Öröm

meleg szőnyeg, szürke. Bútorok a forrástalan fényben, gazdag lakás. Nem látni ablakot, talán belső fény. Jó érezni ezt. Puha szövetszoknyában és meleg pulóverben negyvenes nő valamit ténykedik a falnál, asszonyos, magasabb nálam, jó látni. Rokonom, tudom. Boldogan nézem. Minden mozdulatában biztonság. Talán illata is szürke, meleg. A férje esetenként bukkan fel, szimpatikus úriember, sötét öltönyben, szerényen, hangtalanul mozog. Kulturáltan beszél, nem tudom, milyen nyelven, de értem. Nem tudni, honnét érkeztem és hová, de jó ott lenni náluk: ez a családom. Az bizonyos, hogy a vérrokonom a nő, és éppen szülni fog. Nem tesznek utalást erre, magamtól tudom. A szülés a meleg, szürke lakásban fog lefolyni. Nem készülődnek, pedig hamarosan esedékes. Nyugodtak. Az asszonyon még semmi nyoma. A falnál áll, felém fordul, és kezében máris ott a csecsemő. Sehol vér. Az asszony bal kezében tartja a csecsemőt, hajánál fogva. Igen nagy, mint egy hároméves gyerek. Nem a haja, méhlepény. Talán most vágja el a köldökzsinórt vértelenül, de úgy, hogy ne lássam. A csecsemőt a szőnyegre teszi. Nagyon nagy. Bőrszíne lilásfehér. Mászik, feláll, tud járni. Leguggolok hozzá. A szeme ferde, ázsiai vágású, néz rám értelmesen. Mintha emlékeiben kutatna, gondterhelt, majd megszólal. Hozzám beszél, kicsit törve, de magyarul. Hallgatom, és boldog vagyok. Már az anyja hasában megtanult beszélni. Nagy esemény tanúja vagyok. Kivételes ember született. Még ebben a melegszürke, otthonos lakásban is rendkívüli, hogy ekkora újszülött jöjjön a világra és azonnal tudjon beszélni. Az asszony a hóna alatt megfogja, asztalra állítja, kéri, tartsam egy kicsit. Óvatosan megfogom, tapintom a bordáit, fellélegzem: van csontja, valóságos csecsemő, nem álom. A szeme alig résnyi, sötéten csillog, szeretném, ha rám mosolyogna, de komolyan, tűnődve, gondterhelten néz, az emlékeiben kutatva. Tudhat rólam valamit. Mit tudhat rólam, amit én nem? Bizonyára nem rosszat, hiszen nem félek tőle. Lilásfehér a bőre, de meleg. Haja nincs. Ismét megszólal, nincs befejezett mondata, de a szavakat pontosan ejti, örülök: nem tévedtem korábban, valóban tud magyarul. Csodagyerek az ilyen. Jó lesz nekünk, ha felnő. Megyek az asszonnyal, hosszú, finom, szürke szövetkabát van rajta, bő és lebegő, mintha szél lenne az utcán, a munkahelye felé nyilván, ahol még nem jártam, ő most megmutatja nekem, a messzi rokonnak. Soha ilyen kedves nővel nem mentem utcán. Rokonom. Megáll a lapos, modern, üvegfalú épület bejáratában, bólint és igazat ad nekem. Elpirulok, eszembe jut, mit mondtam neki: a csecsemőt meg kellene szoptatni. Neki nem jutott eszébe, de hogy megemlítettem, egyetértett. Nem hiszem, hogy megnőtt volna a melle, a kabát alatt nem látszik. Semmi anyagszerű. Érzem: boldog, hogy meg fogja szoptatni a gyerekét