Triptichon

Novemberi este volt, szemerkélt az eső, amikor a szerző orvos barátjával és egy bölcsészhölggyel kifelé buszozott a városszélre. A buszról HÉV-re szálltak, hogy az elhagyatott helyen található, kétszobás kölcsönlakásban barátjukat, az esztétát fölkeressék. Valaha régen, mindössze pár éve, az utolsó egyetemi évben volt nekik egy nagy, vidám társaságuk, másod-harmadnaponta összejöttek az Esztéta és felesége otthonos, a feleség szüleinek lakásából leválasztott szoba-konyhás támaszpontján; sokat ittak, harsogva röhögtek, és fontosságuk tudatában filozofáltak, és igen sokat politizáltak akkoriban, mert úgy érezték, hogy rájuk igen nagy szüksége lesz a világnak. Akkoriban ezt világszerte állították az akkori ifjakról. Az ő nekiveselkedésük abból a tévhitből táplálkozott, hogy a szavaknak súlyuk van, és ők hittek a szavaknak akkoriban. Azon a novemberi estén már hallgatagon zötyögtek a buszon, és ugyancsak hallgatagon bámultak kifelé az esti és kietlen külvárosba a HÉV-szerelvény ablakából, ők négyen maradtak az egykori társaságból, a „kemény mag”, ahogyan némi öngúnnyal nevezték magukat, a többiek szétszóródtak és eltűntek, ahogyan ez olyan időleges, alkalmi társulásoknál, mint az emberi társulások, történni szokott. Az Orvos éppen hadnagyi egyenruhát viselt, mert ismét behívták pár hétre a szokásos továbbképzés keretében latrinát telepíteni valahol a hegyekben, minthogy Magyarországon akkoriban hegyek is voltak, nem túl magasak, nem túl kiterjedtek, de valamennyire még erdősek és valamennyire még hegynek nevezhetők. A Bölcsészhölgy, aki nem lett volna csúnya, ha nem hitte volna magáról olyan megveszekedetten, az okos nők szokása szerint jellegtelenül, sőt előnytelenül volt öltözve, mert bele volt esve az Esztétába, aki azonban érzelmeit válása óta sem viszonozta, bár órák hosszat tudtak filozofálni kettesben, meghitten. A Szerző ugyanezt nem lett volna képes produkálni, ha az adott Bölcsészhölgy vagy más, hasonló külsővel és hasonló gátlásokkal megvert hölgy óhajtott volna titkolt érzelmeinek ily módon kifejezést adni; nem viselte volna el könnyen, hogy okosságát ne szavai mélysége és páratlan logikája folytán értékeljék oly magasra, hanem csak mert ő, személyesen mondja, amit mond; ezért mindig alig titkolt gúnnyal követte az Esztéta és a Bölcsészhölgy magasröptű társalgását, s ha belebeszélt is olykor, abban nem volt köszönet, mindig valami oda nem illőt mondott, valami igen lapos poént vagy otromba szóviccet. Újabban azonban, hogy ritkábban látta őket, s neki magának is megoldhatatlannak tűnő életproblémái támadtak, már nem gúnyolta őket sem nyilvánosan, sem gondolatban, és irántuk érzett szeretete, mert hiszen valóban szerette őket, kissé megváltozott, átadta helyét a szomorkás részvétnek, amit azok talán észleltek is, de úgy tűnt, néha legalábbis, nem vették szívesen valamiért.

A kölcsönlakást az Esztéta apja birtokolta, akivel az Esztétának évek óta súlyos konfliktusai voltak, minthogy azonban az Esztéta anyja már elhunyt, testvéreivel elsősorban ideológiai okokból összeveszett, a barátai pedig túl fiatalok voltak, hogy lakással rendelkezzenek, olyankor, mint akkor is, midőn apja külföldre távozott hosszabb-rövidebb időre, a kapcsolat látszatának fenntartása, továbbá az ügylet díjmentessége miatt a kültelki kölcsönlakásban húzta meg magát.

