhatatlanul, hogy a legváratlanabb pillanatokban jön rá a hasmenés, hogy nem tud majd aludni, hogy a szívét még zúgó füllel is hallani fogja, és zubog a szíve, dübörög, olykor túlságosan gyorsan, gyakran egy-egy hatalmasat, végsőt ütve, ami után hideg verítékben, halálfélelemtől vinnyogva kell fel-alá sétálnia a szobában gyertyát gyújtva, mintha bizony az embert csak a sötétben vihetné el az ördög.

Konstancját előbb elvitte. Csak az ilyen érzéketlen fatuskókra talál rá nehezebben, amilyen ő, a Mester.

Azért nemsokára elviszi őt is.

Fütyörészni kezdett és átfutotta a Horatius szereposztását.

 

 

Rutkowski képviselőjelölt úr epizódszerepet kapott ugyan, de a plakáton az ő neve lesz legfölül, ő lesz a király.

Szymanowski és Werowski együtt játszik. Akar ezzel valamit Osiński? Meg akarja buktatni Szymanowskit az alkatától idegen szerepben? Vagy csak nem ért a dolgához? Vagy szerinte jó, ha ezek ketten tovább rivalizálnak egymással?

Zawadzki szerepet kapott, itt az új Kudlicz.

Kudlicz helyett tehát ő játszik, Bogusławski. Kudlicz nem rendezheti, ha Bogusławski játszik benne, meg Dmuszewska; muszáj Dmuszewskinak rendeznie, hiszen a felesége játssza Camillát…

Ilyen egy barom, gondolta Bogusławski Osińskiról. Ebbe Konstancja bele is pusztulhat. Ilyet nem volna szabad csinálni.

Még akkor sem, ha Ledóchowskára nem lehet számítani. Fedezzen már föl Osiński valakit! Még Aszpergerowa is jobb lenne Camilla szerepében. Lehet, hogy szerette volna, és kárpótlásul kapta Júlia szerepét.

Az már végképp elmebaj, hogy Sabinát Żółkowskára osztotta.

Sabina a szerep szerint szép, fiatal nő; amint meglátják Żółkowskát, szétröhögik az előadást. Sabinát Joannával kellene játszatni, ha még itt mászkálna a színházban. Vagy Anielával… sőt talán ő lehetne az új Camilla, ki kellene próbálni, hátha… de hát ő sincs Varsóban.

Ilyen azért még sose volt, most már egyetlen darabot sem lehet tűrhetően kiosztani.

Mi lesz ebből az előadásból? Ebben csak megbukni lehet.

Belelapozott az új fordításba, szörnyűnek találta. Kínosan tiszta rímek, kellemetlenül szabatos alexandrinusok, sehol semmi élet. Hogy bírhatná rá Osińskit, hogy a régi fordítást adják?

Előszedte fűzött, csinos kis francia példányát, belenézett. Olvasni kezdte az írónak Richelieu bíboros herceg úr őkegyelmességéhez intézett előszavát.

„Kegyelmességed – írta száznyolcvan évvel korábban a francia szerző – megnemesítette a művészet célját, mivel ahelyett, hogy a népnek tessünk, amit nekünk mestereink előírnak, s amivel századunknak legbecsületesebb emberei, Scipio és Laelius nem voltak hajlandók beérni, megadatott számunkra, hogy Kegyelmességednek tessünk, és Kegyelmességedet szórakoztassuk; s ekképpen nem csekély szolgálatot teszünk az államnak, minthogy hozzájárulunk Kegyelmességed szórakoztatásához, s így egy az államnak oly becses és szükséges egészség fenntartásához járulunk hozzá. Kegyelmességed megkönnyítette nekünk a szükséges ismereteket, miután nem szorulunk többé egyéb tanulmányra, hogy azokat megszerezzük, hanem elegendő, ha Eminenciádon csüggünk tekintetünkkel, midőn jelenlétével és figyelmével tiszteli meg költeményeink előadását. Ekképpen, arcáról olvasván le, mi tetszik és mi nem, teljes bizonyossággal tájékozódunk arról, hogy mi jó és mi rossz, s csalhatatlan szabályokat nyerünk afelől, mit kell követnünk s mit kell kerülnünk…”

Bogusławski felnyerített. Még az sem biztos, hogy Richelieu kiérezte a sorokból szinte leplezetlenül fröcskölő gúnyt. A bíboros úr őkegyelmességét feltehetően tökéletesen elvakította a hiúság, és örült az ajánlásnak. Biztosan örült neki, hiszen a darabot előadták.

Mi lenne, ha Corneille ajánlását lengyelre fordítva, Bogusławski aláírással elküldené valamelyik Iksznek? Az is meghatódna tőle.

Mégiscsak bölcs államforma az abszolút királyság, az ember odabiggyeszti az ajánlás végére, mint Corneille: „quod spiro et placeo, si placeo, tuum est”, és Őkegyelmessége nem tiltja be a darabot.

Szegény Corneille, azért ő is megjárta.

Megírta a Cid-et, aztán rögtön muszáj volt rohadt, undorító darabot írnia Horatius címen. Rögtön? Négy évig fuldokolt, amíg beadta a derekát. Hányszor íratták át a darabot, amíg ilyen hazug lett, ennyire állami?

Pedig a szituáció igazán drámai, nem is valami szelíd dolog, Rómeó és Júlia története megkettőzve, és azzal a különbséggel, hogy az írót arra kényszerítették: Tybaltot kiáltsa ki hősnek az áldozatok helyett.

Róma harcban áll az albaiakkal, ez rendben van. Az egymással szemben álló táborokat házasságok és szerelmek kötik össze: a római ifjú Horatiusnak az albai Sabina a felesége, és a húga, Camilla, jegyben áll Sabina bátyjával, Curiatiusszal, akit azonban a háborúskodás miatt az ifjú Horatiusnak párbajra kell kihívnia, és megöli. Ez jó. Az albai Sabina megtagadja halott bátyját, ő már rómaiként érez, Camilla azonban mélységesen gyászolja, holott ő rómainak született. Kitűnő. Az ifjú Horatius hazafias indulatában megöli Camillát, a tulajdon húgát, amiért az a római érdekekkel ellentétes, emberi érzelmeit nem volt hajlandó palástolni, pompás. Az ötödik felvonásban, amelyet Bogusławski annak idején elhagyott, Tullus, a római király, jogosnak mondja az ifjú Horatius testvérgyilkosságát, Sabina fel-fellázadó lelkiismerete megnyugszik, boldogan él tovább férjével, a testvérgyilkossal, bátyja gyilkosával; a két nép pedig, amely egyébként is rokon, könnyedén tér napirendre a vérontás fölött.

Azért a darab még az ötödik felvonással együtt is ravasz. Talán most már nem kellene kihúznia a befejezést, meg tudná rendezni úgy, hogy a nagy kibékülés és megnyugvás hányingert keltsen a nézőkben, és a meggyilkolt Camilla tisztaságát a hiánya kiáltóan képviselje.

Lehet, hogy mégis tanultam valamit tizennégy év alatt, gondolta Bogusławski.

Jól kell megcsinálni az ötödik felvonást. Tullus hazugul és üresen kongó, emelkedett szavait a mindvégig elvakult, embertelen ifjú Horatius kivételével a többiek önmagukkal küszködve hagyják jóvá. Az öreg Horatiusban, szövege ellenére, felébredhet a részvét az albaiak iránt, végül is az ő lánya halt meg, igazán gyászolhatja, miközben úgy tesz, mintha nem érezne semmit. Vagy, talán még jobb, üresedjen ki emberileg ő is. Igen, ez jobb. Sabina esetleg undorodva rázkódik össze, amikor hozzáér a férje, a zsigerei nem tudnak hazudni, noha szavakban ismét szerelmet vall a gyilkosnak.

Eszébe jutott, hátha Tullus találja ki a párbajt az ifjú Horatius és Curiatius között, előre látva, hogy Camilla fog szenvedni tőle. Corneille nem volt buta fickó, hátha van valahol rejtett szöveg a darabban, amit fel lehetne használni.

Lapozni kezdte a darabot. Az első jelenetben Sabina vázolja a nehéz helyzetet Júliának (de rossz szerep ez a Júlia, üres rezonőr, szart sem ér az egész klasszikus francia dramaturgia), „Nem Albáé szívem, de Rómával sem érez; / Mindkettőt féltem én a legvégső tusán, / S akit lesújt a sors, azzal érzek csupán / …Gyűlölöm, aki győz, siratom, aki veszt…”, mondja Sabina – mi lenne, ha a háttérben némán, sátánian vigyorogva megjelenne Tullus, és észrevétlenül bent maradna a következő jelenetben is, amikor Camilla szintén Júliának mondaná el, milyen egérfogóba került: római létére az ellenséges albai vért, Curiatiust szereti… Tullus itt még sátánibban vigyoroghatna…

Hülyeség. Igazabb, ha valamennyi szereplő vétlen, és a végzet Tullust éppen úgy őrli, mint a többieket.

Felvillantak előtte a hajdani előadás képei, és rájött, hogy így játszották akkor, és ez az igazabb megoldás Konstancjától származott.

Bogusławski sóhajtott.

Milyen furcsa, akkor értette a legjobban Mozartot, amikor Konstancjával élt együtt, holott korábban sokkal többet énekelte.

Lehet, hogy akkori tudása azóta kiveszett belőle.

Nagyon el lehetek keseredve, gondolta, ha Tullusból intrikust akartam faragni. Ezt valaki meg is mondta, mikor is? A Klingsberg próbái előtt, amikor hasonló tervei voltak. Igen. Ledóchowska mondta.

Bogusławski tovább lapozott a darabban, hogy felidézze a hajdani előadást. Káromkodott: cinikus, rohadt dráma ez, nincs mit tenni. Camilla is rossz szerep, hiteltelen, papírfigura. Igen, csak hát akkor még lehetett hinni egy ilyen alakban.

Ki lázad ma fel a szerelem nevében a hazaszeretet ellen?

Már az ösztöneink is betegek, gondolta Bogusławski.

Hol is van az a monológ, amit Konstancja olyan észbontóan tudott elmondani? Azután mondja, hogy a bátyja már megölte a szerelmét, tehát a negyedik felvonásban kell lennie.

 

Ki nem barbár, nem is nagy lélek eszerint. Fajzz el tehát, szívem, túl erényes apádtól; Lásson hitvány húgot benned bátyád, a bátor; Dicsőség csüggeteg léleknek látszani, Ha a fennkölt erény ilyen vadállati. Fájdalmam, törj ki hát! Mért hallgatnál örökké? Ha minden elveszett, kell-e rettegni többé?…

 

Persze ez is csak a jellegzetes corneille-i okoskodás, csűrés-csavarás, merő logika; emberség, az nincs mögötte. De hogy tudta ezt mondani Konstancja, atyaisten! Egy ép ember állt a színpadon a nagyérdemű közönség előtt, amelynek éppen olyan vadállati volt a fennkölt erénye, mint akiket Camilla megvet, hiszen évtizedek óta mást sem tett a nagyérdemű, mint a hazaszeretet nevében a vadállatiságot gyakorolta. Ezt tette akkor is, nyolcszázkettőben. Konstancja a képükbe vágta, érezték is, de nem vehettek róla tudomást, az túlságosan kínos lett volna.

Ma már hiába vágná a képükbe akárki. Ez biztos.

Bogusławski fennhangon olvasni kezdte a sorokat, hátha ő mégis el tudná mondani úgy…

Újrakezdte. Nem volt jó a hang. Nem. Nem meggyőző.

Ha most támadna egy új Konstancja, ebben a szerepben nem tűnhetne föl.

Nem szabad hagyni, hogy Konstancja megbukjon benne. Kinek jó ez?

Bogusławski felugrott és járkálni kezdett.

Ő tizennégy éve azért választotta, mert a közönség ehhez a dramaturgiához szokott, és a színészek se nagyon tudtak még mást, mint kiállni a rivaldához, és a hangjukat kieresztve deklamálni. Ezt a dramaturgiát követték a lengyel darabok is, ez volt a legkönnyebben megtanulható. Ha ő nem adja elő akkor, ma senki sem emlékezne rá, és Osińskinak nem jutna eszébe előráncigálni. Úristen, hogyan lehet valaki ilyen gyáva és ennyire buta!

Ha nincs Konstancja, nem derül ki, hogy Camilláról szól az előadás, és nem maradt volna el az ötödik felvonás. Igen, hiszen ők az ötödik felvonással együtt kezdték próbálni, és csak lassan jöttek rá, hogy az előadás Camilláról szól.

Kotzebue azóta legyőzte a klasszikusokat, miért nem veszi észre Osiński? Kotzebue is rohadt, aljas, cinikus ember, de legalább prózában ír, poénjai vannak, eléggé földhözragadott ahhoz, hogy ismerős figurákat írjon, és valamihez borzasztóan ért: lehetővé teszi a színésznek, hogy a maga tapasztalatait és játékosságát is hozzáadja a jó érzékkel csak hevenyészve megírt szerepekhez.

Stanisław August udvari színházában muszáj volt francia udvari darabokat játszani, a király boldog volt, hogy már a régi franciák is az ő királyi fenségét dicsőítették.

De mit akarnak ezekkel az ósdi vacakokkal ma?

Mit akarnak, mit akarnak, hát azt, amit a Cinná-val. A cárt dicsőíteni. Tullust, akit a Cinná-ban Augustusnak hívtak.

Rutkowski képviselőjelölt úr meg lehet tisztelve.

Én is, ami azt illeti, gondolta Bogusławski. Ezért vállaltam el. Az öreg Horatius, a nemzetatya. Egy Czartoryski. Egy Zajączek. Na hiszen.

Sátáni ötlet Camilla szerepét megint Konstancjára bízni. Mintha azt akarnák mondani: semmi sem változott tizennégy év alatt, és minden rendben van, ha az akkori lázongó ma is eljátszhatja a maga kis forradalmát.

Mi lenne, ha nem játszaná el az öreg Horatiust?

Nem lehet visszaadni, akkor soha többé nem léphet színpadra Varsóban.

Vilnában sem. Ott is csak addig vendégszerepelhet, amíg ő a Varsói Mester.

Legalább Ledóchowska volna Varsóban, hogy tanácsot kérjen tőle… Akkor Trusia játszaná Sabinát Żółkowska helyett, valamit csak ki tudnának sütni.

Bogusławskinak sehogyan se fért a fejébe, miért éppen Żółkowskára bízták Sabina szerepét. Ha az Ikszek megtárgyalták a szereposztást, és ráérő idejükben igazán megtárgyalhatták, nem eshetett a választásuk Żółkowskára véletlenül. Annyira azért ők sem hülyék. Vagy mégis?

Nevetséges, mennyit foglalkozik egy darab szereposztásával. Régen sosem esett kétségbe, ha előre látta, hogy egy darab meg fog bukni. Majd sikerül a következő. De most nem lesz következő, ha megbukik benne.

Szólni kéne Dmuszewskinak, ne engedje, hogy a felesége… Viszont akkor Dmuszewski nem fogja megrendezni, Kudliczra bízzák, az meg nem hajlandó vele játszani, még akkor sem, ha Osiński nagyon akarná… de nem akarja olyan nagyon.

Vegyes érzelmekkel ment be másnap a színházba. Lent, a művészbejáró mellett a kiakasztott táblán már ott díszelgett a neve a többi szereplőével együtt, valamint a közlemény, miszerint Dmuszewski úr holnap délelőtt tíz órakor kezdi a próbákat a próbateremben, és kéri az igen tisztelt hölgyeket és urakat, legyenek serények, s tekintettel a közeli bemutatóra, pontos megjelenésükkel tüntessenek.

– Miért ilyen a szereposztás? – érdeklődött a Mester Szymanowskitól.

Szymanowski a vállát vonogatta. Mellettük Kudlicz és Zieliński Nicolo A török doktor című operájának próbájára szedegette össze a résztvevőket.

– Osiński talán Żółkowskinak hízeleg – vélte Szymanowski –, hogy a feleségének tragikus szerepet ad… Tavaly Żółkowski tartotta fenn a színházat, Osiński kezdi belátni, hogy nem boldogul komédia nélkül.

– Hülyeség – mondta Bogusławski –, ha kedvezni akarna nekik, Żółkowskának adna egy csomó komikus szerepet. De nem ad. Én imádom Żółkowskát, de sose adnék neki tragikus szerepet. Legalábbis várnék vele tíz évet. Amint ránézek, elröhögöm magam. Lóg a melle, segge-dereka egy, ilyen alkattal rengeteg bohózatban kell hülyéskedni, amíg valaki megtanul belülről ragyogni. Sabinát nem játszhatja ronda nő, különben azt hiszem a nézőtérről, hogy Horatius a sógorában öntudatlanul a feleségét öli meg, és akkor nem hiszem el neki, hogy hazafiúi buzgalmában gerjedt föl ennyire. Csakis gyönyörű nő játszhatja!

– Hol van itt olyan? – kérdezte Szymanowski, körbemutatva.

– Mit csinál Joanna és Melcerówna?

– Elkurvultak – válaszolta Szymanowski.

– Legalább Joannát kéne visszahívni… Zdanowicz nem tud róla?

– Zdanowicz felmondott – emlékeztette Szymanowski –, örökölt és nyoma veszett.

– Hát nem tudom – morogta a Mester –, ha én örökölnék, építenék egy házat, de tovább játszanék. Jó kis komikus az a Zdanowicz, mi ütött bele?

– Nem muszáj a hajóval együtt elsüllyedni – vélte Szymanowski borúsan.

Otthon a Mester azt mondta Mariannának:

– Három személyre főzz teát.

Gyanúja beigazolódott, délután beállított Dmuszewski, egy jókora komondor kíséretében.

– Nem bánt senkit – biztosította a kutyától némileg idegenkedő Mariannát Dmuszewski –, nagyon szelíd. Délelőtt a színházba is bevittem.

– Mit látott a kutyus? – érdeklődött Bogusławski.

Dmuszewski nem érezte meg, hogy a kicsinyítő képzővel a kutyát mély sértés érte.

– Bent voltunk a Nicolo próbáján – mondta. – Egy székbe kucorodott és elaludt.

– Ép érzékű eb – nyugodott meg Bogusławski. – Teát nem iszik?

– Nem hiszem.

Így aztán csak hárman teáztak.

Dmuszewski előadta, hogy a Frascati kertben sétált, amikor a komondor csatlakozott hozzá, nem tudta lerázni, hát hazavitte; a kutya olyan hűségesen néz rá, akkora szeretettel, amilyennel őrá még emberfia nem nézett, így aztán nem volt szíve hirdetményt kiakasztani. Nem tudta, milyen nevet adjon neki, Stanisław értelmetlen szavakat mondott, ez a szokása, és a Medor – nem tudni, a szó mit jelent Stanisław szótárában – hatott a kutyára, hát ez lesz a neve.

– Aha – mondta a Mester.

Dmuszewski a teát kavargatta.

– Amíg a Mester Vilnában volt – mondta aztán –, én felcsaptam újságírónak.

– Bravó – mondta Bogusławski –, éppen itt volt az ideje.

– Dmuszewski nevetett, mintha élcet hallott volna. Aztán elmondta, hogy tényleg megvette a Kurier-t, honi és külföldi érdekességeket fog közölni, a lapot maga szerkeszti, vagyis hát összeollózza külföldi lapokból, és pletykarovatot is nyit, az biztosan érdekelni fogja a közönséget.

– Helyes – mondta a Mester –, neked még érdemes kiugranod a színházból. Nekem már sajnos nincs időm új hivatás után nézni.

Dmuszewski élénken tiltakozott, a Mester minden bizonnyal pompásan alakítja majd az öreg Horatius szerepét.

– Eh – mondta Bogusławski. – Szerintem keresztrejtvényt is tegyél a lapba. Szét fogják kapkodni.

– Jó ötlet! – kiáltotta Dmuszewski. – Feltétlenül!

Hallgattak, teáztak.

Aztán Dmuszewski a lényegre tért, biztosította a Mestert, hogy akárcsak a Klingsberg idején, most is csak névlegesen rendezi a darabot, végtelenül boldog lenne, ha a próbák a Mester irányításával folynának. Annál is inkább, hiszen annak idején a Mester csodálatos előadást produkált, utolérhetetlen előadást.

– Megtisztelő és megható a kérésed – mondta Bogusławski –, de azt hiszem, itt az ideje, hogy, mielőtt búcsút vennél a színháztól, megtanulj rendezni.

Dmuszewski riadtan pislogott:

– Én nem akarok elmenni a színházból, az, hogy megvettem a Kurier-t, az csak mellékkereset… napi tíz perc elfoglaltság…

– Annál inkább állj már végre a lábadra – mondta Bogusławski jóindulatúan. – Én nemsokára nem leszek, ki véd meg akkor Kudlicztól?

Medor hirtelen felmordult és kimászott az asztal alól.

– Helyes kutya – mondta Bogusławski, és őszinte rokonszenvvel méregette a dögöt.

Dmuszewskit meglepte a kutya viselkedése. „Kudlicz!”, kiáltotta, a kutya dühösen vakkantott.

– Érdekes – mondta Dmuszewski –, igazán nem én neveltem erre… Ilyen rövid idő alatt nem is lehet…

Elhallgatott, tanácstalanul nézett Mariannára, aki nem nyilvánított véleményt.

– Majd persze segítek – könyörült meg rajta Bogusławski –, de, őszintén megvallva, teljesen kiment a fejemből a régi előadás.

Marianna felvonta a szemöldökét. Bogusławski húsz-harminc évvel korábbi előadásokra is pontosan vissza tudott emlékezni; ha elolvasta a szöveget, újra tudta játszani az egészet. Dmuszewski is láthatta jópárszor a Mester egyszemélyes színháztörténelmét a kocsmában, a lakásán vagy a Drámai Iskolában.

– Illetve – mondta Bogusławski engedékenyen – fogalmam sincs, mit lehet kezdeni a Horatiusszal ma. Egyetlen épkézláb ötletem sincs.

– Hát akkor nekem honnan lenne? – szakadt ki Dmuszewskiból.

– Fog az menni, Ludwik, majd a próbákon kialakul.

– Nem alakul ki semmi – morogta Dmuszewski.

– Dehogynem – mondta Bogusławski meggyőződéssel. – Nem muszáj az én diktatórikus módszereimet követni. Hiba volt, hogy mindig én csináltam meg az előadásokat, ezért olyan gyámoltalan ma mindenki. Amikor kezdtem, Świerzawskiék már nagyok voltak, neki, vagy ne adj’isten Owsińskinak élő ember nem adhatott tanácsot, úgy játszott mindenki, ahogy éppen a kedve tartotta, aztán mégis összejöttek az előadások. Próbáltam volna instruálni Świerzawskit, negyven kilóval volt nehezebb nálam, a kisujjával a falra kent volna. Egy rossz pillantásért is azonnal verekedett… Akkor a próba abból állt, hogy összeolvasták a szöveget, mindenki megtanulta valamennyire otthon, és mindenki magának találta ki a játékokat. Szép kis meglepetéseket okoztak egymásnak a premieren… De azért nem volt az rossz színház.

– Ezt ma már nem lehet megcsinálni – mondta Dmuszewski –, hol vannak ma akkora színészek, mint Świerzawski?

– Ne sajnáld – mosolyodott el Bogusławski –, egy akkora haramiával semmire se mennél. Az Ikszeket kilelné a hideg, hogy egy börtöntöltelékről kell írniuk, aki folyton megszökik a tömlöcből, megveri az őröket, kirabolja a postakocsikat, megerőszakolja a nőket… Nem panaszkodhatsz, a szereposztás kitűnő, csupa nagyszerű színész… Hagyd magad vezetni, aztán a próbák vége felé tégy úgy, mintha te vezetted volna őket. Örülni fognak, és elhíresztelik, milyen nagy rendező lettél.

Dmuszewski megkérte, skiccelje le a hajdani díszletet, Plersch bácsi már elfelejtette, milyen volt. Bogusławski megpróbálta, aztán legyintett.

– A fene egye meg – morogta –, normális helyen elrakják a díszleteket, csak nálunk vernek szét mindent azonnal.

– Tizennégy évig Párizsban sem őrizgetnek díszleteket – kockáztatta meg Marianna.

– Plersch bácsi szerint a Horatius díszleteivel a Mester fűtött nyolcszázhétben – mondta Dmuszewski óvatosan.

– Lehet, hideg volt.

Bogusławski Dmuszewski kezébe nyomta a Horatius régi fordítását, másoltassa le, Osińskitól kapta, ez a hiteles szöveg. Dmuszewski megköszönte.

Medor jól érezte magát az asztal alatt, és csak Dmuszewski erélyes „Kudlicz!” felszólítására volt hajlandó morogva távozni.

Másnap Osiński direktor úr is megjelent a próbateremben, és meglepetésre kis beszédben köszöntötte a művészeket. Zagyván beszélt, fegyelmezett és áldozatos munkát kért, a mostani helyzetben ez rendkívüli jelentőséggel bír. Elég hamar be is fejezte és elment, Szymanowski bólogatott, és miután Osiński eltűnt, meggyőzően mondta:

– Művész urak, tessék sikert aratni, mert akkor nagy siker lesz, művész urak.

Az egész társaság nevetett, a próba jó hangulatban indult.

Most lehetne őket megfogni, gondolta Bogusławski, és tétlenül várta, hogyan szalasztja el az alkalmat Dmuszewski.

Dmuszewski, talán a Mester tanácsára hallgatva, olvastatni kezdte a darabot, és egyetlen megjegyzéssel sem szakította félbe a darálást. Hamarosan mindenkinek lecsuklott a feje az álmosságtól, és szünet után Zieliński csak a legalpáribb fenyegetések árán tudta ismét a próbaterembe csődíteni a népet.

Az olvasás vége felé betoppant Henryk Macrott, és szerényen a legtávolabbi sarokban foglalt helyet. Bogusławski áldotta az eszét, hogy cserbenhagyta szegény Dmuszewskit. Henryk jelenlétét mintha nem vették volna észre, Corneille áldühös szövegei azonban váratlanul szenvedéllyel telítődtek, egy-egy jól eltalált hangsúlyra a színészek felkapták a fejüket.

Egyébként nem történt semmi.

Csak Dmuszewski volt ideges, ceruzájával olykor aláhuzigálta a sorokat az előtte fekvő példányon, lapozott előre-hátra, nem nézett föl egyszer sem. Konstancja érdektelenül, szürkén olvasta a szöveget, akár a többiek.

Bogusławski eleinte arra gyanakodott, hogy Konstancja önvédelemből silabizálja a betűket, mintha a szerepet sose játszotta volna, később úgy találta, hogy Konstancja nem pózol, talán még nem jutott el a tudatáig az egész.

Nem felejthette el a szövegét teljesen, gondolta Bogusławski. Az mégiscsak borzasztó lenne.

De hát miért volna borzasztó?

A próba után Żółkowska és Szymanowski a kocsmában megpróbálta rábírni Bogusławskit, szóljon bele a próbákba, ők igazán nagyon kedvelik Dmuszewskit, de nem szeretnének megbukni miatta; az első nap rögtön pocsékba ment, Dmuszewski el fogja gatyázni az időt, nem készülnek el a bemutatóra.

– Tanuljátok meg a szerepet – tanácsolta Bogusławski –, az sosem árt.

A Mester valóban nem tudta, mihez kezdene a darabbal, ha neki kellene megrendeznie.

A másnapi próbán Dmuszewski azt kérte, hogy az idő rövidségére való tekintettel állítsák be véglegesen az első két-három jelenetet. Közölte, hogy minden színész köteles végigülni az összes próbát, mint régen, ezt majd ki is írják a táblára. A direktor úrnak is az a véleménye, hogy fegyelemnek kell lennie.

Az első jelenetekben szereplő színészek a szöveggel a kezükben mászkáltak vagy ácsorogtak, Dmuszewski kis asztalka mögött ült Zieliński és Wąsikowski társaságában; az ügyelő és a súgó unatkozott, még nem jött el az ő idejük. Dmuszewski aláhúzogatta a példányát, és hol jobbra, hol balra parancsolta az előtte lézengő szereplőket.

Henryk már a próba kezdetére megérkezett és helyet foglalt a sarokban, onnét nézelődött békésen.

Akkor már ideges volt a hangulat.

Żółkowska az ácsorgás közben váratlanul kijelentette, hogy ő csak hosszú, szőke parókában hajlandó játszani, és ha ehhez nem járulnak hozzá, visszaadja a szerepet. Dmuszewski először azt mondta, hogy lehet róla szó, majd később megtanácskozza a direktorral, amikor azonban Żółkowska továbbra is a szőke parókát követelte, felfortyant; azt ő, a rendező dönti el, ki milyen parókában játszik, még nem tudja, de el fogja dönteni, és ne szóljanak bele. Żółkowska elhallgatott, és attól kezdve valamennyi végszaváról lekésett.

Konstancja nem követelt semmit, de olyan affektálva olvasta a szövegét, hogy Dmuszewski kénytelen volt néhányszor rászólni. Konstancja az ajkába harapott, hosszú szünet után volt csak hajlandó folytatni, megint affektált, megint hosszú szünet. Dmuszewski idegesen mutogatott, ki hova álljon.

Szünet után Szymanowski fakadt ki, micsoda dolog, hogy őt mindvégig egy kutya nézze, ő így nem tud próbálni. Dmuszewski aznap hozta be Medort először a próbára, a komondor ott hevert a lábánál, Dmuszewski motollaként járó lábával dögönyözte a szünetig. Zavartan fogadta a váratlan támadást, miért, a kutya nem bánt senkit.

– Talán patkányokat is hozhatnánk közönségnek – mondta Szymanowski –, egész állatkertet, úgy az igazi.

Vita indult a kutyáról, zavar-e vagy sem, adandó alkalommal megharaphat-e valakit vagy sem.

– Eddig még soha senkit sem harapott meg! – jelentette ki Dmuszewski.

– Három napja van nálunk – mondta hirtelen Konstancja –, azalatt tényleg senkit sem harapott meg.

Dmuszewski felnyögött, a felesége hátba támadta. Intett Wąsikowskinak, vigye ki a kutyát.

– Hová vigyem, művész úr? – érdeklődött a súgó.

Vita indult, maradhat-e a kutya egyáltalán a színházban. A többség azt a nézetet képviselte, hogy a színház előtt volna ajánlatos várakoznia. Medor megérezte, hogy vele foglalkoznak, felállt, és a farkát csóválta.

– Vigye Bautz úrnak – mondta végül fáradtan Dmuszewski –, etesse meg a számlámra.

Wąsikowski kituszkolta a kutyát. Nem ment könnyen, Dmuszewskinak többször Kudlicz nevét kellett kiáltania.

Szymanowski erre megenyhült, azt mondta, voltaképpen szimpatikus az állat, végül is, ha nem harap, bent is maradhatna.

– Nem marad bent – mondta Dmuszewski vörösen –, soha többé nem hozom be. Folytassuk!

Folytatták. Dmuszewski egyik sarokból a másikba küldözgette őket, egy-egy új térelképzelésének megfelelően.

– Érdekes – mondta a próba végén Werowski óvatosan –, Kudlicz egészen más módszerrel rendez, de lehet, hogy Dmuszewskié is célravezető.

Dmuszewski és Konstancja hazament ebédelni, a többiek a kocsmában körülvették Bogusławskit, aki a kutyák mibenlétéről fecsegett, és Medort dicsérte, nem akarta, hogy a színészek a darab rendezésére kényszerítsék. Aztán Aszpergerowa Camilla szerepét kezdte olvasni fennhangon, hogy mindenki hallja; ő bizony helyesen hangsúlyoz, nem úgy, mint Konstancja.

– Hogy próbál Dmuszewska? – kérdezte otthon Marianna.

– Sehogy – biggyesztette az ajkát Bogusławski.

– Nem kellene beszélned Glücksberggel? – érdeklődött Marianna. – Előfizetőket gyűjteni… ilyesmi…

– Majd.

Dmuszewskiék veszekedhettek éjjel, mert a másnapi próbára Konstancja vörösre sírt szemmel és riadt tekintettel érkezett. Bogusławski az elveszetten gubbasztó Konstancját bámulta. A többiek látható kárörömmel nézték, és apró jeleket váltottak egymással. Dmuszewskának vége, többé nem kell számolni vele. Aszpergerowának jól jönne Dmuszewska visszalépése. Mintha Żółkowska is örült volna. Na igen, gondolta Bogusławski, erőt merít, hogy képes legyen eljátszani Sabinát.

Dmuszewski sűrűn állította le a többieket, javított, utasított, félt attól, hogy megint Konstancjára kerül sor. Mégsem tudta kikerülni. Dmuszewska következett. Csönd volt. Konstancja a terem közepén állt, kezében a szöveggel, a szája legörbült, a keze reszketett, aztán persze sírva fakadt. Dmuszewski hallgatott. Kínos jelenet volt; senki sem lépett Konstancjához, de káröröm sem látszott most senkin. Szymanowski végre kitört: így nem lehet próbálni, a rendezőnek nem az a feladata, hogy kikészítse a színészeit. Dmuszewski tőle szokatlanul élesen válaszolt: a színészek csak ne takarózzanak mindig a rendezővel, mindenki a rendezőt kárhoztatja a saját tehetségtelenségéért.

Szymanowski gúnyosan elmosolyodott.

Bogusławski szólalt meg, javasolta, vegyék azokat a részeket, ahol Camilla nincs jelen, kihagyás mindenkivel előfordulhat, olyankor az emberkínzást ajánlatos felfüggeszteni. Dmuszewski vegyes érzelmekkel hallgatta, aztán bólintott. Mégis elég sokáig kellett várni, Dmuszewska nem akart kiállni a próbáról, sírva bizonygatta, hogy tud ő olvasni, tud próbálni, ne hagyják ki, játszani szeretne.

– Gyere, iszunk valamit – mondta neki Bogusławski, megfogta a könyökét, és kivezette a próbateremből.

Levitte a kocsmába, és közölte, hogy aznap már nem engedi próbálni. Konstancja engedelmesen ült mellette, itta a rumos teát, lassan fölengedett.

– Nagyon megbántottál egyszer, tudod? – mondta Konstancja.

– Többször – mondta Bogusławski.

– Egyszer nagyon. Amikor a Klingsberg-ben elvetted tőlem Amaliát.

Bogusławski felsóhajtott:

– Ne haragudj. Később rájöttem, hogy jobb lettél volna, mint Ledóchowska volt.

Megint sóhajtott, rég hazudott ekkorát.

– Nem tudom, mit eszik mindenki Ledóchowskán! – fakadt ki Konstancja. – Egy piszkafa! Egy vasalódeszka! Egyetlen őszinte hangja sincs! Egyáltalán nincsen hangja!

Bogusławski hörpintett.

Konstancja válogatott szavakkal becsmérelte Ledóchowskát, az elkapatott, nagyképű, hisztérikus, nyafka kurvát, grófok levetett feleségét, aki termete fogyatékosságait közönséges riszálással pótolja. Bogusławski hagyta, hadd mondja. Konstancja kiadta a mérgét, elcsitult, kicsit becsípve kezébe támasztotta súlyossá vált fejét, úgy festett, mint betegség után a lábadozó. Kezére ráfolyt arcáról a festék, Bogusławski nézte a csíkokat.

– Hazaviszlek – mondta Bogusławski.

Az úton Konstancja igyekezett kedves lenni, a kellemkedéssé sikeredett csevely elvette a Mester kedvét az egésztől. Dmuszewski házában ráadásul Konstancja megkérte, játsszék el végre egyszer a fiával. A tizenegy éves Stanisław leplezetlen utálattal nézett rá. Bogusławski nagy önfegyelemmel érdeklődött Stanisław tanulmányai iránt, megpróbálkozott a franciával, Stanisław a franciára németül, a németre franciául válaszolgatott. Alattomos dög, gondolta Bogusławski, és mosolygott. Isteni humora van, állította Konstancja, megsimogatta a haját, milyen szép szálú haja van, mondta, a fiú elrántotta a fejét. Ez a dac is milyen jól áll neki, mondta Konstancja hízelegve. Az anyát játszotta, szörnyű volt. Megmutogatta Stanisław rajzait. Elővette Stanisław gyerekkori, még szőke hajfürtjét. Bogusławski megtekintette.

A kínos játéknak Dmuszewski érkezése vetett véget, a gyerek a nyakába ugrott, faképnél hagyta a kirakós játék fölött kuporgó Konstancját és Bogusławskit, akik egy darabig még tovább rakosgatták az apró kockákat.

Aztán Stanisław hisztérikusan bömbölni kezdett, amiért a mostohaapja nem hozta haza Medort. Konstancja nagy nehezen becipelte a másik szobába, Dmuszewski gyorsan jóváhagyta, hogy Bogusławski külön foglalkozzék Konstancjával, igen, ez neki is jó, több időt fordíthat a többi színészre. A Mester sürgősen távozott. Szegény Dmuszewski, gondolta, szörnyű idők várnak rá, Stanisław nemsokára kamaszodni fog.

Délután rosszkedvűen járkált a szobájában, aztán este visszament Dmuszewskiékhoz. Megjelenése váratlan volt, Dmuszewski még egyszer megköszönte, hogy a Mester foglalkozni fog a feleségével. Stanisławot már lefektették, de nem aludt, és a másik szobából követelte, hogy Medort küldjék be hozzá. A kutya is meg fog bolondulni, gondolta Bogusławski. Konstancja kihívó pongyolában volt, vendégre nem számíthatott, biztos a férje miatt vette föl. Dmuszewski a hallgataggá váló Bogusławskinak pár külföldi lapot mutatott, azokból ollózza majd össze a híreket a Kurier első számába. Bogusławski előszedte a pénztárcáját, és valamennyi ötgarasosát az asztalra öntötte. Aztán végre megszólalt, szeretné elvinni Konstancját sétálni.

– Jó, persze – mondta Dmuszewski.

Konstancja nyafogott, késő van, nincs kedve toalettet csinálni, fáradt.

Ennek Dmuszewski láthatóan megörült, Bogusławskinak a nap folyamán másodszor kellett leforrázva eloldalognia.

Otthon megpendítette Mariannának, mi lenne, ha a Horatius idejére tehermentesítené Dmuszewskit és magához venné Stanisławot. Marianna ideges lett: ha Ignacyt sem tűri meg a Mester, pedig az is az ő fia, miért kell neki, Mariannának, elviselnie Stanisławot, akihez nincs köze, ő már eleget szenvedett Bogusławski másik fattyával, Zosiával…

Bogusławski megütődve hallgatta.

– Ha nem akarod, nem erőltetem.

Amikor Marianna reggel szótlanul elment, Bogusławski tudta, hogy Zosia sírjánál fog vezekelni.

Dmuszewska nem rendezett jelenetet a próbán, összeszorított fogakkal olvasta a szerepét, igyekezett engedelmesen követni Dmuszewski egyébként ritka utasításait. Hamisan, de szorgalmasan olvasott, időnként megpróbálta kívülről mondani. Bogusławski nem nézett oda, Konstancja önfegyelme neki szólt, boldogul ő egyedül is, ne próbáljon foglalkozni vele a Mester.

Dmuszewski boldog volt, egyszer meg is dicsérte a feleségét. Hagyni kéne a fenébe, gondolta Bogusławski, és a próba végéig ehhez tartotta magát. Amikor azonban kifelé mentek a teremből, Szymanowski tett egy rosszmájú megjegyzést Dmuszewska sipákolásáról. A Mester feldühödött:

– Konstancja többet ér, mint mi valamennyien együttvéve!

Szymanowski elcsodálkozott.

– Valaha talán – mondta finoman –, de hát a tehetség nem állandó valami, Mester.

– Tehetség! – fakadt ki Bogusławski. – Mit tudsz te a tehetségről?

Szymanowski megsértődött.

Bogusławski elszánt képpel ült a kocsmában, és eldöntötte, hogy ebéd után elmegy Dmuszewskiékhoz, bármennyire kínos is.

– Remek voltál! – esett be az ajtón, Konstancja nyitotta ki –, a jelenet elején még nem jöttél bele, de azt már egészen zseniálisan mondtad, hogy is van az a rész, tudod, hogy „nem jut soha nevem birtokába, aki Róma rabja lesz, vagy Rómát leigázza!”

Konstancja még fel sem fogta a szavakat, de máris büszkén kihúzta magát. Dmuszewski az újságok között kuporgott, onnét bámulta az egész szobát betöltve örvendező Bogusławskit.

– Igen – mondta kis szünet után Konstancja fontoskodva –, annál a résznél már éreztem az alakot…

– Ezt kell elkapni rögtön az elején – mondta Bogusławski –, holnap próbáld úgy, hogy mielőtt rád kerülne a sor, már ezt mondod magadban, és csak akkor lépsz be, ha már benne vagy a hangulatban… Camilla már akkor büszke és erős, amikor először megjelenik, ő nem folyamatban jut el önmagához.

– Ez így igaz – mondta Dmuszewski hálásan. Megkönnyebbülten, de gyanakodva nézte Konstancját, látta, hogy jókedve lett, hetek óta először. Megpróbálta felidézni a Mester által citált részt, ő a próbán semmi olyat nem vett észre, amit meg lehetett volna dicsérni.

– Ha akarjátok, most megcsinálhatnánk – mondta Bogusławski –, majd én olvasom Júlia szerepét…

Dmuszewski nem nyilvánított ellenvéleményt. Konstancja majdnem igent mondott, de aztán a fejéhez nyúlt, nagyon fáj, mondta, most ne. Színésznő, gondolta Bogusławski, nem meri rosszul megismételni azt, ami állítólag egyszer már ment neki.

– Jól van – mondta –, nem is ezért jöttem, csak azt akartam mondani, hogy ezen az úton kell továbbmenni.

El akart menni, de ezúttal marasztalták. Konstancja ajánlkozott, hogy teát főz, és Dmuszewski elhárította Bogusławski szabadkozását.

Több szó Camilláról nem esett. A Mester gondterhelten tanácskozta meg velük a többiek teljesítményét; aggodalmát fejezte ki, hogy Rutkowski nem lesz jó Tullus, és Werowski sem lesz elég nagyszabású Curiatius, ha így folytatják, valamit ki kellene találni, hogy megembereljék magukat; a lényeges pontokon mindhárman egyetértettek, ettől jó hangulatban szürcsölték a teát.

Szerencse, hogy Stanisław nem volt otthon, a francia nevelőnő sétáltatta.

Dmuszewski elmondta, mitől olyan ideges: pár napon belül megérkezik a cár, Osiński behívta és figyelmeztette, hogy nagyon fegyelmezetten próbáljon, mert lehet, hogy a premiert a cár is megtekinti, ne engedje, hogy mindenféle híresztelések hisztérikus hangulatot teremtsenek a színházban.

– Miféle híresztelések? – kérdezte Bogusławski.

Dmuszewski elmondta. A nagyherceg nem járult hozzá a szenátus összehívásához, holott semmi köze hozzá, és ez alkotmánysértés; a szenátus ilyen körülmények között jobbnak látta, ha nem ül össze, önszántából.

– Hm – mondta Bogusławski.

Konsztantyin két napja kinevezett egy csomó főtisztet a vajdaságok élére elnöknek, a prefektusok helyett, holott alkotmányosan nincs joga civil tisztségeket osztogatni, de Konsztantyin nem is olvasta az alkotmányt, holott ők, az oroszok diktálták, de nem is olvasta.

– Ejnye – mondta Bogusławski.

– Most mindenki az alkotmányt bújja – mondta Dmuszewski –, a száztizenötödik és a száztizenhetedik cikkely szól a szenátorok működéséről, teljesen egyértelmű, hogy sem a hadseregnek, sem a helytartónak nincsenek alárendelve, de ezzel Zajączek sem törődik. Osiński külön felhívta a figyelmet, hogy lebeszéljem a Mestert…

– Nos?

– Arról, hogy a Klingsberg eszközeit használja öreg Horatiusként… Nem szabad emlékeztetnünk Zajączekre… ugyanis lett egy szeretője, pani Walicka, és szórja rá a pénzt, egészen nyíltan csinálja, akár az öreg Klingsberg.

Bogusławski nevetett.

– Ne félj – mondta –, nekem is fontos ez az előadás. Nem vagyok abban a helyzetben, hogy megbukhassak. És ha az egész előadás bukik meg, isten őrizz, akkor én hiába játszom jól meg óvatosan. Nekem még Zawadzki játéka is fontos.

Dmuszewski bólogatott, Konstancja felkapta a fejét. Bogusławski elhallgatott. Ez jól sikerült, gondolta, őszintén tudtam elmondani.

Különben, gondolta, ez valóban így van.

Hamarosan elbúcsúzott.

– Én is fáradt vagyok – mondta bánatosan, öregen –, amióta megkaptam a szerepet, alig tudom lehunyni a szemem.

Ez nem volt igaz, nem is sikerült őszintére, de a hangulatot nem rontotta el.

A következő próbákon a többiek mintha összeesküdtek volna Dmuszewski ellen, pedig csak ösztönösen igyekeztek lehetetlenné tenni. Voltaképpen jogosan bírálták, de úgy súgtak össze gúnyosan a háta mögött, hogy azért ő is lássa. Bogusławski ücsörgött. Dmuszewska látszólag ügyet sem vetett a kollégák ármánykodására. Csapnivalóan rossz volt, Dmuszewski nem merte bírálni. Bogusławski nagyon figyelt, hátha elcsípheti egy őszinte hangját. A maga szerepével nem törődött, úgyis csak epizódszerep, és azzal biztatta Dmuszewskit, hogy a főpróbára tudni fogja kívülről.

Az egyik próbán megjelent Unicki, és közölte, hogy a cár tiszteletére diadalkapu épül, s Osiński úrnak az a kívánsága, hogy minden színész és a színház valamennyi alkalmazottja négynapi keresetét ajánlja fel önként az építkezésre, hazafias hozzájárulás gyanánt. Mindenki hallgatott, amíg Rutkowski képviselőjelölt úr azt nem mondta, hogy ő szívesen ajánlja fel egyheti keresetét.

– Azt nem lehet – mondta Unicki –, egész Varsóban mindenki csak négynapi keresetét adhatja oda.

Rutkowski a fejét csóválta, milyen jó kezdeményezés, mondta, de rugalmasabban kellene eljárni.

A kocsmában Malinowski háborgott, négynapi kereset, amikor a gázsit sem tudják kifizetni, elég lenne kétnapi kereset is, hiszen ők félhavi fizetést kaptak. A zsidók biztosan nem fizetnek; hallotta, hogy mentességet kaptak a katonaság alól, lefizettek Novoszilcovnak hétszázezer forintot.

Wolski megerősítette, igen, ez így van; jellemző, hogy forintban fizetnek, már Novoszilcov sem fogadja el a zlotyt, ez a vég kezdete.

A kocsmában számolgatták, mennyit ér ma a forint; Bogusławski elképesztő feketepiaci árakat hallott, az arany ára pár hét alatt háromszorosára nőtt.

Úgy hírlett, Sándor látogatása alkalmával külön ünnepi lutrit rendeznek.

– Hülyék – háborgott Nacewicz, aki megint részeg volt –, tavaly Sándor leromboltatta a kaput, nem kellett neki, biztosan ezt a pénzt is elsikkasztják.

A próbákon Dmuszewski egyre gyakrabban fordult a Mesterhez, szerette volna, hogy a mozgásokat Bogusławski állítsa be a tizennégy évvel ezelőtti előadás szerint. Bogusławski emlékezetének gyöngülésére panaszkodott. Szymanowski játszott a régi előadásban, ő mondott néhány ötletet, de összeveszett Żółkowskával, akinek a szerepét hajdan Truskolaska alakította, Szymanowski szerint nagyszerűen. A szóváltás után Szymanowski többé nem mondott semmit.

Tényleg, gondolta Bogusławski, hiszen akkor még Truskolaska játszotta Sabinát. Kiment a fejéből. Konstancja emléke elmosta a többiekét.

Osińskinak eszébe jutott, hogy Elsnerrel zenét írat a darabhoz, és a szünetekben a szereplők áriákkal köszöntik majd a királyi páholyban megjelenő Sándort. Dmuszewski sápadtan közölte a direktor határozatát. Żółkowska megint vissza akarta adni a szerepét, ő nem operaénekes, hogy álljon ki a cár elé, amikor nincs is hangja! Rutkowski is megrémült, sose énekelt még életében. Szymanowski arra hivatkozott, hogy az ő szerepében nem illik énekelni, énekeljen Dmuszewska meg Aszpergerowa. Különben is, hol a zene és a szöveg?

Zene két nap múlva lett, Elsner boszorkányos rutinja segített, a szöveg azonban hiányzott, nem volt világos, Osiński fogja-e megírni, vagy rábízza valakire. Dmuszewski a Mester tanácsát kérte, mitévő legyen: írjon-e valamilyen cárt és királyt dicsőítő szöveget a zenére, vagy várja meg, amíg Osiński nyilatkozik.

– Kérdezd meg tőle – tanácsolta Bogusławski.

Dmuszewski felsóhajtott.

– Nem lehet vele beszélni – mondta –, teljesen hisztérikus, semmi másról nem tud beszélni, mint arról, mennyire fontos, hogy most minden tökéletesen rendben legyen.

– Igazán megkérdezheted, ki írja a szöveget.

– Már kérdeztem! – kiáltotta Dmuszewski –, de meg se hallja!

Konstancja az éneklés ötletétől nagyon megijedt, neki most nincsen rendben a hangja, ebben a csúnya őszi időben bármelyik pillanatban megfázhat, mi lesz akkor?

Bogusławski kimásolta a partitúrából Konstancja áriáit, és felajánlotta, hogy korrepetálni fogja.

Az elcsigázott Dmuszewski nem győzött hálálkodni. Némi rábeszélés árán elérte, hogy Konstancja elfogadja a segítséget. Zongorája azonban nem volt sem Bogusławskinak, sem Dmuszewskiéknak. Konstancja hallani sem akart arról, hogy a Mester a próbaterem zongorájával kísérje, bárki bejöhet, különben is azt a zongorát Elsner és Kurpiriski állandóan használja. Elsnernek volt otthon egy harmóniuma, Bogusławski esetleg elkérte volna, de Konstancja tiltakozott, ki nem állhatja a harmónium hangját.

A legegyszerűbb megoldásnak végül Nacewicz zongorája kínálkozott, amelyet Aniela eltűnése óta úgysem használt senki. Nem volt valami tökéletes jószág, de annak idején Nacewicz hosszú hónapokig éhezett, hogy meg tudja venni a lányának, még az italról is lemondott akkoriban. Bogusławski megpendítette Nacewicznak, hogy bérbe venné a zongorát, de Nacewicznak könnybe lábadt a szeme, a zongorától ő átmeneti időre sem hajlandó megválni, mert az az egyetlen, ami a lányára emlékezteti.

Ott van neked az unokád is, gondolta Bogusławski.

Végül az lett a dologból, hogy Nacewicz felajánlotta, korrepetálja a Mester Konstancját a házában.

Most már csak Ignacyt kellett meneszteni onnét, aki engesztelhetetlenül gyűlölte Konstancját, a csábítót, aki az apját annak idején elszakította az anyjától.

Marianna hiába sírta el magát, amikor Bogusławski közölte, hogy amíg ő Konstancját korrepetálja, addig Ignacy náluk fog lakni.

Ignacy a gyerekével együtt beköltözött apja házába. Bogusławski megjósolta magának, hogy hamarosan szaros pelenkák lepik el a szobáját, és előre elfintorította az orrát.

Nacewicz boldog volt, amikor a Mester zongorahasználat címén pár száz zlotyt nyomott a kezébe. Az egészet el fogja inni, gondolta Bogusławski.

– Ebéd után elkezdjük – mondta a másnapi próba után Bogusławski Dmuszewskinak.

– Jó – mondta Dmuszewski zavartan.

Bár Konstancja előzőleg igent mondott, most elsápadt, és a kocsmában egyetlen falat sem ment le a torkán. Bogusławski közben a színészeket szórakoztatta.

Szótlanul poroszkáltak Nacewicz háza felé. Hűvös szél fújt, de eső nem esett, a Świętokrzyska faházai vigasztalan látványt nyújtottak.

– Ez annak a dög Koźmiannak a háza – mutatott Bogusławski az egyetlen csinos kőépületre.

Konstancja nem válaszolt. A kertkapu előtt feszülten állt meg, mintha el akarna rohanni. Bogusławski a rozsdás kulccsal vacakolva érezte, hogy ha most Konstancja elfut, soha többé nem tudja visszahívni. A fene ebbe a zárba, káromkodott magában, nem tudom majd kinyitni.

Amikor a zár mégis engedett, érezte, hogy ha csak néhány pillanattal tovább bajlódik, Konstancja már nem állna mellette.

Konstancja alvajáróként ment végig a kerten, és lépett a homályos előszobába.

Bogusławski morgott valamit a fiáról, aki Aniela szökése óta elhanyagolta a lakást, mindig csak Marianna takarított, de lám, két nap alatt is micsoda mocsok halmozódott fel. Valóban, piszkos edények és üres vodkásüvegek hevertek szanaszét, az ablakpárkányon pelenkák száradtak. Bogusławski egy terítővel letörölte a zongorát, és felnyitotta.

– Sötét van – mondta a szoba közepén ácsorgó Konstancja.

– Gyújthatok lámpát – mondta Bogusławski.

– Inkább nyisd ki az ablakot.

Bogusławski kitárta az ablakot, aztán a konyhában előkereste a lámpát, olajat öntött bele, a kezét a terítőbe törölte. A köpenyéből előhúzta a kottát és a kottatartóra rakta. A köpenyét nem vetette le, a házban hideg volt.

Leült a nyikorgó zongoraszékre.

– Nem ülsz le? – kérdezte, nem fordulva hátra.

Konstancja álldogált még egy darabig, aztán leült a dívány sarkára, készen arra, hogy elfusson.

– Egész tűrhető kis zene – mondta a Mester a torkát köszörülve.

Konstancja hallgatott.

– Melyik áriával kezdjük?

Konstancja nem felelt.

– Nincs kedved hozzá?

Konstancja némán ült a dívány sarkán.

– Tudod mit – mondta Bogusławski –, igazad van, nélkülem is jól fogod csinálni. Ha mégis úgy érzed, hogy segíthetek, majd szólj.

Leszedte a kottát és becsukta a zongorát. Felállt, Konstancja ugrásra készen kuporgott a díványon.

– Ha maradni akarsz, itt hagyom a kulcsot – mondta Bogusławski, és kiment a házból.

Lassan lépdelt, úgyhogy Konstancja a kertkapu előtt utolérte. Most a Mester nézte, hogyan vacakol Konstancja a kulccsal.

– Legyen inkább nálad – mondta Konstancja, és átadta a kulcsot.

Némán ballagtak visszafelé a Świętokrzyskán.

– Vidd haza a kottát – mondta Bogusławski a Nowy Świat sarkán.

– Nekem van belőle otthon, ez maradjon nálad.

Bogusławski odaintett egy kocsit.

– Én sétálok egyet – mondta.

Konstancja beült, a kocsis megrántotta a gyeplőt.

– Milyen rövid volt – mondta Marianna gúnyosan, amikor Bogusławski hazaért.

– Elment a hangja – mondta a Mester kurtán.

A másnapi próbán Bogusławski nem tett említést a korrepetálásról. Konstancja szórakozott volt, néhány passzust fölcserélt, nem lépett be időben. Dmuszewski fegyelmezte magát.

Próba után Bogusławski azt javasolta, üljenek be valami kávéházba. Dmuszewski azt mondta, csak menjenek, ő megpróbál beszélni Osińskival.

Konstancja a Mesterrel ment ki a színházból. Úgy alakult, hogy nem ültek be sehová, az utcákat rótták, elvetődtek a Visztula saras hordalékkal borított partjára, ahol csak néhány fészer, egy-egy vastagabb törzsű fa állt, és bokáig sárosan cuppogtak egymás mellett. Mindketten régen sétáltak arrafelé, egyáltalán, régen sétáltak bárhol; a város onnét, az ártér felől nézve alig látszott: fent lapult a fák, bokrok, legelők borította domb mögött. A folyó túloldalán Prága laposan, szegényesen és csöndesen nyújtózott.

Összefüggéstelen beszélgetést folytattak, Konstancja inkább hallgatott, Bogusławski magyarázott neki, nem is olyan fontos jól játszani, bizonygatta, játszani sem fontos, végül is nem az a lényeg, hogy színész legyen az ember, miért éppen színész, és mi az, hogy lényeg. Önmagát félbe-félbeszakítva, saját gondolatait hülyeségnek minősítve időnként az elhangzottak ellenkezőjét állította, Konstancja arra is csak bólogatott. Bogusławski az eszmefuttatást rapszodikusan meg-megszakította annak megállapításával, hogy bokáig ér a sár, talán kicsit magasabban is mászkálhatnának; egy-egy kutya rájuk ugatott, Bogusławski visszaugatott nekik, majd folytatta filozofikus emelkedettségű monológját; Konstancja rég nem figyelt a szavak értelmére, Bogusławski mormolása zeneként jutott el hozzá.

Kertek alatt jártak, elszórt, nyomorúságos, ócska deszkákból eszkábált viskók között, palánkkal elválasztott veteményes kertek mellett.

– Zsangossza csodadoktor – mesélte a Mester – azt mondta egyszer a szomorú Katalin cárnőnek, amikor az már hiába váltotta havonta a szeretőit: Paigyi guljaty, Katyinka, guljaj, a bugyes zdarova.

Konstancja bólogatott.

Nem volt kedvük felkapaszkodni a városba, amikor már nem tudtak tovább vergődni a sárban, visszafordultak hát Mariensztat felé. Visszafelé Bogusławski lassanként elhallgatott, szótlanul bámulta a szürke folyót, a nyugalom szökni készült, hogy visszaadja helyét a bizonytalanságnak. A pár perccel korábbi önfeledt boldogságot kellett volna fenntartania valamivel. Konstancja is ezt szerette volna, váratlanul beszélni kezdett, a család fontosságáról és pótolhatatlanságáról rögtönzött hűségnyilatkozatot, kijelentette, hogy a fia nélkül semmi értelme sem volna az életének, valamint azt is, hogy Dmuszewskinál megértőbb férjet nem találhatott volna, és őszintén kívánja minden színésznőnek, hogy sikerüljön úgy a házasságuk, mint az övé.

Bogusławski bólogatott.

Konstancja tovább beszélt, az előbbieket ismételte más szavakkal, terjengősebben, egyre kevesebb meggyőződéssel, ám annál ékesszólóbban. Bogusławski mégsem keseredett el, elérte, hogy Konstancja megszólaljon. Konstancja pedig beszélt, nyugodt, hitetlen, szomorú hangon.

Lassan felértek a Bernardinok terére. A Zymunt-oszlop alatt Bogusławski megállt, megállt Konstancja is.

– Tényleg segítesz? – kérdezte Konstancja, mintha Bogusławski véletlenül és felelőtlenül csak az imént ajánlotta volna fel a szolgálatait.

– Igen – mondta Bogusławski.

Konstancja bólintott és hazaindult. Bogusławski hülyén nézett utána.

Nacewicz kertkapuja másnap is nehezen nyílt, ezen most jól mulattak. Bogusławski leporolta a székeket és a fotelt, most Konstancja töltötte a lámpába az olajat. Hideg volt, Konstancja kabátban maradt, amíg Bogusławski fát vágott és begyújtott a kályhába.

– Ez a Nacewicz egyszer a saját házában fog megfagyni részegen – morogta a Mester.

– Nem is volt itt tegnap óta – állapította meg Konstancja.

Bogusławski azt morogta, hogy akkor majd az utcán találják holtra fagyva.

Konstancja járkált a szobában, a kezeit lehelgette, Bogusławski takarót tekert a derekára, és kezében Camilla szerepével igyekezett rávenni Konstancját, engedje el magát, ne törődjön semmivel, minél egyszerűbben mondja föl a szöveget.

– Nem énekelni fogunk? – kérdezte Konstancja.

– Hülyeség – mondta Bogusławski –, szép hangod van, el tudod majd énekelni. Még szöveg sincs hozzá. Inkább Camillát vegyük.

Konstancja meggyőződés nélkül kezdte darálni a szerepét, megállt, ilyen hidegben nem tudja elengedni magát. Később, amikor melegebb lett, kérte, hagyják abba az egészet.

– Jó – mondta Bogusławski –, pihenj egy kicsit.

– Hogyan pihenjek?

– Verd ki a fejedből a régi előadást.

Konstancja elpirult.

– Azt hiszem – mondta –, nekem már semmi közöm ahhoz az előadáshoz.

– Na! – kiáltott Bogusławski –, ez már eredmény!

Konstancja lekuporodott a zongoraszékre, és forgott vele.

– Abba kellene hagynom a pojácáskodást, nem gondolod?

Bogusławski nem válaszolt.

– Belőlem már nem lesz semmi – mondta Konstancja. – Félek a színpadtól. Nagyon félek. Semmi se sikerült.

– Másnak se sikerül semmi.

– Kinek fontos, hogy most jó legyek? És hátha akkor se voltam jó, csak azt hitték… Tévedhettek. De ha mégis jó voltam… mások egyszer se tudnak eljátszani valamit tűrhetően, nem? Kit érdekel, játszottam-e valaha valamit egyáltalán?

– Senkit.

– Hát akkor minek ez az egész? Ki mondta, hogy nekem a színpadon kell illegetnem magam?

– Megvan a hangod – mondta Bogusławski tárgyilagosan.

– Mi van meg?

– A hangod. Camilla hangja. Most mondd a szöveget ezen a hangon. Panaszkodva, halkan, reménytelenül. Kezdd el akárhol.

Bogusławski Konstancja felé nyújtotta a szöveget, hogy ne emlékezetből kelljen mondania. Konstancja összehúzott szemmel nézte az összegyűrt, itt-ott aláhuzigált példányt.

– Nem mondom.

– Miért nem?

– Mert akkor nem igaz, amit az előbb mondtam.

– Semmi sem igaz – nyugtatta meg Bogusławski. – Na gyerünk.

– Nem tudom…

– Dehogynem. Egy kicsit éld bele magad a saját kilátástalan helyzetedbe, úgy, mint az előbb.

– Szörnyeteg vagy!

– Persze.

Konstancja elvette a szerepet, és olvasni kezdte. Bogusławski hamarosan befogta a fülét, Konstancja néhány színtelenül eldarált mondat után visszaesett a kellemetlen sipákolásba. Konstancja az ajkába harapott.

– Ez nem segítség – mondta. – Ez semmi. Ez rosszabb, mint ha békén hagynál.

– Kérlek szépen – mondta Bogusławski sértődötten –, nem muszáj nekem hétszámra veled kínlódnom. Csináld egyedül.

Felugrott és vette a kabátját. Mire belebújt, elpárolgott a haragja.

– Hogy te milyen hülye vagy – mondta gyöngéden. – Próbáljuk meg még egyszer. Mondhatod dühöngve is, mindegy, csak őszinte legyen… Ha most se megy, ígérem, többet nem kínozlak.

Konstancja habozott.

– Ma inkább ne – nézett könyörögve a Mesterre. – Majd holnap. Inkább holnap.

Bogusławski megpróbálta rábeszélni, ne halasszák másnapra, de váratlanul beállított Nacewicz. Bután bámult rájuk, aha, motyogta, én akár el is mehetek.

– Maradj csak – kapott az alkalmon Konstancja –, mára már úgyis befejeztük.

Nacewicz körülnézett, csodálkozva konstatálta, hogy nincsenek az ágyban. Konstancja felnevetett. Bogusławski is jókedvre derült, és a meglepetés örömére mindhárman bevodkáztak.

Az utcán Konstancja kuncogva karolt a Mesterbe:

– Rég nem iszom, tudod?

– Ühüm.

– Ez a hülye Nacewicz, hogy ez miket képzelhetett rólunk!

– Az – morogta Bogusławski.

– Hát ez pompásan sikerült! – mondta Konstancja vidáman.

Bogusławskit otthon Marianna azzal fogadta, hogy Dmuszewskából sose lesz már színésznő, mit vesződik vele, ahelyett hogy a saját szerepével törődne.

– Honnan tudod, hogy nem lesz belőle színésznő?

– Tőled. Nemrég mondtad. Nem emlékszel?

Bogusławski nagyon jól emlékezett.

– Én ilyet nem mondtam. Különben is utálom, hogy mindenki azt gátolja, amit éppen csinálok.

– Én csak a te javadat nézem! – kiáltotta Marianna. – Találkoztam a nővéremmel, azt mondta, nem árt vigyáznod ezzel a szereppel, beleköthetnek.

– Mikor akart nekem jót Truskolaska?! – üvöltötte Bogusławski.

– Azt mondja – folytatta Marianna –, hogy felsőbb körökben valamit terveznek az előadással…

– Minden előadással el akarnak érni valamit, a hülyék! Mi közöm hozzá? A nővéred rémmeséket talál ki magának, és aztán beszarik tőlük…

– Neked hiába beszél az ember – adta fel végül Marianna.

Még aznap este beállított Dmuszewski.

– Mester! – kiáltotta már az ajtóban –, ne hagyja cserben Konstancját!

Bogusławski értetlenül bámult rá.

Dmuszewski reszketett a felindulástól.

– Ülj le – mondta Bogusławski. – Kérsz teát?

Dmuszewski csak lassan nyugodott meg. Kiderült, hogy Konstancja szünet nélkül bőg, csak nehezen lehetett kiszedni belőle, hogy azért, mert a Mester szidta, mint a bokrot, és azt mondta, többé nem hajlandó foglalkozni vele.

– Mit mondtam én? – kérdezte Bogusławski elképedve.

Dmuszewski megismételte.

– És hatalmas, vörös foltok vannak a testén – tette hozzá férji minőségében –, véresre vakarja őket, rossz nézni…

Bogusławski higgadtan elmesélte, mi történt aznap valójában; Konstancja kivételesen normálisan viselkedett, és voltak percek, amikor már majdnem sikerült tűrhetően próbálnia.

– Kitalálta volna az egészet? – latolgatta Dmuszewski hitetlenkedve.

– Hacsak nincs Varsóban még egy Bogusławski.

Dmuszewski a kezébe temette az arcát.

– Én ezt nem bírom tovább – nyögte –, csak napi fél óra nyugalmam volna, fél órácska, hajnalban vagy délután, mindegy, mikor… akkor valahogy át tudnám vészelni…

Bogusławski nem tudott mit mondani.

– Elég nekem Konstancja is – mondta Dmuszewski fakó hangon –, de hogy az egész város az én nyakamra járjon! És az istennek se mondják meg, mit akarnak.

Bogusławski tárgyilagosan bólogatott. Higgadtsága megtette a magáét, Dmuszewski hamarosan összefüggően tudta előadni a panaszait. Délben, próba után hívatták a belügyminisztériumba, ahol Koźmian rendkívül hidegen és fenyegetően fogadta azzal, hogy ha az előadás körül nem lesz minden rendben, ő majd tesz róla, hogy Dmuszewski ne rontsa többé a színház levegőjét.

– Megkérdezted egyáltalán, mi baja veled?

Dmuszewski nem nagyon kérdezgetett, a teljesen indokolatlan letolás után úgy távozott botladozva, mintha félhülyére verték volna.

– Sose volt baja velem – siránkozott Dmuszewski –, sose bántottam, és most ilyen hangon…

– Valami oka csak van.

– Talán a betétek szövege miatt… azt hallottam, Koźmiannal akarják megíratni, aztán Unicki mégis Niemcewiczről beszélt… Żółkowski úgy tudja, Koźmian a hosszú poémáját akarta a szünetekben előadatni… megrövidítve… zenére… és ebbe nem egyeztek bele. Talán ezért?

– Niemcewicz írja a szöveget? – kérdezte Bogusławski.

– Ezt beszélik.

Bogusławski hallgatott. Niemcewicz már megírta a magáét egy éve, a névtelen vezércikkben, aligha fog verseket írni a cár tiszteletére, ez azért túlzás volna, a neve rákerülne a színlapra. Niemcewicz mindig kibújik az ilyen megtiszteltetés alól, hacsak nincs rákényszerítve.

– Ez még semmi – nyögte Dmuszewski –, beérek a színházba, vár egy üzenet, Szaniawski azonnal beszélni akar velem. Rohanok vissza a belügybe, nem akarnak beengedni, az előbb jöttem ki. Fél órába telt, míg az őröket meg tudtam győzni, hogy küldjenek fel valakit Szaniawskihoz. Szaniawski tajtékzott, mit képzelek, lopja-e ő az idejét. Nem érdekelte, hogy az őrök… Mondtam, az előbb voltam Koźmiannál. Ez se érdekelte. Ő is megfenyegetett, hogy ha nem lesz minden a legnagyobb rendben, nézzem meg magam. És kidobott. Hazamentem, lefeküdtem, jó lett volna aludni egy kicsit, napok óta csak kínlódom éjszakánként… erre beállított Konstancja, úgy láttam, vidáman, erre, biztosan nem lett volna szabad, de hát néha muszáj kiöntenem a szívemet, erre kezdem neki mondani, mi történt, hallgatja, elborul az arca, bőgni kezd, hogy cserbenhagyta a Mester, azóta bőg…

Bogusławski a fejét rázta.

– Mit lehet egy ilyen bemutatóval ennyit vacakolni? – kérdezte, inkább önmagától. – Pofon egyszerű darab, meg kell tanulni, ki kell állni, el kell szavalni… Egy hét bőven elég rá, mi lassan a második hét végén járunk. Egy primitív klasszikus. Mit tökölődünk rajta ennyit?

Dmuszewski magába roskadt.

– Osiński – mondta – azt kérte Plerschtől, hogy valami elképesztően gyönyörű díszletet tervezzen. Mi az, hogy elképesztően gyönyörű díszlet? Amikor már elkezdték festeni! Osiński még szeptember elején jóváhagyta a tervet, és erre most kijelenti, hogy az nem jó, neki elképesztően gyönyörű díszlet kell! Ez is nekem jutott! Plersch persze csak bólogat, meglesz, elképesztő lesz, fiam, mondja Osińskinak, hogyne. És nem csinál semmit! Amikor sürgetem, hogy találjon már ki valami gyönyörűt, elkezd anekdotázni, hogy fiam, ennél kínosabb volt ám, amikor a poroszok nyolcszázháromban… a cári sereg kilencvennégyben… a szászok nem tudom mikor…

Bogusławski heherészett.

Dmuszewski a panaszkodástól kimerülten, álmosan indult haza. Bogusławski még utána kiáltotta, hogy sose bukik meg olyan előadás, amelyet a király is megtekint.

Bogusławski nem tudott aludni, a gyerek sírt, Marianna hiába csitítgatta. Ignacy biztosan alszik, gondolta Bogusławski dühösen, mennyivel jobb neki lent, a konyhában. Éjfél után mégis elaludt, de hamarosan beállított a tökrészeg Nacewicz, zokogott, az unokáját akarta látni, olyan a fejformája, mint Anielának. Bogusławski Mariannával kiabált, tébolyda, már egy vacak klasszikust se képesek összedobni!

A másnapi próbára beállított Osiński. Ő is kialvatlan volt és törődött; mindenkivel kezet fogott; közölte, hogy bár a díszlet még nincs kész, a próbákat ezentúl a nagy színpadon kell tartani. A társaság lekászálódott a színpadra, ahol Kudlicz éppen Alfieri Fülöp című tragédiáját próbálta. Osiński a méltatlankodó Kudliczot egyszerűen kidobta. Ez általános elképedést keltett.

– Próbáljunk? – kérdezte Dmuszewski.

– Miért, mit gondoltál? – csattant fel Osiński. – Ja igen. Előbb szeretném felhívni a társulat figyelmét arra, hogy ez a darab remekmű, és a színház egy jó előadással visszaszerezheti a jó hírét. Kérem a hölgyeket és az urakat, minden erejükkel legyenek azon…

Osiński sokáig mondta a magáét, a színészek nagy figyelmet mímeltek. A lelkifröccs után a direktor távozni akart, Żółkowska azonban váratlanul megszólalt, képtelen megoldani a szerepét, visszaadja.

Osiński elsápadt és lehuppant az első sor jobb szélső székébe.

– Igen, visszaadom – tört ki Żółkowska zokogásban –, Aszpergerowa is tanulja a hátam mögött, mert mindenki azt akarja, hogy megbukjak benne, és akkor ő majd átveszi, én így nem vagyok képes…

Bömbölve kirohant a folyosóra.

– Mi ez, kérem?! – bődült el Osiński, felugrott, Dmuszewskihoz rohant, és megragadta a nyakkendőjét.

Markolta egy darabig, aztán elengedte. Csönd volt, senki sem mert kuncogni.

– Na kérem – mondta Osiński. – Hívják vissza. Ilyen itt nincs, kérem, hogy visszaadjanak egy szerepet. A hadsereggel fogom kényszeríteni magukat, hogy megtegyék a kötelességüket! Hívják már vissza! Még mindig nincs itt?!

Zawadzki kirohant a folyosóra.

– Direktor úr – szólalt meg a színpadról Aszpergerowa –, ha mégis Żółkowska játssza, akkor nekem miért kellett megtanulnom?

– Maga csak fogja be a száját! – mondta Osiński, és a további kérdezősködést megelőzendő, pocakját maga elé meresztve, akár egy pingvin, elhagyta a nézőteret.

Żółkowska a szemét dörzsölve kullogott vissza, háta mögött a zord Zawadzkival. A színészek egyszerre kezdtek beszélni, Szymanowski Aszpergerowától és Dmuszewskitól érdeklődött, miért tanulják ketten Sabina szerepét; Werowski széles taglejtések alkalmazásával hajtogatta, hogy ez példátlan; Rutkowski valamiért a súgó után kiabált: Zieliński letekerte a kortinát, hogy csináljon valamit; Dmuszewski Plerschet szólongatta, aki békésen szunyókált az utolsó sorban; Bogusławski mindvégig Konstancját figyelte, akin nyoma sem látszott a Dmuszewski által mesélt tegnapi őrületnek.

A hangzavart senki sem próbálta megfékezni, így aztán magától megszűnt. A csöndet Zawadzki törte meg.

– Javasolhatok valamit? – kérdezte a nyakát tapogató Dmuszewskitól, majd nem várva meg a választ folytatta: – Meggyőződésem, hogy amikor Dmuszewska asszony a második felvonásban bejön, és Szymanowski úr azt mondja neki: „Hallottad-e, húgom, Alba mily sokra tartja mátkádat”, és ő azt mondja: „Jaj nekem! Be más lett sorsom arca”, akkor meg kéne szólalniuk a harangoknak, és Dmuszewska asszonynak le kéne térdelnie.

Szymanowski füttyentett. Mindenki Zawadzkit bámulta, aki égő szemmel, megdicsőülve állt a színpadon.

– Mit mond? – kérdezte Dmuszewski.

– Ez a dráma kulcsa! – kiáltotta Zawadzki. – Ahol a Végzet első ízben sújt le Camillára! Ez nem megy harangszó nélkül! Már megbeszéltem a direktor úrral!

– Jó – mondta Dmuszewski –, folytassák nélkülem, én beadom a felmondásomat.

– Nem! – sikoltotta Konstancja –, ne hagyj egyedül!

Dmuszewski megállt az ajtóban, nem tudta eldönteni, menjen vagy maradjon.

Bogusławski felment a színpadra, magához intette a szereplőket, csúnyán káromkodott. Ez hatott, a színészek Dmuszewskival együtt a Mester elé járultak.

– Nem vagyok igazgató – mondta Bogusławski zordan –, de még lehetek. Az én időmben hasonló kis játékokért azonnal repültek volna. Maga, fiam – fordult Zawadzkihoz –, először tanuljon meg beszélni, és csak aztán meresztgesse profetikusan a szemeit.

Kuncogás; Zawadzki nem mert megszólalni.

– Most pedig mindenki mondja el, mi baja. Ábécérendben. Gyerünk.

Aszpergerowa előadta, hogy Osiński kérésére Júlián kívül Sabina szerepét is megtanulta.

– Miért? – érdeklődött Bogusławski.

Aszpergerowa nem tudta.

Konstancja nem kívánt szólni.

Rutkowski meggyőződését hangoztatta, miszerint ha mindenki minden erejét összeszedi, akkor emlékezetes előadást produkálnak.

Rywacki hűségnyilatkozatot tett a Mester és Dmuszewski úr mellett.

Szymanowski a vállát vonogatta; ő játszani szeretne, mindössze ennyi a kívánsága, ha ez egyáltalán érdekel még valakit manapság.

Wąsowicz kutyakomédiának minősítette a történteket, más nem jutott eszébe.

Werowski megjegyezte, hogy neki volna néhány, a darabra vonatkozó kulcsfontosságú dramaturgiai észrevétele. Bogusławski megkérte, hogy ezeket későbbi alkalommal terjessze elő.

Zawadzki először nem akart nyilatkozni, aztán mégis előadta, hogy a direktor úr, meghallgatván a koncepcióját, biztosította egyetértéséről, és megígérte, hogy ha valami közbejön, rábízza a darab rendezését.

Többen felszisszentek.

– Besúgó – mondta Żółkowska hangosan.

Zawadzki feljajdult, a földre guggolt, és ebből a helyzetből jelentette ki, hogy őt csak a művészet szolgálata vezérli, és az ő tehetségével nemcsak a direktor úr, de az Ikszek is tisztában vannak.

Żółkowska lekonyulva ácsorgott a színpadon.

– Sabina szép – mondta fájdalmasan –, én csúnya vagyok. Miért akarja mindenki, hogy megbukjak? Miért? Játssza el Aszpergerowa. Vagy Helena legyen Sabina – fordult Rutkowskihoz – , Andrzej, beszélj Osińskival, legyen a lányod Sabina, nekem mindegy, én félreállok, én megadom magam, én úgyis csak az útjában vagyok mindenkinek!

Zokogásban tört ki.

Rutkowski tapintatosan hallgatott.

– Majd én szólok – mondta Bogusławski –, Júlia nem szerep, akárki megcsinálhatja.

– Ha szabad megjegyeznem – mondta Werowski szerényen –, én nagyon finom ötletnek tartom, hogy Żółkowska asszony játssza el Sabinát. Sabina állítólag szép. De mennyivel szebb, mennyivel hitelesebb, ha egy külsőleg előnytelenül festő, ám belsőleg gyönyörű asszony válik Camilla ellensúlyává! Értelmezésem szerint ugyanis Camilla külsőleg szép ugyan, de belül üres! Ily módon Sabina tragédiája lépne előtérbe Camilláé helyett!

– Te jó ég – mondta Szymanowski –, zseni van közöttünk!

Werowski az ajkába harapott.

– Az esztétikát bízzuk rá a hivatottakra – vélte Bogusławski –, mi csak színészek vagyunk.

Elbocsátotta a lehiggadt színészeket azzal, hogy ebéd után folytatják a próbát, ő pedig felment Osińskihoz.

– Borzasztóan fontos, hogy most összefogjunk – mondta neki Osiński, és csaknem könnyezett. – Ha mi ketten segítjük egymást, nem bánhatnak el velünk!

– Add oda Żółkowska szerepét Aszpergerowának – kérte Bogusławski.

– Nem lehet.

– Mondd, igaz, hogy Aszpergerowa a kérésedre tanulta meg?…

– Mert attól rettegek, hogy Żółkowska visszaadja…

– Hát akkor minek erőlteted? Miért nem…?

– Nem lehet!

– De hát miért nem?!

Osiński nyöszörgött:

– Miért nem lehet! Nem szabad! Megtiltották!

– Kicsoda? Az Ikszek? Miért jó nekik, ha Żółkowska megbukik?

Osiński felugrott az íróasztala mögül, Bogusławskihoz lépett és átölelte a vállát.

– Wojciech – mondta –, hidd el nekem, a helyemben te is így viselkednél… Beszélj Fiszerrel! Megígéred? Beszélsz vele?

Bogusławski nem értette.

– Nem akarja megírni a szöveget!

– Milyen szöveget?

– Az áriák szövegét! Beszélj vele!

– Én úgy hallottam – mondta Bogusławski –, hogy Koźmian vagy Niemcewicz írja.

– Nem írják! Niemcewicz átpasszolta Fiszernek…

– Miért nem írod te?

Osiński keserűen felnevetett:

– Mert én szeretném! Érted? Aki szeretné, nem teheti, aki nem akarja, azt kényszerítik… Ez az új vonal. Ez. Igen. Beszélj Fiszerrel!

Bogusławski a kocsmában megkérdezte Żółkowskát, lefeküdt-e valamelyik Iksznek. Żółkowska nem sértődött meg, csak a fejét rázta.

– Nem értem – morogta a Mester –, felfoghatatlan…

– Talán mégis el tudom játszani – mondta Żółkowska reménykedve –, nem vagyok én olyan csúnya.

Kettőkor Dmuszewskit kezdte keresni, hogy folytassák a próbát, de sehol sem találta. Keller úr súgta meg a Mesternek, hogy Dmuszewski urat a belügybe hívták.

– Honnan veszi? – kérdezte Bogusławski.

– Csendőrök jöttek érte.

– Csendőrök?

– Láttam felülről, ahogy elvezették.

Bogusławski felvonta a szemöldökét. Megfordult a fejében, hogy Dmuszewski helyett megtartja a próbát, de hamar rájött, hogy jobb, ha nyugton marad.

Konstancját sikerült elcsípnie a folyosón.

– Engem az egész nem érdekel – mondta a Mester –, csináljanak, amit akarnak, de beléd már annyi energiát öltem, hogy most futok a pénzem után.

– Próbálsz velem? – kérdezte Konstancja reménykedve.

– Persze.

– Átöltözöm, jó? Találkozzunk két óra múlva Nacewicznél.

Bogusławski felmászott a könyvtárba. Keller úr levette a csíptetőjét.

– Parancsol a Mester?

– Honnan látta, hogy Dmuszewskit elviszik?

Keller úr elpirult, majd kis habozás után leemelte a ferde mennyezet egyik deszkáját, és a réshez invitálta a Mestert. Bogusławski felállt egy sámlira és kikukucskált a tetőn. Látta a tér Krasiński palota felé eső részét.

– Hát maga ezzel szórakozik, Keller úr?

– Én csak – hebegte a könyvtáros – azt próbálgatom, látok-e még messzire a sok olvasás után.

– Na és lát?

– Pár percig szoktatnom kell a szememet, és akkor látok.

– Hogy támadt ez az ötlete?

– Nem nekem, Mester, dehogy – tiltakozott Keller úr –, a múlt héten járt itt néhány úr, azok emelték ki a deszkát.

– Néhány úr.

– Hárman voltak.

– Érdekes. Jártak itt azóta?

– Nem. De az a gyanúm, hogy ismét meglátogatnak.

– Biztosan megtetszett nekik ez a rengeteg könyv – vonta le a tanulságot Bogusławski.

A földszinten Plerschbe ütközött. Plersch röhigcsélt, jókora selyemplakát volt a hóna alatt összetekerve.

– Újranyomatja a plakátot – közölte a Mesterrel.

– Kicsoda?

– Osiński.

Plersch kibontotta a plakátot, amely a Horatius premierjére készült.

– Miért, mi baja?

– Nézd meg.

Bogusławski a plakátot tanulmányozta, de semmi különöset nem tudott felfedezni rajta.

– Kapitális baklövés – kuncogott Plersch –, hát nem látod?

– Nem.

– Hova jutunk, már téged is elhagy az éberség! – kiáltotta Plersch elégedetten. – Tudod, miért kell újranyomatni? Mert rajta van a keresztnevek kezdőbetűje.

– Hát aztán?

– Nem szabad rajta lenniük.

Bogusławski nem értette.

– Pedig egyszerű – heherészett Plersch. – Osiński meglátta, a szívéhez kapott és meghalt. Aztán kiborult. Főleg amiatt, hogy Dmuszewska keresztnevének kezdőbetűje is rajta van. A többi, mondta, még hagyján, de ez a fejünkbe kerülhet.

Bogusławski megnézte Konstancja nevének első betűjét, hibátlan K volt.

– Na?! – kérdezte diadalmasan Plersch, és összetekerte a plakátot.

– De hát mi a baj ezzel a betűvel?

– Hja, azt nem közölték.

Bogusławski Nacewicz házába sietett, hogy még Konstancja érkezése előtt befűtsön. A kapu előtt hiába kutatott a zsebében, valahol elhagyta a kulcsot. Aztán észrevette, hogy az öreg Horatius szerepét is elhagyta, pedig mindig magánál tartotta, hátha valahol belenéz. Kiszámította, hogy mire a színházban – talán a próbateremben, talán fent, a könyvtárban – megtalálná a kulcsot és visszaérne a Świętokrzyskára, Konstancja már rég hazamegy, megsértődik, hisztizik, nem lehet majd beszélni vele. Úgy döntött hát, hogy megvárja a ház előtt, és elmennek valahová, talán sétálni, hátha megint jó lesz.

Konstancja magabiztosan és elegánsan érkezett, jókedve azonnal elpárolgott, mihelyt megtudta, hogy Bogusławski elvesztette a kulcsot.

Kiöltözött a kicsike, gondolta Bogusławski, meghatódott, és átkozta a szórakozottságát.

– Menjünk sétálni – javasolta, Konstancjába karolt, és elmesélte a deszkát meg a plakátot.

Ez hatott, Konstancja felháborodott, mi az, hogy az ő keresztnevének az első betűjét le kell venni a plakátról. A plakátok többségén csak Dmuszewska asszony néven szerepelt, keresztnév és annak első betűje nélkül, most azonban messzemenő következtetéseket vont le a személyét ért súlyos sérelemből. Bogusławski nyugtatgatta, és örült a dolgok ilyetén alakulásának.

Dmuszewska nem tett említést a férjéről, Bogusławski pedig nem hozta tudomására Keller úr megfigyelését.

Konstancja fölengedett; csatangoltak az utcákon; elmondta: megnézte a Zawadzki által említett helyet, első színrelépését, de nem látja be, miért kellene ott harangoknak megszólalniuk, és miért kellene letérdelnie. Bogusławski a lelkére kötötte, hogy ne hallgasson senkire, főleg ne a színészekre, akik tanácsaikat nem éppen önzetlen célból osztogatják a partnereknek. Elmesélte, hogyan próbálta őt annak idején Owsiński megzavarni atyai jó tanácsaival; Bogusławski, zöldfülű révén, igyekezett a tanácsoknak megfelelően játszani, de még gyönge színész volt, a kísérlet nem sikerült, és ezért nem bukott hatalmasat első szerepeiben.

– Nagy gazember lehetett Owsiński is – mondta Konstancja vidáman.

– Nagy színész volt – bólintott Bogusławski kegyelettel –, rengeteget köszönhetek neki. A fortélyaim tekintélyes része tőle származik, és még ma is bejönnek.

A Mester elmesélte: szemtanúja volt, hogyan buktatta meg Owsiński az akkor már tündöklő Truskolaskát, aki ellen az öreg rókának nem volt különösebb kifogása, csak azt nem szerette, hogy a király unokaöccsének a szeretője.

– Kétszer-háromszor próbáltak mindössze, a próbákon Owsiński aranyos volt, Truskolaska azt hitte, az öreg beleesett. Az előadáson aztán, valahányszor az öreg befejezte a szövegét, és Truskolaska következett, halkan, hogy csak a színpadon hallják, szinte a száját se mozgatva azt hajtogatta: te büdös kurva, hagyod abba azonnal?! Én a statiszták között álltam, hallottuk, lila volt a fejünk, de a király is nézte az előadást, reszkettünk és fuldokoltunk. Truskolaska becsületére legyen mondva, valahogy végigmondta a szövegét, aztán a színfalak mögött tombolt, sírt, megverte a kellékest, ki akarta kaparni Owsiński szemét, aki megígérte, hogy jó, egyszer elég volt, a következő jelenetben békén hagyja. Persze nem hagyta békén, így ment le az egész előadás; mialatt Truskolaska szerelmi vallomást rebegett az őt átkaroló Owsiński fülébe, az felénk fordulva, halkan darálta: te büdös kurva, hagyod abba azonnal?! Közben a legnagyobb szerelmi hév látszott az arcán. Truskolaska két hétig nyomta utána az ágyat.

– Te mivel védenél ki ilyesmit? – kérdezte Konstancja.

– Megvannak a módszereim. Végig rossz végszavakat adnék, már a második után belezavarodna.

– Nem rossz – ismerte el Konstancja, és felszabadultan nevetett. – Visszatért a régi, izgató altja, most nem vékonyította el mesterségesen.

– Na igen – mondta Bogusławski –, ezt már Truskolaska truppjában tanultam, ő akart így kicsinálni engem.

– Egyszer kipróbálom – fogadkozott Konstancja lelkesen –, nagy színház lehetett, amikor te kezdtél.

– Ühüm – mondta Bogusławski. – A színészek harmincéves korukban már vért köptek és moccanni se bírtak a reumától. Egyszer az egyik tüdőbajos statiszta feltörte a francia trupp raktárát, életmentő gyógyszert keresett, a fogdában halt meg. Nagy idők voltak.

Este volt, mire Bogusławski hazáig kísérte Konstancját, aki a kapuban már-már könnyekkel a szemében akarta megköszönni a sétát. Mindketten tétován topogtak, Bogusławskit elhagyta a találékonysága. Konstancja a lépcső első fokán állt, így alig volt alacsonyabb a Mesternél, aki lehajtotta a fejét, és nem tudta rászánni magát, hogy sarkon forduljon. Sokáig álltak így zavartan és némán.

– Ludwik már biztosan hazaért – szólalt meg végre Konstancja –, nem jössz fel teázni?

– Inkább megtanulom a szerepemet – morogta Bogusławski –, ideje.

Konstancja bement a kapun.

Bogusławski még ácsorgott egy darabig. Aztán hazaindult.

– Vége a korrepetálásnak? – kérdezte Marianna otthon. Hálóingben állt a lépcsőn, látszott formátlan, aszott teste. Bogusławski gyűlölettel nézett rá.

– A fiad meg az unokád hazaköltözhet – mondta, és felment mellette a lépcsőn.

A kocsma másnap fel volt bolydulva. Dmuszewski díszkíséretet kapott, csendőrök vigyázzák minden lépését. Konstancja reggel visszaadta a szerepét, áll a bál. Osiński őrjöng. Lehet, hogy elmarad a bemutató. Dmuszewski válik. Dmuszewski lesz az igazgató. Konstancja a belügyminisztérium szeretője. Aszpergerowa játssza Camillát, Kudlicz lesz kiírva rendezőnek (ezért nyomják az új plakátot). Dmuszewski dohánycsempészéssel foglalkozott, onnét van a rengeteg ötgarasosa, most lebukott. Szymanowski kihívta Werowskit, a párbaj délután lesz a Frascati kertben. Nem, délben lesz Łazienkiban; és nem Szymanowski hívta ki Werowskit, hanem fordítva. Az ok Dmuszewska, mindketten szerelmesek belé.

