Kerengő

Porházy Péter ereje teljében levő, rendkívül tevékeny ember. Városatya. Kisvárosatya. A kisváros azonban vármegyei székhely, Porházy vállát tehát nagy felelősség nyomja. Büszkén viseli. A felelősség nemcsak egy magyar kisváros (vármegyei székhely) jövőjét illeti, de Magyarország egészét. A Monarchia egészét. Az egész világot.

Porházy kinyitja az íróasztal egyik fiókját, kivesz belőle egy kulcsot, azzal kinyit egy másik fiókot, abból is kivesz egy kulcsot, azzal kinyit egy harmadik fiókot, kivesz belőle egy apró, bőrbe kötött noteszt, fedelére valaki késsel egy kezdetleges koponyát és két lábszárcsontot karcolt, Porházy kinyitja a noteszt, keresgél benne egy darabig, aztán megtalálja a nevet, és némi kéjjel, a jól végzett munka tudatában egy vastag keresztet rajzol a név mellé.

Az illetőnek vége van.

Talán öngyilkosságba kergetik.

Esetleg meghülyítik.

Netalán megölik.

Lehet, hogy előbb a hozzátartozóit teszik tönkre.

Feltételezhetően kirúgják az állásából.

Minden ajtót becsuknak előtte.

Az illetőnek mindenképpen vége van.

Porházy Péter ereje teljében lévő, köpcös, fekete, szúrós szemű, hallatlanul tevékeny ember. A szúrós szem kedvező adottság, kellő gyakorlással ragyogó fegyverré képezhető. Amikor Porházy Péter metsző, vesébe hatoló, csaknem vijjogó tekintetét a humor és az irónia halvány árnyéka nélkül valakinek a szemébe mélyeszti, akkor a valaki az íróasztal túlsó partján, mást nem tehetvén, megsemmisül. Elpárolog. Végez vele a bűntudat. Porházy Péter pillantása tele van váddal, szemrehányással, gúnnyal és leszámolással. „Tudom én, ki vagy te, mi van a füled mögött, tudom én, mire áhítozol, te pondró – mondja a tekintet –, egyformák vagytok ti mind – mondja a tekintet –, engem nem lehet becsapni, mert én vagyok az igazság, és én vagyok a nemzet lelkismerete.” A tekintet súlyát növeli, hogy a pocak felfelé nyomja Porházy Péter tokáját, Porházy következésképpen felszegzett állal, felülről lefelé tekint minden áldozatára, a nála jóval magasabbakra is. Egyébként Porházy Péter a pocakját is tudja viselni. Ez a pocak nem a szétfolyás, a puhányulás, a lanyhulás, hanem éppen ellenkezőleg: a megállapodott, öntudatos férfiasság, a birtokon belül szilárdan trónoló alkotó tehetség jele. Porházy Péter tehát egészen rendkívüli jelenség. Köpcös, kefehajú, fekete, szúrós szemű, tevékeny ember, maga a két lábon járó Monarchia.

Mindazonáltal Porházy Péter gyakran csavarog esténként inkognitóban. Felhajtja a gallérját, fázósan belebagyulálja magát a köpenyébe – Napóleont ábrázolják néha ennyire köpenybe burkolódzva –, leszegi a fejét, többször körbehalad a főtéren, rója, rója inkognitóban a köröket, és a köpenybe burkolódzott alakban senki sem ismeri föl Porházy Pétert, a köztiszteletnek örvendő városatyát. Porházy Péter ilyenkor úgy csavarog, mint a kivert kutya. Nem kellene kivert kutyaként csavarognia, de ő élvezi. Ilyenkor szenved. Szenved attól, hogy nem akad senki, aki fölismerné őt, éppen őt, aki egész életében azok üdvéért fáradozott és fáradozik még ma is, akik most arra sem méltatják, hogy felismerjék. Szenved továbbá attól, hogy egyedül kell csavarognia, és tisztes távolban nem kísérik falkában a barátok, a rajongók, a tisztelők, a társak és a nők. Szenved a magánytól, amelyet ő maga vállalt, amelyre valamikor kora ifjúságában elszánta magát eldöntvén, hogy egész életében mások üdvéért fog fáradozni még akkor is, ha áldozatát senki sem fogja kellő mértékben honorálni, sőt megérteni se fogják. Elmarta a barátait a cél érdekében. Igen. Esténként önkínzó és fájdalmas kéjjel véli, hogy voltak kebelbeli barátai, akiket elmarhatott maga mellől, ami ugyan nem igaz, de szenvedésnek megfelel. Esténként, inkognitóban kóborolva az áhított tisztelőket és rajongókat is megveti, és megveti a nőket is, akikről lemondott, éppen úgy, mint a tisztelők őszintétlen, mocskos rajongásáról. Lemondott a nőkről, mert elhatározta, hogy abbahagyja őket, hogy leírja őket az életéből, mert hiszen tevékeny életet élni és nőhúsba bújni egyszerre úgyse lehet. Porházy Péter tehát gyakran, úgyszólván minden este inkognitóban és szenvedve csavarog a főtéren és a főtérbe torkolló sötét kis utcácskákban, szenved, amiért nem ismerik föl, holott fölismerik, persze hogy fölismerik, csak ezt Porházy nem tudja, pontosabban: tudja, nagyon is jól tudja, és csak még inkább szenved miatta. Mert még azt a kis örömet sem adják meg neki, hogy fölismeretlenül és gondtalanul csavaroghasson a városka kihalt utcáin és főterén. A legjobban pedig az fáj neki, hogy bár fölismerik, mégsem köszöntik, mégis elhúzódnak tőle, utat nyitnak neki, úgy tesznek, mintha nem ismernék föl, és beletaszítják a feneketlen magányba. Fáj, nagyon fáj ez Porházy Péternek, és mérhetetlenül büszke rá. Mert azt is nagyon jól tudja, hogy a városka lakói milyen mélységes tisztelettel viseltetnek az ő csacska kedvtelése, az inkognitóban való esti csavargás iránt. A lakosság ugyanis pontosan tudja, hogy Porházy Pétert más mértékkel kell mérni, Porházy nem egyszerűen a városatyájuk, nem egyszerűen egyvalaki közülük, nem vér a vérükből, magánya nem egyszerű emberi magány, van benne valami érinthetetlen, valami isteni.

Ezt az isteni többletet egyébként igazából csak Porházy Péter érzi magában. De hát az elhivatottságot az elhivatottnak kell éreznie és nem a környezetének. Porházy Péter kora ifjúságától tudja, hogy ő el van hivatva. Kamaszkora óta tevékeny, tehát végső soron boldog élet jutott osztályrészéül. Tizenhat éves korában történt a sorsdöntő esemény. A kiegyensúlyozott, boldog nagypolgári család normális napja volt az is, a cseperedő Péter kiváló tudású magántanárai aznap is egymásnak adták a kilincset, aznap is volt francia, angol és olasz nyelvóra, aznap is volt zongoraóra, valamint esztétika, történelem, politika és retorika, már túl voltak a zsúfolt program felén, Péter szülei az ebédlőben költötték éppen ebédjüket, Péter a nevelőkkel és tanárokkal evett egy asztalnál egy másik szobában, és akkor a cseperedő Porházy Pétert egyszerre megrohanta valami sosem volt, iszonyú érzés. Tagjai elnehezedtek, a gyomrában érces üresség támadt, a terített asztal a nevelőkkel és a tanárokkal süllyedni kezdett, Porházy Péter ingó, beszakadni készülő felületen találta magát, és pár pillanatig ott kapaszkodott a szédelgő idő peremén. Később a történteket úgy fogalmazta meg a saját használatára, hogy fölágaskodott benne a halál, amely ott lapul az emberben, és csak alkalomra vár, hogy rést üthessen szervezetünk, mindenekelőtt lelkünk építményén. Péter mindenesetre kihányta a levest, teste pillanatok alatt jéghideggé vált, fél óra múlva pedig teljesen rendbe jött, úgyhogy az orvos már semmiféle rendellenességet sem tudott megállapítani. Az esemény mély nyomot hagyott a cseperedő Porházy Péter lelkében. Addig semmiben sem különbözött a maga korabeli nagypolgári csemetéktől, azontúl azonban tevékeny életet kezdett élni. Meggyőződéseket szerzett magának. Világnézetre tett szert. Célokat állított maga elé, és rendszeresen el is érte őket. Azontúl eszméket választott magának, és küzdött értük. Mert ha az ember ennyire halandó, legalább értelmet adjon az életének.

Porházy Péter legendásan energikus ember. Valószínűleg nincs az életnek olyan területe, ahol ne ismerné ki magát, ahol azonnal cselekedni ne kezdene, ahol keresztül ne tudná vinni az akaratát. Az élet természetesen a kisváros társadalmi életére vonatkozik, tekintve azonban a kisváros vármegyei jelentőségét, Porházy Péternek a vármegyében is nagyon nagy súlya van. Porházy Péter ragyogó szervező. Az embereket úgy tudja irányítani, hogy azok nem veszik észre, és ők csodálkoznak a legjobban, amikor kiderül, hogy együttes erővel milyen nagy dolgok véghezvitelére képesek. Porházy Péter tudós. A közelmúltban adta ki a szabadságharc mezőgazdasági vetületéről írott terjedelmes monográfiáját, amely komoly vihart kavart az Akadémián. Más irányú kutatásai értékes hozzájárulást jelentettek a vármegye jelenét és történelmét megörökítő szintén terjedelmes kötethez. Porházy Péter lapszerkesztő is. Pályafutását a Városi Napló szerkesztőjeként kezdte, később a Vármegyei Lapok főszerkesztőjévé nőtte ki magát, és még ma is, ellenzéki képviselőként és városatyaként is tevékenyen formálja az említett lapok arculatát. Városatyai működéséhez ez már nem tartozik, Porházy Péter azonban hatni akar, mert egyre inkább meggyőződése, hogy a hozzá hasonló kevesek vállát nyomja az ezeréves magyarság jövője, éppen ezért kötelessége és szent hivatása, hogy erején felül éljen és dolgozzon – természetesen az elismerés halvány reménye nélkül. Mert a rangok, címek és kitüntetések garmadája, a zsúfolásig telt otthoni vitrin semmiképpen sem tekinthető Porházy fáradozásainak ellenértékeként, hiszen Porházy fáradozásait voltaképpen nem is lehet igazából honorálni.

Porházy kitartó, tervszerű, szívós munkával beszőtte az egész vármegye életét. Mindenütt vannak emberei. Azt gondolhatná az ember, hogy híres liberális gondolkozása, avagy a kicsinyes pártharcokon felülemelkedő, az egész magyarság érdekeit szem előtt tartó mentalitása állítja mellé a városka és a vármegye legjobbjait, és természetesen az a tény is, hogy mint városatya óhatatlanul talpnyalók között kénytelen élni és tevékenykedni. A dolog azonban nem így áll. Porházy Péternek azért vannak mindenütt emberei, mert életművében a legfontosabb fejezetet a Porházy-féle szervezet kialakítása foglalja el. Ezt a szervezetet építi Porházy kora ifjúsága óta. Porházy tudja, hogy tudományos munkásság, cím, rang, funkció, politikai karrier, vaskos monográfiák, kitüntetések, elismerés, semmi sem számít, mert ami őt túl fogja élni, az a Porházy-féle szervezet.

Ez a szervezet nem szervezet a szó köznapi értelmében. Mindenekelőtt meg sincs szervezve, létéről pedig kizárólag Porházynak van tudomása. A szervezet tagjai nemcsak egymást nem ismerik, de arról sincs sejtelmük, hogy egyáltalán valamilyen szervezetnek a tagjai. Senki sem szervezte be őket, senki sem kért tőlük semmi különlegeset, és ha valaki felvilágosítaná őket, nem hinnék el. Szervezet ott van, ahol van valamilyen közös cél, és a tagok nem tudnak semmilyen célról. Érdekes módon maga Porházy sincs ezzel a céllal tisztában. Csak azt tudja, egyre biztosabban, hogy a magyarságnak létszükséglete a Porházy-féle szervezet.

Ez a szervezet bármely feladat elvégzésére alkalmas lehet, ha úgy hozza a sors.

Porházyt nem izgatják a szervezkedő munkások, a vármegyében kevés van belőlük, Porházy lenézi a szervezkedő intelligenciát, a vármegyében nem is nagyon szervezkednek, Porházy gúnyt űz a pártokból – a saját pártjából is –, Porházy gúnyt űz az eszmékből és elméletekből, kivéve a saját eszméit és elméleteit, amelyekről azonban másnak nincsen tudomása; mindezen vonásai miatt Porházyt szellemes és liberális embernek tartják. Porházy nem tulajdonít jelentőséget annak, ha az emberek valahol időnként összeverődnek, alapszabályokat fogalmaznak és úgy tesznek, mintha veszélyesek lennének. Porházy csak a hivatásos politikusokat becsüli valamennyire, de őket is csak akkor, ha megfelelően erős beszédet mondanak a parlamentben. Porházynak van is egy notesza, amelyben nyilvántartja a fontosabb képviselők beszédeit, és erejük, stílusuk szerint osztályozza őket. Egyébként azonban a hivatalos politika sem érdekli Porházyt túlzottan. Persze mindig ismerte a napi pletykákat, társaságban azonban ritkán nyilvánított véleményt. Ha a városkában valahol a napi politikai pletykákra terelődött a szó, Porházy tüntetően elhallgatott, a tekintélyes és befolyásos hölgyek pedig, akik a szót terelni szokták, Porházy hallgatását a sokat sejtető hallgatások közé sorolták, és nem hitték volna, hogy Porházyt a pletykák egyszerűen nem érdeklik. (Ami persze nem akadályozta meg abban, hogy tüntető hallgatásával időnként rémületbe ne ejtse a rémüldözésre hajlamos társadalmat.)

Porházy tehát nem úgy politizál, mint az emberek általában. Porházy ugyanis csinálja a politikát. Porházy nem elégszik meg azzal, hogy nevét az évek előrehaladtával egyre többen és egyre magasabb körökben ismerik meg. Tudományos munkásságát sem becsüli túl, annak tartja, ami: blöffnek, szükséges rossznak, ami csak eszköz, de célnak igazán értelmetlen volna.

Porházy úgy politizál, hogy amiről mások csak pletykálnak, arról ő pontos és alapos információkat gyűjt.

Porházy még politikai ténykedése kezdetén számba vette, kik azok a szépreményű ifjak, akik a városkában és a megyében valamivel előtte vagy vele együtt vágtak a politikába, mert valahogy nem nagyon bízott bennük. Hamarosan megállapíthatta, hogy gyanúja nem volt alaptalan, a legszebb reményű ifjak sem vitték semmire, lettek légyen villámgyors felfogásúak, talpraesettek, tehetségesek, fürgék, műveltek, gazdagok és aljasok, származtak légyen ősi nemesi vagy éppen újgazdag családból. Porházy egyrészt azt a tanulságot szűrhette le, hogy a szépreményű ifjak művelték ugyan a politikát, csak nem eléggé szenvedélyesen, másrészt azt is észrevehette, hogy a politikában a legzseniálisabb zseni se tudhat előre kiszámítani semmit, a karrierek nem a városkában, nem is a vármegyében, még csak nem is Pesten vagy Bécsben íratnak, hanem valahol máshol, esetleg kívül a világon, és úgy kellett találnia, hogy a társadalmat irracionális erők mozgatják. Ezek okán elhatározta, hogy küldetése teljesítése végett olyan szervezetet hoz létre, amely kívül áll a hivatalos politikán, kívül áll a munkásmozgalmon, a parasztmozgalmakon, mindenfajta reformista, liberális, konzervatív, nacionalista, kozmopolita, progresszív és regresszív társuláson, párton, irányzaton, frakción és egyebeken, kívül áll a törvényen és a törvénytelenségen, kívül áll a szokásokon, a jogon és a jogtalanságon. Porházy azt sem tartotta fontosnak, hogy valamely cél vagy eszme, racionális vagy irracionális mag vagy terv tartsa össze a tagokat. Porházy úgy vélte: célnak itt van a magyarság mint olyan, összetartó erőnek pedig itt van ő maga.

Porházy ilyeténképpen különös figyelemmel viseltetett az aljasság minden rendű és rangú megnyilvánulása iránt. Volt egy notesza, amelyet ismerősei aljassági fokának osztályozására rendszeresített. Más noteszaiban más szempontok szerint osztályozta ismerőseit és ismeretleneit, éjjelente elő-előszedte a noteszokat, az elhunytakat kihúzta és átvezette a fekete noteszba, az újakat bejegyezte, osztályozott, jó és rossz pontokat adott, félévente pedig átlagot számított. Porházy azonban mégis azoknak szentelte legfontosabb noteszát, akikről a városkában és a vármegyében elterjedt, hogy aljasok. A gyakorló aljasokon kívül gondosan számon tartotta a lealjasító körülmények között élő aljasjelölteket is. Porházynak ugyanis a szervezete számára kifejezetten aljas, gerinctelen, undorító egyéneket kellett toboroznia, törtetőkre, karrieristákra, lebzselőkre, kufárokra, selyemfiúkra, aberrált hivatalnokokra, élősdiekre, hazudósokra, kurvákra és más effélékre volt szüksége, vagyis mindenkire, aki az adott keretek között feltétlenül jobban akart élni a lehetségesnél. Porházy éberen figyelt, és egyetlen aljasság sem kerülhette el a noteszát. Ha valahol aljasságot tapasztalt, vagy hallott róla harangozni, azonnal följegyezte, észrevétlenül kikutatta a körülményeket, ellenőrizte a tényeket, és számításba vette az illetőt, ha megbizonyosodott arról, hogy valóban igazi aljassággal találkozott. Porházynak egyébként információi megszerzéséhez semmiféle segítség nem kellett, nem vette igénybe a csendőrséget, nem vette igénybe a szokásos besúgói hálózatot, miután semmi egyebet sem csinált, mint odafigyelt arra, mit beszélnek az emberek, és mit ír a sajtó.

Porházy egyszerűen bevallotta azt, amit rajta kívül nem tudtak, vagy nem mertek bevallani: hogy az aljasság akkor is aljasság, ha nincs minek a nevében elítélni; az aljasság akkor is tény, ha nincs vagy nem tapasztalható csonka érzékszerveinkkel a pozitív ellentéte; az aljasság megfogalmazhatatlan és megfoghatatlan, mégis elkülöníthető minden egyébtől, legalábbis az ép érzékű és aránylag őszinte ember számára. Porházy ép érzékű ember volt, és bár megérzéseit soha nem foglalta rendszerbe, erkölcsi kiskátét pedig nem fogalmazott magának, igen ritkán csalódott ítéleteiben. Aki bekerült Porházy noteszába, az gazember volt a velejéig. Véletlenül, hanyagságból, tévedésből abba a noteszba nem került senki. Legföljebb többen a bőség zavara miatt kimaradtak belőle.

Porházy úgy ítélte meg, hogy a magyarságot meg kell védeni, ez pedig csak szervezetten, tudatosan és titokban oldható meg. Hogy pontosan kitől és mitől is kell megvédeni a magyarságot, az nem volt teljesen egyértelmű, mindenesetre Porházy a felforgatók, a fiatalok, a lázadók, az álmodozók, az idealisták, a kozmopoliták és a szocialisták esküdt ellenségének vallotta magát, bár az említettek között is volt megfelelő mennyiségű használhatóan aljas illető. Porházy továbbá a németeket sem szerette, amivel egyáltalán nem állott egyedül sem a városkában, sem a vármegyében, viszont nem gyűlölte őket elvakultan, amiben szintén nem állott egyedül. Amikor Porházy működése kezdetén feltette magának a kérdést, hogy vajon kit is tekintsen a magyarság ellenségének, azzal válaszolt magának, hogy azt az ember úgyis megérzi.

És Porházy valóban megérezte.

A szervezet tagjai előbb-utóbb valamilyen módon személyes függésbe kerültek Porházytól. Porházy így vagy úgy a tudtukra adta, hogy sorsuk az ő akaratának van kiszolgáltatva, nem is annyira a sorsuk jobbra fordulása, mint inkább az, hogy a sorsuk rosszabbra is fordulhat. Porházy nemhiába gyakorolta kitartóan a szúrós tekintetet, a vesébe mélyedő pillantást. Ha számára érdektelen illető veséjébe mélyedt, nem látott semmit. Ha azonban a Porházy-féle szervezet valamelyik tagja került a találkozásra előre felkészült Porházy elébe, akkor Porházy valóban látott. Mindent látott. Akit pedig látott, az tudta, hogy látják. Azt is tudta, hogy árthatnának neki. Azt is megérezte, hogy Porházy nem fog neki ártani, bár megtehetné, és ebből mindenki megértette, hogy viszonzásul Porházy elvár egyet s mást. A viszonzás soha nem maradt el.

Porházytól tehát féltek. Megérezték, hogy mániákus, tudták, hogy kihasználja őket a maga homályos céljaira. Soha nem vették a szájukra, kivéve esti sétáit, amelyeken egyenesen illett humorizálni, persze csak módjával, hogy a tréfálkozás mögül kikandikáljon a megértő és féltő szeretet. Porházyról egyébként sem volt mit pletykálni. Amikor eljött az ideje, megnősült, amikor eljött az ideje, nemzett egy lányt, amikor társaságba kellett mennie, ment, amikor szellemesnek kellett lennie, szellemes volt a pártok, a parlament, a kiegyezés, a közelgő ezredforduló és a konzervativizmus rovására, és egyszerűen nem adott alkalmat arra, hogy legalább egyszer, de akkor jó alaposan kipletykálják, és aztán kevésbé féljenek tőle. Így azonban érezték, hogy Porházy nem véletlenül él olyan puritán és tiszta életet, nem véletlenül nem hajlandó korrumpálódni, sejtették, hogy legendás becsületességének és meg nem alkuvó jellemességének célja van, sejtették, hogy Porházy nagyon a fejükre fog nőni, úgyhogy féltek tőle, és támogatták.

Porházy, és ezt talán mondani sem kell, azzal a szándékkal nőtt a fejükre, hogy helyettük is eldöntse, mi jó nekik, és mi nem. Porházy vakon bízott csalhatatlan ösztönében, és az évek során ehhez a valóban kivételesen fejlett ösztönhöz jó adag emberismeret is párosult. Persze hatalmas felelősség nyomta a vállát, ő azonban tudatosan vállalta ezt a szenvedést, feláldozta magát azokért, akik érdekében meghozta korántsem egyszerű döntéseit. Nem értették meg lelki nagyságát, csak rettegtek tőle. Nem szerették, csak hízelegtek neki. Porházy mégis a magányt választotta, választotta az értetlenséget, a hidegséget, a tudás terhét és gőgjét.

Porházy feláll az íróasztaltól, és kinéz az ablakon. A városháza egész első emeletét Porházy foglalja el. Az emelet hat nagyobbacska szobáját a beköltözés után Porházy egyetlen hatalmas teremmé változtatta – Porházy súlyos klausztrofóbiában szenved. Porházy tehát kitekint a városka főterére, ronda ónos eső szemerkél, december elejét írják anno 1899-ben, kedd van, leeshetne már a hó. Porházy végighordozza pillantását a földszintes házakon. „Ez az én birodalmam – gondolja némi öngúnnyal, mert Porházyból egy Metternich, egy Bismarck válhatott volna, ha másutt, kedvezőbb időben születik –, ez az én birodalmam, de ez aztán az enyém.”

Porházy visszaül az íróasztal mögé, és a halálfejes noteszt lapozgatja. Ha a terem ajtaja felől tekintünk rá, szinte észre se vesszük, hogy a hatalmas íróasztal mögött ül valaki. Sőt. Maga a hatalmas íróasztal is elvész a teremben, amelyből Porházy a hivatalba lépése után az íróasztal és a fotel meg az íróasztallal szemközti szék kivételével minden egyéb bútort és berendezést kidobatott. A csaknem harminc méter hosszú és hat méter széles teremben tehát az íróasztalon, a fotelon és a széken kívül semmi sincs, a terem végén egyetlen ablak maradt, a többit Porházy befalaztatta. Aki Porházyhoz be van rendelve, az kénytelen az ajtótól az ablak közelében elhelyezett íróasztalig huszonöt métert gyalogolni, ott trónol Porházy, háttal a világosságnak, amely az ajtón belépőt amúgy is elvakítja. Porházy puritán lélek és tehetséges pszichológus. A huszonöt méteres gyaloglás hatását saját magán mérte le, amikor hivatalba lépése második napján az előre végrehajtott változtatások után belépett a terembe, és szembe találta magát az íróasztallal. Porházy az íróasztal mögé képzelt valakit, és kiverte a hideg veríték. Mindaddig szédelgett és enyhe hányingert érzett, amíg az íróasztalhoz érve bele nem ült a fotelba. Ha tehát a terem ajtaja felől tekintünk az ablak felé, szinte észre sem vesszük, hogy valaki az íróasztal fölé görnyed, és a halálfejes noteszt lapozgatja.

Ahány név, annyi kereszt.

Ahány kereszt, annyi Porházy-győzelem.

De az is igaz, hogy ahány kereszt, annyi Porházy-vereség is.

A halálfejes kis noteszba kevés kivételtől eltekintve azok kerültek, akikkel Porházy valamilyen okból nem tudott zöld ágra vergődni. Akiknek körülményeik nyomására feltétlenül aljassá kellett volna válniuk, és mégsem voltak hajlandók.

Persze többségük ártalmatlan emberke volt, és Porházy csak hiúságból és dacból végzett velük, jól tudván, hogy nem igazán veszélyesek a magyarság jövőjére. De mégis végzett velük: bevéste nevük mellé a keresztet, hívatta szervezete valamelyik gyanútlan, ám megfelelő tagját, és röviden közölte, hogy az illetőt nem akarja többé látni, és hallani sem óhajt felőle. Azontúl az illetővel soha nem kellett törődnie. Hogy mi lett vele, azt Porházy maga sem tudta, nem is érdekelte.

Volt közöttük negyvennyolcas eszmékhez ragaszkodó őrült tanító.

Volt közöttük szocialista eszméket hirdető fiatal tanító.

Volt közöttük világmegváltó cimbalomművész.

Volt közöttük önjelölt megváltó (kettő is, az egyik szakállal, a másik szakáll nélkül).

Volt közöttük idegbajos buzeráns, akinek az volt a mániája, hogy teherbe tud esni.

Volt közöttük a városkába szakadt erőművész.

Ezekkel azért kellett végeznie, mert Porházy hiába próbálta fölvenni őket a szervezetébe, az említettek nem mutatkoztak hajlandónak. Értetlenül álltak Porházyval szemben, és nem féltek tőle. Nem tudták, hogy Porházytól félni kell. Porházyt semmi más nem tudja kihozni a sodrából, csak az, ha nem félnek tőle.

A negyvennyolcas eszmékhez ragaszkodó tanítót kirúgták az állásából arra való hivatkozással, hogy tanítványainak nemzeti nihilizmust csöpögtet a fejébe. Azóta kéreget, hiába ajánlottak neki jótét lelkek házitanítóságot.

A szocialista eszméket hirdető fiatal tanítót azzal készítették ki, hogy ellene hangolták a tanítványait, akikért a fiatal tanító rajongott. Nem volt nehéz feladat, a fiatal tanító ugyanis egyebet sem tett, mint a tanítványai szüleit pocskondiázta. A fiatal tanító eltűnt, senki semmit nem tud felőle.

A világmegváltó cimbalomművész egy pesti kuplerájba szerződött, de ott is csak zongorázni hagyják.

Az egyik önjelölt megváltó bakter lett, a másik, a szakállas, levágatta a szakállát, és egy közeli városban hivatalnokoskodik azóta.

Az idegbajos buzeráns nagyon rosszul járt, öngyilkosságba kergették az egészségesek, Porházy ugyanis semmitől sem irtózott jobban, mint attól, hogy betegség, aberráció és halál is van a világon.

Az erőművész elhízott, de azt is másutt cselekedte.

Az említettek nem sok vizet zavartak sem jelenlétükkel, sem eltűntükkel, sem életükkel, sem halálukkal (ha volt ilyen), Porházynak azonban kötelessége volt leszámolni velük. Kötelessége, hivatása, életcélja és legfontosabb megnyilvánulási formája.

Most tehát Porházy tűnődve nézi a noteszban az utolsó keresztet, majd hátradől a fotelban. Reggel kilenc óra van, Porházy az előbb kiadta az utasítást, azóta már működni kezdett a Porházy-féle szervezet, és mire a nap lenyugszik, valakinek vége lesz, valaki eltűnik, valakiről Porházy soha többé nem fog hallani. Reggel kilenc óra van, odakint esik az ónos eső, Porházy a kora reggeli időpont ellenére mérhetetlen fáradtságot érez. Fizikailag nem, de szellemileg ugyancsak megerőltető dolog emberek további sorsáról ilyen véglegesen és visszavonhatatlanul dönteni.

Porházy ül a fotelban, nagyon fáradt, nagyon kimerült, reggel kilenc óra van, és máris végzett a napi tennivalókkal. Nem tud mihez kezdeni magával. A szeme úgy ég, mintha sokat olvasott volna – nem olvasott sokat –, belesüpped a fotelba, mintha ellustult volna – nem lustult el –, mintha már megereszkednének az izmai – szó sincs róla, Porházy izmai ruganyosak és ugrásra készek, pocakjától eltekintve teste kemény és ruganyos –, Porházy fáradt, mert rohanni, cselekedni, verekedni szeretne, csurig van tettvággyal, de hiába, a halálfejes noteszban már minden név mellett van kereszt. Talán könyvet kellene írni valamiről – de miről is? Tegnap még volt valami ötlete, csak elfelejtette, valami olyasmi, mint a szabadságharc mezőgazdasági vetülete, ami már nem érdekli, és úgy látszik, az új ötlete sem érdekli, különben megjegyezte volna. Vagy talán utasítani kellene a lapokat – de mire is? Minden jól megy. Semmi botrány. Nyolckor hiába nézte át a lapokat, semmi szemükrevetni-valót nem talált.

Ismét feláll a fotelból, ismét az ablakhoz lép, ismét kinéz. Negyvenöt éves. Van egy erős, ütőképes szervezete, amely átszövi a várost, a megyét, és előbb-utóbb talán átszövi majd az egész Monarchiát. A kezében van néhány százezer ember sorsa. Szabadon rendelkezik fölöttük. A gazemberek – mert valamennyien gazemberek – úgy táncolnak, ahogyan ő fütyörészget nekik. Lehetett volna belőle Metternich, Bach, Bismarck, Loyola Ignác, és mi lett belőle? Lett belőle egy rettegett kisvárosatya a Monarchia keleti részén, valahol a világ végén, ahol éppen 1899-et írnak Krisztus után, ahol éppen december eleje van, kedd, és odakint esik a ronda, hideg ónos eső. Lett belőle egy tettrekész, tevékeny, ám dologtalanságra kárhoztatott férfi, aki nem tud mihez kezdeni az idejével azon kívül, hogy időnként, ha a sors kegyes, tönkretesz egy-egy embert.

Porházy Péter nehéz szívvel, pattanásig feszült izmokkal bámul ki a térre, ahol nagy, szabálytalan alakú pocsolyákba gyűlik az eső.

A városkában a főtéren egymással szemben két kávéház van: a Fekete Sas meg a Fehér Holló.

A lélekszámhoz mérten igazából egy kávéház is megtenné, és hosszú ideig valóban csak egy kávéház működött, az is inkább pangott, egészen addig, amíg Weingruber úr leugrott Budapestről, körbeszaglászott a Fehér Sasban (akkor még úgy hívták, később lett Fekete Sas belőle), körülszimatolt az egész városban, tiszteletét tette néhány előkelőségnél (Porházy nem fogadta, pontosabban: Weingruber meg sem próbálkozott a látogatással, eleve reménytelennek ítélvén), elégedetten tudomásul vette, mennyit panaszkodnak az ingyenélőkre, a léhűtőkre, a dologtalan diákokra, a Pedagógiai Főiskola hallgatóira, és még aznap megvette a Fehér Sast és a szemközti épületet. Rövidesen Fekete Sas lett a Fehérből, vele szemben pedig megnyílt a Fehér Holló. A két kávéház nem sokban különbözött egymástól, az alapvető eltérés abban volt és van mindmáig, hogy a Fekete Sas bejárata fölött egy szép, nagy darab fekete sas fityeg, a Fehér Holló bejárata fölött pedig egy szép, nagy darab fehér holló himbálódzik.

Nem normálisak ezek a pestiek, vélekedtek a városkában. Ez a Weingruber úr pedig különösen abnormális. Az még hagyján, hogy megvesz egy rosszul menő kávéházat, amelyben a pincéren kívül csak az átutazók lézengenek néha, mert istenkém, hátha annyi pénze van ennek a Weingruber úrnak, hogy nem tudja mibe ölni. De az már mégiscsak őrültségre vall, hogy egy rosszul menő kávéház mellé nyit egy másikat is! A Fekete Sasban most már lézengeni se fognak. De a Fehér Hollóban sem. Mert ha a lézengők kétfelé oszlanak, nem marad semmi.

Az első napokban valóban nem is történt semmi azon kívül, hogy a két kávéház pincérei és alkalmazottai naphosszat kibámultak az ablakon, vagyis egymást bámulták, lévén a két kávéház a főtéren pontosan egymással szemben helyezkedik el. Aztán történt valami különös dolog. Az emberek egyszerre kávéházba kezdtek járni. Azok is, akiknek addig eszük ágában sem volt. Azok is, akik tegnap még humorizáltak Weingruber úr hülye ötletén. Volt, aki szégyenlősen nevetgélve lépett be a Fekete Sas, avagy a Fehér Holló ajtaján mondván, hogy ha már két kávéház van a városkában, hát legalább az egyiket kipróbálja egyszer, de csak egyszer, egyetlenegyszer. Volt, aki úgy lépett be a Fekete Sas, avagy a Fehér Holló ajtaján, mintha évek óta minden áldott nap ezt tenné, vagyis belépne, és a dologban nem lenne semmi rendkívüli. Volt, aki óvatosan oldalogva, lehetőleg feltűnés nélkül surrant be a kávéházak egyikének ajtaján, úgy téve, mintha nem venne észre senkit, természetesen abban a reményben, hogy mások is úgy tesznek, mintha nem vennék észre őt. Volt, aki mennydörögve tört be az ajtón, és boldog-boldogtalannal üvöltve közölte, hogy – úgymond – hadd lássuk, mit tud ez a kupleráj.

A személyzet nem lepődött meg, Weingruber úr nyilván előre felkészítette őket a várható fejleményekre, mind a két kávéházban sürögtek-forogtak, a vendégek meg voltak elégedve, bár változatlanul nem értették, minek a városkában két kávéház, hiszen egyben is el tudnának férni. A vendégek tehát meg voltak elégedve, és nem vallották be maguknak, hogy bizony nagy csalódás érte őket, mert mégiscsak valami különlegesre számítottak, valami földöntúlira, valami misztikusra, és ezt egyik kávéház sem nyújtotta nekik.

Néhány napig tehát Weingruber úr két kávéháza hatalmas forgalmat bonyolított le, aztán hirtelen megint kiürült mind a Fekete Sas, mind a Fehér Holló. A lakosság megnézte magának a két kávéházat, aztán úgy döntött, hogy végső soron semmi izgalmas nincsen bennük. Az új pangás láttán mindenki azt beszélte, hogy mégiscsak nagy bolond ez a Weingruber úr, sőt nagyobb bolond, mint amilyennek hitték.

Az első hét végén a városka lakói már úgy jártak a két kávéházba, mintha évtizedek óta ez lenne a szokásuk, mintha apjuk, nagyapjuk, dédapjuk és ükapjuk is vagy a Fekete Sasba, vagy a Fehér Hollóba járt volna, és mintha a városka léte függne attól, hogy a kávéházba járás íratlan szabályait meg ne szegje senki. Volt, aki benézett, volt, aki nem, de végső soron mindenki benézett. Volt, aki az egész délutánt és az egész estét a kávéházban ücsörögve töltötte, kibámulva az ablakon, tehát a szemközti kávéházra bámulva, ahonnét mások éppen őt bámulták. Volt, aki csak reggelire tért be, de mindenképpen betért, és a két kávéház forgalma stabilizálódott.

Weingruber úr számítása bevált. Ahol azelőtt az egyetlen kávéház is csak tengődni tudott, most a két kávéház alig tudta hova tenni a törzsvendégeit.

Mind a két kávéháznak kialakult a törzsgárdája. A vendégek persze szabadon választhattak a Fekete Sas és a Fehér Holló között, és ha netalán megunták az egyik társaságot, átpártolhattak a másikhoz. Aki semmilyen csoportosuláshoz sem tartozott, az naponta többször is bekukkanthatott mind a két kávéházba, és megkérdezhette, mi újság.

A városkában tehát egy csapásra megélénkült a közélet. Amíg csak egyetlen kávéház tengődött, addig nem lehetett olyan nagyon pontosan tudni, hogy ki kit gyűlöl, és ki kitől undorodik, vagy ki kinek van lekötelezve. Addig a találkozók otthon, a négy fal között, zárt ajtók mögött zajlottak le, ami a közéleti nyilvánosságnak és a botrányoknak nem kedvez. Amióta azonban a két kávéház van, azóta a viszonyok, kapcsolatok, alá- és fölérendeltségek tisztán és kitárgyalhatóan állnak a lakosság rendelkezésére. Tudni lehet, ki miért csatlakozik ehhez vagy ahhoz a klikkhez, vagy éppen fordítva, ki miért nem, illetve ki miért távozik, illetve kit miért rúgnak ki. Az ilyen csatlakozások és eltávolodások persze napirenden vannak, és túlzottan már senki sem rázkódik meg tőlük. Vannak azonban földrengésszerű, váratlan, kiszámíthatatlan és minden képzeletet felülmúló változások is. Előfordult már, hogy a Fehér Holló törzsvendégeinek csaknem harmada fogta magát, és átköltözött a Fekete Sasba. A válság a felszín alatt nyilván sokáig érlelődött, és amikor kirobbant, mindenkit a legnagyobb egzisztenciális kérdések elé állított. A Fekete Sas törzsvendégei azon vették észre magukat, hogy végveszélybe kerültek, és vagy egységesen fellépnek a betolakodók ellen, vagy saját keblükből áldozatokat választanak ki, akik kénytelenek lesznek a jövevények ellenértékeként átvonulni a Fehér Hollóba, különben nem férnek el valamennyien a Fekete Sasban. Természetesen néhány drámai óra leforgása alatt kiderült, kik azok, akik a legkevésbé számítanak a Fekete Sasban, és ezek lefokozva, emberi méltóságukban megtörve, számkivetetten átvonultak a Fehér Hollóba, ahol természetesen eleinte a gőgös idegen szerepét vállalták magukra, de aztán egyre nyíltabban szidták a Fekete Sas vendégeit, mígnem nemsokára teljesen otthon érezték magukat, néhány hét múltán pedig már senki nem tudta volna megmondani, milyenek is voltak a törzsvendégi viszonylatok a földrengést megelőző stádiumban. Mert az erőviszonyok mindig átrendeződnek. Aki tegnap erős volt a Fekete Sasban, holnap gyönge lehet a Fehér Hollóban, aki tegnap szégyenszemre átkullogott, az holnap talán erőszakkal tér vissza előző kávéházába, semmit sem lehet előre tudni, minden bizonytalan, kivéve Porházy erejét, és általában a létező dolgok könyörtelen létezését.

A Fekete Sas meg a Fehér Holló vendégei úgy tartják magukról, hogy az intelligenciához tartoznak, legyenek köz- vagy magánhivatalnokok, kisiparosok, magánvállalkozók, fuvarozók, terménykereskedők, újságírók, tanáremberek vagy járadékból élő művészlelkek. Ők az intelligencia, függetlenül iskolai végzettségüktől, származásuktól, pártállásuktól, jövedelmüktől és tehetségüktől, mert valamennyien úgy érzik, hogy az intelligenciához tartoznak, és ez a döntő. Hogy aztán az intelligencia mi fán terem és mire hivatott, azzal már nincsenek tisztában, de minek is lennének, amikor senki se kéri tőlük számon. Elég, ha azzal vannak tisztában, hogy a két kávéház közül melyikben érzik magukat otthon. A másik kávéház közönségének gyűlölése erősen fokozza az otthonosság érzetét, és fokozza az intelligencia aktivitását. Aki pedig se ide, se oda nem tartozik, aki nem vesz részt a földrengésszerű átvonulásokban és a szégyenletes átkullogásokban, aki betér ide is, oda is, aki tehát példás kuncsaft, aki nem akar csatlakozni, vagy akit valamely titokzatos ok miatt sem ide, sem oda nem akarnak befogadni, az otthontalanul és bizonytalanul érzi magát a városkában, és huzamosabb ideig nem is tud benne megmaradni. Nem hagyják gyökeret ereszteni. Elüldözik.

Most, 1899 decemberének elején a Fekete Sasban a radikálisok, a Fehér Hollóban pedig a megállapodott konzervatívok vannak uralmon, bár a Fehér Hollóban bizonyos tanácstalanság tapasztalható a radikálisok megítélését illetően, akik nem annyira radikálisok, mint a szidalmazásukhoz szükséges lenne.

Mindkét kávéház reggel kilenckor nyit, és éjfélkor zár. Mindkét kávéházban van egy-egy közkedvelt pincér. A Fehér Hollóban Rudi bácsi, a Fekete Sasban Sanyi bácsi. Valamikor mindketten a Fehér Sasban dolgoztak, és barátságuk messze földön ismertté tette őket; amióta két kávéház van, és ők egymással szemben dolgoznak, azóta nem beszélnek egymással, egymásról azonban beszélnek, és csakis a legrosszabbat mondhatják.

A Fehér Holló első mai vendége aprócska, vékonydongájú, kidülledt szemű, beesett arcú, mozgékony és lefittyedő bajuszt viselő fiatalember.

– Jó reggelt, Rudi bácsi – mondja a vendég, és leül az ablak mellé.

– Jó reggelt, Fekete úr – mondja álmosan Rudi bácsi.

Fekete úr kibámul az ablakon. Szemben, a Fekete Sasban még nincs vendég. Rudi bácsi leteszi a márványasztalra a teát és a kétszersültet.

– Mi újság, Rudi bácsi?

– Lucsok van, Fekete úr.

– Ez a ronda eső.

– Leeshetne már a hó.

– Az bizony jó lenne. Hogy van a lába?

Rudi bácsi legyint. Ma nincs hangulatban. Máskor énekelve köszönti a vendégeket, minden mondathoz más és más dallamot talál ki, táncolva és szándékosan botladozva mászkál a székek és asztalok között, szerfölött mulatságos hangokat tud kiadni magából, ma azonban nem énekel. Máskor, ha a lába iránt érdeklődik valaki, részletesen ecseteli a visszerei hogylétét, ma azonban csak legyint.

„Szegény Rudi bácsi” – gondolja Fekete Kornél, és kidülledt szemei az együttérzéstől megtelnek vizenyővel. Fekete Kornél különös adottsága, hogy akkor tud sírni, amikor akar. Meghatódik – valóban meghatódik, a lelke mélyéig –, és sír. Könnyeket persze nem nehéz produkálni, Fekete Kornél azonban keservesen tud sírni. Őszintén tud bánkódni és együtt érezni, ha akar. Emiatt érzékeny, finom embernek tartják, és szívesen tárják fel előtte a lelküket. Fekete Kornél zseniálisan tud hallgatni, egyenesen öröm panaszkodni neki. Fekete Kornél megértő lélek. Ha panaszkodnak neki, bajuszkája szomorúan és tehetetlenül lefittyed, tanácsot nem ad, hiszen a bajban levő embert a tanács nem segíti meg, mert a tanács arra vall, hogy a partner a bajt orvosolhatónak, vagyis semmiségnek tartja, ami sértés. Fekete Kornél nem is vigasztal, mert hiszen nem vigaszért fordulnak hozzá, hanem azért, mert föl akarják tárni a lelküket; bánatosan és egyetlen szó nélkül hallgatja a véget nem érő panaszkodást és önelemzést, a kilátástalan családi zűrzavarokról szóló nem kevésbé zűrzavaros beszámolókat, a szerelmi csalódások mikéntjeit és hogyanjait, a mellőzöttek önigazolását, a félretoltak önérzetes kifakadásait, a belenyugvók pillanatnyi ihletből fakadó fellázadásait, Fekete Kornél szomorúan és megértően lehajtja a fejét, az asztal egy bizonyos pontjára mered, és csaknem elsírja magát. Mint most is. „Szegény Rudi bácsi – gondolja Fekete Kornél –, közel van a hatvanhoz, se kutyája, se macskája, már nincs neki sok hátra, ez is élet volt, ennek is vége.”

Rudi bácsi látja, hogy Fekete Kornél elszomorodott, és ettől beszédes kedve támad.

– Nincs valami ragyogó színben, Fekete úr.

– Hajjaj, Rudi bácsi!…

Rudi bácsi Fekete Kornél mellé telepszik. Ülnek, hallgatnak, szomorúak, Rudi bácsi tehát kezdi jól érezni magát. Fekete Kornél a teába mártogatja a kétszersültet, és leverten majszolja.

– Senkinek se könnyű – mondja Rudi bácsi önvigasztalásul. Fekete Kornél megkezdi a hallgatást.

– Tudja, Fekete úr, nem bírom az ilyen pocsétát. Idegesít, kérem. Idestova hatvan éve minden évben kétszer ilyen pocséta, az, kérem, majdnem százhússzor egy-két hónap ilyen pocséta, tessék kiszámítani, ha másfél hónapot veszek, akkor is száznyolcvan hónap lucsok és pocséta, eső és köd, kérem, tizenöt év ronda időjárás, az életem negyede. Egy kicsit sok, mert tizenöt év ronda idő, az már túlzás, kérem.

Egyszerűbben is ki lehetett volna számítani, ötlik Fekete Kornél eszébe, aztán gyorsan elhessenti a gondolatot, nehogy kizökkentse a hallgatásból.

– Évek óta idegesít a rossz idő, kérem. Amíg az ember fiatal, addig mindegy neki, jó idő, rossz idő, amíg az ember fiatal, nem számít. Irigylem magukat, Fekete úr, mert maguknak nem számít. De ahogy fogynak az évek, úgy lesz, kérem, egyre fontosabb, hogy az ember jól érezze magát a földön. És akkor évente legalább három hónap ilyen ronda idő van, mert az időjárás nincsen tekintettel az emberre. Ez mégiscsak embertelenség. Nem mintha itt bent fázni kellene, mert maga is tudja, Fekete úr, hogy minálunk ha törik, ha szakad, mindig huszonegy fok van, és nem úgy, mint a Fekete Sasban, ahol télen csak náthát lehet kapni, nyáron meg hőgutát. Itt nálunk mindig egyforma az időjárás, télen-nyáron egyforma. De ha az ember kinéz a térre, hát nyomban elkeseredik. Más ez a tér, ha süt a nap, és megint más, ha esik az eső. Nem így van? Ha süt a nap, akkor sokkal szebb. Akkor az embernek van kedve az élethez. De ilyenkor nincsen.

Rudi bácsi elhallgat, mert közben rájött, hogy nem ez a lényeg, ettől nem lehet elérzékenyülni, nem is ezt akarta mondani. Valamit a hóval kapcsolatban, hajnalban jutott az eszébe, azt akarta elmondani. Megvan.

– A hó – mondja Rudi bácsi –, ha leesne. Nem is a napsütés hiányzik. Nem tudom biztosan, láttam-e valóban, vagy csak álmodtam, de valamikor régen jártam egy városban, nem emlékszem, hol volt az a város, talán csak álmodtam, de azt tudom, hogy reggel volt, vasárnap reggel, jártam az utcákon a frissen lehullott hóban, bokáig süppedtem a hóba, és az utcán rajtam kívül nem volt senki, és egyszerre megéreztem, hogy az egész városban nincsen rajtam kívül senki, egyedül voltam a városban. Az ablakok csukva voltak, és sehol nem mozgott senki, és csönd volt, és én voltam az egyetlen élőlény a városban, kérem. Nem volt az a város szép város vagy takaros város, olyan volt, mint a többi, de akkor egyszerre úgy megszépült, hogy azt el se tudom mondani. Emberek nélkül minden szebb. Emberek nélkül szép a világ. Biztonságos. Tiszta. Olyan szép volt az a hóval födött város, hogy olyan szépet azóta se láttam. Oda szeretnék visszatérni. Ahol minden hó alatt van. Olyan várost szeretnék látni még egyszer az életemben. Nem ezt a lucskot meg ezt a pocsétát akarom látni, hanem essen le a hó, és legyen csönd, kérem. Erre várok, kérem.

Fekete Kornél az utolsó szavakra visszafojthatatlanul elérzékenyült. Menyétorra megnyúlt, bajuszkája lekókadt, ő maga összetöpörödött egyetlen hatalmas részvétté és megértéssé. Rudi bácsi látja, mekkora hatást váltottak ki a szavai, megörül, és folytatná az elmélkedést a hóesésről meg a hófödte városról, ahol nincsenek emberek, de nem tudja folytatni, mert kifogyott az őszinteségből. Már nem látja maga előtt a havas várost, már nem érzi a lába alatt a hó csöndes puhaságát, már nem szimatolja a mindent átszövő nesztelenséget, kitalálni pedig, visszaidézni, újra megalkotni nem tudja. A kép eltűnt, a hangulatnak vége. Beszélni azonban muszáj, Fekete úr várja a továbbiakat, és odakint vigasztalanul esik az a ronda ónos eső. Rudi bácsi tehát kis hallgatás után új témába vág.

– Senkinek se könnyű – mondja Rudi bácsi, és öngerjesztőleg nagyot, mélyet és fájdalmasat sóhajt. – Itt van, kérem, maga, Fekete úr. Magának se könnyű.

Fekete Kornél szomorúan bólint, és újabb kétszersültet márt a teába.

– Én ugyan irigylem magát, Fekete úr – teszi hozzá Rudi bácsi igazságosan –, mert maga még fiatal, és az nagy dolog, nagyon nagy, a legnagyobb, de én azért azt is látom, mert nem vagyok vak, milyen nehéz manapság maguknak, fiataloknak. Itt van például maga, Fekete úr. Ha jól számolom, idestova öt éve tördeli nap mint nap a Naplót, öt éve naponta, néhány nap pihenővel mindössze, és úgy néz ki, hogy harminc-negyven évig így fogja még tördelni, ugyanígy, és aztán vége lesz, kérem. Van egy kedves felesége, előbb-utóbb a gyerekek is jönnek, mert így szokás, hogy legyen, aki elsirassa az embert, és nekem nincsenek gyerekeim, akik elsirassanak, szóval jönnek a gyerekek, és akkor vége.

Rudi bácsi elhallgat, mert újabb mondat nem jut az eszébe. Fekete Kornél Rudi bácsi szemében túlságosan jelentéktelen figura ahhoz, hogy bármit is ki lehetne találni róla. Rudi bácsi tehát sóhajt. Halkan, szerényen Fekete Kornél is sóhajt.

– Így van ez – mondja Rudi bácsi –, csupa igazságtalanság, csupa tragédia, amerre csak néz az ember. Itt van például ez a tehetséges fiatalember, a Sidó úr, és most a halálán van, és senki sem tudja, mi baja. Megállt az orvostudomány. Egy ilyen tehetséges fiatalember, és ne lehessen segíteni rajta! Nem jól van ez így, kérem. Borzasztó dolog a betegség, nekem elhiheti, Fekete úr. Én sajnálom az embereket, mert borzasztó helyzetben vannak az emberek, ha meggondoljuk. Odaát, szemben a szállóban, kérem, három napja lakik egy fiatal nő, átutazóban van, nem tudom, látta-e már Fekete úr, különben senki se látta, mert amióta megérkezett, ki se mozdult a szobájából, hát ez a nő is beteg. Úgy beteg. Vagyis olyan betegsége van. Egy szép, fiatal teremtés! Ma reggel mesélte a Milán úr. Neki meg a Sándor doktor mesélte. A doktor tegnap megvizsgálta a nőt, hát kérem, az a nő nincs még huszonkét éves, és vége. Borzasztó.

Fekete Kornél sajnálkozva beharapja az alsó ajkát, és tűnődve felemeli az asztalról párás, szomorú szemét. Bánatosan néz át a főtér szemközti oldalára, ahol a Fekete Sas mellett kétemeletes épület emelkedik, a szálló, benne Milán úr, a portás, meg a szegény, szerencsétlen nő.

– Pestről jött vagy Aradról, vagy Kassáról – mondja Rudi bácsi –, Milán úr mondta, de nem jegyeztem meg. Most mondja meg. Két napja érkezett, tegnap hívatta a Sándor doktort. Bizony.

Hallgatnak. Odakint vigasztalanul esik az ónos eső.

– Talán azért jött ide szegény teremtés, hogy felejtsen – mondja Rudi bácsi. – Talán azért jött ide, hogy véget vessen fiatal életének. Én nem viseltetem előítélettel az ilyenek iránt. Könnyű az embereket csak úgy elítélni, könnyű azt mondani az emberről, hogy ilyen meg olyan és kész, azontúl csinálhat bármit, akkor se változik meg róla a véleményük, ha a feje tetejére áll. Én, kérem, méltányolom, hogy szegény teremtés megpróbált boldogulni, mert biztosan azért kapta szegény ezt a szörnyű bajt, mert boldogulni akart. Megbűnhődik érte, látja, Fekete úr, de legalább élni akart szegény teremtés. És már csak azért sem ítélem el szegényke viselkedését, mert ha úgyis megbűnhődik, akkor minek büntessem még én is?

Fekete Kornél alig észrevehetően, a fejét búsan lógatva bólint, szemöldökét felhúzza, hallgat. Rudi bácsi belemelegszik.

– Én nem az ilyen szerencsétlen teremtést ítélem el, kérem, hanem az olyanokat, akiknek módjukban állana másképpen élni, és mégsem élnek másképpen. A Vitnyédi doktorék botrányos életére célzok, Fekete úr, nem is tagadom. Tudja, kinek a szeretője a lányuk? Persze hogy tudja, az egész város tudja: a Virág Miklós úré. Azt is tudja, Fekete úr, hogy a Virág úrnak a Vitnyédi Arankán kívül még van egy csomó szeretője. Ez, kérem, szégyenletes. Mert ezt elvből csinálják. Ide vezet a Vitnyédi doktorék szalonja. Ahol mindenki azt csinál, amit akar. Ahol érdem az, hogy egymás feleségeivel felváltva fekszenek le, kérem. A Virág úr a Vitnyédi doktornéval kezdte, aztán a szolgálójukkal folytatta, de egészen nyíltan, még csak nem is szégyellte, hogy egy szolgálóval, és a Vitnyédi Aranka osztálytársai is mind sorra kerültek, és ezt nem is titkolták, kérem. Én nem is értem, hogyan tűrheti ezt a város. Az egész bandát ki kellene hajítani innét a Fekete Sasban ülésező csibészekkel együtt, én mondom magának, Fekete úr. Így aztán ne tessék csodálkozni, kérem, ha húszéves ártatlan lányok esnek a vérbaj áldozatául.

Fekete Kornél nem is csodálkozik, búsan ingatja a fejét, aztán felhörpinti a maradék teát.

– Hozok magának még egy teát – mondja Rudi bácsi jószívűen és hálásan, amiért kifejthette a nézeteit. Rudi bácsi tehát feláll, és a konyha felé indul, menet közben a faliórára pillant, fél tíz van, tehát még nem hozhatja Fekete úr obligát lágy tojását, amelyre pontosan tíz órakor kerül sor immár négy és fél éve, azóta, hogy Fekete úr a délelőttjeit a Fehér Hollóban, a délutánjait a Fekete Sasban, az estéit pedig a szerkesztőségben és a Fehér Hollóban felváltva tölti.

Amíg Rudi bácsi bent van a konyhában, megjelenik egy vendég, lerázza a köpenyéről a vizet, udvariasan odabólint Fekete Kornélnak, és leül az egyik asztalhoz, távolabb az ablaktól. Szótlan, mogorva képű egyén, néhány hete tartózkodik a városkában, magas és száraz, eddig még senkinek sem sikerült beszédbe elegyednie vele, néhány udvarias üdvözlési formán kívül. A szótlan, mogorva illető Porházy előző besúgóját váltotta fel, akit egyébként mindenki kedvelt, mert kedves, tohonya, ám szellemes férfiú volt, és lehetett vele őszintén beszélgetni, mert szikrányi rosszindulat sem volt fölfedezhető benne. Nemrég azonban kötelessége ismeretlen helyre szólította. A szótlan és mogorva férfiú azóta napjait a Fehér Hollóban tölti. Délelőtt elolvassa a napi sajtót. Mindent elolvas: a Naplót, a Lapokat, a fővárosi újságokat, valamennyit, a magyart is, a németet is, aztán ebédidőben eltűnik. Valószínűleg ebédel. Mindenesetre délután ismét megjelenik a Fehér Hollóban, ahol úgy este hatig elüldögél magában, és mozdulatlan arccal, nyugodtan és békésen nézelődik. Este hatkor biliárdozni kezd. Biliárd csak a Fehér Hollóban van, a szigorú és mogorva férfiút nyilván azért rakták a Fehér Hollóba, hogy hódolhasson szenvedélyének. Kitűnően tud biliárdozni. A városkában a legidősebbek sem emlékeznek senkire, aki valaha is fölülmúlta volna a szigorú és szótlan férfiút. Úgy játszik, mint egy gép. Mindenkit tönkrever. Nyugodtan játszik, halálosan pontosan. Nem bűvészkedik a dákóval, nem krétáz feleslegesen, mindig a lehető legegyszerűbb megoldást választja, és mindig pontosan hajtja végre. Emiatt mélységesen tisztelik. Az előző besúgót szerették, mert jó pajtás volt, a szótlan és mogorva férfiút azonban nagyobb becsben tartják. És játszanak vele, noha mindig kikapnak tőle. Egyébként a szótlan és mogorva férfiú nem hajlandó nagy tétben játszani, célja nem ellenfelei megkopasztása, hanem legyőzése, és ezt a tulajdonságát értékelik talán a legmagasabbra.

A Fehér Hollóban tehát jelenleg Fekete Kornélon kívül a szigorú és szótlan férfiú a másik vendég. A Fehér Hollóban délelőtt nincs nagy élet. Olykor átutazók, néha főiskolások térnek be, nagy ritkán a délutáni törzsvendégek közül is beugrik valaki, de általában Fekete Kornél és a szótlan és mogorva férfiú ücsörög délelőtt a Fehér Hollóban. Átellenben, a Fekete Sasban sem nagyobb a délelőtti nyüzsgés. Sanyi bácsin kívül ott is csak ketten szoktak ücsörögni: egy idős hölgy és egy idős férfi, egymástól legalább három asztalnyi távolságban. Reménytelen szerelmesek ők, akik még valamikor a szabadságharc idején elhagyták egymást, a hölgy máshoz ment férjhez, a férfi mást vett el feleségül, s bár sok éve megözvegyültek, nem tartják méltónak önmagukhoz, hogy minden akadály elhárulván egymás karjába omoljanak. Legalább három asztalnyi távolságból lopva szemlélik egymást reggeltől estig, nem szólnak, nem is üdvözlik egymást, reggel kilenckor jelennek meg – nem késnek, mert a várakozás kínos, és ők nem akarnak szenvedést okozni egymásnak –, és este kilenckor mennek haza külön-külön. Így folyik ez sok éve, és ideálisabb szerelmet elképzelni se lehetne.

A Fehér Hollóban tehát Fekete Kornél pontosan tíz órakor kezdi meg szokásos lágy tojása elfogyasztását. Negyed tizenegy tájban esedékes a következő vendég megjelenése. Meg is jelenik. Arányos termetű, szép arcú, csinos bajuszkát viselő fiatalember, széles vállait, keskeny csípőjét és hosszú combjait hanyagul, mégis öntudatosan viseli. Süketh Boldizsárnak hívják és tehetséges. Süketh Boldizsár többnyire Fekete Kornél asztalához telepszik, és kettesben hallgatnak mintegy délig.

Ezúttal is így történik. Süketh Boldizsár Fekete Kornél asztalához lép, Kornél egy falat lágy tojással a szájában kissé felemelkedik, kezet fognak, Boldizsár leül, Rudi bácsi pedig hozza a bort két pohárral.

Süketh Boldizsár húszéves korában rendkívül tehetségesen indult egy népes és hajdan jómódú család ivadékaként. Apja, a hasonlóképpen jóképű Süketh Ferdinánd tehetséges mérnők és bogaras ember, Budapesten nagy jövőnek nézett elébe, néhány találmányára Bécsben is fölfigyeltek, aztán valahogy mégis elkallódott, a találmányait ellopták, az ötletei nagy részét nem vették komolyan. Ferdinánd nem nagyon értett hozzá, hogy pénzt csináljon, és hamarosan rájött, hogy vagy elmegy Amerikába, vagy soha nem viszi semmire. Inkább nem vitte semmire. Annyi pénzt összeszedett, hogy gondtalanul és igénytelenül megélhessen, a várostól megcsömörödvén visszavonult ősei csappanó birtokára, ahol azóta – a rossz nyelvek szerint – az örökmozgó tökéletesítésén fáradozik. Valójában olyan szerkezetet próbál fából, csirizből és hasonló, könnyen és olcsón beszerezhető anyagokból építeni, amely felszáll a levegőbe, és ott valamiféle propeller segítségével egy helyben tud lebegni, ily módon helyettesítve a több anyag fölhasználásával épített kilátótornyokat. Süketh Ferdinánd olykor kapja magát, és megjelenik valamelyik kávéházban, ahol legidősb fia, Boldizsár nagy orcapirulása és szégyenkezése közepette lángszavakkal számol be a szerkezet előnyeiről, néha tervrajzokat is bemutat, amelyek a jelenlévőket csúnya bogarakra emlékeztetik, egyébként azonban ártalmatlan, jámbor ember, aki a fiait – van belőlük öt darab – szépen taníttatja, Boldizsárt pedig, már ki is taníttatta. Boldizsár Pesten jogot végzett, nem valami kiváló eredménnyel, ez azonban lényegtelen, mert az a fontos, hogy húszéves korában rendkívül tehetségesen indult. Két rövid karcolatát közölte a legrangosabb pesti napilap, a karcolatok érdekesek, mondhatni bizarrak voltak, és nemcsak Boldizsár szülővárosában terjedt el a hírük, hanem bizonyos pesti körök is felfigyeltek rájuk. Boldizsár megfordult néhány pesti irodalmi és politikai egyletben, társulásban, körben és szalonban, és mindenütt komoly sikert aratott szerény viselkedésével, komoly hallgatásával és hosszú combjaival. Hallgatását a nagy dolgok kimondására készülő, érlelődő tehetség szemérmes rejtőzéseként könyvelték el, és csaknem két évig a jelentősebb egyletekben, társulásokban, körökben és szalonokban meg-megkérték, olvasná föl ama két feltűnést keltett karcolatát, amit Boldizsár minden álszerénység nélkül meg is tett, valahányszor felkérték rá, és csaknem két évig mindenütt osztatlan elismerést aratott.

Süketh Boldizsár huszonkét éves korában is tehetséges volt, noha akkor már érezhető volt, hogy ajánlatos volna még két karcolatot letennie az asztalra. Boldizsár azonban csak egyet tett le, és az sem aratott sikert. A fiatalság bája hiányzott belőle, mondták a hozzáértők, és nem volt annyira egyéni ízű, mondták a hozzáértők, mint előző két műve. Ennek ellenére Süketh Boldizsár tovább hallgatott az irodalmi és politikai egyletekben, társulásokban, körökben és szalonokban, s bár hallgatása miértjének megítélésébe már kevesebben és kevésbé merészen bocsátkoztak, elismerték és méltányolták azt a jogát és képességét, hogy hallgasson ott, ahol mindenki más beszél.

A jog elvégzése után Süketh Boldizsár még mindig tehetséges volt, és azzal a reménnyel kecsegtette pártfogóit, hogy nagy műbe kezd. Biztatták, gyámolították, számon tartották, apja pedig változatlanul elküldte neki a létminimumhoz szükséges összeget. Azért nem küldött többet, mert fogalma sem volt a pesti árakról, lévén, hogy gondolatait elfoglalták a tervei. Ha azonban Boldizsár több pénzt kér, minden további nélkül megkapja. Boldizsár viszont nagyon kellemesen érezte magát a szegény, szerencsétlen, nélkülöző, küszködő fiatal és tehetséges alkotó szerepében, őszintén nyomoroghatott, és nyomorát mindenki láthatta úgy, hogy nem is kellett különösebben fitogtatnia. Süketh Boldizsár abban az időben valóban belefogott a nagy mű tervezgetésébe, érezvén, hogy a hosszú hallgatás, az alkotói válság nem volt hiábavaló, élményei hihetetlen mértékben megszaporodtak, életismerete sosem tapasztalt mértékben elmélyült, és már csak a szikra kell, hogy lelke lángra gyúljon. Így hát Süketh Boldizsár belefogott a szorgalmas várakozásba.

A szikrára várva Süketh Boldizsár minden zavaró körülményt igyekezett kikapcsolni az életéből. Nem olvasott könyvet, mert a tökéletlen gondolatok rossz irányba térítették volna intellektusát. Nem tanult holt és élő nyelveket, mint önjelölt kollégái egyes egyletekben, társulásokban, körökben és szalonokban, mert gyámolítóihoz hasonlóan úgy érezte, hogy neki arra nincsen szüksége, az ő tehetsége mélyről, nagyon mélyről, titokzatos régiókból bugyog elő, olyan régiókból, amelyek a Pesten tülekedőknek már hozzáférhetetlenek, mert a nép lelkének ősi húrjai rezdülnek benne újra. Gyámolítói többsége úgy érezte, hogy Süketh Boldizsár hallgatása a feltámadni készülő tenger csöndje, nem kevesen pedig babonás tisztelettel tekintettek Boldizsár öntudatos műveletlenségére és fegyelmezett, szerény hallgatására, mint olyan tünetekre, melyek a megújulás, a friss vér felbugyogásának egyetlen járható és elképzelhető útjával kecsegtettek a civilizáció és ipar fertőzte áttekinthetetlen fővárosi dzsungelben. Süketh Boldizsár életének ebben az időszakában, alkotói fejlődésének pedig ez időre eső korszakában azzal foglalkozott, hogy élt. Elsősorban nemi életet. Éjszakázott, ivott, kártyázott stb., amikor pedig nem az irodalomról, nem a művészetről, nem a politikáról kellett hallgatnia, hanem valamely más, semleges témáról, és történetesen nem az egyletekben, társulásokban, körökben és szalonokban tartózkodott, hanem lumpenek, zugügyvédek, trógerek, bértollnokok, selyemfiúk és kutyapecérek társaságában – mely társaságot az irodalmárok elnézték neki, mert ehhez a társasághoz Süketh Boldizsárnak természetadta joga volt, nekik azonban valamiért eleve meg volt tiltva, hogy ezen gyanús elemekkel elegyedjenek –, olyankor Boldizsár hallgatása eltűnt, feszült, szigorú némasága feloldódott, megtalálta az említett elemek szívéhez szóló megfelelő hangot, megfelelő témát és megfelelő terjedelmet, és erről a tulajdonságáról az egyletekben, társulásokban, körökben és szalonokban nem véletlenül járta az a hír, hogy Boldizsár elképesztően ért az egyszerű emberek nyelvén.

Süketh Boldizsár tehát hosszú ideig készülődött a nagy mű megírására, s bár egyetlen sort sem szült meg, a nagy erőfeszítésbe egészen belebetegedett. Megsápadt, lefogyott, orra elvékonyodott, szeme körül koncentrikus karikák jelentek meg, s bár gyámolítói aggódó tanácsára egyre kevesebbet és egyre inkább módjával ivott, éjszakázott, kártyázott és nőzött, az egyszerű emberek nyelvén, egyre kutyábbul érezte magát. Boldizsár tehát minden addiginál mélyebb alkotói válságba zuhant. Boldizsár még ekkor is tehetséges volt, sőt ekkor volt egyértelműen tehetséges igazán, mert annyira szenvedni, amennyire Boldizsár cselekedte, csupán igazi, valódi, elhivatott művész képes. Boldizsár szenvedésének persze azonnal híre ment az egyletekben, társulásokban, körökben és szalonokban, minek következtében a gyengélkedő és vívódó Boldizsár sorra lakott több előkelő lakást, sorra evett több kitűnő főztöt, sorra ápolták meggyötört testét ápolt, művelt és unatkozó hölgyek és leánykák, akik most, Boldizsár alkotói válsága láttán nem hímként, hanem a kisgyermekükként kezelhették és ápolhatták, miáltal mélyebb és tisztább viszonyba kerülhettek vele.

Süketh Boldizsár alkotói válsága azonban elhúzódott. Önmagától kellett volna megszűnnie, vagy legalábbis más formát kellett volna öltenie, Boldizsár azonban erre nem jött rá, úgyhogy azon vette észre magát egy szép napon, hogy se szó, se beszéd, egyik napról a másikra tehetségtelenné vált. Mert ez történt. Egyik napról a másikra az egyletekben, társulásokban, körökben és szalonokban elterjedt a híre, hogy Süketh Boldizsár tehetségtelen. Nem lehet tudni, kinek jutott eszébe ez az abszurdum, de tény, hogy egy csapásra minden megváltozott Boldizsár körül. Főleg a talaj változott meg, amely kicsúszott a lába alól. Boldizsár hiába akaszkodott hajdani rajongói és pártfogói nyakába, mert éppen azok vicsorogtak rá a legdühödtebben, akik tegnap még a legnyálasabban ajnározták. Süketh Boldizsár nem hitt a szemének, és tovább próbálkozott. Újra és újra kidobatta magát onnan, ahol tegnap még szívesen fogadták. Süketh Boldizsár kétségbeesett, és még mélyebb válságba zuhant, de hiába: már nem figyeltek rá. Boldizsár haldokolni kezdett egy koszos nyomortanyán, de azt is hiába, nem nézett feléje a kutya sem. Boldizsár emiatt kénytelen volt felépülni, és le kellett csúsznia azok közé, akik társaságában fénykorában, vagyis akkor, amikor még tehetséges volt, olyan otthonosan érezte magát: a lumpenek, a trógerek, a zugügyvédek, a bértollnokok, a selyemfiúk és a kutyapecérek közé. Csakhogy fénykorában passzióból volt együtt az említettekkel, most azonban már szükségből (mert az ember társaságra vágyik), vagyis dühöngött és acsarkodott rájuk, amit azok nem vettek tőle jó néven, és többször elverték miatta. Boldizsár azonban kénytelen volt acsarkodni rájuk, kénytelen volt állandóan kinyilvánítani előkelőségét, még ha el is verték érte – amit egyébként fénykorában nem tettek, nem is tehettek volna meg –, mert Süketh Boldizsár lehet tehetségtelen, mint mondták, lehet lusta, műveletlen, faragatlan és nevetséges fickó, mint újabban hangoztatták, minden lehet az égvilágon, csak egy nem lehet: érzéketlen tuskó (mint újabban állították róla). Ez fájt Boldizsárnak a leginkább, hogy ő érzéketlen tuskó. Ő érzéketlen! Akinél érzékenyebb, finomabb lelket még nem hordott hátán a Föld! Süketh Boldizsár ugyanis érzékeny művészlélek, aki érzékenységét primitív és durva viccekkel, valamint ízléstelennek tűnő fel-felröhhentésekkel palástolja. Süketh Boldizsár egyenes, őszinte lélek és üldözött ember, aki csak azért nem tud egyenesen mások szemébe nézni, mert nem akarja, hogy tiszta, ártatlan és gyermeki tekintetéből szemrehányást olvassanak ki. Süketh Boldizsár csalódott az emberekben, akik őt érdemtelenül és méltánytalanul megalázták, de ő igenis meg fogja mutatni, hogy ő kicsoda, ha törik, ha szakad, de megmutatja. Elvonul a bűnös városból, hazamegy a tiszta, romlatlan forrás vidékére, és ott létrehozza a művet, azt a művet, amelyet meg sem érdemelnek, akiknek írja.

Süketh Boldizsár tehát hazament, azóta is otthon van, most huszonhat éves, és nehéz eldönteni, tehetséges-e vagy tehetségtelen, miután egyiknek sem adja tanújelét. Lődörögve éldegél a városkában, a délelőttöket ágyban vagy a Fehér Hollóban, a délutánokat és az estéket többnyire a Fekete Sasban tölti, a radikálisok asztalánál ücsörög, és időnként sokat sejtetően fel-felröhhent. Nehéz lenne meghatározni, milyen viszonyban van másokkal. Tulajdonképpen senki sem ismeri. Képességeivel nem lehetnek tisztában, mert soha egyetlen sort nem olvastak tőle, azt viszont tudják, hogy Pesten jogot végzett, és közben magas és jelentős pesti körökben forgolódott, ami mégiscsak valami, viszont e körök kegyelméből valamiért kiesett, ami egyrészt csökkenti Boldizsár értékét, másrészt azonban legalább annyira emeli is, mert ahhoz már kell valami merészség, bátorság, erő és miegymás, hogy valakit ki kelljen rúgni a magasabb körökből. Megkérdezhetnék magától Boldizsártól is, hogyan és miért szakítottak vele, avagy szakított ő velük, ilyesmit azonban nemcsak megkérdezni ildomtalan, de eszébe sem jut senkinek. Süketh Boldizsár ezek szerint mindenki szemében amolyan fekete ló, amely talán befut egyszer váratlanul, de annál győzedelmesebben, és különben is abnormális családból származik, az apja évek óta a terveivel játszik, és micsoda tervekkel, lábatlan kilátótoronnyal, gőzkerékkel, hajlékony talpú vasalóval és ilyenekkel, a gyerekekkel senki sem törődött, Sükethné pedig, Boldizsár és a maradék négy fiú anyja túlságosan is jelentéktelen teremtés, semhogy a család abnormitásának legendáját valamennyire is veszélyeztetni tudná.

Így éldegél Süketh Boldizsár a bizonytalan megbecsülésben, és készül a műre. Valóban készül rá, de mélységes titokban. A radikálisok asztalánál a Zoláról és a naturalistákról folytatott késhegyre menő viták arra késztették, hogy elolvassa mindazt, ami hozzáférhető magyarul és németül a franciáktól, és érzékeny lelke nyomban befogadta az olvasottakat mind egy szálig. Valami olyasmit kell csinálni, mint ezek a franciák, véli Boldizsár, csak alaposabban és érzékenyebben, mert ezek a franciák világéletükben pongyolák, felszínesek és érzéketlenek voltak. A világot alaposabban kell leírni, mint a fotográfusok ábrázolhatják. Ezt ugyan a radikálisok is hangoztatják, tehát az ötlet nem Boldizsáré, mégis ő valósítja meg a legkövetkezetesebben. Az utóbbi hetekben például naponta többször is elhalad a városi fotográfus üzlete előtt, lopva megszemléli a kirakatban díszelgő sárgás, többnyire ovális alakú felvételeket, és igyekszik alaposan megjegyezni őket. Mármint a fényképeket. Hogy otthon szavakba öntse azt, amit látott. Azt gondolhatná az ember, hogy ez nem lehet túlságosan nehéz feladat, mert a fényképek nem mozognak, ellentétben az emberekkel, tehát a fényképeket könnyebb leírni. Így vélekedett kezdetben Süketh Boldizsár is. Amikor azonban nekifogott, hogy leírja az első fényképet, rá kellett döbbennie, hogy a feladat korántsem olyan egyszerű. Ujjgyakorlatnak, erőpróbának tűnik, mégis milyen bonyolult. Mert hiába írja le Süketh Boldizsár lámpalázasan, hogy a képen van egy fej, azon meg egy csákó, és hogy a kettő együtt egy huszár, mert ettől a kép még nincsen megelevenítve.

Süketh Boldizsár tehát titokban a műre készül, kínlódik és küszködik, harcol és gyakorol, egyébként pedig fővárosi múltjának homályából él.

Most pedig ott ül Fekete Kornél mellett a Fehér Hollóban, és bort iszik.

Süketh Boldizsár vegyes érzelmekkel viseltetik Fekete Kornél iránt. Voltaképpen mélységesen lenézi és megveti, mert Fekete Kornél nem művész, nem érzékeny, valamint nem életművész – Boldizsár viszont életművésznek tartja magát, mert munka nélkül is meg tud élni, igaz ugyan, hogy az apja pénzén, Fekete Kornélnak pedig nincsen apja, tehát nincs, aki támogatná, de hát az ilyen pech is csak azok sorsa, akik nem életművésznek születtek. Ráadásul Fekete Kornél nős, ami szintén ellene szól annak, hogy Kornél művész és életművész tudna lenni. Azonfelül Fekete Kornél munkából él, és csak a tehetségtelen emberek élnek munkából. Egy tördelőszerkesztő pedig, mint amilyen Fekete Kornél, az újságírók és szerkesztők társadalmában körülbelül a legalsó fok, lejjebb már csak a nyomdászok vannak. A cicerók számolgatása, az antiquák és egyebek válogatása, a betűtípusok előírása mechanikus rabszolgamunka, az alkotáshoz, a szellemes csevegéshez, valamint a művészethez és a politikához semmi, de semmi köze. Nem mintha olyan sokan tudnának szellemesen csevegni ebben a városban, de tény, hogy Fekete Kornél sem tud, és ez nem szól a javára. Süketh Boldizsár tehát fensőbbséggel somolyog Kornélon, mert az robotolni kénytelen.

Másrészt azonban Süketh Boldizsár egyáltalán nem ismeri Fekete Kornélt. A magához hasonlókat Boldizsár ismeri, lelkületükkel tisztában van, nincs tőlük félnivalója, Fekete Kornél azonban nem olyan, mint ő. Nem link és nem érzékeny, bár gyakran könnybe lábad a szeme. Kornél kiismerhetetlen, ezért Boldizsár a lelke mélyén retteg tőle. Süketh Boldizsár soha nem vallaná be önmagának, hogy a világon olyan dolgok is vannak, amelyek meghaladhatják értelmét és tudását, főleg pedig érzékenységét, mégis, a lelke mélyén a dolgok többségével szemben tanácstalanul, bizonytalanul, szorongva és rettegve áll. Az emberek többsége bizonytalan érzést vált ki Boldizsárból. Pedig hát mit tudhatnak neki ártani? Végső soron semmit. Hiszen Süketh Boldizsár tehetségét és érzékenységét senki sem veheti el tőle, nem is versenyezhetnek vele, a munkáját sem vehetik el tőle, mert nincsen munkája, apját nem beszélhetik le arról, hogy továbbra is folyósítsa neki a havi létminimumot, ha pedig apja meghal, a családi örökségből esik rá akkora rész, amelyből élete végéig érzékenyen és tehetségesen eltengődhet.

Süketh Boldizsár mégis fél, és különösen Fekete Kornéltól retteg.

Ezért keresi a társaságát. Mintegy kihívóan állandóan Kornél asztalához ül, és többnyire valóban őszintén feltárja neki a lelkét. Ezzel is bizonyítva önmaga előtt, hogy nem fél ő Fekete Kornéltól, annyira nem fél, hogy őszinte mer lenni előtte, csakis előtte, senki más előtt, mert Fekete Kornél nem teljes értékű ember, egy szürke kis tördelőszerkesztő, aki mit sem árthat neki.

Boldizsár rettegése már csak azért is indokolatlan, mert Fekete Kornél mindig is a legmélyebb tisztelettel és nagyrabecsüléssel viseltetett Süketh Boldizsár iránt. Kornél egyenesen alázatos Boldizsárral szemben. Kornél lázadozás nélkül elfogadja, hogy közöttük áthághatatlan szakadék húzódik, mely szakadék a kivételes adottságokkal rendelkezőket a tehetségtelenektől elválasztja. Kornél mindig is szerényen meghúzódott ott, ahol Boldizsár tüntetően hallgatott. Kornél mindig is igyekezett Boldizsár kedvében járni, annyira, hogy valahányszor Boldizsárt az alkotás láza mardosta, és az alkotók kétségei gyötörték, mely kétségeknél Boldizsár önvallomásai szerint gyötrőbb kétségek nincsenek a világon, Kornél mindannyiszor szerény, de határozott formában kifejezésre juttatta együttérzését, tiszteletét és megbecsülését, és csaknem lihegett az igyekezettől, hogy Boldizsár lelkének tusakodását a maga szerény képességeivel és erejével csillapítani próbálja. Felajánlotta például, hogy nőt kerít, amikor Boldizsár éppen mély válságban van, mert az talán használ. Boldizsár természetesen az ajánlatot nem fogadta el, mert úgy tűnhetne, hogy ő maga nem tud nőt szerezni. Aztán Kornél azt is felajánlotta, hogy Boldizsár minél gondtalanabb munkálkodása érdekében a saját fizetésének egy részét Boldizsárnak adja minden ellenszolgáltatás nélkül, csakis ama önzetlen cél érdekében, hogy Boldizsár ajándékozza meg a magyarságot és személy szerint őt, Fekete Kornélt, egy csodálatos remekművel. Boldizsár a felajánlott összeget természetesen büszkén és önérzetesen visszautasította. Mindazonáltal nem szűnt meg továbbra is Kornél közelében tartózkodni, amit Kornél nagy örömmel vett tudomásul. Kornél továbbra is kifejezésre juttatta együttérzését és együttkínlódását az alkotói válságokba kerülő Boldizsárral. Ennek az együttérzésnek persze nem voltak látványos jelei, mert azt Boldizsár nem szerette – hiszen hogyan jön ahhoz egy Fekete Kornél-féle senki, hogy őt sajnálja? Inkább csak érezni lehetett, mintsem megfogalmazni, hogy Kornél hű kutyaként osztozik gazdája minden fájdalmában. Kornél kissé dülledt szemei többnyire megteltek vizenyővel, bajuszkája lekókadt, szomorúan hallgatott a vívódó Boldizsárral együtt, és mindenki láthatta, milyen egyetértő és baráti hallgatásra képesek ők ketten együtt.

Attól függetlenül egyébként, hogy Süketh Boldizsár a lelke mélyén retteg Kornéltól, boldogan kiegyezne azzal, hogy Kornél csak az ő fájdalmában és boldogtalanságában osztozzon. A baj azonban az, hogy Fekete Kornél mások fájdalmában ugyanolyan intenzitással osztozik, mint az övében, és ezt ő, az érzékeny Süketh Boldizsár, kénytelen volt észrevenni, és muszáj volt szenvednie tőle. Boldizsár mindenkire féltékeny lett, akinek fájdalmában Kornél osztozott, főleg azért, mert ő, Boldizsár, senkinek a fájdalmában nem tudott osztozni, és ezt természetesnek és egészségesnek is tartotta, szemben Kornél egészségtelen és megmagyarázhatatlan részvétre való képességével. Kornélban talán ez a különös, Boldizsárból hiányzó érzékenység volt a leggyanúsabb és a legveszélyesebb, ezt nem tudta Boldizsár tisztázni, és ettől kellett igazán rettegnie. Boldizsár meg volt győződve arról, hogy az embernek egyáltalán nem természetes állapota az együttérzés, az irgalom, a segíteni akarás, az együttszenvedés. Kornélban valami nyúlósságot sejtett, úgyhogy valahányszor együtt volt vele, mindannyiszor tele volt meghatározhatatlan, baljós előérzetekkel.

Mint most is, ezen a délelőttön a Fehér Holló ablakánál elhelyezett fehér márványasztalnál.

Kornél szerény főhajtással köszöni meg a bort, ajkához emeli a poharat, és elömlik rajta a hála. Boldizsár elégedetten látja, hogy megint magához láncolta Kornélt, és örül, bár most is érzi, hogy nyúlós hidegség árad felé abból az irányból, ahol Kornél éppen a bort szürcsöli. Nem koccintanak, egy Fekete Kornél nem méltó arra, hogy egy Süketh Boldizsár poharát illesse a poharával. Kornél csak egy kevéskét nyalint a borból szerényen, egérkésen, Boldizsár azonnal fenékig üríti, ahogy illik. Boldizsár látja, hogy Kornél boldogan hallgat, és felkészülten várja a kitárulkozást, amire Boldizsárnak éppen szüksége van – amire egyébként Boldizsárnak állandóan ellenállhatatlan ingerei támadnak. Ez a közlésvágy, a művészek életét rongáló ösztön, véli Boldizsár szenvedve. És tárulkozni kezd.

– Szerintem – közli bevezetésképpen Boldizsár – az emberek nem egyenlőek. Vannak a világon szürke kis egérkék, akik csak arra jók, hogy a tehetségesek szekerét tolják. Vannak, akik nagy sorsra születtek, és vannak, akik kicsire. Én például tudom, sőt meg vagyok győződve róla, hogy nagy sorsra születtem. Az ember az ilyesmit eleve tudja. Én megnyugszom ebben a nagy sorsban, nem lázadozom ellene, mert fegyelmezett vagyok. Pedig volna lázadnivalóm, mert csak a butáknak földi éden a sorsuk, mint ezt a költő is megírta. De nem tehetek semmit, butának születni kell, én azonban érzékeny idegrendszerrel születtem. Véleményem szerint a szürke kis egérkéknek sem szabad lázadozniuk a sorsuk ellen, hanem bele kell törődniük, hogy nem lehetünk egyenlőek. Az egérkék kötelessége az, hogy amennyire erejükből telik, segítsenek a náluk értékesebbeknek. Örüljenek, hogy az értékesebbek a társaságukba fogadják őket. Elvégre az egérkék is hiúk, és szeretnek a tehetségesek társaságában lebzselni, mert akkor rájuk is hullik némi fény. Ez, azt hiszem, éles megfigyelés.

Kornél alig észrevehetően bólint.

– Ezzel nem azt mondom – folytatja engedékenyebben Boldizsár –, hogy a szürke kis egérkéknek nincsenek ötleteik. Néha vannak. Amikor megpróbálják beleélni magukat azok helyébe, akik tehetségesek. Persze az ilyesmi úgyis hiú ábránd, mert nem sikerülhet, mert éppen az isteni szikra hiányzik belőlük, de annyit azért meg tudnak érteni a tehetséges emberek állapotából, hogy nekik, mármint a tehetségeseknek, alkotómunkájukhoz nyugalomra van szükségük. Hogy létre tudják hozni a művet. Létrehozni, ez nem is a megfelelő kifejezés. Kihordani. Megszülni. Kínok között érlelni, és még nagyobb kínok között kivajúdni. Mert az alkotás, az ilyen.

Kornél mélységes tisztelettel hallgatja Boldizsár fejtegetését.

