A szent poézis

A főtéren álló csinos házak egyike volt az, kívülről tatarozták, de a lépcsőház omladozott, felkocogtam, és ahol az volt kiírva: „Szerkesztőség”, benyitottam. Ücsörögtek és ácsorogtak bent páran, mondtam: ezt és ezt az urat keresem. Rá mutattak. Ott ült az egyik széken. Odaléptem, bemutatkoztam, magyar vagyok, ösztöndíjas, kutatok, esetleg fordítani is szándékozom, ha már erre jártam, gondoltam, fölkeresem.

Igen, mondta erre.

Hallgattunk.

Úgy láttam, biztosan ül a székén, pedig akkor már lehetett tudni, hogy a szerkesztőséget hamarosan feloszlatják, ő pedig nemigen publikálhat többé. Szemei mélyen ültek erős szemöldöke alatt, homloka magas volt, szabályos orra alatt kissé durcás, gyermekien duzzadt ajkait összezárta, álla kisebb volt a harmonikusnál, de karakteres. A korombeliek közül ő volt a legérdekesebb költő akkoriban, olyan országban, ahol szintén hemzsegtek a költők. Nem velőtrázó verseket írt, noha őt kiáltották ki a legújabb vátesznek, mindössze arra törekedett, hogy a helyzetet lehetőleg világosan és egyszerűen megfogalmazza nem túl hosszú szabad versekben, mert abban az országban már évtizedek óta csak szabad verset volt illendő költeni. Néhány vékony kötete jelent meg, azok is csak pár száz példányban; tudtam, hogy másolják, gépelik, számon tartják, róla magáról pedig mint karizmatikus személyiségről emlékeznek meg azok is, akik sose látták. Divatos volt, soros megváltó, egy izgatott, ideges, számszerűleg meghatározhatatlan réteg számára, amely a kultúrát rátarti büszkeséggel fogyasztotta. Azért szerettem volna megismerkedni vele, mert vonzónak találtam, hogy a rá mért szerep ellenében írja egyszerű, csaknem személytelen, szerény verseit, s hogy van iróniája és öniróniája, olyan kultúrában, amelyben, akkor már tudtam, ritka az ennyire normális alkotó.

Hallgatunk, ő ült, én álltam, körülöttünk folyt a szerkesztőségi élet, hallgattunk, aztán megszánt, valamit mondott, arra én valamit feleltem, aztán elhallgattunk, nem volt miről beszélnünk.

Kezdtem magam kínosan érezni, megbántam, hogy a fővárosból leruccantam abba a városba, ahol ő élt, lényegében miatta; gondolatban már megvontam a vállamat: ez nem jött össze, mindegy, most már ideje szépen eltávoznom, amikor páran szedelőzködni kezdtek, ő is felállt, és valaki, nem ő, meghívott, menjek velük ebédelni. Megköszöntem a meghívást; ebéd után kevésbé dicstelenül léphetek le, gondoltam.

Lementünk a vedlett lépcsőn, én mögéje kerültem, és örömmel fedeztem fel, hogy enyhén kopaszodik. Kimentünk a főtérre, átvágtunk rajta, beléptünk egy másik csinos, szintén csak kívülről tatarozott házba, annak emeletén, sose gondoltam volna, gusztusos étkezde rejtőzött a kiválasztottak: az újságírók számára, és húst is lehetett kapni, sertéscsülköt. Valaki szabadkozott, hogy hát náluk csak ez van most, én biztosítottam, hogy szeretem a csülköt. Nem hazudtam, és én a halat és a csirkét is szerettem, amit ők valamiért nem tekintettek húsnak, talán azért, mert lehetett kapni, de ezt már óvakodtam hangosan megjegyezni, és nem is lett volna igazságos a részemről, mert egyéb hús valóban nem volt. A csülöknek pedig örültem: a köznép számára hozzáférhető vendéglőkben csülköt is ritkán láttam. A pultnál rendeltünk, ácsorogva vártuk, hogy a bádogtálcára tegyék a húst nevetségesen alacsony összeg ellenében – erről is jobbnak láttam hallgatni –, majd leültünk egy asztalhoz, a költő meg én, előttünk sertéscsülök és krumplipüré párolgott a bádogtálcán. Akkor hozzánk telepedett egy korunkbeli szőke fiú szintén sertéscsülökkel, a költő bemutatta, rendező volt és drámaíró, művét nem ismertem, de a nevét a fővárosi plakátokon már láttam, meg is jegyeztem: mind a keresztneve, mind a vezetékneve német volt. Közvetlennek és közlékenynek bizonyult, vele kellemesen folyt a társalgás, eszmét cseréltünk színházról, drámáról és hasonlókról, közben a csülköt falatoztuk, és nem sejtettem, hogy utoljára látom: pár év múlva meghalt rákban.

Az ebédelés megtörtént, a költő lényegében mindvégig hallgatott, csak néha hümmögött valamit a hozzá intézett szavakra. A tálcát vissza kellett vinnünk, meg is tettük, és már arra készültem, hogy illedelmesen elbúcsúzom tőlük, amikor a költő azt mondta: gyere el hozzánk este. Meglepődtem, megköszöntem. Egy szalvétára lerajzolta, hogyan juthatok ki a városszéli lakótelepre, ahol a feleségével lakást bérel; a szalvétát szépen összehajtva eltettem és sürgős teendőimre hivatkozva távoztam.