Bogusławski el tudta képzelni, mit pletykálnak róla és Konstancjáról.

Zieliński közhírré tette, hogy a próba később kezdődik, tizenegyre Osiński társulati ülést hirdetett.

Az egész színház az előcsarnokban szorongott, a munkások, a zenészek és a szabók is. Osińskit Szaniawski és Lipiński kísérte, a direktor sápadt volt, de láthatólag eltökélt.

– Megint politikai tényezők lettünk – mondta Żółkowski halkan a Mesternek. – Nincs valami füles?

Bogusławski a fejét rázta.

Dmuszewski a ruhatár előtt állt, és Konstancja kezét fogta. Maga elé meredt, nem viszonozta a köszönéseket.

Unicki titkár úr kis asztalkát, papírlapot, tollat és tintát hozott magával, az asztalkát az egyik oszlop mellé rakta.

Fiszer a túloldalon Porstmannal, a bőgőssel társalgott.

– Rábeszéltem Mariát – mondta Żółkowski –, hogy ne adja vissza a szerepet… Lehet, hogy rosszul tettem?

Bogusławski hümmögött, és Konstancját nézte.

Osiński beszélni kezdett a Nemzeti Színház történelmi küldetéséről és hagyományairól, amelyek köteleznek. Háláját fejezte ki a társulatnak. Hogy miért, nem derült ki. Az igazgatóság, jelentette be Osiński, a Nemzeti Színház Plakettje nevű kitüntetést alapít. Taps.

– …szíveskedjen aláírni a nevét, amennyiben egyetért a nyilatkozat szövegével – fejezte be Osiński.

Csönd lett, Żółkowski oldalba bökte a Mestert.

– Mi van? Mit kell aláírni? – ocsúdott fel Bogusławski.

– Most mondta – felelte Żółkowski.

– Ja igen. Mit mondott?

Żółkowski tréfát gyanított, nem mondta meg.

Ekkor már Unicki beszélt, névsorban szólította a színház tagjait. Bogusławski körülnézett. Csönd volt, mindenki megkövülten állt a helyén. Egy díszletmunkást néztek, aki az asztalkához járult, körülnézett, kezébe vette a tollat, majd messziről is jól láthatóan keresztet rajzolt az asztalon fekvő papírra. Utána tanácstalanul állt, kezében a tollal. Unicki feltalálta magát, megköszönte, elvette a tollat, valamit írt a papírra, nyilván a munkás nevét, majd tapsolni kezdett. Erre a többiek is tapsoltak.

Aszpergeréket szólították. Az asztalkához járultak, aláírták. Taps.

Bogusławski meghallotta a nevét. Mindenki őt nézte. Úgy látszik, ki kell lépnie. Az asztalkához ment lassan, méltóságteljesen, Unicki a tollat nyújtotta, félelem volt a szemében. Bogusławski a papírlap fölé hajolt és olvasni kezdte a mindössze egyetlen mondatnyi, díszes betűkkel írt szöveget.

„A varsói Nemzeti Színház művészei, munkatársai, egész társulata Konsztantyin Nagyherceg őfenségének a legjobb kívánságokkal…”

Éppenséggel alá lehet írni.

Elvette a tollat, majdnem hangosan felnevetett. Mi lenne, ha keresztet rajzolna a papírra? Vagy egy Ikszet.

Ikszet kellene odaírni.

Alákanyarította a nevét. Unicki összeverte a tenyerét. A társulat tapsolt. Unicki megkönnyebbülten mosolygott. Bogusławski Osińskira nézett, a direktor sápadtan elmosolyodott és bólintott. Bogusławski fapofával visszament Żółkowski mellé.

Elsner következett, kiment az asztalhoz, aztán megállt és kétségbeesve nézett körül. Megfagyott a levegő, Unicki elvörösödött, körülnézett. Zsongás. Elsner idegesen topogott. Unicki, mint a nyúl, Bogusławskihoz szaladt.

– Mester, a toll…

– Ja, hogy a toll… azt hittem, elvihetem emlékbe.

Żółkowski felvinnyogott. Zsongás támadt, nevettek, Unicki vörösen vitte a tollat. Lipiński ádáz tekintettel nézett Bogusławskira.

Most már névsorolvasás nélkül járultak az asztalhoz, a figyelem szétszóródott, az asztalkánál lökdösődés támadt.

– Téboly – jelentette ki Szymanowski, aztán ment aláírni a nevét.

Unicki hasztalan próbálta helyreállítani a rendet.

Az aláírás aktusának befejeztével vodkát szolgáltak fel. Osiński koccintott a mellette álló Szaniawskival és Lipińskivel, majd ismét beszédet mondott. Meghatottan ecsetelte az ünnepi társulati gyűlés eredményességét, és közölte, hogy az oklevelet az előcsarnokban létesítendő vitrinben fogják elhelyezni, hogy a Horatius bemutatójára érkező magas vendégek láthassák elsőként. Attól kezdve pedig, amíg csak a Nemzeti Színház és a lengyel nemzet létezik, a hűségnyilatkozat ott fog nyugodni az előcsarnokban.

Unicki kezdeményezésére ismét kitört a taps.

Osiński már befejezettnek tekintette a gyűlést, amikor Zawadzki szólni kívánt.

– Mi tetszik? – kérdezte a direktor rosszat sejtve.

– Felhasználva az ünnepi pillanatot – mondta Zawadzki égő szemmel, ritkás, hosszúra nőtt haját gyors mozdulattal hátrasimítva – én külön nyilatkozatot szeretnék tenni…

Osiński tanácstalanságát látva Zawadzki gyorsan folytatta:

– A magam részéről ünnepélyesen megígérem a nagyhercegnek… hogy ezentúl soha többé nem támaszkodom a súgóra. Minden szöveget úgy fogok tudni, hogy soha, semmilyen körülmények között nem zavarodhatok bele!

Elfojtott kuncogás. Osiński feje lila lett, de nem merte rendreutasítani Zawadzkit.

– Nagyon köszönjük – mondta helyette Lipiński, látszott a szemén, hogy rögtön meg fog hatódni. – Bárcsak már valamennyien ott tartanánk áldozatkészségben és lelkiismeretességben, ahol Zawadzki művész úr!

Lipiński meghatódott.

– Tapsoljuk meg – vette vissza a szót Osiński.

A társulat minden eddiginél hatalmasabb tapsban tört ki, nem akart vége szakadni. Zawadzki meghajolt, és szerényen visszahúzódott az egyik oszlop mellé. Még mindig tapsoltak, Szaniawski komoran nézett körbe.

Osiński kifelé menekült, de mielőtt eltűnhetett volna a nézőtérre vezető ajtón, Wolski felkiáltott:

– Nekem is van javaslatom! Vegyük bele az okmányba!

Osiński kénytelen volt megállni.

– Halljuk, halljuk! – kiáltották többen, és Wolskit előre megtapsolták.

– A színház hallatlanul fontos intézmény! – kiáltotta Wolski. – Békeidőben felér egy egész hadsereggel!

– Úgy van! Jól beszél! – kontráztak páran, a leghangosabban Żółkowski.

– Javaslom – kiabálta túl a hangzavart Wolski –, hogy vezessük be a színházban a katonai rendfokozatokat! A nagyherceg boldog lenne!… Az igazgató tanács lesz a tábornoki kar…

A lármában nem lehetett többet hallani.

Most már mindenki felszabadultan röhögött. Unicki felkapta a papírlapot, átverekedte magát a tömegen, és elinalt. Osiński jóváhagyó mosolyt eresztett Wolski felé, és sürgősen eltűnt.

– Malinowski elbújt – hallotta Bogusławski Aszperger méltatlankodó hangját. – Részegnek tetteti magát. Egy ilyen pillanatban! Szégyen-gyalázat…

Bogusławski Fiszer mellé sodródott. Fiszer belevigyorgott az arcába, és továbbcsörtetett. Valami stiklit követett el a kölyök, futott át Bogusławski agyán, lehet, hogy ő valóban odaírta az Ikszet.

– Borzasztó – suttogta mellette Zieliński váratlanul –, ahelyett hogy próbálnánk, elmegy az idő ilyen… mindenféle…

Megijedt és elharapta a mondat végét.

Bogusławski megsajnálta, de nem mondott semmit.

– Ha lenne egy másik színház – morogta a folyosón Szymanowski –, kirúgatnám magam… de így…

– Ott is alá kellene írni – nyugtatta meg a Mester.

A kocsmában a két Macrott, apa és fia már békésen iszogatott, mire a többiek betódultak. Bogusławski érdeklődött, mikor lesz a próba, senki sem tudta.

Szczurowski azt fejtegette, milyen ragyogó ötlet volt ez a hűségnyilatkozat, már régen kellett volna fogalmazni egyet, jobban menne a színháznak. Bogusławski a teáját kavargatta. Mennyi időt pocsékolt el Konstancjára, teljesen hiába. Miért olyan fájdalmas, hogy valaki tönkrement az utóbbi tíz évben? Tönkrement más is. Miért éppen Konstancja sorsán kellett meghatódnia?

– Elkalandoznak a gondolataim – vallotta meg Plerschnek, aki melléje huppant a székre. – Nem vagyok már elég önző. Baj van.

Plersch bólogatott, bizony, ez már a szenilitás, ő is tapasztalja saját magán.

– Nyomják már az új plakátot?

– Nyomják.

– Még mindig nem tudod, miért?…

– Nem.

Zawadzki jelent meg a kocsmában Wolski társaságában, mindketten büszkén vonultak Bautz úr elé.

– Hülyék – morogta Bogusławski –, olyanok, mint mi vagyunk: sikert akarnak aratni.

Plersch elmosolyodott:

– Ők még benne vannak az életben – magyarázta. – A számukra még súlya van… Ha meggondolom, hogy fél évszázada csaknem öngyilkos lettem, amikor az a hogyishívják… segíts már, minden név kimegy a fejemből… na mindegy, amikor én tökéletes kontraposztba faragtam a herceget, az meg üvöltött, hegy neki nincsen csípőficama, és szétverette a szobrot… drága márvány volt…

– Ha nem lesz próba – mondta Bogusławski a magáét –, haza kell mennem. Megdöglöm az unalomtól. Te tudsz ellene gyógyszert?

– Hát igen – mondta Plersch –, én tulajdonképpen örültem, hogy újra kellett terveznem a plakátot… volt munkám éjszakára… volt egy jó éjszakám…

Bogusławski az egyetértő, kellemes szomorúságot nem bírta sokáig. Meddő dolog a bölcsesség, gondolta, és búcsú nélkül kiment a kocsmából.

A színészbejáróból Zieliński tisztelettel és zavartan visszaküldte: Osiński úr utasítása értelmében a Horatius szereplőinek este ötig bármely időpontban készenlétben kell állniuk, és nem mehetnek sehová.

– Akkor mégis lesz próba, nem?

Zieliński nem tudta.

– Színházfogságban vagyunk – állapította meg Szymanowski az öltözők előtti folyosón, ahol fel-alá járkálva unatkozott.

– Biztosan azért, nehogy párbajozhass Werowskival.

Szymanowski megvetően legyintett.

– Hol van Dmuszewski?

Szymanowski úgy tudta, hogy a feleségével együtt Osiński szobájában puhítják.

– Csináljunk valamit – javasolta Szymanowski –, legalább mondjuk össze a szöveget.

Bogusławskinak nem volt hozzá kedve.

– Pedig rám férne, hogy a Mester engem is korrepetáljon – jegyezte meg Szymanowski némi gúnnyal.

Bogusławski nem felelt.

Wąsowicz is csatlakozott hozzájuk, már hármasban ácsorogtak a folyosón. Wąsowicz úgy hallotta, hogy valamikor délután főpróba lesz, és Osiński, Szaniawski és Lipiński is megnézi. Wąsowicz a saját szemével látta, hogy Szaniawski a műhelyben minden egyes díszletelemet átvizsgált és a kézjegyével látott el.

Ez felderítette őket.

Délután négykor Zieliński lóhalálában mindenkit összecsődített a főpróbára.

Aszpergerowa kétségbeesve kérdezgette a többiektől, elkészült-e a jelmezük, neki ugyanis nincs, Plersch megfeledkezett róla, most mi lesz, hogy áll ki a színpadra jelmez nélkül.

Kiderült, hogy a kapkodásban valahol elvesztek a jelmeztervek, a szabóság nem csinált semmit, pedig Dmuszewski állítólag pár hete mindent megbeszélt velük.

– Én nem is láttam a terveket – állította Cieślak úr határozottan, és Bogusławskira hunyorított.

Csak nem szabotál a szabóság? – jutott Bogusławski eszébe.

Dmuszewski Elsner társaságában jelent meg a nézőtéren. Osiński, Szaniawski és Lipiński a nézőtér hetedik sorában, középen foglalt helyet Unicki titkár úr szíves invitálására.

Beszivárgott néhány zenész, tanácstalanul ácsorogtak.

– Hát akkor kezdjük – mondta Dmuszewski fásultan, kábultan.

Elsner közölte, hogy ő ennyi zenésszel nem tud mihez kezdeni. A heves szóváltás során világossá vált, hogy a zenészek elmentek haza, rájuk nem vonatkozott Osiński utasítása.

– Miért nem kezdjük? – kérdezte Szaniawski.

– Nem tudom elvezényelni a nyitányt – mutatott a néhány bamba zenészre Elsner.

– Nem lesz zene – közölte Szaniawski. – Tessék elkezdeni.

Elsner felfújta magát:

– Hogyhogy nem lesz zene? Kérem? Én megírtam a nyitányt, megírtam az áriákat, két nap alatt, kérem…

– Nem hallotta? – mordult fel Szaniawski. – Nem lesznek áriák.

Tessék kifáradni innét.

– Nem lesznek áriák? – kérdezte Osiński bután.

– Nem – közölte Szaniawski. – Mi lesz már?

– Ezt majd odafönt tisztázzuk – mondta Lipiński engesztelőleg.

– Igen? – kérdezte Elsner jelentőségteljesen. – Igen? Kérem. Így is jó. Kérem. Keressenek maguknak karnagyot. Én itt soha többé…!

Kicsörtetett a nézőtérről.

– Nem kellett volna ilyen hangon – csattant fel Osiński. – Honnan veszek még egy ilyen kitűnő zenészt?!

– Az a maga dolga – torkolta le Szaniawski. – Kezdjék már!

A színészek lassan kisétáltak a színről. Nem minden díszletet sikerült beállítani, Harazyn bácsi kikergette a piszmogó munkásokat, a díszletek összevissza álltak, csak kevés került korábban kipróbált helyére. Zieliński lebocsátotta a kortinát, aztán felhúzta. Jól lehetett hallani az olajozatlan fogaskerekek csikorgását.

– Rendbe hozatom – fogadkozott Osiński a nézőtéren –, úgy volt, hogy a kurblit is kicserélik, de nem találtam iparost…

Lipiński pisszegett.

Żółkowska és Aszpergerowa kilépett a színpadra, Żółkowska mondani kezdte a szövegét.

 

Nézd el fájdalmamat, tűrd gyöngeségemet; Ily nagy balsorsban az nyilván megengedett; Ha ily nagy viharok ily zúgva közelednek, Meg kell rendülniük bármily szilárd szíveknek, S erős lélek, amely soha meg nem törik, Nem tudná virtusát próbára tenni itt…

 

– Álljunk meg – hallatszott a nézőtérről.

Żółkowska megakadt, lenézett, a takarásból előjöttek a jelenetben nem szereplő színészek. Szaniawski, egy csomó papírlappal a kezében, felállt a székéről.

– Itt nem ez a szöveg van – lobogtatta a lapokat –, majdnem, de nem egészen. A szórend is más!

– Tessék pontosan mondani a szöveget – utasította Osiński Żółkowskát. – Súgó nincs? Hol van Wąsikowski?

– Itt vagyok, kérem – lépett elő jobbról Wąsikowski.

– Tessék tisztességesen súgni. Kezdjük elölről.

– Én pontosan mondtam a szöveget – jelentette ki Żółkowska méltatlankodva. Wąsikowski megerősítette, igen, szó szerint ez áll az ő példányában is.

– Adja csak ide – mondta Szaniawski.

Wąsikowski a színpad jobb szélénél lenyújtotta a példányát. Csönd volt, Szaniawski összehasonlította a két kézirat első oldalát.

– Nem azonos – mondta vészjóslóan.

– Hogyhogy nem azonos? – képedt el Osiński, odament Szaniawskihoz. Lipiński is odament, a lapokat nézegették.

Pár pillanat múlva Osiński fájdalmasan felüvöltött:

– Ez a régi fordítás! A régi! A régi!

Arcát a kezébe temetve a zenekari árok korlátjára könyökölt, háttal a nézőtérnek.

Dmuszewski is odament hozzájuk, és értetlenül bámult a kéziratba.

Megőrülök, megőrülök, nyöszörögte Osiński. Szaniawski komoran kijelentette: ő nem ezt a kéziratot kapta, és vagy méltóztatnak az ő szövegét játszani, vagy szó sem lehet az előadásról. A színészek odafönt összesúgtak: ezek szerint két fordítás van forgalomban, és ők nem azt tanulták meg, amelyik átment a cenzúrán.

Żółkowska eltökélten közölte, hogy a hátralevő pár napban ő már képtelen másik fordítást megtanulni. Új szöveget igen, hasonlót lehetetlen. Szymanowski ugyanezt a véleményt hangoztatta. Kevéssé eltérő szövegekből a legnagyobb baj szokott származni.

– Évek munkája, gyötrődése van benne! – kiabálta Osiński kétségbeesve –, és erre a régit kaparják elő! Ki tette ezt velem?! Ki merészelte?!

Dmuszewski bénán, hallgatva meredt maga elé.

– Az előadást nem engedélyezem – mondta Szaniawski.

Lipiński szokásos, sima modorától eltérően sziszegve bizonygatta, hogy márpedig az előadást meg kell tartani, és ezt Szaniawski úr legalább olyan jól tudja, mint ő.

– Én nem vállalom a felelősséget – mondta Szaniawski –, ki tudja, mit írnak bele a szövegbe.

– Hát olvassa el uraságod – sziszegte Lipiński –, ezért fizetik!

– Mit gondol – vicsorogta Szaniawski –, mennyi időt vesz igénybe a figyelmes olvasás? Hány éjszakámba telik, amíg ki tudom szűrni belőle az aljas célozgatásokat, hogy uraságod a barátaival egyetemben nyugodtan horkolhasson? Ez nem megy csak úgy, engem az alapos munkáért fizetnek, érti az uraság?

– Dilettáns cenzor maga, Szaniawski – állapította meg Lipiński. – Ennyi év gyakorlattal a háta mögött képtelen elolvasni egy darabot! Jó ég, hát ezért tartunk ott, ahol tartunk! A művelt államokban az ilyesmi elképzelhetetlen!

Szaniawski nem méltatta válaszra, becsukta a két kéziratot, és mindkettőt a hóna alá vágta.

– Ne írjon jelentést, kérem – kapott észbe Osiński és abbahagyta az óbégatást. – Biztosan meg lehet oldani valahogy… Unicki! Felmegyünk! Kérem, Szaniawski úr… Csak pár percet áldozzon még nekünk…

– És heteket és hónapokat – mondta Szaniawski. – Mit gondol, nekem annyira fontos a maga színháza? Csikorog a kurbli, az én bűnöm? Vigyázzon, Osiński, az állam áron alul fogja megvenni a színházát!

– Erre nincs joguk!

– Nincs? – Szaniawski nevetett. – Gondolja?

Osiński karon ragadta Szaniawskit, és kivonszolta a nézőtérről. A színészek már csak Lipińskit bámulhatták. Magyarázatot vagy utasítást vártak tőle, Lipiński zavarba jött, és ő is kiment.

Dmuszewski magába roskadva állt egy helyben, Konstancja lement hozzá, de nem tudta, mit mondjon neki, hát ő is ácsorogni kezdett. Zawadzki befogta a száját. Żółkowska és Aszpergerowa Zielińskitől próbálta megtudni, mi a teendő, de az ügyelő csak a vállát vonogatta.

– Egy kuplerájban nagyobb rend van – jelentette ki Szymanowski.

Werowski szükségét érezte, hogy megjegyezze: a demokrácia még mindig jobb az önkényuralomnál. Szymanowski megkontrázta: az anarchia a terror első lépcsőfoka.

Rywacki röhögött, a többieket elhagyta a humorérzék.

Bogusławski habozott, odamenjen-e Dmuszewskihoz, és bevallja-e neki, hogy a régi fordítást ő adta a kezébe. A nemes gesztus talán hatna Konstancjára… csak semmi értelme.

Bogusławski szomorúan bámulta a tanácstalanul álldogáló Konstancját, és egyre szebbnek látta.

Találkozott a tekintetük; Konstancja elpirult, és gyűlölet villant a szemében. Bogusławski az ajkába harapott, különös üresség futott végig a testén. Felmordult és kiment a színpadról.

A Krasiński téren egy kőbe botlott, szidalmakkal halmozta el. Felháborították a csupasz fák. Ádáz tekintettel méregetett minden tárgyat. Most kell leinnia magát.

Alkonyodott; a zsebében kutatott, megszámolta a pénzét. Gonoszul röhögött magán, csikorgatta a fogait.

Jó lesz a kupleráj is.

Az Újvárosban hajdan tömegével álltak a bordélyházak, arrafelé indult.

Nagy élet volt az Újváros szűk utcácskáiban valaha. Még tíz éve is ott díszelgett néhány ház előtt a tükör, amelyet a külföldi kikötőkből importált lányok használtak mesterségük cégéreként; Bogusławski néha vidámabb társasággal ellátogatott e hírhedett helyre, ő maga inkább csak baráti viszonyban volt a lányokkal, a többiek szórták a pénzüket.

A házakat nézegette. Nem változtak semmit, csak a hajdani hősök tűntek el örökre. Ha lenne feltámadás, gondolta, és újra benépesítenék a kihalt utcácskákat, ha valamennyien egyszerre jelennének meg, Kazimierz Poniatowski ismét két meztelen balerinát vinne a kocsijában, az egyik balerinába, Sitańskába Bogusławski, az a régi is szerelmes volt öt percre, milyen furcsa érzelmei lehettek annak a színigazgatónak, itt hajtana tehát a király öccse; meg az unokaöccse, a hős Józef herceg is megjelenne, meztelenül lovagolva végig a városon fogadásból, közbotránkozást okozva, egyenesen az Elster habjaiból, és megint egy század állig felfegyverzett katona hallgatná a mezítelen tábornok parancsait; idejönne Węgrzecki polgármester, hogy megszemlélje, hogyan élnek a lányok, és elszedné a tisztes iparkodásból befolyt összeg jelentős hányadát, hogy kórházakat építtessen, és a beteg vagy kiöregedett lányokat jobb zárdákban helyezze el, tekintettel a város idegenforgalmában betöltött áldásos tevékenységükre; idecsöppenne Madame Vauban, a nagy francia kurtizán, a király meg a főurak meg Linowski szeretője – és miért ne jöhetne ide, ahol talán sose járt életében, egy feltámadáskor ez is lehetségessé válna; Witt asszony is feltámadhatna élete virágjában, jöjjön ő is, a legszebb nő, akit a konstantinápolyi rabszolgapiacon valaha is megvettek, és jöjjenek vissza a sírból szeretői, Potyomkin herceggel az élükön, sírva, térden csúszva iparkodjanak a táncos léptű görög hölgy után, mostohafiával kapták rajta egyszer; másszanak ki a föld alól a régi Nemzeti Színház balerinái és énekesnői, akiket kézről kézre adtak a jópénzű színházrajongók, akiknek arannyal teli zsákocskákat dobáltak fel a színpadra a régi szép időkben, másszanak ki a temetőből, vagy ha élnek még, hagyják faképnél tisztes családi fészküket, nem lehet valami nagy öröm buta férjek előtt játszani a bigott erkölcscsőszt, és tiltani lányaikat a rossz hírű helyektől; jöjjön a világvége-hangulat, jó lenne átélni megint, az ember már nem is képes visszaidézni, milyen is volt a világ vége előtt, hajdanában; jöjjenek a nagy kártyások, a sakkozó fenomének, a bűvészek, a hipnotizőrök; hova tűnt ez az alvilág, hova lettek az igazi pozőrök, a fantáziadús hazudozók, hová lettek az eszméletlen, napokig tartó italozások, a bordélyházakban politizáló, égő szemű jakobinusok? hova lettek a porosz, francia, orosz, osztrák, dalmát, spanyol kuncsaftok, akik oly elismerően nyilatkoztak a Varsó által nyújtott kellemes szórakozásokról – és szavukban senki sem kételkedhetett, a világjárás szakemberei voltak; hova lett a szemérmetlen, arcátlan őszinteség, hova lettek az öntudatos lányok? Hiszen itt vannak még a házak, ugyanazok a házak, ugyanazok az utcák.

Melyik házban űzik még az ipart titokban?

Meg kellett volna kérdeznie valakitől. Beszélő lámpásokkal nem találkozott, néhány szegényesen öltözött alak surrant el mellette, nőket nem látott.

Még ez se fog sikerülni, gondolta komoran.

Az utca végén egy férfi közeledett, Bogusławskit észrevéve megállt. Bogusławski csak a körvonalait látta. Meg is ölhetnek, jutott az eszébe. Az ablakok zárva, a kapuk csukva. Segítségért hiába kiabálna.

Átment az utca túloldalára. A férfi megindult, megint megállt.

Lesz, ami lesz, gondolta Bogusławski, jobb támadni, mint menekülni. Megindult a férfi felé, aki visszafordult, de megint megállt egy kapu mellett.

Bogusławski eltökélten lépdelt. Talán húszméternyire lehetett a köpenybe burkolódzott alaktól, amikor az felkiáltott:

– Nahát, a Mester! Csak nem?

– Jé, Pękalski – szaladt ki Bogusławski száján.

Pękalski átrohant hozzá, és percekig lelkendezett; ő is attól félt, hogy leszúrják.

– Ugyan – mondta Bogusławski magabiztosan.

– Mit keres itt a Mester? Csak nem…?

Pękalski boldogan felnevetett, karon ragadta Bogusławskit, és egy kapuhoz vezette.

– A Mester a vendégem – közölte, és az oroszlánfejjel négyet koppantott. – De, de, ne is tiltakozzék, én itt otthon vagyok úgyszólván… Ez a ház a legjobbak közé tartozik… Ide szoktam visszavonulni, minden lánnyal jóban vagyok, lehet velük őszintén beszélni… Ja, hogy el ne felejtsem, Mester, ezek a lányok imádnak besúgni, a legjobb kurva őrnagy… De, komolyan. Amúgy aranyos teremtés, majd bemutatom a Mesternek.

Az ajtó kinyílt, Bogusławski a sötét kapualjban csak egy mécsest tartó kezet látott, Pękalski aprópénzt vett elő és egy másik kézbe nyomta.

– Jöjjön, Mester.

Pękalski előzékenyen felsegítette a sötét, meredek csigalépcsőn.

– Vodkát! – rikkantotta a tágas, heverőkkel és fotelekkel berendezett, aránylag ízléses szobában. – Foglaljon helyet, Mester! Annyira örülök, hogy látom. Az az igazság, hogy többször is majdnem fölkerestem… – Pękalski felröhhentett –, de így jobb. Vodkát, hé!

Idősebb, finoman öltözött hölgy jelent meg a szobában.

– Madame – szólt Pękalski –, szükségtelen bemutatnom a lengyel színház atyját…

– Bogusławski úr! – kiáltotta a hölgy –, micsoda megtiszteltetés…

– Bogusławski úr a vendégem.

– Máris intézkedem – mondta a hölgy, és kisurrant az ajtón.

– Üljön már le, Mester. Érezze magát otthon minálunk.

Bogusławski egy fotelbe süppedt, és a vigyorgó Pękalski nézte. Úristen, mennyire lefogyott, és valami történt vele igen, egy csomó foga kihullott. Mintha szürkés lepedék fedné az ínyét.

– Nem vagy valami jó bőrben – mondta Bogusławski.

– Eh… – mondta Pękalski. – Nagyszerű ház ez… persze, nem mondom, már nem az igazi. Elvonultak a seregek, visszaesett az üzlet. Az általános züllés itt is érezteti hatását, de hát… Hozzam a lányokat?

Bogusławski elhárító mozdulatot tett.

– Megsürgetem a piát – mondta Pękalski, és lelkesen kirohant.

Nyilván ez a fogadószoba, gondolta Bogusławski, és körülnézett. Meglepő tisztaság uralkodott, a falon harmadrendű, de aránylag kevéssé ízléstelen tájképek lógtak, az ablakon kellemes függöny, félig el volt húzva, mögötte az ablakot bedeszkázták. Pękalskinak igaza van, nem rossz ház.

– Kitűnő színhely lenne – mondta Bogusławski a visszatérő Pękalski.

Pękalski bólintott és felmutatta az üveget, francia konyak volt.

– Egy vagyonba kerülök neked.

Pękalski legyintett, és a dugóval foglalatoskodott.

– Én is gondoltam már rá – mondta –, igazi színhely. Nem szabad bohózatot írni belőle. Egy mai Lessing esetleg… Ha én csak tíz évvel lennék fiatalabb… Hatalmas tehetségek mennek itt tönkre. Egészségére, Mester.

Koccintottak.

– Rég nem voltam kuplerájban – vallotta meg a Mester.

– Én elég későn kezdtem – mondta Pękalski –, talán ezért nem is akarok leszokni róla… Förtelmes hely ez, Mester – szakadt ki belőle, aztán elhallgatott.

Bogusławski bólogatott. Valahogy biztonságban érezte magát ezzel a mozgékony kis emberrel. A szobában kellemes meleg volt, a kandallóban ropogott a fa. A Madame nem jött vissza, Pękalski nyilván megkérte, ne zavarja őket.

– Jól fűtenek, igen – vigyorodott el váratlanul Pękalski, megint elhallgatott, a konyakot szürcsölte. – Rossz nézni, mi lesz ezekkel a lányokkal… Gyönyörű kis teremtések vannak köztük… Jól szervezett lánykereskedők járják a falvakat, a szüleik szívesen szabadulnak tőlük, csak lányok, mihez kezdjenek velük… Más lehetőségük nincs, vagy apácának mennek, vagy kurvának… de a zárdák tömve vannak. Nagy ipar ez, Mester, a lányokat nem pátyolgatják úgy, mint pár éve, ha kinyiffan, hozzák a következőt… A Nemzeti Színház illusztris művészei között van néhány dörzsölt gazember… Maleciński például…

– A másodhegedűs?

Pękalski bólintott.

– Szerintem milliomos – mondta. – Egészségére, Mester.

Ittak.

– Néha olvasni tanítom a lányokat… mesélek nekik meséket… elmondom nekik a világirodalmat, halljanak valami szépet, mielőtt elpatkolnak… A múlt héten vittek egy csodaszép kislányt Okołów háremébe, olyan értelmes, hogy elképesztő, a memóriája fantasztikus, ha máshová születik, világ csodája lehetett volna… De hát én már lemondtam arról, hogy valamennyiüket feleségül vegyem.

Pękalski felnevetett.

– Minden pénzemet rájuk költöm, ezzel kicsit elaltatom a bűntudatomat, hogy olyan veszettül túl vagyok fizetve a talpnyalásomért. Mintha ettől egy kicsikét helyreállna az igazság a földön. Igyunk, Mester!

– Egészségedre – mondta Bogusławski tisztelettel.

– Emlékszik, Mester? Ön jó pár éve azt mondta nekem: „A tehetségtelen azonnal, a tehetséges egy nap múlva, a zseni két nap múlva adja el magát.” Én csak tehetséges voltam, most mégis zseniként honorálnak. Igazán megérdemelnék, hogy egyszer aljas módon eláruljam őket. Csak az a baj, hogy nincsen kinek.

Pękalski megint ivott, mintha egy kicsit kipirult volna a szürkéssárga réteg alatt. Bogusławski tűnődve tanulmányozta az arcát.

– Mondd csak, Wojciech – szólalt meg a Mester –, mi ez az őrület a Horatius bemutatója körül?

Pękalski felröhögött.

– Ezért akartam fölkeresni a Mestert… aztán mégse szántam rá magam. De ha már így alakult…

– Ha nem akarod, ne mondd el.

Pękalski vállat vont.

– Nem nagy ügy. Vigyázni kell… A Mestert nem érinti, az öreg Horatiusba aligha lehet belekötni… Valaha, amíg nem láttam a kulisszák mögé, azt hittem, hogy a nagypolitikát érett, felnőtt, bölcs emberek csinálják… holott oly gyermetegek azok is… oly buták… Az okos emberek aránya közöttük pontosan olyan, mint a suszterek vagy a kurvák vagy a színészek között… és ott sem a bölcsek döntenek. Vannak nagyszerű példányai az emberiségnek, hogyne volnának, de az egész emberiség, úgy, ahogy van, elmebeteg.

Pękalski felröhintett.

– Ebben a kuplerájban kellene megtartani Joanna esküvőjét, ez az adekvát színhely…

Bogusławski várta, hogy Pękalski abbahagyja a nevetést.

– Szóval – mondta Pękalski –, a nagyherceg elveszi Joannát.

– Kicsodát?

– Joanna Grudzińskát. Ismeri a Mester, hiszen színésznő volt…

– Ki veszi el?

– A nagyherceg. A mi saját, lengyel nagyhercegünk. Konsztantyin.

– Ne hülyéskedj, a nagyherceg nős.

– Válik.

– Koburg hercegnőtől? Hogy elvehessen egy statisztát?

– Ezért kell bemutatni a Horatius-t. Érti a Mester?

Bogusławskinak tátva maradt a szája.

– Persze – mondta Pękalski, kicsit türelmetlenül. – Tébolyda.

Bogusławski villámgyorsan végiggondolta a darabot. Ha ez igaz, akkor az ifjú Horatius azonos a nagyherceggel, Sabina pedig Joannával; a darab nemcsak allegorikusan szól a lengyel-orosz perszonálunióról, a Camillákat pedig egészen konkrétan söprik le a föld színéről.

Hoppá, gondolta Bogusławski. Persze, hogy a délceg Szymanowski játssza a nagyherceget, muszáj mutatós színésznek lennie… és talán az is némi súllyal eshetett latba, hogy Szymanowskinak orosz volt a nagyapja.

Én pedig Czartoryskit játszom. De még mennyire.

– De hogy éppen egy kis színésznőt… – morfondírozott hangosan.

– Miért, a mostohaapja megveszekedett talpnyalonc… Broniec úr, az udvarmester. Egész biztos, hogy régebben francia kém volt, Sándor érdemteleneket nem szokott a figyelmével kitüntetni… Joannának már produkálják a családfát, azt hiszem, lowiczi hercegnőt fognak faragni belőle, már kaptam néhány utasítást…

– De hát mit szólnak a poroszok?

– Nem fognak örülni – vont vállat Pękalski. – Persze ha meggondolom, hogy Koburg hercegnő tizenöt éve hazaszökött Pétervárról, nem lesz nehéz elválasztani őket. Nemrég hallottam, hogy a nászéjszakán a nagyherceg eleven patkányokat lövöldözött az ágyúiból a felesége tiszteletére… Jó, mi?

– Mégis – morogta Bogusławski.

– Van néhány személyes ügy is a háttérben, gondolom. Koburg hercegnővel a legkisebb Czartoryski fiú hetyegett annak idején, talán most lett időszerű megbüntetni érte… a kis Konstanty Czartoryski Koburg hercegnőtől kapta az első tripperét, a hercegnő szűzen ment a házasságba, ergo a trippert a nagyhercegtől kapta.

– Ugyan, kérlek…

– Új kurzus – mondta Pękalski –, Sándor talán feladja az osztrák és porosz együttműködést… Lehet, hogy Galíciáról van szó, de az is lehet, hogy Törökországról. Szerintem a Szent Szövetség bármelyik pillanatban felborulhat, ahogy ezek fegyverkeznek, abból csak orosz-osztrák háború lehet… Nem is olyan rossz húzás, Mester. A lengyelség ezentúl őrjöngve fogja imádni a nagyherceget. Ha Sándor esetleg elpatkol, orosz cárné lesz egy lengyel nőből. Micsoda szívet melengető perspektíva!

Bogusławski elképedve rázta a fejét.

– Nem stimmel – mondta –, Joannát nem játszhatja csúnya nő.

– Mármint Żółkowska?

– Igen. Ez teljesen lehetetlen. Osiński mégis köti az ebet a karóhoz, holott Żółkowska vissza akarta adni a szerepet.

Pękalski vállát vonogatta.

– Hülyék ezek – mondta mély meggyőződéssel. – Miért gondolja a Mester, hogy értenek a színházhoz? Amióta megkapták a leckét, éjjel-nappal tanácskoznak, mi legyen a szereposztás, milyen mondat milyen mellékmondattal folytatódjék a kritikákban… Hetek óta ezen dolgozik az egész belügyminisztérium. Én már két hete megkaptam a kritika szövegét, egy csomó ügyosztály pecsétjével. Ezek mindenre gondolnak… – Pękalski felröhögött. – Tudja, hogyan operálták vissza Joanna szűzhártyáját? Zdanowiczot elküldték melegebb vidékre… mert ő volt a nagyherceget közvetlenül megelőző szeretője… Ezek olyan körültekintőek, Mester!…

– Mondd csak, a kritika szerint én hogyan játszom a bemutatón?

– Kiválóan, Mester, kiválóan és méltóságteljesen. Különösen a Mester tiszteletet parancsoló megjelenését és nemes dikcióját dicsérik.

Bogusławski érezte, hogy Pękalski valóban az előre megírt kritikából idéz.

– Hát ezért kellett új plakátot nyomni – jött rá Bogusławski.

Pękalski kérdőn nézett rá.

– Leszedték a keresztnevek kezdőbetűit. Nem lehet rajta Konstancja Dmuszewska keresztneve… túlságosan hasonlít a nagyhercegéhez.

Bogusławski a fejét rázta, csodálkozva nevetett.

– Persze – mondta Pękalski, és legyintett – még bármi közbejöhet. Mármint a nagyherceg részéről. Az istennek se akar elszakadni Fifinától, a szeretőjétől, a legsürgősebb futárposták most ezzel vannak tele, Konsztantyin könyörög Sándornak, hogy Fifinát megtarthassa Joanna mellett, Sándor pedig már kijelölte Fifina új férjét, valami Weiss nevű tisztet. Fifinát már ki kellett volna ebrudalni a Brühl palotából, de Konsztantyin nem engedi, hisztériázik, Niemcewicz odavan Joannáért, biztosan le akarja fektetni, mindig feláll neki, ha egy nő magasra kerül, szóval Niemcewicz attól tart, hogy a nagyherceg elteszi láb alól Joannát, mielőtt elvenné… nyolcszázkettőben ugyanis egy Araouqeot nevű hölggyel ezt tette. Úgyhogy sok minden közbejöhet még. Hol a fenében késik az az étel? Már fél órája megrendeltem…

Pękalski felugrott és kiment.

Bogusławski kicsit fejbe kólintva ült a fotelban, valószerűtlennek érezte nemcsak azt, amit Pękalski mondott, hanem a szobát is, ahol mondta. Amit hallott, az logikus láncba volt illeszthető, de úgy érezte, ő kívül áll az egészen, semmi köze hozzá, hiába írták már meg a játékáról a kritikát. Kuncogott, bár nem volt jókedve, dallamfoszlányokat dünnyögött, a fotel huzatát tapogatta az ujjával, kézbe vette az üres poharat, hunyorogva átnézett rajta.

Szerencsétlen Grudzińska. Bele fog őrülni.

Pękalski fiatal, kócos, zsírtól fénylő képű lánnyal tért vissza, kézen fogva vezette a szobába. A lányon hosszú, vedlett köpeny volt, kifejezéstelen arccal nézett Bogusławskira.

– Ez Danuta – mondta Pękalski –, szerencsétlen kislány, félárva… na mindegy. Szerintem lehetne belőle színésznőt faragni… még egészen gyerek. Nem tud tenni valamit az érdekében, Mester? Danuta, köszönj a bácsinak.

– Jó estét – mondta a kislány, és esetlenül pukedlizett.

– Esküszöm, Mester, ez a kislány nem született kurvának. Biztosan lehet segíteni rajta valahogy… Kérem, Mester…

Pękalski elengedte a kislány kezét, az ajtó felé indult, tétován visszafordult.

– Még vannak egy csomóan, nemcsak Danuta…

Bogusławski émelyegve nézte a felpuffadt arcú kislányt, most már szeretett volna elmenekülni. Pękalski visszament az asztalhoz, leverte az üres üveget, bocsánatkérő, szégyenlős félmosoly jelent meg az ajkán, Bogusławski látta, hogy már részeg.

– Még most is van kontroll – mondta Pękalski fáradtan –, sose tudok teljesen berúgni… – Röhögött, Danuta közömbösen figyelte. – Mindjárt jön a kaja, én addig bemászom a kemencébe…

Bogusławski felállt.

– Nagyon jó kemence – biztosította Pękalski a Mestert. – Fél óra az egész. Már be van durrantva.

Bogusławski nem értette.

– Azt hiszem, hazamegyek, ha nem haragszik – mondta.

Pękalski kézen fogta.

– Jöjjön, Mester – és húzni kezdte –, úgy veszem észre, még nem látott kemencét…

Kivonszolta a folyosóra, a sötétben is jól tájékozódott, belökött egy ajtót. Bogusławski visszahőkölt, a szobából fülledt hőség csapott ki. Két-három mécses világított, meg a szoba közepén álló, a szokásosnál jóval nagyobb kemencében a tűz. Egy ingujjra vetkőzött férfi piszkálta a hasábokat, mellette nagy dézsában víz. Pár pillanattal később Bogusławski két lányt is észrevett a sarokban, egy másik dézsában kavargattak valamit.

– Ez a legjobb ház egész Varsóban – mondta Pękalski, és vetkőzni kezdett. – Fél óra az egész, ki lehet bírni valahogy…

Pękalski meztelenre vetkőzött, az egyik lány összemarkolta a ruháit, és egy székre tette. Pękalski sovány volt, az árnyak kísértetiesen ugráltak a csontjai között. A két lány sűrű masszát mert ki a dézsából, és Pękalski egész testét bekente. A fűtő a tüzet piszkálta, a lábával egy fújtatót nyomogatva szította a lángokat.

Pękalski a vízzel teli dézsába szagolt.

– Ebben a vízben már fürödtek előttem! – jelentette ki méltatlankodva.

– Ugyan, szerkesztő úr – mondta az egyik lány, és a kezét dörzsölte egy ronggyal.

Pękalski még szagolgatta egy ideig a dézsát, aztán felsóhajtott, a kemencéhez ment. A fűtő oldalt kinyitott egy nyílást. Pękalski, a Mester elképedésére, bemászott a nyíláson, a fűtő visszanyomta a nyílás tetejét.

Bogusławski az izzadságát törülgette, és levegő után kapkodott. A lányok nem szóltak semmit, a fűtő a fújtatót taposta. Ropogott a tűz, bent Pękalski hörgött tompán. A földön különösen csillogó gömbök és golyócskák között, az egyik földre állított mécses mellett három hatalmas svábbogár mászott.

– Ha csak néhány hónappal később patkolok el – hallotta Pękalski hangját a mennyezet felől –, már megérte…

Bogusławski felfelé nézett, csak a mennyezetet látta. Lassan jött rá, hogy a kemencének dupla fala van, és Pękalski nem a tűzbe mászott. A szobában egyre büdösebb lett, alig lehetett lélegezni.

– A higany megtisztítja a véremet – hallotta a mennyezet felől Pękalski hörgő hangját, amely beleolvadt a fahasábok ropogásába –, én ugyan nem hiszek benne… – Pękalski tompán röhögött –, jöjjön be, Mester… készüljünk fel a másvilágra…

Az egyik svábbogár egy csillogó golyócskához ért, a golyó odébb gurult. A kemencében csönd lett; Bogusławski elképzelte, hogy két lépésre tőle, a fal mögött Pękalski teste lassan szenesedni kezd, a bőre pikkelyesen mállik le róla, a csontjai egymásba csúsznak, a feje pedig lassan feketülő és vékonyuló nyakáról csakhamar lebillen, és tompa koppanással esik le a lábaihoz.

Összerázkódott, az egyik lány lépett feléje, és a kezét nyújtotta. Nagy, üreges, árnyékos szemgödrével közömbösen bámult Bogusławskira, hozzáért a kabátjához.

Bogusławski csak az utcán lett jobban. A falhoz támaszkodva mélyeket lélegzett, émelygése csak lassan szűnt. Felnézett a ház tetejére, szimatolt, égett emberi hús szagát vélte érezni. Ahogy jobban lett, rekonstruálta, hogy a kaput nyitó marokba nyomta valamennyi pénzét, biztosan a fűtő volt, előtte a csigalépcsőn ordítozott soká, hogy ki akar menni, a csigalépcső korlátja égette a kezét.

Hajnalban ért haza, Marianna ébren várta. Bogusławski forró fürdőt készíttetett magának és másfél órát töltött a dézsában, Marianna szorgalmasan locsolta a hátára a tűzhelyen melegített vizet. Bogusławski kéjelegve prüszkölt, Marianna nem kérdezett semmit, boldog volt, hogy a Mester megkerült, és nem mondta el, hányféle halálnem áldozataként látta őt maga előtt az éjjel.

Tízre beballagott a színházba. Az épület kapujában már ott díszelgett az új, hibátlan plakát. A színészbejáróban új közlemény lógott: a színészek újabb utasításig a próba kezdetétől az esti előadás végéig valamennyien kötelesek a színház épületében tartózkodni, függetlenül attól, próbálnak vagy játszanak-e aznap.

– Nem rakják ki a hűségnyilatkozatot – mondta Żółkowski halkan a kocsmában –, képzelje, Mester, összeszámolták az aláírásokat, és tizenhárommal több volt, mint kellene…

– Nofene – derült Bogusławski. – Ki szülte őket?

Żółkowski nem tudta. Harazyn bácsi vette észre a létszám gyarapodását, neki kellett volna bekereteznie a nyilatkozatot.

Bogusławski eltűnődött.

– Olykor a lelkiismeretesség is bűn – vonta le a konzekvenciát.

Malinowski a hirdetményen dühöngött, ő nem veti alá magát, nevetséges, ő most igenis ki fog menni. Ki is ment, aztán három csendőr visszahozta. A színészbejáróban jegyszedőnők strázsáltak, az ő visítozásukra bukkantak elő a csendőrök. Ezt is meg kellett érnünk, suttogták a kocsmában, már a jegyszedőnők, a páholynyitogatók is azt tesznek velünk, amit akarnak.

A próba Osiński és Henryk Macrott jelenlétében zajlott le, a korábbi napok tébolyához képest igen nagy nyugalomban. Konstancja sipákolt, Dmuszewski hagyta. Kis zavart keltett, hogy Zawadzki az új fordítás szövegét kezdte mondani, Osiński azonban egyáltalán nem örült, és rendreutasította.

Szaniawski nyilván egész éjjel a régi fordítás fölött kotlott.

A zenészek hozták a hírt, hogy megérkezett a cár, csinnadratta nem volt, csak a hadsereg állt sorfalat végig a várig; a diadalkapu elkészült, de a cár nem lovagolt át alatta, egyenesen a várba sietett, ahol, úgy mondják, megrohanták a kérelmezők.

A kocsmában iszogatva várták a Nicolo-opera végét, hogy végre hazamehessenek. Bogusławski nyugodtan ücsörgött, míg a többiek óránként józanodtak ki, hogy újra leihassák magukat. Żółkowska volt az egyetlen, aki kérdezett tőle valamit: miért éppen neki kell játszania Sabinát, nem tudja a Mester?

– Nem fogja elhinni – mondta Bogusławski őszintén –, fogalmam sincs.

Żółkowska valóban nem hitte.

A kocsmában jegyszedőnők és páholynyitogatók szaglásztak, a létszámot ellenőrizték. Szymanowski az anyjukat szidta, ez már a vég, kitört a jegyszedőnők diktatúrája.

– Máskor is jött már király meg efféle – morgott Żółkowski vérben ázó szemmel –, igazán hozzászoktunk már a felhajtáshoz, minek ez az egész?…

– Én tulajdonképpen vérig vagyok sértve – mondta Bogusławski –, ilyen alkalmakkor a Vélt csodá-mat szoktuk játszani…

Elégedetlenül ingatta a fejét.

Amikor a Nicolo szereplői végre a kocsmába tódultak, mindenki rohant ki a színészbejárón. A falon újabb hirdetmény lógott: két nap múlva, a Horatius premierjének napján a színház valamennyi alkalmazottja, kellékesek, szabók, díszletezők stb., valamint az előadásban nem szereplő színészek kivétel nélkül kötelesek a „számukra kijelölt helyen tartózkodni”, s e kötelezettség alól még a betegség sem adhat fölmentést. Az utasítás megszegőit az igazgatóság kénytelen lesz átadni a csendőrségnek.

Az utolsó főpróba előtt, a premier délelőttjén a szereplők magukba roskadva memorizáltak a kocsmában. Hangtalanul mozgó ajakkal, üres szemmel darálták a szöveget, Wąsikowskit egyszerre négyen-öten kérdezgették, jól mondják-e; a súgó az egyik kétségbeesett színésztől a másikig rohangált. A pánik még Bogusławskit is elragadta, pedig két napja a szövegét biflázta, és Marianna vagy tízszer is kihallgatta. A darabban nem szereplő színészek szent borzalommal tekintettek társaikra, és aránylag csöndben vedelték Bautz úr borát.

Zieliński közben egyenként hívogatta a szereplőket a ruhapróbára, minthogy a jelmezek csak most készültek el; Plersch bácsi a kocsmában ücsörgött, és bólogatva, nyugodtan fogadta a ruhapróbáról visszatérők szenvedélyes kifogásait, igen, itt szűk, ott hosszú, amott szúr, nem baj, gyermekem, ki fogod bírni. Dmuszewski hangtalanul vinnyogott kínjában, de nem tehetett semmit. Egyedül Rutkowski nem panaszkodott a ruhájára; Bogusławski a túl bő lebernyeget saját nadrágjából kihúzott övével szorította magára, kíváncsi volt, szól-e valaki, de nem szólt.

A próba előtt, amikor már a színpadon voltak, Osiński közölte, hogy húzni fog. A színészek csöndesen kétségbeestek. Szymanowski nagyon halkan azt morogta, hogy bezzeg a Mester annak idején még a próbák előtt elvégzett minden húzást, de most tessék, hiába tanultak egy csomót, és persze a végszavak is változni fognak.

Osiński a szöveggel a kezében ülte végig a próbát, mindenkinek a szövegéből húzott néhány sort, majdnem egy óra ment el, amíg Wąsikowskival és a saját példányokkal egyeztették. Dmuszewski kimerülten ült a székében, és nyitott szemmel aludt. Osiński aztán felszólította Konstancját, mondja végig a saját szövegét egyedül.

– Akkor mi addig elmegyünk – mondta Rywacki.

– Mindenki itt marad! – üvöltötte Osiński.

Konstancja felmondta a szövegét, persze a sorrendet elvétette, Osiński és Wąsikowski idegesen lapozott, megpróbálták követni Konstancja bakugrásait.

Konstancja a végére feldühödött, és utolsó monológját Osiński felé kiabálta:

 

Róma, mely oka, hogy bosszúért lihegek! Róma, melyért karod mátkámat ölte meg! Róma, mit úgy imád szíved, s ahol születtél! Róma, mit gyűlölök, mert büszkesége lettél! Bár együtt rontana minden szomszédja rá, S hatalmát, mely ma még gyönge, ásnák alá! S ha ez Itália erejét meghaladja, Törjön reá Kelet s Nyugat minden hatalma; A négy égtáj felől gyülekező hadak Rombolják dúlva, míg kő kövön nem marad! Jonhainak maga legyen marcangolója; S az ég haragja, mely imámra fellobog, Pusztító vízözönt zúdítson rá legott!…

 

Bogusławski, nem várva meg a monológ végét, tapsolni kezdett.

– Bravó! – kiáltotta –, így kell ezt mondani!

Konstancja kipirulva, lihegve állt a rivaldánál, és az öklét rázta a nézőtéren rémülten kuksoló Osiński felé. Dmuszewski felszaladt a színpadra, és nagy nehezen lecsillapította a feleségét. Akkor Osiński közölte, hogy a monológ kimarad.

– Akkor miért szúrja le Camillát a bátyja? – kérdezte Bogusławski. – Hiszen ettől a monológtól dühödik fel annyira…

– Nem érdekel – mondta Osiński –, szúrja le enélkül.

– Én itt azt mondom utána – szólalt meg Szymanowski –, hogy „Ez már sok”, és leszúrom. De ha nem mondja el a monológot, mire mondom, hogy „Ez már sok”?

– Arra mondod, amire akarod – jelentette ki Osiński. – Az előző szövege után is mondhatod.

– Ott nincs értelme – mondta Szymanowski. – Ott még nem is mond olyan vadakat.

– Nem baj. Szúrd le ott.

– Minek mondtad ilyen jól?! – támadt Szymanowski Konstancjára, amikor Osiński már kivonult a nézőtérről. – Hogy fogom én most elmondani, hogy „Ez már sok”? Nincs rá felfutásom! Nem tudok rá belül felkészülni! Igazán mondhattad volna rosszabbul!

Mire kimentek a színpadról, addigra az előcsarnokban már felállították a vitrint, és belerakták a hűségnyilatkozatot. Dmuszewski megnézte, ő hozta hírét a kocsmába: a mondat ugyanaz, de újra leírták, egyetlen aláírás sincs alatta, csak az, hogy „A Társulat”.

A kocsmában egyébként Bautz úron kívül egyetlen lelket sem találtak. Bautz úr mélyérzelműen hunyorítva az alagsor felé intett a fejével. Tehát a többieket oda zárták. Bautz úr a továbbiakban sajnálkozását fejezte ki, amiért nem szolgálhat semmivel, de minden ételt és italt „le kell vinnie”.

– De nagyon vigyáznak, hogy le ne igyuk magunkat – morogta Szymanowski.

Az emeletre vezető lépcsőt néhány ismeretlen úr vigyázta. Bogusławski biztos volt benne, hogy Keller úr megfigyelőállását már elfoglalták az arra hivatottak.

A Horatius szereplői csak az öltözőjükbe mehettek. A színészbejáróból éppen akkor cipelték be a spicces Nacewiczet, amikor ők lefelé ballagtak; a civilek nem is taszigálták az öreget, igazán tisztességesen vonszolták, a színészek mégis rémülten nézték a jelenetet. Világos volt, hogy mindenkit összefogdostak, aki tízre nem ért be a színházba.

– Nem is az, hogy börtön lettünk – mondta halkan Szymanowski –, inkább az, hogy ilyen könnyen, egyetlen szóra…

– Żółkowska kibámult a színészbejárón, de a téren, már amennyit láthatott belőle, béke honolt. Zawadzki nagy bátran kijjebb merészkedett, de abban a szempillantásban egyszerre hat kéz penderítette vissza. Zavart mosollyal rángatta helyre a kabátját; Bogusławski elvigyorodott.

– Bandák garázdálkodnak Varsóban – hallották maguk mögött Unicki titkár úr hangját –, az igazgatóság ezért döntött úgy, hogy a társulat tagjainak épségét megóvandó…

Megvetően néztek rá. Unicki megzavarodott és eliszkolt.

Az alagsorból tompa danászást hallottak; azok máris leitták magukat.

– Érdekes – mondta Bogusławski Szymanowskinak, aki követte az öltözőjébe –, most, hogy nincs itt Kudlicz, meg a folyosón se rohangászik senki, most mintha mindenki kihalt volna a színházból… csak az épület maradt meg… egy múzeumba zártak minket.

Szymanowski nem felelt, hallgatódzott. A részeg danászás kísértetiesen hatott: rég elhaltak szellemei jöttek vissza a kiürült épületbe. Egyébként csönd volt és hideg. Mindketten rájöttek, hogy Osiński a fűtőket is az alagsorba záratta, nem gondolva arra, hogy az ócska vaskályhák percek alatt kihűlnek.

Korán sötétedett; Bogusławski az öltözőben található valamennyi mécsest meggyújtotta, és a kezeit melengette fölöttük. Átkutatta Kudlicz szekrényét, de nem talált italt. Morgott valamit a dilettánsok bűnös feledékenységéről. Szymanowski nevetett. Csöndben, nagykabátban üldögéltek egy darabig, kifestve és a jelmezükben, amit a próba után nem vetettek le.

Az öltöző parányi, közvetlenül a mennyezet alatt levő, vasráccsal ellátott ablaka a Krasiński térre nyílott ugyan, de a színház főbejáratával ellentétes oldalra, ahová a bokáig érő sár miatt normális körülmények között is kevesen szoktak elvetődni; most senki sem járt arra, hiába is füleltek.

– Idén egy hónappal hamarább jött el a halottak napja – szólalt meg Bogusławski.

Szymanowski bólintott. A mécsesek mintha a hajdani színészekért lobogtak volna, azokért, akiknek szelleme fél emelettel alattuk danászik egyre elhalóbban.

– Karolina Stefani – mondta Bogusławski.

– Petrasch-Dmuszewska – mondta Szymanowski.

– Pawłowicz – mondta Bogusławski. – De nagy színész lett volna!

Felváltva sorolták a halottakat.

– Emlékszik a Mester? – kérdezte némi csönd után Szymanowski halkan. – Egy éve még…

– Ühüm.

Bogusławskinak Szymanowski segítsége nélkül is eszébe jutott a tizenegy hónappal korábbi halottak napja, amikor vidáman kísértettek végig a Miodowán. De rég volt.

– Furcsa – mondta Szymanowski. – Most úgy érzem, mindenkinek meg kell bocsátanom. Az ellenem vétkezőknek is. Mintha semmi jelentősége sem volna a sérelmeknek… azok is elhaltak, akik bántottak, és én is, akit bántottak… Nyomtalanul múlik el minden. Elmúltam én is.

– Ne nagyon lovald magad ebbe a hangulatba – figyelmeztette a Mester –, játszol ma este.

Szymanowski hálásan nézett Bogusławskira.

– Tudja, Mester – mondta kis hallgatás után –, sajnálom azokat, akik nem ismerték önt. A franciáknál a súgók évente kiadják az évad történetét… még keresnek is rajta. Meg kéne kérni Wąsikowskit, írja meg… írja le a Mester alakításait…

– Még csak az hiányzik – nevetett fel Bogusławski –, hogy egy besúgó örökítsen meg a hülye utókor számára! Akkor már inkább az Ikszek.

– Lehet, hogy az utókor is mi vagyunk – tűnődött Szymanowski –, gyakran érzem úgy, hogy mindig mi jövünk vissza… nem tudom pontosan megfogalmazni… de mintha az egész történelem csak az élőké lenne… egyetlen, folyamatos Élés… egyetlen, folyamatos kitolás a halottakkal… nem is tudom igazán sajnálni a holtakat, mert úgy érzem: nincsenek…

Szymanowski belezavarodott, legyintett:

– Egy színész ne próbáljon gondolkozni, igaz, Mester?

Sokáig hallgattak, aztán Bogusławski javaslatára felmondták egymásnak a szerepüket.

Zieliński már hatkor körbejárta az öltözőket, és mindenkit a színpadra szólított. A folyosók néptelenek voltak, a szereplőkön most valahogy nem tudott úrrá lenni a premier előtti izgalom, a kihalt folyosókat bámulták, lenyűgözte őket saját lépteik visszhangos kongása. Túl sok volt a próbák fejvesztettsége, hiányzott a társulat együttérző sürgése; tudták ugyan valamennyien, hogy a premiernek a szokásosnál is nagyobb a súlya, de érezni nem érezték.

A lebocsátott kortinán fél hét után kezdett áthallatszani az előcsarnok lármája. A kukucskálón át bámulták a közönséget, válogatott, elegáns népség gyülekezett, de a nézőtérről nem csapott fel a feszültség.

– Lehet, hogy unalmas közönségünk lesz – mondta Żółkowska kicsit megkönnyebbülve.

Főleg a királyi páholyt tartották szemmel, de a cárnak és a nagyhercegnek nyoma sem látszott, testőrök sem jelentek meg benne. Majd az utolsó pillanatban jönnek, suttogták egymásnak. Amikor Zieliński a színfalak mögé kergette őket, a királyi páholy még mindig üres volt.

Felment a függöny, Żółkowska és Aszpergerowa elkezdte a darabot, és a királyi páholyban nem ült senki.

Bogusławski Zieliński mellett álldogált, egyelőre tárgyilagos maradhatott, hiszen csak a második felvonásban kellett színpadra lépnie. Az első pár mondat elhangzása után megállapította, hogy érdektelen darabot játszanak érdektelenül egy tehetségtelen közönségnek. Żółkowska és Aszpergerowa lagymatagon kezdett, kész, most már az egész ilyen lesz. Konstancja, aki az első jelenetet idegesen járkálva hallgatta, a második jelenetbe lépve azonnal alkalmazkodott a már kialakult hangulathoz; nem volt ugyan elviselhetetlen, de szürke volt. Legalább kibírhatatlanul sipákolna, mint a próbákon, gondolta Bogusławski dühösen. Dmuszewski arcán megkönnyebbülés látszott. Barom, gondolta Bogusławski.

Konstancja a jelenete végén a másik oldalon hagyta el a színpadot, ott, ahol Wąsikowski súgott. Nem akart velem találkozni, jött rá Bogusławski. Na megállj, gondolta elszántan, ezt nem fogod megúszni.

Az első két felvonás között nem tartottak szünetet. A színre kerülők kimentek, elmondták a szövegüket, aztán visszamentek a színfalak mögé. Werowski, befejezvén a jelenetét, a gyakorlott színészek példáján okulva, a színpadi ágálásból azonnal civil suttogásra váltott, nehogy azt hihesse bárki, hogy ő átéli a szerepet, és nem briliáns technikából játszik. Bogusławski gyűlölködve nézte. Körülötte a jelenésre várók suttogtak mindenfélét: az Ikszek többsége itt van, eljött Dechant is, Novoszilcov titkára; Szymanowski azt suttogta, hogy az első sorban egymás mellett ül Mohrenheim báró, a nagyherceg titkára és Mostowski gróf; igen, Mostowski Mohrenheimhez adta a legidősebb lányát, okos ember a belügyminiszter. Mit sutyorogtok, hülyék, gondolta Bogusławski, inkább az előadást figyelnétek.

A második felvonás végefelé Bogusławski mélyeket lélegzett. A színpadon bent volt Szymanowski, Werowski, Żółkowska és Konstancja. Bogusławski a végszavát várta, amit Żółkowskának kellett mondania: „Tőlem már mit se félj, támogatód jön itt”; a Mester az ujjait tördelte, az ajkát harapdálta, pofákat vágott, és túlságosan artikulálva az első elmondandó szavakat ismételgette hangtalanul, nehogy azonnal belesüljön: „Mi történt, fiam? A szív szavát követni…”

Aztán kilépett. Azok négyen ránéztek. Bogusławski a színpad közepén fékezte le a rohanását, és sietős lépteinek energiáját az első szavakba öntötte. Gúnyos volt a hangja, a szerep is így kívánta: az öreg Horatius megszidja a fiúkat, hogy idejüket nőkkel fecsérlik, holott menekülniük kellene a vérontás elől:

 

Mi történt, fiaim:? A szív szavát követni Vágytok, s időtök a nőkkel fecsérlitek ti? Készen vért ontani, a könnyár érdekel? Hadd sírjanak, ti meg meneküljetek el.

 

Bogusławski azonban utána is gúnyos maradt, és Konstancjára nézett, holott a szöveg szerint Szymanowskihoz és Werowskihoz kellett beszélnie:

 

Gyöngéd panaszaik úgy tudnak hatni rátok, Hogy gyöngeségüket végül megosztanátok. Csapás e harcban a futót nem éri csak.

 

Bogusławski le nem vette volna gúnyos szemeit Konstancjáról. A szerep szerint Żółkowska válaszolt Bogusławskinak, a Mester továbbra is Konstancját nézte gúnyosan vigyorogva. Miközben Żółkowska mondta a szövegét, Konstancja váratlanul sírni kezdett. A nézőtéren semmit sem vettek észre, logikus, hogy Camilla könnyezik, hiszen bátyját és jegyesét uszították egymás ellen. Żółkowska közben észrevette, hogy történt valami, és miután elmondta a szövegét, az utolsó szavakkal „…s hadd haljunk meg mi nők”, kézen fogta a zokogó Konstancját, és kivezette a színről.

Bogusławski, Szymanowski és Werowski ott maradt a színpadon. Szymanowski egyszerre meggyőzően kezdte mondani a szövegét, közben Bogusławskit bámulta – a szerepe is így parancsolta. Werowski nem érzett meg semmit.

Bogusławskié volt a felvonás utolsó pár mondata. Előre ment a rivaldához. Szymanowski lopva oldalt pislantott: Konstancja Wąsikowski mellett állt, és a Mestert bámulta. Érzi, gondolta Szymanowski, amikor Bogusławski hajlott hátára nézett. Érzi a hátán. Bogusławski keserűen és bölcsen mondta:

 

Ne lágyítsátok el ez órán szívemet: Hogy buzdíthassalak, híján vagyok szavaknak…

 

Szymanowski megborzongott. Ördög ez az ember, hogy tud így szavalni?

 

…Érzelmeim felől nincs mód, hogy számot adjak…

 

Jó ég, gondolta Szymanowski döbbenten.

 

… Az én szememben is a búcsú könnye ég…

 

Az élettől búcsúzik a Mester?

Hosszú szünet. A közönség is érzi. Mekkora csönd lett.

Mindenki megbabonázva bámulja ezt a mágust. Percekig így fog hallgatni?!

Bogusławski felsóhajtott és megrántotta a vállát:

 

Tegyétek azt, mi kell, s hadd döntsön majd az ég.

 

A kortina lezuhant, Zieliński most nagyon jókor bocsátotta le. Nagy taps tört ki. A kortina mögött bambán álltak a színészek, a Mester megmentette a felvonást.

Dmuszewski Bogusławski nyakába ugrott, Mester, hebegte, Mester… A színészek még mindig Bogusławskit bámulták. Kerek egy óra tisztes unalmát zökkentette helyre pár pillanat őszinteség. Hogy a csodába csinálja?

Bogusławski lerázta Dmuszewskit, és leeresztett. Visszatért a rosszkedve, az orra előtt legördült kortinát vizsgálgatta, most, hogy megfogta a közönséget, mindjárt vége is lett a dolognak, szünet jön, teázni fognak, szétmegy a hangulat, mikor léphet megint a színpadra?

Osiński jelent meg a színpadon, mögötte Unicki lépkedett Bautz úr társaságában, teáskannát cipeltek, és kekszet. A járásokban civilek tanyáztak. Nem mehettek ki a színpadról. Osiński buta lelkesítő beszédet mondott, a színészek a padlóra guggolva vagy ülve kortyolgatták a teát és rágcsálták a kekszet; Unicki adomázott valamit, a barom, az állat, gondolta Bogusławski, aki nem evett és nem ivott, szétzilálták a bandát. Dmuszewski járkált csak feldúlva, mint rendezőhöz illik, ő még mindig a próbák feszültségében élt és reszketett.

Unicki megnyugtatólag mondta, hogy most már biztos: nem jön el sem a cár, sem a nagyherceg, és Novoszilcov is csak a titkárát küldte maga helyett.

Konstancja a súgóasztalra könyökölve hörpölgette a teáját szórakozottan, Bogusławski nem nézett feléje.

A szünet nagyon rosszkor jött. Bogusławski legközelebbi színrelépésekor megpróbálta a lehetetlent, de annyira leeresztett már ő is, hogy nem tudta ismét a játékba hergelni magát. Most már nem is figyelt arra, amit ő mond; a takarásból mindvégig Konstancját bámulta; némán mozgó ajakkal vele mondta Camilla szövegét, gesztikulált is hozzá, mintha rendezné, mintha előjátszana neki; fel-felszisszent egy-két rossz hangsúlynál, párszor pedig elismerően integetett neki, ez jó volt, megvan, megvan!

Konstancja aránylag jó lett. Olykor valódi, őszinte fájdalom tört ki belőle, a nézőtér csönddel honorálta. Máskor visszaesett a próbák sipákolásába; székzörgés, krákogás. Bogusławski ilyenkor vicsorgott. Zieliński óvatosan elhúzódott mellőle, nehogy a gesztikuláló Mester fejbe vágja. Többen furcsálkodva nézték. Szymanowski szkeptikusan állapította meg, hogy Camilla szerepét Bogusławskira kellett volna osztani, azt jobban játszaná, mint a magáét.

A második szünetben Osiński megint ott lábatlankodott a színészek között. Bogusławski majdnem ráordított, hogy menjen a fenébe. Szymanowski párszor Bogusławskihoz lépett, látta, hogy a Mester kínlódik, de nem találta azt a két jó szót, ami nem hangzott volna hülyén.

A második szünet után Bogusławski már nem mondta a szöveget Konstancjával. Fáradtan leült a földre az ügyelőpult mellé, Zieliński mindig korábban szólt neki, hogy színpadra lépés előtt még leporolhassa a köpenyét.

– Hát, egészen szép sikerünk volt – mondta Żółkowska bizonytalanul, amikor a taps elült és a leeresztett kortina mögött felbomlott a tapsrend.

Nemcsak ő volt bizonytalan. Dmuszewski volt az egyetlen, aki örömében sírva fakadt és végigcsókolta a színészeket; nem lett botrány, nem csukják börtönbe. Konstancja azonnal az öltözőjébe ment. Osiński ismét megjelent, sietősen gratulált mindenkinek, aztán elrohant valahová; Unicki azt mondta, hogy bankett ugyan nem lesz, de Bautz úrnál mindenki az igazgatóság számlájára ehet és ihat, majd ő is távozott.

Bogusławski az öltözőben lemosta a festéket az arcáról, átöltözött, és rosszkedvűen benézett a kocsmába. Nem voltak sokan; Dmuszewski már hazament a feleségével, bár a színészek tartóztatták; a színház többi tagját már kieresztették az alagsorból, de nagy részük tökrészeg volt, és csak néhányan voltak képesek Bautz úrnál folytatni az ivást. Az előadásról csak a kóvályogva vigyorgó Żółkowski érdeklődött, de a válaszokra nem tudott odafigyelni, elnézést kérően vigyorogva legyintett, jelezve, hogy a válasz úgysem jut el a tudatáig.

– Nem jött össze – morogta Bogusławski Szymanowskinak.

– A Mester jó volt. Jó volt. Én viszont szar voltam.

– Mi tagadás, szar voltál.

Szymanowski megsértődött és odébbállt.

Wąsikowski bejelentette, hogy már nem őrzik a színházat; Czyże, a fagottos azt állította nehezen forgó nyelvvel, hogy másnap vizsgálat indul a hűségnyilatkozat túl jól sikerült aláírásai ügyében, a zenészeket és díszletezőket délben már kihallgatták az alagsorban, holnapután a színészeket hallgatják ki egyenként.

Bogusławski már éppen ott tartott, hogy ő is leissza magát, amikor berobogott Marianna, könnyekkel a szemében.

– Megjött Aniela! – kiáltotta boldogan.

– Persze – morogta Bogusławski –, jön a tél, fűteni kell, ilyenkor térnek meg a tékozló lányok.

Marianna mindenkinek elújságolta, hogy Aniela hazajött, aztán hazafelé menet el-eltáncolt Bogusławski mellől, majd ismét a karjába csimpaszkodott; a ház előtt jutott eszébe, hogy valami levél jött már reggel, de a színházba nem lehetett bejutni.

Bogusławski a szobájában futotta át a levelet, Pękalski jobbulást kívánt neki, és kifejezte reményét, hogy a Mester mihamarább meggyógyul.

– Hülye ez a Pękalski – morogta Bogusławski –, semmi bajom… Vagy pedig nem értem már a humorát.

Ronda, ködös reggelre ébredt Varsó, szitált az eső, az utcákon fázós, köpenyükbe burkolódzó alakok surrantak, nagy, mozdíthatatlan, csontig hatoló csönd volt, legalábbis Bogusławski így érezte, mialatt a színház felé bandukolt. Miből lehetett még kiábrándulni, hát volt még miből? Egy rikkancstól vett egy Gazetá-t, és egy fa alá húzódva gyorsan átfutotta X. úr kritikáját a Horatius-ról. Unalmas kritika volt, ezt aztán kár volt hetekkel előbb megfogalmazni. Bogusławskiról annyi állt benne, hogy „tud római lenni”, és szerepe szebb részeit meggyőzően és lelkesen tolmácsolta, bár néhol kissé bizonytalankodott, netalán nem tudta elég jól a szövegét. Bogusławski még egyszer elolvasta a róla szóló passzust, Pękalski kicsit mást mondott, vállat vont, aztán megnézte, mit írt X. úr a többiekről.

Żółkowskát enyhén elmarasztalták; Dmuszewska állítólag szépen játszott, dikciója változatos, árnyalatokban gazdag. Werowski úr nagy fejlődésről tett tanúbizonyságot a deklamálásban, de nem értette meg teljesen a szerepét, mert egy ízben túlságosan lovagi módon ejtette ki a „becsület” szót. Szymanowski úr figyelmét arra hívták fel, hogy Talma ugyanebben a szerepben valamivel több nemességet árult el.

Hülyék, gondolta Bogusławski. Egyetlen gyönyörű mozzanat volt az előadásban, persze hogy nem vették észre.

Maga elé idézte Konstancját, akinek négy sora most is a fülében csengett:

 

Nem szállanak alá az istenek, kivéve, Ha földi másaik, a királyok szívébe, Kiknek független és szent hatalma saját Isten voltuknak is őrzi egy sugarát.

 

Rohadt négy sor, Corneille nagy nyalásai közé tartozik, tegnap Konstancja mégis csodálatosan mondta, királynői, vad fájdalommal. Róla, Konstancjáról szólt ez a négy sor, tudta is a beste, hogy róla szól; istenem, ha meg lehetne győzni, hogy ez a négy sor ő…

Bogusławski még egyszer átfutotta a kritikát, a rejtett politikai célzásokat keresve benne, és most szemet szúrt neki, hogy a Joanna Grudzińskát alakító Żółkowska végül is rossz osztályzatot kapott. Talán az Ikszek nem örülnek a nagyherceg házasságának? De ezenkívül semmi gyanús nem volt a kritikában, és Żółkowska az igazat megvallva tényleg nem tündökölt tegnap.

Elhaladt a Mostowski palota előtt; most mintha jobban őriznék, mint máskor. Bogusławski felnézett az emeleti ablakokra, azok mögött fogalmazzák az Ikszek halhatatlan kritikáikat, és boldogok, mert azt hiszik, politikát csinálnak.

Valamiért jobbra indult, a Marywil felé. A vásárcsarnok környéke néptelen volt, a bódék nagy része zárva; amelyik nyitva tartott, nyomorúságos portékát kínált a csellengő cselédek és szolgák számára. Bement a csarnokba, titkon azt remélte, felismerik, Mesternek szólítják, és ahogy az a bemutatók után történni szokott, gratulálnak neki, de az iparosok és kofák közömbösen, fásultan nézték őt is, sejtve, hogy az úr nemigen fog vásárolni. Fél éve, a Klingsberg bemutatója után boldog-boldogtalan a kezét szorongatta. Legalábbis most így emlékezett.

A Szászkert felől zárt rendben egy század közeledett egy kapitány vezetésével, eltrappoltak a Marywil előtt és a krakkói kapu felé fordultak. Mindenki közönyösen nézett utánuk.

Bogusławski tudta, hogy a Horatius bemutatójára csak a legfelső elitből válogattak közönséget, amellyel aligha találkozhat az utcán, most mégis fájdalmat érzett. Rossz volt az előadás, csapnivaló volt, de legalább megbukott volna, legalább valaki odapofátlankodna hozzá, és azt mondaná: Mester, mikor játszanak végre valami jót is, valami érdekeset?

Sikerült megölniük a színházat. Ők győztek.

Bogusławski úgy érezte, idegen városban mászkál, ahol nem érti a bennszülöttek nyelvét. Az Óváros irányába fordult, és a városházához ért; az állítólag lebontásra ítélt, üres épület falához ragasztott bódék a Marywil bódéihoz hasonló, őszi álmukat aludták. Bogusławski úgy érezte, hogy ez a mozdíthatatlan, hideg csönd már élete végéig elkíséri.

Lement az Újvárosba, és a Długán ballagott ki a Krasiński térre. Úgy látta, hogy a színház toldozott-foldozott épületét csak véletlenül, előző korokból, feledékenységből hagyták a tér közepén. A Krasiński palota túlméretezett épülete nevetségesen magasodott a tér végén. Minek ekkora palota egy apró, mondvacsinált államocska kormányának? Egy testről levágták a végtagokat, csak a fej maradt a vézna törzsön, nevetségesen nagy, bodorított parókával borított vízfej, Varsó, a főváros, és abban két épület néz farkasszemet: az üres színház meg az üres kormánypalota.

Meg kellene mondani Konstancjának, hogy az a négy sor gyönyörűen sikerült.

A színészbejáróban azon vette észre magát, hogy egy csomóan lógnak a nyakában, és izgatottan karattyolnak.

– Olvasta, Mester? Mit szól hozzá, Mester?!

Bogusławski lassan fogta fel, hogy kezükben nem a Gazetá-val, hanem a Korrespondent-tel, Pękalski lapjával hadonásznak. Mellette egy csomóan rohangásztak ki-be, Bogusławski a lépcsőfordulóban, egy csomó színésztől körbefogva futotta át a kritikát.

Bizonyos B…wicz úr írta. Az első bekezdésnek Bogusławski háromszor futott neki, a cikk szerzője értelmetlenül bonyolult mondatokban értekezett Corneille dramaturgiájáról. Bogusławski a harmadik próbálkozás után feladta, és megkereste a saját nevét. Elolvasta, elképedve felnyerített, megint elolvasta, a fejét csóválta, hitetlenkedve mosolygott.

„…Amíg a Nemzeti Színházban önmagukat túlélt múmiák nyomják el az ifjú tehetségeket, amíg az öreg Horatius uralkodik a lelkeken, lojálisnak tüntetvén fel megalkuvó igyekezetét, addig nem remélhetjük, hogy nemzeti színjátszásunk ismét régi fényében és teljességében foghat tündökölni…”

– Nahát – mondta Bogusławski álmélkodva.

B…wicz úr Szymanowski és Werowski alakításáról egyetlen szóval sem emlékezett meg, Żółkowskát és Dmuszewskát pedig csak megemlítette, értékelésükbe nem bocsátkozott.

A rohadt Pękalski, gondolta szinte elismerően, hogy ilyet közöljön rólam a lapjában!…

Mit is írt a tegnapi kártyán? Jobbulást kívánt. Lehet, hogy azt akarta: ne lépjen föl a premieren, de a figyelmeztetés későn érkezett?

Jól van, gyerekek, nyugalom, mondta a körülötte tolongóknak, és bevette magát az öltözőbe. Leült a tükörrel szemben, maga elé tette a két újságot, és eltűnődött.

Az nem lehetett kétséges, hogy a támadás nem őt, hanem a szerepet érte. Csak éppen nem írhatták meg nyíltan, hogy Czartoryskival elégedetlenek, így aztán őrá kenték az egészet. Csakhogy ezt az Ikszek nem akarhatják. Czartoryski mégiscsak az ő emberük… vagy nem? Az lenne a logikus, ha az Ikszek megvédenék.

A nagyhercegről egyik kritikában sem volt utalás. Ha a nagyherceg végleg eldöntötte volna, hogy elveszi Joannát, muszáj lenne hozsannázni neki. Lehet, hogy a Horatius premierje koraira sikerült? Megjött a cár, és most veszekszik az öccsével? Ezért nem vettek részt a premieren?

De hogy a fenébe lehetséges, hogy egy ilyen szennyet közöltettek Pękalskival? Véletlenül nem csúszhatott át, hiszen hetek óta fogalmaznak. De az Ikszek nem írhattak ilyet, a saját politikájukat támadnák vele. Talán új koncepciójuk támadt?

Bogusławski egy darabig higgadtan mérlegelte, kihez forduljon elégtételért, és csak lassan fogta el a pánik. Amikor a szorongás úrrá lett rajta, felállt, sétálni kezdett, és csak akkor ment ki az öltözőből, amikor úgy érezte, sikerült beleélnie magát a tettre kész, határozott, erős Bogusławski szerepébe.

A folyosón Rivoli azt mondta, hogy a Horatius-t Osiński levette a műsorról, helyette egy három éve megbukott Caignez-vígjátékot fognak játszani, Kudlicz már próbálja, holnaputánra készen kell lennie. Aszpergerowa kapta a főszerepet, amelyet régen Ledóchowska játszott. Żółkowski arra kérte a Mestert, nézne be a felesége öltözőjébe, a kritikák miatt sírógörcsöt kapott. Bogusławski felhorkant: örüljetek, hogy ennyivel megúszta, mit szóljak én?!

A Nowiniarska kihalt volt, és csöndes. Bogusławski hitetlenkedve sietett az utcán: éjszaka biztosan rengetegen szaladgáltak összevissza, feltehetőleg bizonyos helyeken most is áll a bál, kritikákat olvasnak és írnak és értelmeznek, kombinálnak és rettegnek, Varsó mégis mintha nyugodt, tél eleji álmát aludná.

Pękalski álmatlanságtól vörös szemmel, a szokásosnál is gyűröttebb öltözékben fogadta.

– Én semmiről sem tehetek, Mester! – kiáltotta megkínzottan, és egy kenyérdarabot morzsolgatott a kezében. – A szünetben ideloholt Karski, Mostowski üzenetével, hogy új kritikát írnak… aztán jött Szaniawski, és hozta a szöveget… illetve a másodikat, mármint aztán, hogy Karski meghozta… és azt mondta, ez a végleges… engem ezért fizetnek, Mester! Én nem tehetek róla!

– Miből kellett volna felgyógyulnom?

– Hát nem volt világos?

– Mikor írtad a kártyát?

– Akkor…

– Az előadás előtt? A szünetben? Később? Mikor?

– Nem emlékszem – fakadt ki Pękalski –, egész éjjel jártak a nyakamra!

– Szeretnék tisztán látni – mondta Bogusławski határozottan. – Mikor küldted el?

– Előadás előtt – mondta Pękalski megtörve –, már akkor voltak bizonyos jelek…

– És ezzel aztán le is tudtad a lelkedet, mi? Hogy én késve kapom meg, az nem számít! Mi?

– Csúnya félreértés az egész, Mester! Én megmondtam nekik, hogy felmondok, abbahagyom… Ha én kiugorhatnék, ha kirúgnának végre, elvonulnék egy zárdába, mint Zabłocki… de hát nekem nincsen tisztességes szakmám! Ha kitanulhatnám a mérnöki mesterséget, engem Varsó nem látna, elmennék Amerikába…

– Mi van a házassággal?

– Nem tudok semmit, Mester, esküszöm! Én mindent el fogok követni, elégtételt adok a Mesternek…

– Érdemes választ írnom?

– Én nem közölhetem.

– Érdemes Soltykhoz fordulnom?

Pękalski hallgatott.

– Már a fiókodban vannak a válaszcikkek, mi? Ki írta őket?

– Semmi sincs a fiókomban, Mester!…

– Az árnyékkormány? Linowski? Sołtyk? Niemojewski? Vagy Osiński és Niemcewicz támadja az Ikszeket, hogy kiugrassák a lusta kis ellenzéket? Hogy betömjék a száját? Vagy most nyaknyiszálás is lesz?

Pękalski halkan felnyüszített, és válasz nélkül bemenekült a szobájába.

Micsoda mocsok, gondolta Bogusławski az utcán, te jó ég, micsoda szenny.

Megint felkerült a sakktáblára? Beáldozható parasztként? Milyen támadás érdekében áldozzák fel, és kicsodák? A fehérek vagy a feketék? Jó kis parti: mindkét oldaton csupa fekete bábu. Mi tagadás, ő maga is fekete.

Lehet, hogy hozzávágnak még egy házat.

Hogy annyit se játsszék, mint eddig.

Előszobázzon megint Wincenty Krasińskinál, Staszicnál, Soltyknál, Linowskinál és a többi baromnál? Járjon szabadkőműves-falazásra? Rimánkodja be magát a hatalmasokhoz? Rohangáljon újra eszét vesztve?

Elvették a színházát, rendben van. Nem adják vissza, sose lesz többé igazgató, az is jól van. Egyszerű színész lett vénségére, hála istennek. De akkor miért nem élhet úgy, mint a többi színész? Miért éppen őrá másznak folyton? Miért csak őt nem hagyják játszani?

Nem üres még se a Krasiński palota, se a színház. Ráadásul a cár is itt van.

Hazament, Marianna képén látta, hogy már olvasta. Senki sem kereste, senki sem üzent. Mariannát elküldte Sołtykhoz, maga visszament a színházba. Ott sem kereste senki; azt mondták, hogy Osiński felfüggesztette a hűségnyilatkozat ügyében indított nyomozást, nem hallgatta ki a színészeket, dél óta nincs a színházban.

A délelőtti izgalom már nem volt tapasztalható, végül is csak Bogusławskit húzták le, nem az egész társulatot. Nyugodtan készülődtek az esti Nicolo-operára, senki sem esett kétségbe, hogy a Horatius nem megy többé. Kudlicz a próbateremben még mindig a Caignez-darabot próbálta Aszpergerékkel, Żółkowskival és Rywackival. Dmuszewskiékat nem lehetett látni.

Bogusławski megint hazaindult. Útbaejtette a Mostowski palotát. Talán éppen rendkívüli ülést tartanak az Ikszek. Esetleg a cár is ott van, ki tudja. Mindenütt fehér-piros lobogók. Mindenütt fehér sas meg fekete sas. Mi lenne, ha beállítana az Ikszek közé, elképedést keltve a díszes gyülekezetben? Ha beeresztenék a kapun, és nem rugdalnák le a lépcsőn, és ott állna előttük…

Mit mondjon nekik?

Mit lehet mondani?

– Nem keresett senki? – kérdezte otthon.

Marianna nemet intett.

Marianna semmit sem mondott Sołtykról, Bogusławski nem firtatta, hogyan tanácsolta el a portás Mariannát.

– Ha tudnád – sóhajtotta –, mennyire nincs kedvem angolul tanulni!

Felment a szobába. Legalább valami nagyot és merészet csinált volna a Horatius-ban. Legalább a minimumot, mint a Klingsberg-ben. De hát már az se jött össze. A Horatius-ról nem jelennek majd meg lelkendező feliratok a házfalakon.

Marianna a gondoskodás számtalan apró jelével vette körül. Valahonnét marhahúst szerzett, és új kanócot a lámpába, elrakta Bogusławski szanaszét heverő ruháit és kéziratait, tintát töltött a tartóba. Mindez Bogusławskit az aljas kritikánál is jobban lehangolta.

Este beállított Aniela az apjával.

Aniela sovány volt, Nacewicz boldog részegségben úszott, és időnként Aniela nyakába vetette magát; Marianna lecipelte a konyhába, hátha talál valami italt a számára.

Ez is Marianna gondoskodása, gondolta Bogusławski, szerzi nekem a kedves látogatókat.

– Mi van? – kérdezte Anielától támadóan, gonoszul.

Aniela kontyot viselt, ettől mg kisebbnek látszott az arca. Védtelenül hallgatott. Akármennyire szerette volna gyűlölni Bogusławski, nem volt rá alkalmas. A Mester nem csodálta volna, ha Aniela egyszerre fölrepül és lebeg egy kicsit a szobában. Bogusławski lassan fölengedett, és furcsálkodva érezte: most színre örülni kezd annak, hogy a kritika levágta, tisztábbnak érezhette magát ez előtt a gyerekasszony előtt.

Aniela csak akkor szólalt meg, amikor Bogusławski hallgatása megszelídült.

– Az volt a furcsa – mondta Aniela –, hogy nem is volt rossz csavarogni, még csak nem is undorodtam magamtól, egyszerűen unalmas volt, és értelmetlen. És lassan arra kellett rájönnöm, hogy nekem az apám hiányzik a legjobban. Hogy senkit se szeretek annyira, mint a hülye, részeges apámat. De ettől még talán nem kellett volna visszajönnöm… a gyerek miatt jöttem végül is… pedig nem tudtam visszaemlékezni az arcára… csak az apám arca volt előttem. De mégis, az én gyerekem… vagyis én vagyok az anyja… Ami ellen tiltakoztam korábban, ami annyira kihozott a sodromból, mert hogy jön ahhoz a sors, hogy anyává kelljen lennem, mint egy szukának… hogy jön ahhoz az élet, hogy utódnevelésre kárhoztasson, mint a nőket általában… és hogy jön ahhoz akárki, hogy gyereket kelljen neki szülnöm, és hogy a kölyköt a sajátomnak kelljen elfogadnom… szóval, beletörődtem. Meg kell hajolnom a sors előtt. Nem élhetek meg többet, mint amennyi egy nőnek adatott. Én nem egészen én vagyok… részese vagyok egy borzalmas, embertelen tragédiának és miért éljek meg többet, mint éltek ők, korábban… miért dukálna nekem több? Hát ez volt… Megadtam magam. Minden tiszteletem azoké, akik végig tudják csinálni, akik nem hódolnak be, én behódoltam. Biztosan nem vagyok elég kemény fából faragva.

Meg kellene festetni Bacciarellivel, amíg él még, gondolta Bogusławski, Aniela szabálytalan, beesett kis arcát nézve.

Aztán feljött Nacewicz, átkarolta Bogusławski nyakát, és azt bizonygatta, hogy az a ronda kritika, az semmi, nem kell figyelni rá, nagyobb tragédiák is vannak az életben.

– Amikor elvesztettem szegény feleségemet – mondta alkoholtól rekedt hangján –, és itt maradtam egyedül Anielával, akit szoptatnom kellett volna, de nem volt mivel, nem jött a tejem, pedig isten bizony megpróbáltam kisajtolni a mellemből, és imádkoztam is akkor, hadd legyen tejem, erre kértem az Istent, én akkor mindenkit feleségül akartam venni, nem magam miatt, hanem ezért a kis porontyért, de nem akadt egyetlen színésznő, sőt varrónő sem, aki hozzám jött volna! Egyetlen nő sem akadt, egész Varsóban! Ezért a kis porontyért akartam, nem magamért, de egyetlen nő sem segített rajtam! Az volt a tragédia, nem a kritikák!

Nacewicz telekönnyezte Bogusławski nyakát és füleit, mígnem Anielának sikerült hazavonszolnia.

