Jókora kis temető

Sok magyar van benne, mutatott a csinos temetőre, amely mellett éppen elhaladtunk. Káröröm és valódi boldogság volt a hangjában egyszerre. Még él, győzött felettük; s ha majd ide hal, mert már nem halhat máshová, mégis mintha honi földbe kaparnák.

A sarki fűszereshez nem volt hajlandó bemenni, az nem olyan, hogy ő oda bemenjen, bár a felesége jóban van a boltossal, de ő oda nem; ő inkább a két sarokkal odébb levő boltoshoz jár. Jót mulatott magán, hogy ennyire fél egy ártalmatlan boltostól, de a hangjában valódi rettegés volt, ezt már talán Németországban szerezte a kétévi lágerlét alatt, de szerezhette még otthon is, mindegy. Úgyhogy én mentem be sósmandulát venni, ő addig odakint posztolt, lehetőleg észrevétlenül, nem is látta más, csak a boltos meg én.

Ültünk aztán az előtérnek, nappalinak és konyhának egyaránt használatos helyiségben, sört ittunk, odakint lilulni kezdtek az apró kertek, az egymáshoz hasonló, többnyire kétszintes faházak, némelyikük utcára nyíló falára cementbe ágyazott műtégla díszítést raktak megtévesztésül vagy évszázados divatot követve; némely kertekben mediterrán módon, kifeszített kötélre csippentve fehérnemű száradt; a korhadó fészerek, az összetákolt kerítések otthonosak voltak, vidékiek, csöndesek, álmosak, és a lakbér errefelé még éppen megfizethető. Ha otthon egyszer ilyen lakásban élhettek volna, nem jönnek ki, jegyezte meg ezzel kapcsolatban.

Ittuk a sört, egy-egy halk autósurranás a közelben, de ritkán, bámultunk kifelé ama nem túl gyakori egyetértésben, amikor bármely téma zavar, félremagyarázás nélkül felvethető, de el is hallgatható; bámultuk a nagy és tágas eget a lapos tetők fölött e világnagy provincia kellős közepén, és mintha csak odamázolt díszlet lett volna ott messze a felhőkarcolók vonulata, a híres, a nevezetes, élni adatott századunk büszke emblémája, az alulról, felülről, oldalról fényképezett, amely így egészen másmilyen volt: kékesszürke és érdektelen.

Mulattunk a látvány feneketlen abszurditásán. Már az, hogy ide kellett jönnünk, neki így, nekem úgy, hogy együtt sörözhessünk életünkben először, s hogy innét tekintve nem létező nyelvünkön cseréljünk eszmét vagy némuljunk el időnként, már az is a látványba tartozott. Annak külön-külön szerzett belátása, hogy itt is csak négylábúak az emberek, már megfelelő, iróniának nevezhető önhittséggel vértezett föl mindkettőnket előzőleg, s tapasztalatainkat egyeztetvén kitűnt, hogy e híres és hírhedt helyszín lényegi tulajdonságai nem maradtak rejtve előttünk; megnyugodtunk, hogy elménk minden baljós külső körülmény ellenére még mindig pompásan működik, s a karnyújtásnyira ácsingózó kis felhőkarcolók meghódítása már semmivel sem tűnt nehezebbnek, mint kamaszálmainkban az egész világé. Ittuk a sört, amit záros határidejű segélyéből vettünk; föllelkesedve ecsetelni kezdte a beláthatatlan lehetőségeket: még házat is vehetnek talán, csak állása legyen egyszer valahogy, és minden jel ellenére még az sincs kizárva egészen; olyan rossz már nem lehet, mint volt korábban, a német lágerekben, ahol pakisztániakkal, törökökkel osztották meg a folyosó végi egyetlen vécét, és ahol Európának híre-hamva sem volt, hacsak nem a német szigor, ezúttal történetesen, éppen még gázkamrák nélkül. A földszinten lakó vajdasági magyar-sváb asszonyság főztjének szaga az orrunkba szállt, én arra gondoltam, hogy soha többé nem álmodom ezzel a rejtélyes világrésszel, ahol álmaimban néha még halottaimmal is találkozhattam, mert valóságos lett, álmodhatatlan; s közben lassan én is megéreztem, hogy minden rajtam múlik csupán, és kelet-európai tunyaságomat, balekságomat legyőzvén mégiscsak verhetek itt hídfőállást a magyar kultúrának, centrumában, természetesen, ennen életművemmel. Felébredtek korábban már szigorúan elaltatott illúzióim, az ugyanolyanok, mint amilyenek odaát, a folyó túlpartján, fél óra metrózásnyira, a sok milliós népség révén termelőerővé váltak. Mert megalapozatlan álmok emelték ama kétségkívül létező felhőkarcolókat odaát, és ma is a ráció lázálma tartja össze őket, nem a vasbeton és nem a technika; és ebben nincs is semmi különös, éppenséggel ez a törvény, s e törvény, mert oly közel van az emberi természethez magához, bármennyire szeressük vagy gyűlöljük is természetünket az adott pillanatban, itt, mint minden, leplezetlenül, sőt hivalkodva áll előttünk.

Lomha, vidéki, alkonyi ücsörgésünkbe lassan annyira beleette magát a látvány, hogy már nem is tűnt annyira abszurdnak.