A három utazók lakótelepi körzetbe értek a grundok, a felásott utak és a rosszul kivilágított mellékutcák között, ahol négyemeletes egyenházak sorakoztak. Ilyen vagy hasonló telepek nagy számban épültek az egész világon akkoriban, és épültek ennél rondább telepek is természetesen, tíz- vagy többemeletes betonbarlangok apró, lakhatatlan egyenlakásokkal; ez a bizonyos lakótelep végül is csinos volt, a házak között csenevész fákkal beültetett, gyepes sáv is húzódott; egész jó, jegyezte meg a Szerző hangosan, és ebben egyet is értettek, mert sem önálló lakásuk nem volt, sem kilátásuk rá, és ez a lakótelep nagyon is megtette volna nekik arra az átmeneti harminc-negyven évre, amit optimista számítás szerint életben töltöttek volna még, s amit a tervezők élettartamként az ilyen lakótelepeknek szántak.

Igen, egészen helyre kis lakótelep volt. Pár évvel korábban még erre is húzták volna a szájukat. Akkoriban, fontosságuk korszakában, kritizáló életkorukban sok okos dolgot fogalmaztak meg e lakótelepekről, melyek, szerintük, sokkal pontosabban fejezték ki a század valóságát és érzületét, mint a művészetek és az ideológiák; hatalmas tömbjeikkel azt vésik az emberek fejébe, amit azok nem akarnak meglátni, s amit persze a tervezők és a társadalmak hevesen tagadnak, hogy ugyanis az egyes ember a munkaerejére van redukálva, és a puszta munkaerő ennél emberibb otthont nem is érdemel. Újabban azonban, bár erről nem beszéltek már annyit, úgy találták, hogy az sem lenne hátrányos a számukra, ha legalább munkaerőként vennék figyelembe személyüket. Az Esztéta negyedévenként szaladgált új állás után, mert sehol sem vették státuszba, és csak átmenetileg taníthatott irodalmat hol ezen, hol azon a vidéki főiskolán a beteg vagy a szüléssel elfoglalt munkatársak helyett. Az Orvos, amikor éppen nem latrinát telepített, protekcióval szerzett állásában egy pesti kórházban senyvedett attól, hogy a főnökeitől semmit sem tanulhat, és megtorlatlanul maradó műhibák tömegét mesélte. A Bölcsészhölgynek volt egy harmadállása egy pedagógiai intézetben, egyébként nyelvtanításból tartotta el magát. A Szerző, mert ideje szólnunk róla is, kézirat-előkészítőként működött; az állást úgy kaphatta meg, hogy úgynevezett hiánynyelveket is tudott, amelyeket semmi egyéb célból nem volt érdemes tudni. Ők hárman jobb helyzetben voltak az Esztétánál, mert a szüleiknél lakhattak és a megélhetési hozzájárulásnál nem kellett többet keresniük, de ennyivel rosszabb helyzetben is voltak nála, s újabban egyre kínosabbnak érezték, hogy a szüleikkel méltatlan, az összezártságból eredő csatározásokat kell folytatniuk. Az ilyesmit az ember huszonöt éves kora körül viseli el a legnehezebben, később, minden reményét feladva, már elviseli valahogy. Magyarországon ugyanis akkoriban semmiből sem volt elegendő, de a hiten és reményen kívül kétségkívül lakásból volt a legkevesebb.

Mégis, amikor betoppantak, az Esztéta vidáman fogadta őket, s a konyhából áradó illatok őket is felderítették. Az Esztéta kiváló szakács volt, imádott főzni, a rögtönzéseit évek múltán is emlegetni kellett. Pompás lakomát tálalt ezúttal is, a salátaköltemény tanulmányt érdemelne. Jól bezabáltak tehát, majd nekiláttak a hozott üvegeknek.

Akkorra azonban a visszatért jókedv már szétpukkadt. Ők, a „kemény mag”, akik a korábbi nagy társaságban a legtöbbet várták egymástól, s a többiek valamennyien tőlük, mintha kissé rosszindulatúan vizslatták volna egymást, már-már szinte örülve a másik arckifejezésén, lomhuló mozgásán észlelhető kudarcjeleknek.

Nem egymást utálták meg, ahogy az ilyesfajta intenzív barátságok szűnte esetén törvényszerű lett volna, hanem csupán az egész világra voltak megsértve, ki-ki a maga szempontjából jogosan, és bizonyára nehezen viselték volna el akkor, azon az estén a legcsekélyebb sikert, a legnehezebben kicsikart eredményt is akár, amit az ellenséges külvilág bármelyikük számára engedélyezett volna. Talán még árulást is gyanítottak volna a barát részéről, ha annak valami sikerül. A kajánság azonban, amit a másik három sikertelen láttán éreztek, a tömény ital fogyasztása közben fokozatosan szomorkás összetartás-érzetté oldódott, s hogy az általános megindultságnak valami ráfogható tárgyi alapja is legyen, az Esztéta, akinek volt érzéke a lelki ügyekhez, feltett a magnóra egy szalagot és bekapcsolta.