Nyugalom, intette magát Bogusławski este, hálóingben ücsörögve az ágyon, semmit sem szabad elsietni, várni kell, ki kell várni.

– Nekem most fűhöz-fához kellene szaladgálnom, nem? – rázta fel éjjel Mariannát, aki megint rémülten sikoltozott –, nekem most harcolnom kellene az igazamért… Ehelyett barátságosan társalgok Pękalskival, aki tönkretesz, Anielával, akin nem segíthetek, és békésen mászkálok a Mostowski palota előtt, mintha nem az én sorsomról döntenének odabent…

A hangjában csodálkozás volt inkább, mint kétségbeesés; Marianna hozzábújt és megsimogatta.

– Pedig már nehezebb helyzetben is voltam az életben – morfondírozott Bogusławski –, lehet, hogy megöregedtem?

– Nem változtál semmit – mondta Marianna, és örült, hogy a Mestert visszakaparintotta Konstancjától.

Bogusławski másnap szertartásosan sokáig fürdött, ismét gondosan borotválkozott, az ingei között válogatott, és rendezett külsővel indult a színházba. Merészen előremeresztette sasorrát, fejét felszegve, Varsó egyedüli birtokosaként lépkedett, mélyeket lélegzett és úgy érezte: nyugodt és erős, semmi baj sem érheti. A lehetséges taktikán töprengett; eldöntötte magában, hogy egyelőre nem előszobázik senkinél, nem engedheti meg magának, hogy elhamarkodottan kirúgják, holott később még szükségük lehet rá, és különben is, most nem fogja a kedvükért megrendíteni reggel, a borotválkozás közben megszerzett nyugalmát.

Meggondoltan és hosszú évek tapasztalataiban gazdagon rakosgatta egymás elé hol a bal, hol a jobb lábát, és bizonyos volt benne, hogy nem szabad lemondania az évek tapasztalatai által hitelesített meggondoltságáról. Egyelőre nem tudni, mit akarnak elérni; talán maguk sem tudják; egy-egy váratlan szemtelenség korszakokat dönthet romba vagy nyithat meg, és igazat kellett adnia sejtésének: ő még mindig képes ilyesfajta szemtelenségre, ha úgy hozza a sors.

A színházban nem volt sok újság. Osiński reggel benézett, majd sietve távozott. A légkör nem volt kedvező: a társulat most már szinte megfeledkezett B…wicz úr kritikájáról, és Bogusławskit mintha bukott embernek tekintették volna. Ettől ihlet szállta meg, az egész délelőttöt végigbolondozta a kocsmában; a többiek a hasukat fogták, amikor Bogusławski eljátszotta a hisztériázó Dmuszewskát, majd Żółkowskát utánozta és képzeletbeli szőke parókáját tapogatta a fején. Camilla és Sabina szerepét összekeverve előadta a Horatius paródiáját. Żółkowski és Konstancja meg fog sértődni, nem baj.

Délutánra kifáradt, akkor hazasietett, hogy ne lássák rossz állapotban. Marianna azt mondta, délelőtt senki se kereste. Bogusławski az emeletre húzódott. Nem rossz taktika, ha bohóckodik az ember, akkor nem válhat nevetségessé, de hát ez sem vezet sehová.

Marianna később azt mondta, elmegy a fiához.

– Menj csak – mondta Bogusławski.

Amikor valóban elment, a Mester megsértődött rá, jobban szereti a fiát, mint őt, találta ki hirtelen, hát most már Marianna is cserbenhagyta. Ez az utolsó csepp a pohárban.

Sorra vette a kudarcait. Évekkel ezelőtti kudarcokat elevenített föl. Mély keserűséggel konstatálta, hogy Anna Lampel is elhalt mellőle másfél évtizede; nem lett volna szabad meghalnia, ekkora csapást nem lehet elviselni. Személyes ellenségének érezte a Varsón átvonuló hadak vezéreit, Napóleonnal az élükön, mert csődbe juttatták; gyűlölte azokat, akik valahogy megúszták, és boldogan haltak meg; gyűlölte azokat, akik még vihetik valamire: Aniela és Helena, Fiszer és Żółkowski talán sosem ismeri meg az ő kínjait.

Most meghalok, döntötte el magában. Leszaladt a pincébe, és kötéldarabokat csomózott egymáshoz. Jókora szöget vert a szobában az ajtófélfába, és hurokra csomózta a kötelet.

Most meghalok.

Előszedte a kéziratait, és artisztikus alakzatokba szórta őket a padlón, majd papírt vett elő, hogy megírja a búcsúlevelét.

Ült az íróasztalnál és semmi sem jutott az eszébe. Felállt, körbejárt a szobában, és azt ismételgette: nincs értelme, nem bírom tovább.

Elképzelte, mekkorát sikolt Marianna, amikor hazaér. Ez tetszett neki, karjait összefonta, és gúnyosan bámult az ajtófélfára. Majd sírni kezdett. A füle zúgott.

Megint a búcsúlevél fölé hajolt és leírta: „Nincs értelme, nem bírom tovább.”

Itt megint megakadt, mérlegelte, elég-e ennyi, vagy még valamit hozzá kellene fűznie. A fájdalmam kifejezhetetlen, gondolta.

Intézzen szózatot a néphez? Mocskolja a nagyherceget? Foglalkozzék ezekkel az apró kis ügyekkel, amikor az örökkévalóság kapujában áll? Nem, ez méltatlan hozzá.

Előszedte a ruháit, sokáig válogatott, melyikben haljon meg. Sajnálta, hogy tárgyakhoz nem kötötték érzelmek, kivéve egy-két kelléket; a pincében ott van az elektromos masina a Vélt csoda első előadásából; felhozza? Lusta volt megint lekászálódni a pincébe, majd a ruhákat is visszahányta a szekrénybe.

Megint sírt egyet, céltalanul és emléktelenül, és megkönnyebbült. Nézők nélkül még öngyilkos sem tud lenni.

Nem megy ez nekem, gondolta, rávetette magát az ágyra, és percekig röhögött. Később nagy nehezen kihúzta az ajtófélfából a szöget, és a kötéllel együtt az ágy alá gyömöszölte. A búcsúlevelet elégette a gyertya fölött, majd tennivaló nélkül maradva tanácstalanul üldögélt a fotelban.

Érdekes, gondolta, voltaképpen tényleg nincs értelme, és tényleg nem bírom tovább.

Másnap megint bement a színházba, előadta az erős, magabiztos Mestert, és aratott némi sikert, de kisebbet, mint előző nap: már kisebb volt a kontraszt várható és tapasztalható magatartása között.

Délután fáradtan megint hazament. Az öngyilkossági kísérletet már eljátszotta tegnap, úgyhogy estére semmi tennivalója sem maradt.

– Holnap kiderül – mondta Mariannának –, minden attól függ, mit írnak.

Jól jött neki az ismétlődő fülzúgás, amelyre a Horatius próbái alatt nem volt ideje figyelni, most kétségbeesett, hogy netalán megsüketül, és ezzel lefekvésig elfoglalta magát.

Másnap reggel lassú és gondos borotválkozásra fogta magát. Írhatnak a lapok akármit, nem lehet annyira fontos, hogy összevagdossa magát.

Aztán az utcán rohant az első rikkancsig.

A Gazeta tizennegyedik, szombati számában két írás jelent meg. Az egyiknek bizonyos Stanisław Iksienko, a másiknak bizonyos A. C. úr volt a szerzője.

„…Értse meg B…wicz úr – írta Stanisław Iksienko –, hogy a kritika és a művészek közötti harcra szükség van. Jártam külföldön, és láttam, hogy a mi színpadunkról sok minden hiányzik. Szükségünk van olyan kritikára, amely rámutat hibáinkra, és tudatosítja bennünk, hogy még messze vagyunk a céltól. X. úr vállalkozott erre a hálátlan feladatra, ezért X. úr nagy szolgálatot tesz nemzetünknek. A kritika akkor is hasznos, ha, amit nem hiszek, olykor-olykor igazságtalan. A kritika ugyanis akkor is felhívja a figyelmet a színészekre, amikor rosszat ír róluk, elmarasztalja őket, és bizony az jár a legrosszabbul, akit meg sem említenek… Ezért nagyra tartom X. úr erőfeszítéseit, és kérem a magam és mások nevében, ne vegye a szívére B…wicz úr vagy akár Bogusławski úr sértéseit…”

Bogusławski elképedt. Mintha ő azzal a B…wicz úrral együtt támadná az Ikszeket, mintha B…wicz úr az ő alakítását az egekig magasztalta volna. Mintha ő az öreg Horatius alakításával éppenséggel nem az Ikszeknek tett volna szolgálatot. És hol, mikor támadta B…wicz úr az Ikszeket? Hiszen csak Bogusławskit támadta! Hát már minden hazugságot le lehet írni?

Gyorsan átfutotta a másik írást.

„…Két hatalom van – írta A. C. –, amely ellen egyetlen színész sem lázadhat: a színház állami igazgató tanácsa és a közvélemény hatalma. Fél éve a közvélemény, vagyis a földszint védelmébe vette az öreg Klingsberget, azonban X. urat is a magáénak tekintette, jóllehet abban a pillanatban vesztes félként értékelve. Klingsberg válaszolhatott X. úr kritikájára, és ez mindennél megnyugtatóbban hatott művészeinkre és a közvéleményre. Láthattuk: Klingsberg válasza nem vált rendőrségi üggyé, mert sem az államot, sem a kormányt nem érintette, csupán csak X. urat, aki sem egyiknek, sem másiknak nem lehet a képviselője. Éppen ezért érthetetlen, hogy B…wicz úr alantas hangnemben kelt ki X. úr véleménye ellen a Horatius-szal kapcsolatban, mintha nem is X. úrral, hanem isten tudja kivel vagy mivel vitatkozna. Láthattuk: ha a színészek meg akarják védeni magukat, meg is tehetik. Hívatlan prókátorokra nincs szükségük. Mert kevés olyan ország van a világon, amely valódi szabadsággal büszkélkedhet; a nagy monarchiák előjoga ez, és az alattvalók iránti bizalom élteti. Ápoljuk tehát azt, amit elértünk, és amiben szabadon élhetünk, irigyeltetvén számtalan nép által; éljünk, mint testvérekhez illik, és ne próbáljuk aláásni vérrel szerzett szabadságunkat. Kérem B…wicz urat, fogadja e megjegyzéseket olyan szívesen, amilyen szívből én adtam azokat…”

Ezt a két kritikát az Ikszek írták. Pękalskihoz hiába menne. Elmegy hát a Gazetá-ba, és óriási botrányt csap.

Betört a szerkesztőségbe, de nem jutott be Lesznowski szobájába, Niemcewicz állta az útját.

– Te vagy a Cerberus, mi? – ordította Bogusławski magából kikelve.

– Te hülye! – ordította vissza Niemcewicz, és ezúttal nem kezdett azonnal humorizálni –, menj haza, ne csinálj semmit!

Bogusławski egy ideig még Niemcewicz felmenőit szidta ordítva; a lap munkatársai rémülten surrantak ki a szobából, hogy odakint hallgatóddzanak. Aztán Bogusławski összeharapta az ajkait, és Niemcewiczet méregette, aki drága mormotabundájában mindazt képviselte, ami ellen harcolnia kell.

– Ezek teljesen hülyék – mondta Niemcewicz kicsit nyugodtabban –, politikai analfabéták, hisztérikus vénasszonyok. De most már vége lesz, az Ikszek megvédenek. Menj haza, kérlek szépen!

Bogusławski felhorkant.

– Ma is nagyon megvédtetek! – és a két újságot lobogtatta. – Mintha én írtam volna azt a gyalázatos mocskolódást saját magam ellen! Hogy jöttök ti ahhoz, hogy összekeverjétek az öreg Horatiust az öreg Klingsberggel, és mindkettőt velem?! Vedd tudomásul – és megint felemelte a hangját –, nem én megyek feleségül a nagyherceghez!

Niemcewicz hozzá ugrott, és a tenyerével befogta a száját.

– Őrült! – sziszegte. – Gondold meg, mit beszélsz!… Akármit teszel és mondasz, csak magadnak árthatsz!

– Nem vettétek észre, hogy én Czartoryskit játszottam a darabban?!

– Észrevettük! Nem vagyunk annyira hülyék! Az a baj, hogy más is észrevette!

– Lefeküdtem nektek, vagy nem? És ez a hála! Ki írt B…wicz álnéven? Te voltál? Te dög?

– Grabowski.

Ez hatott, Bogusławski leült egy székbe. Felrémlett előtte Grabowski förtelmes ábrázata, ahogyan legutóbb látta, Soltyknál. Hát persze. Azoknak is mindegy.

– Novoszilcov provokál, hát nem érted? – hadonászott előtte Niemcewicz. – Meg kell indokolnia, miért ül itt a nagyherceg nyakán, érted már? Konsztantyin ki akarja rúgni, Sándor viszont azt akarja, hogy ellenőrizze az öcsikéjét… Ha nincs botrány, csinál helyettünk Novoszilcov, hogy legyen mivel fontoskodnia!

– Ezt a mesét már Osińskitól is hallottam.

– De ez így igaz!

– Ugyan már! Novoszilcov nem utasíthatta Grabowskit, hogy rosszat írjon rólam, vagy Pękalskit, hogy csúsztassa be a lapba.

– De ha így történt! Tudod, miért nem vagyunk képesek megszabadulni Pękalskitól? Nem tudod, mi? Te csak a kuplerájba jársz vele… Még a Horatius próbái alatt Novoszilcov aláíratta a nagyherceggel Pękalski kitüntetését. Fehér Sas vagy mi az isten, mindegy. Ha mi kirúgunk az állásából valakit, akit a nagyherceg ugyan sose látott, de aláírta a kitüntetését, hát jaj nekünk! Érted? Novoszilcov már akkor kifundálta, hogy Pękalskit meg fogják zsarolni…

– Kicsoda?

– Na mit gondolsz? Na? Nem tudod? Rożniecki!

– Hogy Rożniecki, a titkosszolgálat vezetője társult volna Sołtykkal… az ellenzékkel… Mese.

– Mese a fenét. A tisztelt barátaidnak mindegy ám, orgyilkosokkal támadnak-e az Ikszekre… Ők csak hatalmat akarnak. Mindenáron. Szaniawskit is megzsarolták, ő vitte el Pękalskihoz Grabowski cikkét, azzal, hogy az Ikszek küldik. Ez is jól ki volt találva… szerintem Pękalski kötötte ki, hogy olyan valaki hozza neki, aki előtt haptákba muszáj vágnia magát, hogy aztán legyen mire hivatkoznia…

– Én még olyan hülyéket, mint az Ikszek, életemben nem láttam! – kiáltotta Bogusławski. – Hetekkel előre meg volt írva a kritika! Miért nem volt az jó?

– Mert nem lehet tudni, tényleg lesz-e házasság! – üvöltötte Niemcewicz, és az asztalt verte az öklével. – Én a bemutató napján végig a nagyhercegnél előszobáztam, én, személyesen, de nem tudtam bejutni hozzá! Dechant a premier délutánján megesküdött, hogy a nagyherceg ott lesz a bemutatón! És nem fogadta! A cár közben vadászott, persze. Ma se tudom, miért nem jött ki a szobájából a nagyherceg, lehet, hogy csak az új nadrágja nem volt elég szűk, vagy szétrepedt a tökén, mit tudom én! Mit gondolsz, nekünk olyan könnyű? Az első felvonás után elküldtük Karskit a lapokhoz, hogy várjanak, új kritika lesz, minden célzás nélkül… Mert most már talán se a nagyherceg, se a cár, se az anyacárnő nem tudja, akarják-e Joannát vagy sem… Előadás után rohantunk Mostowskihoz, kínnal-keservvel megszültük az új szöveget, neked se lehetett volna kifogásod, esküszöm, úgy dicsértünk, hogy az már röhej, Karski rohant vele Lesznowskihoz és Pękalskihoz… ki az isten gondolta volna, hogy Szaniawski és Pękalski elárul minket? És még csak hozzájuk se lehet nyúlni.

– Persze – vigyorgott Bogusławski –, mert az egész banda Okołówtól kapja a pénzét…

– Miféle banda?

– Mindenki! Novoszilcov is, az Ikszek is.

– Csak Koźmian meg Plater! Én soha egyetlen garast se kaptam!

– Te Mostowskitól kapod. Nem mindegy?

Niemcewicz sóhajtott:

– Biztos, hogy egy csomóan fel fognak keresni. Mindenféle sötét ügyekbe akarnak beleráncigálni… Ne hagyd magad. Novoszilcov egy csomó színésznek odaígérte a Nemzeti Színház igazgatását… a marhák be is dőlnek, egytől egyig.

– Csak jöjjenek hozzám. Majd ők megadják nekem, amit az Ikszek megtagadtak.

– A házad, kedvesem, nem egészen semleges terület. Az is az Ikszeké. Nem emlékszel, hogy jutottál hozzá?

– Nincs róla dokumentum.

– Tartozol Osińskinak. Majd behajtja, öregem.

Bogusławski hallgatott.

– Nézz már egy kicsit túl az orrodon – mondta barátian Niemcewicz. – Nem rólad van szó, nem is a lengyel színházról. Kit érdekel már a színház? Téged és engem. Slussz. Ha Varsó fellázadna az oroszok ellen, Metternich szabad kezet kapna a Balkánon…

– Mit jössz nekem a Balkánnal?

– Én csak azt kérem, vonulj vissza! Néhány hétre! Utána megint játszhatsz.

– Évadonként kétszer. Ebből nem kérek. Én nem vagyok író, és nem írhatok veszélytelen klapanciákat a nagylengyel múltról, nem írhatok regényeket az ókorról, olyan utalásokkal megtömve, hogy senki se értse, csak az író lelkiismerete legyen nyugodt, hogy ő aztán megmondta. Én színész vagyok, nekem minden este játszanom kell, különben megbolondulok.

– Várd meg, amíg elmegy a cár, megígérem, kieszközöljük Osińskinál…

– Kinek a nevében ígérgetsz? Ki vagy te? A nagyherceg? Maga a cár? Beszari kis tökfilkó vagy az Ikszeiddel együtt. Mit adod a nagyurat? Ismerlek negyven éve!

– Az ég áldjon meg – fogta Niemcewicz könyörgőre a dolgot –, ha betiltják a színházat, hol a fenében akarsz fellépni? Ha tovább tart a botrány, jön egy ukáz Pétervárról, volt lengyel színház, nincs lengyel színház. Ezt akarod?

– Játszottam én már németül, játszhatok oroszul is.

– Mit hepciáskodsz? A lengyel kultúráról van szó, a nyelvről!

– Engem nem érdekel a lengyel kultúra. Én színész vagyok. Én szavak nélkül is tudok játszani.

– Teljesen meghülyültél – mondta Niemcewicz csüggedten. – Nem óhajtok vitatkozni egy őrülttel, de hát ki volt az, aki az égő Varsóból kimentette az összes lengyel dráma kéziratát? Ki rejtette el az átvonuló seregek elől a kosztümöket? Nem én voltam, hanem te! Wojciech Bogusławski, a lengyel színház nesztora!

– Ezt talán szíveskedj megírni egy kritikában, X. álnéven, akkor nagyon meg fogok hatódni. Addig azonban csak azt hiszem el, ami ide van írva – és meglobogtatta a Gazetá-t –, mert ezt is az Ikszek írták, de már az álnevüket is gyávák aláírni.

– Nem én írtam, esküszöm! – jajdult fel Niemcewicz –, Sierakowskival és Wyszkowskival íratták, Mostowski javította, én nem is láttam, csak Koźmian és Matuszewicz… meg az a hülye Morawski, de az most másról se tud fecsegni, mint hogy milyen gyönyörű az élet Párizsban…

– Te csak ne bántsd az Ikszeket – háborodott fel Bogusławski. – Iksz vagy, ezért adják elő minden évadban két-három pocsék darabodat. Neked nincs jogod bemártani őket előttem!

Felállt és az ajtó felé indult.

– Meg fogom kérni Mostowskit – szólt utána Niemcewicz –, hogy helyeztessen házi őrizet alá.

– Tudom – mondta Bogusławski az ajtóból –, ezt is csak az én jól felfogott érdekemben.

Hogy kiordíthatta magát, kicsit helyrebillent a lelki egyensúlya.

Mindenesetre bement a színházba. Ott már túl voltak a kritikák okozta első izgalmon, kissé bágyadtan várták a híreket, s hogy azok nem jöttek, maguk fabrikáltak rémhíreket. Bogusławskit megkülönböztetett figyelemmel vették körül. Ez meglepte a Mestert. Hát lehet ezt a két írást másként is értelmezni, mint az ő bukásaként?

Szimata azt súgta, hogy továbbra is a magabiztos Bogusławskit kell játszania. A Horatius szereplői egy csoportba gyűltek, Dmuszewski is odaült hozzájuk. A másik sarokban Aszpergerék ültek a Caignez-darab szereplőivel; Żółkowski óvatosan ingázott a két csoport között. Bogusławski elég lassan jött rá, hogy a Horatius premierjének kezd mítosza lenni: az érdeklődést részben a polémia szította fel, részben az, hogy a darabban nem szereplők egyike sem látta az előadást, mivel be voltak zárva az alagsorba. Żółkowskán lehetett a legjobban lemérni a változást: kihúzta magát, bizonytalansága eltűnt, mintha a Horatius előadásán valami nagy és merész tettet vittek volna végbe.

Bogusławski eltűnődött. Hátha mégsem volt annyira gyönge az előadás, ha ekkora botrány lett belőle?

Úgy látta, hogy a Klingsberg-vita emlegetése a többiekre nem hatott olyan lesújtóan, mint őrá. Mintha a többiek az egész Klingsberg-vitát most nem a vereségeként értékelnék. Amikor Bogusławski megpróbált kívülről nézni magára, még neki is feltűnt, hogy ez a többször tönkrevert Bogusławski, akit lassan egy éve próbálnak leparancsolni a színpadról, milyen szilárdan ül a kocsma sarkában. Ha valóban legyőzték volna a Klingsberg-vitában, most semmiképpen sem ülhetne ilyen rendületlenül a fenekén.

Ez a váratlan szempont gondolkodóba ejtette. Hátha nem annyira reménytelen a helyzete, mint véli. Hátha minden ok nélkül szándékozik lemondani önmagáról, és csak fáradtságból nem intrikál, serénykedik és előszobázik. Lehet, hogy szándékosan akar megtörni?

Végigbolondozta a délutánt, majd amikor a Caignez szereplői az előadáshoz kezdtek készülődni, úgy gondolta, ideje hazamennie. A színészbejáróban Dmuszewski csatlakozott hozzá Medor társaságában. Elmondta: a városban az a hír járja, hogy a Horatius-nak sikere volt, többen is érdeklődtek nála, mikor nézhetnék meg, Konstancja otthon a szerepét gyakorolja, egyre jobban megy neki, hála a Mester önzetlen segítségének. Amint ez a csetepaté elcsitul, tette hozzá bizakodón, biztosan megint lehet majd játszani a Horatius-t. Osiński, szerinte, csak a cár elutazását várja.

Bogusławski hümmögött.

Hat óra múlt valamivel, sötét volt, az előcsarnok felől lárma hallatszott, és beszélő lámpások tömege világított. Bogusławski arra indult, megállt, a nyüzsgést bámulta. Megállt Dmuszewski is, elképedve nézte a színház előtt feketéllő tömeget.

– Mi megy ma? – kérdezte Bogusławski.

– A Caignez – felelte Dmuszewski –, a Szerelmesek postája.

Dmuszewski idegesen vakaródzni kezdett, a darabot ő fordította.

– Biztos, hogy az megy? – kérdezte Bogusławski csodálkozva.

– Megyek, megnézem – mondta Dmuszewski –, vigyázna a Mester Medorra?

Azzal visszasietett a színészbejáróhoz.

Bogusławski kicsit kiengedte a pórázt, Medor többször megkerülte, Bogusławski kénytelen volt forogni.

Addigra a színészbejárónál is kisebb tömeg verődött össze. Bogusławski hajdani nagy előadások hangulatát szimatolta; előfordult, hogy a jegyüzérek egy este többet kerestek, mint a darabban szereplő színészek együttvéve. Kicsit közelebb ment a főbejárathoz. Lovas kocsik fedezékéből nézte a tömeget, feltűnően sok diák és tiszt volt közöttük. Medor megijedt a rengeteg embertől, és rángatta a pórázt.

– De jó lenne színházba menni! – sóhajtotta mellette Fiszer.

Bogusławski összerezzent.

– Bemenni az előcsarnokba – folytatta Fiszer ábrándozva –, várni valami nagyot, igazat, szépet… fészkelődni a széken és szemrevételezni a közönséget, ismerősöknek integetni… fontos emberként feszíteni: olyan emberként, aki színházba jár, és nemcsak a kakasülőt tudja megfizetni, és tapsolni fog az előadás végén… Aztán várni, hogy megjelenjenek a színészek. Tudni róluk a pletykákat. Szerelmesnek lenni a színésznőkbe. Ellesni a hősszerelmes gesztusait, hanghordozását, és otthon, tükör előtt utánozni… Elképzelni, hogy fordulhat a sors másképpen is, bekerülhet az ember egyszer egy páholyba, ezért igazán érdemes dolgozni látástól vakulásig. Elképzelni, hogy az isten úgy felviheti az ember dolgát, hogy egyszer, talán, csoda folytán, színikritikát is lehet majd írni, nem kell sokszor, csak egyszer, és megmondani Iksz úrnak, hogy más is ért ám a színházhoz… És akkor úgy lehet nézni az előadást, hogy a színészek nekem, a rettegett kritikusnak játszanak, csak nekem, és az én tapsomat áhítják, és kihallják a többiek tapsából… Hát nem volna jó, Mester, bennfentesnek lenni a színházban?

Hallgattak; egy csoport diák a színészbejáró melletti ablakokhoz lopakodott, valahonnét létrát szereztek, a falnak támasztották.

– Antoni, tényleg a Caignez megy ma?

– Igen – felelte Fiszer és nézte, hogyan másznak fel a diákok a létrára, és a nyitott ablakból hogyan segítik be őket a színházba a polipszerű karok. – Megőrültek az emberek. Délben egy csomó egyetemista tőlem kunyerált jegyet, mondtam nekik, hogy a darab vacak, az előadás még rosszabb, nem hitték. Mondja, Mester, hát olyan jó volt a Horatius?

– Ugyan – felelte Bogusławski –, a Caignez sokkal jobb lesz ma este.

Medor tovább rángatta a pórázt. A színház háta mögül néhány csendőr rohant elő, de a tömeget meglátva megálltak, és tanácstalanul bámulták a tülekedést. A létrát behúzták az ablakon, a színház felszedte a horgonyt.

– Mondja, Antoni, maga írta alá a nem létező színészeket?

Fiszer felnevetett.

– Én csak négyet. Megpróbáltam kinyomozni, ki írta oda a többit, de abba kellett hagynom, azt hitték, Osiński megbízásából kémkedem hogy én vagyok Iksz úr kocsányon lógó szeme.

– Hát nem az, Antoni?

Fiszer összeharapta az ajkait. Bogusławski rápislantott. Görögös profil, szép fej így félhomályban.…

– Pedig milyen jól jönne most – sóhajtotta engesztelően –, ha lenne egy kocsányon lógó szemem Niemcewiczék közelében… Maga nehezen fogja páholyból nézni az előadásokat, Antoni, ha senkinek se fogadja el a pártfogását.

– Egy második Pękalski válhatna belőlem – fakadt ki Fiszer, és összerázkódott az undortól.

Kis csönd után azt mondta:

– Meg kellett volna írnom a drámáimat… Öt-hat témába fogtam egyszerre, féltem, hogy nem lesz időm megírni őket… de hogy ennyire ne legyen időm, azt azért nem gondoltam.

– Semmit se siessen el – tanácsolta Bogusławski –, hosszú az élet.

– Morawski azt javasolta, kerüljem el a behívást úgy, hogy beöltözöm kadétnak… Cseréljem fel a tízévi szolgálatot életfogytiglanival…

Bogusławski nem tudott mit mondani.

Újabb csendőrosztagok érkeztek a színházhoz, távolból nézték a tömeget.

– Lehetetlen ország ez, Mester… Havi hárommillió megy el a hadseregre, és Sándor most még többet kért, hallottam, hogy Matuszewicz erre további 43 milliót ajánlott fel… És naponta díszszemle, hóban-fagyban… Tegnapelőtt egy csomó tisztet lefokoztak és lecsuktak, minden ok nélkül… Most öltözzem be kadétnak?

Három csendőr ért a közelükbe, így öten nézték együtt a színház bejáratánál hullámzó közönséget.

– Kik fognak nekem parancsolni? – kérdezte Fiszer, alig halkabban. – A nagyherceg? Hogy meg ne botoztasson, botoztassak másokat én?

Bogusławski figyelmeztetően krákogott.

– Vagy a Mester fia, az jobb? – kérdezte Fiszer. – Olyanok egzecírozzanak, mint Ignacy? Itt már soha nem lesz semmi.

– Nézze ezt a tömeget – mondta Bogusławski –, tegnap még sehol se voltak.

– Elmúlik – mondta Fiszer.

Az egyik csendőr lehajolt, és megvakarta Medor fültövét.

A csődület mintha megfogyatkozott volna, a tömeg egy része már bejutott az ajtón. A kívülrekedtek nem tágítottak, csodára várva ácsorogtak a bezárt bejárat előtt.

– Tudja mit, Antoni, menjünk oda hozzájuk, rögtönözzünk nekik valamit… Ne várjanak hiába… Jöjjön, maga lesz Iksz úr, én a titkára, sopánkodjunk, hogy nem tudtunk bejutni az előadásra, és most látatlanban kell majd megírnia a kritikát…

– Én nem vagyok színész – mondta Fiszer bánatosan –, nem tudok rögtönözni.

– Nem olyan nehéz, egy kis határozottság, biztos fellépés…

– A Mester csak menjen…

– Pedig jó kis balhé lehetett volna – mondta Bogusławski megbántva. – Fogja, itt a póráz, majd adja oda Dmuszewskinak.

Kis csoportok indultak a színháztérről a belváros felé, néhány kocsi is megindult, egyikük telefröcskölte őket sárral. Bogusławski káromkodott és a kabátját tisztogatta.

Fiszer a pórázt markolta.

– Hogy van Aniela? – kérdezte.

– Kérdezze meg föle.

Bogusławski elindult hazafelé, Fiszer ott maradt állva.

A Mester csak hajnaltájban aludt el, addig az esélyeit latolgatta. Reggel Marianna a szokásos időben ébresztette, a Mester azonban, kialvatlanságára hivatkozva, nem volt hajlandó felébredni. Délig félálomban hevert, akkor ivott egy teát, majd kialvatlanságára való tekintettel visszamászott az ágyba. Marianna megijedt, hogy valami baja van, és félóránként benézett hozzá. Bogusławski reménykedve gondolt arra, hátha beteg. Valóban, a fülzúgás most fájdalommal is párosult, ha nagyon figyelt rá. Estig hevert egyre mozdulatlanabbul, akkor mégis felpattant, most bemegyek a városba, mondta, és mindent elintézek. Marianna sopánkodva tartóztatta, ugyan hova mennél ilyen későn, mi ütött beléd. Bogusławski megharagudott, mindig ilyenek lógtak a nyakán, mint Marianna, ezért nem vitte semmire; Marianna bőgött, a Mester otthon maradt és visszafeküdt az ágyba.

Lidérces álmai voltak: találkozott Anna Lampellal, aki nagyon megöregedett, Bogusławski a vénasszonytól iszonyodva mégis úgy érezte, kötelessége ismét elcsábítani; Anna azonban az érintésére összement, majd egy szekrény alá bújt, ahonnét Bogusławski semmivel sem tudta kipiszkálni. Aztán nagy, mocskos folyóba kellett gázolnia, meztelen volt, és hiába kereste a ruháit, hogy a víz ne szennyezze be. Sokáig haladt a sekély vízben, amely egyszerre csak ellepte, és ő a víz alatt süllyedt egyre mélyebbre, fülében hatalmas víztömeg zúgott, és fogytán volt a levegője, amikor felébredt egy pillanatra. Ébren akart maradni, hogy ne a víz alatt folytatódjék az álom, de nyitott szemmel, az ágy hűvös deszkáját kaparva is érezte, hogyan süllyed tovább. Tudta, hogy kiáltására Marianna felébredne és megmentené az álomtól, de nem jött ki hang a torkán.

A színpadra gondolt, felidézte magában a gépezetek részleteit, ez végre segített, és egyenletesen kezdett lélegezni.

Reggel veszekedni támadt kedve, de Marianna az újságokra mutatott, már hajnalban beszaladt értük a városba. A veszekedés elmaradt, Bogusławski az újságokra vetette magát.

A Gazetá-ban két kritika jelent meg, a Korrespondent-ban három, ebből kettő azonos a Gazetá-ban közöltekkel. Bogusławski először azt olvasta el, amelyik csak Pękalski lapjában látott napvilágot; szerzője Alfa néven írta alá magát.

– „Au Cid persécuté Cinna doit sa naissance” – idézte a szállóigét bevezetőjében Alfa, majd megmagyarázta, mit kell ezen érteni. „A kritika újabb jelentős teljesítmények elérésére ösztönzi a művészeket, és ahol a közvélemény vagy a művész éretlen a kritika elviselésére, ott a művészetnek is szükségképpen éretlennek kell mutatkoznia. Így van ez másutt, oly országokban, hol a kritikának hagyományai vannak. Más azonban a helyzet nálunk, hol talán fordítva kell fölvetni a kérdést; vajon elég érett-e a kritika, hogy érett művészek bírálatába bocsátkozzék? Nem állíthatjuk, hogy Iksz úr kritikái ne tarthatnának számot közönségünk érdeklődésére, s korántsem kívánunk ama hibába esni, hogy lebecsüljük az Ikszek tevékenységének áldásait. Ám nem hallgathatjuk el, hogy egyelőre üdvösnek tartanánk, ha az Ikszek mellett mások is hallathatnák szavukat színházunk tevékenységéről, annál is inkább, mivel az Ikszek nincsenek annyian, hogy a színház nézőterét megtölthetnék. Szeretnénk hinni, hogy a kritikusok fegyvercsattogtatása csupán lapjainkat borítja tintába, s nem színészeinket vérbe. Ki kell mondanunk: egészségtelen hangulat uralkodik nálunk, s ha Iksz vagy Ipszilon kissé durvább hangon szól egy-egy színészünkről, máris elterjed a rémhír, hogy az illető színész soha többé nem léphet színpadra. Mi támogatjuk a színikritikát, ha alkalmas az ilyes téveszmék eloszlatására. Ám ha úgy kellene látnunk, hogy a közhangulatnak igaza van, kénytelenek volnánk a kritika ellen kritikát írni akkor is, ha tudjuk: más népeknél a kritika a színi művészet virágzását segíti elő.”

Bogusławski a térdét csapkodta első boldogságában. A fenébe, bátor kis írás. Ki a csuda írhatta? Mégis van ellenzék? Vagy vannak még emberek, és szavuk is lehet? Csak nem? De hogy mehetett át Szaniawskin?

Nemsokára lelohadt, és a jó szándékú kritika mögött is kénytelen volt aljas indokot feltételezni. Gyorsan elolvasta a másik két cikket.

Bizonyos R. úr a következő levelet intézte Iksz úrhoz:

„Nem tudom, hol találhatnám meg Önt, ezért engedje meg, hogy a nyilvános levél műfajához folyamodjak. Azzal bíztatom magam, hogy Uraságod használni óhajt hazánknak, művészeinknek, színészetünknek. Azt kell azonban tapasztalnom, hogy Uraságod kritikái ellenkező hatást váltanak ki. Úgy fest, mintha Ön a tehetségek pártolása helyett azok elnyomására törne. Művészeink elé külföldi példákat állítani fölösleges, mert azok kevéssé érdekelhetnek bennünket. Fontosabb saját állapotaink felett gondolkodóba esnünk. Kérem tehát Uraságodat, velünk, és csak velünk foglalkozzék, elemezzen pontosan, és a hibák megállapítása mellett méltóztassék kevésbé fukarkodni a dicsérő jelzőkkel, ha pedig ilyenek nem találtatnak, ajánlatos, ha Uraságod egyáltalán nem ír le semmit, mert kritika nélkül könnyebben boldogulunk, mint művek és előadások nélkül.”

Ez túlzás, gondolta Bogusławski. Nincs rendben, hogy ennyire nekimennek az Ikszeknek. Még szerencse, hogy mindkét cikkben általánosságban fogalmaztak, és nem említették a nevét.

Még egyszer elolvasta a cikket. Mindenesetre nem baj, hogy a tehetségek elnyomását már nem neki, hanem az Ikszeknek tulajdonítják. R. úr levelének utolsó mondatát, újra elolvasva, aHoratius betiltása elleni tiltakozásnak érezte.

Niemcewicz azt mondta, több cikk nem lesz. Erre lett három. Kapkodnának az Ikszek? Vagy gyöngék, hogy leállítsák a polémiát? Vagy úgy tesznek, mintha szabadon lehetne bírálni őket is?

A harmadik cikk W. aláírással jelent meg, Bogusławski először Kostka Potockira gyanakodott, hiszen ő jegyzi így a Świstek Krytyczny rovatot, de a stílus nem hasonlított Kostka Potocki ódon fordulatokkal terhelt nyelvéhez. Talán a felismerhetetlenségig átírták a többiek.

„Az Ikszek kritikái, mint értesültem róla, a drámai színészekre olykor szörnyű hatással vannak, az egyik színésznő elájul, ha nevét leírva látja, a másik dacból játszik, a harmadik arcán vörös, égő foltok jelennek meg, a negyedik egyáltalán nem játszik egy ideig. Bánatuk súlya azon közönségre hárul, amelynek van szerencséje aznap este színházba menni. Mégis azt kell mondanom: az Ikszek udvariasan írnak, az ütéseket simogatással párosítják, tintacsata ez, nem a vér folyik, és ha csatának nevezem, hadd tegyem hozzá: a közönség szórakoztatására, épülésére folytatott csatáról van szó, és a magam részéről sajnálnám, ha ez a csata véget érne.

A kritikus kiáll a nyilvánosság elé, s ezáltal támadhatóvá és védhetővé válik; színésznek kényszerűségből mennek a másra alkalmatlan emberek, a kritikust azonban nem űzi kényszer, ipara nem gazdagítja, passziója nemesnek mondható. Jobb ma kritikát írni, mint könyvet: kiadóink romokban hevernek, mert hol az író, hol a közönség hiányzik, mely a művészetet eltartani képes volna, vagy, leggyakrabban, hiányzik mind a kettő; színházba azonban sokan járnak, olyanok is, kik írni s olvasni nem tudnak, a színházról így érdemes írni, s nem csupán a színészek játékának leírása végett, de azért is, mert velük kapcsolatban mindaz leírható, amit másképpen senki sem olvasna el vagy olvastatna fel magának.

Írjanak tehát kritikát az Ikszek is, mások is. Írjanak azonban világosan, érthetően; érthesse meg írásaikat az is, akinek nem volt alkalma a varsói Nemzeti Színház előadásait látogatni.

Borzalmas veszteség minden háború, még a nyertes is. Ám haszna óriási: van miről írni a lapokban. Sokáig áhítoztunk a békére, s ím, eljött a béke, a rend, az igazság; a világ sokat nyert vele, ám az újságok mindent elvesztettek. A helyzet azonban nem reménytelen: van mód, hogy újságaink kielégítsék a kaland s a vihar iránti igényünket, hogy elménkben felkeltsék a veszélytelen nyugtalanság kéjes érzetét.

Amióta az Ikszek kritikát írnak, egyszerre mindenkit érdekelni kezdett a színház. Sokan szereztek tudomást színészeink létéről, holott korábban sosem hallottak felőlük. Sokak szemében vált lovaggá az öreg Klingsberg, sokak szemében hősnővé Camilla, pártok alakultak, nőtt a kíváncsiak tábora, s ezt színészeink egyedül s kizárólag Iksz úrnak köszönhetik. A színházi háború olyan, mint az igazi, de szórakoztatóbb, izgalmasabb, és teljességgel ártalmatlan. Ömöljön tehát vér helyett a tinta, lépjen ki a térre a kritika könnyűlovassága és nehéztüzérsége, a kíváncsiság és tudás csak nyerhet általa. Csak az a fontos, hogy ebben a háborúban megőrizzük becsületünket és lelkünk nemességét. A kritika legyen hát vidám, szórakoztató, kellemes, mert nálunk mindent szabad, szabadságunkat megadta királyunk örök időkre, egyetlen dolog tilos csupán: az unalmas, érdektelen kritika.”

Bogusławski a színházba sietett, most elcsípi Osińskit és rábírja, sajtolja ki az Ikszekből aHoratius engedélyezését, most lehet.

A folyosón Szymanowski csípte el, magából kikelve lobogtatta a Gazetá-t, olvasta a Mester?

– Istenkém – mondta Bogusławski –, nagyhatalom lettünk a mellébeszélésben.

– De hát egészen nyíltan!…

Az újság első oldalára mutatott, és a Mester orra alá dugta. Prága polgárai nyílt levelet intéztek a királyukhoz, émelyben tisztelettel a király kegyes hozzájárulását kérik, hogy szeretett Konsztantyin nagyhercegük, tekintettel a nemrég Prágán vásárolt birtokára, a jövőben az ő képviseletüket lássa el a szenátusban.

– Mit akarsz – mondta Bogusławski –, eddig is szenátor volt, hiszen herceg.

– Hát éppen ez az – mondta Szymanowski elkeseredve –, már ez sem elég nekik, most már Prágát fogja képviselni…

Bogusławski otthagyta.

A lépcsőn Wolski suttogva megkérdezte, igaz-e, hogy Alfa álnéven maga Dąbrowski tábornok írt. Bogusławski továbbment, az emeleten Żółkowski csípte el és félrevonta.

– Mester, nem tudja, miért nem jelenik meg kritika a Caignezről?

Bogusławski nem tudta.

– Feltűnően hallgatnak – mondta Żółkowski idegesen –, nekem igazán nincs benne nagy szerepem… jelentsek beteget, Mester?

Bogusławski felidézte magában a darabot. Buta kis bohózat; egy Walery nevű tiszt menekül postakocsin egy Lucynda nevű hölgy elől, akit nem óhajt feleségül venni, ám Lucynda utána ered, minden postaállomáson más és más álruhába öltözve próbálja elcsábítani, míg végül Walery belefárad az ellenállásba, és elveszi. Lucynda szerepe egész jó, sok jellemet eljátszhat az álruhákban, Walery alig van megírva; Żółkowski a tiszt szolgáját játssza, egy-két poénja van mindössze. Egy ilyen bohóság igazán nem lehet veszélyes. Bár, ha az Ikszek szemében Lucynda Joannát, Walery a nagyherceget jelenti, hátha a szolga Zajączeknek vagy Czartoryskinak számít…

– Játsszál nyugodtan – tanácsolta Bogusławski –, ha kínos nekik, majd csak betiltják.

– A tapsot már betiltották – röhhentett Żółkowski.

– Mit tiltottak be?

– A tapsot… Tegnap negyedóráig tapsoltak… Rég volt ekkora sikerünk. Reggel többen mondták, hogy hirdetmények vannak kiakasztva, a nagyherceg lecsukott egy Kuszel nevű tisztet, mert tegnap a színházban levette a sapkáját, függelemsértés… és a hadsereg tagjai újabb parancsig nem tapsolhatnak a színházban… Nem akartam elhinni, de azt mondták, az Arzenálon is kint van, elrohantam, tényleg ott a hirdetmény…

Bogusławski csodálkozva nevetett. Żółkowski megint ideges lett.

– Mégis beteget fogok jelenteni – mondta.

Unicki titkár úr közölte, hogy Osiński úr még nem jött be.

– Mikor jön be? – kérdezte Bogusławski.

– Nem tudni – mondta Unicki –, ritkán jár be mostanában.

Bogusławski némi habozás után Osiński lakására indult.

Egy cselédlány nyitott ajtót, Bogusławski közölte, hogy az unokáját kívánja látni, és becsörtetett. Rozalia elképedve ugrott fel a heverőről.

– Urad és parancsolód?

– Te vagy az? – kérdezte Rozalia.

– A férjurad?

– Nincs itthon.

– Muszáj vele beszélnem.

– Tanít.

– Mit csinál?

– Az egyetemen… előadása van…

– Ilyenkor?!

A cselédlány behozta a karján a kétéves kisfiút. Rozalia dühösen toppantott a lábával, és intett, hogy a lány hordja el magát.

– Jé, az unokám – mondta Bogusławski csodálkozva –, a kis Maurycy.

– Karol – szűrte a fogai között Rozalia.

– Ja persze, Maurycy a másik. Pardon. Ezeket folyton összekeverem…

A lány zavartan kivitte a gyereket. Rozalia a szoba közepén állt, Bogusławski körülnézett és elismerően csettintett.

– Látom, édes lányom, jól megvagytok… Mennyiért vettétek ezt a rekamiét?

– Tizenötezerért.

– Bravó. Úgy nézem, nem akármilyen munka.

– Párizsból hozatta Ludwik.

– Ludwik. Aha.

Rozalia az ajkait harapdálta.

– Akarsz még valamit? – kérdezte.

Bogusławski kiválasztott magának egy kényelmes fotelt, és belesüppedt.

– Na és mondd, édes lányom, most jól érzed magad? Úriasszony lettél? Hevergetsz a tizenötezren és hizlalod a seggedet?

Rozalia hallgatott.

– És mi ez a könyv a tizenötezren?

– De Genlis legújabb regénye – mondta Rozalia fegyelmezetten. Bogusławskinak elakadt a lélegzete.

– Úristen – mondta őszintén –, neked valaha volt ízlésed!

Rozalia a heverőhöz ment, és becsukta a könyvet.

– Nem volt szerencsém az ivadékaimmal – állapította meg Bogusławski. – Egyetlen tehetséges lányt csináltam, és az is elhülyítette magát. Ignacy jobb nálad, ő legalább hülyének is született.

– Örülnél, ha színésznő lennék, mi? És a többiekkel együtt kínlódhatnék, főszerepért könyöröghetnék, talán meg is kapnék egyet, amíg meg nem jön Ledóchowska vagy amíg le nem akarod fektetni Konstancját!

– Ha emlékezetem nem csal – jegyezte meg Bogusławski –, én Ledóchowskával szemben téged igyekeztelek előrenyomni… nem is volt neked semmi bajod, gyermekem, csak egy egészen picike kis baj volt veled, az, hogy gyáva voltál.

Rozalia felnevetett.

– Te aztán sokra mégy a bátorságoddal – mondta elégedetten. – Fel is kötheted magad. De nekem aztán ne mászkálj a nyakamra, hogy vénségedre a támaszod legyek. Legyél csak bátor továbbra is… Az unokád pedig, ha felnő, arra lesz büszke, hogy Ludwik az apja, aki vitte is valamire, és a csepűrágó nagyapjára nem is fog emlékezni!

– Helyes – mondta Bogusławski.

– Anyám folyton a lelkemet puhítja, hogy segítsek rajtad… mégiscsak az apád, mondogatja… érd el, hogy Ludwik engedje el a tartozását… Hát én nem beszélem rá Ludwikot, nem én. Anyámat majd befogadom, a szerencsétlen hülye feláldozta érted az életét. De érted egyetlen szalmaszálat sem teszek keresztbe!

Bogusławski előrehajolt a fotelban, és elismerően bámulta a lányát.

– Pompás intrikusnő lehetnél, gyermekem – mondta –, még most is, hogy ekkora a segged… Nincs ilyen a színházban. Kár érted, édes lányom, de hát te akartad.

Felállt, és begombolta a kabátját.

– Megpróbálom elcsípni a Ludwikodat – mondta –, de ha nem sikerül, üzenem neki, hogy szedje össze magát, és harcoljon, most mindent el lehet érni. Segítek nektek, gyermekem, hogy még húsz ilyen rekamiét hozathassatok Párizsból, vagy Amerikából, aztán majd az egyikről a másikra gurulhatsz, amikor öt mázsa leszel, és nem bírsz már lábra állni.

Szegény kislány, jutott eszébe; amikor a cseléd kiengedte az ajtón, ez most megkapja a magáét.

Az egyetem kapujában egy csoport diák ácsorgott, hozzájuk lépett, Osiński felől érdeklődött.

– Bent van – mondták.

– Előadást tart – mondta egy fiú.

– Nem lehet beférni, ne is próbálkozzék az úr – mondta egy másik.

– Miért nem?

– A Horatius-ról tart előadást. Már tegnap se lehetett beférni.

Bogusławski elképedt.

– Maguk látták az előadást?

A diákok hallgattak.

– Ha nem látták, minek vannak itt?

– Hát… ezzel vannak tele az újságok.

– De ha úgyse lehet beférni?…

Kis hallgatás után az egyik diák azt mondta:

– Hátha történik valami.

– Mi történhetne?

Gyanakodva méregették, Bogusławski rájött, hogy nem ismerték fel. Ezek talán soha életükben nem voltak színházban. Elment a kedve, hogy Osińskival beszéljen. Felfuvalkodott tökfej, esztétikával tömi ezeknek a hülyéknek a fejét, és élvezi, hogy közönsége van.

Gyűlölködve méregette az óvatos hallgatásba burkolódzó diákokat. Ez már az utókor. Itt élnek Varsóban, és őt még csak fel sem ismerik. Ezeknek most Osiński a színház! Elképzelte a lefittyedő szájú, őszülő csecsemőt, amint legjobb öltönyében illegeti magát a katedrán, és a hármas egységről szónokol, a nagy direktort játssza, a színházba viszont retteg bejárni.

Cifrát káromkodott magában, és ott hagyta az ácsorgó diákokat, akik egymáshoz sem szóltak.

Visszament a színházba. A kocsmában nagy volt az izgalom: Malinowski az imént Bautz úr képébe öntötte a forró teát, azt kiabálva: elég volt a híg teából, elég volt a híg teából; Bautz urat már elvitték egy kórházba, mert azt üvöltötte, hogy megvakult; éppen azt latolgatták, meg lehet-e vakulni a híg teától.

– Teától nem lehet megvakulni – vélte Szczurowski –, teától még senki sem vakult meg.

Wąsowicz az ellenkező nézetet képviselte.

Bogusławski kiment a kocsmából. Céltalanul bolyongott a folyosókon, majd benézett a színpadra. A Caignez díszletei között Zieliński mászkált egy ismeretlen úrral, mindent aprólékosan szemrevételeztek. Talán a gyanús színeket távolították el, a Mesternek mindenesetre feltűnt, hogy fehér és piros sehol sem volt látható. Pompás, gondolta; az utcák, tekintettel a cár jelenlétére, még mindig a nemzeti színekkel voltak fellobogózva.

A szeme megakadt a súgólyukon. Mi lenne, ha ő ott állna a színpadon, mondaná az öreg Horatius valamelyik monológját, és egyszerre a súgólyukból kimászna a súgó… valamelyik Iksznek öltözve… és beleszólna a monológjába? Aztán utána a második Iksz, a harmadik, hercegek és grófok… és ő nem tudná folytatni a monológot? Aztán a súgólyukból kimászott előkelőségek helyet foglalnának az első sorokban.

A súgóbódét kicsit hátrébb kellene vinni a süllyesztőhöz, pár méter az egész, előadás elején fel se tűnne. Valamelyik döntő monológot kellene így megakasztani. Jó kis hecc lenne, csak nincs kivel megcsinálni.

Sóhajtott, és visszament a kocsmába.

Addigra volt néhány hír: Kudlicz állítólag azt mondta, hogy az Ikszek tegnap ülést tartottak, és Lipiński a Caignez betiltását javasolta, mert túl nagy a sikere. Aszpergerék mindenesetre komoran gubbasztottak a kocsmában. Nem is lenne rossz, ha betiltanák, gondolta Bogusławski, akkor Aszpergerék megint az ő kegyeit keresnék.

Helena Rutkowska meglepő értesüléssel szolgált: Osiński drámaelemzései is veszélyben vannak, a diákok éjjel a Dąbrowski-indulót fújva vonultak végig a Nowy Światon és Corneille-t éltették.

– Na, mégis? – morogta Bogusławski, és a diákok bamba képére gondolt.

Unicki, mint mondták, bezárkózott a szobájába, mert túl sokan érdeklődtek nála, mit is játszanak aznap este.

Żółkowski megint hozzá lépett, elmesélte, hogy éjjel együtt ivott egy Ogiński nevű spionnal, itt mászkál egy ideje a színházban, de rendes muki, és őszínién beszélt; őtőle úgy hallotta, hogy új igazgató tanácsot fognak kinevezni, nem lesz benne Iksz; és Szaniawskit is menesztik, helyette ez az Ogiński lesz a színházi cenzor.

– Nagyon rendes muki – mondta Żółkowski reménykedve –, rühelli az egészet, talán nyernénk vele…

Bogusławski nem mondott semmit, hadd higgye Żółkowski, hogy a jövendő cenzor jóindulatát már megnyerte magának.

A Mester azon tűnődött, ideje hazamennie, a színházban úgysem történik semmi, amikor berontott Kudlicz, éktelenül üvöltött valamit, és kirohant. Egy pillanattal később Wąsikowski rohant be, „Az ajtó!” – kiáltotta, és ő is kirohant.

Páran kiszaladtak, a folyosóról rohanó léptek hallatszottak, és kiabálás, majd a kocsma apró ablakán át a térről is kiabálást hallottak. Bogusławski is kiment a folyosóra, ahol a fél társulat éppen azt kiabálta: be vagyunk zárva!

Bogusławski nem fért a színészbejáróhoz, amelyet vagy húszan próbáltak egyszerre kiemelni a helyéből. Kintről tompa ütések dübögtek, mintha faltörő kossal akarnák bezúzni az ajtót. Fent van a tetőn, kiabálták Bogusławski mellett, felrobbantotta a színházat!

Többen felrohantak a lépcsőn, Bogusławski velük tartott. Fent, a bezárt igazgatói szoba mellett a jelmeztár ablakához sodródott, és a többiek feje fölött sikerült kinéznie a térre. Jókora tömeg verődött össze odalent, valamennyien felfelé bámultak, a színház tetejére. A tömeg előtt csendőrkordon állt, és látszott a hatalmas dorong vége, amely tompa puffanások közepette el-eltűnt a szemük elől: azzal döngették a kaput. A tér végén lovas csendőrök léptettek. Állítólag a színház másik, nem látható oldalán mesterlövészek sorakoztak fel, és le akarják lőni.

– Kicsodát?

– Kratzert! Fent van a tetőn, és szónokol.

Páran kihajoltak a jelmeztár ablakán, és felfelé tekergették a nyakukat, de nem láttak semmit, és az állítólag kiabáló korrepetitor hangja nem jutott el hozzájuk a hangzavarban. A téren közben hatalmas ponyvát feszítettek ki, éppen alattuk. Tehát valóban van valaki a tetőn, gondolta Bogusławski. A téren hosszú létrákat hoztak loholva, a színház falának támasztották, de aztán senki sem mászott fel rajtuk, a létrák nem érték el az ablakokat.

Bogusławski nagy nehezen kiverekedte magát a szűk szobából. A folyosón pár mesterember ácsorgott.

– A főbejáratot se lehet kinyitni – mondta egyikük tisztelettudóan.

– Miért nem megy fel valaki a tetőre? – érdeklődött Bogusławski.

– Nem lehet, Mester. A padlásszobából mászott ki, a könyvtárból, de előtte szétverte a csigalépcsőt.

– Tényleg Kratzer van fent?

– Hát… azt mondják, hogy ő, a korrepetitor úr.

Bogusławski visszafurakodott az ablakhoz, és lenézett. Közvetlenül alatta megpillantotta az égnek meredő tekintetű Malinowskit, rángatódzott, gesztikulált, mintha holdkóros lenne. Kisvártatva Bogusławski rájött, hogy Malinowski Kratzert látja, és teljesen beleéli magát a korrepetitor helyzetébe, annak tükörképe a földön. Bogusławski megbabonázva bámulta az eszelősen rángatódzó Malinowskit. Jó színész. Az a szerencsétlen Kratzer, lám, mégiscsak színésznek született az is. Bogusławski kicsit irigykedett a korrepetitorra, amiért most odalentről mindenki őt bámulja.

A tömeg felhördült, Malinowski megdermedt. A tekintetükkel mintegy vezényszóra követték a Bogusławski számára láthatatlan Kratzert, hirtelen csönd támadt, amire a tér láthatatlan feléről egyszerre sikoly és üvöltés felelt. A tömeg arrafelé zúdult. Kratzer lezuhant.

Amikor nem sokkal később sikerült betörni a színészbejárót, a csendőrökkel együtt egy csomó kíváncsiskodó özönlött a színházba. Páran közülük a Horatius-t éltették, mások Lengyelországot; hangjuk beleveszett a lármába.

Az idegeneket csak fél óra múlva sikerült kiverniük a csendőröknek, akik aztán még a színházban koslattak egy darabig: a színház titokzatos belseje és zegzugai hatalmas vonzerőt gyakoroltak rájuk, gyerekes örömmel tapogatták a folyosón álló díszleteket, behatoltak a jelmeztárba, és Petraszek úr tiltakozásával mit sem törődve a ruhákat is összefogdosták, sőt mint Petraszek úr mesélte izgalomtól és felháborodástól elcsukló hangon valamivel később, az egyik fiatal csendőr beöltözött angyalnak.

Uszyński úr rögtönzött leltárt készített az ellopott tárgyakról. Az hamar kiderült, hogy két aranyozott papírból készült korona eltűnt. Gerlicer, a gépész, Keller úr és Harazyn bácsi segítségével megállapította, hogyan is történt a dolog. A rozoga, fából készült csigalépcsőt Kratzer úgy rombolhatta le, ha a padlásszobában valamihez odaerősített egy kötelet, azt a derekára kötötte, s miután a lépcsőt szétverte egy baltával (a baltát megtalálták), felhúzta magát. Unicki titkár úr kimerészkedett az odújából és az önként ajánlkozó lakatosok társaságában nekifogott a színészbejáró helyreállításának. Megállapították, hogy Kratzer, mielőtt felment volna a padlásra, forró ólmot öntött a kulcslyukba – akárcsak a főbejárat zárjába is –, az ólom megszilárdult, ezért nem tudták kinyitni a bele való kulcsokkal.

Kratzer halálra zúzta magát. Lehetett hallani guruló szemekről, szétloccsant agyvelőről; azt nem lehetett kideríteni, látta-e valaki a holttestet valóban. A kocsmában Bautz úr felesége literszámra mérte legfinomabb, csempészett pálinkáját – az ura még nem jött vissza a kórházból.

Őrült volt, vélte Żółkowski. Hős volt, állította Malinowski.

Elsner óvatosan megpendítette, hogy nem szabad majd eltemetni, hiszen öngyilkos lett. Wolski kijelentette, hogy díszsortűz és katonai tiszteletadás kíséretében kell örök nyugalomra helyezni; Kratzer a lengyel színházért és a lengyel hazáért ontotta a vérét – és nem öngyilkos lett, ő látta, hanem lelőtték.

Számosan hallották Kratzer utolsó, profetikus szavait: a hazát éltette, egyúttal magasabb gázsit követelt a színház valamennyi tagjának.

A gyász jeléül este nem szabad játszani.

De igen, éppen ellenkezőleg, játszani kell, és a bevételt fel kell ajánlani Kratzer özvegyének és szegény árváinak.

Miért, nős volt?

Erről vita indult; senki sem tudta.

Ezután jöttek az önvádak. Jobban oda kellett volna figyelni szegényre. Vétkesek vagyunk, nem segítettünk rajta. Rywacki kijelentette, hogy ő igenis a barátja volt, az egyetlen, hónap végén többször is kisegítette egy-egy húszassal. Wąsowicz ötveneseket adott neki, és sose kérte vissza. Igen, mondta Zawadzki, neki például kétszázzal tartozott, de nem sajnálja.

Neki már jó, szegénynek: ott, ahol ő van, nincsen nyomorúság, és senkinek se tartozik az ember.

Kratzer vezetéknevét egyre ritkábban említették, keresztneve, a Walenty, divatba jött. Szegény Walenty; ha Kratzerowicznak hívták volna, most igazán semmi sem állna nemzeti hőssé avatása útjában.

Wąsowicz ismét öngyilkos bátyjáról mesélt, akinek oly lila volt a nyelve. Plersch a két festőnek, Scottinak és Lisandernek ecsetelte, hogyan halt meg a harmadik felesége: megcsúszott a konyhában, és az eltört üvegtál elvágta a nyakát. Bogusławski húsz éve ismerte a történetet, és tizenkilenc és fél éve nem tudott már meghatódni tőle.

– Szép kis háremed lesz a túlvilágon – morfondírozott Scotti.

Plersch furfangosan heherészett.

– Áldott jó feleségeim voltak – bólogatott –, igazán mindent elkövettem, hogy a pokolra jussak hozzájuk.

Żółkowska gyűjtést kezdeményezett Kratzer síremlékére. Bogusławski valahogyan mindig olyan csoporthoz csatlakozott, amelyet Żółkowskának már sikerült megfejnie.

Osiński Kudlicz kíséretében esett be a kocsmába, és lihegve közölte: a színháznak játszania kell, nem szabad felülni a rémhíreknek, a színháznak meg kell őriznie a semlegességét, most az egység a legfontosabb, ezekben a súlyos órákban mindenkinek pontosan kell tudnia, mi a kötelessége. Ezt aztán nem részletezte, kirohant a kocsmából.

Kudlicz közölte: Kratzer a tetőn felforgató nézeteket hangoztatott, sértegette a nagyherceget, társait a csendőrség már le is tartóztatta.

Erre csend lett.

– Ma este az Atália megy – jelentette be Kudlicz. – Ha a legkisebb zavar támad, a rendbontókat a városparancsnokságon fogják kihallgatni.

– Ki ugrik be Ledóchowska helyett? – érdeklődött Aszpergerowa.

– Senki – felelte Kudlicz. – Ledóchowska tegnap este megjött, már értesítettük.

Na, gondolta Bogusławski, pár perc múlva mindenki hangoztatni fogja, hogy Kratzer reménytelenül szerelmes volt Ledóchowskába.

Zieliński összeüvöltötte az Atália szereplőit; Petraszek úr rohant, hogy előkotorja a megfelelő jelmezeket; Harazyn bácsi sietett a páncélingekért; a díszletezők rohantak a színpadra, hogy szétszedjék a Caignez-bohózat díszleteit, és felállítsák az Atália oszlopcsarnokát. Bogusławski komoran nézte a felbolydult kocsmát: nincs az a botrány és kapkodás, hogy olyan darabot szedjenek elő, amelyben ő is játszik.

Aszpergerowa sírógörcsöt kapott, félt, hogy Ledóchowska visszakapja a Caignez-darab főszerepét. Aszperger, Rywacki és Żółkowski nyugtatgatta.

– Árulás – jelentette ki Aszperger, meggyötört arcának ráncait szép rendetlenségbe vonva –, ezen a gyászos napon színpadra lépni a legnagyobb árulás.

– Kiűzzük még őket – suttogta a kiabálásba rekedt Malinowski az asztalra borulva –, Walenty emlékére esküszöm: nem halt még meg Lengyelország!

Amikor Bautz úr visszaérkezett a kocsmába (nem lett baja a szemének), beszámolt a városban hallható hírekről. Mindenki tudta már, mi történt Kratzerral; Kratzer a király előtt alkotmánymódosítási javaslatot tett, de a király nem fogadta (vagy fogadta), Kratzer játszott a legjobban a Horatius-ban (vagy a Caignez-ben); Kratzer holttestét a csendőrök elvitték – ez egyébként igaz volt –, de a hulla eltűnt útközben, talán azért lopták el a lengyelek, hogy méltó temetést rendezzenek számára.

– Üres koporsót kell eltemetni! – kiáltotta a becsípett Nacewicz –, nem ez lenne az első eset!

Aniela délután ment be a színházba, ő úgy hallotta, hogy Kratzer hátrahagyott írásait lefoglalta a csendőrség, és most alaposan tanulmányozzák. Bogusławski kicsit ideges lett, ki tudja, mit írt össze a nyomorult őrült, akár őt is felelősségre vonhatják, hiszen aláírta azt az új művészetről szóló kiáltványt. Eszébe jutott, hogy otthon van egy példánya Kratzer páncélhídtervéből, hazaérve el kell égetnie, csak el ne felejtse. De hova is tehette? Meg kell találnia valahogy, mielőtt házkutatás lesz nála, a civilek biztosan hamarabb bukkannának rá, mint ő.

Újabb hírt hozott Dmuszewski: Kratzer kéziratait már elszedték Keller úrtól, és az igazgatói szobában tanulmányozzák; furcsa módon ott van Henryk Macrott és Hieronym Szymanowski, a parókakészítő.

Elterjedt, hogy Kratzer török kém volt, és ebbe őrült bele.

Kapcsolatban állt Walmoden osztrák generálissal, aki mindenki szeme láttára a cár és a nagyherceg előtt parádézó seregek felvonulásait nézi és jegyzeteli; egészen nyíltan kémkedik Ausztriának, csoda, hogy a cár tűri.

De hiszen Walmodent a cár hívta Varsóba!

Akkor is kémkedik; Kratzer volt az összekötője a Balkán felé.

Kratzer sosem járt a Balkánon.

Az igaz, de Krakkóból települt át Varsóba, Krakkó eléggé délen van ahhoz, hogy már ott elkezdhette a kémkedést.

Malinowski fájdalmasan ordította, hogy kikéri magának, Walenty sosem volt kém, a legigazabb lengyel volt, aki valaha megfordult a Nemzeti Színházban.

Bogusławski együtt ivott a többiekkel, és hamarosan becsípett.

Ledóchowskát ellenséges csönd fogadta, amikor belépett a kocsmába.

Kicsit kigömbölyödött, és feltűnően egészséges volt a színe. Évekkel látszott fiatalabbnak, mint pár hónapja, amikor elment. A gyűlölködő csönd hatására Ledóchowska tanácstalanul megállt az ajtóban, Malinowski felrikkantott:

– Megjött a grófné!

Gúnyos nevetés.

– A legjobbjaink halnak meg! – kiabálta Malinowski, és szeretett volna felállni az asztaltól, de nem volt ereje hozzá –, és jön a grófné, játszani! Hogy mindent el lehessen tussolni! Kratzer hős volt, ő volt az egyetlen, aki meg merte tenni, pedig mindenkinek meg kellett volna tennie, helyettünk áldozta fel magát! Maga helyett is, grófné!

Malinowski zokogva borult az asztalra, fejét párszor jól beverte.

– Én a véremet ontottam a hazáért! – jelentette ki Wolski –, közben mások a színházban lebzseltek és lefeküdtek minden zsarnoknak!

– Hispániát fosztogattad – üvöltötte rá Bogusławski –, nyomorult embereket raboltál ki, és letörted a spanyol forradalmat! Te aztán fogd be a szádat!

Wolski elképedve nézett Bogusławskira.

– Ha szabad megjegyeznem – mondta Aszperger, és gúnyosan meghajolt az ajtóban álló Ledóchowska felé –, mi odaát Vilnában teljességgel szorult helyzetben tartottunk ki, amit a varsóiak fel sem bírnak fogni. Mi soha nem szöktünk meg kúráltatni magunkat!

– Kúráltatni! – jajdult fel Aszpergerowa gúnyosan –, na hiszen!

Ledóchowska sírva fakadt és kirohant a kocsmából. Bogusławski utána ment az öltözőbe, de Ledóchowska magára zárta az ajtót.

– Trusia! Engedjen be, Trusia! – kiabálta a Mester, dörömbölt még egy darabig, aztán visszament a kocsmába, és tovább ivott. Később a színpadon téblábolt, nézte a díszletmunkások loholását. A fejvesztett sürgésben senkinek sem tűnt fel a szokatlanul jóindulatúan somolygó, becsípett Bogusławski, csak néha taszították oldalba egy-egy fallal vagy deszkával. A színészek a színpad különböző zugaiban mondták össze az Atália szövegét, kétségbe voltak esve, régen játszották és sokat felejtettek. Ledóchowska nem volt köztük, Zieliński hasztalanul próbálta kicsalogatni az öltözőből, időnként visszarohant a színpadra, megragadott egy-egy színészt és rohant vele Ledóchowska öltözőjének ajtaja elé könyörögni. Kudlicz, az Atália rendezője előadás előtt egy órával érkezett, akkor mondták meg neki, hogy Ledóchowska fellépése bizonytalan. Aszpergerowa nyomban közölte, hogy tudja a szöveget, és hajlandó beugrani. Helena megjegyezte, hogy ő is tudja a szerepet, de nem érti, hogyan volna képes a nővére játszani egy ilyen napon, Kratzer halála napján.

– Akkor mi ez a jelmez rajtad? – kérdezte Aszpergerowa felháborodva –, te nem játszol?

Helena gúnyosan vihogott, és a gyerekruhában, karjaival szárnycsapásokat utánozva körbeszaladt a színpadon.

Bogusławski mellett feltűnt Nacewicz, és a kezébe nyomott egy vodkásüveget.

– Én mindig csak örömömben iszom – jelentette ki Nacewicz bizalmasan. – Képzelje a Mester, Aniela még mindig nem szökött el újra!…

Bogusławski meghúzta az üveget.

– Férjhez kéne adnom – morfondírozott Nacewicz. – Valami jó férjet kéne találni neki… A Mester igazán segíthetne, elvégre az apósa…

Bogusławski nevetett.

Nacewicz otthagyta az üveget, és elcsámborgott. Bogusławski már szédült, leült a padlóra, lábai között az üveggel, és jóindulatúan vigyorogva szemlélte a rohangálást. Ledóchowska végre előkerült és felöltötte az Atália jelmezét, kicsit szűk volt, idegesen ráncigálta magán. Mindenki Ledóchowska körül legyeskedett, udvaroltak neki, még Kudlicz is fuvolázott. Bogusławski kuncogott. Aztán Kudlicz felszólította az illetékteleneket, kotródjanak a színpadról. Zieliński és Wąsikowski, sűrű bocsánatkérések közepette, közös erővel a Mestert is kitámogatta a színpadról. Bogusławski méltatlankodott, közölte: előadás közben váratlanul meg fog jelenni a színpadon, és az öreg Horatius szerepét fogja mondani, ilyen még úgyse volt a színháztörténetben, két klasszikus francia darabot játszani egyetlen előadásban, erről századok múlva is írni fognak. Éppen itt az ideje, hogy a varsói színház világraszóló újítást hajtson végre. Jót vihorászott a saját ötletén; a humorra érzéketlen ügyelő és súgó közben már kitoloncolta a színpadra vezető folyosóra.

Amikor az előadás megkezdődött, Bagusławski csodálkozva álldogált a szűk folyosón, a Caignez-darab odahányt díszletei között, vissza akart menni a színpadra, de a vasajtót bezárták. Bogusławski a fejét csóválta, motyogott valamit, hogy botrány lesz, ha a végszavára nem megy be senki, bement a nézőtéri folyosóra, onnét a nézőtérre lopakodott. Megcsapta a jól ismert, meleg, nehéz levegő, mélyet szippantott belőle, és leült az utolsó sor szélén egy üres székbe. A gyér világításban alig látta a színpadot, a szereplők ágálását is gyöngén hallotta. Talán fél ház lehetett, ezen halkan vihorászott egy ideig, az üres vodkásüveget szorongatva. Lekókadó fejjel hallotta a szöveget, aztán elaludt.

A szórványos tapsra riadt fel, a színpadon hajlongtak, és a szokásos időhúzásos módszerrel megpróbáltak minél több tapsot kicsikarni. Unalmas előadás lehetett. A közönség elég csöndesen szedelőzködött, páran átmásztak a lábán. Bogusławski megint elszunnyadt, aztán felrázták. Mindjárt, morogta, és tovább aludt.

Arra ébredt, hogy fázik. Káprázott a szeme, hunyorgott: a színpad és a nézőtér ki volt világítva. Körülnézett, egyedül volt a nézőtéren. A szemeit dörzsölte, nem tudta, felébredt-e, vagy még álmodik. Elképesztően világos volt, égett valamennyi ócska olajlámpa; amióta Osiński bevezette a takarékosságot, soha nem fordult elő, hogy az összes lámpát meggyújtsák. A színpadon azAtália díszlete állott elhagyatva, nem bontották le, szóval holnap is ezt adják.

Csodálkozva bámulta a színházat, mintha most látná először. Mint aki egy-egy szót ismételgetve hirtelen elfelejti, mit jelent a kiürülő hangalak, amely idegenül, önkényesen visszhangzik a fülében, így felejtette el pár pillanatra, mire való ez a valószínűtlen épület, az emeleten az öblös bemélyedések, a falakon a cirádák; páholyok, motyogta, de ettől a talány nem lett kevésbé rejtélyes.

Felállt, megborzongott, előrebotorkált. Most már tudta, hogy nem álmodik, homályosan rémlett neki, hogy előadás után fel akarták ébreszteni. Fájt a feje, katzenjammer. Itt hagytak, gondolta. De ki a csuda gyújtotta meg a lámpákat?

Végignézett a széksorokon, sehol senki. Krákogott, a visszhangra fülelt. A kakasülőn megroppant egy szék. Bogusławski felnézett, valaki kihajolt a mennyezet alatt húzódó korláton.

Egy pillanatig csodálkozva bámulták egymást.

– Maga csinált illuminációt? – kérdezte aztán Bogusławski.

– Én – felelte odafönt Fiszer zavartan.

– Elaludtam – morogta Bogusławski. – Éjszaka van, mi? Lehet, hogy be vagyunk zárva?

– Még nincsen kész az új zár – mondta Fiszer.

Eltűnt a korlát mögött, nemsokára megjelent a földszinten.

– Hideg van ilyenkor – mondta Bogusławski –, és hogy szaggat a fejem!

Fiszer a zenekari árok korlátjára ült, és a lábait lóbálta. Bogusławski megint krákogott, aztán azt mondta:

– Én a maga helyében, Antoni, áttérnék valami más műfajra. Tudja, mindig csak az a műfaj művelhető igazán, amelyet még nem tekintenek művészetnek. Amelyik műfajra odafigyelnek a művelt elmék, amelyiknek szabályai vannak, amelyik fennkölt, az a műfaj már halott. Tudja, ott az ember nem fejlődhet együtt a formával, a forma már kaloda, nem lehet szétfeszíteni… Írjon rémregényeket… az becsületes szakma… vagy érzelmes históriákat… amire van vevő…

Fiszer hallgatott.

– Halott a színház, Antoni… higgye el nekem. Valami újat kell kitalálni.

– Kár lenne – mondta Fiszer. – Van egy ilyen elképesztő intézmény, úgy hívják, hogy színház… évezredek óta van, fejlődött, alakult… és most mondjunk le róla?

– Lesz más, Antoni. Maga még felkapaszkodhat egy most induló batárra.

Sokáig hallgattak, Fiszer a lábait lóbálta, Bogusławski az üres színházat nézegette.

– Eloltsam a lámpákat? – kérdezte végül Fiszer.

– Ne herdáljuk Osiński úr vagyonát – mondta a Mester.

Végigjárták a lámpákat a nézőtéren és a színpadon, és mindet eloltották.

Marianna megint ébren fogadta, a szeme ki volt sírva, a nyakába vetette magát.

– Na, na – mondta Bogusławski.

– Már azt hittem, téged is lelőttek a tetőről!

– Ugyan…

Körbeszimatolt a konyhában, és kérdőn nézett Mariannára, aki még mindig könnyezve egy fél kacsát tett elébe. Bogusławski álmélkodva nézte.

Marianna hüppögve számolt be róla, hogy a kacsa ingyen van, Kowalski úr, a kereskedő, csupán jegyet kér érte cserébe a Horatius következő előadására.

– Úgyse lesz – mondta Bogusławski teli szájjal –, remélem, megígérted neki?

– Különben most nem csöpögtetnéd le az ingedet!

– Mást nem hoztak? – kérdezte Bogusławski, és kísértésbe esett, hogy a combot is felfalja.

– Gecel járt itt, hozott egy csomó angol könyvet. Ajándékba.

Bogusławski elégedetten bólintott, és megmarkolta a combot.

– Szűkmarkú ez a Kowalski – mondta –, egész kacsát is hozhatott volna.

– Egész kacsa volt – vallotta be Marianna –, de este itt volt Ignacy… Muszáj volt megetetnem… Behívatták a törzskarhoz, és megparancsolták neki, hogy hasson rád…

– Hehe – mondta Bogusławski –, hogy ő énrám.

– Megfenyegették, hogy különben kirúgják. Megzsarolták, hogy elterjesztik Aniela viselt dolgait…

– Mintha nem tudná úgyis mindenki – mondta Bogusławski, és a csontot szopogatta.

Marianna hallgatott egy ideig.

– Beszélj Fiszerrel – mondta félénken –, Aniela még kiegyensúlyozatlan, Fiszer tönkre fogja tenni… szegényke borzalmas állapotban van. Ignacy válni akar tőle, de Aniela hallani sem akar róla…

– Más nincs? – kérdezte Bogusławski, és bánatosan nézett a csontokra.

Marianna felment az emeletre, Bogusławski szétnézett a kamrában. Megállapította, hogy Marianna rengeteg sót, zsírt és lisztet vett, kerített vagy három tucat mécsest, és szerzett egy mázsa fát. Háborúra készül. Cukrot, mint Bogusławski csalódottan konstatálta, nem sikerült vennie.

– A piacon arról faggattak – mesélte Marianna az ágyban –, hogy te is be voltál-e zárva az előadás alatt.

– Bezárva? Hova?

– Az alagsorba, a többiekkel együtt.

– Hogy lettem volna bezárva, amikor játszottam?

– Én is ezt kérdeztem, de ők azt mondták, biztos forrásból hallották, hogy minden jelenésed előtt felkísértek az alagsorból, aztán visszazártak a következő jelenésedig.

Bogusławski nevetett.

– Meglátod – mondta –, nemsokára a papok is rólam fognak prédikálni.

– Már hallottad?

– Mit?

– A reggeli misén a Szent Kereszt-templomban a Horatius-ról volt szó.

– És? Ki vagyok átkozva?

– Nem tudom… Állítólag Corneille lelki üdvéért imádkoztak… Délután, már Kratzer halála után, azt hallottam, hogy Skarszewski pogánynak nevezte a Horatius-t… és a színházat is… megtiltotta, hogy a hívők színházba járjanak.

– Eh – mondta Bogusławski.

Egyikük sem tudott elaludni; a sötétben a város távoli zajaira füleltek. Két ízben lovascsapat trappolt el a ház előtt, egyszer pedig Marianna lövést hallott, a Mester azonban úgy vélte, az ajtófélfa reccsent.

Reggel Marianna a fiához ment. Nem sokkal később beloholt Dmuszewski, kézen fogva vezette Stanisławot. Medor boldogan szaglászta körbe a Mestert.

– Most jövök a belügyből – mondta Dmuszewski –, borzasztó, állítólag Zajączek le akar mondani, és Wincenty Krasiński lesz a helytartó… Figyelmeztettek, hogy ne vegyek részt misén… a Mesternél nem jártak?

– Kicsoda?

– A papok… azt hirdetik, hogy a lengyel színház a lengyel isten háza, és csak fedetlen fővel szabad belépni…

– Nem járt itt senki – mondta Bogusławski.

– Malinowski tüntetést szervez… azt állítja, hogy a Mester áll a felkelés élére, Kratzer temetésén… Zawadzki a Kratzer-emlékbizottság nevében gyűjt, adtam neki valamit, de csak azért, hogy lerázzam…

Miután mindezt egy szuszra előadta, lerogyott egy székbe. Medor lerohant a konyhába, és éktelenül ugatott. Bogusławski utánaszaladt és sikerült visszahúznia a kamrából. Dmuszewski megjelent a lépcső tetején, és újságokat lobogtatott a kezében.

– Ma is megjelentek, Mester… ilyen még nem volt, hogy egymás után következő napokon… állítólag felmegy az áruk, mert nagy a kereslet… talán én is emelem majd a Kurier-t.

Bogusławski elengedte Medort, és felszaladt a lépcsőn.

– Nincs bennük semmi érdekes – mondta Dmuszewski –, de már alig jutottam ehhez a két példányhoz… Itt hagyhatnám Stanisławot egy időre?

Bogusławski olvasni szeretett volna, szórakozottan bólintott.

– Ugyanis Konstancja nem tud így tanulni… ezért gondoltam, hogy talán Marianna törődhetne a gyerekkel… Ha Konstancja nem hajlandó fellépni, végünk van! Szymanowski helyett úgyis beugrik valaki…

– Mibe kell beugrani?

– Hát a Horatius-ba – mondta Dmuszewski csodálkozva –, ma este újra játsszuk, a Mester még nem tudja?

– Nem! – rikkantotta Bogusławski boldogan. – Ma a Horatius megy?!

– Az hát. Azt hittem, Unicki már járt itt… engem éjjel háromkor keresett fel, ma a Horatius megy, de közben az történt, hogy Szymanowski összeverekedett a fiával, még este, az Atália alatt… Szymanowski bement az igazgatói szobába, ahol Kratzer műveit olvasták… de Hieronym ráfogott egy pisztolyt, a saját apjára! Ki van zárva, hogy ma Szymanowski játszhasson, Kudlicz már tanulja a szerepet, most megyek hozzá…

– Mi van Szymanowskival?

– Összetört, lelkileg… Żółkowski vitte haza magához ápolni… Itt hagyhatom Stanisławot?

– Tényleg a Horatius megy ma? Biztos?

– Biztos – mondta Dmuszewski –, Unicki ezzel vert föl éjjel háromkor… és reggel Szaniawski megerősítette…

Bogusławski kifejtette, hogy most bizony neki is a szerepet kell újratanulnia, Stanisław talán nem volna nála jó helyen, de vigye csak Dmuszewski nyugodtan Nacewiczékhoz, Marianna ott van, majd gondot visel rá.

– Úgyse maradtam volna itt – jelentette ki Stanisław.

– Nem? – hökkent meg Dmuszewski. – Miért nem?

– Mert utálom – mutatott a fiú Bogusławskira.

Bogusławski mosolyogva bólintott.

– Borzasztó – suttogta Dmuszewski –, ha az én fiam lenne, most lekennék neki egy pofont!

Bogusławski az ablakból bámult utánuk. Dmuszewski Stanisław és Medor között szaladgált, megpróbálta ráncba szedni őket.

Bogusławski az újságokba mélyedt. Mind a kettő tele volt álnevekkel, a Mesternek káprázott tőlük a szeme.

Az Igazság Barátainak Társasága B., D., E., F., G., H., J., O., Q., T. és U. betűkkel írta alá magát; X. és Y. hiányzott az ábécéjükből, továbbá hiányzott A. és C. – ilyen aláírás már volt, valamint R. és W. – ők is írtak már polémiát. Nem szerepelt N. sem. Talán Niemcewicz nincsen köztük? Bár, ki tudja. J. van, Julian néven akár az egészet is ő fogalmazhatta.

„…Uraságod színházról írott jegyzeteit olvasva – írta az ábécé tizenegy betűje X. úrhoz a Horatius ügyében című cikkében – úgy vettük észre, hogy Uraságod olykor túl szigorúnak mutatkozik. Lassanként elérkezett az idő, hogy csak az Uraságod által levágott darabokhoz támadt kedvünk elmenni. Mit tegyünk azonban mostanában, amikor Uraságod állításainak az ellenkezője sem igaz?

Uraságod újabban elemzés és bizonyítás helyett ránk, nézőkre bízza a homályos utalások lényegének megértését. Uraságodban igazán lehetne annyi tisztesség, mint 1811-ben Párizsban bizonyos, nálunk sem népszerűtlen De Genlis asszonynak, aki többi műve között írt egy igencsak unalmas regényt, s a bírálatokkal szemben azt találta felhozni, hogy abban az évben üstökös jelent meg Párizs egén, az rontotta el a kiválónak szánt regényt, semmi más. De Genlis asszonyság védekezését a párizsiak nagy tetszéssel fogadták. Gyönge a színház? Az üstökös miatt. Valaki ostobaságot mondott? Az üstökös beszélt belőle. Ajánljuk Uraságod figyelmébe eme üstököst véleménye megalapozására.

Uraságod hónapok óta gyönge darabokat dicsér az egekig, miközben a földszint olyan hideg, mint a jég. Uraságod megvetően nyilatkozik a tömegízlésről, s finom, emelkedett stílust követel. Az ideális szépség fogalmát azonban a legszélesebb tömegek szavatolják. Csak az a művész érheti el a tökélyt, aki ezt figyelembe veszi. Vannak ilyen színészeink, s voltak is, Stanisław August királyunk idején, mikor még nem voltak Ikszek, de volt például Truskolaska, volt Owsiński, kiváltképpen volt és van pediglen Bogusławski úr, akinek irodalmi és színészi dicsőségét Uraságod hasztalan igyekszik aláásni.”

Ejha, vigyorgott Bogusławski.

Ignacy Zeróval, a következő cikk szerzőjével kevésbé volt megelégedve.

„Nunc est bibendum, nunc pede libero pulsanda tellus – kezdte egy Horatius-idézettel Zero úr, majd így folytatta: – Olyan vélekedéseket hallani újabban, miszerint az Ikszek monstrum horrendum, informe, ciu lumen adeptum, s többé nem kell számolni velük. Kétségtelen, hogy mióta az Ikszek felléptek, sok tehetségünk eltűnt a színházból, jóllehet tehetségük hordozója, szerény porhüvelyük továbbra is ott díszeleg a világot jelentő deszkákon. Bizony változnak az idők, a színpadi művészet nagyot zuhant a korábbi állapothoz képest, az Ikszek azonban mindeközben szüntelenül dicsérték Ledóchowska asszonyt, Dmuszewska asszonyt, Kudlicz urat, Szymanowskit, Żółkowski urat, sőt amennyire emlékezetünk bizonyítja, még színházunk Nestorát is. De ó, jaj, az Ikszek túlságosan engedékenyek voltak, s lágyak! Színészeink a szöveget tetszés szerint kiforgatják, félreértelmezik, meghamisítják, s szinte magánemberként szólnak a közönséghez, nem pedig a szerepüket alakítva.

De vajon az Ikszek hibája-e mindez? Honnan veszik maguknak színészeink a bátorságot, hogy évi 20 ezer arany birtokában (a jutalomjátékokat is beszámítva) rosszul, hanyagul játsszanak? Engedje meg nekünk a színház, hogy ne legyünk túlságosan hálásak azért, amit nyújtani képes. Sok javaslat hangzott már el, sajtóban és azon kívül, hadd álljak elő én is a magaméval: X. úr fogadjon bricskát, fuvarozzon jó sok követ a színházba, és hajigálja meg alaposan nagyra becsült színészeinket.”

Fél éve a Klingsberg-vitában csak tizenötezer aranyat emlegettek. Szépen devalválódott a pénz azóta.

X. úr is írt kritikát, ezúttal a Caignez-bohózatról. A kritika nem volt érdekes; X. úr a darab gyatra szerkezetét kifogásolta, s közölte olvasóival: „Rien n’est beau que le vrai, le vrai seul est aimable”, és megkönnyebbülve szögezte le: a Caignez-bohózat Lucyndájához hasonló végzetes nők, hál’ istennek, nem hemzsegnek Lengyelországban. Sajnálkozását fejezte ki, hogy Aszpergerowa asszony, akárcsak pár éve Ledóchowska asszony, nem kapott tehetségéhez méltó feladatot.

Bizonyos ABC úr válasza is benne volt a lapokban X. úr vélekedésére; mint írta: „…A fordító a darab kiadásában egykor tudtunkra adta, hogy a párizsi közönség a darabot igen jól fogadta, úgyhogy 20 telt házas előadást ért meg, és a francia kritika nem volt oly szerencsés, mint X. úr, hogy ennyi hibát találjon benne. X. úr mit sem írt Walenty kapitány kiváló szerepéről és voltaképpen hősiesnek nevezhető magatartásáról, amely a darabot valójában élteti. Kérjük X. urat, máskor figyelmesebben nézze végig az előadásokat.”

Belevették Kratzer keresztnevét, vette észre Bogusławski, így lett Waleryból Walenty. Apró figyelmetlenség, a nyomdászokra is fogható. De hogy ezzel mit akar elérni, és kicsoda?…

Következő polémia: Levél faluról a Korrespondent szerkesztőjéhez, szerzője: Cyprian Chudeyko úr.

„…Már vagy két éve közöl Uraságod mindenféle színházi cikkeket, amelyek elfoglalják Uraságod lapjának mellékletét. Nem tudom, mi örömüket találhatják bennük a varsóiak, mi azonban, falusi lakosok, fel nem foghatjuk. Mi szintén megfizetjük Uraságod újságának árát, hát nekünk is kéne írni azt az újságot.

Nem fér a fejembe, hogy annak a bizonyos Xawery vagy Xenofon vagy hogy hívják úrnak az írásait, aki rövidítve írja alá magát, és akit megtámadott a grafománia, miért kell Uraságodnak ilyen gyakran kinyomatnia. Kérem tisztelettel, mi közünk ezekhez a komédiás cikkekhez? Hát nem mindegy, jól játszanak-e vagy rosszul? Amint felbukkan egy szószátyár alak, követi a többi tömegesen, ellenválaszok, viszontválaszok, s mindez a mi zsebünkre!

Én a plébános úrral fizetek elő az Úr lapjára, és rájöttünk ám mi, honnan fúj a szél. Bogusławski úr, meg aki még a színházban komédiázik, észrevette, hogy nem nagyon látogatják az előadásokat, hát ezt a módját találta az érdeklődés felkeltésének. Csinálja, de ne a mi zsebünkre. Szüntesse meg a tisztelt Szerkesztő Úr ezeket a színházi pletykálkodásokat, vagy mentesítsen bennünket a melléklet árának megfizetésétől.”

– Bájos ember – morogta Bogusławski.

Bizonyos Felix úr Chudeyko úrnak címzett válaszában mindenekelőtt elnézést kért az olvasóktól, hogy Chudeyko úr levelét náluk korábban volt alkalma olvashatni, de ez, írta Felix úr, „csupán a véletlen műve.” Azért ragad tollat a kezébe, mert falusi olvasó ő is, és elhatározta, hogy ily módon válaszol kedves földijének.