– A tehetséges ember számára biztosítani kell a normális munkakörülményeket – közli Boldizsár. – Az anyagi függetlenséget, a jómódot, hogy évekig dolgozhasson egy-egy nagy művön. De nem csak az anyagi függetlenség fontos. A lelki függetlenség is nagyon, de nagyon lényeges. Például az, hogy az embertől ne várják állandóan, hogy folyton új és új műveket tegyen le az asztalra. Az ilyesmi felettébb nyomasztó. Mert hogyan képzelik? Az alkotó újra és újra bizonyítson? Amikor egyszer már bizonyított? Élete végéig állandóan bizonyítson? Nagyon helytelen, hogy nálunk minden tehetséget ilyen állandó bizonyításra kényszerítenek. Aki egyszer tehetségesnek bizonyult, az az élete végéig tehetséges marad, ebbe tessék mindenkinek beletörődni, mert ez így van. Ne akarjanak újra és újra megbizonyosodni afelől, hogy a tehetség képes-e az előző színvonal tartására. Ennek semmi értelme. Ráadásul megalázó. A művész nem arra való, hogy hetente vagy havonta elnyerje a közönség rövidtávú bizalmát. A művész arra való, hogy minden zavaró momentum kiküszöbölésével létrehozza azt, aminek a létrehozására hivatott.

Boldizsár elhallgat és elégedett, mert okfejtését sikerültnek, világosnak és meggyőzőnek találta, bólint önmagának, és kibámul az ablakon az ónos esőbe. Persze a téma ezzel még nincsen kimerítve, gondolja magában, de hát ennek a Fekete Kornélnak úgysincs érzéke a bonyolultabb finomságokhoz. Ez a Fekete Kornél egy szürke kis egérke, akiről beszélt, és akit megvet, de ezt Fekete Kornél nyilván nem vonatkoztatja magára, mert hülye hozzá. Boldizsár győzelmi mámort érez.

– Például – szól némi hallgatás után ismét Boldizsár – tőlem állandóan várnak valamit. Ez idegesítő. Nem hagynak békében, egyszerűen nem értik meg, hogy az alkotás nagy kínok után, hosszú érlelődés eredményeként születik meg, kérdőn néznek rám, hogy írom-e már, én pedig képes vagyok, és szégyenkezem. Ez megalázó. A hülye, kérdő pillantásaik miatt nem tudok dolgozni.

Fekete Kornél megértően bólint és elszomorodik. Valóban nem könnyű Süketh Boldizsár helyzete.

– Már gondoltam rá – mondja Boldizsár megtörten –, hogy valami kis semmiséget kellene letenni nekik az asztalra, valami olyasmit, ami megnyeri a tetszésüket, és akkor aztán egy darabig békén hagynának. De én nem tudok megalkudni. Nem tudok semmiséget írni. Nem tudok úgy nekiülni az alkotásnak, hogy most rosszat, gyengét, értéktelent hozok létre, és ezt még úgy sem tudom megtenni, hogy tudom: amit én gyöngének érzek, az az ő szemükben remekműnek számít. Az igényeim talán túlságosan is magasak, én már csak ilyen vagyok, ez az alkotók tragédiája, és nem tudok segíteni rajta. Túlságosan nagyok az igényeim önmagammal szemben. Ez megoldhatatlan helyzet. Valami kis semmiséget kellene írnom, holott én olyat nem tudok, mert bennem nagy dolgok feszülnek. Ebben a szituációban őrlődöm már évek óta.

– Talán – szól közbe Kornél bátortalanul – lehetne segíteni. Van egy ismerősöm. Szegény kölyök. Írt egy regényt. Olvastam. Elég jó. Kiadhatnánk a te neved alatt.

Kornél elvörösödik, szégyelli, hogy ilyesmit ajánlott Boldizsárnak. Boldizsár is elpirul, pedig az ajánlatot nem ő tette, hanem neki tették. Amellett Boldizsár ismét rettegni kezd, fölénye szertefoszlik, hőhullámok lepik el a bőre felszínét. Nem tudja, mit feleljen. Ha sokáig habozik, Kornél azt vélheti, hogy komolyan töpreng az ajánlat felől, és még arra gondolhat, hogy Boldizsár elfogad egy ilyen ajánlatot. Holott nem. Boldizsár Kornélra pislant, Kornél bajuszkája mintha most gúnyosan és kárörvendve kunkorodna, mintha kaján fények játszadoznának a vizenyős szemében, pedig Boldizsár téved, mert Kornél arcáról csakis lelkesedés és odaadás olvasható le. Kornél nem szól, vár, egyetlen hűséges várakozás és odaadó figyelem az egész emberke, egyetlen lényeges szót sem akar elszalasztani. Boldizsár azonban pulykavörösen hallgat, vörösen és kétségbeesve amiatt, hogy nem tud arcszínének parancsolni. Valamit válaszolnia kellene, csak éppen semmi sem jut az eszébe. Pontosabban, csak úgy kergetőznek agyában a gondolatok, de nem tudja elkapni őket, nem tud a farkukba csimpaszkodni. Valami mégis fölrémlik benne.

– Nem érdekel a közönség – mondja végre Boldizsár, szinte öntudatlanul, de aztán meghallván saját hangját, fölbátorodik, és nyugodtabban folytatja. – Nem érdekel a közönség, ha érdekelne, már régen befutottam volna, de nem futottam be.

Ez tény.

Kornél tisztelettudóan és mélységes nagyrabecsüléssel csüng Boldizsár ajkán. Boldizsár hamar regenerálódik.

– Csak a mű fontos – közli Boldizsár, és a semmibe bámul. Mennyire így van ez, ötlik az eszébe, érdekes, milyen igazam van. – A nagy mű számít, semmi más. Rossz művet nem is érdemes írni. Mert az majdnem ugyanannyi időbe telik, mint ha jó művet írna az ember. Kész időpazarlás. Az élet pedig rövid.

Boldizsár közben rájön, hogy az előbbi mondatokat nem ő találta ki, csak a pesti szalonok egyik hangadójának néhány morzsáját idézte, de ez nem baj, Kornél úgyse ismeri az illetőt, Boldizsár pedig nem köteles tudni, hogy a gondolatai nem önállóak.

Boldizsár úgy érzi, megfelelt Kornélnak, és csöndben a bor maradékát szürcsölgeti. Ha mondjuk, a Naplóban jelenne meg folytatásokban, az nagy vihart kavarna. A közönség hosszú időre ki lenne elégítve, az utcán is megállítanák, és a folytatás felől érdeklődnének, ő pedig titokzatos mosollyal semmit sem árulna el előre, közben pedig nyugodtan, senkitől sem zavartatva dolgozhatna a nagy művön. A jogdíjat kétfelé osztanák, hadd kapjon valamit belőle az a szegény kölyök is, ha már írt egy közepes művet. Vagy esetleg Kornél is kérne részesedést? Nem valószínű. És ha kérne is, nem adnának neki. A kölyök viszont megérdemli a felét. Persze csak akkor, ha a regénye nem nagyon gyönge. Boldizsár mégsem adhatja oda a nevét valami fércműhöz. Hátha őrült a szerencsétlen. És mi lesz, ha Kornél kihasználja a helyzetet, és adandó alkalommal valakinek elárulja? Vagy ha az a szerencsétlen kölyök lármázni kezd? Kinek hisznek majd? Neki vagy a kölyöknek?

Boldizsár ismét Kornélra sandít, Kornél arcáról azonban jóindulatú bárgyúságon kívül semmi sem olvasható le. Illetve valami kis öröm is tükröződik a szemében, nyilván annak örül, hogy megtette, amit a maga részéről megtehetett egy tehetséges ember érdekében. Boldizsárban a lehető legellentétesebb érzelmek hullámzanak. Lelkileg erre egyáltalán nem volt fölkészülve. Kornél ajánlata alaposan kihozta a sodrából.

Mert milyen jó is lenne, szakad föl belőle önkéntelenül és csaknem hangosan, milyen jó is lenne, ha valaminő csoda révén egyszerre előtte teremne egy kézirat, és neki csak a nevét kellene odaírnia. Nem is nagy baj, ha az a kézirat nem olyan kiváló, csak nagyon rossz ne legyen, ezeknek úgy is jó. Csak a Süketh nevet lehessen odabiggyeszteni. Legyen annyira tűrhető, hogy néhányan ismét fölfigyeljenek a nevére. Egy csapásra megváltozna minden. (Mi az a minden? Hát minden.) Fő helyre kerülne a radikálisok asztalánál, akik nem tudnak írni. Időnként felutazna Pestre. Kiadókkal tárgyalna. Ismét jelen lenne az irodalmi és politikai életben, tényező lenne, potentát, ha úgy tetszik, és mindenki tudná, hogy létezik és alkot valahol egy Süketh Boldizsár.

És várnák a következő műveit.

Mert úgy sem lehet dolgozni, ha az embertől már senki nem vár semmit, ha már mindenki lemondott róla, ha már nem számolnak vele, ha már leírták. Éppen úgy nem lehet ilyenkor dolgozni, mint akkor, amikor állandóan a művet várják tőle, sürgető szemrehányással a szemükben, és bizalmatlanul szóba sem állnak vele addig, amíg le nem tette az asztalra azt a valamit.

Milyen jó is lenne, tűnődik Süketh Boldizsár, egyszerre tisztelettel néznének rám, összesúgnának a hátam mögött: itt megy Süketh Boldizsár, mondanák, és mindjárt tudnák, ki az a Süketh Boldizsár. Boldizsár egyre világosabban érzi, hogy egész életében csak erre áhítozott.

Csakhogy másrészt a dolog felettébb gyanús és érthetetlen. Mit akar tőle Fekete Kornél? Ezt a szolgálatát előbb-utóbb viszonozni kellene. Mert hogy vár cserébe valamit, az egészen biztos.

Boldizsár ismét Kornélra pislant, Kornél apró, keskeny fejecskéje most sárgás színben játszik, bajuszkája lefelé kunkorodik, vizenyős szeme tele van hűséggel és az előbbinél is több vizenyővel, ilyen képpel valaki hülye lehet, de aljas, számító gazember ritkábban.

Boldizsár nem is tudná viszonozni Kornél szolgálatait. Nincs neki semmije formás, széles vállait, hetyke bajuszát, férfias, melegen barna szemét, magas homlokát és hosszú combjait kivéve. Mit akarhat tőle Fekete Kornél, ez a rejtélyes, talányos emberke, aki mindenkivel jóban van, és akinek mindenki föltárja a lelkét? Mit is akarhat tőle ez a furcsa, gyakorta szipogó, gyakorta meghatódó figura, aki egy nagy senki, egy közönséges tördelőszerkesztő egy ismeretlen vidéki lapnál, akinek van egy magánál fél fejjel magasabb, de észrevehetetlenül jelentéktelen felesége és azonkívül senkije? Mit akarhat tőle, Süketh Boldizsár tehetséges és érzékeny fiatal művésztől egy ilyen nyomorult pára?

Boldizsár úgy érzi, hogy most tisztán kellene gondolkoznia, de nem teheti, mert vattás köd ereszkedik az agyára, és ráadásul jól is esik neki. Mintha kábítószert nyelt volna. Végül is nincs itt semmi különös. Ez a szerencsétlen, sikertelen, nyomorult pára, ez a Fekete Kornél, megérezte benne, Süketh Boldizsárban a jövőt, a sikerembert, a minden akadályt legyűrő tehetséget, az őserőt. Az ilyen szolgalelkeknek fejlett a szimatuk, évszázadok alatt mélyen beleivódott az ösztöneikbe, hol, mikor és hogyan csatlakozzanak a jövendő győztesekhez. Ezek megérzik az erőt, ezek a férgek, gondolja elégedetten Boldizsár. Ő, Süketh Boldizsár, aki egy tehetséges, ráadásul valódi nemes família érzékeny, sőt túlérzékeny, szenvedésre és megdicsőülésre született sarja, ő az ilyen szaglászásra soha nem lenne képes. Ezért is nem ért el még átütő sikert mind ez idáig, mert nem tud, és nem is hajlandó alkalmazkodni. Mert szolgavér, az nincsen benne. Megy a maga feje után. Nem csatlakozik senkihez, inkább őhozzá csatlakozzanak mások, mert ő egymagában irányzat, csoport és párt, ő egy személyben egy egész nagy világegyetem. Viszont ez a Fekete Kornél, ez a háziállat, ennek az ősei már évezredek óta arra vannak idomítva, hogy a győzteseket szolgálják. Az ilyenek csalhatatlanul megérzik, ki fog győzni. Megérzik bizony. „Ezek szerint én – gondolja Boldizsár – egészen biztosan győzni fogok.”

Nincs ebben az ajánlatban semmi kivetnivaló, morfondíroz tovább Boldizsár. Még csak nem is erkölcstelen, hiszen mindenki jól jár. Különben is, az erkölcs nem ér fel hozzá, Süketh Boldizsárhoz. Ő már túl van a kis lelkek erkölcsén, ő olyan magaslatokban jár, ahová őt nem tudja követni senki, őrá a jó és rossz kategóriái egyáltalán nem is vonatkoznak. Ezt az ajánlatot pedig nyugodtan el lehet fogadni, mert nem merészelhetnek kérni cserében semmit. Ez az ajánlat az ő nagyságának szól, annak a kétségbevonhatatlan és sugárzó nagyságnak, amelyet előbb-utóbb mindenki ugyanúgy fog észlelni, mint ez a szerencsétlen kis nyomorult pára, ez a Fekete Kornél.

Boldizsár ismét belebámul Fekete Kornél vizenyős, kutyahű szemeibe, és már tudja, hogy az ajánlat el van fogadva, csak még nem mondja meg Kornélnak, hadd érezze Kornél, hogy ő, Süketh Boldizsár, kegyet gyakorol vele a segítség elfogadása által.

Egyébként ha kiderül is a turpisság, akkor is lehet azzal védekezni, hogy Boldizsár heccnek szánta az egészet. Őrá nem is vetülne rossz fény, csak az a szerencsétlen nyomorult, aki más neve alatt szerette volna megjelentetni a hülye irományait, legfeljebb csak ő járna pórul, hiszen egy Süketh Boldizsártól ez a kis csalás egészen kitűnő mókának minősülhet csak, és a társaság, főként pedig a radikálisok, nagyon fogják tisztelni ezért a viccért. A társaság nagyon fog örülni neki, hogy becsapták.

Boldizsár lelke felujjong, ám óvatosságra inti magát.

– Mi lesz, ha a szerző nem áll kötélnek? – kérdi mellékesen és hanyagul, mintha az egész nem érdekelné, mintha az ajánlatot nem lehetne komolyan venni, mintha ilyesmi soha nem fordulna elő az életben, és közben somolyint egyet a bajusza alá, mert hiszen a dolog egyáltalán nem életbevágó.

– A szerző kért meg, hogy segítsek neki – feleli Fekete Kornél komolyan és reménykedve.

Úgy látszik, nagyon a szívén viseli annak a szerencsétlen kölyöknek a sorsát, gondolja helyeslően Boldizsár, ez szép vonás tőle.

– Nagyon szörnyű az a kézirat? – kérdi Boldizsár könnyedén.

– Nem olvastam – feleli Kornél magától értetődő természetességgel.

Boldizsár elképed, de nem mutatja. Akármilyen őrültséghez talán mégsem adhatja a nevét. El kellene olvasni. Bár az nem segít sokat, inkább hozzáértővel kellene véleményt mondatni róla, de hol van errefelé hozzáértő?

Boldizsár hanyagul és elegánsan legyint, és megint elsomolyodik, jelezvén, hogy napirendre tért a tárgy fölött, és már ki is verte a fejéből. Szórakozottan kibámul a ronda, hideg, vigasztalan ónos esőbe. A dolgot még meg kell gondolni. Most elnapoljuk. Egyelőre sem igent nem mondunk, sem nemet. A döntést különben sem kell elhamarkodni. Pláne, ha a dolog ennyire kényes. Nem mindennap pottyan az ember ölébe egy regény. Mindenesetre Kornél várjon a válaszra, reménykedjen, és változatlanul legyen hűséges. Az neki kitüntetés, hogy segíthet egy Süketh Boldizsárnak. Nem kell rögtön kapva kapni rajta, még elbízza magát. Nem olyan fontos figura Fekete Kornél egy Süketh Boldizsár életében.

Boldizsár tehát elnapolta a dolgot, és most boldog. A lehető legokosabban és legdiplomatikusabban viselkedett. Úgy látszik, véli elégedetten, már kezd benőni a fejem lágya. Az ember csak ne kötelezze el magát, még akkor sem, amikor őt segítik, és nem tőle kérnek segítséget.

Nem sokkal később Boldizsár azon kapja magát, hogy Fekete Kornél mellett átvág a főtéren a Fekete Sas irányába, mert ott Kornélnak valami dolga van, és miért ne menne vele? Hiszen hova is menne, mit is csinálna Süketh Boldizsár délelőtt tizenegykor? És miért ne kísérhetné el Fekete Kornélt? Pontosabban: Fekete Kornél kíséri őt, mert mint a hűséges kutya, úgy halad mellette, a tócsákat kerülgetve.

Fejüket a nyakukba húzva sietnek át a téren. Porházy eltűnődik, hogy vajon miért hajol meg a magasabbik alak olyan nagyon, talán minél közelebb akar kerülni az alacsonyabbikhoz, aki viszont alázatosan, igen, szemmel láthatóan alázatosan halad a magasabbik mellett. Porházy fölismeri az alacsonyabb figurában Fekete Kornélt, a magasabbikat nem ismeri személyesen, bár a nevével már biztosan találkozott. Porházy egyébként sem érintkezik akárkivel. Porházy a faliórára néz, tizenegy óra. Vajon hol tart a dolog?

A két alak belép a Fekete Sasba.

 

Virág Miklós tehetséges ember.

Porházy titkára, a városkában Virág Miki néven emlegetik. Még nincs harmincéves, alacsony, sovány, fekete hajú, mozgékony ember, a haja rövid és tüskés, külsejében van valami csecsemőszerűen ártatlan, legalábbis a nők szerint, akik szeretnek anyai érzéseket táplálni a férfiak iránt. Porházy mindössze másfél éve vette maga mellé Virág Mikit, akkor, amikor Virág Miki hazatért a városkába Pestről, ahol jogot tanult, a szokásos időnél valamivel tovább, mert közben meg kellett keresnie a tandíjat, szegény szülők gyermeke lévén. A jogot kiváló eredménnyel végezte el, elsősorban éles, szellemes fogalmazásával, ragyogó logikájával, bátor, sőt szemtelen véleménynyilvánításával tűnt ki, ami feltétlenül nemes jellemre vall, hiszen a szülei a kiegyezés táján elveszítették maradék vagyonkájukat, és csupán ősi nemességük nimbuszát melengetve tudták nagy nehézségek közepette kitaníttatni, vagyis Virág Miki úgy indult, hogy jobban tette volna, ha nem nyilvánít bátran, sőt szemtelenül véleményt, hanem inkább befolyásos pártfogók után néz. Virág Miki persze okosabb volt, mint sok hasonlóan szorult helyzetben levő társa, és tudta, hogy megalkuvások, elgyávulások és talpnyalások sem sokat segíthetnek rajta, és Pesten befolyásos támogatók segedelmével is hamarosan elsüllyedne az ügyvédbojtárok tengerében, írnokként vagy kispénzű jogtanácsosként tengetve életét. Virág Miki tehát bátor és merész nyilatkozatokat tett, mert tudta, hogy neki úgyis haza kell mennie, mivel otthon aránylag nagy ember lehet még belőle, vagyis nem volt vesztenivalója, és bátor, merész kijelentéseiért pesti évei alatt legalább élvezhette a legszabadelvűbb ifjúság társaságát és megbecsülését. Úgyhogy Virág Miki diplomával a zsebében visszatért a reménytelen porfészekbe nagy embernek.

Porházy figyelmét azzal hívta fel magára, hogy írt egy szellemes krokit a Naplóba. A kroki tárgya érdektelen volt és szokványos, ismét a csatornázás hiányosságait feszegették, ehhez a fontos kérdéshez szólt hozzá Virág Miki (akkor még Virág Miklósként írva alá rövid kis írását). A kroki rövidségével és a helybeli színvonalhoz képest feltűnő, ám valójában mérsékelt hetykeségével üde színfoltot képezett a Naplóban, amellett pedig nem volt bántóan jó, tehát nem hangolta maga ellen a városka hivatásos írástudóit. Porházy elolvasta a krokit, elolvasta az aláírást, és rögtön tudta, hogy ez az ember neki kell.

Virág Miklós másnap nyugodtan és derűsen tette meg az ajtótól az íróasztalig terjedő huszonöt méteres távolságot, mely tény nem kerülte el az árgus szemekkel, de persze félig csukott pillák alól tekingető Porházy figyelmét. Virág Miklós az íróasztal elé érve illedelmesen, de magabiztosan és öntudatosan hajolt meg, és egyenesen Porházy félig csukott szempillái alá nézett.

– Kirúgathatnám – mondotta üdvözlés helyett Porházy az íróasztal másik partjáról –, de inkább legyen a titkárom.

Virág Miklós cseppet sem lepődött meg.

– Jó – mondta szemtelenül.

– Elmehet – mondta Porházy. – A munkaideje nyolckor kezdődik.

Másnap Virág Miklós szolgálatba állt, és munkájával hónapokon belül a többi titkár között is nagy megbecsülést vívott ki magának.

Virág Miki – mert hamarosan az lett belőle – tisztafejű ember lévén, még életében óhajtott érvényesülni. Így aztán mindig számolt az adott lehetőségekkel, és a tények előtt akkor sem hunyta be a szemét, ha a tulajdon lelki nyugalma ezt követelte volna. Virág Miki pontosan tudta, hogy Porházy kicsoda és micsoda, és tudta, hogy neki Porházyt több okból is támogatnia kell. Először is azért, mert Porházy a hatalom. Másodszor azért, mert Porházy még mindig jobb, mint a többiek, akik a helyére pályáznak, akik városatyák és vármegyeatyák óhajtanak lenni. E meggyőződését Virág Miki egyébként széltében-hosszában hangoztatta is, két legyet ütve egy csapásra: Porházy támogatói önnön működésüket érezhették igazolva, Porházy ellenségei pedig kiérezhették Virág Miki eme meggyőződéséből az iróniát, vagyis a bíráló élt. Virág Miki egyébként sem tett lakatot a szájára. Kisebb horderejű ügyekben olykor arra vetemedett, hogy úgy szidta Porházyt, mint a bokrot. (Ezt megint sokan és több oldalról vették tőle jó néven.) Máskor egyenesen felségsértésszámba menő gondolatainak adott hangot – persze inkább szűk, jól tájékozott baráti körben. Időnként bátor cikkeket írt a Naplóba és a megyei lapokba, és cikkei időnként annyira bátrak voltak, hogy még a beavatottak is kételkedni kezdtek, hogy vajon valóban Porházy sugalmazza-e Virág Miki cikkeit, avagy maga Virág Miki gondolja ki őket. Virág Miklós szerepének megítélésében megoszlott a közvélemény. Egyesek Porházy jobbkezének, mások Porházy balkezének tartották, egyesek szerint Virág Miklós eszesebb és okosabb, mint Porházy, mások szerint azért Porházy súlyosabb tényező és mélyebb elme, aki úgy táncoltatja Virág Miklóst, ahogyan akarja, mindenesetre Virág Miklósból így lett mindenki Virág Mikije, akiről beszélni lehet, aki bátor, szellemes és tehetséges ifjú, és akinek ráadásul az istenadta ész mellé Porházy hatalmat is adott a kezébe.

Porházy természetesen órákon belül visszahallotta Virág Miki valamennyi megjegyzését, és cifrázva, túlozva, felerősítve értesült arról, hogyan döf a hátába a titkára gúnyos, harapós, becsmérlő kis mondatokat. Porházy olyankor bólintott. Virág Miki nyilván négyszemközt is megmondaná neki a véleményét, ha értelme volna, négyszemközt azonban ennek semmi értelme, csak a nagy nyilvánosság előtt, és mennél jobban szidja Virág Miki Porházyt a semmiségek miatt, annál áldozatkészebben és önfeláldozóbban végzi hivatali teendőit, amelyek mibenlétével és egyáltalán, a titkári foglalkozás mikéntjével a nagyközönség nincsen tisztában. Porházynak nagyon megfelelt Virág Miki mozgékonysága és szabadszájúsága, néha azonban megharagudott, és akkor napokig lehetett találgatni, bukik-e Virág Miki, vagy még jobban megerősödik a pozíciója. Ami annál is fontosabb, mert Virág Miki van kapcsolatban a legtöbb városi potentáttal, Porházy ugyanis a minimumra csökkentette személyes részvételét a város ügyeiben. Tehát Porházy olykor helytelenítő megjegyzéseket tett – természetesen nem négyszemközt, hanem a nyilvánosság előtt –, olyankor találgattak, Virág Miki azonban mind ez idáig maradt.

Virág Mikiről különben is lehet pletykálni, mert szereti a nőket. Talán ez sem lehetett mellékes szempont, amikor Porházy Virág Mikit kiemelte többi titkárai közül, mert akiről sokat pletykálnak, akár helytelenítőleg is, az népszerű ember. Virág Miki azért szereti a nőket, mert megítélése szerint a békeidők még eltartanak tíz-húsz évig, utána jön a nagy katasztrófa, viszont erre a tíz-húsz évre esnek a legszebb férfiévei, és addig neki ki kell szeretnie magát. Ahhoz, hogy elszegényedett nemesi család gyermekeként ezt véghezvigye, feltétlenül előkelő társadalmi pozícióra kell szert tennie, ami pedig nem megy másként, mint a hatalom kiszolgálásával. Ezt azonban Virág Miki egyáltalán nem tekinti élethivatásának. Sőt. Virág Miki minden igazságtalanságon föl van háborodva, még akkor is, ha az igazságtalanságot ő követi el, legföljebb ilyenkor a fölháborodás átcsap önvádba és lelkiismeret-furdalásba, amit egyáltalán nem is titkol, inkább mutatja. Virág Miki mélységesen elítéli a Monarchiát, ostorozza a feudális maradványokat, a lassú iparosodást, hangoztatja, hogy a kiegyezés a gazdasági fellendülés ellenére sem hozta meg a kívánt polgárosodást, Virág Miki gúnnyal illeti a tengődő szellemi életet, és szellemesen ki tudja figurázni a nagy számban tenyésző fűzfapoéták elmeszüleményeit. Paródiáinak a szalonban – és az ellenszalonban is, természetesen – a csodájára járnak. Virág Miki ezen felül őszintén és lelkesen hisz a megújulásban, és ugyancsak őszintén és lelkesen elő is akarja segíteni. Virág Miki úgy szolgálja a hatalmat, hogy egyúttal aláássa az örök békeidőket, siettetvén a nagy katasztrófa eljövetelét, amely persze az ő segítsége nélkül is eljön, de jobb, ha Virág Mikinek lesz majd mire hivatkoznia. Virág Miki tehát úgy döntött, hogy borotvaélen fog táncolni, mert a magafajta tehetséges, ám szegény fiatalember erre a sorsra van kárhoztatva, ha népszerű akar lenni, és sikereket akar elérni a nőknél.

Virág Miki másfél év óta percnyi pihenés nélkül gyűjti a sikereket.

Virág Mikit a magukénak vallják a radikálisok, Keveházy Annamária szalonja, Vitnyédy doktor ellenszalonja, a Fekete Sas és a Fehér Holló valamennyi vendége és a nők, a nők, a nők. Dédelgetik. Beavatják a titkaikba. Kikérik a véleményét. Segítségért fordulnak hozzá. Virág Mikinek ettől van hatalma igazán, és ezt már nem Porházytól kapta, ezt már ő szerezte saját kezűleg.

Virág Mikinek két forrásból van tudomása a városka életéről. Hivatalból és magánkézből. Egyedülálló ez a tudása, ekkora Porházynak soha nem lett volna – Porházyt bizonyos feltétlenül fontos dolgok egyszerűen nem tudják érdekelni. Például a nőügyek. Ez nem az ő területe. Aztán Porházy kifejezetten undorodik a hülyéktől és a tehetségtelen kis akarnokoktól. Nem tud mihez kezdeni velük. Utasítást még képes nekik adni, de megmagyarázni, meggyőzni őket, a nyelvükön érteni, az már Porházyt kihozza a sodrából. Ő magasabban repül. És az ő feje nem káptalan. Nem arra való, hogy jelentéktelen emberek adataival legyen tele. Az ő feje irányításra való, és nem pitiáner ügyek bonyolítására. Virág Miki tehát Porházy agyához kapcsolódva adathalmaz, nyilvántartókönyv, lexikon és pletykafészek, Virág Miki Porházy agyának tartozéka, aki nélkül azonban Porházy egyre kevésbé tudna meglenni. Virág Miki tudása tehát hatalmas és naprakész. Erre az egyedülálló és csakis a hatalom pozíciójából megszerezhető tudásra Virág Mikinek majd nagy szüksége lesz akkor, amikor a katasztrófa közeledtének első jeleire Virág Miki a haladó erők élére áll, és az egész elavult, düledező, rothadó Monarchiát Porházyval, illetve az akkor esedékes Porházyval együtt kiborítják a történelem szemétkosarába.

Mármint Virág Miki kifejezése szerint, mely kifejezés ellen Porházynak, a kitételt pár óra múlva meghallván, nem volt semmi kifogása.

Érdekes egyébként, hogy Porházy Virág Mikivel szemben – és csakis ővele szemben – lemondott arról, hogy hiú legyen.

Virág Miki tehát nagyon sokat tud. Energiái kimeríthetetlenek. Ír, olvas, tájékozódik, meghallgat, meggyőz, megvéd, támad, érvel, szervez és jelent. Porházynak soha nem volt még ilyen tehetséges titkára. Virág Miki mindent gyorsan csinál. Gyorsan beszél, gyorsan eszik, és gyorsan is alszik. Hadarásáról legendák keringenek. Gondolatai gyorsaságát semmilyen tökéletes beszédtechnikával sem lehet utolérni. Virág Miki beszédmodorához, egymást kergető, többnyire végig sem mondott alá- és fölérendeléseihez hozzá kell szoknia annak, aki követni akarja Virág Miki gondolatmenetét. Bizonyos szórövidítései az egész városban elterjedtek. Az ő nyomán becézik például Porházyt Pózinak. Virág Miki lázas tempóban dolgozik, és mohón pihen, valójában csak akkor ereszti el testi és szellemi izmait, amikor egy-egy nő mellett hever az ágyon, mert akkor nem szabad sietni, az egész napi hajsza, élés, küzdés, feszültség, rohanás, titkárkodás csak arra való, hogy éjfél felé el lehessen nyúlni egy-egy nő mellett. Akkor jó. Azért érdemes.

Az ilyen el nem kapkodott, kiélvezett percekért érdemes vállalni mindazt a kellemetlenséget, amivel Virág Miki életmódja és élettempója jár. Mert bizony Virág Mikinek, ennek a közkedvelten kedves és szellemes fiatalembernek nem feltétlenül irigylésre méltó az élete. Hogy Virág Miki sovány és meghajszolt, azt persze mindenki látja, egyesek a szemébe is mondják, hogy tüdőbajt fog kapni, ettől azonban igazán senki sem fél. Virág Miki a legkevésbé. A gyomorbajt viszont már megkapta. Azt mondják, azért lett gyomorbajos, mert szüntelenül iszik, szivarozik, dolgozik és nőzik. Virág Miki azonban tudja, hogy ettől az ember nem kap gyomorbajt, legföljebb szívrohamot, de nem ilyen fiatalon. Virág Miki okos ember, és tudja, hogy ha valami őt egyszer tönkre fogja tenni, az a lelke, a tulajdon lelke, amely sajnálatos módon alaposan el van maradva az intellektusa mögött. Virág Miki tisztában van vele, hogy agybelileg a kor színvonalán áll, a lelke azonban, bármennyire szeretné is kikapcsolni, megrekedt néhány évtizeddel korábbi stádiumnál, a romantikánál, és sehogyan sem tud kivakaródzni belőle. Virág Miki az eszével soha semmiért sem érez felelősséget, soha semmit sem bán meg, és soha semmiért nem tartja magát bűnösnek, mert nincs bűn akkor, amikor nincs érvényes erkölcsi mérce. Csakhogy a lelkével, a fölösleges és kiküszöbölendő lelkével lelkiismeret-furdalást, megbánást és bűntudatot érez, és hiába tudja, hogy ezek értelmetlen és önveszélyes érzések, nem tudja elnyomni őket. Ettől kap időnként gyomorgörcsöt.

Úgy is fogalmazható: Virág Miki abba megy tönkre, hogy nem főnemesi család sarjaként éli le az életét – holott ha valaki, akkor ő igazán megérdemelné.

Virág Miki egyébként abba is tönkremegy, hogy sikeres ember, éppen ő, holott diáktársai között voltak tehetségesebbek is, akik azóta szegényen, ismeretlenül tengődve biztosan vitorláznak az öngyilkosság öblébe. Virág Miki ugyanis kénytelen emiatt is lelkiismeret-furdalást érezni, ez a fajta állandó lelkiismeret-furdalása a legmegmagyarázhatatlanabb és legkevésbé ésszerű, viszont ez az, ami akkor is benne van a lelke mélyén, amikor többi, kevésbé jelentős, esetleges és hamar elmúló bűntudatai nem kínozzák. Virág Mikinek rétegtudata van, bármennyire is küzd – inkább küszködik – ellene.

Amibe ezenkívül még Virág Miki tönkremegy, az az, hogy őt valójában nem szereti senki, se nő, se férfi, senki a világon. Ebben messzemenően igaza is van, de hát legyen neki elég az, hogy ajnározzák. Virág Mikinek az is peche, hogy a lelke mélyén monogám típus, aki csak azért kalandorkodik egész életében, mert – egyrészt – nem talál magának okosabb időtöltést, valamint mert – másrészt – képtelen magához méltó nőstényt találni a világon. Hogy miért nem talál, az persze világos és végzetszerű: Virág Miki a legokosabb, ő mindenkibe belelát, mindenkit az orránál fogva tud vezetni – sajnos saját magát a legkevésbé –, és miután mindenkit az orránál fogva tud vezetni, és ennek a csábításnak ellenállni nem tudván valóban az orránál fogva vezet mindenkit, az orruknál fogva vezetetteket bármennyire áhítja is, már nem tudja igazán és őszintén szeretni. Mert a hülyéket nem lehet igazán szeretni. Úgyhogy Virág Miki ebbe is tönkremegy.

Virág Mikinek hasonló okok következtében barátai sincsenek – nem is lehetnek, ha mindenki hülyébb nála. Két emberben lát valami kevés szürkeállományt, de sajnálatos módon egyikükkel sem lehetett és a jövőben sem lehet őszinte viszonyban. Az egyik egy csodagyereknek indult, még ma is egészen fiatal, lehetetlen modorú, beképzelt és öntelt csodabogár, Sidó Zoli, aki néhány éve visszatért a külföldi egyetemekről a városkába, és azóta semmittevéssel tölti napjait, vele Virág Miki nagyon szeretett volna összebarátkozni, de Sidó Zoli Virág Miki első közeledésére minősíthetetlen gúnnyal reagált, úgyhogy azóta Virág Miki kénytelen Sidó Zolit gyűlölni, és aljas módon a legnagyobb hazugságokat terjeszteni róla. A másik értelmesebb egyén, akit Virág Miki fölfedezett magának a városkában, éppen Porházy, de Porházy a főnöke, és Porházyhoz nem lehet közeledni. Főnök és beosztott, városatya és titkár között mindenféle emberi viszony elképzelhetetlen.

Ennek ellenére persze valamilyen viszony van közöttük, méghozzá elég különös. Tulajdonképpen nincsenek beszélő viszonyban, ami már jelent bizonyos közelséget. Másfél éve, vagyis azóta, hogy lezajlott közöttük ama sorsdöntő beszélgetés, személyesen nem is nagyon találkoztak, ami azért egy városatya és a titkára között nem teljesen normális jelenség, és arra vall, hogy Porházy tökéletesen megbízik Virág Mikiben, és még azt sem tartja fontosnak, hogy időnként beszámoltassa a folyó ügyekről. A beszámoltatást, végrehajtásról szóló jelentéseket másoktól is meg tudja kapni, akik viszont a lényegre, a cselekvésre képtelenek, és tevékenységük kimerül a már lezajlott események regisztrálásában. Porházy az utasításait sem élőszóban adja. Általában kis cédulákat hagy Virág Miki asztalán, amelyekben a másnapi teendőket közli tömören, velősen, kívülálló számára érthetetlenül fogalmazva. Virág Miki másnap végrehajtja a cédulákban foglaltakat, és soha eszébe sem jutott, hogy Porházy kívánságai közül akár egyet is későbbre halasszon. Egyébként Porházy csakis a legfontosabb ügyeket bízza Virág Mikire, vagyis azokat a feladatokat végezteti el vele, amelyeket a szíve szerint saját kezűleg intézne el, ha társadalmi pozíciója, rangja és súlya ezt megengedné. Így azonban, miután Porházy maga már nem cselekedhet közvetlenül, amibe egyébként ez az erős és tevékeny ember hamarosan bele fog betegedni, Virág Mikire hárul a cselekvés, a munka, egyszóval az élet minden küzdelme és kéje, amit Porházy titokban mélységesen irigyel Virág Mikitől, a titkárától, akit azonban éppen emiatt nem hajlandó másnak tekinteni, mint szerszámnak, mint a keze meghosszabbításának, és akit éppen ezért minden bizalma ellenére lépten-nyomon igyekszik megalázni – például azzal, hogy mindenkit a színe elé enged, ha úgy hozza a szükség, csak vele, Virág Mikivel, legjobb és legambiciózusabb titkárával nem hajlandó társalogni. Porházy sejti, hogy Virág Miki szenved ettől, ezért is csinálja, de az is biztos, hogy ezt csak Virág Mikivel lehet megcsinálni, vagyis ezzel a megkülönböztetett megvetéssel – irigységgel – Porházy mégis kiemeli Virág Mikit a többiek közül, és Virág Mikinek ez a szenvedésen kívül kielégülést is okoz.

Virág Miki tehát őszinte viszonyba senkivel sem kerülhet, mert okos ember. Ez rendben is volna, ha Virág Miki olyan kizárólagos észlény lenne, mint szeretné. De Virág Mikinek lelke van, ezért Virág Miki, a titkár, akiért nem lehet aggódni, és akinek nem lehetnek gyomorgörcsei, aki titkári minőségében nem gondol a nőkre, és nem érdekli a tulajdon lelke, ez a Virág Miki magánemberként lehet beteg, lehet gyöngédségre, női kezek simogatására áhítozó, gyermekien tiszta szemeket meresztgető kamasz, és okosságát időnként palástolva mániákusan keresi a fiatal tehetségeket, és igyekszik egyengetni az útjukat, ami egyszerűen abszurdum, hiszen saját jól felfogott érdekeivel ellentétben teszi ezt, arról nem beszélve, hogy ő sem idős, és még nem érkezett – valószínűleg nem is érkezik – olyan társadalmi pozícióba, ahonnan ezt megengedhetné magának. Virág Miki mégis felfedez és támogat, jótékonykodik és segít, ilyenkor melegség támad krónikusan hideg gyomrában, vagy ahogyan ő fogalmazza: egy meleg macska kezd odabent dorombolni. Ilyenkor lerója lelkiismerete adóját, ilyenkor megváltja minden bűnét, és kielégülést érez, mert ilyenkor ő jó. Hogy azután a felfedezett él-e a lehetőséggel, az már nem Virág Miki dolga.

Virág Miki legutóbbi felfedezettje egy Adorján András nevű egyén volt, aki nemrég került a városba, és a Naplónál kötött ki tudósítóként. Adorjánnal aprócska és szentimentálisnak szánt portrékat írattak a városka és a megye követendően becsületes, jólelkű és mellőzött öregjeiről, akik többnyire részt vettek a szabadságharcban, majd a kiegyezéskor tüntették ki magukat, és azóta is tevékenyen részt vesznek a magyarság érdekeinek és nemzeti nagyságának védelmében. Adorján tehát megírhatatlan témákat kapott, ezeket nem is nagyon írta meg, de ezt legalább magyarul tette, meglepően könnyedén elkerülve a kötelező szentimentalizmus buktatóit.

– Ez a fráter tud magyarul – mondta Virág Miki annak idején csodálkozva Szénásinak, Porházy másik titkárának –, honnan tud ez a fráter magyarul?

Szénási nem tudta.

Virág Miki csaknem babonásan tisztelte azokat, akik írásban aránylag világosan ki tudták magukat fejezni, mert ő erre csak élőszóban volt képes. Virág Miki azt tartotta, hogy aki érthető mondatokat tud írni, annak nincsen túl nagy sötétség a fejében, és tudta, hogy aránylag világos fejjel vagy születik az ember, vagy nem, kérdése tehát költői kérdés volt, amelyre nincsen magyarázat. Mindenesetre Szénási úgy vélte, hogy Adorján talán azért tud magyarul, mert erdélyi. Adorján ősei között egyébként Szénási ismertetése alapján senki sem volt, aki írásban próbált volna kapcsolatba kerülni a világgal, és ezt Szénási méltatlankodva közölte, mert hiszen hogy jön valaki ahhoz, hogy jól írjon, ha senkitől sem örökölte.

Virág Miki tehát azonnal fölfedezte magának Adorjánt, és egyelőre nem tett semmit, de figyelemmel kísérte a Naplóban megjelenő cikkeit, ily módon elvitatva és magának eltulajdonítva Porházy kizárólagos jogát arra, hogy fölfedezze a feltörekvő ifjakat. Adorján azonban túlságosan sietett, a Naplóban hamarosan megjelent néhány verse. Versei olyanok voltak, mint a Petőfi-utánzók, Arany-majmolók, Reviczky-ismerők, Komjáthy-olvasók versei általában, és Virág Miki jól láthatta, hogy Adorján sokkal jobban ír prózát, mint verset, a versekből azonban kiderült, hogy Adorjánnak lelke van, és Virág Miki tudta, hogy akinek lelke van, és ezt a világ tudomására is hozza, arra előbb-utóbb Porházy biztos kézzel le fog csapni. Az ilyenek akarnak valamit a világtól, az ilyenek nagyon szeretnek élni, az ilyenek szeretnek érdemtelenül kiemelkedni a masszából, az ilyenek lemondást prédikálva búsan és feketén majd meghalnak az igyekezettől, hogy eggyel följebb kapaszkodjanak a társadalom lépcsőjén. Porházy nagyon szereti az ilyen vágyó, törekvő, tettre kész fiatalokat.

Úgyhogy Virág Miki most már Porházy nevében, még Porházy utasítása előtt foglalkozni kezdett az ifjú költővel, de ezt természetesen úgy cselekedte, hogy mindenekelőtt írt egy kis cédulát Porházynak a következő szöveggel: „Van nálunk egy Adorján nevű költő.” Porházy a másnapi cédulán visszaírta: „Tudom.”

Adorjánt könnyű volt megtalálni, mert Adorján valami ellenállhatatlan tudásvágytól vagy esetleg a kínzó unalomtól hajtva minden este végigjárta a két kávéházat, a szerkesztőséget, kedden és pénteken pedig a szalont és az ellenszalont, ahol megtűrték, mert bár nem ismerte senki, néhány versének publikálásával megszerezte a belépés jogát. Szemmel láthatólag sehol sem tudott fölmelegedni, de sehonnan sem utálták ki, a pincérek szerkesztő úrnak titulálták, majd költő úr lett belőle, mely titulusban nem volt semmi gúny – de nem volt benne különösebb megtisztelés sem, hiszen egyszerű ténykérdés, ír-e valaki verset vagy sem. Adorján költő urat tehát könnyű volt megtalálni, annál is inkább, mert Virág Miki, valahányszor tehette, maga is végigjárta a két kávéházat és a két szalont, már találkozott is Adorjánnal, be is mutatkoztak, de mind ez idáig Adorján nem volt különösebben érdekes, mert nem lehetett azonnal tudni, hogy Adorján tud magyarul, valamint az is csak később derült ki, hogy Adorjánt megilleti a költő titulus.

Virág Miki mindenekelőtt levizsgáztatta Adorjánt. Az eredmény nem volt különösebben fényes, Adorján nem találtatott műveltnek, a művészetek egyes ágaiban, úgymint zene, festészet és színház, határozottan felkészületlennek mutatkozott. Adorján továbbá semmit sem konyított a joghoz, viszont feltűnő tájékozottságot mutatott a gazdasági élet jelenségei iránt. Ez történetesen Virág Mikitől állt meglehetősen távol, főleg azért, mert a városkában szinte semmilyen gazdasági tevékenység sem folyt, iparnak a nyomát is nehezen lehetne felfedezni. Virág Mikinek nem tartozott a munkájához a gazdaság irányítása vagy legalábbis tanulmányozása, és Virág Miki szűkös idejét csakis olyan jelenségek figyelemmel kísérésére fordította, amelyekből kézzelfogható haszna származott. Adorján tudása és műveltsége tehát szegényes volt, a beszélgetés során azonban Virág Miki megbizonyosodhatott arról, hogy Adorján éleselméjű, igen gyors felfogású és szellemes fiatalember, meglepően nagy mennyiségű fekete, mondhatni cinikus humorral felfegyverezve, mely humort egyébként Adorján csak akkor engedi szabadjára, ha már semmiképpen sem tudja visszatartani. Virág Miki maga is hasonló lélek lévén, atyai mosollyal kezdte kezelni a nála mindössze két évvel fiatalabb Adorjánt, mert előre sejtette, hogy két-három éven belül Adorján valóban cinikus, beképzelt, összeférhetetlen, aljas fráter lesz, mert hiszen az okos embereknek ez a sorsuk, és Adorján nemsokára úgy lesz aranyos és kedves mindenkihez, mint ő, Virág Miki, vagyis azon célból, hogy a megfelelő életfeltételeket biztosítsa a maga számára.

Egyetlen tulajdonságot talált Adorjánban, amely irigységgel töltötte el: Adorjánnak még soha nem fájt a gyomra. Virág Miki nem értette, hogyan lehetséges, hogy értelmes, törekvő embernek ne legyenek gyomorgörcsei. Bárhogyan puhatolódzott is, Adorján jellemében nem bukkant hasadtság, szakadék, törés jelére. Adorján őszintén írta a verseit, amelyek minőségéről nem voltak téveszméi, Adorján azt is tudta, hogy hiába ír ő szépen magyarul, ha ugyanakkor hülyeségeket kell írnia, ha szentimentális fecsegésbe kell burkolnia a szenilis szabadságharcosok dicső életútját. Azt is tudta, hogy a cikkeit meg a verseit úgyse olvassák, ha meg olvassák, annál rosszabb. Ennek ellenére Adorján nem volt megtörve. Virág Miki hosszasan puhatolódzott, nem megrögzött, szenvedélyes hívővel áll-e szemben, hiszen a tapasztalat azt bizonyítja, hogy csak a vak istenhit képes az emberekben ébren tartani a toll tisztességéhez szükséges erőt, de Adorján a vallásosságnak semmilyen jelét sem mutatta.

Virág Mikit különösen Adorján nőkhöz való viszonya izgatta, de ez már magánemberként és nem titkárként. Adorján, saját szemérmetlen bevallása szerint, a városkába való érkezése óta nem élt nemi életet, ami elég hosszú időt, legalább három hónapot jelentett. Adorjánt a dolog nem zavarta, Virág Mikit annál inkább. Gondolhatott volna arra, hogy Adorján aszkéta típus, Virág Miki azonban ezt nem hihette Adorján dús, finom szálú, barna haja, nagy, barna szemei, kissé lapos, széles, érzéki ajka és duzzadt, húsos orra láttán. Virág Miki gátlásosságnak sem bukkant nyomára, Adorjánnak egyszerűen nem volt gusztusa a városkában nyüzsgő nőkre és leányokra, és Virág Miki ezt nem tudta ép ésszel fölérni.

Virág Mikivel ugyanis sikk lefeküdni, ezt a legjobb családokban sem tekintik bűnnek, mert Virág Miki nagy nőcsábász hírében áll, és neki több van megengedve, következésképpen azoknak is több van megengedve, akik ővele fekszenek le. Hogy Virág Mikivel miért nem bűn, mással pedig miért igen, azt persze nem lehet megmagyarázni, Virág Mikinek sincs fogalma róla, csak élvezi a helyzetet, és ösztönösen tudja, hogy az ilyen csodákért meg kell küzdeni, és ő meg is küzdött érte, bár utólag nem tudná elmondani, hogyan. Talán azzal is, hogy Virág Mikiről köztudomású a városkához való hűsége, Virág Miki itt akar maradni, tehát jó parti, valamint esetleg hűséges szerető, bár nem az, egyáltalán nem hűséges, de azért mindig kéznél van, és kéznél is lesz. Adorján azonban, mint Virág Miki néhány röpke beszélgetés után kikövetkeztette, nem akar ott maradni a városkában. Ha meg akarna telepedni, szerezne magának valakit. De hát hova akar Adorján elmenni és miért? És milyen alapon? Adorján nem végzett egyetemet, és nem is áll szándékában, mint közölte, azonkívül nem ért semmihez, és semmi sem köti a városkához, de más városkákhoz sem, és Pestre sem vágyik. Talán nagyon nagyok az igényei. De mire föl vannak Adorjánnak nagyobb igényei, mint neki, Virág Mikinek? Mitől volna Adorján értékesebb, mint ő, Virág Miki?

Adorjánt egyébként nyugodt, kiegyensúlyozott embernek ismerte meg, aki szemmel láthatólag meg volt békélve a világgal és önmagával. Ez a kép egyáltalán nem illett abba a képbe, amelyet Virág Miki Adorjánról a cikkei és főleg a világfájdalmas versei alapján alkotott. Adorján szelídnek és szerénynek látszott, pedig szelíd és szerény emberek nem írnak verset, és nem tudnak jól magyarul. Virág Miki meggyőződése szerint magyarul csak egy Prométheusz tudhat, akinek éppen tépkedik a máját. Hogyan lehetséges, hogy egy szelíd, szerény, kiegyensúlyozott, vágytalan embernek jó stílusa és cinikus humora legyen?

Virág Miki ily módon fölfedezte magának Adorjánt, de nem tudott vele mihez kezdeni, és egy időre talonba tette. Aztán eljött Porházy Péter születésnapja. Porházy születésnapján a Naplóban minden évben megjelent egy ünnepi köszöntő, amelyben persze Porházy szerénységére, legendás puritánságára való tekintettel az ünnepelt nevét nem írták ki, vagyis az ünnepi köszöntőben úgy általában szóltak a városka és a vármegye felvirágoztatójáról, érdemeit általában méltatták, és szerencsésebb években csak a megrögzött radikálisok gyomra fordult fel a köszöntő émelyítő hangnemétől. A meg nem nevezett illető tiszteletére írott köszöntő körüli hercehurcák, sőt botrányok, hetekig lázban tartották a helybeli intelligenciát, és megsokszorozták politikai aktivitását, mert többnyire ez a köszöntő volt az az esemény, amely minden évben egyszer átrendezte a helyi politikai erővonalakat. Aki tavaly undorodott a köszöntő hangnemétől – vagyis Porházytól –, az az idén esetleg már lelkesedhetett érte, és nagy előrelépésről tehetett nyilatkozatot az idei köszöntő stílusát elemezve, úgyhogy nem mindegy, hogyan írják meg a köszöntőt, milyen hosszú a köszöntő – mert ha nagyon hosszú, akkor Porházy nagyon erősen ül a székében –, és mit lehet mondani a köszöntőről. A köszöntőt névtelenül jelentetik meg Porházy hivatalba lépése óta, ez Porházy kifejezett kívánsága volt a Napló szerkesztőihez, de persze nyílt titok, hogy a legutolsó két köszöntőt Virág Miki írta. A köszöntő idején a Fekete Sasban a radikálisok asztalánál a humor és a botrány kedvéért Virág Miki jelenlétében szidják, csepülik, becsmérlik és pocskondiázzák a köszöntő névtelen szerzőjét, és hogy a humor teljesebb legyen, Virág Miki a radikálisokkal együtt szidja, csepüli, becsmérli és pocskondiázza a köszöntő névtelen szerzőjét. A humor valóban teljesebb ezáltal.

Idén azonban, 1899-ben Virág Mikinek az az ötlete támadt, hogy az ünnepi köszöntőt Adorjánnal íratja meg. Merész ötlet, mert hiszen ezzel nem akármilyen tisztesség ér egy ilyen jövevényt, aki mindössze két-három hónapja tartózkodik a városkában. A merész ötlet természetesen veszélytelen, ami a lényeget illeti, mert az ünnepi köszöntő először a Porházy-titkárság kezén megy át, majd Porházy is elolvassa, mielőtt nyomdába adják, mindenesetre Virág Miki biztonság okáért írt egy cédulát Porházynak ezzel a szöveggel: „Értesüléseim szerint idén Adorján köszönti városunk egyik kiváló polgárát”, mire Porházy visszaírta: „Rímek ne legyenek benne.”

Három nappal a nagy cikk megjelenésének határideje előtt Virág Miki a Fekete Sasban félrevonta Adorjánt, és így szólt hozzá:

– Te tudsz magyarul.

–- Tudok – válaszolta Adorján.

– Ha nem tudnád, kérlek, minálunk errefelé van egy nemzeti ünnep, egy egészen saját, külön kis ünnep, mert nekünk is megvan a magunk külön kis szemétdombja. Ez a kis bensőséges ünnep dicső fénybe vonja városunk éltetőjét és szinte nemzőjét, aki olyan nekünk, mint Rómának a farkas. Máris adtam egy ötletet, mire építsd föl az egészet. Másfél flekk elég. De magyarul legyen. Viccelődni pedig nem szabad.

Adorján eltűnődött.

– Érzelegni szabad? – kérdezte.

– Jaj, azt nagyon szeretjük – válaszolta Virág Miki lelkesen.

– Nem tudok érzelegni – közölte sajnálkozva Adorján.

Virág Miki elpirult, és elbizonytalanodott, mert nem tudta pontosan, valóban megsértették-e, vagy Adorján teljesen hülye.

– Majd megtanítalak – mondta, amikor magához tért.

– Reménytelen – mondta Adorján szomorúan.

Adorján valóban szomorú volt, ezt Virág Mikinek látnia kellett, de akkorra már eldöntötte magában, hogy Adorján őt vérig sértette. Adorján szomorúságát parodizálva, szaporán pislogva széttárta a karjait:

– Kár.

Virág Miki megírta életének harmadik köszöntőjét, Porházy elolvasta, a legnagyobb hülyeségeket áthúzta, a példányra ráírta: „Adorján ügyesebben megírta volna”, és kiküldte Virág Mikinek.

Adorján néhány nap múlva azon vette észre magát, hogy kirúgták a Naplótól, és nagy kegyesen megengedték neki, hogy – hátha megjavul – a nyomdában legyen korrektor.

Így végződött Virág Miki legújabb felfedezése.

Máskor persze sikerülni szoktak hasonló jellegű akciói, bár az igazsághoz tartozik az is, hogy Adorjánt Virág Miki csaknem úgy akarta kiemelni az ismeretlenség homályából, mint őt annak idején Porházy, és a kudarc azért egy kicsit Virág Mikit is megviselte. Egyrészt mert valaki, aki okos és tehetséges, nem volt hajlandó elfogadni Virág Miki életmódját és baráti jobbját, másrészt pedig mert nem játszhatott Porházyt, pedig szeretett volna.

Virág Miki ma is pontosan reggel nyolcra érkezett a városházára. (Porházy mániákusan pontos ember, és ami még rosszabb, beosztottjaitól is pontosságot követel.) Azóta végzi a végeznivalókat; tehetséges titkár lévén sokkal több és nehezebb munkája van, mint ha tehetségtelen titkár volna. Tizenegy tájban váratlan esemény történik: Porházy hívatja. Legutóbb a tavaszi árvízkor hívatta. Virág Miki azóta hivatalos ügyben személyesen nem is beszélt Porházyval.

Virág Miki azonnal Porházyhoz lohol.

Kinyitja az ajtót, csaknem harminc méterrel távolabb az íróasztal mögött egy apró, köpcös alak trónol. Virág Miki megindul, lehetőleg egyenletes, felszabadult léptekkel, ahogyan a kezdet kezdetén, amikor Porházy először hívatta, de most már, másfél év eltelvén, nem tud olyan magabiztos, szemtelen és fiatal lenni. Tudja, hogy Porházy most is árgus szemekkel figyeli a lépteit, és azt is tudja, hogy látszik az erőlködése, hogy könnyeden lépkedjen. Hosszú tud lenni ez a huszonöt méter. Huszonöt méter alatt sok minden megfordul az ember fejében. Kirúgják. Éppen most, amikor a legmeredekebben ível felfelé a pályája. Mert túl meredeken ível. Pedig lassan már révbe érne. Éppen azt nem akarják, hogy révbe érjen. Megszidják csak? Megdorgálják? Miért? Az ember mindig csinál hülyeséget. Virág Miki kapásból felsorol magának néhányat, amelyekért eddig nem tolták le, mert a megfelelő pillanatra vártak, hogy megsemmisítőbb legyen. Ehhez értenek. Talán éppen most jött el az ideje annak, hogy Porházy megszabaduljon tőle. Ez az egész titkároskodás egy bolond pünkösdi királyság. Nem véletlenül hagyta őt Porházy olyan szabadon és szemtelenül fecsegni a háta mögött. Akkor csap le rá, amikor csak kedve szottyan. Mégse kellett volna olyan illetlenül és lázítóan fecsegnie a radikálisok asztalánál. Ideje lett volna már megállapodni, felvenni Porházy modorát, tartózkodóbban és sejtelmesebben bolondozni, és lassan áttérni Porházy magasztalásába. A hiúsága akadályozta meg benne, mert senkit sem akar elveszteni, a hülye radikálisokat sem akarja elveszíteni, pedig hát semmi értelme, hogy jóban legyen velük, és mégis. Persze azzal nyugtatgatta magát, hogy az információszerzés szempontjából nem veszíthet el senkit, és fecsegett tovább meggondolatlanul és szabadosan. A baj csak az, hogy Porházy akarja, hogy Virág Miki szabadosan, lázítóan, tiszteletlenül, sőt felségsértően cseverésszen, mert ez hozzátartozik Porházy politikájához, mint ahogyan az is hozzátartozik, hogy ezzel Virág Miki rovására bármikor visszaélhet. Ha eljön az ideje, és eszébe jut, hogy elege van Virág Mikiből, akkor vissza fog vele élni. Idejekorán el kell menni valahová, gondolja Virág Miki, ezen a héten immár harmadszor, addig kell eliszkolni, amíg a saját jószántából teheti, és amíg emelkedőben a csillaga. Talán már késő.

Éles fájdalom hasít a gyomrába, a térde egy kicsit megroggyan, de azért magabiztosan járul Porházy jókora íróasztala elé. Porházy nem vette észre a roggyanást. Vagy talán csak úgy tesz, mintha nem vette volna észre?

– Jó reggelt kívánok – mondja Virág Miki vidáman, frissen, fiatalosan.

Porházy biccent, és a noteszaiba mélyed.

Semmi dolga, állapítja meg Virág Miki, unatkozik, baj van. Ilyenkor a legképtelenebb ötletek jutnak az eszébe. Talán botrányt akar időtöltésül, és éppen Virág Miki jutott az eszébe. Olykor minden ok nélkül üvölt és csapkod, a városháza alkalmazottjai közül már többen végezték ilyen ok nélküli csapkodások alkalmával a pályafutásukat. Akit Porházy őrjöngései alkalmával kirúg, azt lecsillapodva sem veszi vissza, mert egy Porházy nem tévedhet. Virág Miki mindenesetre vidáman, mosolygósan, bokáival kissé ironikus csattogásra készen áll az íróasztal előtt, egy kicsit előredől, ezzel is alázatát és tettrekészségét juttatva kifejezésre.

Porházy a noteszaiba mélyed, nem baljósan, nem fenyegetően, nem is hatalma különleges fitogtatásaképpen, hanem egyszerűen azért, mert megteheti. Megteheti, hogy várassa Virág Mikit, tehát meg is teszi. Aztán fölnéz, és kissé gúnyosan így szól:

– Óránként kérek jelentést Fekete Kornél és Adorján mai megnyilvánulásairól.

Virág Miki nem érti a dolgot, de azért összevágja a bokáját, és további utasításra vár.

– Elmehet – közli Porházy, és ismét a noteszaiba mélyed.

Virág Miki megkönnyebbül. Persze szeretne szerényen visszahúzódni, a legszívesebben félig hátrálva menne ki az ajtón, de ebben a teremben visszafelé is huszonöt métert kell gyalogolni, és az ember kénytelen mindvégig a hátában érezni Porházy minden bizonnyal gúnyos pillantását. Nem biztos persze, hogy Porházy szemmel követi, de nagyon valószínű. Megbizonyosodni nem lehet, mert még soha senkinek se volt mersze távozóban visszafordulni. Virág Miki ritkán kerül Porházy színe elé, de valahányszor távozik, ellenállhatatlan vágyat érez, hogy most, éppen most és csak most, egyetlenegyszer megforduljon, és belebámuljon Porházy képébe. Persze nem fordul meg most sem.

Virág Miki a titkárok szobájában leül, és eltűnődik. A másik fontosabb titkár, Szénási, kérdően néz rá. (A többi titkár lényegtelen.)

Szénási hegyes képű, tulajdonképpen markáns arcú fiatalember, hatalmas ádámcsutkával, vékonyka bajusszal, horgas orral és erélytelen állal megáldva. A sors tűrhető baritonnal szerelte föl, de Szénási titkár úr valami miatt állandóan természetellenesen magas hangon tud csak beszélni. Szénási titkár úr üveghangjai mindenkiben kínos hatást keltenek, pedig Szénási magas hangjait semmi sem indokolja, van két aranyos, szöszi gyermeke és egy felesége. Szénási olykor úgy viselkedik, mint egy nőimitátor, de ennek már csak az az oka, hogy megpróbál harmóniát teremteni a hangja és önmaga között, és Szénási titkár úr nőimitátort mímelve határozottan visszatetszést kelt, mert nagyon ügyetlenül, erőlködve csinálja, és érthetetlen, minek próbál természetellenes pózokat magára venni. Sokan feltűnési viszketegségnek tulajdonítják Szénási titkár úr fejhangú bájolgásait, holott Szénási nőimitátori rohamaitól eltekintve minden erejével igyekszik leszokni a fejhangjairól, sajnos eredménytelenül. Szénási fejhangjait nem lehet megmagyarázni, de megszüntetni se lehet, Szénási titkár úr ezért soha nem viheti semmire. Magas fejhangjai miatt egyébként teljesen normális és férfias megjelenésében mindenki fölfedez valami bohócra emlékeztetőt, Szénási titkár úr elkönyveltetett udvari bolondnak, és a markáns arcú, hatalmas ádámcsutkával rendelkező fiatalember, akit az isten eredetileg tűrhető baritonnal és horgas orral áldott meg, élete végéig kénytelen a városka bohócát alakítani, holott se kedve, se tehetsége hozzá.

– Mi volt? – kérdezte Szénási éneklő hangsúllyal, nyakát finomkodva megnyújtva, mert éppen most hasonul a saját természetellenes hangjához.

– Nem tudom – feleli talányosan Virág Miki, pedig tényleg nem tudja.

Virág Miki latolgatásba mélyed. Mit akarhat Porházy? Hová mehetne ő ebből a városból? Persze sehová. Mindenütt ez van, de itt már legalább belepasszírozta magát a fejekbe. Máshol elölről kezdhetné az egészet, és annyira már nem fiatal, hogy megint nekivágna egy másik Porházy mellett a karriernek, amely nem vezet sehová. Vajon gyengül-e már Porházy? Aki unatkozik, és megingathatatlanul ül a székében, az már csak petyhüdten tud küzdeni, ellustul, és hamarosan megbukik. Talán új gazda után kell már nézni. Legalábbis a tájékozódást meg kell kezdeni. „Talán már elkéstem” – gondolja Virág Miki, aztán legyint magában, mert talán még nem késett el.

– Fekete Kornélt és Adorjánt kell figyelnünk – mondja végül Szénásinak.

– Minek?

Virág Miki vállat von.

– Fekete Kornél az, amelyik folyton elérzékenyül, vagy nem?

Virág Miki bólint.

Nem lehet tudni, hogy jönnek ezek egymáshoz. Adorján például nem szokott elérzékenyülni. Fekete műveletlen, Adorján félművelt. Fekete egy tehetségtelen barom, Adorján tud magyarul. Ezek együtt nem tervelhetnek ki semmit. Ezek szóba se állhatnak egymással. Nem is szoktak.

Vagy talán mégis? Virág Miki összehúzza a szemét. Tulajdonképpen logikus volna, hogy Adorján most, hogy mindörökre elvágta magát a karriertől, az aljanépre szorulna, azzal szövetkezne – mire is? Hát bosszúra, nyilván. De mit árthatnak ezek Porházynak? Hülyék.

Tényleg, gondolja Virág Miki, mi az ördögnek maradt Adorján a városban? Idejött úgy, hogy senki se hívta, történetesen elhelyezkedett a Naplónál, nem barátkozott össze senkivel, kirúgták a Naplótól, és ahelyett hogy továbbállt volna, itt maradt megalázva. Vállalja a szégyent. Vagyis készül valamire. Olyasmit kell akarnia, amit csak itt, ebben a koszos városban tehet meg, és miután máshol ugyanaz van, mint itt, világos, hogy Adorján csakis azért maradt, mert leszámolnivalója van.

Virág Miki meglepődik, hogy erre most gondol először. Hiszen Adorjánnak ővele is lehet leszámolnivalója. Ebben az összevisszaságban, ebben a céltalan rohangálásban az ember még a legelemibb önvédelemről is képes megfeledkezni. Bezzeg Porházy gondol rá. Pedig ő csak második lehet a sorban, az első célzott az ő, Virág Miki.

Milyen gúnyos volt Porházy hangja. Talán ezért. Hogy még neki kell megvédenie hűséges titkárát.

– Óránként kér jelentést – mondja megint Virág Miki –, ehhez tartsuk magunkat.

Ez pedig azt jelenti, hogy Szénási félreteheti egyéb dolgait, mert hiába van Porházynak még néhány titkára, közöttük Virág Miki, és hiába van hasonló fizetésük és látszólag hasonló státuszuk, Virág Miki fölöttük áll – ez így alakult ki lassanként, és most már mindörökre így is marad –, a többiek pedig sajnálatos módon hülyébbek Szénásinál, vagyis Szénásinak kell elintéznie mindazt, amire a többiek nem képesek, Virág Miki pedig már nem hajlandó.

Szénási tehát félretolja az előtte heverő aktákat, irományait, dossziékat és egyebeket.

 

Egy óra múlva Porházy a következőket tudja meg Adorjánról: – Adorján általában délig szokott henteregni az ágyában, egy szűk és természetesen sötét szobácskában, egy külvárosi, természetesen rogyadozó házikóban, mely egy süket és hülye öregasszony tulajdona pontosan úgy, ahogy az a nyomorgás könyvében meg van írva. Adorján általában hajnaltájt jár haza, és azért alszik délig, hogy a reggelit megspórolja. Ma nem aludt délig, csak körülbelül tizenegyig, akkor elment a Fehér Hollóba, ahol majd kettő tájban fog ebédelni. előbb nem, mert akkor túl korán támad kedve vacsorázni. Most is a Fehér Hollóban üldögél, és nem csinál semmit – közli Szénási.

– A szoba, amelyben Adorján aludni szokott – hangzik tovább a tájékoztatás –, aránylag tiszta, mert a süket és hülye vénasszony mániákusan takarít. A vénasszony Adorjánt többnyire békén hagyja, de mint Adorján többször panaszkodott miatta, időnként megrohanja a magány iszonya, olyankor belekapaszkodik Adorjánba, méghozzá szó szerint, valamint kéretlenül és hívatlanul beront Adorjánhoz, nem érdekli, hogy Adorján történetesen eszik, alszik, ír, olvas vagy öltözködik, a vénasszony bent marad azt hajtogatva, hogy ő most bent akar lenni Adorjánnál, és neki muszáj bent maradnia, mert fél egyedül. Máskor viszont a vénasszonyt rettegési hullámok lepik el, olyankor előfordul, hogy bereteszeli a kaput, és a hajnaltájban hazatérő Adorjánnak hóban, esőben addig kell fel-alá sétálnia az utcán, amíg a vénasszony fel nem ébred, meg nem nyugszik, és ki nem nyitja a kaput. Egyébként az öregasszony, aki hetvenhét éves létére ragyogó erőben van, és hatvannál többnek nem nézné az ember, mániákusan fél – vagy reméli? –, hogy őt Adorján egyszer meg fogja erőszakolni, ezért a hálószobájában éjjelente kifeszít egy cérnát az ajtókilincs és az ágy lába között, és minden reggel első dolga meggyőződni, érintetlen-e a cérna. Adorján két hónapja lakik a vénasszonynál, ez idő alatt saját bevallása szerint a cérna még egyszer sem szakadt el – fejezi be előadását Szénási.

Porházy elképedve arra gondol, hogy milyen hülyék az emberek.

– Ja, igen – teszi hozzá Szénási –, a szoba belseje, ahol Adorján lakik. Van benne egy dívány, a dívány fölött egy falvédő, zöld és kék alakok vannak rajta, zöld és kék fák között, feltehetőleg biblikus jelenetet ábrázol, a falvédő különlegesen ízléstelen.

Porházy arra gondol, hogy Adorján nem normális, ha a jólét és a karrier helyett egy ízléstelen falvédőt választ, aztán átveszi Szénásitól a postát.

– Másolat – mondja Szénási –, az eredeti példányokat Adorján most olvassa a Fehér Hollóban.

Szénási meghajol, megteszi az ajtóig terjedő huszonöt métert, Porházy a levelek olvasásába mélyed. Az elsőt Adorján anyja írta.

 

Kicsi fiam, nem szemrehányás akar lenni, de már két hete nem kaptunk tőled egyetlen sort sem. Mi most azért írunk, mert édesapáddal úgy gondoljuk, talán örülsz neki. Kicsi fiam, itt a tél, vigyázz magadra, öltözz melegen, ez most nagyon fontos, ha akarod, elküldöm a meleg sálat, jól fog jönni. Ha úgy gondolod, hogy haza akarsz jönni, gyere, nagyon örülnénk, ha együtt ünnepelhetnénk az ezredfordulót. Édesapád is nagyon-nagyon örülne. Tudod, milyen ember, nem szól egy szót sem, de én tudom, milyen boldoggá tenné, ha láthatna téged. Édesapád nagyon fáradt, és nagyon gondterhelt, és tudod, hogy te vagy minden reménysége. Ha úgy gondolod, kicsi fiam, hogy hazajössz karácsonyra és újévre, írd meg előre, és sütök valami nagyon finomat. De ha nem tudod is előre, és nem tudsz is előre értesíteni bennünket, azért csak gyere, ha kedved tartja. Biztosan be tudod osztani úgy az idődet, hogy hazajöhess. De ha nem jössz haza, akkor is gondolj ránk, mert mi is gondolunk rád. Édesapád is folyton rád gondol, de nem mondja, de például elő akar fizetni arra az újságra, amelyikbe te írsz, már mondta is, hogy érdekli, mit írnak abba az újságba, hátha abban írnak valami érdekeset. Úgy tett, mintha nem is te érdekelnéd, de én tudom, hogy azt akarja olvasni, amit te írsz abba az újságba. Ha örömet akarsz szerezni édesapádnak, írd meg nekem, és csak nekem, mi a neve annak az újságnak, ahol te dolgozol, és amelyikben megjelennek a cikkeid, és akkor karácsonyi ajándékul azt adom majd édesapádnak, hogy újévtől megrendelem neki azt az újságot. Valaki járt nálunk, édesapád régi ismerőse, elfelejtettem a nevét, nem is fontos, ő azt mondta, hogy verseket is írsz, és azok is megjelennek abban az újságban, édesapád azt mondta, hogy micsoda bolondság, nálunk mindenki Petőfi Sándor akar lenni, de senkinek se sikerül, és nem is sikerülhet, mert ahhoz meg kell halni, de azért láttam rajta, hogy büszke rád, pedig nem is olvasta a verseidet. De én tudom, hogy biztosan szép verseket írsz. Nem akarsz elküldeni néhányat azokból az újságokból, amelyekben megjelentek a verseid? Tudod, mekkora örömöt okoznál vele édesapádnak is, meg nekem is, de én nem vagyok fontos, csak édesapád, aki nagyon fáradt, és nagyon szeret téged. Kicsi fiam, vigyázz magadra, remélem, semmiben nem szenvedsz hiányt, de ha igen, akkor gondold meg, ha hazajönnél hozzánk, itthon lakhatnál, nem kellene fizetned lakásért, kosztért, főznék, mosnék rád, és szépen, nyugodtan élhetnél itthon, és írhatnál az itthoni Naplóba. Tudod, hogy nem akarunk beleszólni az életedbe, mert okos fiú vagy, csak könnyelmű, és nem vigyázol magadra, és éppen olyan konok és csökönyös vagy, mint az édesapád, és ha fáj valami, akkor nem mondod. Tedd mindig azt, amit jónak látsz, de ha egy kis nyugalomra és pihenésre vágyol, tudod, hogy itthon mindened megvan. És arra is gondolnod kell most már, hogy mi öregek vagyunk, és én ugyan egészséges vagyok és erős, de édesapád fáradt, és egyre gyakrabban betegeskedik, és talán jó lenne, ha itt lennél a közelében. Különben nemrég volt nálunk egy osztálytársad, azt hiszem, Katonának hívják, az apja orvos, téged keresett, azt hitte, itthon vagy. Jogász lett valahol a Délvidéken, kérdezte, mi lett belőled, mondtuk neki, hogy újságíró vagy, erre ő azt mondta, hogy érdekes, a gimnáziumban mindenki azt hitte, hogy sokra fogod vinni, és valahogy nem hallani felőled, pedig ha akartad volna, sokra vihetted volna. Kicsi fiam, mi jól vagyunk, édesapád most jól van, fáradékony, de azért sokat dolgozik, csak hát mellőzik már, és nem hallgatnak rá a fiatalabbak, és nincsen társasága. Én meg, tudod, milyen vagyok, állandóan teszek-veszek, nem tudok nyugodtan ülni. Vigyázz magadra, kicsi fiam, és válaszolj, akarsz-e nálunk karácsonyozni. Ölelünk és csókolunk. Édesanyád.

 

Porházy a levelet berakja egy dossziéba, a dossziéra ráírja: A. A., aztán nekifog a következő levél olvasásának.

 

Talán utoljára írok Magának levelet. Talán utoljára szánom el magam arra, hogy megszégyenítsem magamat egy fehér papír és Maga előtt. Mérhetetlenül szégyellem magam, hogy ismét fel fogom tárni a lelkemet, ismét védtelen maradok, Maga pedig szétfeszíti a szemérmemet, és betekint egy női lélekbe: az enyémbe. Mégis írnom kell Magának, mert Maga engem kényszerít erre, és én nem tudok Magának ellenállni. Miért is válaszolt az utolsó levelemre? Én hetek óta abban a reményben és hiszemben írtam Magának, hogy a leveleimet fel se bontja, és írhattam szabadon, felelőtlenül, szégyentelenül, mint a legutolsó szajha, a legtitkosabb vágyaimat és gondolataimat írhattam le Magának, akiről biztosan tudtam, hogy nem olvassa el a hozzá írott rajongó leveleket. De Maga elolvasta őket, és ezzel engem lehetetlen helyzetbe hozott! Még mindig reménykedem, hogy nem olvasta el mindet, mert ha elolvasta, akkor meghalok a szégyentől. De ha el is olvasta az összes levelemet, kérem, legyen könyörületes irántam, és legyen rólam jobb véleménnyel, mert én nem olyan vagyok, mint a leveleim, én annál jobb és több vagyok, higgye el. De most már nincs értelme ennek a mentegetődzésnek, higgyen, amit akar, hiszen én nem is Magának írtam azokat a leveleket, hanem egy névnek, amelyik szépen cseng a fülemnek, én egy névnek írtam szerelmes leveleket, és a nevet szép és szomorú versek alatt olvastam, mindössze ennyi történt. Hiszen én Magát nem is ismerem, és szerencsére Maga sem ismer engem. Biztosan tudja, hogy az Yvette, ahogyan aláírtam a leveleimet, nem létezik, ilyen név nincs is ebben a városban. De valahányszor kilépek az utcára, megrémülök. Hátha hirtelen szembejön velem valaki, akinek kitártam a lelkemet, és én egy óvatlan mozdulattal, egy sikollyal elárulom magam. Amióta kézhez kaptam a Maga levelét, éjjelente sírok a szégyentől, és nagyon szenvedek. Miért válaszolt nekem, amikor láthatta a leveleimből, hogy én érdektelen, szürke, sivár leány vagyok, aki arra sem méltó, hogy levelekkel zaklassa Magát? Miért válaszolt? Teljesen megzavarta az életemet.

Én most már csak abban reménykedhetem, hogy mégse fogom elárulni magamat az utcán vagy a társaságban. Talán soha többé nem találkozunk. Mert már találkoztunk, Maga nem vett észre, nem méltatott figyelemre, de én megnéztem Magát, és majdnem elárultam magam. Ez már azután volt, hogy megkaptam a válaszlevelét, mert addig nem tudtam, hogy Maga kicsoda, addig én tényleg csak egy névnek írtam a leveleimet, de a válaszlevele után megkértem valakit, hogy mutassa meg Magát, megmutatta, és Maga szebb volt, mint álmodni mertem, és szebb volt, mint tartottam tőle, és borzasztó volt, hogy nem simogathattam meg a Maga gyönyörű barna fürtjeit, és nem csókolhattam meg az ajkát. Akkor majdnem elárultam magamat. Ez az utolsó levelem, soha többé nem írhatok Magának, és kérem, nagyon kérem, ne válaszoljon erre a levélre, mert nem akarom. Bennem is van büszkeség. Nem akarom, hogy olyan gyönyörű levelekkel halmozzon el, mint a válaszlevele volt, mert tudom, hogy a Maga érzései irántam nem lehetnek őszinték, Maga engem nem látott, nem ismer, nem tudja, csúnya kis béka vagyok-e vagy elátkozott királylány, és nem tudja, pedig tudnia kell, hogy én tönkretenném az életét. Magának nem lehetnek őszinték az érzelmei, a szenvedélye, amely átfűti minden sorát, de ha őszinte a szenvedélye irántam, annál rosszabb rám nézve. Magának csodálatos, gyönyörű nők kellenek, Magának kalandornők kellenek, mert Maga valódi, páratlan, nagyszerű kalandor, olyan, aki ha egyszer nekivág a világnak, akkor meghódítja és letiporja. Maga talán még nem is tudja, de én érzem, mert a női szív megérzi az ilyesmit, hogy Maga nagyon nagyra hivatott ember, akit én csak lehúznék a sárba. Én Magát nem tudom megóvni, mert Maga akarattal sebzi össze saját magát és azt, akit szeret. Én nem tudok békés, nyugalmas otthont biztosítani Magának, mert a Maga eleme a vihar és a fergeteg.

Mit akar tőlem? Miért tépi fel minden mondatával az érzékeimet és az érzelmeimet? Maga túl szépen tud levelet írni. Maga úgy tudhat szeretni, ami már bűn. Éget a szégyen, és furdal a lelkiismeret, hogy meggondolatlanul lángra lobbantottam a Maga hatalmas lelkét a gyerekes, ostoba, meggondolatlan leveleimmel és a sürgetésemmel, hogy válaszoljon. Ne válaszoljon soha többé, kérem, nagyon kérem, ne írjon nekem, de most, hogy ezt írom, tudom, hogy holnap is elmegyek a postára, vagy magam helyett elküldök valakit, mert Maga hátha lesben áll, és várni fogom a poste restante válaszát, és ha Maga nem ír, talán még öngyilkos is leszek.

Segítsen rajtam! Látja, én nem tagadok le semmit, én feltárom magam, kivetkőzöm szemérmem utolsó foszlányaiból is, hát Maga se tagadjon le semmit, és őszintén, kegyetlenül vágja a szemembe, hogy nem szeret, hogy hazudott abban a gyönyörű válaszlevélben, hogy mást szeret, kérem, nagyon kérem, legyen hozzám őszinte, mert ehhez jogom van, ha máshoz nincs is. Látja, én le merem írni az igazat, hogy szeretem Magát, és soha senkit még így nem szerettem, és nem is fogok soha, de ez Magát ne zavarja, becsüljön annyira, hogy megírja az igazat, az én sorsom úgyis az, hogy meghúzódjak valahol szürkén és csöndesen, és csak a távolból, ismeretlenül és félénken figyeljem, amint kiröppen ebből a szerencsétlen, eldugott, halálra ítélt porfészekből. Nem akarom megkötni a kezét, nem akarom, hogy még miattam is szenvedjen. Én nem lehetek akadály a Maga életútján. Én tudom ezt, és ez, csakis ez szól mellettem a többi nővel szemben, akik ezt nem tudják, és akik emiatt még nálam is kevésbé alkalmasak arra, hogy Maga megossza velük az életét, a sorsát, ha akár csak egy-egy bűnös, buja, kurta éjszakára is.

Mi nem találkozhatunk. Ne is próbáljon fölismerni, mert nem fog sikerülni. Az is lehet, hogy hazudtam Magának, és régóta ismerjük egymást, és naponta találkozunk, és beszélünk is egymással, és Magának eszébe se jut, hogy éjszakánként csakis Magára gondolok, és levelet írok Magának. Az is lehet, hogy mégse hazudtam, és valóban nem láttuk egymást soha. Ne kutasson utánam. Megtiltom. Legyen hozzám könyörületes. Annyi szemérem még maradt bennem, hogy ne fedjem föl a kilétemet.

Magának nem szabad megtudnia, ki írta Magának azokat az őrült, szenvedélyes leveleket, amelyekre Maga olyan csodálatosan válaszolt. De azt tudja meg, hogy egész életemben szeretni fogom, és ezt már senki sem veheti el tőlem, még Maga sem. Most is Magára gondolok, a Maga lelkére és testére, a Maga gyönyörű, meleg barna szemeire, a Maga boltozatos, fehér homlokára, és a homlokába hulló barna, lágy fürtjeire, és elgyengülök, és sajogni, kívánni kezdek, ahogy csak egy nő tud kívánni egy férfit elgyengülve, kitárulkozva és sajogva. Maga ezt az érzést nem ismerheti, mert Maga csak férfi, így csak nő érezhet és szenvedhet, és a nő is csak egyszer, egyetlenegyszer életében. Jaj, meg ne vessen érte! Ne gondolja, hogy én olyan vagyok, mint a többi! Maga el se tudja képzelni, mekkora erőfeszítésembe került, amíg sikerült legyőznöm a belém nevelt és belém ivódott gátlásokat, amelyek megtiltották volna, hogy ilyen őszintén tárulkozzam fel Maga előtt. De én győztem, látja, mert végül mégis mertem vállalni a Maga iránti olthatatlan rajongásomat. Nem vagyok őrült, jaj, csak ezt ne gondolja rólam, egészséges vagyok, fiatal és szép, nagyon szép (jaj, ezt se higgye el nekem, mert hátha most is hazudtam). Halálomig megőrzöm az emlékét és azon túl is, és köszönök Magának mindent, köszönöm, hogy van, köszönöm, hogy láthattam és szerethettem, köszönöm, hogy válaszolt, és azt is köszönöm, hogy válaszával megkínzott, köszönöm a megaláztatást és a szárnyalást, mindent köszönök. Öleli, csókolja az ajkára és a testére tapadva egész testével és ártatlan, őszinte lelkével, szenvedélyesen a Maga ismeretlen, titokzatos, kicsi Yvettje.

 

Porházy ezt a levelet is berakja az A. A. jelzésű dossziéba, majd Szénásit hívatja. Helyette Virág Miki jelenik meg, végighalad a termen, és megáll az íróasztal másik oldalán.

– Szénási a postára ment – mondja Virág Miki – mindjárt hozza Adorján válaszleveleit.

– Ki ez a nő? – kérdi Porházy.

– Vitnyédy Aranka. Kedvesen fogalmaz, nem?

– Adorján tudja?

– Nem.

– Maga honnan tudja?

– Láttam az eredetit. Aranka keze írása. Szép gyöngybetűi vannak, igazán ritkaság.

– Ismeri ezt az Arankát?

– Nagyon csinos és kedves leányzó.

Porházy tűnődve néz Virág Mikire, aztán úgy dönt, hogy nem kérdezősködik tovább, mert egy Porházyt nem érdekelheti a titkára szerelmi élete. Egy Porházy nem süllyedhet a titkára szintjére.

– Fekete Kornélt figyelik? – kérdezi tovább.

– Hogyne. Süketh Boldizsárral társalgott egy darabig a Fehér Hollóban…

– Tudom.

– Aztán átmentek a Fekete Sasba…

– Tudom, láttam.

– Aztán betértek a szállóba, aztán megint visszamentek a Fekete Sasba. A szállóban a portással beszéltek. Milán bácsi egy kicsit agyalágyult, nehezen lehetett kiszedni belőle, miről beszélt Fekete Kornéllal. Olyasmit makogott, hogy Fekete Kornél megkérte arra, hogy ne beszéljen senkinek a vendégekről. Mármint a szálló vendégeiről.

– Na és nem beszélt?

– De beszélt. Semmi érdekes. Valami kiérdemesült színésznő lakik a szállóban és egy kereskedő. Senkivel sem tartanak kapcsolatot. A nő betegeskedik, a kereskedő kereskedik.

– Most mit csinál?

– Fekete Kornél? Üldögél a Fekete Sasban Süketh Boldizsárral.

– Elmehet.

Nem sokkal később Szénási hozza Adorján levelét, Porházy belemélyed.

 

Nagyon kedves Magától, drága Ismeretlenem, hogy kitüntető figyelmét továbbra sem vonja meg tőlem. Újabb levele unalmasan pergő óráimba kellemes perceket lopott. Előző válaszlevelemet azzal az alig titkolt hátsó szándékkal írtam, hogy további levelezésre ösztökéljem, mert kíváncsi voltam, mi mindent tud még produkálni a Maga szorgalmas, tündéri kis kezecskéje. Ha már ilyen kedvesen tiltja, hogy további levelekkel zaklassam, kénytelen vagyok a figyelmét pár apróságra felhívni:

Egy. Előttem minden bizonnyal nagy jövő áll, egyelőre azonban testileg és lelkileg nyomorgok, és nyomorgásomat nem enyhíti az a tudat, hogy a Maga aranyos szívecskéje a Maga nem kevésbé aranyos és szűzi nőiségével egyetemben testemért és lelkemért repes.

Kettő. Én ugyan nem várok az emberektől semmit, a nőktől pedig különösen nem várok sokat, de azért engedje meg, drága, aranyos és titokzatos Angyalom, hogy a legilletlenebb szavakkal illessem Magát képzeletben, mert mégiscsak túlzás, hogy éppen engemet választott ki kisded játékai célpontjául.