Este nyolckor, a megbeszélt időben, borral és virágcsokorral állítottam be hozzájuk. A felesége szép, vékony, szőke lány volt, riadt szemű, mint arrafelé sok vékony, szőke lány; betessékeltek egy tágasabb négyszögbe, a szoba közepén a dohányzóasztal körül helyezkedett el az ülőgarnitúra. Haladéktalanul felvilágosítottak, hogy a bútorok nem az ő ízlésüket tükrözik, a lakást bútorral együtt bérlik. Megkérdeztem, mennyiért, és ingattam a fejemet, amikor megmondták. A felesége teát szolgált fel, azzal elvoltunk egy darabig, én dohányoztam, azzal is el lehetett bíbelődni, úgy éreztem, nekem illik kontaktust teremtenem, fecsegni kezdtem érdektelen dolgokról, ők udvariasan, figyelemmel hallgattak. Aztán elhallgattam én is. Az szimpatikus volt, hogy nem tették fel az obligát kérdéseket baráti hazámra vonatkozólag, ahol sose jártak, de mégis az volt a helyzet, hogy ültünk és hallgattunk. A felesége hozta a második főzet teát, azzal megint elvoltunk egy darabig. Én nézelődtem a lakásban, a költő mélyen ülő, gunyoros szeme követett, legalábbis így éreztem; végül is kedvesek, gondoltam, meghívnak magukhoz egy vadidegen embert, akit nem ajánlott senki, nem tudhatják, kiféle, miféle, és nekik itt jobban kell vigyázniuk, a szerkesztőséget nemsokára feloszlatják, őt pedig előbb-utóbb nyilvánvalóan be fogják tiltani.

Rajtam kivül még a felesége kisérletezett egy-egy mondattal, a költő jobbára hallgatott, talán engem figyelt, talán egészen más járt a fejében. Megint úgy éreztem, hogy kár volt egy egész hetet szentelnem annak a városnak. Volt nekem elég olvasnivalóm a fővárosban, a felét sem tudtam elvégezni annak, amit terveztem, holott hónapokra utaztam oda, és azok a hónapok már a végük felé jártak; mindegy, gondoltam, talán ilyennek is kell lennie.

A harmadik teát is megittuk, akkor úgy éreztem, végképp ideje, hogy magukra hagyjam őket. Nem esett szó semmiről, nem baj. Felálltam, nem tartóztattak, talán ők is megkönnyebbültek, legalábbis így gondoltam. Felvettem a kabátomat az előszobában, ők a szobaajtóban álltak, és akkor a költő azt mondta: gyere el holnap este is. Igent dadogtam és kisiettem a lépcsőházba.

A másnap este már rendben volt, akkor már nem vittem bort és virágot, és minden ceremónia nélkül elkezdtünk beszélgetni.

Aztán visszautaztam a fővárosukba, majd haza, és leveleztünk, ahogyan alkotók manapság képesek: úgy félévenként megeresztettünk egymásnak egy-egy semmitmondó lapot. Sürgettem, látogassanak meg, nekem közben lakásom is lett meg feleségem is, volt hová és kihez meghívnom őket, ők azonban húzódoztak, mindenféle közbe is jött náluk, és bennem is csak ritkán merült fel, hogy a két várost, ahol élünk, mindössze két határ és légvonalban kétszáz kilométer választja el egymástól. Akkor már elég jól ismertem a költőt, tudtam, hogy húsz kilométerre is nehezen mozdul ki, leginkább otthon szeret ücsörögni egy fotelban és tűnődik. Ezt mélyen meg tudtam érteni, mert bár nála rohangálóbb alkatúnak születtem, igazából én is csak arra vágytam mindig, hogy hagyjanak tűnődni.

Két évvel később, váratlanul, mégis elszánták magukat a nagy utazásra. Egyszerre ott ültek az egész szobánkban, feleségem kimeredt szemmel bámulta őket, ezek szerint ők azok, akikről annyit meséltem. Szabadkozással kezdték, nem akarnak zavarni, igazán nem turistáskodni jöttek, mi viszont már előzőleg minden napra teljesíthetetlen mennyiségű programot állítottunk össze a számukra, és az estéket is betábláztuk barátainkkal. Végül mi győztünk, rohangáltak velünk szegények a városban, kocsival rendelkező barátaink a pontos terv szerint szállítottak minket a fővárosunk környékére tájat látni, kultúrnevezetességeket megtekinteni. A legjobbak mégis a késő esték voltak, amikor mind a négyen kimerülten ücsörögtünk az egész szobában, a költő a fotelban, a két feleség a laticelen, én a dohányzóasztalhoz húzott, magas támlájú, kényelmetlen széken, és beszélgettünk csapongva, nem fordítva figyelmet arra, hogy lényeges ügyről szóljunk és választékosan. Bizonyára elhangzottak okos megállapítások is, ezekre nem emlékszem, csak arra, hogy örültünk, amiért együtt lehetünk velük egy hétig.