„Nem az a baj – folytatta Felix úr –, hogy az Ikszek kritikát írnak, melyeket én nagy élvezettel szoktam olvasni, hanem az, hogy írásaikból kitűnik: a varsói Nemzeti Színházban nem törődnek a lelkek épülésével, erkölcseink nemesítésével, s a keresztényi hit megrendülését kénytelenek a nemes lelkű Ikszek konstatálni. Mi, vallásos érzületű igaz lengyelek, kik szorgosan munkálkodunk hazánk és istenünk dicsőségére, rosszallásunkat vagyunk kénytelenek kifejezni, amiért az erkölcs a Nemzeti Színházban aláhanyatlott még hajdan oly kiváló színészek játékában is, kiket régebben keresztényi felebarátunkként tisztelhettünk a fővárostól távolabbi vidékeken is. Ha az Ikszek ezt színházunk Nestorának szemére vetik, számíthatnak a széles falusi tömegek támogatására.”

1, 2, 3, 4, 5, 6. 7, 8 etc. úr az egész színházi vitát igyekezett összefoglalni, részletekbe nem bocsátkozva.

„Iksz úr ellen táborok szerveződnek, tizenegy ágyúból záporozik rá az igazság sortüze, forrong a vérbosszú, az ajkak háborút kiáltanak, társaságok szerveződnek és állanak ki a síkra.

Ám aki nem áll ki a harcmezőre, azzal nehéz harcolni. Iksz úr nem állt ki, s láthatólag nem haragudott meg az őt ért méltatlan sértésekért, miközben ellenfelei erről tudomást sem véve lövöldöztek tovább szorgalmatosan, csóválták pallosukat, s a levegőt nyiszálták vele, s még most is azt hiszik, hogy Iksz urat kaszabolják.

A hadakozók nevetségessé váltak, s ezt maguk is észlelvén, cselhez folyamodtak: álneveket és társaságokat találtak ki maguknak, mintha bizony ezek az általuk létrehozott társaságok Iksz úr védelmére keltek volna, s rajtuk verik el a port, majd győztesnek hirdetik magukat. Iksz úr egyáltalán nem vett részt a vitában, most mégis az a látszat, hogy Iksz úr harcolt, megverték és behódolt – s mindeközben a behódolásról Iksz úrnak nincsen tudomása.

Az Igazság Barátainak Társaságát és más, álnéven írdogáló egyes tagjait ez úton van szerencsénk értesíteni, hogy Iksz úr nem szenvedhetett vereséget oly csatában, mely nélküle, s emelkedett nézetei és hivatása alatt, számára észrevehetetlen mélységben zajlott le.

Az igazi csatában Iksz úr, sejtésünk szerint, szívesen részt venne. Az ilyen csata feltétele azonban, hogy Iksz úr ellenfelei gyakorolják magukat a színibírálat művészetében, és vergődjenek föl ama tökélyig, amelyre Iksz úr emelkedett. Írjanak a színházról, csakis a színházról, és ne merészkedjenek politikai síkra, mert ahhoz nekünk megvannak a hivatott politikusaink, akik erőfeszítésének hála, nemzetünk ismét szabaddá és boldoggá válhatott.”

Nna, morogta Bogusławski.

Este fellép a Horatius-ban, ez a lényeg.

Maga elé húzta a darab kéziratát, lapozgatta, hátha valamit ki tud sajtolni az öreg Horatius szerepéből.

A saját meghurcoltatását kellene eljátszania valahogy. De ebben a szerepben?

Fel-alá járkált a szobában, semmit se tudott kitalálni.

A nyomdát látta maga előtt, ahol ezt a rengeteg zagyvaságot kinyomták, az X betű önállósította magát, fej nélkül, két kézzel és két lábbal szorgosan állítja össze a betűket, a sorokat, a hasábokat, és a nyomdászok, a szerkesztők, az Ikszek háta mögött vidoran sokszorosítja a polémiát.

Színpadon is meg lehetne csinálni: valaki beöltözne X-nek, némán balettozna a színen levők között, akik nem vennék észre, de öntudatlanul a mozdulatait utánoznák; jó kis bohózat lehetne: az Ikszek gazdagon terített asztal mellett üléseznek, és aprólékos gonddal mérlegelik, milyen jelző kerüljön bele a következő kritikába, és akkor közöttük terem a néma, balettozó X., és az újságban egészen más jelenik meg, mint amit közösen kisütöttek. A következő jelenetben már a friss lap fölé hajolnának, és értetlenül bámulnák a cikket, amit nem ők írtak, persze egyikük azonnal megesküdne, hogy a cikk igenis azonos azzal, amit ők fogalmaztak; a néma, diadaltáncot lejtő X-et továbbra sem vennék észre.

Bogusławski maga előtt látta, amint a néma X. ott balettozik a waterlooi csatamezőn, ott menetel a hóborította orosz síkságon, felszökken a varsói királyi vár tornyára szélkakasnak, majd apróvá töpörödve rászáll a vár erkélyén beszédet tartó cár vállára, mire a cár kinyilvánítja, hogy az orosz impériumot gyarmatként a Lengyel Királysághoz csatolja. A lengyelek mámorosan borulnak egymás kebelére, majd hersegve harapdálni kezdik egymás torkát, fölöttük repked X., a néma halálmadár, fügét mutat a hozzá fohászkodóknak, és megszólal, kukorékoló vihogással áriát énekel az emberi hülyeségről.

Igen. Egész Varsó lakossága térden állva imádkozik az égen vöröslő X-hez. Stanisław Plater könnyezve nyúlkál utána; Niemcewicz büszkén mutogat fölfelé: ő írta az égre a lángoló betűt, életműve betetőzéseképpen; Osiński beadványt fogalmaz X. madárhoz, szubvencióért könyörög, a neve helyett szervilisen három X-et ír a kérvény alá; a nagyherceg esküvői nadrágjába próbálja belegyömöszölni terjedelmes fenekét, és lángoló szavakkal vall szerelmet X. madárnak; a keresztes vitézek kereszt helyett vörös X-et varrnak fehér köpenyükre Grünwald alatt tanyázva, s páncélosan, lóháton egyszerre a színháztér felé zúdulnak, hogy egyetlen rohammal bevegyék az épületet, és X-et jogaiba iktassák; Prága felől a nincstelenek hada kompon, csónakon, úszva kel át a lángoló Visztulán az Óvárosba, zászlójukon az X betű is lángol, utolsó leheletükkel még a víz alatt is X-et hívják és dicsőítik; Bogusławski direktor úr kilencvennégyben a lefoglalt iratokat szortírozza, mindegyiken csupa X díszeleg; X-ek jelentik fel X-eknek az X-eket; a lángoló, terjedelmét és halmazállapotát tetszése szerint váltogató X. továbbra sem nyugszik, megjelenik Bécsben, a Schönbrunn termeiben és Szent Ilonán, az apróra aszott Napóleon feje fölött; átugrik Krakkó környékére, ahol fekete ördögök X-et kovácsolnak az éjszakában; a templomokban a papok csupa X-et prédikálnak, a hivők X-et énekelnek; ifjú szerelmesek így becézik egymást az ágyban: „iksz-iksz-iksz”, és a csecsemők ugyanígy gőgicsélnek; a halálraítéltek kereszt helyett X-et vetnek, fordítva vetik az X-et, ezért is ítélték őket halálra; a darabok ebből az egyetlen betűből állnak, a színészek szövegükbe belesülve rémülten bámulnak a súgólyuk felé, ahonnét a súgó kétségbeesetten ordítja feléjük: „iksz, iksz, iksz, iksz, iksz!”

Ezt már nem lehet színházban elképzelni. Ilyen műfaj nincs.

Kopogtak az ajtón, Bogusławski azt morogta:

– Iksz, iksz.

Az ajtó kinyílt, Bogusławski odanézett, szórakozottan biccentett, aztán kigúvadtak a szemei.

– Gróf úr! – suttogta elképedve.

– Jó reggelt, Mester – mondta Mostowski belügyminiszter.

Bogusławski földbe gyökeredzett lábakkal állt, és nézte, amint Mostowski kiválasztja magának az íróasztal mögötti karosszéket, és neki a díványon mutat helyet.

Bogusławski engedelmesen leült a díványra.

Mostowski kigombolta a bundáját, de nem vette le. Nagy, meleg, álmodozó szemeivel kedvesen nézett a Mesterre; orra szabályos volt, ajkai érzékiek, egész arcán finom, előkelő elpuhultság látszott; a nők bálványa magas homlokkal bírt, amelynek különös hangsúlyt kölcsönzött halántékaira hulló hosszú, ősz fürtjeinek játéka.

– Talán teát – mondta Bogusławski bizonytalanul.

Mostowski legyintett, és halványan elmosolyodva körülnézett a szobában.

– Hát itt él minden idők legnagyobb lengyel színésze – mondta, csak csöppnyi iróniával. – Higgye el, örülök, hogy annyi év távoli ismeretsége után személyesen is alkalmam van találkozni önnel.

Bogusławski feszülten figyelve várt.

– Azt hiszem – folytatta Mostowski –, ön ritka képességgel rendelkezik: akkor is élesen és gunyorosan ábrázol, amikor a jellemet nemcsak megmutatni, hanem elfogadtatni is szeretné. Különös kettősség van önben, Mester, a mély ábrázolás párosul a szatirikus hajlammal, Molière lehetett hasonló lélek, s talán ebből adódik, hogy bár láttam önt felkészületlennek a színpadon, mégsem láthattam érdektelennek vagy unalmasnak. A franciák boldogok lennének, ha Talma mellett olyan típusú művésszel is büszkélkedhetnének, mint ön.

– Alig hiszem, hogy megélnék Párizsban – mondta Bogusławski szórakozottan –, nekik Talmára van szükségük, az pedig nekünk nincs.

Mostowski bólintott.

– Igaza van, nincs és nem is lehet Talmánk, ahogyan Napóleonunk vagy Metternichünk sem lehet.

Bogusławski ajkán futó mosoly jelent meg, ami nem kerülte el Mostowski figyelmét.

– Tudom, mire gondol – mondta előkelő öniróniával –, valóban átvettem párat Napóleon modorosságai közül, például a cenzúra által kiválogatott magánlevelek olvasgatásával igyekszem reggelente képet alkotni a közhangulatról, de be kell vallanom, hogy e délelőtti heverészéseim valójában Kaunitz gróftól származnak. Más kérdés, hogy Kaunitz gróf kétségkívül hatott Metternich úr habitusára is; természetesen, ha ő lengyel lenne, én pedig osztrák, de minek folytassam. Nos; mindenek előtt hadd kérjem elnézését a Klingsberg-vitáért. Nem volt valami szép dolog, hogy visszaéltünk az ön népszerűsége által kínált lehetőséggel, és hadd valljam be azt is, hogy a vita ötlete tőlem származott. Úgy érzem, teljes őszinteséggel tartozom önnek, minthogy az Ikszek tönkretették az ön pályafutását, s noha ezt én nem akartam, mégis nekem volt benne a legnagyobb szerepem.

Mostowski elhallgatott. Bogusławski előrehajolt ültében.

– A Klingsberg-vita segítségével – mondta Mostowski – igazán kulturáltan hirdethettük meg békére korrumpáló politikánkat; az ön személyes népszerűségével, mondhatni szimbolikus nagyságával való visszaélés kétségkívül szerencsés ötletnek bizonyult. A vitát, ezt higgye el nekem, nem akartuk folytatni, és ha a körülmények nem alakulnak kedvezőtlenül, ön zavartalanul játszhatott volna évekig. Az a baj, hogy az ön népszerűsége mit sem vesztett a Klingsberg-vitával, ellenkezőleg; ezt használhatták ki ellenünk a Horatius-vitában, amelytől mi a legszívesebben tartózkodtunk volna, ám úgy hozták a körülmények, hogy ránk lehetett kényszeríteni.

Mostowski belepillantott a Horatius kéziratába.

Bogusławski követte a tekintetét.

– Nem állítom, Mester – mondta Mostowski –, hogy én mindent tudok, de azért elmondom önnek, ami egy bábkormány bábminiszterének tudomására juthatott. Ami a legvilágosabban átlátható, az a nagyherceg házassága. Nem éppen önszántából veszi el a kis Joannát. Úgy értesültem, hogy Sándor találta ki az egészet, és ha igaz az információm, akkor a házasságkötéssel egyidőben Konsztantyin lemond az orosz trónról. Sándornak igaza van: ha vele véletlenül történik valami, ne egy agyalágyult kerüljön az impérium élére. A lengyeleknek megfelel egy gyermeteg őrült, birkózzanak vele, de az impérium, az szent, azt nem lehet kitenni egy eszelős kényének.

Bogusławski csodálkozva hallgatott.

– A mi helyzetünk, Mester – folytatta a belügyminiszter – nem valami szilárd. Az Ikszeket értem ezen, vagyis a kormányt. A nyakunkon ül egy őrült, annak a lábszárát egy éhes farkas, Novoszilcov marcangolja, Novoszilcovot pedig Pétervárról rángatja a cár, akiről sok minden jót elmondhatok, még zseniális politikusnak is nevezhetem, de vannak jelek, hogy nem sokáig játssza majd a rugalmas és ifjú uralkodó szerepét. Focius meg a környezete mély hatást gyakorol rá, időnként hipnotizálják, Sándor néha napokra eltűnik, állítólag a mellét verve és a haját tépve imádkozik, sok nagy bűn terhelheti a lelkét, és bármennyire világos fejű ember, mély babonásság lakozik benne, azt, úgy látszik, nehéz kiirtani az oroszokból. Ennek mi eddig nem láttuk a kárát, Sándor, úgy tűnik, a lelkét egyelőre magánügyként kezeli, de van rá esély, hogy az önfegyelme egyszer meglazul. Ez azonban távoli veszély, van néhány közelebbi is.

Mostowski Bogusławskira pillantott, figyel-e rá. Bogusławski feszülten figyelt.

– Az egyik az – mondta Mostowski –, hogy az Ikszek ugyanolyan társaság, mint bármelyik: ostoba emberek gyülekezete. Nem tudja elképzelni, mekkora viták folytak kebelünkben arról, milyen mértékben örüljünk a nagyherceg házasságának, s e szavazással és egyéb demokratikus ceremóniákkal pontosan meghatározandó örömmennyiségünknek milyen fortélyos módon adjunk hangot… Valószínűleg feltűnt önnek, hogy Sabina szerepét Żółkowskára osztottuk.

– Igen – mondta Bogusławski élénken.

– Nos – mondta Mostowski, ajkát gúnyosan elhúzva –, mi így csinálunk nagypolitikát. Csúnya színésznővel játszatjuk a nagyherceg arájának szerepét, jelezve, hogy örülünk is, nem is… mi így kötünk hatalmas horderejű kompromisszumot.

Bogusławski felnevetett.

– A másik veszély Sándor kiváló politikai érzéke – folytatta Mostowski. – Sok mindent ígért nekünk, a kormánynak, és nem állíthatom, hogy ígéreteit ne váltotta volna valóra. Közben azonban észrevétlenül olyan ellenzéket csinált magának és főleg nekünk, amelyik bármely pillanatban kijátszható ellenünk. Sándor tudatosan tartja talonban Wincenty Krasińskit, aki esetleges helytartójelöltként tétlenül is szorgos buzgólkodásra készteti Zajączeket; ugyanígy semmizte ki a hatalomból, mi tagadás, a mi segítségünkkel, Sołtykékat, akik bizony a nagyherceg titkosszolgálatának támogatásával, vagyis közvetve a cár biztatására estek nekünk a Horatius-vitában. Sándor ugyanazt a jól bevált politikát folytatja, amit a nagyanyja: egyik markában az oroszpárti lengyel kormány, másik markában a csak látszólag nem oroszpárti árnyékkormány. Most mi vagyunk Stanisław August helyzetében, és ők a targowicaiak; mondanom sem kell, hogy a hatalom birtokában az ember nehézkesebben improvizál.

Bogusławski bólintott.

– Csakhogy – mondta Mostowski – úgy tűnik, Sándornak ez sem elég. Bizonyos jelek arra engednek következtetni, hogy a cár titkos hazafias szervezeteket óhajt létrehozni Varsóban és Vilnában, félreértés ne essék: titkos lengyel hazafias szervezeteket. Amolyan Tugendbundokat. Sándor nyilván úgy gondolkodik, hogy ilyen szervezetek előbb-utóbb úgyis születnének, nem árt tehát, ha már a kezdet kezdetén beépíti az embereit; az ilyen összeesküvő szervezeteknek megvan az a hasznuk is, hogy általuk a kormány is, az ellenzék is sakkban tartható. Sőt a nagyherceget is kínosan érintheti, és minden érvnél súlyosabban szólhat hozzá, ha Sándor adandó alkalommal leleplez egy ilyen, általa kreált lengyel összeesküvést: a nagyherceg nem vigyázott eléggé, meg lehet róni.

Mostowski várt; Bogusławski bólintott. Mostowski folytatta:

– Hogy nem tévedek, hogy ez a gondolkodásmód Sándor jellemző trükkje, azt igazolja, hogy a papságunkat hasonló módon osztotta meg: a katolizálásáról terjesztett híresztelések megtették a magukét, a felsőbb klérus rajong érte, és egészen komolyan veszekednek, melyikük merítse meg a cárt a keresztvízben, az alsó papság pedig gyűlöli; de főleg minket, a cár kreatúráit. Novoszilcov hamarosan a szenátus elé terjeszti javaslatát a zsidók egyenjogosításáról: legyen ebben a megosztottságban még egy tényező. Sándor a mi elmebeteg késlekedésünket fordította a maga hasznára; a mi középkori lengyel tunyaságunk és előítéleteink miatt a báburalmunk alatt levő tartomány lakosságának harmada úgy fog táncolni, ahogy Sándor fütyörészik.

Mostowski váratlanul haragosan csapott az asztalra, Bogusławski összerezzent.

– A mi lengyel hülyeségünk! Még a kormányban is azt képzelik egy csomóan, hogy minden rendbe jött volna, ha Napóleon győz! Az igazi lengyel még mindig nagyobb erénynek tartja, ha lovával a zúgó folyóba veti magát, és hősiesen belefullad, mint a kitartó és dolgos munkálkodást. Roman Sołtyk úrra, ellenzékünk egyik daliás alakjára az oroszországi visszavonuláskor Napóleon rábízta a kincstárát, az egész francia nemzeti vagyont, harmincmillió aranyfrankot, és Roman Sołtyk úr, e példás hazafi, lengyel könnyűlovasaival önfeláldozóan, tűzön-vízen át, hiánytalanul eljuttatta ezt a mesés összeget Párizsba! Akkor már a vak is láthatta, hogy Napóleonnak befellegzett, de Napóleon tudta, mit csinál: „Le Polonais passe par tout.” Ha akkor Sołtyk ellopja ezt a fantasztikus összeget, amelyet részben úgyis tőlünk raboltak el a francia bajtársak, ha lenyeli vagy elássa, remekül meg lehetett volna zsarolni Napóleont, hogy nyilvánítsa ki a függetlenségünket, az összeomlása után pedig nyeregből tárgyalhattunk volna a cárral. Tudja, milyen határok között élnénk ma? De nem; ebből a harmincmillió aranyból a vérét ontó hülye lengyel sereg egyetlen garast se látott, és a háború után még mi tartozunk kártérítéssel mindenkinek. Mindez azért, mert Sołtyk úr és lengyel vitézeink, a bátor, önfeláldozó, hithű hazafiak a középkori lovagi eszmények igézetében csak azt nem tudják, hogy a nemzetek lopás és rablás által válnak naggyá!

Mostowski utálkozva legyintett.

– Most már mindegy – mondta –, a szisztéma tökéletesen működik. A cár érkezésekor a fogadáson a nagyherceg kissé otrombán, a szokásos modorában bevádolta a mellette ülő Czartoryskit, hogy összeesküvést sző az impérium ellen; a cár persze rendreutasította az öccsét, és cher Adamnak szólította a herceget; cher Adam természetesen sürgősen három hónap szabadságot kért, és a birtokára utazott. Mi azonban, sajnos, nem tudunk kínos szituációkban visszavonulni. Sándor minden kínos helyzetben kinyilvánítja, hogy a nagyherceget nem tartja beszámíthatónak, és mélyen velünk érez; aztán hozzáadja egy lengyel nőhöz, hogy végleg itt maradjon a nyakunkon. Sándor majd mérsékli az őrjöngéseit. Mérsékelni fogja majd Novaszilcovot is, persze, aki legutóbb azzal a cár által sugallt tervvel állt elő, hogy papírrubelben vegyünk fel kölcsönt az impériumtól. Papírrubelben! Így fogja Sándor szép lassan, túlbuzgó híveit mérsékletre és megértésre intve, a megmaradt lengyel gazdaságot minden eddiginél mélyebb válságba hajszolni.

Bogusławski morgott valamit, Mostowski felemelte a kezét:

– Igen, Mester, csakhogy a mi csődünket Sándor mégsem akarhatja igazán. Politikailag hasznos ugyan, de az impériumnak kilencvenkét millió a deficitje, úgyhogy mégiscsak jól jönne neki egy prosperáló Lengyel Királyság. És itt van az a pont, ahol még egy bábkormány is tehet valamit.

Bogusławski izmai elernyedtek, hirtelen szúró fejfájást érzett, és nagy messzeségből szivárgott el hozzá Mostowski koncepciója: politikailag semmit sem lehet elérni; Lengyelország színtelen pacni a térképen; léte egy-egy paktumtól függ; a nagyhatalmak pillanatnyi erőviszonyai szavatolják, s mindig csak átmenetileg, hogy néhány millióan még lengyelül beszélhetnek. Kizárólag a világhatalmi konstelláció… bármelyik nagyhatalom vesz a nyakába minket, ezt a csődtömeget, ránk fizet… ám ha létünk gazdaságilag indokolható…

– Miért heverészem én délig az ágyban, az európai újságokból kivagdosva a találmányokat? – kérdezte a belügyminiszter.

Kis csönd, Bogusławski felnézett.

– Hamarosan hallani fogja, Mester – mondta Mostowski –, hogy eladom az államnak a palotámat hatszázezer zlotyért, és nyomban vissza is költözöm bele. Páratlan aljasság, nemde? Csakhogy a Marymonton már létrehoztam egy kiváló mintagazdaságot, és célom továbbiakat létesíteni; iparosokat hívok be, németeket és zsidókat, s noha a legjobbakat Bécs elszipkázza, és Konsztantyin nyilván akadályozni fogja…

Mostowski hangja eltávolodott a zúgáson túlra. Ökonómiai potenciálunk, a legkorszerűbb módszerekkel… a baj ott kezdődött, hogy az Északi-tengerről nem lehetett gyarmatosítani, de most… Pár évtizeden belül zsebre vághatjuk a cárt.

– Meg fogom csinálni végre a hitelbankot – mondta Mostowski közelebbről, elszántan –, itt ipar lesz és modern agrikultúra… ezért tartom magam mellett Sztern urat, a feltalálót, meg a többi éhenkórászt…

Sándor örülni fog egy gazdaságilag erős Lengyelországnak, kénytelen lesz, Nagy Péter dilemmája van feladva ismét: Kelet vagy Nyugat; látható, hogy Sándor szíve szerint Nyugatot választaná, csak szörnyűséges az ellenállás, de egy meggyőző lengyel példa…

– Mi közöm nekem mindehhez? – kérdezte Bogusławski.

– Mindössze annyi, uram – felelte Mostowski keményen –, hogy ön a reformjaim útjában áll. Nekem itt nyugalom kell, és nem hisztéria. Ki fogom irtani az értelmetlen lázongás szellemét.

– Én semminek sem állok az útjában, gróf úr. Lázongtam én a Horatius-ban?

Mostowski érzéki ajkait csücsörítve belelapozott a Horatius kéziratába.

– Ami a Horatius-t illeti – mondta –, ellenzékünk nem lebecsülendő találékonysággal támadott minket hátba; mi pedig még egy bábkormány lélekjelenlétével sem rendelkezvén, kapkodni kezdtünk. El kell ismernem, ők pompás ösztönnel szemelték ki az ön személyét, akit a Klingsberg-vitában mi tettünk ismét oly népszerűvé, s akit az ellenzékkel szemben ezúttal nem védhettünk meg. Ha megvédjük önt, Iksz úr nevetségessé válik. Az volt a szerencsénk, hogy a zűrzavar tisztelt ellenzékünk és a titkosszolgálat reményeit is felülmúlta; Rożniecki sem boldog, hogy Varsó ifjúsága egy szerencsétlen félnótás öngyilkos nevével az ajkán verődik hordákba, s hogy jakobinus fordulatoktól hemzsegő röpiratokat kell elkoboznia, amelyek legszebb mondatait ugyan valószínűleg az ügynökei fogalmazták, ám a cár a közelben vadászgat. Ahol már egy Caignez-bohózat is forradalmi indulatokat kavarhat, uram, ott nemcsak a kormányt vonják felelősségre, ott a titkosszolgálatot is menesztik. További szerencse, bár természetes adottság, hogy ellenzékünknek nincs programja, célja mindössze annyi, mint mindig minden ellenzéknek: benyomni néhány emberét a kormányba. Nem volt nekik elég, amit a Klingsberg-vita után kaptak. Megnőtt az étvágyuk. Legyen. Így aztán éjszaka megállapodtunk Rożnieckiékkal: ismét műsorra tűzzük a Horatius-t, közlünk néhány jelentéktelen polémiát, és lezárjuk az ügyet: a cár tegnap elutazott, majd szépen kiházasítjuk a nagyherceget, a kormányba bekerül Lubecki és Grabowski a szenilis Matuszewicz és a kótyagos Kostka Potocki helyére; ennyi történt mindössze. Végső soron a vitából mi kerülünk ki győztesen: Matuszewiczot tisztelem-becsülöm, de beteg már, úgyis meghal, Lubecki pedig, akit személy szerint ki nem állhatok, olyan erővel és olyan becstelenül fogja végrehajtani a terveimet, amiről az ellenzék nem is álmodik. Kostka Potocki szerencsére írt egy antiklerikális pamfletet, megengedjük neki, hogy kinyomassa, az egyház visítva nekiesik, és szabad az út Grabowski előtt, aki a kisstílű gazemberek és besúgók fajtájából való, nem kell számolnunk vele.

Bogusławski megrezzent: Mostowski ültében gombolni kezdte a bundáját.

– Ön ma este fellép a Horatius-ban, utólag a jutalomjátékának minősítjük, öné a bevétel, utána pedig visszavonul.

Bogusławski elsápadt.

Mostowski felállt.

– Kifizetjük a tartozását Osińskinak. Elintézem, hogy az az imbecil Staszic fölvegye az Akadémiába. Ön lesz az első színész, aki nyugdíjat kap. Végső soron ön is diadalmasan mászhat ki az ügyből. Az ellenzékünk, uram, kevésbé lenne bőkezű. Szomorú dolgot kell közölnöm: éjszaka az első pont, amiben megegyeztünk, az ön eltávolítása volt. A szép búcsú természetesen csak akkor érvényes, ha a mai előadás botrány nélkül végződik.

Mostowski az ajtó felé indul.

– Gróf úr! – jajdult fel Bogusławski és felugrott – még szükségük lehet rám!

– Ön túlságosan nagy színész, uram. Elhiszem, hogy ön őszintén és készséggel kívánna törleszkedni aktuális kívánalmainkhoz. Az ön tehetsége azonban, uram, hegyvonulathoz hasonlatos, és ön sem sejtheti, mikor és milyen feszültség idéz elő önben akkora földrengést, amely minket is elsöpör. Nekünk Osińskira van szükségünk, uram. Sajnos ritka példány a művészetben a titáni adottságokat a középszerrel megrendelésre vegyíteni képes goethei zseni. Megengedem, egy nálam invenciózusabb politikus talán még önt is madzagon tudná rángatni, én azonban, s főként mi, az Ikszek, az ön egyetlen önkéntelen, őszinte gesztusába is belebukhatunk.

– Gróf úr! – ismételte Bogusławski kiszáradt torokkal. – Önnek a reformjai végrehajtásához gondolkodó főkre van szüksége… Honnan teremti elő őket, ha a színház a hülyítés célját szolgálja majd?… Ha először próbálnának engem kirúgni a nemzet érdekeire való hivatkozással… de már Stanisław August is… Az ön humánus szándéka eredendően embertelen, ha a színházat tekinti első ellenségének…

– Nem vitatkozni jöttem, uram – mondta Mostowski meglepődve. – Isten áldja.

– Megkínálnám valamivel – kiáltotta Bogusławski kétségbeesve –, van itthon tea, talán kacsamaradék is… Gondolja meg, gróf úr, hiszen én egész életemben a megalkuvás művészetét gyakoroltam, arcátlanul kiszolgáltam a hatalmat, megalázkodtam, hajlongtam, erre most is képes vagyok, hiszen a tehetségem is tűnőben!

– Több méltóságot feltételeztem önről – mondta Mostowski sajnálkozva. – Nem mintha nem volna emberi és érthető… Hideg van önnél. Majd hozatok tűzifát… és mint akadémiai tagnak, nem lesz gondja, hogy Glücksberg kiadja az életművét.

Mostowski biccentett, és kiment az ajtón.

– Igen, igen, igen – morogta Bogusławski gondolattalanul, és hosszú ideig állt egy helyben. Könnyűnek érezte magát. Beleszimatolt a levegőbe, Mostowski finom parfümjének szaga még nem oszlott el teljesen. Hát mégis itt volt, állapította meg Bogusławski józanul. Az asztalhoz ment, a Horatius szétszórt lapjaiba bámult, mint nemrég Mostowski. A párbeszédek összefolytak a szeme előtt, talán ennek is Mostowski tekintete az oka, az ő szeme vette el az egy más alá rótt sorok értelmét. Elképzelhetetlen, hogy ezek a betűkkel, sorokkal szeszélyesen mintázott lapok bármit is jelenthetnének. Hunyorgott, hogy legalább a dialógusok elején álló, aláhúzott neveket el tudja olvasni, de a Sabinák, Camillák, Curiatiusok között nem találta az öreg Horatius nevét. Mostowski elvitte magával.

Leült a székbe, és úgy próbálgatta maga alatt, mint Mostowski az érkezésekor. Aranyere lehet, futott át az agyán. Napóleon betegsége. Belelapozott a Horatius-ba, nyújtott könyökkel jó távol tartva magától. Talán van olyan jelenet, ahol az öreg Horatius indokoltan húz elő kést a köpenye alól, és magába döfheti. Jelentős szöveg kell hozzá, a közönség megdermed, a többi szereplő hozzá ugrik, a kést még idejében kicsavarják a kezéből. De észbe kapnak-e idejében? Úgy kellene megcsinálni, hogy botrány is legyen, meg nem is… rá lehet fogni a darabra, úgy jó. Bár… miért ne lenne igazi a botrány? Most már úgyis mindegy.

És ha a többiek nem ugranak hozzá egyáltalán? Hadonászik a késsel a kezében, és nevetségessé válik. És hátha vérszomjasan várja a közönség, hogy az öreg Bogusławski mártsa meg a kést a beleiben. Történne végre valami. Lehetne aztán csámcsogni rajta.

Milyen közönség lesz? Ha utólag hirdetik meg a jutalomjátékaként, hátha még az Atália van kiplakátozva, és csak közvetlenül előadás előtt közlik, hogy a Horatius megy? Morcos, másra felkészült közönséggel nem lehet partnerként játszani.

Higgadt vagyok, állapította meg. És még van idő a gondolkodásra.

Fegyelmezetten végiggondolta, mit nyer egy szokványos előadással, és mit nyerhet egy jókora botránnyal. Végül úgy találta, hogy a botrány mindenképpen többet ér a békés öregkornál. Ha nem szemtelenkedik a Klingsberg idején, nemcsak a játéktól tiltották volna el, hanem nyugdíjat sem kellene most felajánlaniuk. Túlságosan sokat kínált Mostowski a visszavonulásáért. Ezzel elismerte… elismerte, hogy… Sołtykék is elismerték…

Most kell harcolni igazán.

Ha elmondaná a közönségnek, amit Mostowskitól hallott… az egész politikai machinációt…

Nem jó, azonnal rávetnék magukat, elhurcolnák, börtönbe nem feltétlenül szükséges kerülni. Annál azért jobb a nyugdíj.

Ha lenne valami hatásos vers, amit váratlanul deklamálni kezdene; ha legalább a Vélt csoda valamelyik áriája erősebb volna, a Vélt csodá-t még ismerik, de hát óvatosan fogalmazott világéletében, mások pedig nem írtak semmit. Miért nem írt senki igazán lázító szöveget?!

Egyre nyomottabban gubbasztott a kézirat fölött. Ismét a fejfájás, megint a fülzúgás. Múlik az idő, nem lesz elég a szervezésre.

Marianna már a földszintről kiabálta, hogy este a Horatius megy, most hallotta Anielától. Diadalmasan rontott a szobába, aztán Bogusławski komor tekintete megállította. Bogusławski felállt és tovább nézett némán a megtorpant Marianna szemébe. Marianna értetlenül és borzongva állt, Bogusławski szemében volt valami különös, muszáj volt vele farkasszemet nézni. Marianna mosolya lehervadt, nem mert szólni. Úgy tűnt, egy örökkévalóságig kell Bogusławski szemébe néznie, elgyöngült, csaknem összeesett; akkor Bogusławski hozzá ugrott, átkarolta és felnyerített, majd felkapta és csókolgatni kezdte.

Bogusławski évek óta nem bolondozott annyit, mint aznap délután. Örül, hogy játszhat, gondolta Marianna, de időnként még megborsózott a háta. Bogusławski kezében pikkelyezendő hal lett a késből, tányér a kéziratpapírból, Marianna a karosszékből, micsoda varázsló, gondolta Marianna két nevetés között, és potyogtak a könnyei. Bogusławski a könnycseppeket egyenként az ujja hegyére vette és sikamlós párbeszédeket folytatott velük.

Marianna elkísérte a színházba. Távolról hárman követték őket. A Długa végén széttaposott virágcsokrok hevertek a földön, és azt a helyet, ahová Kratzer lezuhant, csendőrkordon vette körül.

A színházban azt mondták, Szymanowski bent van az öltözőjében. Bogusławski bement hozzá; a daliás színész összegörnyedve ült a széken, és megkínzott szemét a Mesterre emelte. Bogusławski a vállára tette a kezét:

– Játszani kell, Marcin – mondta, homlokon csókolta, és kiment.

Bogusławski éppen félmeztelen volt, amikor Ledóchowska bekukkantott hozzá. Mögötte Werowski állt az ajtóban. Ledóchowska szánakozva nézte a Mester bordáit, amelyek csaknem átbökték durva, barnássárga bőrét. Horpadt volt a melle, ősz szőrzete alól jókora májfoltok ütköztek ki. Ledóchowska Hals– und Beinbruchot kívánt a Mesternek, és kiment, Werowski követte.

Aztán Dmuszewski jött, érdeklődött, Nacewiczéknél van-e még Stanisław. Marianna azt mondta, hogy igen.

– Hogy tud hiányozni egy ilyen kis állat – morfondírozott Dmuszewski –, egészen hozzám nőtt, védtelennek érzem magam nélküle.

Bogusławski morgott valamit, és csak Dmuszewski távozása után jött rá, hogy az nem a gyerekről, hanem a kutyáról beszélt.

Előadás előtt fél órával Unicki titkár úr kopogott be.

– Az igazgató úr kérdezteti – mondta Unicki feltűnően sápadtan –, nem tetszik-e betegnek lenni, Kudlicz úr ugyanis felkészült, minthogy Szymanowski úr játszik… úgyhogy Kudlicz úr beugorhat a Mester helyett…

– Pompásan érzem magam – közölte Bogusławski, és a bajuszát ragasztgatta az orra alá.

– Úgy értesültünk, hogy a Mester gyöngélkedik…

– Hál’ istennek erről szó sincs – mondta Bogusławski, és a tükörbe nézve, önmagához intézte szavait: – Ha ezek most nem engednek színpadra, én olyan ribilliót csapok, hogy mindenki repül, a titkár úrral egyetemben.

Unicki megdermedt.

– Szart sem érnek ezek a mostani ragasztók – fordult feléje Bogusławski nyájasan –, a végén kénytelen leszek pőre képpel fellépni.

– Csak tessék – hebegte Unicki és elkotródott.

Hamarosan helyén volt a bajusz is, a szakáll is.

Mariannát rövidesen kiküldte, szedje össze a megbízható embereket, így aztán kettős sorfal között vonult végig a folyosón: belül Żółkowski vezetésével a színészek szorongtak, mögöttük moccanni sem mertek az elmaradhatatlan civilek.

A járásokban is civilek ácsorogtak.

– A jövendő ügyelők – mutatta őket a Mester vigyorogva Zielińskinek, aki a gyomrára szorított kézzel, görnyedten állt és fintorgott.

A kortina résein át kukucskálva úgy látták, a színház tömve van, még a padlón is ülnek.

– Most lesz az igazi premier – suttogta Żółkowska sápadtan. Ajkait vérpirosra mázolta, a szemét festékkel alaposan megnagyobbította, szép akart lenni.

Konstancja megkérte Bogusławskit, engedje a kortina réseihez. Bogusławski átengedte a helyét; Konstancja a közönséget, Bogusławski Konstancja nyakát nézte.

– Megint együtt játszunk – állapította meg a Mester.

Konstancja elhúzódott.

Felment a kortina, a feszültség felcsapott a nézőtérről. Żółkowska és Aszpergerowa egész jól kezdett, az első felvonás mindenesetre lényegesen jobb volt, mint a bemutatón. Amikor Bogusławski kilépett a színre, vihar előtti csönd támadt; a Mester a taps előtti utolsó pillanatban gyorsan megszólalt, és epizodistához méltó szürkeséggel esett túl az első szövegén. A tüntetés elmaradt, némi elégedetlen mocorgás volt hallható odalentről.

Utána már gyengébben ment a darab, a színészek most lettek idegesek igazán. Egyedül Bogusławski mondta a szövegét pontosan, értelmesen, de mintha üvegfalat cipelt volna maga körül. Szymanowski sápadt volt, és a szokásosnál is nyurgább, Żółkowskának remegtek a lábai, Konstancja gyöngén játszott, főleg Bogusławskit figyelte. Aszpergerowa volt a legjobb az egész gárdában. Dmuszewski az ügyelőpult mellett sápadozott, és nyelni sem bírt izgalmában. Werowski játékán érződött, hogy a számára tétje van az előadásnak: mindenáron le akarta játszani Szymanowskit.

A második szünetben a színészek csalódottan ücsörögtek a díszletek között, most nem kaptak teát, de biztatást sem, a járásokban álldogáló civilek a derekukat masszírozták, némelyikük ásítozott. Żółkowska időnként Bogusławski felé tekintgetett, a Mester nyugodtan ücsörgött a padlón, és almát rágcsált. Szymanowskin látszott, hogy rosszul van; Zieliński hideg vizes borogatást tett a mellére. Harazyn bácsi a szemét dörzsölte, Plersch az ügyelőpult mögött leterített bundáján szunyókált.

A szünet után Bogusławski és Szymanowski lépett először színre, és a Mester kezdte:

 

Fordítsuk el szemünk, túl szomorú e látvány, S csodálkozzunk az ég szent bölcsessége láttán, Ha felfuvalkodunk, jól tudja, hogy erőt Gőgünkön mint vegyen, mely túl magasra nőtt…

 

A nézőtéren csönd lett. Az utolsó két sort Bogusławski váratlanul keserűen és megrendülten mondta el; ilyen szenvedéllyel aznap este még nem találkoztak. Szymanowski is meglepetten nézett a Mesterre, aki folytatta:

 

…Semmi jónak se hagy örülni tiszta szívvel; Erényeinkben is gyarlóságot vegyít el, S csak ritkán adatik meg becsvágyunknak a Dicső tett tiszta és teljes diadala.

 

Az utolsó két sort Bogusławski már ökölbe szorított kézzel ordította.

Elhallgatott. Csönd volt. Szymanowski ránézett, várta, hogy Bogusławski folytassa a végszóig. Bogusławski ehelyett Szymanowski szemébe nézett. Szymanowski dermedten állt a helyén. Amikor már a nézőtéren is érezni lehetett, hogy a szünet feltűnően hosszú, Bogusławski elfordult a földbe gyökeredzett Szymanowskitól és lassan, a semmibe meredve előrelépdelt a rivaldáig, túl azon a vonalon, ahol a kortina eltakarhatná a nézők elől, ha Zielińskinek eszébe jut, hogy letekerje a kurblival.

Csönd volt az egész színházban. Mindenki visszafojtotta a lélegzetét. A magas, szikár alak ott magasodott előttük, mozdulatlanul, némán állt, és merőn nézett a közönségre. Egyet sem pislogott. Önmaga szobra. Kiugró orrával, hórihorgas, hajlott alakjával, ragasztott ősz bajszával és hosszú, lengő szakállával prófétára emlékeztetett. Pisszenés sem hallatszott sem lentről, sem a háta mögül; elölről, hátulról, oldalról mindenki őt bámulta; várták, hogy megszólal, és átkaival rájuk rogyasztja a mennyezetet. Ő azonban hallgatott. Mozdulatlanul. Fél percig vagy órák hosszat. Megszűnt az idő, másfél ezer ember itta szemével az alakját és hallgatta mámorosan a némaságát. A mágust bámulták, aki körül homályba zuhant minden és mindenki, és egyszerre másfél ezer ember oldódott fel a közös, néma gyászban.

Felcsukló zokogás törte meg a csöndet, majd hangzavar tört ki, a nézők felugráltak a helyükből, egymást letaposva rohantak a rivaldához, hogy megérintsék Bogusławski köntösének szélét. Zieliński, aki eddig megbabonázva, bénultan állt, most már hiába tekerte le kétségbeesve a kortinát, a nézők felkapaszkodtak a színpadra, átvetették magukat a zenekari árkon, a vállukra emelték Bogusławskit, és a kijárat felé tódultak vele.

Elszabadult a pokol a színpadon, a nézőtéren és az előcsarnokban; a kivezényelt csendőrök és a civilek hasztalan próbálták visszaszorítani a tömeget, magukkal sodorták őket, ki a színháztérre, ahol az osztag számított némi rendzavarásra, de csak később, az előadás után. Az osztag minden ellenállás nélkül szétfutott, egyetlen vezényszó sem hangzott el, lövés sem dördült. Bogusławskit a kezek erdeje a színház előtt várakozó hintók egyikének tetejére repítette, a lovakat pillanatok alatt kifogták, és a diadalmenet, élén az emberek húzta hintóval, megindult a Miodowán.

Mindenki üvöltött, mindenki jelszavakat rögtönzött, mindenkinek súlyos oka volt, hogy kétségbeejtő helyzetét a világ elé tárja; mindenki a hintó közelében akart maradni, amelyen a szent utazott zötyögve és a tető szélébe kapaszkodva mindkét kezével. Valahonnét fáklyák kerültek elő; a színház olajlámpáinak többségét is leszerelték és kivitték az utcára. A máskor egymással szemben álló pártok, csoportok, törvényes és titkos szövetségek tagjai együtt őrjöngtek, boldogan átölelve és megropogtatva egymást, ismeretlenek zokogtak egymás nyakába és fülébe; a szent hallgatásban valamennyien a maguk külön bánatára ismertek.

A tömeg forradalmi egysége egészen a Miodowa végéig tartott. Ott a tömeg hintót húzó és követő része a Senatorskán át a Bernardinok terére özönlött, ahol egyszerre több útirány kínálkozott: befelé az Óvárosba, lefelé a Blacha palota irányába, vissza a városfal mentén, vagy a krakkói kaputól a Szent Klára- és Szent Anna-templom mellett a Krakowskie Przedmieście felé. A tömeg fellazult, és a házsorok mentén szétolvadt az éjszakában. Hallani lehetett, amint a Miodowa és a Senatorska sarkán bezúzzák a Chovot étterem ablakait. A fáklyások nagyobb része a hintó mellett maradt, de lassan ezek is fogyni kezdtek, a fáklyák imbolyogva, szentjánosbogarakként szóródtak szét a városban; a Mariensztat felé ereszkedő fáklyák fentről különösen szép látványt nyújtottak. A fáklyátlanok egy ideig tanácstalanul rohangáltak a szétszóródó fényforrások között és a nagyobb fényt keresték, hátha éppen ott történnek a dolgok. A hintót még elvontatták a Krakowskie szűkületéig, de Bogusławski akkor már nem volt a tetején, valakik leemelték, valakik csókolták, valakik félig letépték a jelmezét, és szőrszálakat szereztek a bajuszából és a szakállából. A Mester csak akkor érezte magát végre biztonságban, amikor egy zárt kocsiban tért magához öt zsandár társaságában, és vágtattak valamerre. Kintről még kiabálás, kurjongatás hallatszott, de a hangzavar fokozatosan gyérült, távolodott, míg teljesen szét nem foszlott.

Már csak a paták csattogtak.

Bogusławskit egy épület udvarán ebrudalták ki a kocsiból, a sötétben nem látta, hova került. Csendőrség? Kaszárnya? Városparancsnokság? Mindenesetre nem a börtönbe vitték. Négy katona bekísérte egy épületszárnyba, felmentek a lépcsőn, beléptek egy ajtón. Egy katona gyertyával ment előttük.

A szobában íróasztal volt, és két szék, az egyik az íróasztal mögött; Bogusławski a másikra ült, a fal mellett. A katonák hagyták.

– Szomjas vagyok – mondta.

A katonák nem feleltek. Dühösek, gondolta Bogusławski, miattam kell éjszakázniuk. Úgy döntött, nem hergeli őket. A dühös katona hamar verekszik. Az is nagy eredmény, hogy ülhet.

Benne zsibongott az elmúlt fél óra minden eseménye. Még fél órája sincs, hogy a többiek összevissza mászkáltak a leeresztett kortina mögött, és ő az almát rágcsálta. Sikerült, gondolta, és rámosolygott az őreire. Nem mosolyogtak vissza, de látta, hogy egyikük álmélkodva nézi. Sikerült. Ezt csinálják utána. Talmának nem jutott volna eszébe.

Évek óta nem érezte magát ilyen jól. Az előadás alatt bélgörccsel küszködött, nyomtalanul elmúlt. A füle most, mint hitte, az ovációtól volt süket. A széken ülve a lapockáit mozgatta, ökölbe szorította a kezeit, jóleső izomlázat érzett. Fáradtan, boldogan dőlt hátra. Nem félt semmitől. Mit árthatnak ezek a pondrók a világ legnagyobb színészének?

Amikor Weyda polgármester kifacsartan és nyomottan besietett, Bogusławski tisztelettudóan felállt, és barátságosan mosolyogva meghajtotta magát.

– Üljön le – vakkantotta Weyda, és az íróasztal mögötti székre rogyott. Gyorsan szedte a levegőt, biztosan megfuttatták. Alacsony, tömzsi, erőszakos állú férfi volt, erősen kopaszodott, gyöngyözött a homloka, fújtatott.

– Mit művelt maga már megint? – förmedt aztán Bogusławskira.

Bogusławski ártatlanul álmélkodott.

– Felléptem – mondta –, nem értem, hogy kerültem ide.

– Nem érti.

– Nem, kérem.

– Mondja el, mi történt.

– A polgármester úr nem volt ott a színházban?

– Itt én teszek fel kérdéseket.

– Kérem. Az öreg Horatiust játszottam, azt a szerepet, amelyben van szerencsém olyan alakot megformálnom, aki, bocsánat a magyarázkodásért, jelenlegi helyzetünkben uralkodónk, Sándor király közvetlen munkatársát és barátját van hivatva bemutatni lakosságunknak.

Weyda zavartan húzta fel a szemöldökét.

– Rövidebben – vakkantotta.

– Igen szép szerep – folytatta Bogusławski bizalmasan –, és nagyon örülök, hogy miután a Cinná-ban tavaly magát a királyt volt alkalmam megformálni, most egy igen közeli barátját…

– Azt mondja, mi történt a színházban!

– Azt mondom, polgármester úr. A harmadik felvonásban van egy szép monológom… ha megengedi a polgármester úr, elmondanám…

– Maga itt ne színészkedjen, hallja?!

– Kérem tisztelettel, én azt szeretném megvilágítani, mi történt a színházban…

Weyda hallgatott, Bogusławski mondani kezdte a monológot:

 

Fordítsuk el szemünk, túl szomorú e látvány, S csodálkozzunk az ég szent bölcsessége láttán…

 

– A botrányról beszéljen – üvöltött fel Weyda –, nem érti?

– Oda óhajtanék kilukadni. Ugyanis pár sorral később van egy rész, amit már a próbákon is nehezen tudtam megtanulni, mondtam is Osiński úrnak, aki fordította, hogy itt baj lesz, valami nem stimmel a prozódiában, beletörik a nyelvem, kiesik a fejemből, de az igazgató úr nem volt hajlandó változtatni, tetszik tudni, polgármester úr, milyenek ezek az írók, rögeszmésen ragaszkodnak minden betűjükhöz…

Weyda vakkantott, de már lemondóan.

– Ettől a résztől – folytatta Bogusławski bocsánatkérően – mindig félek. Szörnyű érzés, ha az ember nem összpontosíthat arra, amit éppen mond, mert az jár a fejében, hogy pár sorral odébb biztosan nem jut majd eszébe a folytatás, és az ember annyira ideges lesz, hogy a súgóra se képes figyelni. Biztosan volt már ilyen esete, polgármester úr. A második szünetben végig ezt a monológot daráltam, többen tanúsíthatják, almát ettem és ezt a monológot mondtam, és akkor még tudtam. Most is tudom. Engedje meg, polgármester úr, hogy elmondjam a monológot végig, hibátlanul…

– Nem! – ordította Weyda.

– Kérem – mondta Bogusławski, és megbántva hallgatott egy pillanatig. – Csak be szerettem volna bizonyítani, hogy tudtam én a monológot, de a mi pályánkon, sajnos, mindig ott lebeg fölöttünk a memóriakiesés kardja. Az a végzetem, s ez egész pályámat végigkísérte, hogy képtelen vagyok súgó után játszani. Irigylem azokat, akik képesek…

Weyda felmordult.

– Igenis – sietett a bocsánatkéréssel Bogusławski. – Én bizonytalan vagyok, ha a szereppel nem vagyok egészen készen, és izgalmamban a súgó üvöltését sem hallom meg. Mostanában valami baj van a fülemmel…

– Nem érdekel a füle – suttogta Weyda.

– Bocsásson meg, polgármester úr, nem akarom elrabolni az idejét, de hát én sem a magam jószántából vagyok itt.

Weyda egy gombot csavargatott a kabátján remegő ujjakkal.

– Kérem – mondta Bogusławski, és szégyenkezve sóhajtott –, belesültem a szerepembe.

Elhallgatott. Csönd volt, Weyda a folytatást várta.

– És? – kérdezte végül Weyda rekedten.

– Ez történt.

Bogusławski széles mozdulattal széttárta a karjait.

– A többit nem értem, polgármester úr, meg nem foghatom… A közönség felrohant, mindenki üvöltött, azt hittem, szétszednek dühükben, amiért belesültem… bár meglehet, nem gondoltam semmit, csak így utólag, hiszen olyan váratlanul ért… és a vállukra emeltek, feldobtak egy hintó tetejére, akár egy girhes macskát… igen, kérem – mondta felháborodottan –, mintha egy kóbor macska lennék, én!… Aztán az urak idehoztak.

Bogusławski felsóhajtott és a fejét csóválta.

– Igazán köszönettel tartozom az uraknak, megmentették az életemet – és meghajolt a katonák felé. Azok értetlenül néztek rá, Bogusławskit az öt csendőr adta át nekik.

Weyda a torkát köszörülte.

– Csak nem azt akarja mondani, hogy nem tudja, miért került ide?

– Ne haragudjon, polgármester, úr, de én tényleg nem tudom.

Weyda Bogusławskit bámulta.

– Ebben az öltözékben lépett fel?

– Ebben.

Weyda szemügyre vette az öreg Horatiust, de semmi kivetnivalót nem talált a jelmezben.

– És nem mondott semmit?

– Nem.

– Valamit, ami nem volt a szerepében.

– Semmit. Hiszen éppen az volt a baj, hogy a szerepemet se mondtam!

– És erre mindenki megőrült, és kitört a lázadás.

– Ezt én nem tudom, kérem tisztelettel. Én egy hintó tetején kapaszkodtam, és meg voltam rémülve, mi lesz, ha lepottyanok.

– Hiába hazudik – mondta Weyda fáradtan –, szembesíteni fogjuk.

– Csak tessék.

Weyda felugrott a székéről, és kisietett.

Bogusławski leült, hátradőlt a széken és behunyta a szemét. Talán tíz percet szundikálhatott, újra átélte a sikert, minden mozzanatát apróra boncolva, lassítva, amikor Weyda egy elegáns fiatalemberrel tért vissza.

– Most mondja! – förmedt Bogusławskira.

A Mester felnyitotta a szemét. Nem ismerte a fiatalembert. Készségesen elismételte a vallomását.

– Így volt? – fordult Weyda a fiatalemberhez.

– Majdnem. Bogusławski úr! Miért ment előre a rivaldáig, amikor nem jutott eszébe a szöveg?

– Mert a súgólyuk elöl van.

– Ön azon jóval túllépett.

– Hogy ne legyen feltűnő… Egyébként, uram, a súgónk hol a lyukból súg, hol oldalról, mert panaszkodik, hogy nem fér a lyukba, így aztán nem is tudhattam, hol van…

– Másfél-két percig állt ott mozdulatlanul.

– Lehet, kérem. Nem tudom. Szörnyű! Ilyen botrányt!…

– Rögtönözhetett volna valamit.

– Én a szerepet akartam mondani!

– Akkora rutinnal, mint az öné, ne tudta volna kivágni magát?

Bogusławski szégyenkezve lesütötte a szemét.

– Tényleg nem mondott semmit? – kérdezte Weyda csodálkozva.

– Nem – felelte a fiatalember.

– Wyszkowski úr – mondta Weyda – elég közel ült maga?

– Közel. Miért?

– Hátha Bogusławski súgva utasítást ad valakinek…

– Hallottam volna, nem adott.

Wyszkowski, gondolta Bogusławski, ja igen, ő is Iksz, a belügyben dolgozik Koźmian kezei alatt.

– Hozzák ide a súgót – rendelkezett Weyda. – Hogy is hívják?

– Wąsikowski – mondta Bogusławski szolgálatkészen. – A lakcímével is szolgálhatok…

Weyda legyintett, intett az egyik katonának, az kiszaladt. Az ajtóban összefutott valakivel, visszatáncolt, beengedte, tisztelgett, és csak aztán ment ki újból. Bogusławski a belépőben felismerte Rożniecki tábornokot.

– Folytassák – mondta a tábornok, és beült a felpattant Weyda székébe.

Bogusławskin csak most futott át a félelem. Talán azért, mert a katonai titkosszolgálat vezetője túl fiatalosan festett. Rożniecki civilben volt, friss, elegáns öltözékben, ő maga korántsem látszott álmosnak vagy törődöttnek, mint a többiek. Hanyagul keresztbe vetette a lábát, és szinte élvezkedő gúnnyal nézett körül.

Nem látszik rajta, gondolta Bogusławski, hogy minden éjjel iszik, kártyázik, nőzik, veri a tisztiszolgáit és ezzel jó pontokat szerez a nagyhercegnél. Még Węgrzecki mesélte, hogy Sándor két éve kijelentette: a cári csendőrséget Rożniecki reformjai alapján fogja átszervezni. Węgrzecki elmondta akkor, hogy Rożniecki a börtöncellák ajtajába újfajta kis kukucskáló ablakot vágatott, hogy a rabok egy pillanatra se érezzék magukat egyedül, és a cellák addig tűrhető méretű ablakait alul elfalaztatta, nehogy besüssön a nap. A találmány iránt a külföld élénken érdeklődik, mondta Węgrzecki derűsen.

Azóta Rożniecki barátja lett Novoszilcovnak, elnyerte Arakcsejev kegyét, Okołów segítségével és Mojzes Birnbaum révén a kezébe vette a feketepiacot, szépen ledolgozta, hogy pár évvel korábban még Poniatowski stábjában volt szürke adjutáns.

Rożniecki nem kérdezett semmit.

– Mindjárt jön a súgó – mondta Wyszkowski. Hangjából leplezetlen ellenszenv érződött.

Weyda előadta, mit tudott meg Bogusławskitól. Rożniecki nem szólt semmit, kedvtelve méregette Bogusławski jelmezét és maszkját.

Bogusławski udvariasan kiegészítette Weyda szavait.

Rożniecki hallgatott, Weyda egyre idegesebben toporgott, majd kérdéseket intézett Wyszkowskihoz, mintha az lenne a vádlott. Wyskowski eleinte mondott egy-egy kurta mondatot, aztán kifakadt:

– Polgármester úr, vegye figyelembe, hogy nem én vettem részt a lázadásban.

– Én sem vettem részt semmiben – sietett közölni Bogusławski.

Két katona betuszkolta a rémült Wąsikowskit.

A súgó előrebocsátotta, hogy ő mindent részletesen megír a jelentésében, az első mondatokat már meg is fogalmazta, amikor jöttek érte, kitépték a kezéből a tollat, és elhurcolták. Ő egyébként már a déli jelentésében megírta, hogy a színházban botrányhangulat uralkodik, és utalt is arra, hogy ajánlatos volna minden előadást betiltani.

Weyda felmordult, és az estéről kérdezte. Wąsikowski csak azt tudta hajtogatni, hogy ő a súgólyukban kucorgott, nem látott semmit, és csak azt vette észre, hogy Bogusławski úr belesült a szerepébe.

– Miért nem súgott neki? – támadt rá Weyda.

– Én kérem súgtam! – mondta Wąsikowski, és majdnem elsírta magát. – Én kérem csaknem ordítottam! Bogusławski úr azonban átlépett a lyukamon, én kérem nem láthattam, mit csinál, csak Szymanowski urat láttam, kérem, aki előrebámult és nem csinált semmit. Borzasztó volt nézni, kérem, Szymanowski úr arcát… én ezt részletesen le fogom írni, kérem, én még színpadon ilyen arcot nem láttam, de én szebben fogalmazok írásban, mint szóban, kérem, én így most nem tudok hiteles képet festeni… Aztán egyszerre a nézők felrohantak a színpadra, és minden összezavarodott.

– Maga mit csinált? – kérdezte Weyda.

Wąsikowski rövid lelkitusa után bevallotta:

– Lapítottam.

A kihallgatás hajnalig tartott. Wąsikowski után behívták Tobiasz Macrottot, de a borbély mindvégig a kocsmában tanyázott, ott nyugalom volt, mint Weyda megtudhatta. Dmuszewskit elég nehéz volt becipelni, otthon szekrényeket tolt az ajtó elé, és csak akkor húzta el őket, amikor a csapat odakint azzal fenyegetődzött, hogy ágyút hoznak, és szétlövik az egész házat. Dmuszewski dadogott, és nem tudott semmit. Kifejtette, hogy szerinte ilyen légkörben egyáltalán nem lehet játszani, nem is csoda, hogy a Mester megzavarodott, és nem tudta folytatni az előadást.

Bogusławski hajnal felé Osińskit is láthatta; a direktor reszketett, izzadt, össze-összerezzent Weyda kiáltozására; nagy kínban volt, mert nem volt jelen a színházban.

– Miféle direktor maga?! – üvöltötte Weyda. – Magának éjjel-nappal a színházban a helye!

Osiński leforrázva, sápadtan hallgatott.

Beidéztek még egy csomó tisztet, akik az előadás alatt a színházban és a Krasiński téren teljesítettek szolgálatot; meglehetősen hű képet festettek a történtekről.

Rożniecki mindvégig nem szólt egyetlen szót sem, és láthatólag hamar megunta a cirkuszt. Bogusławski arra következtetett, hogy a tömeget szépen szétverték, és a diadalmenetből nem lett lázadás.

Hajnalban Rożniecki végre megszólalt:

– Mindenki menjen haza, tökkelütött banda.

Bogusławski is felállt.

– Maga maradjon.

Mindenki elkotródott, az ajtóban őrködő katonák is.

– Szomjas vagyok – közölte Bogusławski, amikor egyedül maradtak.

– Mindjárt maga is hazamehet – mondta Rożniecki és az asztalra könyökölt. – Én magát bármelyik pillanatban elsüllyeszthetem, és nemcsak a rokonai nem fogják tudni, melyik kazamatában csücsül, de a belügyminiszter úr sem. Könnyen nyoma vész az embernek manapság. De hát én humanista lélek vagyok. Jó tett helyébe jót várj. Én most egy csomó pasast lecsukatok, aztán csak próbálják nekem bizonyítani, hogy ott se voltak a színházban. Cserében én megvédem magát az Ikszektől. Az Ikszek hamarosan elmennek a fenébe, addig is számítok magára.

– Miben segíthetek?

– Játsszon és ágáljon az Ikszek ellen.

– Játszhatok?

– Nekem semmi kifogásom ellene.

Bogusławski fellélegzett.

– Új igazgató tanácsot csinálunk a színházban – mondta Rożniecki –, akar benne lenni?

Bogusławski bólintott.

– Na, akkor megegyeztünk.

Bogusławski tétován nézett a tábornokra.

– Hazamehet.

Bogusławskit két katona a kapuig kísérte. Kiderült, hogy a városparancsnokságon tartották, a Lanszkoj által létesített belső épületben. Amikor a vaskapu döngve bezárult mögötte, még sokáig állt egy helyben, az öreg Horatius jelmezében, és ragasztott bajuszát és szakállát tépdeste.

Most új, nagy korszak kezdődik az életében.

Fiszer, akit az éjjel vagy századmagával lefogtak, délben szabadulván a színházba rohant, és a Mester iránt érdeklődött. Mindenféle vad hírek terjedtek; fantasztikus történeteket meséltek megerőszakolt vénasszonyokról és heves vérű aggastyánokról, akik a tömegben, a forradalom leple alatt, szűzlányokat és kamaszfiúkat csábítottak el; minden történelmi pillanatban ez az első, vélekedett Żółkowski, de a Mester hogylétéről ő is csak másodkézből hallott. Fiszer végül Helenától tudta meg, hogy a Mester még reggel épségben hazaért. Helena éjszaka a kétségbeesetten rohangáló Mariannával indult Bogusławski keresésére, órák hosszat szaladgáltak a színház, a börtön, a Mostowski palota és Nacewiczék háza között; sokan tettek ajánlatot mindkettőnknek, mondta Helena kacéran.

– Na, aztán elkísértem Mariannát haza – mondta Helena –, hát, hogy ott mi volt!… Egy csomó kocsi a kapu előtt, tömeg, tüntetők… Akkor már hajnalodott… Marianna kinyitotta a kaput, nem kellett volna, erre mindenki beözönlött… Voltak vagy százan-százötvenen…

– A fele spicli, mi?

– Biztosan. Irtó muris volt… Főleg, amikor a Mester megjött, a Horatius jelmezében, hát Malinowski rögtön a lába elé esett, harapdálta a köntös csücskét, azt kiabálta, na, mit kiabált Malinowski? Azt kiabálta, figyelj: „Mester, ó, Mester!” Ezt kiabálta Malinowski. A Mester aztán kirántotta a lábfejét Malinowski szájából, pedig jó meleg lehetett odabent. A nyakán lógott mindenki, Marianna szegény visítva, karmolva, harapva mentette ki, felcipelte a lépcsőn, és akkor a Mester lefeküdt, és egyenként kellett fölmenni hozzá, ő feküdt az ágyon a Horatius jelmezében, csak bajsza meg szakálla nem volt, feküdt, akár egy hulla, és mindenki odajárult, mint egy mauzóleumban. Szerintem a Mester közben aludt… Lent Wolski azt mondta, hogy Sándor biztosan visszacsatolja Litvániát, meg mindenfélét mondtak, Dmuszewski teljesen meg volt hatva, hogy a Mestert még életben találja, már nem remélte, és elvitte neki a végrendeletét, éjjel írta, amíg azt hitte, kivégzik, és elvitte a Mesterhez, aláíratta velünk, én voltam az egyik tanú, minden vagyonát Stanisławra hagyja… tudod, a Mester fia Dmuszewskától…

– Tudom. És?

– Hát nem jó? Viszi a végrendeletét a Mesterhez, merthogy ott jobb helyen lesz… Ja, Marianna vodkát adott Dmuszewskinak, hogy ne reszkessen már annyira, nem tudom, honnan vette, addigra már mindent felforgattak, és megették az egész kamrát… Egyre többen jöttek, voltak diákok, meg mindenféle polgárok, képzeld, ott volt Mauersberger … fel akart menni a Mesterhez, de Malinowski mindenkinek elállta az útját, csak egyenként lehetett fölmenni, Malinowski valami karddal hadonászott, talán kellék volt, Mauersberger azt ordította, hogy ő a Pantakoina vezetője…

– Úristen! – kapott Fiszer a fejéhez – megőrült! Biztosan mindenki spicli volt, ő meg ordibál!

– Én kérlek, történetesen, nem voltam spicli – állította Helena.

– Tudod, ki volt vele? Zan, Vilnából.

– Hol lakik? – kérdezte Fiszer.

– Honnan tudjam?

– Miért nem kérdezted meg, te őrült – kapott Fiszer megint a fejéhez.

– Mert nem kaptam rá tőled felhatalmazást – mondta Helena.

– Na és mi volt aztán?

– Mauersberger azt kiabálta, hogy Zan az ő barátja, most jött Vilnából, muszáj beszélnie a Mesterrel, mert holnapra le is csukhatják, mire Malinowski azt mondta, hogy sajnálja, felőle akár a nagyherceg is lehet az úrfi.

– Jézus Mária – mondta Fiszer.

– Na és akkor elterjedt, hogy kint rajzolók állnak, hárman, és aki bemegy vagy kimegy, azt leskiccelik, és mindenki majd takarja el az arcát kifelé menet… persze nem állt ott senki. Egy csomóan voltak, akik állítólag fontos, titkos megbízást kaptak a Mestertől, hogy ezt meg azt kell tenniük, volt ott egy hosszú, sovány muki, felállt egy székre, és a Mester nevében szónokolt, teljesen bolond volt, közben mindenki várta, jöjjenek már a csendőrök, és szaladgáltak ki-be, és mondták, hogy még nem jönnek, mint az iskolában, teljesen. Szerintem örültek volna, ha jönnek, akkor biztos, hogy ők fontos emberek, nem? És hogy nem jöttek, voltak olyan hangok, hogy máshova kéne menni, oda, ahol a csendőrök vannak, mert ott tört ki a felkelés, és minek vesztegetik az idejüket egy színésznél. Voltak diákok, és programot fogalmaztak, mindenféle jakobinus dolgokat… Ja, az a hórihorgas a széken azt kiabálta, hogy a Mester átvette a főparancsnokságot, amíg meg nem jön Kościuszko, és a kertkapu melletti kis épületeket jelölte ki lőszerraktárnak… Akkor rohant el Dmuszewski, hogy erősítést kérjen Osińskitól, féltette a Mestert…

– És ő mit csinált?

– Szerintem aludt. Nem tudom, én nem jutottam fel hozzá, sorba kellett állni. Aztán volt a verekedés. Késsel-villával estek egymásnak… Diákok meg polgárok… Valami politikai ügy miatt. Üvöltözték, hogy a másik oroszbérenc, meg ilyesmi. De a nőket nem bántották. Viszont kitörték a konyhaasztal lábait, és minden befőttesüveget széttörtek. Na, akkor megjelent a Mester, ott állt fönt az emeleten, Malinowski kérte, hogy kussoljanak már végre, a Mester beszélni fog… Akkor csönd lett… Ott állt a Mester, nagyon jól nézett ki, pedig már nem volt bajusza és szakálla, kitárta a karjait… akár a pápa, mintha áldást osztana… Majdnem olyan volt, mint a színpadon, amikor hallgatott, mert most is csak hallgatott… Nagyon vicces, tudtam, hogy blöfföl, de azért megborzongtam.

Helena elhallgatott.

– És? És? – kérdezte Fiszer.

– És aztán – folytatta Helena és nevetett – a Mester olyasmit mondott, hogy „menjetek haza, gyermekeim, és várakozzatok, mert már nem tart soká a mi nyomorúságunk, az isten áldjon meg benneteket”.

Fiszer felnevetett.

– Aztán – mondta Helena vidáman – visszament a szobájába. Nagyon le voltak ám törve a pasasok. Nem is verekedtek már utána, szépen hazakotródott mindenki, hiszen a Mester is ezt jövendölte nekik. Én még ott maradtam, Mariannával összesöpörtem a cserepeket, a Mester meg aludt. Hát ez volt. Amikor eljöttem, nem volt a ház körül senki. Ez azért így sokkal jobb, mintha felakasztották volna.

Helena ezután kikérdezte Fiszert, kikkel volt bezárva, Fiszer röviden elmondta. Találkozott mindenféle fura emberekkel, érdekes, még ezt is a Mesternek köszönheti, ha a Mester nem csinál botrányt, ő soha életében nem találkozott volna ilyen elképesztő figurákkal.

– Milyenekkel? – érdeklődött Helena.

– Majd elmondom – mondta Fiszer. – Ledóchowska hol van?

– Nem vagyok a művésznő dajkája – jelentette ki Helena vörösen.

Mialatt Marianna belakatolta a kaput és lent sírdogált a konyhában, Bogusławski nem aludt el rögtön, mert a szekrényből előlépett egy kapitány, bocsánatkérően azt hebegte, hogy korábban a budiban rejtőzött, és elnézést kér a Mestertől a szagért.

Bogusławski kinyúlva feküdt az ágyon, és felnyögött.

– Mester – mondta a kapitány, és sovány arcában kigyúltak a szemei – ezentúl ne az Éden páholyba járjon!

– Nem járok én sehová – morogta Bogusławski, és körülnézett, nincs-e piszkafa a közelben.

– A Lengyel Egyesült Testvérek páholya az igazi – mondta a tiszt –, oda jár a hadsereg! Én Skrobecki kapitány vagyok…

– Wojciech Bogusławski – mutatkozott be fektében a Mester –, civil.

– Nem számít! – mondta élénken Skrobecki –, egyenesen kívánatos, hogy civilek is legyenek közöttünk!

Körülkémlelt, és suttogva folytatta:

– Amint a kis Aleksander felnő… tíz év múlva… királlyá koronázzuk!

– Kicsodát?

– Hát Aleksandert… most hatéves… Walewska grófnő fiát…

Bogusławski szükségesnek látta megjegyezni, hogy Napóleon törvénytelen fiával kapcsolatban minden kombináció nélkülözi a realitást.

– Ki tudja – mosolygott Skrobecki talányosan; homlokán gusztustalan izzadságcseppek fénylettek –, „Lengyelországot bárkitől el kell fogadni, aki őszintén adja!”

– Tudom – mondta Bogusławski fáradtan –, ezt Matuszewicz mondta évekkel ezelőtt.

– Az orosz impérium – suttogta Skrobecki lázasan – hamarosan megsemmisül!

Bogusławski faarccal hallgatott.

Megtudhatta, hogy Ausztriát lekötik a franciák, akik ismét fel fognak lázadni; a törökök lerohanják a Kárpát-medencét és Ukrajnát, és előrenyomulnak Krakkóig; a spanyolok elfoglalják Párizst; új nagyhatalom létesül, az Olasz-Német-Nagylengyel Egyesült Államok; Anglia nem szól bele, fél, ezért nem kell tartani attól, hogy a skót rítus elvetését meg óhajtaná torolni.

Csatlakozás a Zollvereinhez. A karbonárikkal együtt. Szerafim moszkvai pátriárka a miénk. Hiába hiszi Pétervár, hogy Kapodistrias a Hetairiát a török ellen szervezi, titkos megegyezés van közte és Canning között, adott jelre megrohanják Pétervárt…

– Ki az a Canning? – kérdezte Bogusławski érdeklődve.

Skrobecki lélegzetért kapkodott.

– Az angol külügyminiszter!

– Ja úgy – mondta Bogusławski.

Az ütés Skrobeckit láthatóan mélyen érte, csak annyi ereje maradt, hogy teljes titoktartásra szólítsa fel a Mestert, aztán kisurrant a szobából.

Tüdőbajos, gondolta Bogusławski.

Húsz órát aludt egyfolytában, Marianna óránként benézett hozzá, hogy ellenőrizze, lélegzik-e még. Bogusławskiba csak másnap délután lehetett életet verni, amikor beállított Żółkowski, Dmuszewski és Werowski. Hozták mindenki legszívélyesebb üdvözletét. Azért ők, mert őket küldték, most háromnál többen úgysem járhatnak együtt az utcán. Este és éjszaka letartóztatások voltak, de a színházból nem vittek el senkit. Illetve igen, Świerczyńskit, a páholymestert, szegényt. Hogy miért, az nem derült ki.

– Ki fogják engedni előbb-utóbb – vélte Żółkowski –, vele akarnak példát statuálni.

Osiński a próbatáblán jelentette be, hogy a kormány felemelt szubvenciójának hála, mindenkinek egységesen húsz százalékkal felemelheti a gázsiját és az illetményét.

Úgyhogy a Mester nemhiába hallgatott.

Bogusławski kicsit bambán bámult rájuk. Azzal térítették magához, hogy felolvasták a Horatius-ról megjelent új polémiákat, botrányról, hallgatásról nem volt bennük szó, a hallgatást is el lehet hallgatni, jegyezte meg Żółkowski. Aki nem volt Varsóban, azt hiheti, nem történt semmi. Az álnevekből sem lehetett kombinálni: írt bizonyos J. K. úr, bizonyos + + + + + úr, továbbá Felix N. úr, az utolsó írás pedig J. Prawdzisław úr szerzőségét hirdette. Nem írták le egyetlen színész nevét sem, nem támadtak és nem védtek senkit, még Iksz urat sem, unalmas, fennkölt körmondatokban értekeztek Corneille drámai művészetének jellegzetes vonásairól és arról, hogyan kell a Nemzeti Színház művészeinek még zengzetesebben szavalniuk, és gesztusaik hogyan válhatnának még nemesebbé.

Aztán a vendégek beszámoltak róla, hogy reggel ülést tartott az igazgató tanács. Bogusławski a fülét piszkálta:

– Hogy micsoda?

– Összeült az igazgató tanács.

Bogusławski még mindig ködös aggyal hallgatott. Hogyan lehetséges, hogy őt nem hívták? Hiszen Rożniecki megígérte.

A tanács ülése előtt úgy hírlett, hogy menesztik Osińskit, a kormány megveszi a színházat, és valakit kijelöl állambiztosnak. Żółkowski szerint az nem lenne valami jó, biztosan szürke, jelentéktelen, fejbólintó csinovnyikot raknának a nyakukra, és világtörténelmi példákat hozott fel, hogyan válnak ezekből a senkikből a legpompásabb hóhérok.

– És? – kérdezte Bogusławski.

Lipiński sírt. Mondott is valamit, de hogy mit, arra nem lehetett odafigyelni.

– Na és menesztették Osińskit?

– Nem – mondta Werowski.

– A Nemzeti Színház – mondta Żółkowski – olyan, mint Lengyelország. Megvenni nem érdemes, de még jobban tönkretenni igen.

A beszámoló szerint Niemcewicz keményen elítélte a színház felelőtlenségét. Neveket nem mondott.

– Osiński majdnem elájult – mesélte Dmuszewski –, amikor Zawadzki azt kiáltotta, hogy „a színház békében is arcvonal”.

– Zawadzki hogy került oda? – kérdezte a Mester.

– Őt is meghívták – mondta Werowski –, és engem is.

Aztán Kostka Potocki beszélt. De nem, még előtte Wyszkowski szólalt fel.

– Melyik volt Wyszkowski? – érdeklődött Werowski.

– Hát aki Szaniawski mellett ült – mondta Dmuszewski.

– Ja! – mondta Werowski.

– És mit mondott Osiński? – kérdezte a Mester.

Żółkowski Osiński hangját és beszédmodorát utánozva mondta:

– Bizonyos erők… ehm… megakadályoztak abban, hogy… ehm… urat, betegségére való tekintettel felmentsem a tegnapi botrány… ehm… miatt… alól… Niemcewicz úr a tanúm, hogy számtalanszor javasoltam az Ikszeknek, hogy ehm… sajnos, én hiába voltam elővigyázatos, ehm…

– Igen – mondta Dmuszewski –, ilyesmiket mondott.

– Honnan tudja Żółkowski úr, mit mondott Osiński úr? – kérdezte Werowski elképedve. – Hiszen ön nem is volt jelen az ülésen!

– Miért – mondta Żółkowski megsértődve –, ezt mondta, vagy nem ezt mondta?

Bogusławski nevetett.

– De hát ön nem volt bent! – ismételte Werowski.

– Nem? – kérdezte Żółkowski és gondolkodóba esett.

Werowski elbizonytalanodott, és Dmuszewskira nézett.

Bogusławski a hasát fogta nevettében.

– Lesz egy csomó reform – mondta Dmuszewski, akin már nem látszott, hogy a végrendelete ott lapul Bogusławski kamrájában. – Az igazgató tanácsba bekerült Elsner, kimarad Zawadzki; bekerült továbbá Wyszkowski, Szaniawski és Koźmian… aki különben nem volt ott. Nagyobb dotációról beszéltek. Osińskinak Niemcewicz nyíltan megmondta, hogy megvonják tőle a darabválasztás jogát… Azt hiszem – tette hozzá optimistán –, jobb időknek nézünk elébe.

Aztán szedelőzködni kezdtek. Bogusławski nyugtalan lett.

– Mi lesz a Horatius-szal? – kérdezte.

– Nem hiszem, hogy játszanánk – vélte Dmuszewski zavartan.

Csönd lett.

– Én ugyan nem voltam jelen az ülésen – mondta Żółkowski, és kissé megvetően nézett a társaira –, de úgy hallottam, a Mesterrel elbántak némileg.

– Velem?

Dmuszewski kínjában hebegni kezdett:

– Én ellene szavaztam, Mester, de hát ők voltak többen… A Mester játékjogát felfüggesztették… bizonytalan időre… tehát nem véglegesen, Mester, csak amíg elül a hangulat… mármint a botrány… Egészen biztos, hogy utána… Szóval, minket azért küldtek, hogy megmondjuk a Mesternek…

Bogusławski hallgatott egy darabig, aztán megszólalt:

– Nem vagytok ti épek, gyermekeim, itt lopjátok a napot egy bukott embernél.

Dmuszewski bocsánatot kért a Mestertől, Werowski és Żółkowski nem szólt semmit. Aztán kikullogtak az ajtón.

Mire Marianna felhozta a süteményt, már éppen a lépcsőn mentek lefelé.

Bogusławski öltözni kezdett.

– Nem tudják – mondta Mariannának –, még nem tudják.

– Micsodát?

Bogusławski nem mondta meg.

Kisietett a házból, Marianna rosszat sejtve utána. A színház környékén civilek mászkáltak, Bogusławski nem törődött velük, a színház felé indult hosszú lépteivel, Marianna szaporán loholt utána. A tér felénél, jóval a színház előtt, Bogusławski megállt. Rájött, hogy nem tudja, mit kellene tennie.

Marianna mellette ácsorgott, nem értette, miért nem mennek a színházba.

– Menjünk haza – javasolta aztán félénken.

Bogusławski lehorgasztotta a fejét.

Ágynak esett, magas lázzal feküdt egy hétig. Marianna nem tudta, valóban beteg-e, vagy csak átéli a beteg ember szerepét. Az orvos szerint a Mestert az izgalmak merítették ki ennyire, pihenést írt elő, és mindenesetre egy méregdrága külföldi gyógyszert. Marianna napokig szaladgált utána; addig legalább nem volt otthon, és nem kellett hallgatnia Bogusławski panaszos nyögdelését. A gyógyszertől ugyan nem lett jobban, de Marianna megnyugodott egy kicsit, ő megtette, amit tehetett. Az orvos sokba került, Marianna Dmuszewskitól és Żółkowskitól kért kölcsön. Szymanowskitól is kért volna, de az szintén ágynak esett, nem járt be a színházba.

Pár nap múlva Bogusławski dühöngeni kezdett, hogy a kutya sem látogatja, ettől Marianna jobb kedvre derült, ez már a gyógyulás jele. Bogusławski úgy határozott, hogy egy füst alatt a fülét és rakoncátlankodó beleit is kikúráltatja. Megint jött az orvos, apró, köpcös, vörös képű, állandóan vigyorgó úriember, és azt találta mondani, hogy a halláscsökkenés a korral jár. Bogusławski üvöltve, seprűt ragadva kergette ki a megriadt úriembert, és megígérte neki, hogy ha még egyszer a szeme elé kerül, levágja a fülét. Marianna aznap este titokban elment a doktorhoz, hogy kifizesse a járandóságát, a doktor azonban nem merte beengedni a házába.

Bogusławskinak lassan lement a láza, de most már mind a két füle zúgott. Órákat töltött kísérletezéssel: hol az egyik, hol a másik fülét fogta be, vajon melyikkel hall jobban. Mariannát a szoba különböző sarkaiba küldte és hol kiabálásra, hol suttogásra biztatta; lépésekkel mérte ki a távolságot, és azon morfondírozott, hogyan fog hallani a színpadon. Aztán kijelentette, hogy a leghíresebb varsói doktorra, Czekierskire van szüksége.

– Nagyon sokba fog kerülni – suttogta Marianna a szoba legtávolabbi sarkából.

Bogusławski meghallotta, megörült.

– Pénz nem számít – legyintett nagyvonalúan –, minden kiadásomat fedezni fogják.

– Kicsoda, az ég áldjon meg?

– A pártfogóim – mosolygott Bogusławski titokzatosan. Marianna titokban pénzt kért Rozaliától és Ignacytól, és a lelkükre kötötte, meg ne mondják Bogusławskinak.

– Na látod – mondta a Mester, amikor Marianna bejelentette, hogy Czekierski eljön –, mégis vannak pártfogóim, de te sose hittél bennem.

Czekierski határozott, világfias fellépése megtette a magáét. Kitalált egy különleges, csak a színészekre jellemző, alapjában veszélytelen fülbajt, aminek oka a szép orgánum rezgése a koponyában; átmeneti zúgást okoz, ám ki lehet kezelni, mindössze türelem szükségeltetik hozzá, és persze rendszeresen kell szedni a porokat.

– Mikor fogok hallani? – kérdezte Bogusławski.

– Két-három hónap múlva.

– Az sok. Én előbb is játszani fogok… nekem muszáj hallanom a partnereimet!

– Kérem – mondta Czekierski sértődötten –, ha önnek ez sok, forduljon egy felcserhez!

Bogusławski meghunyászkodva hebegte, hogy neki csak azért fontos, mert ebben az évadban még nagy szerepek várják.

– Nyugodt életmód – mondta Czekierski szigorúan –, különben a vér megsűrűsödik a fülben, és kimerevíti a kalapácsot. Ha a kalapács, uram, egyszer megdermed!…

Elhallgatott; Bogusławski rémülten elképzelte, hogy megdermedhet a kalapácsa.

Czekierski ugyanazt az ártalmatlan port írta fel, mint az előző doktor, de többet kért a vizitért, így aztán Bogusławski megnyugodott és jobb kedvre derült.

Ettől kezdve még inkább bántotta, hogy nem látogatja senki. Marianna felkészült a válaszra: látogatták, hogyne, de ő, Marianna, elkergetett mindenkit, mert a Mesternek pihenésre van szüksége.

Bogusławski megszidta, és meg volt elégedve.

Az újságok ismét csak hetente kétszer jelentek meg, színikritika nem volt bennük. Marianna hozta a hírt, hogy újabb letartóztatások voltak, és hivatalosan is bevezették a cenzúrát; állítólag először Koźmiannak ajánlották fel a főcenzori tisztet évi harmincezer frank ellenében; Koźmian visszautasította – Żółkowski szerint többet akart kizsarolni –, mire Szaniawskit kérték föl, aki el is fogadta.

– Rozalia mesélte – mondta Marianna –, hogy a cenzúratörvényt Kostka Potocki nem akarta aláírni, beteget jelentett, erre Staszic írta alá… A szenátusban áll a bál, Niemojewski a vétójogot hangoztatja, Morawski tábornok vizsgálatot követel…

– Te csak ne mászkálj Rozaliához – mondta erre a Mester. A színházról a Mester nem akart hallani. Amikor már elmúlt a láza, feltúrta a ládáit, válogatott a darabok és a szerepek között. Mint mondta, hamarosan ő diktál a színházban, alaposan fel akar készülni.

Időnként megkérdezte, nem jött-e levele, vagy futár valahonnét.

– Nem – mondta Marianna.

– Helyes – mondta erre Bogusławski újra és újra. – Ez azt jelenti, hogy rendben mennek a dolgok.

– Milyen dolgok?

A Mester titokzatosan mosolygott.

Marianna üzenni kezdett a színházba, hogy jöjjenek már a Mesterhez időnként. Végre eljött Ledóchowska, de nem egyedül: Werowski is vele tartott.

Ledóchowska láttán a Mester földerült, Werowskit észrevéve lekonyult, majd jobbnak látta, ha visszafekszik az ágyba és sajnáltatja magát.

Werowski mély tisztelettel, mintegy előre betanult szöveget darálva biztosította a Mestert, hogy a felmondólevél nem veendő komolyan, a színházban nagy volt a felháborodás…

– Felmondólevél? – kérdezte Bogusławski.

Kínos csönd támadt, Bogusławski megértette, hogy kirúgták, de Marianna eltitkolta. A Mester gúnyosan elmosolyodott, legyintett:

– Ott fog lógni az igazgatói szobámban.

Erre nevettek. Marianna leszaladt a konyhába, hogy gyorsan összecsapjon valami süteményt.

Bogusławski az össze nem illő párt nézegette, majd érdeklődni kezdett Werowski kedves feleségének és csemetéinek hogyléte iránt.

Werowski köszönte, jól vannak.

Ledóchowska gyorsan lement segíteni Mariannának, teát főzni vagy ilyesmi, mondta. Werowski egyedül maradt a Mesterrel, aki nem kezdeményezte a beszélgetést. Élvezettel vette szemügyre a daliás férfiút – kicsit már hízásnak indult, és a homlokán a hajritkulás gyanús jelei mutatkoztak –, amint kínjában járkál a szobában, a könyveket nézegeti, mint Aszperger szokta, és időnként felmordul: igen, ez nekem is megvan.

Észrevette, hogy a Mester úgy figyeli, mintha rendezőként ellenőrizné, jól játssza-e a szerepét, visszafordult, és bevezetés nélkül a szegény Ledóchowska helyzetéről kezdett beszélni sajnálkozva; szörnyű volt nézni, amikor az Atália után ott állt a folyosón és senki sem lépett hozzá, csak ő, Werowski; persze a többiek közönye bizonyos mértékig érthető, hiszen akkor verekedett Szymanowski a fiával, az is szörnyű, hogy egy fiú ennyire elfajzzon az apjától, szegény Marcin.

– Hát igen – könyörült meg rajta a Mester.

Ledóchowska visszajött a teával, és Karlsbadról kezdett mesélni. Olyan kellemes területenkívüliséget élvezett! Inkognitóban sétálgatott a puccos díszletek között, ahol minden szertartásosan csöndes, az idő bensőségesen és észrevétlenül folydogál, megszűnt a történelem, az emberek pontosan olyan mozdulatokkal emelik ajkukhoz a csőrös kancsót, amely ott divatban van, mint feltehetőleg évtizedekkel ezelőtt, és ez talán évszázadok múlva is pontosan így lesz. A gyógyvíz ártalmatlan, nem segít, de nem is ront semmit, áldás. És amíg pénze van az embernek, nagy becsben tartják, nem érdeklődnek a vagyon eredete iránt; nincs rang és származás, és aki ott tartózkodik már egy ideje, bekerül abba a körbe, amely kibeszélheti az újonnan érkezőket. Ő pár hét múlva igazi törzsvendégnek számított, és a pincérek, szobalányok, kereskedők kitüntették bizalmukkal, minden pletykát elmondtak a többiekről.

– Érdekes – fejezte be elbeszélését Ledóchowska –, hogy mindez semmivé válhat.

Bogusławski hallgatott, Werowski buzgón helyeselt, és részletes elemzésbe bocsátkozott saját álmainak és ébrenlétének különös viszonyáról.

Utána megint hallgattak, majd Ledóchowska megkérdezte, nem árulás-e vajon, ha ilyen körülmények között továbbra is fellép.

– Milyen körülmények között? – érdeklődőn Bogusławski.

– Hát Kratzer halála miatt… és tekintve, hogy a Mester jelen pillanatban egyelőre nem…

Bogusławski felfortyant.

– Maga színésznő, vagy nem? Magának az a dolga, hogy játsszék! Ki volt az a vadbarom, aki telebeszélte a fejét?

A helyzet egyértelmű lévén, Bogusławski nem nézett Werowskira, úgy folytatta:

– Ezek mindenkit a maguk szintjére akarnak lehúzni, Trusia. Ne hagyja magát. Magának ép ösztönei voltak, őrizze meg, nagyon kérem!

Ledóchowska a teát kavargatta, ivott egy keveset. Aztán elpanaszolta, hogy az anyja, bár az orvosok szerint semmi baja, mégis haldoklik.

– Igen – kapcsolódott a témába Werowski –, rossz bőrben van szegény, kétszer magam virrasztottam az ágya mellett.

– Gyermekeim – mondta Bogusławski –, ha én végleg nem játszhatok egyszer, pontosan úgy fogok haldokolni évtizedekig, mint Truskolaska.

Ledóchowska nevetett és felsóhajtott. Bogusławski kimászott az ágyból, és megragadta Ledóchowska kezét:

– Ugye most már nem fog elszökni, Trusia?

Ledóchowska lehajtotta a fejét.

– Ha maga segít, megcsinálom, amit húsz éve kezdtem Lvovban… Maga akkor nem hallhatott róla, nem voltak még Ikszek, akik halhatatlanná tettek volna előadásokat… és amikor visszajöttem Varsóba, nem folytathattam, azt kellett játszanom, amire bejött a közönség… Tudja, mit csináltam én Lvovban? A Jabłonowski parkban csináltam egy szabadtéri amfiteátrumot, a színpad kelet felé esett, belefértek háromezren, három előadásból bejött az amfiteátrum ára, sőt bejött a német és a lengyel színház renoválásának ára is… Ott játszottam el az Iskahar-t!

– Micsodát? – kérdezte Werowski.

Bogusławski elengedte Ledóchowska kezét.

– Az Iskahar-t – ismételte, kicsit reménytelenül. – Opera volt az indiánok pusztulásáról. Ezt játszottam Lvovban, uram, és az osztrák sereg adta a lőport a tűzijátékhoz, kisajtoltam belőlük annyi pénzt, de annyit… egész Ukrajnában összefogdosták a számomra a legjobb zenészeket, és előadás alatt több mázsa tömjént égettünk el… Éjjel kezdtük, uram, és az előadás végén a színpad fölött megjelent a nap, lángoló vörösen a nap jelent meg, uram, mert a napot is szerződtettem! És a spanyol hódítókat osztrák katonák játszották, a szerencsétlen indiánokat lengyel színészek, és akár hiszi, uram, akár nem, a nézőtéren az osztrákok meg a zsidók a lengyelekkel együtt zokogtak, amikor felkelt a nap!