A szokásos, mindössze pár éve múlt fiatalságot idéző zeneszámok helyett egy női hang szólalt meg idegen nyelven, amelyet kielégítően csak az Esztéta és a Szerző beszélt. Az Esztéta egyetemista korában, akkori feleségével és a Szerző több barátjával együtt egy teljes évet töltött a messzi, varázsos északi városban, ahol számos helybéli barátra tett szert; ezek egyike üzent egy hazatérő közös ismerős segítségével a magnószalagon sok ezer kilométeres távolból, egy apró kis faluból, ahová tanulmányai elvégzése után irányították, s mely falu semmiféle térképen nem volt jelezve. Szomorú hangon üzent a lány a gyönyörű nyelven sok ezer kilométer távolból, annak tudatában, hogy az Esztétát soha nem láthatja többé; hómezőkről és apró faházakról mesélt, és költőket idézett, ahogy a kérdéses idegen nyelven lehet és szoktak; a szellemről és a lélekről beszélt olykor elcsukló hangon, azon az idegen nyelven, mely a legbanálisabb közhelyeket is mélységként képes érzékeltetni; a szalag surrogása szinte láthatóvá tette a gyertyát, amely mellett a lány a hordozható, elemmel működő magnóra beszélt, s a gyertya további versidézetet juttatott az értő hallgatók eszébe, a kérdéses nyelven írott versek egyik legszebbikét, amelyet a lány finom érzékkel ezúttal nem idézett. A szalag surrogása földöntúlivá varázsolta az üzenetet, azt is, aki mondta, és azokat is, akik hallgatták; olyan ember hangját hallották, akit soha nem láthatnak, mert határok voltak abban az időben rendszeresítve világszerte, s e határok némelyike valóban komolyan funkcionált. Egy halott lény szózata hangzott a város széli telep egyik egyenlakásában a szintén halott baráthoz, s mert a barát is közöttük hallgatta a szózatot, rég halottnak érezték magukat mind a négyen, ugyanolyan joggal. A Szerző lassan már nem tudott figyelni a szavak értelmére, csak a szép hangú, számára ismeretlen lány mondatainak zenéjére, és olyasmit érzett, amit csak nagyon istenes preklasszikusok zenéjének hallgatása közben szokott, azt is ritkán, olyankor, amikor nyomott hangulata a tökéletes tétlenségig és érzelmeinek teljes kitárulkozásáig fokozódott. Mintha egy angyal üzent volna egy más dimenzióból. S e meghitt, bensőséges szomorúság, melyhez a „szellem” és a „lélek” ritkán kimondható szavai adták a legalsó szólamot, különösen a kérdéses nyelven, mely e két szót, igen találóan, mély hangrendű magánhangzókkal tüntette ki, lassan föloldozta őket korlátaik, önző szomorúságuk alól. A Szerző, hosszú hónapok óta először, ismét érzett valamit, ami érzendő, amit megnevezni nehéz is, de értelmetlen is; megvilágosodásféle állapotba került, noha ennek az állapotnak nem volt meghatározható, szavakba önthető tartalma. Talán csak az idő, futott át agyán az elvont gondolat egy töredéke, hogy elhessegesse magától azonnal, mert igen helyesen nem érezte időszerűnek abban a pillanatban.

S akkor eszébe jutott pár évvel korábbi kalandjuk.

Hárman utaztak pár napra télen a közeli, bár két határon túli magas hegyekbe akkor, az Esztéta, az Orvos és ő. Már a későbbi lelkiállapot felé tartottak, de még csak a folyamat kezdetén. A Szerző éppen összeomlott egy évek óta írt drámája szörnyű kudarcán, a dráma sehogy se jött olyan állapotba, hogy legalább a barátainak megmutathatta volna, és tisztázódott a számára, hogy soha nem is jut, mert az alapjai voltak elhibázva; s a barátai, mi tagadás, amúgy is lemondtak már róla, egykori, vélt tehetségét soványnak minősítve magukban. Az Esztéta még nem vált el, de már nagy bajok voltak, az Orvos pedig éppen állást kerestetett magának a rokonaival riadtan.