Pár hónappal később postai küldeményt kaptunk: újságforma folyóiratot, benne a költő elbeszélésével fővárosunkról. Elolvastam, lefordítottam feleségemnek, és tanácstalanul tűnődtünk sokáig. Különös egy alkotás volt. A költő a fővárosunkat úgy írta le, mintha csoportos turistaúton vett volna részt. A helyszínek nagyjából stimmeltek, a szituációk egyáltalán nem. Rólunk nem esett egyetlen szó sem, a fiktív idegenvezető lányban felrémlett feleségem némely vonása, de igen elmosódottan. Az elbeszélés útleírásnak ügyetlen volt, novellának hosszadalmas és széteső, lényeg nélküli, holott ő akkorra már megírta első, kissé terjengős, de átgondolt és gondosan szerkesztett regényét. A leírásai nem voltak érzékletesek, csak az érződött, hogy szeretett nézelődni abban az országban.

Lírikustól elvárná az ember, kivált az én kultúrámban, hogy prózában is a személyes élményeit írja, lehetőleg pontosan. Ő azonban lírájában sem írt önmagáról közvetlenül soha. EI kellett tűnődnöm arról, amiről korábban nem gondolkoztam: az ő kultúrájában a líra másként alakult, mint nálunk, legnagyobb költőik százötven éve óvakodtak magánéletükbe avatni az olvasót. És másként alakult náluk a próza és a dráma is: náluk valahogy mindig fontosabb volt a gondolat, mint a megérzékítés, és aki tollat ragadott náluk a kezébe, azzal a számunkra már különösnek érződő, naiv tudattal tette, hogy bármi, amit gondol és rögzít, része lesz egy nemzeti kultúrának, amelynek világnagy hivatása van akkor is, ha a világ nem vesz róla tudomást. Talán benne is ez az örökölt hit működött, amikor elsősorban reflexióit rögzítette a reális környezet leírása helyett. Talán minket is óvni akart mellőzésünkkel, hiszen ő akkor csak eldugott lapokban jelenhetett meg véletlenszerűen, s úgy vélhette, hogy ez nálunk is hasonlóan működik. Mindenesetre akkor gondolkoztam el először komolyabban arról, mennyire meghatározza az alkotót, milyen környezetbe születik bele, s közben meg is voltam sértve némileg, amiért életművébe a fővárosunkról szóló írás alkalmával minket nem vett bele.

A következő évben mi laktunk náluk egy hétig. Addigra már lett saját lakásuk, szintén másfél szobás, mint a miénk, szintén a város szélén, szintén egy temető mellett, csak éppen az övék egy tízemeletes, vakolatlan betonházban volt, és az ablakok kevésbé csukódtak, mint nálunk. Ők a saját városukat igyekeztek bemutatni nekünk oly módon, ahogy mi tettük egy évvel korábban, de aztán erről közös megegyezéssel lemondtunk, minthogy én a várost meglehetősen ismertem, egyes részeit, némely temetőit náluk is jobban, bár erről nekik nem tettem említést, feleségemet pedig mindig csak emberek érdekelték, soha nem a környezet. De azért elvittük a katedrálisba, amelyet ő még nem látott; sokáig ácsorogtunk az alagsorban, hírességek kőkoporsóinál, volt köztük egy, amit addig tilos volt megtekinteni, azt megtekintettük; többnyire azonban beszélgetve sétáltunk a belvárost övező fasorban, s az ideiglenes fogdát, mely útba esett, pillantásra is alig méltattuk. Akkor ő már betiltott költő volt, következésképpen számon tartott politikai tényező. Időközben nálunk is történt egy s más, éppen abban a szűk körben, amelyben foroghattam, s miközben ők is megmutogatták nekünk barátaikat, akikkel mi szintén nem sokat tudtunk kezdeni, mindvégig zavart, hogy én otthon talán nem egészen úgy viselkedem, ahogyan az ő barátjához illene, és ennél is jobban nyomasztott, hogy a zavaromról nem merek beszámolni neki. Ő akkor a maga hazájában olyan típusú működést folytatott, mint az én hazámban némely barátaim, akikkel újabban nem tudtam teljes közösséget vállalni. De egy sétánk alkalmával, a temető mellett, a kövezetlen, sáros úton ballagva nagy lélegzetet vettem és beszámoltam neki mindarról, ami egy év alatt történt. Figyelmesen hallgatta beszámolómat, amelynek az volt a lényege, hogy mindaddig, amíg kultúrát lehet alkotni, nem engedem meg magamnak, hogy belevesszek a kultúránál szűkebb és ideiglenesebb politikumba; különösen nem engedhetem meg ezt magamnak oly nemzet tagjaként, melynek politikai léte mindig kétséges volt és a jövőben is az marad, akárcsak az ő nemzetéé, tettem hozzá rögtőn. Mondandómat befejezve idegesen vártam a válaszát. Attól tartottam, hogy álláspontomat már nem fogadhatja el, hiszen kényszerűségből belekerült a politikumba nyakig, mint újabb, szükségszerűen gyengébben sikerült versei mutatták. Válasza azonban megnyugtatott és fel is oldozott egyben. Ő ebben a helyzetben sem volt azonos a helyzetével, ahogyan nem volt azonos korábban sem, három éve, amikor, erőszakosságomnak hála, megismerkedtünk. Elfogadta, sőt helyeselte, hogy amíg az ember a saját területén dolgozhat, ne foglalkozzék mással. Náluk, mondotta, sajnos a helyzet már rosszabb, és ő kénytelen azt művelni, amivel szíve és hajlamai szerint nemigen foglalkoznék. Hosszan beszélgettünk és kitűnt, mennyire más időben élünk mi, eltérő kultúrák lakói. Náluk a politika kizárólagos jelentőségre tett szert, míg nálunk az volt a lényeg, vajon meddig hagynak minket dolgozni. Neki politikai verseket kellett írnia, én pedig dolgozhattam olyan művön, melyben a politika csak tematikailag volt jelen.