Bogusławski már kiabált:

– Télen pedig befedtem az amfiteátrumot, ott adtuk elő a Hamlet-et kétszáz statisztával, a darab végén széthúzattam a tetőt, és Hamlet utolsó szavaira, hogy „a többi néma csend”, a hullákra zuhogott a hó, és a nézőkre zuhogott a hó, valódi hó volt, uram, és dőlt be a dermesztő hideg! Az volt a színház, uram, és nem ez a lagymatag pocsolya, amiben a varsói színészek felnőttek!

Bogusławski köhögött, legyintett, s miután kiköhögte magát, kicsit csodálkozva hozzátette:

– Húsz éve.

Marianna feljött a konyhából, és eléjük rakta a süteményt.

– Egy év alatt összeszedek annyi pénzt, Trusia – mondta Bogusławski mély meggyőződéssel –, hogy pár hónap alatt felhúzhassunk egy amfiteátrumot. Legalább négyezer néző fér majd bele. Mindent átgondoltam, menni fog! Minden lesz benne, amit az ember felfoghat az érzékeivel, lesz látványosság, zene, hatalmas statisztéria, tengeri csatákat fogok csinálni, mint Rómában valaha, lesznek összeomló várak és a semmiből felbukkanó hegyek, lesz benne legalább négy süllyesztő… és elhajítjuk az egész unalmas, vacak drámairodalmat! És nem fogok politizálni, leszarom én már ezt a kicsinyes tülekedést az üres kondér körül, Trusia, mi közöm hozzá, tévedés volt mindaz, amit húsz éve egyfolytában csinálok… Nálam istenek, héroszok, szellemek, állatok fognak szerepelni, erdők sétafikálnak, csillagok születnek és halnak el, alpári csinnadratta és légies fuvolatrilla, minden lesz együtt, egyszerre, orgia lesz, formátlan, ócska és fantasztikus… én leszek az első a világon, Trusia, aki fejbe vágja a nézőt! Eddig nem írtak semmit! Gyermeki gügyögés, amit eddig a legjobbak is kihoztak a színházból! Én ott vagyok a kezdeteknél, Trusia, én csak most kezdem el, és azzal fogjuk kezdeni, hogy eldobjuk a tudásunkat, rábízzuk magunkat az ösztöneinkre, az az egyetlen, ami csalhatatlan… Én rettentően érzem a jövendő reneszánsz illatát, ízét… nincs is olyan messze… mi fogjuk megcsinálni, Trusia!

Bogusławski kifulladt, megint köhögött. Werowski zavarában Bogusławski teáját kavargatta, Ledóchowska arra ügyelt, el ne sírja magát, Marianna az alkalmat várta, hogy a csodatévő port a Mesterbe diktálja. Bogusławski krákogott néhányat, aztán azt mondta:

– Jó kis monológ, mi? Majd belevesszük egy darabba.

Ledóchowska aznap éjjel kirúgta Werowskit, és hosszú levelet fogalmazott Bogusławskinak: Karlsbadban úgy döntött, hogy ezentúl már csak anyaszerepekben fog fellépni, és soha többé nem festi magát fiatalra. De aztán a toll rosszul fogott, túl gyakran kellett a tintába mártani, az „anyaszerepet” nem is tudta leírni; és ha leírja, a dolog véglegessé válik, holott ki tudja, hátha van még egy kis idő, egy kis haladék. Később összetépte a fogalmazványt, helyette kurta cédulát írt Werowskinak, bocsánatot kért tőle, de hát Werowski tényleg olyan otrombán adta a Mester tudtára, hogy Osiński felmondott neki.

– Ezek most együtt vannak? – kérdezte Marianna később, inkább kijelentő módban.

Bogusławski vállat vont.

– Buta, nős pasas – mondta –, nagy előny, hogy nem kell férjhez menni hozzá.

Másnap utasította Mariannát, menjen el Glücksberghez, és bírja rá, hogy az egész salátahalmaz rendezését is, meg az előfizetők gyűjtését is vállalja el. Neki, mint mondta, erre most nincs ideje, neki most ki kell találnia a színház jövendő politikáját.

Marianna nem szólt semmit.

Bogusławski úgy találta, a legjobb, ha levelet ír Rożnieckinak; nem valószínű, hogy személyesen fogadná. A rövid levelet órákon át fogalmazta, többször összetépte, átírta, finomította, hol túlságosan alázatosnak találta, hol fölöslegesen követelődzőnek. Röviden kell írni, hosszú leveleket nem olvasnak el ilyen helyeken. Úgy kell felajánlania a szolgálatait, hogy Rożnieckin kívül senki más ne értse, különben felhasználhatják ellene. Azt is finoman kell megírni, hogy ő nem egyszerűen színész akar lenni, hanem intendánsféle.

Máskor megadott témára ennyi idő alatt felvonást tudott rögtönözni.

Lassan rájött, miért kínlódik ennyit: nem ismeri Rożnieckit, nem számíthat jellemhibáinak érzékeny pontjaira. Amikor végre letisztázta az udvariasan semmitmondó levelet, elégedetlenül forgatta a kezében. Nem biztos, hogy értelmes dolog sürgetni egy ekkora gazembert. Meg kellene várni, hogy ő jelentkezzék.

De jelentkezik-e egyáltalán?

Hátha elég neki, hogy az Ikszek többé nem írhatnak kritikát. Aztán mégis elküldte a levelet.

Két napig éltette, hogy Rożniecki először megkapja a levelet, aztán elolvassa; idő kell, amíg választ diktál vagy intézkedik. A harmadik napon a negyedikben bízott, a negyediken az ötödikben.

Akkor új levelet írt, hivatkozott az előzőre.

Okos ember ez a Rożniecki, gondolta egy hét múlva, jól megvárat, hogy annál nagyobbnak érezzem a kegyét. Okos ember, tehát az én emberem.

Mariannának közben megnevezetlen pártfogójáról beszélt, aki mindent rendbe fog hozni.

Csak Żółkowski és Aszperger ugrott fel hozzá rövid időre, Ledóchowska nem jött többé, Szymanowski pedig beteg volt. Marianna megmagyarázta, hogy Aniela csak azért nem tud jönni, mert beteg a gyerek.

– Még mindig zsarolják Ignacyt? – kérdezte Bogusławski csodálkozva.

Marianna tiltakozott, a Mester nem hitte.

– Színészek ezek mind – mondta megvetően –, nekik a bukott ember halott, de aki hatalomra kerül, azt imádják és kinyalják a seggét. Ilyen népség ez – ismételte megbocsátó szeretettel.

Miután a harmadik levelet is megírta, a csendőrség környékén ólálkodott órákig. Már tél volt, Marianna kérte, ne mászkáljon a hidegben, megfázik, az orvos különben is pihenést írt elő. Bogusławski legyintett.

– Úgy leskelődsz, te vénember – fakadt ki Marianna –, mintha koldulnál! Nem szégyelled magad? A legnagyobb lengyel színész, és alamizsnáért könyörög!

A behavazott utcán álltak, Bogusławski rábámult.

– Itt mászkál a közönséged – mutatott Marianna a fehéren surranó alakokra –, ha felismernek, kiröhögnek!

– Ezek? – kérdezte Bogusławski. – Azt se tudják, ki vagyok. Ha tudnák, hoznának egy hintót, és megint kifognák a lovakat.

Marianna borzongott a hidegben, és szorosabban burkolódzott a kabátjába.

– Mit strázsálsz itt? – kérdezte dühösen Bogusławski. – Én nem vagyok az idióta unokád, akinek minden lépésére vigyázni kell. Inkább szerezz pénzt, ki kell hívni azt a Czekierski doktort, vizsgáljon meg újra.

– Honnan szerezzek?

– Nem érdekel.

– Tele vagyunk adóssággal.

– Majd megadjuk.

– Nincs kitől kérnem.

– Akkor lopjál valahonnan. Nekem más dolgom van.

Később mégis hazament, a kályha fölött melengette a kezét, dolgozni fog, mondta, azért ment haza; nehogy Mariannának legyen igaza. Szórakozottan egy szemölcsöt vakargatott a bal kezén, szép nagy szemölcs volt, nemrég kis barázdák nőttek benne. Hallgatózott, zúg-e a füle. Zúgott.

Nem baj, sokat javult az utóbbi időben.

Amikor az újságokban megjelent a hír, hegy Konsztantyin Pavlovics nagyherceg frigyre lépett Joanna Grudzińskával, Bogusławski megkönnyebbült:

– Erre vártak, most már nemsokára hívnak.

Mindkét lap az első oldalon adott hírt a nagy eseményről, bár aránylag szűkszavúan tárgyalták. Forró szavakkal méltatták a nagyherceg politikai és katonai érdemeit, a lengyelség érdekében kifejtett áldozatos munkálkodását, továbbá személyes tulajdonságait: éleslátását, határozottságát, eltökéltségét, vele született vezéri ösztöneit, valamint a lovasművészetben tanúsított elsőrendű teljesítményeit. Joanna hercegnő mindig is honleányi ténykedéseiről volt ismert, és széles néprétegek által szeretve tisztelt személy; árvaházi látogatásai, a rokkantak számára létesített alapítványai, nem utolsó sorban pedig a lengyel színjátszás feltámasztásában szerzett múlhatatlan érdemei a lengyelség millióinak szemét soha nem hagyták szárazon.

Mindkét lap említette, mennyit nyert volna a lengyelség azzal, ha az áldott emlékű Katalin cárnő teljesíti az utolsó lengyel király, Stanisław August kérését, hogy a lengyel koronát az akkor csecsemőkorban levő Konsztantyin nagyherceg fogadja el; másként alakult volna a történelem, s a lengyelség kerülőút, véres tévelygés nélkül jutott volna a mai, áldásos állapotba.

A lapokban továbbra sem volt színikritika.

Marianna aztán meghozta a híreket a városból.

Mindenki a házasságot tárgyalja. Izgatott csoportok dugják össze a fejüket az utcákon. A színházban általános a vélekedés, hogy ezzel Lengyelország visszaszerezte világpolitikai súlyát. Wolski úgy tudja, hogy felemelik a volt könnyűlovasok járadékát. Kudlicz azt mondta volna, hogy nem lesz cenzúra. Még Malinowski is lelkesedett: most már biztos, mondta, hogy visszacsatolják Litvániát. Ja, igen: amnesztia van, hivatalosan nem hirdették meg, de majdnem mindenkit kiengedtek, akit a Horatius után vittek el.

Żółkowski, kereskedő barátaitól szerzett megbízható információi alapján, megsúgta Mariannának, hogy a nagyherceg egy nap alatt háromszor vette nőül Joannát.

A várban tartották mind a három esküvőt. Az első polgári volt, aztán következett a pravoszláv ceremónia, utoljára pedig a katolikus szertartás. Állítólag kevesen voltak jelen – Żółkowski ezt Niemcewicztől hallotta –: Novoszilcovon kívül a nagyherceg adjutánsai Kuruta, Gyakov, Kolzakov, Fanshave és Trębecki. Ők voltak a tanúk. Joanna apja nem vett részt az esküvőn, de a mostohaapja, Broniec ott volt, és százezreket érő láncok lógtak a nyakában. És ott volt Czekierski doktor…

– Kicsoda? – kérdezte Bogusławski megrettenve.

– Czekierski – válaszolta Marianna, és már bánta, hogy kiejtette a nevet. Bogusławski olyasmit morgott, hogy jól kifogta.

De nem volt ott egyetlen Iksz sem, folytatta Marianna, se Mohrenheim báró, se Weiss, aki elvette Fifinát. Żółkowski úgy értesült, hogy bár Fifina újdonsült férjével átköltözött Gąsiorowski fogadójába, de a nagyherceg a nászéjszakáját a Brühl palotában töltötte, mialatt Joannát a Belwederbe vitték.

– Hehe – mondta a Mester.

A katolikus esküvőt valami Marcelli Gutkowski nevű pap tartotta, senki sem ismeri, állítólag vidékről kaparták elő.

– Érdekes – mondta Bogusławski –, úgy látszik, a püspökök nem vállalták.

Aztán azon morfondírozott, hogy a frigyet az égvilágon minden oldalról biztosították, és valóban soha nem lehet majd megtámadni.

– Jaj, de tudnak politizálni! – mondta gúnyosan.

Aztán a színház hangulata felől érdeklődött. Marianna csak fél órát töltött bent, megpróbált mindenre visszaemlékezni. Rutkowski azt mesélte, hogy egyszer egy díszszemlén közvetlen közelből látta a nagyherceget, aki a lehető legjobb benyomást gyakorolta rá, nyugodt volt, méltóságteljes, komoly, és élénk figyelemmel kísérte a körülötte zajló vitát a sóbehozatalt illetően.

– Ja igen – mondta Marianna –, Rutkowski még azt is mondta, hogy amióta a nagyherceg Prága képviselője a szenátusban, az utolsó padba ül, és hogy ez mindenkinek a meghatottság könnyeit csalja a szemébe, és hogy ezt csinálják utánunk azok a demokratikus angolok.

Bogusławski a színészek iránt érdeklődött. Rivoli, mint várható volt, hallgatott. Dmuszewski örült. Szczurowicz szerint előbb-utóbb Konsztantyin Pavlovics lesz a cár, és akkor bekövetkezik az az évszázadok óta esedékes fordulat, hogy az orosz birodalmat egy lengyel uralja.

– Na és a nők?

Ezt Marianna nem tudta.

– Szerintem összeszarták magukat – vélekedett a Mester –, hogy most Joanna bosszút áll rajtuk.

Bogusławski vidáman turkált a ládáiban, Marianna baljós sejtelmekkel figyelte.

Pár nap múlva beállított Unicki. Sugárzott belőle az alázat. Marianna dermedten nézte, amint Bogusławski még csak hellyel sem kínálja a szobába óvakodó titkárt.

– Csak akkor megyek vissza – jelentette ki, mielőtt Unicki megszólalhatott volna –, ha teljhatalmat kapok.

– Kérem, Mester – motyogta a titkár –, én igazából nem Osiński úr embere vagyok… hogy úgy mondjam, én színházi titkárnak, a direktor úr jobb kezének születtem, ez véletlen adottság, de hogy a jobb kéz történetesen kié, az, ugyebár, lényegében mindegy…

Marianna nem hitt a fülének.

– Egy óra múlva, Mester, ülést tart az igazgató tanács… melyre van szerencsém meghívni a Mestert.

Unicki elszelelt.

– Ne légy meggondolatlan – kérte a Mestert Marianna sápadtan.

Bogusławski gonoszul nevetett.

– Elég, ha játszhatsz…

– Az kevés – szögezte le a Mester, és gyorsan öltözni kezdett.

A színházban alázatosan üdvözölték. A Mester biccentésre méltatta őket.

– Miért nem halt meg – suttogta Helena Rutkowska –, amikor hallgatott? Miért nem ütötte meg a guta?!

Fiszer állt mellette, csak ő hallotta. Sóhajtott.

Az igazgatói szobában sokan ácsorogtak, Osiński, Kudlicz, Dmuszewski, Elsner és Werowski, tőlük távolabb pedig, külön csoportban Lipiński, Szaniawski, Wyszkowski és Koźmian. Niemcewicz nem volt köztük.

Mindenki a Mesterre bámult, elhallgattak. Lipiński lépett hozzá, és mosolyogva a hogyléte iránt érdeklődött. Bogusławski köszönte szépen.

– Meg kell vallanom – mondta Lipiński bizalmasan, halkan –, jó alakítást nyújtott a Mester a Horatius premierjén… mi azonban egy kicsit többet vártunk a Mestertől… bátrabb, szatirikusabb játékot… a régi Bogusławskit.

Bogusławski szívélyesen mosolygott, magában ötig számolt.

– Hát igen – mondta aztán –, egyikünk sem a régi.

Azzal otthagyta Lipińskit, és beült Osiński székébe, az íróasztal mögé.

– Talán kezdhetnénk – mondta.

Osiński elképedve állt, és utolsóként ült le az egyetlen szabadon maradt székre.

Belépett Unicki, Bogusławski odavakkantott neki:

– Teát az uraknak.

Unicki Osińskira nézett, aki sápadtan bámulta a körmeit. A titkár kiment. A kissé hosszú csöndet Lipiński törte meg:

– Nem akarok kertelni, uraim. Lezajlott a vizsgálat, és a botrányért egyetlen színházi alkalmazottat sem terhel felelősség. A rendzavarókat a csendőrség az utolsó szálig lecsukta, igazságszolgáltatásunk pedig példás büntetést szabott ki rájuk. Az aljanép provokálta a botrányt; a nagyvárosokban hemzsegnek az ilyenek, mi pedig a nagy európai világvárosok sorába léptünk. A felvirágzás sajnos együtt jár ilyen árnyoldalakkal, uraim. Vallomásaikból egyértelműen kitűnik, hogy Bogusławski urat tévesen hibáztatták egyesek.

– Tévesen? – kérdezte Bogusławski, és a füléhez emelte a kezét.

– Elhamarkodottan és alaptalanul – mondta Lipiński hangosabban. – Higgye el, Mester, nehéz szívvel fosztottuk meg színházi tagságától, és most valamennyien szívünk mélyéből örülünk, hogy a legnagyobb lengyel színészt visszafogadhatjuk kebelünkbe.

Csönd támadt.

– Tovább – mondta Bogusławski zordan.

Lipiński elvörösödött, nyelt egyet, majd sürgősen elérzékenyült.

– Mester – mondta –, ön eleven emlékmű, a lengyel nagyság közöttünk járó szobra, viharos történelmünk cselekvő tanúja…

Unicki behozta a teát. Lipiński elhallgatott. Unicki csörögve tálalt. A titkár kiment. A teát kavargatták. Kanalak csörögtek.

– Nem szeretem a hosszú üléseket – jegyezte meg Bogusławski.

– Beszéljünk világosan – mondta Koźmian és előretolta az állát. – Az igazgató tanácsnak ezentúl nagyobb lesz a hatásköre, Osiński úr szíveskedett vállalni, hogy mint a tanács egyik tagja, a többség óhajának megfelelően igazgatja a színházat.

– Amely természetesen továbbra is az övé – tette hozzá Lipiński. – Úgy véljük, Bogusławski úr hatalmas tudása és tapasztalata hallatlan mértékben fogja segíteni a tanács munkáját.

– Nem mondhatunk le ilyen nagy művészről – kontrázott Wyszkowski.

– Az államérdek is ezt kívánja – jegyezte meg Szaniawski. – Minél jobb a színház, annál jobb az államnak.

– Úgy gondoljuk – mondta Lipiński –, titkos szavazással döntjük el, ki legyen az új igazgató tanács tagja.

– Hát nem mi vagyunk? – érdeklődött Bogusławski.

– Még nem – mondta Szaniawski –, mi fogunk szavazni róla.

– És valamennyien szavazunk?

– Igen.

Bogusławski mérlegelte, ne követelje-e, hogy az egész színházat szavaztassák meg, de gyorsan lemondott róla. Inkább megkérdezte:

– Távollevőkre is lehet szavazni?

Mindenki hallgatott.

– Teszem azt, Szymanowskira vagy Żółkowskira – magyarázta Bogusławski segítőkészen.

– Tízen vagyunk – számolta össze a jelenlevőket Lipiński –, mi, tízen, mindannyian felelős javaslattal, önállóan, külső befolyásolástól mentesen határozhatjuk meg a Nemzeti Színház jövőjét. Akik itt ülnek, valamennyien sokat tettek már a színházért és a lengyel kultúráért. Alig hiszem, hogy hivatottabbakat találhatnánk ebben a pillanatban, ám kérem az urakat, mérlegeljenek alaposan, és ha úgy találják helyesnek, szavazzanak akár távollevőre is.

– Jó – mondta Szaniawski.

– Hét szavazat kell – jelentette ki Koźmian –, hogy valaki az igazgató tanács tagja legyen.

– Miért éppen hét? – kérdezte Bogusławski. – Hat is elég, ha tízen vagyunk.

– Kétharmados többség – mondta Koźmian.

– Ötvenegy százalék – mondta Bogusławski. – A hat szavazat, egyébként több az ötvenegy százaléknál. A hét szavazat ellenben a kétharmados többségnél is több.

Ezen elvitáztak egy darabig, végül kilenc-egy arányban leszavazták Bogusławskit.

– Jó – mondta a Mester –, de akkor szavazzunk nyíltan.

– Helytelenítem – közölte Koźmian.

– Miért? – kérdezte a Mester.

– A titkos szavazás demokratikusabb – mondta Koźmian –, a legfejlettebb államokban titkos szavazás van szokásban.

– Nem egészen biztos – morfondírozott a Mester –, hogy mi már érettek vagyunk a titkos szavazásra. Előfordulhat, hogy mindenki más nevet ír be, és senki sem kapja meg a szükséges hét szavazatot.

– Akkor újra szavazunk – morogta Koźmian.

– Itt ülhetünk reggelig – vélekedett Bogusławski, és homlokát gondok felhőzték.

– Ki kell próbálni – javasolta Lipiński –, aztán meglátjuk.

Bogusławski tűnődve nézett végig a komor arcokon.

– Lesz elnöke az igazgató tanácsnak? – kérdezte.

Csönd volt.

– Mert arra a posztra külön kellene szavazni – magyarázta –, esetleg meg kellene hívni az Ikszeket, és más színházrajongókat, Novoszilcovot, Rożniecki tábornokot… Természetesen az urak is javasolhatnak bárkit.

Osiński felpattant.

– Én ebben a komédiában nem veszek részt! – sikoltotta hisztérikusan.

Többen visszanyomták a székére.

Bogusławski nézte, amint jeleket váltanak egymással. Félnek tőlem, gondolta, egyelőre ez is elég.

– Na jó – mondta engedékenyen –, szavazzunk titkosan. És ha nem akarnak elnököt az urak, én nem erőltetem.

Lipiński fellélegzett.

Kudlicz beszólította Unicki urat, szedje össze a teleírt papírosokat, összegezze és ismertesse a szavazás eredményét.

Unicki számolt, strigulázott, addig a többiek az üres teáscsészéket kavargatták.

– Osiński úr kilenc szavazat, Bogusławski úr kilenc szavazat, Dmuszewski úr kilenc szavazat, Szaniawski úr kilenc szavazat, Lipiński úr kilenc szavazat, Fiszer úr egy szavazat, Helena Rutkowska kisasszony egy szavazat, Aszperger úr egy szavazat, Ledóchowska asszony egy szavazat, Żółkowska asszony egy szavazat…

– Egy pillanat – mondta Bogusławski –, valamit nem értek. Ötünkre kilenc szavazat esett. Miután én javasoltam azokat, akik egy-egy szavazatot kaptak, én nem szavaztam ötünkre. Ez azt jelenti, hogy rajtam kívül minden kilenc szavazatos kolléga önmagára is szavazott. Ez erkölcstelen. A szavazás érvénytelen.

– Szó sincs róla – mondta Szaniawski –, én például magam helyett Aszperger úrra szavaztam, és a Mester szavazott énrám.

– Ó, ez könnyen megállapítható – mondta Bogusławski –, ismerjük mi egymás kézírását, Unicki úr lesz szíves ideadni a cédulákat, mindjárt látni fogjuk, hogy Aszperger úrra én szavaztam.

– Titkos a szavazás, vagy nem titkos? – horkant fel Koźmian.

– Titkos, ám kiderült, hogy érvénytelen – mondta Bogusławski.

– Ha titkos – mondta Koźmian határozottan –, akkor utólag nem lehet nyílttá változtatni. Nem értem Bogusławski úr akadékoskodását. Kilenc szavazatot kapott; mint mondta, nem szavazott önmagára, vagyis valamennyiünk teljes bizalmát élvezi.

– A bizalmat hálásan köszönöm – mondta Bogusławski udvariasan –, ha az urak nem óhajtanak még egy szavazást, én igazán nem erőltetem.

Az urak nem óhajtottak.

Gyorsan szedelőzködtek, amikor Bogusławski még egy pillanat türelmet kért tőlük. Előhúzta zsebéből a felmondólevelet, és megkérdezte, mitévő legyen vele.

– Semmis – mondta Szaniawski.

– Hát persze – mondta Bogusławski. – Én csak az igazgató tanács engedélyét kérem, hogy bekeretezhessem és felakasszam az öltözőm falára.

Csönd volt.

– Köszönöm – mondta Bogusławski hálásan. – Erről jut eszembe: külön öltözőre volna szükségem, nem akarok továbbra is Kudlicz úr terhére lenni.

– Természetes, hogy Bogusławski urat külön öltöző illeti meg – mondta Dmuszewski.

– Bogusławski úr soha nem zavart engem – jegyezte meg Kudlicz.

– Külön öltözőt kapsz – sziszegte Osiński, és mosolyra húzta a száját.

Bogusławski rögtön az ülés után áthurcolkodott Szczurowski öltözőjébe. A basszista dühöngve költözött át Rutkowskihoz, aki úgy tett, mintha örülne. Pár órával később azonban Rutkowski Dmuszewski öltözőjében kötött ki, Dmuszewski pedig mehetett Kudliczhoz. Nem tudott mit felhozni az érv ellen, hogy a két rendező legyen egy öltözőben.

Harazyn bácsi még aznap gyönyörűen bekeretezte a felmondólevelet.

Bogusławski ezalatt a kocsmában üldögélt, rajongóktól körülvéve. Marianna is ott ült, és nem tudta mire vélni az egészet. Elterjedt, milyen karakánul harcolt a Mester a szavazáskor, és sorban járultak elébe. Ledóchowska is feltűnt közöttük, szomorúnak látszott és hallgatott.

– Mi baja? – kérdezte Bogusławski kicsit ingerülten.

– Bent leszek az öltözőmben – mondta Ledóchowska és kiment. Kiélvezvén a népszerűséget, Bogusławski fél óra múlva utána ment.

Ledóchowska hosszú köpenyben, a székre felhúzott lábakkal kucorgott az öltözőjében, ismét elmélyült vonásai öregnek mutatták. A karlsbadi szín és a felszedett kilók eltűntek.

– Tudja, miért vették vissza?

– Miért vettek vissza?

– Kérem, Mester, ne játsszék előttem…

– Nagy színész vagyok, vagy nem vagyok nagy színész? Az ilyennek játszania kell, nem?

– De milyen áron!

– Milyen áron?

– Magát Rożniecki nyomta be az igazgató tanácsba.

– Na és?

– Tudja, ki ez a Rożniecki?

– Hatalma van, nem elég?

– Az Ikszek hozzá képest ártatlan bárányok.

– Mégis ők akartak véglegesen kinyírni.

– Mester, itt borzalmas világ jön… Rożniecki meg a vele egyívásúak fognak uralkodni és mindenkit kiirtanak, akiben egyetlen csepp emberség maradt.

– Mindig uralkodik valaki. Akiben emberség van, azt mindig kiirtják. Nincs ebben semmi újdonság, Trusia. Abban sincs, hogy a színész dolga: játszani.

Ledóchowska hallgatott.

– Nekem terveim vannak, Trusia! Magával akarom megvalósítani őket! Bűn ez?

– Mester… engem annak idején Okołów Rożniecki számára hajtott fel…

Bogusławski összeszorította az ajkait.

– Ahogyan Novoszilcovnak mostanában Aszpergerowa a szeretője – folytatta Ledóchowska. – Nem is ez a baj, Mester… de hogy már maga is úgy érveljen, mint a többiek… Tudja, mit mondogatnak a kocsmában? „Ezek nem is olyan rosszak”, „jó pajtások”, „lehet velük inni, kártyázni”, és mindezt a spiclikre mondják… Nem a spiclik ellen beszélek, Mester, még csak nem is Rożniecki ellen!

– Magának szabad, Aszpergerowának szabad, csak nekem nem szabad?! Én Rożniecki alattvalóira akarok hatni, mert ők döntik el, mit tehet Rożniecki! De ha nem játszhatok, hogyan hassak rájuk?

– Ez csak elmélet, Mester. Itt már csak az a művész, aki hallgatni tud. Magának magyarázzam?

– Maga hiába menekült el Karlsbadba, Trusia, és én hiába hallgattam. Hallgassak életem végéig?! Hol az a nagy különbség Rożniecki és Werowski között, drágám? Magának az a baja, hogy én voltam az igazgató, amikor maga a szárnyait bontogatta. Más igazgató magát mindenekelőtt leteperte volna. Pedagógiai okokból. Hogy a növendék szert tegyen némi ember- és helyzetismeretre.

– Mester!

– Mit van megsértve? Én csináltam magából színésznőt. Maga még tizenöt évig tündökölhet, de ki támogat engem? Azt hittem, legalább maga nem kívánja, hogy idő előtt feldobjam a talpamat. Tévedtem. Maga még nem látott engem ádáznak, Trusia. Megtörténhet, hogy lát valami újat.

Ledóchowska valami csúnyát akart válaszolni, amikor belépett Werowski.

– Zavarok? – kérdezte szélesen vigyorogva.

– Igen – válaszolta Bogusławski, és rámosolygott.

Werowski viccnek vette, heherészett.

Ledóchowska felhúzott térdei mögé rejtette az arcát, és sírt.

– Az a szavazási komédia – mondta Werowski –, hát az fenomenális volt…

– Te is részt vettél benne, fiam – jegyezte meg Bogusławski.

– Hát hogyne – mondta Werowski büszkén.

Ledóchowska felcsuklott, átmenet nélkül nevetni kezdett, közben tovább folytak a könnyei.

Werowski odanézett, nevetett, észrevette, hogy Ledóchowska sír, zavartan tovább nevetett.

Kopogtak, Fiszer lépett az öltözőbe. Mind a négyen zavarba estek. Fiszer elfelejtett köszönni, benyomult az öltözőbe, és havas csizmájával összemocskolta a szőnyeget. Csönd volt, Fiszer a lábát nézte, ajánlkozott, hogy most rögtön eltakarítja a koszt. Ledóchowska szétmázolta a könnyeit, és legyintett. Fiszer félmozdulatot tett, hogy leveszi a csizmáját, aztán visszahátrált az ajtóig. Kócos volt és űzött, egy helyben topogott, úgy festett, mint akit a többiek valamivel vádolnak.

– Lehet – szólalt meg Fiszer –, hogy ma este előadás alatt leugrom a kakasülőről a földszintre… előtte azt kiáltom, hogy ez nem színház.

Szomorúan elnevette magát.

– Mi megy ma? – kérdezte megrettenve Werowski.

Bogusławski felvinnyogott.

– Bocsánatot kérek – mondta Fiszer –, nem akarok zavarni… Arról van szó, hogy Glücksberg esetleg kiadná a darabomat, de az én költségemen… Ha megkapnám anyámtól az örökségemet… de az néhány hét, és nagyon sürgős… És még szeretnék javítani rajta, de már nincs példányom.

Esengve nézett Ledóchowskára.

– Nekem nincs pénzem – mondta Ledóchowska.

– Talán egy példány előkerülhet…

– Nincs nálam – mondta Ledóchowska határozottan. – Én nem olvastam.

– De én adtam magának egy példányt….

– Morawski elkérte, hát nem emlékszik?! – csattant föl Ledóchowska.

Werowski elcsodálkozott.

– Morawski tábornokról van szó? – kérdezte.

– Antoni – mondta Ledóchowska fojtott hangon –, én már hajnalban megmondtam, hogy nem tudok segíteni magán.

– De most nem arról van szó! – kiáltotta Fiszer és elpirult.

Csönd volt, Ledóchowska hátat fordított Fiszernek.

– Mennyibe kerül az a kiadás? – kérdezte Werowski. – Hátha tudok segíteni.

– Tőled nem kell – mondta Fiszer megvetően.

Werowski elsápadt.

Ledóchowska felállt, az ajtóhoz ment, szélesre tárta.

Fiszer kirohant, és az ajtót bevágta maga után.

Ledóchowska feldúltan ment vissza az öltözőtükörhöz:

– Ott áll az ajtóban, mint egy megfeszített Krisztus! Az istennek se mászna le a nyakamról! Éretlen tacskó!

– Hogy egy üstdobos ilyen hangot üssön meg – méltatlankodott Werowski.

Bogusławski felállt.

– Te fogd be a szádat – támadt Ledóchowska Werowskira. – Fiszer tehetséges!

Werowski sértetten felpattant.

– Maradj, édes fiam – mondta Bogusławski gúnyosan –, végszavazzatok.

A Mester sötét képpel ült a kocsmában Mariannához.

– Majd meglátják ezek a rohadékok – mondta –, hogy engem nem lehet eltaposni.

Marianna értetlenül nézett rá:

– Hiszen most vettek vissza!…

Bogusławski komoran hallgatott.

Żółkowski ült hozzájuk, ő sem volt valami vidám.

– Szymanowskival kéne valamit csinálni – mondta. – Megviselte, hogy a fia spicli lett, fűnek-fának állítja, hogy azt a tizennégy diákot nem a fia miatt csukták le, hanem őmiatta.

– Milyen diákokat? – kérdezte Bogusławski.

– Hát akik a Horatius miatt ülnek még mindig – mondta Żółkowski. – Valahogy rá kéne bírni Marcint, hogy játsszék… az jót tenne neki.

Bogusławski hallgatott, elég baja van magának is, mit jön Żółkowski most Szymanowskival?

– A színpadon normális – mondta Żółkowski –, csak előtte meg utána… De Kudlicz minden szerepét el akarja venni, kettőt már odaígért Werowskinak.

– Beszélj Ledóchowskával – mondta Bogusławski gonoszul.

Żółkowski elhallgatott.

– Szymanowski úr becsavarodott – mondta a pulttól Bautz úr.

– Iszik – mondta jó hangosan Szczurowski.

– Nem iszik – mondta Bautz úr –, csak úgy… Süsü.

A szomszéd asztalnál szundikáló Plersch kinyitotta a félszemét.

– Nagy színész lesz – motyogta –, ha túléli…

Bogusławski megkérte Żółkowskit, szalasszon hozzá valakit, ha történik valami fontosabb a színházban, intett Mariannának, és kiment a kocsmából.

– Felugorhatnál a fiadhoz – mondta neki az utcán.

Marianna megbántva indult az ellenkező irányba.

Bogusławski egyedül bolyongott a bokáig érő hóban.

A magány és a hideg megnyugtatta, képesnek érezte magát, hogy tisztán tűnődhessen. Biztos, hogy őt Rożniecki valamire tartogatja. Az Ikszek biztosan értesültek a Rożnieckival kötött megállapodásról. De honnan tudja Trusia? Érzi, vagy már elterjedt a városban? Ha elterjedt, Rożniecki híresztelte el. Na és? Legalább félnek egy kicsit.

Dühös volt magára, amiért Ledóchowska aggályaitól nem tud szabadulni. Miért hiszi Trusia, hogy őt ki lehet majd játszani… isten tudja, mi ellen? Mintha Rożniecki azt várná, hogy kémjelentéseket irkáljon neki a színházról. Holott erről szó sem volt. Bár lehet, hogy tényleg várja. Azt aztán várhatja.

Ácsorgott egy ideig az utcán, aztán visszafordult a színház felé. Felmegy Osińskihoz, és még most tisztázza, milyen szerepben lép fel legközelebb.

Most még félnek tőle. Mit lehet tudni, mi lesz pár nap múlva.

Meglepetésére Unicki szobájában ott találta Kudliczot, Dmuszewskit, Szaniawskit és Lipińskit.

– Mi az, ülésezünk? – kérdezte epésen.

– Nem tudta a Mester? – kérdezte vissza Lipiński; szemében őszinte csodálkozás csillogott.

Bogusławski Unickira nézett. A titkár úr nem mert visszanézni. Nyilván utasították, hogy hallgasson.

– Ja persze – mondta Bogusławski és a homlokára ütött –, a titkár úr még reggel mondta, hogy délután folytatjuk, csak kiment a fejemből.

Unicki tovább hallgatott. Amit ezért kapni fog, gondolta Bogusławski, azt nem vágnám zsebre.

Osiński kijött a szobájából, és beinvitálta őket. Rezzenéstelen arccal, üveges szemmel nézett a Mesterre, aki ezúttal szerényen az ajtó melletti székbe ült, és az íróasztal mögötti fotelt meghagyta Osińskinak.

A repertoárról volt szó.

Osiński megviseltnek látszott, de igyekezett energikusan irányítani. Mint mondta, most, hogy megalakult a cenzúra, újra át kell tekinteni a már korábban elfogadott darabokat.

– Az igazgató tanácsra – mondta Osiński – jó fényt vetne, ha megkönnyítenénk a cenzúra dolgát. Fontosnak tartom, hogy a cenzúra bizalommal viseltessék irántunk.

Szaniawski kivételével mindenki helyeselt.

– Kérem az urakat – szólalt meg Szaniawski –, ne korlátozzák önmagukat, én a magam részéről a cenzúra feladatát abban látom, hogy minél több érdekes és izgalmas darab kerüljön a színház műsorára.

– Igaza van Szaniawski úrnak – mondta Bogusławski. – Csupa merész darabot kell javasolnunk; a cenzúra nem mer majd minden egyes darabba belekötni, ráadásul el is bizonytalanodik, hogy mi a mérce, és így néhány jó dráma mégis keresztülmegy.

Szívélyesen mosolygott Szaniawskira, a cenzorra.

Szaniawski elképedve hallgatott.

Csönd volt, majd Lipiński szólalt meg:

– Hibásnak tartom Bogusławski úr feltevését, miszerint a cenzúrát azért hozta volna létre kormányzatunk, hogy az a jó darabokat betiltsa. Ellenkezőleg: a cenzúra éppenséggel a rossz, értéktelen, erkölcstelen, gyönge darabokat fogja üldözni, erre való.

– Hogyne – mondta Bogusławski –, én is így gondolom. Ha javasolhatok valamit, vegyük fel a műsorba Molière úr darabjait. Mindet.

A jelenlevők gondolataikba mélyedtek.

– A Fösvény úgyis benne volt a tervben – mondta Bogusławski –, és elég rég játszottuk; hajlandó vagyok eljátszani Harpagont. Osiński úr egyébként már felkért rá pár hete.

Ismét csönd volt; Bogusławski hallani vélte az agyak csikorgását, mivé és főleg kivé formálná ő Harpagont.

– Harpagont én is szívesen eljátszom – mondta végre Kudlicz.

– Kérem az urakat – mondta Lipiński –, ne beszéljünk egyelőre a szereposztásról, úgy hiszem, az Osiński úr tiszte. Mi csak a darabok címeit rögzítsük, amit majd felküldünk Szaniawski úrnak.

– Akkor minek van itt Szaniawski úr? – gondolkozott Bogusławski félhangosan. – Persze, persze, időtakarékosság – felelt a kérdésre azonnal. – Talán hívjuk be Unicki urat, és diktáljuk neki.

Osiński harangozott, Unicki bejött, kiment, ismét bejött tollal, papírral és tintával felszerelve, és az íróasztal rövidebb oldalához kucorodott.

– Tehát a Fösvény – mondta Bogusławski. – Schiller: Ármány és szerelem, Alfieri: Fülöp, Monvel: Június, Mozart operái… valamennyi… különösen a Don Giovanni… pár Goldoni, mindegy micsoda, főleg A kávéház és a Terecske, Voltaire, Kotzebuetól a Beniowski…

– A Beniowski nem jó – vetette közbe Szaniawski –, a cenzúra egyszer már betiltotta.

– Négy éve – bólintott Bogusławski –, de az egy másik cenzúra volt, más körülmények között. Semmi okunk feltételezni, hogy az új cenzúra éppolyan korlátolt és beszari lesz, mint a régi.

Szaniawski lenyelte. Négy éve ő kardoskodott a Beniowski betiltása mellett.

– Kevés az operánk – szólalt meg Osiński –, inkább játsszuk el Boieldieu operáját, amely a Kotzebue-szöveg alapján készült, operában úgyse hallani a szöveget. A nevezett zeneszerzőtől még egy operát javaslok, a Tour de Soubrette címűt.

Nem volt ellenvélemény.

– Kurpiński úr – folytatta Osiński – szívesen szerezne operát, úgy tudom, Niemcewicz úr már tervezi, hogy librettót ír Jan Kochanowskiról.

Unicki felírta.

– Az operánál maradva – vette vissza a szót Bogusławski – javaslom Nicolo művét: Jeannot et Colin.

– Annak Voltaire írta a szövegét, nem? – kérdezte Lipiński.

– Igen – felelte Bogusławski –, baj?

Lipiński habozott.

– Voltaire úr igen jó viszonyban volt királyunk nagymamájával – érvelt Bogusławski. – Ha már itt tartunk, vegyük fel a Mahomet-et és a Caesar halálá-t. A legjobb drámái.

Csönd volt, az említett műveket csak Osiński és Dmuszewski ismerte.

– Feltételesen felvehetjük – mondta Osiński megfeszített tűnődés után.

Unicki körmölt.

– Mindenekelőtt pedig – mondta Bogusławski – adjuk elő a Rómeó és Júliá-t. De ne a német átiratokat. Készíttessünk fordítást angolból. Niemcewicz biztosan vállalná, lelkesedik a darabért, többször látta Angliában.

– Inkább azt javaslom – mondta Osiński –, hogy Niemcewicz egy Garrick-darabot fordítson, én franciául olvastam, és nagyon nagy sikerrel megy odakint, valami olyasmi a címe, ha jól emlékszem, hogy Divatos hangulat a lépcsőházban.

– Garrick – diktálta Lipiński.

– Van egy másik Garrick – kotyogott közbe Bogusławski –, Clandestine Marriage a címe, én szívesen lefordítom, és eljátszom az egyik szerepét.

Kissé zavartan kérdezgették a címet, Bogusławski megismételte.

– Te tudsz angolul? – kérdezte Osiński.

– Hogyne – mondta Bogusławski. – De mielőtt elfelejtjük: Rómeó és Júlia.

– Mármint a Veronai szerelmesek – magyarázta Lipiński –, így játszottuk korábban.

– JátszotTUK? – csodálkozott Bogusławski. – ÉN játszottam.

– Pierożyńska emlékezetes alakítást nyújtott benne – sietett közölni Lipiński.

– Csapnivaló volt – mondta Bogusławski tárgyilagosan.

Hallgattak az urak.

– Ez ugye az a darab, amit Christian Weisse írt? – érdeklődött Szaniawski.

– Nem – mondta Osiński –, hanem D’Ozincourt és Mercier közös műve.

– Én is arról beszélek – mondta Szaniawski –, amit Kossakowski püspök fordított.

– Az a Kossakowski – jegyezte meg Bogusławski faarccal –, aki annak idején ezerszámra jelentette föl honfitársainkat Igelströmnél. Olyan is a fordítás.

– Minek régi dolgokat feszegetni? – mordult fel Szaniawski.

– Bocsánat – mondta Bogusławski –, nem teszem többé, hiszen akkor veszendőbe menne a jogfolytonosság. Bár ön, cenzor úr, akkoriban éppen jakobinus nézeteket vallott…

Dmuszewski felröhhintett.

– Dmuszewski úr pedig, ha nem csalódom – mondta élesen Lipiński – operát írt Napóleon tiszteletére.

– De nem ő fordította franciára – mentegette a Mester –, hanem Osiński úr.

– Már ez is baj?! – kiáltott fel Osiński.

– Dehogy – mondta Bogusławski –, a császár roppant meg volt elégedve a fordítással.

– Úgy emlékszem – mondta Szaniawski –, a színházat akkoriban Bogusławski úr igazgatta.

– Jól emlékszik, cenzor úr – bólintott a Mester. – Szóval, Rómeó és Júlia.

– Voltaképpen eljátszhatnánk – mondta Lipiński gyorsan –, erkölcsös darab, két ellenséges család gyermekei egymásba szeretnek, és minden akadályt legyőzve egymáséi lesznek.

– Na ez a német átirat – mondta Bogusławski. – Niemcewicztől tudom, hogy az eredetiben a két fiatal belehal.

– Habár – mondta erre Lipiński tűnődve – valójában azért a német változat sem olyan nagyon jó… Tele van képtelenségekkel, hosszú ömlengésekkel, és ha meggondolom, még a szerencsés befejezéssel is egy csomó vért ontanak szükségtelenül. Ráadásul a színpadon! Nem állíthatom, hogy elegáns darab volna. Formátlan, igen, ez a legfőbb baja. És a szerepek egy része csapnivaló. Már amennyire emlékszem.

– Zseniális darab – jelentette ki Bogusławski –, különösen, ha tragikus a vége. És pompás szerepek vannak benne. Ha emlékszik még Lipiński úr, mekkorát játszott Mercutio szerepében Żółkowski…

– Én azt a szerepet azonnal kihúznám – mondta Osiński –, semmi köze a szerelmesekhez. Shakespeare képtelen volt szerkeszteni.

– Kérem, uraim – mondta Lipiński –, ha a fiatalok meghalnak, a darab arról szól, hogy a lengyelek és az oroszok gyűlölik egymást… Egymás között vagyunk, uraim… és a nagyherceg beleszeret ugyan Joanna hercegnőbe, de a gyűlölködés erősebb náluk. Ezt nem lehet előadni. Egyébként, hál’ istennek, nem is felel meg a valóságnak.

– A darab Veronában játszódik – mondta Bogusławski –, semmi köze hozzánk.

– Akkor minek játsszuk el? – kérdezte Osiński.

– Csak nem azt akarod mondani – álmélkodott Bogusławski –, hogy az általunk játszott daraboknak rólunk kell szólniuk? Eddig nem ezt az álláspontot képviselted.

– Mester – mondta Lipiński lágyan –, a Horatius kínos tapasztalata arra int bennünket, hogy szerelmi románcot lehetőleg ne érintsünk. Senki sem kíván újabb sajtóvitát.

– Én igazán lelkiismeretesen elolvastam minden kritikát – mondta Bogusławski –, de sehol senki egyetlen sort sem írt szerelmi kérdésekről.

– Ugyan kérem – mondta Lipiński türelmetlenül –, mindenki tudta, miről van szó.

– Ilyen helyzetben – vélte Bogusławski – semminek sem lehet kiszámítani a következményeit, és a legjobb, ha becsukjuk a boltot.

– A színháznak működnie kell – mondta Kudlicz.

– Zárjuk le a vitát – ajánlotta Osiński. – Szavazzunk a Veronai szerelmesek-ről.

– Az urak nem ismerik az eredetit – akadékoskodott Bogusławski –, hogyan szavazhatnának felelősséggel?

– Ön sem ismeri az eredetit – mondta Lipiński.

– Csakhogy én értek a színházhoz, és sejtem, mit írhatott Shakespeare eredetileg.

– A színházhoz mi is értünk, Bogusławski úr – mondta Szaniawski.

– Ja, az más. Egészen más. Szavazzunk.

Shakespeare-t leszavazták.

– Nem nagyon értem Bogusławski úr szempontjait – mondta aztán Lipiński megfontoltan. – Úgy viselkedik, mintha tanújelét óhajtaná adni politikai éretlenségének. Minket illetékes helyen úgy informáltak, hogy ön a hasznunkra lehet. Ezért választottuk be Bogusławski urat egyhangúan az igazgató tanácsba. Kár, hogy eddig csalódnunk kellett önben. Remélem, ez csupán átmeneti állapot.

Bogusławski rámosolygott. Ki fizeti most Lipińskit? Az Ikszek vagy Rożniecki?

– Az urak – mondta – egy kis csalafinta játék áldozatai voltak, de most be kell ismernem bűnömet. Hogyan lehetnék én, én politikailag éretlen, ha negyven évet lehúztam a Nemzeti Színház élén? Mit gondolnak az urak, komolyan akartam a Rómeó és Júliá-t? Vagy hogy az ötlet tőlem származik?

Lipiński láthatólag zavarba jött. Bogusławski sejteni vélte, hányféle kombináció rohangál az akadémikus úr fejében, és elvigyorodott.

– Már Mozart operáját, a Don Giovanni-t is azért javasoltam, hogy próbára tegyem az urak éberségét. Önök nem vizsgáztak valami fényesen. Ismerik ezt az operát az urak egyáltalán?

Osiński is, Lipiński is látta Bécsben, ők felzúdultak: persze hogy ismerik.

– Mégsem szóltak ellene semmit – ingatta a fejét Bogusławski.

– Vannak komoly hibái – mondta megfontoltan Lipiński –, de hát nem ez az első gyönge opera a világon.

– Az igaz – mondta Osiński –, hogy a zenéje, ez az úgynevezett kromatikus zene ugyanazokban a túlzásokban szenved, mint az Eliza, a Fidelio, meg a legtöbb Cherubini- és Spontini-mű és meg sem közelíti a régi olaszokat. Ettől azonban még előadhatjuk.

– Nálunk a bonyolult partitúrát úgysem tudja olvasni senki – erősítette meg Dmuszewski –, egyetlen esetre sem emlékszem, hogy pontosan a kottát énekeltük volna. Szerintem Mozart túlzásai éppen énektudásunk hiányosságai miatt lekopnak, és jó előadás lesz belőle.

Bogusławski kutatva pillantott Dmuszewskira, de meg kellett állapítania, hogy az nem akart gúnyolódni.

– Majd húzunk belőle – mondta Osiński. – Úgyis hosszú az a duett a szellemmel, nekem egy szellem különben se énekeljen. Az idegeimre mennek ezek a szellemek – fordult a többiekhez.

– Csinálunk a végére egy szép tűzesőt – mondta Dmuszewski –, az hatásos; az operákat úgyis inkább nézik, semmint hallgatják.

– Valóban érthetetlen a zenéje – mondta Lipiński –, csak a beavatottaknak szól, maguknak a zenészeknek. Mozart sosem éri majd el egy Salieri, egy Paer, egy Nicolo, egy Boieldieu népszerűségét.

– Uraim – mondta Bogusławski – én nem a zenéről beszélek. Én tisztában vagyok azzal, hogy se játszani, se énekelni nem tudunk, erről engem sem kell meggyőzni. De amit Mozart mond… az nem tűnt fel az uraknak?

Fészkelődés.

– Ez az opera – mondta Bogusławski atyai jóindulattal – arról szól, hogy Don Giovanninak, ennek a gátlástalan nőcsábásznak van igaza, és a becsületes emberekről kiderül, hogy tökkelütött hülyék. Don Giovanni, uraim, az úgynevezett szabadság megtestesítője minden társadalommal szemben. Don Giovanni, uraim, ha eljátsszuk, kesztyűt vág a Lengyel Királyság arcába. Nem vették észre az urak, hogy ebből a Don Giovanniból rebellis szellem árad?

– De hát meghal a végén! – kiáltotta Dmuszewski értetlenül. – Elsüllyed a pokolba!

– És vele süllyed minden nagyság – bólintott tanárosan Bogusławski. – Akik pedig ott maradnak élve, azok a szürke, érdektelen emberkék, azok már fel sem fogják, hogy a nagysággal volt alkalmuk találkozni. Csupa pitiáner marad élve, uraim, Don Giovanni pedig az alvilágban vigyorogva dörzsöli a markát.

Csönd volt, Bogusławski vigyorgott.

– Uraim – folytatta –, nekünk a rend szeretetét, az állampolgári erények gyakorlását kell okítanunk, hogy sokat szenvedett hazánkban soha többé senkinek se jusson eszébe, hogy a szabadság gyanús jelszavával, az egyenlőség és testvériség demagóg hangoztatásával újabb katasztrófába sodorjon minket.

Bogusławski abbahagyta a vigyorgást, és gondterhelt képet vágott.

– Csak azért is játszani fogjuk – sziszegte Szaniawski.

– Majd gyönge énekesre bízzuk Don Giovanni szerepét – próbálta áthidalni az ellentéteket Osiński –, és vele bukik a szerep is.

– Jó megoldás – örült meg Lipiński. – Ami pedig a jelszavakat illeti, Bogusławski úr: hiszen mi éppen a szabadság, a testvériség, a függetlenség nemes eszméit képviseljük, ez államunk és kormányunk vezérlő csillaga!…

Ihletett könnyek jelentek meg a szemében.

– Mindenesetre tegyünk Mozart mellé egy kis kérdőjelet – szólalt meg Kudlicz.

Unicki kérdőjelet biggyesztett Mozart neve mellé.

Bogusławski aztán már nem szólt hozzá a vitához. A repertoárba még a következő darabokat vették fel: Dyk: Essex grófja; Rossini: Tankred; Schiller: Fiesco; Le Roi: A keresztesek és a szaracénok; továbbá Martainville néhány egyfelvonásosát, hogy előre nem látható zavar esetén legyen mit gyorsan előszedni.

Az ülést követően Unicki pezsgőt szolgált fel. A titkár urat is beleszámítva mind a heten koccintottak a jól végzett munka örömére. Bogusławski meggyőződését fejezte ki, hogy az új igazgató tanács eredményesen fog működni; hiányolta kissé a tanács távollevő tagjait, akiknek bizonyára ennél fontosabb dolguk akadt. Poharát emelte minden tanácstag egészségére. Dmuszewski úgy látta, hogy Bogusławski és Osiński kibékült egymással, és boldogan nézte, amint a két nagy ember kölcsönösen és kétszer arcon csókolja egymást.

– Meg kell mondanom – kuncogott Lipiński –, hogy az a hallgatás, az a hallgatás, szóval, pompás tréfa volt az a hallgatás, meg kell hagyni!

Elismerően ingatta a fejét. Szaniawski is nevetett, és vállon veregette a Mestert. Bogusławski velük nevetett, majd közölte, hogy repertoárján még más fogások is vannak, de ezeket, ugye, megértik az urak, most nem ismerteti, hátha úgy alakul a helyzet, hogy valamelyiket elő kell húznia…

Valamennyien beavatottan, kópésan nevettek.

Egyedül Kudlicz volt komorabb a rendesnél, valójában semmit sem értett az egészből, és bántotta, hogy Dmuszewski bepofátlankodott az öltözőjébe.

Az urak távoztak; a folyosón négy ismeretlen ácsorgott, az egyik olajlámpa alatt beszélgettek halkan. Öltözékükről az elvonuló urak nem vettek tudomást, pedig volt rajtuk csodálnivaló: jól szabott civilnadrágjuk lovaglócsizmába volt gyömöszölve.

A Mester meg volt elégedve, és nagy kedve lett volna otthon eljátszani, hogyan tette lóvá a magas gyülekezetet. Nem lett belőle semmi, a konyhában Ignacy ácsorgott és részegen vigyorgott. Marianna átölelte a fiát, hogy az el ne vágódjon, Bogusławski feldühödött.

– Takarodj, te féreg – üvöltötte –, sose volt rosszabb éjszakám, mint amikor csináltalak!

Benyomult a kamrába; Marianna sírt, miközben Ignacy vigyorogva kitántorgott az éjszakába.

– Fent vár Niemcewicz – mondta Marianna a kamrából előmászó Bogusławskinak.

– Csak várjon – mondta a Mester, és a száraz lepényt rágcsálta. – Mi újság?

Marianna szétmázolta a könnyeit.

– Itt járt Fiszer, meghívott valami összejövetelre.

Bogusławski vállat vont.

– Niemcewiczcsel levelet is küldtek.

Bogusławski őrölte a lepényt. Aztán felnézett, a nyikorgó lépcsőn Niemcewicz állt, ő is lepényt rágott.

– Mi van, kigolyóztak a színházból? – üdvözölte Bogusławski.

– Én nem lettem besúgó – mondta Niemcewicz, és kiköpte a falatot.

– Hehe – mondta a Mester.

– Tudod egyáltalán, mibe keveredtél?!

– Sajnálom az Ikszeket, öregem, eljárt felettetek az idő.

– Szenilis vén csirkefogó, te! A söpredék szekerét tolod, és nem látsz ki a szarból!

– Annyit azért látok, hogy te jócskán benne vagy.

– Te hülye – mondta Niemcewicz –, azért jöttem, hogy kisüssünk valamit… Szaniawski betiltotta a könyvemet!

– És most segítselek, hogy legközelebb tőled kapjam az első rúgást, mi? Tehetségtelen firkász voltál világéletedben, én csináltam belőled valakit!

Niemcewicz elsápadt.

– Az is rég volt, húsz éve; azóta egyfolytában csak hülyülsz. Most aztán jössz dörgölőzni az erősebbhez, te kurva, mi?

– Megbánod te még ezt – üvöltött fel Niemcewicz, hármasával véve a fokokat egészen fiatalosan rohant le a lépcsőn, majd ki a házból.

Trallala, dalolta Bogusławski, és felvonult a szobába.

Az asztalon valóban valami levél feküdt, Bogusławski a kezébe vette.

Olvashatatlan Aláírás, Pecsét értesítette Bogusławski urat, hogy tíz napon belül szíveskedjék kifizetni Osiński úrnak 76 ezer zlotys tartozását, ellenkező esetben Osiński direktor úr kénytelen lesz pert indítani, amit ügyfele, Osiński úr, mélyen fájlalna. Dátum, újabb Pecsét, Újabb Olvashatatlan Aláírás.

Bogusławski leült és hülyén bámult maga elé.

Marianna óvatosan felmerészkedett a szobába.

– Semmi vész – mondta Bogusławski –, megfizetem.

– Micsodát?

– A tartozásomat, Osińskinak. Tíz napon belül.

A Mester vigyorgott, Marianna felnyögött.

– Különben is csak hetvenkétezer – mondta a Mester furfangosan –, a további négyezerről nem adtam nyugtát!

Levelet firkantott Rożnieckinak, és kért tőle nyolcvanezer zlotyt.

Másnap három kötetre való drámával és fordítással, köztük a Vélt csoda kéziratával beállított Glücksberghez.

– Sürgős – mondta –, az első két-három kötetnek két héten belül ki kell jönnie.

Glücksberg sóhajtott. Nézte az asztalra vágott kézirattömeget.

– Ez után a színházi vita után – érvelt a Mester – úgy fogják venni, mint a cukrot.

– Uram – mondta Glücksberg, és megvakarta kopasz feje búbját –, az a helyzet, hogy a nyomdászok negyven százalékkal emelték az árakat.

– Hát aztán?

– Nekem is van nyomdám, én is emeltem. Uraságod nyeresége nem lesz akkora.

Bogusławski hallgatott.

– Én szívesen tennék kivételt uraságoddal – mondta Glücksberg –, de nem volna kollegiális a többiekkel szemben.

Bogusławski az ajkait harapdálta:

– Egyetlen nyomdász sincs, aki…? Akire nyomást lehetne gyakorolni? Akinek vaj van a füle mögött? Azt valahogy kényszeríteni is lehetne… felülről…

– Van egy – mondta Glücksberg.

Bogusławski megörült.

– Kicsoda?

– Én – mondta Glücksberg.

Bogusławski lelohadt.

– Aláírtam egy röpiratot – mondta Glücksberg –, történetesen uraságod érdekében. Ez valahol biztosan fel van vésve. Talán erre hivatkozhatnánk.

Bogusławski hallgatott.

– Még csak pogrom se kell – mondta Glücksberg –, elég, ha valakinek eszébe jut: ejnye, ez a zsidó, miért van neki könyvtára a Miodowán, amikor a gettóban a helye?

– Nem kellett volna aláírnia – morogta Bogusławski.

Glücksberg nevetett. Sorolni kezdte a nyomdászok nevét, hátha eszükbe jut valami.

– Kezdjük elölről – kérte Bogusławski, amikor Glücksberg a reménytelen lista végére ért.

Glücksberg elölről kezdte. Az utolsó előtti névnél Bogusławski felfigyelt.

– Siegmund? Az a német, ugye, akinek az a ronda lánya van.

Glücksberg bólintott.

– Német – tűnődött Bogusławski –, az ilyenek úgy érzik, mindent meg kell tenniük a lengyelekért, hogy befogadtassák magukat.

– Akárcsak én – jegyezte meg Glücksberg szerényen.

– Ne haragudjon – morogta a Mester –, de kutyaszorítóban vagyok. Mennyi ennek a Siegmundnak a vagyona?

– Ezt hivatalos helyen jobban tudják – vélte Glücksberg.

– Mennyire saccolja?

– Olyan fontos? – csodálkozott Glücksberg.

– Elképzelhető – mondta Bogusławski tűnődve.

Glücksberg állát a tenyerébe fektetve hosszú percekig számolt magában.

– Hát – mondta –, ha elárvereznék, összejönne úgy százezer… de ez nem biztos, ne vegye készpénznek. Ebben a nyomda is benne van, a könyvei is, meg a háza.

– Jó – mondta Bogusławski –, hozzá viszem a darabokat.

Glücksberg a kéziratcsomóra tette a kezét.

– Nem fogja olcsóbban kinyomni – mondta –, és ő nem gyűjt előfizetőket.

– Nem baj – mondta Bogusławski eltökélten.

– Mester, legyen eszénél. Én minden ügynökömet mozgósítom, gyűjtsenek előfizetőket. Kiadhatjuk úgy, hogy Siegmund gépeivel nyomják, de az én költségemre… ha annyira ragaszkodik hozzá. Neki valóban olcsóbb a papírja… én pedig nem akarom csökkenteni a nyomdászaim bérét.

– Rendben van – mondta Bogusławski –, legalább nem kell cipelnem ezeket a fércműveket. De borzasztóan sürgős!

– Most hova rohan?

– Hát ahhoz a Siegmundhoz.

– A címére nem kíváncsi?

– Ja igen.

Glücksberg feldiktálta. Aztán azt mondta:

– Én azért majd beszélek közben egy-két kollégával… hátha valamelyikük…

Bogusławski vállat vont. Glücksberg nem értette. Aztán a búcsúzáskor még azt is megkérdezte, ismer-e a Mester egy Fiszer nevű színészt.

– Nem színész, de ismerem. Miért?

– Nem besúgó véletlenül?

– Nem – mondta Bogusławski határozottan. – Adja ki a darabját, érdekes.

– Csak azért kérdezem, mert fura, zavart figura… Úgy volt, hogy aláírja, amit én is… belefogalmazott pár mondatot… aztán mégse írta alá.

– Művész – mondta Bogusławski, és elsietett.

Siegmund úr túláradó, őszinte örömmel fogadta a Mestert, nyomban beszólította a feleségét és a lányát, nézzék csak, micsoda megtiszteltetés érte őket. A feleség pirospozsgás, derék termetű nőszemély volt, két fejjel magasabb és másfél csípővel szélesebb a férjénél, jobban beszélt nála lengyelül; Siegmund úr bizony csak törte a nyelvet, de lengyel kaftánban feszített. Már vagy negyven éve kiment a divatból, Bogusławski nem győzte csodálni. Ő csak a színpadon hordta hajdanán. A lány, Karolina, tejfehér képű, lágy húsú, lagymatag kisasszony volt, apró, buta szemekkel. Ha belemarkolnék a karjába, gondolta a Mester, ott maradna a nyoma. El fog hízni. Nem baj, azt én már nem érem meg.

A feleség és a lány hamar kiment, Siegmund úr pedig, értesülvén Bogusławski tervéről, nem győzte hangoztatni, mekkora boldogságforrás a számára, hogy a Mester éppen hozzá, őhozzá fordult. Dicsérte Glücksberg urat, aki zsidó létére olyan jó lengyellé tudott válni; bár minden zsidó az ő példáját követné.

Bogusławski áttért a németre, ettől Sigemund úr még jobban megindult. Lángoló szavakkal, bár Bogusławski számára érthetetlenül torz nyelvjárásban ecsetelte, mekkora élményt jelentett a számára a Mester utolérhetetlen játéka. A Mester szerepeiből és gesztusaiból idézett, a többségükre Bogusławski nem is emlékezett. Ó, ha a Mester véletlenül németnek születik, szásznak pontosabban, ma az egész világ hangos lenne a nevétől; de így sem történt tragédia, főképpen a lengyel nép szempontjából nem.

Bogusławski viszonzásképpen elmesélte, hogy ifjabb korában gyakran játszott németül, és Lvovban csaknem örökre német színész lett belőle; František Bulla nyomatékosan hívta, tartson vele Prágába, az ottani német színházba, és bizony csak a véletlenen múlott, hogy most nem Berlin vagy Bécs deszkáit tapodja.

– Én, kérem tisztelettel – mondta Siegmund úr –, láttam Ifflandot, láttam Döbbelint, de állítom, nyugodt lelkiismerettel, bár attól tartok, rajongásommal a Mestert untatni találnám: nekünk, varsóiaknak, az ön jelenléte jövőnkre nézve reményt keltőnek mutatkozik.

Bogusławski elmondta, hogy legközelebb Leart, Sault és Harpagont játssza, mire Siegmund úr biztosította, hogy családjával együtt a Mester valamennyi fellépését megtekintendi, mint eddig is mindig, valahányszor a Mester a művészetével a varsóiakat megörvendeztetni hajlandó volt.

Bogusławski reménykedve ment a színházba. Valami csak beüt, gondolta.

Új szenzációja volt a kocsmának: Zdanowicz visszatért. Ott ült a kocsmában, mintha el se tűnt volna. Előadott valami zavaros mesét, hogy örökségét kereskedelmi vállalkozásba fektette, amely balul ütött ki, de nem baj, legalább visszatérhetett a színházba, az az ő igazi otthona. Szidta a kereskedőket, az útonállókat, a rablókat, a tolvajokat, az uzsorásokat.

Helena Rutkowska ült oda a Mesterhez, a szeme ki volt sírva.

– Fiszer elment – mondta csöndesen.

– Fiszer? Hova?

– Párizsba.

– És mikor jön vissza?

Helena hallgatott és a szemét dörzsölte.

– Este nagyon várta a Mestert – mondta aztán.

– Engem? Hová?

– Hát őhozzá. Búcsúfogadást adott… majdnem mindenkit meghívott… de csak ketten voltunk ott, Czyże meg én. Húsz személyre való étel meg ital van abban az odúban, ahol lakott… ott fog rohadni az egész!

Bogusławski hallgatott.

– Nekem adta a könyveit… megőrzésre.

Helena most már leplezetlenül sírt.

– Minden tartozását megadta mindenkinek. Hajnalban indult a batár, ott már csak én voltam vele… nem vitt magával semmit… egyetlen öltözet ruhában ment el… És még az eső is esett!

Helena a tenyerébe temette az arcát.

– Miért olyan sík ez a vidék? – kérdezte kétségbeesve. – Látni, ahogy távolodik a postakocsi… egyre kisebb lesz, borzasztóan kicsi… és benne Fiszer apró lesz, még apróbb, legapróbb…

– Honnan volt útlevele? – kérdezte Bogusławski.

– Morawski szerezte. Mekkora lehet az a nyomorult útlevél, ha Fiszerből se látszik már semmi?!

Bogusławski megsimította Helena borzas, kemény szálú haját.

– Ne búsulj, kislányom – mondta –, örülj, hogy találkoztál vele.

Amikor a kocsmában megjelentek a csizmás férfiak, Zdanowicz kijelentette, hogy felhagy a bohóckodással, ezentúl csak tragikus szerepekben lép fel, Osińskival már meg van beszélve.

Bogusławski az öltözőjében, ahol immár nem zavarhatta senki, leveleket írt. Az egyikben megfenyegette Osińskit, hogy ha nem kezdheti azonnal próbálni a Fösvény-t, lemond az igazgató tanácsban viselt tagságáról, és „kiteregeti a szennyest”. Egy másik levelet Siegmund úrhoz írt: felajánlotta, hogy szabad idejében, természetesen ingyen, leckéket ad Karolina kisasszonynak lengyel irodalomból. A harmadik levelet Rożnieckinak szánta; beszámolt volna benne, hogy a színházban rossz a hangulat, idegenek jelentek meg, s ez nem lesz jó hatással az előadásokra. Jó vicc lett volna, de aztán nem küldte el.

Este otthon a darabjait rendezgette, hogy a következő köteteket minél előbb elvihesse Glücksberghez. Lent ücsörgött a konyhában, ott jó meleg volt, a szobában már nem volt mivel fűteni. Marianna mosott; Bogusławski megállapította, hogy elképesztően öreg.

– Reggel tiszta inget akartam felvenni – szólalt meg –, mindegyik mocskos volt.

Marianna nem válaszolt, nem nézett fel a dézsából.

– Nem hallod?

– De hallom.

– Az ember legalább ennyit elvárhatna – mondta Bogusławski, és egyre dühösebb lett. – Minden csupa kosz. Nekem dolgoznom kell, és közben a legelemibb feltételek sincsenek meg hozzá!

– Mit akarsz? – kérdezte Marianna, és fájó derekát tapogatva felegyenesedett.

– Elegem van belőled – mondta Bogusławski. – Most mit nézel, mint egy szent? Úgy teszel, mintha mindent neked köszönhetnék. Pedig ha nem akaszkodsz a nyakamba, esküszöm, vittem volna valamire!

Marianna sírva fakadt.

– Most bőg – állapította meg Bogusławski. – Ilyenkor bőg. Ahelyett, hogy kimosná egyszer az ingemet.

– Azt akarod, hogy elmenjek? – kérdezte Marianna szipogva.

– Azt – felelte Bogusławski, és felment a szobába.

Pár perc múlva Marianna is felment, úgy tett, mint aki összepakolja a holmiját. Bogusławski nézte, Marianna kénytelen volt valóban összecsomagolni. Lassan csomagolt, bizonytalanul, de előbb-utóbb készen lett. Marianna bekötötte a zsák száját, ráült, és halkan sírdogált.

– Veled éltem le az életemet – szólalt meg Bogusławski a gyertya mögül. – Iszonyatos.

Marianna elment. Bogusławski végigjárta a házat, és a Mariannára emlékeztető, ottfelejtett holmikat, a zsákból kimaradt ruhákat és piperetárgyakat bedobálta a kályhába, és meggyújtotta őket. Legalább meleg lesz.

Másnap elment Sołtykhoz, a várnagy ezúttal fogadta. Bogusławski nyolcvanezer zlotyt kért tőle. Sołtyk elképedt, sokáig hallgatott, majd közölte, hogy nincs készpénze. Bogusławski bólintott és elment. Az öltözőjében levelet írt Rożnieckinak és pár kihagyástól eltekintve leírta Sołtykkal folytatott korábbi beszélgetéseit. A kocsmában evett valamit, aztán hazament, sokáig próbálgatta a tükör előtt a ruháit, és úgy találta, hogy a megjelenése még mindig kitűnő.

Késő délután állított be Siegmundékhoz. A feleség nyitott ajtót, a Mestert meglátva elpirult és dadogott valamit. Bogusławski benyomult a szobába, ahol is Siegmund úr és Karolina kisasszony felpattant. Bogusławski kezet csókolt a kisasszonynak, aki vérvörösen kiszaladt.

– Siegmund úr – mondta a zavartan mosolygó nyomdásznak –, van szerencsém megkérni a kedves lánya kezét.

Siegmundné felsikoltott, és a lánya után szaladt.

Siegmund nem tudott szólni, a kezével mutogatott a székre. Bogusławski kihúzott derékkal ült, lábait keresztbe vetette, balját a szék támlájára helyezte, királyi volt.

Előadta, hogy még nincs hatvanéves; nevetett, hogy Siegmund láthassa ép fogait; van egy háza, amely sokat ér, a színházban az igazgató tanács tagja; jutalomjátékaiért igen nagy összeget fog kapni ebben az évadban; pártfogói a legmagasabb körökből kerültek ki; mindenekelőtt pedig szerelmes. Szerelme, talán, s remélhetőleg, az utolsó fellángolás az életében, és szörnyű csapás érné, ha a sors megfosztaná a beteljesüléstől.

Żółkowski csuklott a röhögéstől, amikor a Mester előadta neki a megtisztelve és rémülten hebegő Siegmund urat.

– És tényleg leverte a vázát az asztalról? – kérdezte levegő után kapkodva.

– Tényleg – mondta Bogusławski. – He-he-hebegett, ha-ha-hadonászott, és egyszerre puff. Mondom, egyszerre puff.

Żółkowski alig tudott magához térni.

– És a nők tényleg átöltöztek?

– Át – bólintott a Mester.

Siegmundné és Karolina valóban átöltözött a másik szobában, bár mire kikenve-kifenve megjelentek, a Mester már búcsúzásként rázogatta a derék nyomdász kezét, és éppen azt mesélte, hogyan fogott ő kezet ugyanígy, ugyanezzel a kezével magával a nagy Napóleonnal.

– Ugyanezzel a kezével! – visította Żółkowski.

– Holnap elmégy hozzájuk – jelentette ki a Mester –, te leszel a hadsegédem.

– Le is teperem a leányzót, ha kívánja a Mester – mondta Żółkowski szolgálatkészen. – Egyébként, nem tudom, érdekli-e a Mestert, Ledóchowska mindenkinek elpanaszolta, hogy a Mester kirúgta a nagynénjét.

Bogusławski vállat vont.

– Tudod, Alojzy – mondta –, ha Mariannának lenne százezer zlotyja, esküszöm, hogy elvenném feleségül.

– Ugyanazzal a kezével – böffent ki Żółkowskiból megint a nevetés.

Másnap ő ébresztette az ágyában heverő Bogusławskit.

– Voltam náluk – mondta diadalmasan –, mindent bevettek.

– Mit mondtál nekik?

– Előadtam, hogy a Mester napok óta búskomor, sem eszik, sem iszik, csak Karolináról mesél.

– Te hülye, nem azt kértem, hogy igazat mondj!

– Hehe – mondta Żółkowski. – A nej ragyogott, a nyomdászocska álmélkodott, a kisasszonyka, ronda egy teremtés, gratulálok, kiszaladt. Aztán megvendégeltek.

– Sokat ittál?

– Hát…

Żółkowski pironkodott egy sort.

– Na, meséld el részletesen.

– A Mester lelki alkatát elemeztem, utólagos engedelmével. Hogy a Mester kevéssé lobbanékony, de ha egyszer fellobbant, hát többé nem alszik ki magától. Ha egyszer a fejébe vett valamit, satöbbi. Ecseteltem feddhetetlen előéletét, megnyugtattam őket, hogy a Mester zabigyerekei már felnőttek és szárnyukra bocsátvák, és nem támaszthatnak követelést, különben is, a Mester élete nagy célja, hogy egyszer törvényes kereteken belül nemzzen törvényes utódokat. Mert a Mester életideálja a nyugodt, békés, keresztényi családi élet, a ropogó kandalló, rajta egy doromboló cicával, meg egy takaros, tiszta kis feleség, és a Mester, zum Trutz minden ellenkező híresztelés, a hivatalnoki életforma bajnoka. Aztán mondtam egy-két negatívumot, nehogy túlságosan lelkesedjenek.

– Mit mondtál, te sátán?

– Hogy a Mester kíméletlen a munkában, és csak diktatórikusan képes szervezni és rendezni.

– Ez jó, ezt imádják a németek.

– Azt is megemlítettem, hogy a Mester nagy tragikus színész, bár komikusnak csak másodrendű.

– Ez nem igaz! – háborodott fel Bogusławski.

– Nem baj; látták, hogy nem vagyok elfogult.

– Te leszel a tanúm, Alojzy.

Bogusławski aztán kölcsönkért Żółkowskitól.

– A hozományból megadom – ígérte.

Amikor egyedül maradt, nekifogott szerelmes levelet fogalmazni. Megjelent előtte a német lány puha, túl fehér húsa, vöröses szeplői, émelygés fogta el. Különben sem volt rendben a gyomra, olykor hőhullámok lepték el, és zúgott a füle. Kínlódott a levéllel vagy fél órát, akkor előszedett néhány ócska francia és német darabot, és kimásolta a megfelelő passzusokat.

Aztán dideregve üldögélt, több réteg takaró alatt. Pár nap múlva Osiński megindítja a pert, erről Siegmundék is tudomást szerezhetnek, és fuccs a házasságnak. Haladékot kellene szereznie.

Járkált egy sort, a kezeit lehelgette. Gondolattalanul bámult kifelé az ablakon, amikor észrevette Siegmund urat és nejét, akik a kerítésen túlról szemrevételezték a házát. Bogusławski felröhögött, és addig figyelte őket a függöny fedezékéből, amíg az asszony el nem vonszolta a lelkesen gesztikuláló nyomdászt a karjába csimpaszkodva.

Délben a jónevű Zabellewicz doktorhoz indult. Eltökélte, hogy a Zółkowskitól kapott pénz felét megtartja udvarlási célokra, de belépéskor az egészet a fiatal, világfias doktor markába nyomta. Az a sejtése támadt, hogy a doktor megérezné a zsebében lapuló összeget, és dühében félrekezelné.

Zabellewicz csak a fejét csóválta elégedetlenül az előző doktorok sarlatánsága hallatán. Megvizsgálta, megkopogtatta, aztán adott neki valamilyen port, nem szürke volt, hanem barna. Pár hét múlva pompásan fog hallani a Mester. Bogusławski az időnként rátörő gyöngeségre is panaszkodott. Zabellewicz kifejezte meggyőződését, hogy az izgalmaktól van.

– Még húsz évig játszhat, Mester, túl fog élni valamennyiünket.

Bogusławski természetesnek érezte, hogy a nála jóval fiatalabb orvos búcsúzóul hátba veregeti.

Húsz év, gondolta, milyen nagy idő. Elélni nyolcvan évig. De ha Plerschnek sikerült, meg lehet próbálni.

A kocsmában harapott valamit. Kevesen voltak bent, Zdanowicz odaült hozzá, és elpanaszolta: mintha a többiek nem lennének hozzá őszinték, mit tegyen?

– Hja, fiam – mondta Bogusławski teli szájjal –, nem léphetsz kétszer ugyanabba a színházba.

Zdanowicz körülnézett, aztán megsúgta, hogy elvitték Cieślakot, a szabót, és Malecińskit, a másodhegedűst.

– Ne mondd. Miért?

– Jakobinusok voltak.

Bogusławski rágott.

– Furcsa – ingatta a fejét Zdanowicz –, Cieślaknak soha egy szavát se lehetett hallani, szegény volt, mint a templom egere, Malecińskiról meg mindenki tudta, hogy lánykereskedő. Hogy ezek hogyan kerültek össze?!

Zdanowicz ott üldögélt még egy ideig, aztán elment.

Később Plersch ült Bogusławskihoz.

Hallgattak, teát iszogattak.

– Nem kár értünk – szólalt meg Plersch. – És örülök, hogy nem érem meg, ami jön.

Bogusławski elmosolyodott.

– Valaha – mondta Plersch – úgy éreztem, még a száz évet megélt hullákkal szemben is előnyben vagyok, mert ők már nem élnek, én viszont igen. Ma már nem hiszek ebben. Talán csak egy idő van, az élet ideje.

– Valakitől hallottam egyszer – mondta Bogusławski –, hogy a sorstól nem hosszú ifjúságot, hanem hosszú öregséget kell kérni.

– Ez igaz! – mondta Plersch bácsi vidoran –, nem tőlem hallottad?

Bautz úr még egy teát hozott nekik.

– A múlt század végén – mondta Plersch –, de lehet, hogy a közepe táján, egy gróf vagy herceg… itt van a nyelvemen a neve…

– Mindegy.

– De, de, hiszen tudom a nevét… a fene egye meg!

– Szóval?

– Felfogadott egy orvost azzal, hogy ha százéves koráig életben tartja, a doktor kap egymilliót. Aztán kilencvenkilenc és fél éves korában meghalt. Képzeld a doktor képét!

– Zsugoriak ezek az arisztokraták – ingatta a fejét Bogusławski. – Neked is emlékezned kell rá, a doki ott esett el Kelet-Poroszországban, valamelyik háborúban… na!

– Hagyd a fenébe.

Plersch szomorúan rázta a fejét.

– Minden kimegy a fejemből. Már a magam életére sem emlékszem. Én vagyok a saját hálátlan utókorom.

– Igen – mondta Bogusławski. – Igen.

– Talán nem volna szabad megöregedni – vélte Plersch és előadta a betegségeit.

Bogusławski is ezt tette.

– Harminc év fölött mindenkit ki kellene irtani – mondta aztán Plersch. – Valamennyiünk közül Niemcewicz él majd a legtovább.

– Lehet – mondta Bogusławski –, a hiú és önző emberek sokáig húzzák.

– Azok sokáig – mondta Plersch és kortyolt a teából. – De Niemcewicznél más a helyzet. Neki életcélja van. Amikor bevitték a Péter-Pál erődbe, három napig egy fal előtt kellett állnia, a falnak fordulva; ha elájult, fellocsolták, és nem adtak neki inni. És a fal előtt állva egyszerre látomása támadt, gyönyörű kertet látott, repkénnyel befuttatott verandát, és időnként egy szép nő lépett hozzá, és valami csodálatos itallal kínálta. Zöldeskék, áttetsző ital volt, az íze egészen különös, kissé kesernyés… Mint az árnyak a kertben. Amikor kiszabadult, megpróbálta kikeverni azt az italt, amit akkor álmodott. Azóta is próbálkozik. Nemrég találkoztam vele, azt mondta, már egészen közel jár hozzá, de még mindig nincs meg. Nem fog meghalni addig, amig ki nem keveri magának.

– Ezt nekem sose mesélte – mondta Bogusławski.

– Persze – bólintott Plersch –, veled kevés ember őszinte.

Tűnődve kortyolgatták a teájukat.

– Nagy dolog a látomás – mondta Bogusławski, és elhallgatott.

– Az – mondta Plersch.

Megint hallgattak.

– Minden összefolyik – mondta Bogusławski –, jelenések jönnek…

– Ilyen – bólintott Plersch.

– Fény.

– Igen.

Itták a teát.

– Van egy csomó emlékem – mondta Plersch –, amelyről képtelen vagyok eldönteni, álmodtam-e, vagy valóban megéltem. Azt hiszem, most már mindegy. Emlék lett így is, úgy is. Amit éltem, vagy amit csak akartam.

Bogusławski mosolygott.

– Érdekes dolog a hiúság – vetett föl új témát Plersch –, az elég sokáig megmarad. Bánt, hogy Canaletto vásznai megmaradnak, a varsói festményei… pontosak és hűek a részletek, de valamennyin derűs napfény van, és ettől engem még ma is megüt a guta. Azt fogják hinni, hogy ebben a derűs, bájos városkában öröm volt élni. Holott itt mindig köd volt és eső. A kurva Canaletto!

– Miért nem festetted meg a másik Varsót?

– Tényleg, miért nem? – kérdezte vidoran Plersch. – Talán nem jutott az eszembe.

Jót nevetett a saját viccén.

– Á, én már a megfestetlen képeimet is az életművembe sorolom. Amit csináltam, úgyis elégették, összetépték, összetörték… a Zaluski-könyvtárban levőket például… az én szobraimat is kilóra adták el a Sapieha-gyűjteményből… én már akármit bevehetek az életművembe.

Bogusławski bólogatott.

– Mondd, te fel fogsz támadni? – kérdezte Plersch. – Mert én úgy döntöttem, hogy nem. Elég volt egyszer. Másodszor halálra unnám magam. És mi még jókor születtünk. De ezek itt?

A kocsmában üldögélők felé intett a fejével.

– Ezeknek már az se lesz meg, ami nekünk megvolt. Ezek már nem tudnak ráérősen bámészkodni a világban. Valami űzi őket. Ezeknek, uramisten, gondolataik vannak! Ezek folyton gondolkoznak! Ezek barlanglakók, a saját koponyájukba menekültek vissza! Ezek már nem láthatják, hogy a koponyájukon túl is van valami! Ezek már sose lesznek igazán. Mi még voltunk. Ettől valami angyali béke száll meg, és nem tudom igazán sajnálni, hogy nem lett belőlem egy Lampi vagy egy Canova.

– Persze – mondta Bogusławski –, ezzel kárpótolod magad. Nem akarsz félni a haláltól.

– Nem tudom – mondta Plersch. – Most például nem félek. Mintha napok óta itt üldögélnénk, békésen teáznánk, és ez így menne örökké.

– Ühüm – mondta Bogusławski. – Szoktál imádkozni?

– Nem tudom – vallotta be Plersch. – Néha motyogok magamban, megfigyeltem. És lehet, hogy valakihez imádkozom. De nem vagyok benne biztos.

Bogusławski bólintott:

– Főleg az éjszaka nehéz – mondta.

– Az – hagyta helyben Plersch.

A teát kavargatta. Bogusławski nézte a festő kezeit. Erős, eres, bütykös kéz, még mindig ügyesen forgatja az ecsetet. Fel nem fogható, hogy egy ilyen kéz megszűnhet.

– Mondd csak – szólalt meg Plersch –, tulajdonképpen mi történt velünk?

– Nem tudom – nyugtatta meg Bogusławski.

Aztán azt mondta:

– Megnősülök.

– Helyes – mondta Plersch.

– Légy a tanúm.

– Mikor lesz az esküvő?

– Néhány hét múlva.

Plersch eltűnődött.

– Igyekezz vele – tanácsolta.

Álomszerűen összefolyó, furcsa napok jöttek. Bogusławskit mindössze egy pletyka vidította fel átmenetileg: Wyszkowskit, a belügyi titkárt, az Ikszek egyik oszlopos tagját tévedésből lefogták. A fáma úgy szólt, hogy ment az utcán, odaléptek hozzá, és begyömöszölték egy kocsiba. Egyes verziók szerint a csendőrségen meg is verték. Amikor Wyszkowski azt kiabálta volna, hogy ő belügyi titkár, röhögtek, és még egyszer elverték. Állítólag csak két nap múlva tűnt fel a hiánya, akkor kezdték kutatni, hova lett. Úgy hírlett, Mostowski személyesen ment be érte a csendőrség pincéjébe; Wyszkowski hasznavehetetlenné vált, suttogták a kocsmában.

Bogusławski elveszítette az időérzékét; feküdt az ágyban összes takarójába burkolózva, és elképzelte, hogy Osińskit erre vagy arra kényszeríti ilyen vagy olyan eszközökkel. Kiharcolja, hogy felléphessen operákban. Kiharcolja, hogy Osiński elengedje a tartozást. Osiński azt követeli majd, hogy vegye vissza Mariannát; ő visszaveszi, cserében pedig elmarad a per. Megfenyegeti Osińskit, hogy elviteti, akár Wyszkowskit, tévedésből. Közben jól megmondja a véleményét Osińskinak: sose értette a színházat, egymás alá írt egy csomó hasonló hangzású szót, nagy kínnal szótagokat számlált az ujjain, és azt képzelte, hogy ez a művészet.

Amikor a színházban meglátta a Fösvény szereposztását, és Harpagon mellett a nevét, meg se lepődött az első pillanatban. Osiński kénytelen volt engedni a zsarolásainak. Elég lassan fogta fel, hogy valóban játszani fog. Nagyot rikkantott, és kirohant a színházból, Nacewicz háza felé sietett, míg eszébe nem jutott, hogy hiszen Marianna ott húzta meg magát, oda ő most nem mehet. Állt az utcán, és Mariannát szidta, aki már azt is elveszi tőle, hogy vele és Anielával örülhessen a győzelemnek.

Szintén Marianna volt az oka, hogy nem mehetett Ledóchowskához. Persze úgyis azzal a hülye Werowskival találná. És ha nem ül a szoknyája mellett, még rosszabb, Trusia jön majd Rożnieckival.

Miért nem öreg és bölcs ez a Karolina? Miért nem oszthatja meg a menyasszonyával örömét és bánatát? Miért kell alakoskodnia? Miért kell a hülye Siegmundéknál kínnal-keservvel visszatartani a recsegő szellentéseit?

De hát ez a Karolina valamiért fiatal és buta, nem vetkőzhet le előtte meztelenre nyugodtan, és valamiért el kell vennie feleségül.

Visszament a színházba, hátha ott találja Plerschet, elviszi valahová, és leisszák magukat.

A kocsmában azt mondták, hogy Plersch hazament. Bogusławski leballagott Mariensztatba, ott lakott Plersch egy pici manzárdban évtizedek óta egyedül. Bogusławski egy időben elég gyakran megfordult nála, főleg díszletek és jelmezek ügyében, barátságot valahogy nem kötöttek, bár kölcsönösen kedvelték egymást. Bogusławski a lelke mélyén kicsit megvetette a kismestereket, és Plersch hajlamos volt belefeledkezni az apró, jelentéktelen részletekbe.

Volt idő, gondolta Bogusławski csodálkozva, amikor azt hittem, vannak jelentős részletek is.

Plersch háza előtt sokan álltak, vénasszonyok sipákoltak, gyerekek bámészkodtak, apróságok bőgtek. Bogusławski balsejtelmekkel eltelve megállt, aztán mégis közelebb kényszerítette magát. A locsogásból kiderült, hogy meghalt valaki.

– Már elvitték – mondta az egyik vénasszony a jövevénynek kéretlenül, orrából hosszú szőrök lógtak –, olyan volt, mintha aludna.

– Reggel még semmi baja se volt – mondta egy másik vénasszony.

– Istentelen ember volt – sipította egy csúnya fiatal nő –, de meg is verte az isten, isten nyugosztalja.

A fiatalasszony elfordult, Bogusławski észrevette, hogy terhes.

– Ilyen fiatalon – mondta egy kövér férfi –, ilyen fiatalon!

Bogusławski felfelé kaptatott a dombra. Ha fiatal volt, mégse Plersch halt meg. De azért most már nem ment föl hozzá. Olyan különös volt a kocsmában, a homlokára volt írva a jel.

Hülyeség, gondolta Bogusławski. Holnap a színházban elmondja neki, és Plersch jót fog nevetni.

El kellene menni Siegmundékhoz, nehogy azt higgyék, meggondolta magát.

Hazament. Volt még egy kis fa a kamrában, felvágta. Nagyon hamar kifáradt, lihegett, a szíve gyorsan vert, és sokáig nem akart megnyugodni. Aztán befűtött a konyhában, és ült, ült a gyertyafénynél. Marianna ottfelejtett apró tükrében nézegette az arcát, kemény, férfias képet vágott. Eljátszotta, hogyan állít be másnap Siegmundékhoz ruganyosan, frissen, simára borotválva, és igenis elveszi Karolinát feleségül, igenis ingyen adatja ki a műveit, igenis a nyomdász apósa fogja kifizetni a tartozását, és mindennap fel fog lépni a színházban. A másik Bogusławskit, akitől időközben nem tudott megszabadulni, aki gyönge volt és ártalmatlan, gúnyos mosollyal kikergette a tükörből.

Úgy feküdt le, mintha színpadi kellék volna az ágya, ő pedig valamilyen szerep szerint egyenesítené ki a derekát.