Három. Tudja meg, hogy én tragikus alkat vagyok, és önkezűleg feszítem magam a keresztre, és feltámadni se mászom le róla, és erről nem én tehetek, mert ezt nem én akarom így, hanem az erkölcsi érzékem, amely sajnos most, amikor erkölcsnek nyoma sincs a világban, bennem van meg egyedül. Éppen ezért én, Én, egy Ego, nem mehetek bele a Magácska által felajánlott kezdetleges játékba, mert én nem tudok játszani. Magácska ezt nem értheti, de le kell írnom, mert ennyivel tartozom Magának, aki nincsen benne a világban, aki ki van halva a világból, ahonnét egyébként rajtam kívül mindenki ki van halva.

Négy. Gyűlölök minden titkot, álcát, rejtőzést, füllentést, maszkot, mindent gyűlölök, ami nem élet, gyűlölöm azokat, akik elzárják önmagukat attól, hogy élvezetet nyújtsanak másoknak, gyűlölöm az önzőket, és Maga, kedves titokzatos Angyalom, Maga önző kis véglény, aki nem vette és ma sem veszi magának a fáradságot, hogy felkapaszkodjon a tulajdon agykérge felszínére.

Öt. Fáradt vagyok, és kétségbe vagyok esve, és őrjöngök, és semmi értelme annak, hogy egyetlen perccel is tovább maradjak ebben a porfészekben, ahogy Magácska olyan eredetien és találóan nevezi kedves kis városunkat, ahol engem fölfalnak az idejétmúltak és a senkik, és annak sem volt semmi értelme, hogy idejöttem, de bizony annak se volna semmi értelme, hogy máshová menjek, mert ahogy én Magyarországot, a Monarchiát és a Földet ismerem, hát mindenütt csak ugyanaz az ég van, és mindenütt magyarok élnek, ahol, pedig nem magyarok élnek, ott mások élnek, és az se jobb.

Hat. Amióta különbözni kezdek mindattól, ami nem én vagyok, amióta tehát magamhoz méltó nőstényt nem találhatok, és minden méltatlan nőstény láttán az a förtelmes érzésem támad, hogy megölelve állatot ölelnék, kecskét vagy mondjuk százlábút, azóta én eszelősen és hiába keresek Nő helyett Asszonyt, Szerető helyett Társat, azóta én hiába szeretném embernek tartani azt, aki nem az, és éppen azért, mert hiába és mert nem lehet, én minden nőtől azt várom, ami nem lehet, és azt vártam Magától is, de Maga szíveskedett soraimat a maga játékos ízlésének megfelelően fölfogni, és engem vágyamról és igényeimről lemondatni, amit nem fogok megbocsátani Magának.

Hét. Ha Maga nem létezik, csak kitalálták, ha Maga nem Maga, hanem valakik durva tréfája, ellenségeimé, rosszakaróimé és azoké, akik röhögni akarnak csak rajtam, naivitásomat és gyanútlanságomat kihasználva, ha a Maga álnevében a rohadtak leveleznek velem, és ez egyáltalán nem lehetetlen, akkor szívélyesen üdvözlöm Magát, és közlöm, hogy minden erőmmel arra törekszem, hogy olyan aljas, alávaló, förtelmes és álnok legyek, amilyennek lennem kell a Maga ellen való harchoz.

Nyolc. Ha Maga mégis létező személy, igyekezzen ötös ikreket szülni valaki mástól, talán a Miniszterelnök személyesen fog gratulálni.

Adorján András nyomdai korrektor a kezét csókolja, és reméli, sértései célba találnak.

 

Porházy elővesz egy érintetlen noteszt, és jegyzetelni kezd. Slágvortokban a következőket jegyzi föl:

„Nem is tud annyira írni. Máskor nőt szabadítani rájuk. Ezek mind Virágok. Meg lehetett volna nyerni.”

Porházy eltűnődik Adorján jellemén, szemhéját megvetése jeléül félig lebocsátja, mintha a sok gond súlya húzná lefelé, fejét kicsit felemeli, állát előredülleszti, és félelmetes külsővel tudatosítja magában, hogy még mindig az ő kezében van egy sors, ha akarná, még mindent megállíthatna, de nem akarja, mert Adorján nem is annyira veszélyes, tehát megnyerni sem érdemes.

Tűnődései közepette nyit rá újra Szénási.

– Megint írt egy levelet – közli szégyenkezve.

Porházy megvetése jeléül felhúzza a szemöldökét, átveszi az új levelet, az előzőt pedig visszaadja Szénásinak.

– Csináljak másolatot? – kérdi Szénási.

Porházy bólint, és az új levélbe mélyed, kezében jegyzetelésre készen a toll, előtte a kalamáris. Szénási eltűnik.

 

Maga egyszerre két levelet kap most tőlem, és persze nem tudja, melyik az igazi. Hát ez, mert ezt írom később. Kérem, a másik levelet ne vegye figyelembe, és bocsássa meg, tekintse eltévelyedésnek, és ne használja föl ellenem. Nem voltam őszinte Magához. Nem tudom, hogy Maga hány éves, ezért nem tudtam az érettségéhez szabni a mondataimat. Persze ha én valóban őszinte vagyok, akkor édes mindegy, hogy Maga ötéves gyermek-e vagy hetvenéves tüzes matróna.

Ne haragudjon rám, amiért én már nehezen tudok csak őszinte lenni, és azt mímeltem, hogy nem örülök a Maga levelének. Talán valóban nem örülök igazán, de erről a legkevésbé éppen Maga tehet. Én tehetek róla, és főleg azért, mert az égvilágon semmiben sem felelek meg a magamról alkotott elképzelésemnek.

Vegye bűnbánatnak és becsülendő erőfeszítésnek, hogy most mégis őszinte próbálok lenni Magához, és megpróbálok elfeledkezni arról, hogy nevetségessé válhatok a Maga és esetleg mások, végképp illetéktelenek szemében. Nem Magát gyanúsítom, de ha rosszhiszemű volnék is, azt azért tudom, hogy nincs jogom ahhoz, hogy mindig csak a legrosszabbat várjam. És most hadd higgyem azt, hogy valóban őszinte lehetek – ha mégis sikerül –, és hogy így, levélben és ismeretlenül, érdek nélkül, a tetszeni akarás szándéka nélkül még meg is tehetem. Maga egy végletesen pipogya frátert tüntet ki a leveleivel. Magának tetszenek a verseim – a verseim rosszak, és nem azért rosszak, mert tehetségtelen vagyok, azt nem, a tehetséget fönntartom magamnak, de azért rosszak, és ez súlyosabb ok, mert hazugak, mert álak, mert kitalációk, mert lélektelenek, mert nem én vagyok bennük, hanem az, aki lenni szeretnék. Magának az is tetszik, hogy én mást és másképpen írok a cikkeimben, mint szokásos – ezzel csaltam magamat sokáig én is, amíg rá nem kellett jönnöm, hogy én is pontosan ugyanazt és pontosan ugyanúgy írtam, ahogyan kellett, ahogyan várták tőlem, ahogyan a körülményeim parancsolták. Nem írtam soha semmi lényegesről. Maga nem tudja, hogy én két hete már nem vagyok szerkesztő és újságíró, hogy én két hete korrektor vagyok a nyomdában, hát most tudja meg, hogy engem szabályszerűen kirúgtak. De óvom attól, hogy ebben a tényben meg nem alkuvásom és heroizmusom győzelmét lássa. Két hete persze még én is azt hittem: csak az a fontos, hogy be ne sározódjam, különben elveszítem a jogomat arra, hogy egyetlen sort is le merhessek írni, és úgy gondoltam, hogy nem lesz ugyan könnyű a nyomort, a mellőzést, a sikertelenséget kibírni, nem lesz könnyű elsiklani afölött, hogy a hátam mögött összeröhögnek, és ujjal mutogatnak rám, de azóta kiderült, hogy a valóság rosszabb, mint ahogy az ember romantikusan sejti. Mindaz, amit én elviselhető rossznak és tiszta erkölcsöm szükséges velejárójának gondoltam, a valóságban elviselhetetlen.

Hogy mi az, ami szörnyűbb, mint számítottam? Hát az, hogy az emberek aljasabbak és korlátoltabbak, mint a magamfajta intellektuel elképzeli magának. Legalábbis engem meglepett, hogy szerkesztő úrból egyszerre senki lettem, és nem a magam szemében, mert saját megítélésem szerint én szerkesztő úrként is egy senki voltam, de azt már nem tudom és soha nem is fogom tudni lenyelni, hogy a nyomdában dolgozó szerencsétlen ördögök szemében lettem senkivé. Azok szemében, akik valaha cikkek és versek alá fettből szedték ki a nevemet. Akiknek távoli voltam, megközelíthetetlen, tekintély és szentség, mert hiszen akinek a neve naponta megjelenik az újságban, az valószínűleg él és igazabbul, mint ők, a szegény ördögök. És akkor egyik napról a másikra váratlanul közébük pottyantam. Nem szeretném, ha félreértene. Én semmi különbséget nem teszek közöttük és közöttem, vagy ha úgy tetszik, a helybéli intelligencia legjobbjai között. A műveltnek, olvasottnak mondott, előkelőt játszó, ráérő és lézengő ritterek, mi valamennyien, akik sima mondatokban fejezzük ki magunkat, semmivel sem tudunk többet a világról, mint ők, ezek a szerencsétlen, beszűkült gondolkozású ördögök, akik ebben a nevetségesen elavult nyomdában csaknem gutenbergi körülmények között kézzel szedik ki mások hülyeségeit éjjel, rossz világítás mellett egy penészes, poloskás, svábbogaras, koszos pincehelyiségben, éhbérért. Én jó szándékkal és gyanútlanul léptem közéjük, azzal a szilárd hittel, hogy mindeddig az ő érdeküket képviseltem és védtem a magam lehetőségeihez képest nem is akármilyen vehemenciával. Magammal egyenrangúak közé érkeztem, és ezt ma is így hiszem. Ők azonban gyanakodva fogadtak, ami persze érthető, mert errefelé ritkán fordul elő, hogy valaki ne alulról, hanem fölülről érkezzen közéjük. Nagyon ügyesen kigondolták, akik ezt és csakis ezt a munkalehetőséget hagyták meg a számomra, nem rossz léleklátók, ezt el kell ismernem. Én ugyan azonnal megéreztem, hogy gyanakodva fogadnak, és minél természetesebb viselkedéssel az érthető gyanújukat igyekeztem is leszerelni, úgy viselkedtem továbbra is, ahogyan egyébként mindentől függetlenül viselkedtem volna, megtiszteltem őket azzal, hogy nem kerestem a kegyeiket, és nem próbáltam letagadni, hogy olvasottabb vagyok náluk, nem édelegtem, és nem gügyögtem hozzájuk, nem halmoztam el őket apró ajándékokkal, nem sajnálkoztam sanyarú sorsukon, bár mindez megfordult a fejemben, hanem megpróbáltam normálisan dolgozni közöttük, és igyekeztem átadni nekik azt a keveset, amennyivel többet tudok náluk. Visszataszító, ha nyájas, ajnározó szerelmi vallomással, sajnálkozó és lefitymáló dicsőítéssel, a sebeik nyaldosásával közelednek a szerencsétlenekhez, undorító, ha hibáikat egekig magasztalják, ha hízelegnek nekik, mert félnek tőlük, inkább tessék mindenkit megbecsülni annyira, hogy a szemébe vágjuk, ha valamiért haragszunk rá.

Legalábbis így véltem ésszerűnek valaha, és így is akartam cselekedni, sőt így is cselekedtem abban a hiszemben, hogy alapvetően egyformák vagyunk. Aztán észrevettem, hogy viselkedésem szemet szúr, és visszatetszést kelt. Aztán amikor kezdtem másképpen, engedékenyebben és lágyabban viselkedni, akkor tapasztalhattam, hogy viselkedésem teljesen lényegtelen, és akár kedveskedem nekik, akár megalázom őket, ők engem nem fognak befogadni. Nem vagyunk egyformák mégsem. Nincs egyetlen azonos vagy hasonló gondolatunk. Erről nem ők tehetnek és nem is én, külön világhoz tartozunk, és ezen én nem tudok segíteni. Ennek ebben a világban így kell lennie.

Ez azonban még csak hagyján volna, ha a lelki folyamatoknak nem volna meg a maguk kegyetlen, embertelen logikája, ha a lelki folyamatok valahol megállnának, és nem fejlődnének tovább. De továbbfejlődnek, megállíthatatlanul. Mint korrektornak valójában nincsen főnököm, egyszerűen kijavítom a levonatot, és visszaadom a szedőnek. Csakhogy a szedőknek van főnökük. Nagy darab, korlátolt és kivételesen aljas fickó, akiről egyébként mindenki tudja, hogy korlátolt és aljas, mint ahogy érzem, hogy rólam meg azt tudják, hogy nem vagyok korlátolt, és nem vagyok aljas. Ez a dög az első néhány napon hangsúlyozott kedvességgel tüntetett ki – ami már önmagában gyalázat, hiszen a többiekkel szemben már akkor is, előttem is durva volt –, de aztán amint ráébredt, hogy engem nem spiclinek, nem az ő főnökének és ki tudja, még minek raktak oda, hanem én oda lecsúsztam, és ott én valóban a levonatok korrigálásával keresem a kenyeremet, azóta egyszerűen nem bírok vele, az aljasság, a gazemberség, a szemtelenség valamennyi fogását és fortélyát kipróbálta rajtam, és valamennyit – szégyenemre – sikeresen. Már ott tartunk, hogy egyszerűen elgáncsol, ha elmegyek mellette, a többiek pedig, akik között értelmesebb és tisztességesebb fickók is vannak, kórusban röhögnek rajtam, és egyre nagyobb örömüket lelik abban, hogy van valaki, akit helyettük és náluk mélyebbre aláznak.

Mindezt nem írnám le Magának, ha nem lenne rá okom. De van, mégpedig az, hogy egyszerűen nem értem, miért tűröm el, hogy aljas gazemberek csúfot űzzenek belőlem, hiszen akár még ma eltűnhetnék ebből a rohadt porfészekből, és volna hová mennem, mert hazamehetnék, és nyugodtan élhetnék, amíg meg nem halnék. Senki és semmi nem köt ide, senki és semmi nem kényszerít, hogy eltűrjem a megaláztatást, szegény vagyok, de máshol se lennék szegényebb, és nem vagyok annyira gyönge, hogy be ne zúzhatnám annak a rohadt nagy darab gazembernek a koponyáját. Ha bezárnának érte, hát istenem, börtönben még úgyse voltam, legalább azt is kitapasztalnám, karrierre nem vágyom, mélyebbre nem süllyedhetek. És mégis tűröm, hogy minden áldott nap és egyre arcátlanabbul megszégyenítsenek.

Csak volna valaki, aki meg tudná nekem magyarázni, miért hagyom magam. És azt is hagyom, hogy esténként a Fekete Sasban és a Fehér Hollóban a hátam mögött összevigyorogjanak a volt kollégáim, a szellemi élet kiválóságai, a radikális eszmék felkent papjai, akik egyébként azzal viccelődnek, hogy tüntetően mély megbecsülésükről biztosítanak, hogy teljesebb legyen a vigalmuk. És azt is hagyom, hogy észre se vegyenek, és már az eszükbe se jussak. Mindent hagyok. Hagyom, hogy legyőzzenek. Miért?

Az sem áll, hogy bosszút akarok állni. Nincs kin és nincs miért bosszút állnom. Felajánlották, hogy legyek olyan, mint ők, ezt én visszautasítottam, erre ők elintéztek, tiszta sor, nem tehetünk egymásnak szemrehányást. Nem kívánhatom tőlük, hogy most az én kedvemért egy csapásra legyenek tisztességesek. Nincs jogom felháborítónak tartani az eljárásukat.

De hát akkor mi a fenét keresek én még mindig ebben a rohadt porfészekben? Lehet, hogy Magát keresem mégis? Ez már a gyöngeségem? Na és ha az? Nekem nincs jogom gyöngének lenni, és egy rögeszmébe menekülni?

Tudom, hogy öncsalás, és azt is tudom, hogy az ő kelepcéjük, ők állították, hogy belepotyogjak, de akkor is be kell vallanom, hogy ki vagyok szolgáltatva Magának, mint az első jöttment nőnek. Énnekem céljaim voltak, én úgy indultam, hogy minden lehet belőlem, számomra nem volt kétséges, hogy bennem egy Petőfi, egy Byron, egy Heine lelke lakik, én Petőfit, Byront, Heinét ezért soha nem is tiszteltem különösen, eszmélkedésem első pillanatától egyenrangú voltam velük, és vagyok még ma is, amikor társalkodom velük, és csakis velük, a hullákkal, a nagyokkal, vagyis a normálisakkal, mert az élőkkel nem lehet. Céljaim voltak, és voltak embereim, akiket szerethettem, akikért érdemes lett volna, akik számon kérhették volna tőlem a lehetőségeimet, akikről tudtam ébren és álomban, célban és céltalanságban, akik mindenhová követtek, és akiket mindenütt megtaláltam, amíg egyszerre ki nem haltak belőlem. Nem történt semmi különös, semmi látványos, semmi drámai, csupáncsak annyi történt, hogy nem érdemes. Nincs kinek. Nincs ki előtt magamnak lennem. Nincs kinek az életét védenem. Nincs kinek a szeretetéért megküzdenem. Néhány hónapja még huszonhat éves szépreményű fiatalember voltam, most pedig huszonhét éves aggastyán vagyok, aki gúnyosan közli önmagával, hogy Petőfi ilyen idős korában már oszlásnak indult, Gogol megírta első remekműveit, Shakespeare túljutott a III. Richárdon, Katona pedig örökre abbahagyta a drámaírást. Néhány hónapja még nyugodtan és mérhetetlen önbizalommal készülhettem arra, hogy majd megírom az életművemet, most pedig nyugodtan és józanul megállapíthatom, hogy nem hoztam és nem is hozok létre semmit, hogy most már végképp nem különbözöm a legközönségesebb, legtudatlanabb és legakarattalanabb hivatalnokoktól, most már tudom, hogy veszteni is lehet, és én történetesen vesztettem – de hogy hol és miben győzhettem volna, azt egyre kevésbé látom –, és én, aki olyan erősnek tartottam magam, hogy azt hittem: rajtam senki sem segíthet, most ki vagyok szolgáltatva Magának és akárkinek, pedig tudom, hogy Maga az én kedvetlen és vértelen öncsalásom. Céltalan lettem, mint a nők, akik csak a szeretkezés perceit élik, de azonkívül félálomban tengődnek heteken, hónapokon át, elhullajtottam magamat útközben, holott nem is volt út, és most már aztán hiába mennék oda, ahol a dolgok történnek, ahol az ítéleteket hozzák valamennyiünk ügyében, mehetnék én most már oda, ahol csinálják a történelmet, mégse megyek, hanem maradok itt, ahol a történelmet sose csinálták, ahol mindig csak el akarták szenvedni, cipelem a nyakamon a hiábavaló huszonhét évemet, és ez a teher már csak egyre súlyosabb lehet.

Bárhova mennék, én már magammal hurcolom azokat, akikkel egy időbe vagyok zárva, a hülyéket, a gazembereket, az agyalágyultakat, az alattomosakat, a vakokat, akik formákról beszélnek és a süketeket, akik ordítva énekelnek, most már mindegy, én is olyan vagyok, mint ők, és talán nem is voltam erős soha, ha huszonhét év elég volt ahhoz, hogy beadjam nekik a derekamat. Én már csak menekülök, és Magához menekülök, akit nem ismerek, de akit ezzel a legyöngült lelkemmel meg tudok, talán már meg is tudtam szeretni. Már nem állok ellent a tömegvonzásnak, amelynek cifrán módosult változata a szerelem, én már zuhanok fejjel előre a Maga fekete és förtelmes ölébe, kiszolgáltatva mindannak, ami nedves, meleg, ölelő, simogató, nyaldosó és hülyítő.

És nincsen már bennem irgalom! Már csak magammal gondolok én is! Maga érdekel engem a legkevésbé. Már nem akarok embert látni Magában.

Persze ez sem igaz, tudom, hogy most már megint hazudok. Azt írom, hogy gyönge vagyok, és közben gyűlik, gyűlik bennem az erő, amely előbb-utóbb szétrobbantja a tüdőmet, szétrepíti a húsomat, szétfeszíti a bőrömet. Ha most valaki idejönne ehhez az asztalhoz a Fehér Hollóban, és egyetlen szót szólna hozzám, és ez a szó lehetne kedves is, én nyomban megölném. Rávetném magam, és a fogaimmal marcangolnám szét a torkát. Ha valaki rám mosolyog, alig állom meg, hogy meg ne üssem. Pedig van még, aki őszintén tud mosolyogni. De én már tudom, hogy a mosolygása tudatlanságából fakad. Nekem már mindenki az ellenségem, csak ők még nem tudják. Maga is ellenség. A Maga érdekeivel is ellentétes, hogy engem szeressen. Az önfenntartás ösztöne most, ebben az évben fordult szembe a fajfenntartás ösztönével. Történelmi pillanat. Én vagyok az első, aki fölfedezte. Tavaly még azt hittem, hogy minden egyén barátom, csak az emberiség az ellenségem. De akkor még nem tudtam semmit.

Fáradnak a gondolataim. Ez már nem Magára tartozik, és talán semmi sem tartozik Magára. Ne lepődjön meg, ha ezt a levelet nem kapja kézhez, mert lehet, hogy el se küldöm. Valószínűleg nem fogom józanul mérlegelni, fájdalmat okozok-e Magának egy ilyen levéllel vagy örömet, mint ahogy a magam érdekét sem veszem már figyelembe, mintha már nem volnának érdekeim. Ha elküldöm ezt a levelet, az annak a jele is lehet, hogy minden még inkább mindegy, mintha el se küldeném. Nem tudhatom, milyen indulatom támad a következő percben, engem már csak az indulataim kormányoznak, és parancsuk szerint tépem el vagy adom föl Magának ezt a levelet.

Szépet akartam írni, legalább Magának, nem sikerült. Fáj a kezem, nem üzenek semmit.

Adorján András

 

Porházy kissé zavartan teszi félre a levelet, össze kell szednie a gondolatait, hogy a jövőben hasznosítható általános következtetésekhez juthasson. Maga elé húzza megint, beleolvas, tűnődik, aztán ismét jegyzetelni kezd.

„Kipróbálni a nyomdát másokon is. Az intelligenciára erősebben hat a primér durvaság, mint gondoltam. Szerelembe űzni őket: szintén kipróbálni. Esetleg tisztázni, miért maradt itt A. A., ha mégsem akar bosszút állni? Talán összehozni még az akció előtt V. Arankával? Átgondolni, mire jók a nők.”

Ismét Szénási lép a terembe.

– Megint írt egyet – mondja idegesen magas hangon.

Porházy átadja neki az előző levelet, és átveszi az újat.

– Erről is másolatot, ugye?

Porházy bólint, és izgatottan belemélyed a levélbe.

 

Találkozni akarok magával. Feltétlenül. Még ma. Maga lehet csúnya is, énnekem biztosan gyönyörű lesz. Látni akarom, és meg akarom hódítani. Sok hülyeséget írtam az előbb Magának, mindaz nem igaz, és vegye úgy, hogy ez az utolsó levelem, és érvényteleníti az összes többit. Egyetlen érték van a világon, és az a másik ember. A csődöre leszek, ha akarja, és leszek az ölebecskéje, az apja leszek meg a csecsemője, de szükségem van Magára, és akarom Magát, és ha én egyszer valamit nagyon akarok, azt meg is kapom, csak legyen mit akarnom. Találkozzunk este kilenckor a posta előtt. Magának oda kell jönnie. Megparancsolom. Én sötét vagyok, érthetetlen, kiismerhetetlen és veszélyes, vesse bele magát ebbe a sötétségbe. Egyszer úgyis meg kell tennie ezt a halálugrást, tegye meg most, mert később méltatlanabbat érdemesítene. Én méltó vagyok, egyes-egyedül én vagyok méltó messzi földön. Köpjünk mindenre, és rúgjunk föl mindent. Egyszer úgyis mindent föl kell rúgni. Este kilenckor a posta előtt. Azt akarom, hogy mindenki szeme láttára jöjjön oda hozzám. Akkor is, ha férje van, akkor is, ha felnőtt gyerekei vannak. Ha botrány lesz, legyen végre botrány! Nekem ne leveleket irkáljanak. Engem személyesen tessék imádni. Szemtől szembe. Meztelenül.

Adorján András.

 

Porházy följegyzi: „Mérlegelni, nem kellene-e ügyet csinálni belőle, írásban árulta el magát. Közszemlére tenni az erkölcstelenséget. (?!) A főiskolán utánanézni A. A. kapcsolatainak. Korompay igazgatót ezzel kapcsolatban leváltani. (Úgyis esedékes az öngyilkosságok miatt.) A. A. született áldozat. Kihasználni?”

– Hol van most Adorján? – kérdezi Porházy, amikor Szénási a másolatokkal belép a terembe.

– Egész mostanig a Fehér Hollóban írt. Pár perce ment el.

– Követik?

– Hogyne.

Hol van Fekete Kornél?

– A Fekete Sasban. Még mindig Süketh Boldizsárral.

– Fekete nem követi Adorjánt?

– Nem.

– De Feketét figyelik?

– Figyelik.

– Továbbra is óránként kérek jelentést.

Porházy Szénási távozása után feláll, és az ablakhoz lép. Odakint változatlanul esik a ronda, ónos eső. A téren senki. Sehol semmi mozgás. Mintha nem történne semmi. Porházy azonban tudja, hogy fontos dolgok történnek, és minden történés fölött ő rendelkezik. Porházy boldog: tevékenyen, a munka serkentő feszültségében állhat mozdulatlanul a városháza ablakában.

 

Adorján kettő felé adta föl az utolsó levelet, utána megint visszatért a Fehér Hollóba, ahol megebédelt, majd kétségbeesett, hogy vajon mivel fogja eltölteni az idejét délután ötig-fél hatig, amikor majd végre átmehet a Fekete Sasba, ahol addigra összeverődnek a radikálisok, akiket utálni és kinevetni Adorján szuverén joga ugyan, de azért nehéz meglennie a társaságuk nélkül. Délután öt-fél hat felé jönnek elő a városka zegzugaiból a patkányok, és úgy tesznek, mintha emberek lennének. Addig azonban Adorjánnak társaság nélkül kell unatkoznia, és ez ma még nehezebbnek tűnik, mint máskor.

Adorjánnak emésztés közben ötlött az eszébe Sidó Zoli. Legalább ő ne volna beteg, gondolta ebéd után Adorján, legalább hozzá lehetne elmenni, leülni mellé a főiskola könyvtárában, ahol Sidó Zoli a klasszikusok újraolvasásával csapja agyon az idejét, legalább ő volna egészséges.

Aztán eszébe jutott, hogy elmegy hozzá, és meglátogatja otthon, a betegágyánál. Adorján megkönnyebbült, vette a köpenyét, és boldogan vágott át a főtéren.

Még soha nem volt Sidóéknál. Sidóék jómódú kereskedők, Adorján többet nem is tud róluk, és alapjában nem is érdeklik, Sidó Zoli úgy él az emlékezetében, mint akinek nincs és nem is lehet családja, és nem lehet viszonya szülőkhöz, nagybácsikhoz, nem lehet felesége, és nem válhat családapává. Sidó Zoli Adorján számára önmagában, minden mástól elszigetelve létezik, egy középkori talmudista, egy istentagadó, de logikájában az ősi hagyományokat folytató dogmatikus, akinek az a viszonya a világhoz, hogy támadja, miközben nem fordít gondot arra, hogy védekezzen ellene vagy kiegyezzen vele. Sidó Zolinak csak eszmékkel és szavakkal van kapcsolata, azokkal azonban hallatlanul intenzív.

Megismerkedésük elég különös körülmények között zajlott le. Adorján nem sokkal megérkezése után megtudta, hogy a városkában csak egyetlen könyvtár van, a pedagógiai főiskola tulajdonában, és a főiskolásokon kívül nem látogatja senki. Adorján bejelentette magát Korompay igazgatónál, és közölte, hogy gyakran fogja látogatni a könyvtárat. Korompay – bikanyakú, gutaütésre hajlamos, nagydarab férfi – meglepődött, ő maga nem szokott olvasni, és a legszívesebben másokat is óvott volna tőle, de a könyvtárat nem tagadta meg a fiatal, törekvő újságírótól. Az első napon, amikor Adorján beült a könyvtárba, és keresgélni kezdett a katalógusban, hívatlanul és arcátlanul mellette termett egy középtermetű, sovány, vékony és fehér bőrű, erősen kopaszodó, rövidlátó és bizonytalan mozgású fiatalember, aki szemtelenül és nem titkolt gúnnyal egyenesen Adorján képébe bámult.

– Maga kicsoda? – kérdezte a fiatalember barátságtalanul.

Adorján megmondta.

– Nem úgy értem – mondta a fiatalember –, engem az érdekel, hogy, mit keres a könyvtárban?

– Ön a könyvtáros?

– Nem, kérem – válaszolta a fiatalember –, én ide csak bejárogatok, de semmi közöm hozzájuk, érti? Semmi közöm!

Adorján értetlenül vette tudomásul a felháborodott választ.

– Mit akar itt olvasni? – kérdezte a fiatalember.

– Fichtét – felelte Adorján.

– Minek magának Fichte?

– Érdekel – közölte Adorján kissé felbőszülve. – Megkérhetném, hogy odaengedjen a katalógushoz?

– Itt nincs Fichte – mondta a fiatalember –, de egyébként sem ajánlom, másodrendű koponya. Olvasson Hegelt, az jobb.

– Igazán?

– Ne tettesse magát hülyének. Aki Fichtét keresi, tudja, hogy Hegel jobb.

– Akkor minek mondja?

– Hogy maga is tudja, hogy én tudom.

– Nekem mégis Fichte kell.

– Ha annyira ragaszkodik hozzá, holnap hozok magának Fichtét. De nem érdemes megismerni, nekem aztán elhihetné.

A fiatalember ezzel faképnél hagyta a csodálkozó Adorjánt.

A katalógusban valóban nem volt Fichte, Adorján bement a szerkesztőségbe, és elmondta esetét az erőszakos fiatalemberrel.

– Ez csak Sidó Zoli lehet – mondták –, őrült.

És teli szájjal mesélni kezdtek róla. Sidó Zoli csodagyerekként kezdte pályafutását, ötéves korában állítólag teljesen egyedül megtanult olvasni és számolni (hogy ez hogyan lehetséges, arra vonatkozólag nem rendelkeztek megbízható információkkal), a gimnáziumot magánúton végezte el tizenkét éves korára, Pestre, majd Bécsbe küldték, ahonnét továbbállt Párizsba, hallgatott néhány szemesztert a Sorbonne-on, megírt néhány diplomaművet (pedig egy is elég lett volna, de ő többet írt, állítólag két egymásnak teljesen ellentmondó diplomaművet is írt ugyanarról a témáról, és a professzorok mind a kettőtől el voltak ragadtatva, egyesek még azt is tudni vélték, hogy bizonyos móduszokról és mónuszokról is értekezett), aztán visszament Bécsbe, ahol egy ideig Spinozával foglalkozott. Ezt onnan lehet tudni, hogy húszéves korában könyvet adott ki róla, a Főiskola könyvtárában is van belőle néhány példány, de senki sem olvasta, állítólag maga Sidó Zoli sem, és különben is súlyos latinsággal van írva. Sidó Zoli húszéves korában a filozófia doktora lett, odahaza is egyre nőtt a híre, de akkor történt vele valami, valamilyen törés, valószínűleg akkor őrült meg, otthagyta a nagyvilágot, még Pestet is otthagyta, visszatért a szüleihez a városkába, és azóta nem csinál semmit.

– Semmit? – kérdezte Adorján.

– Semmit – felelték.

Sidó Zoli időnként elmegy a főiskola könyvtárába, ahol olyan közismert műveket olvasgat, amelyek mindenkinek a könyökén jönnek ki, ami annál is különösebb, mivel Sidóéknak gazdagabb házikönyvtáruk van, mint a főiskoláé. Állítólag Sidó Zoli egyszer azt mondta, hogy szereti a könyvtárszagot. De inkább beszélgetni akar. Habár nem szokott beszélgetni. Őrült, de egyébként nem bánt senkit.

Másnap Adorján nem ment el a könyvtárba, közbejött valami, harmadnap egy csomagot talált a szerkesztőségben, selyempapírban, selyemszalaggal átkötve, neki címezve Fichte összes művei, egy cetli kíséretében: „Itt van magának Fichte, élvezze, ha tudja.”

A cédulának csodájára jártak.

– Érdekes – mondták –, Sidó Zoli nem szokott levelezni senkivel. Könyvet se küldött soha senkinek. Ki az a Fichte?

Adorján még aznap este Fichte tanulmányozásába fogott, azaz fogott volna, de a könyvek össze voltak firkálva Sidó Zoli lapszéli megjegyzéseivel, felkiáltó- és kérdőjeleivel, néhol pedig vigyorgó figurákkal voltak illusztrálva. A legenyhébb hangú bejegyzések közé tartoztak a következők: „Hahaha!”, „A hülyéje!”, „Ez itt tűrhető, de a marhája nem tud következetes lenni”. „Ennél még Beöthy is jobb”, „Szegény Erdélyi, ha ezt tudta volna”. „Ezt csak epegörcsben lehet leírni” stb. Adorján aznap éjjel kiolvasta Sidó Zoli megjegyzéseit, és kitűnően szórakozott. Másnap visszaküldte a könyveket a következő levélke kíséretében:

 

Ha a Spinoza-könyve is ilyen szellemes, megtanulok latinul. Mondja, maga forradalmár?

 

Másnap Sidó Zoli visszaírt:

 

A Spinoza-könyvem egy baromság, inkább Spinozát olvasson, bár csak harminc-harmincöt év múlva lesz időszerű. Képzelje, miket ír Spinoza (szó szerint idézem): „Az ész természetéhez tartozik, hogy a dolgokat nem mint véletleneket, hanem mint szükségszerűeket szemléli. Az ész természetéhez tartozik, hogy a dolgokat az örökkévalóság szemszögéből fogja föl.” Hát ez írja Spinoza. Kérdem én magától: hol van itt egy kis örökkévalóság? Most először forradalom jön, aztán majd a forradalom elbukik, és aki túléli, az majd lehet okos, és akkor majd akadnak eszes emberek, akik a gyakorlatban igazolják Spinoza fenti szavait. Forradalom előtti korban az észnek nincs helye. Én viszont eszes ember vagyok, következésképpen nem lehetek forradalmár, amit nagyon sajnálok. Maga viszont lehet, és magát azért sajnálom. A tegnapi lapban olvastam egy írását. Maga szerencsétlen, hiszen maga tehetséges! Könyörgöm, rejtse el a tehetségét, tagadja le, és fejlessze vissza, maga nincs abban a helyzetben, hogy önmaga lehessen. Ha tudni akar, tudjon, ha esze van, legyen esze, ezen már nehéz segíteni, de ha végig akarja élni az életét, akkor legyen nagyon óvatos, tanuljon érvelést a hülyéktől, stílust a vízfejűektől, erkölcsöt az erkölcstelenektől, mert ha egy pillanatra is megmutatkozik, óhatatlanul lecsapnak magára. Persze ha nem akarja végigélni az életét, az más, akkor tönkreteheti magát, ehhez joga van.

 

Adorján nyomban a levél kézhezvétele után a könyvtárba sietett, hátha ott találja Sidó Zolit. Sidó Zoli valóban ott volt, de Adorján legnagyobb elképedésére nem sok hajlandóságot mutatott a beszélgetésre.

– Maga marha – mondta neki Sidó Zoli barátságtalanul, és egy könyvbe mélyedt. Adorján leült vele szemben, és egy találomra leemelt könyvbe mélyedt. Így mélyedtek a könyvekbe egy darabig, amíg Sidó Zoli meg nem unta, hogy Adorján időnként vágyakozva és szégyenkezve lopva rápillant.

– Nézze – morogta Sidó Zoli –, semmi értelme, hogy jó tanácsokkal lássuk el egymást. Magának nőre van szüksége, én nem vagyok nő, és ezenkívül sem vagyok társnak való. Látom, hogy maga egészen összekuporodik, és misztikus csodálattal néz az első jöttmentre, rám, aki emberebb mert lenni a szokásosnál. Az ilyen csodálatot én utálom, és kikérem magamnak. Maga két évvel idősebb nálam, mint megtudtam, és legalábbis egyenrangú velem. Hagyjuk egymást békén, jó?

Adorján nem hitt a fülének. Sidó Zoli morcosan nézte, aztán közölte:

– Az embereken nem lehet segíteni. Persze én vagyok a hibás, mert ezt én mindig is tudtam, és akkor is tudtam, amikor elküldtem magának azt a korlátolt Fichtét. Szerettem volna megfeledkezni róla, de hát én is agyalágyult vagyok. Vannak ilyen rohamai az embernek, néha eleven szájból eleven beszédet szeretne hallani, és nem csak betűkbe mászni. De nem lehet. Gyűlölöm a tisztátalan viszonyokat, és két élő ember viszonya csakis tisztátalan lehet. Érdek nélküli, szép, emberséges viszonyban csak a hullák vannak egymással. Ha most végül arra következtet, hogy megbántam, amiért megpróbáltam kapcsolatot teremteni magával, akkor kimondom: igen, megbántam.

Adorján nem tudta, mit is érezzen hamarjában: felháborodást, szánalmat, szeretetet vagy csodálatot, így inkább zavartan elmosolyodott. Sidó Zoli szomorúan rágta az ajkát, aztán engedékenyebben még hozzátette:

– Ha akarja, időnként azért levelezhetünk.

Adorján felállt és elment, Sidó Zoli kedvetlenül nézett utána.

Sidó Zolinak nyilván lelkiismeret-furdalása lehetett, mert az eset után időnként valóban írt Adorjánnak kis cédulákat, amelyek többségében főleg Adorján szidalmazására és dorgálására szorítkozott, mert egyre kevésbé tetszettek neki Adorján cikkei. Amikor Adorján versei is kezdtek megjelenni, Sidó Zoli gúnyosabb és bántóbb cédulát írt, mint bármikor, és fényes okfejtéssel bebizonyította, hogy költőnek lenni a legjobb módja, ha valaki végleg bele akar süllyedni a nagy magyar posványba. „Természetesen – írta ezzel kapcsolatban Sidó Zoli – semmi kifogásom, ha beleposhadása szándékos és programszerű. Joga van így dönteni. Felőlem aztán fel is kötheti magát. Csak hát ha maga igazi művészetet akar csinálni, akkor szörnyű terhet vállal magára. Ráadásul ez a teher kissé el is avult. A művészetben még mindig van egy csekélyke fény az aranykorból, amikor még úgy tűnt, hogy ha nehezen is, de lehet élni ezen a világon. Ha maga művészetet akar csinálni, akkor nem sötétítheti el a maradék siralmas és szegényes pislákolást, akkor magának fénynek kell lennie, de ez csak úgy lehetséges, ha eldobja a józan eszét, és beáll forradalmárnak. Az én szempontomból persze a forradalom értéktelen ócskaság, éppen azért, mert szükségszerű, de én nem vagyok művész.”

Több levelet Adorján nem kapott, kezdeti érdeklődése ellanyhult Sidó Zoli irányában, elkönyvelte csodabogárnak, aki amúgy semmi vizet nem zavar, és nincs is jelen a világban, még anekdotázni se lehet róla, mert vele soha semmi sem történik.

Néhány napja hallott róla újra, Sidó Zoli eltűnt a könyvtárból, mondogatták, hogy beteg, és az volt az általános vélemény, hogy le kell csapolni az agyvizéből. (Hogy ez a vélekedés kitől terjedt, azt nem lehetett megállapítani, Vitnyédy doktor, Sidóék háziorvosa hivatalból nem nyilatkozott.) Adorjánban fölrémlett egy érzés, amely talán a sajnálathoz volt leginkább hasonló, de az utóbbi időben annyira lefoglalta a saját szerencsétlensége, hogy hamarosan megfeledkezett a sovány, bizonytalan lábakon álló, sárgás arcú, horgas orrú, okulárés fiatalemberről.

Most pedig a pocsolyákat kerülgetve Sidóék háza felé tart.

Ha beteg, gondolja Adorján, talán több emberi vonás van benne, mint egyébként. A beteg ember mindig emberebb.

Tétován kopog be a terebélyes, földszintes ház kapuján a súlyos, ízléses kopogtatóval (kutyafej). A jókedve, hogy talált magának foglalatosságot estig, már elpárolgóban. Az is megfordul a fejében a kapu előtt állván, hogy még elmehetne, jobb, ha magától távozik, mielőtt kidobnák, de a kapu nyílik, egy takaros szolgálólány dugja ki a fejét.

– Sidó Zoltán urat keresem – mondja Adorján.

– Tessék befáradni.

Adorján belép a kapun, amelyet a lány becsuk mögötte. A ház belülről erődítményszerűen zömöknek látszik, Adorján követi a lányt, aki egy boltíves, alagútra emlékeztető, macskaköves kapubejárón át a belső udvarra vezeti, amely csaknem kerengőre emlékeztet, majd jobbra fordulnak, kinyílik egy szerény, hivalkodóan gyalulatlan ajtó, Adorján egy tágas, de bútortalan előszobában találja magát. Nyilván ez Sidó Zoli külön lakrészének előszobája. A lány lesegíti a kabátját, majd biztosan elviszi, mert fogas nincs.

– Kit jelentsek be?

Adorján vár és nézelődik, az előszoba kietlen és barátságtalan. Olyan, mint Sidó Zoli, gondolja Adorján, aztán rájön, hogy egyáltalán nem olyan, és a hasonlatoknak semmi értelmük.

– Zoltán úrfi várja önt – jön vissza a lány.

Adorján belép, az ajtó becsukódik mögötte.

Szegényesen berendezett, rendetlen és sötét szobában találja magát. Sidó Zoli pontosan az ajtóval szemben felállított ágyban fekszik, feje alatt több párna, sovány, sárga és mély árnyékú feje súlyosan süpped a legfelső párnába, arca meggyötört, a paplan a nyakáig van fölhúzva, keze és lába nem lóg ki alóla. Az ágy mellett íróasztal, azon könyvek, dossziék, füzetek, tollak, tinta, az íróasztalt nyilván csak a betegség idejére húzták az ágy mellé, de úgy tűnik, mintha Sidó Zoli nem nagyon használná a rajta heverő tárgyakat. Az asztalon áll a szépmívű petróleumlámpa is, elég barátságosan világít, Adorjánt mégis furcsa érzés fogja el. Mielőtt még Sidó Zoli megszólalna, Adorján rájön az okára: a szobának nincsen ablaka.

– Fölösleges – mondja üdvözlésképpen Sidó Zoli, aki úgy látszik, minden gondolatot előre kitalál. – Nincs minek kinézni. Nekem már nincs szükségem a világra, vagy ha mégis gusztusom támad rá, megteremtem magamban valódibban. Na üljön le, ha már meglátogatott.

Adorján az íróasztal mögötti székbe ül, és rákönyököl az asztalra.

– Ha már itt van – mondja Sidó Zoli némi krákogás kíséretében –, nem tagadom, hogy örülök magának. Ez a puritánság, amit a ház eme részében tapasztal, egyébként ne tévessze meg, mi nagyon gazdagok vagyunk, csak éppen én dobáltam ki innét minden értékeset annak idején, a lázadó korszakomban, aztán minden így maradt. Iszik valamit?

Adorján nemet int.

– Pedig ha már itt van, megihatná helyettem ezt a tejeskávét, tejszín is van benne, szerfölött tápláló, sok benne a kalória, csak éppen utálom. A földi élvezeteket nem vetem meg, de a tejszínes tejeskávét, amely ráadásul túl is van cukrozva, azt speciel kihányom. Igya meg helyettem, és akkor gondos és figyelmes anyám néhány percig békén hagy. Megissza?

– Megigyam?

– Nagyon kérem.

– Hát jó.

Adorján kihörpinti a tejszínes tejeskávét, aztán várakozóan Sidó Zoli sovány fejére néz.

– Nem éhes?

– Nem.

– Ebédelt?

– Ebédeltem.

– Biztos? Mert mi túlságosan gazdagok vagyunk.

– Biztos.

– Na jó. Szóval maga meglátogatott engem. Meg vagyok hatva. Unalmas egy porfészek, nemde? Az ember kénytelen beteglátogatással elütni a drága idejét. Avagy pedig azzal üti el az ember az idejét, hogy megbetegszik. Én az utóbbi megoldást választottam.

– Voltaképpen mi baja?

– Voltaképpen természetesen gyomorfekélyem van, aranyerem, szívtáji panaszaim és migrénjeim, továbbá rendkívül alacsony a vérnyomásom, hullanak a fogaim, a hajamról nem is beszélve, vérzik az ínyem, időnként tüdőbajra is gyanakszanak, de mostanában ritkábban. De hogy ezenkívül mi bajom van, azt nehéz megállapítani, mert az emberi szervezet olyan nagyon bonyolult.

– Beteg maga egyáltalán?

– Fogas kérdés, helyénvaló kérdés. Nem vagyok beteg, voltaképpen remekül érzem magam, csak deréktól lefelé teljesen meg vagyok bénulva.

Csönd támad, Adorján tanácstalan.

– No igen. Ez nem betegség – mondja Sidó Zoli krákogva –, hanem állapot. Amellett nem mindennapi állapot, ilyen bénulás semmiféle szervi bajtól nem támad. Ez a fajta bénulás nincsen benne a nagykönyvekben. Ez egy újfajta betegség, sidómiának fogják nevezni az orvostudományban. Érdekes és tanulságos betegség. Évekkel ezelőtt megírtam a jegyzeteimben, hogy huszonöt-huszonhat éves koromban valószínűleg meg fogok bénulni. Előbb a lábaim, aztán az egész alsótestem, a belső szervek kivételével. Most vagyok ebben a stádiumban. Aztán majd megbénulnak a karjaim is, majd az egész felsőtestem, a nyakam, és akkor majd sor kerül a belső szervekre is. A legtovább az agyam fog ellenállni, nekem az a legerősebb szervem. A híres és bölcs doktorok most olvassák az évekkel ezelőtti jegyzeteimet, és nem győznek egyik ámulatból a másikba esni, milyen pontosan tudtam előre. Az orvosok hülyék. Vitnyédy doktor, a legokosabbik, eljutott odáig, hogy ez csak valami ritka pszichés defekt lehet, és hogy valamilyen lelki terápiával kellene próbálkozni. Azt is sejti, hogy az egész egy jól kivitelezett önszuggesztió, de azt már nem vallja be önmagának, hát még nekem, hogy ez a kór gyógyíthatatlan. Úgyhogy ő se tud semmit. Képzelheti, mit össze nem fecsegnek hűlő testem fölött a hülyébbek. Nagyon szórakoztató, különösen, amikor vihogni kezdek rajtuk, és ők kénytelenek jó képet vágni a dologhoz.

Sidó Zoli megnyúlt, beesett arcán a mosolygás helyén vigyor jelenik meg, vékony ajkai alig fedik kilógó és hiányos fogait, van az arcában valami vonzóan hullaszerű, pedig elvileg visszataszítónak kellene lennie. Talán horgas, vékony orrától van, amely nevetségesen görbül a szája fölé, talán apró, besüppedő, rövidlátó szemeitől, de tény, hogy Adorján egyre otthonosabbnak találja ezt a lerongyolódott arcot.

– Hát ha már eljött hozzám – mondja Sidó Zoli némi hallgatás után –, kénytelen lesz meghallgatni a fixa ideáimat és a mániáimat, amelyeket valamikor ifjúkoromban leírtam, mely módszernek megvolt az az előnye, hogy nem kellett hozzá hallgató. Néhány napja azonban már gyöngül a kezem, ez a bénulás előjele, írni már nem nagyon tudok, a könyveket is nehezen tartom. De hát gondolom, bővében van az időnek.

– Nagyon is – válaszolja Adorján. – Éjszaka dolgozom, akkor is csak öt-hat órát.

– Újságot ír, mi?

– Kirúgtak. Korrektor vagyok a nyomdában.

– Aha. Mondtam én magának, de maga nem hitt nekem. Kellett magának feltűnés. Fölfedezték, mi? Most megkapta. Vegye tudomásul, hogy maga olyan agysejt, amelyik a bélbe van kényszerítve, és ha a bélsejtek között maga nem hajlandó szart csinálni, hanem önmaga akar lenni, akkor magát emésztik meg a többiek. Akinek peche van, az ne legyen tehetséges.

– Magának nincs peche?

– Nekem is pechem van, de másféle. Én is agysejt vagyok, de a helyemen, az agykéreg felszínén, úgyhogy megtehetném, hogy rendeltetésem szerint működjem. Velem az a baj, hogy egy új és sosem volt barázdát vájtam önmagamba, kettészeltem önmagamat, és az operáció nemcsak nekem fájdalmas, hanem az egész agykéreg megérzi. Velem ez a baj. Amint látja, itt fekszem öncsonkításom vagy inkább önépítésem eredményeként, egy mozdulatlan fej vagyok, egy fej a párnán, egy fej, amely gondolkozni tud, de mást semmit. Egy béna fej vagyok. Amint látja, én már nem lehetek öngyilkos. Nem tudok fölkelni, nem tudok kötelet vagy borotvát keríteni. Fantasztikus érzés, ha valaki tudja, hogy nem lehet öngyilkos. Nem mintha öngyilkos akarnék lenni, gyilkolom én magamat évek óta rendszeresen és kitartóan, az eredmény már mutatkozik is, de azért ez a szituáció nekem még új. Érdekes, izgalmas állapot, nyilván maga is át fogja élni, és akkor majd megérti a Biblia igazságát: „Én adaték azoknak, hogy meg ne öljék őket, hanem hogy kínoztassanak öt hónapig; és azoknak kínzása olyan, mint a skorpió kínzása, mikor megmarja az embert. Annak okáért azokban a napokban keresik az emberek a halált, de nem találják meg azt; és kívánnának meghalni, de a halál elmegy előlük.”

Sidó Zoli elhallgat, Adorjánt szemléli, aki zavarban van. Sidó Zoli kedvesen és megértően mosolyogni kezd.

– Azon mulatok, hogy ebben a városban talán maga az egyetlen normális ember. Maga persze meg van győződve arról, hogy a maga őrülete a legnagyobb, hogy kivételesek a kínjai, és hogy a hánykódása cethalénál rengőbb. Pedig hát magát semmi sem emelné ki a többiek közül, ha a többiek nem volnának mélyen a színvonaluk alatt. Persze látni a maga megnyúlt ábrázatán, hogy maga se sokáig marad normális. Hamarosan maga is el fog hülyülni. Vagy pedig megőrül. Mert az emberek előbb-utóbb meghülyülnek vagy megőrülnek. Akkor pedig, ha még megérem, egyedül maradok az abszolút igazság birtokosaként.

Adorján nem érti az összefüggést, Sidó Zoli azonban egyre jobban belelendül, arcszíne egy csapásra egészségesebbé válik.

– Én nem vagyok olyan nagyon öntelt – folytatja Sidó Zoli –, mint gondolja. Ha azt mondom, hogy én birtokában vagyok az igazságnak, akkor nem feledkezem meg arról, hogy nekem könnyű, én tudhatom az esedékes, aktuális maximális tudhatót, azt, aminél többet nem lehet ma tudni, ami benne van a világban, és aminél több ma nincs, tehát föl se fedezhető. Nekem ugyanis nem kell önfenntartás céljából valamely táborhoz szegődnöm. Családom gazdag, és gazdagságunk mindent biztosított a számomra úgy, hogy nyitva tarthattam a szememet. Oda utazhattam, ahol volt mit és volt kitől tanulnom, húszéves koromra meghódíthattam a világból azt, amit érdemes, a szellemet. Meghódíthattam azt, amit az emberek hoztak létre és gondoltak el, és semmi más nincsen a világban, aminek értéke volna. Nekem a gazdagságunknál fogva nem kellett letagadnom, hogy csodagyerek vagyok. Mellékesen megjegyzem, hogy nem voltam igazi csodagyerek, nekem teljesen normális agyam van, csak hát a hülyék nem értik, hogy egy normális ember normális körülmények között csodákra képes. A hülyék nem értik, hogy egy normális gyerek normális körülmények között zseniális, és nem is lehet más, és ezt a hülyék azért nem értik, mert nekik már a bölcsőben le kell tagadniuk, hogy normálisak, különben nem kapják meg az anyatejet, ily módon alkalmazkodva gyerekkorukra már nem is lesz mit letagadniuk – vagy ha mégis, az iskolában majd elhülyítik őket. Az emberek szilárd meggyőződésem szerint maguk mondanak le az agyuk fontos területeiről annak érdekében, hogy a megoldhatatlan ellentmondásokat ne kelljen tudomásul venniük. Leépítik a saját agysejtjeiket. Felfalják. Mert normális aggyal élni, ez a mai világban általában a legnagyobb és legmegoldhatatlanabb ellentmondás, ami csak elképzelhető. Szóval, én nem voltam okosabb vagy tehetségesebb a csecsemők túlnyomó többségénél, jóllehet azt nem tagadom, hogy agyam határozottan a jobb minőségű agyak közé tartozik. De azért mégiscsak az volt a döntő, hogy énnekem gyerekkoromban nem kellett azonnal elhülyülnöm, nem kellett hülye szülőkkel megküzdenem, és nem kellett magamat erőltetve szeretnem és tisztelnem őket, lévén a szüleim értelmes emberek, akik nem általam és rajtam akarták kiélni szeretetfölöslegüket; nem kellett végigjárnom a többi gyerekre váró fölösleges és tompító, kötelező és lélektelen iskolákat, mert gazdagok lévén, én magam diktálhattam tanulásom ütemét, szóval egyáltalán nem az a csoda, hogy húszéves koromra többet tudtam, mint az agyalágyult aggastyánok, a professzoraim, inkább az a csoda, hogy még mindig, mára sem hülyültem el teljesen, pedig most már igazán ideje volna. Független lehettem, nem kellett önvédelem céljából szép színes hályogokat varrnom a szememre, hogy a hasonló színű hályogok birtokosai nagy örvendezéssel a testvérükre ismerjenek bennem. Úgyhogy kérem, ne nézzen rám ilyen határozatlanul, és ne dúljanak különféle viharok a lelkében, és mindenekelőtt építse le a gyávaságát, amelyet velem szemben táplál, és amelyet egyébként ördögi tudatossággal én építettem bele magába megismerkedésünk napján a könyvtárban, amikor még nem tudhattam biztosan, hogy maga is normális, legalábbis jelenleg még az. Gondolom, nem kell magyaráznom, miért építettem ki magában az irántam táplált misztikus csodálatot.

– Abban az esetben nem kéne megmagyaráznia, ha már akkor tudta volna, hogy én is normális vagyok. Mert akkor világos: így akart kapcsolatot teremteni egy egyenrangúval. És akkor természetes, hogy a gyávaság, amelyet belém szuggerált, idővel elhalványul, mint ahogy szerintem el is tűnt belőlem, és csodálom, hogy még nem vette észre. Ha azonban, mint mondja, megismerkedésünk idején nem volt biztos az én normalitásomban, akkor nem értem, hogy egyáltalán mit akart tőlem. Hiszen minek a magával szembeni gyávaság és mély tisztelet elhintése olyan emberben, aki a hülyeségénél fogva magának úgyse lehetne partnere?

– Normalitásomhoz az is hozzátartozik, hogy nem idegen tőlem a hiúság, az exhibicionizmus, valamint a nálam hülyébbek megalázásának vágya. Én gyakran szórakozom az embereken, és amikor csak lehetséges, lóvá teszem őket. Persze csak apróbb disznóságokat művelek, mintegy időtöltésül, mert végtelenül unatkozom, amint ezt majd ki is fogom magának fejteni, és maga lesz olyan kedves, és végighallgat. Szóval én magával álnok és megbocsáthatatlan módon játszottam. Pontosan tudtam, mi játszódik le a lelkében, és gyermeteg módon örvendeztem, hogy maga pontosan úgy viselkedik, ahogyan viselkednie kell. Amikor néhány nap múlva kirúgtam, és maga eloldalgott a könyvtárból leforrázva és mélyen megbántva, akkor már láttam, hogy maga ép érzelmű, normális ember, akit eljárásom úgy érintett, ahogyan egy hülyét nem érinthetett volna: érzékenyen. De hát akkor már mindegy volt, mert hiszen mi úgyse tudunk mihez kezdeni egymással.

– Megbocsásson, hogy közbevágok: az előbb azt mondta, hogy pontosan tudta, mit és hogyan érzek, amikor maga engem még a hülyék közé sorolt. Meg tudná mondani, hogyan lehetséges ez? Én például nem tudom beleélni magam a hülyék fejébe, sőt ezt elvileg is lehetetlennek tartom.

– Mert maga nem színész, hanem írótípus. Én azonban okosságomtól, vagyis normalitásomtól teljesen függetlenül színészi képességekkel is meg vagyok áldva, ami alatt nem a szépségem, a zengő, mély hangom vagy esetleg parodizálási képesség értendő, hanem az, hogy ha akarom, olyan érzelmes tudok lenni, mint a többiek, át tudom venni a gondolkodásmódjukat, és ki tudom magamból termelni a hülyébbnél hülyébb érveiket. Ezzel játszani is szoktam, elképzelek magamnak valakit, beleélem magam a fejébe, leírom a gondolatait, amelyek egy bizonyos helyzetben támadhatnak, majd az illetőt, aki valóságos személy, olyan bizonyos helyzetbe hozom, és a szavait összehasonlítom az általam előre elképzeltekkel. Eredményeim megdöbbentően jók szoktak lenni.

– Én is ilyen kísérlet alanya vagyok?

– Nem lehetetlen. Nem lehetetlen, mondom kedvesen és játékosan, amiből, ugye, maga nem tud meg semmit, mert lehet, hogy csak tréfálok. De hát ez is az aljas módszereim közé tartozik.

– Akkor mást kérdezek. Azt mondta, hogy amikor leforrázva távoztam a könyvtárból, akkor maga rájött, hogy normális emberrel áll szemben. Az imént viszont megkért, hogy ne bámuljak magára olyan romantikusan. Nem így mondta, de ez volt a lényege. Hogy értsem ezt? Ha én normális vagyok, akkor tudom, hogy egyenrangúak vagyunk, és akkor nem bámulok magára romantikus tisztelettel vagy misztikus nagyrabecsüléssel.

– Nagyon téved. Ha valaki magához hasonló értékű emberrel találkozik, akkor mérhetetlenül meghatódik. Erre persze csak az képes, aki értékelni tudja másban azt, ami benne is megvan, mert ennek hiányában észrevenni, következésképp értékelni sem képes. A meghatódás és megilletődés pedig attól van, hogy az értékes ember saját értékét nem becsüli túl, inkább alábecsüli, mert neki az természetes, hogy ilyen vagy olyan jó tulajdonságai vannak, ha azonban ezeket másban látja meg, nagyobb a kontraszt a többiekkel szemben. Az ember nem látja magát kívülről, és nem tudja magát reálisan összevetni mindazzal, aki nem ő, mert nincs rá lehetősége. Ha azonban magához hasonlóval találkozik, a különbség szembeötlő, az élmény pedig olyan erős, hogy a másik értékes ember eleinte óhatatlanul túlértékelődik, mert a háttér, amely a ragyogását kiemeli, mértéktelenül sötét, a szemlélő viszont nincs benne a képben. Ebbe a hibába talán éppen most én is beleesem, mert előfordulhat, hogy mindezt hiába mondom el magának, mert a kettőnk agya talán mégis másra termett, de hát ez nem olyan nagy baj, mert ha nem magának, akkor magamnak mondanám el ugyanezt, a különbség csak annyi, hogy magamnak szájmozgás nélkül tenném. Tényleg nem éhes?

– Tényleg nem.

– Akkor elmondom magának, mibe pusztulok bele, jó? Feltehetőleg érdekli.

– Érdekel.

– Ha most szabatosan fogok fogalmazni, az csak azért van, mert a témával már többször alaposan foglalkoztam, és nem magának mondom el először, én már sokszor hallottam. Hát kérem. Én abba pusztulok bele, hogy én vagyok az első hitetlen ember a Földön. Szép megfogalmazás, nemde? Hangzatos, ám úgy tűnik, nincs mögötte semmi. Különösen magának tűnhet úgy, aki költői pályára készülődvén vagy istent keres, vagy megdöglik, de ahogy elnézem, inkább istent fog keresni, és ha nincs, hát csinál magának gyorsan egyet. Én hitetlen vagyok, mint ezt ki fogom fejteni, de ez nem jelenti azt, hogy helytelenítem, ha hisz valaki, vagy mint maga, hinni fog. Az őrültségek között a normális embernek nincs joga rangsort fölállítania, és hitetlennek lenni éppúgy őrültség, mint hinni valamiben, egyébként akármiben. A maga hite is olyasmi lesz, mint a szenilitás; a vénember azért válik szenilissé, mert elhülyüléssel védekezik a halál belátásának szükségessége ellen, és ezt tévesen szokták biológiai folyamatnak tekinteni. Maga fiatalon lesz szenilis. Maga ki fogja zárni a gondolkodásából a halált, maga az élet istenének fog áldozni, egészen normális kis őrültség lesz a magáé, mindenesetre szimpatikusabb, mint a hülyéké. Én azonban nem tudok hinni, úgyhogy kénytelen vagyok a hitetlenségbe menekülni. Nincs az a remény, nincs az az isten, nincs az az ember, akiben én hinni tudnék. Az én hitetlenségem több, mint az ateizmus, pedig hát az ateizmus is ritkaság ma még, végiggondolni csak egyvalaki merte eddig, Dosztojevszkijnek hívták, megérezni pedig csak Schumann óta érzik meg a szenzibilisebb zeneszerzők. Nem tudom, ismeri-e az említettek műveit.

– Nem nagyon.

– Mindegy. A lényeg az, hogy én nem ateista vagyok, hanem hitetlen. Amit én állítok, az csaknem ellenkezik az empíriával, mert meggyőződésem szerint a világon nem lehet élni. Azt állítom, hogy a bajok az egysejtű könnyelműségével kezdődtek, amikor a hülye ázalék körülnézett, nem látott semmit, mire nagy vidáman osztódni kezdett. Akkor kezdődött a mindenség legnagyobb és legfantasztikusabb tévedése. Ennek isszuk ma a levét. Állításomban az az érdekes, hogy úgy látszik, egyre közelebb kerülünk ahhoz, hogy ezt a tévedést mi, az áldozatai, belássuk, hiszen ha én már tudom, akkor hamarosan sokan tudni fogják. Amikor majd tömegesen fogják belátni, és a konzekvenciát is levonják belőle, akkor az emberiség sürgősen ki fogja irtani önmagát. Ez még néhány év, de maga talán még megéri. Kívánom magának.

Sidó Zoli most elhallgat, Adorján megbabonázva nézi sovány, beesett, sárga-fekete arcát, ritkás, zsíros haját, és arra gondol, hogy Sidó Zolinak igaza volt: csak a feje látszik ki a paplan alól, ez a fej valóban test nélkül, önmagában létezik, egy nyaktilóval levágott fej, egy forradalomban elhullajtott fej, amelyet azonban nem sikerült elpusztítani. Adorján a francia forradalomról készült metszetekre gondol, Sidó Zoli feje mintha akkor vált volna el a törzsétől, és azóta élne önálló életet. Talán ezért nem tud megöregedni, gondolja Adorján, ez a fej már ilyen marad, nem fog visszavonulni az öntudatából, nem fog lemászni az agykérge felszínéről, nincs neki hová.

– Maga most a forradalmakra gondol – mondja a fej szigorúan –, maga most arra gondol, hogy a forradalom talán közelebb van, mint eddig hitte, ha az emberek már eljutottak az őrültség általam képviselt fokára. A forradalom valóban nincs messze, és ha én történetesen csak tíz évvel később jövök a világra, akkor mához tíz évre belőlem lenne a legortodoxabb és legmegáltalkodottabb hitbuzgó forradalmár. Ezzel a tudással és ezzel az aggyal, amivel én ma rendelkezem, tíz év múlva forradalmár lehetnék csak és semmi más. Csakhogy ezzel a mai tudásommal és ezzel a mai agyammal én nem tudok kihúzni tíz évet. A szervezetem nem bírja el, hogy a tudásomat nincs hová elvezetnem. A szervezetem szétrohad, mert nem tud közlekedni a világgal. Nem tudok cselekedni, mert ma nincs mit cselekednem, várnom kellene tíz évet, talán húszat, és a testem ennyi várakozást nem tud elviselni. A szellem ellenállóbb, az elviselné. A testemnek most van forradalomra szüksége, de mozdulatlanságra van kárhoztatva, úgyhogy az én tömegtelen és társtalan forradalmam eredménye csakis az az önfelfalás lehet, amelyet én előre láttam, és amelynek előrehaladott stádiumát maga már szabad szemmel is tanulmányozhatja rajtam.

– Irigylem nálam tíz évvel fiatalabb ikremet – folytatja Sidó Zoli némi tűnődés után –, irigylem és persze gúnyosan röhögök rajta. Irigylem azért, mert meg fogja élni az élet kéjeit, a test minden rendű és rangú anyagcseréjét és a szellem valamennyi mámorát, és különösképpen irigylem azért, hogy csak vénen fogja megtudni azt, amit nekem már húszévesen föl kellett fedeznem. Irigylem azért, mert nem fogja tapasztalni, milyen fájdalommal és mennyire értelmetlen kínnal jár, midőn befelé marnak a lekötetlen szabad vegyértékek. De röhögök, vihogok és heherészek rajta, mert számomra az ő forradalma nem forradalom, mert nem volt és nem is lesz olyan forradalom a Földön, amelyet én hajlandó lennék valódi forradalomnak tekinteni. Értsen meg jól: én megvetem az önáltatás valamennyi formáját, és különösképpen megvetem azokat, akik az általam nagyon nagyra becsült Hegel dialektikáját csak optimizmusba csomagolva hajlandók lenyelni (ezen általam megvetett egyének közé sorolom magát Hegelt is). Az önáltatás gyávaság, és minden forradalom ellensége. Éppen ezért én valójában azért vetem meg a létező és létezhető forradalmakat, mert én forradalmár vagyok. Én nem vagyok hajlandó belemenni a játékba, hogy be kell hunynom a szememet bizonyos kellemetlen dolgok előtt, például a halál ténye előtt, én nem vagyok hajlandó azt állítani, hogy eddig bármit is sikerült volna megoldania az emberiségnek. Gondolom, ez így túlságosan homályos, mert megengedhetetlenül általános, elnézését kérem, megpróbálom kifejteni, mit hogyan értek. Nem Madáchocskákra, nem Tragédiácskákra gondolok, nekem Madách érzelmessége nem téma, és vele nincs mit vitatkoznom, nekem csak az első vonallal van vitám. Talán kezdjük a múlttal, arról talán valamivel több közös emlékünk vagy tudomásunk van, mint elképzelésünk a jövőről.

Sidó Zoli arca most komoly, gúnynak már nyoma sincs rajta.

– Maga nyilván úgy véli – kezdi Sidó Zoli –, hogy nálunk 1848-ban forradalom volt, csak aztán leverték. Én azonban úgy vélem, hogy nálunk 1848-ban nem volt forradalom, következésképpen nem is volt minek leveretnie. Maga nyilván úgy gondolja, hogy 1789-ben Franciaországban forradalom volt, ez a forradalom győzött is, nem verték le, és csak később bukott meg, amikor valahogy visszavonódtak az eredményei. Én azonban azt állítom, hogy a Nagy Francia Forradalom, minden forradalmak forradalma, a forradalmárok mindenkori iskolája, az emberi magatartások archepéldaképe satöbbi satöbbi, egyszóval a francia forradalom sem volt forradalom. Na most nyilvánvaló, hogy a hegeli dialektika alapján nem tagadható, hogy volt bizonyos minőségi ugrás, hogy ezekben az említett években gyorsabban telt az idő, és az emberek aránylag új dolgokat mondtak ki, mert aránylag új jelenségekkel kellett szembenézniük, és azt sem vonom kétségbe, hogy az emberi gondolkozásra az említett francia események komoly hatással voltak, például az általam nagyra becsült Hegel dialektikája is ebből született olyan korban, amikor a forradalomból a forradalmi jegyek voltak csak – vagy inkább – láthatók. Akik egy forradalom idején vagy közvetlenül utána élnek, azoknak nyilván túlságosan gyökeres változásokat kell elszenvedniük, és nem tudnak, nem is tudhatnak fölülemelkedni. Nekünk azonban, magának és nekem, most, 1899-ben, már megadatott a történelmi perspektíva, és mi már nyugodtan, bölcsen és érdek nélkül beláthatjuk, hogy a forradalmakban nem az új, hanem a régi a domináns. És itt most megint a kedves Hegelre utalnék, aki azért bizonyos dolgokkal mégis szembe mert nézni, és be merte vallani magának, hogy a forradalom nemcsak megszünteti, de meg is őrzi azt, amit fölfal: a tulajdon szülőanyukáját. Hegel után szabadon azt állítom, hogy ha a világban egyszer szakadni kezdett egy szakadék, akkor az tovább fog szakadni még abban az esetben is, ha közben egy egész Himalája nő a helyén. Azt állítom, hogy ha a világban egyszer kialakul egy parányi kis ellentét vagy tudományosabban ellentmondás, akkor az pillanatok alatt antagonisztikussá válik, és soha többé semmi és senki nem tudja megszüntetni, csakis konzerválni lehet, és tovább élezni. Ha egy egysejtű, ama kedves és könnyelmű egysejtű, akire már utaltam, elkezd osztódni, akkor ezt az osztódást soha többé nem lehet visszavonni, ez az osztódás létrejön, mert lehetőség van rá, és ez az osztódás megmarad minden magasabb rendű életben – természetesen itt, a Földön, mert elég nekünk, ha földi méretekben gondolkodunk. Ha egyszer kialakul az élő és az élettelen ellentéte, más szóval ha egyszer megjelenik a halál, akkor a halált soha többé nem lehet megszüntetni, csak éppen a halált egyre változatosabb, egyre bonyolultabb és egyre felismerhetetlenebb változatokban fogja produkálni az élet. Analóg módon azt állítom, hogy nem volt, nincs és nem lesz a világban olyan forradalom, amely meg tudná semmisíteni azt, ami ellen támad, mert minden forradalom csak arra képes, hogy minden addigi rosszat beépítsen magába, újabb rosszakkal gyarapítva. Azt állítom, hogy a feudalizmus nem szüntette meg a rabszolgaságot, és a kapitalizmus nem szüntette meg a feudalizmust, azt állítom, hogy a fejlettebb társadalmi formációk megőrzik az előzőt, újabb átkokat adva hozzájuk, még áttekinthetetlenebbé téve az emberi kapcsolatokat. Azt állítom, hogy ha egyszer kialakult a pénz, amely a közvetlenül embertelen emberi kapcsolatokat közvetetten embertelenné tette, akkor a pénzt nem lehet megszüntetni, csakis gazdagítani lehet a megnyilvánulási formáit, és fokozni lehet a mindenhatóságát. Amit lehet, azt egyúttal muszáj is. Azt állítom, hogy mivel valamikor az ősember idején kialakult a kizsákmányolás, ez a kizsákmányolás megmarad, csak éppen más formákat ölt. Semmit sem lehet megszüntetni, és semmit sem lehet visszavonni, ami egyszer létrejött az időben, ez valami olyasmi, mint a fizikában az anyag megmaradásának törvénye, mely törvény csak akkor volna megszüntethető, ha vissza tudnánk forgatni az időt, de hát erre az emberiségnek semmi reménye. Tudott követni?

– Hogyne. Ezt hívják fatalizmusnak.

– Pontosan. Nem szégyellem, hogy fatalista vagyok, gondolkodás után jutottam el idáig. Számomra evidens, hogy a tett választja a tevőjét, a gondolat a gondolóját és az élet az élőjét. Amit én most elmondok, azt más is elmondhatná magának, aki hasonló aggyal rendelkezik, mint én, és egyáltalán nem hiszem, hogy a gondolataim olyan eredetiek lennének, mert mint már hangsúlyoztam, az én agyam nem különleges. Persze helyesebb volna fatalizmus helyett pontosabb fogalommal élni. Én úgy nevezem a filozófiámat, hogy az a bonyolódás elmélete. Ami a számomra lényeges, az az, hogy a bonyolódás elmélete tehetetlen. És nem az a baj, hogy van egy elméletem, mert elmélete bárkinek lehet, hanem az a baj, hogy az én elméletem igaz. És mert igaz és tehetetlen, nem tud küzdeni a halál ellen. A bonyolódás elmélete a történelem folytonosságát érzékeli a minőségi ugrándozások helyett, a bonyolódás elméletének távolibb a nézőpontja, mint az utópikus filozófiáknak, vagyis én mintegy a Földön kívülről szemlélem önmagunkat, és bármennyire szeretném is, nem tudom a tevő szubjektumát a megteendő tettek objektivitása fölé emelni. Ha tíz évvel később születtem volna, talán megúsztam volna, hogy éppen nekem legyen ilyen tehetetlen filozófiám. Látom az arcán, hogy még mindig nagyon elvontan beszélek. Hát akkor politizáljunk, vagyis másszunk bele a jelenbe. Mondja, ismeri a szocialisták elméleteit?

– Valamit hallottam harangozni.

– Olvasta Marxot?

– Nem.

– Tud az Internacionáléról?

– Keveset.

– Röviden: a szocialisták forradalmárok és értelmes emberek, akik optimista utópiájukhoz valóságos jelenségekben keresik az alapot, ami persze szintén öncsalás, de legalább arra vall, hogy tisztában vannak az objektivitás döntő súlyával. Ők azt mondják, hogy a kapitalista nagyipar szükségszerűen termeli ki magából a munkásosztályt, amely mint kizsákmányolt osztály a kapitalizmus viszonyai között egyre erősebbé válik, forradalmi kénytelen lenni, és előbb-utóbb annyira ki lesz zsákmányolva, ugyanakkor azonban annyira erős is lesz, hogy meg fogja dönteni a kapitalizmust. Azt mondják, hogy miután az ipari fejlődés az egész világon szükségszerűen be fog következni, a proletariátus forradalma világméretű lesz. Na most én ezzel nagyrészt egyet is értek, elvileg ennél világosabb fejjel megítélni a mai világot nem is lehetne. Egyetlen bajom van ezzel az elképzeléssel, mégpedig az, hogy elképzelt világgal dolgozik, és nem azzal, amely a valóságban adva van nekünk. A szocialisták azt mondják, hogy a proletárforradalom először a legfejlettebb tőkés országban, Angliában fog kitörni, és utána az uralomra jutott angol munkások majd segítséget nyújtanak a többieknek, és akkor az egész világon végigsöpör a munkások nemzetközi forradalma, és a széttagolt világot egyetlen világországgá fogja változtatni. Nagyon szép perspektíva, és szívesen hinnék benne, de nekem itt, a Monarchiában, olyan ismeretek állnak a rendelkezésemre, amelyekkel a nyugat-európai szocialisták nem rendelkeznek, nem is rendelkezhetnek, lévén, hogy más viszonyok között élnek. Ez nem ment föl engem az alól, hogy az ő ismereteiket ki ne egészítsem a magaméval, még ha ezzel a saját hitem és a saját életem lehetőségét semmisítem is meg. Tehát azt javaslom, maradjunk a Monarchiánál, mint az egész Földet reprezentáló képződménynél.

– Maradjunk.

– Gondolom, egyetértünk abban, hogy a Monarchia nem áll fönn örökké, a mai nyugalom, a mai aranykori béke és a mai langyos posvány csak látszat, és már nagyon is megérdemli, hogy elpusztuljon. Maga nyilván éppen olyan jól tudja, mint én, hogy iparosodásban mennyire el vagyunk maradva, mely sajnálatos ténynek a polgárság csonkasága a kísérője. Nyilván maga is olvasta szegény Vajda János sirámait, ha többet nem is tud erről a kérdésről. Csak mellékesen jegyzem meg, hogy e jelenség Mátyás uralkodása alatt kezdődött, s bár tények nincsenek a birtokomban, erős a gyanúm, hogy Mátyás rovására írható minden, ami azóta történt, a töröktől kezdve a kiegyezésig és tovább. Mátyás választotta annak idején a mezővárosi gazdagodó és erősödő polgárság helyett az atavisztikus oligarchákat, Mátyás alapította meg a jellegzetesen magyar, kompromisszumos, ide-oda hajladozó és feleúton mindig megálló politikai gyakorlatot, nem tudván dönteni két tűz között akkor, amikor döntenie kellett volna. Mondom, ez más téma, de szerény véleményem szerint akkor dőlt el, hogy Magyarország önálló államként nem létezhet többé. Na most maga azt is nyilván jól látja, hogy bár iparosodásban messze az osztrák színvonal alatt vagyunk, a helyzetünk még mindig jobb, mint mondjuk a horvátoké vagy éppen a tótoké, akiket mi a magunk szerény lehetőségeihez képest legalább olyan kegyetlenül elnyomunk és kizsákmányolunk, mint minket osztrák barátaink. Na most azt is képzelje el, hogy lassan, fokozatosan mégiscsak ki fog alakulni a magyar ipari munkásság, aztán majd még később a horvát és a szlovák ipari munkásság is lassan kialakul, és miután minden munkásság forradalmi a kapitalizmus viszonyai között, nemsokára a Monarchiában lesz egy számottevő munkásság, amelynek legöntudatosabb része természetesen Ausztriában lesz található. De tűnődjünk el, milyenek is lesznek ezek a munkások. Az osztrák munkás öntudatosabb és szervezettebb lesz, mint a magyar, viszont jobban fog élni, mint a magyar, és emiatt nem lesz olyan határozottan elkeseredve, mint a magyar munkás, aki viszont nem lesz annyira tudatában önnön erejének. A horvát és a szlovák munkás még rosszabbul fog élni, mint a magyar, tehát még jobban el lesz keseredve, de még kevésbé lesz számottevő az ereje. Ennek a fennálló fejlődési különbség az oka, hiszen Ausztria iparosodik, mi némileg iparosodunk, a többiek kevésbé, és a jelenlegi gyarmatosítási politika e különbségek konzerválásának, sőt növelésének irányában hat. Ebből pedig egyenesen következik, hogy az osztrák, a magyar, a horvát és a szlovák munkás éppúgy nem fog egyetérteni és együtt harcolni a felszabadulásért, mint ahogy képtelennek bizonyult erre 1848-ban az osztrák, a magyar, a horvát és a szlovák polgár, nemes és jobbágy. Az osztrák, a magyar, a horvát és a szlovák munkás azért nem működhet együtt, mert kizsákmányolják egymást, akár tetszik ez nekik, akár nem. Az osztrák munkás kizsákmányolja a magyart, mert gazdagabb országban él. Az osztrák munkás éhen hal attól a nélkülözéstől, amiben egy magyar, de pláne egy horvát vagy szlovák munkás vidáman eléldegél, mert az osztrák munkásnak magasabbak az igényei, mivel hozzászoktatták ahhoz, hogy jobban éljen, mint a gyarmatain. Ebben nem az osztrák munkás a vétkes, hanem a történelem, amely valamikor a középkorban lehetővé tette, hogy a közép-európai gyarmatosításból az osztrákok kerüljenek ki győztesen. Az osztrák munkás tehát akarata ellenére haszonélvezője a hajdani gyarmatosításnak ma is, és akár akarja, akár nem, ma is kizsákmányol, méghozzá saját osztályostársát, a magyar meg a horvát meg a szlovák munkást zsákmányolja ki. Ahhoz, hogy az osztrák munkás legalábbis fenntartsa eddigi létminimumát, neki feltétlenül támogatnia kell saját kizsákmányolóit, az osztrák kapitalistákat abban a törekvésükben, hogy továbbra is gyarmatosítsanak, mert ebből neki is csurran. Ha ezt nem teszi, akkor látszólag önmaga érdekei ellen cselekszik, és az internacionalisták mondhatnak akármit, senki sem fog önnön érdekei ellen cselekedni még látszólag sem. Ez persze a dolognak csak egyik oldala, mert van a kenyérharcon kívül egy másik harc is, legalább olyan fontos harc: a nyelv. A kenyér az élethez való jog szimbóluma, az anyanyelv viszont a gondolkodáshoz, vagyis az önvédelemhez való jogot szimbolizálja. Az osztrák meg a magyar meg a horvát meg a szlovák munkás nem fog megtanulni más nyelvet az anyanyelvén kívül, hogy megértesse magát a többiekkel, mert tanuljanak meg azok az ő anyanyelvén. A sok nyelvvel mint megosztó tényezővel feltétlenül számolni kell, sőt a fejlődés arra tart, hogy ezek a nyelvek egyre inkább önállósulni fognak, a ma még erőszakkal fönntartott kétnyelvűség mindenütt meg fog szűnni, mihelyt jön egy földrengés, és szétveti ezt az egész rohadt birodalmat. Amint ma is láthatja, a Monarchia költői, már akik érnek valamit, gyönyörű szavakkal egymás ellen uszítanak, ez adja nekik az ihlet kimeríthetetlen forrását. Ne értsen félre. Amikor az Internacionáléban az értelmesek és tisztességesek, a valódi forradalmárok következetesen fellépnek a sovinizmus ellen, akkor én velük érzek szívem minden melegével, de sajnos tudnom kell, hogy szimpatikus és erkölcsileg követendő, ám kudarcra ítélt, anakronisztikus szélmalomharcot folytatnak a fejlődés tendenciája ellen. Én azt állítom, hogy a gyarmatosítás idején létrejött szakadékokat nem lehet megszüntetni. Vagyis mindjárt látni fogja, hogyan értse az én túlságosan általános előbbi szóvirágaimat. Annak idején létrejött egy alapvető szakadék a fejlettek és a fejletlenek között. mely szakadék persze már előbb is megvolt, de a mai fejlettek és fejletlenek akkor még nem szembesültek egymással, úgyhogy a megelőző stádiumban ez a szakadék még nem volt látható. Ezt nevezik egyenlőtlen fejlődésnek. Ez az egyenlőtlen fejlődés mára oda vezetett, hogy bár minden egyes országon belül a kizsákmányolók és a kizsákmányoltak között folyik az osztályharc, van még egy harc a világon, mégpedig az egyes országok, államok, vagyis végső soron népek között, és ez azt jelenti, hogy végső soron a kizsákmányolás világméretekben folyik, és államok közötti harcban – időnként békés harcban, időnként háborúban – nyilvánul meg. Ezt én nacionalista kizsákmányolásnak nevezem, az osztályjellegű kizsákmányolással szemben. Mind a kétfajta kizsákmányolás létezik és létezett is mindig, de egyes időszakokban az egyik fajta, máskor a másik fajta kizsákmányolás lép előtérbe, elhomályosítván a másikat. Képzeljen maga elé egy koordináta-rendszert, az egyik tengelyre vegye föl az osztályok közötti szakadékot, a másikra a népek közötti szakadékot, és megkapja a világot.

– Megkaptam. Most mihez kezdjek vele?

– Nézze, én nem tudóska vagyok, aki azért gyárt elméleteket, hogy megéljen belőlük, és még csak azért se találok ki valamit, hogy örüljek annak, hogy valami végre az eszembe jutott. Megvetem a feltalálókat, és önkényükkel szemben a felfedezők igazát védem. Engem az elméletem nem dogmaként érdekel, és nem is azért, hogy szép gömbölyded formát adjak valaminek, ami szögletes. Én csak azt szeretném tudni, merrefelé megy a világ, hogy eldönthessem: mit tehetek én. Sajnos abból, amit felfedeztem, elég sok minden következik. Először is, amit maga a legközvetlenebbül fog tapasztalni: Magyarországnak vége van, a Monarchia szét fog hullani, és Magyarország nagyon meg lesz döbbenve, hogy milyen kevés marad belőle. Ezzel kellett kezdenem, mert mint magyar nyelven verselő költőpalántát ez érinti közvetlenül. De hát nemcsak a Monarchia hullik szét, Európának is vége van. Nem adok húsz évet, és az Internacionáléban szorgoskodó proletárok minden erőfeszítése ellenére Európa soha nem látott mértékben fogja szétmarcangolni önmagát. Nem mintha ezért könnyet hullatnék, vagy éppen azon siránkoznék, hogy, kétezer éves kultúra omlik össze. Na és aztán, összeomlik, minden összeomlik egyszer. Én csak az embereket sajnálom, akiknek olyan pechük lesz, hogy éppen ebbe az összeomlásba születnek bele önhibájukon kívül. Mert bizony Európa milliószámra fogja maga alá temetni az ártatlanokat. Túl sok állam van Európában, és túl sok nyelven beszélnek. Jön az Apokalipszis. Bizony. Amit ma lát, az már a sárkány. Ma már imádják. „És imádák a sárkányt, aki a hatalmat adta a fenevadnak; és imádák a fenevadat, ezt mondván: »Kicsoda hasonló e fenevadhoz? kicsoda viaskodhatik ővele?«” Amint észreveheti, én is imádom a fenevadat, mert én is azt mondom, hogy nincs, aki vele viaskodhatna. Mert én már látom, hogy „megnyitá azért az ő száját Isten ellen való káromlásra, hogy szidalmazza az ő nevét és az ő sátorát és azokat, akik a mennyben laknak. Az is adaték neki, hogy a szentek ellen hadakozzék, és őket legyőzze; és adaték néki hatalom minden nemzetségen, nyelven és népen”. Erről beszélek én is. „Annak okáért imádják őt a földnek minden lakosai, akiknek neve nincs beírva az életnek könyvébe, amely a Bárányé, aki megöletett, e világ alapítása óta. Ha van füle valakinek, hallja!” Nincs füle senkinek. Akkor se volt. De azért maga csak hallgassa az én próféciáimat, mert magának van füle, hogy hallja, csak hát a szája béna, hogy elmondhassa. Én azt próféciálom, hogy Anglia, amely túl közel van a kontinenshez, vele fog bukni, és Angliában nem fog kitörni a proletárforradalom. Franciaországban sem lesz még egy kommün. Az egész katasztrófán Amerika fog csak nyerni, amely távol van, és ki fog maradni az egészből. Az amerikai ipar hallatlan mértékben fog fejlődni, és biztos vagyok benne, hogy a proletárforradalom Amerikában fog kitörni. Erre azt mondhatja, hogy végül is mindegy, Angliában-e vagy Amerikában, csak törjön ki. Ebben voltaképpen igaza van, mert minden mindegy. Mert az amerikai munkás, aki Amerikában hatalomra jut azzal a jelszóval, hogy „Amerika az amerikaiaké”, azt fogja mondani, hogy „a világ is az amerikaiaké”, mert ő jobban fog a hatalomátvétel pillanatában élni, mint a világ többi munkása, és hiába lenne internacionalista kötelessége, hogy a világ többi részének visszaadja azt, amit a kizsákmányolók a négerek rabszolgamunkáján és Európa majdani bukásán nyertek, ezt bizony az amerikai munkás éppúgy nem fogja megtenni, mint ahogy az osztrák munkás se ad vissza semmit a magyarnak. Az amerikai munkás nem fog a saját jószántából elszegényedni annak érdekében, hogy a Földön egyenlőség legyen. A már elért színvonal alá nem szoktak csak úgy vidáman és önfeláldozóan lesüllyedni. És akkor lesz majd a világon egy fejlett, nagy ország, egy tökéletes proletárállam, Amerika, amely azonban a maga jólétének fenntartása érdekében továbbra is arra lesz kényszerítve, hogy kizsákmányolja a világ többi részét. Ez pedig pontosan az, amit a forradalmárok nem akarnak. Ők világforradalmat akarnak, és ebben igazuk is van, csak éppen azt nem veszik figyelembe, hogy világforradalmat csak olyan világban lehet csinálni, ahol nincsenek ekkora és ennyire áthidalhatatlan fejlődési különbségek. Ilyen világ azonban nem áll rendelkezésünkre.