A neves üdülőhelyen találtak szállást. A környék magas hegyeiről, kitűnő sípályáiról volt nevezetes, de ők nem tudtak síelni, és enyhébb domborulatokhoz szokván megfelelő bakancsot sem vittek magukkal. Az üdülőhelyet igen szegényesnek találták, az embereket nyomorultnak, az éttermeket üresnek, s az egyoldalú kínálathoz képest nagyon drágának, de a tájban nem kellett csalódniuk, az merész volt, meredek és hófödte mód csillogó, ahol történetesen nem fedte sűrű fenyves.

Ottlétük harmadik napján szánták el magukat nagyobb túrára, addig szoktatták magukat az éles levegőhöz, de leginkább ahhoz, hogy pár napra megszabadulhattak terhes önmaguktól. Reggel tíz óra tájban indultak a sífelvonóhoz, amely felszállította őket egy turistaházig, ott alaposan megebédeltek, ittak is valamit, majd a térképen kijelölték maguknak a visszautat, lefelé ugyanis szívesebben gyalogoltak. Az út nem látszott hosszúnak, késő délutánra visszaérnek az üdülővárosba, gondolták.

Mialatt ezt megtárgyalták, odakint erős szél támadt. Az étteremből a sílécekkel, speciális bakancsokkal felszerelt, tapasztalt helybéliek gyorsan eltünedeztek, s amikor a Szerző, akinek még a legtöbb érzéke volt közülük a valósághoz, noha ezt barátai mindig szükségtelen aggályoskodásnak tartották, kinézett az étterem ajtajából a szabadba, sűrű, sötét felhőket látott gyülekezni a legmagasabb hegycsúcs körül, és azt is megállapította, hogy a szél éppen abból az irányból fúj. Megemlítette a barátoknak, hogy szerinte hóvihar lesz. Azok nem hitték, mert kint még sütött a nap, és tudták, hogy a Szerző még soha nem forgott hóviharban. De azért előbb-utóbb fizettek, és megindultak lefelé.

Pár lépés után kiderült, hogy valóban viharos szél fúj. A helybéliek gyorsan húztak el mellettük a város irányában szöges bakancsaikban, és ha a szélből nem is, ebből meg kellett állapítaniuk, hogy a dolog valóban sietős. Ismét előszedték a térképet, amellyel a szélben nehezen boldogultak, és az eredeti tervhez képest rövidebb utat választottak.

Haladtak már egy darabot, amikor eljegesedett tájékra értek. Lankásan hajlott a hegyoldal lefelé, rajta megfagyott tarajok tömege, mintha domború óceán fagyott volna meg hirtelen, a hullámzás utolsó pillanatát megörökítve. Alkalmatlan cipőjükben úgy csúszkáltak, mint a jégpályán, a helybéliek szöges bakancsát akkor kezdték el irigyelni. A Szerzőnek volt a legjobb a cipője közülük, ő valamivel gyorsabban tudott haladni, és ő ért elsőként a hegygerincre. Ott megtorpant, és a látványt bámulta rémülten.

Másfél cipőtalpnyi út vezetett a gerinc tetején, attól balra legföljebb fél méter magas sánc, a gerinc legmagasabb vonulata, és a sánc túloldalán kilencven fokban a szakadék mélyéig zuhanó sziklafal. A másfél cipőtalpnyi ösvénytől jobbra ötven-hatvan fokos lejtő a legalább a százméternyi mélységbe, ahol az erdő kezdődött. Ez az ösvény is göröngyös volt, és merő jég. A szél egyre erősebben fújt bal kéz felől, maga előtt hajtva az alakjukat mindig feketén változtató felhőket, és a Szerzőnek le kellett ülnie, különben a nyomás lesodorta volna a mélybe. Így ült egy ideig a harminc-negyven centis szélárnyékban összehúzódva, mellette szöges bakancsok és szöges botok húztak el a gerincen.

Barátai még a lankán csúszkáltak, olykor négykézláb, amikor a Szerző már belátta, hogy ezen a gerincen végig kell menniük. Felállni nem mert, a szél lesodorta volna. Négykézláb, de ülő helyzetben, a lábai elöl, a kezei a csípője mellett hátul, araszolni kezdett a másfél cipőtalpnyi, jéggöröngyös ösvényen. Így is meg-megcsúszott, a szíve a torkában dobogott, és rájött, hogy meg is lehet halni.