Éjszaka izzadtan riadt fel, felült és a szíve kalapálását hallgatta. Lassan magához tért, mélyeket lélegzett és a pulzusát tapogatta: már lassúbb, már lassúbb, hajtogatta magában. Szörnyű dolgokat álmodott, valamit az anyjával, sötét képek kavarogtak még a fejében, de a részletekre nem tudott visszaemlékezni. Pedig láttam az anyámat, morogta félhangosan, ennek örülni kéne.

Felkelt, felöltözött, a konyhában ücsörgött megint, és egy megkezdett vodkásüvegből iszogatott. A gyertya most színtelenebb volt, mint szerette volna, a halvány körön kívül nagy sötétség tátotta rá a száját. Hogy elűzze, operaáriákat énekelt hangosan, sokáig.

Hajnaltájban mászott vissza az ágyba, de nem feküdt le: hátát a támlának vetette, hogy legalább arról az oldalról védve legyen, ha jön a halál, és megtámadja.

Délben ébredt, kínzó fejfájással. Bement a színházba ebédelni. Azzal fogadták, hogy Plersch két órája meghalt. Bogusławski vállat vont.

– Elég öreg volt már – mondta.

Teát rendelt, de mielőtt beleivott volna, bement a nézőtérre. A kortina nem volt felhúzva. Milyen szerencse, gondolta. Felsóhajtott. Most hálaimát kellene rebegni. A kortinán ott volt a felirat: „Regit dictis animos et pectora mulcet.” Plersch pingálta oda. Ennyi maradt utána, és ezt is Vergilius írta.

Mégis Żółkowski lesz a tanúja.

Visszament a kocsmába és a teát hörpölte. Hozták a Gazetá-t: megint volt benne színikritika, X. úr feltámadt. De nem a Nemzeti Színházról írt, hanem a Pétervárról érkezett francia trupp előadásairól, amelyeket a Brühl palotában tartottak. Monvel, Marivaux, De Lesseur és Pigault-Lebrun komédiáit játszották, X. úr alaposan helybenhagyta őket, és azt írta: ebből a társulatból egyetlen színésznő sem képes versenyezni Dmuszewskával, Ledóchowskával vagy Aszpergerowával.

Plersch temetésére és koszorújára gyűjtöttek, Bogusławski nem adott pénzt, de készségét nyilvánította, hogy a sírnál gyászbeszédet mond. Kiderült azonban, hogy Malinowski is, Wolski is írt egyet-egyet, és már be is nyújtották Unicki úrnak, aki majd továbbítja a cenzúrára. Mert rendelet jött, hogy a gyászbeszédeket is cenzúráztatni kell. Közben Aszperger jött a kocsmába, és tízoldalas művet rakott le az asztalra, az is gyászbeszéd volt. A jelenlevők kritikáját kérte, hogy még javíthasson a szövegen, mielőtt benyújtja.

Rutkowski úgy vélte, hogy az ügyben össze kellene hívni az igazgató tanácsot. Később megjelent Unicki, és sajnálattal közölte, hogy nincs módjukban elfogadni a gyászbeszédeket: a rendelkezés értelmében csak meghatározott szavak szerepelhetnek benne, ezeket a cenzúrán nyilvántartják, és a cenzúrán fogalmazzák meg a színház egész társulatának végső búcsúját.

– Osiński úrnak az a kérése – jelentette be –, hogy a beszédet Rutkowski képviselőjelölt úr olvassa fel a sírnál.

Legalább nem kell kimennem a temetésre, gondolta Bogusławski. Örült, hogy nem kell tartania a megfázástól.

Nem is lesz ideje, kezdődnek a Fösvény próbái.

Nyújtózott egyet az asztalnál, aztán megrázta magát.

Megbeszélte néhány zenésszel, hogy este adjanak szerenádot Karolina kisasszonynak. Fél órát vitatkozott, amíg húsz százalékot sikerült lefaragnia a fagottos Czyże által kért összegből. Nem volt nagy a különbség, de Bogusławski örült a sikernek. Aztán megint Żółkowskitól kért kölcsön a továbbiakra.

Szymanowski ruhái közül kiválasztott magának egy pompás frakkot, felpróbálta, jól festett benne. Szerencse, hogy Szymanowski is magas és sovány. Ha nem őrül meg, visszakapja.

A jelmeztárból meghatározatlan időre kölcsönvett egy szép női estélyi ruhát és régi Gazetá-kba csavarva kicsempészte a színházból.

Karolina el volt bűvölve. Az anyja hebegett. Siegmund rákvörös lett. Bogusławski kijelentette, hogy az ő felesége csakis a legfinomabb ruhákban járhat, mert fogadásokon és premiereken kell tündökölnie.

Bocsánatért esedezett, hogy pár napig nem tehette tiszteletét, de lefoglalták a színház ügyei: szerepére készül.

– Ó – mondta erre Siegmund úr.

– Harpagon – mondta a Mester.

– Ó – mondta Siegmund.

Bogusławski felettébb titokzatos dolgokba avatta be a Siegmund családot: kulisszatitkokba. Hogyan készül egy színész a szerepére. Mi van a kulisszák és a paloták kerítése mögött. Bizony, fantasztikus világ. Arisztokraták, hercegek, grófok, színészek, zenészek, művészek. Csodálatos világ. Bogusławski tündökölt, csodás meséket agyalt ki, képzeletét elragadta az általa festett nagy élet, amelynek nem voltak árnyoldalai. Plerschről is kiagyalt bájos történetkéket. Leírta néhány képét; hogy azokat nem Plersch festette, csak könnyített a dolgán.

Ott maradt a szerény vacsorára. Lassan evett és sokat beszélt; végre megszólalt a szerenád. Bogusławski a nyitott ablakba állt, vezényelt az alant didergő zenészeknek, majd a kíséretükkel áriákat énekelt. Bámész kupecek, hivatalnokok és kézművesek futottak össze a Siegmund ház elé, a nyomdász Bogusławski hóna alatt feszített az ablakban, és boldogságának nem volt határa.

A zenészek távozása után Bogusławski a szűk családi körben németül énekelt Mozartot, majd előadott pár monológot Schröder Shakespeare-átirataiból. Fantastisch, hajtogatta Siegmund. Bogusławski kijelentette, hogy Schröder a legnagyobb drámaíró a világon, s talán nem véletlen, hogy németnek született. Siegmund tiltakozott: azért a lengyel drámaírók sem utolsók.

Éjféltájban Bogusławski szedelőzködni kezdett, ám kedvetlenül: rá volt írva a képére, hogy fáj elszakadnia a bensőséges hangulattól, a kedves családtól. Siegmundné marasztalta, Siegmund pedig felajánlotta, hogy a Mester aludjon náluk, nagy megtiszteltetésnek venné. Bogusławski szabadkozott, hova is gondolnak, nem akar kényelmetlenséget okozni, különben sem illendő, mit szólnak a szomszédok, a város, hogy ő, esküvő előtt! Aztán váratlanul elfogadta a marasztalást. Siegmund elképedt, erre nem számított. Karolina kiszaladt, majd kisvártatva az estélyi ruhába öltözve tért vissza, a Mester el volt ragadtatva. Az anya addig új ágyneműt húzott. Siegmund a bortól és az álmosságtól kóvályogva előhozta a kamrából a maradékot, Bogusławski felfalta.

Biztosította Siegmund urat, hogy az ő szándékai a lehető legtisztábbak, és mégis inkább elmegy, mert ő Karolinát nemcsak szereti, de a legmélyebben tiszteli is, és nem akar olyan színben feltűnni. Siegmund kijelentette, hogy a Mester akkor is szívesen látott vendég volna a házában mindig és bármeddig, ha történetesen nem fűznék össze őket rokoni szálak.

Bogusławski az ágyazás végeztével azonnal jó éjt kívánt, és bevette magát a számára felajánlott szobába.

– Was für ein echter Chevalier – hallotta Siegmundné dörmögő hangját.

Gyorsan levetkőzött, és bebújt az ágyba. Nagyon hitt benne, hogy a kísértetek otthon keresik, és nem találnak el Siegmund úr házába. Jól kifogtam rajtuk, gondolta kuncogva, és annyira hitte, hogy az idegen ágyban semmi baj sem érheti, hogy hamarosan elaludt.

Álmában vallatták valakik. Ő szívesen felelt volna mindenre, de a kérdéseket rosszul hallotta, és vallatói nem voltak hajlandók megismételni őket. Egyre fenyegetőbbé váltak, aztán, ez volt a legrosszabb az egészben, váratlanul kinevették. Csuromvizesen ébredt.

Visszautasította a reggelit, és rohant a színházba próbálni.

Frissen és táncos léptekkel sietett a próbaterembe, szívélyesen és magabiztosan üdvözölte a színészeket. Aztán csönd lett, Kudlicz beszélni kezdett: nagyon rövid az idő a bemutatóig, mindenki sürgősen tanulja meg a szerepét, és bolondozzon minél többet, hogy a közönség betegre röhögje magát.

Bogusławski értetlenül nézett Dmuszewskira, aki lehorgasztott fejjel hallgatta Kudlicz szavait.

– Mi az – szólalt meg Bogusławski –, Kudlicz rendezi a darabot?

– Igen – mondta Kudlicz kurtán.

– Úgy volt kiírva, hogy Dmuszewski a rendező.

– Úgy volt – mondta Kudlicz. – Most másképp van.

A hülye Dmuszewski, káromkodott magában a Mester, hagyta, hogy megfúrják, pedig ki lehetett volna védeni. Miért gyönge mindenki a döntő pillanatokban?!

– Jól van, fiam – biccentett Kudlicz felé –, lássuk, mit tanultál az Ikszektől.

Kuncogás. Kudlicz sötéten nézte őket. Aztán megszólalt, ismét a szereptanulás fontosságára hívta fel a figyelmet, majd bejelentette, hogy mindenki örömére Osiński úr Párizsból hozat díszleteket.

– Nem ezen múlik – kotyogott közbe Bogusławski, majd a szájára ütött.

Kudlicz kénytelen volt megvárni a nevetés végét.

Aztán a rendező elmondta, hogy most azért vannak egy kicsit kevesen, mert Eliz szerepét még nem lehetett kiosztani, minthogy Dmuszewska asszony, szóval, Dmuszewska asszonynak az orvos pihenést írt elő. Aszpergerowát kérték fel helyette, de ő nem akarja eljátszani, mint mondta, Dmuszewska levetett szerepeit.

Bogusławski a fogát szívta. Ekkora barmot, mint ez a Dmuszewski, csak egy kicsit kellett volna a sarkára állnia, és most ő rendezhetné a darabot. Vagyis én, gondolta a Mester.

– Ki lesz akkor a szeretőm? – kérdezte Malinowski.

– Ledóchowskára is gondoltunk – mondta Kudlicz kelletlenül –, de ő a másik darabban kapott főszerepet… Osiński úr maga rendezi.

Csodálkozás. Kérdezősködés, mi az a darab. Feliński írta, mondta Kudlicz. Az meg kicsoda?

– Csak nem az, aki az Isten óvd meg a királyt írta? – kérdezte Bogusławski.

– Az – felelte Kudlicz tömören.

– Jézusom – kapott a fejéhez Bogusławski széles mozdulattal.

A teátrális gesztus hatásába Malinowski, nem éppen kollégiálisan, belebeszélt: Ledóchowska úgyis öreg hozzá, neki csak fiatal nő játszhatja a darabbeli szeretőjét.

Kudlicz zordan felszólította őket, olvassák össze a darabot.

Nekifogtak. Eliz szerepét Wąsikowski betűzgette a súgópéldányról.

Olvastak mechanikusan, Kudlicz nem állította le őket, és nem magyarázott senkinek semmit. Így jutottak a negyedik jelenetig, amikor Bogusławski-Harpagon közli fiával, Dmuszewski-Cléante-tal, hogy feleségül óhajtja venni Mariannát (aki egyébként évtizedekkel fiatalabb nála, és a fia szeretője). Bogusławski felolvasta a szöveget és várta, hogy belépjen Dmuszewski, de csönd volt. Bogusławski felnézett. A többiek lehajtott fejjel, hangtalanul röhögtek. Csak Dmuszewski nem nevetett, a többieket bámulta szomorúan.

Bogusławski fegyelmezte magát, majd ártatlanul megkérdezte:

– Mi van?

Malinowskiból kipukkadt a röhögés. A többiek felszabadultan csatlakoztak hozzá.

– Örülök – jelentette ki Bogusławski hálásan –, hogy máris ekkora a sikerem.

A röhögés nem maradt abba.

– Talán folytassuk – javasolta a Mester.

Dmuszewski belefogott a monológjába, de a többiek közbeböfögtek, végül még ő is vihogni kezdett.

– Én a helyedben – mondta Bogusławski Kudlicznak atyaian – valamivel nagyobb fegyelmet tartanék.

Kudlicz maga elé bámult.

– Most úgy teszel, mintha gondolkoznál? – érdeklődött Bogusławski.

– Hagyjátok már abba – mondta a többieknek Helena Rutkowska idegesen és szégyenkezve.

– Attól tartok – mondta Kudlicz, kicsengetve szép, férfias baritonját –, hogy a közönség hasonlóan fog reagálni.

– Mármint?

– Nevetni fognak.

– Hála istennek – mondta Bogusławski –, hiszen ez a célunk.

– De nem Harpagont fogják kinevetni.

– Hanem kicsodát? – kérdezte a Mester.

Csönd volt, Kudlicz válaszát várták. Kudlicz kissé körülményesen mondta:

– Mindenki ismeri a varsói pletykákat…

– Ja – mondta Bogusławski –, azokat én is ismerem. Bizonyos dolgokba be vagyok avatva, hogy úgy mondjam. De hát mi köze Harpagonnak az én szeretve tisztelt magánszemélyemhez, kérdem én? És ha van, kérlek, hátha én önmagamat óhajtom parodizálni a szerepben? Jogom van megtenni. Van jogom, vagy nincs?

– A közönség – mondta Kudlicz – egyik színészünkön fog nevetni, és ez káros.

– Én vállalom – mondta Bogusławski –, olvassuk tovább.

Már senki sem nevetett, Dmuszewski belefogott a szövegébe, Kudlicz azonban félbeszakította.

– Ezt alaposabban meg kell vitatnunk. Żółkowski már játszotta a szerepet, sikerrel… rajta nem röhögött senki.

– Ha így volt, elég baj – mondta Bogusławski. – Rajtam csak hadd röhögjenek. Gyerünk.

– Szünetet rendelek el – mondta Kudlicz, és becsukta a példányát.

– Tisztázzunk valamit – mondta Bogusławski. – Én ezt a szerepet megkaptam, és el is fogom játszani.

– Csakhogy itt nem a Mester személyéről van szó – mondta Kudlicz –, hanem a Nemzeti Színház tekintélyéről.

– Ha valaki meg akarná óvni a színház tekintélyét – mondta Bogusławski –, a közelébe sem engedne téged, édes fiam.

Kudlicz az ajkába harapott.

– Jó – mondta –, ilyen körülmények között én nem vállalom a rendezést.

– Helyes – mondta Bogusławski. – Van még rendező rajtad kívül.

– Kérlek szépen – szólalt meg Dmuszewski –, nem kell rögtön ilyen hangon… ezt meg lehet vitatni, szerintem túl nagy fontosságot tulajdonítasz a Mester magánéletének…

Bogusławski elsápadt a dühtől. Ez már nem gyávaság, ez már árulás. A rohadt Dmuszewski, fél, hogy megint behívogatják a belügybe. Gyűlölettel nézett rá.

– Te csak ne szólj bele – mondta Kudlicz élesen –, vagy vedd át a darabot, nem muszáj mindent nekem rendeznem… én szívesen lemondok a javadra.

– Én csak akkor játszom – jelentette ki váratlanul Rywacki –, ha Kudlicz úr rendezi.

– Én is – mondta Wasowicz.

– Disznóság! – fakadt ki Helena.

Az apja letorkolta, ebbe nem szabad beleszólni.

– Mi az, hogy nem szabad? – kiáltotta Helena magából kikelve. – Ez példátlan! Mi itt röhögünk, és közben… Én visszaadom a szerepet, aztán találjanak valami kurvát, aki eljátssza!

Egyszerre többen kezdtek beszélni. Żółkowska megpróbált közvetíteni. Zawadzki Kudlicz pártját fogta. Wasowicz kijelentette, hogy Jakab, a szolga helyett szívesen eljátssza Dmuszewski úr szerepét, ha az nem tart rá igényt. Zdanowicz azt mondta, ő minden körülmények között játszik, és ne próbálják belevonni a politikába.

– Hány éves vagy te, édes fiam? – kérdezte Rywackitól a Mester.

– Huszonöt… Miért?

– Na és mondd csak, fiam, kijött már a rendelet… hogy neked is be kell zupálnod?

– Kijött… két napja… de én alkalmatlan vagyok, papírom van!

Bogusławski bólogatott.

Összerezzent, Malinowski térdelt a lába előtt és a bocsánatáért esedezett, amiért az imént nevetni merészelt rajta. „Egy ilyen szent emberen!”

A Malinowski-produkciót követő nevetés és meghatódás jól jött Kudlicznak, hogy kisurranjon a próbateremből.

– Tíz nap múlva bemutató, gyerekek! – kiabálta Żółkowska. – Térjetek észhez!

Wąsikowski fél óra múlva megírta jelentését a botrányról, és még ebéd előtt átadta összekötőjének, Skrobecki kapitánynak.

Bogusławski utolsónak maradt a teremben. Żółkowskihoz nem mehet tanácsért, mert mégiscsak elvette tőle a szerepet. Ledóchowskához sem mehet. Mit mondhat neki Trusia? Pénz kell, pénz, hogy ne kelljen megnősülnie. Sürgősen pénzt kell szerezni.

A Mester már nem volt a színházban, amikor Malinowski felkereste Ledóchowskát az öltözőjében. Rá akarta bírni: minden színész szüntesse be a játékot és a próbákat, amíg garanciát nem kapnak, hogy a Mester eljátszhatja Harpagont. Ledóchowska addigra megtudta, hogy Malinowski a próbán öregnek titulálta, és kidobta az öltözőből. Valamivel később mégis megpendítette Werowskinak, hogy adják vissza mind a ketten a Feliński-darabban kapott szerepüket, és ezzel gyakoroljanak nyomást Osińskira és Kudliczra. Úgyis rossz a darab, érvelt Ledóchowska, Barbara Radziwiłłówna szerepét más is eljátszhatja.

Werowski nem értett egyet; így esetleg örökre lehetetlenné teszik magukat. És a Feliński-darab nem olyan rossz; voltaképpen remekmű; az Ikszek között, mint hallotta, nagy sikert aratott, maga Mostowski gróf olvasta fel a darabot, mert a szerző annyira szégyenlős, és amit maga a belügyminiszter olvas föl…

– Akkor egyedül adom vissza – mondta Ledóchowska.

– Nem szabad, kicsim – mondta Werowski, és megsimogatta a fejét. Ledóchowska undorodva lökte el a kezét.

– Beszélek Osińskival – mondta, és kiment az öltözőből.

Osińskival azonban nem kellett beszélnie, a direktor mindenki elképedésére Bogusławski pártját fogta, azt kiabálta a folyosón, hogy nem tűr fegyelmezetlenséget a színházban, a szereposztást még ő határozza meg, és akinek ez nem tetszik, az szedheti a sátorfáját; ha tíz nap múlva nem lesz bemutató, úgy kirúgja Kudliczot, hogy a lába sem éri a földet.

Kudlicz nem volt a színházban, amikor Osiński kiabált, de több színész hallotta, azok mesélték az álmélkodó Ledóchowskának. Azért bement Unickihoz, de az elébe állt, nem engedte be a direktor szobájába. Ledóchowska kijelentette, hogy ő hajlandó eljátszani mind Barbara, mind Eliz szerepét, majd napközben és este próbál Osiński úrral, a Molière-szerepet külön tanulja meg, éjszaka, de Unicki azt mondta, hogy a direktor úr ehhez nem járul hozzá.

– Hadd beszéljek vele – kérte Ledóchowska.

– Nem lehet – mondta Unicki.

– Ki van nála? – kérdezte Ledóchowska.

– Senki – mondta Unicki.

Ledóchowska nem hitte, félrelökte a titkárt és berontott az igazgatói szobába. Üres volt.

– Maga itt kit őriz tulajdonképpen? – kérdezte Ledóchowska Unickitól.

Unicki sóhajtott, nem tudott válaszolni.

Bogusławski ekkor már a városparancsnokságon ült, és a tisztet nézte, aki egy szekrényben kotorászott a tiszteletére.

Nehezen engedték be, és végül nem Rożniecki elé vezették. Amikor bemutatkozott a tisztnek, és közölte, hogy neki pénz kell, a tiszt szeme meg se rebbent, kotorászni kezdett az iratok között.

– Már többször írtam a tábornok úrnak – mondta Bogusławski reménykedve. – Szóbelileg már megállapodtunk…

– Pénz – morogta a tiszt idegenes kiejtéssel –, hát persze.

Egy összefűzött paksamétát rakott az asztalra, Bogusławski elé. Rajta volt a neve. Bogusławskinak elszorult a szíve: milyen vékony az iratcsomó.

A tiszt kibogozta a masnit, kivette a lapokat, néhányat kiválasztott, és a Mester elé rakta őket.

– Olvassa az úr.

Legfelül jelentés feküdt a mai próbán történtekről, Wąsikowski keze írása, Bogusławski csak belepillantott, félretolta.

Egy ismeretlen kézírás arról tudósította az illetékeseket, hogy „Bogusławski aligha térhet vissza a színpadra. Jobb fülére részben, bal fülére csaknem teljesen megsüketült.”

A laphoz további lapok voltak fércelve, Bogusławski átfutotta őket.

„…Szymanowski lelki betegsége testiekkel párosulván, felépülésére hamarosan nem lehet számítani…”

„…Żółkowski kinézete gyatra, az elmúlt hetekben lefogyott, köhög. Talán tüdőbaj. Titkolni igyekszik…”

Másik kézírás került a kezébe. Bogusławski nagyon gyorsan olvasott.

„Bogusławski úr ritkán tanulja meg a szerepeit, és súgó után szeret játszani, a csapást nem fogja kiheverni.” Pár érdektelen mondat, majd: „Siegmund a lányával becslésem szerint legföljebb 15-20 ezer zloty hozományt tud adni. Ha, mint számítani lehet rá, Bogusławski elárverezi vagy lottóra bocsátja a házát, amelyet az Ikszektől kapott, a két összeg együttesen nem éri el az Osiński által követelt összeget.”

Jó ötlet, gondolta Bogusławski, lottó. Vissza lehet nyerni a házat.

A nevét nem fedezte föl többé, de megtudhatta, hogy Ledóchowskának garde de dame-ra volt szüksége, ezért választotta ki Werowski urat, aki bizonyosan nem fog elválni érte. Értesülhetett arról, hogy Osiński összeveszett Lipińskivel és Niemcewiczcsel. Niemcewicz felkereste a szabadon engedett és most házi fogságban levő Węgrzeckit, a korábbi polgármestert, beszélgetésüknek még nem volt látható következménye. Węgrzeckit felkeresték még a következők:… (ismeretlen nevek). A Párizsba távozott Antoni Fiszer… Elfogtak egy levelet, melynek címzettje a Párizsba távozott Antoni Fiszer, írója valószínűleg az egyetemről kicsapott Zamoyski nevű egyén, Mauersberger körének tagja…

Zdanowicz úgy viselkedik, mint várható volt, további megfigyelése fölösleges.

Żółkowski Falstaff szerepéért könyörög Osińskinak. Következett a két Shakespeare-dráma ismertetése; a kézírás tulajdonosa jó irodalmi érzéket árult el, és megjegyezte, hogy a vígjáték igen jó, Żółkowski nyilván abban akar fellépni.

– Akar még olvasni az úr?

Bogusławski a többi lapra pillantott. Közöttük voltak az újságokból kivágott kritikák, néhány, láthatólag más-más kéz által írott kémjelentés, egy-két levele Każyńskihoz, a levelei Rożnieckihoz. Semmi érdekes.

Megrázta a fejét.

A tiszt szép rendbe rakta a lapokat, és gondosan összefűzte őket.

– Ön francia? – kérdezte Bogusławski franciául.

A tiszt felsóhajtott.

– Nem egészen – felelte franciául. – Itt rajtam kívül senki sem tart rendet, uram, olykor napokba is beletelik, amíg előkerül valami.

– Nem valami teljes az anyagom – jegyezte meg Bogusławski.

A tiszt szomorkásan elmosolyodott.

– Tudom – mondta –, de mit tegyek? Maguk, lengyelek, pokolian slendriánok. A lengyelek jelentései tele vannak kitalációkkal, kombinációkkal, az igazi információ ritka. Önöknél még a besúgók sem képesek elválasztani a tényeket a vágyaiktól. Az objektivitás, uram, hiányzik a lengyelekből. Jellemző, hogy a legjobb jelentéseket az idegen származásúak írják.

Macrott, jutott Bogusławski eszébe. Valószínűleg az ifjabb.

– Nehéz dolga lehet önnek – mondta Bogusławski.

– Az a baj – mondta a tiszt –, hogy én már nem tudok leszokni az alaposságról. Napóleon alatt belém sulykolták. Itt azonban… Ön is tapasztalhatta, uram, hogy nem az érdemet és az alapos munkálkodást honorálják.

Bogusławski bólintott. A tiszt a paksamétát visszatette a szekrénybe, becsukta a szekrényt, lelakatolta. Visszaült. Sóhajtott:

– Mondja, uram, mit tehet az ember, ha ez a szakmája?

Bogusławski együttérzően ingatta a fejét. Lehet, hogy a vele szemben ülő tiszt az a Vandernoot, akiről egyszer Niemcewicz tett említést.

– Európában, uram, becsülete van ennek a szakmának, de itt!… Különös az emberi sors, nemde. Sose hittem volna, hogy a végzetem Varsóba vet, és ott kell majd leélnem az életemet, távol a civilizációtól.

– Megkapom a pénzt? – kérdezte Bogusławski.

A tiszt mogorva lett, nem felelt.

– Többször írtam Rożniecki tábornoknak… Ön bizonyára olvasta…

– Az úr is láthatta – mondta a tiszt hivatalosan –, hogy nem számíthatunk a szolgálataira. Nincs mit honorálnunk, uram.

– De hát a tábornok úr…

– Sajnálom, uram. Nem számítunk az úrra.

Bogusławski felállt, és a tiszt legnagyobb meglepetésére boldogan és hálásan megrázta a kezét.

Felszabadultan nevetett az utcán. Gyógyíthatatlan a fülem? Nem kell orvosokra költenem! Kevés lesz a hozomány? Nem muszáj megnősülnöm! Keveset ér a házam? Osiński bánja!

Látnak még csodát a Nemzeti Színházban. A legjobb besúgó is tévedhet. Játszani fog. Nem kell neki súgó, majd megtanulja a szerepet.

Nem tartozik senkinek semmivel.

Hazasietett. A dideregve surranó járókelők csodálkozva néztek utána, Varsóban rég nevettek nyilvánosan.

Otthon befűtött a konyhában, bundában, kesztyűben maradt, előkotorta a Fösvény régebbi Baudouin-féle fordítását, és az új, Dmuszewski által készített fordítás mellé tette. Nekilátott a szöveg átdolgozásához. Jól mondható szöveg lesz. A többiek mondják csak a maguk szövegét a két egyaránt gyönge fordításból, vagy írják át maguknak ők.

A kamrában már alig volt étel. Káromkodott magában, az isten verje meg Mariannát, ilyenkor persze nem lehet rá számítani.

Tovább szöszmötölt a kéziraton. Hamar elfáradt, hátradőlt a széken, a gyertya lángja hajladozott, huzat volt a konyhában. A sötétben mintha járkált volna valaki. Bogusławski legalábbis nagyon kívánta.

– Eljöttél, Jean-Baptiste? – morogta Bogusławski, aránylag szívélyesen.

Molière az asztal másik oldalán foglalt helyet.

– Miért éppen Harpagont akarod játszani? – kérdezte Molière.

– Nem mindegy? – kérdezte vissza Bogusławski.

Kicsit hallgattak. Bogusławski meg volt tisztelve.

– Majdnem minden darabod remekmű, öregem – mondta a szellemnek.

Molière szemlátomást örült a bóknak. Hiú szellem volt.

– A Tartuffe azért jobban illene hozzád – mondta a szerző kissé megrovóan, miután kiörülte magát. – Ezekben a napokban, ugyebár…

Molière kajánul vigyorgott, ezt Boguslawski kicsit rossznéven vette.

– Mondd csak – folytatta Molière szemtelenül, vendégjogával visszaélve –, mitől érezted úgy este, elalvás előtt, Siegmund ágyában, hogy mindezt átélted már egyszer?

Bogusławski hallgatott.

– Megmondom neked – mondta Molière, továbbra is kajánul, a halhatatlanság magasából –: mert egyszer már játszottad Tartuffe szerepét.

– Muszáj neked mindent kikotyognod? – kérdezte Bogusławski.

Molière megsértődött.

– Akár el is mehetek – mondta.

– Ne menj el – kérte Bogusławski.

Molière maradt.

– Na igen – mondta Bogusławski –, voltaképpen megnyugtató lehet a számodra, hogy az alaphelyzetek a halálod óta is milyen szépen ismétlődnek.

Molière titokzatosan mosolygott.

– Csakhogy – folytatta Bogusławski – ma másképpen kellene eljátszani a darabot: Tartuffe-nek van igaza, és nem az őt körülvevő hülyéknek. Ezt te még nem tudtad, kedves Jean-Baptiste.

– Hm, hm – mondta erre Molière titokzatosan, és nevetett.

– Na nem – mondta Bogusławski –, annyira azért még te sem voltál okos.

Felszaladt a szobába, kezében a gyertyával, előkotorta a Tartuffe francia példányát. Molière a gyertya körül gomolygott.

– Nézd csak – mutatta Bogusławski a példányt, amelynek margója tele volt az ő lengyel megjegyzéseivel. – Itt kicsit át kéne írni… meg itt is…különben nagyon jó, ne ijedj meg…

Molière-nek nem volt sietős, megvárta, amíg Bogusławski újabb széljegyzetekkel látja el a művét.

– Egyszer megcsinálom a Tartuffe-öt – közölte a szerzővel Bogusławski fáradtan, égő szemmel.

Molière nem felelt semmit. Szomorúnak látszott.

– Nem hiszed? – kérdezte Bogusławski támadólag.

Molière foszladozni kezdett, Boguslawski gyorsan megkérdezte:

– Mi volt azzal a vérfertőzéssel?

Molière sóhajtott.

– Én most idősebb vagyok nálad – mondta Bogusławski. – Te csak ötven évet éltél.

– Ötvenegyet – mondta a szellem. – És negyvenéves voltam, amikor elvettem Armande-ot.

– Látod – mondta Bogusławski –, köztetek csak húsz év volt, köztem és Karolina között negyven. Ismerd el, nem kis merészség a részemről…

– De én a színpadon haltam meg – mondta Molière, és káröröm látszott rajta.

– Miért, én hol fogok?

Molière csak nevetett.

– Nem is a színpadon haltál meg – mondta Bogusławski dühösen –, hanem otthon!

Molière, felhúzván az orrát, most már határozottan távozni készült.

Bogusławski marasztalta; Molière mintha biccentett volna; Bogusławski úgy is értelmezhette, hogy majd újra eljön.

– Ugye játszhatok még? – kérdezte Bogusławski, és a válaszra várva fülelt.

Molière nem felelt, vagy ha igen, nagyon halkan tehette, mert Bogusławski csak a füle zúgását hallotta.

Hideg vízben megmosta az arcát, félretolta a Tartuffe példányát, és magolni kezdte Harpagon szerepét a Dmuszewski-féle fordításból. Nem szabad átírni, Kudlicz beleköthet. Magolt egész éjjel, hajnalban harapott valamit, aztán tovább járkált bundában, kesztyűben, és mondta, mondta a szöveget.

Reggel dőlt le tíz percre. Boldogan nyújtózott. A kezét összekulcsolta a mellén, féltőn fülelt a szíve dobogására, az nem hagyott ki, szépen, egyenletesen vert, Bogusławski hálát adott az égnek, hogy nem a halálos ágyán fekszik.

Túltesz ő még Molière-en is.

Siegmundékhoz sietett. Rengeteg dolga van, próbál, itt van a nyakán a bemutató, igen röstelli, de kevés ideje lesz, hogy Karolina kisasszonyt láthassa.

Siegmund sajnálkozott. Beszélt mindenféléről, Bogusławski nem tudott odafigyelni. Szó volt a nyomdai költségekről is, meg a Mester darabjairól. Bogusławski bólogatott, és nem hallott semmit. Kinyílt a szoba ajtaja és egy csomó fiatal lány kukucskált befelé, Karolina barátnői. Vihogtak. Ott a híres színész. A sliccét bámulták. Vihogtak. Bogusławski kedvesen mosolyogva integetett nekik, és csókot hintett feléjük. Aztán megjelent Siegmundné, és kizavarta a lányokat.

Bogusławski két oldalról megcsókolta jövendő apósát, és elrohant.

Az ablakból a lányok vihogva nézték, Bogusławski ruganyosan lépkedett.

A színház folyosóján elcsípte Rivoli, és hallgatagságát feladva elmondta: Kudlicz nagyon erős, megnyerte magának a fiatal színészek többségét.

– Mondd már – vélte Bogusławski.

– Kudlicz jutalékért futtatja őket – közölte Rivoli szűkszavúan.

Bogusławski nem értette, Rivoli kénytelen volt megerőltetni magát.

– Kudlicz minden szerep után húsz százalékot kap a gázsijukból.

– Hogyhogy?

– Aki szerepet kap, letejel.

– Kicsoda?

– Hát ők. Rywacki, Zawadzki…

Bogusławski azt mondta: aha.

– Kudlicz ebből lead tíz százalékot Lipińskinek – magyarázta meg az összefüggéseket Rivoli, majd továbbállt.

Bogusławski Dmuszewskihoz ment, aki megerősítette Rivoli adatait, és hozzátette még: Kudlicz vett magának egyszerre két házat, pokolian meggazdagodott, máshonnan is kaphat pénzt, a zsarolásból nem jön be annyi.

– Kitől kapja?

Dmuszewski nem tudta. Elmondta, hogy Kudlicz még őt is megkörnyékezte.

– Hogy te is adj le neki?…

– Hogy én is részesüljek belőle. Természetesen felháborodottan visszautasítottam! Van énnekem pénzforrásom… a Kurier.

A Mester hallgatott, Dmuszewski más témára váltott: van már Eliz, Anielát hívta be Osiński.

– Az én ötletem volt – sietett közölni Dmuszewski.

Bogusławski most nem látszott annyira szeretni Anielát, mint máskor, Dmuszewski még hozzátette:

– Persze lehet, hogy problémák lesznek… Osińskinak kell egy színésznő a Feliński-darabba, aki Barbara anyját játssza… Esetleg azt is Anielának kell csinálnia… Ugyanis Ledóchowska lesz Barbara…

– Micsoda? Hogy Aniela játssza el Ledóchowska anyját?!…

– Hát igen – mondta Dmuszewski tanácstalanul.

– Te jó ég – mondta a Mester –, hiszen Aniela pont feleannyi idős, mint Ledóchowska!

– Én is fölvetettem… Aniela, amikor meghallotta, azt mondta, tud ő hatvanéves is lenni, lelkileg már éppen annyi…

– Az nem jutott a hülye Osiński eszébe, hogy esetleg fordítva ossza ki?

Dmuszewski ismét csak azt mondta, hogy ezt is fölvetette, ám Osiński szerint a szerző ragaszkodik Ledóchowskához, Ledóchowska pedig a főszerephez.

– Barmok – mondta a Mester –, ahelyett, hogy visszahívnák Truskolaskát. Legalább egy szerepre.

Aniela valóban ott volt a Fösvény próbáján, idegenül és szótlanul üldögélt a székén. Pedig még sokáig játszhat, gondolta Bogusławski dühösen, és feléje se biccentett.

Kudlicz az időhiányra hivatkozva nem olvastatta tovább a darabot, hanem azonnal nekilátott a mozgások beállításának. A színészek a példánnyal a kezükben ténferegtek, Kudlicz megmondta, honnan jönnek be és merre mennek ki. Zieliński buzgón rögzítette a mozgásokat az ügyelői példányban. Így mászkáltak délig, és közben olvasták a szerepüket; a tegnapi résznél most nem tört ki a nevetés.

Szünet után Aniela nem jött vissza, Osiński elhívta a nagyszínpadra a Feliński-darab próbájára. Kudlicz közölte, hogy voltaképpen neki magának is ott lenne a helye, mert ő is játszik a Barbara Radziwiłłówná-ban, ő alakítja Boratyński kulcsszerepét, és sajnálkozását fejezte ki, amiért nem lehet egyszerre két helyen.

– Mégis inkább Dmuszewski úrnak kellene rendeznie minket – vélte félhangosan Helena –, és akkor Kudlicz úrnak nem kéne rohangálnia.

Kudlicz biztosította Helenát, hogy ő még erre az áldozatra is hajlandó a színház érdekében.

Tovább járkáltak és olvastak. Bogusławski úgy találta, hogy a többség nagyon halkan beszél, főleg Rywacki, Wasowicz és Zawadzki motyogását hallotta gyöngén. Amikor Helena normális hangerővel szólalt meg mellette, a Mester felkapta a fejét.

– Ne ordítson – mondta ekkor Kudlicz –, egy fiatal lányhoz nem illik az ordibálás, ezt jegyezze meg egy életre.

– Én nem ordítottam.

– De ordított – mondta Kudlicz. – Lesz szíves halkabban, finomabban beszélni.

– A nagy színpadon úgyis hangosan kell beszélni – érvelt Helena –, mindig az történik, hogy idefönt megszokunk egy hangerőt, és az odalent halknak bizonyul.

– Ne legyen olyan okos, Helena – mondta Kudlicz és intett, hogy folytassák.

Bogusławskit elfogta a rémület. Wąsikowskira nézett, a súgó éppen virágokat rajzolgatott a példányába. Ha Wąsikowski halkan fog súgni, vége.

A próba végeztével Kudlicz kérlelhetetlen szigorral közölte, hogy másnapra mindenkinek tudnia kell a szerepét. Dmuszewski, Rutkowski és Helena tiltakozott. Hiszen úgysem tudunk végigmenni az egész darabon, mondta Helena.

Kudlicz vállat vont.

– Akkor holnaptól tessék súgó után játszani – mondta. – Példányt nem akarok látni.

A folyosón Bogusławski elkapta Wąsikowskit.

– Franciszek úr – mondta neki bizalmasan –, arra kérem, hogy nekem jó hangosan súgjon.

– Én mindig hangosan súgok.

– Persze, Franciszek úr, tudom. De holnap súgjon még hangosabban.

Wąsikowski nem mondott semmit.

– Nem leszek hálátlan, Franciszek… Megkapja a gázsim negyedét… hallja? Premier után… Esetleg a harmadát!

Wąsikowski határozatlanul morgott valamit.

Bogusławski elrohant Siegmundékhoz, ismét bocsánatot kért, hogy éjjel-nappal dolgozik, dehát ez ilyen szakma, Siegmund azt mondta, hogy ők, a Mester engedelmével, közben elintéznék a formaságokat. Bogusławski örömében arcon csókolta. Siegmund valamit mondott Glücksbergről, akit meglátogatott. Siegmundné felajánlotta, hogy esetleg mos-főz a Mesterre, amíg ennyi dolga van. Ezt Bogusławski kissé rémülten és hálálkodva utasította vissza, és rohant haza magolni.

Otthon Karolina levélkéje várta: minden időpontban, bármely napszakban szívesen látják, tekintse az otthonát az otthonának satöbbi. Iskolás levél volt, pár helyesírási hibával, Bogusławski olvasás közben aláhúzogatta őket. A keresztlevelére is szükség van, satöbbi. Hol a fenében lehet a keresztlevelem, tűnődött Bogusławski. És ha nincs meg, ki fog hamisítani egyet? És hogy nyilatkozzék a hozomány tárgyában…

Hozomány!

Vissza kellene menni Siegmundékhoz, és vigyorogva bevallani: drágaságaim, tréfa volt az egész, tessék röhögni.

Talán Marianna tudja, hol van az a keresztlevél.

Befűtött; leült, mert fázott; ki akart rohanni a házból a szabadba, elmenni valakihez, akárkihez. Ennek a hülye Plerschnek is pont most kellett kidőlnie. Pedig elmondaná neki, mit is mondana el neki, elmondana mindent.

Hangot hallott, rájött, hogy ő maga nyöszörög, megijedt. Nekem most magolnom kell, szögezte le magában.

A szerepre nagyjából emlékezett, de tudta, hogy az ilyen tudás rosszabb a semmilyennél, nagy részek esnek ki, amelyeket mintha tudna, ezeket nagyon nehéz visszahozni: az ember önvédelemből hajlamos átsiklani fölöttük azzal, hogy úgyis tudja.

Nem szokott szerepet magolni, a próbák során a szituációkkal és játékokkal együtt rögződött benne a szöveg észrevétlenül. Hát most erre nincs idő.

Úgy biflázott, mint a kezdő, rossz színészek szoktak, elolvasott egy részt, letakarta, elmondta kívülről, hozzáolvasta a következő részt, letakarta az egészet, elmondta kívülről, megint letakarta…

Ha legalább végszavazna valaki. Marianna istenien végszavazott mindig, a végszavakkal együtt a szituációt is érzékeltette, úgy könnyebb volt. Hát most Marianna sincs.

Éjféltájban fellázadt, szünetet tartott, kenyeret és sós halat rágcsált. Jó, hogy öreg a szervezete, nem érez már igazi éhséget. Azzal nyugtatta magát, hogy a próbán úgyse jutnak túl az első két felvonáson, azt már nagyjából tudja. Leküzdötte a hirtelen rátörő szörnyű ernyedtséget, és megint nekiesett az első két felvonásnak. De mintha semmit se tanult volna. Kiesett az egész. Nem baj, gondolta, reggelre talán visszajön.

Kettőig vacakolt fent, a szobában, a keresztlevelét kereste. Darabok, feljegyzések, levelek hevertek a padlón, mint amikor beköltözött a házba, és várta, hogy megjöjjön Marianna. Milyen rossz kedve volt akkor. Most nincs is rosszkedve. Most ezek a levelek nem ejtik kétségbe. Most nem érzi úgy, hogy mindössze ennyi volt az élete. Jó jel. Az a jó az egészben, hogy az ismétlődő tragikus szituációkat az ember képtelen újra tragikusan átélni.

De azért jó lenne, ha jönne valaki.

Bogusławski lassan kezdte nem érteni, mi a fenének magolja a szerepet. Érdemes még harcolni? Üres a világ. Kietlen. Kit akar ő még meghódítani a színpadról? Kit akar teherbe ejteni a nézőtéren? Kinek akar tetszeni?

Akiknek ő bizonyítani akart, azoknak már bizonyított. És azok már meg is haltak. Aki él még, annak is vége. Mit hepciáskodik ő még?

Ha szerelmes tudna lenni, még egyszer az életben, ha a hiúságát táplálná még valaki, valami, ha egy nagy szenvedély zúdulna a nyakába még egyszer, utoljára… Csábítsa el Anielát? Szép feladat lenne; botrány, áskálódás, feljelentések, elcsábítja a fia feleségét, csaknem vérfertőzés. Molière meg lehetne elégedve. Bűn. Szép bűn lenne. Elég nagyszabású, méltó hozzá.

Kár, hogy mérlegelni tud. Egy éve, fél éve még megtehette volna. Aniela felidézett arcocskája most már nem töltötte el gyöngédséggel.

Erről is lekésett.

Lefeküdni, kinyúlni. Abbahagyni. Feküdni mozdulatlanul, érezni, hogyan hűl ki a vére. A látomásokra bízni magát, azokban még jöhet valaki. Éhen veszni szép lassan.

Mérlegelte ezt is, de úgy találta, hogy ez még korai, erre még kényszerítenie kellene magát, és ezzel elveszítené az önmegadás örömét.

Tűnődött aztán a gondolatairól, túlságosan ép szelleméről, amely belátásra és mérlegelésre képes. Úgy érezte, eszméleténél lesz, amikor eléri a halál. Nem adatik meg neki az utolsó részegség kegyelme.

Sajnálta, hogy olyan korban eszmélkedett, amikor az istenfélelem, a hit, a rajongás éppen nem volt divatban. Az emberélet végén a kételkedésre nevelt szellem nehezen képes alkalmazkodni. Látott ugyan látványos megtéréseket, de hidegen hagyták. Ez se fog összejönni.

Pedig olyan nagy különbség nincsen. Van, aki bevallja, hogy gyakorolja, és van, aki csak gyakorolja. Ugyanazt. Aki azt hiszi, hogy más különbség is létezik, az… az csak gyakorolja.

Hangulatokat elcsípni még. Varsó lapos vidéken fekszik. Ez nagy dolog. Valaki újra felfedezte nemrég, ki is mondta? Nem jutott eszébe. Ezen a lapos vidéken nagy az ég, nagyon nagy, az apró házak felett látható a végtelen. Hegyvidéki városokban ezt nem érezni ennyire. Ez bizony jó. Előny. Olykor megérezhette, amit az első emberek. Nagy, sötét éjszakák rémségét. A hajnal csodáit. Azt a szívó erejű, tiszta kékséget, amikor erősen fújt az északi szél, és szétkergette a felhőket. Az jó volt, nagyokat lehetett érezni.

Ez is el fog múlni, beépítik az eget, csúnya, nagy magas házakat emelnek mostanában.

Ezt Plersch pontosan értené.

A zenében benne volt. A zenéből is ki fog veszni.

A szellős agyak a koponya odvába húzódnak vissza. Talán gyávaság. Persze érthető. Hiszen minden, ami szép, ebből a gyávaságból született. Elsősorban a színház.

A hatalmas ég egyfelől, a színház másfelől. Egyszerű.

Felkelt a székről, lement a konyhába, elölről kezdte az első felvonást.

A másnapi próbán Aniela nem volt ott, Osiński egész napra elkérte. Żółkowska elmondta: Ledóchowska nagy hisztériát rendezett, amikor felmerült, hogy szerepet kell cserélnie Anielával, így aztán minden marad a régiben, Ledóchowska lesz Barbara.

– Meg fog bukni – vélte a Mester –, és az Ikszek az egekig dicsérik.

Még azt is mesélték, hogy a tegnap éjszakai próbán a szerző is megjelent; alacsony, egérképű emberke, igazi vidéki paptanár, egyetlen szót sem lehetett kihúzni belőle, de amint meghallotta a verssorait, könnyezni kezdett, és végigbőgte a próbát.

Elterjedt, hogy megszületett a lengyel Racine.

A semmiből, az ismeretlenségből felragyogott a lengyel dráma vezérlő csillaga. Feliński urat aztán egész éjjel becézték és simogatták a színészek.

– Pompás – mondta Bogusławski.

A próbát Kudlicz váratlanul a harmadik felvonásnál kezdte. Helena és Dmuszewski fellázadt, ők csak az első két felvonást tudták éjjel megtanulni, miért kell a harmadikkal kezdeni? Kudlicz kijelentette, hogy a harmadik felvonás nehezebb a többinél, többet kell rajta dolgozni. Helena semmi különös nehézséget nem talált a harmadik felvonásban. Az apja rendreutasította Kudlicz nevében. Bogusławski nem szólt semmit; bosszantotta, hogy Kudlicz ezzel az ócska trükkel túljárt az eszén.

A felvonás Harpagon parancsolgatásaival kezdődik, Kudlicz a szöveg egy részét kihúzta, megtakarítva ezzel három mellékszereplőt. Harpagon mellett csak a fia (Dmuszewski), Jakab (Wasowicz) és Eliz tűnik fel (a távollevő Aniela helyett Wąsikowski állt oda melléjük szöveggel a kezében). Dmuszewski normális hangerővel mondta a szövegét, Wasowicz és Wąsikowski azonban feltűnően halk volt, Bogusławski alig hallotta őket. Kudlicz túl sokat ígért a súgónak.

Többször leálltak, mert Bogusławski késve lépett be. A többiek szájmozgását figyelte, de azok nem mindig fordultak feléje, és közben a saját szövegére is figyelnie kellett, az első szavak ritkán jutottak az eszébe, Wąsikowski pedig nem segítette. Kudlicz várt. Kínlódtak egy darabig, majd a próbaterembe bejött Henryk Macrott és Hieronym Szymanowski.

– Ne álljunk le – mondta Kudlicz –, miért álltunk le?

Henryk és Hieronym helyet foglalt a háttérben.

– Kezdjük elölről – intézkedett Kudlicz.

– Mégis inkább az első felvonást vegyük – mondta Bogusławski –, arra valamennyien felkészültünk.

Némi vita után Kudlicz beérte azzal, hogy a második felvonást próbálják. Az első jelenetet elhanyagolhatóan könnyűnek ítélte (csak Dmuszewski és Zawadzki volt benne), úgyhogy a második jelenetnél kezdték.

Abban Bogusławski is szerepelt.

Bogusławski, Rutkowski, Dmuszewski és Zawadzki nekilátott. Kudlicz félbeszakította őket, és az addig sötéten hallgató Malinowskit Osińskihoz küldte, érdeklődje meg, mikor adja oda Anielát.

Malinowski elment.

Zawadzki suttogott, de nem volt végszava Bogusławski számára. Rutkowski és Dmuszewski tisztességesen kiabált. A jelenet mégis döcögött, Bogusławski izgult, a szöveg kiment a fejéből, Wąsikowski pedig ábrándozva ücsörgött egy széken.

– Tartsunk szünetet – kérte Żółkowska –, már két és fél órája kínlódunk.

– Jó – mondta Kudlicz.

Bogusławski leballagott a kocsmába, Żółkowska és Dmuszewski testőrként ment mellette. Dmuszewski a jelenlétével fejezte ki szolidaritását, Żółkowska ügyefogyottan vigasztalni és lelkesíteni próbálta.

– Sokszor van így – fecsegte –, az embernek lyuk van az agya helyén, aztán úgyis beugrik minden.

Bogusławski nem szólt semmit. Ezt már nem az Ikszek csinálják, hanem Rożnieckiék. Eljött az ideje, hogy felhasználják az orvosok jelentését.

Eszébe jutott Smuglewicz, a díszlettervező. Öt éve nem él – nem, már hat éve. Hetvenévesen, súlyos betegség után halt meg, utolsó hónapjaiban mindkét szemén hályog nőtt. Vak festőnél kevés nyomorultabb élhet a földön. Smuglewicz hónapokig agonizált, közben a szemeit hunyorgatta, melyikkel lát jobban. Egyszer azt mondta a látogató Bogusławskinak:

– Hál’ istennek nem vakulok meg egészen – és nevetett –, nem nő elég gyorsan a hályog!

Így is történt. Smuglewicz még látott, amikor meghalt.

Micsoda mázli, gondolta Bogusławski.

Amikor folytatták a próbát, Henryk és Hieronym mellett Lipiński is ott ült a próbateremben. Lipiński kezet csókolt a színésznőknek, a férfiak jobbját pedig hosszasan, meghatottan és megtisztelve rázogatta, Bogusławskiét is.

Kudlicz elküldte a jelenetben nem szereplő Malinowskit és Żółkowskát, mert aznap, mint mondta, már nem kerül sor rájuk. Továbbra is a második felvonás második jelenetét nyúzták. Bogusławski nem erőltette Molière szövegét, amely kifüstölt a fejéből, jobbára csak rögtönzött. Dmuszewski vette a lapot, Rutkowski pedig nem volt biztos a szövegben, és nem szólt. Kudlicz előtt nem volt példány, nem fogott gyanút azonnal. Lipiński súgott neki valamit, akkor leállította a színészeket, elkérte a súgópéldányt, és fellapozta.

Nézegette egy darabig, majd megszólalt.

– Kérem az urakat, tartsák magukat a szöveghez.

Lipiński is a példányba kukkantott.

Újrakezdték a jelenetet.

Bogusławski hamarosan hibázott, Kudlicz megállította. Bogusławski odament a rendezői asztalhoz, belenézett a szövegbe.

– Itt rossz a fordítás – közölte –, mondhatatlan.

Kudlicz tiltakozott, szerinte jó. Lipiński megkérdezte a fordító Dmuszewskit. Dmuszewski habozott. Némi vita után Bogusławski átfogalmazta a mondatot. Ekkor Lipiński stilisztikai kifogást emelt. Ismét vita, ezúttal a lengyel szórend sajátosságairól. A mondat nagy nehezen megszületett.

– Folytassuk – sóhajtotta Kudlicz elgyötörten.

Elölről kezdték. Valamivel később Bogusławski ismét hibázott. Leálltak. Bogusławski megint a süket mondatra kente a dolgot, majd kifakadt: miért kell már az első próbákon kívülről fújni a szöveget, amikor még nyolc nap van a bemutatóig.

Kudlicz lassan összecsukta a súgópéldányt, és felállt.

– Megyek Osińskihoz – mondta –, ilyen körülmények között nem szavatolhatom a premiert. Az urak is tanúsíthatják, mennyire vétlen és tehetetlen vagyok.

Helena fintorgott és legyintett, de nem mondott semmit, unta már a folytonos vitákat. És úgyis lesz bemutató, mindig volt. Bogusławski Dmuszewskira nézett. Ha most Dmuszewski kijelenti, hogy átveszi a rendezést, Kudlicz pofára esik. Csönd volt, többen nézték Dmuszewskit. Kudlicz visszaadta a példányát, és az ajtó felé indult.

Dmuszewski lehajtott fejjel álldogált, Bogusławski rájött, hogy végzetes hibákat követett el. Nem lett volna szabad belekötnie a szövegbe, és előre meg kellett volna beszélnie a dolgot Dmuszewskival. Erre az egészre számítani kellett volna. Nem lett volna szabad hagyni, hogy eltávolítsák az embereit, Anielát, Żółkowskát, Malinowskit. Bogusławski nem értette, hogyan volt lehetséges, hogy egy olyan vén róka, mint ő, ne lásson tovább a saját orránál.

Dmuszewski nem szólalt meg, Kudlicz kiment a teremből, a feszültség elmúlt, mindenki szedelőzködött, legalább ma korábban mehetnek haza. Először a két spicli és Lipiński távozott, aztán kiment Dmuszewski, majd Rutkowski a lányával. Zawadzki és Wąsikowski. Wasowicz még visszanézett az ajtóból.

Vége, gondolta Bogusławski tárgyilagosan.

Kicsit szédült, leült Kudlicz székébe. Komoly erőfeszítéssel tartotta a fejét a nyakán. Körbebámult a próbateremben; mindenen kívül ült, a saját szédülése közepén. Felismerhetetlen, titokzatos kellékek és díszletelemek sorakoztak a falak mentén, a két szemközti oszlopot vasrúd kapcsolta össze, a balettkorlát, az oszlopok között a falon a függöny. Mögötte van a tükör, gondolta Bogusławski. Ott szokott lenni. Balra pár szék, jobbra a zongora, le van hangolva, a mélyebb regiszterekben néhányi húr hiányzott még a múltkor, biztosan most is, ki kellene próbálni.

Vizsgától vizsgáig tartott. Hasonló volt az első próbaterem is a Radziwiłł palotában, ahol akkor a színház működött, és ő vadonatúj egyenruhájában vizsgázott Ludwik Montbrun és a trupp vezető színészei előtt. Pár nap múlva már nem viselte az egyenruhát. Majdnem negyven éve. Most megint vizsgára bocsátották, ezúttal megbukott. Az első vizsga talán azért sikerült jól, mert nem vette komolyan. Ez az utolsó, ezt túl komolyan vette, talán.

Kudliczot még meg lehetne fúrni. Lipińskit még lehetetlenné tehetné. Dmuszewskin bosszút állhat. Henryket és Hieronymot leszúrhatja az utcán. Mégsem tehet semmit. Érdekes.

A rosszullét enyhült valamit, Bogusławski tovább nézegette a próbatermet. Csoda, hogy eddig kihúzta. Nemcsak száz napot Waterlooig, hanem még Waterloo után is, éveket. Hiszen már a Kościuszko-felkelés leverésével eldőlt minden, húsz éve. Azóta piruettezik a hajszálvékony jégkéregen, amely bármelyik pillanatban beszakadhatott alatta. Lehet, hogy a jég már el is olvadt, ő pedig a levegőben piruettezett tovább. Igazán ideje volt már, hogy lezuhanjon.

Talán nem volt elég aljas. Ide talleyrand-i rohadtság kellett volna.

Bár…

Tönkretett ő embereket derekasan. Aki az útjában állt, félresöpörte. Nem tehet szemrehányást magának. Nincs az a Shakespeare, az a Goldoni, aki tovább bírta volna.

Csekély vigasz.

A fejét az asztalra fektette, már nem bírta a súlyát. Kívánta, bárcsak szellemek népesítenék be a próbatermet, ezt a helyet, ahol életének talán legtöbb óráját töltötte. Jöjjenek a terem legkülönbözőbb zugaiból vijjogó, csúf kísértetek, és ragadják őt magukkal, vigyék el messzire, ki a színházból, a kemencébe, ahol csúnya kis ördögök táncolnak, és beteg testek zsírja sistereg az izzó fémen…

Nem jöttek a szellemek, se jók, se rosszak, de a hőséget érezte.

Most Kudlicz veszi át Harpagon szerepét. Bizonyára megbukik benne. Az Ikszek dicsérni fogják.

Még egyszer végignézett a próbatermen. Ezt itt fel kell adni. Máshová helyezi át a birodalmát.

Sietve, kissé tántorogva, lábujjhegyen lopakodott ki a színházból, nem akarta, hogy avatatlanok meglessék.

A színházban a délutáni próba után terjedt el, hogy Bogusławski nem volt jelen, és Kudlicz vette át a szerepét. Dmuszewskit kérdezgették, mi történt, de ő nem tudott pontos felvilágosítással szolgálni. Megsértődött, talán, mondta. Ő sose értette a Mestert igazán. Lehet, hogy ezzel is készül valamire.

Żółkowski, hosszú idő óta először, lement Ledóchowska öltözőjébe.

– Az a gyanúm – mondta –, hogy a Mester feladta.

Ledóchowska hallgatott.

Żółkowski is hallgatott egy sort, aztán kiment az öltözőből.

Unicki meglepően közlékenyen előadta, hogy Osiński úr ügyvéde kénytelen volt megindítani a peres eljárást Bogusławski úr ellen.

Csodálkozva bámulták másnap Bogusławskit a kocsmában. A Mester mosolyogva üldögélt, Bautz úr rumos teáját itta, miközben a nagyszínpadon a Barbara Radziwiłłówná-t, a próbateremben pedig a Fösvény-t próbálták. Zieliński többször is szólította a színészeket a Fösvény-re, ment is mindenki, csak Bogusławski nem. Ült és itta a teáját. Páran odaültek hozzá, váltottak vele pár szót erről-arról, aztán elmentek. Bogusławskit mintha üvegfal vette volna körül.

– Na, nősül a Mester? – kérdezte Żółkowski ügyefogyottan vigyorogva.

– Persze – mondta Bogusławski. – Nagy, fényes esküvő lesz.

– Segíthetünk némi pénzzel – mondta Dmuszewski állva, nem tudta magát rászánni, hogy leüljön.

– Az jó lesz – mondta Bogusławski tárgyilagosan.

Ez hamar elterjedt. Meglepően adakozónak bizonyult Rivoli és Zdanowicz. Az utóbbi a bankett megszervezését is vállalta. Żółkowski és Dmuszewski különösen nagy összeggel tisztelte meg. Bautz úr elképedve nézte, hogy Bogusławski különösebb meghatódás nélkül gyömöszöli a zsebébe a bankókat. Ilyet még nem látott: jöttek a színészek a kocsmába, és pénzt adtak valakinek csak úgy.

Bogusławskit bámulták lopva, a Mester mosolyogva és egykedvűen üldögélt. Megértő és egykedvű maradt akkor is, amikor Rivoli visszajött a kocsmába a hírrel: Rożniecki került a Mester helyére. Rivoli elhallgatott, Bogusławski illendőségből megkérdezte:

– Játszani fog?

– Az igazgató tanácsba.

– Ja úgy – mondta Bogusławski.

Rivoli várta, hátha mond még valamit a Mester. Némi szünet után Bogusławski barátságosan ránézett:

– Hát, szúrjátok le hátulról egy papírkéssel.

Amikor Bogusławski elment, Rivoli még sokáig ült maga elé meredve. Körülötte a Mester viselkedését tárgyalták, Rutkowski azt mondta, soha még ilyen magabiztosnak nem látta a Mestert, a Mestert sose kell félteni. Unicki is megjelent a kocsmában, tudták, Bogusławski után szeretne érdeklődni. Unicki nem tudott meg semmit.

Żółkowski megint bement Ledóchowskához.

– Nem tudna beszélni Pierożyńskával? – kérdezte a tragikát. – Kellene valaki a Mester mellé…

– Miért, nem nősül?

– De igen.

Hallgattak, aztán Żółkowski kiment.

Estefelé Żółkowski azt hallotta a városban, hogy Bogusławskit Siegmundék házánál látták.

– Komolyan gondolja – morfondírozott Zótkowski a feleségének. – Nem lesz öngyilkos.

– Menjünk el hozzá? – kérdezte Żółkowska.

Nem mentek el hozzá.

Bogusławski addigra eladta a könyveit Gecelnek, és otthon várta a látogatókat, akik jöttek is szép számmal. Elsőként egy fiatal, lányos képű, elegáns úr, prémekbe bugyolálva nyakig. Gustaw Olizar néven mutatkozott be igen izgatottan.

– A nagyherceg elvette Grudzińskát – közölte kissé hadarva –, úgyhogy elhatároztuk: önnek, Mester, feltétlenül orosz nőt kell elvennie!

Bogusławski rácsodálkozott.

– Az ön házassága korántsem magánügy! –figyelmeztette az ifjú. – Ön hic et nunc nem vehet el német nőt, nem szabad. A két népnek, a lengyelnek és az orosznak, egyesülnie kell, de kölcsönösen, egyenrangúan. Nem kelthetjük azt a látszatot, Mester, hogy a házasságban mi vagyunk a nőnem, a passzív fél! Grudzińska ballépését önnek kell korrigálnia!

Bogusławski mosolygott.

– Mi már kijelöltünk önnek feleséget – sietett közölni az ifjú arisztokrata –, többet is egyszerre, válogathat a Mester. Van köztük özvegy földbirtokosnő meg színésznők is… A társaságunk mérlegelte a kialakult helyzetet.

– Igen? – kérdezte Bogusławski a biztonság kedvéért.

– Ne kérdezze, Mester, kik a társaság tagjai… ugyanis titkos társaság! Ha megkérdi, én nem válaszolhatok. Eskü kötelez. Az asszonyokról sem adhatok részletes felvilágosítást, de legyen nyugodt a Mester, valamennyien kiválóak a maguk nemében.

Olizar előhúzott egy listát.

– Ismétlem, Mester – mondta, és nyújtotta a listát –, ön szabadon választhat. De egy német nyomdász lánya… ezt nem teheti meg velünk. Ezt nem teheti meg a lengyelséggel!

– Mennyit tud ajánlani a gróf úr? – kérdezte Bogusławski némi tűnődés után.

– Ne szólítson grófnak – kérte Olizar elpirulva –, én demokrata vagyok. Szólítson inkább költőnek.

– Mennyit tud ajánlani a… a költő úr?

Olizar nem értette.

– Kérem – mondta Bogusławski –, én szeretem a tiszta üzleteket. Kilencvenezer zlotyért megteszem.

– Hogy mit, hogyan?

– Hozomány, uram. A hozományról beszélek.

Olizar puha arcát elöntötte a felháborodás pírja.

– Mester! – kiáltotta – hogy jönnek ide a piszkos anyagiak?!

Olizar a fejéhez kapott. Árulás, motyogta, és elszaladt. Aztán visszarohant.

– Nem lett volna szabad önre bíznunk a titkainkat – suttogta –, figyelmeztetem önt: egyetlen szót se, senkinek, arról, ami köztünk történt!

Olizar kivonta díszes kardját, és fenyegetően állt az üldögélő Bogusławski elé.

Bogusiawski megesküdött, hogy soha nem adja ki a titkos társaságot. Olizar megkönnyebbülten sóhajtott, és megpróbálta visszadugni a kardot a hüvelyébe. Piszmogott egy ideig zavartan, akkor Bogusławski felállt és visszanyomta a kardot.

Aztán Truskolaska érkezett. Régimódi, cicomás ruha volt rajta, fején hatalmas zöld és lila színekben pompázó kalap. Bogusławski nem tudott ellenállni a kalapnak, és vele együtt Truskolaskát is beeresztette. Truskolaska a Mester előzékenységétől kissé megzavarodva, némán lépegetett befelé. Bogusławski látta: arra számított; hogy sokáig toporzékolhat a zárt kertkapu előtt, és nagy sokadalmat csődíthet össze. A Mester előzékenyen lesegítette Truskolaska kabátját, az hagyta; ránézett nagy, csodálkozó, kislányos szemeivel – üresek voltak és hidegek –, és úgy kellett tapasztalnia, hogy a Mester szinte örül a látogatásnak.

Truskolaska végigjárt a házban, ujjait végighúzta a bútorokon és elégedetlenül fújta le róluk a port; bekukkantott a kamrába, és sopánkodott, mennyire üres. Bogusławski felhívta a szobába; Truskolaska fürgén szaladt felfelé, odafönt észbe kapott, lihegni kezdett, és kijelentette, hogy az ő szíve már nem bírja a járást.

Bogusławski megkínálta teával. Truskolaska még mindig formás lábait egymáson átvetve kecsesen ült a fotelban, és hosszú szipkából dohányzott. Aztán előadta, milyen csúnyán és galádul bánt el Bogusławski a húgával. Bogusławski szomorúan bólogatott, szegény Marianna, mondta. Miután ily módon Truskolaska letudta a húga érdekképviseletét, rátérhetett a lényegre: a lányára, aki olyan hálátlan, hogy csak hetente egyszer, egyetlenegyszer látogatja meg, és akkor is érezteti, hogy kötelességből teszi, és sürgősen elrohan; mostanában ráadásul folyton azzal a mamlasz Werowskival mászkál, ilyen egy csúnya, tohonya, tompa agyú pasast, ő Osiński helyében az ilyet azonnal kirúgná a színházból.

Ezzel a Mester tökéletesen egyetértett.

Truskolaska visszatért a lányára, akitől ő akár meg is halhatna, és aki meg se hallgatja az ő betegségeit. Ejnye, mondta a Mester elégedetlenül. Truskolaska a szemeit törülgetve elmondta a betegségeit szép sorjában, részletesen. Közben időnként visszatért Ledóchowskára: hálátlan taknyos, mindent csak az anyjának köszönhet; de ő is csak a halálomra vár. Hát ezért áldoztam fel az életemet, vonta le a szomorú konzekvenciát Truskolaska.

Szipogott egy sort, Bogusławski újra töltött a teából.

Truskolaska újabb szivarkára gyújtott, elégedetten fújta ki a füstöt, majd Bogusławski ócsárlásába fogott. Mintha vadidegen embernek panaszkodott volna a hajdani aljas, alattomos, gaz színigazgatóról, aki egyébként szintén mindent csak neki, Truskolaskának köszönhetett. De kitúrta a vagyonából, elcsábította a színészeit, tönkretette a pályafutását, és még a lányát is szembefordította vele. Bogusławski együttérzően bólogatott, Truskolaska élvezettel szidta sokáig.

Rozalia Karol érdekképviselőjeként érkezett, és kis időbe telt, amíg Bogusławski felfogta, hogy ez a Karol a tulajdon unokája. Rozalia arra igyekezett rábírni az apját, hogy készítsen végrendeletet Karol és Maurycy javára, „még mielőtt elveszi azt a kis kurvát”. Rozalia egyébként szokatlanul kedvesnek és lágynak mutatkozott; óvta a házassággal járó szellemi és fizikai megpróbáltatásoktól, „ezektől a nyomorult, műveletlen idegenektől”, legfőbb érve pedig az volt, hogy Karolina fiatalabb nála.

Bogusławski kifejtette, hogy ő szívesen lemond a házasságról, ha Osiński igazi, pecsétes nyilatkozatban lemond a követeléséről. Rozalia legyintett, ezt Ludwik ha akarná, sem tehetné meg, különben sem erről van szó, hanem a család és a név becsületéről. Úgy van, mondta a Mester, és mosolygott.

A látogatók Siegmundékat is megtisztelték. Előadták megalapozott információikat a Mester adósságairól, bűnlajstromára valóságos és költött zabigyerekek kerültek, továbbá liliomtiprás, besúgás, istentelenség, németgyűlölet és egyebek. Rozalia bizonyos összeget ajánlott fel Karolina kisasszonynak, ha máshoz megy férjhez. A becsületes nyomdász lehetőleg udvariasan és nyugodtan dobta ki a látogatókat, de kétségkívül megviselték az izgalmak, és tartós álmatlanságra, valamint szívtáji fájdalmakra panaszkodott. Bogusławski a látogatók feslett magán- és közéletének ecsetelésével igyekezett megnyugtatni szegényt, és megkérte Żółkowskit és Malinowskit, folytassanak ellenpropagandát a támadókkal szemben.

Azok rögtön nekiálltak kidolgozni a haditervet.

Bogusławskihoz Ignacy is beállított Nacewiczcsel együtt, aki részeg volt és nem tudott mást mondani, csak hogy helyteleníti a Mester lépését, nagyon helyteleníti, és a fejét ingatta. Ignacy komor volt, és határozatlan. Nincs jól az anyja. Hát igen, mondta Bogusławski.

Aztán Ignacy azt mondta, esetleg perre viszi a dolgot, neki is jár Bogusławski vagyonából, meg Rozaliának is, elvégre a gyerekei. Bogusławski jót nevetett. Aztán megszólalt Nacewicz, és Fiszer hiányáról siránkozott, szerette azt a kölyköt, és ő volt az egyetlen, aki időnként hajlandó volt sakkozni vele.

A legváratlanabb látogató Niemcewicz volt.

Úgy tetszett, csak ki akarja panaszkodni magát, régebben is voltak ilyen rohamai, ilyenkor levetette írói, politikusi, szenátori és intrikusi álarcát, és nagyon lehetett szeretni. Ő maga saját lelkében fájdalmasan és kéjesen vájkálva jól szokta magát érezni az emberi szerepben.

– Ki vagyok nyiffanva – kesergett ezúttal –, néha már ott tartok, hogy itt hagyom az egészet, visszamegyek Amerikába, kiszedegetem a tyúkok segge alól a szaros tojásokat, fejem a teheneket, és elhülyülök. Hát nem jobb, mint ez az egész?

– Nosza – mondta Bogusławski.

– Á – legyintett Niemcewicz lemondóan –, te ezt nem érted, neked mindig minden sikerült. Álltál te az öngyilkosság szélén valaha?

Aztán elővette a lényeget: terjedelmes, szépen bekötött könyvet rakott az asztalra.

– Már ajánlva van – mondta büszkén.

Bogusławski kézbe vette, méregette a súlyát, belelapozott. III. Zsigmond uralkodásának története. Visszalapozott az ajánláshoz: „Bogusławski úrnak, első s remélhetőleg nem utolsó házasságkötése alkalmából, szeretetteljes gratulációkkal a szerző.”

– És el is olvassam? – kérdezte Bogusławski.

– Na nem – mondta Niemcewicz –, azt nem kívánom. Egyetlen érdekesség van benne, amiatt fog elkelni, nézd csak.

Lapozott a könyvben, és az átragasztott szavakat mutatta. Mindegyiken új nyomással az állt: orosz, oroszok.

– Eredetileg muszka volt ott – mondta Niemcewicz és nevetett –, de Szaniawski az egész könyvben átragasztatta őket! Most mondd meg! Csapja nekem a reklámot.

– Mennyit kaptál érte? – kérdezte Bogusławski.

Niemcewicz panaszosan mondta, mindössze kétezer-ötszázat.

– Regényt kell írni, öregem – tette hozzá –, én el is határoztam, hogy havonta megírok egy-egy regényt Walter Scott modorában, most annak van divatja, Glücksberg négyezret ajánl egy regényért. Bár lehet, hogy a levélregényt többen veszik… hát, még nem tudom. A történelmi regénnyel az a baj, hogy nehéz korszakot találni… mármint olyat, amelynek semmi köze a miénkhez. Most valahogy az összes rohadt korszak érvényes, abból pedig elegem van, hogy minden hülye csinovnyik az én véremet szívja. A bátorságnak is van határa, nem? Öregem, ha van ellenkarrier a világon, hát az enyém az. Már mindenkit megbántottam, aki tehet valamit ellenem. Még egy ilyen hülyét, mint én vagyok!…

– Nem vagy már Iksz? – kérdezte Bogusławski mosolyogva.

– Iksz! – kiáltotta Niemcewicz, és bánatosan bámult a semmibe. – Minden javaslatomat következetesen leszavazzák, csak mert én mondtam… Lassan már nem merek belépni a Mostowski palotába. Ha meggondolom, hogy én hívtam létre az egészet! Én adtam nevet Iksz úrnak. Most már ott tartunk, hogy Osiński, egy Osiński, érted? egy ilyen senki visszaadja a darabjaimat! Hogy ma már úgy kell írni, mint Feliński!

– Milyen a darabja?

– Egy dilettáns szerzetes magömléses baromsága… És akkor Osiński azt mondja, hogy az a művész, a lengyel Racine… Persze hogy Feliński kell nekik, buta, bigott, szerencsétlen pasas, előhúzták a sárfészekből, ahol hülyéket okított, most le van kötelezve… Szerintem különben buzeráns. Az is számít mostanában. És Wyszkowski haverja… És még én vagyok Iksz. A tizedik pontban… mármint a titkos alkotmányunk tizedik pontjában egyértelműen leszögeztem, hogy a társaság tagjait titoktartás kötelezi. És mindenki mindent kifecseg…

– Te igazán mindig titoktartó voltál – mondta Bogusławski kajánul.

– A tizenegyedik pontban – folytatta Niemcewicz – világosan ki van mondva, hogy az Ikszek társaságának ügyvezető titkára három hónapig van hivatalban, és utána automatikusan új titkárt kell választani. Mit gondolsz, voltam én már titkár? Nem, öregem, egyszer sem. Koźmian már öt hónapja vezeti az ügyeket, az alapszabály szellemével ellentétben!

Bogusławski bólogatott.

Niemcewicz ezután megmutatott egy fogalmazványt, amelyben lemond arról a még Bogusławski által biztosított kiváltságáról, hogy élete végéig ingyen használhasson egy páholyt a színházban.

– Ezt leközöltetem a lapokban – mondta Niemcewicz eltökélten –, hadd legyen botrány. Mit gondolsz, elég felháborító?

– Micsoda?

– A levelem.

– Hát… – mondta Bogusławski.

– Évek óta nem kaptam kitüntetést – érvelt tovább Niemcewicz –, és ha meggondolom, hogy Szymanowski hülye fiát, azt a besúgót, Hieronymot, Szent Stanisław-renddel fogják kitüntetni… azt a taknyos parókaszőrözőt…

Ezzel kapcsolatban Niemcewicz előadta értesülését, miszerint a Lubowidzki vezette városi titkosszolgálatot és a Rożniecki vezette Felső Katonai Titkosszolgálatot egyesítik, persze Rożniecki vezetésével, nem mintha sokat számítana, a nagyhercegnek megvan a maga külön titkosszolgálata, úgyhogy még Novoszilcov sem értesül mindenről, olyan pompásan meg van szervezve a rengeteg kontraspionázs.

– Írod még a naplódat? – kérdezte Bogusławski.

– Á – mondta Niemcewicz –, abbahagytam… nincs időm… majd egyszer, talán, ha ráérek.

– Ami kész van, elolvasnám.

– Nincs példányom.

– Na jó – mondta Bogusławski engedékenyen.

Niemcewicz dühös lett.

– Te csak ne hánytorgass az én szememre semmit. Tudod, kinek az útját egyengetted az igazgató tanácsba?

– Rożnieckiét.

– Már hallottad?

Niemcewicz bánatos lett, hogy nem tud újsággal szolgálni.

– Ha kitartasz – mondta szemrehányóan –, Rożniecki nem tud olyan könnyen beférkőzni.

– Csak tudnám, mit akar a színházban – mondta Bogusławski –, ott már nem történik semmi.

– Nőket szerez magának – vont vállat Niemcewicz. – Ezek az állatok úgy képzelik, hogy nőt is csak erőszakkal és zsarolással lehet szerezni… Rożniecki imádja a fiatal pipiket, viszont az arisztokrácia köréből senki se fekszik le vele, nincs neki kék vére… Kiszemelte Kudlicz növendékeit. Már szerepeket is kapnak. A kis kurvák.

– Innen van Kudlicznak újabban két háza?

– Miért, mit gondoltál, a zengő orgánumából?

Niemcewicz hallgatott egy sort, aztán megkérdezte:

– Tényleg megnősülsz?

– Tényleg. Nem tudsz lebeszélni róla.

– Nem is akarlak – mondta Niemcewicz, megint elhallgatott. Aztán habozva kinyögte a kérdést:

– Lefeküdtél már vele?

– Majd az esküvő után – mondta Bogusławski –, ha nagyon muszáj.

– Nem tetszik neked?

– A hozománya csinos.

– Komolyan kérdezem!

– Hát, ha ekkora fontosságot tulajdonítasz ennek az apróságnak… nem tetszik.

– Nem?!

– Nem.

Niemcewicz fel volt háborodva.

– Isteni segge van – mondta, bozontos, ősz szemöldöke felszaladt a homlokára –, nem érdemelsz te ilyen lányt!

– Hát te megnézted magadnak? – kérdezte Bogusławski hüledezve.

– Meg hát.

– És tetszik?

– Tetszik, mit szólsz hozzá.

Niemcewicz fortyogva hallgatott, Bogusławski el volt képelve.

– Persze – mondta aztán a Mester – te mindig az ilyen szakácsnőtípust szeretted… Most is?

– Mit most is?

– Szoktál?

– Szoktam. Csak nem eleget.

Csönd volt.

– Hát nem szörnyű – mondta Niemcewicz őszinte fájdalommal –, hogy az ember tizenhat éves korától az élete végéig egy ilyen marhaság miatt kínlódjon? Ötvenkilenc éves vagyok, de ha rám jön a kangörcs, képtelen vagyok másra gondolni, loholok a városban összevissza, nem is én loholok, a kis rakoncátlan mered előre, mint egy mutatóujj, én pedig loholok utána, kilóg a gatyámból, mindenki úgy tesz, mintha nem látná, és egyre nehezebben találok valakit, aki aztán szó nélkül elmegy, nem csinál botrányt, nem akarja elmondani az egész életét, és nem akar a tőle születő unokáim anyja lenni. Te mit szoktál tenni ilyenkor?

– Ritkán fordul elő…

– De ha előfordul!

– Hát… eddig Marianna kéznél volt.

– De mostanában nincs kéznél. Most ki van kéznél?

– A kezem.

– Te… onanizálsz?

Bogusławski bólintott.

– Ritkán – tette hozzá mentegetőzve –, szerencsére megöregedtem…

– Igen – mondta Niemcewicz némi tünődés után –, ez is megoldás, pár perc alatt megvan, utána megint lehet dolgozni… irigyellek. Bennem van valami hülye előítélet, hogy csak nőkkel jó… Még gyerekkoromban nevelték belém… és egy ideig komolyan féltem, hogy buzi leszek, amikor női szerepeket játszottam a kadétiskolában… De aztán elcsábított az ezreddobos felesége… És mondd, közben gondolsz nőre?

– Hát… van úgy.

– Egyre vagy többre?

– Nem tudom…

– A régi szeretőidre, mi? Azok a legrosszabbak… a régi nők, akikkel jó volt. És kire gondolsz leggyakrabban?

– Semmi közöd hozzá – mondta Bogusławski.

Niemcewicz azt mondta: jó, jó, felemelte a kezeit, ő nem akar tovább kérdezősködni, akár el is mehet.

– Ha el akarod csábítani a menyasszonyomat – mondta a Mester –, áldásom rátok.

Niemcewicz őszintén megörült, és megígérte, hogy gyereket azért nem csinál Karolinának.

– Én gyerekben exportőr vagyok – jelentette ki –, akárcsak Mostowski.

– Tényleg, hogy vannak a kis aranyosak? – érdeklődött Bogusławski.

Az egykori porosz követ feleségétől Niemcewicznek volt egy Maurycy nevű fia, arról nem tudott semmit. Viszont az osztrák bárónőtől való fiára és lányára dühös volt, azokkal muszáj leveleznie, és időnként lecsípnek a jövedelméből.

– Te voltaképpen még mindig nős vagy, nem?

– Hát igen – mondta Niemcewicz meglepve –, az vagyok.

– És Kean asszony nem rándul át az óceán túlsó partjáról?

– Nem, hál’ istennek. Feji a teheneit és kotkodácsol a tyúkólai között.

Hallgattak egy darabig.

– Plerschnek ebben is mázlija volt – mondta Niemcewicz végül –, három éve vitt fel magához nőt utoljára, és már nem ment neki. Hogy milyen boldog volt utána! Nekem újságolta, hogy végre túl van az egészen.

Plersch bácsi szelleme átsuhant a szobán. Niemcewicz némán szedelőzködni kezdett, hosszasan rázta Bogusławski kezét, és megsimította a vállát. Aztán mielőtt könnyezni kezdett volna, elment. Az utcáról felnézett Bogusławski házának ablakára, és nagy melegség mocorgott a mellkasában.

Niemcewicz másnap azt jelenthette az Ikszeknek, hogy Bogusławskinak vége. Azt is terjeszteni kezdte, hogy Bogusławski impotens. Körülbelül ezzel egyidőben Bogusławski Siegmundéknál az ördög inkarnációjaként festette le Niemcewiczet, és a neves költő és államférfi pár valóban elkövetett aljasságának hallatán a tisztességben megőszült Siegmund úr fel-felkiáltott felháborodásában.

Siegmund urat különösképpen meghatotta, hogy a Mester az esküvői előkészületek miatt hajlandó volt lemondani Harpagon szerepéről. Saját áldozatkészségétől maga Bogusławski is meghatódott.

Egyébként ideges volt a hangulat. Karolina a vőlegény távollétében olykor sírva fakadt, és kibuktak belőle barátnőinek rosszmájú megjegyzései. Siegmundnét egyre jobban bosszantották a szabók, a suszterek, a kereskedők, akik melegen érdeklődtek a házasság részletei iránt. Rozalia levelet írt Siegmundnak, és Bogusławski számtalan szeretőjéről szolgált bőséges információval. Másfelől Żółkowski, Dmuszewski és Malinowski, mindegyik a maga módján, pártfogásába vette a Siegmund családot; Żółkowski tréfáinak nem lehetett ellenállni; Dmuszewski tiszteletpéldányt juttatott a Kurier-ből és közölte, hogy a lapot Siegmundék utódai is mindig ingyen fogják megkapni; a legtöbbet talán Malinowskinak az a megjegyzése nyomta a latban, hogy a Siegmund család minden lengyelek példaképe lehet.

Siegmund úr az esküvő közeledtével felkereste Glücksberget, és hosszasan tanácskozott vele, hazatérve csak annyit mondott a feleségének, hogy Glücksberg „rendes ember”, és ha a házasság netalán nem sikerül, még mindig el lehet válni.

Még Elsner, a híres karnagy is ellátogatott a nyomdászhoz, és felajánlotta, hogy ingyen ad Karolina kisasszonynak zongoraórákat. Bogusławski a hírről értesülvén arra gondolt, hogy Elsner talán most áll bosszút Konstancjáért, és az utolsó pillanatban le akarja ütni a kezéről Karolinát. De aztán Elsner nem állított be többé.

Aszpergerék, Szczurowski és Kurpiński levélben igyekezett lebeszélni Siegmund urat arról, hogy egy szem leányát idő előtt tönkretegye. Karolina kisasszonyt a Jótékonyok üléseire hívták. Nem ment el, Siegmund jobbnak látta, ha ezekben a „súlyos napokban” Karolina semmiféle szervezkedésben sem vesz részt. Żółkowski órákig kínlódott Siegmund úrral, amikor be akarta idomítani, hogy tegezze le a nagy Bogusławskit és pirulás nélkül szólítsa édes fiának; Żółkowski játszotta Bogusławski szerepét, a nyomdász azonban képtelen volt meglátni Żółkowskiban a vejét. Az esküvői meghívókat is Żółkowski nyomatta Glücksbergnél (ingyen), Siegmund zavartan forgatta a kezében a díszes lapokat, és azt morogta, hogy ő szebbet csinált volna.

A nagy vendégjárás elől Siegmund a legszívesebben lemenekült volna a nyomdájába dolgozni, de nem adódott rá alkalma. A munkásai lógni kezdtek, Siegmundné hiába nézett a körmükre, és számos megrendelés teljesítésével elmaradtak.

A Bogusławski javát akaró színészek egészen odaszoktak. Ettek, ittak, a barátságos német vendégszeretetét éltették, és minden adódó alkalommal megcsodálták Karolina bájait. Siegmund kezdte belátni, hogy talán nem kellene minden látogatót étellel-itallal traktálni, a felesége azonban hallani sem akart erről: mit szólnának a városban?

Aztán Malinowski egyszer annyira berúgott, hogy minden idegen haladéktalan távozását követelte a szent lengyel földről; Żółkowski és a felesége nagy nehezen elcipelte az üvöltöző Malinowskit, és nyomatékosan megtiltották neki, hogy betegye a lábát a Siegmund házba.

Nemsokára újabb bonyodalmakat okozott, hogy Żółkowski elcsábította Karolina két ifjú barátnőjét. Bogusławski Żółkowskától értesült a dologról, aki a Mester tanácsát kérte, hogyan is viselkedjen ebben a helyzetben, hiszen Alojzy beteg, ki tudja, mennyire súlyos a dolog, és ő, Żółkowska, képtelen tisztázni, mennyit engedjen meg a férjének. Az biztos, hogy az utolsó örömeitől nem akarja megfosztani. Bogusławski nem tudott mit mondani.

Dmuszewskiéknál nagy bajok lehettek otthon, talán Konstancja hisztizett többet a szokásosnál, Dmuszewski mindenesetre párszor Siegmundék hálószobájában szerkesztette meg a Kurier-t az odacipelt külföldi lapokból; ennek Siegmundék ismerősei nagyon örültek, láthatták, hogyan készül az újság, és Dmuszewski a pletykarovatba e derék hivatalnokok és könyvkötők egy-két érdektelen értesülését is berakta, aminek ők gyerekesen örültek.

Bogusławski közben rengeteg meghívót postázott, a Ledóchowskának szánt kártyára felírta, hogy „ez az ő bosszúja”. A házába senkit sem engedett be, ritkán tartózkodott otthon, leginkább mosakodás és szépítkezés céljából, és valahányszor hazaért, sokáig fürkészett körül, nem akarják-e megrohanni, és csak akkor nyitotta ki a kertkaput, ha meggyőződött róla, hogy senki sincs a közelben.

Nem sokkal az esküvő nagy napja előtt Truskolaska megjelent Siegmundék házában, és elöntötte őket a könnyeivel; azt játszotta, hogy ő a saját húga, vagyis Marianna, és a szerepbe olyan jól beleélte magát, hogy Siegmund úr elhitte, és kártérítésről hebegett. Szerencsére akkor érkezett Żółkowski; Truskolaska éppen a földön hevert és zokogott, Siegmund úr tanácstalanul és rémülten állt fölötte, Żółkowski gyorsan felmérte a helyzetet, közölte, hogy ez nem Marianna Pierożyńska, hanem a nővére, a híres színésznő, elismeréssel adózott művészi teljesítményének, és ezzel sikerült Truskolaska könnyeit elapasztani, majd kipenderíteni a házból.

Aznap este Siegmund úr, életében először, leitta magát.

Részeg volt két napig, és csak a Chovot étteremben tért magához teljesen, iszonyatos fejfájással. Bambán nézett körül, az asztalok gazdagon voltak megterítve, a vendégek éppen kölcsönös előzékenység közepette foglalták el helyüket a korábban kínos pontossággal megállapított ülésrendnek megfelelően; Siegmund úr Bogusławskit bámulta, aki méltóságteljesen trónolt az asztalfőn, jobbján a kissé puffadtnak tetsző Karolinával, aki az ujjára húzott gyűrűt nézegette. Siegmund úr rájött, hogy már megtörtént az esküvő, és megpróbálta összerendezni homályos emlékképeit. Volt orgonaszó, igen, bizonyosan Elsner úr játszott, aki most szerényen a hosszú asztal túlsó végén üldögél; az orgonálás előtt volt egy kis csönd, amikor a pár az oltár előtt állt, akkor kérdezte meg valaki hangosan: „de hol a vőlegény?” Siegmund úr nem tudta eldönteni, valóban elhangzott-e a kérdés, vagy csak képzelte. Most nagyon fülelt, mit mondanak körülötte, a nagy lármában; mellette suttogva és borzongva annak a zsidónak a pofátlanságát tárgyalták, aki bemerészkedett a templomba; ez Glücksberg lehetett, mintha látta volna vörös szeplős, kopasz fejét. Hideg volt a templomban, odakint pedig még hidegebb, de itt, az étteremben, jól bedurrantottak. Siegmund úr nagyon szomjas volt, de italt nem látott az asztalon.

Rengetegen voltak Chovot különtermében, színészek, polgárok, ismerősök és ismeretlenek vegyesen; itt ültek a színészek, Żółkowski, Dmuszewski, a szelídnek látszó Malinowski, és meg lehetett bámulni őket élő valójukban. Rázendítettek a zenészek, biztosan a színház zenekarának tagjai. Először polkát játszottak, aztán rátértek a mazurkára. Siegmund úr sajgó halántékát nyomogatta, és nézte, amint Bogusławski úr, családjának új tagja odamegy a zenekarhoz, átvesz egy oboát, és hatalmas tapsvihart aratva virtuózan játszik rajta.

Talán mégis megérte, gondolta Siegmund úr, és úgy érezte, nem bírja tovább, meg fog halni.

Pár perccel később, leküzdve a rátámadó kimerültséget, ismét befogadta a külvilágot; egy alacsony, idős úr – Harazyn bácsi, kiabálták mellette elismerően, és megtapsolták – az ifjú párnak átnyújtotta a Nemzeti Színház apró, fából készült mását.

– Tíz évig fabrikáltam – magyarázta Harazyn bácsi vérvörösen, szabadkozva –, ha egy-két évet várt volna a Mester, még szebb lenne…

A Nemzeti Színházacska kézről kézre járt.