Ballagtunk a sárban, és mindketten őszinték voltunk. Eltűnődtem, mivel foglalkoznék én, ha az ő hazájában születtem volna, és arra a következtetésre kellett jutnom, hogy olyasmivel, amivel ő.

Vannak láthatatlan, ám éles választóvonalak tisztesség és tisztességtelenség között, és az alkotó nem engedheti meg magának, legalábbis a mi kultúráinkban, hogy e vonalat akár csak egyszer is átlépje. Talán nem mindig és nem mindenütt volt ez így; talán a tisztesség boldogabb korokban nem tartozott az esztétikumteremtők tevékenységi feltételei közé, és talán ma is vannak a világon olyan helyek, ahol ez a kérdés fel sem merül; a mi hazáinkban azonban újabban oly különös, és egyszer majd feltétlenül ábrázolandó, sajátos, soha-nem-volt szituáció alakult ki, amelyben egyetlen apró árulás is elegendő, hogy az áruló, lelkifurdalásától hajtva, újabb és egyre súlyosabb árulásokba hergelje magát, legelső és objektíve talán jelentéktelen árulásának igazát bizonyítandó. Úgy éreztem akkor, hogy az alkotáshoz joga csak erkölcsileg tökéletesen tiszta, ép embernek lehet, aki az első, látszólag jelentéktelen ballépést is ki tudja kerülni; sokszor gondoltam később arra, hogy jogom érzetének megerősítésében az ő toleranciája fontos szerepet játszott.

Egyébként jól és vidáman éltünk náluk a betonház tetején, sokat és jókat ettünk, a feleségek főztek; a költő, mint feleségétől megtudtuk, mozdíthatatlanságát leküzdve pár nappal érkezésünk előtt vonatra ült, és anyjához utazott a munkáslakta vidékre, ahol inkább lehetett húst kapni, mint az ő városukban; azt a sok kiló, feketén szerzett húst ettük egy héten át. Igazából akkor szerették meg egymást a feleségek, s ebben talán annak is szerepe volt, hogy kiutazásunk előtt feleségemet, nálam szokatlan szigorral nyelvük tanulmányozására bírtam, és meg is tanult annyira, hogy értette őket, s ha kellett, gagyogott is; az utolsó napon szoknyát cseréltek, amit a költő, aki mégiscsak inkább figyelt önmagára, befelé, mint én, valószínűleg nem vett észre, én azonban boldog lettem tőle.

A feleségét egyébként én is akkor ismertem meg és szerettem meg igazán. A vékony, szőke, riadt szemű lány pszichológus volt, évek óta rákos betegek lelki rehabilitálásával foglalkozott. Tisztelettel adóztam neki, hogy a menthetetlen betegekkel való napi nyolc-tíz órás foglalkozás után milyen vidám és felszabadult tud lenni velünk.

Eltelt az egy hét, mi hazautaztunk, és egy darabig folyt tovább az élet, mint békeidőben illik. De aztán az ő hazájában olyan események történtek, nem éppen váratlanul, ám formájukban újszerűen, amelyeket elsősorban a kortársak, de időnként az utódok is, hajlamosak történelminek nevezni. Mi aggódtunk értük, amíg aggódhattunk, mert noha nálunk látványos, történelminek nevezhető események nem zajlottak, azért ugyanúgy meghülyültek az emberek, mint minden rendes történelmi korszakban. Így aztán később már csak magamban aggódtam értük.

Sok idő múlva kaptam róluk az első, egyszerre megnyugtató és nyugtalanító híradást. A történelmi eseményeket, egy ösztöndíjnak hála, a tébolyult, szabadnak nyilvánított félvárosban vészelték át, de azért ott is megtörtént velük, ami az emberpárokkal szokott, legalábbis így szólt a szóbeli, közvetett, hiányos híradás, de ebből felfogtam, hogy csak a költőért kell aggódnom a továbbiakban. Sok hónappal később ismét közvetett információt kaptam arról, hogy meglepő módon otthon tartózkodik, és hivatalos kiutazási engedélyért folyamodik egy nyugat-európai nagyvárosba. Örültem, hogy ilyesmi egyáltalán az eszébe juthat, hiszen közös barátaink azokban a hónapokban nemhogy útlevélért nem folyamodhattak az ő hazájában, de otthonukba se térhettek vissza éppen, ha történetesen volt is otthonuk; örültem, hogy ismét ott él tőlem karnyújtásnyira, bár megközelíthetetlenül; tűnődtem, mi lenne jobb nekem, ha kiengednék, vagy ha nem.