– Értem. Na és?

– Mi az, hogy na és? Én itt okosan, sőt zseniálisan leírom magának a világot, és bebizonyítom, hogy minden reménytelen, és akkor ez magának „na és”? Én azt állítom – és azt látom bizonyítottnak –, hogy a szakadékokat, amelyek az embereket elválasztják egymástól, nem lehet betömni, és minden tömítési kísérlet csak a szakadékok mélyítésére jó, mert a fejlődés – vagy ha úgy tetszik: a bonyolódás – törvényeivel nem lehet szembeszállni. Ez a bonyolódás egyébként, ha az ember logikusan végiggondolja, nagyon hasonlít az önindukcióra, az öngerjedésre és az önrobbanásra. Önrobbanás, mert nincs isten, tehát a világban a törvény immanensen van meg, és robbanás, mert a bonyolódás érzésem szerint valamilyen haladvány szerint gyorsul – hogy négyzetesen vagy köbösen-e, azt a matematikusokra hagyom, na és a filozófusokra, akiknek az a dolguk, hogy ilyesmiken vitatkozzanak. Olyan ez a világ, mint egy szép Shakespeare-tragédia. Mint a Lear király vagy mint a Hamlet. Az ember pontosan azt cselekszi, amit nem akar megtenni. Persze ezt már a görögök is tudták. Az ember nem akarja megölni a saját apját, és nem akarja elvenni feleségül a saját anyját, és mégis megteszi. Az ember nem akarja elveszíteni a gyerekeit, és mégis elveszíti őket. Az ember nem akarja megfojtani a feleségét, és mégis megfojtja. Az ember nem akarja elhinni, hogy meg kell bosszulnia apja halálát, mert abba ő is belehal, mégis megbosszulja. A forradalmár nem akarja megtartani az elavultat, mégis megörökíti. Az emberiség nem akarja elpusztítani önmagát, és mégis ezt cselekszi. Ebben áll az én hitetlenségem.

– Nagyon meggyőző. Ilyen fejjel csakugyan nem lehet élni.

– Akkor megértett. Nem lehet élni. Az élő bizonyíték itt fekszik maga előtt. Ezzel a tudással megbénulok, de ha nem bénulnék meg, akkor felkötném magam. Tevékenység nélkül az ember mindenképpen megdöglik, és az én tudásommal már nem lehet tevékenykedni. Nincs miért. Nincs cél, amely valami mást mutatna föl. Pedig hát a cél, ugyebár, összetartja az embert, megszervezi az élettevékenységeit, anyagcserére készteti, amint azonban a cél elvész, az ember többé nem tud a maga emberi határai között megmaradni, végtelenné válik, vagyis megsemmisül: amint látja.

– Nem vagyok filozófus…

– Na persze, maga költő.

– Nem vagyok költő…

– Hála istennek!

– De arra azért felhívnám a figyelmét, hogy miközben az élet lehetetlenségéről filozofálunk, közben azért élünk. Nem tűnik ez ellentmondásnak?

– Dehogynem. Nemcsak tűnik, de az is. Felfedezése nem új, ilyesmit már más pesszimistákkal kapcsolatban is elsütögettek. Viszont én ezt az ellentmondást nem is próbálom föloldani. Tőlem hiába vár olyan laposságot, mint a maga előbbi megjegyzése. Én ezt az ellentmondást is fölismerem, bevallom, elraktározom a többi, szintén megoldhatatlan ellentmondás közé, és szépen hanyatlom a sír felé. Eggyel több ok, hogy ne tudjak élni. És közlöm magával, hogy az ellentmondások nem arra valók, hogy megoldjuk őket. Arra valók, hogy beléjük pusztuljunk. Soha nem volt még olyan probléma a világon, amit sikerült volna megoldani.

– Én csak egyet nem értek: mi közünk van nekünk a maga filozófiájához? Valami kevés közünk persze van, mert maga kigondolta, én pedig illedelmesen meghallgattam, vagyis egy ideig a maga filozófiája létesített kapcsolatot közöttünk. De hát ha maga más, hasonlóan bölcs és következetes elméletet talál ki, és most azt adja elő, akkor talán ugyanez a kapcsolat létesült volna közöttünk, ha nem csalódom.

– Nem hiszem. Ha mást gondolok, más vagyok én is.

– De vajon nem gondol-e mást? Mást azonkívül, amit az előbb előadott? Mert feltételezem, hogy nem mondott el mindent. Ami az elméletébe nem fér bele, azt nem mondta el.

– Minden belefér. Ez benne a tragikus. Ha találnék a világon olyan jelenséget, amelyet ezzel a mostani koncepciómmal nem tudnék megmagyarázni, nem lenne nálam boldogabb és egészségesebb ember a Földön.

– Én még mindig azt kérdezem, hogy mi közünk nekünk ehhez az egészhez. Mert mi ketten, akárhogy veszem is, nem férünk bele a maga világába. Arra talán mégsem olyan egyszerű a magyarázat, hogy most itt ülök magánál, és képes vagyok megérteni azt, amit elmond. A számomra ez csoda. Nem érti? Nézze, amit maga elmondott, azt minden egészséges ember sejti, csak talán nem tudja, mert nem is akarja ilyen szabatosan kifejteni. De gyakorlatilag valamiképpen ilyennek fogadja el a világot, és önfenntartása érdekében ez ellen harcol. Én például úgy látom, hogy a halál azonos az emberi hülyeséggel, és a hülyeség ellen én csak úgy harcolhatok, ha kidolgozok egy új geocentrikus világképet.

– Nem is rossz ötlet.

– A világba belefürkészve dermesztően ránk csap az egyedüllétünk. Tudjuk, hogy néhány millió fényév közelben nincs élet rajtunk kívül. Ez azt jelenti, hogy a saját kis életünk sokkal fontosabbá vált, mint bármikor a történelem során. Én az ateizmust és a maga ateizmusnál is nagyobb hitetlenségét fürkésző szemünk sikerének tartom. Nincs isten, nincs hit, nincs remény, nincsen túlvilág, valamennyi öncsalásunk szertefoszlott, csak az élet és általa az öntudat van, a másik oldalon pedig a nem-élet: a még-nem-élt és már-nem-élő, vagyis az öntudatlan. Ezért én borzasztóan nevetségesnek tartom, hogy az iskolákban még ma is azt tanítják, hogy nem a Föld van a Naprendszer középpontjában, hanem a Nap, amely egyébként szintén nincs a világ közepén, amelynek nincs is közepe, de ezt az iskolában szemérmesen elhallgatják. Kopernikusz az én szememben egy lüke, agyalágyult, szerencsétlen és jelentéktelen kis szerzetes, és semmi több, aki magömléses éjszakáin a legkézzelfoghatóbb és számokkal legkönnyebben kifejezhető igazságba kapaszkodott, csak hogy ne kelljen valóban gondolkodnia. Kopernikuszi fordulat! Jó ég! Kopernikuszi fordulatnak nevezi az emberiség önmaga sárba tiprását, az emberi méltóság kigúnyolását, életünk értékének devalválását. Ha annak idején a római egyházban lett volna egy cseppnyi spiritusz, akkor a heliocentrikus világképet fordította volna minden haladó eszme ellen és nem a geocentrikusat. Nem a Föld a világ közepe? – kérdeztem volna én akkor a pápa helyében. Hát akkor mit akartok? Hiszen nem is olyan nagy dolog az élet. Nem a Föld a világ közepe? Hát persze! Imádjátok a Napot, mert az az isten, és ti ki vagytok neki szolgáltatva. A heliocentrikus világképpel az embereket sokkal eredményesebben le lehetne beszélni az életről, mint bármely más elmélet segítségével.

– Biztosan igaza van, csak hát nekem a maga logikája kissé történelmietlen.

– Nem baj. Én inkább azt akarom mondani, hogy voltaképpen megtörtént, amit hiányolok, csak nem az egyház jóvoltából. Szerintem megbocsáthatatlanul bennünk él, hogy semmi sem olyan nagyon fontos, mert hiszen még csak a világ közepe sem vagyunk. Ezért nincsen nekünk értékünk a magunk szemében.

– Maga nagyon gyerekesen érvel. Maga még nagyon fiatal.

– Öregebb vagyok magánál két évvel.

– Nem az számít.

– Nem baj. Én azt mondom, hogy igenis a Föld a világ közepe, mert a Földön van élet, mert mi éljük, és az engem már nem érdekel, hogy van-e még élet máshol a világon, engem Giordano Bruno nem érdekel, engem Prométeusz érdekel, aki nagyon jól tudta, hogy csak az számít és csak az ér valamit, ami itt van a Földön az élők jelenében.

– Na jó. Tulajdonképpen egyetértünk, csak én megpróbálnék egzaktabban gondolkozni.

– Ha egyetértünk, akkor nem értem, miért homályos magának a kérdésem. Hogy a maga stílusában maradjak: „én azt állítom”, hogy a kettőnk viszonya fontosabb, mint az, amit beszélünk. Maga sem tagadhatja, hogy kettőnk viszonya különös viszony, és már akkor az volt, amikor elküldte nekem az összefirkált Fichtét. Nem lepne meg, ha most bevallaná, hogy Fichtét előző nap firkálta össze, külön az én kedvemért. Ha ma nem unatkoztam volna a kávéházban, és nem jutott volna eszembe, hogy meglátogassam magát, akkor is különös viszonyban lennénk. Ami közöttünk van, azt egyikünk se tudja kitörülni magából. Maga elküldte nekem Fichtét, éppen nekem és nem valaki másnak, én levelezni kezdtem magával, és most bevallhatom, hogy akkor napokig csak magára tudtam gondolni. És most, hogy ezt mondom, rájövök, hogy ez csak most vált világossá előttem, most, utólag és nem akkor, amikor maga napokig valóban minden gondolatomat lefoglalta. Lázba hozott, hogyan fogja fogadni a levelemet. Izgultam, hogy az a pár semmitmondó sor elég semmitmondó legyen, de ugyanakkor velős, szellemes és tömör is – de ne hivalkodóan. Mert hiszen pár semmitmondó sornál többet nem írhattam magának, fecsegőnek, érzelmesnek tarthatott volna és elronthattam volna mindent. Elronthattam volna azt, ami később úgyis elromlott. De ez most lényegtelen. Érdeklődtem maga iránt, kérdezősködtem, mindent tudni akartam az életéről, a viselt dolgairól, előre elterveztem, hogyan kellene alakulnia levelezésünknek a következő időben, válaszleveleket fogalmaztam magamnak a maga nevében, és aztán válaszoltam rájuk a magam nevében, társalogtam magával, mert azt akartam, hogy megszeressen, és meg is szerettem magamat a maga szemével. Ne vegye túlzásnak és ne értsen félre: én azokban a napokban egyszerűen magába szerettem. Magába szerettem, mondom most, amikor már túl vagyok rajta, és meglepődöm én is, mert csak most lett világos előttem, hogy valóban így volt. Magába szerettem, mert volt egy emberi gesztusa, amit talán maga sem értett, és utólag másként magyarázott. Magába szerettem, mert maga merte vállalni önmagát velem szemben az első pillanattól kezdve, és ezt a játékkal, a mímelt morcossággal és a szigorú humorával leplezte. És amikor olyan kurtán-furcsán elbánt velem a könyvtárban, akkor is önmaga tudott lenni, mert nem akart számot adni az érzéseiről, amelyek váratlanul érték, és mert nem volt biztos az én érzelmeimben. Persze én ott nagyon bután viselkedtem, nem jutottam szóhoz, és csak jóval később, az utcán jöttem rá, milyen gyors és szellemes replikákkal menthettem volna meg a helyzetet és magát is. Meg kellett volna semmisítenem, és ki kellett volna gúnyolnom a maga elutasítását. Hányszor lejátszottam később azt a kínos jelenetet, és hányszor elbántam magával! A legváltozatosabb sértésekkel szórtam tele magát, és a legváltozatosabb megaláztatásokat szenvedtem el a maga helyében velem szemben. Bosszút álltam azért, hogy akkor nem mert igazán ember lenni, mert elutasított valakit, akire pedig szüksége lett volna. Mint ahogy azt már emberi vonásnak tartom, ahogyan következetesen és mereven magázásra kényszerít, holott én vagyok az idősebb. Azt tartom, hogy ezt tudatosan teszi velem, mert könnyebb beleszeretni abba, akit az ember tisztel, márpedig a magázás a tisztelet jele. Ezért aztán én boldogan magázom magát. És aztán abbahagytuk a levelezést. Persze. Abbahagytam én is, mert elhalványult végül is mindez bennem is. Ami nagyon intenzív, az kénytelen elhalványulni, különben belebetegednénk. De azért a viszonyunk megmaradt, önállósulva, tőlünk függetlenül. Nem hallottunk egymásról. Na és? A kettőnk viszonya már úgy lebeg e fölött a pokoli város fölött, ahogyan az agyban anyagtalanul lebeg a gondolat. Mi vagyunk ennek a városnak a gondolata, mi ketten, akik külön-külön nem érünk semmit. Ez a viszony most már változatlan és visszavonhatatlan. A mostani beszélgetésünkkel sem építeni, sem lerombolni nem vagyunk már képesek. A mi viszonyunk nem attól keletkezett, hogy magának van egy életfilozófiája, amely belevisz a halálba. Nem is attól, hogy ezzel a filozófiával én egyetértek-e vagy sem. Nem attól pattognak közöttünk a szikrák, hogy maga fölfedezte: olykor tehetségesen tudok mondatokat fogalmazni. Maga a filozófiája ellenére szólított meg a könyvtárban, ez a tett nem fér bele a maga elméletébe, hála istennek. Az enyémbe se férne bele, ha nekem volna elméletem. De nincsen. Amit most elmondtam, csak arra szolgál, hogy tisztázzam: bizonyos dolgokat tudok magunkról. És arra szolgál, hogy bevalljam: viszonyunk lényegéről fogalmam sincs. Nem tudok róla semmit. Csak azt tudom, hogy rettentően fontos. És ezt ösztönösen maga is tudja, ha ismeretlenek társaságára vadászik egy pokoli porfészek nevetséges főiskolájának szegényes könyvtárában.

– Persze hogy keresem a kapcsolatot. Unatkozom. Úgy unatkozom öt-hat éve, ahogyan maga unatkozhatott ma, mielőtt ide indult hozzám. Maga még nem tudja, mit képes művelni az unalom az emberfiával. Engem csakis az unalom rontott meg és tett halálos beteggé. Tudja, hogy most milyen viszonyban vagyok magával? Pokolian embertelen viszonyban. Én remekül szórakozom a maga tirádáin. Én kinevetem magát, és hálás vagyok magának, hogy elszórakoztat, hogy elűzi az unalmamat, és ezzel talán napokkal lassítja a bénulásom folyamatát. Bár az utóbbi miatt fenekedhetnék is magára, mert mi jogon hosszabbítja meg a szenvedéseimet.

– Én felkészültem arra, hogy maga gúnyolódni fog velem. Maga is felkészült, mert látogatásom előtt átismételte a filozófiáját, hogy tömören előadhatóvá csiszolja. De ebben csak az a fontos, hogy nekem, nekem akarta előadni az elméletét, itt én vagyok a fontos és nem az elmélete, az csak eszköz, hogy eljuthasson hozzám. Így van, vagy nem így van?

– Hallgatom, hallgatom magát, és mintha ötven évvel ezelőtt egy bájos ligetben sétálnánk a csermely mentén kéz a kézben, és a csermelyhez hasonlóan mi is a platóni szerelemről csörgedeznénk, miközben fejünk fölött dögmadarak jelennek meg, és vérpatak kezd folydogálni a magas egekből. Magának nagyon érdekes tulajdonsága, hogy olyan érzéseket képes belelátni az emberekbe, amelyek nincsenek ugyan bennük, de mert maga beléjük látja, egyszerre valóban megfogamzanak. Legalábbis másokban igen, bennem azonban nem. Az még hagyján, hogy maga túlbecsüli a kettőnk kapcsolatát, ehhez joga van, bár én másként érzek, de az emberek különbözőek, ezt én el is fogadom ténynek, és nem próbálom a magam jellemét másra erőszakolni. Én nem hazudhatok magának olyan érzelmet, amely nincsen meg bennem. Bennem unalom van, érti? Unalom. Valamivel el kell töltenem a maradék időmet. Maga itt az egyetlen, akiben van némi hajlam arra, hogy engem legalább egy parányi szellemi erőkifejtésre ösztönözzön. Maga nekem unaloműző játékszer. Én elhiszem, hogy magának érzelmei vannak, csak hát a maga érzelmeit nekem nem kell tiszteletben tartanom, én játszom magával, és más szórakozásom nem is nagyon van, miután világos, hogy a következő tíz-húsz-harminc évben én csak halálra unhatom magam. Húzza ki az asztalfiókot, talál benne egy levelet, a maga nevére szól, bontsa föl és olvassa el.

– Szóval írt nekem egy levelet. Miért nem küldte el?

– Mert tudtam, hogy idejön érte. Olvassa el.

– Gondolom, azt írta meg a levélkéjében, hogy előre tudja, miért fogom meglátogatni, és előre tudja, miket fogok mondani magának. Képzelem, micsoda mondatokat adott a számba.

– A maga mondatait adtam a szájába.

– Akkor fölösleges elolvasnom.

– Nem is érdekli?

– Nem. De nehogy azt higgye, hogy most megsértődtem. Végül is én semmi mást nem akartam mondani, mint azt, hogy a kettőnk kapcsolata különös, hogy én ennek nagyon örülök, és hogy ki kell dolgozni az új geocentrikus világképet, amely végre mindenkinek a fejébe veri, hogy az életnél magasabb minőség nincs, és hogy az ember számára a másik ember a legértékesebb holmi. Hogy ezt maga előre leírta, annak csak örülhetek.

– Szeretném tudni, mélyére nézett-e már annak az igazságnak, hogy az embernek az ember a legfontosabb a világban?

Adorján tűnődve bámul Sidó Zoli koponyájára.

– Mégsem értjük egymást – mondja Sidó Zoli vigyorogva. – Magában csuda nagy a szeretet, úgyhogy még nagyon kínos meglepetések fogják érni. Maga szerelmes természet, és jaj magának élete utolsó percéig. Nézze, amit maga mond, azt én is mondom. Szerintem sem lehet kétséges, hogy az embernek az ember a legfontosabb a világban, csakhogy míg maga ezt a kijelentést magasztosnak és emelkedettnek tartja és kimondva úgy érzi, hogy panteisztikus élményben, a nagy emberiségben való föloldódásban volt része, én ebben a tényben semmi, de semmi örülnivalót nem találok. Számomra két ember kapcsolata mindig visszavezethető az áldozat és a hóhér kapcsolatára, az áldozatnak a hóhér, a hóhérnak az áldozat a legfontosabb a világon, de ennek olyan nagyon éppenséggel nem lehet örülni. Persze hogy fontos a hóhér, hiszen felköti az áldozatot, és az áldozat szemében ennél jelentősebb dolgot keresve sem találhatnánk. Persze hogy fontos az áldozat, hiszen ha nem lenne, a hóhér nem tudna miből megélni. Meggyőződésem, és eme meggyőződésemet eddig senki se tudta megcáfolni, hogy ha két ember együtt van valahol, akkor egyikük kimondatlanul is halálra van ítélve a másik által. Két, világtól elszigetelt ember esetében ez a lappangó tény nem teljesen világos, mint ahogy közöttünk sem világos ebben a pillanatban. Ha azonban, ne adj’ isten, még valaki becsöppenne ebbe a szobába, azonnal kiderülne, hogy kettőnk közül ki az erősebb, melyikünk ragaszkodik kevésbé a másikhoz, tehát melyikünk a gyilkos. Aki hűségesebb, szeretőbb és önfeláldozóbb kettőnk közül, az kivégzendő, és azt ki is végzik. Két ember barátságának legnagyobb veszélye egy harmadik barát. Ketten közülük előbb-utóbb szövetkeznek a harmadik ellen, és elmarják. Hogy ez a harmadik régi barát-e vagy új, az ilyen háromszög esetében már teljesen lényegtelen, és többnyire a véletlenen múlik. Többnyire a jövevény marad, miután egy régit kitúrt a helyéről. Ha még nem látott ilyet, tapasztalni fogja. Ennek a hóhér-áldozat kapcsolatnak a mintájára történik minden a társadalomban. Persze ez nem új felfedezés, pontosabban ezen már évezredek óta siránkoznak az emberek, és a vak végzetnek tulajdonítják szerencsétlenségüket. Szerintem a dolog sokkal egyszerűbb: amióta az emberiség az eszét tudja, azóta hiánygazdálkodás van a Földön, a javakból soha sincsen annyi, hogy mindenki bőségben élhetne, sőt szükségben is csak kevesen, a többinek éhen kell halnia. Az emberiség gyorsabban szaporodik, mintsem okosodik, és a javakból átlagosan egyre nagyobb a hiány. Ezzel nem azt mondom, hogy egyesek jól élnek, mások pedig kevésbé jól, és nem az ellen háborgok, hogy van, aki dologtalanul fürdik tejben-vajban, más pedig agyondolgozza magát éhbérért, pedig hát ez ellen szokás háborogni. Én a helyzetet ennél sokkal rosszabbnak látom. Meg vagyok győződve arról, hogy az egyik ember puszta létének a másik ember elpusztítása a feltétele. Én azt állítom, hogy a történelem a kannibalizmus következetes önfejlődése – vagy éppen önrobbanása, tehát a kannibalizmus nemhogy eltűnt volna, de egyre hatalmasabb méreteket ölt. Az emberevés minden társadalom végső alapelve és mozgatója. Nagy szellemeinket, zseniális filozófusainkat és isteni tehetséggel megáldott művészeinket mind ez idáig az tévesztette meg, hogy az idők folyamán az emberben kialakult egy tébolyodott gátlás, aminek következtében néhány évszázada nem emberhússal táplálkozunk, a hullákat nem zabáljuk meg, hanem eltemetjük őket, mintha nem lenne szükségünk a húsukban rejlő kalóriára, mintha annyira dúskálnánk a javakban, és mintha komolyan hinnénk a lélek halhatatlanságában, illetve mintha még mindig azt tartanánk, hogy a lélek a kalóriával együtt a húsban van, és lelket nem szabad enni, mert az nem tápláló. Hogy gondolkodásunk mennyire távol van a racionalitástól, azt bizonyítja, hogy egyfelől a hullákat nem használjuk fel az élők javára, és a szerves anyagokat hagyjuk elbomlani, másfelől pedig háborúval, egyéni gyilkolással és államok közötti öldökléssel szerezzük meg a magunk számára a betevő falatot. Ezt nem is tagadjuk, viszont becsületből és tisztességből megengedjük az ellenségnek, hogy a szemünk láttára földelje el a hulláit. Mindezek okából rendkívül civilizáltnak érezzük magunkat. Na de hát attól, hogy ellenségeinket csak megöljük, de nem fogyasztjuk el, csupán a javaik eltulajdonítására szorítkozunk, attól mi még jócskán kannibálok maradtunk. A mi századunkra már kiderült, hogy az egész Föld egyetlen egységes társadalom, és ebben a világtársadalomban is kellene lennie valamilyen erkölcsiségnek, amely megtiltaná, hogy felfaljuk egymást. Ahogy azonban a tapasztalat mutatja, és ahogyan az imént már volt szerencsém konkrétan kifejtenem a mai világhelyzet kilátásait, az emberevés továbbra is biztosítva van a kialakult, vagyis megszüntethetetlen ellentmondások: az osztályellentétek és az államok ellentétei következtében. Ezentúl most már mindig és mindörökké állami nagyságrendben fogjuk felzabálni egymást. Az elméletem alapján azt mondhatom, hogy a kannibalizmus egyszer valamilyen okból kialakult, és azóta sem szűnt meg, hanem tovább él mindabban, amit már más néven nevezünk és tisztelünk; egyre kevésbé nyilvánvalóan és egyre bonyolultabban, de tovább él. Hogyan is képzelhetnénk, hogy elvesszen valami, ami egyszer kialakult? Ha tehát én helyeslően bólogatok magának azon kijelentésére, hogy az embernek az ember a legfontosabb, akkor én csak a kannibalizmusra tudok gondolni. Az ember emberre vadászik, táplálékát emberek segítségével szerzi meg, miközben a tápláléknak kiszemelt ember szintén emberek segítségével próbál táplálékjelöltből táplálkozóvá átminősülni. Mindenki ezt mondja, csak szemérmesen. Darwin azt mondja, hogy az erősebb felfalja a gyengébbet, és ez a természetes kiválasztódás. Marx azt mondja, hogy a történelem osztályharcok története. Ez mind kannibalizmus. És ahogyan mi egymással beszélgetünk, az is kannibalizmus. Mi őszintén beszélgetünk, és ez ritkaság. Őszintén beszélgetünk, és közben jól érezzük magunkat, ez még nagyobb ritkaság. Ha őszinteségünk közepette még rosszul is éreznénk magunkat, akkor egyikünk hóhér volna, másikunk pedig áldozat. De mert jól érezzük magunkat, és vidámak vagyunk, világos, hogy mi ketten együtt vadászunk egy harmadikra. Mi valamely megfogalmazhatatlan megérzés alapján úgy döntöttünk, hogy harcostársnak tekintjük egymást, és közös vadászatra indulunk mások ellen. Ez nem kannibalizmus? Maga forradalmat akar, én pedig nem akarva ugyan, de tudom, hogy forradalom lesz; maga érzi, ki ellen kellene harcolnia, én tudom; maga táplálékjelölt, ki van semmizve az életből, én pedig szintén ki vagyok semmizve a világból, mert nem ad nekem új tűnődnivalót; mi tehát szövetségesek vagyunk. Potenciális gyilkosok, hatalomra törő klikk vagyunk mi ketten, és mihelyt úgy adódik, gyilkosok leszünk. Önvédelemből, természetesen, de az önvédelem viszonylagos, mert hogy mi az önvédelem, azt éppúgy az erősek diktálják, mint az uralmon levő erkölcsöt; mihelyt erősek leszünk, miénk az erkölcs, a gyilkos erősebb, mint az áldozat, a gyilkos önvédelemből öl, és az áldozat jogtalanul hal meg. Maga azt mondja, hogy az embernek az ember a legfontosabb. Ezt mondom én is, csak nem lelkendezek hozzá. Marx azt mondja, hogy a történelmet az emberek csinálják. Ezt mondom én is, csak nem örülök neki, mert nincs az a hülye, korlátolt és kegyetlen isten, aki rosszabbul intézhetné a történelmet, mint az emberek. Az emberek önmaguk kárára csinálják a történelmet. Negyvennyolcat – és minden forradalmat – meg lehetett volna nyerni, ha Petőfik csinálták volna. De hát negyvennyolcat Petőfi csinálta a legkevésbé. Az emberek csinálták, a hülye, kannibalizmusra szokott emberek. Mert sajnos még a leghülyébb ember is túl nagy hatással van a világra. A hülye ember veszélyesebb, mint a földrengés vagy az árvíz. A hülye ember nagyon tevékeny. A hülye ember nagyon számos, és hallatlanul szapora. Aki megengedheti magának azt a luxust, hogy bölcs legyen, az tudhatja, hogy a legnagyobb őrültség felfalni azt, aki megvédhetne minket a természet önkényeitől. A bölcsek tudhatják, hogy az ember jól kihasznált alkotóereje képes földi paradicsom létrehozására, mert a bölcsek el tudják képzelni, milyen szép lenne a világ, ha racionálisan lenne berendezve, de mindezt a bölcsek hiába tudják, mert az a valóság, hogy az önfenntartáshoz elhülyülés szükségeltetik az egysejtű ama könnyelmű első osztódása óta.

– Lehetséges, hogy a közeljövő a maga téziseit igazolja, de ez nem azt bizonyítaná, hogy a maga elmélete időszerű, hanem azt, hogy a valóság van elavulva. Ahogy elnézem magát a halotti ágyán, egyáltalán nem az a benyomásom, mintha maga attól hanyatlana a sír felé, mert eldöntötte, hogy nem maga fog falni, hanem inkább magát falják. Maga abba pusztul bele, hogy nem tudja, mi értelmeset tehetne a kannibalizmus ellen. Nincs kifogásom az ellen, hogy a világot olyannak írta le, amilyen, sőt köszönöm, hogy világosan fogalmazott, mert maga nélkül talán néhány hónappal vagy évvel később jutottam volna ugyanezekre a felismerésekre. Maga nélkül talán haboztam volna ilyen kegyetlenül bevallani a valóságot. De engedje meg, hogy a maga egyre hívebb tanítványaként azonnal belepiszkoljak a fészkembe. Ha már valaki felismerte, hogy kannibalizmus esete forog fenn, akkor ezen kár tovább rágódni. Csak az a kérdés, hogyan lehet leszámolni vele. Hiába haldoklik itt olyan látványosan, maga sem tagadhatja, hogy egy Krisztusra vár, aki magára kiált: kelj fel és járj, és a maga bénasága egy csapásra elpárolog.

– Aki itt majd forradalmat fog csinálni, annak valóban eljön Krisztus, mert ő maga lesz Krisztus egy időre. Nem vonom kétségbe, hogy a felismerés után el kell jutni a tettig. Elvileg. Voltak ilyen esetek a történelemben. De akkor még nem lehetett tudni, hogy a kannibalizmus a történelem kiölhetetlen tényezője. Akkor még nem lehetett tudni, hogy egyvalaminek az önrobbanásáról van szó. Akkor még azt lehetett hinni, hogy ami kialakult, az megszüntethető az emberi akarattal és új, jobb létező állítható a helyébe. Ha én csak tíz évvel lennék ma fiatalabb, akkor tíz év múlva a mai életkorommal biztosan én lennék az, aki a legtöbbet tenné a kannibalizmus esedékes megnyilvánulásai ellen. Akkor nem azt látnám a világból, amit ma látok, mert más lenne a világ, amit látnom lehetne. Nem tudnám, hogy a kannibalizmust nem lehet megenni. Érti? Nem én lennék hülyébb vagy vakabb, hanem a világ mutatná fel másik oldalát, mert a világ nem változatlan, és nem lehet bármikor tudni róla a lényeget. Ma azonban a lényeg tudható, és van olyan pechem, hogy én tudjam. Azt is tudom, hogy ha kihúznám még tíz évig, talán végig tudnám harcolni a harcolnivalókat. De nem tudom kihúzni! Nem vagyok elég erős ahhoz, hogy elviseljem a tétlenséget huszonöt évesen, pontosan akkor, amikor a legtevékenyebbnek kellene lennem, amikor a legintenzívebben kapcsolatban kellene lennem a világgal, amikor lázas anyagcserét kellene folytatnom fizikai és szellemi értelemben egyaránt. Én megtettem, amit megtehettem, én a maximumot produkáltam, ami csak elképzelhető: még azt is kiszámítottam, mikor jön el az ideje a tetteknek – és bevallottam magamnak, mikor jön el az ideje a halálnak. Én a magyar forradalom érdekében kezdtem igazán gondolkozni, és amikor rájöttem, hogy egy magyar forradalom nem old meg semmit, mert világforradalomra van szükség, kénytelen voltam még tovább gondolni a világot, és kénytelen voltam eljutni a mai kor gondolati csúcsára. Ez sajnos nem szerénytelenség, mint ahogy sokat sem jelent, mert holnap majd más jut el a holnapi csúcsra, vagyis a maximális tudható tetejére, amely más csúcs lesz, és más szédület fogja majd el a felkapaszkodót. Petőfi kimondta, hogy világszabadság, és ezt akkor mondta, amikor magyar forradalmat próbált csiholni. Ennek pontosan ötven éve. Én már nem lehetek Petőfi. Ötven év elég volt ahhoz, hogy rájöjjek: a világban kérlelhetetlen törvények működnek, és az egyenlőtlen fejlődést nem lehet kitörölni a történelem emlékezetéből. Az én agyam túlságosan magasra kényszerült ebben a pocsolyás korban, ebben a tehetetlen korban, olyan magasra, ahonnét túlságosan sok látható be előre és hátra. A másoknak majd évtizedekig tevékenységet, szent célt biztosító forradalmak messze alattam készülődnek, olyan messze, hogy csak némi vérfodrozódást látok, jelentéktelen tűzvészeket, aprócska kavicsoknak látom a feldobódó emberfejeket, és nem jut el a fülemig a vihar lármája. Ott, ahol az én agyam állomásozik, ott tél van és csend és hó és halál. Előre van tél, előre van halál. Mielőtt.

Sidó Zoli elhallgat, nyilván befejezte. Adorján most már nem tesz ellenvetést, mert fantasztikusnak érzi, hogy szemben ül egy huszonöt éves béna ismeretlennel, aki elhatározta, hogy bele fog halni a tehetetlenségbe. Sidó Zoli fejét nézve Adorján arra gondol, hogy ebben a fejben valódi rabágyán van a beteg, megfáradt gondolat. Álomszerűen lehetetlen jelenség Sidó Zoli, pláne, hogy nincs ablak a szobában, és Sidó Zoli arca különösen sárga a petróleumlámpa fényében. Sárga az ágynemű is, az asztalon heverő könyvek is, sárga a fal, és minden árnyék fekete. Egy sas hiányzik még valahonnan, és teljes a hangulat. Adorján úgy érzi, hogy ez a szoba maga a jelen, de ebből a jelenből nem vezet út a jövőbe.

– Semmit sem tudok tenni magáért – szólal meg végül Adorján. – Pedig szeretnék és tudnék is, ha engedné.

– Céltalan korban a látók nem tudnak egymással mihez kezdeni – mondja Sidó Zoli. – Nyilván teljesen kielégítetlenül hagyta magát ez a látogatás. Hát persze. Amikor nincs hová törekedni, akkor együtt sem lehet törekedni. Én teljes mértékben tanácstalan vagyok. Nemsokára végem, és a halállal is tanácstalanul nézek szembe. Bénít. Voltak, akiket serkentett. Nem tudom, mi lehetett a fejükben, de irigylem őket. Elmondtuk egymásnak szépen a mániáinkat, meg is hallgattuk egymást illedelmesen, és persze teljesen mindegy, miről beszéltünk egymással, és hogy beszéltünk-e egyáltalán, mindegy, akartam-e valamit az életben és az élettől vagy sem, nem számít, véghezvittem-e valamit, valamilyen nemes cselekedetet vagy sem, mert minden mindegy, a gyilkos, a betörő, a hülye élete is élet, olyan, mint az enyém, és minden élet tönkremegy. Nem tudok hinni, és kész. Maga voltam az öntudat, és leszek maga az öntudatlan. Nincs mit üzennem az utókornak. Az sem fontos, mit tudok a halálról.

– Voltak emberibb korok, amikor a haldoklót kézen fogva vezették át a túlvilágba az élők. A szerzetesek között ma is szokás, hogy az élők a haldoklóval a túlvilágról beszélgetnek szépen, csöndesen, nyugodtan, és közben fogják a kezét. Nem tekintik olyan nagy dolognak a halált, de becsülik annyira az életet, hogy az élő mellett legyenek az utolsó pillanatig. Amikor rájuk kerül a sor, az ő kezüket is fogja majd valaki. Amikor pedig sírniuk kell, sírnak. Ha akarja, eljövök magához, és fogom majd a kezét.

– Talán majd akarom. A maga mai látogatása adott egy kis fricskát a halálnak, de ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy a halál farkát behúzva eloldalogna, ha maga minden áldott nap itt ülne a nyakamon. Azt hiszem, ma elmondtunk mindent. Hallgatni pedig könnyebb egyedül. Arról sem vagyok meggyőződve, hogy magának éppen ebben a városban kell elhülyülnie vagy megőrülnie. Az én kedvemért ne tegyen ilyet. Elhülyülhet és megőrülhet ennél kellemesebb körülmények között is. Nem jár el okosan, ha azért marad itt, mert a hűlő kezemet akarja szorongatni. Ápolóim pedig vannak elegen. Nem tudunk mihez kezdeni egymással. Maga okos fiú, megérti. Máris a terhemre van.

Adorján feláll, tétovázik.

– Na, menjen szépen.

– Miért mondja ezt ilyen gúnyosan?

– Mert különben nem megy el. Ne törje a fejét, megcsókolja-e boltozatos homlokomat. Most meg elpirul. Hallottak már ilyet! Menjen már a fenébe!

Adorján kioldalog.

 

Nem tartozik a tárgyhoz, de most Konkoly úrról kell szót ejtenünk. Konkoly úr meghatározhatatlan korú, de pontosan harmincéves, száraz és sovány férfi, aki immár tizenkét éve áll a városháza szolgálatában. Apja suszter volt, és néhány cipőfelsőrészen kívül nem hagyott rá vagyont. Konkoly úr nőtlen, idős édesanyjával egy düledező házikóban éldegél a városka szélén, és rendkívüli felelősség nyomja a vállát. Pontosabban: rengeteg súlyos felelősség. Azonkívül, hogy Konkoly úrnak el kell tartania beteg és öreg édesanyját, Konkoly úrnak egyéb dolga is van, nevezetesen: megfelelni a követelményeknek. E követelmények mibenlétével Konkoly úr nincsen tisztában, de minden idegszálával azon van, hogy megfeleljen. Konkoly úr tizenkét éves szolgálata alatt naponta élethalálharcot folytat azért, hogy megfeleljen. Minden egyes feladat, lett légyen néhány sor gyöngybetűs lemásolása, egy kartoték kikeresése, avagy egy üveg bor ünnepélyes kinyitása valamely névnap alkalmából, mindez mérhetetlen lelki energiáit emészti föl. Konkoly úr minden áldott alkalommal kétségbeesik a feladata bonyolultsága és megoldhatatlansága miatt, de azért mégis erőt vesz magán, és valahogyan megbirkózik vele. A baj többnyire az, hogy Konkoly úr nem érti pontosan, mit kérnek tőle. Visszakérdezni nem mer, pedig másodszorra biztosan felfogná, de ő nem, nem kérdezi meg, inkább az agyát erőlteti, hogy vajon mit is várnak tőle. Konkoly úr a feladatát találgatva és előre is hatalmas energiákat felemésztve gyakran alaposan túllépi a munka elvégzéséhez szükséges időt, olyankor lehülyézik, az anyját szidják, ordítanak vele, Konkoly úr azonban méltósággal viseli a sors igaztalan csapásait, és idegrángásosan ugyan, de szilárdan és tulajdonképpen boldogan áll a helyén, mert ő mindent megtett, ő majd belegebedt az erőlködésbe, hogy megfeleljen, az ő lelkiismerete tiszta, más az ő helyében már rég szívrohamot vagy agyvérzést kapott volna, de ő áll tántoríthatatlanul és igaztalanul megbántva.

Konkoly úr valóban heroikus küzdelmet folytat élete minden öntudatos percében. Mint ma is. Szénási titkár úr még délelőtt hívatta, és azon a ronda fejhangján utasította, hogy szegődjön Adorján szerkesztő úr nyomába. Szénási titkár úrnak közben csaknem kiugrott az ádámcsutkája a nyakából, ettől az embernek – Konkoly úrnak – a hideg futkároz a hátán. Szénási titkár közlendője elsipákolása után visszavonult, teljes bizonytalanságban hagyva az újabb megpróbáltatás előtt álló Konkoly urat. Nehéz leírni Konkoly úr kínjait. Konkoly úr ugyan azonnal Adorján Andrásra gondolt, de Konkoly úr már gyakran tapasztalta, hogy a túlzott önbizalom hibák forrása lehet, úgyhogy Konkoly úr öltözködés közben megfeszített aggyal arra próbált rájönni, hogy vajon milyen Adorján szerkesztő urat kell neki figyelnie, mert hátha több is van belőle. Sok-sok ismerős és ismeretlen arc jutott az eszébe, csak az volt velük a baj, hogy egyiküket sem Adorjánnak hívták, legtöbbjüknek pedig Konkoly úr nem tudta a nevét, és kénytelen volt továbbra is teljes bizonytalanságban maradni őket illetően. Abban sem lehet biztos az ember, hogy ez az Adorján, ha ugyan jól hallotta a nevét – és könnyen meglehet, hogy rosszul hallotta, és Szénási titkár úr más nevet mondott, csak Konkoly úr éppen nem figyelt elég jól, és valamiért eszébe jutott Adorján szerkesztő úr neve, és így kapcsolta Szénási titkár úr hangjához –, tehát az sem biztos, hogy ez az Adorján ebben a városban lakik, mert erről Szénási titkár úr kifejezetten egyetlen szót sem szólt. Konkoly úr ennél a gondolatsornál sötét pánikba esett és kiverte a hideg veríték. Ismét úgy érezte, hogy feladja a harcot, mert ezt a feszültséget tovább nem lehet elviselni, és ha még egyszer ilyen nehéz feladattal bízzák meg, akkor megőrül. Mégis sikerült leküzdenie gyöngeségi rohamát, és Adorján nevét dünnyögve az orra alatt – hogy el ne felejtse – kilépett az esőbe. Akkor már annyira kimerült, hogy ott tartott: lesz, ami lesz, megadja magát a sorsának, és kapitulál. Ehhez a legegyszerűbb utat választotta: bement a Fehér Hollóba, Adorján Andrást kezdte figyelni, és már nem maradt ereje arra, hogy szégyenkezzen a túlságosan kézenfekvő megoldás miatt.

Konkoly úr sápadtan és az ájulás határán üldögélt a Fehér Hollóban mindaddig, amíg Adorján megírta a három levelet, és valahányszor Adorján kiment a Fehér Hollóból, Konkoly úr mindannyiszor (szám szerint háromszor) ismét kétségbeesett, mert nem tudta eldönteni, hogy neki most követnie kell-e Adorjánt vagy sem. Konkoly úrnak mind a háromszor szerencséje volt, mert Adorján a postáról mind a háromszor visszatért a Fehér Hollóba, ahol délben elköltötte ebédjét – Konkoly úr azalatt éhezett, mert idegességében egyetlen falat se ment volna le a torkán. Konkoly úr Adorján ebédelése közben határozta el, hogy ha Adorján még egyszer elmegy, akkor ő is feláll, és feltűnés nélkül követni fogja, mert igaz ugyan, hogy három a magyar igazság, és egy a ráadás, de azt ő már nem fogja bírni idegekkel, hogy negyedszer is olyan remegve várja Adorján visszatérését, mint egy rajongó szerelmes.

Úgyhogy amikor az őt észre sem vevő Adorján ebéd után ismét kiment a Fehér Hollóból, Konkoly úr a torkában dobogó szívvel, ám boldogan követte. Boldogan azért, mert addigra valamiért biztos lett a dolgában, addigra végre valahogyan meggyőzte magát, hogy ez valóban az az Adorján, akit neki követnie kell, és a nyomában húsz-harminc méterrel lépegetve tudta, igenis tudta, hogy a feladatát az adott időpontban tökéletesen teljesíti, és megfelel a bizalomnak.

Konkoly úr akkor jött újra zavarba, de akkor aztán alaposan, amikor Adorján bement Sidóék házába. Konkoly úr megállt vagy negyven lépésnyi távolságban az egyre erősebben szakadó hideg, ronda ónos esőben, és megrohanták gyilkos kétségei. Konkoly úr nem tudta eldönteni, hogy ő is bekopoghat-e. Mert ha neki követnie kell Adorjánt, akkor a legjobb lenne, ha ő is bemenne oda, ahová Adorján bemegy. Másrészt azonban Adorján hamarosan ki fog jönni a házból – erről Konkoly úr meg volt győződve, mert ez a ház Sidóéké és nem Adorjáné, és Adorjánnak ott semmi keresnivalója –, és ha Adorján kijön, akkor neki kár bemennie.

Így tűnődött Konkoly úr napestig. Mert mire Adorján kijött a Sidó-házból, teljesen besötétedett. Nem volt még nagyon késő, de hát december elejét írták, ráadásul megállás nélkül esett a ronda, hideg ónos eső, Konkoly úr minden ízében átfagyott, és úgy érezte, hogy az ízületei mind egy szálig a duplájukra dagadtak. Konkoly úr csak akkor vette észre, hogy Adorján kijött a házból, amikor mellette elhaladva jó adag pocsolyát fröccsentett a szoborként dermedő Konkoly úr bokájára.

Konkoly úr halálos betegen tette meg jelentését Szénási titkár úrnak, aki persze idegesen rohangált a szobában, és magas hangjához képest szokatlanul üvöltve szidta Konkoly urat, akit – Szénási titkár úr szavai szerint – mintha a föld nyelt volna el azzal a hülye újdondásszal együtt. Konkoly úr igaza biztos tudatában, mélyen megsértve, de emberi méltóságában meg nem alázva szótlanul tűrte, hogy Szénási őrjöngve rohangáljon előtte, és mindenféle méltatlan vádakat vagdosson a fejéhez. Szénási titkár úr azt akarta, hogy ő minden félórában jelentse neki, hol van Adorján, és mit csinál, és kivel beszél, és ő ehelyett fél napig elő se került, és neki, mármint Szénási úrnak, másokhoz kellett folyamodnia, hogy valamit megtudjon Adorján hol-tartózkodásáról. Azt pedig Szénási úr igazán jogtalanul követelte tőle, hogy számoljon be Adorján és Sidó Zoli beszélgetéséről.

Ezzel Konkoly úr mai megpróbáltatásai véget is értek.

Holnap majd új megpróbáltatások érik, és Konkoly úr tovább folytatja élethalálharcát azért, hogy megfeleljen a bizalomnak.

Szénási a faliórára nézett, és Konkoly úr letolása után nyomban kirohant a városházáról. Öt perc alatt odaért Sidóék háza elé, ott megállt, és gondolkodóba esett.

Szénási titkár úr tegeződik Sidó Zolival. Szénási néhány évvel idősebb, lecsúszott, ám ősi nemesi család sarja és két aranyos gyermek komoly családapja, s bár természetellenesen magas hangon beszél, nem olyan könnyű őt letegezni.

Sidó Zoli szintén kegyet gyakorol azzal, ha valakivel összetegeződik, bár neki erre nincs kutyabőre, és csak arra lehet rátarti, hogy ő meg a szellem kegyeltje, aki feltűnő és tüntető megvetéssel viseltetik minden iránt, amit a Monarchia adott az emberiségnek. A Szénási-féle titkárocskákat Sidó Zoli feltűnően nem méltatta figyelemre annak idején, amikor még csodagyerekként látogatott vissza nyaranta a szüleihez, öt évvel ezelőtt pedig, amikor véglegesen visszavonult a világtól, vagy ahogyan Sidó Zoli kifejezte: amikor nyugdíjba vonult, gyorsan minden arravaló embert megsértett, hogy később ne legyen dolga a hozzájuk fűződő érzelmei kinyilvánításával. Azóta legföljebb a főiskola könyvtárába vezető úton találkozik a helybeliekkel, és a legjobb esetben is csak biccentéssel juttatja kifejezésre, hogy messzemenően nem ért egyet a létezésükkel. Szénásival azonban tegeződik. Vagyis tegeződött. Ennek az az oka, hogy három-négy éve találkoztak újra a gyermekkor óta először a könyvtárban, Szénási még nem volt titkár, és nem volt üveghangja sem, szép baritonját a helyi dalárda hasznosította. Szénási éppen akkor tért vissza a városkába főiskolai tanulmányai végeztével, és még nem dőlt el, hogy újságíró, hivatalnok, képviselő, tanácsos vagy lump lesz-e belőle. Azt sem lehetett tudni, hogy melyik párt kaparintja meg magának – mert a pártok nyomban rávetették magukat. Szénási akkor még nős sem volt, kényére-kedvére válogathatott a helybéli szépségekben, és agglegény is maradhatott volna. Találkoztak tehát a könyvtárban, Sidó Zoli néhány metsző kérdéssel levizsgáztatta a nála idősebb Szénásit, aki jó szívvel és vidáman hagyta magát vizsgáztatni. Szénási tudta, hogy Sidó Zoli nem közönséges agyvelővel rendelkezik, tisztában volt vele, hogy Sidó Zoli nem őrült – a közhiedelemmel ellentétben –, de azért nem tisztelte túlzottan, mert önmagát Sidó Zolival egyenrangúnak tekintette, elismerve egyébként, hogy agyuknak más a felépítése – de ennek nem tulajdonított döntő jelentőséget. Szénási úgy vélte, hogy az ő agya is alkalmas fontos összefüggések felismerésére, valamint, hogy minden agy képes használni az emberiségnek, és nem döntő, hogy valaki zseni-e, vagy csak tehetséges, és az is csak utólag derül ki, utólag pedig már édes mindegy. Szénási akkor felszabadultan válaszolgatott a nála fiatalabb Sidó Zoli szigorú és bántó kérdéseire, és mind a ketten függőben hagyták a kérdést, hogy vajon kezdjenek-e valamit egymással vagy sem.

Néhány hét múlva Szénási már föl volt háborodva, hogy Sidó Zoli, egy ilyen Sidó Zoli, vizsgáztatni merte őt, őt, egy Szénásit, néhány hét múlva Szénási már szenvedett attól, hogy Sidó Zolinak jobb minőségű agya van, mint neki, mert hogy jön egy Sidó Zoli ahhoz, hogy okosabb legyen nála, de nem is okosabb, mitől lenne okosabb, és Szénási akkor már eljegyezte az egyik helybéli szépséget, és akkor már terjedtek a pletykák, miszerint Porházy kiszemelte magának.

Szénási tehát gondolkodóba esett Sidóék háza előtt, és kopogtatás nélkül ácsorgott vagy öt percig. Sok minden megfordult a fejében, aztán sarkon fordult, és visszaloholt a városházára.

Porházynak jelentette, amit megtudott, aztán Porházy föltette a kérdést:

– Miről beszéltek?

– Nem tudom – felelte Szénási őszintén.

Porházy tűnődött egy kicsit, aztán megszólalt:

– Most hol van?

– A Fekete Sasban.

– Továbbra is óránként kérek jelentést.

Szénási csak odakint sóhajtott fel mélyet és keserűt. Ez azt jelenti, hogy a munkaidőnek addig nincs vége, amíg Porházy jelentést kér Adorjánról. Meddig fog jelentést kérni róla? Talán reggelig.

Mire jó ez?

Ki kéne vándorolni. Talán Amerikába. Talán ott még lehet valamit kezdeni. Ennek az egésznek itt semmi értelme. Szénási titkár úr vagyok, van egy hülye feleségem és két szöszi, hülye gyerekem, hülyeségeket kell csinálnom, és ma még tudom, hogy mindez hülyeség, de holnap már ezt se fogom tudni. Akkor lesz végem egészen. Addig kellene megszökni innét, itthagyni csapot-papot, hülye feleséget, hülye gyerekeket, történelmi múltat-anyanyelvet és mindent, amíg nem késő.

Szénási titkár úr még egyet sóhajt, és elindul a Fekete Sasba.

 

Süketh Boldizsárnak nehéz napja van.

Hajnali kilenc óta Fekete Kornél társaságában céltalanul ődöng a városkában, és egyre fáradtabb és egyre bizonytalanabb. Fárasztó, ha az ember úgy mászkál valaki mellett, mint a kutyája, és még fárasztóbb, ha mindenről lehet beszélni, csak arról az egyetlenegyről nem, amiről éppen szó van. Süketh Boldizsár reggel óta titokban arra vár, hogy Fekete Kornél végre megmondja, hol, mikor, kitől veheti át a regényt, amely majd Süketh Boldizsár neve alatt fog megjelenni, de Fekete Kornél mintha megfeledkezett volna a regényről, Boldizsár pedig nem kérdezheti meg tőle, mert akkor kiderülne, hogy nagyon is érdekli a dolog, és akkor Kornél kitalálná, hogy Boldizsár csakis azért ődöng és lődörög vele a kávéházak, a szálloda és Kornél háza között.

Boldizsár tehát másról beszélt egész nap, miközben előkelő, unatkozó és közömbös kívülállóként hűségesen követte Kornélt mindenhová. Külső szemlélő úgy vélhetné, hogy a pinduri, mozgékony Kornél lohol apró lépteivel a csinos és nyúlánk Boldizsár nyomában, Boldizsár is ezt szeretné hinni, tehát hiszi is. Sőt. Meg van róla győződve. Boldizsár lelkét emiatt belengi az önhittség kellemes fuvallata. Ennek ellenére Boldizsár mégiscsak szédelegve jár-kel a városkában a mellette loholó Kornél társaságában, és rettegve tapasztalja, hogy körülötte, alatta és fölötte fekete űr tátong, és bármelyik pillanatban beszakadhat alatta a föld.

Boldizsár tehát előkelően unatkozva ment el Kornéllal a Fekete Sasba még délelőtt, ahol ismét teáztak, és ahol – Rudi bácsihoz hasonlóan – Sanyi bácsi is feltárta magát Kornél előtt. Kornél szomorúan, együttérzéssel, megértően bólogatott, és nem szakította meg közbeszólásaival Sanyi bácsi panaszáradatát, Boldizsár eközben unatkozott, elbambult, és egyetlen szó se jutott el a tudatáig. Később átmentek a szállóba, ahol Kornél elbeszélgetett Milán bácsival, a portással, aki persze szintén feltárta magát. Boldizsár ezalatt elegánsan, félkönyökkel a falnak támaszkodott, tüntetően unatkozva nem gondolt semmire, és Milán bácsi szavaiból sem jutott el semmi a tudatáig. Utána miért, miért nem, ismét visszamentek a Fehér Hollóba. Boldizsár egyébként ezen cseppet sem akadt fönn, hiszen úgysincs hova menni délelőtt, és teljesen mindegy, hogy az ember a főtér két oldala közül melyiket választja. Ezúttal nem az ablakhoz ültek, hanem a szigorú, mogorva és szótlan férfiú asztalához.

A mogorva és szótlan férfiú felpillantott az előtte heverő újsághalmazból, feltehetőleg meglepődött, de arcjátékra képtelen képén nem látszott semmi, és újra visszasüllyedt az újságokba. Rudi bácsi megint teát hozott nekik. Boldizsár immár harmadik teáját szürcsölte, és felderengett benne, hogy ez azért még sincs egészen rendben, mert ő utálja a teát, de aztán ezt a harmadik teát is megitta.

Boldizsár teázás közben előkelően utálkozva kiválasztott magának néhány újságot az asztalon heverők közül, és beléjük mélyedt. Ezzel minden külső szemlélő számára feltűnően demonstrálta, hogy neki semmi köze a jelenlevőkhöz, vagyis sem Kornélhoz, sem a mogorva és szótlan férfiúhoz, akit egyébként neki, a tehetséges szabadgondolkodónak eleve meg kell vetnie, hiszen egy tehetséges szabadgondolkodónak a hivatásos besúgó csakis az esküdt ellensége lehet.

Így aztán Boldizsár nem nagyon figyelt oda, miről is folyik a szó Kornél és a szigorú, mogorva és szótlan férfiú között.

Boldizsár belemélyedt a lapokba, pontosabban úgy tett, mintha beléjük mélyedne, mert nem nagyon értette, miről is írnak azokban az újságokban, minek mekkora a hordereje, és mit kellene kiérteni a fél szavakból, lévén hogy Boldizsár soha nem kísérte figyelemmel a politikai és kulturális élet napi aktualitásait, és nem tudta volna megmondani, mikor értette meg az újságokat utoljára. Kornél és a mogorva férfiú beszélgetése azonban váratlanul hangosabbá vált, és Boldizsár kénytelen volt felfigyelni. A szigorú, mogorva és szótlan férfiú ugyanis sírós, gyámoltalan hangon valamire kérlelni kezdte Kornélt, aki viszont izgatottan, lelkesen és szintén sírós hangon nem volt hajlandó engedni a maga álláspontjából. Boldizsár fülelni kezdett, és amennyire a kissé összefüggéstelen és nagyon intenzív társalgásból következtetni tudott az előzményekre, Kornél arra próbálta rábeszélni a mogorva és szótlan férfiút, hogy – biliárdozzon rosszul! A mogorva és szótlan férfiúnak valóban éltető eleme lehet a biliárd, mert erre a különös kérésre egészen kétségbeesett és azzal érvelt – sírós hangon –, hogy őt mindenki nagyszerű játékosként tartja számon, és senki, de senki sem fogja elhinni, hogy őt ebben a városban bárki is megverhetné. Őt biliárdban nem győzheti le senki, és aki az ellenkezőjét állítja, az hazudik, szemenszedetten hazudik. Kornél erre szintén izgatottan azt mondta, hogy egy kitűnő játékosnak is lehet rossz napja, előfordulhat, hogy beszív egy kicsit, és duplán lát egy kicsit, mire a mogorva és szótlan férfi büszkén közölte, hogy ő még soha nem szívott be, de amikor beszívott, akkor sem látott kettőt, de még ha kettőt is látna, ő akkor is megverne mindenkit, és aki az ellenkezőjét állítja, az hazudik. Közölte továbbá, hogy neki a vérében és az ösztöneiben van a játék minden csínja és bínja, és ha iszik, akkor az ösztönei még jobban felszabadulnak, és akkor aztán egyszerűen csodákra képes. Ekkor Kornél könyörgőre fogta a dolgot, Boldizsár pedig az újságot letéve most már leplezetlen figyelemmel követte a beszélgetést.

– Az emberiség nevében kérem – mondotta Kornél, és könnyek remegtek a hangjában –, mert tudom, bizton tudom, hogy nagyon nagy örömet szereznék valakinek, aki rászorul az örömre, ha önnel szemben nyerhetne egy partit. Örömet szerezni valakinek, az az igazi öröm, uram. Szerezze meg nekem és magának is ezt az örömet!

– Kérem – mondotta a szigorú, mogorva és szótlan férfiú, miközben kemény vonású, gyomorbajos arcán néhány vonás rángatódzott –, én nagyon szívesen és mindent, és minden téren. De a biliárd, kérem, a biliárd az én számomra szentség. Kérem, én szívesen adok megtakarított pénzemből kamatmentes hitelt. Talán ezzel is örömet lehet szerezni. Kérem, én fizetek neki néhány üveg bort, ajándékozás céljából, ezzel is lehet örömet szerezni. De a biliárdot, kérem tisztelettel, a biliárdot nekem senki sem hiszi el. Az képtelenség, hogy én veszíthetek. Vagy hogy engem itt valaki legyőzne. Á, az nem megy, az szintén képtelenség. Kolozsvárott, kérem, ott tudnak egy kiváló játékosról, aki engem legyőzhet, és én ennek a híresztelésnek hitelt is adok, mert ez tény, kérem tisztelettel, ugyanis már volt szerenesém játszani az illetővel, legyőzött, kérem, nehéz, nagy csatában, de legyőzött. Utána kezet ráztunk, szép pillanat volt, felemelő pillanat, és én nem szégyelltem a vereséget, mert ilyen ellenféltől öröm kikapni, kérem. Azt a pillanatot azóta is életem nagy pillanatai között tartom számon. Kevés ilyen nagy pillanatom volt, kérem, az egyik ez volt, a másik pedig, amikor eltemettem szegény édesanyámat, a harmadik pedig, amikor közszolgálatba léptem, ez a három nagy pillanatom volt, és mind a háromszor éreztem, hogy van fölöttünk egy határtalan gondviselés, és mind a háromszor sírtam, nem szégyellem, kérem, sírtam, mint egy kisgyerek. Nem szeretem a nagy szavakat, de e ritka pillanatokban átéltem a végtelen isteni szeretetet, egyesültem a magasztossal, és kitárult előttem a világ, kérem. Ön azt kéri tőlem, hogy szennyezzem be a kolozsvári magasztos pillanat emlékét azzal, hogy egy gyönge játékostól szántszándékkal hagyom magamat legyőzetni. Uram, én ezt csak akkor tudom megtenni, és ezt vegye tőlem könyörgésnek, tisztelt uram, ha áldozatomért cserében hasonlóan magasztos és emlékezetes pillanatot tud a számomra biztosítani. Nem vagyok önző, kérem tisztelettel, de az én nyugalmamhoz ezt mind tessék figyelembe venni.

Boldizsárban a mogorva és szótlan férfiú kétségbeesett ellenkezése maradt meg, és az, hogy Kornél szokásától eltérően mennyire izgatottan fészkelődött, mennyire bőbeszédűen érvelt, bajuszkája milyen mozgékonyan vett részt a beszélgetésben, és a szemei, a vizenyős szemei mennyire lázasan égtek. Boldizsár egyetlen kukkot sem értett az egész beszélgetésből, úgyhogy végül is gyorsan elfelejtette az egészet, és amikor öntudatlanul is tovább tűnődött a dolgon, azt már úgy cselekedte, hogy számot adott magának: ő most olyasmiről gondolkodik, amiről nem kell gondolkodnia, és amit már úgyis régen elfelejtett.

Boldizsár egyébként azonnal arra gondolt, hogy Kornél különös kérése valami összefüggésben van azzal, hogy szerez neki egy teljesen kész regényt, és talán a délelőtti mászkálással is összefüggésben van, és amint ez Boldizsár eszébe jutott, azonnal határtalan idegesség fogta el, és persze főleg amiatt, hogy nem kérdezhette meg Kornéltól, valóban így van-e. Boldizsár semmit se kérdezhet Kornéltól, mert Kornélnak azt kell hinnie róla, hogy ő, mármint Boldizsár, mindent tud mindenről és mindenkiről, felül van emelkedve, és átlát a szitán. Kornélnak semmiképpen sem szabad megsejtenie, hogy Boldizsárt olyan rettenetesen izgatja, hogy a neve megjelenjen valamilyen nyomtatott szöveg alatt. Vagy fölött. Fölötte még jobb, mert az már nagyobb rangot jelent. A legjobb lenne egyszerre alatta is meg fölötte is. Emiatt aztán Boldizsár nem kérdezhet Kornéltól semmit, és nem tudhatja meg, van-e valami öszszefüggés a hotel lakói, az ő regénye és aközött, hogy a mogorva és szótlan férfiúnak el kell veszítenie egy biliárdpartit.

Mert Kornél végül is mégiscsak rábeszélte. A szigorú férfiú valamiért beadta a derekát, fátyolos szemmel bámulta a Fehér Holló egyik sarkában álló zöld biliárdasztalt, amelyen az utóbbi hetekben már csak önmagával játszott, mert senki sem mert kiállni vele, és majdnem hangosan elsírta magát. Esténként a naplopók tömege állta körül az asztalt, és szakértően bólogatva a legjobb és legokosabb tanácsokkal látták el a mogorva és szótlan férfiút, hogyan irányítsa a golyókat, merre pattintson, mekkora és milyen gellert adjon, és hogyan játsszon mandinerre, és egy-egy bonyolult helyzet előtt komoly vitákat folytattak arról, hogyan lehetne a helyzetet megoldani. A mogorva és szótlan férfiú többnyire összevont szemöldökkel, tűnődve hallgatta a tanácsokat, majd minden terméketlen vitát azzal vágott el, hogy a megoldhatatlannak tűnő helyzeteket is megoldotta, többnyire olyan egyszerű fogást választva, ami senkinek se jutott volna eszébe. A vitatkozók ilyenkor bólogattak, és örültek és közölték, hogy ők is pontosan erre gondoltak. A mogorva és szótlan férfiú ilyenkor nem szólt semmit, nem vágta a szemükbe, hogy erre rajta kívül nem gondolt senki, hanem nagy méltósággal és továbbra is tűnődve és mogorván folytatta a játékot. A szigorú és mogorva férfiú tehát fátyolos szemmel bámulta a biliárdasztalt, Kornél változatlanul izgatottan izgett-mozgott a székén, és nála ritkán tapasztalható pírhullámok vonultak végig az arcán, mozgékony bajuszkája most vidáman táncolt, vizenyős szeme ismét megtelt vizenyővel, szaporán pislogott, és nagyon elégedettnek látszott. Boldizsár lenéző, fitymáló és gúnyos somolygásra húzta szép metszésű ajkát csinos bajuszkája alatt, jelezve, hogy az olyanok örömeihez és bánatához, mint a mogorva férfiú vagy Fekete Kornél, őneki semmi, de semmi köze sincs, mert neki érzékeny a lelke, amazoknak pedig távolról sem. Boldizsár keresztbe rakta a lábait, combján gyönyörűen feszült a szűk nadrág, és Boldizsár szilárdan meg volt győződve róla, hogy ha most külső szemlélő rájuk tekint, feltétlenül megállapítja, hogy ebben a szegényes, balkáni környezetben ő, Süketh Boldizsár az egyetlen európai jelenség.

Külső szemlélő nem lévén, Boldizsár nem sokkal később elfogadta Kornél meghívását a Feketéné által főzendő ebédre.

A külső szemlélő egyébként sem láthatott volna többet, mint hogy Boldizsár és Kornél felkerekedik a Fehér Hollóból, és a főtéren átvágva a ronda, hideg, ónos esőben befordul egy nyomasztóan sivár mellékutcába.

Fekete Kornél a városka viszonyaihoz és saját lehetőségeihez képest meglehetősen éldegél. Van egy ízléstelenül berendezett, bútorokkal agyonhalmozott lakása a főtértől nem messze egy közepesen penészes és dohos házban, a házban ketten laknak, Fekete Kornél és a felesége, soha nem jár hozzájuk senki, és ők sem járnak vendégségbe sehová. A bútorokat a feleség, a házat Fekete Kornél hozta a házasságba, a házravalót egyébként kitartó és lelkes tördelőszerkesztői munkájával kereste meg az évek folyamán.

Boldizsár még soha nem volt Feketééknél, és ha valaki tegnap este azt mondja neki, hogy a másnapi ebédet Fekete Kornél dohos, gusztustalan lakásában fogja elkölteni, lenéző gúnnyal és megközelíthetetlen fensőbbséggel megmosolyogja az illetőt. Ma azonban valahogy úgy alakult, hogy nem mondhatott nemet a váratlan meghívásra. Kornél olyan hűséges alázattal kérte, hogy a könnye is majd kicsordult, és Boldizsár tudta, hogy nem illik megbántani az alsóbbrendű embereket. Kornél végtelenül boldog volt, hogy megtisztelheti Süketh Boldizsárt, Boldizsár pedig főúri gesztussal kegyet gyakorolhatott.

Feketéné szerencsétlen teremtés, ennél többet nehéz mondani róla. Apró és szürke és jelentéktelen, akiről nem állitható, hogy szerencsésebb körülmények között szerencsésebben alakult volna a sorsa, Feketénének semmilyen körülmények között, semmikor és sehol sem lett volna saját sorsa. Feketéné azok közé tartozik, akik nincsenek.

Feketéné mélyen megdöbbenve, de boldogan üdvözölte az előkelő vendéget, lesegítette Boldizsár köpenyét, és eltűnt a. konyhában. Kornél beljebb invitálta Boldizsárt, aki mélyen elgondolkozva lépte át a hall küszöbét. Boldizsár azon tűnődött, hogy vajon milyen színe van Feketéné hajának, megkérdezni nem merte, és amikor Feketéné megjelent a párolgó levessel, és sűrű bocsánatkérések közepette – nem számítottunk rá, nem elég sűrű, nem elég forró, nem elég tartalmas; jaj, istenem – Boldizsár elé tette, Boldizsár akkor sem tudta megállapítani Feketéné hajszínét, bármennyire meresztgette is a szemét.

Boldizsár megbocsátó, szándékosan nem sértő félmosollyal, egyébként jó étvággyal evett, mert hadd örüljenek szegények, hogy ízlik neki Feketéné főztje. Feketéné örült is, állva várta, amíg a vendég és a férje végez a levessel, akkor hozta a második fogást, és azt is állva várta végig, mert ő majd a konyhában eszik ebéd után. Ebéd után Kornél előhozta a bort, Feketéné teljesen eltűnt, borozgatni kezdtek. Közben nem beszéltek, nem volt miről. Borozgatás után Kornél elálmosodott és szapora pislogás kíséretében, szégyenkezve és pironkodva engedélyt kért Boldizsártól, hogy lefeküdhessen szunyókálni egy kicsikét. Boldizsár az engedélyt megadta, mert mi mást tehetett volna, és egyedül maradt a szekrényekkel agyonzsúfolt hallban egy idegen lakásban, ahol a házigazda példátlan módon lefeküdt aludni, a háziasszonyt pedig felszívta a konyha.

Boldizsár soha nem érezte még magát ennyire kínosan. Az asztal mellett üldögélve és a maradék bort erőszakkal magába öntögetve igyekezett visszaszorítani a torkában felfelé emelkedő ebédet. Boldizsár egyre izgatottabb lett, és egyre értelmetlenebbnek látta, hogy egy idegen lakásban üldögél teljesen céltalanul ahelyett, hogy ugyanígy a Fekete Sasban vagy a Fehér Hollóban üldögélne. Boldizsár igyekezett mindenáron elhessegetni azt a gondolatot, hogy itt most őt nevetségessé teszik, mert talán mégsem olyan sértő, hogy faképnél hagyták egy idegen lakás idegen ebédlőjében, és annyit se mondtak neki, hogy fel is út, le is út. Ilyen körülmények között elvileg el kellene párolognia, ezt diktálná a becsület és az önérzet, ezt azonban mégsem szabad megtenni, tekintettel arra, hogy Kornél megsértődhet, és nem szabad megsérteni egy alsóbbrendű embert, arról nem is beszélve, hogy esetleg nem szerzi meg a regényt. A regényre persze Boldizsárnak nem volt szabad gondolnia, mert a regényről való tűnődést megtiltotta magának, ezért úgy magyarázta a helyzetet, hogy nem szabad felállnia és elmennie, mert szétfoszlatja egy becsületes, igyekvő és hűséges ember iránta való rajongását. Boldizsár tehát a növekvő rosszulléttel küszködve azért maradt az ebédlőasztal mellett, mert nem akarta, hogy távozása a majd felébredő Kornél lelkében fájó nyomot hagyjon.

Amíg azonban így üldögélt, megrohanta egy minden addiginál kínzóbb gondolat. Mi lesz, ha most egyszerre rákopognak? Akárki jönne is Fekete Kornélhoz, őt nem szabad ott találnia. Boldizsár nem ebbe a környezetbe való, Boldizsár a pesti szalonok, körök, egyletek és társaságok kedvence volt, és az is marad most már élete végéig, Boldizsárhoz főúri pompa méltó és nem Fekete Kornél gyanús személye és ízléstelen, nagydarab és visszataszító szekrényekkel agyonzsúfolt lakása.

Boldizsár a kopogtatás eshetőségét mérlegelve egyre nagyobb pánikba esett. A legszívesebben elfutott volna, de ha lehet, akkor inkább egy hátsó kijáraton. De hol keressen ő itt hátsó kijáratot? És talán nemsokára mégis felébred Kornél, vagy előkerül valahonnan a felesége, és akkor megköszönve a kedves vendéglátást, végre kereket oldhat. Boldizsárban egyre nőtt a feszültség, és néhány pillanatig ott tartott, hogy felugrik, elüvölti magát, és kirohan a házból. Ezek voltak a legnehezebb percei, és minden önuralmára szüksége volt, hogy az asztal szélébe kapaszkodva ülve maradjon.

A legnehezebb percek elmúltak, és Boldizsárban csodálatos átalakulás történt. Egyszerre fölengedett a feszültsége, a gyomra viszszasüllyedt a helyére, Boldizsár rágyújtott egy szivarra, szép, hosszú ujjaival hanyagul játszott vele, a füstöt nyugodtan és hosszan fújta ki, és megbékélt a sorssal. Régen érezte magát ilyen felszabadultan és kellemesen. Egyszeriben otthonosnak tűnt fel az ebédlőasztal és a hall négy falánál a négy ormótlan szekrény, Boldizsárból mintha kirepült volna valami, talán egy rossz szellem, amely évekig megkeserítette az életét, Boldizsár a figyelmét ismét szép, hosszú combjaira fordíthatta, a combjai kivételesen szépen feszültek a jól szabott nadrág alatt, és Boldizsár úgy érezte, hogy jó élni, jó bort iszogatni, jó szivarozni, és nincs is más jó a földön.

Így dohányzott most már semmitől sem félve Boldizsár mindaddig, amíg Kornél álmosan elő nem botorkált a hálószobából, és nagyon udvariasan meg nem kérdezte, hogy vendége jól érezte-e magát. Boldizsár igenlően válaszolt, és válaszában nem volt túlzás. Kornél azt is megkérdezte, hogy vendége elfoglalta-e magát valamivel. Boldizsár erre is igenlően válaszolt. Kornél nem firtatta tovább a dolgot, inkább rendbe hozta az öltözékét, Boldizsár azalatt csöndesen, békésen szivarozott, és Kornéllal szemben nem érzett semmi megbántódást. Kornél hamarosan alázatosan megállt az ajtóban, mintha sétálni készülő kutyusként hívná a gazdiját.

– Hát akkor menjünk – mondta jóságos engedékenységgel Boldizsár.

Kornél megkönnyebbült, mintha attól tartott volna, hogy Boldizsár esetleg még maradni akar, és akkor persze ő sem mehet el. Boldizsár szerencsére nagylelkűnek bizonyult.

Amikor kiléptek a házból, a városkára már ronda sötétség borult, csak a főtéren égett néhány elárvult gázlámpa. Az eső változatlanul hideg volt és ónos, Boldizsár és Kornél időnként bokáig süppedt a sárba. Boldizsár persze még a sötétben is elegánsan emelgette formás csizmáit, és élvezte, hogy Kornél ügyetlenebbül és esetlenebbül bukdácsol mellette. A főtérre érve a Fekete Sas felé indultak. Boldizsár most ismét meg volt győződve arról, hogy bármerre indulnak is, Kornél hűségesen fogja őt követni, és ez így is van jól, mert nem akárki, hanem Süketh Boldizsár tisztelte meg Kornél szerény, szekrényekkel agyonzsúfolt otthonát a látogatásával, de azért Boldizsár nem indult a Fehér Holló felé, bár a lehetőség megfordult a fejében, hanem Kornéllal együtt helyet foglalt a radikálisok asztalánál.

Télvíz idején fél hat tájban már szállingóztak a radikálisok. Általában fiatalemberek, akik a nap egyéb szakaiban a hivatalokban, intézményekben, intézetekben, üzletecskékben, a városka minden rendű és rangú odvaiban húzzák meg magukat, foglalkozásukra nézve igazán vegyes társaság, van köztük családapa és agglegény, dédelgetett polgári csemete és inas, és mint már említettük, semmi sem köti össze őket azonkívül, hogy ők az értelmiség és az ellenzék, mégpedig az az ellenzék, amelyik nem tartozik egyik párthoz sem, még az ellenzéki pártnak sem tagjai, soha nem lépnek fel egységesen sem politikai, sem egyéb ügyekben, és nincsen közöttük kettő, akinek megegyeznének a nézetei. (Nézete sincs mindenkinek.) Van közöttük Kossuth-rajongó és Görgey-imádó, van közöttük németgyűlölő és magyarul alig hebegő sváb, van közöttük lelkes kiegyezéspárti éppúgy, mint a Duna menti népek Kossuth javallta konföderációjának mániákus hirdetője, van közöttük, aki a parasztságért rajong, és van, aki a Megváltót várja csak az élettől, van, aki világvégét jósol, és van, aki hatalmas tudományos apparátussal bizonyítja, hogy az ember nem a majomtól. hanem a delfintől származik, van közöttük, akit csak a költészet érdekel, és van, akit csakis a tőzsde, és mégis megértik egymást, mert mégiscsak ők az ellenzék. Az igazi, a valódi ellenzék. Amely minden áldott nap összegyűlik a Fekete Sasban, hogy megvitassa a világ folyását, és amely minden áldott éjjel abban a tudatban oszlik szét, hogy valami fontosat megint sikerült tennie a magyarságért. Hogy mit sikerült tenniük ezeknek a radikális fiataloknak, azt persze nem olyan könnyű megfogalmazni, de ők valamennyien érzik, és ez az érzés a legerősebb kapocs közöttük. Olyan erős, hogy a kívülálló közéjük csöppenvén hamarosan rossz érzéssel távozni kényszerül. Olyan erős kapocs, hogy a Fekete Sasban a radikálisok asztalához nem odatartozó nem is mer leülni. A hivatalok, intézmények, műhelyek, üzletek tulajdonosai, vezetői, főnökei este ötig, fél hatig magabiztosan parancsolgatnak a radikálisoknak, akik napközben nem tekintik feladatuknak, hogy radikálisok legyenek, napközben fülüket-farkukat behúzzák, és lelkiismeretesen megdolgoznak a fizetésükért. Hanem aztán este öt-fél hat tájban fordul a kocka, a fiatalemberek belépnek a Fekete Sasba, és egyszerre erősek lesznek, erősek és veszélyesek, akikkel nem lehet ujjat húzni – egészen másnap reggelig, amikor ismét visszavedlenek alkalmazottá. A városka vezetői, a tulajdonosok, a főnökök és a tekintélyek persze időnként – úgy havonta egyszer-kétszer – igenis elmennek a Fekete Sasba, tüntetően megmutatják magukat, ezzel is demonstrálva, hogy nem félnek ők a radikálisoktól, sőt tudomást sem vesznek arról, hogy nem merhetnek a radikálisok asztalához ülni – ilyenkor tisztes távolban egy másik asztalnál üldögélnek az előkelők, és bölcsen elengedik a fülük mellett a radikálisok epés megjegyzéseit. A radikálisok ilyenkor nem tesznek lakatot a szájukra, előfordult már az is, hogy egy-egy beszívott radikális egyszerűen nyomdafestéket nem tűrő szitkok sorozatát árasztotta az előkelőbbekre, de soha senki nem volt még annyira beszívva, hogy ne lett volna tisztában azzal, miszerint az epés, gyűlölködő és illetlen megjegyzéseket a címzettek nem fogják felhasználni ellenük. Egy-egy tekintélyes, beérkezett, komoly úriember nem torol meg olyasmit, ami nappal, munkaidőben ép ésszel mérlegelve a lehetetlen szférájába tartozik. A radikálisok esti megjegyzései nappal senkinek se jutnak eszébe. A radikálisoknak sem. Az is elfelejti, aki mondta. Mintha semmit se mondtak volna. És nem is mondtak semmit.

Süketh Boldizsár tehát Fekete Kornél társaságában már ott ül a radikálisok asztalánál. Még nincsenek itt valamennyien, a radikálisok elitje csak este kilenc után érkezik, erre sokat adnak, mert az érkezési időpont rangot jelent, és nincs mindenkinek joga arra, hogy későn jelenjen meg a radikálisok asztalánál. A kezdő radikális ötkor jelenik meg, és csak évek múlva érkezhet később, amikor már bizonyos rangot vívott ki magának. Hogy ezt a rangot minek alapján osztogatják, az rejtély. A radikálisok között nem számít sem rang, sem tudás, sem pénz, sem pénztelenség, nem is számíthat, mert ők erre nem adnak, lévén, hogy ők a radikálisok. De mégis mindenki megérzi, mikor következik be az a pillanat, amikor már adnak a szavára. És akkor már joga van egy kicsivel később érkezni, mert akkor már megengedik, hogy odahúzzon még egy széket. És még később – ha még mindig radikális marad, és nem csinál karriert, ami pedig minden radikális vágyainak netovábbja – már arra is számíthat, hogy mások húznak oda széket, ha megérkezik, vagy még később a saját helyüket adják át neki. Emiatt aztán a vén radikálisok öttől nyolcig-kilencig inkább otthon kínlódnak az unalomtól vagy a családjuktól, de az istennek be nem tennék a lábukat a Fekete Sasba, mert ők már rászolgáltak arra, hogy joguk legyen később érkezni, és ebből a jogukból nem engednek, főleg pedig önként nem adják vissza.

Persze van, aki mindebből semmit sem érzékel. Süketh Boldizsárnak például fogalma sincs arról, hogy neki később kellene érkeznie, ha ugyan ad valamit magára. Azt ugyan érzi, hogy nem rangjabeliekkel van együtt, de inkább gyorsan elfelejti, semhogy tűnődnie kelljen róla. Fensőbbséggel, elegánsan hallgat, dohányzik. Fekete Kornél nem érkezhet ennél később, mert nem szorítanak neki helyet az asztalnál, ácsorogni pedig nagyon kellemetlen és nagyon megalázó. Fekete Kornél ezért mindennap fél hatkor érkezik, az az ő órája, és buzgón, tele meleg emberi megértéssel azonnal hallgatni kezd. Valószínűleg mindenki megdöbbenne, ha Fekete Kornél egyszer érdemben hozzászólna egy vitához. Így hallgat Fekete Kornél záróráig, akkor bemegy a szerkesztőségbe, ahol gyorsan betördeli a másnapi lapot.

A radikálisok asztalánál most még kevesen ülnek. Boldizsáron és Kornélon kívül gondolataiba merülve ott ül Adorján, és ülnek még ott diákok is, a pedagógiai főiskola hallgatói, akik a legkezdőbb radikálisok közé tartoznak.

A beszélgetés a néhány nap múlva esedékes századfordulóról folyik. Ez most a nagy, mindennél időszerűbb téma. Hogy ki, hol, kivel, milyen öltözékben fog szilveszterezni. Hogy ki, hol, mikor és milyen beszédet fog tartani a következő évszázad várható eseményeiről. Ez a századforduló most megint egy nagy cezúra – legalábbis a radikálisok egy része így tartja. Mert most ismét ki fog derülni, ki melyik párton áll, most ismét tisztázódni fognak – az egyébként eddig is tisztázott – frontvonalak. Erről sokat és zaftosan lehet pletykálni, jól tájékozottnak lehet lenni, és megfelelően ki lehet fejteni az erkölcsi álláspontot. Tulajdonképpen nagy szerencsétlenség, hogy nincs minden évben századforduló, mert ilyen téma elkelne minden szilveszter előtt.

Adorján nem figyel oda az eszmecserére, pedig máskor élénken részt vesz, mert bár tudja, hogy az ilyen vitáknak semmi értelmük, szereti csillogtatni a logikáját, időnként pedig valóban szellemes gondolatok jutnak az eszébe, amelyek a fölösleges vitában való részvétel nélkül soha nem fogalmazódnának meg benne. Ezeket a szellemes gondolatokat aztán otthon titokban lejegyzi, megtanulja, és azontúl mindig a fejében hordja őket. Most azonban semmi kedve a beszélgetéshez. Tulajdonképpen megint levelet szeretne írni, a ceruzát és a papirost már elő is vette, maga elé is tette, jelezvén, hogy most egy időre kivonja magát az életből. A többiek ezt tiszteletben is tartják, és nem zavarják. Adorján ül a többiek között, és tűnődve a maga elé tett papírra mered. Sidó Zolinak kellene levelet írnia.

A Fekete Sas felé menet, a pocsolyákat kerülgetve, és halkan dudorászva már megfogalmazódtak benne az első mondatok, amelyeket neki a Sidó Zolihoz írandó levél közepére kell majd tennie. Meg kell írnia, hogy nem ért vele egyet, de azért nagyon szereti, túlságosan is szereti, annyira szereti, hogy azt csak közvetetten, levélben lehet leírni, és akkor is csak tárgyilagos, hűvös, tudatosan fegyelmezett mondatokban. (Adorjánban fölrémlett, hogy valami hasonlót már írt a nap folyamán, de aztán azzal nyugtatta meg magát, hogy már ő maga is elfelejtette, és azt úgyis csak egy nőnek írta, és Sidó Zolinak úgyis mást, többet, igazabbat ír majd.) A Fekete Sasba érve Adorján nyomban maga elé tette a papírt és a ceruzát, hogy leírja a már kialakult és jól hangzó, ritmikus mondatokat, de a szépnek, formásnak, zengőnek induló mondatok a leírás előtti pillanatban egyszerre banálissá, nevetségessé, fellengzőssé váltak, Adorján pedig tanácstalanul bámult a fehér papírra, és kezdett kétségbeesni, hogy most már végképp semmit sem tud megfogalmazni.

Adorján azóta is ezen tűnődik. Szabad-e neki egyáltalán egyetlen sort is leírnia valakihez? „Fellángoltam megint – gondolja Adorján –, fellángoltam, ezt ráadásul be is vallottam, méghozzá élőszóban, szerelmes lettem, és visszautasítottak, levelet akartam írni, és ez se sikerült, és ennyi volt az egész, máris elszállt, vége van.”

Adorján úgy találja, hogy máris kipusztultak belőle az érzelmek, máris kéreg nőtt a lelkén, és az agyát is kéreg borítja, már nem olyan gyors a felfogóképessége, mint hajdanán – néhány hónapja –, úgy érzi, hogy végleg megkövült, elfásult és tönkrement, csak azt nem lehet megérteni, hogy mibe is ment tönkre. Egyébként ezen szomorkodva azt is érzi, hogy ez azért nem egészen így van, és csak azért szomorkodik, mert most szomorkodnia kell, talán azért, mert szomorkodni jó, és még mindig jobb úgy szomorkodni, hogy az ember kétségbeesést hazudik magának, mint úgy szomorkodni, ahogyan valójában kellene, mert valójában valóban kilátástalan minden, de hát azt úgyse lehet és nem is szabad belátni.

Adorjánnak vannak ilyen tökéletes hangulatai, legalábbis ő így nevezi őket. Tökéletes az a hangulata, amely teljesen lefoglalja a gondolatait, és nem hagy benne űrt másfajta gondolatok, másmilyen hangulat számára. A tökéletes hangulatnak teljes egyéniségével átadhatja magát. Most is ilyen tökéletes hangulata van, mégsem tud levelet írni. Egy-egy pillanatra már úgy érzi, hogy mindjárt sikerül, azonnal megindulnak a mondatai, vár, vár, de a mondatok nem jönnek. Adorjánnak csaknem könnyek gyűlnek a szemébe, mindenáron bele szeretné magát élni egy tökéletes hangulatba, ahogyan a színész készül fel arra, hogy egy másmilyen ember tulajdonságait erősítse föl önmagában, csak éppen Adorján önmagába szeretné beleélni magát. Most mégsem sikerül. Nem jön az ihlet. Adorján arra gondol, hogy talán mégis nagyobb baj van vele, semhogy ilyen könnyen bele tudná élni magát a tulajdon helyzetébe, a feje kitisztul, és többé nem tudja kizárni a külvilágot.