Amikor a pohárköszöntőkre került volna a sor, kiderült, hogy a hosszú, fehér asztalon még nincs ott az ital. Żółkowski intett a tulajnak, az udvariasan közölte, hogy az ital, tisztelettel, nem volt benne a lakoma árában.

– Hogyhogy nem volt benne? – képedt el Żółkowski.

A lárma elült.

– Tessék talán megtekinteni a számlákat, tisztelettel – mondta a tulaj bocsánatkérően.

– Maga így állt bosszút, hogy egyszer betörték az ablakait, mi? – mondta Żółkowski dühösen.

A tulaj udvariasan, kezeit széttárva mosolygott.

– Egy vagyont fizettem magának! – kiáltotta Zdanowicz és az asztalra csapott.

A tulaj sajnálkozva ingatta a fejét.

– Nem számít – mondta Dmuszewski főúrian –, hozzon italt, zsebből fizetem.

Megtapsolták. A tulaj azonban nem rohant az italért, kénytelen volt tájékoztatni a vendégeket, hogy a városparancsnokság erre vonatkozó rendeletei értelmében ő csak államilag engedélyezett italokat szolgálhat fel, s ezek nem minden tekintetben fogják kielégíteni a hölgyek és urak igényeit.

– Ne mondja – vicsorgott Żółkowski.

– Sajnos – mondta a tulaj. – Alkohol nem lehet bennük.

– Jól van – mondta Żółkowski és végignézett a fancsali arcokon. – Hozzon nekünk vizet. De rengeteget! Palackokban! És borospoharakat! Sokat!

– Mit hozzak? – érdeklődött Chovot. – Vizet?

– Közönséges vizet – mondta Żółkowski, és ádázul nevetett. A tulaj láthatólag nem akart vizet hozni. Elég világos volt a helyzet, még Siegmund is megértette: dupla áron akarja adni a csempészett italokat. Dmuszewski azonban odadörrent, hogy hozza már a vizet, elszámolhatja borként. Erre a tulaj mégiscsak kiment a teremből.

– Majd adok én neki – füstölgött Żółkowski. – Megjárja velünk a disznaja. Nézzetek szét, mert utoljára látjátok egyben a berendezést.

Öt pincér hozta tálcán a vizet. Amíg szétrakták a poharakat, mindenki hallgatott. Várható volt, hogy sokan hamarosan távoznak. Aztán Żółkowski töltött a poharába, és az ifjú párra emelte. Így tettek a többiek is. Kínos volt a hangulat. Żółkowski nem fejezte be a tósztot, újra töltött és gyorsan felhajtotta. Tovább beszélt, még mindig az ifjú párt éltette. Grimaszai kezdtek sikert aratni. A negyedik pohár után Żółkowskinak kicsit összegabalyodott a nyelve. De azért mondta a tósztot. Akkor már nagyon figyelték. Az ötödik pohár után Żółkowski kipirulva, párás szemmel nézett körül, és nehezen tartotta meg az egyensúlyát. Szóvicceket gyártott pokoli sebességgel, de egy-egy szóba beletörött a nyelve.

Páran összesúgtak: csalás, Żółkowski bort kapott. Rivoli kapott észbe elsőként, ő is szólásra emelkedett, és ő is részeg volt. Bogusławski hálásan biccentett Żółkowskinak. Żółkowski visszahunyorított. Zdanowicz a harmadik pohár víz után teljesen fölengedett és bolondozni kezdett, mint régen komikus korában. Rivoli közben a zenekarhoz ment, és a kíséretükkel operaáriákat énekelt, az alkalomhoz illő rögtönzött szövegekkel.

Akkor már a legtöbb színész részeg volt. Chovot elképedve állt a terem ajtajában, és semmit sem értett az egészből. A főpincérrel sugdosott, a főpincér is tanácstalannak látszott, majd az asztalhoz küldött egy fiút, aki beleszagolt az egyik vizespalackba.

Tapsvihar. A fiú elpirult, és rémülten elszaladt. Még nagyobb taps, újrázás. A színészek részegen röhögve egymás vállát csapdosták örömükben.

Żółkowski büszkén ült a székén és jóindulatú, részeg vigyorral fogadta a gratulációt.

Siegmund úr nem merte megszagolni a palackokat, de bizonyosra vette, hogy a tréfába Chovot is be van avatva.

A hamar emelkedetté váló hangulatba jól illett az a kis jelenet, amelyet Dmuszewski készített, és Malinowskival adott elő. A rövid bohózatban két, Varsón átutazó külföldi tárgyalta meg a város számukra kissé különös társadalmi eseményeit tört lengyel nyelven; többnyire egy megnevezetlen, nagy emberről folytattak eszmecserét, akiről egész Varsó beszél, aki, úgy tetszik, irányítja a lengyel szellemi életet, akitől miniszterek, szeszcsempészek, kritikusok és az orosz impérium határait fenyegető törökök egyaránt rettegnek, mert minden lépése kiszámíthatatlan és nagyszabású; lám, most is, életében először elszánván magát a nősülésre, komoly riadalmat idézett elő a königsbergi és gdanski tőzsdén, és a búza ára egy csapásra felment.

A két külföldi szövegeit gyakran kísérte taps és nevetés; Bogusławski ifjú nejét átkarolva, ragyogó arccal fogadta a hódolatot, és igazán nem jutott eszébe, hogy Dmuszewski pár napja e panegyricusnál hasznosabb szolgálatot is tehetett volna neki.

Aztán táncba vitték Karolinát; megforgatták, összetapogatták, kicsit össze is nyálazták. Karolina boldogan forgott és lépegetett, kipirult és kacarászva lihegett; kellemesnek ígérkező érdekházasságra számíthatott.

– Micsoda katzenjammerünk lesz holnap! – kiáltotta Żółkowski kétségbeesve, egy újratöltött palackot lóbálva –, de egye fene, egyszer élünk!

Koccintani akart Elsnerrel, aki nem ivott; mint mondta, józan életét a jövőben sem kívánja feladni. Helena tapsolt neki, sose hitte volna, hogy Elsnernek van humora.

Újabb vendégek érkeztek az étterembe, például Wolski és Rutkowski az esti próbáról. (Bogusławski rokonai egész este távollétükkel tüntettek.) Beszámoltak Osiński úr rendezői igyekezetéről. Żółkowski fúrta Feliński urat. Hogy mire nem képes egy lengyel drámaíró, mondta csodálkozva. A darab végén meggyilkoltatja Barbara Radziwiłłównát, a főhőst, holott mindenki tudja, hogy a valóságban vérbajban halt meg. Minden darab ilyen mostanában, szüzet faragnak a legnagyobb szajhákból is.

Rutkowski kínos vigyorral hallgatta, majd a mellette ülőknek megmagyarázta: Żółkowski mindig butaságokat fecseg, amikor részeg. Aztán nem értette, miért nevetnek annyira; végül ő is elnevette magát, és úgy találta, valóban humorosat mondott.

A polgárok, élve az általános részegség adta szabadsággal, táncba vitték Karolinát, Siegmundnét, Karolina barátnőit, odacipelték a táncolók közé Siegmund urat is; egy-egy színész mellé telepedve elmondták az életüket, amit valakinek feltétlenül színpadra kellene vinnie, és a művész úrnak kellene eljátszania, valamint a kulisszatitkok felől érdeklődtek. Osiński úrból hamarosan per Ludwik lett, az Ikszekből per miniszterek. Malinowski harsányan hirdette, hogy a színházat az idegen elnyomás teszi tönkre. Żółkowski azt üvöltötte: hülyeség, és körbemutatott.

– Ezek miatt ment tönkre a színház! – visította.

– Hogyhogy ezek miatt? – kérdezte Thugutt, a fűszeres.

– Miattatok, lelkecskéim – vigyorgott Żółkowski –, mert ti vagytok a közönség. De most bosszút állunk rajtatok!

A tréfák egyre durvábbra sikerültek, a távollevő színészeket pocskondiázták, ami a polgárok körében óriási érdeklődést keltett.

Siegmund úr fáradtan, összetörve ült az asztal mellett. Bogusławski látta, hogy Dmuszewski ügyetlen bohózata vérig sértette az apósát, magára vette a tört lengyelséget. Szegény, gondolta részvétlenül, és Siegmund úr felé biccentett mosolyogva. Amikor hozták a főfogást, marha! marha!, visszhangzott az ámulat hörgése a teremben, abbamaradt a zene, mindenki a húsra vetette magát, Bogusławski kedvtelve nézegette a csámcsogva zabálókat: halotti tor ez, emberhús van feltálalva, az övé, Siegmundé, Mariannáé, és talán azoké is, akik most szuszogva, kimeredő szemmel, csaknem rágatlanul hányják magukba az ételt.

Helena Rutkowska volt az első, aki már nem bírta tovább. Halkan köszönt el a Mestertől, majdnem könnyezett.

– Legközelebb magát veszem el – mondta Bogusławski fáradtan.

Helena szomorú mosollyal bólintott.

Éjféltájban megfogyatkoztak egy időre, de aztán visszatértek páran, új vendégekkel, és valódi, csempészett vodkát hoztak, vagy húsz litert összesen. Żółkowski hiába ordított kétségbeesve, hogy ne rontsák el a játékát, a vendégsereg az igazi alkoholra vetette magát. Żółkowski sírt, nevettek rajta. A színészek és a polgárok egyenként vagy többedmagukkal mentek ki az utcára hányni, és kisebb csoportokra szakadva idétlenül szórakoztatták magukat. Néhányan zene nélkül illegették magukat ott, ahol korábban a tánc folyt, mások párosával tűntek el hosszabb-rövidebb időre, Malinowski például kifogott magának egy aránylag fiatal boltosnét, és nyakig sárosan cipelte vissza odakintről, mind a ketten dideregtek. Siegmund úr hirtelen elhatározással ismét vedelni kezdett.

Beszivárogtak kintről a kocsisok és a beszélő lámpások, maradékot szedegettek össze az asztalról. Ketten Bogusławski háta mögött iszogattak, és szomorúan tárgyalták: most már biztos, hogy bevezetik a gázvilágítást. Ördögi találmány ez a gáz, az embereket senki se védi meg ezentúl éjszaka. Hacsak a lámpaoszlopok nem, mondta egyikük, és kiköpött. De azokkal nem lehet beszélgetni, vélte a másik.

Hajnaltájban a nyugtalan Siegmundné javaslatára felkerekedtek, és Bogusławski háza felé indultak kurjongatva. Bogusławskit Karolinával az egyik kocsiba ültették, a lovakat kifogták és húzni kezdték. A kocsis némi borravaló fejében hozzájárult a díszfelvonuláshoz, a lovakat mindenesetre a kocsi hátsó tengelyéhez kötötte, és vagyonát szemmel tartva ballagott mellettük.

A külvárosba érve csendőrök tartóztatták fel a menetet. A kurjongatás abbamaradt, a csendőrök mindenkit kiparancsoltak a kocsikból, és tüzetesen átkutattak mindent. Mint közölték, nyakörvet kerestek.

– Nyakörvet? – kérdezte Bogusławski értetlenül.

– Nyakörvet – felelte az egyik tiszt mogorván.

Dmuszewski sápadtan állt, noha nem volt nála nyakörv, de róla tudni lehet, hogy van egy Medor nevű kutyája.

Az egyik fiatal csendőr Bogusławski közelébe lopakodott, és halkan azt mondta:

– Egy kutyát keresünk, művész úr – és széttárta a karjait.

– Na és?

– Csak mondom, művész úr. Egy kutyát keresünk, illetve a gazdáját. Kitüntetés van a nyakában. Mármint a kutya nyakában. A Szent Stanisław Érdemrend mása.

Bogusławskinak rémlett valami, kit is tüntettek ki ezzel mostanában?

– Ismeretlen gazfickók – folytatta a fiatal csendőr halkan – kerítettek egy kóbor kutyát, a nyakába varrták az érdemrend mását, és szabadon engedték. Falusi kutya. Vad. Ronda dög. Három napja üldözzük, de sehova se megy haza éjszakára, nem lehet elfogni. A gazdáját sem, aki ezt a csúf tréfát kieszelte.

A csendőr szemében gúny csillogott, Bogusławski meglepődve nézte.

– Ha megtalálják azt a… nyakörvet – mondta Bogusławski és fázósan a köpenyébe burkolózott –, attól még nem biztos… hogy érdemrend volt rajta.

– Persze – mondta a csendőr –, a lényeg az, hogy találjunk valami szíjat, akármit, akkor vége a szolgálatnak, és kialudhatjuk magunkat. Póráz is jó.

A csendőr vigyorgott. A társai nem találtak semmit, a menet továbbindulhatott. A kurjongatás nem éledt fel többé.

Kijózanodva, rosszkedvűen, fejfájósan ért a menet a Żelazna sarkára. A lovak a kocsi mögött bandukoltak, Bogusławski és Karolina nem ült vissza, de a kocsis azt mondta, ilyen rövid távra már nem érdemes befognia, úgyhogy a vendégek húzták az üres kocsit Bogusławski házáig. Húzták a kocsit zokszó és lelkesedés nélkül, a lovak álmosan bandukoltak mögöttük.

A körülbelül harminc főre olvadt sereg bambán és türelmesen várta, hogy véget érjen Bogusławski piszmogása a kertkapu kulcsával. Bogusławski nem ivott sokat, és már annak a hatása is elpárolgott, a fenébe kívánta az egész társaságot, a feleségével és újdonsült rokonságával együtt, a legszívesebben ordítva kergette volna el őket. Siegmund mellette állt, látszott rajta, hogy szeretne segíteni a rozsdás lakat felnyitásában. Żółkowski a kerítésnek fordulva köhögött és hányt egy kicsit. Bogusławski odanézett, a havon apró, gyorsan fakuló vércseppek mosolyogtak, és kis lyukakat fúrtak maguknak a hóban. Żółkowski a kerítés rácsai közé dugta a csizmája orrát, és havat rugdosott a foltokra.

Végre kinyílt az ajtó, bebotorkáltak a kertbe. A derengésben néhány polgár elismerően betűzte ki a homlokzaton díszelgő feliratot: „Parva sed apta”.

Bogusławski a ház kapuját is kinyitotta, majd előzékenyen félreállt. A vendégek bevonultak. Żółkowski az utolsók között lépett be a kapun.

– Hány éves is vagy Alojzy? – kérdezte a Mester.

– Hetvenhét – felelte Żółkowski.

– Mennyi?

– Kétszer annyit zabáltam, kétszer annyit piáltam, kétszer annyit nőztem, mint más – mondta Żółkowski, és jó nagyot nevetett.

A vendégek körülnéztek a konyhában, beszagoltak a dermesztően üres kamrába, felmentek a lépcsőn, gyertyát gyújtottak, körbejártak, megszemlélték Bogusławski gyűrött, koszos ágyneműjét, páran leheveredtek rá, mások a padlóra roggyantak. Siegmundék mozdulatlanul álltak a szoba közepén.

– Ilyen kicsi ez a ház? – kérdezte egy vendég.

– Van még néhány szoba – mondta Bogusławski –, meg kívánják tekinteni?

Határozatlan morgás. Bogusławski a szőnyeggel fedett ajtóknak esett, be voltak zárva. Nem tudta, merre vannak a kulcsok, Marianna a megmondhatója.

– Törjük be – javasolta a Mester előzékenyen.

Csönd volt, néhányan odamentek, nekiveselkedtek előbb az egyik, aztán a másik ajtónak. Mindkettő hamar engedett. A látogatók nagyobbik fele, gyertyával és mécsessel felszerelve, bemerészkedett. Kisvártatva pókhálósan, prüszkölve jöttek vissza, elképedve néztek Bogusławskira.

– Mi van bent? – kérdezte a Mester. – Én még nem jártam arrafelé. Van valami érdekes?

Zdanowicz a kamra mélyéből kenyeret és fahasábszerű szárított halat varázsolt elő, felhozta. – Kér valaki? – kérdezte, és falatozni kezdett. A csöndet Thugutt törte meg: nem baj, majd az asszonyka rendet csinál. Bogusławski megkérdezte, befűtsön-e. Nem érkezett válasz.

– Inni kéne valamit – mondta Malinowski.

– Sajnos – mondta Bogusławski.

– Semmi sincs? – kérdezte Malinowski reménytelenül.

– Semmi – mondta Zdanowicz –, a házkutatás nem járt eredménnyel.

– Denevér van? – kérdezte egy boltosné.

– Talán – mondta a Mester határozatlanul.

Páran összesúgtak. Siegmundék továbbra is dermedten álltak a szoba közepén. Karolina nem tudta eldönteni, elájuljon-e, vagy kapjon sírógörcsöt. Bogusławski nézegette őket.

– Menjünk ki a temetőbe – mondta egyszerre Rivoli.

Néhányan utánamondták kérdő, majd kijelentő hangon.

– Hideg van ott kint – mondta Rutkowski.

– Kötelességem előre felhívni a figyelmet – mondta Zdanowicz, a halat rágcsálva –, hogy piával ott sem szolgálhatunk.

– Közel van – mondta Dmuszewski –, sétálunk egy kicsit, aztán mindenki hazamehet.

– Én innét gyalog nem megyek haza – suttogta Siegmundné eltökélten.

– Szívecském – súgta neki Siegmund –, kint vár a batár…

– A temetőbe – járt szájról szájra. Mondták riadtan, borzongva, kíváncsian.

Lassan, egyenként mentek le a lépcsőn, kimentek a kertbe, ki a kertkapun, aztán valamire várva megálltak. A vendégek megint összeverődtek.

– Hallja – mondta Siegmund Bogusławskinak hápogva –, nahát, hallja…

– Én nem megyek! – sikította Karolina, amikor már majdnem mindenki kiment a szobából.

– Oda mész, ahova mindenki! – kiáltott rá dühösen az anyja.

– Félek a temetőben!

– Majd én megmondom neked, mitől félj – sivította Siegmundné meglepően magas hangon –, indíts a temetőbe!

Siegmundné kituszkolta a lányát.

Bogusławski Siegmund mögött ballagott le a lépcsőn. Az utolsó előtti fokon Siegmund megállt és megkopogtatta a korlátot. Bogusławski közelebb nyújtotta a gyertyát, hogy apósa megtekinthesse a fa erezetét, ami meg is történt.

– Valódi – szólt Bogusławski udvariasan és közlékenyen.

Siegmund morgott valamit, és kiment a kapun.

A húsz főre olvadt közönség türelmesen megvárta, hogy Bogusławski körülményesen bezárja a lakatot. A Mester végignézett rajtuk. Valaki elindult a temető felé, a többi falkában utána.

– Hova mennek? – kérdezte a kocsis.

– Powązkiba! – rikkantotta Zdanowicz.

– Ilyenkor?

– Ilyenkor.

A menet bekanyarodott a Żytnia utcába.

– Hé! – kiáltotta utánuk a kocsis –, ne hagyjanak itt, ha már idáig jöttem!

Megálltak.

– Fogja be a lovait – tanácsolta Rivoli.

– Egye fene – legyintett Zdanowicz –, húzzuk el.

Zdanowicz visszament a kocsihoz, és befogta magát. Rivoli és Wolski követte a példáját.

– Uraim – kiáltotta Wolski, és megigazította a vállán az istrángot –, itt a soha vissza nem térő alkalom!

Két suszter és egy szatócs szintén befogta magát.

– Maga szálljon le a bakról – intézkedett Wolski –, csak nem képzeli, hogy egy kocsist fogunk húzni?

A kocsis jobbnak látta lekászálódni.

– Na gyerünk – mondta Wolski katonásan.

A menet ismét megindult. Utat engedtek a kocsinak, és utána lépkedtek szép sorban. Bogusławski ment a kocsi mögött, őt követték a többiek, az illendőségnek megfelelően az első sorban a Siegmund család. Siegmundné keményen markolta sírdogáló leánya karját. Elsner a sor végén bandukolt, majd észrevétlenül lemaradt. Bogusławski hátranézett, magához intette Żółkowskit.

– Gyere, kisöreg – mondta neki –, itt a helyed mellettem.

Żółkowski előrement a Mester mellé.

A polgárok nagy eseményeket szimatoltak, már egyikük sem lógott meg. Hátul valaki zsoltárba kezdett, de csak néhányan énekeltek vele, amíg a hangjuk el nem halt.

– Hát akkor azt – kiáltotta Zdanowicz –, hogy:

 

Kutya világban élek, az ellenség körülvesz, a tisztesség a vétek s ha bűnös vagy, örülhetsz…

 

A színészek vele zúgták Bardos áriáját.

Elénekelték egyszer, aztán még egyszer, új ötlete nem támadt senkinek, az éneklés abbamaradt.

Ronda, szürke reggel volt, a szél mindenesetre alábbhagyott. A szürkeségben élessé váltak a kontúrok, rejtőzködővé a színek. A díszes esküvői ruha, a boltosok, kereskedők cicomás öltözéke, a színészek kacifántos köpenyei és feltűnő cilinderei, kalpagjai a szürke különböző árnyalatait öltötték, a legfeketébb cilinder sem volt igazán fekete, a hó sem volt igazán fehér. A két barna ló megadóan bandukolt a kocsi mögött.

Nowolipki kis faházaiból, apró kertjeiből bámészkodók bukkantak elő. Látták, hogy valakit temetnek, ezt mindig megbámulták, pedig igazán hozzászokhattak. Rongyos, tetőtől talpig bebugyolált gyerekek csatlakoztak a menethez, néhány fekete kendős öregasszony is szedegette a lábait. Megint megszaporodtak, lehettek vagy negyvenen. A felriadt varjak lomhán követték őket, le-leszállva a hiányosan kövezett út két oldalán ritkásan álló, csupasz fákra, és csak akkor lebbentek át a következőre, amikor a menet utolsó tagja is elhaladt alattuk.

A temető magas kőkerítése mellett nem volt kövezet, a kocsi többször elakadt a sárban, az eléje fogott emberek nem tudták kihúzni, a menetből többen hátulról tolták nagy hórukkolás közepette, míg sikerült kiemelniük, és a kerekek ismét felnyikorogtak. A kocsis oldalvást álldogált, ostorral a kezében; féltette a kocsija épségét, de nem mert megszólalni. Néhány gyerek a lovakat simogatta.

Siegmundék úgy meneteltek, mintha létfontosságú, jelentős megbízatást teljesítenének. A nyomdász arcán feszült figyelem, a fejét leszegte, mélyeket lélegzett.

A temető kapuja elé értek, nyitva volt. Amíg közös erővel betolták a kocsit, és a kocsis kikötötte féltett lovait, Bogusławski megnézte a templom oldalán az emléktáblát, ott van-e még a többi között. Ott volt. Felnézett, Żółkowski állt mellette, ő is elolvasta a feliratot.

 

Elhervadtál, lányom, mint a viharos szél fútta rózsa, nehéz ez a bánat az én atyai szívemnek, vénségemre mégis reményt adsz, bánatom okozója: hamarosan én is követlek.

 

– Pocsék egy vers – mondta Bogusławski.

– Errefelé volt a park, ugye? – kérdezte Żółkowski. Bogusławski bólintott. Szépen gondozott, hatalmas park állt Powązkiban hajdanán, a csodájára jártak a külföldiek is, volt benne műtó, műrom, az égvilágon minden, talán műkísértetek is, ezt is lerombolták, hogy többé ne lehessen helyreállítani.

– Vicclapot fogok alapítani – mondta Żółkowski.

– Helyes – mondta Bogusławski.

A kocsi melléjük ért, ők visszaálltak mögéje, a menet a temető belseje felé indult.

– Sok szép hőstettet hajthatott végre ez a temető – morogta Żółkowski –, hogy ennyi keresztet kapott érte.

Valaki meghallotta mögöttük, és hangosabban, a saját vicceként, továbbadta.

A sírok között a legszélesebb ösvényen haladtak.

– Nézzétek! – kiáltotta a kocsi elé fogott Zdanowicz –, csupa szimuláns.

A sírkövekre mutogatott.

Egy szélesebb kereszteződésben megálltak, nem tudták eldönteni, merre tovább. Wąsowicz azt javasolta, temessék el a kocsit ünnepélyesen. Az ötlet sok támogatóra talált. A polgárok szeme csillogott az izgalomtól, most jön a cirkusz. Ha botrány lesz, az egészet a csepűrágókra fogják. A kocsis kétségbeesve érvelt az ötlet ellen, mire Wolski megkérdezte, mennyiért adja el a kocsit. Kis habozás után a kocsis mondott egy összeget. Wolski közadakozást követelt. Némi pénzt össze is adtak, de nem annyit, hogy a kocsit megvehették volna. A gyülekezet kissé szétszóródva, tanácstalanul álldogált a sírok között.

– Rivoli! – kiáltott fel váratlanul Rivoli.

Ránéztek; a hallgatag, hórihorgas színész a sírok feliratát tanulmányozta, majd ismét felkiáltott:

– Osiński!

Nevetés. Rivoli a következő sírhoz lépett.

– Elsner!

Taps.

– Szymanowski! Werowski! Ledóchowska! Dmuszewski! Bogusławski! Zdanowicz! Kudlicz! Żółkowski! Rutkowski!

– Én nem! – visította a képviselőjelölt.

Rivoli kifogyott a nevekből, elhallgatott.

– Sírokat kéne fosztogatni – vetette föl az egyik mészáros.

– Azt kéne megnézni – tűnődött hangosan Żółkowski –, hol van a kutya elásva.

– Milyen kutya?

– Hát amelyiknek a nyakörvét keresték.

Malinowski felugrott egy díszes sírkő tetejére.

– Lengyelek! – kiáltotta –, honfitársaim!

Megtapsolták. „Halljuk, halljuk!” A sírkő köré csoportosultak, várták a szónoklatot.

– Lengyelek! – kiáltotta ismét Malinowski, majd halkabban hozzátette: – Lengyelek…

Még fent álldogált egy darabig, aztán lemászott.

– Bravó! – kiáltotta Rivoli. – Éljen a szónok!

Páran éljenezve megragadták Malinowskit, és a levegőbe dobálták. Malinowski kapálódzott és nevetett.

– Nem éhes valaki? – kérdezte Zdanowicz, és a köpenye alól szárított halat húzott elő, Bogusławski készletéből.

– Aki éhes, álljon sorba – intézkedett Wolski, és a sírokra mutatott: – Ezek is mindig szépen, tülekedés nélkül álltak sorba a tábori konyha előtt, hogy megkapják a porciót a hősi halálból!

A vicc kedvéért sorbaálltak páran. Wolski lekapta a cilinderét, abba kért egy darabot a halból. Így lett csajka még néhány cilinder és sapka; egy kifűzött cipő is akadt, tulajdonosa féllábon állt a hóban.

– Be ne állj közéjük – sziszegte Siegmundné a férjének.

– De hát ezek ilyenek, ezek a komédiások – mondta Siegmund, és elveszetten vigyorgott.

– Én nem fogom kisikálni a tökfödődet – jelentette ki Siegmundné.

A kocsi ismét megindult. A bámész kölykök, az esküvői vendégek, a fürge vénasszonyok utána tódultak. Bogusławski körülnézett, majd a parcellák között az ellenkező irányba indult. A temetőben tiszta volt a hó és ropogós, a hatalmas fenyők között fölöslegesnek tűntek a fából ácsolt keresztek. Szegény temető ez, gondolta Bogusławski, alig egy-két sírkő, azok is milyen sivárak. Rendes temető, gondolta elégedetten.

Bogusławski sétált, meg-megállt, a fejfákba vésett feliratokat betűzgette. „Élt huszonhat évet.” „Élt negyvenöt évet.” Megpróbált utánaszámolni, mennyi minden maradt volna ki az életéből, ha ilyen idős korban… Sok minden.

Temető télen. Jó cím, csak a darabot kellene megírni hozzá. Szép helyszín ez a temető, havas fakeresztek, hatalmas fenyőfák, a nézőtérről nem is látni a tetejüket. A darabban minden megtörténhetne. Ami szokott, és ami nem szokott. Koboldok, kísértetek, nimfák, istenek, ördögök hemzsegnének a sírok között, felléphetnének az élők és a holtak, nem is lehetne megállapítani, melyikük él még, és melyikük jár vissza a túlvilágról. Szép, békés, nyugodt kis darab lenne.

A koboldok úgy ugrálnának fáról fára, mint a mókusok. Ott lenne a szellemek szintje, a fák ágain. Lent, talán a süllyesztőben, a túlvilág. A kettő között az élet szintje. Az élők csak ezt a szintet használhatják, az istenek meg a halottak az összeset. Szép kis hacacárét lehetne csinálni belőle.

A felkelő nap vörös korongja is játszana a darabban, pontosan úgy tűzne át a tűlevelek között, mint most.

Bölcs kis opera lenne. Opera, mi más? Hiszen minden és mindenki énekel. Hatalmas, emberméretű csigák mászkálnának a színpadon a hóbuckák között. Miért éppen csigák? Biztos, hogy csigák.

Furcsa, hogy volt idő, valamikor régen, amikor a temetőnek még a környékét is igyekezett elkerülni.

Bokáig süppedt a hóba, fától fáig lépkedett. Egyedül volt. A kisebb faágak meghajoltak a karácsonyfadíszként rájuk fagyott jégcsapok súlya alatt. Csilingelnek is, ha kicsit megrázza őket.

Megpillantotta a kocsi mögött vonuló társaságot. Elég messze voltak, a hangjukat nem hallotta. A kocsi tetején feküdt valami, némi hunyorgás után megállapította, hogy sírkő. Útközben szedhették fel. Kicsit közelebb ment a megállított kocsihoz. Gusztustalan sírkő volt, feltehetőleg márványból; úgy rémlett: mindenféle cicomák között allegorikus figurák is vannak az oldalán. A csúcsán fekete márványkereszt. A végein mintha sziromszerű nyúlványok lennének. A társaság gyászdalt zümmögött, alig hallotta. Lehet, hogy valójában üvöltenek. Úgy látszott, a kocsi elakadt, azért nem húzták tovább. Megpróbálták felemelni, nem sikerült. Bogusławski tisztes távolból, egy fatörzshöz lapulva figyelte őket. A kocsiról nagy üggyel-bajjal leemelték a sírkövet, amely megingott a levegőben, és lehuppant a hóba. Zaj nem hallatszott, csak az emberek spricceltek szét, meg a hó porzott. Az alakok sürögni kezdtek a már láthatatlan sírkő körül. Kis idő múlva Bogusławski úgy vette észre, hogy ásnak. Hol találhattak ásót?

A sírkövet szabályosan eltemették, majd lassan szétszéledtek. A kocsis a távozók után ordított, megpróbálta egyedül kihúzni a kocsiját, aztán ő is ott hagyta, eltűnt a sírok és a fák között.

Rég eltűnt már mindenki, és nagy volt a csönd, amikor Bogusławski az eltemetett sírkőhöz merészkedett. A buckába valaki apró fakeresztet szúrt, a fenyőgallyakat gyűrött nyakkendővel kötötte össze. Bogusławski a féloldalra dőlt kocsi mellől nézegette a buckát. Nem csodálkozott semmin. Aztán lassan arrafelé indult, amerre a temető kijáratát sejtette.

Napokig ez volt a szenzáció. A kocsmában fogadásokat kötöttek, elválik-e Bogusławski, vagy sikerül kisajtolnia a hozományt. Jóízűen és jól értesülten tárgyalták a botrányos esküvő szintúgy botrányos folytatását. Mindenki tudta, hogy az esküvő másnapját a fiatalasszony a szüleinél töltötte, Bogusławski pedig bezárkózott a házába. Harmadnap Siegmundék elzarándokoltak Bogusławskihoz, ott már kíváncsiak várták őket. Bogusławski nem engedte be apósát és anyósát, mindenki füle hallatára az egyik emeleti ablakból páratlan beszélgetést folytatott velük, a hozományt követelte, Siegmundék pedig azért könyörögtek, hogy Bogusławski engedje be a lányukat magához, és ne csináljon botrányt. Aztán bírósággal fenyegetőztek. Aztán szégyenszemre elkullogtak. Bogusławski győztes hadvezérként, mosolyogva integetett az ablakból a nézők felé, és csókot dobált.

– Egyetlen előadásra csinálta a darabot – mondta Żółkowski a kocsmában.

A városban tovább beszéltek Bogusławski házasságáról, mint a kocsmában, a színészeket hamarosan elfoglalta a Fösvény és a Barbara Radziwiłłówna bemutatója körüli szokásos izgalom. Bogusławski a Fösvény bemutatója előtt két órával váratlanul megjelent a színházban, mögötte négy kifutófiú cipelt nyolc hatalmas gyertyatartót, amelyeket Bogusławski ünnepélyesen és a csellengők körében nagy sikert aratva ajándékozott a zavartan morgó Kudlicznak. Ússzék a premier fényárban, nyilvánította ki Bogusławski az óhaját. Szép, nagy gyertyatartók voltak, egyenként húsz-húsz karvastagságú gyertya díszelgett bennük. Kudlicz kezet rázott a Mesterrel, aki utána elment, nem nézte meg a premiert.

A bemutató pocsékul sikerült. Mintha valamitől mindenki idétlenül mozgott volna, feltűnően merevek és szertartásosak voltak, látszott, hogy az arcokon vastag a festék. Ledóchowska jött rá az előadás vége felé a bukás okára: a próbák a szokásos gyér világításban folytak, és az ott helyénvaló gesztusok és grimaszok az éles fénytől váltak elviselhetetlenné.

– Még mindig fantasztikus az öreg – suttogta Ledóchowska a mellette ülő, értetlenül bámuló Werowskinak. Żółkowski megértette, és morogva szentségelt magában, pedig örülnie kellett volna Kudlicz bukásának.

A pár nappal későbbi kritikát Bogusławski is elolvasta.

Az újságban nem volt szó fényről, világításról, gyertyatartókról, ellenben, hála Pękalskinak, a Korrespondent olvasói minden fontos, aktuális eseményről tájékoztatást kaptak.

Az első oldalon Konsztantyin nagyherceg meghatott szavakkal köszönte meg a lengyel katonák gyönyörű, fegyelmezett, példás menetgyakorlatát, amelyet alkalma nyílt megtekinteni, s ebből az alkalomból néhány rendkívüli előléptetést foganatosított.

Maria nagyhercegnő Pétervárott hosszú tengeri útra indult. Előzőleg férjével együtt áldást kért az Izsák-székesegyházban; a szertartáson megjelent a királyi család néhány tagja, valamint több más, illusztris személyiség.

A lap legnagyobb részét Sándor cár új vámrendelete foglalta el. „Mi, Isten kegyelméből Első Sándor, Minden Oroszok Cárja, Lengyelország Királya etc., etc.” A rendelkezések elsősorban a hajózást érintették, részletesen foglalkoztak a Bug és a Niemen vidékét elérő hajókra vonatkozó szabályokkal, százalékokkal és egyebekkel.

A lapból az is kiderült, hogy Vilnában Te Deum tartatott a görögkeleti templomban Sándor cár tiszteletére, amelyen jelen volt a litvániai hadügyi gubernátor, Rimszkij-Korszakov. A várost ünnepélyesen kivilágították, s az illumináción kívül hatalmas tűzijátékot is rendeztek. Továbbá nagyszabású katonai parádéra került sor, amely megnyugtató módon adott számot a hadsereg készenléti állapotáról, magas technikai és erkölcsi színvonaláról.

A belső oldalak egyikén Zawadzki és Węcki könyvkereskedők értesítették ügyfeleiket, hogy az Akadémia ezüstérme, amelyet Linde úr kapott lengyel nagyszótáráért, kicsinyített másolatban 27 zlotyért pár napig még kapható.

Akałowski ezredes aláírásával számos körözés jelent meg.

Körözték Michal Niedzielski rabot, aki a börtönből kenyérosztáskor szökött meg. A rab toruńi születésű, 34 éves, nős, katolikus, 5 láb magas, haja, szemöldöke, bajusza fekete, sápadt és hosszúkás arcú, orra nagy, beszél lengyelül és németül, öltönye szürke, köpenye zöld, katonai.

Körözték továbbá Piotr Grzybiuch tolvajt, Kazimierz Wawrzyn tolvajt, Jan Wasilewski tolvajt, Jan Kołodziejczyk gyilkost stb.

Az Árfolyamok című rovat értesülése szerint Gdańskban tovább esett a búza ára, a lengyel zloty ismét devalválódott, ezúttal hét garassal.

X. úr színibírálatában Molière vígjátékát Plautus darabjával, az Aululariá-val összevetve kénytelen volt a pálmát az ókori szerzőnek adni. X. úr kimerítően elemezte a fösvénység fogalmát, jelentéskörét, megjelenési formáit, majd arra a következtetésre jutott, hogy a fösvénység önmagában is komoly bűn, fölösleges volt tehát Molière úr igyekezete, sőt túlzott buzgalma, amellyel Harpagon jellemét a fösvénységen kívül még egy szerelmi aberrációval is megterhelte. Harpagon egyébként nemcsak fösvény, hanem uzsorás is, a két dolgot Molière úr megint csak fölöslegesen keverte össze. Molière úr következetlenségére mi sem jellemzőbb, mint az, hogy Harpagon féltve őrzött ládikájához olyan könnyen hozzá lehet férni. Ez is bizonyítja, hogy Molière úr nem tudott szerkeszteni. Az Aulularia tökéletes szerkezetének kulcsa éppen az, hogy csupán és kizárólag a zsugoriságról szól. Molière úr jól tette volna, ha a darab témájával együtt a szerkezetét is átveszi Plautustól. Egyébiránt az apa-fiú viszony az életben nem úgy fest, mint azt Molière ábrázolja; nem igaz, hogy az apák korlátoltak, és igyekeznek megkeseríteni fiaik, lányaik életét, éppen ellenkezőleg, az apák okosan és bölcsen vezetik be az életbe gyermekeiket, s támogatásuk nélkül bizony a fiatalok számtalan bolondságot követnének el.

X. úr nagy teret szentelt a jelmezeknek, és kifogásolta, hogy Harpagon ruhája pompázatos, aranysujtásos, drága köntössé sikeredett, holott Harpagon minden bizonnyal, fösvénysége okán, önmagára is sajnálja a pénzt.

A színészek alakításáról X. úr alig emlékezett meg.

Bogusławski úgy olvasta az újságot, mintha ókori kőzetet tartana a kezében. Kívülről látta magát is, az újsággal a kezében. Ha még belül volna, bölcs választ írhatna. Megmagyarázhatná ezeknek a hülyéknek, hogy Molière úr kicsit csavarosabb ésszel rendelkezett náluk, és nem az esztéták fonnyadt szempontjai, hanem némi élet vezette a tollát; mi értelme volna egy csak fösvény Harpagonnak? Harpagon attól szerep, hogy több korlátolt szenvedély van benne, attól nagy, hogy mindaz ő, amivel szemben fel kell lázadniuk az egyébként butuska ifjaknak… De nem magyaráz ő semmit. Ezeknek a rég elporladt embereknek, egy valószínűtlenül távoli időben?

Súlytalanok már a dolgok. A csöndbe fülelt. A csönd zúgott. Plersch mondott valamit arról, hogy ő már a tulajdon utókora. Hát igen.

Az asztalon ott hevert Olvashatatlan Aláírás legújabb szigorú levele.

Angliában adósok börtönébe csukják az embert. Kár, hogy Varsóban nincs ilyen, nagyot lehetne játszani benne.

Két nappal később meglátogatta Żółkowski. Bogusławski az oldalán feküdt, nagyon hideg volt nála. A Mester fintorgott, és arra panaszkodott, hogy csak az egyik oldalán tud feküdni, a másik oldalán nyomja valami, fáj. Żółkowski nem tudott mit mondani. Hozott egy Gazetá-t, X. úr kritikája volt benne a Barbara Radziwiłłówna bemutatójáról.

– Nem érdekel – legyintett a Mester. – Ki fognak lakoltatni.

Żółkowski köhögött.

– Nem lehet csinálni valamit? – kérdezte, amikor végre abbahagyta.

– Hirdettem volna – mondta a Mester –, Pękalski azt üzente, hogy a hirdetések szövegét is cenzúrázzák, nem teheti be az enyémet.

– Milyen hirdetést?

Bogusławski elmagyarázta, hogy lottóra bocsátaná a házát, azt kéne meghirdetni.

– De nem lehet – mondta, és nevetett.

– És akkor mi lesz?

Bogusławski gonoszul vigyorgott.

– Kifogok rajtuk – mondta –, adósként purcanok ki.

Amikor fél nap múlva, este Żółkowski megint meglátogatta, Bogusławski változatlan pózban feküdt az ágyában. Talán csak a hideg lett maróbb.

Żółkowski nem akarta elmondani, hogy közadakozásból senki sem akarja megmenteni a Mestert. Hozott egy kis vodkát és néhány meleg sálat. Bogusławski legyintett, ugyan, hagyd el.

– Jó szöveg – mutatott az újságra, majd felolvasott egy részt Iksz úr kritikájából.

„…A lengyelek emlékezetét mindig kellemes érzület felkeltése okán lehet majd Zygmunt idejébe fordítani, kinek dicsősége nálunk és külföldön szerencsésen tart immár csaknem háromszáz esztendeje…”

– Micsoda mondat! – csettintett Bogusławski.

„…Ezért hát Feliński úr biztos kézzel választotta tárgyául Barbara Radziwiłłówna alakját. Mindazonáltal a mi történelmünk, a többi európai nép történelmével összevetve, a legkevésbé tragikus…”

– Hallod, Alojzy? Tudod, mi a mulatságos? Hogy ezt komolyan gondolják!

„…Gyakran viharos, ám mindig finom és elsimuló: sem a háborúk, sem az egyéni szenvedélyek nem mutatnak annyi szörnyűséget, mint másutt; nem voltak nálunk véres bosszúk, amelyek másutt az uralkodókat vagy uraltakat sújtották…”

– Hehe.

„…A lengyel nép, hogy úgy mondjam, különösen regényes nép. A mi népünk mindig ügyesen kikerülte a fenyegető szélsőségeket, és a titokzatos jövőbe helyezve legszebb reményeit, az édes képzelgés vidékén nyerte el megnyugvását, biztonságát, valójában benne is élt egészen…”

– Ez egész jó, nem?

„…Így őrizhette meg érzelmei nemességét és biztos erkölcsi magasságát igényeiben, ezért nem süllyedt le a közös bűntények mocsarába. Így aztán történelmünk eseményei tragikus színre hozva nem hatnak a lélekre megrázóan, s az elmére felforgatóan. Csupán érzelmeink hullámzását okozzák fájdalmasan; következésképpen nem a vad szörnyűség, hanem könny és megbocsátás marad utánuk okulásul…”

– Ennél csak egy jobb van – mondta Bogusławski vigyorogva –, amikor a végén azt írja, hogy Barbarát nem kéne megmérgezni, és a tragédia akkor volna tökéletes, ha Barbara életben maradna, és a király feleségül venné! A szerencsétlen nem is fogja fel, milyen igazat ír!

– Na igen – morogta Żółkowski. – Van egy ötletem.

El kell menni Zajączekhez, ő engedélyezheti, hogy bármilyen hirdetés szövege megjelenjen az újságban.

– Már ehhez is a helytartó kell? – kérdezte Bogusławski. – Szegény. Túl lehet terhelve.

– Mármost ott a következő rendszer van – mondta Żółkowski. – A palota kapujában két őr áll. Megtévesztésül. Ugyanis bent két század áll állig felfegyverkezve, készenlétben. A várba csak előzetes bejelentés révén lehet bejutni. Az mehet be, akinek a neve rajta van a kapuőrök listáján. Nem érdemes berohanni mellettük, bent azonnal lőnek.

– Na és?

– Aki rajta van a listán, azt néhány poroszló felkíséri.

– És?

– Akit nem hívtak be, azt fel se kísérik. Érti a Mester?

Bogusławski a fejét rázta.

– Ugyanis csak az mehet be, akit előzőleg hívtak. Nehogy valaki illetéktelenül behatoljon és kikiáltsa magát lengyel királlyá, mielőtt lelövik. De vannak, akiket behívnak!

Bogusławski nem értette, mitől ragyog Żółkowski arca.

– Engem behívtak – mondta Żółkowski kuncogva –, még a Horatius idején, azt hitték, játszom benne és meg akartak ijeszteni… Nem lehet valami tökéletes a nyilvántartásuk. De nem ez a lényeg. Valami ezredes küldött postán egy levelet, azt kellett felmutatnom az őröknek, azok szó nélkül beengedtek, bent kaptam két poroszlót… Nem pompás?

– Micsoda?

– Akárki bemehet, Mester! Az a fontos, hogy postán jöjjön a Mester címére egy levél, valamilyen ezredes aláírásával! Annyi ezredes van Varsóban… hiszen csak tábornokból van kilencvenhat!

– Igen… Mit akarsz ezzel mondani?

– Nem biztos, hogy minden őr minden ezredest ismer…

Bogusławski felröhhentett, és felült az ágyban.

– Ez jó! – mondta boldogan –, ezt eljátsszuk nekik!

Fogalmaztak egy levelet Bogusławski úrnak, beidézték a helytartóhoz holnaputánra, Żółkowski bal kézzel aláírta Akałowski ezredes nevét, aztán elballagott a postára, és feladta.

Bogusławski másnap sokáig forgatta a levelet. Átment a cenzúrán. Nem merték elsüllyeszteni. Nevetett.

Harmadnap lihegve ért a vár kapujához. Ezt nem kellett színlelnie, újabban a lassú séta is kimerítette. Rémülten mutatta a levelet az őröknek és sürgősen biztosította őket, hogy ő semmiféle törvénysértést sem követett el, nem is érti, hogy ez a levél…

Az ősz aggastyán riadalma némi derűt keltett az őrökben. Elolvasták a levelet, suttogva tanácskoztak egy darabig, majd egyikük bekísérte a kapu alá, és az udvar felé eső részen megmotozta. A gyakorlott kezek Bogusławski kiugró medencecsontján időztek legtovább, míg kiderült, hogy az mégsem fegyver. Az őr bekísérte Bogusławskit az udvarra. Ott katonák ácsorogtak. Többen voltak, mint két század. Bogusławskit egy tiszt kísérte az emeletre. Ott is rengeteg katona álldogált. Itt Bogusławskit átvette egy másik tiszt, a levéllel együtt. Annak már pisztoly volt a kezében. Felvezette a második emeletre.

Bogusławski rég nem járt a várban. A lépcsőfordulókban is katonák posztoltak, karabélyukat készségesen rászegezték. Elég egy ügyetlen mozdulat, gondolta Bogusławski megizzadva. A második emeleti folyosón civilek álltak őrt, azoknak is volt karabélyuk.

A palota sokat vesztett régi fényéből. A vakolat néhol lemállott, az aranyozás kifakult, pár helyen, amennyire megállapíthatta, az aranyozott részeket letörték.

A vár őrök nélkül is börtön benyomását keltette volna.

Bogusławski hátul összekulcsolta a kezeit, úgy érezte, így stílszerű.

A tiszt egy ajtónál álljt vakkantott, kinyitotta az ajtót. Bogusławski belépett, az ajtót becsukták mögötte. A tiszt, úgy látszik, nem léphetett be az ajtón. Csak ő, a hamis idézéssel.

Előszobára emlékeztető, furcsa, ötszögletű szobában találta magát, nem volt ablaka. Egy íróasztal és egy szék volt benne, a széken egy gnóm ült. Nagy feje volt, és vékony nyaka, a lábai nem értek le a földig. Rövidlátón pislantott fel az iratból.

Bogusławski némán átnyújtotta a levelet.

A gnóm belenézett, elvigyorodott.

– Bogusławski vagyok – mondta a Mester idegesen.

– Igen – mondta a gnóm vigyorogva –, a színész.

Nagyon hosszú volt a szünet. Aztán a gnóm leszállt a székről. Állva alacsonyabb volt, mint ülve. Talán a nagyherceg titkára. De nem, az francia. Ki lehet ez? Ágaskodva érte el a belső szoba kilincsét, kinyitotta és becsámpázott. Bogusławski várt. A gnóm visszajött, és vigyorogva az ajtóra mutatott.

Bogusławski belépett a helytartó dolgozószobájába.

Zajączek tábornok az asztal mögött ült, a fejét az asztal lapjára hajtotta. Talán alszik, gondolta Bogusławski. Közelebb ment, megállt. A szoba puritánul volt berendezve, az íróasztalon és a Zajączek által elfoglalt széken kívül csak egy szekrény volt benne. A falakon világos négyzetek, képek lóghattak ott valamikor. Az ablakon zsalu, a falécek között szűrődött be a fény.

Zajączek végre fölemelte a fejét, undorral nézett Bogusławskira. Maradék haja hosszú volt, szürkésfehér, akár a bajusza. Szeme alatt hatalmas táskák püffedtek. Erélytelen álla alatt zsíros toka, amelyre kétoldalt ritkás, ősz pofaszakáll csimbókjai másztak.

A tábornok biccentett, mintha Bogusławski valami okosat mondott volna.

– Viszket – mondta Zajączek –, és nem lehet megvakarni.

Felállt, kisántikált az asztal mögül, felhúzta a jobb lábán a nadrágot, és kacéran kivillantotta a falábát. Az asztalnak támasztott mankóval a faláb fabokájára mutatott.

– Pokolian tud viszketni.

Bogusławski sajnálkozva cicegett.

– Szép darab, mi? – kérdezte a helytartó a mankó felé biccentve.

– Nagyon.

– Nézze csak – mondta Zajączek, megnyomott egy kallantyút, a mankóból szurony ugrott elő, hosszú volt, csillogott. – Metternich ajándéka.

– Szép darab.

Zajączek meg volt elégedve, visszabicegett az íróasztal mögé, leült, a karjára hajtotta a fejét.

Szünet. Bogusławski várt.

– Fárasztó – dörmögte a helytartó, az asztal tompán rezonált. – Senki sem tudja, mit kell nekem kiállni.

Bogusławski halkan, részvéttel köhintett.

– Egy egész ország – mondta Zajączek az asztalnak –, egy egész ország, és az egész ország az én vállamon. Hát nem bele kell őrülni?

Szünet.

– Mindenért én vagyok a felelős – dörmögte Zajączek. Továbbra is a karjára fektette a fejét, Bogusławski felé csak a tonzúráját mutatta. – Ha meghal valaki százéves korában, én vagyok a felelős. Ha valahol szül egy nő, én vagyok a felelős. És mégis csinálnom kell!

Felemelte a fejét.

– Mert ha én nem hajszolom magam naponta huszonnégy órát, ha én nem állok helyt, ha én nem áldozom fel az életemet… akkor bekövetkezik a nemzeti katasztrófa! Egy egész nép tragédiája!

Bogusławski igent hümmögött.

Zajączek összehúzta a szemeit.

– Maga is gyűlöl.

– Dehogy! – tiltakozott Bogusławski.

– Engem mindenki gyűlöl.

– Én nem.

– Nem?

– Nem.

Zajączek bizalmatlanul méregette Bogusławskit.

– Miért nem gyűlöl? – kérdezte gyanakodva.

– Mert nincs rá okom.

Zajączek hosszan tűnődött a válaszon, végül is megnyugtatónak találhatta, mert lassan felderült az arca, és a mankót, amelyet a kiugrasztott szuronnyal még mindig jobb kezében szorongatott, az asztalnak támasztotta.

– Olykor kissé bizalmatlan vagyok – mondta Zajączek engedékenyen.

– Tökéletesen érthető – vélekedett Bogusławski.

– Az embert annyi felől támadják… áskálódnak… merényletre kényszerülnek. Kénytelen vagyok mindenkiben ellenséget gyanítani.

– Teljes joggal.

– Ön kicsoda?

– Bogusławski vagyok, a színész.

– Ja úgy. A színész. Biztosan láttam magát… talán a színházban adtak valami darabot…

– Jól emlékszik, tábornok úr.

– Ugye? Mondom, hogy a színházban láttam. Hát persze. Kicsit fáradt vagyok, túlhajszolom magam, de a memóriám a régi.

– Pihenhetne a tábornok úr…

– Hja, mindenki ezt papolja, de volnának csak az én helyemben!…

Zajączek keserűen mosolygott, Bogusławski szomorúan bólogatott.

– Pokoli kínokat élek át egy-egy döntés előtt – suttogta Zajączek bizalmasan. – Senkiben sem bízhatok, mindenki aljas tanácsot ad, magamra vagyok utalva, és az Úristenre, aki lépéseimet vezérli… Nehéz, nagyon nehéz! Olyanok vesznek körül, mint az a rohadt Czartoryski… meg a többiek!

Bogusławski a fejét ingatta. Kinyílt az ajtó, Zajączek összerezzent és összehúzta magát. A gnóm jött be, néhány iratot tett az asztalra.

– Ez micsoda? – kérdezte Zajączek rémülten.

– Alá kell írni.

– Nekem?!

Zajączek sápadtan, segélyt kérőn nézett Bogusławskira, aki tapintatosan az ablakra bámult.

– Megmondtam magának – suttogta Zajączek a gnómnak –, hogy ne engedje őket hallgatózni!… Most is hallgatózott, maga ördög, mi?

– Itt tessék aláírni.

– Mi ez?

– Ej, hát Novoszilcov úr küldte – mondta a gnóm türelmetlenül.

Zajączek nem nézte meg az aktákat, aláírta őket.

– Ezt is – mondta a gnóm.

– Ez micsoda?

– Nem tudom.

A gnóm felágaskodott és beleolvasott az iratba. Zajączek undorodva fordította el a fejét.

– Valami rendelkezés – mondta a gnóm. – Tessék aláírni.

– Nem bírom – suttogta Zajączek –, fáradt vagyok.

– Tessék már aláírni!

– Rosszul vagyok – mondta Zajączek és gyorsan lihegett –, hívjanak orvost!

Bogusławski nem tudta, mit tegyen. A gnóm a mutatóujjával kopogott az asztalon.

– Ide tessék.

– Biztosan halálos ítélet! – vinnyogta Zajączek.

– Ugyan, kérem – mondta a gnóm –, tessék már aláírni.

– Halálos ítélet, tudom én!

– Aláírni! – ordította a gnóm.

Zajączek rémülten aláfirkantotta a nevét.

– Mára elég volt – mondta tompán.

– Van még…

– Fáradt vagyok! – üvöltötte Zajączek, felugrott és felkapta a mankót. – Ne kínozzon, maga gyilkos! Takarodjon innét!

– Ezeket itt hagyom – mondta a gnóm nyugodtan –, majd visszajövök értük.

Kicsoszogott a szobából. Amikor becsukta az ajtót, Zajączek a mankóval a földre söpörte az iratokat.

– Erre várnak – sziszegte –, erre tartogatnak, eddig egyetlen halálos ítélet se volt, de tudom, hogy lesz, erre kellek nekik… talán még ma… De én katona vagyok! – ordított fel –, az én elemem a küzdés, a bajvívás, face to face, a férfias, kemény összecsapás! De ez az alamuszi hivatalnoki szöszmötölés, ebbe bele kell pusztulni!

Visszaült az asztal mögé.

– Maga mit keres itt? – mordult Bogusławskira.

– Egy írást szeretnék kapni…

– Írást?!

– Lottóra bocsátom a házamat… meg akarom hirdetni a Korrespondent-ben… az ön helytartói engedélye kell hozzá…

Bogusławski hadarva beszélt, nehogy Zajączek közbevágjon. Zajączek azonban nem figyelt oda, felállt, körbesántikálta a szoba közepén álló Bogusławskit, kicsit megszaglászta. Bogusławski nem mert körbeforogni, egy helyben állt mereven, és semleges képet vágott.

– Írást – morfondírozott Zajączek –, na persze, mindenki írást akar. Éppen tőlem. Nem gyanús ez magának? Mit mondott, mit akar? Mit kell megírnom?

– Önnek, tábornok úr, semmit, én itt most, gyorsan, ha megengedi a tábornok úr, azonnal lefirkantom, ön átfutja, szignálja… nagyon szépen, alázatosan kérem…

– Itt nekem maga ne írjon semmit – mondta Zajączek zordan –, nekem itt ne irkáljanak mindenfélét.

Az íróasztalhoz lépett, és az egyik lap túloldalára ráírta a nevét. A lapot átnyújtotta Bogusławskinak.

– Itt van – mondta –, aláírtam, azt ír fölé, amit akar, de nem itt, érti? Menjen. Menjen már!

Bogusławski meghajtotta magát, és gyorsan az ajtóig hátrált. Zajączek visszaült az asztalhoz, és kínlódni kezdett. Bogusławski kifordult az ajtón.

– Mi ez a papír? – kérdezte a gnóm.

Bogusławski összerezzent. A gnóm kivette a kezéből a papírt, forgatta, felfedezte az aláírást.

– Ez itt micsoda?

– Kérelem… engedély… a tábornok úr aláírta, én majd ráírom a szöveget.

A gnóm elhúzta a száját, áthúzta a lap teleírt oldalát, majd a helytartó aláírása fölé helyezte a tollát.

– Na diktálja.

Bogusławski diktált. A gnóm leírta, elolvasta, nyújtotta a lapot.

– Ha esetleg pecsétet is tetszene… – kérte Bogusławski.

– Pecsétet… jó.

A gnóm az asztal fiókjában turkált, Bogusławski díszes madártollakat látott bent, meg két fülbevalót. Előkerült a pecsét, a gnóm benyálazta, ráverte a papírra.

Az ajtó előtt ácsorgó tiszt lekísérte az első emeletre. Ott átvette a másik tiszt, lekísérte az udvarra. Ott átvették a poroszlók. Tőlük a kapuőrök.

– Na, elítélték? – kérdezte az egyik őr nevetve.

– Dehogy – tiltakozott Bogusławski –, én csak…

– Menjen az úr – mondta a másik őr. – Itt tilos bámészkodni.

Egy hét múlva a kocsmában Żółkowski azt mondta Rivolinak:

– Gyűjteni kellene Bogusławski házára. Ha egy színész nyerné meg a lottón, visszaadhatnánk neki.

– Mennyire értékelték a házat? – kérdezte Rivoli.

– Elég sokat ér – mondta Żółkowski. – Negyvenháromezer-ötszázötvenegy zloty.

Rivoli kiforgatta a zsebeit.

– Tudok adni huszonkét zlotyt – mondta.

– Én hatezret – mondta Żółkowski –, Dmuszewski négyezret. A többiek azt mondták, nincs pénzük.

Hallgattak egy darabig.

– Tessék – mondta Rivoli, és Żółkowski markába nyomta a huszonkét zlotyt. – Hátha éppen ezen veszed meg a nyerő számot.

Este előadás előtt Żółkowski leverten mesélte, hogy Bogusławski házát a kétezerkétszázhatvanötös számú sorsjegy nyerte. A sorsjegyek harmadát, körülbelül nyolcezer darabot, nem vették meg, és sokan remélték, hogy Bogusławski visszanyerte a házát. De aztán jelentkezett a nyertes, egy mészáros Prágáról, és Bogusławski mosolyogva gratulált neki.

– Szépen játszott az öreg – mondta Żółkowski –, nagy tapsot kapott. Úgy látszott, gyűlöli a házat, és boldog, hogy valakinek a nyakába varrhatja.

A színészek hallgattak.

– Mennyit vesztettél? – kérdezte kicsit később Rivoli.

Żółkowski az ajkait rágta.

– Nyolcszáz zlotyt – vallotta be végül.

A színészek szétszéledtek, mentek öltözni.

Pár nap múlva elterjedt, hogy Bogusławski egy faházba költözött a Nowolipki utcába.

Némi szenzációt keltett, hogy Pierożyńska megint a Mesterrel lakik.

– Hát ez a nő hülye – hangoztatta Szczurowski –, Bogusławski úgy bánik vele, mint egy kutyával, még el se vált hivatalosan, és erre visszamegy hozzá! Az ilyen persze megérdemli a sorsát.

Marianna nemsokára fel-feltűnt a kocsmában. Pénzt kért Żółkowskitól, aki háromezret adott, Dmuszewskitól orvosok címeit gyűjtötte össze, tanácsot kért, mit lehet használni fülzúgás, étvágytalanság, bőrkiütések ellen, időnként pedig csak üldögélt a kocsmában, hallgatta, miről beszélnek, de fél óránál többet ritkán töltött a színházban.

Vitte a pletykákat a Mesternek.

– El kéne menni hozzá – mondta Rivoli.

– Igen – mondta Żółkowski.

– Persze – mondta Dmuszewski.

Aztán Dmuszewski nem tudott elmenni, rengeteg idejét elvette a Kurier szerkesztése, a cenzorok kezdtek minden mondatába belekötni; Rivoli, bár nem vallotta be, iszonyodott a beteg emberek közelétől; Żółkowski nem akarta Bogusławskit leromlott állapotban meglátni.

Még lesz rá alkalom, biztatta magát Żółkowski. „Majd a temetésén jót hülyéskedünk”, mondogatta a kocsmában.

Anielától érdeklődtek, mi van a Mesterrel. Aniela határozatlan válaszokat adott, csak egyszer volt az apósánál a siralmasan berendezett faházban, Bogusławski éppen lázas volt, nem lehetett vele beszélgetni.

– Nincs jó bőrben, na – mondta Aniela zavartan, mintha ő tehetne Bogusławski anyagi és testi romlásáról. – Mindent eladott, amit lehetett… még mielőtt Marianna visszament volna hozzá. Eladta Anna Lampel képét.

– A Bacciarellit? – kérdezte Rutkowski szörnyülködve.

– Azt. Meg Marianna kis pasztellképét. Meg az elektromos masinát, amit Bardos használt az első előadáson…

– Olyan rosszul azért nem állhatott – mondta Zdanowicz a fejét csóválva.

– Tiszta lappal akar indulni – mondta Helena, és furcsán nevetett.

Dmuszewskinak kicsit más volt a véleménye, ő mostanában nem értékelte nagyra a festő Bacciarellit, ugyanis az ifjabb Bacciarelli, a cenzor, keserű órákat szerzett neki.

Aztán Żółkowski mégis elment Bogusławskihoz, Marianna nyomatékosan hívta.

– Mondd neki azt – kérte Marianna –, hogy egy csomó szereppel csak őrá várnak, meg hogy mindenki sokszor üdvözli. Csak a színházról tud beszélni… azt hiszi, ő lesz az igazgató… utasításokat ad, hogy ezt meg azt intézzem el, járjam ki, különben tönkremegy a színház… mintha ő lenne az igazgató.

A faház nem volt annyira szörnyű és kietlen, mint Aniela lefestette, volt benne két tűrhető méretű szoba meg egy konyhának használható helyiség, csak a budi állt külön, düledezve az udvar végében. Bogusławski egy karosszékben ült takarókba bugyolálva, csak a feje látszott ki. Az orra megnyúlt, az arca beesett, a bőre sárgás volt, láthatólag nehezen lélegzett.

– Mi van, Mester, szabotáljuk a színházat? – állított be Żółkowski vidoran.

– Egy kicsit gyöngélkedem – mondta Bogusławski. – Nem vagy valami jó színben.

– Nem adatik meg mindenkinek a heverészés – mondta Żółkowski irigykedve.

– Már nem tart sokáig – mondta Bogusławski.

– Persze hogy nem – mondta Marianna –, Dziarkowski doktor is megmondta…

– Ezek sarlatánok, ezek a rohadt orvosok – mondta Bogusławski. – Dziarkowski különösen.

– Nagyon nyűgös – magyarázta Marianna Żółkowskinak –, pedig a legjobb doktorok kezelik. Wolff doktor, Zabellewicz…

– Az egyik olyan, mint a másik – dohogta Bogusławski. – Tömnek a poraikkal, pedig kutya bajom, csak megfáztam egy kicsit, és köhögök. De majd ez a jó levegő rendbe hoz. Azért is költöztem ide. Itt jobb a levegő. Amint meggyógyulok, visszaköltözöm a palotámba, és csinálok belőle egy kisszínházat.

Marianna Żółkowskira hunyorított, de az enélkül is tudta a dolgát, bólogatott.

– Mi a fenét csinál a Mester egész nap? – kérdezte. – Nem lenne jobb bejárnia a színházba?

Marianna megdermedt.

– Szerepeket tanulok – mondta Bogusławski –, végre van egy kis időm. Abban a rohanásban egyszerűen nem jutott időm kidolgozni a szerepeimet.

– Hát igen – mondta Żółkowski –, mondom én, mindenkinek jót tenne egy ilyen pihenő, de hát nem mindenki engedheti meg magának.

Marianna fellélegzett.

– Hozzál valami italt, hallod? – mordult Bogusławski Mariannára. Marianna engedelmesen kiment.

– Gyere közelebb – suttogta Bogusławski. – Folyton hallgatózik, örökké nyaggat valamivel, nincs tőle nyugtom.

Żółkowski közelebb lépett a fotelhez.

– Szabadíts meg tőle – suttogta Bogusławski. – Utálom.

– Miért? Nagyon rendes nő.

– Csúnya – mondta Bogusławski.

Żółkowski hallgatott.

– Megalázó, hogy naphosszat egy csúnya nőt kell bámulnom – érvelt Bogusławski. – Egy kiöregedett színésznő, énmellettem!

– Nagyon rendes tőle, hogy ápolja a Mestert – morogta Żółkowski.

– Engem nem kell ápolni – szögezte le Bogusławski. – Én most pihenek egy kicsit, mert elfáradtam, de ha akarnám, azonnal abbahagyhatnám a kúrát, és élhetnék úgy, mint azelőtt.

– Miből áll a kúra? – érdeklődött Żółkowski, jobbnak látva, ha nem ecseteli Marianna szépségét.

Bogusławski gyógyszerneveket sorolt fel és latinul halandzsázott, mint aki tökéletesen otthonos az orvostudományban. Żołkowski hümmögve, álmélkodva, a fejét csóválva, tisztelettel hallgatta.

– Ez mind semmi – mondta Bogusławski felélénkülve –, a legjobb a szélhajtó. Beveszed, és akkorákat fingasz tőle, hogy kirepül alólad a szék. Nagyon mulatságos. Társaságba nem ajánlatos járni vele. Játszani se nagyon… Képzeld el, mondod a legszebb monológot, és egyszerre eresztesz egy nagyot. Akár egy ágyúlövés. Egy jó recsegőset. A nézőtéren elképedés, mi ez, honnan jött a hang. Mindenki a szomszédját vizslatja, hátha az volt. Szaglászás. Te meg, mintha mi sem történt volna, folytatod a monológot. Esetleg közben te is gyanakodva szimatolsz és megrovóan bámulsz le a nézőtérre. Nehogy valaki még egyszer elfingja magát.

Żółkowski nevetett, aztán köhögött.

– Mondom, hogy beteg vagy – állapította meg Bogusławski. – Nem akarod elvinni Mariannát magad mellé ápolónőnek?

Żółkowski legyintett, a köhögést nem tudta azonnal abbahagyni.

Marianna visszajött egy kis vodkával.

– Nem iszom, árt – mondta Żółkowski a köhögés végeztével rekedten.

– Énnekem nem árt – közölte Bogusławski. – Én bírom.

– Ne igyál – kérte Marianna.

– A te nagy gondoskodásod, az visz engem a sírba – morogta Bogusławski, de többet nem kért a vodkából.

Bogusławski egészen meggyógyult a látogatástól, Żółkowski lázasan égő szemmel, kókadozva próbált cseverészni. Hamarosan elbúcsúzott, este játszik, előtte szeretne lepihenni egy kicsit. Marianna kikísérte a kertajtóig.

– Szólj a többieknek, jöjjenek minél gyakrabban – mondta Marianna, könnyekkel a szemében.

Żółkowski reménytelenül nézett Marianna elgyötört arcára.

– Túl fog élni valamennyiünket – mondta, savanyúan mosolyogva.

– Ugye? – derült fel Marianna.

Żółkowski ugyan senkinek sem szólt a látogatásról, a színházban mégis elterjedt, hogy a Mester napjai meg vannak számlálva. Majdnem mindenki felírta magának a faház címét: Nowolipki 2402. Dmuszewski némi utánajárással kieszközölte, hogy Bogusławskinak adjanak évi négyezer zloty nyugdíjat. A többiek, akiknek ez nem jutott eszükbe, nagyon kevesellték az összeget. Egy vacak hivatalnok jövedelme is több ennél!

Ledóchowska egyik délelőtt elment a Nowolipki elejéig, ahonnét már látni lehetett a házat. Ott megállt, sokáig toporgott egy helyben. Akkor ért oda Aniela, aki éppen olyan nehezen szánta el magát a látogatásra. Zavartan és szégyenkezve néztek egymásra, és egyszerre kezdtek sírni. Ledóchowska azért, mert Anielának olyan sima, fiatal az arcocskája, Aniela azért, mert már tudta, hogy soha nem lesz akkora színésznő, amilyen Ledóchowska volt. Zokogva átölelték egymást, aztán karonfogva visszaindultak a városba.

Bogusławski nagyon várta a látogatókat, de egyre ritkábban beszélt a színházról. Időnként megkérte Mariannát, hozza a karosszékhez a pénzesládát, és a váratlanul kapott nyugdíj havi részletét számolgatta.

Marianna szerette volna elintézni, hogy Bogusławskinak adjanak valamilyen érdemrendet, vagy legalább az akadémiába vegyék föl, de hiába beszélt Osińskival, az igazgató sajnálkozva közölte, hogy nem tehet semmit, elég, hogy a tartozás hátralevő részét nem követeli hatóságilag. Niemcewiczet nem találta, Staszic pedig nem fogadta.

Bogusławski naphosszat a karosszékben üldögélt, és félálomban motyogott. Nagy fájdalmai lehettek, Marianna tömte belé a különböző porokat, etette, itatta, naponta lemosta nedves ruhával, nagy nehezen alá tolta az edénykét. Bogusławski csonttá fogyott, egész testét fekete pontok borították.

– Nem ez a baj – motyogta Bogusławski –, ez elmúlik.

– Persze hogy elmúlik – mondta Marianna.

Máskor Bogusławski azt mondta csodálkozva:

– Fáj – és a hasát tapogatta. – De nem baj – tette hozzá –, ez csak a testem.

Már alig tudott mozogni, Marianna cipelte a fotelból az ágyba, az ágyból a fotelba.

Üldögélt Bogusławski a fotelban bebugyolálva, nehezen, hörögve lélegzett, és halkan motyogott magában. Marianna többnyire a fotel előtt ült a padlón, és igyekezett bekapcsolódni a motyogásba. Bogusławski hosszú, érthetetlen párbeszédeket folytatott valakivel vagy valakikkel, Marianna kivette, hogy egy-egy párbeszédet többször is lefolytat.

– Mit mondasz? – kérdezte gyakran.

Bogusławski vagy nem válaszolt, vagy azt mondta, hogy most már jó lesz.

– Szerepet tanulsz? – kérdezte Marianna.

Bogusławski csak mosolygott.

– Ezek nem tudnak semmit – mondta egyszer, és megnyalta az ajkát, amely ráfogyott a fogaira. – Fogalmuk sincs.

– Miről?

– Á – sóhajtott Bogusławski –, nem tudják.

Máskor csodálkozva, merengve nézte Mariannát és a szoba szegényes bútorait. Csak azok maradtak meg, amelyekért az ócskás nem ígért semmit. Innét kell elindulni, motyogta, a fejét csóválta és mosolygott.

– Nagy lesz a meglepetés – mondta később két halk motyogás között, és boldogan felnevetett.

Gyanakodva firtatta Marianna fölébe hajló arcát.

– Jó közönség kell hozzá – morogta –, érzékeny közönség.

– Mihez? – kérdezte Marianna.

– Különben nincs értelme – mondta Bogusławski.

Pár nappal később Marianna apácát fogadott. Bogusławski teste ugyan egyre könnyebbé vált, mégis egyre nehezebben tudott segíteni neki, Bogusławski megörült, hogy még egy ember van körülötte.

– Minél többen jöjjenek – suttogta –, hívd el őket.

– Kicsodát?

– Mindenkit.

Az ápolónő, magas, testes, tenyeres-talpas, durva arcú parasztasszony, nem győzött csodálkozni, hogy Bogusławski még életben van. Réges-rég meg kellett volna halnia.

– Nem is értem – mondta az apáca –, vasszervezete lehet.

– Nagy fájdalmai vannak, ugye? – kérdezte Marianna.

– Azt hiszem – mondta az apáca bizonytalanul.

Bogusławskin nem látszottak a fájdalmak.

Aznap reggel besütött a nap az ablakon, Bogusławski hunyorgott. Milyen éles a fény. És milyen jól lehet hallani mindent. Az apáca és Marianna lemosta a testét, aztán jó melegen bebagyulálták. Bogusławski ült a fotelban, a fejét ingatta, amikor teával akarták itatni, és különös izgalom kerítette a hatalmába.

– Pakolj össze – mondta Mariannának.

– Mit pakoljak?

– Sietni kell – mondta Bogusławski.

Marianna kérdőn nézett az apácára, az a vállát vonogatta.

– Ne menjetek ki a szobából – kérte őket Bogusławski.

– Nem megyünk ki – mondta Marianna.

Bogusławski nézte őket, és izgatottan mosolygott.

– Eljátszom nektek, hogy meghalok – mondta.

A két nő nem rémült meg. Bogusławski aztán megint csak motyogott, azt nem lehetett érteni. Kiszáradt ajkaival mosolygott. Hunyorított a nők felé. Hogy mekkorát fognak ezek mindjárt bőgni!

Egy kis fuldoklást kell először adagolni nekik, attól rögtön megijednek. Aztán hörögni kell, attól még jobban meg fognak ijedni.

Szinte látta magát kívülről, ahogy kiguvasztja a szemeit.

Csak el ne röhögjem magam, motyogta magának gondterhelten.

Bogusławski jót nevetett magában, az arcvonásaira nyugalmat parancsolt. Nem szabad ellőni a poént.

A két nő föléje hajolt.

Jó közönség, gondolta Bogusławski megkönnyebbülve, hatni fog.

– Ez kiröhög minket? – kérdezte az apáca Mariannától.

– Nem tudom – suttogta Marianna.

Bogusławski hallotta őket, kacsintás céljából hunyorított, és szaggatottan, hörögve kezdett lélegezni. Megragadták; három, majd négy rémült szemet látott, Bogusławski nevetett.

Sikerem van, gondolta.

 

 

 

 

 

 

 

 

Ragyogó napsütésben hozták ki a koporsót a Szent Kereszt-templomból.

Délelőtt tizenegy óra volt, a Krakowskie Przedmieścién egy lövész- és egy ulánussvadron, öt gyalogosbataillon és két gárdaezred sorakozott fel háromsoros arcvonalban. A parádét Wincenty Krasiński tábornok vezényelte, mellette Sierakowski államtanácsos és Stanisław Potocki kultuszminiszter állt. Minden katona karján fekete szalag. Minden fegyveren fekete szalag. Az ünnepélyes gyászmiséről kivonultak a méltóságok: Zajączek helytartó, az összes miniszter, valamennyi államtitkár és Varsó tábornokai, szám szerint kilencvenöten. Valamint a cári sereg tábornokai, szám szerint nyolvanhárman. A misét előzőleg Zambrzycki püspök celebrálta, majd Szaniawski mondott ünnepi beszédet.

A tömeg ellepte a templom környékét, hosszú emberfolyam húzódott egészen a Szász palota magasságáig.

A tömeg zúgott. Lobogtak a fekete lobogók.

Ágyútalpra helyezték a súlyos márványkoporsót. Tizenkét ágyúlövés dörrent. A parádé egységei karabélyukat háromszor sütötték az égbe.

A gyönyörűen felszerszámozott fehér lovak – fekete szalag rajtuk is – lassan húzni kezdték a koporsót. Mögötte menetelt Wincenty Krasiński generális, Wołłowicz katonai adminisztrátor, valamint a kitüntetéseket vörös díszpárnán, díszlépésben hordozók: Biegański vitte a buzogányt és a vezéri szablyát, Grabowski a Fehér Sas Érdemrendet, Cichocki a Nagy Keresztet, Falkowski a Légió Díszérmét, Antoni Potocki a Fekete Sas Érdemrendet, Kozietulski, a samosierrai hős a jeruzsálemi Szent János Keresztet.

A templom lépcsőjén kis emelvényen állt a nagyherceg, lengyel tábornoki egyenruhában. Tisztelgett. A fehér és piros lepleket hatalmas koszorúk ékesítették a márványkoporsón, Zygmunt Vogel udvari festő tervei szerint. Újabb ágyúlövések. Vezényszó. Az ulánusok díszlépésben indultak a koporsó után, élükön Ignacy Bogusławski kapitány haladt.

Felharsant Feliński himnusza: „Isten, óvd meg a királyt”.

A tömegben Zdanowicz azt mondta a mellette bámészkodó Werowskinak:

– Szegény Bogusławskinak nem jutott ilyen temetés.

– Hát nem – mondta Werowski, és ágaskodott, hogy jobban lásson.

– Állítom, hogy most sincs semmi a koporsóban – mondta Nacewicz.

– Halkabban, az istenért – suttogta Werowski rémülten.

– Hogy a fenébe szedhették volna össze a hulláját – kardoskodott Nacewicz suttogva –, amikor belefulladt az Elsterbe, és elvitte a víz? Már két éve a semmit temették el, és most fogják a semmit és viszik Krakkóba!

Nacewicz bűzlött a spiritusztól, Werowski igyekezett minél távolabb furakodni tőle a tömegben.

Józef Poniatowski herceg koporsója lassan, méltóságteljesen gördült tova a ragyogó fényessé pucolt ágyútalpon a Jerozolimskie sugárút felé, ahol az előzetes tervek szerint Wincenty Krasiński tábornok mondott beszédet. A Nowy Świat tömve volt emberekkel, senki sem tudott mozdulni. Krasiński tábornok bejelentette, hogy a lengyel nép szobrot állít hős fiának, a vértanúnak; Thorvaldsen dán szobrász kapott megbízást az emlékmű elkészítésére.

Ignacy Bogusławski vezényszavára dörgő hurrá volt a válasz.

A Jerozolimskie sugárúton várakozók nagy tapsban részesítették a börtönnek használt Lőportoronyból érkező menetet, amely valamiért lekéste a beszéd kezdetét. A kopaszra borotvált rabok, főleg a tolvajok és betörők (néhány gyilkos is akadt közöttük) erre az ünnepi alkalomra maguk készítette fehér ingbe és vörös nadrágba öltöztek.

Dmuszewski ott furakodott a tömegben, és valamennyi ötgarasosát sikerült szétosztania a koldusok, nyomorékok és gyerekek között.

A koporsó délben indult Krakkó felé, hogy Józef Poniatowski herceg elfoglalhassa örök nyughelyét a Wawelban, Krakkó szabad város katedrálisában.

Józef Poniatowski fővezér a lengyel királyok társaságában fog nyugodni.

Útközben Linowski mond majd nagy, bátor beszédet, a szöveg jóváhagyását kemény harc árán érte el.

– Anna Potocka hercegnőé volt az ötlet – mondta a színház kocsmájában délután Wolski.

Szczurowski megelégedését fejezte ki, hogy Józef herceg lovas szobrot kap.

Wąsowicz halkan közölte: tudomására jutott, hogy Novoszilcov miatt Józef herceget nem szabad ulánus-egyenruhában ábrázolni, és valószínűleg római öltözékben ül majd a lován.

– Miért, nem mindegy? – kérdezte Rivoli.

– Nem! – ordított fel Malinowski. – Inkább lenne meztelen!

Dmuszewski úgy tudta, hogy tegnap felnyitották a koporsót, és Józef herceget elég siralmas állapotban találták, már nem volt neki orra, és a szőrszálak a koporsó aljára hullottak a fejéről.

Elsner borzongva mondta a zenészeknek, hogy ilyen gyönyörű, nyári, napos időre ő nem is emlékszik, pedig megélt már sok nyarat; isten ujja, suttogta Elsner babonásan.

Este a Mostowski palotában gyűltek össze az Ikszek.

A palota díszesen kivilágított fogadótermében Niemcewicz azon filozofált, hogy szegény Józef hercegnek mindig pechje volt; Kościuszko reménytelen kimenetelű csata vezetését bízta rá, el is vesztette, mire hazaárulónak bélyegezték; később egész Varsó meggyűlölte, amikor csak franciául beszélt és orgiákat tartott a Blacha palotában; aztán neki kellett az orosz fagyhalálba vezetnie lengyelek ezreit; nyolcvanezer lengyel nyomta a lelkét szegénynek, amikor fejest ugratott az Elsterbe.

– Most már igazán az lenne a stílszerű – morfondírozott Niemcewicz –, ha útközben ellopnák a koporsóját, és nem érkezne meg a Wawelba.

– Írd meg – mondta Morawski – Poniatowski herceg regényes életét.

– Bárkit választunk is hősnek magunk közül – vélekedett Mostowski gróf –, Julian ugyanazt írhatná.

A fogadóteremben is társalgás tárgyát képezte a tervezett szobor öltözéke. Előzőleg Czartoryski herceg hosszas levelezést folytatott az ügyben a cárral, míg végül sikerült kompromisszumos megoldásként kijelölni Thorvaldsent.

Niemcewicz nagyon örült volna, ha valaki megjósolja neki a szobor történetét. A dán szobrász még abban az évben nekilátott a munkának, nemsokára azonban dühöngve törte össze egymás után a gipszmintákat: a lengyel kormánytól havonta érkeztek az ellentmondó kívánságok a szobor alakjára, öltözetére, stílusára és méretére vonatkozólag. Aztán jött a magánlevelek áradata; a lengyel hazafiak ilyen és ilyen kontraposztot, ilyen meg ilyen, nemes fajtájú lovat követeltek, a jó tanácsokat fenyegetések fűszerezték, és Thorvaldsen hamarosan félni kezdett. Később a világ legkülönbözőbb tájairól, Amerikából, Párizsból, Galíciából is lengyel levelek érkeztek, Thorvaldsen mindinkább meggyőződött arról, hogy az egész világon mindenütt csak lengyelek élnek. Az ügybe a cári külügyminisztérium is beavatkozott, azok is irkáltak mindenfélét: legyen-e török fej a lovas kezében, lehet-e sarkantyúja, lehet-e sisak a fején; Thorvaldsen igen sokat költött drága mesterekre, akik nyithatatlan zárakkal látták el a műterme ajtaját és ablakait. A húszas években aztán végre eldőlt, hogy Thorvaldsen lemásolja Marcus Aureliusnak a Capitoliumon álló lovas szobrát. A modell az exhumálás után több mint tíz évvel került Varsóba, ahol különbizottságot neveztek ki a megtekintésére. A bizottságban miniszterek, államtanácsosok, akadémikusok foglaltak helyet. A bizottság nem tudott közös álláspontot kialakítani, és addig tanácskoztak, amíg kitört az 1830-as novemberi felkelés. A leverése után új bizottság alakult miniszterekből, államtanácsosokból, akadémikusokból. 1832-ben végre megadták az engedélyt az öntésre. A kiöntött szobor meg is érkezett Varsóba, ahol eltűnt. Később kiderült, hogy szétdarabolták, és az egyes töredékeket más-más pincékben őrizték hét lakat alatt. Akkor már arról folyt a vita, hova is állítsák. Szóba jött a Krasiński tér, ahol régen a Nemzeti Színház állt, az Óváros piactere, ahol közben lebontották a régi városházát, az új Nemzeti Színház előtti tér, vagyis a közben szintén lebontott Marywil hűlt helye, valamint a Radziwiłł palota, amely két új klasszicista szárnnyal bővülve, helytartói palotává szépült és Paskievics herceg lakott benne. A vitát nem lehetett eldönteni, közben Paskievics 1842-ben titokban Gomelba vitette a szobor darabjait, és ott összeforrasztva felállíttatta a rezidenciája kertjében. Poniatowski lovas szobra 1922-ben került Lengyelországba, akkor nagy ünnepség keretében felavatták a Radziwiłł palota előtt, az lett aztán a Lengyel Népköztársaság minisztertanácsának épülete. Amikor ezt a regényt írták, Poniatowski herceg római öltözékben ült kecses bronzlován, jobbjában kivont kard, háta mögött a minisztertanács fehér épülete, balján a Bristol szálló tömbje, ahol korábban a Gestapo székelt, amely a szobrot ledöntötte, úgyhogy a koppenhágai múzeum öntőformájából öntötték újra a dán kormány ajándékaként. A szobor a Lengyel Népköztársaság kulturális minisztériumának épületére nézett, ahol valaha, nagyon régen, telente, Novoszilcov lakott az egyik, Niemcewicz a másik szárnyban. Mint az idegenvezetők felhívták az érdeklődő turisták figyelmét, Poniatowski herceg érdekes és páratlan módon mindig a haladva szemlélődő néző felé fordult. A városnéző autóbuszok lassítottak a szobor előtt, és ha a program nem volt igazán túlzsúfolt, pár percre meg is álltak.

Az Ikszek drága tokajit ittak aznap este, és a kellemes melegben a nyitott ablakokból az ünnepélyesen kivilágított város fényeit bámulták.

– Megint ki fogják lopni a lámpákból az olajat – vélekedett Niemcewicz.

Koźmian állt mellette és felháborodva morogta, hogy most nem, mert az ünnep szent, ez minden lengyel ünnepe.

– Én még sose láttam olyan illuminációt – mondta Niemcewicz –, hogy olajat ne loptak volna. Ez a nép szent joga, és nem is szabad megfosztanunk tőle.

Michałowa grófnő, Mostowski belügyminiszter felesége a dúsan terített asztalhoz invitálta őket, ott hagyták tehát a kivilágított város felemelő látványát.

A teremben annyi gyertya égett, hogy a világosság csaknem nappalinak volt mondható; árnyéktalan, nagy fényességben, nesztelenül szolgálták fel az előételt, lazacot, kaviárt, borjúmájat, remegő velőt, erőlevest, rákot. A hölgykoszorút hárman képviselték: a még mindig nagyon szép, elegáns tartású, választékos Michałowa aszszony, Mostowski gróf számos, francia lelencházba adott gyermekének anyja; Maria Wirtemberska hercegnő, Czartoryski húga, aki negyedszázada vált el a porosz király unokaöccsétől, a cári család rokonától, és újabban szentimentális regények alkotására adta a fejét; a hírhedetten okos Elżbieta Krasińska asszony, elmaradhatatlan púpjával a hátán, amelyet megbízható értesülések szerint Goethe is simogatott valaha Karlsbadban.

Módjával csipegettek az előételből az Ikszek, arra várva, hogy a házigazda jogán elnöklő Mostowski gróf villájával csilingeljen a keze ügyébe eső poháron. Morawski tábornok és Fredro adjutáns egyenruhában, a mellükön függő kitüntetések szorításában feszített az asztalnál, a többiek frakkban voltak. Az Ikszek egyenjogúságát szimbolizáló hatalmas, kerek asztal körül nesztelenül suhantak a lakájok, pohár nem maradhatott töltetlenül. Augustyn Karski, Mostowski titkára szerényen állt a nagy, szárnyas ajtó mellett és szemvillanásokkal irányította a szolgahad ténykedését.

Belibegett a hölgykoszorú negyedik tagja is, Anna Sapieżanska, Czartoryski felesége, és immár pompásan kipúderozva ült le hallgatagon maga elé bámuló férje mellé, akit jobb oldali szomszédja, az ősz, kitüntetéseit frakkján viselő Sierakowski államtanácsos untatott szokásos fejtegetéseivel az össz-szláv mitológia alapvető kérdéseiről.

Mostowski gróf még mindig nem csilingelt a poháron, a mellette ülő Osińskival csevegett. Michałowa asszony olykor-olykor felpattant a helyéről, és a magas támlájú székek mögött odahajolt a vendégekhez, pár kedves, vidám mondat után pedig máris suhant tovább.

A társaságból csak Ludwik Plater hiányzott, feltehetőleg a kritikát körmölte a Horatius-ról, amelyet Poniatowski exhumálása alkalmából újítottak fel vadonatúj díszletekkel és pompázatos jelmezekben. Az öreg Horatius szerepét Kudlicz alakította.

– Ideje volna rendet teremteni a színházában, kedvesem – mondta Michałowa asszony Osińskinak –, meddig játszanak még magánál olyan kis kéjhölgyek, mint az a hogyishívják…

Osiński zavarban volt, egyszerre az összes színésznő az eszébe jutott.

– Tudja, kedvesem, akinek az apja is színész…

Osiński továbbra is zavarban volt. Ilyen is több van.

– Nacewiczówna – lélegzett fel megkönnyebbülten Michałowa asszony. – Megvan. Nacewiczówna.

Osiński hebegett valamit. Akkor hát Aniela nem kap többé szerepet.

– Inkább Ledóchowskától szabaduljon meg végre – recsegte basszbaritonján Elżbieta Krasińska –, öreg.

– Valahányszor a színpadon látom – jegyezte meg Maria Wirtemberska, és mindig felhős, mindig sajgó homlokához emelte kesztyűs kezét –, arra gondolok: a parkettámat se törölném fel vele.

– Vele vagy általa? – kérdezte szigorúan Elżbieta.

– Vele – mondta Wirtemberska és kicsit megijedt –, miért, nem jól van mondva?

Elżbieta asszony a butaság iránti gonosz elnézéssel, pár keresetlen mondatban a lengyel grammatika alapvető szabályait vázolta a lengyelül csak ritkán beszélő lengyel regényírónőnek.

Anna Sapieżanka nem vett részt a társalgásban, ő volt a legszebb, a legfiatalabb és a legmagasabb rangú. Ilyen művelt fecsegések alkalmával ő csipegetni szokott az ételből; így tett most is.

Aztán mielőtt az első fogást hozták volna, Czartoryski a finom, hófehér batisztkendőbe törölvén ajkát felállt, szerényen pár szót váltott Mostowskival, és felesége társaságában távozott.

Észrevétlen távozása feltűnést keltett, de meglepetést nem; Czartoryski herceg ritkán érkezett a varsói társaságokba a többséggel együtt és még ritkábban távozott akkor, amikor mindenki.

Miután feltálalták az első fogást, Mostowski gróf egy finom vonalú késsel csöngetett egy karcsú, szép metszésű poháron. A társalgás abbamaradt.

– Ha a hölgyek és az urak nem ellenzik – szólt Mostowski –, megnyitom a tanácskozást.

Megköszörülte a torkát. Orrában polip volt, ez adta hangjának az utánozhatatlan zengést. Kissé hanyagul, a székről félig-meddig lecsúszva ült, fél karjával támaszkodva a karfára; a póz előkelőségéhez nem fért kétség, Mostowski az aranyérből is erényt kovácsolt.

A hatásszünet alatt Elżbieta a mellette ülő Fredro fülébe recsegte Mostowski kedvenc szólásait: „Egyre inkább ugyanaz van”, „Az teszi a legjobbat, aki nem tesz semmit”, „Előbb-utóbb minden mindegy”. Fredro diszkréten nevetett.

