Találka

A valahányadik utca és valahányadik avenue kissé lejtős sarkán álltam. Három fácska árválkodott a vízszintessé emelt járdán deszkavázában, ettől oly nevezetes a sarok. Vártam azt, aki majd segít hazaküldeni a könyveimet. A könyvek batyukban hevertek a lábamnál. Túl korán értem oda, taxival mentem, mert féltem, hogy elkésem, és nehéz lett volna annyi cuccal közlekedni. Ácsorogtam, nézelődtem. Pár lépésnyire egy hamburgerárus ténykedett, jöttek-mentek a mindenféle nációhoz, fajtához, színhez, szemvágáshoz tartozó emberek, az úttesten egy mezítlábas, beszívott néger ugrált a kocsik elé kitartóan, hadonászva, hol motyogva, hol kiabálva, de nem akadt senki, aki elütötte volna, dudálni is ritkán dudáltak rá. Errefelé is meghalnak az emberek, persze, de nem annyira könnyen. Ácsorogtam a sarkon, fél kilenc múlt nem sokkal, hivatalba tartottak hivatalnok-külsejű, magabiztos hivatalnokok aktatáskával, öltönyben, nyakkendőben, jól öltözötten, öntudatosan és unalmasan, és egyszerre megláttam őt.

Kétségkívül ő volt az, s ha nem ő volt is, pontosan olyan, amilyen ő lehet, ha él még, és miért ne élne, és miért ne éppen ott. Néztem, ahogy tőlem pár méterre vonul a járdán. Nem sokat változott az utóbbi tizennégy évben, akár ő az, akár nem, csak szemüveg nem volt rajta, amit annak idején, előbb-utóbb, kénytelen volt utcán is hordani, de miért is lett volna rajta szemüveg, amikor itt az emberi hiúság a kontaktlencsénél bonyolultabb dolgokat is feltaláltatott. Az ízlése sem változott: finom, de nem feltűnően előkelő blúzban és szoknyában volt, kezében nagy, de még éppen női méretű aktatáska, a haja finoman seszínű szőkésbarnára festve, és se jobbra, se balra nem nézve, öntudatosan vonult az úticélja felé. Érdeklődve figyeltem, és nem fordult meg a fejemben, hogy rákiáltsak az anyanyelvén. Lefelé haladt a kissé lejtős utcán, közvetlenül alattam, néztem utána, igen, a szokásosnál kicsivel, de alig észrevehetően magasabb sarkú cipőt viselt ezúttal is, néztem, amíg el nem tűnt az épület kiszögellése mögött.

Nem éreztem semmit. Talán mert azóta ebből a típusból csakazértis elcsábítottam párat. Talán mert azóta nagyobb bajok is értek. Nem lepett meg, hogy ott látom őt vagy a hasonmását. Azt tudtam, hogy a Balkánról még idejében lelépett. Még elég közel, de azért kissé nyugalmasabb tájékra. S ha már elment Bécsig, miért maradt volna ott, abban az unalomban? Miért ne ment volna tovább a kivénhedt Európából oda, ahol a mai világ fővárosát sejtik tévesen, ám ahol a sznobizmus – és ebből volt benne elég – valóban, még mindig virágzik? Két gyereket szült, ezt még megírta, és miért legyen német a gyerekei anyanyelve, ha a német nem világnyelv többé? Okos lány volt mindig, az érzelmei soha nem kerekedtek fölül a racionalitásán.

Rég eltűnt a kiszögellés mögött, én pedig a közönyömön tűnődtem. Rég nem jutott az eszembe, de azért mégiscsak megkeserítette öt évemet tizenkilenc éves koromtól, amíg szenvedélyesen hittem, hogy szerelmes vagyok belé. S noha már pontosan tizenkilenc éve volt annak, hogy először megláttam a tengerparton – gyönyörű volt ő is, a tenger is, bizonyára fokozták is egymást –, ez azért nem oly nagy idő, alig háromnegyed emberöltő, miért nem hozott ki a sodromból a látványa mégsem?

Próbáltam felidézni, mit éltem át öt év alatt, amíg ama romantikus, államhatárt semmibe vevő távszerelmet folytattam vele. Mindenkivel lefeküdt, mint annak idején hamar kiderült, csak velem nem. Okos volt, ám némi romantikára hajlamos, s mert fiatal volt akkor, ki kellett próbálnia, hol is az a határ, ameddig elmehet, s e célból történetesen én akadtam az útjába. S történetesen ő akadt az utamba, amikor, mert fiatal voltam, éppen ki kellett próbálnom, mit bírok ki én. Ő elég messzire elmehetett, és én elég sokat kibírtam, erről szólt az az öt év, és nem mondhatnám, hogy bármelyikünk győztesen került volna ki az ügyből. De vesztesen sem, persze. Ő bölcsen férjhez ment Bécsbe, én pedig valamit – máig nem tudom, mit – megtudtam magamról. Eljuttatott az öngyilkosság határáig, vagy talán én akartam eljutni odáig az ő révén; megtanított, hogyan csaljam meg kényszerűségből azt – őt –, akit szeretni vélek; megtanított, hogyan harcoljak a végsőkig egy eleve elrontottnak induló kapcsolatért. Ennek később igen nagy hasznát vettem, amikor éppen úgy hittem, hogy lehetséges nem eleve elrontott kapcsolat is. Hálával is gondolhatnék rá, ötlött az eszembe ott a sarkon: ő indított meg az úton, amely elvezetett odáig, hogy mindegy lett, a világ mely utcasarkán ácsorgok egyedül, bár az is igaz, hogy nem ő tehetett róla, s talán én sem teljesen, hogy ez az érés útja. Mindenesetre ő volt az első, aki mint rovart tanulmányozott engem, nem mintha okosabb lett volna nálam, mint hittem annak idején, hanem mert nő volt, s utóbb magam, mert férfi voltam, szépen visszaadtam a nőknek a tőle tanult embertelenséget.

Próbáltam felidézni a színhelyeket, ahol együtt voltunk, a tengerparti esték feledhetetlen hangulatát, de hát elfelejtettem. Mással esett meg az életem. Az az öt év is, meg ami utána következett, az is. Talán ő volt, aki elhaladt előttem, talán nem; de én már nem voltam az, aki rákiálthatott volna az anyanyelvén, amit pedig még mindig beszéltem akkor, és beszéltem mindazon nyelveket, amelyeket ő tudott már annak idején, s amelyeket, kisebbrendűségi görcstől hajtva, hogy utolérjem, később, amikor ő már eltűnt, mind utánatanultam. Eltűnt az a görcs is, csak a végeredmény maradt, a tudásom, hogy minden nyelven ostobaságokat fecsegnek az emberek.

Azt azonban mégis meg kellett állapítanom ott, a sarkon, hogy ez volt az első zavartalan randevúnk. Mert most már mindketten magunkhoz méltóan csináltuk végig, akár ő vonult el előttem, akár nem. S a dologról magáról ezúttal sem neki kellett megtudnia még egy fölösleges nem tudni micsodát, hanem énnekem.