Különös érzés volt az, ott a hegygerincen. Lihegve, nem annyira az erőfeszítéstől, mint inkább a feszültség elhárítása céljából, a gerincen mintegy ötven méterrel előtte emelkedő kiszögellés felé igyekezett, remélve, hátha amögött kiszélesedik az út.

Visszanézett, a barátai akkor értek a veszélyes szakaszra. Leültek mindjárt a legelején, és úgy látszott, nem mernek rámenni. A Szerző is leült, feléjük fordult, integetett, hívta őket, kiabált is, hogy muszáj jönniük, különben a gerincen éri őket a hóvihar, az éjszaka, és megfagynak, de a szélben a saját hangját sem hallotta. Szinte hanyatt fekve a fülére húzta a kucsma fülvédőjét, ezzel ahhoz a röpke illúzióhoz jutott, hogy a szél nem is fúj annyira, és tovább araszolt négykézláb, a lábai elöl, a kezei hátul, a kiszögellés felé.

Elérte, reményét vesztve leült, még vagy háromszáz méter várta ugyanolyan szűk ösvényen, két szakadék között a gerincen az erdőig, ahol megkapaszkodhatna a fákban. És nagyon messze, mélyen alatta a túl sötét felhők és a túl sötét fenyvesek keretezte, derűs napfényben fürdő város, a közönyös, apró házak ritmikusan pirosló háztetői, mint régi-régi naiv mesterek képein, melyeket az ábrázolt, idilli korszakba visszavágyva, ám a sok évszázaddal későbbi élő fensőbbségével, mosolyogva lehet szemlélni; a szemlélő ezúttal nem mosolygott, mert odalent, a pici házakban élnek még és élnek is majd emberek, amíg nagy sokára meg nem halnak szépen, soha tudomást nem véve azokról, akik egyszer odahaltak föléjük, s akiknek véletlenül az a napsütötte, békés városka volt az utolsó, ami látványként adatott.

Eszébe jutott, hogy talán le kellene csúsznia a lejtőn a völgybe, ahol nem fúj a szél, és ahonnét nincs hová zuhanni. Megpróbálta kiszámítani megbízhatatlan szemmértéke és a régmúltból előkényszerített fizikai képletek segítségével, vajon a lejtőn mennyire gyorsulna fel a teste, hiszen talán mégsem olyan életveszélyes lesiklani, gondolta. Csakhamar belátta, hogy ezen a jégfalon a szabadesés törvényei érvényesülnének. A lejtőt most már hetven-nyolcvan fokosnak becsülte, és igazán az látszott veszélyesnek, hogy végig tükörsima jég fedte. Sehol egy fa, egy domborulat, valami lépcsőféle a sima falban, ahol zuhanás közben megkapaszkodhatna. Még ült és várt, remélve, hogy beérik a barátai, de azt is be kellett látnia, hogy sem azok nem segíthetnek rajta, sem ő rajtuk. Ezen a gerincen mindenkinek egyedül kell végigmennie, az ösvényen még két láb sem fér el egymás mellett. Fohászkodott egyet hangosan, és folytatta az araszolást centiméterről centiméterre.

Már megtett vagy húsz métert, amikor úgy hallotta, hogy elállt a szél. Úgy gondolta, most felállhat, és egy lendülettel végigrohanhat a gerincen. Még fel sem egyenesedett egészen, amikor a szél oldalba kapta, jobb lábával támaszt keresett, megcsúszott, és zuhanni kezdett a szakadékba.

Véletlenül nem háttal, hanem hassal fordult a talajnak, és az utolsó pillanatban, amikor a feje már az ösvény szintje alá került, két jégrögben sikerült megkapaszkodnia. Függött a jégfalon, nyújtott testtel, a cipője orrával kétségbeesetten támaszt keresve kalimpált, rugdosta a jégfalat, hogy lépcsőt vájjon benne, de a jég kemény volt, a cipője pedig puha. Függött, a kesztyűje is csúszott a jégdarabokon, arrafelé nézett, amerről a barátainak kellett volna jönniük, de azokat a kiszögellés takarta. Segítségért üvöltött, abbahagyta, megint üvöltött, lihegett, abbahagyta.

Most meghalok, gondolta.

Az utolsó helybéli már legalább félórája elment mellette, azóta nem jött senki, de ha jönne is, aligha tudná felhúzni. A függeszkedést nem bírja sokáig, elfárad a karja, a kesztyű lassan lecsúszik a jégrögről, lezuhan.

