Olvasóm

Ideje megköszönnöm.

Egy rendszeres összejöveteleket tartó társaságban láttam először, sovány volt és görnyedt, barázdált aszkétaarcán kiugró álla uralkodott az erőszakosság leghalványabb jele nélkül, arcát lelki és szellemi szenvedés stigmái szaggatták, gondolati bakugrásait nemcsak én nem tudtam azonnal követni, de régebbi barátai sem. A társaság műveket elemzett, és ő többnyire akkor szólalt meg, amikor már úgy látszott: valamennyi probléma tisztázódott, és mehetünk haza. Megszólalt halkan, szenvedélytől remegő hangon, és látszólag mellékes kérdéseket tett föl, amelyek minden addigi elmélkedést romba döntöttek. Lassan, kínos pontossággal fogalmazott, rágóizmai független életet éltek, gondolataiba beleéreztem fogainak látens csikorgását. Második vagy harmadik alkalommal már úgy találtam: a szellemes társaságban ő a valódi Szellem, kérlelhetetlen és csaknem humortalan, vézna teste a humánum kolumbáriuma, szempontja pedig a feltehetőleg sosem létezett világszellemé. Sem átlátszóan ócska, ám erős, sem modernül rafinált kóklerséggel nem lehetett megtéveszteni, a megoldatlan és megoldhatatlan kérdésekre volt érzékeny, megoldást adni nem tudott és nem is szándékozott, a konfliktusok létezők voltak a számára és nem feloldandók. Görnyedten ült a székén és kényelmetlenül akkor is, ha véletlenül puha karosszék került alája, feszülten ült mindig, noha, úgy láttam, soha nem volt tudatában annak, hogy az abszolútumot képviseli, önmagával szemben is. Mindenki elnémult, ha megszólalt, tisztelték, talán féltek is pártatlan elméjétől, kényszerűségből csodabogárnak kellett tartaniuk, és zavartan – ők úgy érezték: az élet jogos fensőbbségével – mosolyogtak rajta.

Merőben szellemi lénynek láttam, és emlékszem, mennyire meglepett, amikor kiderült, hogy családja van.

Aztán sokáig nem láttam, az összejövetelek szűkebb körben, más témákról folytatódtak az olyan gyanús személyek nélkül, amilyen én minden társaságban mindig is voltam.

Termékeny és szerencsés korszakom lett aztán egy időre, írtam ilyen-olyan műveket, és eszembe jutott, hogy az egyiket eljuttatom hozzá. Korántsem volt főmű, elvetélt kísérletem volt arra, hogy a szépirodalomtól, legalább átmenetileg, meneküljek. Elolvasta és megbírálta.

Akkor éppen házasságban éltem, és volt lakásunk. Zavartan és megtiszteltetve tessékeltem az egyetlen fotelba, kényelmes nagymamafotel volt, és soha senki nem tudott olyan kényelmetlenül beleülni, mint ő. Bal lábát átvetette a jobbon, a feltálalt italt és ételt nem vette észre. Személyes dolgokról nem volt mit beszélnünk, azonnal rátért a műbírálatra, és számomra igen meglepő dolgokat közölt. Én úgy éreztem, a mű rosszabb, mint ő véli, s noha tudtam, hogy nem tud mást mondani, mint amit gondol, megijedtem; elhatároztam, hogy a jövőben csak egyértelműen jó művet juttatok el hozzá, ha egyáltalán rászánom magam. Az a meglepetés is ért, hogy minden publikált művemet olvasta, azokat is, amelyek azelőtt jelentek meg, hogy először láttam volna; először boldog lettem ettől, arra gondolván, hogy tehetségemet már első zsengéimben felismerte, de csakhamar kitűnt, hogy mindent elolvas, ami magyarul megjelenik, s nekem nem szentel több figyelmet, mint bárki másnak.