Már nem a századfordulóról van szó. Valami olyasmit rebesgetnek, hogy Porházy most már kirúgja a dirit (a főiskola igazgatóját), és már az előző eset után is időszerű lett volna …

– Történt valami érdekes? – kérdezi Adorján.

Rámerednek, aztán egy alacsony, tömzsi diák válaszol:

– Nem különös história, de a szokásosnál is bambábbak vagyunk tőle: egyik társunk ma reggel öngyilkos lett.

– Igazán? – kérdezi udvariasan Adorján, akire az öngyilkosságok nem tudnak hatni igazán.

– Csöndes emberke volt – folytatja az alacsony, tömzsi diák, széles, értelmes arca van, némileg belapított orra, kissé már kopaszodik; Adorján már többször látta, de nem jegyezte meg magának –, csöndes volt nagyon, soha semmi baja nem volt senkivel. Ismertem jól, mondhatnám, én ismertem a legjobban, de most semmit se tudnék mondani róla. Második éve lakunk, azazhogy laktunk egy szobában. Ma reggel felnyiszálta az ereit, és kiugrott az ablakon. Három liter vért kellett felmosnunk utána. Három liter vért.

– Az elég sok – állapítja meg Adorján.

– Nem kevés – bólint a tömzsi. – Hagyott egy búcsúlevelet, még tegnap este írhatta, valami nőről van benne szó, aki nem akart vele lefeküdni, bár az is lehet, hogy lefeküdtek, csak nem sikerült, nehéz kivenni, zavarosan ír. Mindenesetre nőügy.

– Persze – mondja Adorján szórakozottan –, a nőügy gyakori.

– Két hete is nőügy volt – szól közbe a fekete, magas diák –, amikor a Szekeres hasba lőtte magát.

– Igen – bólint a tömzsi –, az is nőügy volt, de Szekeresről lerítt, hogy egyszer hasba fogja magát lőni. Amikor hallottuk, nem is csodálkoztunk. De ez más. Most meg vagyunk lepve.

– Azt hiszem – mondja Adorján –, nem szép dolog, hogy valaki ennyi sok vért hagyjon maga után. Nem tartom illendőnek.

– Nem is barátságos gesztus – bólint a tömzsi. – Tettét azonban talán bizonyos mértékig menti az, hogy nem demonstrálásnak, tüntetésnek vagy effélének szánta, egyszerűen csak ellenállhatatlan vágya támadt, hogy abbahagyja az egészet, és igyekezett halálos biztonsággal meghalni. Nem hinném, hogy gondolt volna a túlélőkre, és ezt én nagyon respektálom. Megvetem ugyanis azokat, akik az utókornak követik el az öngyilkosságukat. Ez a szerencsétlen azonban csöndes fickó volt, nem szerette a feltűnést, úgyhogy nem szép ugyan tőle, hogy ennyi vért folyatott ki magából, de legalább nem emlékeztetőül, nem szemrehányásként, nem bosszúból és nem is feltűnési viszketegségből tette. Szekeres például azért lőtte agyon magát, legalábbis én nem tudok megszabadulni a gyanútól, mert élvezni akarta, hogyan ügyetlenkedünk a kifordult belei között. Három teljes órát élt még a lövés után, a doktor kijött, megnézte, Szekeres magánál volt, beszélgettek, mi is bent voltunk néhányan, elszállítani nem volt érdemes, úgyhogy végignézhettük az agóniáját. És ő is végignézhette, milyen szörnyű hatást gyakorol ránk az agóniája. Máig az az érzésem, hogy iszonyú, és most komolyan mondom: valóban iszonyú kínjait főleg a káröröme enyhítette, hogy mi sokkal jobban kétségbe vagyunk esve, mint ő, aki úgyis meghal. Én az ilyesmit elítélem. Ha meg akar halni valaki, haljon meg magának.

– Tavaly például – veszi át a szót ismét a magas, fekete – az a nagyon sovány gólya, a nevét már elfelejtettem, a vécében akasztotta fel magát. Hogy a fenébe hívták?

– Nem tudom.

– Mindegy. Szóval, az sem lehet véletlen, hogy valaki éppen a vécében akar meghalni. Ebben is van feltűnési vágy, mert ezzel is mond valamit a túlélőknek, márpedig engem, ha éppen meg akarok halni, nem érdekelnek a túlélők, mert én akkor csak az élettől akarok megszabadulni, és semmi más nem érdekel. Különben az a gólya, még mindig nem jut eszembe a neve, az ilyen alkat volt, szegény szülők gyermeke, tehetségtelen és szorgalmas gyermeke, az ilyennek mindig az a mániája, hogy senki sem szereti.

– Tegnap még itt volt a Fekete Sasban – mondja megint a tömzsi lassan, tűnődve –, itt üldögélt közöttünk, aztán nyilván közvetlenül a hazatérésünk után megírta a búcsúlevelet, én nem láttam, mert rögtön elaludtam, ő meg még fönt maradt és olvasott, aztán reggel, amíg aludtam, nyilván elolvasta, mit írt éjjel, körülnézett, úgy találta, hogy valóban nem érdemes tovább élni, fölnyiszálta az ereit, és kiugrott az ablakon. Én meg azalatt nyugodtan aludtam. És nem mintha most annyira hiányozna, vagy pedig tegnap annyira fölösleges lett volna, korántsem. Nem is érzelgésből mondom, hogy foglalkoztat, mert ha most itt ülne közöttünk, és ma foglalkozna az öngyilkosság gondolatával, és holnap hajtaná végre, nyilván nem mondaná, mi nem találnánk ki, és ha mondaná, akkor sem hinnénk el, úgyhogy semmiképpen sem tudnánk megmenteni. Nincs is rá jogunk. Mégis van ebben valami különös. Például az is különös, hogy szinte mindegy, él-e valaki vagy sem. Számomra, élő számára ő változatlanul valóság marad, néha eszembe fog jutni, belőlem nem tudta kiölni magát. Nem különös?

– Elég különös – helyesel Adorján.

– Ma reggel óta – folytatja a tömzsi – az az érzésem, mintha egy fejekkel beszórt tenger felszínén hánykódnék, mint egy fej a sok közül, és mintha egy-egy fej mellettem hirtelen alábukna, és nem merülne föl többé, és mintha az én fejemet is egyre nagyobb súly vonzaná a mélybe. Ne értsen félre, én nem leszek öngyilkos. Történetesen rendkívül egészséges szervezettel és kitűnő idegrendszerrel ajándékozott meg a sors. Erős is vagyok, életvidám is vagyok, és ezt talán azért mondom magának, mert maga nem ilyen. De most nem erről van szó, hanem azt akarom mondani, hogy számomra felfoghatatlan, hogy a fejek, az agyak egyszerre nyomtalanul, minden következmény nélkül, minden értesítés, előkészület, felkészítés hiányában csak úgy megszűnhetnek.

– Tőlem vár magyarázatot? – kérdezi Adorján.

A tömzsi nem válaszol, a többiek is hallgatnak, Adorján úgy látja, meg vannak rendülve a három liter vértől, de aztán kezdi észrevenni, hogy inkább fásultak, és nem is a reggeli élménytől, hanem úgy általában. A tömzsi fásult még a legkevésbé.

– Nem tudom, mit mondjak maguknak – mondja Adorján kicsit idegesen. – Ne haragudjanak, de mintha valami olyasmit várnának tőlem, amire sem én, sem más nem lehet alkalmas. Ma már volt egy beszélgetésem egy történetesen nagyon értelmes emberrel, aki szintén tanácsot várt tőlem, legalábbis ezt vettem ki a szavaiból, de neki se tudtam mit mondani. Nem tudok tanácsot adni. Magamnak se tudok.

– Félreértett – mondja a tömzsi –, nem várunk tanácsot senkitől. Nem tudom, várunk-e valamit egyáltalán. Különben sem indokolt ez a többes szám, mert én csakis a magam nevében beszélhetek, mint ahogy kizárólag az én érzésem volt az a hánykolódás a fejekkel labdázó tengeren, és engem depresszionál, hogy apró, védtelen kis öntudat-darabocskák hánykódnak a hatalmas öntudatlan felszínén, és belevesznek, valamennyien belevesznek, kivétel nélkül valamennyien, én is.

Csönd támad.

– Hát igen – mondja Adorján értelmetlenül.

Néznek maguk elé. Nem lehet megállapitani, kinek mi jár a fejében. A diákok, köztük a tömzsi, fásultan hallgatnak. Hallgat Fekete Kornél meg az a hülye Süketh Boldizsár is.

– Nincs maguk között hívő? – kérdezi Adorján hirtelenül.

– Hívő?

– Istenhívő, természetesen. Tételes vallásban hívő, vakhívő, hithű, buzgóan rajongó, elvakultan vallásos és így tovább. Deista. Panteista. Ezt azért kérdem, mert ma valaki azt állította rólam, hogy én hívő vagyok, ez pedig meglepett, mert az ellenkezőjéről voltam meggyőződve.

A tömzsi eltűnődik, aztán felelet helyett ezt mondja:

– Ami engem illet, én részben tudni szeretnék, tudni azt, ami egyáltalán megtudható, másrészt pedig nagyon szeretnék felháborodni. Gondolom, világos, miért akarok felháborodni, amikor történetesen olyan korban élünk, hogy nem lehet fölháborodni. Azért akarok fölháborodni, mert muszáj. Mert felháborodás nélkül nem tudom elképzelni az életet. Jelenleg sem szeretni, sem gyűlölni nem tudok igazán, mindössze olykor-olykor elképedek. De a gyűlölet, a szeretet és a felháborodás szükséges az élethez, szerintem éppen ezek az érzelmek vallanak arról, hogy még nem halt ki belőlünk teljesen az életösztön. Én egészséges vagyok, egészségesebb, mint az emberek többsége, mégsem tudom megtalálni, mi az, amit nekem gyűlölnöm kell ebben a világban, és ez számomra rendkívül kellemetlen. Bizonytalanná teszi érzelmi életemet, és az ítélőképességemre is befolyással van. Nem jó, hogy tetszésem szerint szerethetek vagy gyűlölhetek bárkit, nem jó, hogy ilyen szabadon választhatok, hogy ennyire nem vagyok rákényszerítve semmire. A baj az, hogy lehetek én elvakult istenhívő is, megátalkodott ateista is, a dolog pusztán az elhatározásomtól függ és nem attól, hogy van-e isten, vagy nincsen. Ez nagyon kellemetlen helyzet, és bármennyire tanulmányozom is a régi filozófusokat, ők ezt a helyzetet vagy nem ismerték, vagy nem merték leírni. Bevallom, egy kicsit félek attól, hogy támasz nélkül nem fogok eltalálni önmagamhoz.

Adorján meglepetten figyel.

– Érdekes – mondja Adorján –, mindeddig azt hittem, hogy ebben a rohadt városban csak két értelmes ember van, és én vagyok az egyik.

– A másik nyilván Sidó úr – mondja a tömzsi némi iróniával, apró, értelmes szemei alig nyomódnak be széles, kopaszodó homlokába. – Kezdetben én is ezt gondoltam. Mármint hogy Sidó úr az egyetlen. Később feltűnt, hogy én is tudok logikusan gondolkozni, és normálisan érezni. Talán maga is tud, szerkesztő úr.

– Már nem vagyok szerkesztő.

– Mondja már. Azt akartam mondani, hogy talán maga is tud, de ez még kevés. Nagyon kevés. Belőlünk, aránylag gondolkodni tudó emberekből feltűnően hiányzik az akarat. Belőlem legalábbis nagyon hiányzik. Ezért nem tudom eldönteni, merre induljak el végre-valahára. Egyszer ugyanis el kell indulni, de az a baj, hogy minden irány rossz, eleve el van hibázva. Vagy pedig, ugyanaz másképpen fogalmazva: minden irány egyaránt követhető. Végül is minden irány szükséges, az egyik éppen olyan jó, mint a másik. Nekem arra kellene az akarat, hogy szemet hunyhassak a világ abszolút közömbössége felett. A minden-mindegy felett. Amit az előbb mondtam a tengeren hánykódó fejekről, az talán már az akaratom első megnyilvánulása. Nem mindegy, hogy tudunk-e félni a haláltól. Nekem az öntudatlan már kezd iszonyatos lenni, ez talán jó jel, hátha ebből ki lehet indulni. Van magának akarata, szerkesztő úr?

– Azt hiszem, nincsen – válaszolja elgondolkozva Adorján. Homályosan ismét levélbe való mondatok kezdenek felötleni benne, érdekes módon a címzett most a tömzsi, zömök fiatalember, akinek még a nevét sem tudja, és aki ott ül vele szemben, úgyhogy érthetetlen, miért akarna most, ebben a pillanatban levelezni vele. Adorján megrázza a fejét, mintha ki akarná rázni a füléből a formálódó, jól hangzó mondatokat.

– A legnagyobb szegénységi bizonyítvány mi vagyunk – mondja Adorján. – Szegénységi bizonyítvány erről az országról. Hogy az értelmesek hiába találkoznak, nem tudnak mihez kezdeni önmagukkal és egymással. Ezt ma már egyszer átéltem. Furcsa, hogy most mintha másodszor is átélném. Most is az az érzésem, mint az első beszélgetéskor: hogy ellent kell mondanom, bár nem tudom pontosan, miért. Megint ott állok valami előtt, amire rá kellene jönnöm. Érdekes dolgot figyeltem meg az utóbbi időben: mindig akkor jövök rá önmagamra, amikor másokkal kell szembesülnöm. Most például magával. Újabban csak akkor létezem, ha másokat tagadok. Az előbb azt mondtam, hogy nincsen akaratom. Azt hiszem, őszinte voltam, mert a kérdés pillanatában nem is volt akaratom. Most azonban egyszerre felágaskodik bennem az, amit talán akaratnak kell neveznem, és tagadásra ösztökél. Elméletileg persze nem tudok ellentmondani magának, mert valóban minden út egyformán jó is, rossz is. Talán már nincsenek is utak. Talán csak a jelen van, amiből nincsen út kifelé. Tulajdonképpen a történelmet is föl lehet fogni úgy, mint a mindenkori élők állandó jelenét. Nem muszáj azt hinni, hogy valahonnan haladunk valahová. Azt is állíthatjuk, hogy állandóan itt vagyunk, itt és nem máshol, és ezzel be is kell érnünk. Gyakorlatilag azonban, azt hiszem, van olyan út, amely ellen védekeznem kell, vannak irányok, amelyek a megsemmisítésemre törnek, és ezekkel szembe kell szállnom, akár akarom, akár nem. Az önfenntartás ösztöne kényszerít rá.

– Most is kényszeríti valami arra, hogy megtalálja a helyes védekezést?

– Azt hiszem, igen. Csak nem tudnám megfogalmazni. Talán holnap már tudni fogom, mi ellen harcoltam ma. Az ilyesmi utólag derül ki. Egyébként lehetséges, hogy azt kutatom: hogyan élhet az ember bűntelenül. Anélkül, hogy másoknak ártana. Én ugyanis mindig megérzem, amikor másnak ártok, és szörnyű lelkiismeret-furdalásaim vannak olyankor. Engem jobban sújt, ha másnak ártok, mint azt, akinek ártok.

– Most önmagát tagadja, szerkesztő úr. Hogyan élhet valaki úgy, hogy ne ártson másoknak? Úgy értem: ebben a mai világban hogyan lehetséges bűntelennek lenni?

– Sehogyan. Csakis mások rovására lehet élni. Az ember csak akkor lehet bűntelen, ha lemond az életéről. Nahát, én mégis azt az ösvényt keresem, amelyik nincsen, de amelyik ott kanyarog az élettől és a lelkiismeret-furdalástól egyenlő távolságban. Bűntelenül élni, ezt ma nem lehet. Ezzel persze éppenséggel nem mondtam ellent magának, hanem cáfolat helyett magát erősítettem meg.

– Valóban.

– Valahol hiba van a logikámban.

– Nem biztos, hogy a logikában kell a hibát keresni. Azt mondja, bűntelenül akar élni. Jó. Utána azt állítja, hogy az életösztöne arra kényszeríti, hogy szembeszálljon azzal, ami maga ellen támad. Ez is jó. Ez a két dolog ellentmond egymásnak, de talán nem is a maga fejében, szerkesztő úr.

– Érdekes módon ma már valaki azt mondta nekem, hogy a paradoxonokat nem muszáj feloldani.

– Szerintem fel kell oldani őket, de nem a maga fejében, szerkesztő úr. És egyáltalán, nem a fejünkben, nem az öntudatlan felszínén hánykódó fejekben kell feloldani. Hanem odakint. A fejeken kívül.

– Na jó – mondja Adorján –, ne vegye komolyan a szavaimat. Nekem egyáltalán nincs elméletem. Amit mondok, az aszerint változik, hogy kinek és milyen helyzetben mondom. Ma ritka erősen érzem, hogy csakis a partner hat rám ihletően. Ez attól lehet, hogy gyerekes módon tetszeni akarok, és bár mindig őszintén gondolom, amit mondok, mégis, őszinteségemnek más és más rétegeit mozgósítom a partner kiléte vagy éppen a partner hangulata szerint. Ez a mentegetődzés, aminek a közepén tartok, ez is ilyen tetszeni vágyás. Az eddigiek alapján feltételezem magáról, hogy igényt tart egy ilyen vallomásra. Hát akkor most kielégítettem az igényét. És beszélgettünk egy darabig. Ez is megvolt. Gondolom, maga éppen olyan kevéssé érez örömet, mint én. Hadd tegyem hozzá az eddigiekhez, hogy ma különösen erősen érzem: meg tudom magamnak nyerni azt, aki kell nekem, csak aztán nem tudok mihez kezdeni vele.

Adorján elhallgat, kedvetlenül körülnéz, a többiek – a diákok, Süketh Boldizsár és Fekete Kornél – értetlenül figyelik a vitát.

– Hagyjuk a fenébe az egészet – mondja Adorján csöndesen.

– Én értem, amit mond – mondja a tömzsi szintén csöndesen és nagyon komolyan. – Pontosan értem, nyilván azért, mert ismerem ezt az állapotot, mert én se tudok mihez kezdeni magával. Talán nem sértem meg magunkat, ha megállapítom, hogy ez tipikusan unalom szülte beszélgetés volt. Időnként logikusan, időnként logikátlanul elmondtuk egymásnak, amit egymás híján önmagunkkal közöltünk volna, vagy már közöltünk is unos-untalan. Azt azonban hadd mondjam el magamról, hogy matematikus vagyok, és jövőre a Ludovikán szeretném folytatni a tanulmányaimat. Elmegyek innét. Katonatiszt akarok lenni. Látom, meglepi. Engem is meglepett, amikor így döntöttem, mint ahogy nem tudom, miért számolok be erről magának. De van egy olyan érzésem, hogy valakiknek itt, a Duna-medencében, nemsokára képzett katonákra lesz szükségük. Talán fel kell készülnünk a hatalomátvételre. Nem biztos, hogy lesz hatalomátvétel. Az se biztos, lesz-e mit átvenni egyáltalán. De az a véleményem, hogy akkor is fel kell készülnünk, ha reménytelen. Ha majd egyszer szüksége lesz egy képzett tisztre, keressen meg.

Adorján felnevet.

– Meg fogom keresni – mondja.

A tömzsi is felnevet, tehetetlenül hahotáznak pár pillanatig, aztán megint elkomolyodnak.

Most valakinek föl kell állnia kettőnk közül, gondolja Adorján, mert se beszélni, se hallgatni nem lehet ezek után.

A tömzsi áll föl, elnézést kér, de mennie kell, ideje tanulni is valamit, mosolyog, mosolyognak, persze, néha illik tanulni is valamit, a tömzsi elmegy, Adorján szomorúan néz utána, szép volt tőle, gondolja Adorján, ő határozta el magát és nem én.

Ha már itt maradt, Süketh Boldizsárhoz fordul.

– Mi újság – kérdezi Adorján vidáman.

Süketh Boldizsár nincs felkészülve a kérdésre, Kornélra pillant, aztán eszébe jut valami.

– Regényt írok – mondja Boldizsár, és egy kicsit elpirul.

– Remek – mondja Adorján. – Miről szól?

– Ne haragudj, kérlek, de nem szeretek beszélni róla.

– Aha – mondja Adorján.

Kis csönd lesz.

– Az jó, ha valaki regényt ír – mondja Adorján kis idő múlva.

– Nehéz – mondja Boldizsár.

– De azért jó.

Megint csönd lesz.

– Ma, ugye, kedd van? – kérdezi Adorján.

– Az, kedd van – mondják többen is.

– Szóval, ma el lehet menni a szalonokba.

– Te elmész? – kérdi Boldizsár.

– Nincs kizárva – mondja Adorján.

– Vitnyédyékhez?

– Oda is – mondja Adorján. – Meg Annamária asszonyhoz is elmegyek. Hátha kirúgnak. Jó hecc lenne. Beszélnem kell Vitnyédyvel – ötlik Adorján eszébe és ki is mondja –, beszélnem kell Vitnyédyvel. Mint orvossal.

– Aha – mondja Boldizsár.

Megint csönd lesz. Adorján egyszerre mélységes undort érez Boldizsár, Fekete Kornél, a diákok, a radikálisok, a Fekete Sas, a Fehér Holló és az egész rohadt, közömbös és hülye világ iránt, a város iránt, ahol nem lehet megmaradni, és ahonnét nem lehet hova menni. Adorján csaknem vicsorogni kezd tehetetlen dühében, amely egészen hirtelen rohanta meg és olyan erővel, hogy Adorjánnak alig sikerül megállnia, hogy rá ne borítsa a radikálisok asztalát a szemben ücsörgő hülyékre. Adorján legszívesebben mind a tíz körmét belemélyesztené Boldizsár sima arcába, a legszívesebben kitépné csinos kis bajuszkáját, és a legszívesebben beleharapna a torkába, ami azért is meglepő, mert Adorján soha nem érzett ellenszenvet Boldizsár iránt, hiszen neki Boldizsár soha nem volt partnere, még ellenségének se tudta volna elfogadni soha. Most azonban minden önfegyelmére szüksége van, hogy őrült vijjogás kíséretében rá ne vesse magát.

– Megbocsátanak az urak – mondja Adorján rekedten, feláll, arcán pokoli sápadtság, egy pillanatig mozdulatlanul áll, aztán fegyelmezetten búcsút bólint, és kisiet a Fekete Sasból.

Csönd marad utána, a diákok nem értik, miért ment el a tömzsi, majd Adorján is. Aztán megint visszatérnek a reggeli öngyilkossághoz, aztán újabb radikálisok érkeznek, egészen új és fantasztikus hírekkel – lehet, hogy Porházy az új század első napján kineveztetik főispánná, azt is rebesgetik, hogy Virág Miki lesz az utódja, de nem, ez nem lehet, Virág Miki nem elég erős ember, persze, ő mégse lehet, de akkor ki lesz; nevek merülnek fel, kombinációk születnek, újabb radikálisok érkeznek új és hihetetlen hírekkel, lehet, hogy Porházy Keveházyéknál ünnepli majd a századfordulót, de az is lehet, hogy az új század tiszteletére Vitnyédyék kibékülnek Keveházy Annamáriával, és állítólag titokban közösen kibérlik az egész Fehér Hollót, ők ketten, Keveházy Annamária és Vitnyédy doktor, és ott fog szilveszterezni az egész város, már aki számít valamit, ez aztán valóban hihetetlen hír, nem is lehet igazán hitelt adni neki – Fekete Kornél szerényen hallgat, Boldizsárból pedig kibukik az epe.

– Gyűlölöm az ilyeneket – mondja fojtott hangon Boldizsár –, gyűlölöm, hogy ilyen önhitten tud érdeklődni.

Fekete Kornél megértően bólint.

– Azt hiszi, hogy olyan nagyon tehetséges – mondja Boldizsár gúnyosan. – De olyan tehetséges mindenki lehet. Nem tud mást megírni, csak amit lát. Ezt mindenki tudja. Erre aztán kár annyira felvágnia. Hogy ő olyan tisztességes. Hogy ő nem hajlandó dicsőíteni Porházyt. Nevetséges. Ha nem ő, akkor majd dicsőíti más. Nem mindegy? Megakadályozni úgyse tudja.

Kornél bólogat.

– Erre aztán kár olyan büszkének lenni – folytatja Boldizsár. Azt hiszi, hogy különb másoknál. Hát nem különb. Meg fogja tanulni, hogy nem ér többet a többieknél. Meg fogjuk rá tanítani.

Kornél beleegyezően bólint.

– Majd én megmutatom neki, kivel gúnyolódhat és kivel nem. Velem aztán egy ilyen Adorján nem fog gúnyolódni, azt megmondhatom. Engem ő nem fog negligálni. Rajtam nem fog keresztülnézni, mint a levegőn. Szeretne ő olyan érzékeny lenni, mint én vagyok. Tudom én, mi van emögött: irigyli, hogy én Pesten a legjobb körökben forgolódtam. Irigyli, hogy otthagytam őket, hogy volt erőm otthagyni a fényt és a pompát az egyszerű, tisztességes élet kedvéért. Neki soha nem lenne ennyi lelkiereje. Ezt irigyli tőlem. Ezért gúnyolódik velem. Hát nem fog sokáig gúnyolódni, erre a fejemet teszem. Az ilyet el kell taposni.

Kornél figyelmesen, együttérzően hallgat.

– Eljön még az igazak ideje – mondja Boldizsár, és bepárásodik a szeme. – Lesz itt még vízválasztó. Mindenért meg fogunk fizetni. Lesz itt még harag napja és istenítélet. Ezt én mondom, Süketh Boldizsár.

Boldizsár feje egészen vörös, Kornél érdeklődve, ugyanakkor együttérzéssel szemléli, hogyan lüktet Boldizsár halántékán egy hirtelen kidudorodott ér. Boldizsár bólogat, mintegy magának erősítgetve, hogy lesz még harag napja és istenítélet, Kornél pedig csöndben vele bólogat.

Egyre több radikális ül már az asztalnál, pontosabban az összetolt asztaloknál, a hangzavar már meglehetős, este hét felé jár az idő, jönnek már a tekintélyesebb radikálisok is, lerázzák a köpenyükről a hideg ónos esőt, Sanyi bácsi hordja a teát és a bort, ezért az esti hangzavarért, ezért a csevegésért érdemes lehúzni a napi robotot, ezért a kis szabadságért és eszmecseréért érdemes megszületni.

– Hogy van, Fekete úr? – kérdezi váratlanul egy vidám, ismerős hang.

Fekete Kornél felnéz, Virág Miki áll mellette, mosolyog, odahúz egy széket és leül.

– Köszönöm, titkár úr – válaszolja Kornél –, mint egyébként.

– Remek. Hallom, a nap nagy részét ődöngéssel tölti.

– Mi mást csinálhatna a magamfajta ember?

– Hallom, jó nagyot szundikált ebéd után.

– Szoktam, titkár úr kérem. Éjszaka dolgozom, napközben szükségem van egy kis pihenésre.

– Nappal nem szokott dolgozni, ugye, Fekete úr?

– Nem nagyon, kérem.

– Veszem észre, Fekete úr, veszem észre.

– Kérem, titkár úr, én soha nem dolgozom látványosan. Nem szeretem a látványos dolgokat, kérem. Az mind szemfényvesztés. De amit rám bíznak, azt én megcsinálom, tökéletesen megcsinálom, erről biztosíthatom a titkár urat.

– Nézze, kedves Fekete úr, én erről meg vagyok győződve, de van, amikor a gyors munkát szeretem. Ha átnéz a tér másik oldalára, akkor észreveheti, hogy odafönt az első emeleten az egyik ablakban világos van. Inspekció. Gondolom, nem kell részletesen elmondanom, miért vagyok én még most is a látszat ellenére szolgálatban.

– Nem értem a titkár urat.

– Ne tettesse magát hülyének, Fekete úr. Nemsokára este hét óra, és sehol semmi. Nézze, én nem tudom, mi az a feladat, amivel magát ma reggel megbízták, és nem is akarom tudni, érti? Egyszerűen nem vagyok rá kíváncsi, semmi közöm hozzá, ez nem az én ügyem, és nem akarok belefolyni, érti? Na de hát vegye figyelembe, hogy én addig nem pihenhetek le, amíg maga nem végez, világos? Úgyhogy végezzen már, Fekete úr, mert fogytán a türelmem. Fogytán a türelmünk.

Kornél mélységesen elszontyolodik.

– Kérem – mondja fájdalmasan –, nehéz úgy dolgozni, hogy nem bíznak meg az emberben.

– Kedves Fekete úr – mondja Virág Miki szintén szomorúan –, maga a mai nap folyamán nem adott okot a túlzott bizalomra.

– Amit ígértem, titkár úr kérem, az be fog következni. Ne tessék engem sürgetni. A dolgok nagyon szépen mennek a maguk útján. Én azt ígértem, hogy a mai nap folyamán meglesz. Az ígéretemet változatlanul tartom. Ezt meg lehet mondani. És azt is meg lehet mondani, hogy nem kell engem sürgetni, és kémkedni sem kell utánam, mert az nem lendíti előre a dolgokat. Az lehet, hogy úgy néz ki, mintha én nem csinálnék semmit. De én mégis dolgozom. Ez egy mű, ez egy alkotás, és meg is lesz az eredménye. Tessék meghagyni nekem az alkotás örömét. Miért kell most új határidőt szabni? Reggel erről nem volt szó. Ha szó lett volna, akkor másképpen csinálom. De reggel arról volt szó, hogy ma kell meglennie, és ma meg is lesz. Lehet, hogy pontban éjfélkor. De meglesz. Ne értsen félre, titkár úr, én nem várok elismerést vagy jutalmat, én megelégszem azzal, hogy a jól végzett munka tudatában boldogan hajthatom majd álomra hajnaltájban a fejemet, ezért könyörgök a titkár úrnak, ne tessék engem sürgetni, és attól az isten őrizzen, hogy valaki belekontárkodjék a művembe.

– Maga nagyon szemtelen lett, Fekete úr.

– Nem vagyok én szemtelen, titkár úr, csak tisztában vagyok az erőmmel és a képességeimmel.

– Bárcsak használná is őket.

– A dolgok mennek a maguk útján, és nem szabad beleszólnunk az emberek cselekedeteibe, titkár úr. Hagyni kell az embereket, titkár úr, hogy azt tegyék, amit tesznek, és akkor mindenki nagyon meg lehet majd elégedve.

– Hát igyekezzenek azok az emberek, azt ajánlom magának, Fekete úr. Csinálják, amit csinálnak, de gyorsan csinálják, mert unom, hogy óránként jelentést kelljen összeállítanom magáról, Fekete úr. És vigyázzon, Fekete úr, mert megvannak az eszközeink.

– Nekem is megvannak az eszközeim, titkár úr.

– Nana. Azt hiszem, maga ki van nekünk szolgáltatva, Fekete úr. Én ugyan nem tudom, milyen ügyei voltak, de gondolom, voltak már ügyei.

– Nem tudom, mire céloz, titkár úr.

Virág Miki elgondolkozva néz Fekete Kornél alázatos, mozgékony arcába.

– Azt akarja mondani, Fekete úr, hogy mi vagyunk kiszolgáltatva magának?

– Még ha így volna is, titkár úr, dehogyis mondanám, dehogyis!

– Maga gúnyolódik velem?

– Nem, kérem. Dehogyis gúnyolódom, dehogyis!

Virág Miki hiába kutatja Kornél arcát, azon szemernyi iróniát se tud felfedezni. Ahogy így nézi Kornél arcát, a hátán egyszerre végigfut egy hideg borzongás, hirtelen úgy tűnik neki, mintha egy mocsárba nézne bele, és úgy érzi, hogy valami fojtogató, simulékonyan pöffeteg és puhán förtelmes veszi körül, és mindez Kornélból árad. Virág Miki elgyöngül egy pillanatra, enyhe szédelgés és émelygés fogja el, le akarja venni a szemét Kornél ártatlanul vizenyős, hideg, világosszürke szeméről, de valami fogva tartja.

– Titkár úr fáradt – szólal meg Kornél részvéttel, és sajnálkozva beharapja az alsó ajkát. – Nagyon sajnálom. Nehéz lehet a titkár úrnak.

Virág Miki továbbra is szédül, és össze kell harapnia a száját, nehogy vallani és önfeltárni kezdjen. Mert most nagyon akaródzik elmondania a keserűségét, az élete tragédiáját, azt, hogy itt nem lehet tehetségesnek lenni; hogy bárhol máshol a világon legalábbis miniszterelnök lehetne belőle, csak itt nem; hogy ha tíz évvel előbb születik, akkor legalábbis egy Porházy lehetett volna belőle, és nem Porházy nyelvet lógató, szorgalmas titkára; hogy benne nagyon sok van, tehetség és jószándék és akarat, és minden van benne, de hiába; hogy ha a szülei csak egy kicsit tehetősebbek, akkor most nem kellene bohóckodnia és megnyernie mindenki bizalmát és rokonszenvét, hanem páros lábbal rúgná fenékbe az embereket és főleg az olyanokat, mint Fekete Kornél; hogy nemrég még tele volt energiával és fiatalsággal és hévvel, és mindez elment pocsékba, mert méltatlan, piszlicsáré ügyekre kell elpazarolnia az ifjúságát, olyan ügyekre, mint most ez Adorjánnal és Fekete Kornéllal; hogy ami kevés energiája még maradt volna, az most arra kell, hogy rábírja magát: továbbra is méltatlan ügyekbe ölje az életét és a tehetségét, azt a keveset, amit megőrzött és átmentett, jobb időkre várva, de jobb idők már nem jönnek, nem bizony; hogy kár érte, Virág Miklósért, nagyon kár érte; hogy mindez a tékozlás és loholás és sürgés-forgás csak arra való, hogy éjszaka lefektessen egy nőt, és aztán hajnalfelé lefektessen még egyet, mert neki két nőre van szüksége minden éjszaka, nem mintha jólesne, vagy biológiailag kellene, de mégis muszáj két nővel szeretkeznie minden éjjel, ezáltal visszaszerezheti napközben elhullajtott önbecsülését, és ha nem sikerül a két nő, akkor nem volt értelme a nappali hajszának, akkor neki vége, mert csak a két nő tartja benne a lelket; hogy persze öncsalás ez is, és semmi élvezet sincs benne, de mégis ez tartja benne a lelket, és ha már ennek se tud majd örülni, akkor aztán mindennek vége lesz, akkor aztán becsukhatja a boltot.

Ezt kellene most gyorsan elmondania Fekete Kornélnak.

De hogy jön ahhoz Fekete Kornél, hogy egy Virág Miki meggyónjon neki? Honnan veszi a bátorságot magának egy ilyen Fekete Kornél, hogy ezt követelje tőle, Virág Miklóstól (és nem Mikitől, vigye el az ördög az egész rohadt bagázst, mindenkit, aki veszi magának a bátorságot, és csak a becenevén, tolakodóan bizalmaskodva a vezetéknevével összeépített becenevén nevezi őt, Virág Miklóst).

– Na és ha fáradt vagyok? – kérdezi sziszegve Virág Miki. – Magának semmi köze az én fáradtságomhoz, érti?

– Értem, titkár úr.

– Maga engem ne sajnáljon.

– Nem sajnálom a titkár urat.

– És ne nézzen rám ilyen vizenyősen, hallja? És ne pislogjon hozzá. Fuj. Undorító egy alak maga, Fekete úr. Na isten áldja, igyekezzen nekem a munkával, és ne kelljen magát még egyszer megsürgetnem, mert nem lesz jó vége.

Kornél lesunyja a fejét, Virág Miki pedig bekapcsolódik a társalgásba.

A főiskolások öngyilkosságairól van szó, természetesen.

Virág Miki hamarosan megszólal, a radikálisok nyomban elcsendesednek, mert Virág Mikit meg kell hallgatni, őrá oda kell figyelni.

– Hát nem, nem és harmadszor is nem – mondja Virág Miki mély meggyőződéssel –, nem ez a megoldás. Ez kapituláció. Én azt elismerem, hogy mindenkinek joga van arra, hogy szerelmi bánatában elnyiszálja az ereit. Ha az egyént tekintem, ehhez egy főiskolásnak ugyanúgy joga van, mint nekem. (Némi derültség, Virág Miki magánélete többé-kevésbé köztudomású.) Komolyan beszélek. (A derültség nő.) Ha a nemzet érdekeit tartom szem előtt (a derültség megszűn), és igenis a nemzet érdekeit kell szem előtt tartanunk, akkor az öngyilkosság olyan kapituláció, amely felér a nemzetárulással, és halálbüntetést érdemel. Nincs szerelmi bánat, nincs egyéni tragédia, amikor a magyarságról van szó. Nem az egyéni tragédiákat kell megszüntetni, hanem azt a szellemet, amely lehetővé teszi, hogy az egyéni tragédiák a nemzet érdekei fölé nőhessenek. Én a magam részéről minden erőmmel arra törekszem, hogy ezt a nihilista, kozmopolita szellemet leküzdjük. Nem lehet megtűrni a nemzeti nihilizmust, a régi eszmék sárba tiprását, a nemzet önkezével való kimúlását, a magyarság magvaszakadását. Én nem tűröm!

– Mi sem tűrjük! – mondják lelkesen a radikálisok.

– Úgy van – szól Süketh Boldizsár mély meggyőződéssel.

– Adorjánt nem láttad, kérlek? – fordul Virág Miki Boldizsárhoz, mialatt a többiek felváltva és egymással vetélkedve csatlakoznak Virág Miki gondolataihoz.

– Elment a szalonokba – válaszolja Boldizsár kedvetlenül.

– Mind a kettőbe?

– Azt hiszem.

Virág Miki még marad egy darabig, a vita tovább gyűrűzik, de minden álláspontban közös az az eszme, hogy a magvaszakadást és az önkezű kimúlást nem szabad megengedni.

 

A két kávéházban nyilvánosan folyik az élet, nincs benne semmi titokzatos, tehát nem is túlságosan izgalmas. Tudni lehet, kik a radikálisok, és hallani lehet, mit beszélnek. Azt is tudni lehet, kik szorulnak át a Fehér Hollóba, és azt is hallani lehet, hogyan pocskondiázzák a Fekete Sasban gyülekezőket. Kötelező játék ez, de túlságosan nyilvánvaló, és pletykálni sem igen lehet róla, legföljebb a látványos átvonulások idején, átvonulás azonban csak hat-hét évenként egyszer fordul elő tömegesen, egyedül pedig ritkán szoktak átvonulgatni az emberek.

Van azonban a városkában egy szalon. Illetve két szalon van. Mert ha valahol születik egy szalon, ott megszületik a másik is, az ellenszalon, amelyet a kirekesztettek alakítanak maguknak dacból, büszkén, sértetten és forradalmian. A sértettséget persze palástolják, és soha, soha nem tennék be a lábukat a szalonba, soha a büdös életben. Városkánkban az ellenszalont a nevén is nevezik, vagyis valóban ellenszalonnak hívják, nyíltan hirdetve, hogy a két szalon élethalálharcot folytat egymással.

A szalont annak idején egy gazdag és unatkozó özvegyasszony, Keveházy Annamária alapította. Keveházy Annamária azóta is gazdag és özvegy, de csodálatos módon nyomtalanul repültek el felette az évek. Ez valóban szó szerint értendő, a szalon körüli munkálatok ugyanis annyira igénybe veszik, hogy egyszerűen nem marad ideje öregedni. A szalon első vendégei, Keveházy Annamária asszony hajdani hódolói azóta már jócskán megvénültek, a daliás férfiak totyakos, nyáladzó aggastyánokká szelídültek, egyesek már lábra se tudnak állni, a hősi halottakról nem is beszélve, Keveházy Annamáriát azonban konzerválta a szalon. Ma éppolyan daliás, mozgékony, hatalmas és telt nagyasszony, mint volt húsz-harminc éve. Olyan, amilyenné megálmodta magát keserű özvegysége első évében, unalomból. Mert Keveházy Annamária az özvegysége előtt nem volt se daliás, se mozgékony, se hatalmas, csak telt volt. Nem volt nagyasszony sem, olyan volt, mint a városka előkelőbbnek számító hölgyei általában, semmiben sem ütött el az általános szürkeségtől. Özvegysége elején továbbra is szürke volt, lusta és korlátolt, és akik ismerték – közelebbről akkor nem ismerte senki, nem is volt érdemes ismerni –, azt állítják, hogy egyik napról a másikra változott meg, mintha villám csapott volna beléje. Keveházy Annamáriának ugyanis véletlenül a fülébe jutott, hogy szalonok is vannak a világon. Addig is tudta, persze hogy tudta, csak éppen nem jutott el a tudatáig, hogy neki éppen egy szalonra van szüksége. Keveházy Annamária megrázkódott, szürke, lottyadt, elhanyagolt, jelentéktelen kis özvegyből egy csapásra daliás, mondhatni kackiás, büszke nagyasszonnyá vedlett, özvegy Keveházy Gáspárné átadta helyét Annamária asszonynak.

Aki ma megérkezik a városkába, az most, a századforduló előtt néhány nappal két szalon között válogathat. Mert természetes, hogy annak idején egyévi hosszadalmas és tehetetlen morgás és dúlás-fúlás után az ellenszalon is megalakult, egy Kassáról érkezett orvoscsalád jóvoltából. Vitnyédy doktorékat Annamária asszony és baráti köre valamiért nem volt hajlandó befogadni. Hogy miért nem, arról sok pletyka keringett akkoriban, mindenki értetlenül állott Annamária asszony és Vitnyédy doktorék ellenségeskedése előtt, hiszen Annamária asszonynak és Vitnyédy doktoréknak voltaképpen imádniuk kellett volna egymást. Ezt annak idején egy fiatal tanító hangosan ki is mondta, a fiatal tanítóról hamarosan kiderült, hogy anarchista, szocialista nézetekkel mételyezi az ifjúságot, de még mielőtt mindez köztudomásúvá lett volna, kiutálták a városból. A Porházy-szervezet ebben az esetben is tökéletesen működött. A fiatal tanító – akinek a nevét azóta jótékonyan mindenki elfelejtette – fogalmazta meg az azóta személytelenül idézett szállóigét, miszerint: „Annamária asszonyt és Vitnyédyéket az érdekazonosság állítja szembe.” A fiatal tanító magyarázata szerint az egész városka egyetlen csúnya, beteg, élősdi szövevény a vármegye szegényparasztságának testén, a városkából bűnös módon hiányzik a proletariátus, a városka a feudalizmus önmagát túlélő maradványa, és mint ilyen, természetesen halálra van ítélve, valamint az egész városkában kizárólag herék és kizsákmányolók élnek, és akinek van még egy kevés tisztesség a szívében (miért éppen a szívében? kérdezték gúnyosan, és azt hitték, hogy nagyon szellemesek), annak kötelessége az egész városkával, úgy, ahogy van, szembeszállni. A fiatal tanító az élősdi szövevény elleni nagy kirohanásait a fent nevezett élősdi szövevény csemetéihez intézte okulásul, és aztán a fiatal tanító nagyon meg volt döbbenve, amikor a tanítványai, belátván szüleik aljasságát, végül mégis az aljasságot választották. Így aztán a csemeték jó alaposan kiszínezték a fiatal tanító kirohanásait, jelzőket és disznóságokat adtak hozzá, amin aztán az élősdi szövevény jóízűen csámcsoghatott és rémüldözhetett. A Porházy-szervezetnek nem volt más dolga, mint hogy terjessze a fiatal tanító kiforgatott nézeteit. A tanító mindörökre eltűnt a történelem süllyesztőjében.

Létrejött tehát az ellenszalon, és lassan kialakult az a hagyomány, hogy mindkét szalon összejöveteleit ugyanarra a napra teszik. Minden héten keddre és péntekre. Az ok világos: különüljenek csak el egymástól a szalonok, aki az egyikbe hivatalos, be ne tehesse a lábát a másikba és viszont. Igen ám, de a szép elméletet keresztülhúzta a gyakorlat. Minthogy a városkában valóban az érdekazonosság állította szembe a feleket, az érdekazonosság időnként különös formációk kialakulásához vezetett. Soha nem lehetett tudni, ki kire mikor haragszik meg és milyen csekélység miatt, és melyik pillanatban jut eszébe kárpótlást vagy bosszút keresendő az ellentábor segítségéhez folyamodni. Amellett mindig mindenki mindenhol ott akart lenni, ahol valami történést szimatolt. Így aztán minden kedden és pénteken különös mozgás tanúja lehetne a külső szemlélő: az emberek, akár a hangyák, rendszertelenül, kiszámíthatatlanul, de változatlan intenzitással négy színhely: a két kávéház és a két szalon között ingáznak, és általában ugyanannyian vannak úton odafelé, mint visszafelé, legyen szó bármelyik kávéházról és bármelyik szalonról. Csak a beavatottak tudják, hogy a statisztikailag szépen kiszámítható mozgás mélyén egyéni sorsok és – nyugodtan állíthatjuk – egyéni tragédiák húzódnak.

Van, aki az egész estét egyetlen helyszínen tölti. Kedvtelésből (mert szeret ott lenni) vagy kényszerűségből (mert máshol nem fogadják be).

Van, aki két helyszínt keres föl egyetlen kedd vagy péntek este alatt.

Van, aki három helyszínt mondhat magáénak.

Van olyan is (nagyon kevés, ők a kivételezettek), aki mind a négy helyszínt fölkeresheti.

A két szalonban természetesen szemet hunynak afölött, hogy egyesek feltűnően későn érkeznek, vagy éppen feltűnően korán távoznak. Nemhogy meg se kérdik, hogy vagy nem a másik szalonból jött-e, vagy nem oda távozik-e az illető, de ilyesmi nem is jut az eszükbe. Ilyesmit föl se lehet tételezni. Ha föltételeznék, ha valakinek, ne adj’ isten, eszébe jutna, összeomlana a szalon (tehát mind a két szalon) függetlensége, autoritása, szuverenitása és önállósága. Ha esetleg néhány órán belül két polgár mind a két szalonban összefut, a második találkozáskor nem jut az eszükbe, hogy aznap már találkoztak, az pedig még kevésbé, hogy a másik szalonban miről beszélgettek. A két szalonban annyira más felfogásban tárgyalják az eseményeket, hogy a két ismerős valóban teljesen új dolgokat tud egymásnak mondani, esetleg ugyanarról a témáról. Azt pedig mindenki érzi, hogy melyik szalonban miről és milyen hangnemben lehet beszélni, mind a két szalonnak megvan a maga stílusa, atmoszférája, világnézete, és a falakból, a berendezésekből mindez észrevétlenül ráragad az emberekre, úgyhogy azoknak nem is kell megválogatniuk a szavaikat, nem kell vigyázniuk arra, hogy mit beszélnek, nem kell tudatosan másképpen beszélni az egyik szalonban, mint a másikban, mert megy az magától is.

Annamária asszony házában hatalmas gyertyák égnek, a süppedő szőnyegeken ruganyosan lépkednek az előkelőségek, minden hölgy úgy jár, mint a hattyú, lassan, előrenyújtott nyakkal – így lehet a legjobban egyensúlyozni a süppedő szőnyegeken. Az előkelőségek lassan, méltóságosan lépkednek, és úgy tesznek, mintha nem néznék magukat állandóan a tükörben – Annamária asszony ugyanis a keddi és pénteki összejöveteleket az úgynevezett tükörteremben tartja, mely tükörterem arról nevezetes, hogy a ház legnagyobb szobája, amelyet körös-körül és a mennyezeten is tükör borít. A tükrök megsokszorozzák a pompát és a ragyogást. A tükrök a társaságot is számosabbá és jelentősebbé teszik. Azt rebesgetik, hogy Annamária asszony nemi életet is csak a tükörteremben tud élni, aktus közben borzasztóan szereti nézni magát a tükörben, de nem biztos, hogy a híresztelés megfelel a valóságnak, mert lehet, hogy csak a partnert akarja látni hátulról. A tükörteremnek mindenesetre félelmetes a híre, és a radikálisok közül azok, akiknek már volt szerencséjük valamilyen alkalomból a tükörteremben járni, állítják, hogy az ember egyszerűen képtelen levenni a szemét önmagáról, és az még hagyján, hogy az ember kénytelen önmagát bámulni, de még másokat is csak a tükörből lehet nézni, mert akkor az embernek az az érzése, mintha a többieket teljesen észrevétlenül, egy teljesen külső szempontból szemlélné, mintha nem volna bentről – a tükörből – leleplezhető a tolakodóan kíváncsi pillantása, és az ilyen pillantást rajtakapó ellenséges pillantás nem olyan kínos, mint a természetben – vagyis a tükrökön kívül. Mesélik, hogy Annamária asszony azért csináltatta a tükörtermet, mert özvegységre jutván kezdetben félt a rablóktól és a gyilkosoktól, és mindig látni akarta, mi történik a háta mögött, valamint azt is mesélik, hogy valahol valamelyik tükörben van egy rejtekajtó, amely a pincén keresztül kivezet a város szélére egy titkos alagúton át, és rebesgetik azt is, a tükrök másik feléről úgy lehet belátni a terembe, mint egy ablaküvegen keresztül – ezt főleg azok állítják, akik olvasták Jókait –, és persze az a hír is járta egy időben, hogy Annamária asszony kedvenc szeretői szoktak a tükrök mögül belesni a terembe, miközben őket nem lehet látni. Virág Miki szerint azonban, aki autentikus forrás, mint ez köztudomású, a tükrök mögött nincs rejtekhely, és mese az egész. Az mindenesetre tény, hogy a tükörterem létezik, izgatja az emberek fantáziáját, és Annamária asszony nem találhatott volna nagyobb vonzóerőt keddi és pénteki rendezvényei számára.

Vitnyédyéknél ezzel szemben hallatlanul szerények a körülmények. Pedig Vitnyédy doktorék gazdagabbak Keveházy Annamária asszonynál. És mégis, lakásuk három szobájából minden szépet, ízléseset és drágát kidobattak, csak hogy a legnagyobb szerénységgel, puritán egyszerűséggel és keresetlenül kényelmetlen ülőalkalmatosságokkal fogadhassák a vendégeket. A három, egymásba nyíló szobában évek óta tüntetőleg nem festettek, a vakolat hámlik, a padló rohad, nem is igen takarítanak, csak a bogarak miatt kénytelenek hetente egyszer felmosatni és felvikszeltetni, és a néhány évvel ezelőtti matracok helyett már csak néhány szalmazsák szolgál a gyengébb fizikumúak örömére. A három szobában ennek megfelelően az összejövetelek időtartamára mindössze két-három gyertya pislákol, mert hiszen a szellem napvilága úgyis megfelelő intenzitással lengi be az atmoszférát.

Annamária nagyasszonynál a süppedő szőnyegekből következően kötelező az elegancia. A hölgyek és urak legszebb ruháikban pompáznak, ami azért is jó, mert színház és kaszinó nem lévén, a szalon hiányában nem tudnák hol viselni a szebbnél szebb ruhakölteményeket. Már akinek futja. Vitnyédyéknél az eleganciát hallgatólagos közmegegyezéssel megvetik, mint egyébként mindent, ami konvencionális, tehát az ember lényegétől idegen.

Így aztán, aki egy este mind a két szalonban meg akar fordulni, annak ruhát kell váltania. Virág Miki például kedden és pénteken többször is át szokott öltözni. Annamária asszonynál legújabb frakkjában vagy zsakettjében pompázik, utána hazasiet, lehető legegyszerűbb ruháját ölti fel, és rohan Vitnyédyékhez, majd miután ott megfelelő időt eltöltött, és úgy véli, hogy már mindenkivel találkozott, akinek őt ott látnia kell, akkor ismét hazasiet, ismét frakkba vagy zsakettba vágja magát, és újból Annamária asszony tükörtermébe indul. Volt már olyan eset, hogy az est folyamán másodszor is Vitnyédyék szerény, sötét, kietlen szobája következett ezután. Még az is megesik, hogy Vitnyédyékhez indulóban Virág Miki nem veszi le a frakkját vagy a zsakettjét, de megérkezve azonnal ingujjra vetkőzik, és valamilyen kaméleontehetség révén egy csapásra lomposabb, rendetlenebb, sőt izzadtabb és büdösebb lesz, mint a többiek. Másnak persze mindenképpen felrónák, hogy annyi fáradságot sem vesz magának, hogy a szalonból jövet átöltözzön, de Virág Miki egészen más eset, vele szabad és kell is kivételezni, hiszen mindig is kivételeztek vele, és különben is olyan aranyos fickó.

Hogy mások ezt miért nem engedhetik meg maguknak, az mégsem olyan magától értetődő, főleg, mert a két szalonnak voltaképpen azonos a közönsége. Igaz ugyan, hogy némelyek csak Vitnyédyékhez járhatnak, mert Annamária asszony szalonjából kinézik őket, de a többség mind a két helyen szívesen látott vendég, legföljebb bizonyos hónapokban az egyik, más bizonyos hónapokban a másik szalonban vannak szívesebben látva. A két szalon közönsége természetesen nem olyan látványosan csereberélődik, mint a két kávéházé; nincsenek tömeges átvonulások, minden változás lassan érlelődik, és soha senki nem tudja őket logikusan megindokolni. Persze páran társadalmi helyzetüknél fogva nem járhatnak Vitnyédyékhez; Porházy kizárólag Annamária asszony szalonját tünteti ki úgy havonta, kéthavonta egyszer. Érdekes, hogy még ő is szükségesnek látja, hogy megjelenjen a tükörterem süppedő szőnyegén. Egyébként Vitnyédy Porházy háziorvosa.

Miután a közönség legnagyobb része azonos, csaknem hasonló rangot jelent az ellenszalon vendégének lenni. De csupán csaknem hasonlót. Szénási titkár úr csak Vitnyédyékhez járhat, ami persze éppen elég magas rangot jelent. Amíg nem volt titkár úr, nem járhatott Vitnyédyékhez sem. Nem volt hozzá elég radikális. Fekete Kornél nem szívesen látott vendég a doktoréknál, de azért nem szokták kirúgni. Főleg buzgó hallgatásának tudható be, hogy megtűrik. Ha Annamária asszony meglátná szomorkás, beesett képét a tükörteremben, menten szívszélhűdést kapna. Süketh Boldizsár hajdanában, Pestről való visszatérése után közvetlenül mindkét szalon kedvence volt, amíg működésbe nem lépett Annamária asszony kitűnő szimata, úgyhogy Boldizsár jó ideje már csak az ellenszalont boldogítja, ahol a törzsradikálisok alaposan lenézik. Adorján nem is olyan régen mind a két szalonba belépőt szerzett mint jótollú hírlapíró és reményteljes költő – ez utóbbi státusa hozta meg számára a megbecsülést a szalonban –, de amióta kirúgták a Naplótól, mind a két gyülekezet kegyét elvesztette. Sikertelen embert nagyon nem szívesen látnak a radikálisok, mert a saját jövendő sorsukat láthatják benne. Az ellenszalon a beérkezett radikálisoké.

A főiskola hallgatói, vagyis a város fiatalságának döntő többsége mind a két szalonból ki van rekesztve. Ők nem is bennszülöttek. A két szalon a városé; a jöttmentek keressenek maguknak szalont ott, ahonnan szalasztották őket. Teljes jogú polgárrá csak benősülés útján válhatnak; az ilyesmire kevés a lehetőség.

A városka történelmében eddig csak ketten merték negligálni a két szalon hatalmát: az egyik a már említett fiatal tanító volt, akinek a nevét mindenki olyan sikeresen elfelejtette, a másik pedig természetesen Sidó Zoli. Sidó Zoli egyetlenegyszer járt a szalonban és ugyancsak egyetlenegyszer az ellenszalonban. A szalonban azzal okozott botrányt, hogy a tükörterembe lépve mindenkinek fittyet hányva és egyetlen szó nélkül lassan végigsétált a tükrök előtt, és mindaddig tüntetően kizárólag önmagát bámulta, amíg tartott a négy falból. A körséta végére érve se szó, se beszéd, kicsörtetett a teremből. Ez egy pénteki napon történt, keddig erről beszélt az egész város. A radikálisok csámcsogtak, Annamária asszony migrénnel haldoklott, Vitnyédy doktor pedig elégedetten hallgatott. Kedd este Sidó Zoli megjelent Vitnyédyék elhanyagolt, koszos, egymásba nyíló szobáiban, kezében egy vödör mésszel és egy jókora pemzlivel, és a tömeg jelenlétében elkezdte meszelni a málló falakat. A tömeg elképedt, Vitnyédy doktor pedig rövid, de igen éles monológ kíséretében kidobta az önkéntes szobafestőt. Sidó Zoli mélyen sajnálkozva repült kifelé. Vitnyédy doktor csaknem gutaütést kapott; ennek hallatára Annamária asszony egészségi állapotában ugrásszerű javulás mutatkozott. A történtekről azóta nem beszélnek, sürgősen elfelejtették, még Sidó Zoli is.

A két szalon között van még egy fontos kapocs, mégpedig Vitnyédy Aranka személye. Annak ellenére, hogy az apja lánya, szívesen látott vendég Annamária asszony társaságában. Szó sincs arról, mintha Annamária asszony elcsábította volna Arankát, nemzedéki konfliktus lehetőségét szimatolva. Aranka nagyon jóban van a szüleivel, akik minden jót megadnak neki, és nagyon örülnek, hogy Aranka eljár a szalonba, sőt Vitnyédy asszony küldte először, amikor Aranka betöltötte tizenhatodik életévét. Hogy baj ne történjen, az akciót előre egyeztette Annamária asszony megbízottaival. Nem is volt botrány. Ennek másfél éve. Akkor hetekig erről beszéltek. Aranka barátnőjének, a nála két évvel idősebb Salgó Krisztának a társaságában jelent meg a tükörteremben, és mindenki el volt ragadtatva tőle.

Salgó Kriszta egyébként kedves, eleven leányzó, Salgó Elemér őrnagy egyetlen lánya. Kriszta jövőre a főiskolán fogja folytatni tanulmányait (még nem tudni, milyen téren), ami arra vall, hogy Salgó őrnagy haladó szellemű, felvilágosult koponya, aki nem kívánja egyetlen gyermekét guzsalyra kárhoztatni. A főiskolának Kriszta lesz az első nőhallgatója; többen előre fogalmazgatják, mit fognak majd akkor mondani.

Salgó Kriszta nimfomán.

Ezt ugyan az egész város tudja, de csodálatosképpen erről nem pletykál senki. Talán azért, mert úgyis tudják. Talán mert Salgó őrnagy mégsem akárki. Talán mert tisztelik, hogy Kriszta másmilyen, mint ők. Talán mert Kriszta a savanyú, száraz, frigid, szégyenlős és szégyentelen asszonyok szemében önmaguk megvalósíthatatlan tökélye. Talán mert érzik, hogy elkél egy kürtő a városban. Talán szégyellnek a nemiségre gondolni, ezért Krisztára se gondolnak. Talán felvilágosultak – de nem, ez mégsem jöhet számításba. Annál is kevésbé, mert maga Kriszta sincs tisztában és békében önmagával, szenved a tulajdon természete miatt, unos-untalan szégyenkezik, főképpen férfitársaságban, amit aztán azzal tagad le önmaga előtt, hogy barátnőinek szemérmetlen nyíltsággal kitakaródzik.

Salgó Kriszta kedves, kerekded, pirospozsgás, bővérű, eleven leányzó, mozgásában csaknem kibírhatatlanul sok mesterkéltséggel, hangjában unalmas affektálással. Salgó Kriszta mindig zavarba jön, ha megkíván egy férfit, elpirul, dadog, pipiskedik és nyávog, és olyankor elviselhetetlen. Olyankor a férfiak hanyatt-homlok menekülnek előle. Erre Kriszta megnyugszik, akkor a férfiak viszszatérnek, akkor Kriszta megint fölizgul, de a férfiak akkor már nem menekülnek el, és a későbbiek reményében inkább elviselik, hogy Kriszta pironkodva, nyávogva, egy-egy szó közepén megakadva és lélegzet után kapkodva pipiskedjen, édelegjen és elméletét hangoztassa arról, hogy a női lélek azért olyan érzékeny, mert a nő szeretni született.

Kriszta egyébként általában önmegtartóztató életet él, és ez azért is furcsa, mert a radikálisok között elvileg nem kellene szégyenkeznie. A Vitnyédy-vendégek elég szabadosan beszélnek, és ez nemcsak a férfiakra, hanem a társaságban időnként meg-megjelenő nőkre is vonatkozik. Az ellenszalonban téma a szexualitás, már csak azért is, mert erről Annamária asszony keddjein és péntekjein nem eshet szó. (Más napokon, négy- vagy hatszemközt igen.) Az ellenszalonban közepesen csúnya szavak és finom káromkodások képezik a társalgás anyagának mintegy húsz százalékát. (Annamária asszonynál a fennkölt stílus uralkodik, amelyet elég nehéz volt megteremteni, lévén hogy a vendégek nem szoktak regényeket olvasni. Annamária asszonynak sok idejébe tellett, amíg néhány regény és egyéb irály célirányos elolvasása és saját modorosságainak kialakítása után vendégeire tudta erőltetni azt, amit ő fennköltnek érzett.) Egyszóval Krisztának nem kellene szégyellnie magát. Vitnyédyék például, akik nagyon jól ismerik Kriszta természetét, egyáltalán nem ellenzik lányuk és Kriszta barátkozását. Ez felvilágosult nevelési elvek vallására mutat. Vitnyédyné férjével való előzetes konzultációja után csak azt kötötte akkor tizenhat éves lánya lelkére, hogy mindent, csak azt ne. Vitnyédy doktor úgy számított, hogy a két lány barátkozása egyenesen hasznos; ha férfitársaságba kerülnek, Arankát Kriszta társaságában jóval kisebb veszély fenyegeti, mint egyedül, miután a férfiak a kisebb ellenállás irányába indulnak, tehát Kriszta felé. Vitnyédy doktor maga is kipróbálta Kriszta ellenállását, és nem csalódott várakozásaiban. Vitnyédy persze nem ezért folytatott pár napos viszonyt Krisztával, és nem is azért, mert különösebb örömére szolgált; az ilyesmi hozzátartozik a társadalmi helyzetéhez, neki bizonyítania kell, hogy ő még mindig az a régi Vitnyédy, akit ugyan a városbeliek nem ismertek, de azért el tudtak képzelni maguknak. Ő még mindig a régi Vitnyédy, a száraz, okos, cinikus, liberális gondolkodású férfiú, aki nőszíveket tipor, ha kedve tartja. Ez fontos mozzanat, erről pletykálni lehet, efölött Annamária asszony szalonjában nehezen lehet napirendre térni, ez emeli a renoméját. Az efölötti hüledezés és fejcsóválás benne foglaltatik a játékszabályokban.

Ami Arankát illeti, ő tért apja és barátnője viszonya felett napirendre a legnehezebben. A viszony rövid volt, de feltűnően viharos. Aranka sokáig hordozta magában a sebet, hogy a maga módján mintegy fél éve bosszút is állt: csak azért is elvesztette a szüzességét, és a művelet elvégzésére épp Kriszta apját kérte fel. A dolog a legteljesebb diszkréció mellett történt, és a részvevőkön, valamint Krisztán kívül senkinek sem volt róla tudomása. Vitnyédyné továbbra is abban a meggyőződésben élt, hogy a lánya szűzen megy majd a házasságba. Arankának ugyan egyáltalán nem esett jól az első szerelem, de legalább sikerült bosszút állnia az egész világon.

Azóta Aranka és Kriszta még szétválaszthatatlanabb. Cinkos kapcsolat fűzi őket össze, amelyet ők hajlamosak rokoninak felfogni, és ebben van is valami. Ezt a kapcsolatot öröknek tekintik, s miután más nem is fűzhetné őket össze, az egyetlen kapocsnak annál lelkesebben örülnek.

Barátnők, ahogyan csak két nő képes. Legtitkosabb gondolataikat, legösztönösebb vágyaikat is kicserélik, és nagyon aranyosnak tudják magukat. Mindent tudnak egymás testéről és lelkéről. Folyton szerelmesek, többnyire ugyanabba. Egy-egy ilyen közös szerelem nem tart soká, de nagyon intenzív. Csak róla beszélnek. Illetve nem is róla, hanem az iránta való érzéseikről. Eme érzés bevallása csaknem minden idejüket lefoglalja. Kriszta azonkívül órákig tud ecsetelni egy véletlenszerű tízperces aktust, és Aranka órákig oda is tud figyelni. Igaz ugyan, hogy közben időnként nem biztos benne, hogy érdekli-e a téma, de azért odafigyel, mert ha nem érdekelné, az abnormális lenne. Hogy Kriszta élményeiért cserében ő is mondjon valamit, órákig tud lelkesedni egy-egy bájos férfitincsért, szabatosan és bájosan azt is elmondja, hová és miképpen tekerné magán azt a tincset, de ezt már olyankor, amikor érzi, hogy Kriszta valami nagyot vár tőle. Kriszta nagyon tud lelkesedni Aranka ötleteiért, mindig megígéri neki, hogy kipróbálja a gyakorlatban, és aztán majd elmondja, olyan volt-e, ahogyan elképzelték. Sokat tűnődnek azon, hogy vajon a férfiaknak olyan lelkük van-e, mint nekik, nőknek. Hosszasan gondolkoznak azon, hogy mi lenne, ha ők férfiak lennének, és kölcsönösen biztosítják egymást, hogy ha férfiak lennének, akkor csak egymást szeretnék, de igazán. (Vagyis hogy ha egyikük férfi, a másikuk pedig nő lenne.) Gyakran levetkőznek egymás előtt, megvizsgálják egymás testét esztétikai és egyéb szempontokból, és szentül hisznek abban, hogy egy-egy ilyen vizsgálódás után szebbé és nőiesebbé válnak. Annyira hisznek benne, hogy ezt már nem merik bevallani egymásnak.

Sülve-főve együtt vannak. Semmi dolguk. Kriszta csak jövőre iratkozik be a főiskolára, Aranka egyelőre magánúton folytatja tanulmányait, ami annyit tesz, hogy másodnaponként nyelvórákat és zongoraleckéket vesz. A fennmaradó időben hímeznek, kötnek és unatkoznak. Kedden és pénteken élnek. Akkor van szalonnap. Minden más nap halálos csöndben és unalomban telik el. Egyedüllétben, várakozásban, vágyakozásban, ábrándozásban, semmittevésben. Tehát kedd és péntek kivételével mindennap szerelmes leveleket gyártanak közösen, és különböző címzetteknek el is küldik őket.

Tegnap, hétfőn, Adorján András volt soron.

A levelezés kiváló szórakozás, elmegy vele a nap jó része, és már kitűnően megtanultak együtt fogalmazni. Minden mondat után eltűnődnek, vihorásznak, kacagnak, fogalmazgatják a következőt, disznóságokat mondanak, elpirulnak, vallanak, aztán a legjobb mondatokat nem a levélbe, hanem egy kapcsos könyvbe írják, mert valóban feltárni magukat egy férfi előtt, azt mégsem, hiszen akkor a női nemet árulnák el, és a férfiak őket meg sem érdemlik.

Levélírás közben nagyon élnek. Úgy fogalmaznak, mint a kedvenc regények hősnői. Olyankor mélyen nőiesek és érzékenyek. Egyébként többféle nőt alakítanak ők ketten. Adorjánnak például Yvette-et alakítják, aki bátortalan, szemérmes, önzetlen és lemondó. De Yvette csak egy a sok közül. Az ő Zsuzsijuk műveletlen, szemérmetlen, tenyeres-talpas szolgáló, akinek a keblei csak úgy rengenek a paraszti érzékiségtől. (Hogy milyen a paraszti érzékiség, azt csak kitalálták, személyes élményük nem lévén, de úgy gondolják, hogy egészen másmilyen, mint az övék.) Zsuzsi a katonatiszteknek ajánlkozik fel teljes nyíltsággal és erőszakosan. A másik cselédlány, az ábrándos szemű Mari, a főiskolásokat kedveli, és találkára hívja őket a temetőbe. (Néhányszor meg is jelentek a temetőben ők ketten, virággal a kézben, hogy a Salgó-dinasztia valamely elhunyt kiválóságának sírjánál róják le a kegyeletüket, és többször felfedezhették, hogy a címzett főiskolások barátaikat is elvitték a találkára, a barátok a sírkövek mögött rejtőztek, és hiába vártak arra, hogy lássanak valamit. Mari ugyanis nem jelent meg a találkán. Este mindig bugyborékoló kacagással töltötték az időt.) Adél átutazó, középkorú hölgy, benne van a legtöbb Kriszta vonásaiból, állandóan férfira áhítozik, de sokkal nyíltabban, mint Kriszta valaha is megengedné magának. Adél is a főiskolásokat szereti, de nem hívja őket randevúra, mert csak átutazóban van. Inkább anyai szeretetet tanúsít irántuk. Aranka egyébként a legszívesebben Paulina nevében ír leveleket. Paulina apáca, aki betegápolással szereti tölteni az idejét. Kriszta nem szereti Paulinát, bár közreműködik a levelei megfogalmazásában. Paulina különös előszeretettel viseltetik a nyomorultak és a betegek iránt, és anyai ösztöneit a nemiség leghalványabb jele nélkül szokta kiélni. Paulina gyermekeket fogad örökbe, mert ő maga nem szül. Talán nem is szülhet. Illetve szülne ő, csak éppen férfiúi közreműködés nélkül. Paulina leveleit sajnálatos módon nincs kinek elküldeniük.

Persze sok más játékot is kitaláltak maguknak. Kriszta naplót vezet, amelyben le van írva, kivel szeretne lefeküdni. Miután mindennap több férfi gyújtja lángra, kénytelen rangsorolni őket, hogy aznap kivel a leginkább és kivel a legkevésbé. Este megtárgyalják, vajon egyezik-e még az ízlésük. Kriszta meghallgatván Aranka megjegyzéseit, olykor változtat a rangsoron. Havonta összegezik az eredményt, és akkor kiderül, hogy abban a hónapban kibe voltak szerelmesek. Másik játékuknak az a lényege, hogy híres emberekről írnak fogalmazást egymásnak, vajon milyen szeretők lehettek a nevezettek, a két fogalmazást összevetik és többnyire heves eszmecsere után megbízhatóan eldöntik, melyiküknek van igaza. Írtak már ilyen fogalmazványt arról, milyen szerető lehetett Petőfi, Szigligeti, Jókai, Egressy satöbbi, valamint írtak arról, mit érezhetett ölelés közben Szendrei Júlia, Laborfalvy Róza, Fráter Erzsébet, Déryné és a többiek. Játékaik mélységesen titkosak, és legalább olyan jelentőséggel bírnak, mint egy igazi vérszerződés. A hasonlat nem véletlen; barátságuk kezdetén, tehát amikor még nem kerültek egymással rokoni kapcsolatba, valóban kötöttek vérszerződést egymással, amelynek értelmében életük végéig tájékoztatni fogják egymást a kalandjaikról, valamint szeretőiket zokszó nélkül átengedik egymásnak, mert ők önzetlenek. A vérszerződésnek ezt az utolsó pontját homályosan fogalmazták meg, óvatosságból, és csakis ők tudhatják, mi rejlik a „zokszó nélküli, önzetlen vértestvériség” mögött. Hátha illetéktelen kezekbe kerül a kapcsos könyvben őrzött, vérrel írott szerződés.

Sokat játszanak tehát, főleg Kriszta energiáinak köszönhetően, de mégsem tudnak mindig játszani, gyakran ülnek egymás mellett leverten, mélységes szomorúságban, halálra szóló gyászban, kiábrándulva és szerencsétlenül; egymás vállára borulva sírnak, kibámulnak – könnyes szemmel – az ablakon, ölükben hímzés, esetleg könyv, de nem hímeznek, és nem olvasnak, hanem hallgatnak, vagy keserves hüppögések közepette panaszkodnak egymásnak. Sírnak hosszan, kétségbeesetten, és utána megint jó minden, kacagnak, és mintha mi sem történt volna. A telet nagyon nem szeretik, mert télen nem lehet korzózni a főtéren. A telet a legnehezebb átvészelni, mert a két szalonra vannak utalva, és kedd és péntek kivételével naphosszat otthon kell búslakodniuk. Naponta hétszer-nyolcszor csinálnak toalettet, egymás ruháiba bújnak, átalakítják egymás ruháit, újabb és újabb frizurákat fésülnek egymásnak, és egymás haját csókolgatják.

Ma kedd van, és egész nap az este reményében éltek.

Aranka délig fetrengett az ágyban. Kilenckor ébredt, aminek Aranka nem örült, mert szeretett volna délig aludni, akkor meg lett volna oldva az egész délelőtt. A cseléd az ágyába vitte a reggelit, Aranka utálkozva majszolta el. Utána Aranka felkelt, a tükör elé állt hosszú, selyem hálóingében, különböző szögekből szemlélte magát, a hosszú hálóinget estélyi ruhává gyűrve próbálgatta, majd táncba kezdett, miközben a hálóinget lassan és ingerlően egyre feljebb húzta magán. Amikor már nem volt hová húznia, fáradtan visszaengedte, a hálóing kivágásából előbb bal mellét, aztán a jobb mellét emelte ki, rezegtette őket egy darabig, aztán visszagyömöszölte őket – így játszott fél órát. A tánc kimerítette, visszamászott az ágyba, és pihegett. Tizenegyig pihegett. Akkor megint kimászott az ágyból, levetette a hálóinget, elővett egy szép, hosszú selyemsálat, azt különféle alakzatokban magára tekerte, hogy hol ez, hol az a testrésze maradjon szabadon, így táncolt további fél órát sállal a lábai között, megint kimerült, megint visszafeküdt az ágyba halálosan fáradtan és legyengülve. Gyengeségi rohama addig tartott, amíg meg nem érkezett Kriszta, aki nyomban ledobta magát az ágy szélére, és elmesélte, mit művelt önmagával délelőtt. Szavaiból kiderült, hogy pontosan ugyanazt művelte, mint Aranka, bár szenvedélyesebben és zaftosabban. Arankának egyébként azelőtt nem jutott eszébe, hogy ilyesmit csináljon a tükör előtt, Kriszta beszélte rá, mert Kriszta szerint az ilyen délelőtti tükör előtti tánc nagyon nőies. Aranka ugyan nem talált benne annyi élvezetet, mint barátnője, de azért hálás volt az ötletért, mert végre volt mivel elvernie a délelőttjeit.

Miután Kriszta jól kibeszélte magát, Aranka megadóan kimászott az ágyból, hogy Kriszta felöltöztesse. Ez is a játékaik közé tartozik. Hol a dundi, pirospozsgás Kriszta öltözteti a nyúlánk, sápadt, szőke Arankát, hol pedig fordítva. Miután nincs mindig kedvük arra, hogy egymás termetéhez alakítsák egymás ruháit, elsősorban kendőket, keszkenőket és szalagokat szoktak cserélni. Egy-egy ilyen csereberélési folyamat misztikus tartalommal telítődik, bár maguk sem tudják megmondani, milyen hatalom száll a kendőkbe, keszkenőkbe és szalagokba. Az öltöztetés nem megy teljesen simán, mert Aranka fázékonyabb a barátnőjénél, és gyakran sürgeti, fejezze már be. Kriszta azonban nem tudja elképzelni, hogy valaki fázzon, amikor neki melege van, és szeret gyönyörködni a fiús alakú Arankában. Szereti új és új szépségeire felhívni öntudatlanabb barátnője figyelmét. A „neked ilyen ezed meg azod van, nekem viszont ezem meg azom van”-játék Arankának nem okoz örömet, de hát ha barátnője annyira fontosnak tartja, ám legyen, ezzel is telik az idő.

Az öltöztetés befejeztével máris lehetett készülődni az ebédhez.

Az ebédet négyesben szokták elkölteni: Vitnyédy doktor, Vitnyédyné, Aranka és Kriszta.

Ebéd közben Vitnyédyéknél nem szabad beszélgetni, mert magyar ember evés közben nem beszél. Nagy szerencse, hogy a beszéd hallgatólagosan meg van tiltva, mert nagy bajban lennének, ha szabad volna. Vitnyédy doktor szótlan, komor ember, aki egyébként bőbeszédűnek, sőt fecsegőnek született ugyan, de mivel jó ideje nem jut az eszébe semmi, jellemző tulajdonságává építette magában a szótlanságot és komorságot, mely vonások jól illenek társadalmi helyzetéhez. Vitnyédy doktor leépítette a humorát és az érdeklődési körét. Persze nem egészen. A kutyák például érdeklik. Fiatal korában egy kutya megharapta, azóta retteg tőlük, de mivel egy Vitnyédy nem retteghet senkitől és semmitől, nyomban utána agarászni kezdett, és mindig van kutya a házban, fajtiszták és gyönyörűek, bár nem futtatja őket, nincs is hol. A nők ugyanígy hivatalból érdeklik. Akárcsak Krisztát, másokat is a célból csábított el rövid időre, hogy pletykáljanak róla. Az ilyen futó és kötelességszerű kalandok semmi érzelmi nyomot nem hagynak benne, és ő is kevés nyomot hagy a nőkben. Kriszta ezért nem is érzi magát kényelmetlenül vagy feszélyezve a Vitnyédyéknél elköltött ebédek idején. Ami zavarja, az inkább az, hogy nem csacsoghat kedvére.

Vitnyédy doktor tehát hallgatag, száraz és tekintélyes úriember. Feleségéből nehezen tudta kiölni az életet, de húszévi házasság után végre sikerült. Vitnyédyné gyakorta sírdogál titokban, de ebédnél és a heti kétszeri összejövetelek alkalmával példásan tartja magát. Vitnyédyné nemcsak férjétől, hanem Arankától is távol van, mert Aranka elég sok vonást örökölt az apjától. Vitnyédyné kifejezetten boldog, hogy ebéd közben nem kell beszélnie, mert úgyse lenne közös témája senkivel. Aranka is örül, hogy hallgathat, mert úgyse tud miről beszélgetni a szüleivel, akikkel egyébként soha nem volt még összezördülése, másrészt ebéd közben Kriszta is békén hagyja, vagyis nem kell lelkesedni Kriszta újabb és újabb játékaiért, nem kell a testiségre és a férfiakra gondolni. Ebéd közben Aranka elmerülhet a gondolataiba, amelyek persze egy távoli kis erdei lak felé szállnak, képzelete házikója felé, ahol egy arc nélküli, de mindenképpen dajkaszerű asszonyság társaságában kertészkedéssel és merengéssel múlathatná az idejét. (Arankának nem volt dajkája, és amit tud róluk, az a regényekből való. Amit még inkább tud, az az, hogy a dajka pontosan ellentéte mindazoknak a csicsergő, ráadásul különböző nyelveken csicsergő társalkodónőknek, akikhez eddig szerencséje volt.) Kriszta viseli el tehát a csöndet a legnehezebben, mert éppen a szilencium idején, ebéd közben jutnak eszébe a legremekebb dolgok, és ilyenkor támadnak igazán életbevágó ötletei, amelyeket neki azonnal közölnie kellene Arankával, mert ha azonnal nem önti ki magából őket, ebéd végéig elfelejti valamennyit. Pedig nagyon fontos gondolatok, és kár értük. Kriszta emiatt ebéd közben egyetlen izgalomban van, alig megy le falat a torkán, de mivel úgyse szólalhat meg, végső soron jó étvággyal falatozik, és ebéd végéig ugyan valóban minden gondolatát elfelejti, de nem baj, mert jönnek rögtön az újak.

A mai ebéd is példás hallgatásban zajlott le.

Ebéd után Vitnyédy doktor a társalgóban csöndes magányában elszívta a napi egyetlen szivarját. Többet egészségügyi okokból nem engedélyez magának, mint mondja, és emiatt becsülik is. Milyen önmegtartóztató és fegyelmezett ember ez a Vitnyédy doktor, mondják, pedig Vitnyédy azért nem szív többet, mert utálja, de azt az egyet el kell szívnia, valahogy így van benne az ösztöneiben. Szivarozás után a betegeihez indult. Ebéd után, és ez is szokás, Vitnyédyné egy órácskát a lánya nevelésének áldozott. Ezt az órát Kriszta is végigüli, aminek Vitnyédyné nagyon örül annak ellenére, hogy a lelke mélyén nagy zavart érez férje valamennyi volt szeretőjével szemben. Mégis örül, mert Kriszta szóval tartja mindkettőjüket, és ha Kriszta nem lenne, nem tudna témát találni a neveléshez.

Az ilyen egyórás beszélgetésnek két-három állandó témája van, a divat, Aranka jövője, a város aktualitásai, mostanában pedig a századforduló. Mármint az ünnep előkészítése, amelyből Vitnyédyéknek alaposan ki kell venniük a részüket. Kriszta szívesen és sokat beszél ezekről a témákról, felmentve Vitnyédynét anyai kötelességeinek teljesítése alól. Vitnyédyné zavara ellenére is főleg akkor élvezné Kriszta csacsogását, ha a lánya nem lenne jelen, a lánya, akit neki naponta nevelnie kell. Azért még így is, Aranka jelenlétében is el-elmosolyodik szomorkásan, ahogy illik. Kriszta pedig szenvedélyesen csacsog, szörnyülködik, lódít és hozzátold. Minden apróságból ügyet csinál, főleg az egyórás nevelés idején, amikor nem beszélhet arról, amiről szíve szerint beszélne, a férfiakról. Általában hüledezve számol be arról, milyen kombinációk terjednek a városkában a szilveszteri összeröffenésről. Ez Vitnyédyné számára egyáltalán nem érdektelen téma. Mint az ellenszalon háziasszonyának, még nem sikerült programot összeállítania a közelgő jelentős eseményre, és teljes bizonytalanságban van a tekintetben, mit is kellene neki csinálnia. Ez másoknak is gondot okoz, mert legalább szilveszter éjjelére össze kellene békíteni Annamária aszszonyt Vitnyédyékkel, hiszen hova legyenek a vendégek – a nagyrészt közös vendégek –, hova is menjenek szilveszterkor, és főleg hol ünnepeljék meg az éjfélt?

Ma Kriszta a főiskolán elterjedt híreket ismertette. Kriszta értesülései frissek és pontosak. A forrásokról nem esett szó, mert diákokat kellett volna megneveznie, és ezt Vitnyédyné előtt nem illik, ez csak Arankára tartozik. A főiskolások szerint az ügybe Porházy is bele fog avatkozni, ami érthető: Porházy a századfordulón, és éppen a századfordulón nem állhat ki valamelyik szalon mellett, vagyis a másik szalon ellen. Egyáltalán nem mindegy, hol szilveszterezik Porházy az idén, mert döntésének az egész jövő századra érvényes kihatása lesz. Azt sem teheti meg, amit máskor, vagyis hogy otthon, szűk családi körben köszöntse az új évet, mert ez mégiscsak új évszázad kezdete lesz. A helyzet nagyon kínos, mert Porházyt nyilván Vitnyédyék is, Annamária asszony is meghívja, és akkor hova megy Porházy? Illetve mit tud tenni Porházy, hogy ne kerüljön sor szakításra a két szalon között – éppen most, az új század küszöbén, amely persze a rossz nyelvek szerint nem 1900-ban, hanem csak 1901-ben kezdődik, de hát erre nem nagyon adnak. Porházy nem akarhatja, és nem is engedheti meg, ha főispán akar lenni, hogy rossz szájízzel kezdjék meg az emberei az új századot.

Kriszta egy szuszra mondta el a vélekedéseket és variációkat, amelyek közül nyilván egyik sem hiteles, de annyi mégis minden józanul gondolkodó ember számára világos, hogy Porházy valamiben töri a fejét. Milyen szép is lenne, ha éppen most sikerülne kibékíteni a két szomszédvárat. Ezen persze Vitnyédyné csak mosolyog, és Kriszta sem úgy mondja, mintha hinne benne; ezt nem is teheti, mert az ő helye az ellenszalon oldalán van, de azért elmondhatja, hogy Porházy állítólag a Fehér Hollót jelölte ki a közös szilveszterezés színhelyéül. Ez ellen állítólag Annamária asszony már vétót emelt, csakúgy, mint Vitnyédy doktor – erre Vitnyédyné is rögtön azt mondta, hogy természetesen ő is tiltakozik, és ha a férje eddig talán még nem tiltakozott volna, biztosan meg fogja tenni, mert ha Annamária asszonynak nem jó a Fehér Holló, akkor nem lehet jó Vitnyédyéknek sem.

– Igaz, hogy a doktor úr megbízott valakit a szilveszter körüli huzavona intézésével? – érdeklődött Kriszta.

– A férjem említett ilyesmit – felelte Vitnyédyné, aki nem vallhatja be, hogy őt a férje soha semmiről sem értesíti.

– Kicsodát? – kérdezte Kriszta.

– Nem mondta – felelte Vitnyédyné.

– Pedig azon olyan sok múlik! – kiáltott fel Kriszta.

– Igen – válaszolta Vitnyédyné.

– És ezt milyen nyugodtan tetszik mondani! – kiáltotta Kriszta.

– A férjem ért hozzá, hogy a megfelelő emberekkel dolgoztasson.

– Én nem tudnék élni, amíg ki nem nyomozom, ki az! – kiáltotta Kriszta.

Az egy óra leteltével Vitnyédyné távozott lánya szobájából, hogy hozzáfogjon az esti összejövetel megszervezéséhez. Megszervezésről persze szó sem lehetett, a radikálisok Vitnyédyéknél tüntető szerénységgel soha semmit sem fogyasztanak. Mástól smucigságnak vennék, hogy vendégeit semmivel sem kínálja, de Vitnyédy doktortól kifejezetten barátságos és természetes gesztusként fogadják. Vitnyédyné tehát csak arra utasítja a személyzetet, hogy a szalmazsákokat a szokásos módon vigyék be a három koszos szobába. Ennek ellenére Vitnyédynének valóban akad dolga az esti összejövetel előtt. Lelkileg fel kell készülnie. Ez egyrészt a toalett elkészítését jelenti, másrészt elmélyült koncentrálást. Vitnyédyék tüntető szerénységgel öltöznek minden kedden és pénteken este, de ezt bizony Vitnyédyné esetében hosszas mérlegelés, válogatás előzi meg. Nem mindegy, hogyan, mennyire és milyen vonzóan elhanyagolt. Pláne, hogy a hét többi napján Vitnyédyék feltűnő fényűzéssel öltöznek. Vitnyédyné lomposan és elhanyagoltan is kénytelen ugyanazt a hatást elérni, mint gyönyörűen felöltözve, ez pedig találékonyságot és érzéket kíván.

A radikálisok ugyan fesztelenül hevernek egymás hegyén-hátán az ellenszalonban a festőien odavágott szalmazsákokon, és illetlen kifejezéseket használnak ugyan, hogy a beavatatlan pirulni kénytelen, és ezen kifejezéseket más környezetben ők sem bocsátanák meg maguknak, de azért egyáltalán nem mindegy, hogyan viselkedik körükben a ház úrnője, akitől ugyan semmilyen viselkedést sem várnak el, valójában azonban minden mozdulatát, minden nyikkanását feszülten figyelik, és messzemenő következtetéseket vonnak le belőle.