Álmodott már hasonló helyzetekről korábban, homályosan felrémlettek benne a képek. Határozatlan hangulatok váltották egymást benne, helyzetét hol valóságnak, hol álomnak érzékelte, de legmélyen mindvégig tudta, hogy igaz, ami történik vele.

Nagyot ordított, és a karjai erejéből felhúzódzkodott az ösvény peremére. A bal karja a melle alá szorult, minden esélye megvolt, hogy visszacsúszik. Megint nagyot ordított, furcsa, hernyószerű mozgást végzett a törzse, és a bal combja valahogy rákerült az ösvényre. Ismét ordított, és ott hasalt az ösvényen lihegve.

Óvatosan elfoglalta korábbi ülő helyzetét a húsz-harminc centiméteres szélárnyék fedezékében. Lenézett, elszédült, a jégfal részvétlenül szakadt alatta a mélybe. Jó sokáig ült így, mire ismét el mert indulni. A barátait még mindig elfedte a kiszögellés, talán a jégen ültek valahol, talán visszafordultak a menedékház felé. Úgy határozott, nem fordul vissza. De azért minden arasznyi út előtt sokáig szedegette össze a bátorságát, és utána az eredménnyel elégedetten hosszasan üldögélt, noha tudta, hogy így éjfélre sem jut túl a gerincen, és a sötétben nem lesz képes kivergődni az erdőből.

Akkor a kiszögellés mögül megjelent egy helybéli ember. Kiegyenesedve, biztonságosan lépdelt szöges bakancsában, mintha nem is fújna a szél, jobbjában szöges bot volt, hanyagul döfködte a jégbe, akár egy sétapálcát. Mint korábban a többi turistának, neki is át kellett lépnie a kushadó Szerzőn. Átlépte, megállt, visszanézett rá.

– Kelj fel és járj – mondta, és továbbment.

A Szerző nézte a távolodót, amíg el nem tűnt, sóhajtott két mélyet és felállt. Meggörnyedve állt, hogy a szél minél kisebb felületen érje, elindult, és az erdőig hátralevő utat csaknem futva tette meg.

Gyöngéd szeretettel ölelte meg az első fatörzset, túljutott a gerincen, életben maradt. Állt a biztonságos erdőben, és várta, hogy feltűnjenek a barátai, sokáig várt hiába. Megfordult a fejében, hogy visszamegy eléjük a gerincre segíteni. A veszély az erdőből nem látszott annyira súlyosnak. Eltartott egy darabig, amíg elállt a tervtől; csodálkozva vette észre, hogy kényszerítenie kell magát a pár perce átélt veszély felidézésére, mert máris elfelejtette, és újra rá kellett jönnie, amit odafönt nemrég még tudott: nem segíthetnek egymáson.

Másfél óra múlva tűnt fel az Esztéta és az Orvos. A félhomályban is érzékelhetően fehér volt az arcuk, az övé is ilyen lehetett korábban.

Beletelt néhány óra, amíg beszélni kezdtek. Kissé másképpen élték át az életveszélyt: ő egyedül, azok ketten; ő függött a jégfalon, azok ezt megúszták; ellenben ők másfél órával tovább küszködtek a gerincen, úgyhogy szintén alaposan megkapták a magukét. A botos ember, aki rászólt a Szerzőre, nekik is mondott valamit, nem értették, de utána összeszedték magukat ők is. Egyébként a szélben, araszolás közben nem tudtak beszélni egymással ők sem, és utólag tisztázták, hogy mind a hárman pontosan ugyanazokon a szakaszokon és pontosan ugyanolyan sorrendben estek át: mindhármuknak eszébe jutott, hogy le kellene szánkázni a völgybe, majd rájöttek, hogy nem szabad, mindhárman irigykedve és gyűlölettel nézték a napfényben fürdőző messzi város háztetőit, egyformán várták a kiszögellést és egyformán csalatkoztak, ugyanúgy áhították az erdőt, és mindhárman szerelmesen ölelték át a fákat.

Másnap ragyogó napsütés volt, a hóvihar éjjel kitombolta magát, a város fölött a délelőtti verőfényben vakítóan égett az a jeges hegyoldal, amelyen előző nap kínlódtak. Nem sokáig bírták nézni, aztán a következő két napon, amíg a városkában időztek, nem néztek arrafelé egyszer sem.

