Honn

Hatalmas terem. Súlyos, értékes, óriás üvegcsillár lóg középen. Hátul az egész falat padlótól mennyezetig borító tükör. Tőlem balra, a lépcsőfeljáratnál dobogó, rajta tévé, meccset adnak. A félhomályban, hátul, a tükörnél egy zenész gitározik, bőg az erősítő. Három óriás, kerek asztal, körülöttük székek, ez a berendezés. Egy széken, a dobogóval szemben, szép arcú, telt nő ül, a tévét bámulja.

– Péter? – kérdezem.

– Elment valahová – feleli András. – Lehet, hogy visszajön.

Állunk, bámulom a teret, a gitáros bőget.

– Fönt is vannak helyiségek – mondja –, gyere.

Fönt karzat bordó bársonyborítással, mindenféle szobák. Aztán levisz a földszintre, a nagyterem alatt ugyanakkora, csak alacsonyabb mennyezetű terem, a bejáratában gipszszobor, madárijesztő-féle.

– Péter csinálta. Szobrokat is csinál.

Visszamegyünk a nagyterembe. A zenész eltűnt. A szép arcú nő a tévét bámulja. A meccs két kommentátora szövegel, nem túl hangosan.

– Üljünk le – mondja.

Leülünk az egyik kerek asztalhoz, rágyújtunk. Van hamutartó.

Elmeséli: a próbák nem sikerültek, Péter leállította az egészet, nem lesz a produkcióból semmi, bár ezt még nem lehet tudni biztosan. Talán majd lesz zene, esetleg Nikó énekel, énekelt már pár napja, voltak páran, nagyon jó volt. Neki magának benne van az egész pénze, egyetlen vasa se maradt. Itt talán majd kiállíthat, valamelyik fönti szobában. Most semmi pénze sincs, mindent beleadott a vállalkozásba. Őt most még eltartja a nője, de hát beleadta az egész pénzét a vállalkozásba, ez itt nagyon kemény.

Ülünk a kerek asztalnál. A szép arcú nő feláll, odajön, leül mellém. Nagyon szép feje van. Cigarettát vesz elő, tüzet adok neki, nem köszöni meg. Ülünk némán egy darabig. A nő feláll, kimegy.

– Ki ez? – kérdezem.

– Hát ő a Nikó.

Rájön, hogy én nem tudhatok mindent, elmeséli, kicsoda ez a Nikó. A pár évvel ezelőtti három nagy sztár egyike. Fantasztikus nő. Istenien énekel. Német, tizenhárom évesen került ki, valahol Angliában él, kitartják a milliomosok, fantasztikus nő.

Ülünk a teremben egyedül. Bődületes tér, itt csodákat lehetne művelni. Elmeséli: valaha vendéglő volt az egész, tönkrement, olcsón adják ki, három közönséges lakás bére egy hónapra, itt akár lakni is lehetne, már akkor is megérné, a környék fel fog törni, csak hát most elfogyott a pénz, semmi sincs meghirdetve, Péter szervez, valahova elment, neki magának is benne van az egész pénze, meg a többieké is, ide egy milliomos kéne, rá kéne dumálni egy milliomost.

Visszajön a szép arcú Nikó, leül mellém, megint cigarettát vesz elő, megint adok tüzet.

– Ő is magyar – mondja neki András.

– Ja – mondja a nő.

Ülünk, bámuljuk a tévét. Még mindig a meccs megy. Premier planban lengeti az ütőt a pasas, lengeti, lengeti, a közönség tombol, most a másikat mutatják, nekikészül a dobásnak, jobb lábát úgy emeli, mint a kutyák vizeléskor. Nikó ül, ideges.

– Pidör? – kérdi.

– Elment valahová – feleli András. Jó a kiejtése. – Talán visszajön.

– Nekem azt mondta, lesz valami este – mondja Nikó. Az akcentusa nem igazán német. Találgatom, mit szedhetett föl útközben.

– Nekem nem szólt – mondja András. – Lehet, hogy visszajön.

Nikó felugrik, kimegy. Ülünk, hallgatunk. Megy a meccs. Hosszúak ezek a meccsek, eltartanak két-három órát, úgy öt-hat percenként történik valami. András megpróbálja elmesélni a filmeket, amelyekben Nikó volt a sztár, aztán feladja, látványt nem lehet elmondani. Csöndben ülünk. Nikó visszajön, leül mellém. Gyönyörű arca van. Lehet vagy negyvenéves. Bámulom a profilját, megszokhatta, nem érdekli.