Aztán tovább telt az idő, hol kaptam felőle bizonytalan hírt, hol nem, új művei nem jutottak el hozzám. Feltételeztem, hogy elég messzire kerülhetett a kultúrától, és ennek nem tudtam volna örülni. Talán azért sem, mert mindeközben én azzal az eszelős hittel tartottam össze magamat, hogy bár egyre rosszabb körülmények között, de még mindig a kultúrateremtést művelhetem.

Kilenc évvel első, hat évvel utolsó találkozásunk után az óceán túlpartján véletlenül megtudtam, hogy oda készül, ahol pár hónapig, ki tudja, mily erők összjátékaképpen, éppen szállásom volt. A közös barátnak, akitől az információt szereztem, megmondtam: szívesen vendégül látom őt átmeneti lakásomban, ha éppen kedve tartja. A közös barát lakhelyéül szolgáló városból fel is hívott pár nap múlva, különös volt hallani a hangját, hanghordozását, anyanyelvét annyi év után. Megállapodtunk, hogy én másnap otthon leszek, ő dél körül érkezik, és majd csenget a szigorú doorman portájából.

Kora délután meg is szólalt a kaputelefon az előszobában, talán vissza is szólhattam volna, ha ismerem a nyitját, de azt senki nem magyarázta el. Így aztán kirohantam a folyosóra, sokáig vártam az automata, programozható liftet, amely soha nem ott és akkor állt meg, amikor az ember szerette volna; ez engem az otthonosság érzetével töltött el, és komplexusaim egy részét jótékonyan oldotta. Akkor azonban türelmetlenül és lázadozva várakoztam, a kongresszusi vitákon komolyan felvethető kérdésnek tűnt, hogy a toronyépületben a lépcsőház nem használható, és tűz esetén nem tudnánk kimenekülni, de aztán lusta surranással megérkezett a két akna közül az egyikben a lift, mert azért mindig megérkezett egyszer, és végre a földszintre jutottam.

Kisiettem az előtérbe, ott állt, lába mellett bőrönd, szinte teljesen kopasz volt, és arcát őszes szakáll övezte. Amikor először találkoztunk, nekem volt szakállam és én voltam a kopaszabb. Legszívesebben a nyakába vetettem volna magam, de ő nyugat-európai módra, rezerváltan állt, úgyhogy inkább azt mondtam neki a nyelvén: „szervusz”, felkaptam a bőröndjét és a lift felé indultam. A doorman szúrósan nézett minket, pontosan úgy, ahogy mifelénk a hasonló illetők, de addigra én már kitanultam, hogy az otthoni trükkök abban a másik világban is csalhatatlanul bejönnek, csak fapofát kell vágni, mint a konclágerből talicskával kisétáló raboknak, és nincs őr, aki az utamba állhatna, ha valamit csakugyan akarok.

Magam elé tessékeltem az előszobába, bement a szobába és csalódottan konstatálta, hogy a lakás, bár tágas, egyszobás. Közös barátunk elmulasztotta felvilágosítani, hogy úgynevezett stúdióban lakom, pedig én említettem. Közölte, hogy csak egy éjszakára fog zaklatni, utána minden bizonnyal lesz másik szállása, sok ideszakadt honfitársa van a városban. Mondtam neki, hogy engem nem zavar, nyugodtan lakhat nálam tartózkodása végéig, elég nagy a szoba, s mint láthatja, több fekhely is van. Valamint én amúgy is könyvtárban csücsülök egész nap. De, de, mondta, nem akar zavarni. Jó, mondtam, én nem sértődöm meg, ha máshol fog lakni, csak úgy gondoltam, jó lenne találkozni annyi év után.

Álltunk a tágas szobában. A falon jókora fénykép lógott bekeretezve, ama nemzeti nagyság képe, akinek a sírját jó pár évvel korábban akkori lakhelyének katedrálisában, az alagsorban ő mutatta meg nekünk. A szoba egyik falára szerelt könyvespolcokon az ő anyanyelvén írt történelmi és politológiai könyvek sorakoztak. Észlelte meglétüket és meglepődött, de merev tartása nem oldódott. Mintha a lakást, amelyben fizetővendég voltam, én rendeztem volna be álságosan a fogadására.

Nem sokat beszéltünk aztán, kipakolt, én igyekeztem észrevétlen maradni. Megkérdezte, használhatja-e a telefonomat, azt feleltem: persze. Az előszoba falán lógott a nyomógombos telefon, ám az előszoba, a konyha és a szoba kideríthetetlen okból nem rendelkezett ajtóval, úgyhogy továbbra is igyekeztem minél észrevétlenebb maradni, miközben ő telefonon az ügyeit kezdte intézni, amelyek elég fontosak lehettek a számára, mert, mint akaratlanul hallottam, műveinek ottani kiadásával és jogdíjas előadáskörúttal voltak összefüggésben. Nem akartam, de hallottam a jogdíjak összegéről folyó tárgyalást, és megjegyeztem, hogy ő száz dollárral többet kap egy előadásért, mint én, akinek hazájában az óceánon túli szempontból nem történik semmi érdekes. A telefonok lebonyolítása után kötelességének érezte közölni, hogy hivatalos útlevéllel rendelkezvén egyelőre nem számít hazája emigráns költőjének. Egyúttal biztosított, hogy állja a számlát; én tiltakoztam, udvariasan, ahogyan nyugaton illik, miközben kelet-európai kétségbeesésemet igyekeztem palástolni.