A Szerző már az erdőben sejtett valamit, ami másnapra megformált gondolattá érett: túlélte a halálát. Addig tartott az élete, amíg a jeges hegygerincre lépett; ami azóta van, és ami lesz még, az külön ajándék a sorstól, ráadás, amelynek minden percéért hálásnak kell lennie. Ezt az új életet, úgy érezte, nem ő éli, hanem valaki más, mert aki ő volt addig, az ott veszett odafönt. Ez az új élő tud valamit, amit az előző nem tudott. Az új élő mindent a valódi értékének megfelelően becsül, nem fecseg magas árakról, rossz ízű, romlott ételekről, a tömegről a buszon, és nem nyomasztja szerzői pályájának kudarca sem, hiszen mindez és minden elhanyagolható ahhoz képest.

Amennyire volt bátorságuk eszmét cserélni, mert a témát ösztönösen kerülni igyekeztek, a barátai is így lehettek ezzel akkor, és elfelejtették, mihelyt lehetett, és miután hazatértek, visszanyelte őket magába a régi életük.

Annak a jeges hegygerincnek a fehérsége villant föl a Szerző szeme előtt mégis, miközben a távoli lány hangjának muzsikáját hallgatta. Úgy érezte: napsütötte, közönyös városok fölött lebegnek a gyertyasercegésben ők öten: a lány, aki beszél a magnóról, és ők négyen, akik hallgatják, mint életen túli, testükfosztott lények, bár a szakadék, amelybe ebből a magasból zuhanhatnak, még mindig, az ő szellemi lényük számára is, változatlanul halálos.

Gondolatait nem osztotta meg a többiekkel. Talán az Esztétának és az Orvosnak is eszébe jutott a jeges hegygerinc, talán nem; talán a szomorúságon kívül ezekben a percekben a tapintat is összefűzte őket.

Az Esztéta kikísérte őket a HÉV-megállóhoz. Új, szélesebb utat építettek arrafelé akkoriban, buckákon bukdácsoltak keresztül; a HÉV, késő lévén, már nem járt, taxira kellett várniuk. Szemerkélt az eső, hideg volt, hallgatva álltak az út szélén, és némán várakoztak mindaddig, amíg fel nem tűnt egy szabad taxi.

A Szerző később így emlékezett az Esztétára: felhajtott gallérral, hajadonfőtt áll a szemerkélő esőben, és mozdulatlanul néz a távolodó taxi után. Nem mond semmit, nem is integet, és semmit sem öregszik.

Utolsó vacsorája volt ez az Esztétának, pár nap múlva külföldre utazott, és nem tért haza többé.

Évek jöttek aztán, egyik a másik után, és történt mindenféle. A Szerző előbb-utóbb kénytelen volt bevallani magának, hogy az Esztéta távozása, bármily fájón hiányolta is a jelenlétét, jótékonyan hatott az Orvossal való, jóval régebbi keletű barátságára: elmúlt belőle a harmadik. Azt a korai, a kilátástalansággal való első szembesülésből származó szomorúságot újabbak követték, kilátástalanságok jöttek egymás után, és ha már megérkeztek, nem távoztak soha többé, egymásra épültek szépen. Egyébként éltek, ahogy lehetett. A Bölcsészhölgy férjhez ment, és szült két gyereket, az Orvosnak is lett családja és két szép gyereke, a Szerzővel ez másképp történt, neki egyre inkább a szerzők sorsa volt szánva. Nemcsak kudarcok jöttek, de jöttek ilyen-olyan szempontból sikernek elkönyvelhető dolgok is; főleg pedig jöttek a kiiktathatatlan léleklángolások, hiszen a szenvedély, noha nem tüntette ki őket kizárólagosan, azért belőlük is kifacsarta, ami járt neki.

Az Esztétát lassan elfeledték, már ahogy az ember feledni képes: mítosz lett belőle a barátok számára, sokat meséltek róla újabb szeretettjeiknek, akik már nem ismerhették; az Esztéta alakja egyre tisztult, egyre nemesedett. Érkeztek tőle olykor híradások, sőt egyszer egy fénykép is egy napsütötte, tengerparti tájról; a konkrétumok a Szerzőt inkább zavarták, szerette volna, hogy az Esztétának a belső, lelki képe őrződjék meg benne. De rá kellett jönnie, hogy valóban szerethette valaha, mert többször is álmodta, hogy az Esztéta hazatér látogatóba; nyugtalanító álom volt, a Szerző mindig nagyon örült az Esztétának, aki azonban nem sokat törődött vele, végig azon izgult, visszaengedik-e; a Szerző soha nem tudta eldönteni, mit szeretne inkább: hogy az Esztétát az óhazájában fogják, vagy hogy kiengedjék, és soha többé ne lehessen látni.