Véleménye elfogult volt, szenvedélyes, keserű és igazságos. Látnom kellett, hogy számára a kultúra, s abból is elsősorban az irodalom és a film olyan hatóanyag, mint a kábítószeresnek a fű, fogyasztása nélkül elpusztul. Évekkel korábban nem értettem, miért nem veti papírra érzékletesen, választékosan, pontosan megfogalmazott, előzőleg kínban fogant mondatait; akkor ráébredtem, hogy számára, akinek minden sejtje kultúrából táplálkozik, aki nem levegőt lélegzik be, hanem a szellemet, aki anyagcserét nem anyaggal, hanem könyvbe fagyott betűkkel folytat, lehetetlen az írás. Ő műveket fal és emészt, hogy belső égését fenn tudja tartani valahogy, de a salakot magánügyének tekinti; benne a kultúrától való függőség oly erős, hogy a túlzott tisztelettől nem képes megnyilvánulni, ha felmerül a lehetősége, hogy kultúrát hozzon létre. Műfaja a beszélgetés, amelyet alábecsül; nem fordul meg a fejében, hogy egy beszélgetés nem feltétlenül időben és térben zajlik, s hogy a társalgás kiváltotta megrázkódtatás partnerében kultúrába csapódó végterméket eredményezhet. Óvakodtam meglátásomat közölni vele, láttam már, hogy akkor a beszélgetés műfaja is bezárul előtte.

A beszélgetés volt az ő szabadsága, minden csábról lemondott érte, mert képtelen volt a nagy alapvető függőség mellett akár aprókat is elviselni. Független elme volt, aki erre soha nem törekedett akaratosan. Megpróbálkozott olyan körülmények között élni, amelyek elméjét tompíthatták és rabul ejthették volna, de idegei nem bírták a megterhelést. Volt előkelőnek számító lektor, váratlanul beadta a felmondását. Volt hivatalnok a kultúrától távol eső szakmában, munkáját precízen végezte, elő akarták léptetni, elmenekült. Végül sikerült meghúznia magát egy rosszul fizető, marginális munkahelyen, ahol csak könyvek vették körül, ott végre valamennyire leülepedett.

Nem ismertem nála európaibb elmét, és nem beszélt nyelveket. Kíméletlen, szarkasztikus, keserű erkölcscsősz volt, és megértő némely súlyos szellemi és erkölcsi tévelygések iránt, ha azokat bizonyos értékkel rendelkező emberek követték el. A provinciális magyar irodalom belviszályairól öngyötrő kéjelgéssel szolgáltatta később részletes, találó, az alantas pletykálkodással határos elemzéseit, ő, aki egyébként a kicsiny magyar kultúrát a világkultúrával mindig elfogulatlanul és szorongás nélkül látta egynek.

Időről időre bizonyos műveimet eljuttattam hozzá a homo novus, a kultúrán kívülről jövő vadember gátlástalanságával és szorongásával, ő pedig véleményét nyilvánította, nem bántóan, de tartózkodóan. Nem tudtam, hogy várakozó álláspontra kell helyezkednie, csak azt tudtam, hogy kiszámíthatatlanul tekergő agya a számomra fontosabb és meghódítandóbb, mint másoké. Nem tudtam még megfogalmazni, hogy az abszolút olvasóval esett találkozásom, aki zavaros gyerekkorából és kora kamaszkorából védekezésül a mások által létrehozott, garantált értékekbe menekült, csak azt éreztem, hogy számára a kultúra szent, magasztos, érinthetetlen, s hogy én, aki kultúrát létrehozni szándékozom, nem lehetek olyan gyáva, hogy e szembesítés elől megfussak. Úgy éreztem, magamért harcolok, ha elismeréséért küzdök, s mert szempontjaival nem voltam tisztában, és mindig tartanom kellett valami váratlantól, amire én soha nem gondoltam volna, találkozásainkra lelkileg készültem, de így is feszült, görcsös voltam, és esetlenül, darabosan fogalmaztam, ha beszélgetésünkre sor került.