– Két bejelentéssel tartozom a társaságnak – mondta Mostowski –, kérem az Ikszeket, hallgassák meg, utána pedig majd eldöntjük, mi legyen a napirend.

– A galambász – recsegte Elżbieta Fredro fülébe.

Fredro diszkréten nevetett, bár Elżbieta, szokásától eltérően, megjegyzését nem hegyezte ki poénra.

– Az első hír, amit közölnöm kell az Ikszekkel – mondta Mostowski –, egy régi ismerősünk rejtélyes végzetével kapcsolatos. Nem szeretném a hölgyek idegeit borzolni, mégis önök elé kell tárnom értesülésemet: ma reggel a Visztulából kifogták Pękalski úr holttestét.

Kis csönd, majd a szörnyülködés moraja.

– Már vagy két napja meghalt – mondta Mostowski –, az orvosok szerint.

Pękalski, hallatszott a nagy, kerek asztal körül.

– Elitta az eszét – hallatta borízű baritonját Elżbieta asszony.

– Elképzelhető – mondta Mostowski –, ám más lehetőség sem zárható ki. Lehet, hogy öngyilkosság történt; Pękalski úrnak erre elég sok nyomós oka volt egyszerre. Az is lehetséges, hogy nem várták meg, amíg Pękalski úr belátja életének kilátástalanságát. Tény, hogy szegényebbek lettünk egy ügybuzgó lapszerkesztővel.

A hölgyek izgatottan csóválták a fejüket; Maria Wirtemberska kendőjét a szeméhez emelte. Niemcewicz körülnézett, látta az arcokon, hogy arra gondolnak, amire ő: Pękalskit valamelyik titkosszolgálat tette el láb alól, túl sokat tudott.

Morawski elég távol ült tőle, nem súghatta oda neki: lehet, hogy mi öltük meg Pękalskit.

– A másik hír – mondta Mostowski, miután az első hír izgalma elmúlt –, hogy ma délben Mohrenheim báró úrtól volt szerencsém átvehetni a nagyhercegnek az Ikszek társaságához intézett írásbeli üdvözletét. Nagyhercegünk a legmelegebb szavakkal köszöni meg személy szerint Czartoryski hercegnek és nekem, általában pedig az Ikszek társaságának több évig tartó, áldásos tevékenységünket, mellyel nagy hasznot hajtottunk a felvilágosult eszmék iránt érzékeny lengyelség köreiben. Az urak természetesen megtekinthetik nagyhercegünk levelét.

Karski titkár úr az asztalhoz lépett, Mostowski karosszéke mögé, kezében aranytálca, azon egy levél.

– Ez nagyon szép gesztus a nagyherceg részéről – mondta Fredro meggyőződéssel.

Morawski tábornok felröhhentett. Fredro értetlenül nézett rá, majd gyanút fogva körülnézett. Az Ikszek zavartan ültek, Wyszkowski arcán kétségbeesés látszott. Csönd volt, majd hirtelen valamennyien összerezzentek: detonáció reszkettette meg a Mostowski palota ablakait; megkezdődött a tűzijáték. A petárdák valahol a Visztula partján robbantak, a nagy fényességet azonban még itt is lehetett látni; a kitárt ablakok függönyei zászlóként lebegtek – inkább a hirtelen feltámadt széltől, mintsem a légnyomástól.

– Ez azt jelenti – dadogta Wyszkowski –, ez azt jelenti…

– Netalán fel vagyunk oszlatva? – mondta ki a kérdést Niemcewicz.

A függönyök még mindig lebegtek.

– Hogy micsoda? Feloszlunk? Miért? – kérdezte Stanisław Plater, és felnézett a tányérjából.

Mostowski kedvtelve szemlélte a rászegeződő pillantásokat.

– Esetleg csináljunk forradalmat – javasolta Morawski tábornok gunyorosan.

– De ha a nagyherceg valóban megdicsért minket – kezdte Fredro –, hát az még nem feltétlenül jelenti azt…

Karski titkár úr Fredróhoz ment, és nyújtotta a levelet, de Fredro nem merte a kezébe venni.

– Nos – mondta Mostowski gróf, miután betelt a látvánnyal –, ennyi volt előzetes közlendőm, most pedig, ha óhajtják, rátérhetünk a napirendre. Ha jól emlékszem, az Essex grófja előadásáról írtunk… melyikünk is?

– Én – mondta Morawski tábornok –, ha az urak ragaszkodnak hozzá, felolvashatom. Bár nem hiszem, hogy sok értelme volna.

Csönd volt. Matuszewicz nehézkesen feltápászkodott a székéről, mindkét kezével az asztalra támaszkodott; rossz bőrben volt és nehezen szedte a levegőt.

– Uraim – mondta az aggastyán –, én hamarosan az Úr színe elé járulok. Addig vállalom egy forradalmi kormány vezetését.

– Ugyan kérem – vakkantotta idegesen Sierakowski államtanácsos –, ez nem a viccek ideje!

– Én komolyan beszélek – mondta Matuszewicz reszketve. – Én már úgyis csak névlegesen vagyok miniszter… ki van jelölve az utódom… és meg vannak számlálva a napjaim… Hátha az Úristen azért teremtett, hogy a halálom előtt végre tehessek valamit…

Michałowa asszony felkelt, odasuhant hozzá, gyöngéden megsimogatta a vállát; Matuszewicz csaknem elsírta magát, megcsókolta Michałowa asszony kezét, és megnyugodva visszaült a székbe.

– Én semmi rosszat nem találok a nagyherceg szívélyes levelében – mondta, mintegy önmagának, Lipiński. – S ha úgy látja jónak, hogy működésünket szüntessük be, ez, ismerve a nagyherceg belátását, egyáltalán nem feltétlenül jelenti azt, hogy eddigi, irántunk tanúsított jóindulatában bármilyen változásra kellene számítanunk.

– Nem várható! – csapta össze a kezeit Wyszkowski. – Legföljebb összeverik az embert a csendőrségen… vagy két nap múlva húznak ki a vízből!

– Egyesek milyen büszkék egy-két véletlen pofonra – dörmögte Koźmian sötéten.

Wyszkowski összeharapta az ajkát, a közvetlen főnökének mégsem válaszolhatott akármit.

– Uraim – mondta Mostowski mosolyogva –, hiszen semmi lényeges nem történt, mindössze kedvező végbizonyítványt kaptunk arról, hogy szerepünket, mely véget ért, pompásan alakítottuk.

– Nem muszáj zsebre vágni – vélte Morawski.

– Felmentést kaptunk történelemből – magyarázta Mostowski szelíden –, ezentúl nyugodtan alhatunk. Az urak, velem együtt, azzal áltatták magukat, hogy felelősek egy ország sorsáért. Nem feltétlenül egészségtelen, ha ettől a nyomasztó lidérctől egy időre megszabadulunk.

– Feloszlani azért nem muszáj – mondta Fredro határozatlanul –, működhetünk tovább titokban…

– Milyen álnéven közöljük a kritikáinkat? – érdeklődött Niemcewicz. – Figyelmébe ajánlom, Maximilian, hogy ábécénk valamennyi betűjét lefoglalták már a korábbi vitákban.

– Nem kell publikálnunk – mondta Fredro.

– Hanem? – érdeklődött Niemcewicz.

– Ne oszlassuk fel az Ikszeket – könyörgött Stanisław Plater. – Mi végül is… többek vagyunk, mint a saját összegünk! Alakuljunk titkos társasággá!

– Hadd szögezzem le – mondta Niemcewicz –, én olyan konspirációban, amelynek a létéről még én magam is tudok, elvből nem veszek részt.

A viccen csak Morawski nevetett.

– Ajánlom az uraknak – mondta Mostowski –, fogjuk fel a dolgot úgy, ahogy az valóban van. A lengyel színház, éppen áldásos működésünk idején, megszűnt létezni. Célunkat elértük, nem? Most már nincs ránk szükség.

– Mármint hogyhogy? – kérdezte Osiński vérig sértve.

– Ha a direktor úr nem vette volna észre – mondja Niemcewicz derűsen –, sikerült olyan mélyre züllesztenünk a színházat, ahol az hajdanán, Bogusławski előtt találtatott. Kiről írjak én kritikát, és kinek írjak szerepet? Nincs Bogusławski, nincs Żółkowski, nincs Szymanowski, Ledóchowska egyre rosszabb… Álmatlan éjeimen Kudlicz úrnak próbáltam szerepet írni, de úgy kellett találnom, az én tehetségemet ez már meghaladja.

Morawski hahotázott.

– Én tehetek róla? – kérdezte Osiński felháborodva. – Csak nem nekem teszel szemrehányást?… Én mindig és mindenben az Ikszek útmutatásait követtem!

– Pontosan erről beszélünk mi is – nyugtatta meg Mostowski.

– Az a gyanúm – mondta Wyszkowski komoran –, hogy most, amikor lassan a tulajdon egzisztenciánk forog veszélyben, mégiscsak felléphetnénk egységesen, mielőtt késő…

Osiński hallgatott. Wirtemberska hercegnő a kezeit tördelte.

– Mindig csak ez a szörnyű politika! – sóhajtotta a mellette ülő Sierakowskinak. – Maguk, férfiak, sose tudnak más témát találni! Maguknak a szív és lélek fájdalmas rezdülései nem jelentenek semmit.

Az államtanácsos szórakozottan bólogatott, és megigazította a szíve fölött a csillagot.

A lakájok a második fogást szervírozták.

– Most már – filozofált Morawski fennhangon – minden okunk megvan, hogy eddigi tevékenységünket fontosnak, mi több, történelmi jelentőségűnek, nemzetünk arculatát meghatározónak tekintsük, hiszen a betiltásig terjedő mértékben voltunk veszélyesek, nemde.

– Czartoryski persze ilyenkor nincs jelen – morogta Matuszewicz –, ahol döntést kell hozni, onnan idejekorán megszökik…

– Kérem? Hogyan? Nem hallom – csattant fel Wirtemberska, a családját ért sérelemtől elpirulva.

– Nem szabad! – szakadt ki egyszerre a fájdalmas üvöltés Stanisław Platerből. Összerezzentek, néhány villa leesett. Odakapták a fejüket, Stanisław arca görcsösen vonaglott, Michałowa asszony felkelt, odament, és neki is a vállára tette a kezét. Stanisław a kezeibe temette az arcát.

– Ha meggondolom – szólalt meg Lipiński, és táskás, üveges szemét végighordozta a gyertyatartókon – , semmi okunk kétségbeesni, uraim. A nagyherceg bizonyára átgondolt és számunkra kedvező stratégiai megfontolásból is hozhat látszólag kedvezőtlen taktikai intézkedéseket. Ha például, teszem azt, a közeljövőben bizonyos körök, bizonyos személyek csillaga fog emelkedni a miénk helyett, nos, előfordulhat, hogy a későbbi felháborodás mindenekelőtt őket fogja sújtani, helyettünk… S a boldogtalan karrieristák a testükkel fogják fel a voltaképpen ránk irányzott csapásokat.

– Éljenek a besúgók! – rikkantotta Wyszkowski.

Éljen Rożniecki, az a briganti!

Lipiński hápogni kezdett és nem jutott szóhoz.

Mostowski, mintha állatkertben nézelődne, végigszemlélte az arcokat, majd megtörte a csöndet:

– Azt hiszem, most már nincs akadálya, hogy meghallgassuk Morawski tábornok dolgozatát.

– Mintha mi sem történt volna? – kérdezte Wyszkowski. – Minket halomra fognak gyilkolni, ahogy Pękalskival is elbántak, és mi itt darabokat fogunk elemezni továbbra is?

– Sok értelme valóban nincs – mondta Morawski –, és némi jóérzéssel tölt el, hogy találó és velős jelzőimet ezentúl nem kell üres, semmitmondó frázisokkal felcserélnem Koźmian úr szíves tanácsára.

Koźmian felhorkant.

– Legalább a tábornok úr – mondta, némi gondolkodás után – nem irkál a jövőben egy dolgozatot a mi nevünkben, egyet pedig az ellenségeink nevében!

Morawski bájosan felkacagott.

– A tábornok úr – mondta Fredro gyűlölettel – semmit sem okult a nagy visszavonulásból.

– Ó – mondta Morawski és megnézte magának Fredrót, mintha először látná. – Az adjutáns úr igazán idejekorán váltott gazdát, ha jól emlékszem, nehogy fagyoskodnia kelljen az orosz síkságon.

Fredro felugrott és kivonta a kardját.

– És jól is nősült – folytatta Morawski nyugodtan –, orosz családba benősülni valódi hazafiság, uraim…

– Azt hiszi maga – suttogta Fredro, karddal a kezében –, hogy magának mindent szabad, csak mert a bátyja a Legfelsőbb Ügyészségen korrumpáltatja magát?! Tudom, miért dühös maga, mert az ódáját, amit Poniatowski első temetésekor felolvasott Sedanban, nem deklamálhatta el újra!

Morawski megtörülte a száját, felállt, és ő is kivonta a kardját.

– Ajánlom az előcsarnokot – mondta faarccal –, itt ugyanis étkeznek.

Fredro hadonászott a kardjával. Mielőtt Karski, merészségét összeszedve, akcióba lépett volna, Michałowa asszony a két tiszt közé lebbent.

– Mire való ez, uraim? – kérdezte mosolyogva és nyugodtan. – Hiszen lengyelek vagyunk! Megbocsátottuk egymásnak korábbi tévedéseinket, nem? Ugyan ki ne került volna a rossz oldalra a múltban, azokban a viharos években?

– Azóta is van szerencsénk a rossz oldalakon állani, asszonyom – vágta össze gálánsan a bokáit Morawski, visszatolta a kardját a hüvelyébe, és leült, hogy folytassa a lakomát.

Fredro is visszaült.

– Egy pillanat – szólalt meg Wyszkowski. – Egyáltalán eldöntöttük már, hogy megszüntetjük az Ikszek társaságát? Tudtommal erről szavaznunk kell, és a döntéshez a tagok kétharmados többsége szükséges. Így áll társaságunk alkotmányában, ha jól emlékszem.

Csönd volt, Mostowski mosolygott.

– Végre eszébe jutott valakinek – mondta lágyan –, örülök, hogy nem magamnak kellett előhozakodnom a javaslattal.

– Igen – erősítette meg reménykedve Stanisław Plater –, szavazni kell. Csak a bátyám hiányzik… úgyhogy határozatképesek vagyunk.

Ez nem volt vitás, felmerült azonban a kérdés, hogy pontosan miről szavazzanak. A vitában Mostowski nem vett részt; Niemcewicz valamit körmölni kezdett, és oda se figyelt. A szavazásra bocsátandó kérdés megfogalmazásáról is szavazni illik, vetette föl Matuszewicz, ettől aztán a dolog kissé bonyolulttá vált. Fredro azon a véleményen volt, hogy az egésznek semmi értelme, ha már egyszer a nagyherceg feloszlatta a társaságot; Wyszkowski megjegyezte, hogy talán olvasnák el együtt a levelet, mert, ahogy a belügyminiszter úr szavaiból kivette, egyetlen utalás sincs arra, hogy a társaságot a nagyherceg nem létezővé nyilvánítaná. Kérdőn néztek Mostowskira, aki bólogatott, igen, ez így van, a nagyherceg egyetlen rossz szót sem írt a társaságról, ellenkezőleg. Wyszkowski megint Fredrót piszkálta: az imént még fájt az adjutáns úrnak az Ikszek feloszlatása, most nem fáj, ez hogyan lehetséges vajon. Fredro meggyőződését hangoztatta, hogy szavait nyilván félreértelmezték; ettől függetlenül bárkinek joga, hogy egyszer így, máskor úgy vélekedjék ugyanarról. Tehát mégis kell szavazás, vonta le a konzekvenciát Wyszkowski. Fredro dühösen a szék karfájára ütött, az letörött. Michałowa asszony kedvesen, megnyugtatóan az adjutánsra mosolygott.

Végül Karski behozott egy cilindert, és szétosztott néhány papírlapot.

Először arról szavaztak, melyik megfogalmazás a helyénvaló a következő szavazáshoz; Koźmian hiába morogta, hogy ez komolytalan, és ne csináljanak magukból bohócot, ha már demokráciát játszanak.

– Én nem fogok szavazni – közölte Morawski –, ugyanis ha engem az urak leszavaznak, én is az urak nézetét képviselem.

– Hogy micsoda? – kérdezte Koźmian.

– Kérem – mondta Morawski –, én mondjuk meg vagyok győződve valamiről, részt veszek a szavazásban és kisebbségben maradok. Azzal, hogy egyáltalán részt veszek a játékban, elismerem, hogy a többségnek hatalma van fölöttem. Vagyis akkor is a többséget támogatom, ha történetesen nem értek vele egyet. A demokrácia tehát csalás. Engedelmükkel én nem fogok szavazni.

– Ha a szavazás titkos – morogta Koźmian –, magának nincs joga, hogy a tartózkodását hangosan bejelentse.

– Pardon – mondta Morawski –, én nem tartózkodni fogok, én nem szavazok. Az más.

Erről is vita folyt egy ideig, van-e joga valakinek megtagadni a részvételt a szavazásban. Aztán szavaztak. Karski összeszámolta a szavazatokat, egy hiányzott, egy lap át volt húzva. Karski gondban volt, Niemcewicz felnézett.

– Én nem szavaztam – mondta –, jogom van tartózkodni, nem?

– Most tartózkodnak vagy nem szavaznak? – mordult fel Koźmian.

Matuszewicz lecsillapította: az igazi szavazás még csak most jön.

A kérdés az volt: szűnjön-e meg Iksz úr, a színikritikus.

Karski számolt, majd közölte: egy hiányzó szavazattal egyhangúlag megszavazták a társaság feloszlását.

– Erre kellett az egész komédia?! – kiáltott fel Wirtemberska hercegnő.

Morawski közölte, hogy most már senkinek sincs joga, hogy az Essex grófja elemzését számon kérje rajta.

Ekkor érkezett meg Ludwik Plater; leült az asztalhoz, és szapulni kezdte Kudliczot.

– Isten látja lelkemet – mondta –, sosem szenvedhettem Bogusławski modorát, de azért róla lehetett írni valamit, akár jót, akár rosszat. De Kudliczról az embernek egyszerűen nem lehet véleménye…

Csöndben hallgatták, még Osiński sem reagált a szavaira, Ludwik Plater körülnézett, látott egy csomó gyászos arcot, meg néhány elégedettet.

– Történt valami? – kérdezte.

– Feloszlottunk – mondta az öccse tragikusan. – Az előbb szavaztunk róla.

Ludwik Plater nem értette.

Niemcewicz abbahagyta a körmölést, és megszólalt:

– Kész van.

– Mi ez? – kérdezte Koźmian gyanakodva. – Kritika?

– Olyasmi – mondta Niemcewicz, és az alkotó örömével dőlt hátra a székén. – Felolvashatom?

A volt Ikszeknek nem volt ellenvetésük; közben a gyümölcsöt szervírozták. Niemcewicz belekezdett műve olvasásába.

– Színikritikusok tanácskozása. Ez a címe. „Jelen közlemény készült a színikritikusok tanácskozásán, mely tartatott azon nemes célból, hogy a tévedések közös megegyezéssel terjesztessenek tovább. A tanácskozáson részt vevő kritikusok elhozták magukkal rejtett rangjelzéseiket, titokban írt drámáik és operáik szövegkönyvét, valamint eddigi kritikusi tevékenységük teljes anyagát ládákban bizonyság gyanánt, s minthogy az egységes kritikusi elvek kidolgozásának tekintetében néminemű alapvető nézeteltérések mutatkoztak, olyan értelmű szerződést kötöttek, miszerint a jövőben a műelemzést hozzáértéssel fogják gyakorolni…”

Niemcewicz felpillantott. Felolvasását csönd fogadta. Niemcewicz ugrott a szövegben.

– „…a szerződés értelmében ezentúl zenekritikus csak az lehet, aki orvosi igazolást képes felmutatni arról, hogy nem teljesen süket; ha színekről és formákról ír, bizonyíthatóan nem szenved a vakság legelőrehaladottabb stádiumában; továbbá ha van olyasvalamije, ami másnak nem éppen pontosan olyan van, más szóval véleménye…”

Fagyos hallgatás. Niemcewicz érezte, hogy jobban tenné, ha azonnal befejezné, de sok volt még hátra, s mint szerző, azt is kénytelen volt felolvasni.

– „…A gyülekezet magába szállva hallgatott sokáig, majd az egyes résztvevők egymás után a szónoki emelvényre lépvén a hallgatóság lelkes ovációja közepette mea culpát gyakoroltak, beszámolván kritikáik hátsó szándékairól, különös tekintettel A két Klingsberg és a Horatius bemutatását követő irományokra. Y. úr beismerte, hogy mindkét alkalommal megengedhetetlenül részrehajlónak mutatkozott. A. C. úr kinyilatkoztatta, hogy a kérdéses darabot, amelyről írt, soha életében nem látta, és szilárd meggyőződése szerint azt soha nem is játszották. Stanisław Iksienko úr rendőri igazolást mutatott fel, mely szerint a kérdéses időpontban nem tartózkodott a fővárosban, így az ő álnevével ismeretlen személy visszaélt. Az Igazság Barátainak Társasága egy emberként beismerte, hogy jogtalanul használta az ábécé betűit, akiktől ezúton kér elnézést. Cyprian Chudeyko úr készségét nyilvánította, hogy megírandó kritikáit a jövőben még nyomdába adás előtt átfogalmazza, majd elégeti. 1, 2, 3, 4, 5, 6, 7, 8 & úr, anonimitása maszkját levetvén, fátylat borított az eseményekre. Ezek után ismét Y. úr kért szót, és felvilágosításért esengett, vajon miért kell általában egynél több hang ahhoz, hogy az akkordnak hallassék. A vita késő hajnalig tartott, és reggelre a gyülekezet tagjai bevágták Linde úr nagyszótárát a C betűig.”

Niemcewicz már maga is unta. Nem baj, gondolta, szenvedjenek.

– „…Miután mindez szó szerint jegyzőkönyvbe vétetett, a jelenlevők felhatalmazták Jelen Sorok Szerzőjét, hogy a gyűlésről hiteles közleményt, tudósítást megfogalmazni ne szíveskedjék. Ezért Jelen Sorok Szerzője, felelőssége teljes tudatában kijelenti: a fentiek nem felelnek meg az igazságnak, azokat ő nem hallotta, nem olvasta, és le sem írta. Aláírás: Jelen Sorok Szerzője.”

Niemcewicz befejezte. Csönd volt.

Ludwik Plater halkan megkérdezte az öccsétől:

– Mondd… ez tényleg így történt?

Niemcewicz felhorkantott, Morawskiból kitört a röhögés.

Ludwik Plater sértetten, szigorú arccal nézett maga elé a tányérba.

– A szöveg szellemes – mondta Mostowski gróf komor, szenvtelen arckifejezéssel –, azt hiszem, a legjobb lesz, ha így, ahogy van, nyomdába adjuk.

– Ezt?! – kiáltotta elképedve Koźmian.

– Hogyne – mondta Mostowski. – Holnap leadom Lesznowskinak, ha ugyan meg nem gyilkolják addig. Senki sem fog nevetni rajta. Nemzetünk elvesztette a humorérzékét.

– De hát én nem azzal a céllal írtam – hebegte Niemcewicz, ezúttal nem találta fel magát.

– Kiválóan alkalmas arra – mondta Mostowski –, hogy bejelentse az Ikszek megszűnését.

Befejezvén a lakomát állófogadássá csoportosultak. Karski titkár úr láthatatlan szemrezdüléseire a lakájok tökéletes összeműködéssel hordozták körbe díszes ezüsttálcákon a pompás tokajit, az ízletes burgundit, a remek francia konyakot, a finom skót whiskyt, az osztrigát, a bélszínt, a fácánt, s a pálcikákra feltűzött rákokat. Karski intésére még néhány gyertyatartót hoztak a terembe. Odakint már véget ért a tűzijáték, és kétségkívül a Mostowski palota volt Varsó legvilágosabb pontja.

A vidám, incselkedő fecsegésben csak Koźmian nem vett részt, komoran állt az egyik ablakban, és kibámult a sötétbe. Amikor Mostowski gróf hozzálépett, a belügyi államtanácsos rosszkedvűen azt morogta:

– Nem sokáig irányíthattam Lengyelország sorsát!

Mostowski visszafojtotta a nevetést, és együttérzően felsóhajtott:

– Hja, bizony.

Maria Wirtemberska hercegnő a hölgykoszorúban rosszallását fejezte ki, amiért „ez a Wyszkowski egy impossible alak, mindig alaptalanul festi a diable-t a falra”. Aztán szóba került, hogy Pac tábornok megnősült; Michałowa asszony erre halkan, diszkréten elmondta, hogy Morawski tábornoknak új szerelmi ügye van, Izabela Czartoryska kegyencének, a szinte gyermek Aniela Wierzhowskának csapja a szelet, ám ezúttal, tekintettel a gyermeklány magas pártfogójára, már aligha ússza meg házasság nélkül. Wirtemberska hercegnő kijelentette, hogy nem szenvedheti Morawskit, nincs ízlése, olyanokat fordít, mint az az angol, az a Byron, és a német szerzők közül is mindig a legutálatosabbakat választja ki magának, mint legutóbb azt a lehetetlen, modortalan Zacharias Wernert.

Mostowski gróf udvari zenészei kellemes zenét szolgáltattak az emelkedett csevegéshez, egyszerre három clavicembalón (ez Michałowa asszony fenséges ötlete volt) egy ismeretlen régi német zeneszerző, bizonyos Bach úr műveit játszották, az Elsner által Bécsből beszerzett legújabb kották alapján.

Stanisław Plater kissé becsípett, pedig nem ivott sokat; mindenkihez odament, és mindenkinek kijelentette, hogy ő, a maga részéről, továbbra is Iksznek érzi magát; továbbra is látogatni fogja a Nemzeti Színház előadásait, és valamennyiről megírja a kritikát; nem érdekli, közlik-e írásait valahol valaha, ő meg van győződve arról, hogy egy Iksznek az a hivatása, hogy minden körülmények között helytálljon, vagyis színibírálatokat írjon.

– Ha már senki sem Iksz – mondta Stanisław úr fojtott, lelkesült hangon –, ha már csak én maradok egyedül, akkor is lesz Iksz úr, mert én tudom, és tudni fogja nemsokára mindenki, hogy ezentúl nem lehet élni nélküle!

Stanisław is az egyik ablakba állt később és Koźmianhoz hasonlóan ő is az éjszakába bámult, az ő keblét azonban addig sosem tapasztalt, hatalmas erő feszítette, és könnyeket csalt a szemébe.

Egy héttel később Jelen Sorok Szerzőjének jelentése megjelent a Gazetá-ban. A lap körülbelül ezer előfizetője közül öt nevetett, a többi nem értette vagy el sem olvasta. Botrány nem lett belőle. Niemcewicz mindenesetre az egy számmal korábbi Gazetá-ban hosszú cikkben, kissé összefüggéstelenül, a Nemzeti Színház művészeit, valamint a művészek élet- és munkakörülményeit következetesen és áldozatosan jobbító kormányszervek, hivatalok és – burkolt célzás formájában – a nagyherceg tevékenységét dicsérte. A cikken néhány egyetemista felháborodott, „Niemcewicz végleg lefeküdt”, mondogatták egymás közt, és siettek Osiński úr előadására, aki szokásos beleélésével az Elveszett Paradicsom költői rétegeit elemezte.

Pár évvel később egy éjszaka letartóztattak néhány fiatal tisztet és arisztokratát, egyiküket hálóingben vitték kihallgatásra a Fennálló Hatalom elé, a hálóing nem bizonyult az alkalomhoz illő öltözéknek, s az ifjú ennek megfelelően valamennyi társát kiadta.

Nemsokára aztán mindenféle titkos társaságokat számoltak fel Varsóban és Vilnában; a nagyherceg látszólag erélyesen, valójában engedékenyen viselkedett, és egy darabig sikerült elodázni a napirenden levő lázadást. A jövő forradalmárai ebben az időben kezdtek bajuszt növeszteni.

Valamelyik évben egy januári, hideg, ködös napon csonttá fagyott, lerongyolódott, lefagyott fülű férfi tűnt fel Prága szélén, reszketve kapaszkodott egy deszkakerítésbe. Jobbjával hessegető mozdulatokat végzett: a hóban ugrándozva, furcsa nyelven csaholtak a farkasok.

– Túl fogom élni – kiáltotta a férfi oroszul –, győzni fogok és győzni fog az Ügy!

A farkasok egyre többen lettek, a szemük éhesen csillogott.

A férfi fohászkodott, és hitt a csodában. A farkasok egyre közelebb kerültek, és furcsán sipító, lágy mássalhangzókban bővelkedő emberi hangokat hallattak.

– Lengyel farkasok – suttogta magában a férfi –, ezek már lengyel farkasok. Hála neked, istenem!

A gyerekek, akiket a férfi farkasnak nézett, körültáncolták és gúnyolták, ahogy a madárijesztőt szokás.

Másfél órával később a férfi már az Újvárosban járt. Halványan emlékezett, hogy valakik meleg teát itattak vele, ledörzsölték a tagjait, és meleg ruhát adtak rá, aztán átgyalogolt a befagyott folyón. Álmélkodva nézte maga körül a téli kisváros békés, délutáni életét. A nagy hóban nyugodt, álmos lovak bóklásztak, egy apró kocsmából két bundás férfi lépett ki és távolodott a keskeny utcán fölfelé.

Itt tizenkét nappal előbbre jár az idő, jutott az eszébe, és ezen nevetnie kellett. A két időszámítás közötti különbség nyugalommal töltötte el: ahol átlépte az impérium határát, ott az üldözői egyszerre tizenkét nappal lemaradtak.

Közelebb lépett a lovakhoz, megsimogatta őket és elérzékenyülve azt suttogta:

– Lengyel lovak.

Szemét elöntötték a könnyek.

Aztán a sarkon egy posztoló orosz katonát vett észre. Megörült a hazájára emlékeztető látványnak, hozzá lépett, mosolyogva biccentett, és oroszul kérdezte:

– Milyen a közhangulat Varsóban?

Az őrszem fiatal, kerek képű, szőke gyerek volt, értetlenül nézett áttetsző, tartalmatlan szemével a sovány kísértetre.

– Te orosz vagy, testvér, igaz? – kérdezte a férfi.

Az őrszem némi gondolkodás után bólintott.

– Van Varsóban általános mozgósítás? – érdeklődött tovább a férfi.

Az őrszem nem értette. A férfi megkönnyebbülve sóhajtott.

– A nép – suttogta hálásan, és ismét elérzékenyült.

Az őrszem az állát vakarta, aztán biztonság okából levette a válláról a karabélyt, és a férfi oldalába nyomta.

– Pasol – mondta kurtán.

A férfi mozdulatlanul állt, és a gyerek tiszta, kék szemébe bámult.

– Az ég kékje és tisztasága – suttogta. – Értetek harcoltunk, hát nem érted?

– Pasli – vakkantotta az őrszem, és taszított rajta egyet.

Aznap este a Belwederben, Konsztantyin nagyherceg fogadószobájában Kuruta tábornok idegesen járkált fel és alá; Mohrenheim báró, a nagyherceg titkára idegesen állt az ablaknál; Sztorozsenko tábornok, a cár belügyi kormánybiztosa és Witt tábornok, Dél-Oroszország titkosrendőrségének főnöke egymással szemben ülve idegesen dobolt az asztalon. Csönd volt éppen, majd Sztorozsenko hirtelen Mohrenheimre rivallt:

– Menjen már be hozzá!

– Most jöttem ki – hebegte a titkár.

– Jöjjön ki még egyszer – suttogta Witt tábornok.

A titkár az ajtóhoz ment, sápadtan kapaszkodott a kilincsbe.

– A tábornok úr is bejöhetne velem – dadogta rémülten.

A három tábornok közül egyik sem vette magára.

Sztorozsenko felállt, elővette a pisztolyát.

– Háromig számolok – közölte –, háromra lepuffantom. Egy.

Mohrenheim szinte transzban csusszant be az ajtón.

– Borzasztó – suttogta Witt.

Kuruta visszafordult az ablakból.

– Csak tudnám – mondta tűnődve –, mi a fenének vagyunk idegesek… Elcsíptük az utolsó konspirátort is… Az őr feje fölött ott a körözés, kerestetik Küchelbäcker… és ő észre se veszi! Mitől vagyunk mi idegesek?

A költői kérdés nem volt helyénvaló, a tábornokoknak minden okuk megvolt az idegeskedésre. December eleje, Sándor cár kissé gyanúsan váratlan halála óta Varsó politikai és katonai elitje borzalmas napokat élt át. Az még hagyján, hogy december huszonhatodikán Pétervárott leverték a felkelést, azt könnyű volt leverni. Csakhogy Varsóban Konsztantyin hetekig szinte semmit sem aludt, így aztán nem aludhatott más sem; mindenki lefogyott, megsárgult, a halálra készült; a nagyhatalmak képviselői hiába előszobáztak szintén lefogyva és rémülten, hogy az új cár, akire az orosz sereg már felesküdött, fogadja őket; az új cár, Konsztantyin, aki se nem aludt, se nem evett, csak vinnyogott, nem fogadott senkit. A csendőrség közben napi ötezer aranyat kapott a spiclik létszámának bővítésére; összefogdosták a varsói diákság felét; provizórikus tömlöcöket létesítettek, magánszemélyek házát is rekvirálták és börtönné alakították; meg kellett szervezni a rabok minimális ellátását, ami nagy nehézségekbe ütközött, az egyes szervek egymásra hárították a költségek viselését, és az értelmes javaslattal, miszerint a rabokat célszerű volna azonnal kivégezni, szintén nem lehetett bejutni a nagyherceghez. Közben Tatyiscsev naponta több futárt is küldött Pétervárról Varsóba, ám a nagyherceg a leveleket olvasatlanul etette meg a futárokkal. Miklós nagyherceg futárait sem fogadta. A Belwederben azt suttogták: Konsztantyin nem akar cár lenni, fél.

Aztán Miklós nagyherceg, Konsztantyin öccse, közzétette Konsztantyin titkos levelét, amelyet Joannával kötött házassága óta az Uszpenszkij-székesegyházban őriztek, és amelyben Konsztantyin lemondott a trónról. Ezután koronáztatta magát cárrá Miklós, és akkor tört ki a felkelés. Leverték, de Varsóban tovább tartott a rettegés, a tábornokok attól féltek, hogy a nagyherceg hadat üzen az öccsének. De a nagyherceg nem csinált semmit, csak vinnyogott a hálószobájában naphosszat.

A tábornokok idegesen járkáltak a fogadószobában.

Kuruta arra gondolt, hogy az impérium talán jobban járt volna, ha a felkelés győz, bár ahogy megszervezték, hát az nem vallott valami nagy fantáziára.

Witt azon töprengett, hogyan lehetett valakit Konsztantyinnak keresztelni, amikor minden elmondható róla, csak az nem, hogy szilárd. Witt babonásan hitt a közmondásokban és a népi bölcsességekben, és most egész lelke tiltakozott az ellen, hogy egy olyan gyönyörű közmondásnak, mint „nomen est omen”, egyszer ne legyen igaza.

Sztorozsenko megint azt latolgatta magában, mit tegyen, ha Konsztantyin mégis hivatja őket és bejelenti: ő a törvényes cár. Valahogy nem tökéletes ez a cári rendszer. Sztorozsenko alacsony sorból küzdötte fel magát, kénytelen volt hát okos lenni. Kurutára sandított, a „ravasz görög” kibámult az ablakon. Pár hete még megosztották egymással titkos kombinációikat, aztán beszélgetéseik megszűntek. Sztorozsenko figyelmét nem kerülte el az utóbbi zavaros hetek pár érdekes aprósága. Ez a Küchelbäcker például Mohrenheim báró rokona, közvetve Mostowski grófhoz is családi szálak kötik; nagyon különös, hogy a felkelés napján Pétervárott Konsztantyint éltették Miklóssal szemben; az is furcsa, hogy az Északi Társaság, amelynek Sztorozsenko még a lázadás előtt megismerhette a programját, betekintést élvezvén a besúgók jelentéseibe, éppen Lengyelország és a skandináv államok tekintetében veszett össze a Déli Társasággal: az északiak mintha Konsztantyin számára tervezgették volna Lengyelország és Svédország beolvasztását, amivel a déliek nem értettek egyet, ők a Balkánt és Ázsiát akarták bekebelezni. Sztorozsenko sajnálta, hogy Küchelbäckert elzárták, és senki, még ő sem férhet hozzá. Sokat tudhat ez a hórihorgas költő. Soha nem fogják szabadon engedni.

Sztorozsenko, sokakkal ellentétben, nem tartotta őrültnek a nagyherceget. Volt oka rá, hogy nem foglalta el a trónt: Miklós előbb-utóbb nyilvánosságra hozta volna a Sándor által diktált lemondást, és a törvényesség nevében könnyedén megdönthette volna a bátyját. Így azonban Miklós lett a gyűlölt cár atyuska, és ha csak egy kicsit jobban szervezik meg a felkelést, Konsztantyin dönti meg Miklóst, és többé nem kell tartania tőle. De még így sincs veszve minden, Konsztantyinnak megmaradt Lengyelország. Sztorozsenkóban felsejlett, hogy Konsztantyin a lengyelek élére állva egyszer még bevonulhat Pétervárra. Erre persze várni kell, a talaj még nincs előkészítve. Sztorozsenko kezdte gyanítani, hogy a kegyetlenségéről és ifjúkori gyilkosságairól ismert nagyherceg miért volt annyira elnéző a Varsóban leleplezett összeesküvők iránt.

Konsztantyin hetek óta pompásan színészkedik, gondolta Sztorozsenko.

Előállhat az a paradox helyzet, hogy ő, Sztorozsenko, a cári sereg generálisa, egyszer majd a lengyel szabadságharcot támogatja.

Megint Kurutára pislantott. Lehetetlen, hogy a ravasz görög ne gondolta volna végig mindezt. Kuruta zömök testéből nyak nélkül nőtt ki a fej, amelyben most bonyolult aritmetikai és logikai műveletek zajlanak. Sztorozsenko szinte hallotta az agy muzsikáját. Furcsa, kéjes érzés fogta el. Fantasztikus és nagy dolog az élet.

Az ajtó hirtelen kivágódott, a nagyherceg kirohant, és a földre vetette magát.

Mohrenheim egész testében reszketve rogyadozott a nyomában. A három tábornok szétfutott a terem sarkaiba, minél távolabb a fetrengő nagyhercegtől.

– Nem bírom! – üvöltötte a nagyherceg, és a földön hemperegve egyúttal ritkás haját is tépdeste. – Nem akarom! Félek! Segítség!

Az egyik ajtón Joanna hercegnő esett be a terembe hisztérikusan sikoltozva, hálóingben; kibontott, szőke haja artisztikusan repdesett körülötte; ahhoz az ablakhoz rohant, amelyben az imént még Kuruta tábornok rágta a körmeit, kitárta, és felugrott a párkányra.

– Kiugrom! – sikította.

A három tábornok, hátát a falnak támasztva, nem mozdult. Mohrenheim jobbnak látta, ha elájul. Joanna rekedten sipákolt, aztán mégsem ugrott ki a földszinti ablakon, hanem, minthogy nem mentették meg az életét, visszaugrott a párkányról a terembe, és négykézláb kúszva távozott.

A nagyherceg habzó szájjal rángatódzott.

Witt suttogott valamit, de maga sem értette.

Aztán a nagyherceg ellankadt végre, abbahagyta a hörgést. Kis szünet után a tábornokok óvatosan megközelítették.

– Elaludt – állapította meg Kuruta megkönnyebbülve.

Tanácstalanul álltak a fekvő nagyherceg fölött. Mohrenheim még nem mert magához térni, festői pózban hevert az ajtó előtt.

– Novoszilcov persze ilyenkor Pétervárott van – suttogta Witt, nehogy felébressze a nagyherceget.

Sztorozsenko bólintott.

Hallgattak.

– Beadom a lemondásomat – suttogta Witt.

A tábornokok étlen-szomjan a teremben éjszakáztak, és éberen figyelték egymást, miközben a nagyherceg hortyogott.

Varsóban ezekben a napokban még tartott a Sándor halála alkalmából elrendelt országos gyász, bár az újságok még ekkor is Sándor cár nevében közölték a rendeleteket, és csak jóval később tüntették fel I. Miklóst.

Aztán valahogy elsimult minden, a lefogottak egy részét kiengedték. Lehetett elégedetlenül, felháborodva, bizalmas körben suttogni I. Miklós első, mélységesen sértő rendeletéről, melynek értelmében a hadseregben addig használatos szűk, fehér nadrágot lazább szabású kékre kell kicserélni. A nadrágcsere véget vetett a régi szép daliás időknek.

Akkor már a nagyherceg is abbahagyta a hisztériát, és szomorkásan mondogatta tábornokainak:

– Én átengedtem neki egy világbirodalmat, ő pedig még a nadrágomat is lehúzta rólam!

A világtörténelmi gyászra való tekintettel a Nemzeti Színház hónapokig nem játszott. Az életben hagyott dekabristák már Szibéria havát taposták, amikor Varsóban ismét felment a kortina. Némileg megnyugtatóan hatott, hogy a repertoár nem sokat változott; csak a Kotzebue-bemutatók ritkultak meg, érthető okból: a népszerű szerzőt már vagy hat éve meggyilkolták Mannheimban, így nem lehetett többé arra hivatkozni, hogy cári gubernátorként tevékenykedik.

A színház tehát megnyitotta kapuját, és egy-két előadásnak még volt is közönsége, aztán a nézők elfogytak, és a színházat csak azért nem csukták be, nehogy ebből az eltűnt nézők helytelen következtetéseket vonjanak le az új cár politikáját illetően. Grabowski, a kultuszminiszter rendesen fizette a dotációt, a cenzúra pedig gondoskodott róla, hogy a nézők ne térjenek vissza a színházba. A színház igazgató tanácsának elnöke Rożniecki tábornok volt ebben az időben; ő volt az első, aki e társadalmi funkciójáért magas anyagi juttatásban részesült.

A színészek nyomorogtak, de nem lázadozhattak igazán, a létminimumot, akár játszottak, akár nem, akár sikerük volt, akár nem, a dotáció biztosította. Olykor a kocsmában a néhai Bogusławski és a néhai Żółkowski legendás jövedelmét emlegették, és rohantak Osińskihoz vagy az igazgató tanács tagjaihoz, ha a másik színésznek pár garassal több jutott az átlagosnál. Gyakoribbak lettek a lopások, Harazyn bácsi halála után a jelmeztár szőrén-szálán eltűnt. Csak Keller úr, a könyvtáros lehetett elégedett: a padlásszobába vezető ideiglenes lépcső, amelyet eredetileg néhány hétre rögtönöztek, annyira életveszélyessé vált, hogy rajta kívül senki sem merte használni. Így aztán a könyveket sokáig nem lopták el.

A zenészek valamivel jobban jártak a színészeknél, ők adhattak magánórákat, és olykor-olykor meghívták őket házimuzsikálni. Meg aztán a zenét akkoriban még nem figyelte a cenzúra. Elsner a húszas években meg is gazdagodott a tanításból. A szabók, az ácsok, az asztalosok is jutottak színházon kívüli munkához. Dmuszewski, aki mindvégig tagja maradt az igazgató tanácsnak, a Kurier-ből élt; az ő lapja ritkán került összeütközésbe a cenzúrával. Mások is próbálkoztak volna lapalapítással, de nem kaptak rá engedélyt.

Ledóchowska volt az egyetlen, aki elégedetlenségének írásban is kifejezést adott. Nem fizetésemelést kért, noha ráfért volna, hanem azt követelte, hogy Ducis ismét műsorra tűzött Macbeth című darabja helyett inkább Shakespeare hasonló című darabját játsszák. Az igazgató tanács szintén írásban figyelmeztette, hogy fogja be a száját, és kötelezte, hogy játssza el a Ducis-mű női főszerepét. Ledóchowska kénytelen volt fellépni; a premieren néhányszor elfelejtette a szövegét, de a többiek helyette is folytatták az előadást. Nem lett botrány a dologból; a premier félházzal ment, és a kritikusok sem rótták meg: akkoriban már nem jelentek meg színibírálatok.

Ledóchowska ezekben az években rendszeresen összeveszett Osińskival, aki rezignáltan fogadta e sorscsapást; egyetlen jelentős színésznőjét nem rúghatta ki, és a gyakorlat azt bizonyította, hogy néhány hetes távollét után Ledóchowska úgyis visszatér a színházba. Werowski rosszabbul járt; Ledóchowska a legkülönbözőbb, agyafúrt kínzásokat találta ki, hogy vénülő szeretőjét megalázza; egy ízben csaknem az őrületbe kergette: cédulát hagyott a ház földszintjén, hogy a Visztulába ölte magát, s mialatt Werowski eszét vesztve rohangált a folyóparton, nem tudván magát elszánni, hogy a jégtáblák közé ugorjon, Ledóchowska a ház emeletén ücsörgött, és rosszkedvűen tapasztalta, hogy a tréfa semmi örömet nem okoz neki.

A két Macrott meglincselése között körülbelül félidőben, 1831 tavaszán, pontosabban március hetedikén este zenészek jelentek meg Ledóchowska háza előtt, és fáklyák fényében szerenádot adtak. Ledóchowska gyertyát gyújtott és kiállt az ablakba. Odalent daliás, egyenruhás tábornok ült fehér lován, és felfelé bámult. Morawski volt, akit kompromisszumos megoldásként aznap neveztek ki a felkelő sereg hadügyminiszterének. Ledóchowska felismerte, állt az ablakban, várta, mi történik. A pár évvel korábban megözvegyült Morawski csak bámult felfelé, mintha várna valamire vagy valakire, aztán egy csalódott kézmozdulattal leintette a zenészeket és vissza se nézve ellovagolt. Ment Chłopicki tábornokhoz, a diktátorhoz kártyázni, pár hónap múlva, amikor még jócskán voltak harcoló ezredei, aláírta a kapitulációt, később nyugdíjat kapott a cártól, birtokára vonulva vénült, csiszolgatta poémájának verssorait ezerszám, és csak Koźmiannal járt össze, aki, hallván, hogy Niemcewicz az emigrációban még mindig él és emlékeit írja, szintén megírta a maga emlékiratait, Niemcewicz feltételezhető hazugságait ellensúlyozandó. Ledóchowska belebetegedett, hogy Morawski nem ismerte föl; egész éjjel Werowskit kínozta, lázasan, reszketve fejtegette, hogy Morawski azt hitte: nem ő, hanem az anyja, Truskolaska áll az ablakban; hajnal felé pedig már ott tartott, hogy Morawski az egészet előre kitervelte, így akart bosszút állni rajta. Werowskinak egész éjjel azt kellett hajtogatnia, hogy Ledóchowska nem öregedett meg.

Aztán a szabadságharc hátralevő hónapjaiban meg a leverése utáni években Ledóchowska naponta órákig kenceficélte az arcát, illegette magát a tükör előtt, és olyan kislánykodó, nyafka modort vett fel, mint korábban Truskolaska.

Werowski a hosszú téli estéken vége-hossza nélkül hallgathatta Ledóchowska emlékeit a régi szép időkről. Werowskinak sem volt egyéb dolga; felesége már meghalt, a gyerekei felnőttek és elhagyták. Hallgatta hát Ledóchowska történeteit Bogusławskiról, aki Ledóchowska „szeme és tükre” volt, hallgatta a történeteket az Ikszekről, akik még értettek a színházhoz, művelt, szellemes, érzékeny emberek voltak.

Ledóchowska a délelőttjeit többnyire templomban, imádkozással töltötte.

Megint sok idő múlva, tíz évvel a galíciai parasztlázadás után, január elején vastag levél érkezett Varsóba Bogusławski úrnak címezve. A levelet Wojciech Maurycy Bogusławski úrnak kézbesítették, aki nagy nehezen kisilabizálta, majd némi tűnődés után elvitte a Kurier szerkesztőségébe nagybátyjához, Stanisław Bogusławskihoz, aki Dmuszewski, a nevelőapja halála óta a lapot birtokolta.

Stanisław Bogusławski bent volt a szerkesztőségben, azt hitte, Wojciech Maurycy azért jött, hogy megadja a kártyaadósságát. Wojciech Maurycy azonban nem ezért kereste föl, mint azt nyomban közölte.

– Aha – mondta Stanisław kedvetlenül –, na akkor várjál, meg kell írnom a nekrológot Paskievicsról. A cenzúra eddig négy nekrológot dobott vissza. Pedig igazán meghatóak voltak!

– Nem zavarok soká – mondta Wojciech Maurycy, és előadta jövetele egyik célját: nem tudna-e még egy kevés pénzt kölcsönözni Stanisław, vagy netalán a fia, Władysław Bogusławski, az ifjú kora ellenére már jónevű színikritikus.

– Ki van zárva – rázta a fejét Stanisław –, nekem nincs, Wladzió pedig tízezerrel tartozik Żółkowskinak.

– Az nem tesz semmit – vélte Wojciech Maurycy; Alojzy Żółkowski junior dúsgazdag volt, amióta óriási sikert aratott Murger egyfelvonásosában, az Öreg fickó-ban és Mèlesville komikus kisoperájában, a Régi bűnök-ben.

Stanisław azonban továbbra is a fejét rázta.

– Nézd, öregem – mondta –, muszáj kiokádnom ezt a nekrológot Paskievicsról…

– Na mindegy – mondta Wojciech Maurycy –, itt van egy levél, tévedésből hozták nekem. Te mégiscsak közelebb vagy hozzá.

– He?

– A címzetthez. Nekem nagyapám. Neked mégiscsak az apád volt.

Stanisław nem értette, átvette a levelet, kivette a borítékból a rengeteg cédulát, amelyek bolhabetűkkel voltak teleírva.

– Mi ez? – kérdezte gyanakodva.

– Levél az apádhoz – mondta Wojciech Maurycy. – Jellemző, hogy a cenzor mindenütt kihúzta Mickiewicz nevét, pedig kötelező olvasmány… és már két hónapja halott.

– Ez a levél… ez egy hullának szól? – kérdezte Stanisław álmélkodva. – Milyen sokáig jött ez? Évtizedekig?

– Most adták fel Ukrajnában – mutatott a borítékra Wojciech

– De hát a vén disznó ezer éve kinyiffant! Ki írta ezt?

Wojciech Maurycy a vállát vonogatta.

– Se feladó, se aláírás – mondta –, valami őrült. Érdekes.

– Olvassam el? – kérdezte Stanisław fintorogva.

– Neked adom, ha adsz egy ezrest.

– Tíz százalék kamatra, mondjuk a hét végén, ha bejön a ló.

– Öt százalék…

– Tizenegy.

Wojciech Maurycy sóhajtott és bólintott, aztán Stanisław kirúgta.

Stanisław Bogusławski, aki anyja, Konstancja Pięknowska végakaratából volt kénytelen vér szerinti apja nevét viselni, csakhamar megszülte a nekrológot. Az utolsó mondat ment csak nehezen. Az utolsó mondat nem akart összejönni. Stanisław fáradtan dörzsölte a szemét, aztán maga elé húzta a levél céduláit. Régimódi, kissé cirkalmas írás volt, a betűk nagyon aprók, talán hogy egy-egy cédulára minél több férjen. A lapok nem voltak megszámozva, reménytelen vállalkozás lett volna sorrendet megállapítani. Stanisławnak végül az keltette föl az érdeklődését, hogy a cenzor, vastag, fekete tusának tanúsága szerint, alaposan végigbogarászta az egészet.

„…egy népünnepélybe botlottam, bódék és sátrak között ökröt sütöttek, a mesteremberek kecskelökésben és rúdra mászásban vetélkedtek, nem voltak annyira nyomorultak, mint (törölve), arcuk önelégülten, zsírosan fénylett, nem szemlélhettem őket elfogulatlanul, úgy véltem: még ők is a francia gloire, így gondoltam gyűlölködve, amiért nem lehettem francia, nyomorult is akár, mint ők, de francia; Varsóban ember voltam, bár senki, Párizsban csak egy lengyel. S úgy találtam akkor a búcsúban: ilyen rúdra mászást Varsóban is láttam, a rúd ott is szappannal volt megkenve, bár a párizsi rúd magasabb volt (gloire), a szappan szagolhatóan finomabb, szappanabb; akkor (ahonnét visszanézek, az már idő, az már »fejlődés«, az már európai kacat a tudatomban) úgy gondoltam: a különbség mennyiségi, elhanyagolható; akkor még működött, problémátlanul, a lengyelségem. Színházban is voltam; elégedetten tapasztaltam, hogy az általunk is játszott hülyeségeket adják, ettől megvakulhattam (a lehetőség szükségképpen megvalósul: meg is vakultam), s mintha választhattam volna (AKKOR így KELLETT választanom): vagy megtanulok franciául tökéletesen, mint a lurkók, akik négy-öt éves létükre tökéletesen bírták anyanyelvüket, és életemet felteszem arra, hogy betörjek a francia színházba (hogy minek, hát persze ez nem merült fel akkor), vagy lemondok a világhírről (magamról, mint véltem akkor). Maradhattam volna, anyám pénze megjött, de úgy éreztem, túl öreg vagyok(!!!), húszéves korban az ember már nem kezdhet új életet. Most, hogy pontosan annyi idős vagyok, mint Ön volt, amikor utoljára láttam, akkori (akkor – bölcs!) választásomat egész életemen végigvonuló valamim – gyávaságom? menekvésem? önfeladásom? önóvásom? korlátokat nem tűrő szabadságvágyam? – termékének látom; mentségem: akkor nem sejthettem, hogy Párizst majd egyszer elözönlik a levert lengyel (törölve) emigránsok. (Hosszú rész törölve) hogy az emigránsok között sem vittem volna semmire. Nem hajbókoltam volna az arisztokrácia előtt (ugyanazok voltak hiszen!), nem csatlakoztam volna a klikkekhez, nem rajongtam volna a trónörökösnek kikiáltott (törölve) hercegért, utáltam volna Zygmunt Krasińskit, gúnyoltam volna (törölve) messianisztikus towianizmusát, talán csak az immár hat éve halott, nyomorultul plebejus (törölve, a folytatás hiányzik)

nem mondtam le róla azonnal. Varsóban egyetlen példányt sikerült szereznem, méghozzá Henryk (törölve) révén, aki, milyen különös, hajdani barátsága emlékére, bár akkor már (törölve) volt, ellopott egy ismeretlen által másolt példányt a (törölve) irattárából; ez is a sors iróniája, a legmegbízhatóbb, legteljesebb archívum mindig a (törölve) található. Később Ukrajnában lefordítottam oroszra és elküldtem Pétervárra az akkor már híres (törölve), aki nem volt olyan nagy költő, és akinek becsületes, bamba alakját (törölve) Konrad alakjában véltem felismerni. Ha megkapta is, hamarosan kivégezték. Itt, Ukrajnában, az ember mindenről hónapokkal az események után értesül, így van azóta is, jótékonyan óv bennünket a posta meg a (törölve) a lelki megrázkódtatásoktól, és ezt nem ironizálva mondom, ó, korántsem, ellenkezőleg; én például a folyamodványaimat még fél évig a már halott (törölve) cárhoz írdogáltam. Hogy Ön is megértse – olykor figyelmeztetem magam: légy csak terjengős nyugodtan, mások nem értik meg félmondataidat –, a parasztok itt valamennyien hozzám jártak akkoriban, még nem kerültek el földre szegzett pillantással, még nem az alkimistát (nem is tudják, mi az), a rózsakeresztest, Faustot, vagy, hogy az ő szavukkal éljek, az ürdüngőst látták bennem, nekem kellett írnom az ő nevükben (ők keresztet rajzoltak a papírra, vagy Ikszet, Ön megérti) a cár atyuskának, minthogy az egyetlen írástudó, a pópa, nem szeretett írni, talán már kiállt a tudomány a kezéből; ez a mostani pópa, ez szeret, jószágért, tejért, vogyicskáért, asszonkáért (törölve)

hogy pontosan annyi idős lettem, mint Ön volt akkor, holott ÉN, ezzel áltatom magam, s talán igaz, nincs, aki eldönthetné, megmaradtam húsz évesnek, Önnel szemben feltétlenül, és a tükörben az a fehér szakállú, vörösen égő szemű őrült, ez a kísértet, csak egy a számtalan MÁSIK kísértet közül, a számtalan IDEGEN őrült közül, MOST írok Önnek, aki, ha jól számolom, még csak 98 éves, errefelé a száztíz éves aggastyánok még aratni járnak, s különösen azért, mert a köztünk levő negyven év korkülönbség még mindig az Ön javára szól (ha van »fejlődés«, az idézőjelet Ön úgyis hozzágondolja, ha valóban »fejlődött« azóta, paradoxon, nemde), tehát nagyon kérem, postafordultával válaszoljon, AZONNAL, most december eleje van, és a posta archaikus időszámítását, kőkorszaki ballagását ismerve, legkorábban februárban esedékes az Ön válaszának érkezése, tehát én február elsejétől minden áldott nap begyalogolok az állomásra, mindennap, szép kis summa versztben, amíg meg nem érkezik a válasz…

semmiféle, hajdani szóval irigységnek nevezhető, vagyis emberi érzést nem váltott ki belőlem (törölve) nagy drámája, a párizsi kiadás, amely véletlenül került a kezembe (Ön úgysem hisz a véletlenekben, én sem), Ön bizonyára sokkal régebben ismerte nálam. Az errefelé hébe-hóba átutazó nyomorultaknak, istenkeresőknek, vallási tébolyban szenvedőknek, kereskedőknek, hivatalnokoknak, elárvult tiszteknek és mindenekelőtt ritka, de eltökélt beszerzési körútjaimnak hála, még ebben az isten háta mögötti faluban is sikerült aránylag tisztességes könyvtárat gyűjtenem; minden lényeges mű megvan, amit Európában tegnapig – vagy tegnapelőttig – kiadtak (ismeri Ön például Wagner negyvennyolcas kommunista kiáltványát a művészetről? persze, hogy ismeri; csak azért hozom fel, mert radikális kritikájával nagyon is egyetértenék, ha magam már régóta nem gyakorolnám e kritikát Wagnernél többszörösen – mondjam úgy: magasabb? – szinten, vagyis a kevésbé látható evidenciák felől), és naponta áldom Guttenberg félistent, a Héroszt, hiszen amikor nem lehet közvetlenül szót érteni – elvileg lehetetlen eredendő bűnünk az EGYÉNISÉG –, mégiscsak lehetséges a Nagy Beszélgetés a Nagy Könyvekbe Kövültekkel (és számomra a Könyv Halottja az is, aki él még), hát most már Ő is közöttük van, most vettem a hírét, hogy Konstantinápolyban végezte (hogy Byron nyomán ment oda, azt valószínűnek és jellegzetesen nevetségesnek tartom), nekik is töltök tehát teát, a Szerzőknek, a feleségem már nem rémül meg, nem kérdi, kit várunk estére, megszokta, végül is minden őrültséget megszoknak az emberek… (hosszú rész törölve) s néhány résznél felkiáltottam: én is írhattam volna, talán valóban írtam is, noha (törölve) nem ismerte az én drámámat – hogy valóban én írtam, az nem allegória; aki emberiségnyi, annak már mindegy, mily pazarlóan bánik a természet a tehetségekkel, a kiválasztottakkal, hiszen megteheti: emeli, elhajítja őket, attól ő még természet marad. Én írtam tehát, ő parányi részem volt, szegény, s milyen jellemző, hogy mint költő, jóval előbb meghalt, amennyire tudom, még harmincnégyben, immár 21 éve, a (törölve) megírása után – hiszen el kellett hallgatnia, megölte az utópikus gondolkodásmód – a misztika – egyvalami két fázisa ez, visszamenőleg is kimutatható nála, már a legkorábbi versekben is, így volt csak korának gyermeke. Ő legkorábbi felismeréseim többszörösen is nagy igazolása. (Egyik oldala, az én egyik oldalam). Ami korántsem tölt el örömmel. Zseni volt tagadhatatlanul, de mennyire provinciális, mennyire világtörténelmen kívüli, mennyire egy margóra szorult, nem sajátlagos, passzívan vegetáló (romló, elavuló) nép helyi érdekű prófétája (noha persze a Nagy Folyamat inkarnációja – utópia, misztika). Nem ő tehetett minderről, ó, dehogy. A világ süllyedt és törött szét csupa provinciává, centrumtalanul; századunk Nagy Fegyverténye, hogy a kisszerűség, a helyi laposság győzött mindenütt, jóvátehetetlenül, bár ha Ön, mint én, felteszi a kérdést, minek a nevében, honnan (törölve)

a természet bőkezűen bánik kincseivel, ha engem is ilyen könnyedén és ennyire nyomtalanul ejtett ki a rostán – de ettől szomorú nem vagyok, ellenkezőleg; ami megírandó, megíratik; a Könyvbe Kövültek szétmállanak a Könyvvel, Olvasó még van, de lenni nem lesz; mindegy hát, kinek a neve (név! maga a nyomorúság) szerepel az Örök Szerző helyén: értelmetlen, tartalmatlan hangsor, amivé valamennyien váltunk születésünk – születtetésünk – pillanatában. Ön jól sejtette, hogy nem éppen sikerre vagyok predesztinálva: önhitt, az voltam ugyan, de agresszív nem voltam kellőképpen – és ez is döntés, az ÉN döntésem eredménye lett végül, amint felmértem – utólag – döntésem horderejét: az lettem én, ÉN, ami MÁS nem: a Kudarc Diadalma… (az írás olvashatatlan)

többször megálltunk, a kocsi beleragadt a sárba, mindannyiszor parasztoknál kerestünk menedéket. Lengyelül beszéltek már, így ha a Sarkcsillag felé néztem, arrafelé sejthettem Varsót, ahová már – én, a bűnös – nem mertem visszatérni. Mögöttem Párizs, előttem Ukrajna, anyám birtoka (a lehetőség, véltem akkor), és ott, a parasztoknál, be kellett látnom: Varsó nincs, kulissza csupán, a színház a bábok lázálma, a kulissza kulisszája: sokszoros valótlanság. A színház, amelyet én valaha jelentőségteljesen és rajtaütésszerűen el akartam foglalni! Képzeletben még Párizsban is többször lejátszottam e napóleoni puccsot, megrendeztem, akár egy előadást; Ön is fontos szerepet játszott – madzagon rángatódzva – ebben az érzelgős, gyermeteg komédiában. Abból a nyomorúságos mocsárból, belőle, alulról, bugyborékolva röhögtem ki magamból utolsó lélegzetemmel korábbi önmagamat – az a mocsár, beláttam, az a grund (még az ALAP-ra is csak német szavunk van, jellemző – ezt nevezik oroszul pocsvának, rettenetes hangja van, bűzös szó, pontos, találó), faekével szántanak az emberek, tehénke híján magukat fogva elébe, a napóleoni háborúról nem is hallottak, azt beszélték: Stanisław August király uralkodik, harminc-egynéhány éve történt mindez, talán azóta is ezt hiszik. Úgy tudták, Krisztust Varsóban feszítették keresztre, nem is olyan régen (és hol a különbség köztük és párizsi honfitársaink között, akik Új Jeruzsálemről kiabálnak a maguk önző, bonyolult, ködös nyelvén). Be kellett látnom, most már végleg, most már Párizst is, utólag, megértve, hogy nem létező (pontosabban: nem mindenütt létező, helyhez és időhöz kötött), csenevész kategóriákban gondolkoztam, s fejem másutt érvénytelen; akkor, ott súlyos, szociálisnak minősíthető lelkifurdalásom támadt, talán nem mélyebb, de tágasabb, mint előzőleg, amikor első erkölcsi (nem tudtam még: helyhez, időhöz kötött) megingásom büntetése elől, vagyis a bűnhődés elől (nem tudtam, hogy utolér) elmenekültem Varsóból (a helyváltoztatással ösztönözni kívánva Önváltozásomat: szokványos emberi vakság (a folytatás hiányzik)

mindössze fél évig bírtam egyhuzamban elhunyt anyám birtokán, talán hiába kerestem őt, akit nem szerettem soha, és halálával sem sikerült közelebb kerülnöm hozzá, akkor felutaztam Pétervárra, kérem, ne mondja, hogy nem érdekli, ne is HIGGYE, mert példátlanul példás élet az enyém, és minden mozzanata fontos, az is, hogy mindössze öt napot töltöttem abban a fantasztikus, legkevésbé orosz városban, és be kellett látnom, hogy fantasztikumától éppen olyan idegen vagyok, mint voltam Párizsban; nem mintha nem fogadtak volna be, ÉN nem fogadtam be őket igazán. Megértettem őket, éreztem is őket, de én nem lehettem azonos (velük, gondoltam akkor, egyáltalán, tudom most, magamat is beleértve). A drámámat megírhattam Varsóban, ahol nem értették, ugyanígy nem értették (volna) Pétervárott vagy Párizsban, ott azonban meg sem írtam volna. Hazaindultam a birtokomra, útba ejtettem Vilnát, ahol, megbocsásson, már senki sem emlékezett Önre, holott én mindenkitől érdeklődtem, tisztázni szerettem volna, maradt-e belőlem (Ön érti a célzást) valami – és csak tíz év telt el akkor azóta, hogy ott jártam Önnel. A lényeg, az nem változott; siralmas, oszladozó tengődés, azzal a már tapasztalt öntudatos őrülettel; még mindig Vilna központtal akartak (akartak már csak álmodni) egy Varsó-ellenes Ellenlengyel Királyságot ők, az »igazak«; a bezápultság e még Varsónál is bűzösebb foka, a múltba merülés, a mesefabrikálás mágikus, szánnivaló tébolya, az élethiány nem tudott marasztalni, megszöktem, otthon igyekeztem rendszerezni, átgondolni, ideje volt már (az írás elmosódott)

Vajon tragikusnak vagy komikusnak tartsam-e Varsót, amely kénytelen megmaradni átmeneti, önállótlan keveréknek? (Láthatja: a keverék két alapanyaga akkor még valósnak tűnt előttem; csak később jutottam el oda, hogy azokat is kétségbe merjem vonni.) Varsó, mint múltamban tárgyilagosan kutatva alkalmam volt felfedezni, kedvezett bizonyos gondolkodásmód kialakulásának (Hoffmann élt ott valaha, talán Ön találkozott vele, az ő rettenetes, hátborzongató novelláiban én mindig Varsót érzékeltem, az enyémet, nem hiszem, hogy tévednék), ezért foghattam fel a Keletet és a Nyugatot egyaránt (ők, a csak keletiek és a csak nyugatiak már akkor sem láttak túl az orrukon); arra azonban, Ön tudja, ez a gondolkodásmód teljességgel alkalmatlan, hogy a nagy művészet létrehozásához elengedhetetlen tágas, VILÁGMÉRETŰ indulatot kisajtolja az emberből; s a látvány, tájé, városé, embereké, az arcoké, az kevés ott, arrafelé, abból nincs mit sejteni. Ami ott igazán megtanulható volt (a bölcsesség, voltaképpen), az inkább gát, mintsem támaszték. Hasonlítsa össze (törölve) egyébként tiszta, pontos, gazdag lengyelséggel írott költeményeit a hajdani barátnak, a nála semmivel sem tehetségesebb Puskinnak a költészetével, akár a leggyöngébb, talpnyalás céljából írott verseivel is; azonnal szembeötlik a döntő különbség. Ó, miért nem születtem orosznak! MIÉRT NEM?! Ott sikertelen mamlaszként, akinek születtem, szerencsétlen csinovnyikként, akár még neves vagy névtelen hóhérként vagy a katorgán vétlen rabként is nagyszabású (gyermeteg-nagyhatalmi) nyomorúságot élhettem volna, ott MÉG (törölve)

nosztalgia, persze, gyanús, gyermeteg, tévút. Mosolyogjunk rajta. De tény: amikor átléptem a Lengyel Királyság és az Impérium határát, és nem változott sem a táj, sem a falvak nyomora, sem a jobbágyok arckifejezése, sem én, mégis: láthatatlan jelekből, néma neszekből (belső látásom és hallásom, prekoncepcióm, »tudásom« révén – mindez csalás, ám létezik) azonnal megéreztem, hogy más világba érkeztem, hatalmas, titokzatos világba, ahol az őrület teljes, maradéktalan, tökéletes, nem kezdi ki józan elmélkedés; én pedig, a Téboly Örökre Megíratlan Könyvének Szerzője és Olvasója, örök vadászmezőket, s talajában tulajdon (általam) ontott véremet szimatoltam meg végre, életemben először. Most felnézek, miközben ezeket a sorokat írom Önnek; ülök a verandán, a végeláthatatlan és gyötrelmesen unalmas mező fölött végeláthatatlan eget látok, melyet nem szabdal töredékessé az emberi kezek által önkényesen és időlegesen odabiggyesztett házak sziluettje – itt nincsen csalás, itt nincsen menekvés, ez az őszinteség színtere, ez a látvány önmagában elegendő, hogy a reneszánsz utáni szemléletben okított embert megőrjítse. (A perspektíva! egyik nagy bizonyítékom arra, hogyan és mikor fordult látásunk befelé, anélkül hogy bárki észrevette volna; előbb általunk épített házak, általunk teremtett párhuzamosok, és csak utána a felismerés: a horizonton találkoznak – már önmagában a horizont is öncsalás: szemünk alkotta azt is, szemünk nélkül semmis, valótlan; előbb a gyakorlat, utána szemléleti, majd gondolati rögzítése; mintha gyakorlatunk maga és eredménye a »természet« volna; termékeny vakságunk születésének csodálatos, felemelő pillanata!). Ha olykor még bekocsizom a faluba, csupa őrülttel találkozom, őrületük megnyugtat: állandó és sokféle, nem olyan egyívású, mint a miénk volt Varsóban, s talán elég pontosan (mániám; örököltem, s mint ilyen, Ön tudja, semmire sem használható) fogalmazok így: errefelé a lelkekben van akkora bőség, mint Párizsban a látványban; Varsóban e kettőből esős, hideg, érdektelen massza képződött (egyszer leírtam: bosszú a viszonzatlan szerelemért – jegyzeteimet rendben tartom, legyen könnyű dolga annak, aki kidobja őket… (nincs folytatása)

első lépésként lemondtam addigi hierarchikus gondolkodásomról. Le kellett mondanom Önről (hogy visszatérjek, mint tettem; Ön tudja: érzelmeink diktálják nekünk, bábjaiknak, mely gondolati barlangokba húzódva szakadjunk el tőlük; ez is a nem lehet birodalma, a nagy egészé). Az Ön nagyságát korábban irigységgel vegyes lenézéssel szemléltem. Sokáig úgy gondoltam (ha jól idézek hajdani tudatomból; a kísérlet kudarcra van ítélve, mégis újra és újra megkísérlem): Ön még cselekedhetett, élhette a saját sorsát – nekem ez nem jutott osztályrészemül; további idézet: engem szétfeszített a túl sok lehetőség (nem a külső, csak a képzeleté), műfajtalan lettem – nem nőhettem együtt Műfajjal, az Újjal, ami nincs sehol (tán készülődik valahol, olykor a reneszánsz illatát érzem az orromban, furcsa: prüszkölök most is, ha felidézem), régi műfajokban tengődtem élettelenül; számomra nem adatott meg az egyetlen út kegyelme (idézet ez is, hiszen akkor még nem tekintettem útnak az örök [ki]úttalanságot!); én már életképtelen létezőkbe (ország, színház) születtem bele; míg Ön előbb élt és azután gondolkozott, én előbb tudtam (fakón: elvileg) és csak azután próbáltam élni; ÉLNI: ez nekem feladat volt, nem pedig magától értetődő GYAKORLAT, – persze, hiszen azóta én is tudom, hogy közben, mélyebben, vakságom alatt én is a gyakorlatot űztem, csak még nem vehettem észre. ÖN még nagy lehetett, MI már nem; MI túl fontosnak tekintettük a saját – gyakorlattalan – életünket (a jövőhiány szembetűnő jele volt ez is; és folyamatosan) állandóan a jelenben élve, s erről a jövő nevében nem véve tudomást – mekkora paradoxon! a legnagyobb! ebbe buktunk bele. Ezt a – kiindulásnak elégtelen – hierarchiát rúgtam fel legelőször, önvédelemből, indulatosan (tehát: helyesen!); visszanézve látom: Ön tökéletesen tisztában volt a helyzettel, emlékszem (vajon nem a magam szavait kényszerítem az Ön szájába? az emlékezés ilyen!) szavajárására: »Ma minden érvényes, bár semmi sem eléggé«; és egy, csak nekem címzett mondatára: »Hogy maga milyen vallásos!« – kiáltott fel Ön egyszer elképedve, ami ellen én akkor, az ateizmus vallásában élvén, élénken tiltakoztam. Első gondolati operációm révén tisztáztam (az irónia különböző szintjeit vagyok kénytelen váltogatni, remélem megérti őket, én már nem tudom másképpen kifejezni magam), hogy az Ön életerejével és lelkének primitív rendíthetetlenségével szemben nekem, kárpótlásul, mintha a fizika törvényei alkalmazhatók lennének a vitalitásra, érzékeny, instabil, sokrétegű lélek jutott a történelmi osztozkodásban. Már Párizsból nézve mosolyognivalóan jelentéktelennek tűntek az Ön heroikus színházi harcai – az időt akkor még nem lokalizáltam úgy, ahogyan ma teszem. Következő lépésem: megszüntettem a jelentőségemet, hogy túllépjek a Párizs-Varsó-Pétervár háromszögén (ez talán már Ukrajna volt, ma hajlok erre – vagyis helyi időbe záratván próbáltam kivergődni az idő felszínére, megoldhatatlanul természetesen), szobám falára jelmondatot festettem: »A dilemma feloldása: a feloldhatatlan trilemma«, modern eljárás (iróniámat nem kell magyaráznom), hiszen Hegel, bár akkor még nem ismertem, a skolasztika merev kategóriáiban (nincs folytatása)

történelmi sűrűsödéseknek fogtam fel a városokat (ez a nagy megérzés, minden filozófusnak EGY ilyen adatik, ebből lesz a világpoéma), ahol az emberláva önmagát hevíti és olvasztja szét vagy össze; vulkánkitörésnek minden (például, de csak például: állami) centrumot, ahonnét földrengéssugarak indulnak ki, és más sugarakkal találkozva erősítik vagy kioltják egymást, behálózva a Földet; felismertem, hogy a gondolkodó elmék, ezek a lávabuborékok, egymást és önmagukat okolják a pokoli hőségért – nevetséges! És ekkor ismertem föl a művészet alapkérdését: hogyan lehet csak és kizárólag A BUBORÉKBAN ábrázolni azt, amiért az elme felelősségre nem vonható, mert rajta kívül áll? S így, hogy a (bármely) viták pólusainak képviselői valóságos helyükre kerültek gondolkodásomban, többé nem gondolkodhattam művészként = emberben (okozatban, más szóval), s ma már világosan látom: hogy művész lehessek, vissza kellene lépnem, le kellene rombolnom a tudat intézményes falait, ám ha ezt megteszem, kívül rekedek a történelmen! mint a német klasszika már (olvashatatlan) S csupán költői kép, hogy síremlékem a Mediterránum vidékén gólyahullák havas hegycsúcsa, tartalmatlan nosztalgia, melyet ha végiggondolok (a tudatomat okozatként felfogva, persze), szétoszlik…

a feleségem 13 éves volt, jobbágylány, amikor elvettem; félt itt tőlem mindenki, főleg ő; írni-olvasni nem tudott, nem tud ma sem; azóta elhízott, ronda lett, de hál’ istennek azóta is retteg tőlem, kíváncsi voltam sokáig, megöl-e álmomban, de nem tette (primitív lélek), neveli hat ivadékomat, a nevükre alig emlékszem, már korábban is összekevertem őket; én itt kint, a tanyán, ők a faluban, de nem alapítok szektát – én, a buborékok, az üres okozati formák ismerője, szektát?!…

idő, hogy szemrehányást tettem magamnak, miért nem rohantam azonnal a varsói (törölve) hírére, mely akkor ért ide, amikor már le is verték. De addigra eljutottam az önvizsgálat magasabb (?) fokára; akkor már nem lettem volna képes levetkezni mindig-külső látásomat (rossz páncél az is, tudjuk, de jó páncél nincs), már akkor képtelen voltam elvakult lelkesedéssel belevetni magam valami, az egészhez képest siralmasan töredékes, hősi (haha) szervezkedésbe. Dezillúziós fejjel az ember nehezen válik lánglelkű prófétává. Kár. Például szegény (törölve) provincialitásának jellemző ismérve ez a nevetséges prófétizmus. Csakhogy, és ez kínos tanulság volt akkor, drámámat újraolvasva, elképedve kellett fölfedeznem, hogy gondolkodásom tisztátlan: indulatos, prófétikus volt, holott egy – emlékeim szerint – másfajta, illúziótlan gyerek írta; de nem: egy utópistán látó, hivő lélek műve, aki a fennállót egy szebb(nek hitt) múlt felől, teljes egészében utasítja el, s rá kellett ébrednem: drámám szelleme, az általam később mélyen megvetett és elutasított towianizmus, a sokféle, a középkorban gyökeredző keresztény misztika, Hegel dialektikája és a század valamennyi hepciáskodása – már a franciáktól kezdve – mélyen azonos. Elképedve forgattam a drámát: vajon miért nem tettem fel magamnak a kérdést akkor, amikor írtam, hogy valóban olyan fontos lenne-e, ha (törölve) visszakapná az államiságát? Morawski feltette a kérdést, de én nem hallottam meg. (Válaszom ma: az emberevés ösztöne!) A darab, ahogy Ön helyesen megállapította rólam, egy vallásos lélek indulatos, átgondolatlan műve, mélységesen provinciális, negatív utópia (mint minden célképzet), bár akkor (törölve)

hogy gondolkodásunk csak bizonyos körben igazolt, azon kívül érvénytelen. Túl sok ilyen kör érintkezési pontján eszmélkedtem, bármelyik kör centrumából ironizálhattam a többi körön belül jogosult szemléleten (felszínesen persze, mint később kiderült); tetszés szerint váltogathattam szempontomat – mind én voltam bizonyos mértékig; túl sok volt az út. Ezért nem indulhattam el egyiken sem; ez lett a személyes sorsom, és erről a sorsról is kiderült a NEM. Ez a felismerés vezetett arra, hogy magával a gondolkodással kezdjek foglalkozni. Hamar sikerült megállapítanom: az emberi gondolkodás (benne az enyém is) képtelen a valóban tiszta, fogalmi, elvonatkoztatott, logikus operációkra, túlságosan indulatos, érzelmes, röghöz kötött; képtelen a számára legközvetlenebbül adott körből kitörni; az emberi gondolkodás alapvetően lusta; kedvezőtlen körülmények között egyenesen öngyilkos (a többi hiányzik)

a relativizálás nyilván komoly veszélyekkel jár, de én, a buborék, aki csupán ráébredek buborék létemre, és azt be is vallom, nem lehetek felelős a helyzetért. Bátorság ez is: tagadni egykori minőségek korlátlan érvényét. A szemlélet embertelen, vagy a kérdés, amelyre szemléletemmel válaszoltam? Indokolatlan gőggel, de még emberi (hajdani – időhöz, helyhez kötött) morál nevében utasítom el a szemléletből adódó logikus következményeket: a kollektív kannibalizmus elkerülhetetlenségének belátását és (az elkeseredett morális lélek beteg [?] pálfordulása) dicsőítését…

elvágva a mindennapoktól, az úgynevezett emberi gyakorlattól, minden út végén Karamzint látom, amint éppen megharapja a pápa lábát, és tapsolok. Önnek nyilván nem új: az egyik (színházban kifejezve) a kabaré, amely másnapra meghal, a másik az öröklétnek szánt, fiókban, örökre olvasatlanul porosodó, egereire váró könyvdráma. Mindkét út végén Karamzin harapdálja a pápa lábát. Kell-e magyaráznom, hogy Karamzin sincs, pápa sincs, csupán a harapás egy nem létező lábban; szemtanúk sincsenek…

minthogy a piramis csúcsán (pontszerűen, szegényke) a ráció világlik, alatta azonban, egyre hatalmasabban szétterpeszkedő tömegben (minél magasabban világit a ráció) az indulat, a káosz; a nagyságért ezzel a szörnyű tömegű indulattal kell fizetni – a testi nyavalyáim vagyok, emlékezz a tavalyi lublini kolerára, mondja vigyorogva a rációm –; a ráció ingatagabb mindennél, ami tűnékeny. A tudat. Mégis tekintsük (mert az) szubsztanciának. A tudat szemléli és értelmezi a tudattalant (a másik szubsztancia); ezen belül önmagát; tudattalan nincs, amíg a tudatnak nincs róla való tudata; teljes értelmetlenség objektív és szubjektív szféráról fecsegni. A tudat önmagáról való tudata, az öntudat (nem szubszt!), egyben történelmi öntudat, természetesen; Ön megérti, hogy nem a tudat és a tudattalan elválásáról beszélek, az maga is történelem, hanem a tényről; így nem is foglalkozom vele; a tudat hordozói hogyan is érdekelhetnének! (BUBORÉKOK!), ezen a magaslaton nincs egyén(ek halmaza). Azt azonban (piramis) szögezzük le: a tudat (öröksége ez) önfenntartó tudat; légiesült életösztön; a szubjektumról leválasztva is van törekvése: fenntartani magát a tudattalannal szemben; tehát a tudat (európámnak megfelelően) alapvetően indulatos, a jövőre irányul, célkitűző; maga a tevékenység; a tudat éhes; ez nem az én szemléletem antropomorf gyöngéje, hanem a tudat állati lényege… (törölve)

célja: lenni, és semmi más. Elvileg, kell-e fejtegetnem, kétféle életmódban lehetséges, statikusban és dinamikusban. A tudat történetisége statikus viszonyok között észlelhetetlen, talán valóban nincs is. Ennek a tudatnak nincs ítélete önmagáról: semmi új sem történik, amit a tudatnak, önvédelemből, fel kellene dolgoznia; nincs idő! (Például Ukrajna.) Dinamikus viszonyok között a tudat történetisége minden mást elhomályosít: önfenntartásához új logikai eljárásokra kényszerül, az előző állapotban fogant tudatot hamisként érzékeli, állítania kell a fejlődést (és most már megérti idézőjeleimet), hirdetnie kell (hiszen gyáva) az új állapot magasabbrendűségét, az időbeli folyamatot minőséggé hazudja, öncélúvá teszi az »újat«, divattá degradálja…

időfogalmunk: az öntudat történetiségének érzete. Statikus tudatban (csak a dinamikusból visszanézve látható) a múlt, a jelen, a jövő egybeesik. Dinamikus tudatban a jövőtudat elborítja, felfalja a jelentudatot; a gondolkodás (mely primitíven analógiás marad) a múltban, jövőjéhez támaszul, a jelen tudatát képzeli el (nem tehet mást, korlátolt), és utópikus célul a meg nem értett (meg sem érthető), aktualizált, élettelenné száradt múltat tűzi ki, ez jelenkritikájának alapja… (olvashatatlan)

tehát nagyon zárt: korábbi tudatok variációja, a jövő érdekében. Európai, párizsi és részben varsói; szélsőséges eredménye a dialektika, mely itt, Ukrajnában egyelőre (Európából én már gépek dübörgését hallom) idegen. De ha zárt is, korlátolt is (mi más lehetne; önmagára nem lát, belül van), ha az utópia azonos a misztikával, mindegy, hogyan szólongatom: múlt-jelen-jövő, tézis-antitézis-szintézis, atya-fiú-szentlélek: ez a történeti tudat kikezdhetetlen hármassága, időfogalmunk maga (halál-nemhalál-halál), s ha én matematikus lennék, istenem! hiszen a ködök az agyamban oly világosak! ha fiatalkoromban (olvashatatlan)

egyre nő közöttük a szakadék; a tudat már nem a tudattalant szemléli, hanem saját, korábbi állapotainak tárgyi bizonyítékait; az öntudat már nem észleli a statikumot: önnön egykori alapját; elvész történetisége; a tudat már csak korábbi önmagára bukkan, s nem a tudattalanra (ismét a reneszánsz, ismét a perspektíva); a tudat önmagát mint tudat nélkülit építi be konstrukcióiba; az öntudat külsővé válik az időben; az ember csak az emberit látja, gondolja el; ez a vallás! hiába racionális! A tudat önnön indulati alapjáról sem tud; hibát hibára halmoz; megteremti mind önmaga, mind a tudattalan ellentétét: az öntudatlant; ez vagyok én – a tudat hordozója belátja, hogy ő a tudat abszolút kudarca! Így hát egyetlen tudomány(?) lehetséges: a történeti logika, más szóval a tudomány(?)történet, amely minden nominalista jelleget mellőz, lévén tárgya a nominalizmus, tehát eleve realista (talán észrevette, hogy megfordítottam a középkort (a többi hiányzik)

a látó és a látott (lássuk be: az égbolt csak belülről szemlélt koponyatetőnk) hátha e kettő együtt lehet látvány? a VID és VED tő közös eredete nyelvileg abszolút bizonyíték. Ha öngyakorlatomat nem tagadom, hanem felmérem; ha plebejus gőggel közelítek az általam megvetett (»túlhaladott«) tudatok megdönthetetlen igazságához is, ha (törölve)

Párizsban, Pétervárott, Londonban, Prágában, mindenütt csak a hidak (Ó, te büszke XVIII. század). Most, amikor szembeötlő: politeizmusba zuhantunk, saját istene lett minden népnek, s minden népen belül a házi istenek gyötrő és kannibáli kultusza terjed, ebben az alávaló korban, az Új Istenek véres korában, most, mikor tudatom (ironizálva mondom) már a jövőt is maga mögött tudja, előre megjósolható: mint minden politeizmus, ez is a (talán ismét statikus?) Majdan Egyetlen Isten győzelmével végződik (sajnos, teszem hozzá, álhumanizmusból: történelmi tudatom a szokásos vérontásokra is emlékező tudat), most, az utolsó órában, ha a bennem meszesedő öntudatlant MÉG sikerülne visszaalakítanom, ha hidat verhetnék, mielőtt a komor, véres, indulatos öntudatlan megelőz; karcsú, járhatatlan hidat (»nincs visszaút a vízalatti hídon«, mondták a régiek), »híd lenni láthatatlanul, két parttalanság között a szellem« (olvashatatlan)

tévedés volt (az időből nézve minden az), amiért én Önt, a leleményest, kár részleteznem, mindenesetre– a fogalmazás kényszere, hogy kimondom – ellentétes érzelmeimmel halmoztam el. A JÁTÉK azonban (bár tudni nem lehet, maradt-e súlya még, hisz buborék) – holott Ön már pénelopétalanul!… Ezért irigylem Önt most. Egemből az istenek kivesztek, s én most Önt, jobb híján, mégis magam fölé hamisítom – Ön kibírta enélkül. Hogyan?! (törölve)

az én tudatom? Tébolydában élünk; én csak egy vagyok a számtalan más őrült közül; magántébolyom is MÁS az én szememben: úgy teszek, mintha kívül létezne a normalitás birodalma (holott belátom, tudom, élem: nincs, nem volt, nem lesz soha); egyetlen fogódzóm ez a nem-pont; vallás ez is; tudatkacat – de ki nem dobhatom már: minden egyes súlyos tévedésem kihajításával csak nőtt a fajsúlyom, egyre mélyebben süllyedtem így a tudattalan tengerébe. Már csak ez a pont, amely még JÁTÉKRA képesít (törölve)”

Stanisław Bogusławski úgy futotta át a levelet, ahogy az olvasók a regényeket: felületesen. Bár ha figyelmesen olvassa, akkor sem sokat ért belőle. Mik vannak a világon, morogta elképedve. Hirtelen ötlettel bekiáltotta a legfiatalabb segédszerkesztőjét.

– Vidd ki ezt a levelet, fiam, a temetőbe – mondta, és jót mulatott a saját viccén.

A fiú a cédulákat visszagyömöszölte a borítékba, nézte a címzést.

– A temetőbe – mondta Stanisław vigyorogva –, ott nyugszik a címzett. Na, lódulj.

Stanisław szerkesztő úr ismét nekiveselkedett az utolsó mondatnak. Egy tiszta papírra felírta a feltétlenül szükséges frázisokat: mélységesen mély gyász, legújabb árvaságunk nyomasztó terhe, Paskievics herceg múlhatatlan érdemei, szíve a szívünkben nem szűnt meg dobogni, az elárvult helytartópalota kongó üressége, az öröklét sugárkoszorúja, a halhatatlanok asztala a fényben. Idegesen rágta az ajkát, sietnie kellett: már csak hét év volt hátra a következő levert lengyel szabadságharcig.

A fiú a Kurier kocsiján kikocogott Powązkiba. Tiszta, hideg, napfényes idő volt. Elzötyögött a hatalmas cári kaszárnya meg a ronda dohánygyár mellett, a temető kapujában lekászálódott és bement. A kocsis a bakon maradt. A fiú tudta, hogy egy darabig a sírok között kell bolyongania, mert a kocsis jelentést tesz majd Stanisław úrnak, mint ahogy máskor a fiú tett jelentést a kocsisra bízott feladatok elvégzéséről titokban. Stanisław úr az ilyesmit nagyon komolyan vette, és a fiú igyekezett is becsülettel, különben sose viszi semmire.

Álmélkodva nézte a pompás, hatalmas, díszes, drága sírköveket, a magánkápolnákat, a gránit- és márványtömböket, a finoman faragott keresztek sokaságát; néhány megtermett, új sírbolt bejáratán csak a név születési dátuma volt olvasható, a halálozás még hiányzott. A sírok jó részét míves, kovácsoltvas kerítés övezte, belül kis fenyőfák, szobrocskák, szárnyas angyalok, faragott virágvázák, miegyebek. Ezekben a sírboltokban lakni is lehetne, gondolta a fiú irigykedve.

Egy líceumi osztály tűnt fel paptanáruk vezetésével. Megálltak az egyik cicomás sírbolt előtt, a tanár valamit papolt, az eminens elhelyezte a megemlékezés koszorúját, a stréberek a tanár körül csoportosultak, hátrébb páran kegyelettel kártyáztak, majd indultak a következő sírhoz.

A fiú mászkált egy darabig a temetőben, aztán, a címzett sírját nem találván, megkereste a temetőőrt. Az öreg morcos volt és félkarú, mint a szabadságharc veteránjai általában. Némi morgás és húzódozás után felütötte a nagy könyveket, keresgélt, keresgélt, de az illetőnek nem újították meg a sírját.

Így aztán a levelet nem volt kinek kézbesíteni.