Pár hónap híján tíz évvel ama novemberi, esős éj után, a Szerző szembetalálta magát az Esztétával. A találkozás egyikükre sem hatott a kivételesség erejével; mindaz a lehetetlenség, amely tíz éven át elválasztotta őket, egyszerre semmisnek bizonyult, és maguk sem értették, miért tulajdonítottak ők akkora jelentőséget a körülményeknek. Az Esztéta, aki külsőleg mit sem változott, nem omlott a Szerző nyakába, a Szerző pedig a második naptól otthonosan mozgott az Esztéta választotta kontinensen, amelynek pedig elvileg idegenül kellett volna hatnia rá.

A város különböző pontjain mondta el az Esztéta az elmúlt tíz évet, de valamennyi színhelyen az volt a lényeg, hogy szemben ültek egymással, az Esztéta beszélt, a Szerző pedig hallgatta. Vad, tébolyult, önsorsrontó, szenvedélyes életet élt az Esztéta, amilyet valóban csak ott lehetett akkoriban, azon a kontinensen; az Esztéta mesélt, mesélt, már a második alkalommal akcentus nélkül, pedig a tíz év alatt alig beszélhetett az anyanyelvén; a Szerző hallgatta, és mindenféle megfordult a fejében. A nyelvüket nem értette más, akár étteremben voltak, akár bárban; zárt, a világtól független világ voltak ők ketten, abszurd és nem létező világ, vélte a Szerző eleinte, de aztán rá kellett jönnie, hogy a többi beszélgető e helyszíneken, a sok-sok népség a világ minden tájáról, mind a maga anyanyelvén magyarázva, gesztikulálva, a számtalan kisebb-nagyobb gettó lakói, akik még látszólag sem illeszkedtek a nagy, primitív egységbe, ami akkor a világ volt, és nem is jutott eszükbe, hogy bármihez is alkalmazkodjanak, ők valamennyien csak annyira voltak létezők akkor, mint ők ketten, a maguk szűkösebb anyanyelvén. S ettől a Szerzőnek az a különös érzése támadt, hogy ők ketten, az anyanyelvükkel együtt, mégiscsak vannak, van az, ami ők; ez határozottan meglepte, mert a tíz év alatt ebben kételkedett mindig a leginkább. Hallgatta az Esztéta beszámolóját, és úgy találta, hogy az ő otthoni, látszólag eseménytelen életében ugyanolyan zavaros és súlyos fordulatok zajlottak le; végül is mindegy, hol, milyen korszakban és hogyan éli le az ember az életét, általában úgyis minden előfordul benne. A Szerzőnek sok év után először eszébe jutott az a novemberi, esős éjjel és az a korábbi, jeges hegyoldal; kíváncsi lett, vajon hagytak-e valami nyomot az Esztétában. Örült volna, ha igen; végül is, úgy érezte, ez a két mozzanat kapcsolta össze őket a legmélyebben. De nem kérdezte meg, hallgatott megértően és tanácstalanul, mert mint máskor is, másutt is, ez a szerep volt kiróva rá.

Amikor már valóban utoljára búcsúztak el egymástól az életben, legalábbis így gondolták, az Esztéta, éppen ecsetelt kalandjaitól váratlanul eltérve, meghatott hangon emlékezett meg a magnószalagról, és kiderült, hogy a messzi lány hangja hajdan, tíz éve, ugyanazokat az érzelmeket keltette benne, mint a Szerzőben. Fél mondatban ezután a jeges hegyoldalt is említette, majd visszakanyarodott zűrzavaros kalandjaihoz, hadarva, kapkodva mesélt, sok évet kellett összevonnia.

A Szerző figyelmet színlelt, mert látomása támadt és azt szemlélte: a földgolyót finom, emberi kapcsolatokból szőtt, láthatatlan háló övezi, különböző helyekre vetődött, közös vagy hasonló tapasztalatokkal rendelkező lények kisugárzása, különös fény, amelyből csak néha érzékel valamit az egyes ember, az éppen élő, de létezik, összefüggő rendszer, és talán van annyira jelentős, mint mindaz, ami látható.

Várta, hátha mond még valamit az Esztéta, de már végig az életét mesélte, mert kevés idejük maradt.