Aztán megkérdezte, használhatja-e a zuhanyozót. Hogyne, feleltem. Lezuhanyozott, átöltözött, addig én a konyhában tettem-vettem négy pár virslivel és az automata gázrezsóval. Enni nem akart, de a liftig el kellett kísérnem, megmagyaráztam, melyik gombot nyomja be, hogy a földszintre jusson, minthogy mi ugyan a másodikon lakunk, de a földszint jóval följebb van. Ezt nem értette meg rögtön, de lassan felfogta, hogy a térképen lapos metropolisz ilyen is lehet. Megérkezett a lift, kinyílt az automata ajtó, útjára bocsátottam.

Visszamentem a lakásba, ücsörögtem, nem nyitottam ki sem a rádiót, sem a tévét, amelyek a társaságot biztosították a számomra. Sósmogyorót rágcsáltam, kinyitottam egy dobozos sört, néztem rendben szétszórt holmijait, és eltűnődtem az elmúlt éveken. Végül is, gondoltam, nem olyan magától értetődő, hogy én adok neki szállást az óceánon túl, holott mégiscsak ő az emigránsnak számító költő, aztán vállat vontam magamban, mint annak idején, amikor a szerkesztőségben először láttam, mielőtt meghívtak volna ebédelni, és kölcsönkönyveimbe mélyedtem, mert az óceán túlpartján sem volt sok időm, és tudtam, hogy a felét sem tudom elolvasni annak, amire feltétlenül szükségem lenne.

Késő este ért haza, még ébren voltam és olvastam. Csöngetett, holott elláttam azzal a lakáskulccsal, amit az érkezése előtti napon egy dollárért másoltattam egy hardware-shopban. Beengedtem. Szabadkozott, hogy ilyen későn ér haza. Akár egy rossz, valódi házasságban. Látod, mondtam, mint egy házasságban, még dolgozom, olvasok. Nem érdeklődött olvasmányom iránt, akárcsak egy igazi rossz házasságban, fáradt volt, gyorsan pizsamára vetkőzött. Közben azonban szükségét érezte, hogy beszámoljon arról, legalább röviden, hol járt, mit intézett. Ez már sok volt nekem, úgyhogy csak hümmögtem. Biztosított róla, hogy nem zavarja, ha én még olvasok, ő lámpafényben is tud aludni; nem, nem, mondtam én, már úgyis befejeztem, én is éppen lefeküdni készültem. Pizsamára vetkőztem, leoltottam a lámpát, lefeküdtem a másik fekhelyre, hallgatóztam, egyenletesen szuszog-e már, nem tudtam pontosan megítélni, a ritkásan lehúzott redőnyön át olykor autók fénye pásztázott a mennyezeten, és sokáig nem tudtam elaludni.

A következő napok hasonlóképpen teltek. Reggel elindult az ügyeit intézni, én jóval később keltem, tehettem: nekem nem a megélhetésért kellett küzdenem. Reggeli közben olvasgattam, aztán bementem a könyvtárba, hogy másutt is megforduljak, és teljék az idő, valami gyorsbüfében ebédeltem, visszamentem a könyvtárba, aztán előbb-utóbb hazaindultam, vásároltam valamit vacsorára, és többnyire hazaballagtam, kivéve, ha nagyon esett, akkor buszra vagy földalattira szálltam. A lakhelyemhez közel a spanyolul beszélő, és délies módon az életet az utcán élő négereket nézegettem, akkor már minden félelem nélkül, aztán a forgóajtón benyomultam a toronyházba, arisztokratikusan odabiccentettem a doormannek, aki erre hangosan köszönt, megnéztem, van-e postám, általában nem szokott lenni, de a levélszekrény kulcsával való bíbelődés az odaát oly fontos tulajdonosi érzésből kölcsönzött nekem is valamit, vártam a liftet, amely előbb-utóbb megérkezett, pár szinttel lejjebb, a másodikon, kiszálltam, a liftben és az összes folyosón őrködő televíziókamera azon a folyosón is megbízhatóan, zümmögve dolgozott, égett a piros lámpája, kinyitottam a lakásajtót, a kaját leraktam a konyhában, ahol a hirtelen villanyfényre szétszaladtak a rőtszínű, szőrös bogarak, irtásukkal rég felhagytam, ők azonban valamely gentleman-agreement jegyében a szobába nem tették be a lábukat, noha ajtórésen sem kellett volna átfurakodniuk, ajtók nem lévén; felnyitottam egy dobozos sört, jegyzeteimet és a könyveket rendezgettem az állandó, általam ismeretlen lakó által hiányos szakszerűséggel, házilagosan összeeszkábált iróasztalon, és megint nekiültem az olvasásnak. Rendszerint késő este állított be ő, többnyire fáradtan, de mindig némiképpen reménykedve, hogy az aznapi találkozók és fecsegések nem voltak haszontalanok, és valami csekély pénzt mégis hoznak majd. A második naptól nem csöngetett, használta a másoltatott kulcsot, beköszönt még az előszobából, és lassan arra is hajlandónak mutatkozott, hogy vegyen valamit a frizsiderben felhalmozott, bár szűkös választékú készletből. Mindvégig kötelességének érezte, hogy felvilágosítson, milyen ügyekben és miféle emberekkel tárgyalt aznap, én pedig lelkiismeretesen átadtam neki a telefonüzeneteket, amelyek naponta számosan érkeztek, mialatt ő már vagy még nem volt a lakásban. Főleg a szorgos rádióadóktól keresték az ő anyanyelvén. Ezzel kapcsolatban szükségesnek tartotta megjegyezni, hogy szokott nekik nyilatkozni pár mondatot, bizonyos rendszertelenséggel, úgy két-három havonta, mert ez a módja, hogy otthon maradt édesanyjának üzenjen; ismerve a postai szolgáltatásokkal kapcsolatosan akkoriban előállott anomáliákat, egyetértően bólintottam, ennél a módszernél jobbat az ő helyében én sem tudtam volna kitalálni.