Nem tudom, mennyit érzékelt ebből ő; valószínűleg nem sokat. Neki a műbe zárt szellemmel volt dolga, legalábbis így éreztem, és nem azzal, aki a művet létrehozza. De ahogy múltak az évek, és természetesen az én életem is tönkrement ahhoz képest, amilyennek a nem tönkrement életet képzeltem hajdanán, és szerzőhöz illőn lassan mégis kezdtem igazabb műveket írni, úgy látogattam meg egyre gyakrabban, s kezdtünk óvatosan kissé szélesebb témakörben mozogni, s így vált kapcsolatunk tisztán szellemi természetűből fokozatosan emberibbé.

Gyakrabban látogattam, sőt megesett, hogy valamely, még meleg művemet hozzá vittem elsőként, és láttam, ezt egyre türelmetlenebbül várja. De hát nem sok választása volt, kevés szerző akadt akkoriban hazánkban, aki arra tette volna fel – legalábbis részben – az életét, hogy bevallja magát.

Voltak a Szellemnek odvai Budapesten akkoriban, egyikük az ő másfél szobás lakása volt a töltés közelében, kistisztviselők által lakott környéken. A Szellem odvai hasonlítottak egymásra akkoriban, valamennyi szűkösebb volt az elfogadhatónál, valamennyiben meghajlottak a könyvespolcok a súly alatt, és többnyire műanyagból voltak a kilincsek. A Szellem hordozójának íróasztala kivétel nélkül minden odúban a hálószobában helyezkedett el, többnyire a társ íróasztalával együtt, s mert a hálószoba fogadószobaként is szolgált, dohányzóasztal járult a berendezéshez, amelyen adandó alkalommal étkezni is lehetett. Minden odúhoz apró konyha vagy főzőfülke és szűkös fürdőszoba járult; az ő odújának az volt a különlegessége, hogy a vécé nem a fürdőszobában volt található. Az ő félszobája jelentette nekem a legnagyobb problémát, abban lakott ugyanis két gyermeke; ez a nagy átlagba nem illett bele igazán, ezzel a problémával sokáig nem tudtam megbírkózni; ha ez eszembe jutott, a rácsos, hatvanas években kifundált gázkonvektorra pillantottam, és attól meg tudtam nyugodni.

Beszélgetésünk mindig csapongó, összefüggéstelen, kapkodó bemelegítéssel indult. Mire a valódi tárgyra tértünk, nagyobbik fia már lefeküdt, felesége pedig ruhástól aludt a dupla ágyon. Odakint mindig volt valamilyen évszak, bent pedig velem szemben, a hosszú dohányzó- és ebédlőasztal másik partján ott volt fájdalmasan keménnyé faragott arca, szögletes, csupa csont és kiugrás mintázta koponyája, tetején ritkás, oldalra fésült haja, aggályosan pontos jelzőit és igéit erős állkapcsának kényszeres mozgása előzte meg. Amikor a szó már-már kibukott belőle, vékony alsó ajka és állkapcsa megmozdult, majd megdermedt, hogy újabb rágással találóbb szó megmunkálásához készüljön elő. Elképzelhetetlen volt, hogy agya valaha leálljon, hogy egyáltalán aludni tudjon néha. Ítélete mindig kíméletlen volt és szenvedélyes, a másikat kevésbé marcangoló, mint önmagát. Nem tartotta szükségesnek, hogy nevelői célzatból elmarasztaló vagy dicsérő közlendőjét bármi módon enyhítse, az a gondolat pontosságát veszélyeztette volna.

Bármennyire közeledtünk is, ízlésünk soha nem esett egybe. Valójában alig volt gondolkodási mechanizmusunk között kapcsolódási szegmentum. Gondolatainak fűzését soha nem láttam előre. Nem mintha törekedett volna a kiszámíthatatlanságra, csak éppen annyi mindent olvasott össze és annyi tűnődnivalója akadt, hogy egy-egy szűkebb téma számtalan, csak első pillantásra távol eső témát hívott elő az agyából. A gyönge művek nem érdekelték kevésbé, mint a kitűnőek, noha nagy alapélményeihez makacsul, csaknem rögeszmésen évek múlva is visszatért. Az ő gondolkodásának az volt a tárgya, amit akkoriban a Szellem képes volt produkálni, és neki azt is meg kellett vizsgálnia, mitől és hogyan jöhetnek létre a merőben szellemtelen művek.