– Tudsz németül? – kérdezi András.

– Tudok.

– A barátom tud németül – mondja Nikónak.

– Ja?

– Ja.

Rám pislant, aztán megint a meccset nézi. Rohan körbe a pasas, vetődik a fehér, négyzet alakú lapra, de az ellenfél játékosa előbb kapja el a labdát, a bíró lengeti a karjait. A pasas nem futott haza.

Ülünk a hatalmas teremben. Itt ma este nem lesz semmi. Megnyugszom ettől. Nem kell mindig, mindenütt valaminek lennie. Jó itt üldögélni. Jó lassan ver a szívem, amióta itt ücsörgök. Majd valahogy el kell indulnom innét, egyedül, akárki leszúrhat – legföljebb leszúrnak, hát aztán. Ez a hatalmas, kongó terem, ez az értelmetlen ücsörgés, ez otthonos. Jobb, mintha valami művészetbe csöppentem volna. Annál minden jobb. Ez a hatalmas, koszos, sötét, csillárral és tükörrel árválkodó terem, ez sokkal jobb.

Fiatal, igen jóképű srác jelenik meg egy kiscsajjal, odajönnek, leülnek.

– Pidör? – kérdi a srác.

– Elment valahová – feleli András –, talán visszajön. Pidör a bátyám. Én Pidör öccse vagyok.

A srác leül. A kiscsaj is. Ülünk, nézem a srácot. Nagyon szép és nagyon romlott. Megszólal franciául, Nikóhoz beszél, aki franciául válaszol. A srácnak anyanyelve. De Nikó is jól beszéli. A kiscsaj nem érti.

A srác kis idő múlva átül Nikó mellé, megsimogatja a haját.

– Ezek ma baszni fognak – mondom nem létező anyanyelvemen.

Irigylem a srácot. András is. A srác feláll, kimegy.

Olykor megszólal a telefon, Nikó megy fölvenni, néha beszél, máskor annyit mond: nincs itt. Aztán visszaül. Olykor egy-egy néger zenész jön. Pidört keresik, csalódottan elmennek. Soványak, kiéhezettek, tehetség árad belőlük.

Ülünk, hallgatunk.

Bejön egy lilahajú csaj, mögötte a legjóképűbb magyar hohmecoló, odajönnek az asztalhoz.

– Péter? – kérdi Hohmec.

– Elment valahová – mondja András –, lehet, hogy visszajön.

Leülnek. A csaj is magyar, két hónapra jött, művésznő. Hamar lila lett a haja. Kiderül, hogy András festő, erre rámászik. Hohmec kimegy, aztán visszajön. Visszajön a szép srác is. Megint franciául beszél Nikóval. Lakásról, éjszakai szállásról van szó, ennyit megértek. A kiscsaj jóindulatúan vigyorog, ő egyetlen szót sem ért.

Hohmec szerelmesen ecseteli, milyen szépen énekelt a múltkor Nikó. Hiszek neki. Aztán hallgatunk. A srác angolul dumál a kiscsaj fülébe. Nikó váratlanul hozzám fordul.

– Tudod, ki az az Alain Delon?

– Tudom.

– Kicsoda?

– Francia filmszínész.

– Láttad a filmjeit?

– Láttam. Miért?

A fiúra mutat.

– A fia – mondja.

Nézem a szép srácot, tényleg. Nagyon hasonlít. Miért ne lehetne a fia? Mondom: nagyon hasonlít rá az apja. De Nikónak nincs humora.

– A kislány – mondja – nem tudja.

– Nem tudod? – kérdem a csajtól.

Az a vállát vonogatja. Ő táncolni tanul, nem tudja.

Mondom a magyaroknak, kinek a fia a srác. Meglepődnek. De mért ne lenne a fia? A lila hajú csaj visszafordul Andráshoz, lélegzetvétel nélkül dumál neki, a magyar kultúra utóbbi évtizedét foglalja össze. Kedves, okos fiú ez az András, kár, hogy nem látom többé.