Továbbra is biztosított, hogy őt nem zavarja, ha én még olvasok, attól ő tud aludni, s minthogy a harmadik nap táján megéreztem, hogy abban a metropoliszban pillanatnyilag mégsem tud máshol lakni, csak nálam, vagy legalábbis, így sejtettem, rosszabb ajánlatokat kaphatott, csakhamar elszemtelenedtem és olvastam még órákig, miközben ő nyugodtan aludt.

Fordítókkal és kiadókkal tárgyalt, újabban írt verseit próbálta eladni, de nem mutatta meg őket, én pedig nem kértem rá. Gondoltam, ha kíváncsi a véleményemre, majd csak megmutatja kérés nélkül is. Az utolsó előtti nap reggelén elém rakta a dossziét; este korábban ér haza, mondta, és örülne, ha addigra sikerülne párat elolvasnom közülük. Aztán elment. Nagy lélegzetet vettem és nekikezdtem az olvasásnak. A dossziéban nem volt sok vers, bár némelyik a tőle megszokottnál hosszabb, másfél-két oldalas. Egy óra alatt végeztem az olvasással, ültem, bámultam magam elé, kinyitottam a kis Szokol rádiót, amit magammal vittem az óceán túlpartjára, mert otthon azt mondták, a középhullámot ott is fogja, és valóban fogta a helyi adókat; szólt a zene, közben a hirdetések, amelyeket már kívülről tudtam; szokásomtól eltérően már délelőtt kinyitottam egy üveg dobozos sört, kitöltöttem, és el kellett tűnődnöm, mitől nem jók újabban a versei.

Látnom kellett, hogy szabadulni igyekszik a politikus, emigráns költő szerepétől. Ugyanolyan szerény határozottsággal harcolt a rossz szerep ellen, mint korábban is mindig. A politikával csak érintőlegesen foglalkozott, pedig ekkoriban nemzedékem legjelentősebb politikai költőjének igyekeztek kikiáltani, mert éppen az ő hazája volt soron azok közül, amelyekben mi és a hozzánk hasonlóak éltek az óceán túlpartján (onnan nézve); ugyanaz a rezerváltság érződött újabb művein, ami annak idején, még mielőtt megismertem, a könyveiben megkapott; de közben mégis történt ez meg az, és öregedtünk is kilenc évet, és a mi hazáinkban három hónap egy esztendő. Ilyen öregen, gondoltam, már nem lehet ígéretes költő valaki. Ez az érett líra ideje. Úgy kellett látnom, hogy a rossz szereptől való, rendkívül tisztességes indítékú menekülése közben alkatától idegen poétikai megoldásokkal kísérletezik. De megmondhatom-e neki?

Aztán mégis elmentem a könyvtárba, hogy rég halott, tébolyult költők őrületével feledtessem a magunkét. Ezúttal mégsem ők voltak az erősebbek, nem tudtam figyelni rájuk, pedig a sorsuk már teljes volt, szemben a miénkkel, és micsoda iszonyatos sorsok voltak azok. Hozzájuk képest mi még mindig csak az első bugyrok szelét érezzük. Mégis elhűltem, amiért végső soron ártalmatlan versei miatt talán soha többé nem térhet vissza a hazájába, nem láthatja a rokonait, idegen nyelvű közegben vegetálni pedig neki és honfitársainak sem lehet könnyű, noha egyik reggel, felébredés után jólesően nyújtózkodva azt a meglepő, de az ő költészetük hagyományaiból következő kijelentést tette, hogy „mindegy, egy hazájabéli költő Párizsban vagy New Yorkban ébred-e föl”.

Talán ősi: sámáni, varázslói, kuruzslói szerepet játszik ő, az intelligens költő, az értelem megszállottja, és más körülmények között valószínűleg hasonlót játszom én is. Különös erő lehet, titokzatos emanáció, amely nemcsak bennünket tart rabságában, hanem a nőket is, ezeket az alapjában vallásos lényeket, akik szeretnek minket.

Meggondolatlanul választottunk egykor hivatást magunknak, de ha mást választunk, az is meggondolatlan, ősi példákat problémátlanul követő választás lett volna. Csak érzelmeink, homályos vonzódásaink lehettek, de a választott hivatás princípiumai belénk épültek szépen, s noha mibenlétükkel ma sem lehetünk tisztában, azok már mi vagyunk, és kevés az időnk, hogy megszabaduljunk tőlük. Angyalok és ördögök mozgatnak minket is, ismeretlen istenek, amelyektől az ő kultúrája hemzseg, az enyém pedig látszólagos józansággal hallgat, de róluk, s nem másokról hallgat.