Vitnyédyné ezért a kedd és péntek délutánokat arra szánja, hogy felkészüljön esti szerepére. Visszavonul a hálószobájába, leül a toalettasztalka elé, és hivatásos színésznő módjára átlényegül azzá a Vitnyédynévé, akit neki hosszú-hosszú évek óta minden kedden és pénteken alakítania kell. (A toalettasztalkának szárnyasoltárra emlékeztető tükrei vannak, a két szélső tükröt úgy lehet behajtani, hogy az ember végtelen példányban láthatja önmagát mindkét profiljából.)

A Vitnyédyné-szerep idegtépő, megalázó és kibírhatatlan. Vitnyédynének olyan Vitnyédynét kell játszania, akit elvárnak tőle, és akihez őneki az égvilágon semmi köze sincs. Vidám, nagyvilági, szabadszájú, könnyűvérű Vitnyédynét kell alakítania úgy, hogy ezek a vonások még csírájukban is alig vannak meg benne. Azt a Vitnyédynét kell eljátszania, akit a radikálisok tőle, a férjétől és a nevüktől teljesen függetlenül mindenképpen kitaláltak volna maguknak, azt a szerepet kell eljátszania, amit az ő helyében más is eljátszhatna, sőt talán több kedvvel és tehetséggel játszhatná el. Vitnyédyné minden kedden és pénteken úgy érzi magát, mint egy rángatózó, tréfálkozó, életet mímelő hulla, egy fantom, egy kísértet, aki azért kel életre, mert az emberek kitalálták maguknak. Vitnyédynében minden kedden és pénteken egy előítélet ébred öntudatra.

Mégis ez az embertelen feladat az az egyetlen erő, amely Vitnyédynét több mint húsz éven át tartó házasságában megőrizte az életnek. Ez az alkatától, eredetileg kedves és simogató humorától, csöndes, visszahúzódó természetétől olyan távoli szerep tartja össze a csontjait inak és izmok helyett, ez a szerep biztosít folytonosságot az életének, ez a szerep ad neki célt és hivatást. Ez a szerep – habár ráerőszakolt és kikényszerített voltában – Vitnyédyné munkája, életműve és egyetlen menedéke.

Vitnyédyné a toalett-tükrök előtt órák hosszat gubbasztva előre eljátssza magának esti önmagát. Évek óta ismétlődő helyzetekbe lop valami kis újat, egy-egy kevéske változtatást eszközöl, mert minden alkalommal másnak kell lennie, ha a többiek szemében ugyanaz az élő akar maradni. Rögtönözni nem tud, ehhez sem tehetsége, sem frissessége, sem bátorsága nincsen. Minden helyzetre előre fel kell készülnie. Rögtönözni persze azért sem tudhat, mert az általa formált figura egyáltalán nem az övé. Ha csak egy pici kis közösséget érezhetne vele, talán tudna néha rögtönözni, és valamivel kisebb feszültségben és enyhébb idegbajban élhetné le az életét. Így azonban Vitnyédyné órák hosszat gubbaszt a tükör előtt, hogy estére, amikor megjönnek az első vendégek, homlokáról eltűnjenek a ráncok, szomorú és okos szeméből eltűnjön a szomorúság és az okosság. A ráncai csodálatos módon valóban eltűnnek. Aranka néha elképedve veszi ezt észre, de nem tudja magyarázatát adni, és csak még jobban elijed az anyjától, a könnyed, csevegő, liberális szellemű házitündértől, aki a vendégeket olyan szívélyesen, sőt szeretettel fogadja, de őneki, a lányának, még napi egy óra bensőséges beszélgetést sem tud áldozni.

Amíg Vitnyédyné a hálószobájába zárkózva készülődött az esti fellépésre, Kriszta és Aranka csacsogással töltötte az időt.

– Már nem vagyok szerelmes Adorjánba – közölte Kriszta határozottan.

– Nem?

– Nem.

– Kiábrándultál belőle?

– Ki.

– Miért?

– Mert mégsem.

– Pedig tegnap még…

– Tegnap még igen. De ma már nem.

– Találkoztál vele?

– Nem. De álmodtam róla.

– Álmodtál?

– Szőrös volt és fel volt puffadva. Borzasztó volt nézni.

– Az álmodban?

– Ott. Többre nem emlékszem, csak arra, hogy gusztustalan volt. Amikor fölébredtem, rögtön tudtam, hogy ez jelent valamit. Rögtön tudtam, hogy valami hiányzik belőle.

– Adorjánból?

– Belőle. Vagy túl sok van benne valamiből. Az ugyanaz. Nem ő az igazi, érted?

– Kár.

– Mi kár?

– Hogy nem ő az igazi.

– Most megint viccelsz! – csattant föl Kriszta.

– Nem viccelek, csak sajnálom.

– Nem kell sajnálni. Ha nem igazán olyan, amilyennek lennie kéne, akkor nem kell sajnálni. És ő nem olyan. Érzem, hogy megváltozott.

– Pedig tegnap még szép barna fürtjei voltak.

– Az tegnap volt. Ha ma találkoznék vele, biztosan nem hatna rám. Úgy van. Egészen biztosan közömbösen hagyna. Ezt érezni lehet. És én érzem.

– Ha a hajára gondolsz, akkor se vonz?

– Várj egy kicsit – mondta Kriszta, Adorján hajára gondolt, aztán megrázta a fejét: – Nem. Akkor sem.

– A szeme is szép. Tegnap még szép, nagy barna szemei voltak.

– Utánagondoltam, és rájöttem, hogy nincs bennük elég érzés.

– Én azt hiszem, mégis van bennük valami érzés.

– Nincs. És ami van, az nem elég. – Kriszta nyomatékosan megrázta a fejét. – Én is szeretném, ha lenne – mondta sajnálkozva. De nincs. És nem is vágyik a nőkre.

– Kicsoda nem vágyik?

– Adorján.

– Honnan veszed?

– Tudom. Ezt is érezni.

– Mondta?

– Nem mondta. Érzem.

– Lehet ezt érezni?

– Csak érezni lehet. Benne van a szemében, hogy nem kellünk neki.

– Szerintem kellünk.

– De nem úgy.

– Hogyan úgy?

– Hát úgy. Halálosan. Buján és vétkesen. Életre-halálra.

– Ez van benne a szemében?

– Ez nincs benne. Hideg a szeme.

– Pedig meleg, barna szemei vannak.

– Ezzel csak leplezi, hogy hideg a szeme.

– Simogatni tud velük.

– Ezt én mondtam neked tegnap, és tegnap még te mondtad nekem, hogy nem igaz.

– Az tegnap volt.

– Tegnap azt is mondtad – folytatta Kriszta –, hogy csak nézni tud a szemeivel, és mást semmit.

– De aztán meggyőztél, hogy tévedek, mert nem érzem őt eléggé.

– Az tegnap volt. Közben kiderült, hogy neked volt igazad. Őt nem is lehet szeretni. Nem hagyja magát.

– Ezt is az álomból tudod?

– Onnan. Az ember nem véletlenül álmodik. Te is tudod.

Aranka eltűnődött, aztán bátortalanul megkérdezte:

– De hát a válaszlevele?… Abban mégis volt valami szenvedély…

– Nincs benne szenvedély. Látod, ez az. Ez a baj vele. Abban a levélben csak úgy tett, mintha még tudna szeretni. De nem tud. Erőlteti. Emlékszel? Ez rögtön fel is tűnt nekünk. Még te mondtad. Nem emlékszel?

– Valami rémlik.

– Nem tud ő szeretni. Nem tudna minket értékelni. Önző. Ez az. Végtelenül önző. Nem is tehetséges.

– Nem tehetséges?

– Nem hát. Tudod, mit csinál most? A nyomdában van, és valami piszkos munkát végez.

– Mert kirúgták. Mind a kettőnknek tetszett, amikor kirúgták.

– Igen. De aki piszkos munkát hajlandó végezni, az egy senki. Gyáva. Adorján gyáva. Erre most jöttem rá. Most ábrándultam ki belőle igazán. Most már tudom, hogy ő semmiképpen sem. Nála még, mit mondjak, Szénási is jobb.

– Szénási?

– Szénási.

– Azzal a vékony hangjával?

– Meg lehet kérni, hogy fogja be a száját.

– Na de mégis. Azzal a vékony hangjával és a porontyaival?

– Neked senki sem elég jó – mondta rosszallóan Kriszta.

– De jó. Csak én nem kellek senkinek.

– Már megint hazudsz – kiáltott fel Kriszta –, és már megint kishitű vagy, és buta vagy. Te mindig buta vagy!

– Nem tehetek róla.

– De tehetsz róla. Nem szabad úgy élni, ahogyan te élsz.

– Miért, én hogyan élek?

– Begubózva.

– Nem tudok hova kigubózni.

– Jaj, de édes! – kiáltott fel Kriszta. – Hogy te miket ki nem találsz! Látod, ezért imádlak. Hogy ilyen vagy. Hogy ilyeneket tudsz mondani.

– Nem vagyok semmilyen.

– De igen, buta vagy, már megint buta vagy. Én tálcán hordom eléd a férfiakat, de te finnyás vagy.

– Nem igaz, hogy finnyás vagyok. Tegnap végre sikerült beleszeretnem Adorjánba, végre valakibe sikerült beleszeretnem, és akkor ma azt mondod, hogy kiábrándultál belőle.

– Mert rájöttem, hogy mégsem ő kell neked.

– De hát ki kell nekem?

– Jaj, édesem, ha én azt tudnám, azt hiszed, nem mondanám meg azonnal?

Kriszta átölelte Aranka nyakát, és megcsókolta a fülét.

– Tudod, hogy a javadat akarom – súgta Kriszta barátnője fülébe.

– Tudom – mondta Aranka.

– Neked gyönyörű szeretőkre van szükséged, tudod?

– Gondolom.

– Úgy szeretlek, mintha az anyád vagy a testvéred lennék. Tudod, ugye? Te is így szeretsz engem, igaz?

– Hát persze.

– Biztos?

– Persze hogy biztos.

– De ha nem szeretsz engem annyira, amennyire én szeretlek téged, az se baj. Én akkor is szeretlek téged. Én tudom, hogy neked nem olyan férfi kell, mint Adorján. Minálunk még nem is volt szeretője. Hát nem furcsa?

– Talán nem kellenek neki az olyanok, mint mi vagyunk.

– Hát ez az. Ezért nem igazi férfi. Egyáltalán nem is férfi.

– Hanem?

– Impotens. Az ilyen hideg szemű férfiak egytől egyig impotensek.

– És az baj?

– Az baj.

– Nem is biztos, hogy hideg a szeme.

– De hideg. Neked olyan férfi kell, mint Virág Miki, például.

– Virág Miki?

– Azt ne mondd, hogy még nem gondoltál rá.

– De, már gondoltam.

– És?

– Mit és?

– Milyen volt?

– Mikor milyen volt?

– Gondolatban milyen volt?

Aranka eltűnődött.

– Nem is tudom – mondta végül.

– Virág Mikivel elég jó – mondta Kriszta tárgyilagosan. – Nem a legjobb, de elég jó. Meséltem már, ugye?

– Mesélted.

– Az a mániája, hogy minden éjszaka két nővel. Meséltem, nem?

– Mesélted.

– Egyszer be kéne csapni, álruhában ugyanannak a nőnek kellene másodszor is bemennie hozzá, és akkor ki lenne vele tolva. Nem jó ötlet?

– Nagyon jó.

– De igazán, tényleg jó?

– Tényleg jó.

– Meséltem, milyen volt Virág Mikivel, nem?

– Mesélted.

– Emlékszel, milyen volt?

– Hogy neked milyen volt?

– Hogy nekem milyen volt.

– Emlékszem.

– Biztosan kellesz neki.

– Én? Virág Mikinek?

– Te, őneki. Őneki mindenki kell.

– Ez a baj.

– Nem baj. Ilyenek a férfiak. Olyan vagy, komolyan mondom, mint egy vénkisasszony. Még mindig el tudsz pirulni.

– Az baj?

– Persze hogy baj. Mi lenne velem, ha én is folyton elpirulnék? Például nálatok, ebéd közben? Az apád miatt? Botrány lenne, tudod?

– Tudom.

– Most miért vagy szomorú?

– Nem vagyok szomorú.

– De igen, látom, hogy szomorú vagy.

– Nem, komolyan, nem vagyok szomorú.

– Most megint felhúztad az orrodat.

– Nem húztam fel – mondta Aranka.

– Hidd el nekem, hogy Adorján nem igazi férfi, csak rá kell nézni.

– Szép haja van.

– Virág Mikinek is szép haja van. Illetve nem is szép, nem ez a helyes kifejezés, hanem olyan gyerekes. Tüskéi vannak, pelyhes tüskéi. Bájos haja van. Az embernek önmagától elindul a tenyere, hogy megsimogassa. Képzeld el, hogy az öledbe hajtja a tüskés fejét. Az jó.

– Mert tüskés?

– Mert pihés. Már megint viccelsz, pedig én komolyan beszélek.

– Viccelek.

– Mindig olyankor viccelsz, amikor én komolyan lelkesedem valakiért. Tudod, én nagyon szeretlek téged, de ezt a vonásodat nehezen tudom elviselni.

Ezen összevesztek, és volt témájuk uzsonnáig.

Az uzsonna után új téma következett, a szilveszter.

– Az ebédnél nem mondtam végig – mondta Kriszta –, mi mindent beszélnek. Kész őrület, mi van itt. Ebből botrány lesz, én előre megmondtam, hogy botrány lesz, figyeld meg. Annamáriát szilveszter éjfélkor fogja megütni a guta. Pontosan éjfélkor.

– Apámat is szilveszter éjszakáján viszi el a szívroham, ha így folytatják.

– Sajnálod? – kérdezte hirtelen kíváncsian és váratlanul Kriszta, és Arankára meredt.

– Persze hogy sajnálom – mondta Aranka csodálkozva –, miért ne sajnálnám?

– Csak kíváncsi voltam – felelte Kriszta, és tovább folytatta az előbbi témát. – Tudod, mit sajnálok igazán? Hogy mi nem mehetünk el a főiskolásokhoz. Ők külön szilvesztereznek a kollégiumban, most már egészen biztos, hogy a diri hozzájárul, muszáj hozzájárulnia, különben egy csomóan kiugranak az ablakon, és felvágják az erüket. Nők is lesznek. Egy csomó ringyó. Képzeld, mi lesz ott. Kár, hogy mi nem mehetünk oda.

– Te elmehetsz, te jövőre úgyis főiskolás leszel.

– Nem szabad. Nem ünnepelhetem rangon alul a századfordulót. Hova gondolsz!

– Kár.

– Eljöttél volna, mi?

– Ha annyira érdekes…

– El is vittelek volna. De hát nem lehet. De nem baj. Ami a Fehér Hollóban lesz, az mindenért kárpótolni fog. Azt meg kell nézni. Azt mondják, Porházy különtermet bérel magának, emiatt falat is fognak törni! És csinálnak neki egy különtermet, mert nincs. Úgy, hogy hozzáépítenek gyorsan a Fehér Hollóhoz egy melléképületet, és amikor kész lesz, akkor áttörik a falat, és ott lesz a különterem. Műsor is lesz. Titokban csinálják, és meglepetésnek szánják.

– Hogyhogy műsor? Annamária sleppje csinál műsort? És mi nem?

– Ők is meg ti is.

– És én nem tudok róla.

– Á, senki se tud róla. De mindenki beszéli. Apukád szervezi.

– Nekem nem is szólt.

– Persze hogy nem szólt, amikor titokban csinálja. Az egész városban erről beszélnek. Képzeld: még paródiák is lesznek! Oda fognak mondani a szalonnak. Versek is lesznek, állítólag Virág Miki is ír valamit meg a Sas Béla. Én szívesen szavalok. Mondd meg apukádnak, jó?

– Én mondjam meg? Te is megmondhatod.

– Jobb, ha te szólsz neki. Te mégis a lánya vagy. És neked biztosan többet is elárul. Allítólag mindenkit fölkértek, hogy írjon valamit a századfordulóról. A legjobb műveket a Naplóban is közölni fogják. Arról is beszélnek, hogy a Himnusz és a Szózat már elavult, és új kellene helyettük. Erről egészen magas helyeken is szó volt. A parlamentben is. Képzeld el, mi lenne, ha az új Himnuszt és az új Szózatot itt írnák minálunk. Nem is lehetetlen! És akkor híres embereknek lennénk az ismerősei. És talán én lennék az első, aki elszavalná az új Himnuszt.

– Ki írná a zenét?

– Zenét?

– A Himnuszhoz zene is kell. A réginek is van zenéje.

– A zenét biztosan később írják hozzá. Először a szöveg legyen kész. Így szokták, nem? Vagy azt is lehet, hogy a régi zene megmarad, és én csak az új szöveget szavalnám, zene nélkül, mert úgyse tudok énekelni.

Fél hét tájban Kriszta felsikoltott, hogy jézusmária, milyen késő van, és hazarohant átöltözni.

Nyolcig mind a ketten elkészültek a vacsorával és a toalettel.

Az első vendégek fél kilenc tájban szoktak megérkezni.

Vitnyédy a feleségével és Arankával az ajtóban fogadja az érkezőket. Ez ugyan elég szertartásos fogadás, és nem nagyon illik a koszos, elhanyagolt szobákhoz és a szalmazsákokhoz, de mindenképpen szükséges, egyrészt mert a radikálisok mégis megkövetelik a nekik kijáró tiszteletet, másrészt Vitnyédyék mégsem fogadhatják akárhogyan a vendégeiket, és főleg mert Keveházy Annamária palotájában senki sem fogadja az érkezőket, ott ez nem szokás, tehát Vitnyédyéknél szokásnak kell lennie. Az érkezők lekezelnek Vitnyédyvel, kezet csókolnak a két hölgynek, majd egyéb ülőalkalmatosság híján vagy a három egymásba nyíló szoba valamennyi sarkában fellelhető szalmazsákokra telepednek, vagy ácsingózva társalognak. Időnként felállnak, helyet cserélnek, és változott összetételben társalognak tovább. Általában mindenki felettébb fesztelenül viselkedik, és mindenki úgy tesz, mintha kitűnően érezné magát. Ez a többségnél így is van. Az ellenszalon éppen arra való, hogy mindenki megfeledkezzen a társadalmi helyzetével járó kellemetlenségekről.

Amikor háromnegyed kilenc tájban Aranka körbehordozza tekintetét, a három egymásba nyíló szoba már meglehetősen megtelt. Éppen most érkezik Salgó őrnagy a lányával, tehát Aranka visszafordul a bejárat felé, fogadja az őrnagy hódoló kézcsókját – még mindig belepirul, pedig igyekszik uralkodni magán –, aztán Krisztától is megkapja a puszikat. Kriszta rögtön beviharzik és egyszerre többfelé cseveg, Salgó őrnagy pedig Vitnyédyvel vált néhány szót, ezt így szokták, ők rangban és tekintélyben közel egyforma magaslaton állnak. Aranka megint végigpásztázza az ellenszalon forgatagát, amely azonban a legkevésbé sem emlékeztet forgatagra: csoportokra szakadozva társalognak, mélyen belemerülnek a témába, bólogatnak, a fejüket csóválják, érvelnek, gesztikulálnak – mintha egy zenekar hangolna, hogy aztán a karmester intésére valami gyönyörűbe kezdjen, de Aranka tudja, hogy karmester nincs, nem is várják, és a hangolás csaknem hajnalig fog tartani anélkül, hogy bármi is történnék.

Ideje, hogy Aranka odatelepedjék valamelyik szalmazsákra, és részt vegyen az eszmecserében. A legközelebbi szalmazsákot választja, mert végül is olyan mindegy.

A szalmazsákon hárman kucorognak kényelmetlenül – ám ezt a világért sem vallanák be: Sas Béla, Vincze Aladár és Kassa Elek.

Sas Béla minden kedden és pénteken ott van az ellenszalonban. Sovány, keselyű arcú fiatalember, könyvelő és tudós. Társadalomtudós. Van néhány elmélete, időnként keserűen és szigorúan ismerteti őket; gyakran meghatódik, de nem mutatja, pontosabban: jól látható az arcán, ahogy elnyomja az érzelmeit, mert ő nem akar hangosan elérzékenyülni, inkább némán szenved, de keménynek mutatja magát. Nőtlen, mert egyik elmélete szerint a mai kor nem alkalmas a családalapításra. Az ember vagy tudós, vagy családapa – szokta mondogatni. Nevezetessége, hogy ídőnként rájön bizonyos dolgokra. Ezért tudós. Igen gyakran jön rá ugyanazokra a dolgokra, mert időnként elfelejti, hogy vadonatúj felfedezéseit már korábban is felfedezte. Tekintélyét feledékenysége némileg aláássa, de megbocsátják neki, mert olyan kedvesen komor és bogaras ember.

Vincze Aladár általában otthon hagyja a feleségét, és csak két-három havonta hozza magával, hogy megmutassa: még megvan. Vincze Aladárnak már tulajdonsága, hogy a feleségét otthon szokta hagyni. Vincze Aladárnak ugyanis gyönyörű felesége van. A legszebb nő a városkában, egyébként kispolgári származék, vagyon nélkül, sőt mi több, hozomány nélkül ment férjhez. Vincze Aladárra éppen az a jellemző, hogy gyönyörű felesége van. Két hosszú, mély és csaknem függőleges vonás fut végig az orrcimpáitól az álláig, arca sovány és sötét, és gyakran dadog. Mielőtt megnősült, nem dadogott. Azt mondják, van olyan tehetséges jogász, mint Virág Miki, egyesek szerint alaposabb és sokoldalúbb a műveltsége, de ebből nem sokat látni, mert Vincze Aladár általában szenved, dadog és gyönyörű felesége van, akibe lankadatlanul és halálosan szerelmes. Azt mondják, hogy a felesége viszontszereti, és meg nem csalná a világ minden kincséért sem. Ettől azonban még mindig ő a legszebb nő a városban. Vincze Aladár ezért általában otthon hagyja a feleségét, és minden kedden és pénteken úgy viselkedik, mintha egyedülálló, szabad, liberális gondolkozású fiatalember volna. Emiatt a feleségétől is elhidegült, akibe ettől függetlenül halálosan szerelmes.

Vincze Aladár nagyon ideges lesz, ha meglátja Sas Bélát; Sas Béla hasonlóképpen reagál, ha meglátja Vincze Aladárt. Vincze Aladár feszengve szokta hallgatni Sas Béla fejtegetéseit – többnyire az esztétika tárgyköréből –, és előbb-utóbb dadogva, a maga nehezen kivárható, de hangerőben meggyőző módján ízzé-porrá zúzza Sas Béla gondolati konstrukcióit, bár a hallgatóság soha nem képes felfogni, miben nem értenek ők egyet.

Amikor vitáznak, általában melléjük telepedik egy ősz, markáns arcú férfi, aki életében állítólag minden volt már, ami lehetett, járt Észak- és Dél-Amerikában, állítólag tíz évet töltött egy francia fegyenctelepen – erről sokat tud mesélni, és mindig hátborzongva hallgatják, és utána nem tudnak aludni –, egyesek szerint pedig még ma is vannak kapcsolatai az emigrációval. Néhányan tudni vélik, hogy Kossuth személyes üzenetét hozta magával, amikor visszatért a városkába, ahol egyébként semmi keresnivalója nem volt, és egyenesen rejtély, miért éppen ide jött vissza. Kassa Elek – mert úgy hívják – szép nyugodtan éldegél a városban, valahonnan van egy szerény kis életjáradéka, amely valóban Kassa Elek névre szól – bár váltig állítják, hogy egynél jóval több neve volt már életében –, és amikor Sas Béla Vincze Aladárral késhegyre menő vitákat folytat Erdélyi tragédiaelméletének – máskor pedig Kemény Zsigmond tragédiaelméletének – gyengéiről, Kassa Elek szarkasztikusan mosolyog és felülemelkedve hallgat, kinyilvánítva hatalmas élettapasztalatának mérhetetlen előnyeit eme tejfölösszájúak fecsegéseivel szemben.

Aranka tehát hozzájuk kuporodik, ők örömmel fogadják, és helyet szorítanak a szalmazsákon.

– Éppen arról volt szó, Aranka kedves – közli Kassa Elek gunyorosan mosolyogva (mert a gunyoros mosoly kiemeli barázdált arcának barázdáltságát) –, mitől olyan tehetséges Shakespeare.

– Én nem Shakespeare tehetségéről beszéltem, Aranka kedves – mondja Sas Béla indulatosan –, hanem arról, hogy drámát írni nem lehet máshol, csakis győztes nagyhatalomban. Arról van szó ugyanis, hogy rájöttem: a drámairodalom nagy korszakai egybeesnek azokkal a korszakokkal, amikor egyetlen állam uralkodott az ismert világban. A görög dráma, kedves Aranka, akkor lett nagy, amikor már legyőzték a perzsákat, és nem volt már többé külső fenyegetés. Az angol dráma is akkor lett nagy, amikor Anglia lett az egyetlen erős nagyhatalom az akkor ismert egész világban, amikor már megverték a spanyolokat, és belül is konszolidálódtak. Ez, kedves Aranka, rendkívül fontos. Csakis a külső veszély által nem fenyegetett nagyhatalomban lehetséges a demokrácia, és ami ezzel jár: a színházművészet. De nehogy azt gondolja, kedves Aranka, hogy számomra a demokrácia az álmok vagy éppen az államok netovábbja. Én, kedves Aranka, a demokráciát éppúgy megvetem, mint a diktatúrát, mert mind a kettő embertelen a maga módján. Mind a kettő ronda marakodás, csak éppen a demokráciában még senki sem elég erős, hogy kikészítse a másikat, a diktatúrában pedig csak egyetlen vékony réteg erős, a többi meg gyenge. Ebből, ugye, az is következik, hogy a kettő között alig van differencia. Igen, csak éppen a színházművészethez demokrácia szükséges. Tévedés ne essék, kedves Aranka, nem mintha a számomra olyan fontos lenne, van-e valahol jó színház vagy nincsen. Ha nincs, az se baj. De az összefüggést meg kell állapítanom, ezért vagyok tudós. Az összefüggések érdekelnek. Mert úgy áll a dolog, hogy ha egy országot kívülről a létében fenyegetnek, akkor abban az országban el kell kenni a belső ellentéteket, sőt ezek az ellentétek meg sem nyilvánulhatnak a maguk eredeti formájában, lévén hogy a külső nyomás eleve deformálja őket. A demokrácia, tehát a szemben álló csoportok hatalomért folytatott marakodása ilyenkor csorbát szenved, mert muszáj nekik összefogniuk a külső veszély elhárítására. Amikor az egymást olthatatlanul gyűlölő csoportok egymás kebelére omlanak, mert ezt kívánja saját, jól felfogott életösztönük, akkor bizony nincsen dráma. Akkor hazafias színház van, amely rosszabb, mint ha nem lenne. Tessék megnézni Kisfaludy darabjait. Tessék, kérem, megnézni a lengyel romantikusok drámáit. Siralmas, hogy tehetséges emberek mit művelnek csak azért, mert muszáj nekik a nemzetükért harcolniuk. De amikor egy erős ország már kivívta magának a világhegemóniát, akkor megengedheti magának, hogy mindenki hanyatt-homlok egymás torkának essék. Akkor Katona József se kenné el a dolgokat, meg szegény Vörösmarty se írna hazafias drámákat, és Madách Imre se engedne meg magának olyan laposságot, mint például a Mózes. Mármint akkor, ha Magyarország nagyhatalom lenne, vagyis lett volna. Amikor megengedhető az anarchia, akkor van színház. Felhívom a figyelmét, kedves Aranka, hogy a történelem, mint már pedzettem, kevés világhegemóniát ismer: a görögöt, a rómait, az angolt és egy kevéssé a franciát. Ez utóbbi nem volt igazi. Nem feltűnő, hogy a legjobb drámákat ezekben a korokban írták? De bizony feltűnő, kedves Aranka. Amikor az emberek leplezetlenül ugorhatnak egymásnak, ott sok minden megtudható az emberi természetről. Amikor pedig ezt a tudást ki is szabad mondani, méghozzá nyilvános műfajban, mivel ez a tudás nem sért államérdeket, vagyis nem erősíti a külső ellenséget, ilyen ellenség már és egyelőre nem lévén, akkor nagy drámákat lehet írni. Ebből pedig az következik, Aranka kedves, és ez volt előbbi fejtegetésem lényege, hogy ha mi Magyarországon nagy drámairodalmat kívánunk magunknak – a vitánk pedig éppen ekörül forog, mert Aladár azt állítja, hogy nincs ugyan drámairodalmunk, de lehetne –, akkor nem azon kell siránkoznunk, hogy Katona és Madách miért csak egy-egy drámát írt, vagy hogy Czakó Zsigmond miért lett öngyilkos, vagy hogy Kemény Zsigmond miért nem írt drámát, vagy hogy Petőfit miért döfték le, mielőtt nagy drámákat írhatott volna, vagy hogy Szigligeti miért olyan tehetségtelen, vagy éppen Nagy Ignác miért nem tud tragédiát költeni, hanem neki kell fognunk, és ki kell vívnunk Magyarország világhegemóniáját. Magyarországot nagyhatalommá, a világ legerősebb országává kell tennünk, és akkor majd a magyar dráma is nagy lesz és dicső. Nem mintha nem volna teljesen mindegy, milyen nyelven írják majd meg a következő nagy drámákat. És nem mintha olyan jó lenne a magyarságnak, ha az ország csodával határos módon egyszerre megerősödne. Éppen azt állítom, Aranka kedves, hogy az is rossz lenne. Képzeljen el egy minden képzeletet felülmúló nagy marakodást, politikai gyilkosságokat, förtelmes aljasságok sorozatait, vérfürdőt és gúzsbakötést, sötét középkort és zűrzavart. Ez várna ránk, ha nagyhatalom lennénk. De akkor aztán lennének jó drámáink. Hát ez az, amit újabban fölfedeztem, és ez mindenképpen jelentős felfedezés, Aranka kedves, és hiába nevet Kassa úr, és hiába tiltakozik Vincze úr.

– Én csak megbocsátóan mosolyogtam – közli Kassa Elek.

– Ez tiszta politika – mondja izgatottan, a dadogás határán Vincze Aladár, és ajka körül a két függőleges vonás bemélyül –, ez egyszerűen puszta politika, és semmi köze az esztétikához.

– Nem mindegy, micsoda? – kérdi csodálkozva Sas Béla. – Igaz gondolatok. Hogy hová osztályozzák őket, az engem nem érdekel.

– Nem mindegy, micsoda – mondja Vincze Aladár és kitárja a karjait. – Ez azt jelenti, hogy soha nem lesz magyar dráma, mert Magyarország nem lesz a világ legerősebb állama.

– Ez azt jelenti – erősíti meg Sas Béla.

– De hát ez iszonyú! – kiált fel Vincze Aladár.

– Arról én nem tehetek – mondja Sas Béla. – Én gondolkozom, és összefüggéseket állapítok meg. Én a világról gondolkozom és nem Magyarországról. Bárha a magyar drámaírók nem Magyarországot, hanem a világot akarták volna megfogalmazni, tudva, hogy a világba Magyarország belefér, viszont Magyarországba nem fér bele a világ. De hát ezt nem tudták, mert magyarok voltak. Én gondolkozom, és megadom az irányt. Ez az én hivatásom. Hogy aztán ezt az irányt követi-e valaki, az nem az én dolgom.

– Így soha nem lesz magyar dráma – mondja ismét Vincze Aladár.

– Soha – erősíti meg Sas Béla magabiztosan.

– De azért költészet lesz, ugye? – kérdezi Aranka reménykedve.

– Költészet, az lesz – mondja gúnyosan Sas Béla. – Líra, az lesz. Sok-sok líra lesz.

– Önkényes – mondja Vincze Aladár –, determinisztikus és önkényes.

– Az – szól közbe Kassa Elek. – Itt mindig csak a görögökről meg az angolokról van szó, pedig én láttam Párizsban Scribe-drámákat, és mondhatom, jobbak, mint Shakespeare Vilmos alkotásai. Jobban vannak megírva. Ehhez mit szól uraságod?

– Ehhez semmit – mondja Sas Béla egy kicsit kedvetlenül.

– Kapituláció – folytatja Vincze Aladár. – Nem lehet azt mondani a magyar szellemeknek, hogy ne írjanak drámát, mert úgyse sikerülhet. Ilyet nem lehet javasolni. Ezen bukott meg mindig a magyar függetlenség.

– Én tudós vagyok – mondja Sas Béla –, engem nem befolyásolhat, ki és mit érez az igazság hallatára.

– De azért titokban drámát írsz, mi? – jegyzi meg halkan Kassa Elek.

Vincze Aladár nevetésben tör ki, Aranka elmosolyodik, miután ez köztudomású. Sas Béla elvörösödik.

– Réges-régen abbahagytam – mondja dühösen. – Évek óta nem írok. Mert tudom, hogy hiába.

Vincze Aladár fejtegetésbe kezd arról, hogy az emberek saját tragédiájukat hajlamosak világméretűvé felfújni. Ezt már Aranka nem várja meg, fölkerekedik, csatlakozik egy másik csoporthoz.

Szénási titkár úr Kóbor Albert fejtegetéseit hallgatja.

Szénási titkár úr szintén minden kedden és pénteken megjelenik az ellenszalonban, akárcsak Sas Béla. Vincze Aladárhoz hasonlóan ő is úgy tesz, mintha nőtlen volna, mintha szabad ember volna, sőt mintha nem volnának aranyos porontyai. Ráadásul úgy tesz, mintha nem volna Porházy titkára, és mintha semmi beleszólása sem lenne a dolgokba. Valójában tényleg nincs beleszólása a dolgokba, sőt betekintése is alig, de ő úgy tesz, mintha nem lenne, és ez szerfölött szimpatikus vonása a többiek szemében. Ezenkívül úgy tesz, mintha magas életjáradékot élvező dzsentri lenne, vagy legalábbis elszegényedett főnemesi ivadék, amin a többiek mosolyogni szoktak a bajszuk alatt. Szénási tudja ezt, ezért is csinálja; inkább ezen mosolyogjanak, mint a két porontyán, akik egyébként aranyosak, és Szénási szereti is őket, csak hát valahogy a terhére vannak. Szénási tőle telhetően szellemesen társalog, sokat pletykál – teheti, hiszen titkot úgysem kotyog ki, mert nem tud titkokat –, és aránylag nyíltan mindenről megmondja a véleményét, mintha olyan pozícióban lenne, mármint olyan magas pozícióban, ahonnan ezt megteheti. Ezt a nyíltságot Virág Mikitől tanulta, akinek szókimondását – és főleg azt, hogy soha semmi baja se lesz belőle – Szénási csaknem tátott szájjal bámulja. Ilyenformán soha senkinek sem fordul meg az eszében, hogy a kínosan magas hangú Szénási ne tartozna az igazi radikálisok közé.

Szénási az elsők között szokott érkezni. Általában válogatás nélkül telepszik le a szalmazsákok valamelyikére. Ma például egy nagyon sovány, valószínűtlenül csúnya, igen vastag üvegű monoklit viselő fiatalember mellé ült, és fennkölt eszmecserébe mélyedt vele. A fiatalember imaginárius költő, és Kóbor Albertnek hívják. Hogy mitől imaginárius, és egyáltalán, hogy maga a szó mit jelent, azt nemigen tudják, de nem szokták megkérdezni a jelentését. Kóbor gyönge egészségi állapota miatt semmilyen munkát nem vállalhat. Tulajdonképpen semmi baja, de nagyon sovány, és nagyon csúnya, emiatt mindenki betegnek véli, ő pedig, bár sejti, hogy makkegészséges, erősen hajlik arra, hogy a társaságban elfoglalja a beteg, vagyis tüdőbajos, légies, nem-e-világra-való imaginárius költő szerepét. Szülei az év felét Nagyváradon töltik, ahol saját lapjuk van; a kis Kóbor Albert versei azonban nem a szülei lapjában szoktak megjelenni, hanem a konkurrens lapoknál, és azokban is ritkán – Kóbor Albert válságban van, alkotói válságban, természetesen, úgyhogy csak nagy nehezen ad ki verset a kezéből. A válság kifejezetten emeli a tekintélyét.

Amikor Aranka odatelepszik hozzájuk, Szénási éppen elmerülten hallgatja Kóbor Albi fejtegetéseit a naturalizmusról. Mind a ketten felriadnak, Kóbor Albi felemeli a fejét, hogy felülről nézhessen Arankára, vékony nyakát eközben csaknem keresztüldöfi az ádámcsutkája, monoklija idegenül csillog rá Arankára, aki mindig zavarban van Kóbor Albi jelenlétében. Kóbor Albi is, mert tetszik neki Aranka, de ezt nem vallaná be önmagának sem, mert őhozzá (mármint Kóbor Alberthez) nem méltó az, hogy méltatlan nőt szeressen. Kóbor Albi ezzel az üveges csillogással zárja el magától a förtelmesen testi világot.

Kóbor Albi elhallgat, Szénási viszont lelkendezni kezd a legmagasabbik hangján.

– Kedves, kedves Aranka! – kiáltja tehát Szénási magas hangon. – De régen láttuk! Egészen elepedtünk maga után! (Ez szellemes bók volt, Szénási titkár úr legalábbis annak szánta.) Mennyire elhanyagol minket! Pedig ha valahová, hát hozzánk érdemes ideülnie, Albi nagyon érdekes dolgokat tud mondani Zoláról.

– Az egy író – jegyzi meg Kóbor Albi ironikusan.

– Egy francia író – helyesel Szénási –, a franciák nagy írója. Kitűnő író, és nagy ember. Én még nem olvastam, de Albi azt mondja, érdekes.

– Irigylem – mondja Aranka –, hogy ilyen jól tud franciául. Én öt-hat éve kínlódom vele, és nem megy a fejembe.

– Albi két hónap alatt tanult meg franciául, igaz, Albi? – mondja Szénási.

– Három hónap alatt – helyesbít Kóbor Albi sápadtan.

– Az is szép eredmény – mondja Szénási.

– Szükségem volt rá Mallarmé miatt – mondja Kóbor Albi, aztán elhallgat, mert ugyan minek is mondja itt, ezek között. Gondolataiba mélyed, megszűnt számára a világ. Szénási és Aranka nem mer megszólalni, Kóbor Albi nyilván ihletett állapotba került, és ezt ők nagyon tisztelik. A kínos csönd hosszú másodpercekig tart, ezalatt Szénási és Aranka egymásra se mer nézni, nehogy Kóbor Albi felfigyeljen rájuk, és megsértődjön. Meg szokott sértődni. Néhány másodperc múltán Kóbor Albi megrázkódik, bocsánatkérő mosollyal körülnéz, pillantása szomorú, a zseni szomorúsága van benne: nem tehetek róla, hogy különb vagyok nálatok, és arról sem tehetek, hogy nem tudom veletek közölni, amit az előbb átéltem, de hát nincs mit tennünk, ezt mondja a szomorú pillantása.

– Az előbb – mondja Szénási reménykedve – Albi azt fejtegette, mi a baj Zolával.

Kóbor Albi szórakozottan bólint.

– Nagyon érdekes volt – folytatja Szénási –, Albi olyasmit mondott, hogy Zolánál az isten egyetlen síkban, csaknem laposan jelenik meg, míg Mallarmé értett ahhoz, hogy az istennek három, sőt négy dimenziót adjon. Jól mondom, ugye?

Kóbor Albi szórakozottan és reménytelenül bólint, mint aki megszokta, hogy mindig félremagyarázzák a tanításait. Szénási elbizonytalanodik.

– Vagyishogy – mondja Szénási tűnődve – a transzcendens iránt Zolának nincsen érzéke. Albi elmondta, hogy ez külön érzék, mint a szaglás vagy a tapintás, és az ősembernek még fejlett volt ez az érzéke, és talán még ma is fejlett a kutyáknál. De mi azóta visszafejlődtünk. Aki nem fejlődött vissza, annak még megvan, és az művész. Jól mondom, Albi?

Albi fáradtan bólint. Mit magyarázzam el újra, ha úgyis hiába? – mondja a bólintása. Szénási úgy dönt, hogy még nem fúj visszakozót.

– Albi azt is mondta, hogy aki nem hajlandó tudomásul venni a transzcendens tudományt… – ugye, így hívják?… – az megreked a felszín gyűrűiben, amelyek végül úgy hurkolják körül, mint a kötél az elítéltet az akasztófán. Albinak volt egy nagyon költői hasonlata: Mallarmé, vagyis az a bizonyos francia költő, ő megrángott a kötélen, és egyszerre kiguvadtak a mélyebb dimenziói.

Szénási elhallgat, hallgat Aranka is, hallgatnak mind a hárman. Komoly dolog a művészt. Szerencsére Vitnyédyné érkezik, és felragadja a lányát.

– Az urak megbocsátják, ugye – mondja kedves mosollyal Vitnyédyné, és elvonszolja Arankát. – Virág Mikinek több ötlete van a szilveszterre – mondja egy kicsit távolabb –, jó lenne, ha támogatnád.

– Mit támogassak?

– Amit mond. Tudod, hogy apád milyen keményfejű.

Aranka engedelmesen odalép egy másik csoporthoz, amely az azóta érkezett Virág Mikit fogja körül. Virág Miki, Salgó Elemér, Vitnyédy doktor és Karnócs utat nyit, Aranka azonnal a kör közepén találja magát.

– Meghoztam a lányomat – jelenti be Vitnyédyné –, hátha jó múzsául szolgál.

– Azonnal megérezni, ha jön egy múzsa – mondja Virág Miki, és kezet csókol Arankának –, még nem láttam, hogy jön, de a hátam közepe már bizsergett, és egy csapásra felgyorsultak a gondolataim. Nagyon kérem, kedves Aranka, támogassa szerény javaslataimat.

– Máris támogatom.

– Ilyen feleség kellene nekem – mondja Virág Miki –, még azt se tudja, miről van szó, de máris mellém áll.

– Na, csak vigyázzon! – fenyegeti meg Vitnyédyné a bókolót a mutatóujjával, és gyöngyöző kacagást produkál. Erre mindenki felkapja a fejét, de aztán visszasüllyednek.

– Nem tudja, kedves Miki – mondja Vitnyédyné incselkedve –, milyenek a nők, ha férjhez akarnak menni.

– Én ne tudnám? – vág keserves képet Virág Miki, amin nevetni kell. – Nagyságos asszonynak fogalma sem lehet, mi mindent tudok én a nőkről.

– Valami keveset ők is tudnak magáról – szól továbbra is incselkedve Vitnyédyné.

– Jóságos ég! – rémüldözik Virág Miki, amin megint nevetni kell. – Csak nem hallott rólam valamit a nagyságos asszony?

– Semmit se hallottam, de azt nem merem elmondani, mert férfiak is vannak a társaságban. Inkább magukra hagyom magukat, találjanak ki valami okosat.

– Az okosságot garantálom – hajol meg Virág Miki tisztelettel.

Vitnyédyné tovalibben, Virág Miki pedig a társasághoz fordul.

Karnócs egyébként, vagyis Karnócs Ottó, amellett, hogy sok gyermekes, nyomorgó családapa, egyébként pedig szorgalmasan robotoló írnok, kedden és pénteken szobrásszá és teológussá lényegül át. Oda-odalép a beszélgetőkhöz, hallgatja őket egy darabig, aztán kételkedni kezd. Karnócs mindig és mindennel kapcsolatban kételkedik. „Az a benyomásom, hogy nem egészen így van” – szokta mondogatni, és gyakran hozzáteszi: lehet, elképzelhető, nem tudom biztosan. Ilyenkor bizonytalanul és kedvesen mosolyog, majd kifejti misztikus tételeit, amelyeket részben Paracelsusból vezet le, és amelyek nagy segítséget jelentenek neki abban, hogy évekig dolgozzon egy-egy szobrán. „Az a benyomásom, hogy nem egészen így van” – szokta tehát mondogatni, de hogy hogyan van, azt még soha nem fejtette ki semmivel kapcsolatban sem. Karnócs kedden és pénteken elemében van, kibeszélheti magát, kételkedhet kedvére, és mindenki szeme láttára szenvedhet. Az ellenszalonban ő a művész, és ez komoly rangot jelent, olyan rangot, amely a hét többi napjain feledtetni, vagy legalábbis enyhíteni képes valódi nyomorán és gyűlölt robotján. Mondják, Karnócs rendkívül tehetséges, de a szobrait kevesen látták, a többieket kielégíti a tudat, hogy szobrász is van a társaságban. Karnócs nem is szereti mutogatni a műveit, és ha valaki vásárolni szeretne tőle egy szobrot, esetleg csak egy kis szobrocskát, elbújik a budiba, és semmiféle csalogatásra nem hajlandó előbújni. Piszkos dolognak tartja, hogy pénzt kapjon a szobraiért, sőt azt sem tartja teljesen természetesnek, hogy egyáltalán megcsinálja őket, de ha már belekezdett a munkába, lehetőleg nem szereti befejezni. Ezért is dolgozik évekig egy-egy szobron. Arra hivatkozik, Michelangelo is összetörte tökéletlen alkotásait, és a megmaradtaknak véletlenül, könnyelműségből kegyelmezett meg, de az az igazság, hogy a lelke mélyén nem merészel belekontárkodni az isten művébe. Mert meggyőződése szerint az isten privilégiuma az alkotás, ebbe ember nem szólhat bele, és amikor igazán szenved – vagyis nem kedden és pénteken, hanem otthon az agyag és a kő előtt –, akkor attól szenved, hogy benne, a tökéletlen féregben, olyan leküzdhetetlen félisteni erők szunnyadnak, hogy alig tud nekik ellenállni, és alig tudja magát lebeszélni az alkotásról.

Virág Miki tehát a társaság felé fordul.

– Doktor úr nehéz feladatot bízott rám, és nem vagyok benne biztos, sikerült-e megoldanom. Mindenesetre van egy ötletem. Az őrnagy úr nyilván tudja, hogy az egyetlen komoly probléma az éjféllel kapcsolatban merült fel. Addig lesz cigányzene, tűzoltózenekar, szavalatok, ünnepi beszédek és egyebek, éjfélig a két szalon külön ünnepelhet, éjfélig a doktor úréknak nem kell találkozniuk Annamária asszonnyal, de éjfélkor baj lesz, mert Porházy meg van róla győződve, hogy az új századot teljes egyetértésben és békében kell kezdenünk, és minden falat le kell döntenünk a civakodó magyarok között. Vagyis Porházynak az a feltett szándéka, hogy pontban éjfélkor létrehozza a Vitnyédy-Keveházy békét.

– Nem látom értelmét – jegyzi meg Vitnyédy doktor szárazon.

– Én sem – siet a helyesléssel Virág Miki. – Nem is kerül rá sor, remélhetőleg. Porházyt azonban ki kell elégítenünk, vagyis olyan látszatot kell keltenünk, hogy a kibékülés, amely csak látszólag jön létre, nem a doktor úr érdeme. Ámde olyan látszat is kell, hogy a doktor úr nem is ellenezte. Gondolom, világos, miért kell ezt a kétféle látszatot megteremtenünk. Nem venné ki magát jól, ha a doktor úrról elterjedne, hogy lám, lám, milyen hamar beadta a derekát. Ezt, ugye, a doktor úr nem teheti meg a barátai miatt. De az se jönne jól ki, ha a doktor úr viselkedése Porházy szemében arrogánsnak minősülne. Mindenképpen lehetővé kell tennünk, hogy Porházy mind a két szalon szilveszteri ünnepségén jelen lehessen.

– Vagyis marad a Fehér Holló – állapítja meg Salgó őrnagy.

– Őrnagy úr helyesen kombinál – bólint Virág Miki. – Sajnos, nem tudok elegánsabb helyet találni. Az idő rövidségére való tekintettel nem tudunk már fölépíteni egy palotát külön erre a célra, jóllehet én ezt idejében fölvetettem, még tavaly szilveszterkor, de nem találtam meghallgatásra. Most már mindegy. A problémám az volt, hogyan lehetne biztosítani, hogy pontban éjfélkor létrejöjjön a nagy egymás nyakába borulás lehetősége. Doktor úr ne nézzen rám ilyen villámló szemekkel, én csak a lehetőségről beszélek. Annamária asszonyt távolról sem kell meghágni, vagy ha igen, én még azt is magamra vállalom. Hogy a lehetőség létrejöjjön, ahhoz természetesen mind a két szalon közönségének előzőleg ott kell lennie a Fehér Hollóban. De külön-külön. A legjobb persze az lenne, ha a Fehér Hollónak volna még egy terme. De nincsen. Három hét alatt nem tudunk hozzátoldani egyet. Ezért arra gondoltam, hogy a Fehér Hollót egy hatalmas spanyolfallal két részre osztjuk. Két egyenlő nagyságú részre. A spanyolfal a bejáratra merőlegesen kezdődne, aki tehát belép a Fehér Hollóba, jobbra vagy balra mehet aszerint, melyik szalonban akarja eltölteni a század utolsó és a jövő század első óráit. Na már most a spanyolfal közepén lenne egy ajtó, amelyet éjfél előtt pár pillanattal nagy üdvrivalgás, tus és rézfúvók kíséretében kinyitnánk. Tessék elképzelni: egyik oldalon a doktor úrék, a másik oldalon a Keveházy-had. Pontosan éjfélkor Porházy, aki addig hol a spanyolfal egyik, hol a spanyolfal másik oldalán szórakozott, beleáll az ajtóba, és elmondja az újévi szózatát, amely nem lesz túl hosszú, mert én írom. Tehát Pózi szózata mind a két szalonnak egyformán szól, ez a szózat hozná létre a régóta áhított nagy nemzeti egységet. A szózat, vagyis az új század beköszöntése után Pózi hazamegy, fáradtságára való hivatkozással. A spanyolfal ajtaja továbbra is nyitva marad, mindenki átmászkálhat, hangsúlyozom: „hat”, vagyis nem kell már elfáradni a Fehér Holló bejáratáig, és ott átmenni, mint az ószázadban. Ebben különbözik az új század a régitől. Ez azonban egyáltalán nem jelenti azt, hogy a doktor úréknak át kellene lépniük a spanyolfal Rubiconját. Szó sincs róla. Az sem esedékes, hogy Annamária asszony tegyen barátságos átlépést a doktor úrék részlegébe. Pózi azzal távozik, hogy megteremtődött a lehetőség a békülésre, de arról már igazán senki sem fog tehetni, hogy a megbékélés valahogyan mégsem jön létre. Ezzel a megoldással sok kellemetlenségnek elejét vehetjük. Képzelje el, doktor úr, milyen kényelmetlen helyzetbe kerülnének sokan, ha dönteniük kellene, hol töltsék a szilvesztert. Én a magam részéről biztosítom a doktor urat, hogy sokkal, de sokkal szívesebben töltöm a szilvesztert a doktor úrék társaságában, különösen, ha Vitnyédy kisasszony is szán rám egy kevéske időt. Semmi, de semmi kedvem Annamária asszony körül legyeskedni, aki semmilyen tekintetben sem állja a versenyt Aranka kisasszony bájaival. Ezzel természetesen nem bókoltam valami nagyot. De, mint doktor úr is tudja, sokan vannak, akik egyik szalonunk kegyét sem kívánják elveszíteni. Természetesen megvetésem mindezeké, akik közé végső soron magam is tartozom. De ne kényszerítsük választásra a barátainkat, doktor úr. Egyébként ez nem az én véleményem, hanem Porházyé. Csak éppen nem jutott rögtön az eszembe, hogy ezzel kellene kezdenem.

Kis csönd támad.

– Ésszerű – mondja Salgó őrnagy, és végigsimít ősz halántékán.

– Szóval fifty-fifty – mondja Vitnyédy doktor kedvetlenül.

– Nem úgy kell felfogni, doktor úr – mondja Virág Miki. – Ez nem egyenlősdi. Jól kinéznénk. Ki fordul Annamária asszonyhoz betegség esetén? Kérdem én a doktor urat: mihez kezdenénk mi a doktor úr nélkül?

– Azt hiszem, papa – mondja Aranka –, azt kell csinálnunk, amit Porházy úr javasol.

Vitnyédy doktor mogorván tekint körbe.

– A Fehér Holló borzasztóan szegényes – mondja elégedetlenül. – Hát még ha beleállítunk egy papírmaséból készült, ronda spanyolfalat.

– Nem muszáj annak papírmaséból lennie – mondja Virág Miki. – Legalábbis azon az oldalon, ahol a doktor úrék lesznek. Nagyon szépen meg lehet azt csinálni. Sőt. Biztos vagyok benne, hogy az egész Fehér Hollóban a spanyolfal doktor úrék felé eső része lesz a legmutatósabb. Egy kicsit persze sokba kerül…

– A pénz nem számít – veti oda Vitnyédy –, nem vagyok szűkmarkú, ha fényűzésről van szó.

– Ismerjük a doktor urat erről az oldaláról – mondja Virág Miki komolyan és elismerően, és nem néz a szalmazsákokra –, ezért biztosíthatom doktor urat, hogy ha Karnócs úrnak meghatalmazást ad a spanyolfal érintett oldalának kivitelezésére, a megfelelő anyagi eszközök biztositásával olyan környezetben lehet majd szilveszterezni, amilyenről ez a porfészek még csak nem is álmodott. Karnócs úrnak már előzőleg szóltam, hogy legyen ideje felkészülni.

– Van már egy tervem – mondja Karnócs –, otthon készítettem néhány skiccet. Boldog volnék, ha doktor úr hozzájárulna szerény terveimhez.

– Tekintsük meg talán a vázlatokat – javasolja Virág Miki.

Várakozóan, egy kicsit noszogatóan néznek Vitnyédyre, aki habozik. Persze a dolog már réges-régen eldőlt, hiszen minden úgy lesz, ahogyan Porházy akarja, de most haboznia kell, hogy azt higgyék, tőle is függ valami. Ez a Virág Miki egyre szemtelenebb, gondolja Vitnyédy, régebben nem engedett meg magának ilyen gunyoros hangot, szólni kellene Porházynak, hogy koppintson az orrára. Nagyon elkanászodnak az ilyen kis senkiházik, ha szabadjára engedik őket.

– Na jó – mondja Vitnyédy.

Egy asztalkához lépnek, Karnócs kiteregeti a vázlatait, összedugják a fejüket. Karnócs magas termetű, kicsit lófejű férfi, neki nagyon le kell hajolnia; ebben a lehajlásban most hajlongás is van. Tűnődnek az ábrák fölött, Karnócs kivételével egyikük sem tudja, mit jelentenek a meglehetősen kusza vonalak, Karnócs pedig nem tudja szavakban megfogalmazni őket, mert neki világos, mi van a rajzokon. A bizonytalan hangvételű disputa közben Virág Miki természetesen hozzáér Aranka melléhez, amire Aranka meglehetős beletörődéssel válaszol, és csak néhány másodperc múlva húzódik arrébb.

Új vendégek érkeznek, köztük Katz úr és Adorján. Az új vendégeket most már Vitnyédyné egyedül fogadja, kedvesen befelé invitálja őket, mindenkihez van néhány szava, és mindenkit megró az ellenszalon elhanyagolása miatt, tekintet nélkül arra, hogy a jövevények többsége minden kedden és pénteken szorgalmasan jelen van.

A megrovásra Katz úr válaszol egyedül. Szemérmesen pironkodva a rengeteg munkájára hivatkozik. Adorján nem szól semmit, szeretne végre megszabadulni Katz úrtól, ez azonban egyáltalán nem olyan könnyű. Katz úr a Fehér Hollóban akaszkodott a nyakába, ahová Adorján a Fekete Sasból ment át. Katz úr szégyenlős, szótlan, kerekded arcú, tömzsi férfi, ötven felé járhat, jóságos, jámbor arccal áldotta meg a természet, szaporán pislog, és nagyon szereti az embereket. Soha nem bánt senkit, és hozzá is kedvesek szoktak lenni, kivéve éppen Adorjánt, aki az utóbbi időben kerüli. Katz urat azért szeretik, mert semmi vizet nem zavar, Adorján pedig azért menekül előle, mert Katz úr az Adorján kirúgását követő napon csaknem könnyekig meghatódva odalépett hozzá a Fekete Sasban, megrázta a kezét, és fátyolos szemén át csak ennyit szólt hozzá: „Köszönöm.” És aztán még egyszer ennyit szólt: „Köszönöm.” Adorján nem értette, miről van szó, mire Katz úr dadogva és összefüggéstelenül, de ragyogó arccal kifejtette, hogy ő nagyon örül Adorján kirúgásának, mert lám, mégse lehet mindenkit megvenni, és őt (mármint Katz urat) ugyan lehetett, és ebbe ő (mármint Katz úr) tönkre is ment, de most nagyon boldog, hogy megérte azt az időt, amikor már akad valaki, egy ember, aki ellent tud állni a gonosznak. Katz úr talán soha nem beszélt egy szuszra annyit, mint akkor, ettől aztán mind a ketten zavarba jöttek, mélyen elpirultak, Adorján úgy érezte magát, mint egy gyilkos, akit lelepleztek, Katz úr egy félmondat közepén beleharapott a nyelvébe, és félszeg meghajlás után sürgősen távozott. Adorján hamarosan elfelejtette volna ezt a kis közjátékot, Katz úr azonban azóta is meleg, szerető pillantással simogatja, valahányszor összetalálkoznak, és ez gyakran előfordul, mert Adorján nem tud olyan helyre menni, ahol Katz úr ne lenne ott. Katz úr ezzel a pillantásával adja Adorján tudtára, hogy nekik kettejüknek nagyon fontos közös titkuk van, olyan titkuk, amely életbe vágó fontosságú, és amelyről senki másnak nincs és nem is lehet tudomása. Ez a pillantás azt jelenti, hogy ők ketten most már az idők végezetéig összetartoznak. Adorján ettől a pillantástól mindig nagyon ideges lesz, és szeretne a föld alá süllyedni szégyenében. Az utóbbi időben Katz úr a szeretettől hajtva merész lépésre szánta el magát: székhelyét délután a Fehér Hollóba tette át a Fekete Sasból, ahová csak késő este megy át, vagyis pontosan fordítva látogatja a kávéházakat, mint Adorján, és ezt azért, hogy ne találkozzanak olyan gyakran. Mert Katz úr még azt is megérezte, hogy jelenléte terhes Adorján számára! És ő a világért sem akarna egy ilyen embert megzavarni! Adorjánt persze ez a figyelmesség talán még inkább bőszíti, mint a simogató pillantás, viszont mégiscsak kellemesebb, hogy nincs állandóan kitéve Katz úr rajongásának. Ma azonban nem jutott az eszébe, hogy Katz úr a délutánjait a Fehér Hollóban tölti, és a kávéházba érve már nem tudta kikerülni a találkozást, valamint azt sem, hogy Katz úr melléje szegődjön. Katz úr nem untatta beszéddel, csak ott ült Adorján közelében, majd amikor Adorján szedelőzködni kezdett, csatlakozott hozzá, és hűséges kutyaként, tisztes távolból követte az ellenszalonig.

– Hát igen, Katz úr – morogta Adorján alig hallhatóan. Ebből állott a párbeszédük.

Az ellenszalonban Adorján igyekezett elhúzódni Katz úrtól, aki ezt nem vette rossz néven, Katz úr pillantásától azonban Adorján úgyse tud megszabadulni, az simogatni fogja, amíg látótávolságban vannak.

Adorján megáll az egymásba nyíló szobák közül a középsőben, és úgy érzi, hogy körülötte egyszerre csönd lesz. Adorján fülel, valóban így van-e, vagy csak hallucinál. Azt tudja, hogy rámerednek, és azon tűnődik, hogy amikor kisvártatva suttogni kezdenek, ő lesz-e a téma. Adorján nem tudja eldönteni, üldözési mániája van-e, vagy valóban üldözik. Adorján megpróbál visszaemlékezni, miért indult az előbb az ellenszalonba, megrázza a fejét, hátha az segít, meglátja az asztalka fölé hajoló csoportot, és felrémlik benne az ürügy. Odalép hozzájuk, hangos „jó estét”-tel köszön, azok szétrebbennek.

– Jó estét, doktor úr – ismétli meg Adorján. – Elnézést kérek az alkalmatlankodásért. Csak egy felvilágosítást szeretnék kapni öntől.

Csönd van, Vitnyédy habozik. Föl is háborodhatna Adorján jelenlétén, tüntető hidegséggel is kezelhetné, és a rendelkezésére is állhatna. Végül úgy dönt, hogy intelligens radikálishoz méltóan nem mutatja ki ellenszenvét a bukott emberrel szemben.

– Tessék, kérem.

– Talán ha egy kicsit odébb mennénk – javasolja Adorján.

– Csak nyugodtan, doktor úr – mondja Virág Miki –, mi addig Arankával folytatjuk a tervezgetést.

Adorján és Vitnyédy doktor az egyik sarokba vonul.

– Szemtelen fráter – jegyzi meg halkan Salgó őrnagy.

– Hát igen – mondja Virág Miki –, az ilyenek nem ismerik a mértéket. Nem elég intelligensek ahhoz, hogy bevallják maguknak a vereséget. Az a baj, hogy a lecsúszott, ambiciózus emberek kívül helyezik magukat az erkölcsi normákon, puszta kétségbeesésből bátorságot és merészséget tettetnek, és ezzel elérik, hogy ahol valaha kedvesen és segítőkészen fogadták őket, mint Adorjánt a doktor úrék, ott most közutálatot vívjanak ki maguknak. Ezzel aztán jogot szereznek arra, hogy ők is utálhassanak. Ez nekik lelki szükséglet.

– Utálom az ilyeneket – mondja Salgó őrnagy.

Salgó őrnagy eltűnődik, milyen jó érzéke van ennek a Virág Mikinek az emberi lélekhez. Nemhiába Porházy titkára. Aranka sajnálkozva pillant Adorján felé.

– Az ilyenek a legvadabb önszeretők – folytatja Virág Miki, mert érzi, hogy a siker tovább aknázható. – Tetszelegnek abban, hogy minél kínosabb helyzeteket provokálva maguknak, csak még erősebben kínlódhassanak. Ezek keresik az alkalmat, hogy megalázzák őket. Áldozatnak születtek, és ezt ők is tudják. Szenvednek attól, hogy nem szeretik őket, ámde ők szenvedni szeretnek a legjobban, nekik a boldogtalanság kéj, és az ember akkor teszi velük a legnagyobb jót, ha belemegy a játékukba, és hajlandó megalázni őket. Utána kedvükre könnyezhetnek, ahol senki se látja őket. Az édesapja, Aranka kedves, az imént nagyon jól viselkedett, amikor még csak nem is hidegen, de ellenkezőleg: szolgálatkészen válaszolt Adorjánnak. Ezzel lehet az ilyeneket igazán megalázni. Lelki nemességgel. Ettől tudnak szenvedni igazán. Mert lelki nemesség, az nincs bennük.

Salgó őrnagy elismerően bólogat, Virág Miki megint a fején találta a szöget. Aranka most már nagyon szánalmasnak látja Adorjánt, már nem tud együtt érezni vele. Ebbe a szánalmas, önsanyargató, örökösen vesztes figurába volt ő szerelmes napokig? Képtelenség.

– Nem orvosi titkot akarok megtudni – mondja ezalatt Adorján Vitnyédynek –, egyszerűen csak szeretném tudni, halálos-e a betegsége, ha igen, mennyi ideje van hátra, ha pedig nem, akkor van-e módom arra, hogy segítsek a gyógyulásában.

– Nézze – mondja Vitnyédy kimérten –, az orvostudomány mai állásánál Sidó úr betegségéről semmit sem lehet mondani. Olyan betegség, amilyenben Sidó úr szenved, nincs. Legalábbis a szakkönyvek nem tudnak róla, és a praxisomban én sem találkoztam hasonlóval. Ha ez betegség, amiről nem lehetek meggyőződve, akkor halálos éppúgy lehet, mint gyógyítható. De ha gyógyítható is, én nem tudom gyógyítani. Nincs rá orvosság. Sidó úr vagy magától kigyógyul, vagy belehal.

– Sidó úr biztos benne, hogy ez valami lelki nyavalya.

– Ezt nekem is említette.

– Mi a doktor úr véleménye?

– Én megteszek minden tőlem telhetőt.

– Segíthetek én valamiben?

– Nem tudom, kérem. Ha valakinek székrekedése van, hashajtót adok neki, és meggyógyul. A lelki rekedésen nem tudok segíteni. Nem tudom, hol kell kijönnie a léleknek. Hátha csak az üres szemgolyón távozhat. Orvos vagyok és nem lelkiatya. Megbocsásson, el kell búcsúznom.

Vitnyédy doktor biccent, és visszamegy az asztalhoz, ahol a többiek Karnócs vázlataiba mélyednek.

Adorján körülnéz. Kétheti kihagyás után jelent meg ma ismét az ellenszalonban, és bár tulajdonképpen utál mindenkit, mégis hiányoztak neki. Pedig érzi, hogy nem tud mihez kezdeni velük. Tulajdonképpen máris megbánta, hogy idejött, de most nem távozhat azonnal, mert megfutamodásnak vélnék. Megfutamodni? Van itt mitől megfutamodni? Mit számít ezeknek az alakoknak a véleménye? Mit számít, pletykálnak-e, suttognak-e róla és ha igen, micsodát? Mit számít, hogy Katz úr két szobányi távolságból rajta legelteti a szemét?

Adorján mégis dühöt érez, és sejti, hogy most provokálni akar. Semmi értelme ugyan, nincs is miért, de botrányt akar. Legyen botrány, ha már semmi sincs. Nem fog megtudni róluk semmit. Annyit fog megtudni, amit már most is tud. De mégis legyen botrány, mert hátha nekik még kellemetlenebb lesz. Ha sikerül kínos perceket szereznem nekik, gondolja, máris megérte.

Ezért jöttem ide – gondolja tovább –, és nem Sidó Zoli egészsége érdekelt. Az csak az ürügy volt, hogy gutaütésbe kergethessem őket. Csak az a baj, hogy én előbb kapok gutaütést tőlük, mint ők tőlem.

Adorján megint terepszemlét tart, kinél kezdje. Az egyik szalmazsákon Fekete Kornél és Süketh Boldizsár gubbaszt, ezektől Adorján undorodik, ezeket sértegetni sincs kedve. Kicsit odébb Szénási és Kóbor üldögél.

Kóborral kölcsönösen idegenkednek egymástól. Az ilyesmi mindig kölcsönös, gondolja most Adorján. Adorján úgy érzi, hogy Kóbor nem tehetségtelen, sőt a környezetéhez képest kifejezetten csavaros esze van, de nagyon zavarja, hogy Kóbor mindent valamilyen értelmetlen transzcendencia világon túli ködéből szemlél és ítél meg. Blöfföt gyanít Kóbor egész létében, és nem érti, mitől vannak Kóbornak néha sikerült sorai. Egy-egy jó sor az egyébként értelmetlen versekben. Adorján eleinte megpróbálta megmagyarázni Kóbornak, hogy az elméletei ellenére ír jó sorokat, de Kóbor éppen az Adorján által dicsért sorait tartotta rossznak, úgyhogy sehogyan se tudtak zöld ágra vergődni. Viszonyuk akkor romlott el igazán, amikor Adorján kezdte megjelentetni a verseit a Naplóban; Kóbor gúnyosan mosolygott, és Adorján háta mögött annak a meggyőződésének adott hangot, hogy Adorján – aki „tehetséges ugyan, de nem költő” – ezzel eladta a lelkét a sátánnak. Kóbor szerint az ilyen ember elvesztette a jogát, hogy mások műveit és gondolatait bírálhassa. Kóbor azt is kifejtette, hogy aki ma nincs alkotói válságban, az vagy hazudik, vagy nem igazi művész. Az igazi művész ma egyetlen sort sem jelentethet meg, mert senki sem lehet meggyőződve arról, hogy amit írt, jó-e; „ma nem olyan időket élünk, amikor eldönthetjük, mi jó és mi nem” – mondta Kóbor, és Adorján el tudta képzelni, milyen lelkes helyeslésre talált. Adorjánnak persze azt is visszamondták, hogy Kóbor elsősorban Adorján termékenységén volt fölháborodva, mert aki ilyen tömegben tudja gyártani a rossz verseket, mint Adorján, az nem küszködik a soraiért, ezért a jó sorai is csak véletlenek, amelyek a nagy számok törvénye folytán kicsúsznak a tollából. Tehát a jó sorai is értéktelenek. Adorján ezt hallván nagyon feldühödött, mert bár Kóbor elméleteit változatlanul hülyeségnek tartotta, azt be kellett vallania, hogy Kóbornak jó ízlése van. Adorján nem sokkal ezután személyesen közölte Kóborral, hogy ezek szerint Petőfinek meg kellett volna tiltani, hogy évente négy-öt versnél többet írjon, ami, ugye, abszurdum; erre Kóbor kijelentette, hogy ez egyáltalán nem abszurdum, és Petőfinek összesen csak tíz-tizenöt jó verse van, a többi mind szemét. Adorján azzal érvelt, hogy ha Petőfi nem írja meg a rossz verseit, nem írja meg a jókat sem; Kóbor vállat vont és kijelentette, hogy még attól se dőlt volna össze a világ; Adorján azt mondta, hogy valóban, a világ még így is összedőlt. A kissé akadémikus vita ennél a pontnál abbamaradt, nem volt mivel folytatni. Azóta néhányszor gúnyosan nyilatkoztak egymásról.

Adorján jobb híján odalép Szénási és Kóbor szalmazsákjához.

– Üdvözlöm a szellemi életet – mondja és lekuporodik. Hülye helyzet, ők ülnek, Adorján kuporog. Kóbor monoklija hidegen csillog. – Miről beszéltek? Van még miről? Úgy értem: van téma még ezen a világon és ebben a korban?

– Van téma, hogyne – mondja Szénási zavartan, magas hangon és idegesen, mert eszébe jut, hogy neki csaknem egész nap Adorjánt kellett követnie, és tudtán kívül talán még most is követi. – Például a művészet.

– Vagy úgy – mondja Adorján –, a művészet. Nagy téma, szép téma, komoly téma. Pletyka nincs?

– Pletyka? – kérdez vissza magas hangon Szénási.

– Hogy ki hol kivel és hányszor – mondja Adorján. – Hogy ki kinek a kicsodája. Hogy a micsodának a kicsodája hová micsoda.

– Nem hallani semmit – mondja Szénási.

Hallgatnak egy sort, Adorján tétován kuporog, bal mutatóujjával ábrákat rajzolgat a padlóra, aztán megszólal:

– Csönd van.

Csönd van. Adorján kuporog, Szénási és Kóbor zavartan bámulják.

– Írsz még verset? – kérdezi Adorján Kóbort, és belebámul a monoklijába.

– Nem – mondja Kóbor elhúzva, aztán némi öngúnnyal hozzáteszi: – Válságban vagyok, tudod.

– Még mindig?

– Már megint.

– Szóval volt közötte egy kis termékeny lyuk.

– Mondhatni.

– Egyetlen válság az életünk – mondja Adorján mély átéléssel.

– Bizony – mondja Kóbor a közhelynek kijáró mély tisztelettel.

– Hát ez unalmas – közli Adorján. – Most mindjárt fölállok és elmegyek. Ne is tartóztassatok.

Adorján nagy nyögések kíséretében feltápászkodik, azok sötéten nézik. Adorján tétován átmegy a másik szobába, és nem tudja, mitévő legyen, amikor hátulról a vállára nehezedik egy kéz.

– Szervusz, te bukott ember – mondja kedvesen Virág Miki, aki már elszabadult a vázlatoktól.

– Szervusz, te pokolfajzat – köszönti Adorján szintén kedvesen.

– Úgy mászkálsz itt, mint egy két lábon járó szemrehányás.

– Még hogy én szemrehányást tennék! Kinek? Nektek? Akik csak olyanok lehettek, amilyenek vagytok? Rosszul ismersz te engem.

– Te pedig rosszul ismersz minket.

– No nem. Ismerek itt mindenkit. Nekem két-három hét bőven elég, hogy mindenkitől undort kapjak.

– Hja, aki olyan finnyás, mint te vagy, az bizony mást sem érdemel. Ha én finnyás lennék, akkor egyetlen szakadatlan hányással tölthetném a napjaimat. Ezek, kérlek, sokkal hülyébbek, mint gondolod. Döbbenetesen hülyék. Tudod, mit csinálok most nekik? Szilveszteri mulatságot. Új évszázadot, kérlek szépen. Mert nélkülem még arra se képesek, hogy átlépjenek az egyik századból a másikba. A lábukat se kéne fölemelniük, mert úgyis jön az új század, de még arra se képesek, hogy a maguk erejéből és tétlenül bevárják. Még jó, hogy valamelyik baromnak eszébe jutott, hogy a két szalonnak együtt kell ünnepelnie. Az őrültek! Hogy a két szalon úgy ünnepeljen együtt, hogy közben azért meg ne lássák egymás képét! Tudod, mi lesz itt szilveszterkor? Világraszóló röhej, kérlek. Talán írd meg. Neked úgyis olyan kitűnő a stílusod. Ha nekem olyan remek stílusom volna, mint neked, akkor én bizony megírnám. Avagy felajánlanám az ötletet Mikszáthnak. Kedves megnemalkuvóm, a szilveszter a Fehér Hollóban lesz, Porházy mindvégig egy spanyolfal kellős közepén fog üldögélni, a két szalon marhái között, malmozni fog a kezeivel, és hol erre fog vigyorogni, hol arra. Téboly. Közben a cigánybanda tust húz. Hehe. A tűzoltózenekar recsegtetni fog. Isteni, nem? És ezek a hülyék még örültek is ennek a zseniális ötletnek.

– Ha ez így lesz, megnézem magamnak.

– Hát akkor igyekezzél visszaférkőzni a bizalmukba, különben nem kapsz meghívót. Látod, látod, nem kellett volna olyan büszkének lenned, és akkor most nem maradnál ki ebből az egy életre szóló élményből. Az egész város napok óta azon ügyködik, hogy beférjen a Fehér Hollóba. Mindenki jelentős szerepet akar vállalni. Csak úgy tódulnak. Máris megszimatolták, hogy én leszek a mókamester.

– Nehéz lehetett kitalálni.

– Ezeknek a hülyéknek? Ezeknek, akár hiszed, akár nem, nehéz volt. Akiket itt látsz, a kedves és tiszteletre méltó radikálisaink, akiktől, uram bocsá’, még a forradalmi eszmék sem állnak távol, ezek valamennyien napok óta körülöttem és Pózi körül sündörögnek, hátha megnyikkanhatnak szilveszterkor. Nem fogod elhinni, mert nekem te úgyse hiszel, tudom én azt, de például kedvenc költőd, Kóbor Albi poéta felajánlotta, hogy verset ír az ünnepi alkalomra. Látod? Csodálkozol, mi? Kóbor Albi ódát ír! Benne akar lenni a századfordulóban. Nélküle nem is jönne az új század! Persze amekkora válságban van, kikötötte, hogy a neve nem szerepelhet. Az ismeretlenség homályában akar maradni, mert neki a szereplés nem fontos. Ezt nekem mondta. Neki a szereplés nem fontos, neki csak az a fontos, hogy a művei jók legyenek. Közölte velem, hogy már írja a művét, amely rossz lesz, ezért is ajánlja föl szilveszterre. A rossz, az mehet. Érted ezt a logikát? Zseniális. Ma már ugyanis az egész város tudta, hogy Kóbor Albi-óda lesz szilveszterkor a Fehér Hollóban. Hogy az ő névtelen versét fogja majd elszavalni valamelyik honleányunk. Nem én terjesztettem el a városban, hanem ő maga. Hogy miért? Hja, kérlek, ez benne a zseniális. Ő előre megmondja mindenkinek, hogy a vers rossz, ő nem vállalja, ő nem írja alá a nevét, tehát fel van mentve. De mégis tudja mindenki, hogy az ő verse szerepel majd ódaként a Fehér Hollóban, és akár jó, akár rossz, beszélni fognak róla. Emlegetni fogják. Bizony. Így kell népszerűvé válni. Vagy itt van másik barátod, Sas Béla. Sas Bélácska. A Béluci. A tudós. Ő speciel disztichonban köszönti az új századot. Mármint Porházyt. Egy részét már megmutatta, igazán kiváló panegiricus. Én is meg vagyok benne említve, igen előnyösen, és mindenki, aki számít. A tudós és drámaköltő, a nagy pesszimista, Schopenhauer lelkes olvasója. Nem adok neki egy évet, és végleg felhagy a tudománnyal és az irodalommal, hogy városunk irányításának szentelhesse energiáit. Vagy itt van Karnócs, hazánk nagy szobrásza. Ő, akit nem érdekel, látják-e, veszik-e a műveit. Aki egyébként valamit megértett a világból, mert egy ismerősöm látta egy szárnyas oltárát, amikor Karnócs még festett. Kérlek, azon a szárnyas oltáron középen le volt festve egy közösülés, de valami egetverően gusztustalan pózban, mint beszámolt róla az ismerősöm, a színek kivétel nélkül mind a gennyre emlékeztették, úgyhogy felfordult tőle a gyomra. Az egyik szárnyon le volt festve egy onanizáló férfi. Teljesen félreérthetetlen pózban. A másik szárny teljes egészében be volt festve gennyszínnel. Így, ahogy mondom. Hát ilyen szárnyas oltárt festett Karnócs, amikor még festő volt. Aztán megsemmisítette. Hát ez a Karnócs kapott tőlünk egy szánalmas megrendelést: a Fehér Holló közepét elfoglaló spanyolfalat fogja kipingálni tulipánokkal, pávaszemekkel és egyebekkel. Nemzetiszínűek lesznek a tulipánok. Ez a magyar tulipán, piros-fehér-zöld, mint a hollandoké a fekete. Persze ő nem is álmodik tulipánokról. Boldogan csinálja a vázlatait. Majd ha egyszer megmondják neki, akkor természetesen öngyilkos lesz.

Virág Miki hirtelen felfüggeszti a hadarást, és rámosolyog a közelben ellibbenő Krisztára, aki visszamosolyog.

– Mindez miért? – kérdezi Virág Miki szónokian. – Mindez, kedves puritánom és önmegtartóztatóm, néhány női popsiért, valamivel komfortosabb nyomorért, néhány hazug elismerő szóért, olyan szavakért, amelyek hazug voltával az is tisztában van, aki mondja és az is, aki hallja. Neked ezen jogod van fölháborodni, nekem pedig nincsen, persze, hiszen én is ezt művelem, csak valamivel intelligensebben. El is várom tőled, hogy most azonnal felháborodj. Ez, kérlek, egy példás erkölcsi fertő. Unatkozó, korlátolt úrilánykák petefészkéért folyik a kötélhúzás egy tulipánokkal bemázolt spanyolfal két oldalán. Ezt kellene megírnod a Naplóban, ha írni akarsz még, és nem akarsz hazudni és mellébeszélni. Nagy kár, hogy nem írod meg, mint ahogy az is sajnálatos, hogy hiába írnád meg, mert ilyesmit a Napló nem közöl: nem profilja. Esetleg tanácsot adhatnál az embereknek, vagyis nekem, hogyan ne váljék cinikussá. Az ember. Mert ahogy végignézek ezen a díszes társaságon, jövőnk nemzedékén, hát bizony valami elszorítja a torkomat, kedves barátom. Itt mindenki hazudik, bizony, és nem tudni, ki hazudja a legnagyobbat. Ez a kedves, szűzies kis Aranka azt hazudja, hogy nem feküdt le Salgó Elemérrel, továbbá azt hazudja, hogy erről senki sem tud, valamint önmagának azt hazudja, hogy nem is volt olyan rossz; ez a másik kedves leányzó, a tündéri Krisztácska azt hazudja, hogy neki nem kellenek a férfiak, te pedig történetesen azt hazudod, hogy nem akarsz a hazugok közé tartozni, holott minden vágyad ez; én pedig ebben a pillanatban azt hazudom, hogy őszintén beszélek veled, holott nem, és ráadásul még mellé is beszélek, ami bizonyos körülmények között nagyobb vétek. Tudod, mitől van mindez? Én megmondom neked. Mindez azért van, mert az élet önmagában egy nagy hazugság, élet nincs, az élet csak egy szó, az élet csak egy lidércláng, amikor pedig mi összevissza hazudunk ebben a nálunk nagyobb hazugságban, akkor visszajutunk az igazsághoz. Valamennyien belül vagyunk a hazugságon. Bizony, kedves undorodóm. A te undorod éppolyan hazugság, mint az, hogy én nem undorodom ettől az egésztől.

– Minek köszönhetem ezt a váratlan és lekötelező vallomást?

– Annak, hogy te bukott ember vagy, akivel szabad és lehet beszélni. Aki még nem bukott el, az hamis célokért küzd, aki pedig már régóta el van bukva, az szintoly hamis célok érdekében azt hazudja magának, hogy bukott embernek lenni jó. Beszélgetőpartnernek csak az használható, aki sikertelenségének még csak a kezdetén tart. Ilyen partner és ilyen beszélgetés pedig arra kell nekem, hogy egyszer-egyszer jól lehordhassam azokat, akiknek egyébként jóízűen nyalom a seggét. A tanú előtti gyűlölet felíratik. És veszélytelen, ha a tanú bukott ember. Mert neki úgyse hinnék, ha visszaböfögné a mondataimat.

– Azt hiszem – mondja Adorján tűnődve –, az egész társaságban te vagy a legundorítóbb.

– Köszönöm a bókot. Ez így is van. Én tudom, hogy mi a rossz, és mégis a rosszat cselekszem. Tudom, hogy mi hazugság, és mégis hazudok. Tudom, hogy a karrier piti öncsalások sorozata, mégis öncsalok. Persze legyünk igazságosak: aki rosszat tesz, az mindig tudja, hogy nem a jót cselekszi. Valljuk be őszintén, hogy ez alól csak abnormális esetekben van kivétel. Mindig mindenki tudja, mi a rossz. De annyi feltétlenül az én javamra szól, hogy én legalább az emberi fajta tökéletes példányává küzdöttem fel magam. Tessék nekem ezen a pannon vidéken nálam nagyobb játékost találni. Hol van nálam tehetségesebb színész? Metszőbb pillantás? Céltudatosabb harcos? Egészségesebb erkölcsi érzékű ember? Én bizony éles szemmel látom meg az elkövethető aljasságok lehetőségét, és remegéstelen kézzel teszem meg a rosszat. Ehhez bátorság kell, kedves bátortalanom. Én nemcsak másokat beszélek ki, én önmagamat is kipletykálom. Én borotvaélen balettozom, és a piruettjeimnek hülyék és kevésbé hülyék egyaránt lelkesen tapsikolnak. Nagyon tévedsz, kedves csalhatatlanom, ha azt hiszed, hogy a legnagyobb mutatványt te végzed, aki tisztességes maradsz az aljasság kellős közepén. Hja, kérlek, erkölcsösnek maradni könnyű, a legkönnyebb, és nincs annak egyszerűbb dolga és kevesebb teendője, mint aki hű marad a tulajdon ösztöneihez. Én azonban vagyok olyan erős, hogy megtagadjam az ösztönös jóságomat, ezt a talán legerősebb emberi ösztönt, és leküzdjem a lustaságomat, amely szintén jókora ösztön és az emberek nagy részét visszatartja a tevékeny aljasságtól. Én hajlandó vagyok kínnal és keservvel felnőni a korszak követelményeihez. Ezt csinálja utánam valaki olyan könnyedséggel és bájjal, ahogyan én csinálom!

Virág Miki körbemutat.

– Persze ezek hülyék – mondja sajnálkozva. – Ezeknek nem kerül túlzott erőfeszítésükbe, hogy az ellenkezőjét tegyék annak, amit jónak látnak. Ezek nem érthetik meg az én küzdelmem nagyságát. Másfelől itt vagy te, kedves barátom, aki észreveszed ugyan, mégsem akarod elfogadni, hogy az én viselkedésem voltaképpen hősies. A többiek soha nem értették, és nem is fogják megérteni, milyen végzetes pillanatban élnek; te érted, ám nem vagy hajlandó nevet adni a pillanatnak, te húsz-harminc évvel ezelőtti ideák vagy esetleg a bizonytalan, homályos, mennyországos jövő nevében ítélsz meg, tehát ítélsz el mindent, beleértve engem is, aki pedig vettem magamnak a fáradságot és fölmértem, milyen pillanat jutott osztályrészemül. Én elővettem a lélekjelenlétemet, és megérkeztem a mába. Hajlandó voltam levakarni a szememről a legnyilvánvalóbb hályogokat, amelyeket neveltetésem során ragasztottak rá a bölcsek. Ilyen hályogoktól nem láthattam sokáig, hogy csakis és kizárólag a siker számít. Csak a sikeres ember élheti le az életét aránylag normális körülmények között. A puszta életösztön parancsolja az emberfiának, hogy minél átütőbb sikerre törjön. Na de hogyan érhető el a siker, kérdem én. Hát úgy, ha ezek a kortársaimként adott emberek, ezek a hülyék, ezek a hazugok, ezek az öncsalók, ezek a barmok, ezek a röhejesek azt hiszik rólam, hogy több vagyok náluk. Hogy több vagyok, az ugyebár evidens, és közöttünk szólván semmiféle bizonyításra nem szorul; de hogy ezt ők is megtudják, ahhoz olyannak kell lennem, amilyenek ők, vagyis magamnál jóval kevesebbnek. Amikor lesüllyedsz az ő szintjükre, akkor már észrevesznek, és ha ezen észrevétetés után valamit visszalopsz magadba a hajdani énedből, hasra esnek előtted, és a saját, hangsúlyozom: a saját különleges változatuknak hajlamosak elfogadni. Aki azonban különbözik tőlük, a hülyéktől és barmoktól, azt nem fogadják be maguk közé, azt kimarják, szédületesen megbízható ösztönnel azonnal kirúgják; a te esetedben egyébként erre nem is került sor, mert te jó előre feladtad a harcot, és még azt az igazán keveset sem kényszerítetted ki belőlük, hogy természetükhöz híven az aljas módszereikhez folyamodjanak.

Virág Miki elmosolyodik.

– Na persze, ez csúnya és megbocsáthatatlan cinizmus – mondja kedvesen –, hiszen mindig a szegény áldozatnak van igaza; csakhogy hol van az áldozat ott, ahol küzdés sem volt, és ahol sem gyilkolni, sem áldozatnak lenni nincs minek a nevében vagy minek az ellenében? Én karrierre vágyom, és harcom bevallottan önös érdekeimért folyik. Te erre azt mondod, hogy te nem önös érdekeidért harcolsz, és ez minden megíratlan erkölcsi kódex szerint az enyémnél magasabb rendű megnyilvánulás. Igen ám, de mutasd meg nekem azokat a célokat, amelyek túlmutatnak önös érdekeiden. Vagy ha ilyenek nincsenek, mint ahogy tudom, hogy nincsenek, akkor indokold meg, miért nem harcolsz legalább az önös érdekeidért. Mert te egyáltalán nem harcolsz, én nálad mindenképpen harcosabb, tehát emberibb ember vagyok. Te hamarosan beledöglesz a sikertelenségbe, mert az csak arra jó, hogy bele lehessen dögleni; én túl fogom élni ezt a ronda, hazug kort, és amikor eljön a forradalom ideje, akkor én, a tisztességtelen élő, kedvezőbb helyzetben leszek a forradalmi cselekvés szempontjából, mint te, a becsületes hulla. Csontvázakkal nem lehet forradalmat csinálni.