Megpendítettem, megtárgyaltuk. Erős dolog ez itt, szemérmetlenül az emberi természetre épít, nem leplezi kultúra, erkölcs, hagyomány: gyilkos dolog, emberi. S e közösen fogalmazott megállapítással mintha kívül kerültünk volna a bűvös körön, isteni magasból szalasztott, tárgyilagos utazók, a hajdanvolt s eleve elévültre sikeredett emberi lényeg kései, történelmen kívüli botanikusai.

Szempontunkon, mihelyt pontosan megjelöltük, nevettünk. Ő ideges, túl harsány nevetést hallatott. Ismerős volt a nevetése, ilyet hallatok én is befelé, valahányszor erőt vesz rajtam az idegbaj. Derekát, amelyet még Németországban kétszer operáltak, a fülledt lakásban is sállal tekerte körül; botja, támasztéka az idegen világban, különbözőségének jele is egyúttal, a rezsónak támasztva állt. Nevetett harsányan, miközben vártuk, hogy megjöjjön a felesége, és megéreztem, a magam hasonló nevetései alapján, hogy a felesége kedves, csinos, hűtlen, igazi nő lehet, s míg ő nevetett, némi irigységgel gondoltam arra, hogy szorongatott helyzetükben az egymást marcangolás társasjátékának még mily szörnyűségei várnak rájuk. Nevetett, én megrémültem, mit tegyek, ha nem tudja abbahagyni, de amikor a levegője elfogyott, abbahagyta, és beszélgettünk tovább anyanyelvünkön, amelynek puszta használata is elég lett volna, hogy halálra röhögtessen minket az adott színhelyen.

Akkor ötlött eszembe, hogy bizonyára tömegesen filozofálnak éppen így az adott pillanatban is odaát, ahol már kigyúltak a híres, büszke fények, s hogy mindeme bölcselők, velünk együtt, mégis annak a részei, sőt puszta létükkel a támogatói, amit hol meghódítandónak, hol elutasítandónak vagy éppen elpusztítandónak tartanak. De ezt már nem mondtam ki, mert nem fosztható meg utolsó megmaradt illúziójától az, aki maradék életét éppen ott készül letölteni, s akit megszeretnem igaz barátsággal tiltja az életösztönöm, s aki engem barátjául fogadni nem fog, ha van egy csöpp kis esze, és van neki, hiszen emiatt tiltakozom magam is, hogy a barátom legyen. Legalább az irónia maradjon meg valahogy, az övé is, az enyém is. A vélt felülemelkedés amúgy sem szolgál másra, mint hogy ki-ki a maga módján képessé váljon részt venni a monumentális álomüzemben, ki-ki a neki rendelt színhelyen, ami idő is egyben, és ezek az idők egyre távolabb kerülnek egymástól.

Erről való hallgatásomat bölcsnek ítéltem. Így lehetett vele ő is. S mert tudtam, hogy én hazamegyek oda, ahol a régvolt Európa még vegetál néhány erőtlenné kiművelt emberfőben, az én iróniám azt diktálta, hogy ama híres, a fekete égre kottaszerűen, fényláncokban szegezett tüneményt éppenséggel vágyak és életek koncentrált, nagy-nagy vesztőhelyének lássam, a legnagyobbnak, amit addig látnom adatott.

Akkor már jobbára csak hallgattunk, feltehetőleg kevésbé egyetértően, mint addig, de a játékszabályokat még Európából magunkkal hozott erkölcsiségünkkel betartva. Ahogy én a magam fölényét titkoltam, úgy hallgatta el ő a magáét. Ennél tovább az ő hallgatását nem tudtam követni.

Azt tudom, hogy én, akinek a nyelve sosem volt rajta a világtérképen és nem is lesz rajta soha, megsajnáltam őket, valamennyiüket, azt a jó pár millió embert odaát és azon a parton is, ahol ültünk. Valamennyien ide halnak, igaz ugyan, hogy az enyémmel azonos égbolt alá, de mégiscsak ide, ebbe a korszakba. Épületek ősvadona növi be nemsokára jeltelenné váló sírjukat, amiképpen életük is jeltelen; s ha majd összedől ez a város is, mert miért is ne dőlne össze egyszer, ezért vagy azért, bizony mondom nem lesz fontos itt sem, ki halt önkezétől vagy egyéb okból. Talán ennek az egésznek van még jövője valami kis ideig, de akik részt vesznek benne, azoknak itt sincs. Apró, tanyasias, bár éppoly rideg temető várományosa voltam, melyet, így gondoltam, hamarább nő be majd rom, idegen kultúra, őserdő, akármi, mint az övékét, mégis úgy éreztem akkor, hogy több ezer éve tartó, megalomániás tévedés foglyai e jókora temető jelöltjei valamennyien. Itt még azt hiszik az emberek, a naivak, a gyermetegek, hogy élni kell és lehet is élni valahogy a világon, s noha humánummal zagyvált rációm, ama idejétmúlt európai, azt mondatta velem, hogy ez így van rendjén, azt azért látnom kellett, hogy őket éppen ez a naiv hit kergeti őrületbe. Vásári, ócska, nagyszabású tévedés. De, beláttam, ezt csak egy olyan ember gondolhatta, amilyen én voltam akkor.

Talán a sör tett engedékennyé, talán ő, akit nem lett volna szabad megszeretnem, mindenesetre úgy döntöttem az érdekében, hogy azontúl nem mondom ki egészen, amit valójában gondolok.

Csak hát az történt, hogy az érdekemben ő is így határozott.