Amikor egy este, lakásához közel, leütötték, összes fogát kiverték, állkapcsát három helyen eltörték, kevéske pénzét és számára sokat jelentő óráját elrabolták, nem feltétlenül szimbolikusan értelmezendő tettet hajtottak végre egy reménytelenül durvuló és süllyedő korszak másfajta szenvedői, mindössze láthatóvá tették, hogy az Ügy, amelyet képvisel, mennyire törékeny, az is volt, és az is lesz mindig. Azt közölték, hogy mélységesen az egyes emberben van minden. Hogy ő, a kultúra ritka hordozója, könnyedén leüthető. Hogy én, a kultúra önjelölt művelője, főbe lőhető vagyok bármikor. Leéghet akármikor az összes könyvtár, kihal sok-sok nyelv. Amiről vele beszéltem valaha, amin közösen töprengtünk éveken át, lengén elvész, kihull, mintha sose lett volna. Elvesznek, elporladnak, szétrohadnak, patkánybendőbe jutnak mind a művek, amelyeket valaha olvasott, elvesznek köztük az én műveim is, mindazok, amelyeket még csak ezután fogok megírni.

Csakhogy én akkor már sejtettem valamit arról, amit egyaránt pontatlanul, reménytelenül, kétségbeesetten közelítve hol lélekvándorlásnak, hol géneknek neveztek a szakszavak bűvöletébe menekülő mindenkori élők. Hallgattam soros okfejtését, és láttam magam előtt őt, aki könyvtáros volt Alexandriában, és éppen neki kellett megélnie, hogy a könyvtár leég. Állt a füstölgő romok között, nézte a pernyévé lényegült papirusztekercseket, és akkora volt a fájdalma, hogy nem tudott sírni. És nem tudta azt sem, hogy ő az, akiben a könyvtár megmaradt. Nem tudhatta, hogy tanítványai, azok a kevesek, továbbra is hozzá zarándokolnak majd tanácsért ügyes-bajos dolgaikban, és tőle kapják meg – nem a tudásanyagot, amely a sok százezer tekercsben odalett, hiszen azokat még ő sem olvasta mind, és sokat el is felejtett, noha olvasta, hanem azt a Szellemet, amely az örökre elveszett műveket ihlette, és amely az ugyanolyan, később megírandó és még később örökre elvesző műveket is ihleti majd. Nem tudta, hogy ő a kapocs a kérészéletű, csak pár száz vagy pár ezer évig tartó kultúrák között. Nem tudta, hogy ő a művek egyetlen éltetője, létük egyetlen garanciája, ő ott Alexandriában csak állt a hamutengerben, és lelkifurdalást érzett, amiért képtelen sírni.

A kéziratok éghetők – ezt mi jobban tudjuk ezen a tájon, ezen a nyelven, mint tudta a maga pár száz évvel hatalmasabb nyelvén a drága Bulgakov. Egyetlen folyamatos létező van, bár egy-egy kivételesen szerencsétlen korban, amilyen persze évezredes távlatban gyakorta előfordul, nehéz megtalálni: ő, az Olvasó.

Ha az embert nem ölik meg idejekorán, előbb-utóbb elveszít csaknem mindent. Először elveszíti a hiúságát, aztán élő és holt halottai támadnak, aztán lemond a reményről, hogy valaha rendbe jöhet bármi, lába alatt szünet nélkül reng a föld, minden pillanata hájszálon függ. Akkor aztán igazán nehéz az alkotás.

Akkor segíti meg az Olvasó.

Nekem rajta kívül még volt négy ilyen olvasóm. Mérhetetlen gazdagság volt az enyém. Törékeny gazdagság, hiszen mind halandók voltak, de nekem páratlan szerencsémnek kellett tartanom, hogy hozzájuk hasonlóan én is halandó lehettem.