– Szeretném tudni – mondja Adorján –, honnan tudod, mennyit bír az ember. Miből gondolod, hogy a sikertelenséget nem lehet kibírni? Hiszen te még sose voltál sikertelen. Ha nem kellett kipróbálnod a saját végletes lehetőségeidet, honnan ismerhetnéd az enyémet? Honnan veszed, hogy amikor, ki tudja, mikor, tíz, húsz, talán harminc év múlva, amikor majd nyilvánvaló lesz minden mai hazugság, nem lesz-e nyilvánvaló a tiéd is? Hiába rohadsz meg az élet nevében. Aki egyszer már megrohadt, az nem az egészséget, hanem a rohadást konzerválja magában. Én nem tagadom, hogy gyönge vagyok. Annyira gyönge, hogy én is számtalanszor álmodoztam sikerről. Egy-egy álmodozás után már erősen hittem, hogy a szeretni képtelenek szerelme és a hideg nők testének melege nélkül nem is tudok élni. De valahányszor így álmodoztam, mindannyiszor különös lelkiismeret-furdalást éreztem. Úgy éreztem, hogy hűtlen lettem valamihez, ami nem létezik. Hűtlen lettem a becsületemhez, az emberségemhez, az irgalmamhoz, az önbecsülésemhez, tehát mindahhoz, ami nincsen, ami elmúlt, ami talán sose volt meg, ami húsz-harminc évvel ezelőtti ideák belém oltott maradványa. Mindaz, ami ma nincsen, nem volt meg akkor sem. Nem volt jóság, nem volt igazság és így tovább. Hazugság volt és rondaság és förtelem. De vágy volt. Énnekem ma is vannak emberi vágyaim, mint ahogy mindenkinek vannak, csak éppen én hajlandó is vagyok beismerni őket. Szörnyű a lelkiismeret-furdalás, de még szörnyűbb az az érzés, amikor az ember közel áll ahhoz, hogy elveszítse. Eldobhattam volna a lelkiismeretemet. Nem velem született valami, és nem muszáj egész életen át magammal cipelnem. Mégse dobtam el. Soha nem tudtam megmagyarázni magamnak, miért nem volt hozzá bátorságom. Vagy éppen az volt bátorság, hogy megtartottam? Ma, ebben a pillanatban úgy gondolom, hogy talán előre láttam, milyen könyörtelen logikája van az elrohadásnak. Ma még látod, mennyire hülyék és mennyire aljasok. Azért látod, mert még más vagy, és valaminek a nevében, ha nem is tudod, minek a nevében, hülyének és aljasnak nyilváníthatod őket. Van egy értékrended, amelyet ugyan nem ismersz, de használsz. De holnap már nem fogod meglátni, ki a hülye, és ki az aljas, mert az értékrend elvész. Kihal belőled. Hozzájuk fogsz hülyülni és aljasodni. Nem tudom, mikor kezd az ember szenvedélyesen öncsalni, mikor választ magának mániákat életcélul, mikor kezdi őrültségek gyakorlásával valorizálni magát. Nem tudom leírni ezt a folyamatot belülről, mert nem éltem át. Ha átélném, szintén nem tudnám elmondani, éppen azért, mert már túl lennék rajta. Nem ismerem a részleteit, de tudom, hogy van ilyen folyamat. Láttam másokon. Az a döntő, meg tudsz-e lenni nélkülük. Ha már egyetlen napig sem tudsz élni az elismerő vigyorgásuk, a kurváik nélkül, ha már nem tudod elviselni a magányt, ha már annyira benne vagy a mában, hogy egyetlen pillanatra sem merhetsz kifordulni belőle, mert nélküle meztelen, védtelen és gyámoltalan vagy, ha idegesen és kétségbeesetten keresed az általad megvetett hülyék és aljasok kegyét és szeretetét, ha az unalmadat azokkal űzöd el, akiktől undorodsz, akkor már véged van. Kíváncsi vagyok, meddig lehet ezt egészséggel és normalitással győzni. Csak annyit jegyeznék meg nagyon szerényen, hogy nekem még nincsen gyomorbajom, és nincsenek migrénjeim. Ezért aztán én egyáltalán nem vagyok olyan biztos, melyikünk pusztul bele előbb. Te abba, hogy a förtelmesektől koldulsz szerelmet, én pedig abba, hogy nem kell az ő szerelmük.

– Én is tudok ám kérdezni, ha arról van szó – mondja Virág Miki egy kicsit sápadtan –, mert kérdezni nem olyan nehéz. Miért maradtál itt? Ez az én kérdésem. Miért maradtál egy számodra idegen és ellenséges közegben?

Adorján hallgat.

– Ha itt maradtál – folytatja Virág Miki –, akkor bizonyítani akarsz. Ezt én megértem. Csak eddig nem győztél meg arról, hogy tudod, mit bizonyíts és kinek. Szerintem nem tudod. Szerintem semmit se tudsz. És nem tudod a legfontosabbat. Azt, hogy ezek a hülyék és aljasok micsoda hatalmas erejű szövetséget alkotnak mindenki mással szemben. Alábecsülöd őket. Meg vagy sértve, hogy a nálad hülyébbek erősebbek lehetnek nálad. Pedig erősebbek. Éppen azért, mert olyan színvonaltalan kategóriákban gondolkoznak, amelyeket a te fennkölt kategóriádból már nem lehet megközelíteni. Ők az emberiség. Nem vagy tisztában azzal, hogy az egész emberiség ellenére egyedül senki sem viheti semmire. Azt nem érted meg, hogy az életedről van szó. Hogy muszáj jó pofát vágnod ahhoz, hogy a tulajdon gyűlöleted közegében kell élned, mert ha nyilvánosan viszolyogni kezdesz, elintéznek. Minden racionális ok nélkül. Felfogható meggondolás nélkül. Még a fontolgatás lépcsőfoka előtt. Ösztönösen. Mert ezek ösztönlények. Ezekben semmi más sem működik, mint az irigység és a gyűlölet. Nemcsak a sikereidet irigylik, hanem a kudarcaidat is. Föl tudod ezt fogni? Van arról sejtelmed, hányan irigyelnek, amiért kirúgattad magad a szerkesztőségből? El tudod képzelni, hányan gyűlölnek azért, amiért Katz úr imád? Tudod te azt, hogy a társadalomnak az irigység és a gyűlölet a mozgatója?

– Azért látod így, mert nem látod azokat, akik mások. Nem látsz például engem. És ha én létezem, akkor lennie kell sok hozzám hasonlónak. Ha úgy lenne, ahogy mondod, akkor egyáltalán nem volna érdemes élni.

– Hozzád hasonlók nincsenek, mert szerény megítélésem szerint te sem vagy. Élni pedig mindenképpen érdemes. Engem rettenetesen szórakoztat. Kérlek szépen, ahogy most végignézek ezen a díszes társaságon, hát a hasamat fogom a röhögéstől. Nemsokára átmegyek a drága Annamária asszony gyülekezetébe, és ott szintén a hasamat fogom majd a röhögéstől. Minden alak külön tanulmány. Ezeket megismerni, az bizony kitölti egy élet teljes programját. Engem a kíváncsiság éltet. Vitnyédy doktor. Rajta aztán igazán megszakadok a röhögéstől. Hogy valaki ilyen szárazságot, ekkora élettelenséget, mondhatnám hullaságot parancsoljon magára még életében, az egyszerűen fenomenális. Engem számtalanszor elmulattatott, ahogyan a doktor úr semmiképpen sem hajlandó megérteni a tréfát. Nem hajlandó, mondom, mert voltaképpen érti ő a tréfát, de még mennyire, van neki veleszületett humorérzéke, nagyon egészséges humorérzéke van, csak éppen úgy ítélte meg, hogy egy igazi doktornak tekintélyesnek kell lennie, és a tekintély szerinte nem fér meg a humorérzékkel. Így aztán szép fegyelmezetten kiöldöste magából a nedveit. Én persze aljas módon a legjobb vicceimet éppen Vitnyédy doktor előtt sütögetem el, de természetesen nem személy szerint neki címezve, az túlságosan feltűnő lenne, és végig se hallgatná. Amikor nagyobb társaság verődik össze, közöttük a doktor úrral, és én szabadjára engedem a fantáziámat, a tisztelt doktor úr kénytelen meghallgatni a vicceimet, és direkt jólesik neki, hogy amíg a többiek röhögnek, ő rezzenéstelen arccal állhat közöttük, persze mindig éreztetve, hogy felfogja ugyan a viccet, csak éppen nem találja nevetségesnek. Ez azonban még semmi. A doktor úrból mindig majdnem kibukik a nevetés, de ő visszaszorítja. Előbb-utóbb súlyos gyomorbajt fog kapni ettől a rengeteg beszáradt nevetéstől. De persze ez is semmi. Kétszer valami egészen nagyszerűt volt alkalmam megfigyelni. Percekkel a vicc elhangzása után, amikor a többiek már réges-régen másról beszéltek, és a viccel senki se gondolt, Vitnyédy doktor feltűnés nélkül elvonult egy sarokba, néhány pillanatra egyedül maradt, és a fal felé fordulva – na mit csinált? – kivigyorogta magát! Ilyen vigyort látni és meghalni, kedves megalkuvótlanom! Csodálatos élmény. Vitnyédy doktor a fal felé fordul, és hangtalan vigyorra vonja a száját. Hogy senki meg ne lássa, senki meg ne hallja. Ezt a késleltetett nevetést én még szeretném látni néhányszor. Ez is az élet olyan élvezetei közé tartozik, amelyekről nem szívesen mondanék le a halál kedvéért. Nincs az emberi hülyeségnél szórakoztatóbb, és az ember a hülyeségben a legtalálékonyabb. Vitnyédy doktor azt hiszi, hogy az együttröhögés ártana a tekintélyének. Hogy ezt honnan vette, az rejtély. Talán egy csecsemőkori trauma következménye. De attól, hogy hisz ebben az őrültségben, ettől neki mégiscsak támad valamiféle egyénisége. Egyéniségre, úgy látszik, szükségünk van. Mindnyájunk egyénisége ilyen fölösleges és céltalan és őrült önelhatárolások révén jön létre. Mert nehogy azt hidd, kedves forradalmárom, hogy én elítélem Vitnyédy doktort azért, amiért szégyelli, elnyomja és a fal felé fordítja a humorérzékét. Mintha vizelne. Én őt emiatt teli pofával kiröhögöm a háta mögött, és ha lehetséges, kipletykálom, de nem vetem meg érte. Én méltányolom az őrültségét. Maga az egyéniség őrület. A hozzá vezető őrült utakat sem szabad elvetni amiatt, hogy nem egyeznek a józan ész követelményeivel. A józan ész követelményeivel maga az élet nem egyezik. Itt van, kérlek tisztelettel, Sas Béla és Vincze Aladár. Gyűlölik egymást, undorodnak egymástól, rühellik egymást, megfojtanák egymást egy kanál vízben, és mindezt miért? Kérdem én. Miért? Irigylik egymást? Részben. Két ennyire vak értelmes embert még nem hordott a hátán a föld. Két gyönyörű szép félember. Sas Béla azért, mert nem nősült meg, amiben persze igaza is volna, ha olyan ember lenne, mint én, de szegény nem olyan, sőt végzetesen monogám típus, és az tenné boldoggá, ha papucs alatt lenne; Vincze Aladár pedig azért, mert feleségül vett egy gyönyörű nőt. Nem szabad szép nőt feleségül venni, mint tudjuk, de ő szerelmes volt. Most aztán retteghet a szerencsétlen, ezzel a rettegésével persze elront mindent, a felesége maga mesélte nekem, és ez azt jelenti, hogy hamarosan az ágyban közösen fogjuk elsiratni Vincze Aladár tönkrement házasságát. Mert a felesége már ott tart, hogy nekem, érted? nekem meséli, hogy a drága Aladárral már nem olyan jó, mint kezdetben, és azért nem olyan jó, mert a drága Aladár félti azt, amit megszerzett, és a drága Aladár e miatt a félelem miatt már nem annyira, szegény, és a drága Aladár így fogja elveszíteni azt, amit meg akar tartani. Abba döglik bele, hogy százszázalékos magántulajdont akar csinálni a szeretett nőből. Sas Béla azért nem nősül meg, mert attól fél, hogy nem tud belőle tökéletes magántulajdont csinálni. Ez ugyanaz. Ezeket a szerencsétleneket legérzékenyebb pontjukban, az érzelmeikben támadta meg a kapitalizmus. Láttam őket, amint egymást merőn bámulva csak úgy reszkettek a gyűlölettől és az indulattól. Hallottam a szőrszálhasogatásaikat. Szóról szóra ugyanazt mondják. De annyira szóról szóra, hogy az már képtelenség. Ezeknek ikreknek kellett volna születniük. Alig ismerek kellemesebb szórakozást, mint hallgatni a vitájukat, amikor egymás szájából kapkodva a szót, egymást a sárga földig pocskondiázva ismertetik elméletüket a világvégéről. Egymást hülyének, sötét agyúnak, megalkuvónak, féregnek és egyebeknek nevezve, fújtatva és tombolva kánonban mesélik, hogy a világban az önrobbanás elve érvényesül, hogy a világ olyan, mint egy nedves szalmakazal, amely öngyullad, vagy mint egy dinamó, amely öngerjed, hogy minden statikus állapotban van egy kis ellentmondás-mag, a dinamika ígérete, amely nőni kezd, és hamarosan szétveti önmagát. Gyönyörű, amikor egymást cáfolni akarva szintén kánonban a póluscsírák polarizálódását ecsetelik, és bebizonyítják, hogy a világban a végletes szétszakadás a legfontosabb alapelv, amelynek alapján az egysejtű is barázdálódik és a társadalom is, és az egész Föld-állam is szét fog robbanni. Elvakult gyűlöletükben és hatalmas cáfolni akarásukban még az igekötőik is azonosak. Ezek azért kezdtek gondolkozni a világról, hogy megcáfolják egymást. És a világért se vallanák be, hogy ugyanoda jutottak, mert hiszen a világ is azonos, és ők is egyformák. Ezt nem, ezt ők nem fogják belátni soha. Ám nem szabad azt hinned, hogy azért gyűlölik egymást, mert egyikük krónikus nőhiányban, másikuk pedig a női szépség veszélyes többletében szenved. Hogy nő miatt? Ők? Dehogy. Ami a legnagyszerűbb: kitalálnak maguknak egy másik okot. Mindenki ezt a másik okot ismeri, és ők örülnek, hogy ezt a másik okot fogadják el, holott, hogy is mondjam, az ok kissé röhejes. Valamikor régen, talán tízéves korukban, egyszer egy léniával lemérték akkori pisilőjüket, és egyiküké nagyobb volt. Nem tudni, melyiküké. Erről, kérlek, az ideérkezésed előtti időkben sokáig komoly viták folytak. Persze mind a ketten azt állítják, hogy a másiké volt rövidebb, tehát a másik irigykedik azóta is. Komoly, felnőtt emberek. Ezt az okot mi annyira tiszteletben tartjuk, hogy már nevetni is elfelejtettünk rajta. De én megsúghatom neked, hogy még ez sem az igazi ok. Hogy mi az igazi? Mind a kettőjüknek valakit utálnia kell. Ez hozzátartozik az emberi természethez. Szerencséjükre már kiskorukban kipécézték egymást, és azóta ezt a lelki szükségletüket egymáson vezetik le. Ha történetesen nem Vincze Aladár lett volna szerelmes először közülük, hanem Sas Béla, akkor most fordítva művelnék ugyanezt. Az ilyen elmebajok látványáért érdemes élni. Vagy itt van Porházy. Maga a nagy Porházy. Ő is külön tanulmány. Rendkívül sokat veszítettél azzal, hogy nem voltál hajlandó a rabszolgálatába szegődni, így sokkal kevesebbet tudsz meg az életről és a világról. Amit mindenki tud róla, az semmi. Az, hogy esténként inkognitóban mászkál, az csak természetes. Az, hogy nem bír megmaradni egy normális méretű szobában, mert légszomja támad, hát istenem, orvosi eset. Hogy emiatt kelljen az elég tágas Fehér Hollóban rendezni az új évszázad köszöntését, mert Porházy csak akkor hajlandó megjelenni, ha egy spanyolfal közepén üldögélhet, és kétfelé is elmenekülhet, ha üldöznék, az is elég érthető. De azt csak és egyes-egyedül én tudom, milyen óriási gondot okoz neki, hogy vajon a halántékán kezd-e majd őszülni vagy a feje búbján. Egy okos, elvetemült, számító ember, és mégis minden áldott nap féltékenyen figyeli a halántékát a tükörben, vajon ott kezdődik-e. Mert a halántékon, ott jó. Ott őszülhet. Az férfias. A feje búbján nőies lenne? Úgy látszik. Persze ezt ő titkolja, én nem is tudhatnám, hiszen nem találkozunk személyesen, abba a pokolian hosszú szobájába csak ritkán hív be, és ott nincs is tükör. De van egy hosszú előszoba, amelyen néha végighalad, ott van tükör, és a szobámból egy kulcslyukon át oda lehet látni. Mielőtt belenéz a tükörbe, körülpislant, nem lesi-e valaki. Ezzel hívta fel magára a figyelmemet. Sokáig nem értettem, mit vizsgál a halántékán. Hogy ezt miért kell titkolni? Mert az embernek intimitásokkal kell rendelkeznie ahhoz, hogy egyéniség lehessen. Ez olyan, mint a hangtalan vigyorgás a fal felé fordulva. Csak hát ebből a mániából már fontos dolgok származnak. Mit gondolsz, miért rohad Salgó Elemér mindmáig ebben a koszos fészekben? Mert a halántékán, vagyis férfiasan őszül. Normális ember ekkora féltékenységgel megáldva a vetélytársat minél messzebb űzné magától. Porházy azonban nem kicsinyes a féltékenységében. Ő inkább elszenvedi, hogy van valaki a városban, aki máris úgy őszül, ahogyan ő még csak szeretne, de nem engedi el innét, mert akkor Salgó Elemér többre vihetné! Hogy milyen összeköttetései vannak és ráadásul a hadseregnél, azt én nem tudom, de sikerült megakadályoznia, hogy Salgó Elemér elmehessen innét. Salgó Elemér inkább pompázzon az ősz halántékával Porházy irigy szemei előtt, de ne legyen belőle több, mint őrnagy ebben a koszfészekben.

– Ha ennyire ismered az embereidet, akkor végképp nem értem, hogyan bírod ki közöttük. Nem tudom elképzelni, hogy a hülyeség bizonyos határon túl ne untassa az embert.

– Persze engem is untatnak. Néha. De én tudom azt, hogy élni kell. Élni kell, kedves, tisztességes és élhetetlen barátom, mert az élet eleve belénk van építve, és valamennyi megnyilvánulásunk az életösztön megnyilvánulása is egyben. Van, akinél az életösztön hülyén nyilvánul meg, van, akinél kevésbé hülyén. A tisztesség, a szerelem, a barátság, az önfeláldozás, eme szép erények, amelyek elvileg nem mondanak ellent az életösztön parancsának, sőt az ésszerűség szintjén támogatják, ma nemcsak feleslegesek, de kifejezetten károsak is. Ma a ráció, amely az én szememben is az életösztön legmagasabb megnyilvánulása, azt parancsolja, hogy mindenki a többiek hulláján átgázolva érvényesítse a beléje épített élni akarást. Ez egy ilyen világ, kedvesem. A te igen tisztelt zseniális barátod, akinél ma délután látogatást tettél, az én szememben az aberráció legszebb példánya, és tanulságosabb, mint azok, akikről eddig beszéltem. Sidó Zoli teljes mértékben engem igazol. Ő nem volt hajlandó alakoskodni a hülyék és az aljasok előtt, látszólag nem is volt rá szüksége, semmilyen hazugságba, öncsalásba, kompromisszumba nem volt hajlandó belemenni, és ezt meg is tehette anyagilag. De mi történt vele? Levakarta a szeméről az összes hályogot, és a sikeres műtét következtében megvakult. Ha nem akarod az öncsalók ön- és közcsalásait támogatni, egyedül maradsz, ha pedig egyedül maradsz, elpusztulsz. Mint ahogy Sidó Zoli is belepusztul. Hogy a pusztulás hogyan kezdődik, fizikailag-e, szellemileg-e, lelkileg-e, az édes mindegy. Mindegyiknek ugyanaz a megsemmisülés a vége. Sidó Zoli tisztánlátása nem öncsalás? Ezt nagyon komolyan kérdezem tőled. Ki mondja meg, hogy ki az értékesebb: ő-e vagy én. Ha te azzal büszkélkedsz, hogy tisztességes maradtál, akkor mondd meg nekem: melyikünk értékesebb? Sidó Zoli vagy én? Van valamilyen alap, amelyről ez eldönthető lenne?

Adorján szótlanul bámulja Virág Miki fekete sörtehaját.

– Én hazudok, játszom, alakoskodom, hajlongok, kiszolgálok, segget nyalok, és persze tudom, hogy mindez idegen tőlem. Ám azt is tudom, ha mindezt nem tenném, nyomorultul tengődnék és rövid úton elpusztulnék. A halál pedig még a hazugságnál, seggnyalásnál és idegbajnál is idegenebb tőlem. Sidó Zoli mindezt nem csinálja. Semmit sem csinál. Bele is döglik. Erkölcsösebb ez, mint amit én csinálok? Okosabb ő nálam? Többet használ az emberiségnek? Kérdem én szerényen és alázatosan. Kinek van igaza, neki vagy nekem?

Adorján hallgat.

– Az életképesebbnek – válaszol a kérdésre Virág Miki. – Az erősebbnek. Az okosabbnak. Okos az, aki tovább tud életben maradni. Aki alkalmazkodni képes. Vesztesnek még soha nem volt igaza. Valamennyien azt mondjuk: győzzön az igazság. Én is ezt mondom. Valamennyien tudjuk, hogy nincs igazság, és azt is érezzük, hogy mégis van. Én is érzem. Csakhogy nem az igazság győz, hanem a túlélők győznek. Még egyszer mondom: nem volt még olyan hulla a történelemben, akinek egy élőnél nagyobb igaza lett volna. Ki vetheti a szememre, hogy én minél tovább életben akarok maradni? Ha egy hajótörötteket szállító, viharos tengeren hánykódó ladikban az emberek egymást kénytelenek felfalni, melyikük vonható felelősségre? Az, aki eszik vagy az, akit esznek? Ha van életösztön, mint ahogy van, és ha az életösztönnek köszönhetjük, hogy élünk, akik élünk, akkor bizony annak van igaza, aki megeszi a másikat. Sidó Zoli tudja ezt, de nem teszi. Én annyival vagyok emberebb nála, hogy meg is teszem. Ezt parancsolja az életösztön. Az életösztön parancsolja, hogy tovább éljünk, amikor már semmi értelme, mert sikerre semmi kilátás. Az életösztön parancsolja, hogy elhülyüljünk, mert ép ésszel nem bírnánk ki azt, ami ránk vár. Nem bírnánk elviselni az életet, ha felfognánk a halált, emiatt aztán az öregséget se bírnánk ki, ha nem parancsolnánk magunkra szenilitást. Nem bírnánk alkalmazkodni, ha nem építenénk le az agykérgünkből hatalmas mezőket. Ismerősek ezek a szavak, mi? Persze hogy ismerősek. Azt hiszed, Sidó Zoli csak teveled próbálkozott barátkozni? Azt hiszed, Sidó Zoli csak a saját kútfejéből merít? Vagy hogy más nem gondolhat hasonlót? Azt hiszed, hogy az értelmes emberek ugyanabban a korban nem ugyanarra jönnek rá? Kedves önfeláldozó barátom, ne becsüld le az embereket, mert az ellenségeidet becsülöd le bennük.

Adorján továbbra is hallgat.

– Én tudatosan teszem a rosszat, mert az életet gyakorlom ezáltal – folytatja Virág Miki. – Aki él, az mind ezt csinálja. Vitnyédy letagadja, hogy van humora, mert ez még mindig kisebb rossz a számára, mint ha nem tagadná le, hiszen akkor nem tudna különbözni a többiektől, és akkor bizonytalanul kókadozna bele a világba. Vitnyédy Aranka szerelmes akar lenni, de nem megy neki, úgyhogy nemsokára keserűségből és kiábrándultságból mindenkivel le fog feküdni, ami ugyan elég rossz lesz neki, de még mindig természetesebb, mint ha senkivel se feküdne le. Élete alkonyán nyilván azt fogja majd igazi életnek tartani, amitől ma még iszonyodik. Salgó Elemér nem buta ember, és befesthetné az ősz halántékát, és akkor talán Porházy elengedné, úgyhogy Elemér generálisként mehetne nyugdíjba, de mégse festi be, mert az ősz halántékban végre okot talált magának, miért nem sikerült az élete, amely persze semmiképpen sem sikerült volna, mert mi van, ha generálisként megy nyugdíjba? Akkor sincs semmi. Senkinek se sikerül az élete, és aki ezt belátja, az már elveszett ember, Salgó Elemér pedig még nem elveszett ember, mert tud még dühöngeni azon, hogy Porházy féltékenysége szegi meg a karrierjét. Kóbor úr, közkedvelt poétánk belemerül a transzcendenciába, és a transzcendencia miatt szokott zokogni titokban, akárcsak másik barátunk, Sas Béla, aki azért zokog otthon egyedül, mert ezzel magának is bizonyítja, hogy társaságban még mindig van ereje elnyomni az érzelmeit. Ez is egy életcél, elfojtani az érzelmeket. Nem mindegy, miért sírnak? Azért sírnak, mert az ember tud sírni. Ők azonban ennek a banális képességnek különleges jelentőséget tulajdonítanak, így hát mind a ketten különleges adottságuknak vélik a sírásra való képességet, Kóbor a földöntúlira összpontosítva zokog, Sas Béla önmaga fegyelmezettségén elérzékenyülve bőg, és a hüppögést mind a ketten igen magasrendű és nemes ténykedésnek tartják. Rossz ez nekik? Hát, nem jó. Öncsalás, mint tudjuk. Nevetséges, sajnálatra méltó öncsalás, a tehetségtelenek, a sikerületlenek, a félreállítottak, a mellőzöttek, a szeretethiányban szenvedők öncsalása. De még mindig jobb, mint ha ez se lenne nekik. És ezt a humanista mondja belőlem. Mert ha öncsalás se lenne, semmi se lenne. Egy hazug zokogásból, egy hazug ősz tincsből képesek eléldegélni, amíg csak meg nem halnak. Persze hogy jó-e nekik, vagyis nekünk eléldegélnünk a halálig, az egyszerűen nem kérdés. Ki mondta, hogy jó? De ki mondja, hogy nem jó? Az életre nincsen jelzőnk. Az életösztön azt parancsolja, hogy éljünk, akár jó ez nekünk, akár nem, mi pedig még akkor is engedelmeskedünk, ha felkötjük magunkat, minthogy az öngyilkosság is az életösztön egyik nagyon szép megnyilvánulása. Mindenki egyforma, kedves kiváló barátom. Valamennyien egyformák vagyunk, függetlenül attól, hogy gyilkolunk-e, vagy minket gyilkolnak. Ami Vitnyédynek az elfojtott röhögés, Kóbornak a földöntúli miatt való bőgés, Sas Bélának a magányos sírdogálás, Sidó Zolinak a bénulás, az énnekem a siker hajszolása és a napi kétszeri kötelező szeretkezés, mint nyilván értesültél róla. Neked a sikertelenség jutott, a sikertelenség hajszolása, kedvesem, hogy teljes legyen a paletta. Én téged nagyon jól megértelek. Mártír akarsz lenni. Úgyis ez a szerep jutott neked ebben a világban, tehát akarod is ezt a szerepet. Az ember mindig azt akarja, ami elrendeltetett neki. Aztán megfordítja a dolgot, és azt hiszi, hogy azért lett az, ami, mert azzá akart válni. Megbocsátható, csacska öncsalásocska. Te szabadon és szándékosan választod a mártírságot, holott más utad nincs is. Értsd meg: te a becsületességeddel nem vagy különb ember nálam, a becstelennél.

Virág Miki egy pillanatra elhallgat.

– Sidó Zoli azt mondta, hogy determinisztikus relativizmusom van. Neki pedig szerintem determinisztikus pesszimizmusa van. Nem ez a lényeg. Ebben a világban, és most csodálkozni fogsz, minden előre kiszámítható. Furcsa, hogy ezt mondom, hiszen éppen az előbb soroltam fel olyan emberi hülyeségeket, amelyek még engem is váratlanul értek annak idején. Igen, csakhogy váratlanul csak az értelmesebb embert érik, és nem őket, akik csinálják a történelmet. Ők mindent előre tudnak, és kitűnő jósoknak bizonyulnak. Ők a maguk hülyeségén belül mindenre tudnak következtetni, ami hülyeség, és aminek az életösztönhöz köze van. Csak egyetlen példát mondok: hetek óta pletykálnak arról, hogy Arankát is besoroztam a szeretőim közé. Ők úgy tudják, hogy Aranka a szeretőm, és mind a kettőnkkel úgy is bánnak. Neked elárulom, hogy Aranka valószínűleg csak ma éjjel lesz a szeretőmmé, mert eddig nem tudtam időt szakítani rá, illetve eddig minden éjszakám zsúfolt volt. De ők előre tudták! Érzed, milyen pokoli? Előre tudták!

Virág Miki most váratlanul elvigyorodik.

– Hehe – mondja kedvesen. – Hehe. Néznek minket. Ez jó. Számomra több szempontból is. Először is: szép tőlem, hogy ilyen sokáig társalgok egy bukott emberrel. Ezt mások nem tehetik meg, azt hinnék róluk, hogy tüntetően melléd álltak, és az illetők kínos helyzetbe kerülnének. Velem kapcsolatban ez a gondolat föl se merülhet, hiszen én Porházy titkára vagyok. Igen, de azért az ő szemükben mégis bátorságnak számít, amit én nyugodtan megtehetek, ők pedig nem tehetnek meg nyugodtan. Ilyenek az emberek. Másodszor: legalább egy hétre szóló mesélnivalóra teszek most szert. Millió változatban fogom interpretálni a szavaidat, amelyek ugyan nem hangzottak el, lévén, hogy voltál olyan szíves, és ellenvetés nélkül hallgattál végig, de amelyeket majd én helyetted is kitalálok, és a szádba adok, megfelelően eltorzítva sejthető gondolataidat. Harmadszor: akár hiszed, akár nem, én téged mindenütt és fennhangon a védelmembe foglak venni. Védeni foglak minden olyan ember ellen, aki fel fog háborodni azokon a badarságokon, amelyeket én adok a szádba. A te helyzeteden ez már nem ront, és nem is javít, viszont el fog terjedni, hogy ennek a Virág Mikinek milyen jó szíve van, még a legnagyobb gazembereket, sőt a saját legesküdtebb ellenségeit is képes védeni. Még egy Adorjánban is hajlandó nemes vonásokat fölfedezni! Nahát, ez a Virág Miki! Mondanom sem kell, azt fogom állítani, hogy te kegyetlen vádakat vagdostál most a fejemhez megátalkodottan és igaztalanul, és rosszhiszeműen engem tettél felelőssé a sorsod rosszra fordításáért. Világos, miért kell, hogy befeketítselek: rettentő módon emeli majd a lelki nagyságomat, hogy mindezek ellenére is védelek. Ezt főleg azok fogják értékelni, akiknek ilyesmi álmukban se jutna az eszükbe. Negyedszer: én ma le akarok feküdni Arankával, és úgy tudom, ő szívén viseli a sorsodat. Legalábbis erős a gyanúm, hogy nem vagy teljesen közömbös a számára. Mi lehetne jobb téma Aranka és énköztem, mint éppen a te mélyen tisztelt személyed? Mind a ketten siránkozni fogunk szerencsétlen sorsod miatt, és az irántad táplált olthatatlan jóindulatunk lesz a kapocs és a közös nyelv, amely majd Arankát ma este az ágyamba szólítja. Képzeld el a látványt: az érted való kesergés könnyeiben fürödve hentergünk majd az ágyban, Aranka meg én. Te viszont ezalatt az analfabéták sajtóhibáktól hemzsegő baromságait fogod javítgatni egy petróleumlámpa pislákoló fényénél a penészes falak között a pincében. Nem kell megdöbbenned, ez nem igazi cinizmus, azt te nem is ismered. Ez csupán az életösztönöm, illetve a fajfenntartás ösztöne, amelyet én helyetted is kiélek, ha már nem vagy hajlandó férfiúi kötelességed teljesítésére. Munkamegosztás. Te a nyomdában, én az ágyban egy nővel, aki feltehetőleg érted piheg. Ne szólj semmit, ne is tiltakozz, mert te akartad így. Én voltam az egyetlen, aki segítettem volna rajtad, de te nem hagytad. Visszautasítottad a lehetőséget. Magadra vess. És most továbbállok, mert a szükségesnél hosszasabban nem időzhetek veled, lévén, hogy nem foszthatom meg bájos lényemtől ezt a kedves gyülekezetet, amelynek minden egyes tagja legalább annyira értékes és imádnivaló, mint te, kedves feddhetetlenem.

Virág Miki kedves mosollyal távozni készül, de megáll és viszszafordul.

– Őszinteségem – mondja Virág Miki –, mint nyilván sejted, még akkor is alakoskodás, ha valódi. És most ugyanilyen valódi őszinteséggel arra kérlek: ne vess meg érte. Lélekben idősebb vagyok nálad, mert többet éltem, s miután érzek irántad valamit, aminek nem tudok nevet adni, talán szánalmat, de inkább szimpátiát, némi enyhe vonzódást, azt is elárulom, hogy ismerem az ellenérveidet. Tudom, hogy ezzel az alakoskodással is bele fogok dögleni ebbe a rohadásba. Ugyanúgy, mint te. De amíg beledöglöm, addig legalább éljek kellemesebben. Ez nagyon fontos. És ne mondd azt, hogy igen-igen, de a te gyomrod nem bírja és így tovább, mert az enyém se fogja bírni, már most se bírja. Mégis az enyém a legésszerűbb magatartás abban a helyzetben, amikor hiába rázzák szét a szart, az mégis együtt marad. Ez az én hatalmas tapasztalatom. Ezért a tapasztalatért volt érdemes olyan pozícióba kerülnöm, ahol minden átmehet a fülemen. Mert bár nem a pletykák döntenek, mégis a mendemondákból lehet megtudni a lényeget. Én már két éve tájékozódom az itteni pletykák szerint, te pedig még három hónapot se töltöttél körünkben, és ezt az időt sem használtad föl célszerűen. Ezt a szart két év alatt legalább négyszer szétrázták, és aztán mégis minden maradt a régiben. Két év alatt mindenki legalább négyszer deformálódott, legalább négyszer csalódott mélyen és végzetesen mindenki másban, és mégis mindenki ugyanúgy él tovább, együtt a többiekkel, mintha mi sem történt volna. Közben négyszer vonultak át a Fehér Hollóból a Fekete Sasba és viszont. Legalább négyszer cserélődött a szalon és az ellenszalon törzsközönsége. Legalább négyszer bebizonyosodott mindenkiről, hogy aljas gazember és cégéres kurva. És mégis tovább hazudnak egymásnak tisztességet és szűziességet. Azt hazudják, hogy semmi se úgy volt, ahogyan történt. Mert nincsen hová. És amikor nincsen kiút, mert minden város ilyen, és nincsen kiút a Monarchiából, mert az egész világ ilyen, és nincsen kiút ebből az életformából, mert ez az egyetlen forma, amelyben a mi életünk tartamára az élet megnyilvánulhat, és a kiút csak az öngyilkosság lehet, akkor a hazugság az egyetlen értelmes és erkölcsös magatartás. A bohóckodás, az igen. Élni annyi, mint hazudni és bohóckodni. Porházy azt hazudja, hogy nagy ember lett. Ki lehet itt nagy ember, és mire megy vele? Én azt hazudom, hogy karriert csinálok, és hogy jól érzem magam. Beleélem magam a hülye kis sikereimbe, és egészen tűrhetően leélem az életemet. Szénási azt hazudja magának, hogy üveghanggal született. Szénási titkár úr, a lelkiismeretes titkár, a titkárok gyöngye, a példás családapát alakítja, Sidó Zoli azt hazudja, hogy fölülemelkedett a mi provinciális disznóságainkon, és nem akarja tudomásul venni, hogy közöttünk döglik belénk. Kassa Elek az ősz bozontjával azt hazudja, hogy neki fontos küldetése van nálunk, holott sose beszélt se Kossuthtal, se mással, és hiába húzott le hosszú éveket a francia gyarmatokon, sem okosabb nem lett tőle, se gazdagabb. Vincze Aladár azt hazudja magának, hogy alkotómunkáját feláldozza egy szép nő kedvéért, és hogy egy szép nőért legalább érdemes volt feláldozni azt, ami úgyse sikerült volna. Sas Béla azzal áltatja magát, hogy fölfedezte a világ nagy összefüggéseit, ami talán igaz, de ezeket az összefüggéseket a maga módján mindenki fölfedezte magának. Az emberek mindig mindenütt ugyanazt szokták felfedezni. Ezt Sas Béla nem láthatja be, mert tönkremenne bele. Ha esetleg még néhány évet töltesz vonzó körünkben, ami egyébként szerintem egyáltalán nincs kizárva, talán még annak is szemtanúja lehetsz, hogy Vitnyédyék egyik napról a másikra megőrülnek, vendégeiktől frakkot és glaszékesztyűt kérnek számon, ezeket a koszos, málló falakat telefüggesztik tükrökkel, minek következtében Annamária asszony azonnal fekete posztóval fogja bevonni a tükreit, és talán azt kéri majd a vendégeitől, hogy ezentúl félmeztelenül, de szénnel bekenve látogassák egy csapásra puritánná változtatott szalonjában. Ha ilyesmit tapasztalsz, csöppet se lepődj meg, mindez semmin sem változtat, mindettől az élet élet marad, és a halál továbbra sem lesz kedvesebb. Ne lepődj meg, ha rajongód, Katz úr, holnap leköp és beléd rúg, mert elhibázott életét az irántad tanúsított rajongással vagy gyűlölettel egyenlő mértékben tudja helyrehozni: sehogyan. Ne lepődj meg, ha Porházy holnap tiltakozásod ellenére szolgálatába fogad, illetve kényszerít, ráadásul úgy, hogy magad se veszed észre, de azon se lepődj meg, ha ma éjszaka valaki kést ránt, és éppen a te hátadba döfi, esetleg Porházy utasítására. Persze az is lehet, hogy nem kell hozzá semmiféle utasítás. Talán gyűlöl az illető. Talán szeret és nem akarja, hogy tovább kínlódj ezen az árnyékvilágon. Talán a merénylő engem gyűlöl, de én nem vagyok kéznél. Illetve késnél. Hehe. Szóval, nem tehetsz szemrehányást senkinek. Nekem a legkevésbé. Mert én most azt mondom neked: rohanj. Menekülj innét. Indulj ebben a minutumban. Hagyj itt csapot-papot, menekülj, bárhová, csak innen el. Ne mosolyogj. Komolyan beszélek. Ne higgy a mosolyomnak. Ne gondold, hogy tréfálok, mert hátha igen, hátha nem. Menekülj. Mondom én ebben a percben, de néhány pillanat múlva biztosan az ellenkezőjét fogom mondani. Máris az ellenkezőjét mondom, azt mondom, hogy pillanatnyi lelkiismeret-furdalásom támadt, az előbbi tanáccsal megnyugtattam magam, mert én megmondtam, és szíved joga, mégy-e, maradsz-e. Az én lelkiismeretem, amennyi van még, ugye, ennyivel kielégíthető. Hát bizony, nekem több már nem maradt. Rosszul áll a szénám, igaz? Neked még több van az ilyen furdalásból. Egyszóval, ég veled, és érezd magad jól kedves kis városunkban.

– Egy pillanat – mondja Adorján. – Hadd kérdezzek valamit. Csináljak botrányt?

– Itt? – kérdezi Virág Miki mosolyogva. – Botrányt, itt? Az ki van zárva. Ha olyan a kedvük, nem tudsz olyan skandalumot produkálni, amitől a falra másznának. Beléjük rúghatsz, és ők kitüntetésnek veszik, ha éppen olyan a kedvük. De ha kedvük szottyan, legalázatosabb alázkodásodat is pimasznak minősítik. Kivel akarsz kikezdeni? Velem? Én sérthetetlenül simulékony vagyok, velem még csak vitatkozni se lehet, én mindent megengedhetek magamnak, azt is, hogy lelőjelek, mint egy kutyát, és azt is, hogy ha megpofozol, újabb pofonra nyújtsam az arcomat.

– Na nem, annyit nem érsz nekem, hogy rád támadjak.

– Hát akkor kit tartasz rá méltónak? Van itt olyan? Gyere, körülvezetlek, próbáld őket sértegetni. Kivel kezdjük? Katz úrral? Fintorogsz? Kérlek, mondok mást. Menjünk oda Fekete Kornél úrhoz? Na? Nem jó? Vagy járuljunk Süketh Boldizsár elébe? Ő aztán igazán hivatásos féreg. Nem? Ejnye. Kit parancsolsz? Botrányt csinálni! Ha az olyan könnyű lenne! Sidó Zolinak sem sikerült, pedig ő hideg fejjel tervelte ki jó előre, ő nem bízott semmit a pillanatnyi diszpozícióra. De hát miért akarsz te botrányt csinálni? Megbántott valaki? Mutass rá, és lesz itt dá-dá. Hibáztatsz valakit, amiért ugyanabban a pocsolyában kell hemperegned, mint őnekik? Te akartad. Mire vagy büszke? Azért akarsz botrányt, mert még mindig tetszeni akarsz nekik? De hiszen tetszeni csak úgy lehet, ha hasonulsz hozzájuk, te azonban önmagad akarsz maradni. Lehetsz te büszke, mondd? Egy előkelő idegen ne legyen büszke. Ha annyira más vagy, mint mi, ki dönti el, vannak-e valóban értékeid? Te magad? Legyen. De akkor nincs miért bosszút állnod. Önmagad bírája vagy, és nincs közöd a többihez.

Adorján nem felel, Virág Miki fürkészve nézi.

– Most azon töröd a fejedet – mondja Virág Miki –, hogy felháborodj-e. Tudod mit, ne háborodj fel. Ha felháborodsz, akkor valamit védesz. Csak éppen, sajnos, nincs mit védened. Ha nem háborodsz fel, hallgatólagosan igazat adsz nekem, vagyis beismered, hogy le vagy győzve. Ezt pedig nem teheted hiúságból. Viszont az is igaz, hogy te, ugyebár, nem lehetsz hiú, mert akkor pontosan olyan lennél, mint én vagyok, és ez is a te vereséged volna. Ez bizony kutyaszorító. Ha most fel tudsz háborodni, és meg is mondod, minek a nevében, én megadom magam, szakítok eddigi életemmel, és hűséges, sőt leghűségesebb prófétádként hirdetni fogom az igéidet.

– Fel fogok háborodni – mondja Adorján sötéten. – Nem tudom, minek a nevében, és azt se tudom, mikor. De érzem, hogy a felháborodás legalább olyan életszükséglet, mint a víz, a levegő és nektek a hazugság. Egyet megígérek. Ha rájövök, mi ellen és minek a nevében kell felháborodnom, feltétlenül értesítelek. Most pedig, azt hiszem, elmegyek Keveházyékhoz, és botrányt csinálok. Hátha ott lesz hozzá kedvem.

– Sok sikert, és feltétlenül értesíts.

Adorján biccent, sarkon fordul, és elmegy.

Odakint még mindig esik a hideg ónos eső.

– Szegény Andris – mondja Virág Miki szomorúan Arankának, aki Sas Bélával az oldalán kérdő tekintettel közeledik.

– Elment? – kérdi Aranka.

– El.

– Egy kicsit hisztérikus fiatalember – mondja Sas Béla.

– Nagyon sajnálom szegényt – mondja Virág Miki. – Nem hisztérikus, hanem öngyilkos alkat. Szeretetre, megértésre és melegségre vágyik, mint mi valamennyien, de nem mutatja, mert túlságosan büszke hozzá. Őneki talán még nagyobb adag szeretetre van szüksége, mint minekünk. Szerencsétlen. Nagyon, nagyon sajnálom.

– Segíteni kellene rajta valahogy – mondja Aranka bizonytalanul.

– Az ilyeneken a legnehezebb – mondja Virág Miki, és részvét csillan a szemében. – Én már megpróbáltam. Fáj érte a szívem. Egy értékes ember hányódik és hánykolódik, és nem találja az utat hozzánk, emberekhez.

– Az ilyet hagyni kell – vélekedik Sas Béla. – Adorján azt hiszi, hogy kizárólag neki van olvasható stílusa, és ettől aztán egy kicsit nagyon nagyra tartja magát.

– Valóban tehetséges – mondja Virág Miki.

– Ugye? – kérdi Aranka. – Nekem nagyon tetszettek a versei.

– Pocsék verseket ír – mondja Sas Béla. – Bárki tud olyan verseket írni, ha akar. Én például nem akarok, mert az én területem a tudomány, de ha rászánnám magam, én is írnék olyat. Jobbat is.

– Igen ám – mondja Virág Miki –, csak éppen nem szánod rá magad. Adorján rászánta magát. Ezt nagyon becsülöm benne. Ez bátorságra vall. Különösen Adorján esetében, aki túlságosan magas követelményeket támaszt önmagával szemben, tehát borzasztóan szenved, amiért rosszak a versei. Mégis írja őket. Nagy erő kell ám ahhoz, hogy valaki a későbbi esetleg jó mű reményében tömegével gyártsa a rosszakat. Gondolom, az alkotásnak nem is lehet másképpen nekivágni. De hát én ezt mint kívülálló feltételezem, te biztosan jobban értesz hozzá.

– Ezt az erőt éreztem meg benne én is – mondja Aranka.

– De hát most már vége van – mondja Virág Miki. – Mindenki összetörik előbb-utóbb.

– Ha továbbra is Adorján marad a téma, én elmegyek – mondja Sas Béla, aztán, amikor nem kap választ, gúnyosan meghajol és távozik.

– Csúnya, rosszmájú ember – mondja Aranka. – Mondja, hogyan értette, hogy Adorjánnak most már vége van?

– Az előbb alig tudtam lebeszélni arról, hogy felgyújtsa a házat.

– A házat? Milyen házat?

– A magukét, Aranka kedves.

– Jézusmária!

– Csöndesebben, mindenki minket figyel.

– De hiszen ez borzasztó! Ez veszélyes!

– Ne féljen, Aranka kedves, most már nem fogja felgyújtani. Támadt egy ötlete, de én kiűztem belőle. Ha találkozik vele, ne említse neki, kellemetlen lenne a számomra. Különben sem felelős a gondolataiért. Ilyen ember. Lobbanékony, és könnyen esik kétségbe. Én megértem a lelkiállapotát. Nagy hibát követett el, amikor nemrég megvetően nyilatkozott Porházyról. Ilyesmit nem szabad csinálni.

– Erről még nem is hallottam.

– Mert titok. Amit Adorján Porházyról mondott, az igaz. De azt úgyis tudja mindenki. Az ilyesmit nem is érdemes kimondani. Olyat mondjon ki az ember, amit mások nem tudnak, nem igaz? Porházy persze megsértődött. Nagy csoda. Aljas brigantinak nevezik, és még csak meg se sértődjön. Adorján ilyen értelmetlen butaságok miatt teszi lehetetlenné magát. Ez a legbutább politika. Ez az, ami nem vezet semmire és sehová. Porházy szerintem is aljas briganti, de én megválasztom azokat, akiknek ezt elmondom. És Porházyval számolni kell. Úgy kell küzdeni ellene, hogy az ember látszólag minden tettével őt támogatja. De hát ez sokkal nehezebb és nagyobb idegfeszültséggel jár, mint az, ha nem csinálunk semmit, csak pocskondiázzuk. Adorján előtt ezért zárult be minden ajtó. És most képzeljen el egy fiatal, tehetséges, ambiciózus poétát, Aranka kedves, aki előtt máról holnapra minden ajtó bezárul. Emlékezzék, milyen kedvesen fogadtuk, és mennyire örültünk valamennyien, amikor kiderült, hogy szépen tud írni.

– Hogyne emlékeznék – emlékszik Aranka. – Én is örültem. De aztán egyszerűen eltűnt a szemünk elől. Már vagy két hete. Pedig én szívesen láttam volna.

– Persze hogy eltűnt – magyarázza Virág Miki –, elveszítette az önbizalmát. Két-három hete rejtőzik a koszos és hideg hónapos szobájában, mint egy sebesült vadállat. Biztosan abban reménykedett, hogy gyorsan összeszed egy kiadós tüdőbajt, és a nyomorultak romantikus halálával végezheti földi pályafutását. Vagyis hát arra számított, hogy tömegesen, sírva és meakulpázva fogjuk látogatni. Az ilyesmit élvezik az emberek. De hát a számítása nem vált be.

– És most miért jött el?

– Mert még mindig reménykedett. Az ilyen emberek kétségbeesés és eufória között hányódnak, és nem ismerik az arany középutat. Amikor belépett, rögtön észrevettem rajta, hogy arra vár: mindenki ugorjon a nyakába, simogassák, kényeztessék, becézzék és ajnározzák. Ehelyett persze nem történt semmi, amit ő ellenséges csöndnek és rosszindulatú közönynek fogott fel. Nagyon kétségbeesett, hogy nem a vágyai szerint viselkedünk, és láttam rajta, hogy valami szörnyűt akar tenni. Neki abban a pillanatban úgy kellett éreznie, hogy ellenségek veszik körül.

– Pedig ez nem igaz! – kiált fel Aranka.

– Persze hogy nem, mert itt van maga, és itt vagyok én is, de ő nem érezhetett másként. Az imént ki is fejtette nekem, mennyire el volt keseredve.

– Ezért akar minket felgyújtani?

– Ezért. Ezért is.

Virág Miki elhallgat, tépelődik, mintha valamit nem merne kimondani.

– Ezért is? – kérdi Aranka. – Hát még miért?

– Nem fontos – mondja Virág Miki.

– De engem érdekel. Mondja el, nagyon kérem. Érzem, hogy valamit titkol előttem.

– Én nem titkolok semmit.

– Hanem ki titkol?

Virág Miki még egy kicsit habozik, aztán kiböki:

Adorján szerelmes magába, Aranka kedves.

– Igazán? – mondja Aranka kicsit szórakozottan. – Miért nem mondta?

– Hát ez az. Mert nincs elég önbizalma.

– Miért nincs?

– A kérdés jogos, Aranka kedves. Adorján kedves és jóképű fiatalember, ha nő lennék, feltétlenül őbelé lennék szerelmes.

– Ne mondja – nevet Aranka. – Sajnálja, hogy nem lett nő?

– Talán igen. Kipróbálnám egyetlen éjszaka erejéig, hogy tudjam, mit érez egy nő. De aztán gyorsan visszavedlenék. Mindenesetre azt hiszem, el tudom képzelni, hogyan érezhet Adorján iránt egy nő. Adorjánnak gyönyörű haja van, és ekkora szemeket én még nem is láttam.

– Én sem – mondja Aranka és elábrándozik. – Meleg szemei vannak, nagy, tiszta, meleg, barna szemei.

– Ugye? – lelkesedik Virág Miki. – És szép metszésű ajka.

– Igen.

– Úgyhogy valóban nehéz megérteni, miért olyan visszahúzódó és gátlásos. Ezt kérdeztem tőle én is. Erre zavarba jött, és kiderült, hogy kishitű ember. Mentse meg magát az ég a kishitű emberektől.

– Kishítű?

– Sőt gyáva. Ki hinné, igaz? Mert persze leplezni próbálja. A kishitű ember állandóan kétségbe van esve, amiért álmai, amelyek olyan erősek, hogy állandóan összetéveszti őket a valósággal, sorra összetörnek. Az ilyen ember a valósággal szembesülve naponta többször is tönkremegy. Az előbb, amikor beszélgettünk, egy őszinte pillanatában bevallotta nekem: számtalanszor eltervezi, hogy meglesi magát az utcán, magára támad, bevonszolja egy kapualjba, és megerőszakolja.

– Ilyen esőben? – kiált föl Aranka.

– Képzelje. Látja, Aranka kedves, egy kétségbeesett ember még erre is képes lenne. Persze az ilyesmi időnként vonzza a nőket, így, gondolom, magát is; a nők kedvelik, ha egy férfi minden határon túl bolondul értük. De vigyázzon, nagyon vigyázzon, ha ilyen típussal kerül szembe. Adorján föl se tudja tételezni magáról, hogy maga önként, a szabad elhatározásából is hajlandó odaadni magát. Adorján nem tudja, hogy maga értelmes, felvilágosult lélek, aki nem szégyelli, hogy teste is van, és vágyai is vannak. Adorján voltaképpen nem is maga iránt érdeklődik. Ő saját magával foglalkozik, és amiért nem mer közeledni, az emiatt van. Nem hiszi, hogy megfelelő vonzóerőt tudna gyakorolni. Nem lehet véletlen, hogy amióta itt él, nem volt viszonya senkivel. Egy erős falú börtönt cipel magában, és nem tud belőle kitörni. Ezért nem tud harcolni. Amikor az imént kifejtettem neki, mennyire helytelen a viselkedése, és elmondtam, hogy maga finom és értékes teremtés, akit nem szabad megerőszakolni, mert ember és isten ellen való vétek volna, egészen összeomlott. Érthetetlen módon megváltozott magáról a véleménye, minősíthetetlen jelzőkkel illette a maga kedves lényét és az édesapját is, azt hajtogatta, hogy maguk valamennyien képmutatók és romlottak, és azt is mondta, hogy a maga szemérme és finomsága Krisztáénál is förtelmesebb züllöttséget rejt.

– Kriszta nem is züllött!

– Persze hogy nem.

– Ó, a pimasz!

– Az ilyen típus nem tudja, hogy a környezet még nem mínősiti magát az embert. És ebből az is látható, hogy képtelen megbecsülni a maga drága lényét. Mert önző. Magát és Krisztát közös nevezőre hozni, ez talán még annál a szándékánál is rosszabb, hogy felgyújtja a házat. A gyújtogatásról le tudtam beszélni, de ez a szemlélet, amellyel más minőségeket von egy kalap alá, ez sajnos jellemvonása, tehát kiirthatatlan.

– Maga milyen mélyen ismeri az emberi lelket – mondja Aranka csodálkozva.

– Nem tagadom – pirul el Virág Miki –, van benne némi gyakorlatom. Mert én is olyan vagyok. Majdnem olyan. De én erős akarattal és tudatosan levetkeztem a jellemhibáimat. És én is szemérmes vagyok, már-már a kishitűségig. Én se merek beszélni az érzéseimről. Én is letagadom őket.

– Jaj, ne tréfáljon, hiszen magánál nagyobb nőcsábászt messzi vidéken nem találni!

– Nem vagyok valódi szoknyavadász, Aranka kedves – mondja Virág Miki halkan és vallomásosan. – Én monogám típus vagyok, aki csak azért szórja szét a lelkét a négy égtáj felé, mert nem meri egyetlen asszonynak áldozni. A csalódástól való félelmében. Ha tudná, Aranka kedves, mit érzek néha, nem hinne nekem. De ne beszéljünk erről. Tudja, Aranka kedves, nekem rengeteg hibám van, felelőtlennek és linknek látszom, sokat fecsegek, és éjjel-nappal rohangászom, de mindez csak a menekülésem a jobbik énem elől. Az én jobbik énem önzetlen és olyan, mint egy naiv kisfiú. Csodálkozik, ugye? Nem is hihet nekem.

– De, de, én minden szavát elhiszem.

– Látom a szemén, hogy kételkedik. Mit tehetnék, hogy mégis hitelt adjon a szavaimnak? – Virág Miki mélyen elpirul, ezt ritkán szokta produkálni. – Tudja, mire gondoltam, amíg Adorján összefüggéstelen mondatait hallgattam? Arra gondoltam, hogy én annyira szeretem magát, igen, annyira szeretem, Adorjánt pedig annyira sajnálom, hogy a maguk érdekében, a maguk boldogsága érdekében még arra is hajlandó lennék, hogy lemondjak magáról. Hogy átengedjem magát Adorjánnak, akit sajnálok, és akit szeretnék boldognak látni.

Aranka szintén elpirul, csönd lesz.

– Egy férfi lelkének pokla nyílt meg maga előtt – mondja Virág Miki, és egy kicsit hebeg is hozzá. – Ne vessen meg az előbbi szavaimért, ilyesmi csak őrült és őszinte pillanataimban bukik ki belőlem, nem tehetek róla. Olykor kicsordul belőlem a szeretet, amit palástolok, mert szégyenlős vagyok és szemérmes és naiv. Aztán megijedek magamtól, nem is magamtól, hanem a világtól, hogy mit szól hozzá, és ismét színészkedni kezdek. Bocsásson meg nekem, Aranka kedves. Kérem, nagyon kérem, ne haragudjon.

– Ó, dehogy, hiszen nincs is miért…

– De van, tudom, hogy van, bocsásson meg, hogy megfordult a fejemben ez a képtelenség, hogy maga és Adorján… őrültség lenne, tudom, mert Adorján tönkretenné magát. Magát, akit annyira imádok, hogy le tudnék magáról mondani más javára. Nagyon kérem, ne vegye ezt aljasságnak. Csak tudom, hogy a férfiakon csak a nők segíthetnek, és Adorján végső soron férfi. És ha valaki tud segíteni egy férfin, az éppen maga, Aranka kedves, éppen maga. Ó, ha tudná, micsoda értékek rejlenek magában! Mérhetetlenül föl vagyok háborodva, amiért Adorján azt merészelte gondolni magáról, hogy olyan, mint a barátnője. A maga finomsága, tartózkodása sokkal nemesebb nőiesség, mint Kriszta hormonális odaadása. Ne tévessze meg magát Kriszta mániákus férfiimádata, maga sokkal inkább szerelemre született, mint ő. Maga sokkal többet tud adni egy férfinak, mint Kriszta. Kriszta önző. Élvezni akar. Maga arra született, hogy adjon. Szabadítsa föl magát, Aranka. Az emberek boldogsága érdekében kérem. Ne higgye, hogy már fölszabadult, amiért ebben a környezetben nyíltan lehet beszélni a szerelemről, és arról, hogy a férfiak és a nők nemi szervei különböznek egymástól. Ó, ezek a szánalmas fecsegések! Amelyekből hiányzik a legfontosabb, a lélek! Ne higgye, hogy fölszabadult, csak azért, mert a barátnőjével erről a témáról pirulás nélkül beszélhet. A lelkét szabadítsa föl, a lelkét, amely adni akar, és amely ellágyul, ha kedves férfit pillant meg a közelben.

Virág Miki elhallgat, némán és szerelmesen nézi Arankát, aki lehajtja a fejét. Aranka tudja, hogy szép nyaka van, és ha lehajtja a fejét, akkor a nyaka nemcsak szép, de harapnivalóan kívánatos is. Ezt főleg Kriszta jóvoltából tudja, aki el szokta neki mondani, hogy ha férfi lenne, állandóan Aranka nyakszirtjét harapdálná. Azóta Aranka is nézi a nyakát, és a tükör előtt hajlítgatja a fejét, hogyan kívánatosabb. Virág Miki tehát Aranka nyakszirtjét nézi, mert sejti, hogy Aranka hirtelen mozdulattal felveti majd a fejét, hogy meggyőződjék, bámulja-e Virág Miki a nyakszirtjét.

Aranka felveti a fejét, és elkapja Virág Miki pillantását. Virág Miki csak a következő mozdulatban fordítja el a tekintetét rajtakapva és megfelelően szégyenkezve.

Aranka ebben a pillanatban már úgy érzi, hogy ő került felül. Azt csinál Virág Mikivel, amit akar, meg is kínozhatja. Virág Miki most már nem szabadulhat az ő női karmaiból. Aranka nagyot sóhajt: eldöntetett az éjszakai program. Legalább meg van oldva, mit csináljon ma éjjel. És el van intézve az is, miről beszélgessen Krisztával a következő hetekben.

Virág Miki érzi, hogy ő került felül. Aranka már nem szabadulhat, az éjszakai program kezd megoldódni. Ma éjszaka sem fog unatkozni. Gyors latolgatást végez: ha most azonnal átmegy Keveházyékhoz, és ott marad tizenegyig, akkor még egyszer visszajöhet Vitnyédyékhez, aztán éjfél felé távozhat. Arankáék nyilván szintén átmennek majd a szalonba, valamivel később. Aranka éjfél felé elmegy Annamária asszonytól, tehát lesz ideje, hogy beugorjon a szállodába. Biztosan Krisztával jön és megy, Krisztát nem szabad kihagyni a számításból, érdekeltté kell tenni az éjszakában, különben képes, és féltékenységből lebeszéli Arankát. Tehát Krisztának is szólni kell, hogy Aranka után rá is sor kerül. És akkor meg is van a két nő erre az éjszakára. Igaz ugyan, hogy Kriszta folyton nyavalyog, és Virág Miki felesége akar lenni, de hát ezt minden nő megteszi, és Krisztát legalább könnyebb elintézni. És ne nyavalyogjon, mert van neki egy jövendőbelije néhány kilométerrel arrébb, aki jegyző, és sánta, de van kutyabőre.

Virág Miki úgy dönt, hogy nem Arankának szól az éjszakáról, hanem mindjárt Krisztának, beszélje rá Kriszta, ha rá kell még valamire beszélnie. De valószínűleg nem kell, mert Aranka is unatkozik, halálosan unatkozik, és unalomból születik a szerelem.

Arankát most sajnos nem lehet faképnél hagyni. Jó lenne, ha jönne valaki, és megzavarná meghitt, bensőséges hallgatásukat. Virág Miki felnéz, pillantása találkozik Szénásiéval, aki persze irigykedve figyel a magába roskadt Kóbor mellől. Virág Miki csak egy egészen picit hunyorít, és alig észrevehetően int a fejével. Szénási egy pillanatra habozik, de aztán úgy dönt, ez a kedvező alkalom, hogy otthagyja Kóbort, akinél unalmasabb frátert az egész városban nem találni. Úgyis azon tűnődött, hogyan lehetne finoman otthagyni, de nem jött senki, aki felváltotta volna. Ha Virág Miki hívja, akkor neki mennie kell.

– Ugye megbocsátasz egy pillanatra – mondja Szénási Kóbornak.

Kóbor rávillantja a monokliját, aztán visszasüllyed a transzcendenciába.

Szénási feláll, és a meghitten hallgatókhoz lép.

– Nem zavarok? – kérdezi magas hangján.

Virág Miki felrezzen – ez kell Aranka miatt –, sóhajt egy picit, mint aki kétségbe van esve, hogy még a meghitt hallgatásában is háborgatják, aztán lemondóan mondja:

– Úgyis beszélnem kell Karnóccsal.

Virág Miki inkább érzékeli, mintsem hallja, hogy Aranka is megkönnyebbülten sóhajt.

Most tehát valóban beszélnie kell Karnóccsal, így kívánja az illem.

Karnócs Kassa Elek társaságában a harmadik szobában áll. Kassa magyaráz, Karnócs bizonytalanul bólogat. Virág Miki hozzájuk lép, és arrább vonja őket, hogy Aranka láthassa: valóban beszél Karnóccsal.

A beszélgetés külső szemlélő számára komolynak és felelősségteljesnek tűnik.

Kassa Elek egyébként az előbb gazdag élettapasztalataiból adott át. Visszatérő motívuma a trópusi hőség. Hogy attól mennyit lehet szenvedni. Élete legnagyobb élménye. Virág Miki elismerő sziszegéssel nyugtázza az utolsó mondatot, aztán Karnócshoz fordul és közli: időközben törte a fejét, és rájött, hogy a város címerét is rá kellene festeni a spanyolfalra: Emelné az ünnepélyességet. Karnócs elcsodálkozik:

– Van nekünk címerünk?

– Nincs – morogja Virág Miki. – De nagyon jó volna, ha lenne. Most aztán különösen.

Karnócs bólogat, amúgy is magas termetét ismét hajlott háttal ellensúlyozza, a bólogatás ismét lójelleget kölcsönöz neki.

– Tervezz egyet – javasolja Virág Miki. – Mondjuk legyen benne három hegy, egy folyó és valamilyen állat.

– Három hegy? – kérdezi Karnócs tűnődve. – Jelképez az valamit? Sehol a környéken egyetlen hegy. Még domb sincs.

– Minden rendes címerben vannak hegyek – jegyzi meg Virág Miki.

– Legyen inkább pajzs – mondja Kassa Elek. – Pajzs is van minden rendes címerben.

– Pajzs is lehet – mondja Virág Miki. – Gondolkozz rajta – fordul ismét Karnócshoz –, holnap megemlítem Pózinak, hogy az új századot címerrel kell kezdenünk. Szép címer legyen. Rád bízzuk, hiszen te vagy a művész.

Virág Miki oldalt pillant, látja, hogy Aranka már Krisztával suttog egy sarokban, ebből arra következtet, hogy nem is kell Krisztát meggyőznie. Úgy dönt, hogy még marad egy kicsit, és csak aztán megy át a szalonba.

Fekete Kornél éppen Vincze Aladár fejtegetéseit hallgatja arról, mikor maradhat fenn a magyarság. A magyarság csakis akkor maradhat fenn, mondja Vincze Aladár, ha minden családban kötelezővé teszik a legalább három gyereket. Mert kettő nem elég, ezt hangsúlyozni kell. Sas Béla gúnyosan mosolyog, ő már kifejtette az álláspontját, hogy akkor a meddőket ki kell irtani, mert csak élősködnek a szaporodók nyakán. Fekete Kornél megérzi Virág Miki pillantását, és elhúzódik.

– Hogy van, Kornél úr? – kérdezi Virág Miki szívélyesen.

– Köszönöm, titkár úr.

– Marad még, vagy indul a szerkesztőségbe?

– Maradok még egy kicsit.

– Maga nem jár a szalonba, igaz?

– Kis ember vagyok én ahhoz, kérem.

– Hát akkor hova jár?

– Úgy gondoltam, benézek még a Fehér Hollóba.

– Ott mi van?

– Semmi különös. Lehet biliárdozni.

– Maga biliárdozik?

– Én nem. De vannak, akik játszanak.

– A Fekete Sasba már nem megy vissza?

– Ott nagyon hangosan énekelnek ilyenkor.

– Inkább hamisan.

– Hamisan is, titkár úr. És mindig ugyanazt a három nótát fújják. Nekem abszolút hallásom van, titkár úr kérem.

– Kár, hogy nem volt pénze zenét tanulni, igaz?

– A hallás független a tanulástól. Vagy van, vagy nincs, titkár úr kérem.

– Milyen késő van.

– Lassan már holnap lesz.

– Holnap találkozunk.

– Szerencsémnek fogom tartani, titkár úr kérem.

Fekete Kornél hűséges alázattal bámul Virág Miki szemébe. Virág Miki zavarba jön, elhúzza a száját, és Salgó őrnagy felé indul, hogy egy esetleges magyar-spanyol háború esélyeit latolgassa.

– És aztán mi volt? – kérdezi Kriszta izgatottan.

– Mondom, hogy semmi – feleli Aranka. – Lebeszélte a gyújtogatásról és elzavarta.

– Értem még soha nem akartak felgyújtani egy házat – ábrándozik Kriszta. – Mondd, milyen érzés? Ugye, jó?

– Nem tudom – válaszol Aranka töprengve. – Én nem éreztem semmit. Lehet, hogy már teljesen érzéketlen vagyok?

– Egy nő nem lehet érzéketlen – mondja Kriszta határozottan –, és te nő vagy. Láttam is, hogy nem voltál érzéketlen.

Aranka elpirul.

– Én? Mikor?

– Hát az előbb, amikor Virág Mikivel sugdolóztál.

– Én nem sugdolóztam.

– Láttam, amit láttam. Előttem titkolódzol?

– Én nem titkolódzom. Beszélgettünk Adorjánról.

– Én is beszélgettem már vele, de nem Adorjánról.

Kriszta elmosolyodik, és látványosan emlékezik, Aranka zavartan és rossz érzéssel nézi.

– Meséltem, nem?

– Mesélted – feleli Aranka.

Kriszta mesélte. Kriszta mindent elmesél. Arankának néha az a benyomása, hogy Kriszta csakis az ő kedvéért ugrik bele a legkülönbözőbb kalandokba. Hogy aztán legyen miről mesélnie. Kriszta most sokat sejtetően mosolyog, mert nekik Virág Miki is közös titkuk, Virág Miki férfiassága, amelyet Kriszta kimerítő alapossággal írt le annak idején. Aranka csaknem úgy érezte, hogy vele történtek a dolgok. Arankát most nagyon idegesíti, hogy Kriszta elmesélte. Úgy érzi, hogy Krisztának ehhez nem volt joga. Előre bemocskolt valamit, aminek pedig tisztának és másoktól függetlennek kellene lennie. Aranka az előbb majdnem úgy érezte, hogy bele tudna szeretni Virág Mikibe. A borzas, fekete hajába. A kisfiús alakjába. Az örökmozgó szemébe. Olyan jó lenne beleszeretni. De az egészen más lenne, nem olyan lenne, mint ahogy Kriszta tud szeretni, hanem egészen más. Tiszta és szép dolog lenne.

Arankára ólmos fáradtság zuhan, leül az egyik szalmazsákra. Kriszta melléje ül, óvatosan megsimogatja a haját, és a füléhez hajol.

– Mi a baj, kedves? – kérdezi halkan.

Aranka egy kicsit megrázkódik, elhúzódik, Kriszta utánacsúszik.

– Szerelmes vagy? – kérdezi Kriszta.

Aranka megrázza a fejét. Nem mer tovább csúszni, pedig hidegrázást kap Kriszta leheletétől.

– Tudod, hogy nekem mindent elmondhatsz – suttogja Kriszta csaknem szerelmesen. Aranka bólint, hogy elejét vegye a továbbiaknak, és nagyon reméli, hogy Kriszta nyelve nem ér majd a füléhez. Kriszta nem tágít.

– Ne fojtsd vissza az ösztöneidet – suttogja Kriszta –, nem szabad. Élni kell. Nem szabad félénknek lenned. Megszerzek neked akárkit. Akarod Virág Mikit? Vagy Adorjánt akarod? Vincze Aladárt? Olyan szép felesége van, miért ne akarnád? Mindet megszerzem neked, ha akarod. Csak nekem kell szólnod, és mindent elintézek. Tudod, mennyire szeretlek. Mintha a testvéred lennék. A bátyád. Vagy az édesanyád. Mindent megtennék érted. Akarod, hogy hármasban csináljuk? Akarod? És akkor segíthetek. A férfiak nagyon szeretik az ilyesmit. Hátha akkor könnyebben megszabadulsz a gátlásaidtól. Szólj, ha akarod.

Aranka nemet int.

– Ha nem akarod, én nem erőltetem. Tudod, hogy a te kedvedért csinálok mindent. Mondd el, mi bajod van. Mondd, én végighallgatlak. Ha senki más, de én igen. Tudod, hogy nekem mindent elmondhatsz. Ne hallgass! Kérlek, beszélj!

– Fáradt vagyok – mondja Aranka. – Pedig nem csinálok semmit. Olyan fáradt vagyok, mintha egész nap vizet hordtam volna. És olyan öreg, mintha a nagyanyám lennék. Lázam van. Napok óta lázam van, pedig nem vagyok beteg.

– Apádnak szóltál?

– Minek szóljak? Nem tud semmit. Nem volt még olyan betege, akit meg tudott volna gyógyítani. Vagy meggyógyultak maguktól, vagy nem volt segítség. Ezt ő is mondta.

– Nekem is mondta – suttogja Kriszta. – Az ágyban mondta. Ott őszinték a férfiak.

Aranka hangtalanul felnevet, mintha görcse lenne.

– Apácának állok, és vizet fogok hordani egész nap – mondja. Az való nekem, nem az élet.

– Ezt azért mondod, mert nem ismered magad.

– Elmegyek apácának, vizet hordok, és padlót súrolok, és nem fogok unatkozni. Borzasztó, hogy soha nem tudok hajnalig elaludni. Rettegek attól, hogy le kell feküdnöm, mert tudom, hogy nem fogok elaludni. És közben múlnak az évek. Nem igaz, hogy fiatal vagyok. Mit csinálok én ma hajnalig, amíg félálomba zuhanok? Előre iszonyodom mindentől. Nem is tudom, mitől vagyok ilyen. Mindenki más jól érzi magát, miért csak én nem? Miért nem kell nekem az, ami másoknak? Biztosan bennem van a hiba. Életképtelennek születtem.

Aranka elhallgat, Kriszta gyengéden, biztatóan simogatja a hátát.

– Mondd csak, mondd.

– Ez az egész.

– Rendben van – mondja Kriszta határozottan –, elég volt. Nem nézhetem tovább, hogy így emészd magad. Ma éjjel nem fogsz unatkozni, erre esküszöm. Olyan vigasságot csinálok neked, hogy halálod órájáig megemlegeted. Megígéred, hogy engedelemes leszel? Megígéred? Ígérd meg, kedves.

Aranka vállat von.

– Ez nekem nem elég. Tessék megígérni.

– Megígérem.

Kriszta egy pillanatig habozik, megrója-e barátnőjét ezért a fásult hangért, aztán úgy dönt, hogy majd máskor. Még egyet simít Aranka haján, belepuszil a nyakába (Aranka összerázkódik), aztán feláll, hogy elvegyüljön az egyre szaporodó társaságban.

Már a szalonból átszivárogtak, a Fekete Sasból is jöttek néhányan, alig lehetett mozogni a tömegtől.

Kriszta még szerét ejti, hogy egy pillanatra kettesben maradjon Virág Mikivel.

– Megfőzted – mondja Kriszta.

– Két szobát foglaltatok a szállóban – mondja Virág Miki. – Hajnalban átmegyek a hatosba.

– Melyikből jössz át?

– A tizenegyesből.

– Át fogsz jönni – mondja Kriszta.

Ez annyit jelent, hogy Kriszta rábeszéli Arankát, hogy a tizenegyes szobában várja Virág Mikit; dolga végeztével még hozzá is leugrik a hatosba.

Nem a történethez tartozik, de elmondható, hogy minden a terveknek megfelelően fog lefolyni. Aranka voltaképpen nem fog csalódni Virág Mikiben, bár Virág Miki valamiért nagyon fáradt lesz, és nagyon furcsa. Virág Miki mintha kétségbe lenne majd esve, de ez Arankának nem fog feltűnni. Aranka önmagában fog csalódni, azt fogja hinni, hogy a hiba most már bizonyosan benne van, és most már mindörökre meg lesz győződve arról, hogy ő frigid, és egészében nem nőnek való. Arankának hajnal felé, tehát már otthon, ismét fel fog ötleni, hogy őneki azért nem esik jól az, amit mások életnek neveznek, mert senkibe se tud beleszeretni. Megfordul majd a fejében, hogy talán azért, mert nincs kibe, de aztán úgy fogja találni, hogy ha másoknak olyan könnyen sikerült, akkor neki is találnia kellett volna valakit már régen. Tompa fejjel ismét számba fogja venni a város ifjait, és úgy találja majd, hogy senkit se tudna szeretni közülük. Sorra veszi majd a tekintélyes, beérkezett, családos férfiakat is, hátha akad közöttük szeretőnek való, akinek ő az alázatos segítője, esetleg múzsája, önfeláldozó ápolója és miegyebe lehetne, de közöttük se fog találni senkit. Újra át fogja gondolni, mit művelt vele Virág Miki az ágyban, de az események többszöri lepergetése és az egyes mozzanatok lassított újraélése sem okoz majd neki különösebb élvezetet. Újra fogja gondolni, hogy Virág Miki az ő frigidsége miatt próbálkozott olyan kétségbeesetten, és meg sem fordul majd a fejében, hogy Virág Mikinek egyéb baja is lehet. Aranka fáradtan, összetörten és álomtalanul fog hánykolódni és forgolódni az átizzadt ágyban, és délig fog forgolódni, mert nem kel föl addig, amíg nem muszáj, attól tartva, hogy ha korábban felkel, Kriszta is korábban érkezik, és korábban szegezi neki a tolakodó és kínos kérdéseket, amelyekre Kriszta stílusában és lelkesedést mímelve kell majd válaszolnia. Az éjszakai kínlódásnak egyetlen értékes gondolat lesz az eredménye: hogy soha, soha többé nem nézi meg magát meztelenül a tükörben.

 

Adorján belép a Keveházy-palota kapuján, és fölfelé indul a lépcsőn. A Keveházy-palotának különleges kapuja van. Forgóajtó. Olyan, mint az elegáns pesti bankokban. Nincs ugyan Pesten olyan palota, amelynek ilyen forgóajtaja lenne, de Keveházy asszony ottjártában elámult az egyik bank forgóajtaján, megtetszett neki, és elhatározta, hogy ha törik, ha szakad, a házába ilyen forgóajtót szereltet. Annamária asszony erős akaratát bizonyítja, hogy még maga Porházy se tudta erről lebeszélni. Porházy nem vette jó néven, hogy Annamária asszony nevetségessé teszi magát az egész város szemében, mert hiszen Porházy időnként eljárt a szalonba. A városban azonban csak nagyon rövid ideig nevettek. Tulajdonképpen nem tudták, hogy nevetniük kellene. Csodájára jártak a forgóajtónak, többen becsípték a kezüket és a lábukat, és a fiatal tanító, akinek a nevét azóta mindenki sikeresen elfelejtette, keserűen jegyezte meg, hogy ebben a városban annyira nevetséges minden, hogy már sírni se lehet.

A forgóajtó tehát elfogadtatott.

Adorján felfelé megy a lépcsőn.

A lépcső márványból van, fényűzően széles, mindkét szélét díszes, kovácsoltvas korlát dísziti, a korlát szabályos közökben kandeláberekkel van ellátva. A lépcsőn vörös futószőnyeg, az embernek – ha elfelejti a forgóajtót – az az érzése, mintha a legelőkelőbb és legfényűzőbb pesti palotába érkezett volna.

A lépcső fölött azonban nincs emelet. Annamária asszony palotája ugyanis földszintes. Ez megint olyan, mint a forgóajtó: nem tudják, hogy nevetni kellene rajta. A földszintes palotában van egy lépcső, mert egy palotában lépcsőnek lennie muszáj. A lépcső tehát a forgóajtótól felvezet egy bizonyos pontig, ez a pont elég közel van az egyébként szintén díszes mennyezethez, aztán egy széles és elég hosszú vízszintes rész után levezet ismét a földszintre, vagyis a tükörterem szintjére, amely közvetlenül a lépcsőbejáratnál kezdődik. A lépcső tehát teljesen fölösleges, és valaha egy szokványos előcsarnok állt a helyén. A fiatal és keserű tanító annak idején azt mondta, hogy ez a lépcsőház olyan, mintha a Kiskunság közepére homokból emelnének Himaláját. Hasonlata nem volt légből kapott, mert valahol az Alföldön éppen abban az időben emeltetett az egyik grófnő dombot futóhomokból. Ki akart látni, és nem volt neki honnét. Ha egy-egy jövevény tudomást szerez a földszintes lépcsőről, és megjegyzést tesz, csak legyintenek: a lépcső Annamária asszony bogarai közé tartozik, és Annamária asszonyt éppen a bogarai miatt kell imádni.

Adorján fölmegy a lépcsőn, megáll a pihenőn, nem sokkal a mennyezet alatt, és lebámul a másik oldalra. A tükörterem ajtaja nyitva, mert Annamária asszony ad arra, hogy nála a lépcsőház is fűtve legyen. Az ajtóban egy fehér kesztyűs inasféle álldogál, bentről tompa zsongás hallatszik. A tükörteremben halkan beszélgetnek, ez illik a halk szőnyegekhez. Adorjánnak valahonnan ismerős az inas, aki közömbösen álldogál, és nem néz fel a lépcső tetejére. Adorján rövid tűnődés után rájön, hogy a főiskola könyvtárából ismeri az inast, aki nyilván diák, és kedden és pénteken ajtónállóként keresi meg a tanuláshoz szükséges pénzt. Adorjánnak hirtelen keserű lesz a szája. Ő inkább elmenne kubikolni, ha a nyomora ezt kivánná, de nem állna be inasnak. Adorjánban kitörni készül mindaz az ellenszenv, amit a főiskolások iránt érez, már számtalanszor ordítozni támadt kedve, ha meglátta bamba képüket és lomha járásukat, mert Adorján kétségbe van esve, hogy a diákok olyanok, amilyeneknek lenniük kell, amilyeneknek elképzelték őket a tanáraik. Egytől egyig olyanok. Nyomorult népség. Adorján szótlanul nyugtatgatja magát a lépcső tetején, a tömzsi fickóra gondol, aki meglepően értelmesnek és a körülményekhez képest céltudatosnak mutatkozott délután a Fekete Sasban, aztán legyint magában, hiszen ez is mindegy.

Adorján áll a lépcső tetején, és eszébe jut, hogy a bejáratnál, vagyis a forgóajtónál nem áll senki. Az megy be ebbe a földszintes palotába, aki akar. Ezek egyszerűen nem gondolnak azzal, hogy váratlan vendég érkezhet. Ezek nem számolnak hívatlan jövevénnyel. Ezek teljes biztonságban érzik magukat. Fel se tudják tételezni, hogy például egy Adorjánnak az a képtelen ötlete támadhat, hogy elvegyüljön az előkelőségek között. De még ha felötlik is benne, biztosan nem meri megtenni. Vitnyédyéknél bezzeg szobalány nyitja a kaput, és ha ismeretlen vendég érkezett, annak odakint kell várakoznia, amíg Vitnyédy nem engedélyezi a bejövetelét. Ezen sem akad fenn senki. Pedig Vitnyédyék tüntetnek azzal, hogy az ő ellenszalonjukba bárki bemehet. Hát nem mehet be akárki.

Adorján álldogál a lépcső tetején, és lefelé bámul. Vitnyédyéktől értelmetlen és szavakba önthetetlen düh hozta idáig, úgy érezte, valamiképpen botrányt csap, csak azért is, és ha nincs miért, annál inkább. Most azonban már nemcsak azt nem tudja, hogyan csináljon botrányt, de az is kétséges előtte, van-e valami értelme.

Igaza van Virág Mikinek.

Lenne belőle egy olyan könnyen és sikeresen elfelejthető figura, mint a névtelen kis tanítóból. Az se ért el semmit. Pedig az hitt valamiben, az céltudatosan próbált botrányt csinálni.

Adorján nekitámaszkodik a kovácsoltvas korlátnak, és továbbra is lefelé bámul. A tükörteremből csak a bejárati szőnyeg legszélét látja, a bentiek közül senkit, de pontosan maga elé tudja képzelni őket.

Maga előtt látja a hatalmas termetű Annamária asszonyt időtlen arcával, mélyen dekoltált estélyi ruhájában. Hattyúnyaknak csúfolt hosszú, vastag, ráncos nyakát persze diszes kendő fedi. Annamária asszony kihúzza magát, peckesen lépked, ám leereszkedően lehajtja a fejét, ha magánál alacsonyabb férfival beszélget. A nők előtt már nem hajt nyakat, pedig azok valamennyien alacsonyabbak nála.

Maga előtt látja a másik orvost, Sándor doktort – Adorján nem tudja a nevét, sose kérdezte –, rossz arcú, alattomos figura, Vitnyédynél jóval kisebb tekintélye és tekintélyénél is kisebb vagyona van, és kizárólag abból a meggondolásból került Annamária asszony kedvencei közé, mert orvos, és nem Vitnyédy. Az előkelőségek kivétel nélkül Vitnyédyvel kezeltetik magukat, egyedül Annamária asszony nem, aki persze nem bízza az egészségét erre a ronda, alattomos Sándor doktorra, hanem húsz kilométerről hív orvost, ha úgy adódik. Szerencsére ritkán adódik úgy. Annamária asszony majd kicsattan az egészségtől, amióta minden energiáját a szalonnak szenteli. Azelőtt sokat betegeskedett. Sándor doktor tehát bent van a tükörteremben, ez a ronda felcser minden pénteken ott lebzsel Annamária asszony szoknyája körül, és határtalan boldogságában minden jelenlevő előtt csúszik és mászik.

Adorján maga előtt látja Korompayt, az álarcképű, bikanyakú iskolaigazgatót – az ő nevét se tudja –, aki megengedte, hogy használja a főiskola könyvtárát. Mindössze két arckifejezése van: egy vidám és egy szomorú. Mint az ókori színháznak is csak kétféle álarca volt. Mind a két arckifejezéshez mozdulatlanság járul. Ezt a két fintort váltogatja a körülményeknek megfelelően.

Maga előtt látja a pirospozsgás főtisztelendő urat, aki szeret nagyokat nevetni, és ezzel eleinte egy kicsit megtévesztette Adorjánt. A főtisztelendő úr gyakran részeg, egyre jobban hízik, és semmi másról nem lehet vele beszélgetni, csak a méhekről. A főtisztelendő úr szenvedélyes méhész, ódákat tud zengeni egy-egy kaptárról.

Maga előtt látja a főjegyzőt, akinél műveletlenebb, korlátoltabb és gonoszabb figurával még nem találkozott. Hatalmas, bozontos feje és bikanyaka van, ám ezeket a tősgyökeresen magyarnak elismert testrészeit ványadt és vézna test hordozza. A főjegyző úr ezt kétféleképpen ellensúlyozza. Egyrészt párnákkal tömködi ki a ruháját, másrészt szeret az íróasztal mögött ülni, és lehetőleg ki se mozdul onnét. Érthető hát, hogy szegény rosszindulatú, csak az nem fér Adorján fejébe, miért nem tud egy picikét műveltebb lenni. A főjegyző párnáiról érdekes módon nem pletykálnak. Bár a főjegyző legendásan műveletlen, korlátolt és hülye, és szemernyire sem tényező a városkában, mégis félelmet ébreszt. Adorján nem tudja biztosan, de az az érzése, hogy a főjegyzőtől még Porházy is tart.

Maga előtt látja a szolgabírót és az aljegyzőt. Őket csak egymás mellett tudja elképzelni, mert valóban esemény, ha külön-külön mutatkoznak. Szövetségesek. A főjegyző ellen is, Porházy ellen is, és általában mindenki ellen. Porházy ellen csak módjával. Hogy miért nem tudták elérni, hogy a főjegyzőt kiebrudalják a városból, az egyszerűen rejtély.