A meccsnek vége, Nikó feláll, felveszi a köpenyét, malaclopó. A híres atya fia ugrik, kikíséri. A kiscsaj bután vigyorog, nem csúnya, csak semmilyen, ilyenből itt százmillió egy tucat. Megszánom, megszólítom. Igen, táncol, balettozik, de az elmaradt produkcióban nincs benne. A srác igen, a srác itt is alszik, fent, az egyik szobában.

A srác visszajön, és elmegy a kiscsajjal. Ezt nemigen értjük.

Ülünk négyen, magyarok.

– Péter már nem jön vissza – mondja András. – El kéne menni.

Éjjel két óra, el kéne menni.

András feláll.

– Szólok Áginak – mondja, és kimegy.

– Ki az az Ági? – kérdezem.

– Hát a Péter felesége – mondja Hohmec. – Fent alszik.

Érdekes, gondolom, fent alszik még egy magyar.

A lila hajúnak most esik le, hogy én is magyar vagyok. De azért megkérdi, én is magyar vagyok-e. Azt felelem, hogy magyar vagyok.

– Mióta vagy kint? – kérdezi cinkosan.

– Négy hónapja.

András visszajön.

– Menjünk – mondja.

Kimegyünk a kapun. Így négyen biztonságosabb. Hátul a lila csaj és András, elöl Hohmec meg én. Kiégett, elhagyott, bedeszkázott házak, a tűzlépcső kívül, jó állapotban. Imbolygó alakok. Sötétség. Szemben egy romos ház udvarában bódé, vagy inkább régi hajó felső része, kéménye is van, az udvarban szabad tűzön bogrács, valamit főznek.

– A Nikó a srác anyja – szól előre András.

– Hogy kinek?

– A srácnak. Nikó az anyja. Ági mondta.

Ezen eltűnődünk.

– Attól még lefekhetnek.

– Attól még nyugodtan.

Megyünk a kiégett, bedeszkázott házak között. Az egyik tátongó ablak párkányán egy néger ül, kifelé lógatja a lábát, fentről minket bámul.

A sarkon a villanyoszlop kissé megdőlve egy jókora kocsi motorházának kettészelt közepén. A kocsi valamennyi ablaka kitörve, a bal ajtó harmonikázva lóg. Pár órája még nem volt itt. Megnyugtató, hogy itt is van baleset. Hohmec felvidul, gyermetegen megpróbálja magát az ülésre gyömöszölni. Jó pár éve egy darabig együtt tanítottunk. Sokat vitatkoztunk, semmiben sem értettünk egyet, megkedveltük egymást. Két-három évente összefutunk valahol. Mindkettőnk nézetei alapvetően változtak azóta, de soha nem úgy, hogy bármiben egyetértsünk. Így hát rosszallóan nézem, ahogy be akar ülni az összetört kocsiba.

Feladja a kísérletezést, gyalogol tovább. Kudarcát ellensúlyozandó a környéket ismerteti. Pár utcával lakik arrébb, ez az ő környéke, büszke rá. Egy most is nyitva tartó kifőzdére mutat, bent néhány imbolygó néger. A múlt héten betért ide, itt egy dollárért tíz sült csirkeszárnyat adnak, őneki csak öt kellett, a boltos nem értette: öt szárny is egy dollár, tíz szárny is egy dollár, mondta a boltos; ő mégis csak ötöt kért, akkor felállt két drabális néger, odaléptek hozzá, azt mondták: neked öt szárny, nekünk öt szárny, érted? – így hát megvette mind a tíz szárnyat, ötöt a két néger rögtön elmart, meg se köszönték, járt nekik. Humoros történetként adja elő, szűkebb itteni hazájára jellemző adomaként.

Befordulunk a keresztutcába. Itt már több a fény.

– Jó volt egész este ott ücsörögni – mondom neki.

– Jó? Micsoda?

– Hát ott abban a teremben. Jó volt.

Nem érti. Nem is fogja. Kár volt mondanom. Neki ez elvesztegetett idő volt.

Hallgatok. Megyünk. Már tömeg van. Minden csehó nyitva, az üzletek nyitva, az antikvárius nyitva hajnali fél háromkor. Rendőrautók, tömeg, buzik, kábítósok, kispolgárok, mint a középkori Párizsban, mint az ókori Rómában: élet.

Felajzottan jön mellettem. Neki ez a karnevál való.