Aztán ballagtam hazafelé a barna papírzacskót szorongatva két kézzel, benne dobozos sör volt, sósmogyoró és egyebek, és már nem tudtam, miről tűnődtem naphosszat, csak féltem, mi lesz, amikor véleményt kell mondanom a műveiről.

Előbb értem haza nála. Bámultam a tévét, rágcsáltam a sósmogyorót, sört ittam. Aztán beállított ő is, ahogy ígérte, korábban, mint az előző estéken. Lezuhanyozott, evett valamit, otthonosan leült a fotelba, a díványa és az íróasztal választott el minket, ő a lazább tartást választotta, kényelmesen, egymásra vetett lábakkal, félig fekvő helyzetbe csúszva ült, nekem jutott a szigorú, a kritikusi, a professzori pozíció, mert én a házilag készített íróasztal túlpartján ültem, a közöttünk tornyosuló könyvek és jegyzetek mögött. Megfordult a fejemben, hogy talán ő is tart a beszélgetéstől. Mereven feszengtem a székemen, más formájú volt, de éppen olyan kényelmetlen, mint hajdani lakásomban, ahol szintén ő ült a fotelban. Hallgattam, ő sört bontott és gunyorosan, kérdőn nézett rám.

Magam elé vontam a verseit, mély lélegzetet vettem, előrebocsátottam, hogy én verset elemezni csak undorító könyörtelenséggel és szakszerűtlenséggel tudok, sorról sorra haladok, és olyasmiket mondok, hogy ez a sor jó, az a sor gyönge, a következő remek, aztán meg szörnyű és kihúzandó; s mert minderre csak bólintott, belekezdtem.

Elmondtam, amit valóban gondoltam. Nem tudom, meddig tartott, de nem volt rövid. Úgy fogalmaztam, ahogyan az ember szeretett lényhez beszél: őszintén, a szavakat nem válogatva, kegyetlenül. Valószínűleg kegyetlenebb voltam, mint lettem volna magyarul, hiszen az ő nyelvén beszéltem, amelynek árnyalatait csak passzívan érzem igazán. Némán hallgatott, de hallgatása nem volt ellenséges. Mondtam a műveiről jót is, de inkább csepültem; olykor belefogtam a szempontom megvilágításába, de a mentegetőzést pár töredékes mondat után mindig abbahagytam és visszatértem a verseihez.

Amikor befejeztem, bontottam egy sört, rágyújtottam és vártam a választ. Csaknem lecsúszva hevert a fotelban, átvetett lábakkal, és éreztem, hogy a barátságunk helyreállt. Azt mondta: hálás, hogy mindezt elmondtam; az utóbbi időben egyetlen hazájabéli akadt, aki hajlandó volt őt komolyan megbírálni, az valamelyest hasonlókat mondott; a többiek tömjénezik, az nem számít. Erről több szó nem esett. Én röviden elmondtam mindazt, ami utolsó, hat évvel korábbi találkozásunk óta velünk, s majd velem történt; az ember halottakat sem szívesen ad ki, hát még eleven embert, még ha a barátjának is. Erre ő is elmondta, mi történt velük, majd vele időközben. Aztán megkérdezte, voltaképpen mivel is foglalkozom én abban az óceánon túli metropoliszban. Mesélni kezdtem, s mert az ő kultúrájáról volt szó, egyre nehezebben fogalmaztam az ő nyelvén; valahogy, talán önkéntelenül, áttértünk a színhely nyelvére, amelyből tekintve mindkettőnk tevékenysége mulatságosan semmis, és azontúl a mindkettőnk számára idegen nyelven társalogtunk az ő kultúrájáról. Talán mégis inkább ő kezdte; nem kívánt a továbbiakban élni természet adta előnyével. Kapcsolatunk során először voltunk egyenrangúak. Megtörténhetett volna ez már korábban is, gondoltam kissé keserűen, ha legalább egy fontosabb művemet megismerheti, de hát a fordítók semmilyen nyelven sem segítették barátságunkat, és nem segített benne addig ő sem, és közös barátaink sem, akik éppoly könnyen megtanulhattak volna a nyelvemen, mint én az övéken. Mégis szép gesztus volt ez tőle; e harmadik nyelven fejtettem ki téziseimet az ő irodalmáról; idegen, meglepő és érdekes volt a szempontom a számára, így beszélgettünk hajnalig. Akkor holtfáradtan lefeküdtünk, ő reggel indult a reptérre.

Amikor felébredtem, nyoma sem volt annak, hogy valaki ott lakott egy hétig. Hiányzott, de meg is könnyebbültem, akár egy jó házasságban, amikor a szeretett társ átmeneti időre végre elmegy a fenébe.

Aztán visszaültem az ő kultúrájából való tébolyult könyvek mellé abban az eszelős metropoliszban, ahol mindenki és mindenki másképpen őrült, és tudtam, hogy ha még egyszer találkozunk valahol, már nem elölről kell kezdenem.