Maga előtt látja a tiszteket, akik között Salgó Elemér franciásan elegáns világfinak tűnik az őszes halántékával és halálosan unalmas arcával. Ha egyszer ezek a tisztek rájönnek, hogy fegyver van a kezükben, kő kövön nem marad a világban. De annyira hülyék, hogy még nem jöttek rá.

És maga előtt látja a nőket, akikről három hónap alatt nem sikerült megtudnia, melyikük kicsoda. Egyformák. Bármelyikük bárkinek lehet a felesége, anyósa, lánya vagy szeretője. Nem mintha külsőleg annyira hasonlítanának egymásra. Igaz ugyan, hogy általában lomhák, kövérek és löttyedtek, de azért különböző korúak; vagyoni helyzetük és emiatt a szépségük, az ápoltságuk is némileg eltérő, a gazdagabbak inkább kihúzzák magukat, mint a szegényebbek, úgyhogy magasabbak és a lehetőségek határain belül délcegebbek is. Még a hajszínük sem egyezik. Ennek ellenére ugyanaz a kifejezés szárad vastagon bepúderezett arcukon. A halálos, végzetes értetlenség. A tehenek butasága.

Miről társalognak ezek, uramisten, miről társalognak?

Mi van a fejükben? Hogyan tompulhattak el annyira, hogy kielégítse őket a heti kétszeri lassú, méltóságteljes körbevonulás a tükrök között? Lehet, hogy ilyennek születtek? Hülyén bámulják egymást, és nem néznek a tükrökbe.

Miről beszélnek ezek hetek, hónapok, évek, évtizedek, évszázadok óta?

Botrányt, itt, ezeknek?

Adorján úgy érzi, hogy máris kezd elhülyülni. Elég a közelségük, hogy megfertőzzék. A hülyeség ragályos, gondolja Adorján, az őrület, az öngyilkosság, a téboly pedig népbetegség. Kórokozói vannak, mint a tüdőbajnak. Agyból agyba másznak, hordozó közegük pedig a levegő, a szempillantás, a beszéd, minden, ami létezik. A mágnesesség és az elektromosság. Ki tudja, mi minden.

Adorján hátán borzongás fut végig. Virág Mikinek nagyobb igaza van, mint gondolja. Aki ezek között akar botrányt csinálni, aki ezek között akar bizonyítani, aki ezeknek akar felmutatni valami jobbat, az végzetesen lesüllyed az ő szintjükre. Ezeket vagy egyetlen tollvonással eltüntetni, vagy beállni közéjük és a dicsőségüket zengeni.

Adorján hányingert érez. Ez a jelen, gondolja, ebben a jelenben nem szabad részt venni.

Megfordul, és kimegy a forgóajtón.

Odakint még mindig esik a hideg, ónos eső.

Sötét van. Adorján tapogatózva kiér a főtérre, tovább megy, a főtér kellős közepén találja magát, megáll. A városháza első emeletén világosságot lát. Mi a fenét csinálnak ezek a városházán éjnek idején? Hülyék. Nyakig ülnek a jelenben, és nem veszik észre, hogy egy siralomházban ücsörögnek. Senki se kényszerítette őket, hogy ne vessék szét a siralomház falait. Nem is volt ítélet. Nincs hóhér. Bármelyik pillanatban kimehetnének a szabadba. De nem, ők tompán és hülyén ülnek a siralomházban, és egymáshoz bilincselték magukat. Holnap parancsszó és porkolábok nélkül önként és öntudatlanul felmennek a vesztőhelyre, mint a csorda, szépen a tönkre hajtják a fejüket, és mert nincsen hóhér, valamennyiük feje önmagától legördül.

Itt meg lehet halni.

Adorján most érzi először életében, hogy feje fölött összecsapott a történelem.

Most döbben belé, hogy a kortársaival végzetesen és halálosan van összezárva.

Most tudta meg, hogy nem tudja kicserélni a hóhérait.

Halványan fölrémlik benne, hogy ez igy törvényszerű, ha az ember nem tudja kicserélni a múltat.

– Itt nem – motyogja félhangosan – itt nem. Most nem. Én már nem.

A nyakába zuhog az eső. Hülyén körülnéz. A Fekete Sasban volt már, hát elindul a Fehér Holló felé. Belép, füst van és lárma, gépiesen felakasztja a köpenyét, bocsánatot kér valakitől, és leül egy szabad székre. Értelmetlen foltok az emberek, a beszédükből semmit sem ért, csak a zúgás hatol el a füléig.

– Igen, bort – motyogja gépiesen. Aztán felemeli a fejét, a nyaka csaknem görcsöt kap belé, a szemét kimereszti, nem akar végleg elmerülni az öntudatlanban. Fintorog. Vigyorgást próbál, tornáztatja az arcizmait, amelyek elszoktak a nevetéstől. Hümmög. Mintha válaszolna valakinek. Megint a vigyorgást gyakorolja, bólogat, mintha helyeselne, pedig a feje üres. Mégis fintorog és mégis hümmög, mert sejti, hogy ezzel a külső masszázzsal felidézheti magában azt a belső ingert, amely normális körülmények között érzelmeket tükröztet az arcán és hümmögésre készteti. Kívülről visz életet magába, és lassan ocsúdik. Látni kezd. Most már csak az a fontos, hogy érdeklődést tanúsítson a környezet iránt. Körülnéz, figyeli az embereket és gépiesen ismételgeti: „Ezt is ismerem, ez ez és ez, igen, tudom, ismerem, és azt is ismerem, az az és az, itt és itt találkoztunk, tudom, kiféle, elmondom magamnak, kiféle.” És elmondja. „Ez itt a Fehér Holló, és ez itt Rudi bácsi, aki bort hoz. Ez itt a bor. A bort inni kell.”

– Hogy van, Rudi bácsi? – kérdezi Adorján most már normális hangon és meglehetősen vidáman, úgy, ahogy máskor is szokta.

– Hajjaj, szerkesztő úr – válaszolja Rudi bácsi. – Mindjárt mesélek, most hívnak.

Rudi bácsi mindjárt mesél, gondolja Adorján. Mesélni fog a lábáról meg arról, hogy jó lenne, ha leesne a hó. Rudi bácsi valamilyen havas városról szokott mesélni, amely olyan szép volt, hogy talán csak álmodta. Ezt szokta mesélni Rudi bácsi? Ezt szokta mesélni. Ettől Rudi bácsi.

– Menjen csak, Rudi bácsi – mondja Adorján fölöslegesen, mert Rudi bácsi már eliramodott. Nem is azért mondta, hogy Rudi bácsi meghallja. Azért mondta, mert ez egy normális mondat volt, amely ilyen helyzetben elmondható.

A Fehér Hollóban minden arc ismerős. Talán nem is a Fehér Hollóból, talán nem is ebből a városból, mert mindenütt ezek az ismerős arcok találhatók. Gyönge társaság ez, ha lehet, még a radikálisoknál is gyöngébbek. Adorján fölfedez néhány arcot, amelyet a nap folyamán már másutt is látott. Vagy a Fekete Sasban, vagy az ellenszalonban. Például nem messze üldögél Fekete Kornél Süketh Boldizsárral. Mit csinálnak ezek egész nap kettesben? – teszi fel magának a kérdést Adorján, mert ez is egy normális kérdés, ami eszébe juthat az embernek. Válaszolni nem kell rá, Adorján vállat von, mert vállat is lehet vonni. Kicsit távolabb a tömzsi diákot is fölfedezheti, azt az értelmes fickót, akivel szintén nem lehet mihez kezdeni. Most már nem izgatja. „Érdekes – gondolja –, úgy emlékszem, miatta mentem el olyan gyorsan a Fekete Sasból. Hát nem furcsa? Most már közömbös a számomra. Milyen hülye, fölösleges és indokolatlan érzelmei támadnak néha az embernek, amelyek miatt nem tud megülni a fenekén.”

Amikor idáig ér a tűnődésben, hirtelen megrémül: valami ismét hajtaná tovább, máris ugrana és rohanna ki a Fehér Hollóból bele a hideg, esős éjszakába, de nem szabad, mert minden rohangálási lehetőségét kimerítette már, mindenütt volt, ahová elmehetett, és semmi értelme újra kezdeni a szaladgálást, mégsem megrettent patkány ő, hogy állandóan rohangáljon, itt kell maradnia, amíg be nem megy a nyomdába. Gyorsan tölt a borból, talán a manuális foglalatosság megnyugtatja. A bort kiissza, de nem nyugodott meg. Hirtelen feláll, mert ha el nem is mehet, mégis muszáj mozognia.

Körülnéz.

Érdekes, gondolja, Fekete Kornél folyton figyel. Már Vitnyédyéknél észrevettem.

Vállat von, ráébred, hogy már másodszor vagy harmadszor von vállat, még egyszer megvonja a vállát, igen, az előbb is így csinálta, így mozogtak az izmai. Miért vonogatja az ember a vállát? Nem tudja, hát vállat von erre is. Kezében az üveggel és a pohárral elindul a biliárdasztal felé, ahol legalább történik valami, ahol a szigorú és mogorva férfiú egyedül játszik. Adorján megáll az asztal mellett, a széles peremre teszi az üveget meg a poharat, és figyelni kezdi a szigorú és mogorva férfiú nyugodt, pontos, szenvedélyes játékát. Adorján egy kicsit fellélegzik: legalább ez az ember nem hazudik, legalább ő csinál őszintén valamit, úgy látszik, a játékban nem muszáj hazudni.

A szigorú és mogorva férfiú udvariasan odabólint Adorjánnak, és továbbra is a zöld posztó fölé hajol. Pontosan játszik, nyugodtan, egyszerűen és szépen. Így kéne élni. Adorján megkönnyebbül és elmerül a szemlélődésben. Biliárdozni jó. Talán ennek van a legtöbb értelme a világon.

Néhányan Adorján példáján felbuzdulva szintén az asztalhoz jönnek, és a szigorú és mogorva férfiú pontos lökéseit figyelik. Ő játszik, nem siet, egy-egy lökés előtt mérlegel, körbejárja az asztalt, jobb pozíciót keres, de nem a közönség, kedvéért, hanem a játék érdekében. Nem a közönségnek játszik. Önmagának tartozik vele.

Az egyik különösen szép poén után felnéz, végigtekint a közönségén, pillantása megállapodik Adorjánon, és fejével az asztal felé int. Adorján elmosolyodik.

– Gyöngén játszom – mondja.

– Nem baj – mondja a szigorú és mogorva férfiú.

– Könnyen meg fog verni.

– Játszani azért még lehet.

– Pénzem sincs – mondja Adorján. – Ha már játszunk, legalább veszítsek valamit. De most éppen nincs nálam pénz.

– Adok kölcsön – ajánlkozik valaki a körülállók közül.

– Nem tudom megadni.

– Nemcsak pénzbe lehet – vélekedik Fekete Kornél.

– Úgy van – mondják mások.

– Hanem?

Egy kis csönd lesz, mindenki töpreng, hogy pénz helyett mi más is lehetne a tét. Aztán Süketh Boldizsár szólal meg rekedten:

– Játsszatok nőbe.

Valaki felnevet, néhányan hümmögnek, általános a meglepődés. Adorján a szigorú és mogorva férfiúra néz, az szintén el van képedve.

– Na, játsszunk nőbe? – kérdezi Adorján kíváncsian.

A szigorú és mogorva férfiú habozik, aztán kicsit kényszeredetten kiböki:

– Játszhatunk.

– Én előbb megkérdezném, ki az a nő – vélekedik egy tenor.

Helyeslő viháncolás.

– Biztosan szép nő – mondja más.

– Nekem mindegy – mondja Adorján –, úgysem én fogok nyerni. Egyébként a győztes le is mondhat a nyereményről. Amennyiben hajlandó hitelt adni ezeknek az uraknak, hogy valahol talonban létezik egy nő, én szívesen játszom.

– Ígérje meg, uram – mondja a szigorú és mogorva férfiú –, hogy ha ön nyer, nem mond le a tétről.

– Én annyira nem nyerhetek, hogy ezt kész örömmel megígérem.

– Így nem gilt, uram – mondja a szigorú és mogorva férfiú. – Én csak akkor játszom, ha komolyan veszi a tétet. Ha nem veszi komolyan, akkor a játékot sem veszi komolyan, mert tét nélkül nem lehet játszani. Azt pedig nem szeretem. Tessék komolyan venni a biliárdot, kérem.

Többen kuncognak, a nézősereg nő, érzik, hogy valami készül.

– A biliárd szent – mondja a szigorú és mogorva férfiú, aztán nem folytatja, sóhajt egyet, és egy kicsit bepárásodik a szeme.

– Jól van – mondja Adorján –, ha ez a feltétel, hinni fogok abban, hogy ha győzök, egy gyönyörű nő vár tárt karokkal. Hinni fogok abban, hogy érdemes győznöm. Megpróbálok lelkesedni egy gyönyörű nőért. Ha annyira akarja, akkor én győzni akarok. Ha magának így megfelel, játszhatunk.

– Tessék, kérem, komolyan venni a tétet. Ha nem szereti a nőket, uram, akár bele se kezdjünk.

– Előbb mutassák meg a nőt – vélekednek többen. Kisebb hangzavar támad. Egyesek szerint a nőnek jelen kell lennie a játék során, hogy lelkesítse a vetélytársakat.

– Á, ronda az a nő, azért nincs itt.

– Nem szabad idejönnie, akkor nem tudnak a játékra figyelni.

– Ismerem a nőt, annak nincs is puncija.

Többen javasolják, hogy dákó helyett a játékosok nemi szervükkel játsszanak. Mások szerint a dákóra inkább a játszma után lesz szükség. Satöbbi.

– Csönd! – mondja Adorján, és a kezébe vesz egy dákót. Szeretem a nőket. A nyolcvanéves anyókákat is imádom. Hiszek a tétben. Gyerünk.

– Három parti – javasolja a szigorú és mogorva férfiú.

– Felőlem akár hetven is. Aki kettőt megnyer, az győz. A harmadikat már nem játsszuk le.

Játszani kezdenek. Az elsőt a szigorú és mogorva férfiú simán megnyeri. Adorján kezdett ugyan, de hamar hibázott, ellenfele pedig egyetlen hiba nélkül jutott el százig.

– A fenébe – mondja Adorján vidáman –, elúszik a nő.

A második partiban az ellenfél kezd. Nyugodtan és szépen játszik, nem siet, megfontoltan gyűjtögeti a pontokat – de tizenötnél hibázik. Egyetlen hajszállal ugyan, de golyója elkerüli a másikat. A nézők felszisszennek, Adorján füttyent.

– Itt a lehetőség – mondja félhangosan –, most dől el, lesznek-e utódaim.

Az ellenfél egy kicsit sápadt, körbetekinget. Adorján nekikészül, nyugalomra inti magát. Érdekes, gondolja, milyen jó játék ez a biliárd. És gyűjtögeti a koccanásokat. Eléri a tizenötöt. Most egálban vannak.

– Most fogja elpuskázni – vélekednek többen.

– Most fogom elpuskázni – erősíti meg a közvéleményt Adorján. A szituáció nem könnyű, kettős mandinert javasolnak, Adorján azonban vállat von, és a legszimplább, de legnehezebben megjátszható változat mellett dönt. Hosszasan koncentrál: – Most elszúrom – mondja, és bátran lök egyet. Sikerült. Moraj. Adorján van meglepve a legjobban. A partner mogorván ugyan, de elismerően bólint.

– Ja, ha nyerni is lehet, akkor nincs baj, akkor megnyerem – mondja Adorján, aki sosem tapasztalt közlékenységet érez magában. És egymás után csinálja a szép poénokat. Az asztal körül alig lehet lélegzetet venni a tömegtől. Csaknem az egész Fehér Holló ott tolong és szurkol. Többen az önkéntes rendező szerepére is vállalkoznak, testükből épített kordonnal védik a játékosok mozgási szabadságát.

– Megcsinálja – mondják egyre többen.

– A biliárd – mondja Adorján két löket között – olyan templom, amelybe belépni mezítláb is szabad.

Ezt persze nem értik.

Fogadásokat kötnek. Egyelőre kis összegben. Adorján javára még kevesen fogadnak, de azért már akadnak, akik ezzel mutatják ki merészségüket.

Adorján egyre jobban belelendül, érzi a teret, amelyet azelőtt nem érzékelt, a kezében könnyedén mozog a dákó. Aztán magabiztossága csúcsán ronda hibát követ el. Többen felkiáltanak, Adorján káromkodik egy cifrát: már csak tizenhét poén hiányzott. Az ellenfél nem fog még egyszer hibázni.

A szigorú és mogorva férfiú csöndet kér, és nekifog. Gépiesen, pontosan játszik, és Adorján érzékeli, hogy ezzel a stílussal most váratlan ellenszenvet hív elő a szurkolókból. Adorján kezdi sejteni, hogy a rokonszenv azért fordult az ő javára, mert ő nem gépiesen játszik. Szelesebb, meggondolatlanabb mozdulataiban több az élet. Több az emberség. Az ilyesmit megérzik és értékelik. Adorján felsóhajt: csúnya igazságtalanság lenne, ha ez a halálosan pontos, gépies játékmodor diadalmaskodna. Érzelmei nagyon előreszaladnak: már ott tart, hogy a kiszámíthatatlan, burjánzó élet játszik itt a kiszámítható és kérlelhetetlen halállal; az életet természetesen ő, a halált pedig a szigorú és mogorva férfiú képviseli. Adorján kurtán felröhög, rendre inti lírai gondolatait, mert tudja, hogy hülyeséget érez.

Az ellenfél pedig nyolcvannál hibázik. Csönd van. A szigorú és mogorva férfiú sápadtan állítja lábához a dákót, Adorján jön. Adorján izzadni kezd, kabátujjával megtörli a homlokát, a keze remeg, észreveszi, megint káromkodik egyet, és felhörpint egy pohár bort.

„Meg kell nyugodnom – mondja magának Adorján –, ez csak játék, a dolgok nem itt és nem ezen dőlnek el. Fel kell engednem. Könnyedén kell vennem. Nem szabad görcsösen akarnom. Semmi értelme. Akkor biztosan kikapok. Na és ha kikapok? Akkor sincs baj. Jobban játszik nálam, az lenne igazságtalan, ha én nyernék.”

Adorján körbetekint, elmosolyodik, vállat von, a keze már nem remeg, és megnyeri.

A döntő játszma következik.

– Széket! – kiált valaki. Hoznak két széket, a játékosokat leültetik, tanácsokkal látják el őket. Valaki Adorjánt legyezgeti.

– Le lehet győzni – suttogják a fülébe, szerkesztő úrnak titulálják, és rajonganak érte. Adorján csodálkozva tapasztalja, hogy egy csapásra népszerű lett. Nem azzal, amivel népszerű akart lenni. Azzal nem lehet. „Jólesik – gondolja –, a fene egye meg, milyen jólesik. Egy ilyen hülyeség miatt, egy vacak biliárdparti miatt szeretnek. Nem azért, mert én én vagyok, hanem mert őhelyettük talán megverek egy nálam jobb játékost. Milyen őrültek az emberek. Ahelyett, hogy megtanulnának biliárdozni, vakon bíznak bennem, aki éppolyan rosszul játszom, mint ők.”

– Az ellenfél ideges – mondja valaki félhangosan –, ha megveri a szerkesztő úr, talán fel is köti magát.

Ezt biztatásnak szánták. Adorjánnak megint megkeseredik a szája. Miért jó ezeknek, ha láthatják valakinek a vergődését? Miért tudnak most engem csak úgy szeretni, hogy közben valaki mást gyűlölniük kelljen? Férgek. És nekem mégis jólesik, hogy ezek a férgek nekem drukkolnak.

Szóval, én is egy féreg vagyok. Hülyeség. Adorján legyint, feláll, bekrétázza a dákóját, és elkezdi a döntő játszmát. Most már nem izgatja semmi, tisztességesen helyt akar állni, és nem azért, mert egyre többen neki szurkolnak, hanem mert önmagának tartozik vele. Úgy játszik, ahogy az előbb a partnerénél megfigyelte. Csöndben örül minden egyes szépen megjátszott poénnak. A koncentrálás most sokkal könnyebben megy neki. Csak a zöld posztóval borított asztalt és a három elefántcsont golyót látja maga előtt, a három közül a piros az övé, a fekete ponttal megjelölt az ellenfélé, és a harmadik, a sárgásfehér a semleges. Kisebb-nagyobb repedések vannak rajta, nyilván sokszor kirepült már a kávéház kövezetére. Milyen ismerősek most Adorjánnak ezek a repedések. Mintha mind a három golyónak lelke volna. Mind a háromnak más az egyénisége. A repedezett sárgásfehér a legszimpatikusabb egyéniség, a fekete ponttal megjelölt alattomosnak látszik, a piros pedig a maga erősen elütő színével őszintétlen és beképzelt. Adorján minden lökés előtt pillantásával megsimogatja a repedezett sárgásfehéret, azt a nyomorultat, aki már annyiszor összetörte magát, és csak aztán döfi meg a pirosat. Ezt egyébként öntudatlanul csinálja. Csupán annyit érzékel, hogy mintha személyes kapcsolatba került volna a golyókkal, és ez sokkal jobb érzés, mint a játék elején, amikor még közömbösek és halottak voltak a számára.

Ötvenötnél hibázik. Bólint és félreáll. Elégedett önmagával, ennyit tud, ez is több, mint gondolta, nincs oka dühöngeni. Ránéz az ellenfélre, az nem tűnik izgatottnak. Adorjánon borzongás fut végig. Nem tudja megállapítani, nem is érzi, mitől olyan nyugodt az ellenfél. Vajon annyira biztos a dolgában? Vagy elkészült rá, hogy veszíteni fog? Egy ilyen kitűnő játékos? Akinek a presztízse forog kockán? Mert hogy ennek a szigorú és mogorva férfinak élete a biliárd, azt Adorján tudja. Ha most veszít, nem lesz maradása a városban. Adorján az ő helyében egy ilyen egyoldalú szenvedély birtokában egy vereség után feltétlenül elbujdosna. Adorján összehúzza a szemét, homályos gyanú fogamzik meg benne, de elszáll, amint a szigorú és mogorva férfiú egyre-másra csinálja a poénokat.

Már elhagyta. Hatvan. Hatvanöt. Hetven.

Hetvenkettőnél hibázik. Megköszörüli a torkát, és félreáll. Ismét Adorján előtt a lehetőség.

A nézők pisszegnek. Még Rudi bácsi is ott szorong közöttük.

Adorján megint megszemléli a három golyót, mintegy haditanácsot tart velük. A jellemük mit sem változott, amíg más játszott velük.

Adorján játszik. Már kilencvenháromnál tart. Még hét poén. Meg lehet nyerni. Adorján felnéz, csönd van. Arra gondol, hogy most abba kéne hagyni. A győzelemnek semmi értelme nincs. A játék jó volt. Megismert három golyót, megismert egy dákót, rájött, merre hord félre, megtanulta, hol kell egy kicsit megszorítania, hogy engedelmeskedjék, és megtanulta önmagát, milyen is, mikor játszik. Eddig nem tudta. De ha most nyer, akkor az egésznek más jelentése lesz. A játék be fog szennyeződni valamivel, ami nem a lényege. A közönség azonban azt várja tőle, hogy nyerjen. Ha most abbahagyja, csalódni fognak benne. Hogy őbenne csalódnak, az még hagyján, de a reményeikben fognak csalódni. Azért neki szurkoltak és nem a másiknak, mert érezték, hogy ő a gyengébb. Úgy drukkoltak neki, mint a mesebeli legkisebb fiúnak. Ha a legkisebb fiúról kiderülne, hogy erős, többé nem lenne a gyengék megtestesítője. A legkisebb fiú nem lehet olyan erős, hogy vereséget merjen szenvedni.

Adorján az asztal fölé hajol, tovább kell játszania. Már nem önmagáért játszik. Úgy könnyű volt. Most felelősség van a vállán. Izmai görcsölődni kezdenek, a kellemes közérzetnek mindörökre vége. Ez a hét poén nehezebb és kínosabb lesz, mint a három parti összesen.

Figyelni, biztatja magát, most nagyon figyelni. Bizonytalan lett. Már-már elereszti a dákóját, aztán visszafogja a lendületet, kicsit fölegyenesedik, és újra szemügyre veszi a helyzetet. Megint az asztal fölé görnyed, gondol egyet, és átmegy az asztal másik oldalára, hogy más szögből próbálkozzék.

Csak a legegyszerűbb megoldást szabad választani, súgja magának hangosan.

Még mindig nem lökött. Kezd nagyon türelmetlen lenni. A fenébe, gondolja, mit totojászom, a legjobb, ha behunyt szemmel beledöfök a pirosba, lesz, ami lesz. Már majdnem megteszi, az utolsó pillanatban dönt másképpen. Türelem. Türelem.

– Menjenek már odébb, az istenit! – rivall rá a legközelebb állókra.

Azok hátrább húzódnak, a hangulat Adorján ellen fordul. Adorján érzi ezt, de saját váratlan kifakadásán még jobban meg van ütközve. Lassan és csöndben dühöngeni kezd. Nem ezt várta magától, tehát a többiek ellen fortyog a haragja. Azt hiszik ezek, olyan fontos neki a győzelem? Ez már nem tetszik? Hogy győzni akar? Pedig ti hajszoltatok bele, gondolja fogcsikorgatva, az isten verje meg, hát mit képzeltek, kinek játszom én?

„Tényleg, kiért játszom én?” – gondolja rögtön ezután, és lecsillapodik, mert nem tud válaszolni.

Megint nyugodt. Felülkerekedett az öniróniája. Mind a hét lökés pontosan sikerül.

Megnyerte.

Az ováció kisebb, mint várni lehetett volna. Azonnal csoportokra szakadnak, és azt vitatják, ki hol hibázott, és miért nem az ellenfél nyert, holott köztudomású, hogy sokkal jobb játékos. Ma indiszponált volt, ezért Adorjánnak kutya kötelessége lenne revánsot adnia. Talán még ma. Mert hogy az eredmény így nem igazságos, az nyilvánvaló.

Adorjánnak csak néhányan gratulálnak. Adorján kezet fog az ellenféllel, aki őszintén le van törve.

– Játsszunk visszavágót – javasolja Adorján.

Az ellenfél legyint, szomorú és kedvetlen. Megviselte a vereség.

– A nő a magáé – mondja, meghajol és a terem végébe vonul egy sarokasztalhoz. Nem mennek utána, mert érzik, hogy most egyedül akar maradni.

A nézősereg szétoszlik, az attrakciónak vége. Már Adorjánnal sem foglalkoznak. Nem volt a dicsőség valami hosszú életű.

Tényleg, a nő. Adorján Süketh Boldizsárra néz, aki Fekete Kornél társaságában ott maradt az asztal mellett. Süketh Boldizsár Kornélra pislant, Kornél szerényen álldogál, szeméből csak értetlenség olvasható ki. Adorján azon morfondírozik, hogy az se jó, ha van nő, de az se jó, ha nincsen, mert akkor aztán nevetségesen hiába játszott. Pláne, hogy akkor továbbra sem tud mihez kezdeni az este.

– Na? – kérdezte Adorján.

Kár, hogy ilyen hamar vége lett a biliárdnak. Tarthatott volna tovább is.

– Menjünk – javasolja Boldizsár.

Adorján rezignáltan felvonja a szemöldökét, aztán a fogashoz megy, leemeli a köpenyét. Visszanéz a Fehér Holló vendégeire, azok már mással vannak elfoglalva. Nem érdemes itt tétbe játszani. Kornél és Boldizsár is felöltözik. Kilépnek a Fehér Hollóból.

Még mindig esik a hideg, ónos eső.

Felhajtják a gallérjukat.

– Merre? – kérdezi Adorján.

Kornél megy elöl. Átvágnak a téren. Kornél belép a szállóba, és visszafordul. Adorján is visszanéz, és elröhögi magát: a Fehér Holló ajtajában többen őket bámulják. Mégis van némi halvány érdeklődés. Kornél mögött Adorján is belép a szállóba, Boldizsár kullogva követi.

– Szóval? – kérdezi Adorján.

– Lakik itt egy nő – mondja Boldizsár.

– És?

– Nem idevalósi. Ő az.

Adorján gondolattalanul tűnődik.

– Megnézem – mondja. – Ti is jöttök?

– Megvárunk idelent.

– Melyik szobában van?

– Az ötösben – mondja Kornél.

– Te is tudod?

– Csak azt, hogy melyik szobában.

– A nő tud róla, hogy meglátogatom?

– Majd kiderül – mondja Boldizsár.

Adorján habozik, ezek képesek, és csúnya tréfát űznek vele. Leül az előcsarnokban az egyik fotelba, és az álló Kornél és Boldizsár felé fordul.

– Foglaljatok helyet. Azt hiszem, jönnek még érdeklődők. Várjuk meg őket.

Kornél leül, Boldizsár továbbra is állva marad. Adorján Boldizsár arcát tanulmányozza, de a szép metszésű száján és csinos bajuszkáján kívül csak az alattomos szemeit láthatja, azokat pedig már megszokta.

– Nem mernek átjönni – vélekedik Boldizsár.

– Hátha mégis. Ülj le, Boldizsár, nyugodtan.

Boldizsár is leül. Milán úr, a portás, álmosan szemléli őket.

– Azon tűnődöm – mondja Adorján –, ki vár engem az ötös szobában? Talán Keveházy Annamária? Ennyire nem lehettek álnokok. Esetleg két markos legény rám dob egy zsákot, és jól elfenekel. Jó vicc lenne, mi? Jót röhögnék magamon. Esetleg a szobában nincs senki, de kívülről rám zárjátok az ajtót. Az is jó vicc lenne.

– Szó sincs ilyesmiről – mondja Boldizsár.

Adorján továbbra is fürkészi őket. Boldizsár mintha mosolyt nyomna el a bajsza alatt. Vagy mégsem? Kornél arca teljesen közömbös. Lehet, hogy álmos. Hátha mégis van egy nő a szobában.

„Egyáltalán – fog gyanút újra Adorján –, hogy a csudába kerülök én ide? Váratlanul játszottam egy biliárdpartit, amit még váratlanabbul megnyertem, és valaki közbeszólt, igen, Boldizsár, hogy a tét legyen egy nő, aki ezek szerint itt lakik, és engem vár. Micsoda hülyeség!”

A dolog egyáltalában nincs rendben.

Adorján feláll, és a portához megy.

– Mondja, Milán bácsi, lakik valaki az ötös szobában?

– Lakik.

– Nő?

– Az.

– Fiatal?

– Fiatal.

– Ismeri?

– Nem.

Adorján kinéz az ajtón, hárman-négyen a szálló előtt ácsingóznak, és befelé bámulnak. Adorján megint felröhhent, és felfelé indul a keskeny falépcsőn. A fordulóból lenéz, Kornél és Boldizsár pedig felnéz. Nézik egymást egy pillanatig, aztán Adorján vállat von, és tovább megy fölfelé.

– Az előbb – mondja odalent Boldizsár Kornélnak – eszembe jutott, hogy van itt valami idegen nő.

Kornél várakozóan hallgat.

– Arra gondoltam – folytatja Boldizsár és nevet hozzá –, milyen jó vicc lenne, ha ezért a nőért játszanának. Jó vicc, mi?

Kornél bólint.

– Egészen véletlenül jutott az eszembe – mondja Boldizsár. – Nem is értem, hogyan. Mintha tőled hallottam volna délelőtt, hogy van itt valami nő átutazóban.

Kornél vár.

– De hogy hogyan jutott az eszembe?! – mondja Boldizsár. – Rejtély. Képzelem, hogy meglepődik a szerkesztő úr. Szegény. Hiába nyerte meg a biliárdot. Megjegyzem, van egy olyan érzésem, hogy ez a hülye besúgó szándékosan hagyta nyerni.

Most Boldizsár vár. Kornél bajuszkája azonban lefittyed, arcán figyelem, de mélységes értetlenség is.

– Nyilván azt akarta, hogy legyen egy jó napja a kedves szerkesztő úrnak – folytatja Boldizsár. – Nem így van?

– Biztosan – böki ki Kornél.

Mintha valóban csak most jutna eszébe, csodálkozik Boldizsár. Kigombolja az ingnyakát, izzad. Boldizsár nagyon élénken emlékezik, hogyan tiltakozott az a hülye besúgó, amikor Kornél rá akarta beszélni, hogy veszítsen el egy partit. Mennyire siránkozott az a nyomorult! De aztán mégis hajlandónak mutatkozott. Ilyenek ezek az alávalók, gondolja Boldizsár megvetéssel, a nyaka azonban továbbra is rettenetesen viszket. Még soha nem viszketett ennyire. Megköszörüli a torkát.

– Jót fogunk rajta röhögni, amikor lejön – mondja Boldizsár.

Fekete Kornél bólint.

– Megvárjuk, jó? – javasolja Boldizsár.

Fekete Kornél megint bólint, legyen, ahogy Süketh Boldizsár akarja. Boldizsár vigyorogni kezd, mint aki előre élvezi a szituációt, de a nyaka változatlanul viszket. Hosszú combjait egymáshoz ütögeti, ideges. De azért kitartóan vigyorog. Fekete Kornél a fotel szélén ül szerényen, szürkén, egérkésen. Boldizsárnak kedve volna a pofájába taposni a csizmájával. Észreveszi, hogy mozognak a combjai, rájuk néz, aztán keresztbe veti őket. Szépen feszül rajtuk a nadrág.

Várnak. A szálló kapuja előtt már csak hárman várakoznak. A kitartóbbak. Még mindig esik a hideg, ónos eső.

Odaát a városházán az első emeleten még mindig égnek a gyertyák. Virág Miki még csak most ért át Keveházy Annamária szalonjába, mert előbb Szénásinak adott néhány utasítást. Virág Miki azonnal elkezd viccelődni és bohóckodni, amit a tükrök előtt sétáló előkelőségek már alig várnak. Majd meghalnak az unalomtól. Virág Mikinek talán ezért is szabad bohóckodnia. Gúnyt űzhet belőlük, tótágast állhat az asztalon – ezt szó szerint kell venni –, utánozhatja Porházyt, és mindent megengedhet magának. Ez szinte a titkári teendői közé tartozik. Elvárják tőle. Kriszta és Aranka készülődik, hogy átmenjen a szalonba. Ők is elkéstek egy kicsit, máskor korábban szoktak átmenni, de Kriszta nem akarta, hogy Virág Mikivel együtt menjenek, az feltűnő lett volna. Most új toalettet csinálnak. Az aljegyző és a szolgabíró most indul át az ellenszalonba. A főjegyző persze nem megy. Konkoly úr kétségbeesetten hánykolódik az ágyában, lelkiismeret-furdalása van. Rudi bácsi a Fehér Hollóban az órájára néz, mindjárt fél tizenkettő, mehetnének már a vendégek a fenébe. Éjfélkor záróra. Rudi bácsi kibámul az ablakon, odakint esik a hideg, ónos eső. „Leeshetne már a hó – gondolja Rudi bácsi –, legyen végre fehérség és csönd.” A Fekete Sasban már csak a legfontosabb radikálisok vannak. Az egymást három asztal távolságból és naphosszat bámuló szerelmespár már elment, külön mentek, ki-ki a maga házába. A kollégiumban továbbra is a három liter vérről beszélnek. Karnócs már otthon van, a gyerekek és a felesége nyugtalan forgolódása ellenére égeti a petróleumlámpát, és újabb vázlatokat készít a spanyolfalhoz. Annamária asszony éppen most beszéli rá a patkányképű Sándor doktort, írjon ő is verset az új évszázad köszöntésére. Szénási már átért a Fehér Hollóba, kérdezősködni kezd, merre látták Fekete Kornélt utoljára. Mindjárt meg kell hallgatnia a biliárdparti részletes leírását. Szénási nemsokára a szálló elé érkezik majd, bekukkant, és látni fogja az előcsarnokban üldögélő Kornélt és Boldizsárt. Szénási semmit sem fog érteni az egészből, tanácstalanul álldogál majd a másik három érdeklődő mellett, aztán majd fogja magát, és bemegy a városházára, hogy személyesen jelentse Porházynak, amit maga sem ért. Porházy a hosszú, félelmetes terem egyetlen ablakában áll, és kifelé bámul, de nem lát semmi érdekeset. Fél tizenkettő.

Adorján még mindig az ötös számú szoba előtt áll, és nem tudja eldönteni, bekopogjon-e. Végre veszi magának a bátorságot, és halkan bezörget. Semmi válasz. Adorján ettől felbátorodik, azt hiszi, hogy a szoba üres, most már hangosan kopog, és rögtön utána benyit.

Adorján megdöbbenve áll meg az ajtóban. Az ajtóval szemben ágy, és a párnán, pontosan az ajtóra függesztve a szemét, egy vörös hajú nő feje. A szétterült vörös haj Adorján első benyomása, és csak aztán veszi észre a szoba szegényes berendezését. Ágy, szekrény, egy asztal és egy szék. Az asztalon mindenféle holmik szétszórva. Az ablak zárva, a spaletta betéve, a szobában édeskés bűz terjeng. Az ágy fejénél az ablakpárkányon két mécses ég.

– Kezit csókolom – mondja Adorján hebegve.

A nő arca puffadt, de szépnek látszik.

– Bocsásson meg, hogy zavarom – mondja Adorján –, ilyen későn.

Elhallgat. Zavarában becsukja maga mögött az ajtót.

– Maga orvos?

A nőnek szép, mély altja van.

– Nem – mondja Adorján –, újságíró vagyok. Illetve voltam. Most mást csinálok. Nem fontos.

Nézi a nőt és álmélkodik. A nő értetlenül bámulja.

– Ne haragudjon – ismétli Adorján –, ugye, nem várt senkit?

– Nem.

– Gondoltam. Illetve éreztem.

Csönd van, nézik egymást.

– Bocsásson meg – mondja Adorján szomorúan –, nem akartam betörni magához. Félreértés. Egy biliárdparti miatt van. Megnyertem. Maga ezt nem érti, igaz?

A nő megrázza a fejét.

– Akkor hát még egyszer elnézését kérem. Jó éjszakát.

Adorján megfordul, keze a kilincsen, aztán mégis visszanéz. A nőnek még mindig gyönyörű haja van. A szeme is szép. Vagy mégsem? Adorján nem látja pontosan a szemét, elég sötét van, de úgy érzi, hogy a nőnek szomorú, megtört szeme van. Milyen kétségbeesetten tud nézni vele. Vagy nem is néz vele?

– Megnyertem egy játszmát – ismétli Adorján, és kurtán felröhög.

– Gratulálok.

A nő nyilván ironizál. Van lélekjelenléte.

– Maga nem is várt engem.

– Nem.

– Mégis jobb lett volna. Na mindegy.

Adorján tudja, hogy el kellene mennie, de habozik.

– Ne menjen el – mondja a nő.

– Ezt csak azért mondja, hogy megnyugtasson – mondja Adorján, és megint elhallgat, mert úgy érzi, hogy igen nagy hülyeséget mondott. Megint nekifog:

– Ha azt mondaná, hogy örül a jelenlétemnek, úgyse hinném el.

– Üljön le – mondja a nő –, dobja le a székről a holmimat.

– Azt hittem, tréfálnak. Maga persze nem érti.

– Nem. Biztosan tréfálnak. Látja, nem alszom. Nem várok senkit, maradhat.

Adorján végigsimít az állán, érzi a borostáit. Teljesen mindegy, gondolja, a székről az asztalra teszi a ruhákat, és leül az ággyal szemben. Felrémlik benne, hogy már ült így valahol egy ággyal szemben, amelyben feküdt valaki, de nem találja a gondolatait.

– Mesélje el, hogy került ide – mondja a nő.

Adorján nem tudja megállapítani, van-e a nő hangjában irónia vagy érdeklődés. Az arcából sem tud kiolvasni semmit. Ha ránéz, csak a vörös sörényét látja. Megpróbálja kényszeríteni magát, hogy végigkövesse a nő vonásait, de nem tud koncentrálni.

– A bajok azzal kezdődtek – kezdi Adorján, és megint tapasztalja, hogy közlékeny hangulatba került, mint már többször a nap folyamán –, hogy nem volt pénzem. Maga nem idevalósi, ugye? Hát persze. Akkor nem tudja, hogy van itt egy kitűnő biliárdjátékos. Kihívott. Nem is tudom, miért. Illetve nem tudom, miért adtam be a derekamat. Sokkal jobban játszik nálam. Nem volt pénzem, erre azt javasolta valaki, hogy egy nő legyen a tét. Úgyhogy mégis játszottunk, és valahogy én győztem. Egyébként ezt sem értem. Na mindegy. Ezért vagyok itt. Maga volt a tét. Illetve nekem ezt mondták. Amikor megnyertem, áthoztak ide, és felküldtek ebbe a szobába. Azt hittem, hogy tréfa, és nincs itt senki. Az ötös szobában. Ez az ötös szoba. Velem most elbántak. Illetve velünk. Magával is. Érdekes, nem?

A nő figyel.

– Honnan tudták, hogy van egy idegen nő a szállóban? – kérdezi Adorján.

Most a nő nevet föl. Voltaképpen röhög. Ugyanolyan kurtán, mint az előbb Adorján. Adorján meglepődve hallgatja, és nem tudja megállapítani, milyen ez a nevetés. Cinikus? Kétségbeesett? Romlott? Adorján tanácstalan.

– Én is idegen vagyok – mondja Adorján. – Három hónapja élek itt. Azt hiszem, én is elmegyek.

– Én elmegyek? – kérdezi a nő.

– Gondolom. Nincs miért maradnia.

– Honnan veszi?

– Mit tudom én? Maga szép. Azt hiszem.

A nő megint felröhög, most Adorján úgy látja, hogy a szája és a szeme nem nevet a torkával.

– Ne maradjon itt – mondja Adorján. – Ez a város egyetlen siralomház.

– Ez a szoba is – mondja a nő. Még mindig mély az altja.

– Pestről jött? Különben mindegy. Nem tartozik a tárgyhoz. Semmi sem tartozik a tárgyhoz. Én sem.

Csönd lesz.

– Összevissza fecsegek – mondja Adorján –, bocsásson meg.

Hallgatnak, Adorján egyre szomorúbb. Semmi értelme, hogy tovább próbálkozzon. Semmi közük egymáshoz, nem is lenne értelme. Most már nem próbálja kifürkészni a nő arcát, tekintete végigsiklik a szobán, csupa női holmi, selymek és csipkék, teljesen értelmetlen selymek és csipkék, egy nagy, nyitott koffer, néhány fogas a félig nyitott, ütött-kopott szekrényben, a levegő fojtó, nagyon meleg van, a cserépkályhába alaposan bedurrantottak. A nő nem lehet szegény, ötlik Adorján eszébe, bár nem tudja, miből következtet erre, és azt sem tudja, mi lenne e tény jelentősége. A deszkapadlón nincs szőnyeg. Adorján feláll, félszegsége elmúlt, és átadta a helyét egy még rosszabb érzésnek.

– Jó éjszakát, kisasszony – mondja halkan, és visszatartja magát, hogy dühösen ráripakodjon a nőre, amiért nem lehet vele beszélgetni. Kilép a folyosóra, az ajtót úgy teszi be maga mögött, hogy ne kelljen újra az ágyra néznie.

Elmegy a falépcsőig, megfogja a korlátot és megáll, valamin tűnődik, de maga sem tudja, min. Lassan lefelé indul. A fordulóból már látja a lent ülőket. Kornél és Boldizsár felnéz. Adorján szórakozottan leballag hozzájuk.

A fotelok előtt megáll. Boldizsár bizonytalanul mosolyog. Adorján kinéz az ajtón, úgy látja, már csak ketten állnak odakint.

– Jó vicc volt – mondja Adorján tárgyilagosan.

Boldizsár hülyén vigyorog, Kornél komoly és értetlen.

– Nagyon szellemes vicc volt – mondja Adorján, hangjában nyoma sincs szemrehányásnak. – Holnap majd lehet róla mesélni. Ettől függetlenül a partit én nyertem meg. Jó parti volt, élveztem. Megtanultam, milyen vagyok, amikor biliárdozom.

– És a nő? – kérdezi vigyorogva Boldizsár.

– Nagyon szép. Azt hiszem. Majdnem gyönyörő. Te nem láttad, mi?

– Csak hallottam, hogy van itt egy nő átutazóban – mondja Boldizsár –, örülök, hogy tetszik.

– Te se láttad, mi? – fordul Adorján Kornélhoz.

– Nem.

– Érdekes tét volt.

Boldizsár még mindig vigyorog. „Mit vigyorog ez ilyen idegesen?” – gondolja Adorján.

– Arra gondoltunk – mondja Boldizsár –, hogy a győztes elnyeri azt a jogot, hogy meghódítson magának egy nőt. Jó, mi? Hogy a győztes meghódítsa. Hehe. A győztesen múlik.

Boldizsár hosszan nevet. Adorján elgondolkozva nézi Boldizsár szép metszésű ajkát és csinos kis bajuszkáját. Hogy lehet egy jóvágású férfi ennnyire féreg?

– Te vagy a győztes – mondja Boldizsár nevetve –, meghódíthatod!

– Jó – mondja Adorján –, meghódítom.

Sarkon fordul és fölmegy a lépcsőn. A fordulóból nem néz vissza, úgyis bámulják. Kettesével veszi a falépcsőket. Bekopog, és válaszra sem várva benyit.

A vörös hajú nő az előbbi pozícióban fekszik, a két mécses változatlanul ég. A nő nem lepődik meg, még csak el se mosolyodik.

Adorjánt nem érdekli, leül a székre, előrehajol.

Visszajöttem – mondja, és elmosolyodik. – Amint látja. Azzal a szent és megmásíthatatlan szándékkal jöttem vissza, hogy nem hagyom elúszni a nyereményemet. Maga szép és szomorú, és csodálatos haja van. Azt hiszem. Ha nem így van, ne szóljon. Magának megtört szeme van és gyönyörű hangja. Ha nem így van, ne szóljon. Maga idegen, és én is az vagyok. Fellázadtam. Maga kell nekem. Hónapok óta nem voltam nővel. De nem is ez a lényeg. Bezárom az ajtót.

A nő nem szól, csak nézi Adorjánt, aki feláll, beriglizi az ajtót, és visszafordul.

– Ezentúl a világ bármely sarkán minden este bemegyek majd egy-egy szállodába, és átutazó nőket fogok keresni – mondja Adorján. – Szerelmes vagyok az átutazó nőkbe. Főleg, akiknek gyönyörű vörös hajuk van. Ha nem vörös a haja, kérem, ne szóljon. Az alt hangú nőkért egyenesen bolondulni fogok ezután. A keze is szép, most veszem észre. Mondták már magának, igaz? De én most mondom először.

Adorján változatlanul mosolyog.

– Látja – mondja –, nevetek. Hónapok óta először. Boldog vagyok. Már a nevetésért is megérte. Tudja, mit jelent ez? Különben biztosan tudja, mert szomorú szeme van. Milyen jó, hogy aljasok az emberek. Nekik köszönhetem magát. Biztosan nekik köszönhetem azt is, hogy muszáj szerelmesnek lennem. Mindig gyanítottam, hogy a szerelem, ahogyan mi értjük, tőlünk idegen, ránk kényszerített, természetellenes valami. De jó, hogy muszáj szerelmet éreznünk. Más híján, persze. Tudom én azt. De mégis jó. Tudja, mit, elveszem feleségül. Bolondságnak tartja, igaz? Én is. Hadd legyünk bolondok. Hiszen olyan mindegy. A szemöldöke is szép. Látja, ez az. Én sokat gondolkoztam, mitől vonzók a nők. Soha nem tudtam megfogalmazni, de mindig éreztem, hogy engem egy szép ívű szemöldök egyszerűen letaglóz. A szép kéz is. Meg a hosszú, finom szálú haj. Pedig mindez nem is az emberhez tartozik. Nem a lényege. Valami másnak a lényege. Egy szép ívű szemöldök láttán olyan gyöngédséget érzek, amilyet talán az anyák éreznek, amikor a csecsemőjüket szoptatják. Honnan van magának ilyen szemöldöke, mondja? Kitől örökölte? Különben ne mondjon semmit. Nem érdekelnek az ősei, és nem érdekel a múltja. Mosolygok, igaz? Ugye, nemcsak én képzelem, hogy mosolygok? Bólintson. Ha valóban tudok mosolyogni, akkor még nincs baj. Akkor még vannak esélyeim. Ugye, most mosolygok?

A nő bólint.

– Mosolyogjon maga is, nagyon kérem. Én romantikus lélek vagyok, és hiszek az ilyen véletlenekben. Másban úgyse lehet hinni. Hiszek abban, hogy az életnek vannak beszámíthatatlan pillanatai. Hittem benne, és most itt van. Ki hitte volna, hogy éppen ebben a városban és éppen ebben a szobában? Soha nem kívántam ennyire, hogy egy női kéz simogasson, és egy szép női hang becézzen, és én egy nő hajába temethessem az arcomat. És én még tűnődtem azon, hogy jobb lenne, ha gilisztaként önmegtermékenyítéssel szaporodhatnánk! Képzelje, ilyet gondoltam. Holott nem volt a természetnek zseniálisabb ötlete, mint az, hogy férfira és nőre szabdalt minket. Mit is tudhatnánk mi a mindenség egységéről, ha nem lennénk különböző neműek! Ha nem volna ünnep az egymásba érkezésünk! Örülök magának, örülök, hogy olyan, amilyen, hogy a természet ilyennek alkotta, és éppen az én számomra.

Adorján közelebb lép az ágyhoz. A nő követi a szemével Adorján közeledő arcát. Adorján most jobban látja a nő szemeit, valóban szépnek érzékeli őket. Szédülés fogja el, majdnem elbotlik. Mintha fejjel előre bukna valami feketébe.

– Várjon – mondja a nő rekedten.

Adorján megáll, változatlanul mosolyog.

– Üljön le a székre.

Adorján leül és előrehajol.

– Tudom, hogy én is kellek magának – mondja Adorján. – Érzem. Az ilyesmit azonnal megérzem. Az is a természet gyönyörű adománya, hogy minden érzésünk és érzelmünk az első pillanattól kölcsönös. A szerelem is, a gyűlölet is. Hálával tartozunk a sorsnak, amiért az ösztöneinkbe építette ezt a kölcsönösséget. Ez is az önvédelem egy fajtája. Mérhetetlen erőt ad az embernek, amikor érzi, hogy más ugyanúgy érez iránta, mint ő a másik iránt. Hiába is mondana akármit, hiába tiltakozna, nem hazudtolhat meg. Most úgy érzem, mind a ketten közel állunk a halálhoz. Nem tudom, miből érzem. Eddig nem éreztem. Nem tudtam magamról. De magát meglátva megéreztem. És most érzem önmagamat is, magát is. Érzem a világot. Érzékelem, beszippantom és ízlelem, mintha virágpor lenne a mindenség. Érzem a saját szagomat. Nem különös? A halált is így szippantom be, magával együtt. Érzem.

– Érzi? – kérdezi a nő. Közömbös a hangja? Buta? Ki tudja. Adorján nem akad meg.

– Mint ahogy azt is érzem, hogy maga is megőrül értem. Mosolyogjon, nagyon kérem. Semmi sem számít. Nem számít ez a város, nem számít ez a szoba, nem számít ez a kor, maga számít és én számítok. Mi ketten. Érzi? Mintha ringatóznánk. Az idő van alattunk. Ez a szoba bárka és nincsen rajtunk kívül senki és semmi. Nincs dolgunk az idővel. Minden érvénytelen, ami kívül esik rajtunk. Érvénytelen a múltunk és a jövőnk. Semmis a tudatunk, értéktelenek a gondjaink és a gondolataink. Létezünk, és csak mi ketten. Ez a nyugalom. Mosolyogjon.

Adorján felemelkedik, a nő merőn nézi, és tiltón előrenyújtja a kezét. Adorján megáll, de nem ül vissza.

– Szép szeme van – mondja a nő kifejezéstelen arccal –, a haja olyan, mint az enyém, csak a színe más. Menjen el.

– Most, amikor hazaértem?

– Sajnálom a szemeit. Menjen el, kérem szépen.

– Ne nézzen ilyen mereven. Lágyuljon meg egy kicsikét. Magának is jobb lesz.

– Vérbajom van.

– Igen? – mondja Adorján mosolyogva.

– Fertőző.

Adorján továbbra is mosolyog, de megint szédülést érez. Aztán borzongani kezd. A vörös hajú nő továbbra is mereven nézi. Adorjánnak most úgy rémlik, hogy az arca puffadt, lázasan rózsás, az ajka mintha szétfolyóban lenne, az édeskés bűz most belecsap Adorján tüdejébe, és azon veszi észre magát, hogy irtózik a nő érintésétől. Pedig eddig sem érintette meg. Hányinger kerülgeti. A mosoly eltűnik az arcáról. Nem tudja, hátralépjen-e. A nő továbbra is mereven figyeli. Adorján erőt vesz magán.

– Hát ha így állunk, akkor leülök – mondja és leül. Az előbb előrehajolt, úgyhogy most is előrehajol, bizonyítva a nőnek és magának, hogy nem veszi komolyan a nő szavait, és nem irtózik.

– Így akar lerázni magáról – mondja Adorján lehetőleg könnyedén, csevegve. – Ügyes fogás. Nem is tudom hamarjában összeszámolni, hányadszor űznek csúfot belőlem a mai nap folyamán. Mindenkit ezzel küld el, vagy vannak más ötletei is?

A nő hallgat, pillantása már nem olyan merev, fáradtnak és kiábrándultnak látszik.

– Most csalódott bennem, igaz? – kérdezi Adorján. – Nyilván kíváncsi volt, hogyan reagálok. Hogy akarom-e annyira, hogy még ez sem tart vissza. Győzött. Sikerült megzavarnia. Nem álltam ki a próbát. Volt, aki kiállta?

A nő nem felel, Adorján elhallgat. A nő most sokkal idősebbnek látszik, mint az előbb. A pillantása közömbös. A szeme tompa, a bőre sárgás, nem igaz, hogy lázrózsák vannak rajta. Talán nem is voltak. A hangja fátyolos, amikor megszólal.

– Én figyelmeztettem.

– Szóval vége az audienciának – mondja Adorján, és feláll. – Köszönöm a társalgást. Érdekes volt. Milyen jó, hogy most nem tudom, mit gondoljak. Lehet, hogy most menekülök. Jó vicc.

Az ajtóhoz lép, visszanéz, a szoba a nővel, az édeskés bűzzel, a pokoli meleggel és a szétdobált holmikkal olyan valószerűtlen, hogy félhangosan, idegesen felvihog.

Maga mögött becsukja az ajtót, pár lépés és ott van a lépcsőnél, rövid idő leforgása alatt már másodszor. Adorján csodálkozni kezd. „Mi közöm ehhez a karfához?” – gondolja sértődötten. Felvonja és összehúzza a szemöldökét, mint amikor tükör előtt próbálgatja az ember a csodálkozó arckifejezéseit, aztán rövid kihagyás után felfogja, hogy odalent nyilván várják. Adorján kínosan elvigyorodik, kigombolja a sliccét, lemegy a fordulóig, ahonnét már láthatják, megáll, és gyorsan begombolja a sliccét. Boldizsár odalent természetellenesen magas hangon felvihog.

Adorján leér, kihúzza magát, és amennyire önfegyelméből telik, diadalmasan néz a két nyomorultra. Boldizsár vigyorog és remeg az izgalomtól. Kornél is szaporábban szedi a levegőt.

– Jó parti volt – mondja Adorján, folytatva a vigyorgást. – Esküszöm, hogy megérte.

Megereszt egy búcsúvigyorgást, felhajtja a gallérját, és kilép a szállóból. A két ácsorgó rábámul, és utat nyit. Adorján ügyet sem vetve rájuk átvág a téren.

Még mindig esik a hideg, ónos eső.

A szálló előcsarnokában Boldizsár vinnyogni kezd. Kornél megdöbbenve figyel föl. Boldizsár csinos arcát mintha egy iszonyatos erő rántaná görcsbe. Mintha egy kutya szűkölne. Boldizsár azonban örömében szűköl. Váratlanul felveti magát a fotelból, ugrálni kezd és üvölt. Torkaszakadtából üvölt. Kornél összehúzza magát. Ilyet még nem látott. Milán bácsi álmossága egy csapásra elszáll, kirohan a recepció pultja mögül, mintha röptében akarná elkapni a pattogó Boldizsárt, de visszaretten.

Boldizsárnak minden izma megfeszül és eltorzul. Hányja-veti magát iszonyatos örömében, a hangja pedig olyan, mint a végsőket rúgó hiénáké. Az ősember üvölthetett így a csapdába esett mamut tetemén. Kornél még jobban elsápad, megborzong, feláll és tanácstalan.

A két kíváncsiskodó az üvegnek nyomja az arcát, megbabonázva nézik a jelenetet. Boldizsár több mint fél perce őrjöng. Milán bácsi úgy érzi, már csak egy kevés hiányzik, és ő is őrjöngeni kezd. Máris rángatózik a szája. Hirtelen átterjed rá az ordítás, ráveti magát Boldizsárra, erre Kornél is akcióba lép, közös erővel leszorítják Boldizsárt a fotelba. Boldizsár száján hab üt ki, kéjesen hörögve zihál.

Boldizsár nem tiltakozik, hagyja, hogy odaszorítsák a fotelhoz. Fejét hátraveti, fáradtan, sápadtan, lesoványodva röhög, egyre szaggatottabban, amíg le nem csukódnak a szemei.

Milán bácsi és Kornél hátralép. Elképedve és rettegve nézik az alvó Boldizsárt. Néhány pillanat múlva Kornél pofozni kezdi Boldizsárt, hogy magához térjen. Milán bácsi gyorsan visszamenekül a pult mögé. Boldizsár kinyitja a szemét, meglátja Kornélt, és gúnyosan elmosolyodik. Kornélon ismét végigfut a soha nem tapasztalt borzongás.

– Elvégeztük – mondja Boldizsár megvetően. – Mehetünk.

Feláll és biztos léptekkel kimegy a szállóból. Kornél utána. Milán bácsi bámul. A két kíváncsi szétrebben. Boldizsár elindul a főtéren, Kornél néhány lépésig követi, egyikük sem hűséges kutya többé. Kornél megáll, Boldizsár megy tovább. Nem érdekli, követi-e Kornél.

Kornél szeméből eltűnt a vizenyő, az együttérzés, az alázat és minden.

Még mindig esik a hideg, ónos eső.

 

Pár perccel éjfél előtt a Keveházyéktól Vitnyédyékhez loholó Virág Miki a városháza kapujában Fekete Kornélba ütközik.

– Itt van, maga ördög, az isten verje meg! – kapkod Virág Miki levegő után –, hát hol a fenében tekereg? Engem nem érdekel, énnekem csak jelentenem kellett, merre csavarog, de magát kirúgják, maga sátánfajzat!

– Megcsináltuk – mondja halkan Kornél.

– Kicsoda? Micsodát?

– Én meg az emberek – mondja Kornél továbbra is halkan.

Virág Miki a fülénél fogva berántja Kornélt a kapualjba, és nekitámasztja a falnak. Egyik kezével a torkát szorongatja, a másikat felemeli.

– Ide figyeljen, engem nem érdekel, mit csináltak, én semmiről se tudtam, de ha nekem hazudik, és holnap is a nyakamba sózzák a maga követését, hát én megölöm, érti? Megölöm.

– Adorján szerkesztő úr el van intézve. Lefeküdt egy vérbajos nővel. A fertőzés garantálva. Sándor doktor is megmondhatja.

Virág Miki elengedi Kornél nyakát, és a másik kezét is leereszti. Nem hiszi. Azonnal felfogta, de nem hiszi. Kornél felnevet. Virág Miki most először hallja Kornélt nevetni. Különös, embertelen nevetése van.

– A vérbaj halálos – mondja Virág Miki.

– Ez különösen, titkár úr.

Virág Miki megszédül. Eddig még nem ölt embert.

– Kiről beszél maga? – kérdi furcsa hangon.

– Adorján szerkesztő úrról – mondja Kornél gúnyosan.

– Mit fecseg maga összevissza? Mi közöm nekem Adorjánhoz, mi? Egyáltalán, mit keres maga éjfélkor a városháza kapujában? Mi? Maga egy förtelmes ázalék.

Kornél megint felnevet, Virág Miki egész testében remeg.

– Nekem nincs időm itt magával társalogni – suttogja Virág Miki, és alig tudja legyőzni a hányingert. – Ha valamit akar, jelentse Szénásinak. Az való magának. Vagy Porházynak. Fönt van a kis odújában. Menjen már! Mire vár? Pusztuljon előlem! Ott a lépcső!

Kornél alig hallhatóan, lidércesen nevet, és eltűnik bent a sötétben. Virág Miki kifordul a kapun, nekitámaszkodik a falnak, felszegi a fejét és hagyja, hogy az eső beleessen a szájába.

Most azonnal meg kell keresni, és megmondani neki.

Megmondani? Micsodát?

Nem hinné el. És ha elhinné, annál rosszabb.

Honnan tudhatná egy Virág Miki?

Honnan tudhatná Virág Miki, hol, mikor és kivel hált Adorján? Azt pedig végképp nem tudhatja, hogy a nőnek vérbaja van.

Nincs is vérbaja. Á, nem is igaz az egész. Ez a rohadt Fekete Kornél hazudik. Világos, hogy hazudik. Egész nap nem csinált semmit, és most nem jutott más az eszébe. Micsoda képtelen ötlet.

– Persze – mondja Virág Miki félhangosan –, ez az igazság.

Közben a gyomra emelkedik fölfelé. A gyomra mást tud.

Egyszerre fáj és kavarog. Virág Mikinek a torkát marja a sav. Krákog és kiköp. Öklendezni kezd, a fal felé fordul, sikerül visszanyomnia. A hátát megint nekiveti a városháza falának.

A városháza tornyában ütni kezd az óra. Éjfél van.

Virág Miki elpattan a faltól, mintha meglesték volna. Mind a két kávéházból most seprűzik ki az utolsó vendégeket, némelyik ittasan kornyikál. Virág Miki átszalad a téren, és belép a szállóba. Amint Milán bácsival találja magát szemben, felocsúdik.

A nyelvén a kérdés, lakik-e itt egy vérbajos nő, aztán lenyeli.

– A hatost és a tizenegyest kérem – mondja Virág Miki.

– Hatos és tizenegyes – morogja Milán bácsi. Virág Mikire néz. – Milyen sápadt a titkár úr.

– Sápadt vagyok – mondja Virág Miki hülyén. Elfordul, kinéz a térre, már csak néhányan imbolyognak. Odaát a városháza emeletén kialszik a fény.

– Esik – mondja Virág Miki.

– Esik – mondja Milán bácsi.

Rudi bácsi most indul hazafelé. Mindjárt elmegy a Fekete Sasból Sanyi bácsi is, csak megvárja, hogy Rudi bácsit elnyelje a sötétség. Amióta a két kávéház létezik, nem találkoztak egymással. A városháza kapujában két figura jelenik meg. Porházy és Szénási. Virág Miki vár. Szénási elindul hazafelé. Porházy is hazamegy? Vagy képes és most, éjfél után is elvégzi esti inkognitós sétáját?

Hát képes. Elindul Szénásival ellenkező irányban, vagyis nem hazafelé. „Őrület – gondolja Virág Miki. – Egyszerűen téboly.”

A városháza kapujában még egy figura jelenik meg. Virág Miki felsóhajt, végre Kornél is előkerült. Csak errefelé ne jöjjön. Kornél, mintha meghallotta volna Virág Miki gondolatát, a szálló felé néz, ácsorog még egy kicsit, aztán elindul a Fehér Holló felé, és eltűnik az első betorkolló utcában. Megy a szerkesztőségbe.

Porházy most ért a tér legtávolabbi részébe, a körvonalait is alig látni. Virág Miki kivágódik a szálló ajtaján, és átsiet a téren. A városháza kapujában megáll, visszanéz, Porházy most ér a Fekete Sas elé, most is alig látni, mert már csak a szállóból kiszűrődő fény világítja meg a főteret. Virág Miki úgy látja, hogy Porházy nem vette észre. Egy kicsit megnyugszik, belép a kapun, maga mögött lassan, hangtalanul becsukja és bezárja a kulcsával. Tapogatózva indul fölfelé a lépcsőn. Araszolás közben egyszerre állati félelem szállja meg, attól fél, hogy a következő pillanatban egy Fekete Kornél hátulról ráveti magát, és megfojtja. Virág Mikit kiveri a víz, hangosan zihál, hogy a merénylőt elriassza, egyre gyorsabban és zajosabban megy fölfelé, elbukik, az utolsó lépcsőfokokat már négykézláb teszi meg. Betapogatózik a szobájába, beleütközik az íróasztalába, kitapogatja a fiókot, előkotor egy kulcsot, nagy nehezen a zárba illeszti, kinyitja, kihúzza, a fiókból kiemel egy kazettát, annak már sokkal nehezebben találja meg a kulcsát is, a kulcslukát is, végre sikerül kinyitnia, belemarkol és a pénzt a zsebébe gyömöszöli. A kazettát visszateszi a fiókba, a fiókot belöki, nem zárja kulcsra, kitapogatózik a szobából, botladozva és a korlátba kapaszkodva nagy nehezen lemegy a lépcsőn, az utolsó fok után újabb lépcsőfokra számítva megroggyan a térde, elvágódik. Fájdalmat nem érez, csak félelmet. A csukott kapu előtt megáll, és visszafojtott lélegzettel hallgatózik. Porházy lépteit várja. Nem lehet tudni, hazament-e már, vagy még rója az inkognitós köreit. Nem lehet tudni, mikor ér a városháza elé.

Pillanatokig vagy hosszú percekig áll-e a kapunak dőlve, nem tudja. A léptek fölhangzanak, közelednek, Virág Miki közben hátra-hátrakap a kezével, hogy elhárítsa a hátulról jövő támadást. Szeretne felüvölteni. Minél hangosabbak a léptek, annál inkább. Hátha Porházy megmenti a merénylőktől. Lassan ereszti ki magából a levegőt, nehogy olyan mély lélegzetet vegyen, amely az üvöltéshez szükséges. Porházy nem áll meg, tovább megy, a léptei távolodnak, aztán csaknem teljesen elhalnak. Virág Miki lassan, óvatosan nyitja a kaput, pedig szíve szerint feltépné, végre nyitva van, kisurran. Porházy a tér legtávolabbi pontján lehet, nem látni belőle semmit, a lépteit is alig hallani.

Virág Mikiben felülkerekedik az öngúny. „A saját pénzemet lopom – gondolja –, és milyen nehezen.”

Nem csukja be a kaput, Porházy után indul, körülbelül az ő tempójában, nehogy Porházy utolérje a körsétában.

Amikor kiér a főtérről, végképp fellélegzik. A mellékutcában nem messze fény szűrődik ki az egyik házból: Keveházy Annamária vendégei most vannak igazán elemükben. Most sétálnak csak a tükrök között igazán!

A földszintes palota forgóajtaja előtt Virág Miki megáll, mélyeket lélegzik, a gyomra fáj még, de a hányinger elmúlt. Zsebébe kotor, a pénz megvan. A saját megtakarított pénze, amelyet nem mert otthon tartani, és amelyet bankba se mert tenni. Mit lehessen tudni. És nem kell mindenkinek ismernie az ő anyagi helyzetét.

Zsebében van a teljes összeg. Két év kínlódásainak díja.

Mielőtt újra szabad emberként tiszteletét tenné a szálló tizenegyes és hatos szobáiban, Annamária asszony szalonjában a nagy nyilvánosság előtt átadja Korompaynak, a főiskola álarcképű igazgatójának az összeg nagyobbik felét a könyvtár gazdagítását szolgáló célokra.

A megtakarított pénz kisebbik felét holnap névtelenül feladja postán Katz úr részére, mivel az annyira szereti Adorjánt.

 

A szállóból Adorján egyenesen hazament.

Az úton elhatározta, hogy fellázad, nem megy be a nyomdába, és reggel elmegy. Hogy hová, arról nem is töprengett. Haza is mehet, úgyis hívták, szilveszterezzen otthon. Mehet máshová is. Még csak meg sem futamodik. Nem volt mitől megfutamodnia.

Amikor Adorján a ház elé ért, megdöbbent. Rájött, hogy már három hónapja rohad egy hülye vénasszony düledező viskójában. Miért? Adorjánnak most tűnt fel először, hogy ennek a nyomorgásnak az égvilágon semmi értelme sem volt. Ez volt a függetlenség? Vagy ez volt az önkéntes száműzetés, amely kedvez az ihletnek? De még csak így sem volt, Adorján nem áltatta magát semmivel. Nem tetszelgett egy új Petőfi szerepében. Kit érdekel Petőfi? Ez úgysem olyan kor.

Az ajtót szerencséjére nyitva találta. Még mindig esett a hideg, ónos eső. Adorján bebotorkált a szobájába, mécsest gyújtott és leült az ágyra. Körülnézett. Itt volt otthon három hónapig.

Adorján csodálkozva és értetlenül rázta a fejét. Itt? Én, itt éltem? Nem tudta elhinni.

Éjfél már elmúlt, Adorján még mindig az ágyon ül és csodálkozik. Az állát tapogatja, az állán a borostát, mintha az biztos volna. Most már alapvetően nem ért semmit. Bámulja a mécses lángját, és közben arra gondol, hogy játszik. Úgy érzi, nem tudja elképzelni a magányt. Érzi, hogy a mécses lángját úgy bámulja, mintha valaki nézné. Valaki nézi, hogy magányosan bámulja a mécses lángját, és ő ezzel mutatja annak a valakinek, hogy mennyire nem ért semmit. Lassan fogalmazódik meg benne ez az érzés, és lassan jut el a kérdésig: kinek játszik?

Virág Mikinek? Porházynak, akit sose látott? Vagy Sidó Zolinak?

A szoba nyirkos és hideg. A köpenyét nem vetette le, a köpenyéről az eső rácsorog az ágyra. Csoroghat. Reggel elmegy. Talán le sem vetkőzik. Ruhástól fog csak ledőlni, hadd legyen koszos az ágy is.

Adorján bámulja a lángot, és nem tud szabadulni attól az érzéstől, hogy nincs egyedül. Pedig tudja, hogy most senki sem gondol vele. Talán a szülei igen. De senki más.

Adorján nem bírja tovább, felkel, papírt, tollat és tintát vesz elő az ágy alól, a széket közel húzza az ágyhoz, ráteszi a papírt, a tollat bemártja a tintába és vár. Muszáj írnia, csak nem tudja, mit, és nem tudja, kinek. Ilyenkor szokott verset írni, de most nem menne. És minek.

Adorján vállat von – ez megint szólt valakinek, pedig nem látja senki –, és írni kezd.

 

Azt hiszem, súlyosan tévedett, amikor azt állította, hogy hívő vagyok. Mi sem áll tőlem távolabb. Minden hittel és minden öncsalással le akarok számolni. Az ember csak akkor hisz valamiben vagy valakiben, végső soron istenben, tehát egy ideában, egy végcélban, ha nem őszinte önmagához. Verset sem írok többé. Az is öncsalás volt. Idejétmúlt magatartást erőltettem magamra, mert vázat akartam adni a lelkemnek, azt hivén, hogy váz nélkül szétfolyik. Hát hadd folyjon. Kit érdekel? Költőnek lenni, itt? Most? Ekkora szélcsendben vitorlázni egy kiszáradt tengeren? Egész életemben idejétmúlt kategóriákban gondolkoztam. Maga is így gondolkozik. Mindenki. Nem létező kategóriákban gondolkozunk. Lehet, hogy másképpen nem is lehet. De akkor ne is gondolkozzunk. Fogalmunk sincs semmiről. Nem tudjuk, milyen a világ, és végzetesen el vagyunk maradva önmagunktól.

Azt mondjuk, történelem. Honnan tudjuk, hogy ez valóban történelem? Ez is hasznavehetetlen kategória. Honnan tudjuk, hogy a történelem már elkezdődött? Honnan tudjuk, hogy még nem fejeződött be? Hátha egészen máshol élik a történelmet, egy olyan világban, amelyről sejtésünk sincs?

Honnan tudjuk, hogy ez élet? Honnan tudjuk, hogy az élet ilyen? Hátha ez még csak a halál végső vonaglása, mielőtt életté születik? Hátha bennünk vajúdja ki a mindenség az életet? Hátha hullák vagyunk valamennyien? Életet nemző hullák. De az is lehet, hogy más küldetésünk van. Be kell bizonyítanunk az anyagnak, hogy nem érdemes életté csiholódnia. Ki tudja, mire vagyunk bizonyiték és mire vagyunk ellenpélda?

 

Adorján leteszi a tollat, fintorog, bele se néz abba, amit írt, csak összegyűri és eldobja. Új lapot vesz elő, írni kezd.

 

Az előbb egy levelet kezdtem írni magának, de rájöttem, hogy a gondolataim, amelyeket leírtam, teljesen idegenek tőlem. Igazak, mint ahogy valószínűleg minden gondolat igaz a maga szintjén, de mégis idegenek. Nem tudom őket teljes lényemmel vállalni. Ők nem teljesen én vagyok. Sejtem, hogy valahol kell olyan gondolatoknak is lenniük, amelyek viszont teljesen én vagyok. Szeretném magának végső bizonyítékként megírni ezeket a gondolataimat, csak még nem jutottak az eszembe. Tudja, mit szeretnék? Hogy az én gondolataim pontosabban fejezzék ki az én lényemet, mint a maga gondolatai a magáét. Vitázni akarok magával. Ne kérdezze, miért, de átkozottul vitatkozni akarok. És azért éppen magával, mert érzem, hogy a maga lényege azonos az enyémmel. Egyáltalán: minden ember lényege azonos, csak ezt kevesen tudják. A vitában az győz, aki ezt a lényeget, ezt a közös lényeget teljesebben tudja kifejezni. Érzem, hogy már közelednek felém ezek a pontosabb gondolatok, és érzem, hogy a vitában én fogok győzni, pedig, megvallom, sejtelmem sincs a vita rendeltetéséről.

Most, hogy ezt írom, világosan érzem, hogy napok, de talán hetek és hónapok óta egy gondolatbarlangban tántorgok. Semmi mással nem találkozom és nem ütközöm össze, csak emberi gondolatokkal. Mások gondolataival, amelyek kivétel nélkül az enyémek, de amelyeket nekem feltétlenül meg kell cáfolnom. Ősemberi gondolatok ezek, ezek a barlanggondolatok, ki kell törnöm közülük. Nem tudom, miért, de ez a lényegemhez tartozik. Ma nemcsak magával vitatkoztam. (Vitatkoztam? Nemigen voltak ellenérveim, ezt nem kell magyaráznia.) Valahogy úgy alakult, hogy többek szájából hallottam viszont a maga gondolatait, jelentéktelen módosításokkal. És változatlanul nem volt épkézláb ellenvetésem. Hallgattam, a lelkem mélyén bólogattam, csak az indulat emelkedett a garatomig, a cáfolni készülő indulat. Valami ösztön. Ebben az átkozott gondolatbarlangban mindenki ugyanazt tudja, és senki sem tud többet a tudhatónál. Mindenki tud mindent. De énnekem ez kevés! Ez börtön!

Valaki ma azt mondta nekem, hogy kíváncsiságból él. Arra kíváncsi, milyen változatai lehetségesek az emberi aljasságnak és hülyeségnek. Talán valamire én is kíváncsi vagyok. Nem az aljasságra és a hülyeségre, mert az az én számomra halálosan unalmas. Arra vagyok kíváncsi, van-e valami, ami több, mint a mindenki számára felfogható és kézzelfogható igazság. Talán arra vagyok kíváncsi, hogy a rossz egésznek lehet-e jó a része. A rész természetesen én vagyok. Arra is kíváncsi vagyok, hogy a rossz valóban olyan irdatlan egész-e, ahogyan ma érzékeljük.

 

Adorján most már nem is gondolkozik, azonnal összegyűri a papírt, és új levélbe kezd.

 

Le fogok számolni a hazugságaimmal. Ezért írok éppen magának. Ma csináltam egy disznóságot. Elmentem Vitnyédyékhez, és a doktortól a maga betegsége felől érdeklődtem. Amit mondott, az lényegtelen, kiderült belőle, hogy nem tud semmit. Hát ennyit mi is tudunk. Ami fontosabb: én nem azért mentem azok közé az agyalágyultak közé, mert annyira izgatott a maga egészsége. Nem izgatott. Ürügyet kerestem magamnak, hogy emberek között lehessek. Ez az ürügy maga volt. Hogy miért írom ezt? Mert le kell számolnom két illúzióval. Az egyik az, hogy bennem még van részvét és kegyelem. Már nincs. A másik: úgy látszik, nem tudok meglenni nélkülük, bármilyen agyalágyultak és aljasak is. Lehet, hogy ez sajnálatos, de tény. És nem akarom a maga módján letagadni.

Egyáltalán, le akarok számolni minden hazugsággal. Mondja, miért magázódunk? Vétkesnek érzem magam, amiért belementem a maga játékába, a három lépés távolságba. Kinek jó ez? Játsszunk az én szabályaim szerint. Szervusz, te hülye.

Le akarok számolni az előítéleteimmel. Pontosan tudom, hogy a fennálló értékrend szerint hol és mikor hibáztam. Csakhogy ez részemről nem hiba volt. A hibát ott követtem el, amikor más vonatkozásokban elfogadtam ezt az értékrendet. És ha most azt kérdezem magamtól, miért vagyok még mindig itt, akkor mindenképpen gyávasággal kell vádolnom magamat. Éppúgy, mint magát. Kerestünk mi mást, mint ami itt van? (Most veszem észre, már megint magázom. Magázlak. Nehéz szabadulni ezektől a béklyóktól.) Te visszatértél a világból, mert úgy láttad, hogy sehol semmi fénysugár. Én ezt nem tudom elhinni. Nem létezik, hogy a világ ilyen egyhangú legyen. Mi azért vagyunk itt, öregem, mert nekünk jó volt ebben a pocsolyában. Mi itt nagyon kellemesen hempergőztünk, és közben azzal áltattuk magunkat, hogy utáljuk az egészet. De nem rúgtunk fel semmit. Pedig esküszöm, hogy fel kell rúgni a mai nap hatalmát.

Ha jó volt itt nekünk – és a magam itteni szereplését nem tudom mással magyarázni –, akkor ezt be kell ismernünk. És fel kell tennünk magunknak a kérdést: továbbra is ezt a pocsolyát akarjuk-e – áltatva magunkat, hogy továbbra is tengerre vadászunk ebben a pocsolyában –, vagy valami mást. Nem mentség a számodra, hogy esetleg pont ebbe a pocsolyába fulladsz bele. Te akartad. Én nem akarom. Délután még azt gondoltam, amíg az ágyad mellett ültem, hogy szörnyű szegénységi bizonyítvány a korról, hogy két olyan ember, mint te meg én, nem tud egymással mihez kezdeni. Most éjfél elmúlt, és szarok a korra. Rólunk szól a szegénységi bizonyítvány.

Sokat beszéltünk és sokat gondolkoztunk. De a lényeget még csak nem is érintettük. Nem tudom ám, mi a lényeg. Nem én. De meg akarom tudni. És ha itt, ebben a pocsolyában nem lehet, elmegyek oda, ahol tudatják.

 

Adorján már szinte gondolkodás nélkül gyűri össze a papírt, és azonnal a következőbe vág.

 

Ez már nem tudom, hányadik levelem. Kezdek kételkedni, hogy a végleges lenne. Csupa meddő gondolat. Meddő játékok. Meddő minden. Az előbb azt hittem, ha elmegyek innét valahová, isten tudja, hová, igazam lesz. Hát persze hogy nem lesz igazam. Az embernek csak ott lehet igaza, ahol éppen található. Azt hiszem, egy meghatározatlan jövő nevében akartam elpucolni innét, mert nyilván feltételeztem, hogy ez a jövő valahol jelenként létezik. Hát ez tévedés. Nincs jövő. Csak a jelen van. De ha csak jelen van, akkor ebben a jelenben léteznie kell egy immanens igazságnak. A jelent nem a múlt és nem a jövő nevében kell elítélni. Az gyermeteg dolog lenne. A jelent csakis a jelen nevében lehet elítélni.

Amikor nincs erkölcs és nincs isten, akkor a legnehezebb erkölcsösnek és hívőnek lenni. Akkor az ember magára marad a döntéseivel. Akkor mindenkinek a lelkiismeretére van bízva a döntés. Az emberek többnyire nem döntenek. Vagy alkalmazkodnak és életben maradnak, vagy kitermelnek magukból egy istent, aki nem a valóság, és ezt az istent imádva belepusztulnak a valóságba.

Ha a jelenben van egy valódi igazság, akkor azt csak ember hordozhatja. Mert nincsen más, csak ember van. Énnekem csak akkor lehet igazam, hogyha én hordozom ezt az egyetlen igazságot. Mert minden jelenben csak egyetlen igazság van. Petőfi korában Petőfi igazsága volt az egyetlen, amelyhez az összes többit viszonyítani lehet. Az övé a legmagasabb igazság, az övé a mérce. Van mérce. Minden relativizmus szükségképpen hamis és történelmietlen. De ezt csak az tudhatja, aki az adott jelenben az egyetlen igazság birtokosa.

Csakis maximális programmal lehet élni. Aki ezt nem vállalja, azt elhagyja az igazság.

Az én maximális programom: tudni. Tudni ezt az egyetlen igazságot. Én megtudhatom, mert én vagyok a hordozója. Csak arra kell törekednem, hogy láthatóvá tegyem. Le kell fosztanom, le kell vakarnom magamat erről a bennem rejtőző igazságról. Le kell marcangolnom a húsomat, szét kell törnöm a csontjaimat, és akkor az igazságom napvilágra kerül. Tudnom kell, még akkor is, ha ez a tudás átadhatatlan. Mint ahogy minden igazi tudás átadhatatlan.

Ma nincs erkölcs, és az egyetlen igazságnak nem lehet a birtokosa más, mint erkölcsös ember. Erkölcsös az, ami másnak jó, én pedig beledöglöm. Nem az önmegsemmisítés az erkölcsös, az önmagában még céltalan. De ha az önmegsemmisítés valaki másnak használ, akkor már erkölcsösnek tekinthető. Az önfeláldozás az erkölcsös, nem az életösztön. Logikus: az életösztön öntudatlan, velünk született, egyéniségünknek semmilyen befolyása sincs rá. Önfeláldozni csak szellemmel rendelkező lények képesek. Nincs olyan ösztönlény, növény vagy állat, amely képes lenne az önfeláldozásra.

Erkölcsös az, ha önmagamon kísérletezem, hogy megtudjam az adott jelen egyetlen érvényes igazságát. Ez azt jelenti, hogy nem szabad máson kísérleteznem. Amit tudok, azt önmagamból kell kibányásznom – előre feltételezve, hogy ami rám érvényes, az mindenki másra is érvényes. Én, mint az egyedül érvényes igazság hordozója, nem vagyok különb a többinél, tehát nincsenek előjogaim, nem lehetnek kedvezményeim csak azért, mert az én igazam igazabb a többiekénél. Valószínű, sőt szükségszerű, hogy az adott korban egyedül érvényes igazság hordozója az igazságot tehetségénél fogva hordozza, erről nem tehet, és emberi nagysága csak akkor bontakozik ki, ha vállalja, hogy az igazságot kibontja magából. Nyilvánvaló, hogy az egyedül érvényes igazságot tehetségük szerint többen hordozzák az adott jelenben, de emberi gyengéjüknél fogva a többiek nem tudják teljesen kibányászni magukból. Nem vállalják. Megfutnak. Következetlenek. És mint ilyenek, önkezükkel dobják el saját tehetségüket.

Megvessem őket én, aki vállalom a kínokat? Nincs rá jogom. Nekem kevesebb van megengedve, mint bárki másnak. Mindenki más lehet erkölcstelen, csak én nem.

Az én erkölcsöm az akaratom. Ebben a pocsolyában mindegy, mit tesz az ember. Nincsen különbség a gyilkos és az áldozat között. Nincsen különbség az élet és a halál között. Minden élet, vagy minden halál: a fogalmazás önkényétől függ, hogyan fogjuk fel. Minden erkölcstelen vagy minden erkölcsös, ha úgy tetszik. De ebből a pocsolyából nem felejthető ki az akaratom. Nincsen élet, de én akarom, hogy legyen. Nincsen különbség élet és halál között, de én akarom, hogy legyen. Azt akarom: legyen különbség! És mert akarom, van különbség.

 

Adorján leteszi a tollat, és azonnal eszébe jut, hogy ezt nem Sidó Zolinak, hanem már csak önmagának írta. Összegyűri a levelet, ez már valóban nem tartozik senkire.

Csak őrá tartozik.

És az istenre.

Adorján megrezzen: észreveszi, hogy nem figyeli senki. Mindvégig az volt az érzése, hogy figyelik, és ő ennek megfelelően játszik, most azonban már nem játszik. Azt is észleli, hogy már nem szenved a magánytól. Vagy téved?

Elmegyek a nőhöz, gondolja Adorján, és meg se lepődik a gondolaton.

Ezek szerint mindvégig ez motoszkált benne.

Elmegy a nőhöz, a vérbajos nőhöz. Az állítólag vérbajos nőhöz.

Van ennek most jelentősége?

Elmegy megfertőződni. Igazán hiszi, hogy beteg lesz, vagy arra számít, hogy nincs mit elkapnia? Valóban beteg akar lenni, hogy betegen és nyomorultan az emberi kapcsolatok halvány visszfénye is villámként éljen benne, hogy megtudja végre, mi az, ami fontos, és mi az, ami lényegtelen, vagy csak mérhetetlenül vágyódik a meleg húsra? Férfiként a nőre?

Ilyen az önfeláldozás? Örömet okozni valakinek úgy, hogy közben halálosan megfertőződni?

Vagy csak játék ez is, mint minden más? Ez is csak szerep? Bohóckodás? Még mindig pojáca ő, vagy már megérkezett önmagába?

Változatlanul semmit sem tud önmagáról és tettei indítékairól. Csak azt tudja, hogy nem bírja ki éjszaka egyedül.

Feláll és kimegy az utcára.

Odakint elállt az eső.

Adorján gondolatok nélkül lépked, könnyűnek érzi magát.

A főtérre érve felneszel. Egy köpenybe burkolódzott alak megy el mellette. Adorján rájön, hogy ez csak Porházy lehet.

– Jó estét, Porházy – mondja Adorján.

Porházy megdermed. Adorján tovább megy, és belép a szállóba. Porházy elképedve bámul utána. Ki lehet az, aki őt fel merészelte ismerni?

Hullani kezd a hó. Minden fehér lesz.

Minden fehér.